ELSŐ RÉSZ
  
   I.
  
   Jinn és Phyllis remekül töltötte a vakációt az űrben, a lehető legtávolabb a lakott égitestektől.
   Abban az időben már mindennapos volt a bolygóközi utazás, és a csillagközi út sem valami kivételes dolog. A rakéták turistákat szállítottak a Szíriusz pompás tájaira, és bankárokat az Arkturusz és Aldebaran híres tőzsdéihez. Jinn és Phyllis, ez a két gazdag és semmittevő szerelmes eredeti hajlamokról és egy kis költői kedélyről tett tanúságot a kozmoszban: vitorlázva járták be a mindenséget, csak úgy kedvtelésből.
   Űrhajójuk egy gömbféle szerkezet volt, melynek csodálatosan finom és könnyű burka - a vitorla - a fénysugárzásoktól hajtva mozgott az űrben. Efféle szerkezet önmagára hagyatkozva egy csillag közelségében (persze ahhoz elég messze, hogy a gravitációs erő hatása ne legyen túl erős), mindig egyenes vonalban távolodik a csillagtól; de minthogy Jinn és Phyllis három egymáshoz viszonylag közel levő nap csillagrendszerében helyezkedett el, hajójuk három különböző tengely irányából kapta a fénylökéseket. Ennek megfelelően Jinn nagyon szellemes módszert talált ki a kormányzásra. A vitorlaburkot belülről egy sor fekete függönyredőnnyel bélelte ki, melyeket tetszés szerint felcsavarhatott vagy kiereszthetett, ezzel változtatva a fényimpulzusok összhatását, minthogy az egyes szelvények sugárzóképessége ezáltal megváltozik. Ezenfelül pedig a rugalmas burok a kormányos tetszése szerint tágítható vagy összehúzható volt. Így ha Jinn gyorsabban kívánt haladni, a legnagyobb átmérőre engedte ki. Ekkor a hajó óriási felületen fogta fel a sugarak özönét, szédületes sebességgel rohant az űrben, és elszédítette a lányt, Phyllist; aztán Jinnt magát is elkapta ez a szédület; szenvedélyesen összesimulva, a távoli titokzatos mélységekre függesztették tekintetüket, amerre útjuk vezetett. Ha pedig, éppen ellenkezőleg, lassítani akart, Jinn megnyomott egy gombot. A vitorlázat összehúzódott, míg a gömb addig nem zsugorodott, hogy szorosan egymás mellett még éppen elfértek. A fényhatás ekkor jelentéktelen erőt képviselt, és a kicsiny gömb a saját tehetetlenségére utalva szinte mozdulatlannak tűnt, mintegy láthatatlan fonalon lebegve az űrben. A két fiatal mámorító lustaságban töltötte idejét ebben a szűk kis világban, melyet maguknak, a maguk mértékére alakítottak, és melyet Jinn egy szélcsendben álló vitorláshoz szokott hasonlítani, Phyllis pedig a tengerfenéki rák levegőbuborékjához.
   Jinn még sok más fogást is ismert, amelyek a vitorlás űrhajózók szemében a mesterség csúcsának számítottak; például azt, hogy az irányváltoztatáshoz ki tudta használni a bolygók és bizonyos holdak árnyékát. Tudományát igyekezett Phyllisre is átruházni, akiből így szinte hozzá hasonló mester lett, gyakran még vakmerőbb is. Előfordult, ha Phyllis vezetett, hogy olyan lendületet vett, hogy csillagrendszerük határáig kirepültek, dacolva a mágneses viharral, mely már kezdte megzavarni a fényhullámokat; és dióhéjként rázta lélekvesztőjüket. Két-háromszor is megtörtént, hogy Jinnt ilyen vihar ugrasztotta talpra szendergéséből; dühbe gurulva magához ragadta a volánt, és hogy minél gyorsabban hazatérhessenek, sürgősen üzembe helyezte a segédrakétát, pedig ezt büszkeségből csak végszükségben használták.
  
   Most is egymás mellett heverészett Jinn és Phyllis a ballon közepén, gondtalanul élvezve a vakációt; süttették magukat a három különböző nap sugaraival. Jinn behunyt szemmel egyre Phyllis iránti szerelméről ábrándozott. Phyllis fél könyökre támaszkodva a végtelenségbe bámult, és átengedte magát ezúttal is, mint már annyiszor, az űr kozmikus átérzésének.
   Hirtelenül megtörte álmodozását, és homlokát ráncolva félig felült. Szokatlan villanás hasított az űrbe. Várt néhány másodpercet, és újra látta a villanást, mintha egy fényes tárgy verné vissza a fényt. Kozmoszbeli ösztöne, mely az ilyen csavargások alatt fejlődött ki benne, nem csalta meg. Különben Jinn is osztotta véleményét, amikor figyelmeztette; és elképzelhetetlen volt, hogy Jinn ilyesmiben tévedjen: egy fényesen csillogó tárgy lebegett az űrben, egyelőre meghatározhatatlan távolságban. Jinn megragadta a messzelátót, és a titokzatos tárgyra szegezte; Phyllis közben a vállára támaszkodott.
   - Nem nagy - mondta Jinn. - Mintha üvegből volna... Engedd, hogy jobban megnézhessem. Egyre közelebb jön. Gyorsabban halad, mint mi. Mintha egy...
   Arca elkomorodott. Leeresztette a messzelátót, melyet Phyllis rögtön felragadott.
   - Egy palack, drágám. - Egy palack!
   A lány is nézte a messzelátón.
   - Valóban egy palack. Most tisztán látom. Fehér üvegből van. Le van dugaszolva, a dugaszolást is látom. Valami fehér anyag van belül... Papiros, bizonyára egy irat. Jinn, el kell kapnunk!
   Ezt gondolta Jinn is, és közben már szakszerűen manőverezett, hogy az idegen tárgy pályagörbéjére álljon. Amint ez hamarosan megtörtént, csökkentette a sebességet, hogy a tárgy utolérhesse őket. Ezalatt Phyllis felvette űrruháját, és kilépett a gömbből egy kettős csapóajtón keresztül. Ott kinn, egyik kezével egy kötélbe kapaszkodva, másikban egy hosszú nyelű hálót lóbálva, készült a palack kihalászására.
   Nem első esetben találkoztak idegen testtel, és a lepkeháló már máskor is jó szolgálatot tett. Lassú repülésben vagy néha teljesen egy helyben állva volt már olyan meglepetésben részük, olyan felfedezésben, ami hozzáférhetetlen a rakétautasok számára. Porrá vált csillagok maradványait, a világűr, messzeségéből érkező meteoritot és az űrkutatások első idejében fellőtt mesterséges holdak darabkáit fogta már ki hálójával Phyllis. Büszke is volt gyűjteményére; mégis először történt, hogy üveget talált, méghozzá kézirattal - mert ezt biztosra vette. Egész teste remegett a türelmetlenségtől, míg ott hadonászott, mint egy pók a szálján csüngve, közben belekiáltott a telefonba:
   - Lassabban, Jinn... Nem annyira, egy kicsit gyorsabban; megelőz minket; jobbra... balra... engedd rá... Megvan!
   Győzelmesen kiáltott, és visszatért zsákmányával a kabinba.
   A palack óriási volt, a szája gondosan betapasztva. Belsejében egy papírtekercs látszott.
   - Jinn, törd össze, iparkodj! - kiáltozott Phyllis türelmetlenül.
   Jinn, megőrizve nyugalmát, módszeresen bontogatta a viaszt. Amikor azonban a palack már nyitva volt, látnia kellett hogy a begyömöszölt papírt nem lehet kivenni. Így végül is engedett barátnője unszolásának, és egy kalapáccsal széttörte az üveget. A papír magától kibomlott. Egy csomó különleges finom lapból állt, rajtuk apró írás. A kéziratot a Föld nyelvén írták, melyet Jinn tökéletesen tudott, mert tanulmányainak egy részét ezen a bolygón végezte.
   Valami viszolygás mégis visszatartotta, hogy nekikezdjen olvasni ezt az iratot, mely oly furcsa módon került a kezükbe; de engedett. Phyllis lázas izgalmának. A lány csak gyengén tudta a földi nyelvet, szüksége volt az ő segítségére.
   - Jinn, könyörgök....
   Annyira csökkentette a ballon térfogatát, hogy lágyan lebegtek az űrben; meggyőződött arról, hogy nincs előttük semmi zavaró akadály, aztán végignyújtózkodott barátnője mellett, és nekikezdett a kézirat felolvasásának.
  
   II.
  
   A világűrbe küldöm ezt az írást, nem mintha segítséget akarnék kérni, hanem azért, hogy megvédjem az emberi fajt a fenyegető rettenetes csapástól, talán el is hárítsam a feje fölül. Isten legyen nekünk irgalmas!...
   - Az emberi fajt? - ismételte Phyllis csodálkozva.
   - Így írja - erősítette meg Jinn, - Ne szakíts félbe mindjárt az elején. - És tovább olvasott.
   Ami engem illet, én, Ulysse Mérou, újra nekiindultam az űrhajóval, családommal együtt. Évekig fenn tudjuk tartani magúnkat. A hajóban zöldségeket és gyümölcsöt termesztünk, és baromfitenyészetünk is van. Nem szenvedünk semmiben hiányt. Talán rábukkanunk egy napon egy vendégszerető bolygóra. Alig merem kimondani ezt a kívánságot. De íme, itt a hű beszámoló sorsomról.
  
   2500-ban történt, hogy két társammal űrhajóba szálltam, azzal a céllal, hogy felkeressük a világűrnek azt a részét, ahol az óriáscsillag Betelgeuze uralkodik.
   Merész terv volt ez, a legnagyobb szabású, mely eddig a Földön megszületett. A Betelgeuze, vagy ahogy csillagászaink nevezik, az Orion alfája, nagyjából háromszáz fényévnyi távolságban van bolygónktól. Sok tekintetben igen nevezetes. Először is a méretei miatt: átmérője három-négyszázszorosa a Napénak, vagyis ha a középponty egybeesne a mi Napunkéval, ez a gigász egészen a Mars pályájáig terjedne. Aztán a fénye miatt: elsőrendű csillag, a legfényesebb az Orion csillagzatban, melyet a nagy távolság ellenére szabad szemmel látni a Földről. Sugárzásának sajátosságai miatt: a legnagyobb hatású vörös és narancs sugarakat bocsátja ki. Végül pedig: változó fényű csillag; fényereje időnként megváltozik, aminek oka térfogatának váltakozása. A Betelgeuze ugyanis lüktető csillag.
   A Naprendszer felkutatása után - melyben minden bolygó lakatlannak bizonyult - miért választottak egy ennyire messzi csillagot az első csillagközi utazás célpontjának? A tudós Antelle professzor vitte keresztül ezt a döntést. A vállalkozás fő szervezőjeként, teljes egészében rááldozva óriási vagyonát, és az expedíció parancsnokaként az űrhajót ő maga tervezte, és ő is irányította az építését. Utazás közben megmagyarázta nekem a választás okát.
   - Kedves Ulysse, számunkra nem nehezebb és alig tart tovább eljutni a Betelgeuze-ig, mint egy sokkal közelebb fekvő csillagig, például a Proxima Centaurihoz.
   Itt jónak láttam közbeszólni és kiteregetni frissen szerzett csillagászati ismereteimet
   - Alig tart tovább! De hiszen a Proxima Centauri csak négy fényévnyire van, míg a Betelgeuze...
   - Háromszázra, jól tudom. Mégis, nekünk alig kerül két évnél többe, hogy elérjük, ugyanakkor csak valamivel rövidebb időre volna szükség, hogy elérjük a Proxima Centauri régióját. Ön épp az ellenkezőjét gondolja, mert az olyan bolhaugrásokhoz van hozzászokva, mint amilyet egy bolygóközi utazás jelent, ahol az induláskor megengedhető az erős gyorsulás, mert csak néhány percig tart, míg az utazási sebesség nevetségesen kicsi, és össze sem vethető a mienkkel. Ideje, hogy néhány felvilágosítással szolgáljak a mi hajónk mozgásáról.
   A tökéletes rakétaművek segítségével, melyeket nekem volt szerencsém megtervezni, ez az űrhajó a legnagyobb sebességgel képes mozogni, amely a világegyetemben egyáltalán elképzelhető egy test számára, vagyis fénysebességgel mínusz epszilon.
   - Mínusz epszilon?
   - Ezzel azt mondom, hogy azt végtelen kicsi különbséggel megközelítheti, milliárdnyi törtrésznyire, ha így jobban tetszik.
   - Jó - mondtam. - Ezt értem.
   - Akkor azt is meg kell értenie, hogy amikor ilyen sebességgel mozgunk, a mi időszámításunk jelentékenyen eltér a földi időtől, és az eltérés annál nagyobb, minél gyorsabban haladunk. Most is, amióta beszélgetünk, itt csak néhány perc telt el, de ez a Földön néhány hónapnak felel meg. Végül is a mi számunkra az idő alig telik, tehát alig fogunk bármiféle változást észlelni. Néhány másodperc a mi számunkra, szívünk néhány dobbanása több éves földi időtartammal lesz egyenlő.
   - Még ezt is értem. Éppen ezért van reményünk a célt elérni, mielőtt meghalnánk. De hát akkor miért kell két évig utazni? Miért nem csak néhány napot vagy néhány órát?
   - Éppen ide akarok kilyukadni. Egész egyszerűen azért, mert annak a sebességnek eléréséhez, amikor az idő szinte megáll, a szervezetünknek elviselhető gyorsulással körülbelül egy év szükséges. Még egy év szükséges a fékezéshez. Érti már repülési programunkat? Tizenkét hónap gyorsulás; tizenkét hónap fékezés; a kettő között csak néhány órányi idő, de azalatt teljesítjük az út legnagyobb részét. Most azt is megértheti, miért nem tart sokkal tovább a Betelgeuze-ig eljutni, mint a Proxima Centaurihoz. Ez utóbbi esetben ugyanígy eltöltöttünk volna menthetetlenül egy évet a gyorsulással., egy másikat a lassulással, és a kettő között talán néhány percet a néhány óra helyett. Jelentéktelen különbség az egészhez viszonyítva. Minthogy öregszem, és nyilvánvalóan nem lenne erőm még egy utazásra, inkább azonnal egy távoli pontot akartam megcélozni abban a reményben, hogy ott a mienktől teljesen elütő világot találunk.
   Efféle beszélgetések töltötték ki szabad időnket az űrhajóban, és ezek révén még többre becsültem Antelle professzor varázslatos tudását. Nem volt olyan terület, mely ismeretlen lett volna számára, és boldog voltam, hogy ebben a vakmerő vállalkozásban ilyen parancsnokom van. Amint ő számította, az utazás nagyjából két évig tartott - a mi időnk szerint, mialatt a Földön három és fél évszázadnak kellett eltelnie. Ez volt egyedül kellemetlen ebben a távoli útban: ha majd egy nap hazaérünk, bolygónk hét-nyolcszáz évvel öregebb lesz. De ezzel nem sokat törődtünk. Sőt azt gyanítom, hogy az a lehetőség, hogy otthagyhatja a saját kortársait, még külön is csábította a professzort. Gyakran bevallotta, hogy az emberek idegesítik...
  
   - Az emberek, megint az emberek - jegyezte meg újra Phyllis.
   - Az emberek - mondta Jinn. - Ez van ideírva.
  
   Útközben nem ért bennünket semmiféle komolyabb kellemetlenség. A Holdról indultunk. A Föld és a többi bolygó gyorsan eltűnt. Láttuk, mint kisebbedik egyre a Nap is, míg csak először egy narancs az égen, aztán ringlószilva, végül egy kiterjedés nélküli fényes pont nem lesz belőle, egy egyszerű csillag, melyet csak a tudós professzor tudott megkülönböztetni a Tejút sok milliárd csillagja között.
   Így hát Nap nélkül maradtunk, de nem hiányzott, mert az űrhajó fel volt szerelve egyenértékű fényforrásokkal. Nem is unatkoztunk. A professzor eszmefuttatásai érdekfeszítőek voltak; a két év alatt többet tanultam, mint egész korábbi életemben. Ugyancsak megtanultam mindazt, ami az űrhajó vezetéséhez kellett. Elég könnyű volt: csak utasításokat kellett adni az elektronikus gépeknek, és azok elvégezték az összes számítást, és közvetlenül intézték a hajó irányítását.
   A kert is kellemes foglalatosságot biztosított számunkra. Tekintélyes helyet foglalt el a hajóban, Antelle professzor, aki más szakok mellett a botanikával és a mezőgazdasággal is foglalkozott, arra is fel akarta használni az utazást, hogy a növényeknek a kozmoszban való fejlődésére vonatkozó feltevéseit igazolhassa. Egy közel tíz méter élű kockányi fülke szolgált veteményeskertül. Jó sok polca révén teljes térfogatát hasznosítottuk. A talajt kémiai szerekkel tápláltuk, és alig két hónappal az indulás után nagy örömünkre megtermett benne mindenféle zöldség, melyek bőségesen szolgáltattak vitamindús táplálékot. A kellemesről sem feledkeztünk el: külön helyet biztosítottunk a virágoknak, melyeket a professzor odaadóan gondozott, Ez a különc ember néhány madarat is hozott magával, pillangókat is, sőt egy majmot, egy kis csimpánzt, akit Hectornak kereszteltünk, és aki elszórakoztatott bennünket csínyjeivel.
   Az biztos, hogy a tudós Antelle, ha nem is volt embergyűlölő, az emberek iránt nem nagyon érdeklődött. Gyakran kijelentette, hogy nem sokra tartja őket, és ennek tudható be...
  
   - Embergyűlölő? - szólalt meg ismét Phyllis, megrökönyödve. - Emberek iránt?
   - Ha minden pillanatban félbeszakítasz - mondta Jinn -, soha nem érünk a végére. Tégy úgy, mint én: próbáld megérteni.
   Phyllis megígérte, hogy a felolvasás végéig csendben marad, és meg is tartotta szavát.
  
   ...és ennek tudható be kétségkívül, hogy az űrhajóba mely elég tágas lett volna akár több család részére is - számos növényt és néhány állatot is befogadott, míg az utasok számát háromra korlátozta: ezek ő maga, tanítványa, Arthur Levein, egy szép jövőjű ifjú fizikus és én, Ulysse Mérou, az alig ismert újságíró, aki egy interjú alkalmából ismerkedtem meg a professzorral. Akkor ajánlotta fel, hogy magával visz, amikor megállapította, hogy nincs családom, és elfogadhatóan sakkozom. Egy fiatal újságíró számára kivételes alkalom volt ez. Ha tudósításaimat csak nyolcszáz év múlva közölhetem, sőt talán éppen emiatt, különleges értékük lesz. Ezért vállalkoztam olyan lelkesen.
   Az utazás simán folyt. Az egyetlen kellemetlenséget a növekedett súly okozta a gyorsulás és a fékezés esztendeje alatt. Hozzá kellett szoknunk ahhoz az érzéshez, hogy testünk földi súlyának szinte másfélszeresét nyomja, ami kezdetben kissé fárasztó érzés, de később már fel sem tűnt nekünk. E két szakasz között a teljes súlytalanság uralkodott, ennek a jelenségnek összes jól ismert furcsaságával; de ez csak néhány óráig tartott, és nem okozott kellemetlenséget.
   Egy napon, e hosszú utazás után, elérzékenyülve pillantottuk meg a Betelgeuze csillagot, amint egész új látványként merül föl az égen.
  
   III.
  
   Leírhatatlan elragadtatást válthat ki egy ilyen látvány: egy csillag, mely nemrég még csak fénylő pont volt az égbolt névtelen pontjainak sokaságában, apránként kiválik a fekete háttérből, meghatározott nagyságban kirajzolódik az űrben, először akkorának tűnik, mint egy fényes dió, majd kiterjed" és egyben meghatározott színt is kap - és narancshoz hasonlít, végül kiteljesedik az űrben, látszatra ugyanakkora átmérővel, mint a mi megszokott Napunk. Új nap született számunkra, egy vöröslő nap, mely a mi lenyugvó Napunkhoz hasonlított, és amelynek már érezhető vonzása volt és hősége.
   Addigra már jócskán csökkentettük a sebességet. Továbbra is közeledtünk a Betelgeuze-höz, míg csak látszólagos átmérője lényegesen felülmúlta az addig látott égitestekét, és így valóban mesés látványban volt részünk. Antelle utasításokat közölt a robotgépekkel, és az óriáscsillag körül kezdtünk keringeni. Ekkor a tudós üzembe helyezte csillagászati műszereit, és hozzákezdett a megfigyelésekhez.
   Nem sokáig tartott, míg négy bolygót is felfedezett, gyorsan meghatározta méreteiket és a központi csillagtól való távolságukat. Egyikük, a Betelgueze-től számítva a második, velünk párhuzamos pályagörbén mozgott. Térfogata nagyjából megegyezett a Földével; volt oxigént és nitrogént tartalmazó légköre; olyan távolságban keringett a Betelgeuze-től, mint a Nap-Föld távolság harmincszorosa, és körülbelül ugyanaz a sugármennyiség érte, mint a mi Földünket, az óriáscsillag méreteit és viszonylag alacsony hőmérsékletét is figyelembe véve.
   Úgy határoztunk, hogy leszállunk rajta mint első célponton. A robotgépeknek kiadott új utasítások nyomán rövid idő alatt már körötte keringtünk. Ekkor leállított motorokkal kedvünkre megfigyelhettük ezt az új világot. A távcső tengereket és kontinenseket mutatott.
   Az űrhajó nem nagyon volt alkalmas leszállásra; de erre fel voltunk készülve. Volt három kis alkalmatosságunk, rakétameghajtással, melyeket kompnak neveztünk. Az egyikbe beszálltunk, magunkkal vittünk néhány mérőműszert és Hectort is, a csimpánzt, akinek ugyanügy megvolt az űrruhája, mint nekünk, és hozzá is volt szoktatva. Magát az űrhajót egyszerűen otthagytuk keringési pályáján. Ott teljes biztonságban volt, akár egy óceánjáró gőzös a kikötőben horgonyozva, és biztosak voltunk, hogy egy jottányit sem fog letérni pályájáról.
   A komppal egyszerű volt megközelíteni egy ilyen bolygót. Antelle professzor, alighogy behatoltunk a légkör sűrűbb rétegeibe, mintát vett a környező levegőből, és kielemezte. Ugyanolyan összetételt állapított meg, mint azonos magasságban a Földön. Nem nagyon volt időm, hogy elgondolkozzam ezen a csodálatos hasonlóságon, mert rohamosan közeledtünk a talajhoz; már csak ötven kilométer magasságban voltunk. Mivel a robotgépek minden műveletet elvégeztek, nem kellett semmivel törődnöm, a kabin ablakára tapadva néztem, mint közeledik felém ez az ismeretlen világ; szívem lázasan dobogott a felfedezés izgalmában.
   A bolygó sajátságosan hasonlított Földünkhöz. Ez a benyomásom minden pillanatban erősödött. Már szabad szemmel is kivehettem a kontinensek körvonalait. A levegő tiszta volt, enyhén halványzöld színű, de néha narancsba játszott, kissé hasonlítva a mi Provence-unk egéhez a lenyugvó nap fényében. Az óceán világoskék volt, ugyancsak zöldes árnyalatokkal. A partok körvonala nagyon eltért attól, amit otthon megszoktam, ámbár lázban égő szemmel, a sok más hasonlóságtól befolyásolva már ebben is azonosságot szerettem volna felfedezni. De itt már nem volt semmi hasonlóság. Ez az új kontinens földrajzilag semennyire sem emlékeztetett az otthonira.
   Semennyire? Ugyan! A lényegben épp igen. A bolygónak lakói voltak. Elrepültünk egy város fölött; elég nagy város volt, melyből fákkal szegélyezett utak ágaztak szerteszét, rajtuk járművek közlekedtek. Volt rá időm, hogy megnézzem az építészet jellegét: széles utcák, elnyújtott, szögletes fehér házak.
   Ettől még jó messzire kellett talajt érnünk. Utunk először megművelt szántók felett vitt el, aztán egy vöröses színű sűrű erdő fölött, mely a mi egyenlítői őserdeinkre emlékeztetett. Most már alacsonyan jártunk. Észrevettünk egy elég nagy méretű tisztást, mely egy fennsík magaslatán helyezkedett el, míg a környékén eléggé hepehupás volt a domborzat: Parancsnokunk elhatározta, hogy itt szerencsét próbál, és kiadta a gépeknek a végső utasításokat. Működésbe lépett az ellenrakéták rendszere. Néhány pillanatig mozdulatlanul lebegtünk a tisztás felett, mint ahogy a sirály lesi a halat.
   Aztán, két évvel a Földről való távozás után szép szelíden leereszkedtünk, és koccanás nélkül földet értünk a fennsík közepén, a mi normandiai mezőinkre emlékeztető üde zöld füvön.
  
  
    
     A következő fejezet