6
A Gesztenyefa majdnem üres volt. Az egyik ablakon keresztül ferdén betűző napsugár sárgán hullott a poros asztallapokra. Tizenöt óra volt, a csendesség órája. Ónos zene csörgedezett a teleképből.
Winston megszokott szögletében ült, egy üres pohárba meredve. Újra meg újra felpillantott egy hatalmas arcra, amely a szemközti falról figyelte. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART! - hirdette rajta a felirat. Anélkül, hogy hívta volna, odament egy pincér, megtöltötte poharát Győzelem-ginnel, s egy csöves dugójú másik palackból is belerázott néhány csöppet. Szegfűszeggel illatosított szacharin volt, a kávéház különlegessége.
Winston a teleképre figyelt. Most csak zenét közvetített, de lehetséges volt, hogy bármelyik pillanatban beolvassák a Béke-minisztérium rendkívüli jelentését. Az afrikai frontról érkező hírek rendkívül nyugtalanítóak voltak. Emiatt időnként izgalomba jött az egész nap folyamán. Egy eurázsiai hadsereg (Óceánia Eurázsia ellen viselt háborút; Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút) ijesztő iramban haladt dél felé. A tizenkét órai jelentés nem említett meghatározott területet, de valószínű volt, hogy a Kongó torkolata már csatatér. Brazzaville és Leopoldville veszélyben forgott. Még a térképre sem kellett néznie ahhoz, hogy megértse, mit jelent ez. Nemcsak Közép-Afrika elvesztéséről van szó; első ízben az egész háború folyamán magának Óceániának a területét fenyegették.
Heves indulat lángolt fel benne, nem annyira a félelem, mint inkább valami meghatározatlan izgalomféle, aztán ismét kialudt. Nem gondolt többé a háborúra. Mostanában sohasem volt képes gondolatait valamilyen tárgyra összpontosítani néhány pillanatnál hosszabb ideig. Felemelte a poharat, s egy hajtásra kiitta. Mint mindig, most is megborzongott tőle, s még halvány émelygést is érzett. Az ital borzalmas volt. A szegfűszeg és a szacharin, amelyek önmagukban is undorítóan émelygősek, nem tudták elnyomni az olajszagot, s a legrosszabb az volt, hogy a ginszag, amely éjjel-nappal kísérte, elválaszthatatlanul összekeveredett agyában azoknak... a szagával.
Sohasem nevezte meg őket, még gondolatban sem, s amennyire csak lehetséges volt, nem is képzelte maga elé. Olyan valami volt ez, aminek félig-meddig volt csak tudatában, olyan valami, ami az arcához közel lebegett, szag, amely az orrlyukaiba tapadt. Mikor a gin felszállt benne, kiböfögte piros ajka közt. Meghízott, amióta kiengedték, s visszanyerte régi színét - igazán alaposan visszanyerte. Arcán megsűrűsödtek a ráncok, kopasz fejbőre mély rózsaszínű lett. Egy pincér, megint kérés nélkül, odavitte neki a sakktáblát és a Times friss számát, a sakkfeladványnál kinyitva. Aztán, látva, hogy Winston pohara üres, hozta az üveget és megtöltötte. Nem kellett rendelnie. Ismerték a szokásait. A sakktábla mindig készen várt, sarokasztalát mindig fenntartották; még ha tele volt is a helyiség, egyedül ülhetett mellette, mert senki sem szerette volna, ha túlságosan közel látják ülni hozzá. Még azzal sem bajlódott soha, hogy kifizesse az italát. Szabálytalan időközökben átnyújtottak neki egy piszkos cédulát, amelyről azt állították, hogy a számlája, de mindig az volt a benyomása, hogy kevesebbet számítanak fel neki, mint amennyit fogyasztott. De az is mindegy lett volna, ha többet számítanak fel. Mostanában mindig bőven volt pénze. Állása is volt, kényelmes, a réginél sokkal jobban fizető állás.
A teleképben abbamaradt a zene, és egy hang szólalt meg. Winston felfigyelt. De nem a hadijelentés volt, csak a Bőség-minisztérium egy rövid közleménye. Kiderült, hogy az előző negyedévben a Tizedik Hároméves Terv cipőfűző-termelési előirányzatát kilencvennyolc százalékkal túlteljesítették.
Elolvasta a sakkfeladványt, és kirakta a bábukat. Furfangos végjáték volt, két lóval. "Fehér kezd, és két lépésben mattot ad." Winston felnézett Nagy Testvér képmására. Fehér mindig mattot ad, gondolta valami homályos, misztikus érzéssel. Kivétel nélkül mindig így rendeződik a dolog. Mióta a világ áll, egyetlen sakkfeladványban sem nyert a fekete. Nem a Jónak a Gonosz feletti örök győzelmét jelképezi ez? Az óriási arc visszanézett rá, nyugodt erővel tele. Fehér mindig mattot ad.
A teleképben beszélő hang szünetet tartott, aztán más, sokkal komolyabb tónusban folytatta: - Mindenkit figyelmeztetünk, hogy készüljön el egy fontos közleményre tizenöt harminckor! Tizenöt harminckor! Rendkívül fontos hírek! Vigyázzatok, hogy el ne mulasszátok! Tizenöt harminckor! - Aztán ismét rázendítettek a csilingelő zenére.
Winstonnak megdobbant a szíve. Ez a hadijelentés lesz; ösztöne azt súgta, hogy rossz hírek következnek. Egész nap újra meg újra keresztülvillant az agyán, apró izgalomrohamokat keltve, egy megsemmisítő afrikai vereség gondolata. Szinte látta is már, ahogy az eurázsiai hadsereg átözönlik a soha még át nem tört határon, s mint valami hangyaraj, elárasztja Afrika alját. Nem lehetne valahogy oldalba támadni őket? Agyában élesen kirajzolódtak a nyugat-afrikai part körvonalai. Felemelte a fehér lovat, és a tábla másik szélére helyezte. Ott a megfelelő helye. Miközben elképzelte, hogy a fekete horda hogyan rohan dél felé, elképzelt egy másik, titokban összegyülekezett hadsereget is, amely hirtelen a hátában terem, s elvágja a szárazföldtől és a tengertől. Úgy érezte, azzal, hogy elképzelte, már létre is hozta ezt a másik hadsereget. De gyorsan kell cselekednie! Ha hatalmukba kerítenék egész Afrikát, ha repülőtereik és tengeralattjáró-bázisaik lennének Fokváros körül, Óceánia ketté lenne vágva S ez bármit jelenthetne: vereséget, összeomlást, a világ újrafelosztását, a Párt bukását! Mély lélegzetet vett. Az érzelmek rendkívüli zűrzavara kavargott benne - igazában azonban nem is zűrzavar volt, inkább egymás után következő érzelemrétegek, s nehéz lett volna megmondani, melyik a legalsó.
A roham elmúlt. A fehér lovat visszatette a helyére, pillanatnyilag azonban képtelen volt komolyan elmélyedni a sakkprobléma tanulmányozásába. Gondolatai ismét kalandozni kezdtek. Ujjával szinte öntudatlanul beleírta az asztalra lerakódott porba:
2+2=
"A lelkedet nem keríthetik hatalmukba" - mondta Julia. De hatalmukba tudják keríteni. "Ami itt történik, az örökre szól" - mondta O'Brien. Ez az igazság. Vannak dolgok, az ember saját cselekedetei, amelyekből nem lehet felépülni. Valami elhal a lélekben: kiég, kipusztul.
Látta a lányt; beszélt is vele. Nem volt veszélyes. Mintha ösztönszerűen tudta volna, hogy most már szinte nem is törődnek azzal, hogy mit csinál. Úgy is rendezhette volna, hogy másodszor is találkozzanak, ha valamelyikük akarná. Valóban véletlenül találkoztak. A Parkban történt, egy csúnya, csípős, márciusi napon, amikor a föld olyan volt, mint az acél, a pázsit teljesen halottnak látszott, rügy még nem fakadt, csak néhány sáfránybokron, s ezeket is megtépázta a szél. Winston dermedt kezekkel és nedvedző szemmel sietett végig a Parkon, mikor nem egészen tíz méterre tőle megpillantotta a lányt. Azonnal feltűnt neki, hogy a lány valamilyen meghatározatlan módon megváltozott. Majdnem elhaladtak egymás mellett, minden további nélkül; aztán Winston visszafordult és követte, nem nagyon lelkesen. Tudta, hogy nincs veszély, senki sem törődik velük. A lány nem szólt. Rézsút keresztülvágott a pázsiton, mintha szabadulni akarna Winstontól, aztán láthatólag beletörődött, hogy mellette van. Megtépázott, csupasz bokrok közé jutottak, amelyek sem el nem rejtették, sem a széltől nem védték őket. Megálltak. Átkozottul hideg volt. A szél átfütyült a gallyakon, és megtépdeste a piszkosnak látszó sáfránybokrokat. Winston a lány dereka köré fonta a karját.
Itt nem volt telekép, rejtett mikrofonok azonban feltétlenül voltak; különben látni is lehetett őket. Mindegy volt, minden mindegy volt. Akár le is fekhettek volna a földre, és megtehették volna azt, ha akarják. Winston teste megdermedt a rémülettől a gondolatra. A lány nem reagált az ölelésre; még csak meg sem próbált kibontakozni belőle. Winston most már tudta, mi változott meg rajta. Arca fakóbb volt, s homlokán és halántékán hosszú forradás húzódott végig, amelyet részben eltakart a haja. A változás azonban nem ez volt, hanem hogy vastagabb lett a dereka, s valahogy meglepően megkeményedett. Eszébe jutott, hogyan segített egyszer egy rakétabombarobbanás után kihúzni egy hullát a romok közül, s mennyire meglepte nemcsak a nulla hihetetlen súlya, hanem a merevsége is, az, hogy milyen nehezen lehet megmarkolni, mintha nem is hús volna, hanem kő. A lány testét is ilyennek érezte. Arra gondolt, hogy Julia bőrének szövedéke nagyon különbözhetik attól, amilyen egykor volt.
Meg sem kísérelte megcsókolni, nem is beszéltek. A lány akkor nézett rá először leplezetlenül, amikor kiléptek a Park kapuján. Futó pillantás volt csak, tele megvetéssel és undorral. Winston azon tűnődött, hogy ez az undor csak a múltból származik-e, vagy dagadt arcának és a könnyeknek is részük van benne, amelyeket a szél préselt ki a szeméből. Leültek két vasszékre, egymás mellé, de nem túlságosan közel egymáshoz. Látta, hogy a lány beszélni készül. Néhány centiméterrel elmozdította ormótlan cipőjét, rálépett egy ágra, és lassan összeroppantotta. Winston észrevette, hogy a lába is mintha szélesebb lenne.
- Elárultalak - jelentette ki a lány egyszerűen.
- Elárultalak - felelte Winston.
A lány újból gyors, undorral teli pillantást vetett rá.
- Néha - mondta - megfenyegetik valamivel az embert - valamivel, aminek képtelen ellenállni, még csak gondolni is képtelen az ellenállásra. S akkor azt mondja az ember: "Ne velem csinálják, csinálják valaki mással, csinálják X-szel." S lehet, hogy később azt állítja, ez csak cselfogás volt, csak azért mondta, hogy szabaduljon tőlük, nem gondolta komolyan. Ez azonban nem igaz. Akkor, amikor történik, komolyan gondolja az ember. Úgy gondolja, hogy másképp nem menekülhet meg, és igenis kész rá, hogy így meneküljön meg. Akarja, hogy a másikkal történjék az a dolog. Nem érdekli, mit csinálnak a másikkal. Csak önmagával törődik.
- Csak önmagával törődik - visszhangozta Winston.
- S aztán többet már nem érez ugyanúgy a másik iránt.
- Nem - felelte Winston. - Már nem érez ugyanúgy iránta.
Úgy látszott, nincs több mondanivalójuk. A szél testükhöz tapasztotta vékony overalljukat. Hirtelen kényelmetlennek érezték, hogy szótlanul üljenek egymás mellett, meg aztán nagyon hideg is volt. A lány mondott valamit, hogy el kell csípnie a földalattit, s felállt a padról.
- Találkozhatnánk valamikor - mondta Winston.
- Igen - felelte a lány -; találkozhatnánk valamikor.
Winston egy darabig tétován követte a lányt, féllépés nyire mögötte. Nem beszéltek többet. A lány nem próbált szabadulni tőle, de úgy sietett, mintha meg akarná akadályozni, hogy lépést tarthasson vele. Winston úgy tervezte, hogy legalábbis a földalatti-állomásig elkíséri, de ezt a tétova lődörgést a hidegben egyszerre csak céltalannak és el viselhetetlennek érezte. Elfogta a vágy nem is annyira az után, hogy elkerüljön Julia közeléből, mint inkább a Gesz tenyefa kávéház után, amelyet sohasem érzett olyan vonzónak, mint most. Vágyódva képzelte maga elé sarokasz talát az újsággal, a sakktáblával és a kifogyhatatlan ginnel. S mindenekelőtt: ott meleg van. A következő pillanatban, nem egészen véletlenül hagyta, hogy egy kis embercsoport elválassza a lánytól. Lagymatag kísérletet tett, hogy újra elérje, aztán lassított, megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Mikor megtett vagy ötven métert, visszanézett. Az utca nem volt zsúfolt, de már nem tudta megkülönböztetni a lányt a tucatnyi siető alak között. Megvas tagodott, megkeményedett testét talán nem is lehetett már hátulról felismerni.
"Akkor, amikor történik - mondta a lány -, komolyan gondolja az ember." Ő is komolyan gondolta. Nemcsak mondta, hanem akarta is. Akarta, hogy a lányt, s ne őt szolgáltassák ki a...
Valami megváltozott a teleképből csörgedező zenében.
Kellemetlen, csúfolódó dallamba csapott át. S aztán - lehet, hogy nem is történt meg, lehet, hogy csak a hasonló hangok által felidézett emlék volt - valaki ezt énekelte:
Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak...
Kibuggyantak a szeméből a könnyek. Egy arra haladó pincér észrevette, hogy üres a pohara, s visszafordult a ginesüveggel.
Felvette a poharat, és beleszagolt. Az ital, akármennyit ivott is belőle, egyre borzalmasabbá vált. Mégis ez lett az az elem, amelyben elmerült. Ez volt az élete, halála és feltámadása. A gin süllyesztette kábulatba minden este, és a gin élesztette újra minden reggel. Ha - csak ritkán tizenegy előtt - leragadt szemhéjakkal, égő szájjal és töröttnek érzett háttal felébredt, még a vízszintes helyzetéből is képtelen lett volna feltápászkodni, ha nincs ott ágya mellett a ginesüveg és egy teáscsésze. A déli órákat üveges arccal üldögélte végig, keze ügyében az üveggel, és a teleképet hallgatta. Tizenöt órától záróráig a Gesztenyefa elmaradhatatlan vendége volt. Senki sem törődött már vele, hogy mit csinál, nem ébresztette sípszó, nem förmedt rá a telekép. Néha, talán kétszer egy héten, bement egy poros, elfelejtettnek látszó irodába az Igazság-minisztériumban, s dolgozott egy kicsit, illetőleg csinált valamit, amit munkának neveztek. Bevették azoknak az albizottságoknak egyik albizottságába, amelyek az Újbeszél Szótára tizenegyedik kiadásának szerkesztése során felbukkanó kisebb nehézségekkel foglalkozó számtalan bizottság egyikéből sarjadtak ki. Egy köztes jelentésnek nevezett valaminek az elkészítésével foglalkoztak, de hogy mi az, amit jelenteniük kell, határozottan sohasem tudták megállapítani. Azzal a problémával kellett valamit kezdeniük, hogy a vesszőket vajon a zárójelen belül vagy kívül kell-e elhelyezni. Még négyen voltak a bizottságban, mindnyájan hozzá hasonló személyek. Voltak napok, amikor összegyűltek, s aztán rögtön el is váltak, őszintén bevallva egymásnak, hogy ténylegesen semmi tennivalójuk nincs. De akadtak olyan napok is, amikor szinte lelkesen láttak munkához, óriási igyekezettel tettették, hogy jegyzeteket rendeznek, s hosszú memorandumokat terveztek, amelyek sohasem készültek el; amikor a bizonyítások - mintha ugyan be kellett volna valamit bizonyítaniuk - rendkívül bonyolultnak és érthetetlennek bizonyultak; amikor ravasz alkudozásokat rendeztek meghatározások fölött; nagy vitákban és veszekedésekben törtek ki, sőt még azzal is fenyegetőztek, hogy magasabb tekintélyhez fognak fordulni. S aztán mintha hirtelen elszállt volna belőlük az élet, kialudt szemekkel bámultak egymásra az asztal körül, mint a kakasszóra elhalványodó kísértetek.
A telekép elhallgatott egy pillanatra. Winston ismét felemelte a fejét. A bejelentés! De nem - csak a zene változott meg. Szemhéja mögött megjelent Afrika térképe. A seregek mozgása olyan volt, mint egy grafikon: egy fekete nyíl rohant függőlegesen dél felé, s egy fehér vízszintesen kelet felé, az első nyíl farkán keresztül. Mintegy bátorításért, felnézett a plakáton látható rendíthetetlen arcra. Elképzelhető, hogy a második nyíl egyáltalán nem is létezik?
Érdeklődése ismét lelankadt. Megivott egy újabb pohár gint, felemelte a fehér lovat, s egy próbalépést tett. Sakk. De nyilván nem ez volt a helyes lépés, mert...
Váratlanul egy emlék merült fel a lelkében. Egy gyertyával megvilágított szobát látott, nagy, fehér terítős ággyal, s önmagát látta, kilenc-tíz éves fiúként, amint a padlón ül, egy kockás dobozt ráz, és izgatottan nevet. Anyja vele szemközt ül, és ő is nevet.
Körülbelül egy hónappal anyja eltűnése előtt történhetett. A kiengesztelődésnek egyik olyan pillanatában, amikor elfeledkezett a gyomrát kínzó éhségről, s átmenetileg feléledtek anyja iránti régebbi érzései. Jól emlékezett az időre: esős, nedves nap volt, az eső csak úgy csurgott lefelé az ablaküvegen, s benn a szobában gyenge volt a világosság, hogy olvasni lehessen. A sötét, szűk hálószobában a két gyerek elviselhetetlenül unatkozott. Winston nyafogott és zúgolódott, eredménytelenül követelt ennivalót, körbenyargalt, mindent lelökött a helyéről, s addig rugdalta a falburkolatot, míg a szomszédok át nem kopogtak. A kisebbik gyerek néha felsírt. Végül azt mondta az anyja: "Viselkedj rendesen, s veszek neked játékot. Szép játékot, örülni fogsz neki." Azzal kiment az esőbe, egy kis vegyeskereskedésbe, amely néha még nyitva tartott a szomszédjukban, s egy kartondobozzal tért vissza, amelyben egy készlet Kígyó és Létra volt. Még mindig fel tudta idézni emlékezetében a nedves karton szagát. Nyomorúságos készlet volt. A tábla szakadt, s az apró fakockák olyan rosszul voltak kifaragva, hogy alig feküdtek az oldalukra. Winston durcásan és érdeklődés nélkül nézte a játékot. De aztán az anyja meggyújtott egy gyertyacsonkot, és leültek a padlóra játszani. Winston azonnal vadul felizgult, és kacagva üvöltözött, mikor a bábuk reményteljesen másztak felfelé a létrákon, s aztán visszacsúsztak a kígyókon, majdnem a kiindulópontig. Nyolc játszmát játszottak, mindketten négyet nyertek meg. Kishúga, aki nagyon fiatal volt ahhoz, hogy megértse a játékot, egy párnának támasztva ült, és nevetett, mert a többiek is nevettek. Egy egész délutánt töltöttek el együtt boldogan, akárcsak kisebb korában.
Kilökte agyából a képet. Hamis emlék. Néha hamis emlékek zavarták meg. De nem számítottak, ha az ember tudta, hogy micsodák. Egyes dolgok megtörténtek, mások nem történtek meg. Visszafordult a sakktáblához, s ismét felemelte a fehér lovat. Szinte ugyanabban a pillanatban zörrenve vissza is ejtette a táblára. Megriadt, mintha tűvel szúrtak volna bele.
Éles harsonaszó hasított a levegőbe. A bejelentés! Győzelem! Mindig győzelmet jelent, ha harsonaszó előzi meg a híreket. Mintha elektromos áram futott volna végig a kávéházon. Még a pincérek is megálltak, és figyeltek.
A harsonaszó óriási hangzavarba veszett. A teleképben már hadart egy izgatott hang, de alig kezdett a mondókájába, majdnem el is nyomta az utcán felhangzó Éljen!üvöltés. A hírek varázslatos gyorsasággal terjedtek. De azért éppen eleget hallott abból, amit a telekép közölt, hogy megértse: minden úgy történt, ahogy előre látta. Hatalmas, tengeren odaszállított seregeket összpontosítottak, s ezek váratlanul hátba támadták az ellenséget, a fehér nyíl keresztülszakította a fekete farkát. Diadalittas mondatok töredékei törtek át a lármán: - Hatalmas stratégiai manőver... tökéletes összehangoltság... teljes megfutamodás... félmillió fogoly... teljes széthullás... egész Afrika a hatalmunkban... a háborúnak belátható időn belül vége... győzelem... a legnagyobb győzelem az emberiség történetében... győzelem, győzelem, győzelem!
Winston lába rángatózott az asztal alatt. A helyén maradt, lélekben azonban ő is kint menetelt, rohant a tömeggel, fülsiketítően éljenezve. Ismét felnézett Nagy Testvér képmására. A kolosszus, aki megvédte a világot! Arra gondolt, hogy tíz perce - igen, csak tíz perce - még kétkedés volt a szívében, amikor azon tűnődött, hogy a frontról érkező hírek vajon győzelmet vagy vereséget fognak-e jelenteni. Ó, nemcsak egy eurázsiai hadsereg semmisült meg most! Sok minden megváltozott benne azóta a Szeretet-minisztériumban töltött első nap óta, de a végső, elkerülhetetlen, gyógyító változásra mindeddig nem került sor, csak most, ebben a pillanatban.
A telekép tovább ontotta a beszámolót a foglyokról, a zsákmányról és a mészárlásról, odakinn azonban kissé alábbhagyott az üvöltözés. A pincérek visszatértek munkájukhoz. Egyikük már közeledett a ginesüveggel. Winston boldog álmodozásba merülve észre sem vette, hogy megtöltik a poharát. Már nem szaladt és éljenzett. Megint a Szeretet-minisztériumban volt, mindent megbocsátottak neki, lelke fehér volt, mint a hó. A vádlottak padján ült a nyilvános tárgyaláson, mindent bevallott, mindenkit bevádolt. A fehér csempés folyosón lépkedett, olyan érzéssel, hogy napsütésben sétál, s fegyveres őr haladt a háta mögött. A régóta remélt golyó az agyába hatolt.
Felnézett az óriási arcra. Negyven év kellett hozzá, hogy megtanulja, miféle mosoly rejtőzik a fekete bajusz alatt. Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! Ó, konok, önfejű számkivetés a szerető kebelről! Két ginszagú könnycsepp szivárgott le az orra tövébe. De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage