2
Olyasvalamin feküdt, amit tábori ágynak érzett, csakhogy magasabban volt, s valahogy oda volt rögzítve, úgyhogy nem tudott mozdulni. A szokottnál erősebbnek tűnő fény esett az arcára. O'Brien állt mellette, s figyelmesen nézett le rá. A másik oldalon egy fehér köpenyes ember állt, fecskendővel a kezében.
Még a szeme kinyitása után is csak fokozatosan ébredt tudatára környezetének. Az volt a benyomása, hogy valami egészen más világból úszik fel ebbe a szobába, valamilyen víz alatti világból, egészen alulról. Hogy meddig volt ott lenn, nem tudta. Letartóztatása óta nem látott sem sötétséget, sem nappali világosságot. Különben sem voltak folyamatosak az emlékei. Voltak időszakok, amikor tudata; még az a tudatféle is, amely alvás közben él, elhalt, s csak egy üres szakasz után kezdődött újra. Hogy ezek a szakaszok napokig, hetekig vagy csak másodpercekig tartottak-e, nem tudta.
Azzal a könyökére mért első ütéssel kezdődött a lidércnyomás. Később rájött, hogy minden, ami akkor történt, csak bevezetés volt, a szokásos vallatás, amelyen majdnem minden fogolynak át kell esnie. Volt egy hosszú bűnlista kémkedés, szabotázs és hasonlók -, amelyet mindenkinek magától értetődően be kellett vallania. A vallomás formalitás volt, de a kínzás valódi. Hogy hányszor verték, és meddig tartottak a verések, arra nem tudott visszaemlékezni. Mindig öt-hat fekete egyenruhás ember kínozta egyszerre. Néha ököllel, néha gumibottal, néha acélrúddal, néha csizmával. Néha a padlón fetrengett, szégyentelenül, mint az állat, céltalan és reménytelen erőlködéssel tekergetve ide-oda a testét, hogy kikerülje a rúgásokat, s csak még több rúgást kapott a bordáiba, a gyomrába, a könyökére, a lábszárcsontjába, a lágyékába, a heréjébe, a gerincoszlopa végére. Néha addig folyt ez, míg nem is azt érezte kegyetlen, szörnyű és megbocsáthatatlan dolognak, hogy még tovább verik, hanem azt, hogy nem tudja arra kényszeríteni magát, hogy elveszítse az eszméletét. Volt eset, mikor az idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy mielőtt ütni kezdték volna, már kegyelemért üvöltött - mikor egy ütésre emelt ököl puszta látása elég volt ahhoz, hogy valódi és képzelt bűnök egész soráról valljon. Voltak esetek, mikor elhatározta, hogy semmit sem fog vallani, mikor minden szót úgy kellett belőle kikényszeríteni, hogy közben zihált a fájdalomtól, s voltak esetek, mikor gyengeségében megpróbált megalkudni önmagával, mikor azt mondta magában: "Vallani fogok, de most még nem vallok. Ki kell tartanom, amíg a fájdalom elviselhetetlen nem lesz. Még három rúgás, még két rúgás, s aztán mindent elmondok, amit csak akarnak." Néha addig ütötték, hogy már nem tudott lábra állni, aztán mint egy zsák krumplit, bedobták egy cella kőpadlójára, ott hagyták néhány órára, amíg összeszedte magát, ekkor kivitték, és tovább verték. Néha hosszabb ideig is békén hagyták. Ezekre az időszakokra csak homályosan emlékezett, mert főleg alvással vagy eszméletlenül töltötte őket. Visszaemlékezett egy cellára, amelyben volt egy deszkaágy, egy falból kinyúló polcféle, egy bádogmosdó és forró leves, kenyér és néha kávé. Visszaemlékezett egy mogorva borbélyra, aki lekaparta az állát, és lenyírta a haját, s néhány buzgó, ellenszenves emberre, akik fehér köpenyben a pulzusát tapogatták, a reflexeit vizsgálták, kifordították a szemhéját, érdes ujjaikkal végigkutatták, hogy nem tört-e csontja, s injekciókat döftek a karjába, hogy elaltassák.
A verések ritkultak, főleg csak fenyegették és ijesztgették vele, hogy újrakezdik, ha feleletei nem lesznek kielégítőek. Vallatói most már nem fekete egyenruhás gonosztevők voltak, hanem pártértelmiségiek, gyors mozgású, villogó szemű kövér kis emberkék, akik egymást váltva vallatták, néha - ezt csak sejtette, bizonyos nem lehetett benne - tíz, tizenkét óráig is egyfolytában. Ezek a nyomozók is gondoskodtak róla, hogy állandóan legyenek kisebb fájdalmai, de nem a fájdalom volt az, amire elsősorban alapoztak. Pofozták, a fülét csavarták, a haját húzták, fél lábra állították, nem engedték vizelni, éles fénnyel az arcába világítottak, míg a szeme megtelt könnyel; mindezzel azonban csak az volt a céljuk, hogy megalázzák, és képtelenné tegyék az érvelésre és magyarázkodásra. Fő fegyverük a könyörtelen faggatás volt, amely órákon át tartott, közben csapdákat állítottak neki, mindent kiforgattak, amit mondott, minden pillanatban meggyőzték, hogy hazudik és ellentmond önmagának, míg végül sírva fakadt a szégyentől és az idegkimerüléstől. Néha egy tucatszor is sírva fakadt, egyetlen kihallgatás alkalmával. A legtöbbször csak mocskolták, s ha bizonytalankodott, azzal fenyegették, hogy ismét az őrök kezére adják; néha azonban hirtelen hangnemet váltottak, elvtársnak nevezték, az Angszoc és Nagy Testvér nevében a jóérzésére hivatkoztak, és szomorúan megkérdezték tőle, vajon nem maradt-e benne annyi hűség a Párt iránt, hogy azt kívánná, bár ne követte volna el azt a gonoszságot, amit elkövetett. Amikor az idegei el voltak csigázva a többórás vallatástól, olykor éppen ez a kérdés idézte elő, hogy könnyekben tört ki. A faggató hangok végül is tökéletesebben összezúzták, mint az őrök öklei és csizmái. Puszta szájjá vált, amely kimondott, kézzé, amely aláírt mindent, amit csak kívántak tőle. Egyedüli gondja az volt, hogy kitalálja, mit akarnak hallani, és gyorsan bevallja, mielőtt újra verni kezdenék. Bevallotta, hogy magas rangú párttagokat gyilkolt meg, lázító röpiratokat terjesztett, közpénzeket sikkasztott, katonai titkokat adott el, s mindenféle szabotázsra vetemedett. Bevallotta, hogy a keletázsiai kormány fizetett kémje már 1968 óta. Bevallotta, hogy vallásos, a kapitalizmus híve, és szexuálisan perverz. Bevallotta, hogy megölte a feleségét, jóllehet tudta, s vallatóinak is tudniuk kellett, hogy felesége még él. Bevallotta, hogy évekig személyes kapcsolatban állt Goldsteinnel, s tagja volt egy földalatti szervezetnek, amelyben csaknem mindenki benne volt, akit valaha is ismert. Könnyebb volt, ha mindent bevallott, és mindenkit kompromittált. Különben is, bizonyos értelemben mindez igaz volt. Igaz volt, hogy ellensége a Pártnak, s a Párt szemében nem volt különbség gondolat és tett között.
Voltak másféle emlékei is. Összefüggéstelenül rajzolódtak ki az agyában, mint mindenfelől sötétséggel körülvett képek.
Ott volt egy cellában, ahol sem sötét, sem világos nem lehetett, mert egy szempáron kívül semmit sem látott. Valahol a közelében valamilyen szerkezet lassan és szabályosan ketyegett. A szemek egyre nagyobbak és fényesebbek lettek. Ő egyszerre csak kilibegett székéből, belemerült a szemekbe, s a szemek elnyelték.
Bele volt szíjazva egy székbe, amelyet számlapok vettek körül, s vakító fény sütött rá. Egy fehér köpenyes ember figyelte a számlapokat. Nehéz csizmák dobogása hangzott fel odakint. Az ajtó felpattant. A viaszarcú tiszt lépett be, két őr kíséretében.
- Százegyes szoba - szólt a tiszt.
A fehér köpenyes ember meg se fordult. Winstonra sem nézett; csak a számlapokat figyelte.
Gurult végig egy hatalmas, kilométernyi széles, ragyogó aranyfényben úszó folyosón, s közben torkaszakadtából üvöltve és kacagva vallott. Mindent bevallott, még azt is, amit a kínzás során sikerült elhallgatnia. Elmondta egész élete történetét olyan embereknek, akik már úgyis ismerték. Vele voltak az őrök, a többi nyomozó, a fehér köpenyes emberek, O'Brien, Julia, Mr. Charrington, mindnyájan együtt gurultak a folyosón, s kacagva ordítoztak. Valami félelmetes dolog, ami régóta a jövőbe volt ágyazva, valahogy kimaradt, nem történt meg vele. Minden rendben volt, nem volt többé fájdalom, életének legutolsó részletét is felfedték, megértették, megbocsátották.
A deszkaágyon arra riadt, hogy majdnem bizonyosan O'Brien hangját hallotta. A vallatás folyamán, ámbár sohasem látta, mindig az volt az érzése, hogy O'Brien ott áll mellette. O'Brien irányított mindent. Ő szabadította az őröket Winstonra, s ő akadályozta meg, hogy megöljék. Ő döntötte el, mikor kell a fájdalomtól üvöltenie, mikor kell pihenéshez jutnia, mikor kell ennie, mikor kell aludnia, mikor kell a gyógyszereket a karjába fecskendezni. Ő tette fel a kérdéseket és sugalmazta a feleleteket. Ő volt a kínzó, ő volt a védelmező, ő volt az inkvizítor, ő volt a barát. S egyszer - Winston nem emlékezett rá, olyankor történt-e, amikor kábítószerektől aludt el, vagy amikor normálisan, vagy éppen egy olyan pillanatban, amikor teljesen ébren volt - egy hang ezt mormolta a fülébe: - Ne aggódj, Winston; a védelmem alatt állsz. Hét éve tartalak szemmel. Most eljött a fordulópont. Meg foglak menteni, tökéletessé foglak tenni. - Nem volt bizonyos benne, hogy O'Brien hangját hallja, de ugyanaz a hang volt, amely hét évvel azelőtt, abban a másik álomban azt mondta neki: "Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség".
Vallatásának semmilyen befejezésére nem emlékezett. Megint egy sötét időszak, s aztán ez a cella vagy szoba, amelyben most fekszik a hátán, s nem tud mozdulni. Teste minden lényeges pontján le volt rögzítve. Még a koponyája hátsó része is oda volt fogva valahogy. O'Brien komolyan s kissé szomorúan nézett le rá. Alulról durvának és megviseltnek látszott az arca, táskás volt a szeme, s fáradt vonások húzódtak az orrától az álla felé. Idősebb volt, mint Winston gondolta; talán negyvennyolc vagy ötvenéves lehetett. Egy számlapon tartotta a kezét, amelynek a tetején billentyű volt, s számok futottak körbe rajta.
- Megmondtam - szólalt meg O'Brien -, hogy ha ismét találkozunk, itt fogunk találkozni.
- Igen - felelte Winston.
Minden figyelmeztetés nélkül, pusztán O'Brien kezének egy apró mozdulatára, fájdalomhullám öntötte el a testét. Ijesztő fájdalom volt, mert nem értette, mi történik, s az volt az érzése, hogy halálos sebet kapott. Nem tudta, hogy valóban megtörtént-e, vagy villamossággal idézték elő a hatást; teste azonban egészen kicsavarodott a formájából, izületei lassan elszakadtak. Jóllehet a kíntól a veríték is kiütközött a homlokán, a legrosszabb az attól való félelem volt, hogy eltörik a hátgerince. Összeszorította a fogát, s az orrán keresztül lélegzett nagy nehezen, megpróbálva hallgatni, ameddig csak lehetséges.
- Most attól félsz - szólalt meg O'Brien, Winston arcát figyelve -, hogy mindjárt eltörik valamid. Különösen attól félsz, hogy a hátgerinced fog eltörni. Élénken magad elé képzeled, hogy elpattan a gerincoszlopod, és kifolyik belőle a velő. Ugye, hogy erre gondolsz, Winston?
Winston nem felelt. O'Brien elengedte a billentyűt a számlapon. A fájdalomhullám majdnem olyan gyorsan elvonult, ahogyan jött.
- Ez negyven volt - mondta O'Brien. - Láthatod, hogy a számok ezen a számlapon százig emelkednek. Leszel szíves nem elfelejteni beszélgetésünk folyamán, hogy hatalmamban áll fájdalmat okozni neked, amikor s amilyen mértékben csak akarom. Ha hazudsz, ha csűrni-csavarni próbálod a dolgokat, vagy éppen a szokottnál kisebb intelligenciájúnak tetteted magadat, üvölteni fogsz a fájdalomtól. Megértetted?
- Igen - felelte Winston.
O'Brien modora megenyhült. Elgondolkozva megigazította a szemüvegét, s egy-két lépést tett fel s alá. Mikor megszólalt, hanga udvarias és türelmes volt. Arckifejezése mint egy orvosé, tanítóé vagy éppen papé, aki inkább magyarázni és meggyőzni akar, mint büntetni.
- Azért fáradozom veled, Winston - mondta -, mert érdemes vagy a fáradságra. Pontosan tudod, mi a baj veled. Tudod már évek óta, bár mindig harcoltál e tudat ellen. Szellemileg zavart vagy. Emlékezetdefektusokban szenvedsz. Képtelen vagy visszaemlékezni valóban megtörtént eseményekre, és meggyőzöd magad arról, hogy más, soha meg nem történt eseményekre emlékszel. Ez szerencsére gyógyítható. Te sohasem kúráltad magad, mert nem akartad. Akaratodnak legcsekélyebb megerőltetésére sem voltál hajlandó. Nagyon jól tudom, hogy még most is ragaszkodsz betegségedhez, mert azt hiszed róla, hogy erény. Vegyünk mindjárt egy példát. E pillanatban melyik hatalom ellen visel háborút Óceánia?
- Mikor letartóztattak, Óceánia Keletázsia ellen viselt háborút.
- Keletázsia ellen. Helyes. S Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút, vagy nem?
Winstonnak elakadt a lélegzete. Szólásra nyitotta a száját, s aztán mégsem szólt. Nem tudta elfordítani tekintetét a számlapról.
- Az igazságot, Winston. A te igazságodat. Mondd el, hogy szerinted mire emlékszel.
- Arra emlékszem, hogy letartóztatásom előtt csak egy héttel is még egyáltalán nem viseltünk háborút Keletázsia ellen. Szövetségben voltunk vele. A háború Eurázsia ellen folyt. Ez négy évig tartott. Azelőtt meg...
O'Brien egy kézmozdulattal megállította.
- Egy másik példa - mondta. - Néhány évvel ezelőtt egy valóban nagyon komoly tévedés áldozata lettél. Azt hitted, hogy három ember, három egykori párttag, név szerint Jones, Aaronson és Rutherford - akiket árulás és szabotázs miatt kivégeztek, miután a lehető legteljesebb beismerő vallomást tették -, nem követte el azokat a bűnöket, amelyekkel vádolták őket. Azt hitted, hogy láttál egy félreérthetetlen dokumentumot, amely azt bizonyította, hogy vallomásuk hamis volt. Egy bizonyos fényképről képzelődsz. Azt hiszed, hogy ezt a képet ténylegesen a kezedben tartottad. Olyasféle fénykép volt, mint ez.
Téglalap alakú újságpapírdarabka jelent meg O'Brien ujjai közt. Körülbelül öt másodpercig Winston látószögébe került. Egy fénykép volt, s nem volt kétséges az azonossága. A fénykép volt. Annak a Jonest, Aaronsont és Rutherfordot New York-i pártkiküldetésükön ábrázoló fényképnek egy másik példánya, amelyre tizenegy évvel ezelőtt véletlenül rábukkant, s azonnal meg is semmisítette. Csak egy pillanatig volt a szeme előtt, aztán ismét eltűnt. De látta, kétségtelenül látta! Kétségbeesetten, kínos erőlködéssel igyekezett felsőtestét utánafordítani. De lehetetlen volt csak egy centiméternyire is elmozdulnia valamilyen irányba. Még a számlapról is megfeledkezett. Minden vágya az volt, hogy a fényképet ismét kezében tarthassa, vagy legalább láthassa.
- Létezik! - kiáltotta.
- Nem létezik! - felelte O'Brien.
Keresztülment a szobán. A szemközti falban volt egy emlékezetlyuk. O'Brien felemelte a dróthálót. A könnyű papírdarabkát elkapta és elsodorta a meleg légáram; megsemmisült a fellobbanó lángban. O'Brien visszafordult a faltól.
- Hamu - jelentette ki. - Teljesen felismerhetetlen hamu. Por. Nem létezik. Sohasem létezett.
- De létezett! Létezik! Létezik az emlékezetemben! Emlékszem rá! Te is emlékszel rá!
- Én nem emlékszem rá - felelte O'Brien.
Winston elcsüggedt. Ez duplagondol volt. Halálos tehetetlenséget érzett. Ha bizonyos lehetett volna abban, hogy O'Brien hazudik, lényegtelennek tűnt volna a dolog. De lehetséges volt, hogy O'Brien valóban elfelejtette a fényképet. S ha így van, akkor azt is el kellett felejtenie, hogy letagadta, hogy emlékszik rá, s el kellett felejtenie az elfelejtés műveletét is. Hogy bizonyosodhatnék meg az ember arról, hogy ez pusztán csak ámítás? Talán csakugyan beállhat ez az őrült szellemi ficam; ez a gondolat letaglózta Winstont.
O'Brien elgondolkodva nézett le rá. Most még inkább olyan volt az arckifejezése, mint a tanítóé, aki egy eltévelyedett, de sokat ígérő gyermekkel vesződik.
- Van a Pártnak egy jelmondata, amely a múlt feletti uralomról szól - mondta. - Légy szíves elmondani.
- Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - darálta engedelmesen Winston.
- Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - ismételte meg O'Brien, s helyeslően bólintott. - A te véleményed szerint, Winston, a múlt valóságosan létezik?
Winstont ismét elfogta a tehetetlenség érzése. Pillantása a számlap felé röppent. Nemcsak azt nem tudta, hogy akkor menekül-e meg a fájdalomtól, ha "igen"-t felel, vagy ha "nem"-et, hanem még azt sem, hogy melyik választ tartja valóban igaznak.
O'Brien elmosolyodott. - Te nem vagy filozófus, Winston - állapította meg. - Mostanáig sohasem gondolkoztál rajta, mit jelent a létezés. Felteszem hát szabatosabban a kérdést. Létezik a múlt ténylegesen a térben? Van valahol itt vagy másutt egy szilárd tárgyakból álló világ, ahol a múlt még mindig történőben van?
- Nincs.
- Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik?
- A feljegyzésekben. Le van írva.
- A feljegyzésekben. És?
- Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében.
- Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?
- De hogyan vethettek véget annak, hogy az emberek emlékezzenek? - kiáltott fel Winston, pillanatnyilag ismét megfeledkezve a számlapról. - Az emlékezés önkéntelen. Rajtunk kívül álló dolog. Hogy uralhatjátok az emlékezetet? Az enyémet sem uraltátok!
O'Brien ismét szigorúbb lett. Kezét a számlapra helyezte.
- Ellenkezőleg - felelte -, te nem uraltad. Ez juttatott ide. Azért vagy itt, mert megbuktál alázatosságból, önfegyelemből. Nem voltál hajlandó meghódolni, ami pedig a józan ész ára. Inkább akartál őrült, egyszemélyes kisebbség lenni. Csak a fegyelmezett elme láthatja a valóságot, Winston. Te azt hiszed, hogy a valóság valami objektív, külső, önmagában létező dolog. Azt is hiszed, hogy a valóság természete magától értetődő. Mikor becsapod önmagad, azt gondolva, hogy látsz valamit, feltételezed, hogy mindenki más is ugyanazt látja, mint te. Én azonban azt mondom, Winston, hogy a valóság nem külső dolog. A valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Nem az egyének agyában, amely tévedhet, és minden esetben hamar el is pusztul, hanem a Párt agyában, amely kollektív és halhatatlan. Bármi is az, amit a Párt igaznak tart, az igaz. Lehetetlen a valóságot látni, ha nem a Párt szemével néz az ember. Ez az a tény, amelyet meg kell tanulnod, Winston. Véghez kell vinned önmagad megsemmisítését, s ehhez meg kell erőltetned az akaratodat. Meg kell alázkodnod, hogy meggyógyulhass.
Néhány pillanatnyi szünetet tartott, mintha időt akarna engedni, hogy amit mondott, tudatosuljon Winstonban. - Emlékszel - folytatta aztán -, azt írtad a naplódba, hogy "A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy"?
- Igen - felelte Winston. O'Brien felemelte a balkezét, befelé fordított tenyérrel, s hüvelykujját behajtva, négy ujját kinyújtotta.
- Hány ujjamat mutatom, Winston?
- Négyet.
- S ha a Párt azt mondja, hogy ez nem négy, hanem öt akkor hányat?
- Négyet.
Szava fájdalmas zihálásba fulladt. A számlap mutatója ötvenötre ugrott. Winston egész testét kiverte a veríték. Tüdejében elakadt a levegő, s aztán mély sóhajokban tört ki ismét; még fogait összeszorítva sem tudta visszatartani. O'Brien négy ujját még mindig kinyújtva figyelte. Engedett a billentyűn. Ezúttal a fájdalom csak egy kissé enyhült.
- Hány ujj ez, Winston?
- Négy.
A mutató hatvanra ugrott.
- Hány ujj ez, Winston?
- Négy! Négy! Mi egyebet mondhatok? Négy!
A mutató valószínűleg ismét feljebb ugrott. Winston azonban nem látta. Látókörét betöltötte a nagy darab, szigorú arc és a négy ujj. Az ujjak úgy meredeztek szeme előtt, mint óriási oszlopok; elmosódottan, s mintha vibráltak volna - de félreismerhetetlenül csak négy ujj volt.
- Hány ujj ez, Winston?
- Négy! Állítsd meg! Állítsd meg! Hogy vagy képes folytatni? Négy! Négy!
- Hány ujj ez, Winston?
- Öt! Öt! Öt!
- Nem, Winston, így nem ér semmit. Hazudsz. Még mindig azt gondolod, hogy négy. Hány ujj ez?
- Négy! Öt! Négy! Ahányat akarsz. Csak állítsd meg, szüntesd meg a fájdalmat!
Hirtelen ülve találta magát, s O'Brien karja ölelte át a vállát. Talán elvesztette néhány másodpercre az öntudatát. A kötelékeket, amelyek testét lefogták, meglazították. Nagyon fázott, reszketésén nem tudott uralkodni, fogai vacogtak, könnyek csorogtak le az arcán. Egy pillanatig úgy csüggött O'Brienen, mint egy csecsemő, válla körül a súlyos kar különös módon megnyugtatta. Az volt az érzése, hogy O'Brien a védelmezője, hogy a fájdalom valahonnan kívülről, valamilyen más forrásból jön, s O'Brien az, aki meg akarja menteni tőle.
- Lassan tanulsz te,Winston - mondta O'Brien gyengéden.
- Mit csináljak? - pityeregte Winston, - Mit csináljak, ha látom, mi van a szemem előtt? Kettő meg kettő négy.
- Néha, Winston. Néha öt. Néha három. Néha egyszerre mind a három. Keményebben kell próbálkoznod. Nem könnyű meggyógyulni.
Lefektette Winstont az ágyra. Tagjain ismét megszorították a kötelékeket, a fájdalom azonban elmúlt, és a remegés megszűnt, csak gyenge maradt utána és fázott. O'Brien bólintott a fehér köpenyes embernek, aki mozdulatlanul állt az egész eljárás alatt. A fehér köpenyes ember lehajolt, és egészen közelről belenézett Winston szemébe, megtapogatta a pulzusát, a mellkasára tette a fülét, itt-ott megkopogtatta; aztán O'Brien felé bólintott.
- Még egyszer - szólt O'Brien.
A fájdalom elöntötte Winston testét. A mutató nyilván hetvenre vagy hetvenötre ugrott. Ezúttal behunyta a szemét. Tudta, hogy az ujjak még mindig ott vannak, s még mindig csak négy. Csak az volt a fontos, hogy életben maradjon valahogy, amíg a görcs el nem múlik. Már nem is törődött vele, hogy kiabál-e vagy sem. A fájdalom ismét alábbhagyott. Kinyitotta a szemét. O'Brien visszaengedte a billentyűt.
- Hány ujj ez, Winston?
- Négy. Feltételezem, hogy négy. Ha képes volnék rá, ötöt látnék. Igyekszem ötöt látni.
- Mit akarsz: meggyőzni engem, hogy ötöt látsz, vagy valóban ötöt látni?
- Valóban ötöt látni.
- Még egyszer - szólt O'Brien.
A mutató talán nyolcvanra vagy kilencvenre ugrott. Winston csak időnként volt képes ráeszmélni, hogy miért van fájdalma. Összeszorított szemhéja mögött mintha egy ujjerdő lejtett volna táncot, az ujjak összefonódtak és kibontakoztak, eltűntek egymás mögött és újra megjelentek. Megpróbálta megszámolni őket: nem emlékezett rá, hogy miért. Csak azt tudta, hogy lehetetlen megszámolni őket, s hogy ez valamiképpen a négy és öt közötti rejtélyes azonosság következménye. A fájdalom ismét csillapodott. Mikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy még mindig ugyanazt látja. Számtalan ujj suhant minden irányba, mintha fák mozogtak volna, újra meg újra keresztezve egymást. Megint lehunyta a szemét.
- Hány ujjamat mutatom, Winston?
- Nem tudom. Nem tudom. Ha tovább folytatod, megölsz. Négyet, ötöt, hatot - becsületemre, nem tudom.
- Ez már jobb - szólt O'Brien.
Tű hatolt Winston karjába. Szinte ugyanabban a pillanatban boldogsággal teli, gyógyító melegség öntötte el egész testét. Már majdnem el is felejtette a fájdalmat. Kinyitotta a szemét, és hálásan nézett fel O'Brienre. A durva, barázdás, csúnya és mégis oly értelmes arc láttán túlcsordult a szíve. Ha mozdulni tudott volna, kinyújtotta és O'Brien karjára tette volna a kezét. Még sohasem szerette oly őszintén, mint ebben a pillanatban, s nemcsak azért, mert megszüntette a fájdalmat. A régi érzés, hogy alapjában véve nem számít, barát-e O'Brien vagy ellenség, újból visszatért. O'Brien valaki, akivel lehet beszélni. Talán nem is annyira azt kívánja az ember, hogy szeressék, inkább azt, hogy megértsék. O'Brien az őrület határáig megkínozta, s bizonyos, hogy rövidesen a halálba küldi. Nem számít. Bizonyos értelemben, ami mélyebben gyökerezik, mint a barátság, egymás bizalmasai ők; valahol, bár a lényeges szavakat sohasem mondhatják ki, van egy hely, ahol találkozhatnak és beszélgethetnek. O'Brien olyan arckifejezéssel nézett le rá, amelyből arra lehetett következtetni, hogy az ő agyában is ugyanez a gondolat támadt. Mikor megszólalt, a hangja könnyed, társalgási hang volt.
- Tudod, hol vagy, Winston? - kérdezte.
- Nem tudom. Csak sejtem. A Szeretet-minisztériumban.
- Tudod, mióta vagy itt?
- Nem tudom. Napok, hetek, hónapok óta... azt hiszem, hogy hónapok óta.
- És mit gondolsz, miért hozzuk ide az embereket?
- Hogy megvallassátok őket.
- Nem, nem ezért. Próbáld meg még egyszer.
- Hogy megbüntessétek őket.
- Nem! - kiáltotta O'Brien. Hanga rendkívüli módon megváltozott, s arca hirtelen szigorú s ugyanakkor élénk lett. - Nem! Nemcsak azért, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük, sem azért, hogy megbüntessük őket. Megmondjam, miért hoztunk ide? Hogy meggyógyítsunk! Hogy épelméjűvé tegyünk! Hajlandó vagy végre megérteni, Winston, hogy azok közül, akiket idehozunk, soha senki se kerül ki gyógyulatlanul a kezünk közül? Minket nem érdekelnek azok az ostoba bűnök, amelyeket elkövettél. A Pártot nem érdeklik a cselekedetek; mi csak a gondolattal törődünk. Mi nem csupán elpusztítjuk ellenségeinket; mi megváltoztatjuk őket. Fel tudod fogni, mit jelent ez?
Winston fölé hajolt. Arca a közelség miatt óriásinak tűnt s förtelmesen csúnyának, mivel alulról látta. S ezenkívül valami egzaltáltsággal, valami őrült feszültséggel volt telítve. Winston szíve ismét összeszorult. Ha lehetett volna, mélyebbre süpped az ágyba. Bizonyosra vette, hogy O'Brien mindjárt teker egyet a számlapon, teljesen öncélúan. Ebben a pillanatban azonban O'Brien elfordult. Néhány lépést tett fel s alá. Aztán kevésbé indulatosan folytatta:
- Az első, amit meg kell értened, az, hogy ezen a helyen nincs vértanúság. Olvastál a múlt vallásüldözéseiről. A középkorban ott volt az inkvizíció. Kudarcot vallottak vele. Azért kezdték el, hogy kipusztítsák az eretnekséget, s azzal végződött, hogy örökkévalóvá tették. Minden máglyán megégetett eretnek helyébe ezer új támadt. Miért? Mert az inkvizíció nyilvánosan ölte meg ellenségeit, s megölte őket, bár még nem bántak meg semmit; sőt éppen azért ölte meg őket, mert nem bántak meg semmit. Emberek haltak meg azért, mert nem akarták elhagyni hitüket. Természetes, hogy minden dicsőség az áldozaté volt, s minden szégyen az inkvizítoré, aki megégette őt. Később, a huszadik században, ott voltak az úgynevezett totalitárius rendszerek. Ott voltak a német nácik és az orosz kommunisták. Az oroszok kegyetlenebbül üldözték az eretnekséget, mint az inkvizíció. S azt képzelték, hogy tanultak a múlt tévedéseiből; mindenesetre tudták, hogy nem szabad vértanúkat csinálni. Mielőtt áldozataikat nyilvános tárgyalásra kiállították, óvatosságból nekiláttak elpusztítani méltóságukat. Kínzással és magánzárkával addig gyötörték őket, míg megvetendő, alázatos férgekké váltak, akik bármit bevallottak, amit a szájukba adtak, önmagukat gyalázták, egymást vádolták, egymásra hárították bűneiket, s kegyelemért könyörögtek. S alig néhány év múlva mégis megismétlődött ugyanaz. A halottak vértanúkká lettek, lealacsonyodásukat elfelejtették. Miért történt ismét így? Elsősorban azért, mert a vallomásaik nyilvánvalóan kierőszakoltak és hamisak voltak. Mi nem követünk el ilyenfajta hibákat. Minden itt kimondott vallomás igaz. Mi tesszük őket igazzá. S mindenekelőtt mi nem engedjük, hogy a halott fellázadjon ellenünk. Fel kell hagynod azzal az elképzeléssel, hogy az utókor igazolni fog, Winston. Az utókor sohasem fog hallani rólad. Kiemelünk a történelem folyamatából. Gázzá változtatunk, és kibocsátunk a sztratoszférába. Semmi sem marad belőled: még egy nyilvántartásban szereplő név sem, még egy élő agyban lévő emlék sem. Megsemmisítünk a múltban éppúgy, mint a jövőben. Sohasem létezett leszel.
Akkor miért fáradnak a kínzásommal, gondolta Winston hirtelen keserűséggel. O'Brien megtorpant, mintha Winston hangosan kimondta volna gondolatát. Nagy, csúnya arca közelebb nyomult, szeme összeszűkült.
- Most azt gondolod - mondta -, ha egyszer tökéletesen meg akarunk semmisíteni, tehát a legkisebb mértékben sem számít, mit mondasz vagy teszel, akkor miért fáradunk azzal, hogy előbb megvallatunk. Ezt gondoltad, ugye?
- Igen - felelte Winston.
O'Brien halványan elmosolyodott.
- Te egy hiba vagy a mintán, Winston. Egy folt, amelyet ki kell törölnünk. Hát nem az imént mondtam, hogy mi mások vagyunk, mint a múlt inkvizítorai? Mi nem elégszünk meg a negatív engedelmességgel, még a legnyomorultabb megalázkodással sem. Ha végül is megadod magad nekünk, annak saját szabad akaratodból kell történnie. Mi nem azért pusztítjuk el az eretneket, mert ellenáll nekünk; amíg ellenáll, soha nem pusztítjuk el. Mi megtérítjük, hatalmunkba kerítjük a lelke legbensejét, újjáalakítjuk. Kiégetünk belőle minden rosszat és minden képzelődést; a magunk oldalára állítjuk, nem látszatra, hanem őszintén, szívvel-lélekkel. Magunk közül valóvá tesszük, mielőtt megöljük. Elviselhetetlen számunkra, hogy egy hibás gondolat létezhessék bárhol a világon, akármennyire titkos és erőtlen is. Még a halál pillanatában sem engedhetünk meg semmiféle elhajlást. A régi időkben az eretnek úgy ment a máglyára, hogy még eretnek volt, kinyilvánította eretnek voltát, örült neki. Még az orosz tisztogatások áldozata is rejtegethetett lázadást a koponyájában; miközben agyonlövetése helyére lépkedett. Mi azonban kifogástalanná tesszük az agyat, mielőtt kioltjuk. A régi zsarnokságok parancsa a "Ne tedd" volt. A totalitárius rendszereké a "Tedd". A mienk: "Legyél". Azok közül, akiket idehozunk, soha senki sem áll nekünk ellen. Mindenkit tisztára mosunk. Még azt a három nyomorult árulót - Jonest, Aaronsont és Rutherfordot - is megtörtük a végén, akiknek te egykor hittél az ártatlanságában. Magam is részt vettem a vallatásukban. Láttam, hogyan törtek össze fokozatosan, hogyan nyögtek, csúsztak hason, sírtak - s a végén nem a fájdalom vagy a félelem, hanem a megbánás műveltette ezt velük. Mire végeztünk velük, már csak emberhüvelyek voltak. Semmi sem maradt bennük, csak a szomorúság amiatt, amit cselekedtek, s a szeretet Nagy Testvér iránt. Megható volt látni, mennyire szeretik. Könyörögtek, hogy gyorsan lőjük őket agyon, hogy addig halhassanak meg, amíg tiszta a lelkük.
Szinte ábrándozóvá vált a hangja. Az egzaltáltság, az eszelős lelkesültség még ott ült az arcán. Nem tetteti magát, gondolta Winston: nem képmutató; hisz minden kimondott szavában. Ami a legjobban lesújtotta Winstont, az saját értelmi alsóbbrendűségének tudata volt. Figyelte a nehézkes és mégis kecses, ide-oda járkáló alakot, aki hol kikerült a látóköréből, hol ismét visszakerült oda. O'Brien mindenképpen nagyobb lény, mint ő. Nem lehetett olyan gondolata, sem most, sem a múltban, amelyet O'Brien régóta ne ismert, meg ne vizsgált és meg ne cáfolt volna. Elméje magában foglalta Winston elméjét. De akkor hogyan lehet, hogy O'Brien őrült? O'Brien megállt, és lenézett rá. Hangja ismét szigorúvá vált.
- Ne képzeld, hogy megmenekülsz, Winston, akármilyen tökéletesen megadod is magad nekünk. Soha senkit sem kímélünk meg, aki egyszer eltévelyedett. S még ha úgy döntünk is, hogy természetes halálodig életben hagyunk, akkor sem szabadulsz meg soha tőlünk. Le fogunk törni addig a pontig, ahonnan nincs visszatérés. Olyan dolgok fognak történni veled, amelyeket nem fogsz tudni kiheverni, ha ezer évig élsz is. Soha többé nem leszel képes mindennapi emberi érzelmekre. Minden meghal benned. Soha többé nem leszel képes szerelemre, barátságra, nem leszel képes örülni az életnek, nem leszel képes nevetni, érdeklődni valami iránt; nem leszel képes bátorságra, becsületességre. Üres leszel. Üresre facsarunk, aztán megtöltünk önmagunkkal.
Elhallgatott és jelt adott a fehér köpenyes embernek. Winston a tudatában volt, hogy valamilyen súlyos készüléket tolnak a feje mögé. O'Brien leült az ágy mellé úgy, hogy arca majdnem egy szinten volt Winston arcával.
- Háromezer - szólt oda Winston feje fölött a fehér köpenyes embernek.
Két, kissé nyirkos tapintású, puha párna kapcsolódott Winston halántékára. Megrettent. Fájdalom következik, újfajta fájdalom. O'Brien egyik kezét biztatóan, szinte nyájasan az övére tette.
- Ezúttal nem fog fájni - mondta. - Nézz állandóan a szemembe.
Ebben a pillanatban irtózatos robbanás történt, vagy valami, ami olyan, mint a robbanás, bár nem volt bizonyos benne, zajjal járt-e. Egy vakító fénycsík kétségtelenül felvillant. Winston nem érzett fájdalmat, csak mintha földre sújtották volna. Noha eddig is a hátán feküdt, az a különös érzése támadt, hogy leütötték, s így került ebbe a helyzetbe. Egy borzasztó, fájdalom nélküli ütés terítette le. A fejében is történt valami. Mikor visszanyerte látóképességét, eszébe jutott, hogy kicsoda és hol van, s felismerte az arcába meredő arcot is; de valahol egy nagy üres folt volt benne, mintha egy darabot kivettek volna az agyából.
- Nem maradandó - mondta O'Brien. - Nézz a szemembe. Melyik ország ellen visel háborút Óceánia?
Winston gondolkozott. Tudta, mit kell Óceánián értenie, s hogy ő maga Óceánia egyik polgára. Emlékezett Eurázsiára és Keletázsiára is; azt azonban nem tudta, hogy melyik melyik ellen visel háborút. Sőt annak sem volt tudatában, hogy egyáltalán háború van.
- Nem emlékszem.
- Óceánia Keletázsia ellen visel háborút. Most már emlékszel?
- Igen.
- Tizenegy évvel ezelőtt te egy legendát alkottál három emberről, akiket árulásért halálra ítéltek. Bebeszélted magadnak, hogy láttál egy papírdarabot, amely ártatlanságukat bizonyította. Ilyen papírdarab sohasem létezett. Te találtad ki, s később odáig jutottál, hogy hinni kezdtél benne. Most pontosan visszaemlékszel arra a pillanatra, amikor kitaláltad. Emlékszel?
- Igen.
- Az előbb eléd tartottam az ujjaimat. Öt ujjat láttál. Emlékszel?
- Igen.
O'Brien kinyújtotta bal keze ujjait, a hüvelykujját eldugva.
- Itt van öt ujjam. Öt ujjat látsz?
- Igen.
S egy futó pillanatig csakugyan látta is őket, mielőtt agyában megváltozott a díszlet. Öt ujjat látott, torzítás nélkül. Aztán ismét szabályszerű lett minden, s tolongva tért vissza lelkébe a régi félelem, a gyűlölet és a zavar. De volt egy kétségtelenül világos pillanata - nem tudta, meddig tartott, talán harminc másodpercig -, amikor O'Brien valamennyi új állítása egy üres foltot töltött be és feltétlen igazsággá vált, amikor kettő meg kettő éppoly könnyen lehetett volna három is, mint öt, ha arra lett volna szükség. Ez a pillanat elenyészett, mielőtt még O'Brien leengedte volna a kezét, de ha nem tudta is visszaidézni, emlékezni tudott rá, mint amikor valaki élénken visszaemlékszik valamilyen élményre életének egy távoli időszakából, amikor még ténylegesen más személy volt.
- Láthatod - mondta O'Brien -, hogy a dolog mindenesetre lehetséges.
- Igen - felelte Winston.
O'Brien elégedett arccal állt fel. Winston látta, hogy a bal oldalán álló fehér köpenyes ember eltör egy ampullát, s visszahúzza egy fecskendő dugattyúját. O'Brien mosolyogva fordult Winston felé. Majdnem a régi modorában igazította meg a szemüvegét az orrán.
- Emlékszel - kérdezte -, hogy azt írtad a naplódba, nem számít, barát vagyok-e vagy ellenség, mivel legalább olyan valaki vagyok, aki megért téged s akivel lehet beszélni? Igazad volt. Szívesen beszélgetek veled. Tetszik nekem az elméd. Hasonlít az enyémhez, azzal a különbséggel, hogy te történetesen őrült vagy. Mielőtt véget vetnénk a kihallgatásnak, feltehetsz nekem néhány kérdést, ha akarsz.
- Akármit kérdezhetek?
- Akármit. - Látta, hogy Winston a számlapra függeszti tekintetét. - Ki van kapcsolva. Mi az első kérdés?
- Mit csináltatok Juliával? - kérdezte Winston. O'Brien ismét mosolygott.
- Elárult téged, Winston. Azonnal, fenntartás nélkül. Ritkán láttam embert, aki ilyen gyorsan átállt volna hozzánk. Alig ismernél rá, ha látnád. Minden lázadozás, csalás, dőreség, minden piszkos gondolkodásra való hajlam, minden kiégett belőle. Tökéletes megértés volt, tankönyvbe való eset.
- Megkínoztátok.
O'Brien erre nem válaszolt.
- A következő kérdést - mondta.
- Létezik-e Nagy Testvér?
- Persze hogy létezik. A Párt létezik. Nagy Testvér a Párt megtestesülése.
- Létezik-e ugyanúgy, ahogy én létezem?
- Te nem létezel - felelte O'Brien.
Winstont ismét meglepte a tehetetlenség érzése. Ismerte, vagy legalábbis el tudta képzelni az érveket, amelyek az ő nemlétezését bizonyítják; ezek azonban badarságok voltak, nem többek a szavakkal való játéknál. Nem tartalmaz-e az az állítás, hogy "Te nem létezel", logikai képtelenséget? De mi értelme ezt kimondani? Összeszorult a szíve, ha a megválaszolhatatlan, őrült érvekre gondolt, amelyekkel O'Brien tönkrezúzhatja.
- Úgy gondolom, hogy létezem - felelte csüggedten. Tudatában vagyok személyiségemnek. Megszülettem, és meg fogok halni. Kezem és lábam van. Megvan a magam helye a létben. Velem egyidejűleg semmilyen más szilárd test ugyanazt a helyet el nem foglalhatja. Ebben az értelemben létezik-e Nagy Testvér?
- Ez nem fontos. Elég az, hogy létezik.
- Meghal-e valaha Nagy Testvér?
- Természetesen nem. Hogy halhatna meg? A következő kérdést!
- Létezik-e a Testvériség?
- Ezt sohasem fogod megtudni, Winston. Ha úgy döntenénk is, hogy szabadon eresztünk, ha végeztünk veled, s ha kilencvenéves korodig élnél is, akkor sem tudnád meg soha, hogy erre a kérdésre "igen"-e vagy "nem" a válasz. Ez megoldatlan rejtély marad a számodra, amíg csak élsz.
Winston csendesen feküdt. Melle egy kissé sebesebben emelkedett és süllyedt. Még mindig nem mondta ki azt a kérdést, amely elsőnek jutott az eszébe. Meg kellett kérdeznie, s a nyelve mintha mégsem akarta volna kimondani. O'Briennek olyan volt az arckifejezése, mintha mulatna rajta. Mintha még a szemüvege is gúnyosan csillogott volna. Tudja, gondolta hirtelen Winston, tudja, hogy mit akarok kérdezni! S e gondolatra ki is robbantak belőle a szavak:
- Mi van a százegyes szobában?
O'Brien arckifejezése nem változott. Szárazon felelte:
- Tudod te, hogy mi van a százegyes szobában, Wins ton. Mindenki tudja, mi van a százegyes szobában.
Ujjával intett a fehér köpenyes embernek. A kihallgatás nyilván véget ért. Tűt döftek Winston karjába. Szinte még ugyanabban a pillanatban mély álomba merült.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage