Harmadik rész
1
Nem tudta, hol van. Feltételezte, hogy a Szeretet-minisztériumban, de nem volt rá módja, hogy megbizonyosodjék róla.
Magas, ablaktalan, ragyogó fehér porcelánfalú cellában volt. Rejtett lámpák hideg fénnyel árasztották el a helyiséget, s halk, szünet nélküli zümmögés hallatszott; sejtette, hogy ez a levegőellátással van valahogy összefüggésben. A falak körül pad vagy inkább polc húzódott végig, éppen csak olyan széles, hogy le lehessen rá ülni. Csak az ajtónál nem volt pad, s az ajtóval szemközt kübli állt, faülőke nélkül. Négy telekép volt a cellában, mindegyik falon egy.
A gyomra tompán fájt. Egyfolytában azóta, amióta belökték a zárt kocsiba és elhurcolták. De éhes is volt, maró, természetellenes éhséget érzett. Lehet, hogy huszonnégy órája nem evett, lehet, hogy harminchat. Még most sem tudta, s nyilván sohasem fogja megtudni, hogy reggel volt-e vagy este, amikor letartóztatták. Amióta letartóztatták, nem evett.
Olyan mozdulatlanul ült a keskeny padon, ahogy csak tudott, térdén keresztbe tett kezekkel. Már megtanult mozdulatlanul ülni. Ha váratlan mozdulatot tett, ráordítottak a teleképből. De az élelem utáni vágy elhatalmasodott rajta. Legjobban egy darab kenyérre vágyott. Az volt a rögeszméje, hogy az overallja zsebében van néhány kenyérmorzsa. Sőt: lehetséges - s ezt azért gondolta, mert időnként valami mintha megcsiklandozta volna a lába szárát -, hogy egy jókora darab kenyérhéj van ott. Végül is a kísértés, hogy megkeresse, legyőzte félelmét; a zsebébe csúsztatta egyik kezét.
- Smith! - üvöltött fel a telekép. - Smith W. 6079! Ki a kezet a zsebből a cellában!
Ismét mozdulatlanul ült, térdén keresztbe tett kezekkel. Mielőtt idehozták, egy másik helyen is volt: minden bizonnyal egy közönséges börtönben vagy a járőrök által használt ideiglenes zárkában. Nem tudta, mennyi időt töltött ott; néhány órát mindenesetre; óra és napvilág hiányában nehéz volt időt becsülni. Lármás, pokolian bűzös hely volt az. Olyasféle cellába lökték, amilyenben most ült, de az éktelenül mocskos volt, s állandóan tíz-tizenöt ember szorongott benne, többségük közönséges bűnöző, de akadt köztük néhány politikai fogoly is. Csendben ült a fal mellett, mocskos testek között szorongva, és sokkal jobban lekötötte a félelem és a gyomrát kínzó fájdalom, semhogy alaposan megnézhette volna a körülötte lévőket, de még így is észrevette a meglepő különbséget a pártfoglyok és a többiek magatartása közt. A pártfoglyok hallgatagok és ijedtek voltak, a közönséges bűnözők azonban láthatólag senkivel sem törődtek. Sértéseket vágtak az őrök fejéhez, hevesen ellenálltak, mikor a cókmókjukat elszedték tőlük, trágár szavakat irkáltak a padlóra, titkon magukkal hozott ételeket ettek, amelyeket ruháik titokzatos rejtekhelyeiről kapartak elő, s még a teleképet is túlüvöltötték, mikor megpróbált rendet teremteni köztük. Másfelől némelyikük láthatólag jó viszonyban volt az őrökkel, gúnynevükön szólították őket, s megpróbáltak cigarettát kunyerálni tőlük az ajtón lévő kémlelőlyukon keresztül. Az őrök is bizonyos elnézéssel bántak a közönséges bűnözőkkel, még akkor is, amikor keményen kellett volna bánniuk velük. Sok szó esett a kényszermunkatáborokról. A legtöbb fogoly arra számított, hogy oda küldik. Winston megtudta elejtett szavaikból, hogy a táborokban "minden stimmel", ha az embernek jó összeköttetései vannak, és ismeri a dörgést. Lehet vesztegetni, kedvezményeket szerezni, mindenféle csempészáruhoz jutni, van ott homoszexualitás és prostitúció, sőt még krumpliból desztillált tilos alkohol is. Bizalmi pozíciókat csak a közönséges bűnözők kapnak; főleg a gengszterek és gyilkosok, akik valami arisztokráciafélét alkotnak a kényszermunkatáborokban. Minden mocskos munkát a politikai foglyokkal végeztetnek.
Állandóan jött-ment a mindenféle fogoly: kábítószerkereskedők, tolvajok, rablók, zugárusok, részegek, prostituáltak. Némelyik részeg olyan erőszakos volt, hogy a többi fogolynak össze kellett fognia, hogy legyűrhesse. Egy óriási, hatvan körüli, nagy, lelógó mellű, rugdalózó és üvöltöző asszonyi roncsot, akinek vastag ősz hajfürtjei tusakodás közben kibomlottak, négy őr cipelt be, négyfelől kapaszkodva belé, elgáncsolták, mert megpróbált beléjük rúgni, s ledobták Winston ölébe, úgyhogy annak majdnem eltört a combcsontja. Az asszony feltápászkodott, s utánuk üvöltötte: - A k... anyátok! - Aztán, észrevéve, hogy valami egyenetlen dolgon ül, lecsúszott Winston térdéről a padra.
- Ezer bocs, szivikém - mondta. - Nem ültem vóna rád, csak ezek a poloskafészkek oda löktek. Mit tudják ők, hogy kell bánni egy hölggyel, mi? - Elhallgatott, megveregette a mellét, és böfögött. - Ezer bocs - folytatta -, nagyon kutyául vagyok.
Előrehajolt, és alaposan telehányta a padlót.
- Most mán jobb - jelentette ki, miközben behunyt szemmel hátradőlt. - Sose szabad visszatartani, én aszondom. Ki vele, amíg friss a gyomrodban. Az ám.
Felélénkült, megfordult, hogy újból szemügyre vegye Winstont, s láthatólag rögtön megtetszett neki. Egyik hatalmas karjával átölelte a vállát, és magához húzta, sör- és okádékszagot lehelve az arcába.
- Hogy hívnak, szivikém? - kérdezte.
- Smithnek - felelte Winston.
- Smithnek? - ismételte meg az asszony. - Jaj, de mulatságos! Engem is Smithnek hívnak. Hajjaj - tette hozzá érzelgősen -, az anyád lehetnék.
Lehetne az anyja, gondolta Winston. Körülbelül olyan korú és testalkatú, s valószínű, hogy az emberek megváltoznak egy kissé húszévi kényszermunkatábor után.
Senki más nem szólt hozzá. Meglepő volt, hogy a közönséges bűnözők mennyire nem törődtek a pártfoglyokkal. Valami közönyös lebecsüléssel "prolik"-ként emlegették őket. A pártfoglyok láthatólag féltek bárkihez s különösen egymáshoz szólni. Egyetlenegyszer, amikor két párttag, mindkettő nő, préselődött szorosan melléje a padon, hallott ki a hangok zűrzavarából néhány sebtiben elsuttogott szót; valami "egy-nulla-egyes szobát" említettek, amit nem értett.
Talán két vagy három órája hozták ide. Gyomrában a tompa fájdalom egy pillanatra sem szűnt meg, de néha erősebb volt, néha gyengébb, s gondolatainak köre ennek megfelelően terjedt ki vagy szűkült össze. Ha jobban fájt, csak magára a fájdalomra s élelem utáni vágyára gondolt. Ha kevésbé, rettegés fogta el. Ezekben a pillanatokban olyan elevenen látta előre, mi fog történni vele, hogy a szíve vadul dobogni kezdett, s a lélegzete elállt. Érezte a gumibotok ütéseit a könyökén s a vaspatkós csizmákat a lábszárcsontjain; látta magát a padlón fetrengeni, amint kitört fogai közt kegyelemért üvölt. Juliára alig gondolt. Képtelen volt tartósan rágondolni. Szerette a lányt, és nem akarta elárulni; de ez csak egy tény volt, amelyet úgy tudott, ahogyan a számtani szabályokat tudta. Most nem érzett szerelmet iránta, sőt még azon is alig tűnődött, hogy mi történik vele. Gyakrabban gondolt O'Brienre, fel-fellobbanó reménnyel. O'Brien feltétlenül tudja, hogy letartóztatták. Azt mondta, a Testvériség sohasem próbálja megmenteni a tagjait. De ott a borotvapenge; ha tehetik, el fogják küldeni a borotvapengét. Talán öt másodperc is beletelik, amíg az őrök beronthatnak a cellába. A penge égető hűvösséggel fog belemarni, s még ujjaiba is, amelyekkel a pengét fogja, csontig belevág. Minden gondolata a beteg testhez tért vissza, amely a legkisebb fájdalomtól is iszonyodott. Nem volt bizonyos benne, hogy fel fogja használni a borotvapengét, még ha lesz is rá lehetősége. Természetesebbnek látszott pillanatról pillanatra tovább létezni, elfogadni újabb tízpercnyi életet, még ha biztosan tudja is, hogy a végén a kínzás következik.
Néha megpróbálta megszámolni a porcelántéglákat a cella falain. Nem volt nehéz, de valahol mindig eltévesztette. Gyakrabban töprengett azon, hogy hol van és milyen napszak lehet. Egyik pillanatban bizonyosra vette, hogy odakinn világos nappal van, a következőben ugyanolyan biztos volt benne, hogy sűrű sötétség. Itt, ezt ösztönszerűen tudta, sohasem oltják el a villanyt. Ez az a hely, ahol soha sincs sötétség; most jött rá, miért érezte úgy, hogy O'Brien megértette a célzást. A Szeretet-minisztériumon nincsenek ablakok. Cellája lehet az épület szívében, vagy a külső fal mentén; lehet tíz szint mélyen a föld alatt, vagy harminc emelet magasságban fölötte. Gondolatban helyiségről helyiségre járt, s abból, hogy mit érez a teste, próbálta megállapítani, hogy magasan a levegőben lebeg-e, vagy el van temetve mélyen a föld alatt.
Csizmák dobogása hangzott fel odakinn. Az acélajtó csattanva kinyílt. Fiatal tiszt lépett át fürgén a küszöbön, csinos, fekete egyenruhás alak, akinek mintha mindenütt ki lett volna fényesítve a bőre, és sápadt, egyenes vonású arca olyan volt, mint egy viasz álarc. Intett a kint lévő őröknek, hogy hozzák be a foglyot, akit idevezettek. Ampleforth, a költő botorkált be a cellába. Az ajtó csattanva zárult be mögötte.
Ampleforth egy-két bizonytalan mozdulatot tett jobbra-balra, mintha azt képzelné, hogy van egy másik ajtó is, amelyiken kimehet, aztán elkezdett fel-alá járkálni. Még nem vette észre Winstont. Zavaros szeme körülbelül egy méterrel Winston feje fölött meredt a falra. Nem volt rajta cipő; nagy, mocskos ujjai kibújtak harisnyája lyukain. Több napja nem borotválkozhatott. Csenevész szakáll borította az arcát a pofacsontjáig, s ettől olyan lett az arckifejezése, mint valami útonállóé, ami sehogy sem illett össze nagy, gyönge testével és ideges mozdulataival.
Winston egy kissé föléledt letargiájából. Meg kell szólítania Ampleforthot, meg kell kockáztatnia, hogy ráordítsanak a teleképből. Még az is elképzelhető, hogy Ampleforth hozta a borotvapengét.
- Ampleforth! - mondta.
Nem ordítottak rá a teleképből. Ampleforth megrettenve megállt. Pillantása lassan megállapodott Winstonon.
- Smith! - szólalt meg. - Te is!
- Hogy kerülsz ide?
- Őszintén szólva... - Félszegen leült a Winstonnal szemközti padra. - Csak egyetlen bűn van, nem? - kérdezte.
- És elkövetted?
- Nyilván.
Egyik kezét a homlokához emelte, s egy pillanatig a halántékát nyomkodta, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire.
- Megtörténik az ilyesmi - kezdte határozatlanul. Egyetlenegy esetre tudok visszaemlékezni... egyetlen lehetséges esetre. Meggondolatlanság volt, kétségtelenül. Kipling költeményeinek végleges kiadását készítettük elő. Én meghagytam az "Isten" szót az egyik sor végén. Nem cselekedhettem másképp! - tette hozzá szinte méltatlankodva, s Winstonra emelte a tekintetét. - Lehetetlen volt megváltoztatni a sort. A "tövisben" szóra rímelt. Napokig gyötörtem az agyam. Nem volt más rím.
Arckifejezése megváltozott. Az izgatottság eltűnt róla, s egy pillanatra mintha öröm töltötte volna el. Valamiféle intellektuális hév, a tudálékos ember öröme villant át mocskos, gyér szőrzetű arcán, azé az emberé, aki felfedezett valamilyen haszontalan tényt.
- Eszedbe jutott valaha - kérdezte -, hogy az angol költészet egész történetét eleve meghatározta az a körülmény, hogy nyelvünkben kevés a rímelő szó?
Nem, ez a különös gondolat sohasem jutott eszébe Winstonnak. S az adott körülmények közt nem is érezte nagyon fontosnak vagy érdekesnek.
- Nem tudod, milyen napszak van? - kérdezte.
Ampleforth ismét megrettent.
- Nemigen gondolkoztam még rajta. Két napja lehet, hogy letartóztattak... vagy talán három. - Körüljártatta tekintetét a falakon, mintha azt remélné, hogy ablakot talál valahol. - Ezen a helyen nincs különbség éjszaka és nappal közt. El sem tudom képzelni, hogy lehetne számon tartani az időt.
Néhány percig összevissza beszélgettek mindenféléről, aztán minden különösebb ok nélkül rájuk ordított a telekép, s elhallgattatta őket. Winston nyugodtan ült, keresztbe tett kezekkel. Ampleforth, aki nagyon is nagy darab ember volt ahhoz, hogy kényelmesen ülhessen a keskeny padon, nyugtalanul izgett-mozgott, vékony kezével hol az egyik, hol a másik térdét kulcsolva át. A telekép ráugatott, hogy ne mozogjon.
Eltelt egy kis idő. Húsz perc vagy egy óra - nehéz lett volna eldönteni. Aztán megint csizmák dobogása hangzott fel odakint. Winston gyomra összerándult. Hamarosan, nagyon hamar, talán öt perc múlva, talán már most, azt fogja jelenteni a csizmák trappolása, hogy rajta a sor.
Az ajtó kinyílt. A hideg arcú fiatal tiszt lépett a cellába. Kurta kézmozdulattal Ampleforthra mutatott.
- Százegyes szoba - mondta.
Ampleforth gyámoltalanul lépkedett kifelé az őrök közt, az arcán zavartság és értetlenség honolt. Hosszúnak tűnő idő telt el. Winston gyomrában újra feléledt a fájdalom. Gondolatai ugyanazon az úton jártak körbe-körbe, mint a nyomtatóló. Csak hat gondolata volt. A fájdalom a gyomrában; egy darab kenyér; a vér és az üvöltés; O'Brien; Julia; a borotvapenge. Újból görcs állt a beleibe; közeledtek a nehéz csizmák. Mikor az ajtó kinyílt, a légáramlattal izzadságszag csapott be. Parsons lépett a cellába. Rövid khakinadrág és trikó volt rajta.
Ezúttal Winston döbbent meg úgy, hogy elfeledkezett magáról.
- Te itt? - kiáltott fel.
Parsonsnak Winstonra vetett pillantásában nem volt sem érdeklődés, sem meglepődés, csak boldogtalanság. Elkezdett sebesen fel-alá járkálni, mert képtelen volt mozdulatlan maradni. Időnként kiegyenesítette kövér térdét, mely láthatóan remegett. Tágra nyitott szemmel meredt maga elé.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Winston.
- Gondolatbűn! - felelte Parsons, szinte pityeregve. Hanglejtésében benne volt bűne tökéletes beismerése, s ugyanakkor valamilyen hitetlenkedő iszonyat is amiatt, hogy egy ilyen szó őrá alkalmazható. Megállt Winstonnal szemben, s mohón faggatni kezdte: - Mit gondolsz, csak nem lőnek agyon, öregfiú? Nem lőhetik agyon az embert, ha nem csinált semmit... csak gondolt, amiről nem tehet! Tudom, hogy csak kihallgatás lesz. Én bízom bennük! Bizonyára hallották a híremet, igaz? Te tudod, miféle fickó vagyok én. A magam módján nem vagyok rossz fiú. Nagy ész se vagyok persze, de tudok lelkesedni. Megpróbáltam a legjobb tudásom szerint dolgozni a Pártért, igaz? Megúszom öt évvel, mit gondolsz? Vagy legalább tízzel? Egy magamfajta fickó bizonyára egy munkatáborban is hasznossá tudja tenni magát. Csak nem lőnek agyon, mert egyetlenegyszer letértem a vágányról?
- Bűnös vagy? - kérdezte Winston.
- Persze hogy bűnös vagyok! - kiáltotta Parsons, alázatos pillantást vetve a teleképre. - Csak nem hiszed, hogy a Párt letartóztat egy ártatlan embert? - Békaszerű arca ünnepélyesebbé vált, sőt kissé álszent kifejezést öltött. A gondolatbűn félelmetes dolog, öregfiú - jelentette ki bölcselkedve. - Alattomos dolog. Elkövetheti az ember anélkül, hogy tudna róla. Tudod, hogyan követtem el? Álmomban! Igen, ez az igazság. Itt vagyok én, örökké csak dolgoztam, igyekeztem megtenni, ami tőlem tellett - sose tudtam, hogy valami rossz gondolat is akadhat az agyamban. S aztán beszélni kezdtem álmomban. Tudod, mit mondtam?
Lehalkította a hangját, mint amikor valaki orvosi célból trágárságot kénytelen mondani.
- "Le Nagy Testvérrel!" Igen, ezt mondtam! Ezt mondtam, úgy látszik, többször egymás után. Magunk közt szólva, öregfiú, boldog vagyok, hogy elfogtak, mielőtt még tovább fejlődött volna a dolog. Tudod, mit fogok mondani, ha bíróság elé állítanak? "Köszönöm - ezt fogom mondani -, köszönöm, hogy megmentettek, mielőtt késő lett volna."
- Ki jelentett fel? - kérdezte Winston.
- A kislányom - felelte Parsons fájdalmas büszkeséggel. - A kulcslyukon át hallgatózott. Meghallotta, mit mondtam, s másnap feljelentett a járőrnél. Csinos fogás egy hétéves kölyöktől, mi? Egy csöppet sem tudok neheztelni érte. Igazában büszke vagyok rá. Ez azt mutatja, hogy megfelelő szellemben neveltem.
Újból sebesen föl-alá járt a cellában, időnként vágyódó pillantást vetve a küblire. Aztán hirtelen letolta a nadrágját.
- Bocsánat, öregfiú, nem tehetek róla. A várakozástól van.
Széles farával a küblire nehezedett. Winston eltakarta a kezével az arcát.
- Smith! - üvöltött fel a telekép. - Smith W. 6079! Ne takard el az arcod! A cellákban tilos eltakarni az arcot! Winston levette a kezét az arcáról. Parsons hangosan és bőségesen ürített. Utána kiderült, hogy az öblítő nem működik, s a cella még órákig éktelenül bűzlött. Parsonst elvitték. Újabb foglyok jöttek és mentek.
Egyet közülük, egy asszonyt, a "százegyes szobába" irányítottak, s Winston észrevette, hogy a nő összerándult és belesápadt, mikor meghallotta ezeket a szavakat. Annyi idő telt el, hogy ha reggel hozták ide, akkor most délután lehetett, vagy ha délután, akkor éjfél. Hat fogoly volt a cellában, férfiak és nők. Mindnyájan mozdulatlanul ültek. Winstonnal szemközt egy férfi ült, akinek áll nélküli, kiugró fogazatú arca pontosan olyan volt, mint valami nagy, ártalmatlan rágcsálóé. Kövér, szeplős arca alul olyan zacskót képezett, hogy szinte lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy egy kis élelemraktárt rejteget ott. Sápadtszürke szeme félénken rebbent arcról arcra, s gyorsan továbbpillantott, ha elkapta valakinek a tekintetét.
Nyílt az ajtó, s újabb foglyot hoztak be, akinek a látványától Winston egy pillanatra megborzongott. Mindennapi, átlagos külsejű férfi volt, mérnök vagy technikus. Az ijesztő az arca soványsága volt. Olyan volt, mint egy csontváz. Soványsága miatt szája és szeme aránytalanul nagynak látszott, s a pillantásából mintha valakinek vagy valaminek a gyilkos, engesztelhetetlen gyűlölete sugárzott volna.
A férfi leült a padra, nem messze Winstontól. Winston nem nézett rá újból, a megkínzott, csontvázszerű arc azonban olyan elevenen élt az agyában, mintha a szeme előtt lett volna. Hirtelen rájött, hogy mi izgatja. A férfit agyonéheztették. Valószínűleg ugyanez jutott eszébe egyszerre majdnem mindenkinek a cellában. Alig észrevehető izgalom támadt körös-körül a padon. Az áll nélküli férfi pillantása újra meg újra a csontvázarcú ember felé rebbent, aztán bűntudatosan elmenekült róla, majd valami megint ellenállhatatlanul visszavonzotta. Izegni-mozogni kezdett ültében. Végül felállt, nehézkesen keresztülbotorkált a cellán, benyúlt az overallja zsebébe, s szégyenlős arccal átnyújtott egy piszkos kenyérdarabot a csontvázarcú embernek.
Őrjöngő, fülsiketítő üvöltés harsant a teleképből. Az áll nélküli férfi ugrott egyet ijedtében. A csontvázarcú gyorsan a háta mögé dugta a kezét, mintha az egész világnak meg akarná mutatni, hogy visszautasította az ajándékot.
- Bumstead! - üvöltött a telekép. - Bumstead J. 2713! Eldobni azt a kenyérdarabot!
Az áll nélküli férfi a padlóra ejtette a kenyeret.
- Maradj állva, ott, ahol vagy! - folytatta a hang. - Arccal az ajtónak! Ne mozdulj!
Az áll nélküli férfi engedelmeskedett. Kövér, zacskós arca remegett. Az ajtó kicsapódott. Amint a fiatal tiszt belépett és félreállt, felbukkant mögüle egy alacsony, zömök őr, óriási karokkal és vállakkal. Megállt az áll nélküli férfival szemközt, s aztán a tiszttől kapott jelre irtózatos ütést mért az áll nélküli férfi szájára, beleadva teste egész súlyát. Az ütés ereje szinte felkapta a férfit a padlóról. Teste keresztülzuhant a cellán, és a kübli talapzatán akadt meg. Egy pillanatig eszméletlenül feküdt, s fekete vér ömlött a szájából és az orrából. Alig hallható kiáltás vagy inkább nyögés bukott ki belőle, valószínűleg nem is tudott róla. Aztán feltápászkodott, és bizonytalanul négykézlábra állt. A patakzó vérrel és nyállal együtt egy műfogsor két fele esett ki a száján.
A foglyok mozdulatlanul ültek, térdükön keresztbe tett kézzel. Az áll nélküli férfi visszakapaszkodott a helyére. Arca alsó részén elfeketedett a hús. Szája alaktalan, piros tömeggé dagadt, fekete lyukkal a közepén. Időről időre egy kis vér cseppent az overallja mellére. Szürke szeme megint arcról arcra rebbent, még bűntudatosabban, mint az előbb, mintha megpróbálná kitalálni, mennyire nézik le a többiek megaláztatása miatt.
Nyílt az ajtó. A tiszt kurta kézmozdulattal a csontvázarcú emberre mutatott.
- Százegyes szoba - mondta.
Zihálás és izgatott lihegés hallatszott Winston mellett. A férfi térdre vetette magát, s összekulcsolta a kezét.
- Elvtárs! Tiszt elvtárs! - kiáltotta. - Nem létezik, hogy oda kell vinned! Hát nem mondtam el mindent? Mit akarnak még tudni? Nincs semmi, amit ne vallanék be, semmi! Csak mondd meg, mi kell, s én rögtön bevallom! Írd le, és én aláírom - akármi is az! Csak a százegyes szobát ne!
- Százegyes szoba - ismételte meg a tiszt.
A férfi arca, amely már eddig is nagyon sápadt volt, olyan színt öltött, amilyet Winston még sose látott. Határozottan, félreérthetetlenül sötétzöld lett.
- Csináljatok velem akármit! - üvöltötte. - Hetekig éheztethettek! Fejezzétek be és hagyjatok meghalni! Lőjetek agyon! Akasszatok fel! Ítéljetek el huszonöt évre! Azt akarjátok, hogy még valakit feljelentsek? Csak mondjátok meg, ki az, és én mindent elmondok róla, amit csak akartok! Nem törődőm vele, ki az, vagy mit csináltok vele! Feleségem van és három gyerekem. Elfoghatjátok mindnyájukat, és a szemem előtt vághatjátok el a torkukat, ott fogok állni, és végignézem. De ne vigyetek a százegyes szobába!
- Százegyes szoba - ismételte a tiszt.
A férfi őrjöngve pillantott körbe a többi foglyon, mintha az az ötlete támadt volna, hogy valaki mást lökhet oda áldozatul maga helyett. Tekintete megállapodott az áll nélküli férfi összezúzott arcán. Kinyújtotta egyik sovány karját.
- Őt kellene odavinni, nem engem! - ordította. - Te nem hallottad, mit mondott, mikor arcba vágták. Adjatok módot rá, és én minden szavát elmondom. Ő a Párt ellensége, nem én! - Az őrök előbbre léptek. A férfi hangja rikácsolássá torzult. - Nem hallottátok? - ismételte meg. Valami baj van a teleképpel! Ő az, aki nektek kell. Őt vigyétek, ne engem!
A két izmos őr lehajolt, hogy a karjánál fogva megragadja. Abban a pillanatban a férfi végigvágta magát a cella padlóján, és megmarkolta a padlót tartó vaslábak egyikét. Tagolatlanul üvölteni kezdett, mint egy állat. Az őrök le akarták tépni a vasrúdról, de bámulatos erővel kapaszkodott bele. Vagy húsz másodpercig rángatták. A foglyok mozdulatlanul ültek., térdükön keresztbe tett kezekkel, mereven néztek maguk elé. Az üvöltés abbamaradt: a férfinak már csak a kapaszkodásra futotta a lélegzetéből. Aztán egy másfajta kiáltás hangzott fel. Az egyik őr csizmája egyetlen rúgásával eltörte a férfi egyik kezén az ujjakat. Talpra rángatták.
- Százegyes szoba - ismételte meg újra a tiszt.
A férfit kivezették. Lehajtott fejjel, tántorogva lépkedett, összezúzott kezét szorongatva. Minden harci kedv elszállt belőle.
Hosszú idő telt el. Ha éjfélkor vitték el a csontvázarcú embert, akkor most reggel lehetett; ha reggel, akkor most délután. Winston egyedül volt, s órákig egyedül maradt. Olyan kínos volt a keskeny padon ülni, hogy néha felállt és körbesétált, s a telekép nem utasította rendre. A kenyérdarab még ott hevert, ahová az áll nélküli férfi ejtette. Eleinte kemény erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne nézzen rá, most azonban az éhséget szomjúság váltotta fel. Szája ragacsos és rossz ízű volt. A zümmögő hang és a változatlan fehér fény elgyengítette, valami ürességérzés támadt a fejében. Felkelt, mert a csontjaiban sajgó fájdalmat már nem bírta elviselni, aztán szinte ugyanabban a pillanatban újra le is ült, mert annyira szédült, hogy nem tudott megállni a lábán. Valahányszor sikerült egy kissé erőt vennie testi érzésein, újra elfogta a rémület. Néha valami homályos reménykedéssel gondolt O' Brienre és a borotvapengére. Elképzelhető volt, hogy a borotvapenge az ételébe rejtve kerül be hozzá, ha egyáltalán kap még enni. Juliára csak homályosan gondolt. A lány valahol másutt szenved, talán még irtózatosabban, mint ő. Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban üvölt a fájdalomtól. Ha megmenthetném Juliát azzal, hogy kétszeres fájdalmat vállalok, megtenném? Igen, megtenném - gondolta. De ez csak eszének elhatározása volt, mert tudta, hogy így illik határoznia. Érezni nem így érzett. Ezen a helyen semmit sem érez az ember, csak fájdalmat és a fájdalom előzetes tudatát. Különben is: lehetséges-e, ha az ember tényleg szenved, bármilyen okból azt kívánnia, hogy növekedjék a fájdalma? Erre a kérdésre azonban még nem tudott válaszolni.
Ismét közeledtek a csizmák. Nyílt az ajtó. O'Brien lépett be.
Winston talpra ugrott. A megdöbbentő látvány minden óvatosságától megfosztotta. Hosszú évek óta először feledkezett meg a telekép jelenlétéről.
- Téged is hatalmukba kerítettek? ! - kiáltott fel.
- Engem már régen hatalmukba kerítettek - felelte O'Brien szelíd, szinte sajnálkozó iróniával. Széles vállú őr bukkant fel mögötte, hosszú, fekete gumibottal a kezében.
- Te tudtad ezt, Winston - mondta O'Brien. - Ne csapd be önmagad. Tudtad ezt... mindig tudtad.
Igen, most jött rá, hogy mindig tudta. De most nem volt alkalma ezen gondolkozni. Szemét egyre csak az őr kezében lévő gumiboton tartotta. Akárhová lesújthat: a koponyájára, a fülcimpájára, a felsőkarjára, a könyökére...
A könyöke! Térdre bukott, szinte megbénulva, összezúzott könyökét másik kezével szorongatva. Minden sárga fénybe borult. Érthetetlen, érthetetlen, hogy egyetlen ütés ilyen fájdalmat okozhat! A fény kitisztult, s látta, hogy a másik két ember lenéz rá. Az őr nevetett a szenvedésén. Egy kérdésre mindenesetre megkapta a választ. Soha, a világ minden kincséért sem kívánhatja az ember, hogy növekedjék a fájdalma. A fájdalommal kapcsolatban csak egyvalamit kívánhat: hogy szűnjék meg. A világon semmi sem olyan rossz, mint a testi fájdalom. A fájdalom színe előtt nincsenek hősök, nincsenek hősök, gondolta újra meg újra, miközben a padlón fetrengett, s hasztalanul szorongatta tehetetlenné vált bal karját.
A következő fejezet
(sz) 25.4.2000 18:50:00 , Jalso homepage