X.
  
   A rendszeres látogatások Antelle professzornál, melyekre rákényszerítem magam, egyre kínosabb kötelességgé válnak. Még mindig az intézetben van, de el kellett vinni abból az aránylag kényelmes cellából, melyet számára kieszközöltem. Ott satnyulni kezdett, és időnként olyan dührohamot kapott, hogy egész veszélyessé vált. Az őröket meg akarta harapni. Ekkor Cornélius másik módszert próbált ki. Egy rendes ketrecbe tetette, szalmára, és egy nőt adott mellé; azt a lányt, akivel az állatkertben szokott együtt aludni. A professzor kitörő, hangos állati örömmel fogadta, és viselkedése azonnal megváltozott. Visszatért az életkedve.
   Ebben a társaságban találom most én is. Arca megelégedett. Meghízott, és fiatalosabbnak látszik. A lehetetlent is megpróbáltam mindannyiszor, hogy újra kapcsolatot teremthessek vele. Ma is megpróbálom, de minden eredmény nélkül. Csak a sütemények érdeklik, amiket átnyújtok neki. Amikor táskám kiürült, otthagy, és újra végigheveredik társnője mellett, aki elkezdi az arcát nyalogatni.
   - Jól láthatja, hogy az értelem el is veszhet, mint ahogy meg is jöhet - mormolja valaki a hátam mögül.
   Cornélius. Engem keresett. De nem azért, hogy a profeszszorról beszélgessünk. Nagyon komoly beszéde van velem. Vele megyek az irodájába, ahol Zira vár ránk. Az ő szeme vöröslik, mintha sírt volna. Szemmel láthatólag rossz hírt kell velem közölniük, de egyikük sem mer beszélni. .
   - A fiammal történt valami?
   - Kitűnően érzi magát - válaszolja gyorsan Zira.
   - Túlságosan is jól - teszi hozzá zsémbesen Cornélius. Tudom, hogy pompás egy gyerek, de éppen egy hónapja nem láttam. Az őrizetet még jobban megszigorították. Zirát is, aki gyanús a vezetőség előtt, mindenben ellenőrzik.
   - Túlságosan is jól - ismétli Cornélius -, mosolyog, sír, mint egy majomgyerek... és már beszélni kezd.
   - Három hónapos korában!
   - Gyermeki szócskákat; de minden arra mutat, hogy beszélni fog. A valóságban csodálatosan koránérett.
   Kihúzom magam. Zira fel van háborodva, mikor elégedett apai vigyoromat megpillantja.
   - Hát nem érted, hogy éppen ez a szerencsétlenség? A többiek sosem fogják megengedni, hogy szabadon éljen.
   - Biztos forrásból tudom, hogy ügyében nagyon fontos határozatot fog kimondani a Nagy Tanács, melynek két héten belül össze kell ülnie - mondta lassan Cornélius.
   - Súlyos döntéseket?
   - Nagyon súlyosakat. Arról nincs szó, hogy elpusztítsák... legalábbis pillanatnyilag; de anyjától el fogják különíteni.
   - És én... én láthatom?
   - Ön kevésbé, mint bárki más... de hagyja már, hogy végigmondjam - mondta fensőbbségesen a csimpánz. - Nem azért vagyunk itt, hogy siránkozzunk, hanem hogy tegyünk valamit. Tehát biztos értesüléseim vannak. Az ön fiát az orangutánok felügyelete alatt valami erődítményfélébe fogják bezárni. Igen, Zaius már régóta fenekedik, és most nyert ügye van.
   Itt Cornélius dühösen ökölbe szorította kezét, és néhány csúnya átkot mormolt. Aztán folytatta:
   - Jegyezze meg, hogy a Tanácsban nagyon jól tudják, mire tartsák ennek a fajankónak a tudományos értékét; de úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy ő hivatottabb, mint én ennek a kivételes egyednek a tanulmányozására, egyszerűen, mert fajunkra nézve veszélyesnek tartják. És számítanak Zaiusra, hogy minden ártó hatást lehetetlenné tegyenek.
   Porig vagyok sújtva. Lehetetlen, hogy fiamat ennek a veszélyes bolondnak a kezére engedjem. De Cornélius még mindig nem fejezte be.
   - Nemcsak a gyermek élete forog veszélyben.
   Nem szólok semmit, csak Zirára nézek, aki lesüti szemét. - Az orangutánok önt gyűlölik, mert ön az ő tudományos tévedéseik élő bizonyítéka, a gorillák pedig túl veszélyesnek érzik önt ahhoz, hogy továbbra is szabadon járkálhasson. Attól félnek, hogy ön nemzetséget alapít ezen a bolygón. Sőt, eltekintve az ön esetleges leszármazottaitól, attól is tartanak, hogy az ön példája egymagában is nyugtalanságot fog kelteni az emberek között. Egyes jelentések szokatlan nyugtalanságról beszélnek azok között, akikkel ön érintkezik.
   Ez igaz. A ketrecek közt tett utolsó látogatásomkor lényeges változást éreztem az emberekben. Úgy tűnt, mintha valami rejtélyes ösztön megsúgta volna nekik a csodálatos szülést. Megjelenésemet hosszas ugatóhangversennyel köszöntötték.
   - Hogy mindent elmondjak - bökte ki gorombán Cornélius -, attól tartok, hogy két héten belül a Tanács úgy fog dönteni, hogy önt ki kell végezni, vagy legalábbis agyának egy részét eltávolítani, valami kísérlet ürügyén. Ami Novát illeti, úgy hiszem, a döntés szerint majd őt is meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy bajt okozzon, minthogy túl közel került önhöz.
   Ez nem lehet! És én még azt hittem, hogy szinte isteni küldetésben járok. Ismét a legnyomorultabb teremtménynek érzem magam, és átengedem magam a legsötétebb kétségbeesésnek. Zira a vállamra teszi a kezét.
   Cornélius helyesen tette, hogy semmit nem titkolt el előled a helyzetedről. De azt még nem mondta el, hogy mi nem hagyunk magadra téged. Elhatároztuk, hogy mindhármatokat megmentünk, és bátor csimpánzok egy kis csapata is segíteni fog nekünk.
   - Mit tehetnék én, egyedül a magam fajtájából?
   - El kell menekülni. El kell hagyni ezt a bolygót, ahová el sem kellett volna jönnöd. Vissza kell térned a Földre, ezt kívánja életed, de a fiadé is.
   Hangja elcsuklik, mintha mindjárt sírásban törne ki. Még sokkal jobban szeret, mint gondoltam volna. Én is meg vagyok indulva mind az ő fájdalma fölött, mind a kényszer miatt, hogy örökre el kell hagynom. De hogyan lehet elmenekülni a bolygóról? Most ismét Cornélius beszél:
   - Valóban így van. Megígértem Zirának, hogy segítek önnek a menekülésben, és meg is teszem, még ha állásomba kerül is. Így eleget teszek lelkiismeretem parancsának is, hogy teljesítsem majomkötelezettségemet. Ha valóban veszély fenyeget bennünket, az ön Földre való visszatérésével is el van hárítva felőlünk... Egyszer, ugye, azt mondta, hogy az önök űrhajója teljesen ép, és haza lehetne vele térni?
   - Kétségkívül. Van rajta elég üzemanyag, oxigén és élelmiszer, hogy a világűr másik végére vigyen bennünket. De hogyan lehet feljutni oda?
   - Még mindig bolygónk körül repül. Egyik csillagász barátom megtalálta, és kiszámította az összes pályaelemeket. És milyen módon lehet feljutni?... Figyeljen ide! Pontosan tíz nap múlva kell kilőni egy mesterséges holdat, személyzettel együtt, természetesen emberekkel, akiken bizonyos sugárzások hatását akarjuk tanulmányozni... Ne szakítson félbe! A terv szerint három utas lesz, egy férfi, egy nő és egy gyermek.
   Egy villanás alatt beleláttam szándékaiba, és méltányoltam leleményességét. De mennyi nehézség még odáig?
   - A fellövésért felelős tudósok közt vannak barátaim, és megnyertem őket az ön ügyének. A mesterséges holdat az ön űrhajójának .pályájára fogják irányítani, és kismértékben kormányozható is lesz. Az emberpárt feltételes reflexek segítségével egyes műveletek elvégzésére is betanították. Gondolom, ön ügyesebb lesz náluk... Mert ez a tervünk: önöket tesszük be a kiválasztott utasok helyett. Ez nem ütközik nagy nehézségbe. Mondtam már, a legfontosabb szövetségesei megvannak már. A gyilkosságtól a csimpánzok viszolyognak. A többiek észre sem fogják venni a cselt.
   Ez valóban nagyon is valószínű. A legtöbb majom részére egy ember csak egy ember, és semmi több. Az egyik egyén és a másik közt levő különbség nem tűnik fel nekik.
   - E tíz nap alatt alapos kiképzésben fog részesülni. Gondolja, hogy át fog tudni szállni a saját hajójára?
   Ez megvalósítható. De ebben a pillanatban nem ezekre a nehézségekre és veszélyekre gondolok. Nem tudom elhárítani magamtól a szomorúság áradatát, mely most elfogott arra a gondolatra, hogy el kell hagynom a Sorort, Zirát és testvéreimet, igenis, embertestvéreimet. Őrájuk gondolva szökevénynek érzem magam. Mégis, Novát és fiamat kell mindenekelőtt megmenteni. De visszajövök majd. Igen, később, esküszöm, újra felidézve a foglyok ketreceit, visszajövök, de hatalmasabb erővel.
   Annyira elvesztettem a fejem, hogy hangosan beszélek. Cornélius mosolyog.
   - Négy vagy öt év múlva; az ön utasidejében számolva, de az nekünk, egy helyben lakóknak több mint ezer év. Ne feledje, hogy mi is felfedeztük a relativitást. Mától számítva... Szóval mi megvitattuk csimpánzbarátaimmal, milyen veszélyt jelent ez számunkra, és úgy döntöttünk, vállaljuk.
   Elbúcsúztunk, miután megbeszéltük, hogy holnap találkozunk. Zira megy ki elsőnek. Minthogy egy percre egyedül maradtam a tudóssal, felhasználom az alkalmat, hogy szívből jövő köszönetet mondjak. Magamban felteszem a kérdést, miért tesz ily sokat az érdekemben. Belelát gondolataimba.
   - Zirának köszönheti - mondja. - Neki köszönheti az életét. Ha magam vagyok, nem tudom, vállaltam volna-e annyi gondot és annyi veszélyt. De ő sohasem bocsátaná meg nekem, hogy egy gyilkosnak a cinkosa... és különben is.
   Kissé habozik. Zira már vár engem a folyosón. Miután Cornélius meggyőződött arról, hogy ő nem hallhat minket, még halkan, hadarva hozzáteszi
   - És különben is, számára és számomra is kívánatosabb, hogy ön erről a bolygóról eltűnjék.
  
   Cornélius becsukta mögöttem az ajtót. Most egyedül vagyok Zirával, és elindulunk a folyosón.
   - Zira!
   Megállok, és karjaimba zárom. Ő is fel van zaklatva, mint én. Látom, amint könny csordul végig pofácskáján, miközben szorosan átöleljük egymást. Ah, mit számít ez az iszonyatos testi burok! A lelke forr össze az enyémmel. Behunyom szemem, hogy ne lássam azt a groteszk arcorrot, melyet a szenvedély még inkább elrútít. Érzem, mint reszket formátlan teste az enyémhez tapadva. Kényszerítem magam, hogy arcommal az övéhez simuljak. Most megcsókoljuk majd egymást, mint két szerelmes, de ő hirtelen ösztönösen felriad, és hevesen ellök magától.
   S míg ott állok zavartan, s nem tudom, hogyan viselkedjem, ő beletemeti ormánykáját bolyhos karjaiba, és ez a csúnya nőstény majom zokogva, kétségbeesve jelenti ki
   - Drágám, lehetetlen. Nagyon sajnálom, de nem bírom, nem vagyok rá képes. Mégis túl ronda vagy!
  
   XI.
  
   A csel sikerült. Ismét az űrhajó fedélzetén az űrben hajózom, üstökösként suhanva a Naprendszer felé, másodpercenként gyorsuló sebességgel.
   Nem vagyok egyedül. Viszem magammal Novát és Sinust, csillagközi szerelmünk gyümölcsét, aki már ki tudja mondani, hogy papa, mama és még sok más szót is. Van a fedélzeten egypár csirke és házinyúl is, meg különböző magvak, melyeket a tudósok helyeztek el a mesterséges holdban, hogy a sugárzást különböző élő szervezeteken tanulmányozhassák. Ez mind megmarad számunkra.
   Cornélius terve pontról pontra megvalósult. Minden nehézség nélkül megtörtént kicserélésünk a kiválasztott trióval. A nő Nova helyére került az intézetbe, a gyermeket át fogják adni Zaiusnak. Ő majd ki fogja mutatni, hogy a gyerek nem tud beszélni, csak egy állat. Így talán majd engem sem tartanak veszélyesnek, és megkegyelmeznek annak a férfinak, aki az én helyemre kerül, és aki szintén nem fog beszélni. Nem nagyon valószínű, hogy valaha is rájönnek a cserére. Az orangutánok, mint már mondtam, nem tesznek különbséget egyik ember és a másik között. Zaius diadalmaskodhatik.
   Cornéliusnak talán el kell majd viselnie némi kellemetlenségeket, de minden hamar feledésbe merül... Hogy is mondom! Már rég felejtve van, mert ott náluk már évtizedek teltek el, míg én néhány hónapja száguldok az űrben. Ami engem illet, emlékeim gyorsan halványodnak, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy az óriáscsillag Betelgeuze teste kisebbedik, amint a tér-idő növekszik közöttünk: az égi szörny először labdává, majd naranccsá zsugorodott. Most már megint csak egy kicsiny fénylő pont a Tejúton. Ugyanez a sorsuk a Sororra vonatkozó gondolataimnak is.
   Ostobaság volna még mindig ezzel kínlódnom. Sikerült a számomra legdrágább lényeket megmentenem. Ki után fájhat még a szívem? Zira után? Talán Ziráért. A köztünk fellobbant érzelmet miféle névvel lehetne illetni a Földön vagy a világmindenség bármely részén? A válás elkerülhetetlen volt. Ha férjhez megy Cornéliushoz, és csimpánzkölykeit nevelgeti, vissza fogja nyerni lelki békéjét. És Antelle professzor? Az ördögbe a professzorral! Többet nem tehettem már érte, és ő láthatóan megnyugtató megoldást talált a létezés problémájára. Csak néha beleborzongok, ha arra gondolok, hogy az övéhez hasonló körülmények között, egy Zira nélkül talán én is ugyanilyen mélyre süllyedtem volna.
   Az űrhajó megközelítése simán ment. A mesterséges hold irányításával fokról fokra közelítettem meg, az űrkomp visszafogadásához nyitva tartott fülkébe sikerült behatolnom. Ekkor az irányító berendezés működésbe lépett, minden nyílást lezárt. Bent voltunk a hajóban. A készülékek sértetlenek maradtak, és az elektronikus számítóberendezés magától elvégezte az indítási műveleteket. A Sororon szövetségeseinknek azt kellett mondaniuk, hogy a rakétát röptében el kellett pusztítani, mert nem tudott rátérni a kijelölt pályára.
  
   A mi saját időnk szerint több mint egy éve vagyunk úton. Egy végtelen kicsi törtrésznyire megközelítettük a fénysebességet, rövid idő alatt hatalmas távolságot tettünk meg, és most már a fékezés szakaszában vagyunk, mely újabb évig fog tartani. Kis birodalmunkban nem győzök betelni új családommal.
   Nova igen jól viseli az utazást. Egyre értelmesebbé válik. Az anyaság teljesen átalakította. Órákig el tudja nézni boldog elragadtatásban a fiát, aki nálam is jobb tanítója lett, Nova szinte kifogástalanul mondja utána a szavakat. Hozzám még nem beszél, de kialakítottunk egymás közt egy jelrendszert, melynek segítségével jól megértjük egymást. Néha úgy tűnik, mintha mindig együtt éltünk volna. Sírius pedig a világmindenség gyöngyszeme, most egy és fél éves. Már jár, a fokozott nehézségi erő ellenére, és megállás nélkül csacsog. Szeretném minél hamarabb megmutatni már az embereknek a Földön.
   Milyen nagy érzés volt ma reggel látni, hogy a Nap már érzékelhető nagyságban bukkant fel. Most mintha egy biliárdgolyó volna, kissé sárgás színben. Mutatom Novának és Sinusnak. Magyarázom, mit jelent nekik ez az új világ, és megértik. Sinus ma már folyékonyan beszél, és Nova majdnem ugyanolyan jól. Egyszerre tanultak meg. Ez az anyaság csodája, s ennek a csodának én voltam a kovácsa. Ha a Soror összes emberét nem is ragadtam ki az elnyomorodottságból, Novánál teljes a siker.
   A Nap percről percre nő. A távcsőben már keresgélem a bolygókat. Könnyű a tájékozódás. Meglátom a Jupitert, a Szaturnuszt, a Marsot és... a Földet. Ott a Föld!
   Könnyek öntik el szememet. Ott kell élni több mint egy évig a majmok bolygóján, hogy érthető legyen az elérzékenyedés... Persze tudom, hétszáz év után se rokonokat, se barátokat nem találhatok, de mohón vágyom viszontlátni az igazi embereket.
   A kabinablakokhoz tapadva nézzük, mint közeledik a Föld. Már nincs is távcsőre szükség, hogy kivehessük a kontinenseket. Már Föld körüli pályán vagyunk. Itt keringünk jó öreg bolygónk körül. Elsuhan előttem Ausztrália, Amerika, Franciaország; igen, ez már Franciaország. Mindhárman összeölelkezve zokogunk.
   Beszállunk az űrhajó kettes számú kompjába. Megtörténtek a számítások, hogy hazámban érjünk földet; remélem, nem messze Párizstól.
   Már a sűrű légkörben járunk. A fékezőrakéták működni kezdenek. Nova mosolyogva néz rám. Tud már mosolyogni, és sírni is. A fiú repes karjaival, és tágra nyitja szemét bámulatában. Alattunk Párizs. Ott áll még mindig az Eiffel-torony.
   Átveszem az irányítást, és igyekszem hajszálpontosan kormányozni. Ó, csodálatos technika! Hétszáz év távollét után sikerül Orlynál - mely úgy látszik, nem sokat változott - leszállnom, a kifutópályák szélénél, jó messze az épületektől. Észre kellett venniük; most már csak várnom kell. Mintha semmi légi forgalom nem volna, talán megszüntették a repülőteret? Mégsem, ott száll egy gép. Teljesen azonos az én időmbeli repülőgépekkel!
   Egy autó tűnik fel az épületeknél, és mifelénk hajt. Kikapcsolom a rakétákat, egyre lázasabb izgalom kerít hatalmába. Mennyi mindent mesélhetek embertestvéreimnek! Talán elsőre nem is fognak nekem hitelt adni, de vannak bizonyítékaim. Itt van Nova, itt a fiacskám.
   A gépkocsi egyre nő. Elég régi típusú kis csukott teherautó; négy kerék és robbanómotor. Gépiesen figyelem meg ezeket a részleteket. Azt hittem, hogy ezek a masinák már rég múzeumba kerültek.
   Szívesen képzeltem volna ünnepélyesebb fogadtatást. Nagyon kevesen jönnek a fogadásomra. Úgy látom, csak két ember. Ostobaság; hiszen itt semmit sem tudhatnak. Majd ha megtudják!...
   Valóban ketten vannak. Elég nehéz őket kivenni, mert a lenyugvó nap fénye tükröz az ablakokon; az ablakok piszkosak. A sofőr és egy utas. Ez pedig egyenruhát hord. Tiszt lehet, láttam, amint rangjelzése megcsillant. Bizonyára a repülőtér parancsnoka. A többiek majd jönnek utána.
   Az autó ötvenméternyire áll meg tőlünk. Karomra veszem a fiút, és kilépek a kompból. Nova kissé habozva jön utánunk. Arcán félénkség. Hamar el fog múlni.
   A sofőr kiszállt. Háttal áll nekem. Félig eltakarja a bozót, mely az autó és miközöttünk húzódik. Kinyitja az ajtót, hogy az utas kiszállhasson. Nem tévedtem: valóban egy tiszt, de legalábbis egy repülőtéri parancsnok; egész csomó rangjelzés ragyog felém. Most kilép a földre. Néhány lépést közelít felénk, kilép a bozótból, és most teljes megvilágításban ott áll előttünk. Nova felordít, kitépi fiát a karomból, és menekül vele együtt vissza a kabinba, míg én ott állok földbe gyökerezett lábbal, képtelen vagyok megmozdulni vagy egy hangot is kinyögni.
   Egy gorilla állt ott.
  
   XII.
  
   Phyllis és Jinn egyszerre kapta fel fejét a kéziratból, és hosszan bámultak egymásra, egyetlen szót sem szólva.
   - Szép kis mese - mondta végül Jinn, és erőltetetten nevetett.
   Phyllis elrévedezett. A történet egyes részletei meghatották, és sok helyütt igaznak érezte. Meg is mondta barátjának.
   - Ez csak azt bizonyítja, hogy mindenütt vannak költők, a világ minden sarkán s tréfacsinálók is.
   A nő még elgondolkozott. Végül hagyta magát meggyőzni. De csak méla sóhajtással adta meg magát.
   - Igazad van, Jinn. Elfogadom a véleményedet... Értelmes emberek? Emberek, akiknek birtokában van a tudomány? A szellem által vezérelt emberek?... Nem, ez valóban nem lehetséges; az elbeszélő valóban minden határon túlment. De nagy kár!
   - Pontosan ez a véleményem nekem is - mondta Jinn. Most aztán ideje, hogy hazatérjünk.
   Kieresztette a teljes vitorlafelületet, a három csillagnap teljes sugárzását rázúdította. Aztán igénybe vette a kormányszerkezet beállításához mind a négy ügyes mancsát, mialatt Phyllis az utolsó kétségeket is elűzve magától, erélyesen megrázta bolyhos füleit, aztán elővette púderszelencéjét, és a hazatéréshez készülődve egy leheletnyi halvány rózsaszínnel felfrissítette bájos csimpánzpofácskáját.
  
   Kováts Miklós fordítása