IV.
  
   Miután talajt fogtunk, néhány hosszú percig csendben ültünk, nem mozdultunk. Talán meglepőnek tűnik ez a viselkedés, de szükségét éreztük, hogy összeszedjük magunkat és minden erőnket. Ezerszer furcsább kalandba bocsátkoztunk, mint a nagy felfedező hajósok a Földön, és lélekben felkészültünk arra, hogy szembenézzünk mindazzal a különlegességgel, ami a világűrutazásokkal kapcsolatban nemzedékek óta megfordult a költők képzeletében.
   De most, ami a csodákat illeti, a füvön álltunk egy olyan bolygón, melynek ugyanúgy voltak óceánjai, hegyei, erdei, szántóföldjei, városai, mint a mienknek, és minden bizonnyal lakói is. Mindazonáltal elég messze kellett lennünk a lakott országoktól, tekintve, hogy milyen óriási erdőt hagytunk magunk mögött, míg leszálltunk.
   Végül is abbahagytuk az ábrándozást. Felöltöttük űrruhánkat, és óvatosan kinyitottuk a komp egyik ablakát. Semmiféle légmozgás nem következett be. A külső és belső nyomás egyensúlyban volt. Az erdő várfalként vette körül a tisztást. Egy hang, egy mozdulat nem törte meg a csöndet. A hőmérséklet elég magas volt, de elviselhető, mintegy huszonöt fok körül.
   Kiszálltunk a kompból, nyomunkban Hectorral. Antelle professzor szükségesnek tartotta, hogy pontosan meghatározza a levegő összetételét. Az eredmény biztató volt: a levegő összetétele azonos a Földével, néhány ritkább gáz arányában volt csak eltérés. A tüdő számára tökéletesen meg kellett felelnie. Mindenesetre, túlzott elővigyázatosságból, először a csimpánzunkat tettük próbára. Megszabadulva az öltözéktől, felvidult, semmi káros hatás nem volt észlelhető rajta. Szinte megrészegült, hogy ismét szabad, és szilárd talaj van alatta. Néhány bukfenc után nekiiramodott az erdőnek, felugrott egy fára, és ficánkolt az ágakon. Csakhamar beljebb ment, és eltűnt szemünk elől, hiába hívtuk, és integettünk neki.
   Levettük mi is az űrruhát, és most már szabadon beszélgethettünk. Meg voltunk hatva saját hangunktól, de csak bátortalanul mertünk néhány lépést tenni a komp mellett.
   Nem volt kétséges, hogy a Föld egy ikertestvérére jutottunk. Volt rajta élet. A növényzet pedig kiváltképpen erőteljesnek látszott. Néhány fa magassága meghaladta a negyven métert. Az állatvilág megjelenése sem váratott sokáig magára: nagy fekete madarak köröztek az égen, mint a keselyűk; más kisebb, papagájszerű madarak pedig csipogva kergetőztek. Abból pedig, amit leszállás előtt láttunk, tudtuk, hogy valamiféle civilizáció is van itt. Értelmes lények - nem mertünk embert mondani - alakítgatták e bolygó arcát. De körülöttünk lakatlannak tűnt az erdő. Ebben nem volt semmi meglepő: ha véletlenül a kelet-ázsiai dzsungelbe pottyanunk, ugyanezt az elhagyatottságot érezzük.
   Mielőtt bármibe fogtunk volna, úgy éreztük, sürgősen el kell keresztelnünk ezt a bolygót. Elneveztük Sorornak, vagyis Nővérnek, a Földdel való hasonlatossága miatt.
   További késlekedés nélkül elszántuk magunkat az első felderítő útra, és egy természetes ösvény mentén behatoltunk az erdőbe. Arthur Levain és én puskával is fel voltunk szerelve. A professzor megvetette a kézzel fogható fegyvereket. Könnyűnek éreztük magunkat, és vidáman gyalogoltunk, nem mintha a súlyviszonyok a Földhöz képest kisebbek lettek volna - ebben is teljes volt a hasonlatosság -, de az űrhajó fokozott nehézségi erejével szemben felszabadultan ugrándoztunk, akár a kecskegidák.
   Libasorban haladtunk, egyre-másra szólongattuk Hectort, bár eredmény nélkül, mikor a fiatal Levain megállt, és csendre intett minket is. Gyenge zajt hallottunk, mintha nem messze víz folydogálna. Továbbmentünk abban az irányban, és a zaj most tisztán hallatszott.
   Egy kis vízeséstől származott. Amint rábukkantunk, mindhárman meg voltunk illetődve, mily széptájat tár felénk a Soron Egy kis hegyi patakhoz hasonló ér kígyózott fölöttünk a dombon, szétterült egy kis kőteraszon, és néhány méter magasból zuhant le előttünk egy afféle kis tóba, melyet mint egy természetes fürdőmedencét, sziklák és homokpad szegélyezett, s melynek tükre a delelő Betelgeuze sugarait tükrözte felénk. A vizet látni olyan csábító volt, hogy Levaint és engem is ugyanaz a vágy rohant meg. A hőség szinte perzselt. Levettük ruhánkat, és fejest akartunk ugrani a tóba. De Antelle professzor megmagyarázta nekünk, hogy egy kicsit több megfontoltsággal kell viselkednünk, amikor éppen csak kapcsolatba kerültünk a Betelgeuze csillagrendszerrel. Ez a folyadék talán nem is víz, és ártalmas is lehet. Odament a szélére, leguggolt, vizsgálgatta, majd ujját óvatosan beledugta. Végül egypár cseppet merített a tenyerével, beleszürcsölt; és nyelve hegyét is belemártotta.
   - Csak víz lehet - mormolta.
   Ismét lehajolt, hogy merítsen a tóból, mikor azt láttuk, hogy megdermed. Felkiáltott, és ujjával egy nyomra mutatott, melyet a homokban pillantott meg. Azt hiszem, életem legnagyobb izgalma fogott el. Itt, a Betelgeuze forró sugarai alatt, amint fejünk fölött szinte betöltötte az eget óriási gömbjével, egy kis homoknyelven jól kivehetően, finom kontúrokkal egy emberi lábnyom tűnt elő.
  
   V.
  
   - Egy nő lábnyoma - erősködött Arthur Levain.
   Ez a határozott állítás, melyet visszafojtott hangon mondott; egyáltalán nem lepett meg. Saját érzéseimet is kifejezte. A lenyomat finomsága, könnyedsége és különös szépsége erősen felkavart. Minden kétséget kizáróan emberi lábnyom volt. Talán egy ifjúé vagy egy kis termetű férfié, de sokkal inkább - és ezt kívántam teljes szívvel - egy nőé.
   - A Sorort tehát emberek lakják - dünnyögött maga elé Antelle professzor.
   Hangjában volt egy árnyalatnyi kelletlenség, és ettől egy pillanatra kevésbé rokonszenvesnek éreztem. A megszokott mozdulattal vállat vont, és aztán velünk együtt nekiállt megvizsgálni a homokot a tó körül. További nyomokat is felfedeztünk, nyilván ugyanattól a személytől. Levain, aki távolabb volt a tótól, a száraz homokon is tudott mutatni egyet. A lenyomat maga még nedves volt.
   - Öt perce még itt volt a nő! - kiáltott fel a fiatalember. - Éppen fürödhetett, meghallott minket, és elmenekült. Magától értetődő ténynek vettük, hogy csak nőről lehet
   szó. Csendben maradtunk, füleltünk az erdő felé, de egy hulló gally reccsenését sem hallottuk.
   - Van bőven időnk - mondta Antelle professzor, újra vállat vonva. - De ha emberi lény fürdött itt, mi is nyugodtan megtehetjük.
   A komoly tudós minden további nélkül szintén levetkőzött, és soványka testével belelépett a medencébe. A fürdés öröme ebben a friss, kellemes vízben a hosszú utazás után szinte elfeledtette velünk újdonsült felfedezésünket. Egyedül Arthur Levain látszott gondolataival másfelé kalandozni. Éppen ki akartam gúnyolni halvány-bús arckifejezését, midőn megpillantottam a nőt, éppen fölöttünk, a sziklapárkányon kuporogva.
   Soha nem felejthetem el, milyen érzést váltott ki megjelenése. A lélegzetem is visszafojtottam a sororbeli lény csodálatos szépsége láttán, ahogy a tajtékzó habokban, a Betelgeuze vérpiros sugarától övezve megjelent előttünk. Nő volt, vagy inkább egy fiatal lány, de lehet, hogy istennő. Habozás nélkül kitárta női mivoltát a nap-szörnyeteg fényében, anyaszült meztelenül; egyetlen ruházata hosszú haja volt, mely vállára omlott. Igaz, hogy két év óta nem volt összehasonlítási alkalmunk, de egyikünk sem volt hajlamos lidérces képzelődésre. Nyilvánvaló volt, hogy a nő, aki úgy állt a sziklateraszon, mint egy szobor a talapzatán, a Földön elképzelhető legtökéletesebb testet birtokolta. Levain és én csak ott álltunk, beléveszve a bámulatba, elakadt lélegzettel, de azt hiszem, hogy Antelle professzor sem őrizte meg szenvtelenségét.
   Amint ott állt, kissé előrehajolva, teljes testével felérik fordulva, két karját kissé hátratartva, mint egy műugró, mikor lendületet vesz, figyelt bennünket, és meglepetése semmivel sem lehetett kisebb, mint a mienk. Bár hosszasan néztem, izgalmamban nem láttam rajta a részleteket: meg voltam babonázva alakjától. Csak percek múlva ismertem fel, hogy a fehér fajtához tartozik, bőre inkább aranysárga mint bronzszínű, elég magas volt, de nem túlságosan, és karcsú. Csak azután láttam meg, mintegy félálomban, sajátságosan tiszta vonású arcát. Végül pedig a szemébe néztem.
   Ekkorra feléledt megfigyelőképességem, ítélőképességem kiélesedett, és megrázkódtam, mert volt valami újszerű a tekintetében. Abban fedeztem fel azt a titokzatos új vonást, melyre mindnyájan vártunk ebben a tőlünk oly messze fekvő világban. De képtelen voltam kielemezni, de még meghatározni is ennek a furcsaságnak a jellegét. Csak éreztem, hogy lényeges különbség választja el a mi fajtánk egyedeitől. Nem a szem színében: ez a szürke tónus ugyan elég szokatlan a Földön, de nem kivételesen ritka. A rendkívüliség a tekintetben volt: egyfajta üresség, kifejezésképtelenség, mint azé a szegény háborodott nőé, akivel egyszer régen megismerkedtem. De mégsem! Ez más volt, ez nem lehetett őrültség.
   Amint észrevette, hogy őt nézzük kíváncsian, jobban mondva: mikor tekintetemet megérezte, mintha hirtelen megrázkódtatás érte volna, váratlanul megfordult, a megijedt állat ösztönszerű gyorsaságával. Nem szemérmességből, amiért megleptük. Biztos voltam abban, hogy tévedés lett volna nála ilyen érzést feltételezni. Egyszerűen nem volt kedvére tekintetem, vagy nem bírta a szembenézést kiállani. Aztán oldalra fordítva fejét, titokban figyelt minket, a szeme sarkából.
   - Megmondtam önöknek, hogy nő - mondta csöndesen az ifjú Levain.
   Az izgalomtól elfúló hangon beszélt, .majdnem suttogva; de a lány meghallotta, és sajátságosan hatott rá az emberi hang. Hirtelen hátraugrott, olyan sebesen, hogy megint csak egy megriasztott állat mozdulatait idézte fel, aki egy pillanatig tétovázik, mielőtt elfut. A lány mégis ott maradt, csak két lépést hátrált; a sziklák így majdnem teljesen eltakarták. Csak a feje látszott ki egy kicsit, és szeme, ahogy minket lesett.
   Meg sem mertünk mozdulni, attól félve, hogy elszalad. Viselkedésünk megnyugtatta. Nemsokára megint előrejött, a szikla peremére. De a fiatal Levaint határozottan olyan izgalom szállta meg, hogy nem tudta tartani a nyelvét.
   - Soha életemben nem láttam... - kezdte.
   De abbahagyta, mert rájött, hogy milyen oktalan. A lány megint csak hátrált, mintha az emberi hang megrémítette volna.
   Antelle professzor intett, hogy maradjunk csendben, és újra pancsolni kezdett a vízben, látszólag ügyet sem vetve rá. Átvettük mi is ezt a taktikát, és teljes sikert értünk el. A lány nemcsak hogy újra előjött, hanem láthatóan érdeklődést tanúsított fickándozásunk iránt, és ez az érdeklődés eléggé furcsa módon nyert kifejezést, még jobban felkeltve kíváncsiságunkat. Megfigyeltek-e már a tengerparton egy félős fiatal kutyát, amikor a gazdája fürdik? Majd meghal a vágytól, hogy utánamenjen, de nem mer. Néhányat erre lép, néhányat arra, elmegy, visszajön, a fejét rázza, ugrándozik. Éppen így viselkedett ez a lány.
   Egyszerre csak a hangját is hallottuk; de a hangok, melyeket kiadott, újra csak az állatszerűséget éreztették, ahogy egész viselkedése is. Akkor éppen a sziklafok peremén állt, mintha a tóba akarna ugrani. Egy pillanatra abbahagyta a topogást. Kinyitotta száját. Oldalt álltam, . és észrevétlenül figyeltem. Azt hittem, beszélni akar vagy kiáltani. Vártam a kiáltást. El voltam készülve a legvadabb szavakra, de a torkából előtörő furcsa hangokra nem. Igen, pontosan a torkából jöttek, mert a szájnak és a nyelvnek semmi része sem volt ebben a nyávogásban vagy éles szűkölésben, mely újra csak égy állat jókedvű tombolását fejezte ki. A fiatal csimpánzok kiáltoznak így az állatkertben, mikor játszanak és lökdösődnek.
   Minthogy bár meghökkenve, de erőt vettünk magunkon, és tovább úszkáltunk, úgy látszott, elhatározta magát. Leguggolt a sziklán, és kezével is kapaszkodva leereszkedett. Bámulatosan fürge volt. Aranyszínű teste sebesen kúszott a falon lefelé, és fényben, vízben fürödve tündéri látványt nyújtott a vízesés áttetszően finom függönyén keresztül. Észrevehetetlen kis szögletekbe kapaszkodva pár pillanat alatt leért a tóhoz, és egy lapos kőre térdelt. Néhány másodpercig figyelt minket, aztán a vízbe vetette magát, és felénk úszott.
   Láttuk, hogy játszani akar, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, nagy hévvel tovább ugrándoztunk, mert ez oszlatta el bizalmatlanságát, és rögtön elkerültük azokat a mozdulatokat, melyek, úgy láttuk, megijesztik. Ebből hamarosan szabályos játék fejlődött ki, melynek akaratlanul ő állította fel a szabályait. Igaz, hogy furcsa égy játék volt, mely némi hasonlatosságot mutatott a medencében kergetőző fókákhoz, és abban állt, hogy felváltva kergettük egymást, és menekültünk, gyorsan irányt váltottunk, ha a másik utolért, és egész közel úsztunk egymáshoz, anélkül, hogy összeértünk volna, Gyermeteg dolog volt, de mit meg nem tettünk volna, hogy magunkhoz szelídítsük a szép ismeretlent. Úgy láttam, hogy Antelle professzor leplezetlen gyönyörrel vesz részt ebben a mókázásban.
   Már jó ideje folyt az együttes játék, már kezdtünk kifulladni, amikor szembeötlött a lány arcán egy ide nem illő kifejezés: a komolyság. Velünk tartott, nyilván jólesett neki ez a szórakozás, melyet az ő kedvéért rendeztünk, de egy pillanatra sem ragyogott fel mosoly az arcán. Egy ideje megmagyarázhatatlan kínban éreztem magam emiatt, melynek nem tudtam okát adni, de megkönnyebbültem, mikor rájöttem: a lány nem nevetett, még csak nem is mosolygott, csak időnként hallatta azt a kis torokhangot, mellyel megelégedését fejezte ki,
   Egy kísérletet akartam tenni. Amint felém közeledett, furcsán hasítva a vizet, afféle kutyaúszással, míg haja szétterült a vízen, mint egy üstökös csóvája, jól belenéztem a szemébe, és mielőtt ideje lett volna elfordulni, erősen rámosolyogtam, a tőlem telhető legnagyobb szeretetreméltósággal és gyengédséggel.
   Meglepő volt az eredmény. Abbahagyta az úszást, leállt a vízben, mely derékig ellepte; és védekező mozdulattal, görcsbe rándult ujjakkal maga elé tartotta kezét. Majd megfordult, és menekült a part felé. Ott kinn habozott, félig visszafordult, oldalról figyelve engem, mint ott fönn a párkányon, egy állat zavart tekintetével, aki valami kellemetlen esetet élt át. Talán visszatért volna a bizalma, mert arcomra fagyott a mosoly, és ártatlan képpel tovább úszkáltam, de egy új esemény újra felizgatta. Zajt hallottunk az erdőből, és ágról ágra ugrálva megjelent előttünk Hector barátunk, leugrott a földre, és nagyokat szökellve rohant felénk, boldogan, hogy ránk talált. Megdöbbenéssel láttam, milyen rémült, de egyben fenyegető vadállati kifejezés ült ki a lány arcára, amikor a majmot megpillantotta. Összehúzta magát; odasimulva a sziklába, hogy szinte beleolvadt, minden izma megfeszült, dereka púposra görbült, ujjai, mint a karmok, görcsbe rándultak. És mindez egy kedves kis csimpánz miatt, aki éppen örömujjongásra készült.
   Amint Hector a lány közelébe ért, anélkül, hogy észrevette volna, az kiugrott. Teste íjként megfeszült. Torkon ragadta a majmot, mindkét kezét összeszorította, és combjai közé préselve, egész testét megbénította. A támadás olyan gyorsan történt, hogy nem volt idő közbeavatkozni. A majom alig vergődött, néhány másodperc alatt megmerevedett, és holtan esett le, mikor a lány eleresztette. Ez a ragyogó teremtés - romantikus érzések áradatában Novának kereszteltem el, mert feltűnését csak egy ragyogó csillag felbukkanásához tudtam hasonlítani -, Nova szabályosan megfojtott egy szelíd és békés állatot.
   Amikor a meglepetésből felocsúdva felé rohantunk, már elkéstünk Hector megmentésével. A lány felénk fordult, mintha velünk is szembe akarna szállni, karjait ismét előrenyújtotta, ajkát beszívta olyan fenyegető állásban, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Végül még egy éleset kiáltott - tekinthettük diadalordításnak vagy dühkitörésnek -, s aztán elfutott az erdőbe. Pillanatok alatt eltűnt a sűrűben, mely összezárult aranyló teste mögött, s mi ott álltunk zavarodottan az újra elcsendesülő vadon közepén.
  
   VI.
  
   - Talán egy félvad nő - mondtam -, aki egy primitív törzshöz tartozik, amilyeneket Új-Guineában vagy az afrikai őserdőben lehet még találni.
   A legkisebb meggyőződés nélkül beszéltem. Arthur Levain szinte fenyegetően kérdezte, hogy láttam-e valaha is ilyen termetet és ennyi kecsességet a primitív népeknél. Százszorosan is igaza volt, nem vitatkoztam tovább. Antelle professzor, aki látszólag mélyen elmerült gondolataiban, mégis ránk figyelt.
   - Nálunk a legprimitívebb törzseknek is van valamilyen nyelvük - mondta végül. - Ez pedig nem tud beszélni. Körbejártuk a patak környékét, de a legkisebb nyomát
   sem találtuk az ismeretlen nőnek. Erre visszatértünk a tisztásra gépünkhöz. A professzor úgy vélte, szálljunk fel, és próbáljunk meg újra leszállni egy civilizáltabb vidéken. De Levain azt javasolta, maradjunk még itt legalább huszonnégy órát, és kíséreljünk másképpen is kapcsolatba lépni az erdőlakókkal. Én is csatlakoztam ehhez a véleményhez, és végül ebben maradtunk. Magunknak sem mertük bevallani, hogy az a remény köt ehhez a helyhez, hogy az ismeretlen nőt viszontláthatjuk. ,
   A nap hátralevő része esemény nélkül telt el. De estefelé, miután megcsodáltuk a Betelgeuze fantasztikus lenyugvását, ahogy minden emberi képzeletet felülmúlva szétterült a látóhatáron, valami változást éreztünk magunk körül. Az erdő titkos zajokkal és reszketésekkel életre kelt, és úgy éreztük, hogy láthatatlan szemek figyelnek minket a lombok mögül. Ennek ellenére nyugalomban töltöttük az éjszakát, bezárkózva a kompba, egymást váltva az őrségen. De hajnalban ugyanazok a zajok környékeztek minket, és mintha olyan éles kis vijjogásokat is hallottam volna, mint amilyent Nova adott ki magából előző nap. De egyetlenegy sem mutatkozott ezekből a teremtésekből, akikkel lázas képzeletünk az egész erdőt benépesítette.
   Elhatároztuk, hogy visszamegyünk a vízeséshez. Egész úton ugyanaz az idegesítő érzés tartott bennünket fogva, hogy valaki követ és figyel minket, aki nem mer mutatkozni. Pedig Nova előző nap mégiscsak hozzánk csatlakozott.
   - Talán a ruhánk ijeszti el őket - szólt hirtelen Arthur Levain.
   Ebben világosságot éreztem derengeni. Határozottan visszaemlékeztem, hogy Nova, amikor a majom megfojtása után elmenekült, egyszer csak ott találta magát halomban heverő ruháink előtt. Hogy kitérjen előlük, hirtelen félreugrott, mint egy ijedős ló.
   - Majd meglátjuk.
   Miután levetkőztünk, belemerültünk a tóba, és újra játszani kezdtünk, akárcsak tegnap, látszólag nem törődve semmivel, ami körülöttünk történik.
   Ugyanaz a csel ugyanazt az eredményt hozta. Néhány perc múlva már láthattuk a sziklán a lányt, anélkül, hogy hallottuk volna odamenni. Most nem volt egyedül. Egy férfi állt mellette, ugyanolyan felépítésű férfi, mint mi, hasonló a földi férfiakhoz. Ő is teljesen meztelen volt, már nem fiatal, és hasonlított a mi istennőnkre, úgyhogy arra gondoltam, az apja lehet. Ugyanúgy bámult ránk, mint a lány, zavartan és tanácstalanul.
   És voltak ott mások is. Lassanként felfedeztük őket, miközben igyekeztünk megőrizni tettetett közömbösségünket. Kilopakodtak a fák közül, és apránként körbevették a tavat. Mindnyájan erős, szép emberpéldányok voltak, aranysárga bőrű férfiak és nők, izegtek-mozogtak, láthatólag lázas izgalommal eltelve, időnként éleset rikkantva.
   Körül voltunk zárva, és nyugtalanul gondoltunk a csimpánz esetére. De magatartásuk nem volt fenyegető; úgy látszott, őket is érdekli fickándozásunk.
   Valóban így volt. Nemsokára belesiklott a vízbe Nova - akit már régi ismerősnek tekintettem -, és több-kevesebb tétovázás után követték őt a többiek is. Mind odajöttek, és ismét elkezdtünk kergetőzni, mint előző nap, fóka módra, azzal a különbséggel, hogy most húsz ilyen barbár teremtés volt körülöttünk; fröcsköltek, prüszköltek, és komoly arcuk különös ellentétben állt ezzel a gyerekes játszadozással.
   Amint egy negyedóra eltelt e produkcióval, kezdtem beleunni. Ezért jöttünk át a Betelgeuze naprendszerébe, hogy úgy viselkedjünk, mint a kölykök? Szinte szégyelltem magam, és kínos volt látnom, hogy a tudós Antelle láthatólag nagy örömét leli e játékban. De mi mást csinálhattunk volna? Senki sem tudja elképzelni, milyen nehéz kapcsolatot teremteni olyan lényekkel, akik nem tudnak beszélni és nevetni. Mégis megpróbálkoztam vele. Kifejező mozdulatokat tettem, másmás jelentéstartalommal. Kezeimet kedveskedve összetettem és meghajoltam, olyan kínai módra. Csókot hintettem feléjük. De egyetlen mozdulattal sem tudtam a legkisebb hatást sem kiváltani. A megértés legkisebb fénye sem csillant meg szemükben.
   Amikor még az utazás alatt élőlényekkel lehetséges találkozásról beszélgettünk, különböző furcsa vagy szörnyalakok lebegtek szemünk előtt, akiknek külseje tökéletesen elüt a mienktől, de mindegyiknél magától értetődőn feltételeztük valamiféle értelem jelenlétét. Itt a Soror bolygón a valóság éppen ellentétesnek bizonyult: külsőleg magunkhoz hasonló lakókkal kerültünk össze, de az értelemnek nyoma sincs bennük. Ex hát annak a tekintetnek a magyarázata, mely Novánál zavarba ejtett, és melyet a többieknél is megtalálni: a tudatos gondolat hiánya, a lélek hiánya.
   Csak a játék érdekelte őket. Az is csak akkor, ha semmi értelme sincs. Azzal az elgondolással, hogy valami látszatértelmet vigyünk a játékba, ami nem haladja meg felfogóképességüket, mi hárman ott mellettük övig vízben, kéz a kézben egy körtáncfélét jártunk, ütemesen emelgetve a karjainkat, ahogy egész kis gyerekek is csinálták volna. Semmilyen hatással nem volt rájuk. A legtöbbjük félrehúzódott; mások ránk bámultak, de a megértés olyan tökéletes hiányával, hogy mi zavarodtunk egészen bele.
   Éppen nagyfokú tanácstalanságunk idézte elő a drámát.
   Annyira elvesztettük önuralmunkat, mikor így láttuk magunkat, három komoly férfit - köztük egy világhírű tudóst -, kéz a kézben gyermektáncot lejteni a Betelgeuze csúfondáros fényében, hogy nem tudtuk komolyságunkat megőrizni. Olyan kényszerű feszültségben voltunk egy jó negyedórája, hogy feloldódásnak kellett következnie. Eszeveszett kacajban törtünk ki, rázkódva, kétrét görnyedve, és másodpercekig nem tudtuk önuralmunkat visszanyerni.
   Ekkor végül is visszhangra talált ezeknél az embereknél a kirobbanó vidámság, de nem olyanra, amit szerettünk volna. Egész vihar korbácsolta fel a tavat. Minden irányban menekültek, olyan fejvesztetten, hogy más körülmények között nevetségesnek tűnt volna. Egy-két pillanat múlva egyedül maradtunk a vízben. Végül összeverődtek a dombon, a medence végénél, és a félelemtől remegő horda dühösen csaholt felénk, őrjöngve rázták a karjukat. Az arcuk olyan fenyegető volt, hogy félni kezdtünk. Levainnel együtt a fegyverek felé indultam, de a bölcs Antelle halkan ránk szólt, hogy ne használjunk fegyvert, sőt fel se emeljük, hacsak felénk nem közelednek.
   Sietve felöltöztünk, egy pillanatra sem tévesztve őket szem elől. De alighogy felvettük az inget és a nadrágot, izgalmuk őrjöngésig fokozódott. Úgy látszott, hogy a felöltözött ember elviselhetetlen volt számukra. Néhányan elfutottak, de mások felénk jöttek, előrenyújtott karral, begörbült ujjakkal. Megragadtam a puskámat: Ennyire tompa agyú lényekhez képest érthetetlen, mégis látszólag felfogták ennek a mozdulatnak a jelentését, megfordultak, és eltűntek a fák között.
   Iparkodtunk vissza a komphoz. Visszafelé úton is folyton azt éreztem, hogy ott vannak mellettünk láthatatlanul, és csendben kísérik visszavonulásunkat.
  
  
    
     A következő fejezet