"Két szerető a hegyre ment,
      Egy nyári hajnalon;
      És győzködének estig ott,
      De mind csak hasztalan."

A nagyapám sóhajtott egyet, s fáradtan pengette a gitárját, majd félretette, befejezetlenül hagyva a dalt.
   - A hangom túl öreg és túl recsegő - mondta hátradőlve párnázott székében, petyhüdt, régi mellényében kotorászva ércpipáért és dohányért.
   - Joel testvéremre emlékeztet. Ahogyan ő tudta énekelni azt a dalt. Ez volt a kedvence. Eszembe juttatja szegény Rachel Ormondot, aki a kedvese volt. Most haldoklik; ezt a unokaöccse, Jim Ormond mondta nekem tegnap. Nagyon öreg; öregebb, mint én. Soha nem láttad, ugye?
   Megráztam a fejem.
   - Igazi szépség volt, amikor még fiatal volt, s Joel élt és szerette őt. Nagyon szép hangja volt Joelnek, és szeretett a gitárján játszani, meg énekelni. Lovaglás közben szeretett énekelni. A Margaret és Williamet énekelte, mikor találkozott Rachel Ormonddal. A lány hallotta őt dalolni, és előjött az út menti babérfa alól, hogy hallgassa. Mikor Joel meglátta őt ott állni, a lány mögött a felkelő nappal, amint az ékszereket varázsol a harmatcseppekből a bokrokon, csak megállt, és úgy bámult, mint aki megkukult. Azt mondta nekem, olybá tűnt, mintha a lány valami fehér fénysugárban állt volna.
   A hegyekben megvirradt, és mindketten fiatalok voltak. Sosem láttál tavaszi reggelt a Cumberlandokon?
   - Sosem voltam Tenessee-ben - válaszoltam.
   - Nem, te valóban semmit nem tudsz erről - felelte vissza az idősek félig humoros, félig sértődékeny hangján. - Te csak egy homoki hörcsög vagy. Sohasem láttál mást, mint porviharokat és száraz, fénylő hegygerinceket. Mit tudsz te a birssel és babérral borított hegyoldalakról, meg a tiszta forrásokról, amelyek hideg árnyékokon kígyóznak keresztül, s amelyek kövek között csilingelnek? Mit tudsz te a felvidéki erdőkről, s a Cumberlandok rájuk telepedő kékes homályáról?
   - Semmit - válaszoltam, noha miközben a szavakat kiejtettem, kristálytisztasággal villantak az elmémbe mindama dolgok képei, amelyekről beszélt; oly élénken, hogy érzékszerveimmel már-már megtapasztalni véltem őket - majdhogynem éreztem a som virágait, meg a sűrű erdő hideg, buja növényzetét, és mintha rejtőző forrásoknak kövek közötti-fölötti csilingelését hallottam volna.
   - Nem tudhatod - sóhajtotta. - Ez nem a te hibád, s én magam már nem is mehetek vissza, de Joel imádta. Sohasem ismert mást, amíg a háború nem jött. Ott születtél volna, ha nem lett volna háború. Az mindent felborított. Később már semmi sem olyan volt, mint korábban. Nyugatra jöttem, ahogy oly sok Tenessee-beli ember. Jobb dolgom volt Texasban - jobb, mint bármikor Tenessee-ben. Ámde ahogy öregszem, úgy válok egyre álmodozóbbá.
   A szeme semmibe révedt, mélyet sóhajtott, valami mód saját gondolatainak ösvényein barangolva, ahogyan azt a nagyon öreg emberek teszik időnként.
   - Négy év Bedford Forrest alatt - szólalt meg végül. - Sosem volt nála jobb lovassági vezér. Egész nap lovagolt kiáltozva és harcolva, ágyat vetve a hóba - talpon éjfél előtt - „Nyergelj, fordulj! " - és már indultunk is.
   - Forrest sosem maradt hátra. Mindig az élvonalban harcolt három ember helyett. A kardja túl nehéz volt egy átlagos embernek, s hozzá borotvaéles. Emlékszem a csatára, amelyben Joel meghalt. Hirtelen kiértünk egy alacsony dombok közötti szorosból, s ott egy jenki szekérvonat tartott épp lefelé a völgybe lovas különítménytől kísérten. Förgetegként rontottunk rá arra a lovascsapatra, és ízekre szaggattuk.
   - Magam előtt látom Forrestet, ahogy feláll a kengyelben lóbálva azt a hatalmas kardját, s amint azt kiáltja: „Roham! Üvöltsetek, fiúk, üvöltsetek! " - És üvöltöttünk, mint a vademberek, ahogy nyomultunk, és egyikünket sem érdekelte, hogy élünk- vagy halunk-e, amíg Forrest volt a vezérünk.
   Darabokra szaggattuk azt a különítményt, letiportuk, és a maradékot fel s alá kergettük a völgyben. Mikor a harcnak vége lett, Forrest megállt a tisztjei mellett, és azt mondta: „Uraim, úgy tűnik, hogy az egyik kengyelemet ellőtték!"
   Csak egy lába volt kengyelben. Ám amikor megnézte, látta, hogy a bal lába valahogy kijött belőle, és beleakadt a nyeregbe. Ő a kengyelbőrön ült, de a roham izgalmában nem vette észre.
   Akkor pont mellette voltam, mert a lovam elesett golyóval a fejében, és éppen nyergeltem lefelé. Ekkor jött felém Joel testvérem mosolyogva, mögötte a felkelő nap. Ám kába volt még a csatától, mert különös volt a tekintete, és amikor meglátott, megállt, mintha idegen volnék. S akkor a lehető legfurcsább dolgot mondta:
   - Nézd, nagypapa! - mondta. - Újra fiatal vagy! Fiatalabb vagy, mint én!
   Aztán a következő másodpercben golyótól - valami settenkedő orvlövészétől - halálra sújtottan esett össze a lábaimnál.
   Nagyapám újra sóhajtott, és felvette a gitárját.
   - Rachel Ormond majdnem belehalt - mondta. - Sohasem házasodott meg, sohasem nézett más férfira. Amikor az Ormondok Texasba jöttek, velük jött. Most haldoklik fenn a házukban, a dombok között. Ők ezt mondják… ám én tudom, hogy halott már évek óta, amióta Joel halálhírét megkapta.
   Ujjaival dobolni kezdett a gitárján, s hozzá énekelni a hegyvidéki emberek furcsa, siránkozó hangján.

      "A tornácon nincs kis húgunk,
      S nincs a pitvarba sem,
      A nagy szobában nyugszik ő,
      Álomban, csendesen."

   A ház másik épületszárnyából apám szólított szobájából.
   - Menj, és zabolázd meg azokat a lovakat, hogy ne viaskodjanak! Hallom, ahogy a pajta falát döngetik!
   A nagyapám hangja a háztól egész az istállókig kísért. Tiszta, nyugodt nap volt, és a hangja messze szállt - az egyetlen hang az istállóban levő lovak nyihogásának meg rugdalódzásának, egy távoli kakas kukorékolásának és a mesquite-fűben lármázó verebeknek hangjai mellett.
   - „Álomban, csendesen." - Távoli és elfelejtett szülőföld visszhangja egy kopár föld homok fútta gerincei között. Képzeletemben láttam a telepeseket teljes vehemenciával törni a Piedmonttól nyugat felé az Alleghenieseken keresztül és a Cumberland folyó mentén - gyalog, limlommal megpakolt, lassúlábú ökröktől vontatott szekerekkel, lóháton; férfiak vastag, fekete gyapjúszövetben, finom, fekete posztóban, s férfiak szarvasbőrnadrágban. A gitárok és a bendzsók pendülése az esti tüzek mellett, a magányos rönkkunyhókban, a csillagfényben, fekete folyóágak mellett, fenn a gerincek mentén, ahol a baglyok huhognak. „Margaret és William" - egy kötelék a múltba, egy kapocs a ma és a homályos tegnapok között.
   Kinyitottam az istállóbokszot, és beléptem. Pedro, a musztángom - épp olyan zabolázatlan, mint a föld, amely nemzette - elszakította kötőfékét, és a pejlovat támadta dühödt horkantásokkal - gonosz fogai szabadon, szemei villognak, fülei hátrafeszülnek. Megragadtam a sörényét, rántottam egyet rajta (orrára csapván, amint felém harapott), és kivezettem a bokszból. Miközben kirohant, gonoszul kirúgott felém patáival, ám számítottam erre, és visszaléptem.
   Elfeledkeztem a pej lóról. A musztáng saját támadásától kergettetvén őrületbe kész volt bármire, hogy elpusztítsa, aki vagy ami a közelébe kerül. Acélpatája alig súrolta a koponyámat, de ahhoz elég volt, hogy teljes feledésbe taszítson.
   Első érzésem a mozgás érzése volt. Fel s le rázkódtam. Akkor egy kéz ragadta meg a vállamat, s megrázott, és egy hang kiáltott, amely bár ismerős volt, mégis furcsán szokatlan:
   - Hé, te, Joel, el fogsz aludni a nyeregben!
   Hirtelen felébredtem. A mozgás egy ösztövér ló volt alattam. Körülöttem mindenfelé férfiak voltak - sovány, szikár megjelenésűek - elnyűtt szürke egyenruhákban. Két alacsony, fákkal sűrűn borított domb között lovagoltunk. Nem láthattam, hogy mi van előttünk a sok embertől és lótól. Hajnal volt, szürke, bizonytalan hajnal, amelytől megremegtem.
   - A nap nemsokára felkel - mondta vontatottan az egyik férfi, félreértve az érzésemet. - Sokat fogunk harcolni, hogy felmelegítse a vérünket; nemsokára. Az öreg Bedford nem csak mókából meneteltetett minket egész éjjel. Úgy hallom, egy szekérvonat tart felénk a völgyben.
   Még mindig hagymázas látomások béklyóiban küzdöttem erőtlenül. Körülöttem mindenben volt valami ismerős, ám, valami furcsa és idegen is egyben. Valamire borzasztóan vissza akartam emlékezni. Kezemet a belső zsebembe csúsztattam, mintha csak ösztönösen cselekednék, és kihúztam egy fotót - egy régifajta képet. Egy lány mosolygott felém merészen, gyönyörű lány érzéki vonású ajkakkal és sugárzó szemekkel. Visszatettem kábultan rázva meg a fejem.
   Előlünk mély morajlás hangzott fel. Épp a szorosból lovagoltunk ki, és egy széles völgy terült el előttünk. Ezen az ösvényen esetlen, limlomokkal megterhelt szekérvonat haladt. Láttam embereket lóháton - embereket kékben, akiknek a kinézete és akiknek a lovai frissebbek voltak, mint a mieink. A többi dolog homályos és zavaros.
   Emlékszem egy kürtszóra. Egy magas, nyúlánk férfit láttam az oszlopunk élén hatalmas lovon, amint előhúzza a kardját, s feláll a nyergében, és a hangja a kürtszó fölé emelkedett:
   - Roham! Üvöltsetek, fiúk, üvöltsetek!
   Aztán elért hozzám egy kiáltás, amely az eget szakította szerte, és mi kiviharzottunk a szorosból, s le a völgybe, mint valami hegyi zuhatag. Olyan voltam, mint két lélek: egy, aki vágtatott és kiáltozott, s jobbra-balra vagdalkozott a vöröslő szablyával, másik pedig, aki tűnődve ült, és valami ábrándkép felé kapkodott, amelyet nem tudott megragadni. De a bizonyosság egyre erősödött bennem, hogy mindezt már korábban megtapasztaltam; mintha egy álomban előre látott epizódot élnék át.
   A kékek harcvonala pár percig kitartott, majd darabokra szakadt feltartóztathatatlan támadásunk előtt, és mi levágtuk őket egytől-egyig a völgyben. A csata több száz párbajra oszlott, amelyben kékbe és szürkébe öltözött emberek köröztek egymás körül toporzékoló, ágaskodó lovakon fényes pengékkel, amelyek csillogtak a felkelő nap fényében.
   Sovány lovam megbotlott és elesett, én pedig kiszabadítottam magam. Zavaromban nem vettem le a nyerget. Elindultam a tisztek egy csoportja, illetve a rohamot vezető férfi köré csoportosuló emberek felé. Ahogy közeledtem, hallottam, amint azt mondja:
   - Uraim, úgy tűnik, hogy az egyik kengyelemet ellőtték!
   Aztán, mielőtt bármit is hallhattam volna, szemtől szemben találtam magam egy férfival, akit végül felismertem. Ám mégis, mint minden más, ő is egy kicsit más volt. Elállt a lélegzetem:
   - Nézd, nagypapa! Újra fiatal vagy! Fiatalabb vagy, mint én! - S abban a pillanatban tudtam; és ökölbe szorítottam a kezemet, és némán vártam, megdermedve, megbénulva, képtelenül arra, hogy megszólaljak, vagy hogy megmozduljak. Akkor valami nekicsapódott a fejemnek, s e lendülettel hatalmas lobbanás gyújtott egy pillanatra világot az egyetemes sötétségben, aztán mindent magába nyelt a feledés.

      "Azt tiszta, tiszta szerelem,
      Ezt bánata ölte meg."

   Nagyapám hangja még mindig a fülemben visszhangzott - egyre halványulva a távolsággal -, ahogy próbáltam két lábra állni kezemet a sebre szorítva, melyet a pej patája nyitott meg a homlokomon. Rosszul voltam, s a hányinger kerülgetett, s hozzá még szédültem is. A nagyapám még mindig énekelt. Másodpercek sem teltek el, mióta a pej patája az eszméletlenségbe taszított a szalmával fedett istálló padlóján. Mégis, azok alatt a kurta másodpercek alatt megjártam az örökkévalóságot s visszatértem. Legalábbis megismertem valódi kozmikus énemet és a gyermekkorom óta kísértő álmok értelmét, amelyek erdős hegyekről meg csobogó folyókról szóltak és arról az édes arcról.
   Kimenve a karámba megfogtam a musztángot, és felnyergeltem nem is törődve homloksebem bekötözésével. Az már nem vérzett, és a fejem is kezdett tisztulni. Lelovagoltam a völgybe s fel a dombra, míg el nem értem az Ormond házat, amely sivár szegénységben tornyosult egy homokos domboldalon élesen kiugorva a mögötte levő sivatagi bozótosból. A megvetemedett gerendákon levő festék már régen lekopott az eső és a nap miatt, amelyek egyformán ádázak a Divide dombok táján.
   Leszálltam és beléptem az udvarra, melyet szögesdrót kerített körül. A verandán szemezgető csirkék kotkodácsolva illantak el az útból, és egy lesoványodott kutya csaholt rám. Az ajtó kinyílt kopogtatásomra, és Jim Ormond állt ott bekeretezve: vékony, meggörnyedt férfi beesett arccal s fénytelen szemekkel meg bütykös kezekkel.
   Tompán, meglepődve nézett rám, mert csak ismerősök voltunk.
   - Miss Rachel - kezdtem. - Még… Már…
   Összezavarodva akadtam el. A férfi megrázta bozontos fejét.
   - Haldoklik. Blaine doki van vele. Úgy vélem, közeledik az ideje. Nem akar élni semmiképpen sem már. Állandóan Joel Grimest hívja szegény lelke.
   - Bejöhetek? - kérdeztem. - Blaine dokit akarom látni. - Még a halottak sem törhetnek be hívatlanul a haldoklóhoz.
   - Jöjjön be!
   Félrehúzódott, én pedig beléptem a lehangolóan csupasz szobába. Odabent egy elhanyagolt frizurájú nő téblábolt kedvetlenül, más ajtókból pedig gyapotfejű gyerekek néztek rám szégyenlősen. Blaine doki épp kifelé jött egy belső szobából, és rám bámult.
   - Mi az ördögöt keresel te itt?
   Az Ormondokat már nem érdekeltem. Fáradtan néztek a dolguk után. Közelebb léptem Blaine dokihoz, és halkan azt mondtam:
   - Rachel! Látnom kell!
   Gyanakodva nézett a hangvételre; de olyan férfi, aki nemegyszer ösztönösen is megérez dolgokat, amelyeket tudata, elméje fel nem foghat.
   Bevezetett egy szobába, és egy öreg - nagyon öreg - nőt láttam az ágyon feküdni. Még idős kora ellenére is kirítt - habár rohamos-halványulóban volt - életereje. Újszerű légkört kölcsönzött még a lehangoló környezetnek is. És megismertem, s dermedten álltam. Igen, felismertem a hosszú évek és a változások ellenére, amelyet az előbbiek hoztak.
   Megmozdult, és azt dünnyögte:
   - Joel! Joel! Olyan sokat vártam rád! Tudtam, hogy el fogsz jönni. - Kitárta összeaszott karjait, és én szó nélkül mentem oda, ágya mellett pedig leültem. Felismerés költözött üveges szemeibe. Csontos ujjai cirógatva kulcsolódtak az enyéimre, és az érintése egy fiatal lány érintése volt.
   - Tudtam, hogy eljössz, mielőtt meghalok - suttogta. - A halál nem tarthat távol téged! Ó, a kegyetlen seb a fejeden, Joel! De már túl vagy a szenvedésen, mint ahogy én is túl leszek néhány perc múlva! Sosem felejtesz el, Joel?
   - Sosem felejtelek el, Rachel! - válaszoltam, és éreztem, amint Blaine doki összerezzen mögöttem, és tudtam, hogy a hangom nem azé a John Grimesé, akit ismer, hanem egy másik, másmilyen hang, amely korokon keresztül suttog. Nem láttam elmenni, de tudtam, hogy kiment lábujjhegyen.
   - Énekelj nekem, Joel! - suttogta. - Ott lóg a gitárod a falon. Mindmáig megőriztem. Énekeld el azt a dalt, amelyet akkor énekeltél, amikor találkoztunk a Cumberland folyó mellett! Mindig is szerettem.
   Felemeltem a régi gitárt, és bár korábban még sosem játszottam gitáron, nem voltak kétségeim. Az elhasználódott húrok közé csaptam, és énekeltem, s a hangom furcsa volt és édes. A haldokló nő kezei a karomon, és ahogy néztem, megláttam, és felismertem a képet, amelyet a hajnali menetelésben láttam. Láttam a fiatalságot és az örökké tartó szerelmet és a megértést.

      "Margaret nyugovék oltár mögött,
      William oltár előtt;
      Annak szívéből rózsafa,
      Ezéből csipke nőtt.

      Felnőttek a mennyezetig,
      Nem nőhettek tovább;
      Ott hű szerelemben összefonódtak,
      S a nép járt látni csodát."

   A húr hangosan pattant el. Rachel Ormond nyugodtan feküdt, és az ajkai mosolyra húzódtak. Lágyan kiszabadítottam a kezemet a halott ujjai közül, és elhagytam a szobát. Az ajtóban Blaine doki jött szembe.
   - Halott?
   - Évekkel ezelőtt meghalt - szóltam akadozva. - Sokáig várt a férfira; s most valahol máshol kell várnia. Ez a háború pokla; ez, amely felborítja a dolgok egyensúlyát, és élteket taszít zavarodottságba, hogy aztán az örökkévalóság sem tudja azt rendbe hozni.

Kazár József és Varga Illés fordítása
A versidézetek Gombos Imre fordításai*