5
Fogsága minden szakaszában tudta vagy tudni vélte, hogy hol van az ablaktalan épületben. Talán a légnyomásban volt valami kis különbség. Azok a cellák, amelyekben az őrök verték, a föld színe alatt voltak. Az a szoba, amelyikben O'Brien hallgatta ki, magasabban volt, a tető közelében. Ez a helyiség sok méternyire a föld alatt helyezkedett el, olyan mélyen, amennyire csak le lehetett menni.
Nagyobb volt, mint a legtöbb cella, amelyikben eddig megfordult. A környező tárgyakat azonban alig tudta megfigyelni. Csak annyit látott, hogy pontosan vele szemközt két kis zöld posztóval fedett asztal áll. Az egyik csak egy-két méternyire volt tőle; a másik kissé távolabb, az ajtó közelében. Egyenesen ülve beszíjazták egy székbe, olyan szorosan, hogy egyetlen tagfát sem tudta mozdítani, még a fejét sem. A fejét hátulról valami párnafélébe fogták, s így kényszerítették, hogy egyenesen maga elé nézzen.
Egy pillanatig egyedül volt, aztán nyílt az ajtó, és O'Brien lépett be.
- Azt kérdezted egyszer tőlem - mondta -, hogy mi van a százegyes szobában. Azt mondtam akkor, hogy már tudod, mi van itt. Mindenki tudja. Ami a százegyes szobában van, az a legrosszabb a világon.
Ismét nyílt az ajtó. Egy őr jött be, valamilyen drótból készült dobozt vagy kosarat cipelve. Letette a távolabb eső asztalra. O'Brien olyan helyzetben állt előtte, hogy Winston nem láthatta, mi az.
- A legrosszabb dolog a világon - folytatta O'Brien -, egyénenként változó. Lehet az élve eltemetés, a tűzhalál vagy a fulladás, a karóba húzás vagy ötvenféle egyéb halálnem. Vannak esetek, amikor valami egészen közönséges dolog, még csak nem is halálos.
Egy kissé oldalt mozdult, úgy, hogy Winston jobban láthatta az asztalon lévő dolgot. Tégla alakú drótkalitka volt, a tetején fogantyúval. Valami olyasféle volt az elejére rögzítve, mint egy vívómaszk, a homorú oldalával kifelé. Noha három-négy méterre volt tőle, láthatta, hogy a kalitka hosszában két részre van osztva, s valamilyen állat van mindegyikben. Patkányok.
- A te esetedben - mondta O'Brien - a világon a legrosszabb dolog történetesen a patkány.
Winstont már akkor valamilyen figyelmeztető remegés, valamilyen bizonytalantól való félelem fogta el, amikor először pillantotta meg a kalitkát. Ebben a pillanatban azonban hirtelen ráeszmélt, hogy mit jelent az elejére szerelt maszkszerű dolog. Szinte megdermedtek a belső részei.
- Ezt nem teheted meg! - kiáltotta magas, éles hangon. - Nem teheted meg, nem teheted meg! Lehetetlen!
- Emlékszel arra a páni félelemre - kérdezte O'Brien -, amely álmodban szokott elfogni? Valami sötét fal van előtted, s valamiféle rágcsáló hangot hallasz. Valami borzasztó dolog van a fal másik oldalán. Tudod, hogy mi az, de nem merted bevallani magadnak. A fal másik oldalán patkányok vannak.
- O'Brien! - kiáltotta Winston erőlködve, hogy uralkodni tudjon a hangán. - Tudod, hogy erre nincs szükség. Mit akarsz tőlem?
O'Brien nem adott egyenes választ. Mikor megszólalt, megint abban az iskolamesteri modorban beszélt, ahogy szokott néha. Elgondolkozva nézett a messzeségbe, mintha valamilyen hallgatósághoz beszélne valahol Winston háta mögött.
- Önmagában a fájdalom - mondta - nem mindig elég. Vannak esetek, amikor valaki a fájdalommal szemben helyt tud állni egészen a halálig. De mindenki számára van valami elviselhetetlen - valami, amiről el sem tudja képzelni, hogy megtörténhet vele. Ez nem bátorság vagy gyávaság dolga. Ha egy magaslatról zuhansz lefelé, nem gyávaság, ha megkapaszkodsz egy kötélben. Ha fel akarsz kerülni a víz fenekéről, nem gyávaság, ha megtöltöd levegővel a tüdődet. Csak ösztön, amelynek nem lehet nem engedelmeskedni. Ugyanez a helyzet a patkányokkal. A te számodra elviselhetetlenek. Olyan kényszert jelentenek, amelynek nem vagy képes ellenállni, bármennyire akarsz. Meg fogod tenni, meg kell tenned.
- De mi az? Mi az? Hogyan tehetném meg, ha nem tudom, mi az?
O'Brien felemelte a kalitkát, és átvitte a közelebb álló asztalra. Vigyázva letette a posztóhuzatra. Winston hallotta, hogy zúg a vér a fülében. Az volt az érzése, hogy teljesen magányosan ül ott, egy nagy, üres síkság, egy puszta, napfényben úszó sivatag közepén, s a hangok mérhetetlen távolságból jutnak el hozzá. Pedig a kalitka a patkányokkal két méternyire sem volt tőle. Óriási patkányok voltak, abban a korban, amikor a patkány orra már ijesztően tömpe, s szürke szőre megbarnul.
- A patkány - folytatta O'Brien még mindig a láthatatlan hallgatósághoz beszélve - rágcsáló ugyan, de azért húsevő is. Te tudod ezt. Hallottál azokról az esetekről, amelyek városunk szegénynegyedeiben történnek. Bizonyos utcákban az asszonyok még öt percre sem merik egyedül hagyni csecsemőjüket a lakásban. A patkányok feltétlenül megtámadnák. Egészen rövid idő alatt a csontjáig lerágnák. Meg szoktak támadni beteg vagy haldokló embereket is. Meglepő értelemről tesznek tanúságot azzal, hogy felismerik, ha egy ember tehetetlen.
Éktelen sivalkodás tört ki a kalitkában. Winston mintha messzi távolról hallotta volna. A patkányok küszködtek; megpróbáltak átmenni egymáshoz a válaszfalon keresztül. Winston egy mély, kétségbeesett sóhajtást is hallott. Ez is mintha valahonnan rajta kívülről jött volna.
O'Brien felemelte a kalitkát, s közben megnyomott rajta valamit. Éles kattanás hallatszott, Winston őrjöngve erőlködött, hogy kitépje magát a székből. Reménytelen volt; testének minden részét, a fejét is, mozdíthatatlanul rögzítették. O'Brien közelebb tette a kalitkát. Egy méterre sem volt már Winston arcától.
- Megnyomtam az első emeltyűt - mondta O'Brien. Figyeld meg a kalitka szerkezetét. A maszkot a fejedre erősítjük, nem marad semmiféle rés rajta. Ha megnyomom ezt a másik emeltyűt, a kalitka ajtaja felszalad. Ezek a kiéhezett dögök úgy vetik ki magukat belőle, mint a puskagolyó. Láttál már patkányt, amint a levegőben repül? Az arcodba ugranak, és azonnal belemarnak. Néha a szemet támadják meg elsőnek. Néha üreget ásnak az arcba, és a nyelvet falják föl.
A kalitka közelebb került; még zárva volt. Winston éles kiáltásokat hallott, amelyek mintha a feje fölött hasítottak volna a levegőbe. De őrjöngve küzdött rémülete ellen. Gondolkozni, gondolkozni, ha csak a másodperc töredéke van is hátra - gondolkozni: ez az egyetlen remény. Hirtelen megcsapta az orrát a dögök undok, dohos szaga. Minden elsötétült előtte. Egy pillanatra őrült, üvöltő állat lett belőle. Egy ötletbe kapaszkodva mégis kiemelkedett a sötétségből. Egy és csakis egy lehetősége van arra, hogy megmeneküljön. Egy másik embert, egy másik embernek a testét kell maga és a patkányok közé ékelnie.
A maszk kerülete most már elég közel volt ahhoz, hogy semmi mást ne láthasson tőle. A drótajtó néhány arasznyira volt az arcától. A patkányok tudták, mi következik. Az egyik fel-le ugrált; a másik, egy vén, pikkelyes csatornatöltelék felállt, rózsaszínű mancsaival a drótnak támaszkodott, s vadul szimatolt a levegőbe. Winston láthatta pofaszakállát és sárga fogait. Ismét elöntötte a sötét, páni félelem. Vak volt, tehetetlen, gondolattalan.
- Ez mindennapos büntetés volt a császári Kínában. - magyarázta O'Brien szokott oktató modorában.
A maszkot a fejére szorították. A drót az arcát súrolta. S akkor... nem, nem menekvés volt, csak remény, egy kis reménytöredék. Túl későn, talán túl későn. De hirtelen rájött, hogy az egész világon csak egyetlen ember van, akire átháríthatja büntetését - egyetlen test, amelyet maga és a patkányok közé lökhet. S őrjöngve üvölteni kezdett.
- Csináljátok Juliával! Csináljátok Juliával! Ne velem! Juliával! Nem bánom, akármit csináltok vele! Tépjék szét az ő arcát, rágják le őt a csontjáig! Ne engem! Ne engem! Juliát!
Hátrazuhant, irtózatos mélységekbe, messze a patkányoktól. Még mindig be volt szíjazva a székbe, mégis keresztülzuhant a padlón, az épület falán, a földön, az óceánokon, az atmoszférán, kizuhant az űrbe, a csillagok közti szakadékba - egyre messzebb, messzebb, messzebb a patkányoktól. Több fényévnyi távolságban volt már, O'Brien azonban még mindig mellette állt. Még mindig érezte arcán a drót hideg érintését. De a sötétségen keresztül, amely beburkolta, újabb fémes kattanást hallott, s tudta, hogy a kalitkaajtó azért kattant, mert becsukódott, s nem azért, mert kinyílt.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage