VII.
  
   Ó, csodálatra méltó majomnő! Az ő segítségével elég gyakran láthatom Novát ebben az időben, a hatóság tudta nélkül. Órákat töltök azzal, hogy szemének fel-felragyogó lobbanásait meglessem. A hetek telnek, és türelmetlenül várjuk a szülést.
   Egyszer csak Cornélius rászánta magát, hogy végigvezettessen az agyélettani részlegen, melyet oly sokszor említett már a legnagyobb dicséret hangján. Bemutatott az ügyvezetőnek, egy Hélius nevű ifjú csimpánznak, akinek a tehetségét már többször kiemelte, és elnézést kért, hogy sürgős munkái miatt nem tarthat velem.
   - Visszajövök egy óra múlva - búcsúzott -, hogy személyesen mutathassam meg a kísérletek fénypontját, mely azokat az említett további bizonyítékokat szolgáltatja. De biztos vagyok abban, hogy addig is érdekesnek fogja találni a hagyományos eseteket.
   Az intézet sok más terméhez hasonló terembe léptünk be Héliusszal, melyben két sor ketrec állt. Amint beléptem, megütötte orromat a kloroformra emlékeztető patikaszag. Valóban, érzéstelenítőt használtak. Ma már, mondta kísérőm, minden sebészeti beavatkozást altatás közben végeznek. Erre többször is visszatért, hogy a majomkultúra magas színvonalát bizonyítsa, mely gondot fordított arra, hogy még az embereknél is elkerülje a felesleges kínzást. Nem kellett tehát nyugtalankodnom.
   De csak félig sikerült megnyugtatnia. Annál is inkább, mert végül azt is elmondta, hogy van ez alól a szabály alól egyetlen kivétel, éppen az a kísérletsorozat, mellyel a fájdalomérzetet tanulmányozzák, s megpróbálják meghatározni azokat az idegközpontokat, melyek fészkéül szolgálnak. De ma ilyesmit nem fognak nekem bemutatni.
   Mindez nem túlságosan volt alkalmas arra, hogy emberi érzékenységemet megnyugtassa. Eszembe jutott, hogy Zira megpróbált lebeszélni ennek a részlegnek a megtekintéséről, ahová ő maga is csak muszájból szokott eljönni. Kedvem lett volna félútról visszafordulni, de Hélius időt sem hagyott rá.
   - Ha van kedve végignézni egy műtétet, személyesen fogja tapasztalni, hogy a páciens nem szenved. Azt nem? Akkor nézzük a végeredményt.
   Elmentünk a zárt szoba mellett, melyből az erős szag áradt, és a ketrecekhez léptünk. Az elsőben egy szép formájú fiatalembert lehetett látni, aki rendkívül sovány volt. Könyökére támaszkodva hevert a szalmaágyon. Előtte, szinte az orrában, egy cukrozott búzapéppel teli tálka állott; ezt itt minden ember nagyon kedvelte. Ez csak nézte tompa tekintettel, de kezét se nyújtotta utána.
   - Nos hát - mondta az igazgató -, ez a fiú ki van éhezve; huszonnégy órája nem evett. Mégsem érzékeli kedvelt ételének ottlétét. Ez annak az eredménye, hogy néhány hónappal ezelőtt műtétileg eltávolították a homloklebeny egy részét. Azóta mindig ilyen állapotban van, és erőszakkal kell táplálni. Nézze, milyen sovány.
   Intett az ápolónak, aki erre bement a ketrecbe, és belenyomta a fiatalember arcát a tálba. Erre lefetyelni kezdte a kását.
   - Ez egy közönséges eset; vannak itt sokkal érdekesebbek. Mindegyik alanyon műtétet végeztek, mellyel az agykéreg különböző részeit változtatták el.
   Különböző korú férfiak és nők foglalták el a ketreceket, melyek mellett elhaladtunk. Az ajtón mindenütt tábla mutatta, milyen beavatkozást végeztek az egyeden, bőséges adatokkal körítve.
   - Egyes agyi tájékok a természetes ösztönökre, mások a szerzett reflexekre vonatkoznak. Ez itt például...
   Egy tábla arról tudósított, hogy a nyakszirt tájékáról egy egész nagy részt vettek ki. Az egyed nem tudta megkülönböztetni a távolságokat, sem a tárgyak formáját, ami egy sor összevissza mozdulatban fejeződött ki, amint az ápoló odalépett. Képtelen volt az eléje tett botot kikerülni. Ezzel szemben az orra alá dugott gyümölcs megijesztette, és rettegve igyekezett távol kerülni tőle. Hiába próbálkozott a rácsot megragadni, nevetséges erőlködéssel markolászta a levegőt.
   - Ez a másik - hunyorított másfelé a csimpánz - nevezetes egyed volt azelőtt. Bámulatos eredménnyel sikerült idomítani. Hallgatott a nevére, és egyszerű parancsokat bizonyos mértékig végre tudott hajtani. Elég bonyolult feladatokat is meg tudott már oldani, és megtanulta néhány egyszerűbb eszköz használatát. Ma már mindent elfelejtett a tanultakból. Nem ismeri meg a nevét. Semmivel nem tud bánni. Egyike lett a legostobább embereknek. S mindez egy különösen kényes műtét eredménye: a halántéklebenyeket távolították el.
   Szívem összeszorult a borzalmak sorozatától, melyet a fintorgó csimpánz kísért megjegyzéseivel; részben vagy teljesen megbénított emberek álltak előttem, másokat mesterségesen megvakítottak. Láttam egy fiatal anyát, akinek azelőtt igen fejlett anyai érzése volt, mint Hélius elmondta, de ez teljesen megszűnt, miután az agykérgen műtétet hajtottak végre. Durván félrelökte apró gyermekét, valahányszor hozzá akart bújni. Ezt már nehéz volt elviselnem. Eszembe jutott Nova, közeli anyasága, s kezem dühösen ökölbe rándult. Hélius szerencsére egy másik terembe vezetett, és volt egy kis időm, hogy lecsillapodjam.
   - Itt - mondta titokzatosan - sokkal finomabb kísérletekhez kezdtünk. Itt már nem az orvosi kés a főszereplő; egy sokkal finomabb eszköz. Itt az agy bizonyos pontjainak elektromos ingerléséről van szó. Sok fontos kísérlettel értünk el itt eredményeket. Folytattak önök is ilyen kísérleteket a Földön?
   - De majmokon! - kiáltottam fel dühösen.
   A csimpánz nem haragudott meg, sőt mosolygott.
   - Nyilvánvaló. De azt hiszem, önök sohasem értek el olyan kiváló eredményeket, mint mi, melyeket Cornélius doktor személyesen fog önnek bemutatni. Addig is nézzük tovább az egyszerűbb eseteket.
   Most olyan ketrecek elé tuszkolt, ahol az ápolók éppen műtétet végeztek. Az egyedek egy asztalfélére voltak felfektetve. Koponyametszéssel szabaddá tették az agy egy részét. Az egyik majom az elektródákat kezelte, egy másik az érzéstelenítéssel foglalkozott.
   - Láthatja, hogy itt is érzéstelenítjük az alanyokat, de csak kissé; különben meghamisítanánk a kísérleti eredményeket, de az egyedek így sem éreznek fájdalmat.
   Az elektródák bevezetésétől függően az alany különböző mozdulatokat végzett, általában csak testének egyik felén. Az egyik például az áramütésre bal lábát behajlította, majd az áram elvételénél kiegyenesítette. Egy másik ugyanezt végezte a karjával. Egy harmadiknál az áram hatására görcsösen kezdett a váll mozogni. Távolabb, egy egészen fiatal emberen a rágóizmokat irányító központ volt a célpont. A szerencsétlen rágni kezdett, fáradhatatlanul rágott, arcán rémes vigyorral, míg ifjú testének többi része teljesen mozdulatlan volt.
   - Figyelje meg, mi történik, ha az áramot hosszan bocsátják rájuk - szólt Hélius. - Itt van ez a kísérlet, mely a végső határig megy.
   A kezelésnek alávetett lény egy szép fiatal lány volt, aki néhány vonásával Kovára emlékeztetett. Többen is az ápolók közül, fehér inges nőstények és hím majmok foglalatoskodtak a meztelen test körül. Egy nőstény a komoly kis arcra rögzítette az elektródokat. A lány bal kezén azonnal mozogni kezdtek az ujjak. Az áramot továbbengedték, nem úgy, mint a többi kísérletnél, ahol néhány másodperc után megszakították. Erre az ujjak szinte őrjöngve táncoltak, és lassanként a csukló is mozogni kezdett. Egy perc múlva az alsó kar, majd a felső és a váll következett. A rángás továbbterjedt egyik irányban a csípőre, a combra, a lábszárra és a lábujjakra, másfelől az arcizmokra. Végül is tíz perc múlva a szerencsétlen nő egész bal oldalát görcsös rángás rázta, és borzalmas volt látni, hogyan gyorsul fel, hogyan lesz egyre erősebb.
   - Ez az átterjedés jelensége - mondta nyugodtan Hélius. Már jól ismerjük; végül is olyan rángatózást eredményez, melynek tünetei megegyeznek az epilepsziával, bár epilepsziának igen különös, hiszen csak a test egyik felére terjed ki.
   - Elég volt!
   Önkéntelenül felordítottam. Minden majom felpattant, és szemrehányó pillantásokat küldtek felém. Cornélius, aki éppen most tért vissza, barátságosan hátba vert.
   - Elismerem, hogy ezek a kísérletek túl megrázóak, ha valaki nincs hozzászokva. De gondolja csak meg, hogy ezek segítségével orvostudományunk és sebészetünk egy negyedszázad alatt igen nagy fejlődést ért el.
   Ez az érv nem nagyon csillapított le, amint annak emléke sem, hogy ugyanezeket a kísérleteket láttam egy földi laboratóriumban, csimpánzokkal. Cornélius vállat vont, és egy keskeny átjáró felé irányított, mely egy kisszobába vezetett.
   - Itt - mondta ünnepélyesen - egy csodálatos és teljesen újszerű eljárást fog megismerni. Csak hárman léphetünk be ide. Hélius, aki személyesen foglalkozik ezekkel a kutatásokkal, és aki sikerre is vitte; én magam és egy szolga, akit nagy körültekintéssel választottunk ki. Ez egy gorilla, egy néma. Testestül-lelkestül hívem, és ráadásul teljesen ostoba. Láthatja, milyen fontosságot tulajdonítok az itt folyó munka titkosságának. Beleegyezem, hogy ön megismerje, mert tudom, hogy ön hallgatni fog. A saját érdekében.
  
   VIII.
  
   Bementem a terembe, és először semmi olyasmit nem láttam, mely a titkolózást igazolta volna. A felszerelés ugyanolyan volt, mint az előbbi helyiségben: áramfejlesztők, transzformátorok, elektromos vezetékek. Csak két egyed volt ott, egy férfi és egy nő, akik két párhuzamos heverőn feküdtek, melyhez hevederrel hozzá voltak kötve. Ahogy beléptünk, sajátos állhatatossággal kezdtek bennünket szemlélni.
   A gorilla segéd tagolatlan mormogással üdvözölt bennünket. Hélius néhány mondatot váltott vele a süketnémák jeleivel. Nem mindennapi látvány volt, amint a gorilla és a csimpánz az ujjaikkal mutogattak. Nem tudnám, miért, úgy éreztem, hogy ez a nevetségesség teteje, és majdnem elnevettem magam.
   - Minden rendben. Teljesen nyugodtak. Rögtön nekiláthatunk a kísérletnek.
   - Miről van szó? - próbáltam megtudni.
   - Maradjon ez inkább meglepetésnek - mondta Cornélius egy kis mosollyal.
   A gorilla érzéstelenítést alkalmazott a két egyeden, akik nemsokára csendben aludtak, aztán különböző szerkezeteket hozott működésbe. Hélius odament a férfihoz, óvatosan kibontotta a kötést a koponyán, és egy kiválasztott ponton elhelyezte az elektródákat. Kérdőn néztem Cornéliusra, mikor a csoda bekövetkezett.
   Az ember megszólalt. Szavai oly hirtelen hangzottak fel a szobában, a motor búgását is elnyomva, hogy szinte felugrottam. De semmi tévedés a dologban. A majmok nyelvén beszélt, akár egy földi ember hangján, akár az itteni majmokén.
   A két tudós arca maga a diadal. Gúnyosan villogó szemmel néztek rám, élvezték megdöbbenésemet. Már-már felkiáltottam, de csendet intettek, figyeljek csak tovább. Az ember szavai nem voltak összefüggőek, s nem volt mondanivalójuk.
   Régóta itt kellett raboskodnia az intézetben, és csak a tudósoktól meg az ápolóktól gyakran hallott kifejezéseket ismételte egyfolytában. Cornélius hamarosan abbahagyta a kísérletet.
   - Ettől az egyéntől nem kaphatunk többet; csupán ezt a fő dolgot, hogy megszólal.
   - Csodálatos - dadogtam.
   - Még jóformán semmit sem látott; ez, csak úgy beszél, mint egy papagáj vagy mint egy gramofon - mondta Hélius. De a nővel sokkal többet értem el.
   - Sokkal többet?
   - Ezerszer többet - erősítette meg Cornélius, aki ugyanolyan izgalomba jött, mint kollégája. - Figyeljen jól! Ez a nő is beszél, fogja hallani; de ő nem a fogságban tanult szavakat ismételgeti. Beszédjének egész kivételes jelentősége van. Olyan fizikai-kémiai eljárásoknak az összekapcsolásával, melyeknek leírását most elhanyagolhatjuk, ez a zseniális Hélius sikerrel élesztette fel a nőben nemcsak egyéni emlékezetét, hanem egész fajának emlékezetét. Szavaiban az elektromos inger nyomán az ősök hosszú sorának emlékei élednek fel; ősi emlékek, melyek egy több ezer éves múltat keltenek életre. Érti ezt, Ulysse?
   Teljesen összezavart az esztelen beszéd, és azt hittem, hogy a tudós Cornélius megbolondult. Mert az őrültség megvan a majmoknál, különösen az értelmiségiek között. De a másik csimpánz máris előkészítette a vezetékeket, és elhelyezte a nő agyán. Egy ideig bágyadtan feküdt, mint előbb a férfi, aztán nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett. Szintén a majomnyelven fejezte ki magát, kissé fojtott hangon, de teljesen világosan, s a hang időnként megváltozott, mintha különböző személyekhez tartozna. Minden egyes mondata belevésődött emlékezetembe.
  
   - Ezek a majmok, a mindenféle majmok - szólt a hang egy kis nyugtalansággal - egy idő óta állandóan szaporodnak, pedig azelőtt úgy tűnt, hogy meghatározott időn belül kipusztul a fajuk. Ha ez így folytatódik, majdnem annyian lesznek, mint mi... De ez még nem minden. Elszemtelenednek. Már kiállják a nézésünket. Helytelen volt, hogy megszelídítettük őket, és hogy nagy szabadságot engedélyeztünk azoknak, akik körülöttünk szolgálnak. Éppen ezek a legszemtelenebbek. A minap az utcán meglökött egy csimpánz. Amint felemeltem a kezem, olyan fenyegetően nézett rám, hogy nem mertem megütni.
   Anna, aki a laboratóriumban dolgozik, azt mondta, hogy ott is sok minden megváltozott. Nem mer már egyedül belépni a ketrecekbe. Azt is mondta, hogy esténként suttogás és röhögés hallatszik onnét. Az egyik gorilla kifigurázza a gazdát, utánozza a jellegzetes mozdulatait.
   A nő szünetet tartott, aggodalmasan sóhajtott néhányat, majd folytatta
   - Hát bekövetkezett. Egyiküknek sikerült beszélni. Ez bizonyos; a Nők Lapjában olvastam. Benne a fotográfiája is. Egy csimpánz.
   - Egy csimpánz volt az első! Ebben biztos voltam! - kiáltott fel Cornélius.
   - Most már több ilyen is akad. Az újság mindennap újabbakat hoz. Egyes tudósok ezt nagy tudományos eredménynek tekintik. Hát nem látják, hová fog mindez vezetni? Az adatok szerint az egyik csimpánz durva szitkokat mondott. Először arra használják a beszédet, hogy ellentmondjanak, ha engedelmességre akarják szorítani őket.
   Az asszony most megint elhallgatott, aztán más hangon, egy tudós férfi hangján folytatta:
   - Ami most velünk történik, előre látható volt. Szellemi renyheség uralkodik el rajtunk. Nem kellenek a könyvek; már a bűnügyi regények is túlzott szellemi megterhelést jelentenek. Nincs már játék, legfeljebb a pasziánsz. Már a gyermeteg mozi sem vonz senkit. Eközben a majmok szép csendben töprengenek. Agyuk kifejlődik a magános töprengésben. .. és beszélni kezdenek. Ó, velünk keveset, majdnem semmit; legfeljebb néhány megvető visszautasítást mondanak azoknak a vakmerő embereknek, akik még mernek nekik parancsolni. De éjszakánként, amikor nem vagyunk közelükben, kicserélik tapasztalataikat, és egymást bátorítják.
   Újabb szünet után egy rémült női hang szólalt meg:
   - Már túlságosan féltem. Nem lehetett így tovább élni.
   Otthagytam a lakást a gorillának. Elmenekültem a saját házamból.
   Évek óta volt nálam, és hűségesen szolgált. De apránként megváltozott. Este kezdett eljárni, gyűléseken vett részt. Megtanult beszélni. A munkát megtagadta. Egy hónappal ezelőtt rám parancsolt, hogy csináljam meg a főzést és a mosogatást. Az én tányérjaimból kezdett enni az én saját evőeszközeimmel. A múlt héten a szobámból is kikergetett. Egy fotelban kellett aludnom a szalonban. Minthogy nem mertem megszidni vagy megbüntetni, szelídséggel próbálkoztam. Kinevetett, és még többet követelt. Ez már túl sok a bajból. Feladtam.
   Egy táborba menekültem, más nők közé, akik ugyanúgy jártak, mint én. Vannak itt férfiak is, bennük sincs több bátorság, mint mibennünk. Az élet nyomorúságos itt, távol a várostól. Szégyenben élünk, nem is beszélünk egymással. Az első napokban még rakosgattam a pasziánszkártyát, de már erre sincs erőm.
   Itt megint megállt a nő, és most egy férfihang lépett be:
   - Azt hiszem; felfedeztem a rák orvosságát. Ki akartam próbálni, ahogy előző felfedezéseimmel is szoktam. Óvatosabb voltam, de nem eléggé. Egy idő óta a majmok nagyon kelletlenül álltak rá a kísérletekre. Georges, a csimpánz ketrecébe csak úgy léptem be, ha előzőleg két asszisztensem lefogta. Hozzákészültem, hogy beadom neki az injekciót, a rákokozó injekciót. Be kellett neki adni, ha utána ki akarom gyógyítani. Georges arca belenyugvást mutatott. Nem mozdult, de gonosz kis szemével mögém nézett. Túl későn kaptam észbe. A gorillák, az a hat gorilla, akiket a pestishez tartalékoltam, kiszabadultak. Szóval összeesküvés. Fölébünk kerekedtek. Georges irányította a hadműveletet, a mi nyelvünkön. Tökéletesen engem utánzott. Megparancsolta, hogy kötözzenek bennünket az asztal tetejére; a gorillák pontosan végrehajtották. Akkor elvette a fecskendőt, s mindhármunkba belefecskendezte a halálos folyadékot. Így most rákos lettem. Ez teljesen bizonyos; mert ha az ellenszer hatásosságához férhet is kétség, a végzetes szérum már régóta tökéletes, és ki van próbálva.
   Miután kiürítette a fecskendőt, Georges barátságosan arcul legyintett, ahogyan gyakran én csináltam a majmaimmal. Mert én mindig jól bántam velük. Nálam mindig több cirógatást kaptak, mint verést. Néhány nappal később felismertem a betegség első jeleit magamon a ketrecben, ahová bezártak minket. Georges is felismerte, és hallottam, amint a többieknek mondja, megkezdi a kúrát, s ez újabb rémülettel töltött el. Tudom, el vagyok veszve. Már nincs bizalmam az új orvosságban. Még hamarább végezhet velem! Az éjszaka sikerült kitörnöm a ketrecből és elmenekülnöm. A várostól messze egy táborba menekültem. Két hónapom lehet még hátra. Pasziánszozni fogok ezalatt és aludni.
   Újabb női hang vette át a váltóbotot:
   - Állatszelídítő voltam. Tizenkét orangutánnal mutattam be a számomat; nagyszerű példányok voltak. Most én vagyok az ő ketrecükben, több cirkuszi artistával egyetemben.
   Nem szabad igazságtalannak lennem. A majmok jól bánnak velünk, és bőségesen adnak enni. Kicserélik fekvőhelyünkön a szalmát, ha már nagyon piszkos. Nem rosszindulatúak; csak azokat fenyítik meg közöttünk, akik gonoszkodnak, és nem akarják megcsinálni azokat a mutatványokat, melyekről ők fejükbe vették, hogy megtanítanak rájuk. Mit érnek az ellenkezéssel? Én vita nélkül alávetem magam szeszélyeiknek. Négykézláb mászom, szökdécselek. Velem kedvesek is. Nem is érzem magam szerencsétlennek. Nincs többé semmi gondom, nincs rajtam felelősség. Legtöbben közülünk hozzászoktak ehhez a rendhez.
   Ezúttal hosszú szünetet tartott a nő, közben Cornélius zavarba ejtőn bámult rám. Tökéletesen megértettem gondolatait. Egy ennyire elsatnyult emberi faj, mely oly könnyen megadta magát, nem töltötte-e ki valóban a maga idejét itt a bolygón, s nem kellett-e helyét egy nemesebb fajnak átadnia. Elvörösödtem, és elfordítottam a fejem. Az asszony most folytatta, de egyre rémültebb hangsúllyal:
   - Megszállták már az egész várost. Már csak néhány százan maradtunk meg ebben a menedékben, és helyzetünk válságos. A mienk az utolsó embercsoport a város környékén, de a majmok nem fogják tűrni, hogy itt maradjunk szabadon a közelükben. Más táborokból már sok ember messzebbre menekült, az erdők belsejébe, a többiek megadták magukat, hogy legyen mit enniük. Itt mi nem menekülünk, főleg mert lusták vagyunk. Csak alszunk, és képtelenek vagyunk bármiféle ellenállást megszervezni...
   Ettől féltem! Vad zenebona hallatszik. Mintha egy katonai induló visszája volna... Segítség! Ők azok, a majmok! Körülfogtak bennünket. Óriási gorillák vezetik őket. Megkaparintották a trombitákat s a dobokat és az egyenruhákat; nyilván a fegyvereket is... Nem, fegyverük nincs. Ó, milyen kegyetlen megaláztatás, micsoda égbekiáltó igazságtalanság! Megérkezett a sereg, a kezükben korbácsot lóbálnak!
  
   IX.
  
   Hélius néhány eredményének híre végül as kiszivárgott. Valószínű, hogy ő maga sem tudta nyelvét tartani, elbódította a siker. Városszerte suttogják, hogy a tudósnak sikerült megszólaltatni az embereket. Ráadásul az ásatásvárosban történt felfedezéseket is megírta a sajtó, és bár általában félremagyarázzák tanulságukat, néhány újságíró nagyon közel jár az igazsághoz. Mindebből rossz hangulat kapott lábra a lakosságban, mely egyrészt a vezetőségnek irányomban megnövekedett bizalmatlanságában nyilvánul meg, másrészt napról napra nyugtalanítóbb magatartásukban.
   Cornéliusnak vannak ellenségei. Nem meri nyíltan közzétenni felfedezéseit. Ha megpróbálná, a felsőbb körök kétségtelenül szembehelyezkednének. Az orangutánok csoportja, Zaiusszal az élen, le akarja járatni. A majmok nemzetsége elleni összeesküvésről beszélnek, és engem többé-kevésbé nyíltan a pártütők egyikének kiáltottak ki. A gorillák még nem foglaltak hivatalosan állást, de ők mindig ellene vannak mindennek, ami megzavarhatná a közrendet.
  
   Ma nagy érzelmekben lehetett részem. Az annyira várt esemény bekövetkezett. Eleinte úsztam a boldogságban, de mindent jól meggondolva, félni kezdtem a felidézett új veszélytől. Nova egy fiút hozott világra.
   Fiam van, gyermekem lett a Soror bolygón! Már meg is néztem. De nem minden nehézség nélkül. A tiltó rendelkezések egyre szigorúbbak lettek, és Novát meg se látogathattam, a szülést megelőző héten. Zira hozta meg a hírt. Ő, akármi is történjék, ő megmarad hűséges barátnak. Olyan zaklatottnak halált, hogy magára vállalta az új családommal való találkozás megszervezését. A szülés után néhány nappal vitt el hozzájuk, jól benne az éjszakában, mert az újszülöttet napközben szigorúan őrzik.
   Így hát láttam őt. Nagyszerű kisbaba. A szalmán feküdt, mint egy új Kisjézus, anyja kebléhez tapadva. Hasonlít hozzám, de Nova szépségét is örökölte. Nova fenyegetően felmordult, mikor benyitottam az ajtón. Ő is nyugtalan. Felállt, készen a karmolásra, de megnyugodott, amint rám ismert. Biztosra veszem, hogy anyasága jó néhány fokkal feljebb emelte őt a létezés lépcsőjén. A tűnő szikra állandó csillogássá változott a szemében. Szenvedélyesen ölelem fiacskámat, szándékosan nem gondolok a felhőkre, melyek fejünk fölött tornyosulnak.
   Ember lesz belőle, valódi ember, bizonyos vagyok benne. A szellem ott ragyog vonásaiban és tekintetében. Én gyújtottam ki ezt a szent lángot. Énáltalam fog újjáéledni és kivirágozni ezen a bolygón az ember. Ha majd megnő, családot alapít, és...
   Ha majd megnő! Beleborzadok, ha gyermekségének körülményeire gondolok és mindarra az akadályra, mely útjában fog állni. De nem számít! Mi hárman győzedelmeskedünk. Az biztos. Hármunkat mondom, mert már Nova is a mi fajtánk. Elég csak látni, hogyan nézi gyermekét. Ha nyalogatja is még e különös bolygó emberanyáinak módjára, arca már egészen átlelkesült.
   Visszateszem a szalmára. Meg lehetek nyugodva jellege felől. Még nem beszél, de... félrebeszélek, hiszen csak háromnapos, de beszélni fog! Íme, most halkan sírdogál, sír, mint egy földi embergyerek, és nem üvölt. Nova is jól megérti, és csodálkozó áhítattal szemléli.
   Zira sem érti félre. Odajön, szőrös fülei felágaskodnak, és csendben, hosszan, komolyan nézi a csecsemőt. Aztán szól nekem, hogy nem maradhatok itt tovább. Nagyon veszélyessé válna mindnyájunk számára, ha engem itt találnának. Megígéri, hogy vigyáz a kicsinyemre, és tudom, megtartja szavát. De jól tudom, hogy őt túlságos barátsággal gyanúsítják irántam, és reszketek arra az eshetőségre gondolva, hogy elbocsáthatják. Nem hozhatom ilyen veszélybe.
   Szenvedélyesen megcsókolom kis családomat, és elmegyek. Amint visszanézek, látom, hogy a nőmajom, mielőtt bezárná a ketrecet, szintén ráhajlik az embergyerekre, és orrát gyengéden homlokához érinti. És Nova nem is tiltakozik! Eltűri ezt a kedveskedést, mint természetes dolgot. Ha arra gondolok, milyen ellenszenvvel viseltetett Zirával szemben, ebben is újabb csodát kell látnom.
   Együtt távozunk. Minden tagom reszket, de látom, hogy Zira is el van érzékenyülve, akárcsak én.
   - Ulysse - zokog fel, és letörli könnyét -, néha úgy érzem, hogy ez a gyermek az enyém is!
  
  
  
    
     A következő fejezet