MÁSODIK RÉSZ
  
   I.
  
   Be kell vallanom, hogy a ketrecbeli élet feltételeihez feltűnő könnyedséggel alkalmazkodtam. Fizikai szempontból teljes boldogságban élhettem: napközben a majmok kitűnően gondoskodtak mindennapi szükségleteimről; éjszaka a világmindenség egyik legszebb leányának ágyán osztoztam. Olyannyira beleszoktam ebbe az életbe, hogy több mint egy hónapig sem furcsának, sem megalázónak nem éreztem, és komolyan nem is próbálkoztam végét vetni. A majomnyelvből is alig néhány új szót sajátítottam el. Arra irányuló erőfeszítéseimet sem folytattam, hogy felvegyek valamiféle kapcsolatot Zirával, úgyhogy ha előzőleg támadhatott is valami sejtelme értelmes voltomról, el kellett fogadja Zaius nézeteit, és engem is az ő világukbeli embernek, tehát állatnak kellett tartania; talán egy értelmes állatnak, de semmiképpen sem szellemi lénynek.
   A többi fogollyal szemben meglevő fölényem révén, melyet egyébként már óvakodtam túlságosan kimutatni, nehogy az őröket megrémítsem, én lettem az intézet szeme fénye. Szégyenkezve kell bevallanom, hogy ez a minőségem akkor teljesen kielégített, sőt némi büszkeséggel töltött el. Zoram és Zanam barátságosan bánt velem, boldogok voltak, ha én mosolyogtam, nevetgéltem, vagy néhány szót mondtam. Miután végigcsináltak velem minden hagyományos kísérletet, sok fejtöréssel újakat, még bonyolultabbakat találtak ki, és közös örömünkre szolgált, mikor rátaláltam a feladat megoldására. Sosem mulasztották el, hogy valami csemegét hozzanak nekem, amit mindig megosztottam Novával. Kiváltságos pár lett belőlünk. Önhittségemben már azt gondoltam, hogy társnőm számon tartja, mi mindent köszönhet képességeimnek, és gyakran felfuvalkodottan pöffeszkedtem előtte.
   Egy napon azonban, néhány hét elteltével émelygés fogott el. Talán ezen az éjszakán túlságosan is kifejezéstelennek tűnt Nova szembogarán a megcsillanó fény? Talán a cukor, mellyel Zira az imént megjutalmazott, hirtelen keserűvé változott? Mindenesetre tény, hogy pirultam gyáva beletörődésem miatt. Mit gondolna rólam Antelle professzor, ha véletlenségből még élne, és ilyen körülmények között pillantana meg? Ez a gondolat hirtelen elviselhetetlenné vált, és ott helyben elhatároztam, hogy művelt emberként fogok viselkedni.
   Hálát tettetve megcirógattam Zira karját, és közben elragadtam kezéből a noteszt és a töltőtollat. Nem törődtem csendes zsörtölődésével, leültem a szalmára, és nekiálltam, hogy lerajzoljam profilból Nova arcát. Elég jól rajzolok, s minthogy a modell is lelkesített, sikerült egész tisztességes rajzot csinálnom, amit átnyújtottam a csimpánznőnek.
   Izgalomba jött, és újra feltámadt irántam táplált kínos bizonytalansága. Orrá elpirult, és kissé reszketve, vizsga píllantással méregetett. Teljes zavarban állt ott, s erre határozott mozdulattal újból elvettem füzetét, s ezúttal már nem is tiltakozott. Miért is nem folyamodtam már hamarább ehhez az egyszerű módszerhez? Felidéztem iskolai emlékeimet, és megrajzoltam azt a geometriai alakzatot, mely a Pitagorasz-tételt ábrázolja. Nem teljesen véletlenül választottam ezt a témát. Fiatalkoromban olvastam egy utópisztikus művet, amelyben egy öreg tudós ugyanezt a módot alkalmazta, hogy egy másik világ értelmes lényeivel felvehesse a kapcsolatot. Utunk során még beszélgettem is erről Antelle professzorral, aki szintén helyesnek vélte ezt a módszert. Sőt azt is hozzátette, erre is emlékeztem, hogy az euklideszi törvények, minthogy teljesen tévesek, éppen emiatt minden bizonnyal általánosan ismertek a világmindenségben.
   Mindenesetre Ziránál rendkívüli hatást értem el. Pofácskája bíborban égett, ő pedig heves kiáltásokra fakadt. Csak akkor szedte össze magát, mikor viselkedése miatt nyugtalankodva odajött Zoram és Zanam. Ekkor számomra különösnek tetsző módon viselkedett, miközben lopva felém hunyorított: gondosan elrejtette az általam készített rajzokat. Mondott valamit a gorilláknak, akik elhagyták a termet, és megértettem, hogy valamilyen ürüggyel eltávolította őket. Ekkor újra felém fordult, megragadta a kezem, és most ujjainak szorításán egészen más érződött, mint mikor egy-egy sikerült mutatvány után úgy simogatott meg, mint afféle állatfiókát. Aztán könyörgő arccal visszaadta a füzetet és a tollat.
   Most már ő szeretne sóváran valami kapcsolatot létesíteni. Köszönetet rebegtem Pitagorasznak, és még messzebbre bocsátkoztam a geometria ösvényein. A füzet egyik oldalára legjobb tudásom szerint lerajzoltam a három kúpgörbét, bennük a tengelyt és a gyújtópontokat: ellipszist, parabolát és hiperbolát. Aztán a szemközti oldalon felvázoltam egy forgáskúpot. Emlékeztetnem kell arra, hogy ennek a testnek egy síkkal való metszésénél keletkezik egy-egy kúpgörbe, a metszési szög szerint. Az ábrában az ellipszis esetét rajzoltam meg, és mellé téve a másik oldalt, a nőstény majom teljes ámulatára rámutattam a megfelelő görbékre.
   Kiragadta kezemből a füzetet, most ő rajzolt egy kúpot, melyet egy másik szögben metszett a síklap, és hosszú ujjaival a hiperbolára mutatott. Oly erős felindulás vett erőt rajtam, hogy könnyek szöktek a szemembe, és görcsösen szorongattam a kezét. A ketrec mélyén Nova vonított haragjában. Ösztöne nem csalta meg ezeknek az érzelmi kitöréseknek a jellege felől. A geometria segítségével Zira és énközöttem valami szellemi egyesülés történt. Szinte érzéki gyönyör töltött el, és éreztem, hogy a majomnő maga is erősen fel van indulva.
   Hirtelen mozdulattal elrántotta a kezét, futva távozott a csarnokból. Távolléte nem tartott sokáig, de ezalatt szédülten ültem ott, és nem mertem Novára pillantani, aki dünnyögve kerengett mellettem, mert szinte bűntudatot éreztem miatta.
   Zira visszajött, és egy rajztáblára feszített nagy ív papírt nyújtott be hozzám. Néhány pillanatnyi gondolkodás után döntő támadásra szántam el magam. Az ív egyik sarkába lerajzoltam a Betelgueze naprendszert, úgy, ahogy érkezésünkkor megismertük, a központban levő óriáscsillagot és a négy bolygót. Megjelöltem a Soror bolygó pontos állását kis holdjával együtt; ujjammal ráböktem, hogy Zira is lássa, majd jelentőségteljesen őrá mutattam. Intett, hogy tökéletesen megértette.
   Akkor a papír egy másik csücskébe odarajzoltam a mi öreg
   Naprendszerünket a főbolygókkal. Megjelöltem a Földet, és most saját mellemre böktem.
   Mintha ezt Zira nem merte volna elérteni. Rámutatott ő is a Földre, majd felmutatott az ég felé. Igent bólintottam. Ekkor teljesen elképedt, és nehéz küzdelem játszódott le benne. Igyekeztem átsegíteni ezen, és egy pontozott vonallal kötöttem össze a Földet és a Sorort, és a pályán űrhajónkat is feltüntettem, persze más léptékben. Ez fénysugárként hatott rá. Most már biztosra vettem, hogy tisztában van származó-. sommal és valódi természetemmel. Felindulásában újra kezét akarta nyújtani, de ebben a pillanatban a folyosó végén feltűnt Zaius, hogy szokásos ellenőrzését lefolytassa.
   A majomnő szeme rémületet fejezett ki. Villámgyorsan összetekerte a papirost, zsebre vágta a noteszt, és még mielőtt az orangután a közelünkbe ért volna, könyörögve a szája elé tette ujját. Arra kért, hogy Zaius előtt ne leplezzem le magam. Szót fogadtam neki, bár nem értettem, hogy mire való ez a titkolózás, és megnyugodva abban, hogy őbenne szövetségesre leltem, újra felvettem a tanulékony állat magatartását.
  
   II.
  
   Ettől kezdve Zira segítségével a majomvilág és a majomnyelv megismerésében gyors előrehaladást tehettem. Különleges kísérletek ürügyén úgy intézte, hogy naponta egyedül lehessen velem, és megkezdte képzésemet, tanított a nyelvükre, de ugyanakkor bámulatos gyorsasággal ő is elsajátította az enyémet. Két hónap elteltével már a legkülönbözőbb témákról tudtunk társalogni. Lassanként behatolhattam a Soror bolygó szellemiségébe, és most éppen ennek a különös kultúrának vonásait próbálnám meg bemutatni.
  
   Mihelyt Zirával folyamatosan beszélgetni tudtam, rögtön érdeklődésem főtárgya felé irányítottam szavaimat. Vajon a majmok az egyedüli gondolkodó lények ezen a bolygón, ők a teremtés koronái?
   - Mi jár a fejedben? - válaszolt. - Természetesen a majom az egyetlen értelmes lény, az egyetlen, akinek teste is, lelke is van. A legmaterialistább tudósok is elismerik a majomlélek természetfölötti lényegét.
   Az efféle megjegyzések akaratom ellenére mindig felingereltek.
   - Zira, akkor az emberek micsodák?
   Franciául beszélgettünk, mert mint mondtam, ő gyorsabban megtanulta az én nyelvemet, mint én az övét, és ösztönösen tegeztük egymást. Eleinte megértésbeli nehézséget okozott, hogy a majom és az ember szó nem ugyanazokat a lényeket idézte számunkra; de ezen a kellemetlenségen hamar túltettem magam. Valahányszor majmot mondott, átfordítottam erre: felsőbbrendű lény; a fejlődés csúcsa. Ha viszont emberről beszélt, már tudtam, hogy állati teremtményekről van szó, akik rendelkeznek bizonyos utánzóképességgel, és testi felépítésben rokonságot mutatnak a majmokkal, de lelki életük fejletlen, és nincs tudatuk.
   - Alig száz éve, hogy figyelemre méltó előrehaladást értünk el - nyilatkoztatta ki tanáros hangsúllyal - az eredetek kutatásában. Azelőtt a fajokat változatlannak tartották, mintha egy mindenható isten mai vonásaikkal teremtette volna egykor őket. De nagy gondolkodóknak egy egész nemzedéke, csimpánzok kivétel nélkül, e tárgyban teljesen átformálták nézeteiket. Ma már tudjuk, hogy mindnyájuknak minden bizonnyal közös az ősi családfájuk.
   - A majom tehát az embertől származik?
   - Egyesek így gondolták; de nem egészen erről van szó. A majom és az ember két különböző ágazat, melyek egy bizonyos ponttól kezdve eltérő irányban fejlődtek tovább, az első apránként eljutott a tudatig, míg a másik megrekedt az állati fokon. Egyébként sok orangután még ma is makacsul tagadja ezt a nyilvánvaló tényt.
   - Azt mondtad, Zira, hogy nagy gondolkodók egész nemzedéke, akik egytől egyig csimpánzok voltak...
   Úgy számolok be beszélgetéseinkről, ahogy a valóságban lezajlottak, teli csapongással, mert mohó érdeklődésemmel Zirát gyakran hosszú kitérőkbe kényszenítettem.
   - Szinte minden nagy felfedezés - jelentette ki szenvedélyesen - csimpánzok nevéhez fűződik.
   - Vannak kasztok a majmok között?
   - Három megkülönböztethető fajta van, mint magad is láttad, mindegyik sajátos vonásokkal: csimpánzok, gorillák és orangutánok. A régebben meglevő faji elkülönülést eltörölték; az e körül zajló heves villongások már lecsillapodtak, s mindezt elsősorban a csimpánzok tevékenységének köszönhetjük. Ma már elvileg nem léteznek köztünk megkülönböztetések.
   - De a nagy felfedezések zömét - hoztam fel újra - csimpánzoknak köszönhetitek.
   - Ez tény.
   - És a gorillák?
   - Húszabálók - mondta megvetően. - Valaha főrangú urak voltak, és sokan közülük még őrzik a hatalom jó ízeit. Szeretnek szervezni és irányítani. Imádják a vadászatot és a szabad ég alatt való életet. A szegényebbek olyan munkára szerződnek, amihez nagy testi erő kell.
   - És mi a helyzet az orangutánokkal?
   Zira rám pillantott, aztán nevetésben tört ki.
   - Ők képviselik a hivatalos tudományt - kezdte. - Ezt már magad is megállapíthattad, és még sok alkalmad lesz ezt tapasztalni. Rengeteget megtanulnak a könyvekből. Teli vannak kitüntetésekkel. Egyeseket mint nagy lumeneket tartanak számon bizonyos szűk szakterületeken, ahol fontős a jó memória. Egyébként...
   Megvetően legyintett. Abbahagytam ezt a témát, arra számítva, hogy később még visszatérhetek rá. Általánosabb fogalomkörre tértem át. Kérésemre felrajzolta a majom származásmenetét, ahogy legjobb szakembereik összeállították. Nagyon hasonlított ahhoz a felállításhoz, mellyel nálunk az élővilág fejlődésvonalát ábrázolják. Egy törzsből, melynek alsó vége az ismeretlenben vész el, fokozatosan különböző ágak válnak ki: növények, egysejtű szervezetek, tömlősök, tüskésbőrűek; még feljebb a halakhoz érünk, a csúszómászókhoz, végül az emlősökhöz. A törzsből itt a mi emberszabásúinkhoz hasonló ág nőtt ki, itt pedig egy új ág, az emberé. Csak rövidre nyúlt, míg a főág továbbnőtt, és különféle barbár nevű történelem előtti majomtörzseket eredeztetett, hogy végül is eljusson a simius sapienshez, ahol a fejlődés három végpontját jelenti a csimpánz, gorilla és orangután faj. Mindez teljesen világos volt.
   - A majom agya - magyarázta Zira - összetetté és szervezetté fejlődött, míg az emberé semmi változáson nem ment át. - És miért fejlődött így ki, Zira, a majom agya?
   A beszéd minden bizonnyal lényeges tényező volt ebben. De miért beszéltek a majmok, s miért nem az emberek? A tudósok véleménye e kérdésben megoszlott. Egyesek ebben titokzatos isteni beavatkozást látnak. Mások viszont azt állítják, hogy a majom esze elsősorban annak köszönhető, hogy négy ügyes keze van.
   - Valószínűleg az ember két kézzel, rövid és ügyetlen ujjaival - fejtegette Zira - megszületése óta hátrányban volt, képtelen tovább fejlődni, és érvényes ismereteket szerezni a világról. Ezért nem tud soha egyetlen szerszámot sem ügyesen alkalmazni... Ó, lehetséges, hogy valamikor ügyetlenül megpróbálkozott ezzel... Érdekes leleteket fedeztek fel. Sok kutatást végeznek éppen most e tárgykörben. Ha ezek a kérdések érdekelnek téged, összeismertetlek egyszer Cornéliusszal. Ő sokkal felkészültebb arra, hogy e kérdéseket megvitassa.
   - Cornéliusszal?
   - A vőlegényemmel - mondta pirulva Zira. - Ő egy igazi nagy tudós.
   - Csimpánz?
   - Természetesen... Igen - fejtegette -, nekem a következő a véleményem, az a tény, hogy négy kezünk van, szellemi fejlettségünk egyik legfontosabb tényezője. Először is ennek segítségével tudtunk a fákra felmászni, és így fogalmat alkotni a tér három dimenziójáról, míg az ember a síkban ragadt, testi tökéletlensége miatt a talajhoz kötve. A szerszámok iránti érzéket is úgy szereztük meg, hogy volt lehetőségünk megfelelő ügyességgel használni őket. A szerszámkészítés így bekövetkezett, és ennek révén emelkedtünk a tudatos gondolkodásig.
   A Földön gyakran hallhattam éppen ellenkező érveket hangoztatni, mikor az ember felsőbbrendűségét indokolták. De jól meggondolva, végül is Zira okoskodása semmivel sem tűnt kevésbé vagy inkább meggyőzőnek, mint a mienk.
   Szívesen folytattam volna még ezt a beszélgetést, volt még ezer kérdeznivalóm, de Zoram és Zanam félbeszakítottak minket, meghozták az esti táplálékot. Zira lopva jó éjszakát kívánt és elment.
   Ott voltam hát a ketrecben, egyedül Nova társaságában. Bevégeztük az étkezést. A gorillák is visszavonultak, miután kioltották a lámpákat, a bejárat felett levő kivételével, mely halvány fényt árasztott. Novát nézegettem, miközben elgondolkoztam mindazon, amit napközben hallottam. Nyilvánvaló volt, hogy Nova nem kedveli Zirát, sőt mérges kettőnk beszélgetései miatt. Eleinte még tiltakozott is a maga módján, és megpróbált közénk állni, ugrált a ketrecben, felkapott egy-egy marék szalmát, és a betolakodó arcába vágta. Erőszakot kellett alkalmaznom, hogy megfékezzem. Miután kapott néhány csattanósat a kényesebbik felére, lecsendesedett. Minden megfontolás nélkül használtam ilyen goromba eszközt; később furdalt is miatta a lelkiismeret, de ő láthatólag semmi haragot sem érzett miatta.
   A szellemi erőfeszítés, mellyel a majmok fejlődéstani elméleteit igyekeztem elsajátítani, alaposan elcsigázott. Megörültem Nova láttán, amint felém bújt a félhomályban, és a maga módján sürgette a félemberi-félállati gyengédségeket, melyeknek apránként egész jelrendszerét kialakítottuk; különös egy jelrendszert, melynek részletei nem érdekesek, s teli van a művelt emberek szokásainak és a Soror bolygót benépesítő furcsa emberek erkölcseinek tett engedményekkel, azok összeegyeztetésével.
  
   III.
  
   Nagy nap virradt fel számomra. Zira engedett unszolásomnak, és beleegyezett, hogy kiléphessek a Biológiai Tudományok Intézetéből - ez volt az intézmény neve -, és vele mehessek egy sétára a városba.
   Csak hosszas habozás után szánta el magát erre. Sok időre volt szükségem, hogy véglegesen meggyőzzem származásomról. Ha mindent világosan látott is, mikor mellettem volt, később mégis elfogta a kétely. Beleképzeltem magam a helyébe.
   Lelke mélyéig megrázhatta az a közlés, melyet a földi emberekről és különösen a majmokról tettem. Később bevallotta nekem, hogy hosszú ideig inkább valamiféle varázslónak vagy szélhámosnak tartott, mintsem hogy elfogadja állításaimat. Ahogy azonban egyre szaporítottam bizonyítékaimat és tanúságaimat, végül is mindenben hitt nekem, sőt terveket kezdett szövögetni kiszabadításomra, ami egyáltalán nem látszott könnyűnek, amint még aznap be is számolt róla. De közben eljött értem kora délután, hogy sétálni vigyen.
   Heves szívdobogást kaptam arra a gondolatra, hogy ismét szabad levegőn leszek. Lelkesedésem némileg megcsappant, amint észrevettem, hogy pórázon fog vezetni. A gorillák kiszedtek a ketrecből, az ajtót becsapták Nova orra előtt, a nyakamra bőr nyakörvet csatoltak, mely egy erős lánchoz volt kapcsolva. Zira megragadta a másik végét, és húzott maga után, miközben Nova panaszos üvöltése szívemet hasogatta. De amint integetésemmel tudtul adtam szánakozásomat iránta, a majomnő mérges lett, és minden kímélet nélkül rángatta a nyakamat. Amióta meggyőződött arról, hogy nekem is van lelkem, mint egy majomnak, idegesítette s bosszantotta a lánnyal meglevő bizalmas kapcsolatom.
   Rosszkedve elpárolgott, amikor egyedül maradtunk egy néptelen és sötét folyosón.
   - Feltételezem - mondta nevetve -, hogy a te földi embereidet nem szokta így pórázon vezetni egy majom! Biztosítottam, hogy nincsenek ehhez hozzászokva. Elnézést kért, és azt magyarázta, hogy ha lehet is egyes megszelídített embereket botrány nélkül megsétáltatni az utcán, természetesebb, ha kötélvégen vagyok. Később, ha valóban szelíden viselkedem, az sincs kizárva, hogy minden kötés nélkül járhatok kint.
   És megint megfeledkezve igazi természetemről - ahogy még máskor is gyakran előfordult nála -, ellátott százféle tanáccsal, melyekkel mélyen megalázott:
   - Főként el ne ragadtasd magad, hogy aztán fogaidat vicsorgatva forgolódj a járókelők után, vagy hogy megkarmolj egy gyanútlan kölyköt, aki idejön, hogy megsimogasson. Nem akartam rád szájkosarat tenni, de...
   Itt megállt, és nevetni kezdett.
   - Ezer bocsánat! - kiáltott fel. - Minduntalan elfelejtem, hogy te éppolyan értelmes lény vagy, mint a majmok.
   Bocsánatkérőleg barátian rám ,paskolt. Jókedve eloszlatta növekvő mérgemet. Szerettem hallani, hogyan nevet. Nova miatt gyakran elszomorodtam, amiért képtelen volt örömének kifejezést adni. Most én is felvidultam a majomnő mellett. Az előcsarnok homályában már meg se láttam arcvonásait, pofácskája fehér gombját is alig. A sétához csinos kosztümöt vett fel és diáksapkát, mely eltakarta füleit. Egy pillanatra megfeledkeztem majom voltáról, és belekaroltam. Ő ezt természetesnek vette és viszonozta. Így mentünk néhány lépésnyit, szorosan összesimulva. A csarnok végén, ahol egy ablakon át már világosság derengett, gyorsan kivonta karját, és arrébb lökött. Elkomorodott, és meghúzta pórázomat.
   - Nem szabad így viselkedned - mondta elfúló hangon. Végül is menyasszony vagyok, és. ..
   - Menyasszony vagy!
   Ugyanabban a pillanatban érzékelte ő is, mint én, ennek a megjegyzésnek bizalmaskodásommal össze nem illő voltát. Pofácskája elpirult, de összeszedte magát.
   - Akarom mondani, még senkinek sem szabad gyanítania igazi mivoltodat. Ez a te érdeked, biztosíthatlak.
   Megadtam magam, és szelíden tűrtem, hogy maga után vezessen. Kiléptünk az épületből. Az intézet portása, egy egyenruhába bújtatott, nagy darab gorilla engedett ki minket, s miközben köszönt Zirának, kíváncsi pillantással mért engem végig. Kint a járdán, háromhavi bezártság után, kissé rogyadozott a lábam, megszédített a nyüzsgés, és szinte elvakított a Betelgeuze fénye. Teli tüdővel szívtam be a langy levegőt; és közben szégyenkeztem meztelenségem miatt. A ketrecben már hozzászoktam; de itt, a járó-kelő majmok szeme előtt, akik alaposan végignéztek, nevetségesnek és illetlennek éreztem. Zira a leghatározottabban elzárkózott az elől, hogy felvehessek valamit; azt állította, hogy felöltözve még nevetségesebb volnék, mert a vásárokon mutogatott idomított emberekhez hasonlítanék. Bizonyára neki volt igaza. Hiszen ha az arra haladók meg is fordultak utánam, ezt ember voltom miatt tették, nem azért, mert meztelen voltam; csak egy állat, aki ugyanúgy érdeklődést keltett az utcán, mint egy csimpánz egy francia kisvárosban. A felnőttek, amint jól kinevették magukat, továbbmentek. Néhány majomkölyök örvendezve a látványosságnak, körénk sereglett. Zira gyorsan a kocsihoz vonszolt, beültetett a hátsó ülésre, ő a volánnál foglalt helyet, és lassú iramban elindult velem az utcán.
   A várost, mely egy fontos majomtartomány fővárosa volt, csak ideérkezésünkkor láttam, és most bizony bele kellett nyugodnom a látványba: telis-teli volt gyalogos májmokkai, autós majmokkal, kereskedő majmokkal, dolgozó majmokkal és egyenruhás majmokkal, akik a rendet tartották fenn. Ezt tudomásul véve, a város nem tett rám semmiféle rendkívüli benyomást. A házak olyanok voltak, mint nálunk, az utcák eléggé piszkosak, ahogy nálunk. A forgalom nem volt olyan sűrű, mint odahaza. Legjobban azon lepődtem meg, hogyan kelnek át a gyalogosok az úttesten. Erre a célra nem szögekkel jelölt átkelőhelyek, hanem felső utak szolgáltak, nagy szemű fémsodronyok, melyeken mind a négy kezüket használva másztak végig. Puha bőrkesztyűt viseltek, amely nem gátolta a kapaszkodást.
   Miután jó hosszan megkocsikáztatott, hogy általános képet kapjak a városról, Zira megállt a kocsival egy magas vasrácsos kerítés előtt, amely mögül virágágyások kandikáltak ki.
   - Ez a park - mondta. - Egy kicsit gyalog is sétálhatunk. Más mindent is szeretnék neked megmutatni, például múzeumokat, vannak köztük egész kitűnőek; de ez egyelőre nem lehetséges.
   Kijelentettem, hogy boldogan veszem, ha egy kicsit meg járathatom zsibbadt lábaimat.
   - Aztán meg - folytatta - itt háborítatlanul maradhatunk. Erre kevesen járnak, és legfőbb ideje, hogy valamit komolyan megbeszéljünk.
  
  
    
     A következő fejezet