4
Winston - azzal a mély, öntudatlan sóhajjal, amelytől még a telekép közelsége sem tudta visszatartani, mikor megkezdte napi munkáját - magához húzta a beszélírt, lefújta a port a mikrofonról, és feltette szemüvegét. Aztán kibontott és összecsíptetett négy kis papírhengert, amely az íróasztala jobb felén lévő csőpostakészülékből hullott ki.
A rekesz falain három nyílás volt. A beszélírtól jobbra egy kisebb csőpostanyílás az írott üzenetek számára; balra egy nagyobb az újságok számára; s az oldalfalon, ahol Winstonnak keze ügyébe esett, egy téglalap alakú, dróthálóval védett nagy nyílás. Ez az utóbbi a papírhulladék megsemmisítésére szolgált. Ilyen nyílások ezrével és tízezrével voltak mindenfelé az épületben, nemcsak a szobákban, hanem valamennyi folyosón is, egymástól néhány lépésnyi távolságban. Ki tudja, miért, emlékezetlyukaknak becézték őket. Ha valakinek meg kellett semmisítenie valamilyen dokumentumot, vagy egy papírdarabkát látott heverni valahol, gépies mozdulattal felemelte, a legközelebbi emlékezetlyukhoz vitte, és beledobta; onnan aztán meleg légáram sodorta le az épület mélyében elrejtett óriási kemencékbe.
Winston megvizsgálta a négy kigöngyölített papírdarabkát. Mindegyik csak egy-két soros üzenetet tartalmazott, azon a rövidítésekből álló tolvajnyelven, amely nem volt egészen újbeszél, de bőségesen tartalmazott újbeszél szavakat, s minisztériumi belső használatra szolgált. Ez állt rajtuk:
times 84. 3. 17. nt beszéd afrika tévid helyesbíts
times 83. 12. 19. háromévterv 83 negyedik negyedre nyomdahibás előrejel visszamenőleg helyesbíts
times 84. 2.14. minibő csokoládéadag tévid helyesbíts
times 83. 12. 3. nt napiparancs közlemény duplaplusznemjó nemszemélyek eml átír felülben utánikt
Winston bizonyos elégedettséggel tette félre a negyedik üzenetet. Bonyolult és felelősségteljes feladat volt, s a legjobbnak látszott utolsónak foglalkozni vele. A másik három megszokott anyag volt, bár a második valószínűleg unalmas számlistabogarászást fog igényelni.
Winston a "régi számok"-at tárcsázta a teleképen, és kérte a Times megjelölt számait. Ezek néhány perc múlva ki is pottyantak a csőpostából. A kapott utasítások olyan cikkekre vagy hírrészletekre vonatkoztak, amelyeket valamilyen okból szükségesnek tartottak megváltoztatni, vagy, ahogy hivatalosan kifejezték, helyesbíteni. A Times március 17-i számából például kitűnt, hogy Nagy Testvér előző napi beszédében azt jósolta: a dél-indiai front nyugodt marad, de rövidesen eurázsiai előnyomulás indul meg Észak-Afrikában. Ehelyett az történt, hogy az eurázsiai főparancsnokság Dél-Indiában indította meg offenzíváját, Észak-Afrikában pedig minden maradt a régiben. Ezért aztán úgy kellett átírni Nagy Testvér beszédében egy szakaszt, mintha azt jósolta volna meg, ami történt. Vagy: a Times december 19-i számában hivatalos becslések jelentek meg a fogyasztási javak különböző kategóriáinak várható termelési eredményeiről 1983. negyedik negyedében, amely egyúttal a Kilencedik Hároméves Terv hatodik negyedéve volt. A mai számban viszont jelentést tettek közzé a tényleges termelésről, s ebből kiderült, hogy a becslések minden téren tévesek voltak. Winston feladata az volt, hogy a decemberi adatokat a későbbi adatoknak megfelelően helyesbítse. Ami a harmadik üzenetet illeti, az egy nagyon egyszerű tévedésre vonatkozott, amelyet néhány perc alatt helyre lehetett igazítani. Nemrég, februárban a Bőség-minisztérium szavatolta ("kategorikus ígéret" volt rá a hivatalos kifejezés), hogy 1984 folyamán nem fogják csökkenteni a csokoládéadagot. Ám a csokoládéadagot, miként Winston már értesült róla, a hét végén harminc grammról húsz grammra csökkentik. Csak arra volt szükség, hogy az eredeti ígéretet egy figyelmeztetéssel helyettesítse, amely szerint április körül valószínűleg szükségessé válik az adag csökkentése.
Miután Winston az első három üzenettel végzett, a beszélírral készült javításokat hozzáfűzte a Times megfelelő példányaihoz, s az újságokat belökte a csőpostába. Aztán, csaknem öntudatlan mozdulattal, összegyűrte az eredeti üzeneteket s a néhány jegyzetet, amelyet munka közben készített, és beejtette őket az emlékezetlyukba, hogy megsemmisüljenek a lángokban. Azt, hogy mi történik a láthatatlan labirintusban, ahová a csőposták vezetnek, pontosan nem tudta, de általánosságban volt róla fogalma. Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is - azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált: Ha egyszer már megtörtént, soha többé nem lehetett bebizonyítani, hogy hamisítottak. Az irattári osztály legnagyobb részlege - sokkal nagyobb, mint amelyikben Winston dolgozott csak olyan alkalmazottakból állt, akiknek az volt a dolguk, hogy bevonják és összegyűjtsék azokat a könyv- és újságpéldányokat, valamint egyéb dokumentumokat, amelyeket hatályon kívül helyeztek és megsemmisítésre ítéltek. A Times egy-egy számát - a politikai vonalvezetés változása vagy Nagy Testvér rosszul sikerült jóslatai miatt akár tucatszor is újraírták, s mégis az eredeti keltezés volt rajta; egyetlen olyan példány sem maradt belőle, amely ellentmondhatott volna az újraírt példánynak. A könyveket is újra meg újra bevonták, átírták, s megint kiadták anélkül, hogy utaltak volna rá, hogy valamilyen változtatás történt. Még azok az írott utasítások, amelyeket Winston kapott s végrehajtásuk után mindig megsemmisített, sem állították soha, hogy hamisítani kell, ilyesmit még beléjük magyarázni sem lehetett; mindig csak tévedésekre, elírásokra, nyomdahibákra vagy téves idézésekre hivatkoztak, amelyeket a pontosság érdekében kell helyesbíteni.
De hisz csakugyan szó sincs hamisításról, gondolta Winston, miközben a Bőség-minisztérium számadatait igazította helyre. Pusztán az egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal. Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben sem volt a valósággal, még olyan összefüggésfélében sem, amilyet egy hazugság jelent. Az eredeti statisztikák éppúgy a fantázia szüleményei voltak, mint a helyreigazítottak. Az ember gyakran saját maga volt kénytelen kitalálni őket. A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvanhétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az irányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvanhétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt. Még valószínűbb, hogy senki sem tudta, mennyit gyártanak, mert nem is érdekelt senkit a dolog. Köztudomású volt, hogy minden negyedévben csak csillagászati számokban kifejezhető mennyiségű cipőt gyártottak - papíron, s közben Óceánia lakosságának mintegy a fele mezítláb járt. S így volt ez minden feljegyzett ténnyel, akár nagy dologról volt szó, akár kicsiről. Minden beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak.
Winston végigpillantott a termen. A másik oldalon, a vele átellenes rekeszben, egy kicsit túlságosan is precíznek látszó, borostás állú, Tillotson nevű férfi dolgozott serényen, összehajtogatott újsággal a térdén, s száját nagyon szorosan a beszélír mikrofonjához nyomva. Olyan volt az arckifejezése, mintha az, amit mond, csupán az ő és a telekép közös titka volna. Ő is felnézett, s szemüvege ellenségesen villant Winston felé.
Winston alig ismerte Tillotsont, s fogalma sem volt róla, hogy mit dolgozik. Az irattári osztály emberei nem szívesen beszéltek a munkájukról. A hosszú, ablaktalan teremben, amelyben két sor rekesz volt, s amelyben állandóan újságpapír zörgött s hangok zümmögtek a beszélírokba, majdnem egy tucat olyan ember is dolgozott, akiket Winston még névről sem ismert, jóllehet naponként látta őket, amint ide-oda rohangáltak a folyosókon, vagy a Két Perc Gyűlöleten hadonásztak. Tudta, hogy a szomszédos rekeszben a kis seszínhajú nő naphosszat csak azon fáradozik, hogy kikeresse és kitörölje a sajtóból azoknak az embereknek a nevét, akiket elgőzösítettek, tehát úgy tekintettek, mintha sohasem léteztek volna. Volt némi humora is a dolognak, hiszen néhány évvel ezelőtt az ő férjét is elgőzösítették. Néhány rekesszel arrább egy Ampleforth nevű szelíd, gyöngéd lelkű, álmodozó teremtés, akinek nagyon szőrös fülei voltak, és meglepően értett a rímekkel és időmértékekkel való bűvészkedéshez, azzal foglalkozott, hogy olyan költemények összekuszált változatait - ezeket "végleges szöveg"-nek nevezték - hozta létre, amelyek ideológiailag támadhatókká váltak, valamilyen okból azonban meghagyták őket a versgyűjteményekben. S ez a terem mintegy ötvenfőnyi dolgozójával csak egyetlen alcsoport volt, egyetlen sejt az irattári osztály óriási komplexumában. Mögötte, fölötte, alatta még számtalan munkásraj dolgozott, elképzelhetetlenül sokféle feladaton. Ott voltak az óriási nyomdahelyiségek, számtalan szerkesztővel és tipográfussal, és a fényképhamisítások céljára berendezett pompás stúdiók. Ott volt a teleképes osztály, mérnökeivel, rendezőivel és színészgárdájával, amelynek tagjait a szerint a különleges szempont szerint válogatták össze, hogy mennyire jártasak a hangok utánzásában. S ott volt a hadseregnyi hivatalnok, akiknek csak az volt a dolguk, hogy összeállítsák a bevonandó könyvek és folyóiratok listáit. Ott voltak a hatalmas raktárak, amelyekben a helyesbített dokumentumokat tárolták, s a rejtett kemencék, amelyekben az eredeti példányokat megsemmisítették. S valahol, teljesen névtelenül, ott működtek az irányító agyak, akik ezt az egészet összehangolták, s kidolgozták azt a politikát, amely szükségessé tette, hogy a múlt bizonyos töredékeit megőrizzék, más darabjait meghamisítsák, egyes részeit pedig egyszerűen eltöröljék.
S az irattári osztály még mindig csak egyetlen részlege volt az Igazság-minisztériumnak, amelynek elsőrendű feladata nem is a múlt újjáalakítása volt, hanem az, hogy elhalmozza Óceánia polgárait újságokkal, filmekkel, kézikönyvekkel, teleképműsorokkal, színdarabokkal, regényekkel - vagyis az elképzelhető mindenfajta tájékoztató, oktatási és szórakoztató anyaggal, a szobroktól a jelszavakig, a urai költeményektől a biológiai értekezésekig, s a gyermekábécéktől az újbeszél szótáráig. A Minisztériumnak nemcsak a Párt sokféle szükségletét kellett kielégítenie, hanem meg kellett ismételnie egész tevékenységét alacsonyabb színvonalon is, a proletariátus kielégítése céljából. Egész sor különleges osztály foglalkozott a proletariátusnak szánt irodalommal, zenével, drámával, vagyis általában a proletariátus szórakoztatásával. Ezek állították elő azokat az értéktelen újságokat, amelyekben sporton, bűnügyeken és horoszkópokon kívül szinte semmi sem volt, az olcsó, hatásvadász regényeket, a nemiségtől csöpögő filmeket és az érzelmes dalokat, amelyeket teljesen gépesített eljárással készítettek, egy "verscsinálónak" nevezett különleges kaleidoszkópféle masina segítségével. Működött itt egy egész szekció - újbeszélül pornószeknek nevezték -, amely a legalantasabb pornográfia előállításával foglalkozott. Termékeit lepecsételt csomagokban küldték szét, s a rajtuk dolgozó párttagokon kívül egyetlen párttagnak sem volt szabad beléjük pillantani.
Miközben Winston dolgozott, három újabb üzenet potyogott ki a csőpostából, de egyszerű ügyek voltak, s így elintézhette őket, mielőtt még a Két Perc Gyűlölet félbeszakította volna a munkáját. Mikor a Gyűlölet befejeződött, visszatért rekeszébe, levette a polcról az újbeszél szótárát, a beszélírt félretolta, megtörölte a szemüvegét, s nekilátott ma délelőtti legnehezebb feladatának.
Winston számára az életben a legnagyobb élvezetet a munkája jelentette. Igaz, hogy legnagyobbrészt unalmas és gépies munka volt, de akadtak olyan nehéz és bonyolult feladatok is, amelyekben úgy el lehetett merülni, mint valami matematikai probléma mélységeiben - finom hamisítások, amelyeknek a megoldásához semmi más segítsége nem volt, csak az Angszoc alapelveinek ismerete és saját elképzelése arról, hogy mit is kellene a Párt óhaja szerint írnia. Winston jól meg tudta oldani az ilyen feladatokat. Néha még a Times teljesen újbeszélül írott vezércikkeinek a helyesbítésével is megbízták. Kigöngyölítette az üzenetet, amelyet az előbb félretett. Így hangzott:
times 83.12. 3. nt napiparancs közlemény duplaplusznemjó nercszemélyek eml átír felülbem utániét
Óbeszélre így lehetne ezt átültetni:
Nagy Testvér napiparancsának a Times 1983. december 3-i számában megjelent szövege a legnagyobb mértékben nem kielégítő, és nemlétező személyekről is tesz említést. Teljesen át kell írni, és a tervezetet iktatás előtt be kell mutatni a magasabb hatóságnak.
Winston elolvasta a sérelmezett cikket. Nagy Testvér szóban forgó napiparancsa láthatólag egy úESZ néven ismert szervezet dicsőítésének volt szánva. Ez a szervezet látta el cigarettával és egyéb élvezeti cikkekkel az úszó erődök tengerészeit. Egy bizonyos Withers elvtársat, a Belső Párt egyik prominens tagját külön is kiemelte a napiparancs, s még kitüntetést is adományozott neki: a Kiváló Munkáért Érdemrend ezüst fokozatát.
Három hónap múlva az úESZ-t minden indoklás nélkül hirtelen feloszlatták. Feltehető volt, hogy Withers és munkatársai kegyvesztettek lettek, de az ügyről nem történt említés sem a sajtóban, sem a teleképen. Ez várható is volt, hisz szokatlan lett volna, hogy politikai bűnözőket bíróság elé állítsanak, vagy nyilvánosan vádat emeljenek ellenük. Az emberek ezreire kiterjedő nagy tisztogatások, amelyek során az árulók és gondolatbűnözők nyilvános tárgyalásokon vallották be aljas bűneiket, hogy utána kivégezzék őket, különleges színjátékok voltak, s csak pár évenként fordultak elő. A megszokottabb az volt, hogy azok, akik magukra vonták a Párt haragját, egyszerűen eltűntek, s többé hallani sem lehetett róluk. Soha nem lehetett rájönni, mi történt velük. Sok esetben talán meg sem haltak. Winston személyes ismerősei közül - a szüleit nem számítva - mintegy harmincan tűntek el apránként.
Winston gyengéden megcirógatta az orrát egy papírcsíptetővel. Az átellenes rekeszben Tillotson elvtárs még mindig titkolózva lapult beszélírja fölé. Egy pillanatra fölemelte fejét: megint az az ellenséges szemüvegvillanás. Winston eltűnődött rajta, hogy vajon Tillotson elvtárs nem ugyanazon feladattal foglalkozik-e, amelyikkel ő. Egyáltalán nem volt lehetetlen. Egy ilyen rafinált munkadarabot nem bízhattak egyetlenegy személyre; másfelől azonban egy bizottságra sem bízhatták, mert ez nyílt bevallása lett volna a hamisítás tényének. Nagyon valószínű, hogy egyidejűleg legalább egy tucatnyi ember dolgozik most annak a megfogalmazásán, hogy mit is mondott annak idején Nagy Testvér. S aztán majd valamelyik vezérkoponya a Belső Pártból kiválasztja az egyik fogalmazványt, esetleg átjavítja, elindítja a cikkel kapcsolatos utalások ugyancsak szükségessé váló helyesbítésének bonyolult folyamatát, s végül a kiválasztott hazugságból maradandó tény lesz, igazsággá válik.
Winston nem tudta, miért lett Withers kegyvesztett. Lehet, hogy korrupció vagy hatáskörtúllépés miatt. Lehet, hogy csak azért, mert Nagy Testvér meg akart szabadulni egy túlságosan népszerű alárendeltjétől. Esetleg elhajló tendenciákkal gyanúsították meg Witherst, vagy valakit, aki közel állt hozzá. Vagy talán - s ez volt a legvalószínűbb - egyszerűen csak azért történt az egész, mert a tisztogatások és elgőzösítések elengedhetetlen tényezői a kormányzás mechanizmusának. Az egyetlen konkrétumot a ;,nemszemélyek eml" szavakban lehetett megtalálni, amelyek azt jelentették, hogy Withers már halott. Nem minden letartóztatott esetében kellett feltétlenül erre gondolni. A letartóztatottakat néha szabadon bocsátották, és szabadon is hagyták sokszor egy vagy két évig is, mielőtt kivégezték volna őket. Néha egyes személyek, akiket már régen halottnak hitt mindenki, mintegy kísértetként felbukkantak valamelyik nyilvános tárgyaláson, s emberek százait keverték bajba tanúvallomásaikkal, mielőtt újból eltűntek volna, ezúttal csakugyan örökre. Withers azonban már kétségtelenül nemszemély volt. Nem létezik; sohasem létezett. Winston úgy döntött, hogy ebben az esetben nem lesz elég Nagy Testvér beszédének irányát egyszerűen csak megfordítani. Jobb lesz olyasmit kitalálni, ami a beszéd eredeti tárgyával egyáltalán nem függ össze.
Átalakíthatta volna a beszédet az árulók és gondolatbűnözők szokásos megbélyegzésévé, ez azonban nagyon is feltűnő lett volna. Valami háborús győzelmet, a Kilencedik Hároméves Tervvel kapcsolatos túltermelési sikert kitalálni: nagyon is bonyolulttá tehette volna a vele járó helyesbítési munkákat. Olyasmire volt szükség, ami tisztára a fantázia szüleménye. Hirtelen megjelent az agyában, szinte teljesen készen, egy bizonyos Ogilvy elvtársnak a képe, aki nemrég esett el a háborúban, hősökhöz méltó körülmények között. Többször előfordult, hogy Nagy Testvér valamelyik egyszerű, közembersorban lévő párttag emlékének szentelte napiparancsát, s életét és halálát követésre méltó példaként magasztalta. Ezúttal Ogilvy elvtársról fog megemlékezni. Igaz ugyan, hogy Ogilvy elvtárs sohasem létezett, néhány sornyi nyomtatott szöveg és egypár hamisított fénykép azonban egykettőre létrehozza.
Winston gondolkozott egy pillanatig, aztán magához húzta a beszélírt, és diktálni kezdett Nagy Testvér közismert stílusában. Ez a stílus katonás és ugyanakkor pedáns volt, és elég könnyen lehetett utánozni, főleg azért, mert megszokott fogása volt, hogy kérdéseket tett fel, s rögtön felelt is rájuk. ("Mire tanít bennünket ez a tény, elvtársak? Arra tanít - és ez egyben az Angszoc alapelveinek egyike is -, hogy..." stb. stb.)
Ogilvy elvtárs már hároméves korában csak dobbal, játék géppisztollyal és helikoptermodellel volt hajlandó játszani. Hat éves volt, amikor - a szokottnál egy évvel korábban, mert kivételesen megengedték neki - belépett a Kémek közé, s kilencéves korára örsvezető lett. Tizennégy éves korában feljelentette nagybátyját a Gondolatrendőrségnél, miután kihallgatott egy beszélgetést, amelyben véleménye szerint bűnös tendenciák voltak. Tizenhét éves korában az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség kerületi szervezője lett. Tizenkilenc éves korában egy kézigránátot tervezett, amelyet a Béke-minisztérium el is fogadott, miután kipróbálása alkalmával harmincegy eurázsiai foglyot pusztított el egy csapásra. Huszonhárom éves korában hősi halált halt. Ellenséges harci gépek vették üldözőbe, mikor az Indiai-óceán fölött repült fontos levelekkel; nehezéknek testére kötötte géppuskáját, és a helikopterből a tengerbe vetette magát levelestül, mindenestül - olyan halála volt, mondotta Nagy Testvér, hogy lehetetlen irigység nélkül gondolni rá. Nagy Testvér hozzáfűzött még néhány megjegyzést Ogilvy elvtárs tiszta életéről és egyenes lelkűségéről: Megtartóztatta magát az alkoholtól, és egyáltalán nem dohányzott, a tornateremben töltött napi egy órán kívül más szórakozása nem volt, s nőtlenségi fogadalmat tett, mert úgy vélte, hogy a házasság és a család gondja nem egyeztethető össze a napi huszonnégy órás kötelességteljesítéssel. Az Angszoc alaptételein kívül más beszédtárgyat nem ismert, s életének célja az eurázsiai ellenség megsemmisítése s a kémek, szabotőrök, gondolatbűnözők és általában az árulók leleplezése volt.
Winston habozott, hogy vajon kitüntesse-e Ogilvy elvtársat a Kiváló Munkáért Érdemrenddel is; végül úgy döntött, hogy nem tünteti ki, mert ez egy csomó további utánjárást és helyesbítést tenne szükségessé.
Még egyszer rápillantott az átellenes rekeszben dolgozó riválisára. Szinte teljes bizonyossággal érezte, hogy Tillotson ugyanennek a feladatnak a megoldásán buzgólkodik. Arra nem volt mód, hogy megtudja, melyikük verzióját fogadják majd el, de mélységesen meg volt győződve róla, hogy az övé lesz az. Ogilvy elvtárs, aki egy órával előbb még képzeletben sem létezett, mostanra valóság lett. Különös érzés volt, hogy halott embereket tud teremteni, de élőket nem. Ogilvy elvtárs, aki sohasem létezett a jelenben, most létezik a múltban, s ha egyszer a hamisítás ténye feledésbe merül, éppoly hitelesen s éppolyan bizonyítékok alapján fog létezni, mint Nagy Károly vagy Julius Caesar.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage