IV.
  
   Tegyük fel - mondtam magamban -, hogy ezen a bolygón is az ember uralkodott teljhatalmúlag. Tegyük fel, hogy a mienkhez hasonló emberi civilizáció virágzott a Sororon több mint tízezer éve...
   Többé ez már nemcsak esztelen feltételezés, sőt! Amint megfogalmaztam, máris éreztem azt a boldogságot, amit a sok téves út között az egyedüli helyes ösvény megtalálása hoz magával. Tudom, hogy ennek az útnak a végén lelhető meg a nyugtalanító majomrejtély megfejtése. Ráébredek, hogy tudat alatt mindig is valami efféle megoldásra vágyakoztam.
   A repülőgépben ülök, mely visszavisz a fővárosba, Cornélius egyik titkárának, egy kevés szavú csimpánznak a társaságában. Én sem érzem semmi szükségét, hogy beszélgessek vele. Keresve sem találhatnék jobb alkalmat ennél az utazásnál, hogy kissé rendezzem gondolataimat.
   ...Tételezzük fel tehát a Soror bolygón egy mienkhez hasonló régi kultúra jelenlétét. Lehetséges-e, hogy értelem nélküli lények örökítették tovább, egyszerűen utánzás segítségével? Az igenlő válasz erre a kérdésre túl kockázatosnak tűnik, de ahogy újra és újra forgatom gondolataimban, egyre több érv bukkan fel, melyek lassanként megfosztják különcködő színezetétől. Hogy egyszer tökéletesített gépek válthatnak fel minket, ha jól emlékszem, a Földön ez eléggé elterjedt vélemény. Nemcsak a költők és regényírók közt honosodott meg, hanem a társadalom minden rétegében. Talán éppen ezért bosszantja a kiváltságos elméket, mert ennyire elterjedt, s mintha ösztönösen született volna a tömegek képzeletében. És talán éppen ezért tartalmaz valamit az igazságból. Csak valamit; a gépek mindig megmaradnak gépeknek; a legtökéletesebb számítógép is csak robotgép. De ha egyszer élőlényekről van szó, akik egy bizonyos fokú tudattal bírnak, mint például a majmok? És éppenséggel a majmok éles utánzóösztönnel vannak megáldva...
   Behunyom a szemem. Ringatózom a motorbúgás hullámain. Szükségét érzem az önmagammal való vitának, hogy tisztázhassam álláspontomat.
   Mi jellemez egy civilizációt? A kivételes lángelme? Nem; a mindennapok élete... Hm! Tulajdonítsunk nagy szerepet a szellemnek. Vegyük ebben is első helyen a művészeteket, legelsőnek az irodalmat. Hát az irodalom valóban elérhetetlen-e a felsőbbrendű majmok számára, ha feltételezzük, hogy képesek szavakat rakosgatni egymás mellé? Hát miből tevődik össze a mi irodalmunk? Remekművekből? Bizony, megint csak nem. De ha egyszer megszületett egy igazán eredeti mű évszázadonként egy-kettő ha akad -, az irodalmárok ezt utánozzák, vagyis másolgatják, minek következtében százezernyi könyv kerül kiadásra, melyek ugyanazt a témát dolgozzák fel, némileg különböző címek alatt, más és más mondatszerkesztéssel. A majmok, akiknek lényéhez tartozik az utánzás, szükségképpen meg tudják ezt tenni, feltéve, hogy megtanulják a szavakat használni.
   Végül is a nyelv tekinthető az egyetlen igazi ellenvetésnek. De vigyázat! Nem feltétlenül szükséges, hogy a majmok meg is értsék, amit lemásolnak, ahhoz, hogy egyetlen könyv nyomán százezret állítsanak elő. Ez nálunk éppen úgy nem fontos, mint náluk. Ahogy nekünk, nekik is elegendő, ha ismételni tudják mindazt, amit hallottak. Az irodalmi eljárás további része már tisztára gépies. Itt ragyog fel teljes fényében egyes élettantudósok felfogása; akik azt állítják, hogy a majmok szervezeti felépítésében semmi sem teszi lehetetlenné a beszédet; legfeljebb, hogy nem akarnak beszélni. Igen jól fel lehet tételezni, hogy ez a szándék egy szép napon megjelenik, valami hirtelen mutáció következtében.
   Így hát egy mienkhez hasonló irodalom továbbvitele beszélő majmok révén semmiképpen sem elképzelhetetlen. A későbbiekben talán néhány iró-majom feljebb tudott kapaszkodni az értelem fokain. Ahogy tudós barátom, Cornélius mondja, az ész a mozdulatokban öltött testet - ez esetben a beszéd műveletében -, és néhány új gondolat is megjelenhetett a majmok új világában, évszázadonként talán egy; akárcsak nálunk.
   Amint megvidámodva tovább szőttem a gondolatoknak ezt a fonalát, könnyen beláttam, hogy a főváros múzeumaiban általában annyira megcsodált szobrokat és festményeket könnyen készíthették jól idomított állatok, s általában is szakemberré válhattak minden emberi tevékenységben, ideértve a filmszakmát is.
   Ha már elsőnek a szellem magasabb rendű tevékenységét tekintettem át, igazán könnyű volt elméletemet az egyéb tevékenységek területére is kiterjeszteni. Egész iparunk könnyen megadta magát elemzésemnek. Nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy időbeli kifejlődéséhez semmiféle értelmi behatásokra nem volt szüksége. A kezdetén ott állnak a segédmunkások, akik állandóan ugyanazokat a mozdulatokat végzik, s melyeket a majmok hibátlanul eltanulhattak; egy fokkal feljebb azok a munkaerők, akiknek az a szerepük, hogy összeállítsanak bizonyos jelentéseket, és adott körülmények között kimondjanak bizonyos szavakat. Mindez csak feltételes reflex kérdése. Az igazgatásnak még magasabb fokán még egyszerűbbnek tűnik a majmolás. Ha elfogadjuk ezt a módszert, a gorilláknak nincs más dolguk, mint hogy utánozzanak bizonyos pózokat, elmondjanak egyes beszédeket, melyek mind egy kaptafára vannak húzva.
   Így egyszerre csak új szemszögben kezdtem látni a legkülönfélébb földi tevékenységeket, és elképzeltem, hogy mindent majmok végeznek. Némi elégtétellel engedtem át magam ennek a játékos képzelődésnek, mely most már nem kívánt tőlem szellemi erőfeszítést. Így magam elé képzeltem néhány politikai gyűlést, melyeken újságíróként vettem részt. Felidéztem egyes személyiségek elcsépelt szólamait, akiktől egyébként interjút kellett kérnem. Különösen elevenen éltem át újból egy pert, melynek üléseit évekkel ezelőtt látogattam.
   A védő egyike volt az ügyvédi kar kiválóságainak. Hogyan jelenhetén most meg számomra egy gőgös gorilla képében, ugyanúgy, mint egy másik híresség, a főügyész? Vajon miért változott át bennem mozdulataik és közbeszólásaik áradata csupa feltételes reflexszé, mely a kitűnő idomítás eredménye? Miért keveredett össze az elnök egy nagyképű orangután figurájával, aki bemagolt mondatokat mond el gépiesen, ahogy a tanúvallomások sora vagy a tömeg zaja sorra kiváltja belőle?
  
   Így töltöttem utamat, a kínálkozó hasonlítások csak úgy rajzottak fejemben. Mikor az üzleti világra, a bankokra gondoltam, a legutolsó felmerülő emlékem egy jellegzetes majomlátványosság volt, egy frissen szerzett sororbeli élmény. Egy tőzsdei jelenetről van szó. Cornélius egyik barátja akart oda vinni, mert ez volt a főváros egyik nevezetessége. A következő látványban volt részem, ahogy az utazás utolsó perceiben rendkívüli élességgel újra felidéződött bennem.
   A Tőzsde, ez a nagy építmény már kívül valami különös hangulatot árasztott, mely a sűrű és zavaros morajból keletkezhetett, és egyre nőtt, ahogy közeledtünk, míg végül fülsértő lármává erősödött. Mikor beléptünk, a zűrzavar kellős közepébe kerültünk. Egy oszlopnak vetettem a hátam. Az egyes majmokhoz már hozzászoktam, de ha ilyen sűrű tömegben vettek körül, rendszerint belekábultam... Most is ez történt, és a látvány még zabolátlanabbnak tűnt számomra, mint a tudósok gyülekezete azon a híres kongresszuson. Tessék elképzelni egy minden kiterjedésében óriási termet, melyet zsúfolásig megtöltenek a majmok, üvöltöző és hadonászó majmok, akik összevissza futkároznak, megint más őrjöngő majmok, és ezek a majmok nemcsak lent kerülgették egymást, meg rohantak egymásnak, hanem nyüzsgő tömegük egész a mennyezetig ért, mely különben oly magasan fent volt, hogy beleszédültem. Ugyanis mindenütt létrák, lengőhinták, kötelek voltak felszerelve, és ezek segítségével tudtak akár pillanatonként helyet változtatni. A terem teljes térfogatát betöltötték így, s az egész egy óriási ketrec képét vette fel, mely a négykezűek fura mutatványaival szolgált.
   A majmok szó szerinti értelemben röpködtek a levegőben, valamelyik szert hirtelen elkapva, mikor én már azt hittem, hogy lezuhannak. S mindezt pokoli lárma övezte, kiáltások, nevek, sőt olyan hangok, melyek csak nem is emlékeztettek valami nyelvre. Voltak majmok, akik ugattak, igen, ugattak, látszólag minden ok nélkül, miközben egy hosszú kötélre függeszkedve a terem egyik végéből a másikba lendültek át.
   - Látott már valaha is ehhez hasonlót? - kérdezte nagy büszkén Cornélius barátja.
   Könnyen igazat adhattam neki. A majmokról szerzett minden előzetes ismeretemet elő kellett szednem, hogy végül is tudatos lényeknek tekintsem ezeket itt. Egyetlen értelmes lény, aki ebbe a cirkuszba került, nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy bolondok vagy veszett állatok ugrándozását látja. Az értelem szikrája sem csillant fel a tekintetekben, és itt mintha mindnyájan hasonlítottak volna egymásra. Egyformán voltak öltözve, s mindnyájan azonos maszkot hordtak, az őrjöngés álarcát.
   A legzavaróbb pedig az volt ebben a látomásban, hogy éppen fordítottjaként annak a másik káprázatnak, melynek révén egy földi jelenet szereplőit gorilláknak vagy orangutánoknak láttam, ennek az esztelen tömegnek alakjait emberi alakoknak hittem. Embereknek tűntek, amint ott üvöltöttek és ugattak, és kötelekbe csimpaszkodtak, hogy a leghamarább átérjenek. Lázas képzeletemben most más vonásait is újra átéltem ennek a jelenetnek. Vissza kellett emlékeznem, hogy miután hosszú ideig szemlélődtem, végül is megfigyeltem néhány olyan mozzanatot, melyek halványan azt súgták, hogy ez a zűrzavar mégiscsak valami értelmes tevékenységet takar. A vadállati üvöltözésből kihallatszott néha egy értelmes szó. Egy gorilla, mely szédületes magasságban valami tákolmányon kuporgott, egy pillanatra sem szüntetve meg iszonyú hadonászását, időnként biztos lábbal megragadott egy krétát, és felírt egy számot a táblára, amelynek bizonyára volt értelme. Ebben a gorillában is emberi vonásokat véltem felfedezni.
   Az érzékletes képzelgésből csak úgy tudtam magam kiszakítani, hogy újra a majomcivilizáció eredetére vonatkozó vázlatos elméletemre gondoltam, s újabb érveket találtam hozzá a pénzvilág jeleneteinek a felidézésében.
   A gép leszállt. Megérkeztünk a fővárosba. Zira kijött elém a repülőtérre. Már messziről megismertem diáksapkáját, ahogy a fülére volt húzva, és megörültem neki. Mikor a vámolás után szemtől szemben álltam vele, alig tudtam magam visszatartani, hogy át ne öleljem.
  
   V.
  
   A visszatérést követő hónapot ágyban töltöttem egy olyan betegséggel, melyet minden valószínűség szerint az ásatásoknál szereztem, s mely a mocsárlázhoz hasonló heves lázrohamokban nyilvánult meg. Fájdalmaim nem voltak, de agyam tűzben égett, s állandóan annak az elképesztő igazságnak a részletein gondolkoztam, mely feltárult előttem. Többé nem volt kétséges számomra, hogy a Soror bolygón egy emberi kor előzte meg a majmok korát, s ettől a tudattól különös bódultság vett erőt rajtam.
   Ha jól meggondolom, nem is tudom, hogy erre a felfedezésre büszkének kell-e lennem, vagy szégyent éreznem miatta. Önérzetem elégedetten állapítja meg, hogy a majmok nem találtak fel semmit, csak egyszerűen utánoztak. Az a gondolat viszont megalázó, hogy az emberi civilizációt ilyen könnyen átvehették a majmok.
   Hogyan történhetett meg mindez? Lázálmaimban folyton erre a kérdésre térek vissza. Kétségtelen, hogy régóta úgy tudjuk, hogy a civilizációk elpusztulnak, de egy ilyen tökéletes megsemmisülés mégis lesújtó érzés. Egy borzasztó csapás sújtott le? Egy világkatasztrófa? Vagy bekövetkezett az egyik fél lassú lezüllése és a másik fokozatos felemelkedése? Erre az utóbbi magyarázatra hajlok, és nagyon is árulkodó jeleket találok erre vonatkozólag a majmok viszonyaiban és jelenlegi érdeklődésében.
   Mekkora jelentőséget tulajdonítanak például a fejlődéstani kutatásoknak! Nos hát világosan látom a gyökerét. A régi rendben bizonyára sok majom szolgált kísérleti alanyul az emberek számára, ahogyan ma nálunk történik. Ezek vették először kezükbe a fáklyát; ezek lettek a forradalom előőrsei. Természetesen azzal kezdték, hogy a gazdáiktól ellesett mozdulatokat és viselkedést utánozták; ezek a gazdák pedig kutatók, élettantudósok, orvosok, ápolók vagy őrök voltak. Innét származhat az a különös bélyeg, mely ma is ott ékeskedik majdnem minden tevékenységükön.
   És az emberek, mi történt velük eközben?
   Eleget morfondíroztam a majmokon! Már két hónapja, hogy utoljára láttam régi fogolytársaimat, az én embertestvéreimet. Ma már jobban vagyok. A láz elmúlt. Tegnap már megmondtam Zirának - betegségem alatt úgy ápolt, mintha édestestvérem lett volna -, mondtam neki, hogy szeretném folytatni tanulmányaimat az ő szolgálati részlegében. Nem sok elragadtatást mutatott, de nem tett ellenvetést. Hát itt az idő, hogy odalátogassak.
  
   Itt állok ismét a ketrecek csarnokában. Különös elfogódottság szorongat a küszöbön. Most más megvilágításban látom a teremtményeket. Mielőtt beléptem, szorongással kérdeztem magamban, vajon megismernek-e majd hosszú távollétem után. Nos, felismertek. Minden szempár, ugyanúgy, mint régen, rám szegeződik; méghozzá tiszteletteljes megadással. Vajon álom csupán, hogy új árnyalatot vélek bennük felfedezni, mely csak nekem szól, s mely egészen más, mint amit az őr majmokkal szemben kifejezésre juttatnak? Nem lehet meghatározni e fényt; mintha valami újonnan ébredt érdeklődés, egy szokatlan érzés bukkant volna fel, ősi emlékek árnyai, melyek az állati lét alól próbálkoznak felszínre jutni, és talán... valami tétova reménysugár is.
   Azt hiszem, valahol a tudatom mélyén én is ott táplálom egy idő óta ezt a reményt. Ez áraszt el lázas borzongással. Én vagyok az az ember, Ulysse Mérou, akit a végzet erre a bolygóra vezérelt, hogy az ember újjászületésének eszköze legyek!
   Íme, most világosan kimondtam azt a zavaros érzést, mely már egy hónap óta folyton visszatér. Az isten nem játszik kockajátékot - mondta az egykori természettudós. A világmindenségben nincsenek véletlenek. Valami felsőbb akarat határozott úgy, hogy a Betelgeuze naprendszerére utazzam. Most rajtam a sor, méltónak kell mutatkoznom erre a szerepre: én leszek ennek az elbukott emberiségnek az új megváltója.
   Lassan körbejárom a termet, úgy, mint azelőtt. Erővel visszatartom magam, hogy oda ne rohanjak Nova ketrecéhez. Lehet-e joga a végzet küldöttjének, hogy kedvenceket tartson? Mindegyik alattvalómhoz külön-külön néhány szót intézek... Ma még nem fognak beszélni; de nem vagyok vigasztalan; az egész élet rendelkezésemre áll, hogy küldetésemet teljesítsem.
   Jól kiszámított nemtörődömséggel közeledem régi ketrecemhez. Odapillantok szemem sarkából, de nem látom Nova rácson kinyúló kezét, nem hallom az örömteli kiáltozást, mellyel újabban engem szokott fogadni. Sötét előérzet rohan meg. Már nem tudom magam fegyelmezni, odaszaladok. A ketrec üres. .
   Olyan haragosan szólítom elő az őrt, hogy a foglyok megremegnek. Zanam jön elő. Nincs nagyon ínyére, hogy parancsolgatok neki, de Zira elrendelte, hogy mindig a rendelkezésemre kell állnia.
   - Hol van Nova?
   Mogorván felel, nem tud felőle semmit. Egy napon minden magyarázat nélkül elvitték. Tovább faggatom, eredmény nélkül. Végül szerencsére feltűnik Zira, aki ellenőrző körútját kezdi el. Ott talál engem az üres ketrec előtt, látja felindultságomat. Mintha zavarban volna, másról kezd beszélni.
   - Most érkezett meg Cornélius. Szeretne találkozni veled. E pillanatban fütyülök Cornéliusra, minden csimpánzra, minden gorillára, az égen és pokolban található minden szörnyre. A cellát mutatom.
   - Nova?
   - Gyengélkedik - felel a nő. - Egy külön épületben helyezték el.
   Int nekem, kihív magával, távol az őrtől.
   - Az igazgató szavamat vette, hogy titokban tartom. Mégis azt hiszem, neked tudnod kell.
   - Beteg?
   - Nem súlyos; de az ügy elég fontos ahhoz, hogy a vezetőséget nyugtalanítsa. Nova vemhes.
   - Hogyan?
   - Akarom mondani: állapotos - igazítja ki szavát a nőstény majom, és sunyin néz az arcomba.
  
   VI.
  
   Ott állok kábultan, képtelen vagyok felfogni, mi mindent hozhat magával ez az esemény. Elsőnek egy csomó alantasabb részlet merül fel bennem, és egy nyugtalanító kérdés kínoz: hogyan lehetséges, hogy nekem erről egy szót sem szóltak? De Zira nem nagyon hagy időt a tiltakozásra.
   - Két hónapja vettem észre, mikor visszajöttem az útról. A gorillák semmit sem fogtak fel az egészből. Telefonáltam Cornéliusnak, ő aztán hosszan tanácskozott az igazgatóval. Mind a ketten arra a véleményre jutották, hogy jobb titokban tartani. Rajtuk és rajtam kívül senki sem tud semmit. Egy teljesen elkülönített ketrecbe tettük, és én magam látom el.
   Ezt a titkolózást Cornélius részéről árulásnak érzem, s úgy látom, Zira zavarban van. Az az érzésem, hogy a homályban valami mesterkedés van készülőben.
   - Nyugodjál meg. Jól el van látva, semmije nem hiányzik. A legapróbb szükségleteiről is gondoskodom. Soha nem övezett ennyi gondoskodás egy terhes emberi nőstényt.
   Csúfondáros pillantása előtt lesütöm a szemem, mint egy csínytevésen kapott iskolás gyerek. Zira erőlteti az ironikus hangot, de érzem, hogy zavarban van. Igaz, tudom jól, hogy Novával való testi kapcsolatom nem volt kedvére, amióta megtudta, hogy értelmes lény vagyok, de a bosszúságon kívül valami más is van a tekintetében. Irántam érzett ragaszkodása okozhatja nyugtalanságát. A Nova körüli titkolózás nem ígér semmi jót. Úgy hiszem, nem mondta el a teljes igazságot, hogy a Nagy Tanács is tájékozva van a helyzetről, s talán a legmagasabb körökben is zajlik a vita.
   - Mikorra esedékes a szülés? - Három-négy hónapon belül.
   Most teljesen kizökkent a dolog tragikomikus jellege. Apa leszek a Betelgeuze csillagrendszerben! Gyermekem lesz a Soror bolygón, egy olyan nőtől, aki iránt nagy testi vonzalmat, néha részvétet érzek, de akinek csak állati agyveleje van. A nagy világmindenségben senki más nem jutott ilyen furcsa helyzetbe. Egyszerre volna kedvem sírni és nevetni.
   - Zira, szeretném őt látni! Bosszúság suhan át az arcán.
   - Tudtam, hogy erre fogsz kérni. Beszéltem már Cornéliusszal, úgy hiszem, meg fogja engedni. Most az irodájában vár rád.
   - Cornélius egy áruló!
   - Nincs jogod, hogy így beszélj. Kétfelé taszítja őt tudományszeretete és a majomkötelesség. Az természetes, hogy ez a közeledő szülés nagy aggodalommal tölti el.
   Egyre jobban elfog a félelem, míg mögötte haladok az intézet folyosóján. El tudom képzelni a majomtudósok szempontjait és ijedtségüket, hogy egy új faj születhet, amely... istenemre, most világosan látom, hogyan lehet elvégezni a küldetést, melyre kijelöltettem...
   Cornélius szívélyesen üdvözöl, de most már állandóan feszélyezettség uralkodik közöttünk. Néha szinte borzadállyal tekint rám. Erőt veszek magamon, hogy ne rögtön a szívemen fekvő tárgyra térjek. Érdeklődöm, hogyan utazott, és mi történt még a romok közt töltött időben.
   - Nagyon izgalmas dolgok. A cáfolhatatlan bizonyítékok egész sora van birtokomban.
   Aprócska, értelmes szemei felizzanak. Nem tudja megállni, hogy el ne dicsekedjék sikerével. Zirának teljesen igaza van: lelke megoszlik tudományos szenvedélye és a majomkötelessége között. E pillanatban a tudós beszélt belőle, a lelkesült tudós, akinek számára csupán elméletének diadala fontos.
   - Előkerültek például csontvázak - mondta -, nem egy, hanem egy egész sereg, és olyan együttesben, hogy kétségbevonhatatlanul temető volt ott. Ez elegendő a legmakacsabbak meggyőzésére is. Természetesen az orangutánok hajlíthatatlanul csak érdekes véletlennek tekintik mindezt.
   - És milyen csontvázak ezek? - Nem majmoktól származnak. - Értem.
   Hosszan egymás szemébe nézünk. Kissé csökkent lelkesedéssel, vontatottan folytatja
   - Nem titkolhatom el ön előtt, úgyis kitalálta: emberi csontvázak.
   Zira bizonyára tudta már, mert nem látszik rajta semmiféle meglepetés. Mindketten mereven néznek rám. Cornélius végül elszánja magát, és kertelés nélkül kifejti a kérdést
   - Ma már bizonyos vagyok benne, hogy a bolygónkon valaha létezett egy emberi faj, mely önhöz és a Földön lakó emberekhez hasonló értelemmel rendelkezett, s mely később elfajzott, és állati sorba süllyedt... Egyébként, mikor hazajöttem, más bizonyítékot is találtam minderre.
   - Más bizonyítékokat?
   - Igen. Az agyélettani osztály vezetője, egy nagy reményű csimpánz fedezte fel ezeket, szinte zseniális... Téved, ha azt hiszi - folytatta sebzett gúnnyal -, hogy a majmok mindig csak utánzók voltak. Fontos felfedezésekre jutottunk egyes tudományágakban, nevezetesen az agyra vonatkozó kísérletekben. Majd egyszer bemutatom önnek az eredményeket, ha módom lesz rá. Biztosra veszem, hogy el fog csodálkozni.
   Mintha saját magát akarta volna meggyőzni a majmok eszességéről, és indokolatlanul támadólag beszélt. Én sohase tettem erre vonatkozólag észrevételeket. Ő maga kesergett az alkotó szellem hiányáról a majmoknál, nincs még két hónapja. Büszkeségi rohamában így folytatta:
   - Higgyen nekem, eljön az a nap, amikor minden téren magunk mögött hagyjuk az embereket. És ha úgy gondolná, nem valami véletlen baleset miatt vettük át mi az emberek örökét. Ez az esemény a fejlődés szabályos menetében következett be. Az értelmes ember betöltötte a maga idejét, és egy magasabb rendű lénynek kellett jönnie, hogy az eddigi felfedezések lényegét megőrizve és egy látszólagos egy helyben állás időszakában azokat elsajátítva új, nagy fejlődést fusson be.
   Ez a dolognak újfajta szemlélete. Válaszolhatnám neki azt is, hogy miközöttünk is sok ember táplál olyan érzést, hogy egy szép napon magasabb rendű lény fogja az embert felváltani, de hogy egyetlen tudós, egyetlen költő képzeletében sem merült fel, hogy ez a szuperember majombőrben fog jelentkezni. De ezen a ponton nem is volna kedvem vitatkozni. Nem az-e úgyis a lényeg, hogy az ész valamelyik szervben testet ölt? Hogy milyen formában, az nem lényeges. Egész más jár a fejemben; a beszélgetést Novára terelem s jelenlegi helyzetére. Cornélius nem fűz hozzá megjegyzést, hanem igyekszik vigasztalni engem.
   - Ne nyugtalankodjék. Remélem, minden rendbe fog jönni. Valószínűleg ugyanolyan kis kölyök lesz, mint minden más emberkölyök a Sororon.
   - Én pedig azt remélem, hogy nem. Biztosra veszem, hogy fog tudni beszélni. - Nem tudtam fékezni magam, és felháborodva mondtam ellent. Zira homlokát ráncolva próbált elhallgattatni.
   - Ne állítsa ezt oly erősen - mondta komolyan Cornélius -, az ő érdekében, s az önében is.
   Kissé barátságosabban tette hozzá
   - Ha beszélni fog, nem tudom, hogy továbbra is meg tudnám-e önt védeni, mint eddig. Ön, úgy látszik, nem számol azzal, hogy a Nagy Tanács fel van bolygatva, és hogy szigorú utasítást kaptam: a szülést a legnagyobb titokban kell tartani. Ha a vezetőség tudná, hogy ön mindent tud, Zirával együtt elbocsátanának, és ön egyedül maradna, szemben...
   - Szemben az ellenséggel?
   Elfordítja fejét. Tehát pontosan úgy van, ahogy gondoltam veszélyesnek tartanak a majomfajra nézve. Mégis örülhetek, hogy Cornéliust szövetségesnek, sőt barátomnak tarthatom. Zira sokkal nagyobb hévvel állhatott ki mellettem, mint azt velem sejtette, és Cornélius mindent kedvére fog tenni. Engedélyt ad Nova meglátogatására is, de természetesen csak a legnagyobb titokban.
   Zira egy különálló kis épület felé vezet, csak neki van hozzá kulcsa. A szoba, ahová belépünk, nem túl nagy. Három ketrec van benne, kettő üres. Nova lakik a harmadikban. Hallotta érkezésünket, s ösztönösen megérezte, hogy itt vagyok, mert felállt, és karját nyújtotta, még mielőtt megláthatott volna. Kezét szorongatom, és arcához értetem arcomat. Zira megvető arckifejezéssel vonja meg vállát, de ideadja a ketrec kulcsát, és kimegy őrködni a folyosóra. Milyen finom lélek lakozik ebben a nőstény majomban! Melyik nő volna képes ilyen gyengédségre? Ő rögtön megértette, hogy sok mindent kell egymásnak elmondanunk, és ezért egyedül hagy bennünket.
   Elmondani egymásnak? Ó, borzalom, elfeledkeztem Nova sajnálatra méltó természetéről! Berontottam a ketrecbe; karjaimba zártam Novát; úgy beszéltem hozzá, mintha értene, mintha például Zirával beszéltem volna.
   Biztos; hogy nem ért engem? Nincs valami homályos érzése legalább arról a küldetésről, mely ezentúl mi kettőnkre van bízva?
   Végigheveredtem a szalmán mellette. Megérintettem sajátságos szerelmünk készülődő gyümölcsét. Mégis az az érzésem, hogy jelenlegi állapota olyan magatartást, olyan méltóságot sugall neki, melyet azelőtt nem is ismert. Megremeg, amint kezemmel hasát simogatom. Szeme kifejezőbb lett, ez kétségtelen. Egyszerre nehézkesen nyögdécselni kezdi szótagonként a nevemet, ahogyan valamikor tanítgattam. Hát nem felejtette el a leckét! Öröm hullámzik végig rajtam. De szeme eltompul, félrefordul, és falánkan eszi a gyümölcsöket, melyeket ajándékba hoztam.
   Zira újra bejön; el kell válnunk. Kimegyünk. Minden erőm elhagy, s amint Zira elkísér a lakásomig, sírni kezdek, mint egy gyerek.
   - Ó, Zira, Zira!
   S míg ő becézget, akár egy jó anya, elkezdek beszélni, megállás nélkül, gyengéden beszélni, és kiadom magamból az érzéseknek és gondolatoknak árját, melyeket Nova nem tud megérteni.
  
  
    
     A következő fejezet