HARMADIK RÉSZ
  
   I.
  
   Nyugtalanító álmok után korán ébredtem fel. Háromszor-négyszer is megfordultam az ágyban, szememet dörzsöltem, míg öntudatom visszatért, annyira nem voltam még hozzászokva az emberi élethez, melyet pedig már egy hónapja folytattam, s minden reggel nyugtalanság fogott el, mert nem hallottam a szalma zörgését, és nem éreztem Nova testének melegét.
   De sikerült végre teljesen felébrednem. Az intézet egyik legkényelmesebb lakosztályában laktam. A majmok bőkezűnek bizonyultak. Volt hálószobám, fürdőszobám, televíziókészüléken voltak ruháim, könyveim. Minden lapot elolvastam; teljesen szabad voltam; kijárhattam, sétálhattam az utcákon, bármilyen szórakozóhelyre elmehettem. Ha nyilvános helyen jelentem meg, még mindig nagy érdeklődést váltottam ki, de az első napok izgalmai szép lassan elcsitultak.
   Most Cornélius volt az intézet tudományos főigazgatója. Zaiust leváltották - de azért kapott egy másik állást, sőt egy újabb kitüntetést is. Helyére Zira vőlegényét nevezték ki. Mindebből következett az is, hogy a munkatársi gárdát megfiatalították, a csimpánzok általában előléptek, s minden területen felpezsdült a munka. Zirát az új igazgató mellé osztották be.
   Én is részt vettem a tudományos kutatásokban, de már nem mint kísérleti nyúl, hanem mint munkatárs. Cornélius egyébként csak nagy nehézségek legyűrése árán, a Nagy Tanács egy részének tartózkodásával szemben tudta ehhez az engedélyt megszerezni. Úgy látszik, a hatóságok csak nehéz szívvel tudták elfogadni valódi lényemet és származásomat.
   Gyorsan felöltöztem, elhagytam a lakást, az intézetnek azon épülete felé indultam, ahol nemrég még magam is raboskodtam, s melynek még mindig Zira látta el a felügyeletét, új megbízatásai mellett. Cornélius engedélyével belefoghattam az emberek módszeres tanulmányozásába.
  
   Itt vagyok már a ketrecek termében, lépéseimmel rovom a járdát a rácsok között, akárcsak a bolygó urai. Be kell vallanom, hogy gyakran látogatok ide, sokkal gyakrabban, mint azt tanulmányaim megkívánnák. Az állandó majomkörnyezetet néha már túlságosan is terhesnek érzem, és itt afféle menedéket találok.
   A foglyok már ismernek, és elfogadnak mint feljebbvalót. Tesznek-e különbséget köztem és Zira meg az ennivalót hozó őrök között? Örülnék ennek, de úgy sejtem, nem. Egyhónapi szorgalommal és erőfeszítéssel sem sikerült, nekem sem sikerült magasabb teljesítményt kicsiholni belőlük, mint amire jól idomított állatok képesek. De valami titkos érzék azt súgja, hogy többre is lehetne velük vinni.
   Szeretném a beszédre megtanítani őket. Ez a legfőbb törekvésem. Eddig nem sikerült, ez igaz. Legfeljebb néhányan jutottak el addig, hogy egytagú szavakat ismételgessenek, ahogy nálunk a csimpánzok. Ez igen kevés, de makacs vagyok. És bátorít az az újfajta állhatatosság, mellyel minden szem az én tekintetemet keresi; ezek a tekintetek, úgy érzem, lassan megváltoznak; az állati kifejezéstelenség helyett valami magasabb rendeltetésű érdeklődést látok a mélyükön csírázni.
   Lassan körbejárom a termet, mindegyikük előtt megállok. Beszélek hozzájuk; szelíden, türelmesen beszélek. Már hozzászoktak a tőlem szokatlan megnyilatkozáshoz. Mintha figyelnének. Még néhány percig így folytatom, majd abbahagyom a teljes mondatokat, és csak szavakat mondok, többször is ismétlem, valami csekély visszhang reményében. Egyikük ügyetlenül formálgat egy szótagot, de ma nem is jut vele tovább. A kísérleti alany nemsokára elfárad, felhagy az emberfeletti feladattal, leheveredik a szalmára, mint valami kimerítő munka után. Nagyot sóhajtok s továbblépek. Végül ahhoz a ketrechez érkezem, ahol most Nova tengődik, magányosan és szomorúan. Szomorúan, legalábbis ezt szeretném hinni a földi ember önhittségével, és próbálom ezt az érzést leolvasni csodálatos, de kifejezéstelen arcvonásairól. Zira nem tett be hozzá másik társat, és ezért hálás vagyok.
   Gyakran gondolok Novára. Nem felejtem a vele töltött órákat. De többé nem léptem a ketrecbe; ettől visszatart emberi méltóságom. Hiszen ő csak egy állat. Én most felsőbb tudományos körökben forgolódom; hogyan folytathatnék egy ilyen méltatlan kapcsolatot? Elpirulok, ha bizalmas együttléteinkre gondolok. Mióta erre az oldalra kerültem, még arra is vigyázok, hogy ne tanúsítsak iránta nagyobb kedvességet, mint sorstársai iránt.
   Ennek ellenére meg kell állapítanom, hogy kiválik közülük, és ennek csak örülök. Vele jobb eredményeket érek el, mint a többiekkel. Feláll, és a rácshoz tapad, ahogy közelebb érek, szája fintorba rándul, kis híján mosolynak is felfoghatnám. Mielőtt megszólalnék, ő már igyekszik megformálni azt a négy-öt szótagot, amit előzőleg tanultunk. Buzgalma nyilvánvaló. Talán természettől fogva tehetségesebb a többinél? Vagy a velem töltött idő csiszolt rajta, megnevelte, hogy jobban hasznosítsa a leckét? Némi megelégedettséggel azt hiszem, erről van szó.
   Kimondom a nevét, aztán a magamét, közben ujjammal felváltva mutogatok magunkra. Megpróbálkozik ő is ugyanezzel a mozdulattal. De egyszer csak azt látom, hogy arckifejezése hirtelen megváltozik, vicsorítja a fogát, s közben hátam mögül csendes kacagás hallatszik.
   Zira jött meg, aki rosszindulat nélkül ugyan, de kineveti erőfeszítéseimet, megjelenése pedig mindig felkelti Nova haragját. Vele jött Cornélius is. Érdeklik a kísérleteim, és gyakran személyesen igyekszik meggyőződni az előrehaladásról. De ma más szándékkal keresett fel engem. Arcán izgalom tükröződik.
   - Volna kedve, Ulysse, velem jönni egy kis utazásra? - Egy utazásra?
   - Jó messzire, a glóbus másik végére. A régészek rendkívül érdekes romokra bukkantak, ha hihetek a beérkezett jelentéseknek. Egy orangután vezeti az ásatásokat, és a nyomok helyes értelmezése tekintetében nem nagyon lehet benne megbízni. Van ott valami rejtély, mely szenvedélyesen érdekel, és ami döntő tényekkel támaszthatja alá némely kutatásomat, melyeket itt kezdtem el. Az Akadémia kiküldetésében megyek oda, és azt hiszem, az ön jelenléte nagy hasznomra válnék.
   Nem tudom, mennyiben segíthetek neki, de örömmel elfogadom azt a lehetőséget, hogy a Soror más vidékeit is megismerhessem. Felvitt az irodájába, hogy további részletekkel is szolgáljon.
   Örülök ennek a fordulatnak, ami attól is felment, hogy befejezzem körsétámat; mert volna még egy fogoly, akit meg kell nézni: Antelle professzor. Még mindig ugyanabban az állapotban van, és így nem lehet szabadon engedni. Az én kedvemért azért elkülönítették, egyedül van egy elég kényelmes cellában. Mindig kínos feladat számomra, ha fel kell keresnem. Semmiféle könyörgésemre nem válaszol, és tökéletesen úgy viselkedik, mint az állatok.
  
   II.
  
   Egy hét múlva útnak indultunk. Zira is velünk jött, de neki néhány nap múlva már vissza is kell majd térnie, hogy Cornélius távolléte alatt ellássa az intézetet. Cornélius hosszabb tartózkodásra számít az ásatások helyszínén, ha jelentőségük megfelel a várakozásnak.
   Egy külön repülőgépet bocsátottak rendelkezésünkre, egy lökhajtásos gépet, mely a mi első ilyen típusainkhoz volt hasonló, de igen nagy kényelemmel berendezve. Volt benne egy hangszigetelt kis társalgó is, ahol zavartalanul lehetett beszélgetni. Itt jöttünk össze Zirával, nem sokkal az indulás után. Ez az utazás boldoggá tett. A majmok világához már teljesen hozzá voltam szokva. Meg sem lepett, meg sem ijesztett, mikor láttam, hogy ezt a nagy gépet egy majom vezeti. Azzal voltam elfoglalva, hogy a tájat élvezzem, meg a felkelő Betelgeuze megragadó látványát. Mintegy tízezer méter magasan jártunk. A levegő különlegesen tiszta volt; az óriáscsillag úgy rajzolódott ki a láthatáron, mintha a mi Napunkat láttuk volna távcsövön keresztül. Zira nem szűnt meg áradozni.
   - Vannak a Földön ilyen szépséges reggelek? - kérdezte. A te Napod van olyan szép, mint a miénk?
   Azt feleltem, hogy kisebb, és nem annyira vörös, de nekünk teljesen megfelel. Ezzel szemben a mi éjszakai bolygónk nagyobb, sápadt fénye messzebb világít, mint a Soror holdja. Oly vidáman voltunk, mint a vakációs kisdiákok; úgy évődtem véle, mint egy drága kis barátnővel. Mikor néhány perc múlva Cornélius hozzánk csatlakozott, szinte haragudtam rá, hogy megzavar bennünket. Gondterheltnek tűnt; egyébként is egy idő óta mintha ideges lett volna. Rengeteget dolgozott, személyes kutatásai annyira kimerítették, hogy néha szinte a teljes önkívület állapotába került. Ennek a munkának a tárgyát teljes titokban tartotta; azt hiszem, Zira sem tudott róla semmit, akárcsak jómagam. Annyit tudtam csak, hogy a majmok származásával van összefüggésben, és hogy a tudós csimpánz egyre inkább eltávolodik a hagyományos felfogástól. Most, ezen a reggelen első ízben lebbentette fel gondolatairól a fátylat némely vonatkozásban, és rögtön meg kellett értenem, mért volt olyan fontos az ő számára az én civilizált emberi lényem. Először egy már ezerszer megvitatott témánkat hozta ismét szóba:
   - Nos, Ulysse, ön ugyebár azt mondta, hogy az önök Földjén a majmok valóságos állatok? Hogy az ember emelkedett a műveltségnek arra a fokára, mint itt mi, sőt jó néhány vonatkozásban... Ne gondoljon arra, hogy magára haragít; a tudományos gondolkodás nem ismeri az önérzeteskedést.
   - Igen, jó néhány vonatkozásban felülmúlja, tagadhatatlan. Ennek egyik legjobb bizonyítéka, hogy én itt vagyok. Úgy gondolom, önök most ott tartanak...
   - Tudom, tudom - szakított félbe érezhető fáradtsággal -, erről már beszéltünk. Mi most hatolunk be azokba a titkokba, melyeket önök már évszázadokkal ezelőtt felfedeztek... Nem csupán ezek a kijelentések izgatnak engem - folytatta, miközben idegesen fel-alá járkált a kis szalonban. - Hosszú idő óta motoszkál egy érzés bennem, és ezt az érzést néhány tárgyi bizonyíték is alátámasztja, hogy a távoli múltban ezeknek a titkoknak kulcsát a mi bolygónkon is más lények birtokolták.
   Azt felelhettem volna neki, hogy az újrafelfedezésnek ez a gondolata a Földön is megérintett jó néhány elmét. Talán még általánosan is elterjedtnek tekinthető, s lehet, hogy ez rejtőzik az istenben való hit mélyén. De óvakodtam félbeszakítani. Még tisztázatlan gondolatokat fejtegetett, és igen tartózkodóan.
   - Más lények - mondta újra elgondolkozva -, és talán nem a...
   Hirtelen elhallgatott. Arcán boldogtalanság tükröződött, mintha olyan igazság kínozná, melyet lelke viszolyog elismerni.
   - Azt is mondta már nekem, ugyebár, hogy önöknél a majmok rendkívül fejlett utánzókészséggel rendelkeznek?
   - Mindenben utánoznak bennünket, mármint minden olyan cselekedetet, mely nem igényel tulajdonképpen gondolkodást. Ez oly mértékben így van, hogy a majmolni szó ugyanezt jelenti nálunk, mint utánozni.
   - Zira - dünnyögte Cornélius szinte porig sújtva -, nem a majmolásnak ez az ösztöne jellemez bennünket is?
   És anélkül, hogy időt engedett volna Zirának a tiltakozásra, máris heveskedve beszélt tovább:
   - Elkezdődik már kisgyermek korunkban. Egész oktatásunk az utánzáson alapul.
   - Ezt az orangutánok...
   - Ó, nekik döntő befolyásuk van, hiszen ők formálják könyveikkel az ifjúságot. Ők kényszerítik a gyermeket, hogy átvegye a régiek minden tévedését. Ezzel magyarázható fejlődésünk lassúsága. Tízezer év óta szinte ugyanazok maradtunk.
   Érdemes néhány megjegyzést fűzni a majmoknak ehhez a lassú fejlődéséhez. Mikor történelmüket tanulmányoztam, engem is megdöbbentett, és sejteni kezdtem, hogy lényegesen eltér az emberi szellem kibontakozásától. Kétségtelen, hogy mi is átestünk egy alig fejlődő korszakon. Nekünk is megvoltak az orangutánjaink, elhibázott oktatásunk, nevetséges tanterveink, és hozzá ez a szakasz jó sokáig tartott.
   De mégsem olyan sokáig, mint a majmoknál, és különösen nem ugyanabban a fejlődési szakaszban. Az a sötét kor, mely fölött most a csimpánz kesergett, mintegy tízezer évig tartott. Ez alatt a hosszú korszak alatt nem történt semmi érdemleges előrehaladás, legfeljebb az utolsó fél évszázadban. Emellett számomra az volt a legérdekesebb, hogy legrégibb legendáik, első krónikáik, legrégibb emlékeik egy már fejlett civilizációról tanúskodnak, mely lényegében nagyjából megfelel a mostaninak. Ezek a tízezer éves emlékek olyan általános ismereteket és olyan eredményeket bizonyítanak, melyek a mostani ismeretekhez és a mostani eredményekhez hasonlíthatóak. S még régebben: a teljes sötétség; semmiféle írott vagy szájhagyomány, egyetlen lelet sincs. Tehát mintha a majomcivilizáció tízezer évvel ezelőtt egy csapásra csoda módján bukkant volna fel, és mintha azóta szinte változás nélkül konzerválódott volna. Az átlagos majmok, akik el sem tudtak képzelni másfajta tudatállapotot, szokás szerint mindezt természetesnek találták, de egy olyan érzékeny elme, mint Cornélius, látta, hogy e mögött valami rejtély lappang, és ezen gyötrődött.
   - Egyes majmok képesek eredeti alkotásra - ellenkezett Zira.
   - Bizonyára - mondta engedékenyen Cornélius -, ez igaz, ha főként csak néhány év óta is. Végül is az ész testet ölthet a mozdulatokban. Sőt, ezt el sem kerülheti; ez a fejlődés természetes útja... De, Zira, én azt keresem szenvedélyesen, azt akarom megfejteni, hogyan kezdődött mindez... Ma nem tűnik számomra lehetetlennek, hogy a mi korunk hajnalán egyszerű utánzás volt a kezdet.
   - De minek-kinek az utánzása?
   Cornélius erre megint csendes lett, lesütötte a szemét, mintha sajnálná, hogy túl messzire ment.
   - Még semmit sem tudok bizonyítani - mondta végül. - Bizonyítékokra van szükségem. Talán mindezt megtaláljuk az eltemetett város romjainál. A jelentések szerint sokkal több mint tízezer éve keletkezett, abban a korban, melyről semmit sem tudunk.
  
   III.
  
   Cornélius nem beszélt erről többet, sőt úgy láttam, viszolyog még egyszer szóba hozni, de amit elméletéből megsejtettem, különös ujjongással töltött el.
   A régészek egy teljes várost tártak napvilágra, melyet a sivatag homokja temetett el, s melyből csak a romok maradtak meg. De meg vagyok győződve, hogy ezek a romok valami csodálatos titkot rejtegetnek, és esküszöm, hogy meg is fejtem. Annak számára, aki képes megegyelni és gondolkozni, ez megoldható, amire egyébként az ásatásokat vezető orangután képtelennek látszik. Cornéliust magas rangjának kijáró tisztelettel fogadta ugyan, de alig leplezte iránta lenézését fiatal kora és néha hangoztatott túl eredeti nézetei miatt.
   Kutatómunkát végezni a minden mozdulatra elmálló kövek között meg a lépések alatt süllyedő homokban - szerzetesi türelmet kíván. Már egy hónapja szorgoskodunk benne. Zira már rég itt hagyott bennünket, de Cornélius makacsul egyre hosszabbítja itt tartózkodását. Ugyanolyan megszállott, mint én, ugyanúgy meg van győződve, mint én, hogy a kínzó nagy problémának a megoldását itt, a régmúlt emlékei között lehet megtalálni.
   Bámulatos, milyen széles körű ismeretekkel rendelkezik. Először is ragaszkodott hozzá, hogy maga is ellenőrizze a város ősi voltának adatait. E célra a majmoknak a miénkhez hasonló eljárások állnak rendelkezésükre, melyek során felhasználják alapos kémiai, fizikai és geológiai ismereteiket. E kérdésben a csimpánz a hivatalosan kirendelt kutatókkal azonos eredményre jutott: a város rendkívül régi eredetű. Tízezer évnél sokkal idősebb, így egyedülálló bizonyítékot jelent, mely igazolhatja, hogy a jelenlegi majomkultúra nem a semmiből bukkant fel, csodaképpen.
   Valami volt a mai kor előtt is. De mi? A lázas kutatás hónapja után kissé csalódottak vagyunk, mert úgy tűnik, hogy ez a történelem előtti város nem nagyon különbözött a maiaktól. Megtaláltuk a házak romjait, gyárak maradványait, olyan nyomokat, melyek szerint az ősöknek is voltak autóik és repülőgépeik, akárcsak a mai majmoknak. A szellem kialakulását mindez még sokkal hátrább teszi, a régmúltba. Érzem, hogy Cornélius ennél többre számított; én is többet reméltem.
   Ma reggel Cornélius előttem ért a munkahelyre, ahol a munkások egy betonféle anyagból épült, vastag falú házat tártak fel, mely épebb maradt, mint a többi. Belseje tele van homokkal és törmelékkel; hozzáláttak, hogy átszitálják. Tegnap még semmi mást nem találtak itt, mint más munkahelyeken: csődarabokat, háztartási eszközöket, konyhaedényeket. Kissé elidőzöm még a sátor ajtajában, melyben közösen lakom a tudóssal. Erről a helyről látom az orangutánt, ahogy utasításokat ad a munkavezetőnek, egy huncut nézésű fiatal csimpánznak. Cornéliust nem látom. A kutatóárokban van a munkásokkal együtt. Gyakran ő maga lát munkához, attól félve, hogy a munkások valami ostobaságot követnek el, vagy egy értékes részlet elkerüli figyelmüket.
   Most éppen kilép az árokból, és nem tart sokáig, míg rájövök, hogy valami kivételes felfedezés birtokába jutott. Két kézre fogva tart egy kicsiny tárgyat, melynek formáját innét nem tudom kivenni. Minden udvariaskodás nélkül félretolja az orangutánt, aki megpróbálta tőle elvenni, majd tízszeres óvatossággal helyezi a talajra. Most felém néz és integet. Amint közelebb érek, meglepve látom, mennyire elváltoztak vonásai.
   - Ulysse. Ulysse!
   Soha nem láttam még ilyen feldúltnak. Alig bír beszélni. A munkások, akik szintén kijöttek a kutatógödörből, körbeállják a leletet, s eltakarják a szemem elől. Mutogatnak rá, s láthatólag csak szórakoznak rajta. Néhányan hangosan felnevetnek. Ezek szinte kivétel nélkül nagy darab gorillák. Cornélius arrébb hessegeti őket.
   - Ulysse!
   - Mi az hát?
   Most én is meglátom a homokra helyezett kis tárgyat, míg ő fojtott hangon mormolja:
   - Egy baba, Ulysse, egy baba!
   Egy baba, egy egyszerű porcelán baba. Csoda, hogy ilyen épen megmaradt, egy kis maradék hajjal, szemein némi festékmaradvánnyal. Számomra annyira ismerős ez a látvány, hogy először nem is értem, miért van annyira felindulva Cornélius. Jó néhány másodpercre van szükségem, hogy rájöjjek... Már értem! Most engem is átjár a különössége, és én is izgatott leszek. Ez egy emberbaba, mely kislányt ábrázol, egy magunkfajta kislányt. De vigyázok, hogy a képzelődés magával ne ragadjon. Mielőtt csodát kiáltanék, meg kell vizsgálni, nem mindennapi esetről van-e szó. Egy ilyen nagy tudós, mint Cornélius, bizonyára már meg is tette. Nézzük csak: a majomgyerekek babái között van néhány, igaz, hogy kevés, de van mégis néhány, amelyik állatot és embert formáz. De hát egy ilyennek a felbukkanása nem izgathatta fel ennyire a csimpánzt... Megvan! A kismajmok állatfigurái nem porcelánból vannak; és kiváltképpen, legalábbis általában, nincsenek, felöltöztetve; semmi esetre sincsenek értelmes lénynek öltöztetve. És ez a baba, ahogy mondtam, ugyanúgy van felöltöztetve, mint a mi babáink - még világosan fel lehet ismerni rajta a ruha, a blúz, a szoknya, a nadrágocska maradványait -, olyan ízléssel van felöltöztetve, amilyennek egy földi kislány díszítené fel kedvenc babáját, vagy amilyen gonddal öltöztetné itt a Sororon egy kis majomlány a majombabáját; és amilyen gonddal soha, soha nem öltöztetne át egy állat- vagy emberfigurát. Most már megértem, egyre jobban értem éles eszű csimpánz barátom izgalmát.
   De ez még nem minden. A játékszer még egy különcséget, még egy furcsaságot kínál, melyen a munkások nevetnek, s melyen még az ásatást vezető fontoskodó orangután is elmosolyodik. A baba beszél. Ugyanúgy beszél, mint az itthoni babák. Mikor letette, Cornélius véletlenül megnyomta az épen maradt szerkezetet, és a baba megszólalt. Ó, nem tartott szónoklatot! Egy szót mondott, egyetlen kéttagú szót: pa-pa. Pa-pa - mondja megint a baba, amint Cornélius felveszi, és ügyes ujjaival mindenfelé forgatja. Ez a szó ugyanaz a franciában és a majomnyelvben is, talán a titokzatos világmindenség sok más nyelvén is, és ugyanazt jelenti. Pa-pa mondogatja a kis emberbaba, és főként emiatt vörösödik tudóstársam orra; ez kavar fel engem is; alig tudom magam visszatartani, hogy fel ne kiáltsak, miközben ő, felkapva az értékes leletet, félrevonszol magával.
   - A hülye barom! - morgott hosszú szünet után.
   Tudom, kiről beszel, és osztozom felháborodásában. A kitüntetett vén orangután a babában csak a majmok egyszerű játékát látta, melyet egy különc mesterember, abban a távoli múltban, beszéddel is felszerelt. Felesleges volna számára más magyarázattal szolgálni. Cornélius meg sem kísérli. A fejében természetszerűleg jelentkező magyarázat számára is oly nyugtalanítónak tűnik, hogy magában tartja. Még előttem sem ejt egy szót sem róla, de tudja jól, hogy én megfejtettem.
   Csendes marad egész nap, és gondolkodik. Az az érzésem, hogy most már fél folytatni kutatását, s hogy megbánta töredékes közléseit is. Amint elmúlt izgatottsága, már bánja, hogy felfedezésének én is tanúja lettem.
   Már másnap reggel megbizonyosodhatom, mennyire sajnálja, hogy engem is magával hozott. Miután egész éjszaka töprengett, közli velem, miközben kerüli tekintetemet: úgy határozott, hogy visszaküld az intézetbe, mert ott fontosabb kutatásokat végezhetek, mint itt a rommezőn. Foglaltatott számomra repülőjegyet: Huszonnégy órán belül indulnom kell.
  
  
    
     A következő fejezet