Második rész
1
A délelőtti munkaidő fele telhetett el. Winston kilépett a rekeszéből, s a mosdóba indult.
Egy magányos alak közeledett feléje a hosszú, élesen megvilágított folyosó másik végéről. A fekete hajú lány. Négy nap múlt el az óta az este óta, amikor összetalálkoztak az ócskásbolt előtt. Mikor a lány közelebb ért, Winston észrevette, hogy a jobb karja fel van kötve; a kötést távolabbról alig lehetett látni, mert ugyanolyan színe volt, mint az overallnak. Bizonyára azoknak a nagy kaleidoszkópoknak a forgatása közben sértette meg a kezét, amelyekkel a regények cselekményét "munkálják ki". Az efféle balesetek gyakoriak voltak az irodalmi osztályon.
Talán négyméternyire lehettek egymástól, mikor a lány megbotlott, s szinte teljes hosszában végigvágódott a folyosón. Éles fájdalomkiáltást hallatott. Nyilván a sérült karjára esett. Winston azonnal megállt. A lány térdére tápászkodott. Arca tejsárga színűvé vált, s ajka még pirosabbnak látszott, mint máskor. Szemét esdeklő kifejezéssel szögezte Winstonra, s tekintetében több volt a félelem, mint a fájdalom.
Különös érzés támadt Winston szívében. Ott volt előtte egyik ellensége, aki meg akarta ölni; ugyanakkor azonban ember is volt ez a teremtmény, akinek kínjai voltak, s talán csontja is törött. Ösztönszerűleg indult feléje, hogy segítsen rajta. Már amikor azt látta, hogy felkötött karjára esik, mintha a saját testében érezte volna a fájdalmat.
- Fáj valamid? - kérdezte.
- Semmi az egész. A karom. Egy pillanat, s minden rendben lesz.
Úgy beszélt, mintha a szíve hevesebben dobogna. Kétségtelen, hogy nagyon elsápadt.
- Nem tört el valami?
- Nem. Már nincs is semmi bajom. Csak egy pillanatig fájt.
Winston felé nyújtotta ép karját, s Winston talpra segítette. A lány arcába valamennyire visszatért a vér, s láthatólag sokkal jobb állapotban volt már.
- Semmi az egész - ismételte meg kurtán. - Csak egy kicsit megütöttem a csuklómat. Köszönet, elvtársam!
S ezzel továbbment, abba az irányba, amerre tartott, olyan fürgén, mintha valóban semmi sem történt volna. Az egész incidens legfeljebb fél percig tarthatott. Az a szokása, hogy semmilyen őrzését ne engedje tükröződni az arcán, Winstonnak már ösztönévé vált, s hozzá még éppen egy telekép előtt történt az eset. Mégis rendkívül nehéz volt el nem árulnia hirtelen meglepődését, mert az alatt a két-három másodperc alatt, míg talpra segítette a lányt, az a kezébe csúsztatott valamit. Nem kétséges, hogy szándékosan tette. Valami kis, lapos holmi volt. Winston, miközben belépett a mosdó ajtaján, a zsebébe csúsztatta és megtapogatta az ujjai hegyével. Egy négyszögletesre összehajtogatott papírdarabka volt.
Míg a vécében állt, sikerült néhány apró ujjmozdulattal széthajtogatnia a papírt. Nyilván valamilyen üzenet van ráírva. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy belép valamelyik fülkébe s ott elolvassa. De jól tudta, hogy ez őrültség lenne. Sehol sem lehetett bizonyosabb abban, hogy a teleképek szüntelenül szemmel tartják, mint a vécében.
Visszament a rekeszébe, leült, a papírdarabkát mintegy véletlenül az asztalán heverő papírok közé dobta, feltette a szemüvegét, és közelebb húzta a beszélírt. "Öt perc mondogatta magában -, legalább öt perc!" Szíve ijesztő hangosan dobogott a mellében. Szerencsére az a munkadarab, amelyen éppen dolgozott, gépies feladat volt: egy hosszú számlista helyesbítése, s ez nem igényelt különösebb figyelmet.
Bármi volt is a papírra írva, feltétlenül politikai jellegű üzenetnek kellett lennie. Amennyire meg tudta ítélni a dolgot, csak két lehetőség foroghatott fenn. Az egyik - s ez a valószínűbb - az, hogy a lány a Gondolatrendőrség ügynöke, miként már régebben is tartott tőle. Nem tudta, miért választhatta a Gondolatrendőrség az üzenetkézbesítésnek ezt a módját, de nyilván oka volt rá. A papírra írt üzenet lehet fenyegetés, idézés, öngyilkossági parancs, esetleg valamilyen csapda. De volt egy másik, képtelenebb lehetőség is, amely minduntalan felötlött az agyában, hiába próbálta elhessegetni. S ez az volt, hogy az üzenet egyáltalán nem a Gondolatrendőrségtől jön, hanem valamilyen földalatti szervezettől. Talán mégiscsak létezik a Testvériség! Talán a lány is tagja! Kétségtelenül képtelen gondolat volt, de rögtön ez jutott eszébe, amikor megérezte a kezében a papírdarabkát. Rövid két percen belül persze eszébe jutott az előbbi, sokkal valószínűbb magyarázat is. De még most is, jóllehet az esze azt mondta, hogy az üzenet valószínűleg halált jelent - még mindig a másik lehetőségben hitt, makacsul ragaszkodott esztelen reményéhez, a szíve dobogott, s csak nehezen tudta megakadályozni, hogy ne remegjen a hangja, miközben a számokat a beszélírba mormolja.
Összegöngyölte a befejezett munkadarabot, és becsúsztatta a csőpostába. Nyolc perc telt el. Megigazította orrán a szemüvegét, sóhajtott, és magához húzta a következő munkadarabot, tetején az üzenettel. Kisimította a papírdarabkát. Nagy, idomtalan betűkkel ez volt ráírva:
Szeretem
Néhány másodpercig még ahhoz is kába volt, hogy bedobja a veszedelmes papírdarabot az emlékezetlyukba. Mikor végül megtette - jóllehet tudta, milyen veszélyes dolog valami iránt túlságosan nagy érdeklődést mutatni -, nem állhatta meg, hogy még egyszer el ne olvassa, hogy megbizonyosodjék róla: valóban ez van a papírra írva.
A délelőtt hátralévő részében alig tudott dolgozni. Már az sem volt könnyű, hogy figyelmét egy csomó jelentéktelen feladatra összpontosítsa, de még nehezebb volt izgatottságát eltitkolni a telekép előtt. Úgy érezte, mintha tűz égne a beleiben. Az ebéd a meleg, zsúfolt, zajos kantinban kínszenvedés volt. Azt remélte, hogy legalább az ebédidő alatt magában lesz, de balszerencséjére az idióta Parsons zöttyent le melléje, izzadságszaga a gulyás bádogszagánál is áthatóbb volt, s szűnni nem akaró szóáradattal öntötte el Winstont a Gyűlöletet Hetére való előkészületekről. Különösen egy kétméteres, papírmaséból készült Nagy Testvér-fejért lelkesedett, amelyet a lánya Kémörse készített erre az alkalomra. Az idegesítő az volt, hogy a nagy hangzavarban Winston alig értette Parsons szavait, s minduntalan meg kellett kérnie, hogy ismételje meg ostoba megjegyzéseit. Csak egyszer sikerült elkapnia a lány tekintetét, aki ezúttal a terem másik végében ült két másik lánnyal. A lány úgy viselkedett, mintha nem látná őt, s Winston nem nézett többé abba az irányba.
A délután már elviselhetőbb volt. Rögtön ebéd után egy élvezetesebb, nehezebb munkadarab érkezett, amelyen több órán át kellett dolgoznia, minden egyebet félretéve. Két évre visszamenőleg meg kellett hamisítania egy csomó termelési jelentést, mégpedig olyan módon, hogy ezek diszkreditálják a Belső Párt egyik prominens tagját, akinek most fellegzett be. Ez olyan feladat volt, amelyhez Winston nagyon értett, s több mint két óra hosszat sikerült teljesen kivernie a fejéből a lányt. Utána azonban ismét eszébe jutott az arca, s őrjöngő, tűrhetetlen vágy fogta el, hogy egyedül lehessen. Amíg nincs egyedül, lehetetlen az új felfedezést jól átgondolnia. Az estét a Közösségi Központban kellett töltenie. Befalt egy ugyancsak íztelen vacsorát a kantinban, elrohant a Központba, részt vett egy vitacsoport ünnepélyes ostobaságaiban, lejátszott két játszma asztaliteniszt, felhajtott néhány pohár gint, s félóráig egy fölolvasást hallgatott, amelynek ez volt a címe: "Az Angszoc és a sakk". Gyötörte az unalom, ezúttal azonban nem érzett ösztönzést arra, hogy megszökjék a Központban töltendő este elől. A Szeretem szó láttán elöntötte a vágy, hogy életben maradjon, s egyszerre ostobaságnak látta, hogy kockázatokat vállaljon. Még huszonhárom óra sem volt, amikor hazaérkezett és ágyba került, ahol - a sötétségben még a teleképtől is biztonságban lehetett az ember addig, amíg hallgatott - már képes volt összefüggően gondolkodni.
Egy fizikai problémát kellett megoldania: hogyan léphetne kapcsolatba a lánnyal és hozhatna létre vele egy találkozót. Már nem is vette fontolóra azt a lehetőséget, hogy a lány csapdát állíthat neki. Abból a félreérthetetlen izgatottságból, amellyel átadta a cédulát, tudta, hogy erről szó sem lehet. Nyilvánvalóan megrémült a saját tettétől, s teljes joggal. Winstonnak eszébe sem jutott, hogy visszautasítsa a közeledését. Csak öt napja azzal a gondolattal foglalkozott, hogy egy darab kővel szétveri a lány fejét; ez azonban már nem volt fontos. A lány meztelen fiatal testére gondolt, ahogy álmában látta. Őt is olyan ostobának képzelte, mint a többi nőt, akinek hazugságokkal és gyűlölködéssel van tömve a feje, s a benseje merő jég. Valóságos láz fogta el arra a gondolatra, hogy elveszítheti, hogy a fehér, fiatal test kicsúszhat a keze közül! A legjobban attól félt, hogy a lány érzelmei megváltoznak, ha nem tud hamarosan kapcsolatba kerülni vele. A találkozás fizikai nehézsége azonban mérhetetlen volt. Mint amikor valaki akkor akar lépni sakkozás közben, amikor már mattot kapott. Akárhová mégy, a teleképek mindenütt figyelnek.
Az üzenet elolvasása után öt perc alatt végiggondolta a lánnyal való kapcsolatteremtés valamennyi lehetséges módját; most azonban, ideje lévén a töprengésre, újra sorra vette egyiket a másik után, mintha szerszámokat rendezgetne egy asztalon.
Nyilvánvaló, hogy a találkozás ma reggeli módja nem ismételhető meg. Ha a lány is az irattári osztályon dolgozna, a helyzet bizonyos mértékig egyszerűbb lenne, arról azonban csak nagyon halvány sejtelme volt Winstonnak, hogy hol van az épületben az irodalmi osztály, s nem is lett volna semmiféle ürügye, hogy arra járjon. Ha tudta volna, hol lakik a lány, és mikor hagyja abba a munkát, módját ejthette volna a találkozásnak valahol útközben; de hazafelé vezető útján követni sem biztonságos, mert ebben az esetben a Minisztérium környékén kellene álldogálnia, s erre feltétlenül fölfigyelnének. Arról, hogy postán küldjön neki levelet, egyszerűen szó sem lehetett. Egyáltalán nem volt titok, hogy minden levelet hivatalból fel szoktak bontani.
Alig akadtak már, akik leveleztek. Az alkalmilag elkerülhetetlen üzenetek céljára levelezőlapokat nyomtattak hosszú sor frázissal, csak ki kellett húzni a fölöslegeseket. De nem is tudta a lány nevét és címét. Végül is úgy találta, hogy a legbiztonságosabb helynek a kantin látszik. Ha sikerül egy asztalhoz kerülnie a lánnyal, valahol a terem közepén; nem túlságosan közel a teleképekhez, s körülöttük elég nagy a beszélgetés zaja - ha ezek a feltételek fennállnak, mondjuk, harminc másodpercig, lehetséges lesz néhány szót váltaniuk.
Ezután egy hétig olyan volt az élete, mint valami nyugtalan álom. Másnap a lány csak akkor jelent meg a kantinban, mikor Winston éppen távozott, a sípszó elhangzása után. Valószínűleg későbbi turnusba osztották be. Úgy mentek el egymás mellett, hogy egy pillantást sem váltottak. A rákövetkező napon a lány megint a megszokott időben jelent meg a kantinban, de három másik lány társaságában, s közvetlenül egy telekép alá ült. Aztán három izgalommal teli napon egyáltalán nem tűnt fel. Winston egész lelkét és testét szinte elviselhetetlennek tetsző érzékenység gyötörte, mintha átlátszó lett volna, s ez minden mozdulatot, minden hangot, minden érintést, minden szót, amelyet ki kellett ejtenie vagy meg kellett hallgatnia, halálos gyötrelemmé változtatott. Még álmában sem tudott szabadulni egy pillanatra sem a lány képétől. Ezekben a napokban hozzá sem nyúlt a naplójához. Csak a munka jelentett némi megkönnyebbülést: ha dolgozott, néha meg tudott feledkezni magáról egyhuzamban vagy tíz percre. Sejtelme sem volt róla, mi történhetett a lánnyal. Még csak nem is kutathatott utána. Lehet, hogy elgőzösítették, lehet, hogy öngyilkos lett, lehet, hogy elszállították Óceánia egy másik részébe, de az is lehet - s ez volt a legrosszabb és legvalószínűbb valamennyi lehetőség közül -, hogy egyszerűen csak megváltoztak Winston iránti érzelmei, s úgy határozott, hogy elkerüli.
Negyednap újra megjelent a lány. A karja már nem volt felkötve, csak a csuklója körül volt egy ragtapasszalag. Winston annyira megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy néhány pillanatig önkéntelenül is rábámult. Másnap sikerült beszélnie vele. Mikor a kantinba lépett, a lány a faltól jó messze ült egy asztalnál, teljesen egyedül. Még korán volt, s a helyiség nem telt meg egészen. A sor lassan haladt előre, Winston már majdnem a pulthoz ért, de ekkor vagy két percre elakadt, mert a sor elején valaki panaszt emelt, hogy nem kapta meg a szacharintablettáját. A lány azonban még mindig egyedül ült az asztalnál, mikor Winston hozzájutott a tálcájához, s elindult feléje. Mintha csak véletlenül indult volna abba az irányba, helyet keresve valamelyik asztalnál a lány közelében. Már csak háromméternyire lehetett tőle. Két másodperc múlva leül melléje.
S ekkor a háta mögött egy hang a nevén szólította: Smith! - Úgy tett, mintha nem hallaná. - Smith! - ismétlődött meg, most már hangosabban. Hiába. Vissza kellett fordulnia. Egy Wilsher nevű szőke hajú, ostoba képű fiatalember invitálta mosolyogva az asztalához, pedig alig ismerte. A meghívást veszélyes lett volna visszautasítani. Ha már nevén szólították, nem mehet tovább, nem ülhet le egy magányosan ülő lány asztalához. Túlságosan feltűnő lenne. Barátságos mosollyal leült hát Wilsher mellé. Az együgyű szőke arc felragyogott rá. Winston legszívesebben csákánnyal vágott volna bele. A lány asztalánál lévő helyeket néhány perc múlva elfoglalták.
A lánynak azonban látnia kellett, hogy feléje közeledik, s talán megértette, mi volt a célja. Másnap ügyelt rá, hogy korán érkezzék. A lány majdnem ugyanazon a biztonságos helyen ült, ismét egyedül. Közvetlenül Winston előtt egy kicsi, fürge mozgású, rovarszerű, lapos arcú és apró, gyanakvó szemű emberke állt a sorban. Mikor Winston a tálcával a kezében elfordult a pulttól, látta, hogy a kis ember egyenesen a lány asztala felé tart. Reményei ismét szertefoszlóban voltak. A szomszéd asztalnál is volt egy üres hely, de a kis ember külsejében valami azt súgta, hogy kényelmi szempontból a legüresebb asztalt fogja választani. Winston jéggé dermedt szívvel követte. Nem ér az egész semmit, ha nem lehet egyedül a lánnyal. A következő pillanatban iszonyú csattanás hallatszott. A kis ember hasra vágódott, tálcája messze elrepült, levese és kávéja végigfolyt a padlón. Miközben feltápászkodott, gyűlölködő pillantást vetett Winstonra, akit nyilván azzal gyanúsított, hogy elgáncsolta őt. De minden rendben volt. Öt másodperccel később Winston - dobogó szívvel - a lány asztalánál ült.
Nem nézett rá. Lerakodott a tálcájáról, és rögtön enni kezdett. Rendkívül fontos volt, hogy késedelem nélkül megszólaljon, mielőtt még valaki más is leülne az asztalhoz, de szörnyű rettegés kerítette hatalmába. Egy hét telt el azóta, hogy a lány kapcsolatba lépett vele. Azóta megváltozhattak az érzelmei, egészen biztos, hogy meg is változtak! Lehetetlen, hogy ez az ügy szerencsésen végződjék: ilyesmik nem történnek a való életben. Talán egyáltalán meg se szólalt volna, ha ebben a pillanatban észre nem veszi Amplefortht, a szőrös fülű költőt, amint imbolyogva botorkál végig a termen, tálcával a kezében, ülőhelyet keresve. Ampleforth a maga módján vonzódott Winstonhoz, s bizonyos volt, hogy melléje ül, ha észreveszi. Talán csak egy perce van még a cselekvésre. Winston is és a lány is szünet nélkül evett. A híg lötty ezúttal zöldbableves volt. Winston halkan, mormolva megszólalt. Egyikük sem nézett fel; megállás nélkül kanalazták a vizes lét, s két kanál közt ejtették ki a néhány szükséges mondatot, halk, kifejezéstelen hangon.
- Mikor hagyja abba a munkát?
- Tizennyolc harminckor.
- Hol találkozhatunk?
- A Győzelem téren, az emlékműnél.
- Tömve van teleképpel.
- Nem baj, ha sokan vannak.
- Mi legyen a jel?
- Semmi. Csak akkor közelítsen hozzám, ha sok ember közt leszek. És ne nézzen rám. Csak legyen a közelemben.
- Mikor?
- Tizenkilenckor.
- Jó.
Ampleforth nem vette észre Winstont, és leült egy másik asztalhoz. A lány sietve befejezte az ebédet, és eltávozott. Winston még ott maradt, rágyújtott egy cigarettára. Többet nem beszéltek, s amennyire két, ugyanannál az asztalnál egymással szemközt ülő ember egyáltalán megteheti, nem is néztek egymásra.
Winston már a megjelölt időpont előtt a Győzelem téren volt. Körülsétálta a hatalmas, rovátkolt emlékoszlopot, amelynek a csúcsán Nagy Testvér szobra meredt dél felé, a felhőkbe, ahol az Egyes Leszállópályáért vívott csatában megsemmisítette az eurázsiai repülőflottát (néhány évvel ezelőtt még keletázsiai flottát emlegettek). Szemközt vele egy lovasszobor állt, valószínűleg Oliver Cromwell szobra. A megbeszélt idő után öt perccel a lány még nem volt sehol. A szörnyű rettegés ismét elfogta Winstont. Nem jött el, megváltoztak az érzelmei! Lassan elsétált a tér északi részére, s örömmel vegyes elégtételt érzett, amiért az ott lévő romról tudja, hogy valaha a St. Martin templom volt, s a harangjai, amikor még voltak harangjai, azt csilingelték, hogy "tartozol tíz fityinggel". Aztán meglátta a lányt, az emlékmű talapzatánál állt, s egy feliratot olvasott - vagy tettette, hogy olvassa -, amely spirálisan futott fel az oszlopra. Veszélyes lett volna megközelíteni, míg nem gyűlik köréje néhány ember. Körös-körül teleképek voltak felszerelve a házak ormaira. Ebben a pillanatban váratlanul kiáltozás és nehéz kocsik dübörgése hangzott fel valahonnan balról. Szinte kivétel nélkül mindenki rohanni kezdett, keresztül a téren. A lány fürgén megkerülte az emlékmű talapzatát díszítő oroszlánokat, és csatlakozott a szaladókhoz. Winston követte. Futás közben néhány hangos megjegyzésből kivette, hogy eurázsiai fogolyszállítmány vonul arrafelé.
Már sűrű embertömeg tolongott a tér déli részén. Winston, aki különben mindenféle csődületből kifelé szokott igyekezni, most lökdösődött, tülekedett, könyökét használta, hogy bejuthasson a tömeg közepébe. Már csak kartávolságnyira volt a lánytól, de még útjában állt egy nagy termetű proli s egy majdnem ugyanolyan terebélyes nő, valószínűleg a felesége, s ezek áttörhetetlennek tetsző húsfalat alkottak előtte. Winston oldalt csavarodott, s heves lökéssel igyekezett közéjük préselni a vállát. Egy pillanatig úgy érezte, mintha belső részei péppé zúzódnának a két izmos csípő között, de azután sikerült áttörnie, bár egy kissé beleizzadt. Közvetlenül a lány mellé került. A válluk összeért, de mindketten mereven előrenéztek.
Hosszú sor teherautó vonult végig lassan az utcán, s a kocsik mindegyik sarkában faarcú, géppisztolyos őrök álltak. A kocsikon kis sárga emberek kuporogtak szorosan összezsúfolva, rongyos, zöldesszürke egyenruhákban. A szomorú mongol arcok teljes közönnyel bámultak kifelé a teherautók oldalainak pereme fölött. Néha, amikor valamelyik autó zökkent egyet, fémcsörgés hallatszott: valamennyi fogoly lábán bilincs volt. Egyik rakomány szomorú arc a másik után gördült tova. Winston tudta, hogy ott vonulnak, de látni csak időnként látta őket. A lány válla és karja, egészen a könyökéig, az övéhez préselődött. Az arca olyan közel volt az övéhez, hogy szinte érezte a melegét. A lány, akárcsak a kantinban, rögtön átvette az irányítást. Beszélni kezdett, ugyanolyan kifejezéstelen hangon, mint ott, alig mozgatva ajkát. Mormolás volt csak, amelyet könnyen elfojtott az emberi hangok és a teherautók dübörgésének zűrzavara.
- Érti, mit mondok?
- Igen.
- Szabad lesz vasárnap délután?
- Igen.
- Akkor figyeljen nagyon. Meg kell jegyeznie, amit mondok. Induljon el a Paddington-állomásról.
Olyan katonás pontossággal jelölte meg az útirányt, hogy Winston egészen elképedt. Félóráig utazzék a vonaton; az állomásról kiérve induljon balra; két kilométert haladjon az országúton; elérkezik egy kapuhoz, amelynek nincs szemöldökfája; onnan ösvény vezet egy réten keresztül; aztán egy fűvel benőtt dűlőút; végül a bokrok közt egy csapás, amíg el nem érkezik egy mohos törzsű, kiszáradt fához. Mintha csak térkép lett volna a fejében. - Megjegyzett mindent? - mormolta befejezésül.
- Igen.
- Balra fordul, aztán jobbra, aztán megint balra. S a kapunak nincs szemöldökfája.
- Értem. Hánykor?
- Tizenöt óra körül. Lehet, hogy várnia kell majd. Én más úton megyek. Biztos, hogy mindent megjegyzett?
- Igen.
- Akkor most távozzon, amilyen gyorsan csak tud.
Ezt mondania sem kellett volna. Pillanatnyilag azonban nem lehetett kijutni a tömegből. Az autók még mindig sorjáztak, s az emberek még mindig kielégületlenül álltak a helyükön. Kezdetben még elhangzott néhány fütty és pisszegés, de csak a tömegben lévő párttagok részéről, s hamarosan meg is szűnt. Az uralkodó érzelem a kíváncsiság volt. A külföldiek, akár eurázsiaiak voltak, akár keletázsiaiak, különleges állatfajtának számítottak. Soha senki sem láthatott külföldit, csak hadifogolyként, s ilyenkor is csak futó pillantást vethetett rájuk. Nem lehetett tudni, mi lesz a sorsuk, attól a néhánytól eltekintve, akit háborús bűnösként felakasztanak; a többi egyszerűen eltűnik, valószínűleg kényszermunkatáborokba kerül. A kerek mongol arcok után európai típusúak következtek, mocskosak, szakállasak, kimerültek. A borostás pofacsontok fölött tekintetek kapcsolódtak Winston tekintetébe, néha egészen különös erővel, aztán ismét elmosódtak. Az autókaraván véget ért. Az utolsó kocsin egy öregembert látott, az arca egyetlen ősz szőrcsomó volt, egyenesen állt, a csuklóit keresztbe tette maga előtt, mintha hozzá volna szokva, hogy össze vannak kötve. Most már ideje volt, hogy Winston és a lány elváljon. Az utolsó pillanatban azonban, amikor a tömeg még körülzárva tartotta őket, a lány keze Winstoné után nyúlt, és sebtében megszorította.
Tíz másodpercig sem tarthatott, s mégis hosszúnak tűnt az idő, míg kezük össze volt kulcsolva. Winstonnak elég ideje volt kitapasztalni a lány kezének minden részletét. Megvizsgálta a hosszú ujjakat, a formás körmöket, a bőrkeményedésekkel teli, munkától cserzett tenyeret s a puha húst a csukló alatt. Csak érezte a kezet, de mintha már látásból is ismerte volna. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy nem is tudja, milyen színű a lány szeme. Valószínűleg barna, bár a fekete hajú embereknek néha kék a szemük. Oldalt fordítani a fejét, ránézni a lányra azonban eszeveszett őrültség lett volna. Az emberi testek présében láthatatlanul, összekulcsolt kezekkel állhatatosan néztek előre, s a lány szeme helyett az öreg fogoly szeme meredt szomorúan Winstonra a szőrcsomók közül.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage