3
- Egyszer még eljöhetünk ide - állapította meg Julia. - Kétszer általában nyugodtan fel lehet keresni ugyanazt a rejtekhelyet. Persze nem egy-két hónapon belül.
Amint felébredt, rögtön megváltozott a magatartása. Éber és gyakorlatias lett, felvette a ruháját, dereka köré kötötte a bíbor övet, s hozzálátott a hazatérés előkészítéséhez. Magától értetődőnek látszott, hogy ezt rá kell hagyni. Nyilvánvalóan megvolt benne a gyakorlati érzék, ami Winstonból hiányzott, s alaposan megismerte London környékét a számtalan közös kirándulás alkalmával. Winston számára egészen más útvonalat jelölt ki, mint amerre jött, s egy másik vasútállomásra irányította.
- Sohase térjen haza ugyanazon az úton, amelyiken jött - nyilatkoztatta ki mintegy alapelvként. Ő indul elsőnek, Winston csak félóra múlva induljon utána.
Megnevezett egy helyet, ahol négy nap múlva munka után találkozhatnak. Egy rendszerint zsúfolt és zajos piac volt ez, az egyik szegénynegyed valamelyik utcájában. Ő a bódék közt fog ácsorogni, mintha cipőfűzőt vagy cérnát keresne. Ha tisztának látja a levegőt, az orrát fogja fújni, mikor Winston közeledik; ellenkező esetben Winstonnak nem szabad tudomást vennie róla. Ha szerencséjük van, a tömegben biztonságosan elbeszélgethetnek egy negyedóráig is, és megállapodhatnak a következő találkozóban.
- És most mennem kell - jelentette ki, mihelyt kiadta az utasításokat. - Londonban kell lennem tizenkilenc harmincra. Két órát áldozok az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetségnek, röpiratokat vagy mit fogok osztogatni. Hát nem szörnyűség? Seperjen le, kérem! Nem maradt gally a hajamban? Bizonyos benne? Akkor hát isten vele, szerelem, isten vele!
A karjába vetette magát, szinte őrjöngve megcsókolta, egy pillanat múlva elszökellt a fiatal fák közt, s alig ütve zajt, eltűnt az erdőben. Még csak a vezetéknevét vagy a címét sem tudta meg Winston. Igaz, mindegy volt, hiszen el sem lehetett képzelni, hogy négy fal között találkozhassanak, vagy írott üzenetet válthassanak.
Soha többé nem találkoztak az erdei tisztáson. Május folyamán még egy alkalommal sikerült szeretkezniük. Ez Juliának egy másik rejtekhelyén történt, egy romba dőlt templom harangtornyában, egy teljesen kihalt vidéki helyen, ahová harminc évvel azelőtt atombomba esett. Jó rejtekhely volt, ha sikerült odajutni, de az oda vezető út nagyon veszedelmes. Egyébként csak az utcán találkozhattak, minden este másutt, s mindig legfeljebb félórára. Az utcán rendszerint sikerült beszélgetniük. Miközben a zsúfolt járdákon sodródtak, nem nagyon közel egymáshoz, nem nézve egymásra, különös, szaggatott társalgást folytattak, amely úgy lobbant fel és aludt ki, mint egy világítótorony fénykévéje. Ha pártegyenruha közeledett, vagy teleképhez értek, hirtelen elhallgattak, aztán néhány perc múlva egy mondat közepén folytatták a beszélgetést; az előre megbeszélt ponton szétváltak, ugyancsak hirtelen szokott abbamaradni a beszélgetésük, s másnap aztán szinte bevezetés nélkül folytatták. Julia láthatólag nagyon hozzászokott az ilyenfajta társalgáshoz, amelyet "részletekben való beszélgetésnek" nevezett. S meglepően értett az ajakmozgatás nélküli beszédhez is. Az egész hónap folyamán egyetlenegy esti találkozásuk alkalmával sikerült csókot váltaniuk. Szótlanul haladtak egy mellékutcában (Julia sohasem volt hajlandó beszélgetni, csak a főutcákon), amikor fülsiketítő dörej hallatszott, a föld megrengett, az ég elsötétült, s Winston a földön fekve találta magát, összezúzva és halálra rémülten. Nagyon közel eshetett le egy rakétabomba. Egyszerre csak a tudatára ébredt, hogy Julia arca néhány centiméterre fekszik az övétől, halottfehéren, mint a kréta. Még az ajka is elszíntelenedett. Meghalt! Magához ölelte, s akkor jött rá, hogy élő, meleg arcot csókol. De valami homokszerű anyag tapadt az ajkára. Mindkettőjük arcát vastag vakolatréteg fedte.
Voltak esték, amikor találkoztak ugyan, de úgy kellett elmenniük egymás mellett, hogy még csak egymásra sem pillanthattak, mert őrjárat jelent meg éppen a sarkon, vagy helikopter lebegett a fejük felett. Ha nincsenek ilyen veszélyek, akkor is elég nehéz lett volna a találkozás idejét összeegyeztetni. Winston heti munkaideje hatvan óra volt, Juliáé még több, szabadnapjaik a munka sürgőssége szerint változtak, s csak ritkán estek egybe. Juliának mindenesetre ritkán volt teljesen szabad estéje.
Elképesztően sok időt töltött azzal, hogy felolvasásokon és felvonulásokon vett részt, röpiratokat osztott az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség szolgálatában, zászlókat készített a Gyűlölet Hetére, gyűjtött a takarékossági verseny keretében, s hasonlókat művelt. Kifizetődik, jelentette ki; igen jó szemfényvesztésnek. Ha betartja az ember a kisebb szabályokat, megszegheti a nagyokat. Winstont is rávette, hogy áldozza fel még egy estéjét, s jelentkezzék alkalmi hadianyaggyártási munkára, amit a buzgó párttagok önként szoktak végezni. Így aztán, hetenként egyszer, Winston négy őrjítően unalmas esti órát töltött el azzal, hogy fémdarabkákat csavart egymásba - valószínűleg bombák gyújtószerkezetének alkatrészei voltak - egy huzatos, rosszul világított műhelyben, ahol a kalapácsütések zaja és a teleképekből áradó zene iszonyú hangzavarrá keveredett.
Mikor a templomtoronyban találkoztak, kitöltötték a töredékes beszélgetéseikben maradt réseket. Ragyogó délután volt. A harangok fölötti négyszögletes kis kamrában forró és áporodott volt a levegő, s átható galambtrágyaszagú. Órákig beszélgettek a poros, szalmával beszórt padlón, s egyikük vagy másikuk időnként a keskeny ablakrésekhez lépett, hogy megbizonyosodjék róla, nincs-e valaki a közelben.
Julia huszonhat éves volt. Egy otthonban lakott, hat másik lánnyal együtt ("Mindig női bűzben, hogy gyűlölöm a nőket!" - vetette közbe), s ahogy Winston sejtette, az irodalmi osztályon dolgozott, a regényírógépek mellett. Szerette a munkáját, amely főleg abból állt, hogy egy hatalmas, elmés szerkezetű villanymotort kellett működtetnie és gondoznia. Nem volt "tehetséges", de szeretett babrálni, és jól érezte magát a gépek közt. Elmesélte a regénygyártás egész folyamatát, a tervezőbizottság által kiadott általános utasításoktól kezdve az újraíró csoport által végrehajtott utolsó simításokig. A késztermék azonban nem érdekelte. - Nem nagyon szeretek olvasni - jelentette ki. - A könyv is csak szükségleti cikk, amelyet elő kell állítani, mint a lekvárt vagy a cipőfűzőt.
Semmiről sem voltak emlékei a hatvanas éveket megelőző időkből, s az egyetlen olyan személy, aki gyakran beszélt neki a Forradalom előtti korról, az egyik nagyapja volt, aki akkor tűnt el, amikor ő nyolcéves lett. Az iskolában a hokicsapat kapitánya volt, s két egymást követő évben megnyerte a tornadíjat. Örsvezető volt a Kémeknél, s részlegtitkár a Fiatalok Szövetségében, mielőtt az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetségbe belépett. Mindig kiváló minősítést kapott. Még arra is méltónak tartották (s ez jó hírnevének kétségtelen bizonyítéka), hogy a pornószekben, az irodalmi osztálynak abban a szekciójában dolgozzék, ahol olcsó pornográfiát gyártottak a prolik számára. - Ganéháznak csúfoltuk, akik ott dolgoztunk - jegyezte meg. Itt működött egy évig, s az olyan, lepecsételt csomagokban szállított ponyvafüzetek előállításában segédkezett, mint például a Fenékreverés vagy az Egy éjszaka a leányiskolában. Ezeket a proletárifjúság titokban vásárolta, mert azt hitte, hogy illegális.
- Milyenek ezek a könyvek? - kérdezte kíváncsian Winston.
- Ó, szemét valamennyi. Még csak nem is érdekesek. Mindössze hatféle alapötletük van, ezeket kevergetik. Én persze csak a kaleidoszkópnál dolgoztam. Az újraíró csoportban nem. Nem értek az irodalomhoz, drágám, még annyit sem, amennyi az ilyesmihez kell.
Winston megdöbbenve vette tudomásul, hogy a pornószekben, az osztályvezetők kivételével, mind lányok dolgoznak. A Párt nézete szerint a férfiakat, akiknek nemi ösztöne kevésbé szabályozható, mint a nőké, könnyebben megronthatja a mocsok, amellyel ez a szekció foglalkozik.
- Még férjes nők sem dolgozhatnak ott - tette hozzá Julia. - A lányok szerintük mind romlatlanok. Mindenesetre itt most láthat egyet, aki nem az.
Első szerelmi viszonyát tizenhat éves korában bonyolította le, egy hatvanéves párttaggal, aki később öngyilkos lett, hogy ne tartóztathassák le. - S ezt nagyon okosan tette - állapította meg Julia -, különben a vallatás során kiszedték volna belőle a nevemet. - Azóta volt sok más ügye. Az élet, ahogy Julia látta, nagyon egyszerű. Az ember jól akar élni; "azok" - s ez a Pártot jelentette - meg akarják ezt akadályozni; meg kell tehát szegni a szabályokat, ahol csak lehet. A jelek szerint Julia éppen olyan magától értetődőnek tartotta azt, hogy "azok" meg akarják fosztani az embert az élvezetektől, mint azt, hogy az ember viszont el akarja kerülni, hogy rajtakapják. Gyűlölte a Pártot, s ennek igen durva szavakkal adott kifejezést, általánosságban azonban nem bírálta. Egyáltalán nem is érdeklődött a Párt doktrínái iránt, kivéve azokat, amelyek az ő életét is érintették. Winston megfigyelte, hogy a lány sohasem használ újbeszél szavakat, csak azt a néhányat, amely már átment a köztudatba. Sohasem hallott a Testvériségről, s nem is volt hajlandó hinni a létezésében. A Párt elleni szervezett lázadás bármilyen formáját ostobaságnak tartotta, mert véleménye szerint úgyis bukásra van ítélve. Az ésszerű dolog: a szabályokat áthágni s mégis életben maradni. Winston eltűnődött rajta, hányan lehetnek még hozzá hasonlók a fiatalabb nemzedékben - emberek, akik a Forradalom világában nőttek fel, semmi mást nem ismernek, belenyugszanak, hogy a Párt olyan megváltoztathatatlan valami, akár az égbolt, s nem is lázadnak a hatalma ellen, egyszerűen csak kikerülik, ahogy a nyúl tér ki a kutya elől.
Összeházasodásuk lehetőségéről nem tárgyaltak. Annyira elképzelhetetlen, hogy nem is érdemes gondolkodni rajta. Nem létezik olyan bizottság, amely egy ilyen házasságot jóváhagyna, még abban az esetben sem, ha Katharine, Winston felesége, valahogy elválna. Hiú ábránd lett volna.
- Milyen volt a felesége? - kérdezte Julia.
- Olyan... ismeri azt az újbeszél szót, hogy jógondolos? Természettől párthűt jelent, olyat, aki egy rossz gondolatra képtelen.
- Nem, a szót nem ismerem, de elég jól ismerem az ilyenfajtákat.
Winston el akarta beszélni házassága történetét, Julia azonban csodálatosképpen mintha már ismerte volna a leglényegesebb részleteket. Úgy mondta el Winstonnak, mintha csak ő maga látta vagy érezte volna, hogyan merevedett meg Katharine teste, amint Winston hozzáért, s tudott arról is, hogy Katharine mintha teljes erejéből eltaszította volna magától Winstont, még akkor is, mikor karját szorosan köréje fonta. Winston úgy érezte, hogy Juliával nem nehéz ilyen dolgokról beszélni. Katharine mindenesetre már nem volt kínos emlék, egyszerűen csak kellemetlen emlékké vált.
- Még így is kibírtam volna, ha egyvalami nincs - jelentette ki Winston. S beszélt a lánynak a frigid kis szertartásról, amelyre Katharine a hétnek mindig ugyanazon az estéjén kényszerítette. - Katharine gyűlölte a dolgot, de nem volt hajlandó abbahagyni. Úgy szokta nevezni, hogy... el sem tudja képzelni.
- Kötelességünk a Párt iránt - vágta rá Julia gondolkodás nélkül.
- Honnan tudja?
- Én is jártam iskolába, drágám. Havonként egyszer nemiórákat tartanak a tizenhat éven felülieknek. Még az ifjúsági mozgalomban is. Évekig ezt fújják. S mondhatom, hogy sok esetben eredményesen. Persze sohasem lehet biztosan tudni; az emberek nagyon képmutatók.
S elkezdett részletesen értekezni a tárgyról. Juliával, akármiről volt szó, mindig a szexualitásnál lyukadtak ki. Mihelyt ezt a témát érintették, a lány nagyon éleselméjűnek mutatkozott. Winstonnal ellentétben ő megsejtette a Párt szexuális puritanizmusának igazi értelmét. Nemcsak azért követelik meg a puritanizmust, mert a szexuális ösztön a Párt ellenőrzésén kívül eső, külön világot teremt az emberben, amelyet ellenőrizhetetlensége miatt lehetőleg el kell pusztítani. A fontosabbik ok az, hogy a szexuális nyomor hisztériát idéz elő, ez pedig kívánatos, mert át lehet alakítani háborús lázzá vagy vezérimádattá. Ezt a következőképpen magyarázta meg Julia:
- Ha szeretkezünk, energiát használunk el; utána boldognak érezzük magunkat, és senkinek sem akarunk ártani. Ezek nem tudják elviselni, hogy ilyen érzésünk legyen. Azt akarják, hogy állandóan fűtsön az energia. Ez az egész ide-oda menetelés, éljenzés és zászlólobogtatás mind csak besavanyodott szexualitás. Ha bensőnkben boldogok vagyunk, ugyan mi okunk volna, hogy Nagy Testvérért, a Hároméves Tervekért, a Két Perc Gyűlöletért és a többi átkozott zagyvaságért izguljunk?
Nagyon igaz, gondolta Winston. Közvetlen, belső összefüggés van a szüzesség és a párthűség között. Hogyan tudnák elérni, hogy a félelmet, a gyűlöletet és a holdkóros hiszékenységet a kellő fokon tartsák a párttagokban, ha nem fojtanának el valamilyen hatalmas ösztönt, hogy aztán hajtóerőként felhasználhassák? A szexuális ösztön veszedelmes a Párt számára, tehát a Párt a maga javára fordítja. Hasonló trükkel játsszák ki a szülői érzést is. A családot jelenleg még nem tudják eltörölni, sőt: az embereket bátorítják is arra, hogy gyermekeiket szinte ódivatú módon szeressék. A gyermekeket viszont módszeresen szüleik ellen fordítják, ráveszik őket, hogy kémkedjenek utánuk, s jelentsék eltévelyedéseiket. A család gyakorlatilag a Gondolatrendőrség szerve lett. E ravasz fogás segítségével mindenkit éjjel-nappal olyan besúgókkal vesznek körül, akik közvetlen közelről ismerik őket.
Gondolatai hirtelen visszatértek Katharine-hez. Katharine feljelenthette volna őt a Gondolatrendőrségnél, ha történetesen nem túlságosan ostoba ahhoz, hogy felfedezze nézetei eretnek voltát. Igazában a fullasztó délutáni hőség juttatta eszébe e pillanatban Katharine-t, a hőség, amelytől izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán. Mesélni kezdett Juliának valamiről, ami tizenegy évvel azelőtt, egy hasonló fülledt nyári délután történt, vagyis inkább nem történt.
Házasságkötésük után három vagy négy hónappal lehetett. Eltévedtek egy közösségi kiránduláson, valahol Kentben. Csak néhány percnyi távolságra ballagtak a többiek mögött, de rosszul kanyarodtak be valahol, és kis idő múlva egy régi mészkőbánya pereméhez jutottak. Tíz-húsz méter mély, meredek falú szakadék volt alattuk, a fenekén sziklákkal. Senki sem járt arra, aki megmutathatta volna nekik az utat. Mikor Katharine rájött, hogy eltévedtek, nagyon nyugtalan lett. Az, hogy csak egy pillanatra is távol van a kirándulók lármás tömegétől, azt az érzést váltotta ki belőle, hogy helytelenül cselekszik. Vissza akart rohanni az úton, amerről jöttek, s elindulni a másik irányba. Abban a pillanatban azonban Winston észrevett néhány különös, virágzó bokrot az alattuk lévő szikla repedéseiben. Az egyik bokron kétféle színű virágok nőttek, bíborvörösek és téglaszínűek, noha nyilvánvalóan ugyanarról a tőről fakadtak. Sohasem látott még ilyet, s Katharine-t is figyelmeztette rá.
- Nézd csak, Katharine! Nézd meg azokat a virágokat! Azon a bokron ott lenn, majdnem az alján. Kétféle színük van, látod?
Az asszony már elindult visszafelé, de azért elég kelletlenül visszament egy pillanatra. Ki is hajolt a szikla pereme fölé, hogy megnézze, mit mutat Winston. A férfi mögötte állt, s kezét a nő csípőjére tette, hogy egyensúlyban tartsa. Abban a pillanatban egyszerre csak rádöbbent, hogy milyen tökéletesen egyedül vannak. Sehol egy emberi lény, levél sem rezdült, még csak egy madár sem röppent fel. Ilyen helyen nagyon kicsi volt a veszélye annak, hogy rejtett mikrofon lehet valahol, s ha volt is, csak hangokat vehetett fel. A délután legforróbb, legbágyasztóbb órájában jártak. A nap lángolt a fejük fölött, az izzadság csípte Winston arcát. S agyába villant a gondolat...
- Miért nem lökött rajta egy nagyot? - szólt közbe Julia. - Én megtettem volna.
- Igen, drágám, maga megtette volna. Én is megtettem volna, ha az vagyok, aki ma vagyok. Vagy talán... nem, ezt sem veszem biztosra.
- Sajnálja, hogy nem tette meg?
- Igen. Alapjában véve sajnálom, hogy nem tettem meg.
Egymás mellett ültek a poros padlón. Winston közelebb húzta magához a lányt. A lány feje Winston vállán pihent, hajának gyönyörűséges illata elnyomta a galambtrágya szagát. Még nagyon fiatal, gondolta Winston, még vár valamit az élettől, még nem értheti meg, hogy ha egy alkalmatlan személyt lelökünk egy szikláról, nem oldottunk meg semmit.
- Igazában akkor sem változott volna semmi - állapította meg.
- Akkor hát miért sajnálja, hogy nem tette meg?
- Azért, mert többre becsülök egy pozitívumot egy negatívumnál. Ebben a játékban, amelyet mi játszunk, nem nyerhetünk. Bizonyos fajta kudarcok mégis jobbak a többinél, ennyi az egész.
Érezte, hogy a lány válla tiltakozásszerűen megrándul. Mindig ellentmondott, ha Winston ilyesmit beszélt. Képtelen volt természeti törvényként elfogadni, hogy az egyént mindig legyőzik. A maga módján tudomásul vette ugyan, hogy ő is halálra van ítélve, hogy a Gondolatrendőrség előbb-utóbb elfogja és megöli, ám tudat alatt mégis meg volt győződve róla, hogy fel lehet építeni egy titkos világot, amelyben úgy él, ahogy akar. Csak szerencse, ügyesség és merészség kell hozzá. Képtelen volt megérteni, hogy olyasmi, mint például a boldogság, nem létezik, hogy győzelem csak a távoli jövőben, jóval az ő haláluk után lesz lehetséges, hogy a Pártnak való hadüzenet pillanatától kezdve legokosabb, ha már halottnak is tekinti magát.
- Halottak vagyunk - jelentette ki Winston.
- Még nem vagyunk halottak - felelte Julia tárgyilagosan.
- Ténylegesen még nem. Még van hat hónapunk, egy évünk, esetleg öt évünk. Én félek a haláltól, maga fiatal, feltehető tehát, hogy még jobban fél tőle, mint én. Nyilvánvaló, hogy amennyire csak lehet, el kell odáznunk. Ez azonban nagyon keveset számít. Amíg az ember ember marad, a halál és az élet közt nincs különbség.
- Ostobaság! Kivel hál szívesebben, velem vagy egy csontvázzal? Nem örül annak, hogy él? Nem örül az érzésnek, hogy ez vagyok én, ez a kezem, ez a lábam, valóság vagyok, erős vagyok, élek? ! Nem örül ennek?
Megfordult, és mellét a férfiéhoz szorította. Winston az overallján keresztül is érezte, milyen érett s feszes a keble. A lány teste mintha átöntött volna valamennyit saját fiatalságából és életerejéből az ő testébe is.
- De igen, ennek örülök - felelte.
- Akkor hát ne emlegesse a halált! És most ide figyeljen, drágám, meg kell beszélnünk a következő találkánkat. Most már nyugodtan elmehetünk megint oda az erdei tisztásra. Elég régen jártunk ott. Ezúttal azonban más úton kell odamennie. Már kiterveltem az egészet. Vonatra száll... különben inkább lerajzolom.
S szokott gyakorlatiasságával összesepert egy kis pornégyszöget, egy galambfészekből kihúzott egy gallyacskát, s hozzáfogott térképet rajzolni a padlóra.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage