Így harcoltak ezek, mint égő tűz lobogása:
Zeusz-kedvelt Hektór nem tudta meg, észre se vette,
balja felől hogy a bárkáknál mint pusztul a népe
argoszi kéz által, s a dicsőség már az akhájé
tüstént: úgy buzdítja a föld rázója Poszeidón
Argosz harcosait, s erejével védi is őket;
helytállt ott, hol először szökkent falra, kapukra,
megtörvén sűrű sorait pajzsos danaóknak.
Prótesziláosznak s Aiásznak voltak e részen
ősz tenger partjára kivont gályái: fölöttük
ott alacsony fal volt építve, a legdühösebben
éppen e falnál harcoltak, maguk és paripáik.
Ottan a boiótok meg a hosszuruháju iónok,
lokrisziak, phthíébeliek, meg a fényes epívek
ugrani-buzgó és lobogó Hektórt, nehezen bár,
vissza a gályáktól, de nem űzték messze maguktól.
Ott az Athén-beli válogatott daliák vezetője
hősi Menesztheusz volt, Peteósz fia: mentek utána
Pheidász, büszke Biász, Sztikhiosz; s az epívet a harcba
vitte Megész, Phűleusz fia, s Amphíón, Drakiosszal.
Phthíát vitte Medón meg a harc állója Podarkész.
(Isteni Oileusznak volt fattyú-sarja Medón és
Aiásznak testvére, lakását meg Phülakéban
lakta, hazájától távol, mert ölt: Eriópisz
bátyját, mostohaanyjáét, Oileusz hiteséét;
s Phűlakidész Íphiklosznak volt sarja Podarkész.)
Hát hős phthíaiak sora élén vért-övezetten,
boiótok mellett, a hajókat védve csatáztak.
S csöppet sem tágított Oileusz gyors fia, Aiász
Aiásznak, Telamón sarjának az oldala mellől:
ámde miként ugaron két borszinü jó bika vonszol
jólácsolt nagy ekét, egy-szívvel, nékifeszülve,
s szarva tövében az izzadság patakokban előtör;
s kettejüket csak a jól kigyalult járom különíti,
míg igyekezve a föld-peremig húzzák a barázdát:
íly szorosan léptek most egymás oldala mellett.
Ám Telamóniadésznak utána sokan gyülekeztek
hű bajtárs daliák, kik pajzsát tartani tudták,
hogyha kifáradt, és veriték csurgott le a térdén;
míg hős Oiliadész mellett nem voltak a lokrok:
mert a közelharcot kedves szívük ki nem állta:
hisz nem volt lobogós, forgós, rézmívü sisakjuk,
szépkörü pajzsuk sem, nem volt kőris-kelevézük:
csak kézívükben s jólsodrott gyapjuzsinegben
bízva követték Trója alá: hol a sűrü nyilakkal
lődözvén törték meg a trósz csapatok hadirendjét.
Így amazok legelől, faragott szép fegyvereikben,
ércbeborult Hektórral s vívtak a trójaiakkal;
s közben a lokrisziak hátulról rejtve nyilaztak;
trószok elernyedtek, nyilaiktól megzavarodtak.
S most a hajók mellől s szomorúan a sátrak elől is
visszavonulnak a trójaiak szeles Ílionukba,
Púlüdamász ha nem áll oda hős Hektórhoz e szókkal:
"Hektór, csak nem tudsz másnak hallgatni szavára.
Harcierényt amiért bőven nyujtott neked isten,
azt akarod már, hogy légy mindig tervben is első?
Csakhogy nem lehet ám mindent magad-egynek elérni:
van, kinek isten a harcierényt nyujtotta sajátul;
van, kinek épp táncot, másoknak a dalt meg a lantot,
s van, kinek oly okos elmét tesz kebelébe a dörgő
Zeusz, hogy igen sok nép veszi aztán annak a hasznát,
mert sokakat megment, s a javát maga látja leginkább.
Én bizony elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Harc koszorúja lobog már mindenhol körülötted;
már a vitéz trószok miután áthágtak a bástyán,
részint fegyveresen lesnek, részint verekesznek,
bár kevesen vannak, bárkák közt szerte, sokakkal.
Hátravonulva tehát nosza hívd ide mindenik elsőt:
így azután tartunk mindenről harcitanácsot:
sokpadu gályáikra törünk-e, ha isten akar még
adni nekünk diadalt, vagy már a hajók közeléből
menjünk el legalább sértetlenül: aggodalom bánt,
vissza ne adják még az akhájok a tegnapi kölcsönt,
mert a hajók közt férfiu vár, ki mohó a csatában
s úgy vélem, végkép távol nem tartja magát már."
Így szólt Púlüdamász; tetszett Hektórnak a bölcs szó:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Púlüdamász, tartsd itt valamennyi vitéz vezetőnket,
én magam arra megyek, s nekivágok a vad viadalnak;
visszajövök rögtön, ha nekik megmondtam, amit kell."
Szólt, s meg is indult már, valamint hóval boritott bérc,
s trójaiak, segitők sora közt sivitozva suhant el.
Ők meg Panthoidész hős Púlüdamász közelébe
egybefutottak mind, Hektórnak hallva a hangját.
Hektór Déiphoboszt s erejét Helenosznak, az úrnak,
s Ásziadész Adamászt és Ásziosz Hürtakidészt is
át az elsősorokon járkálva kereste-kutatta:
nem leli őket sem sebesítetlen, sem öletlen:
mert voltak köztük, kik akhájok gályatövében
argoszi kéz által lelkük kibocsátva hevertek,
mások fönt a falon, kaszabolt és lőtt sebeikben.
Ámde a könnyes harc balszárnyán lelte meg ekkor
fényes Alexandroszt, fürtös Helené deli férjét,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra;
hát közelébe megállt Hektór, s gúnyolta eképen:
"Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult,
hol van Déiphobosz s Helenosz hős harci hatalma,
s Ásziadész Adamász és Ásziosz Hürtakidész hol?
Othrüoneuszt hol hagytad? Most dőlt földig egészen
szép meredek Trójánk: most kész meredek veszedelmünk."
Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
"Hektór, ártatlant kárhoztatsz indulatodban,
máskor meglehet az, hogy húzódoztam a harctól,
csakhogy anyám engem sem szült gyávának egészen:
mert amióta a társakat egybeterelted a harcra,
itt küzdünk szakadatlan azóta az argosziakkal:
és akiket keresel, bizony elpusztultak a társak.
Csak maga Déiphobosz s Helenosz hős harci hatalma
tértek hátra kezük-sértetten a hosszu dzsidáktól,
azt, hogy elessenek ők, már mégsem hagyta Kroníón.
Most te vezess, hova szíved hív, hova sürget a lelked:
és mi követni fogunk buzgón, és híja nem is lesz
bátorságunknak: mi erőnkből telni fog, adjuk:
túl erején a nagyon bátor hős sem hadakozhat."
Szólt, s testvére szivét ezzel meggyőzte a bajnok:
arrafelé mentek, hol a harc dúlt szörnyü zsivajjal,
Kebrionész, Phalkész, meg a jónevü Púlüdamász hős,
Orthaiosz, Polüphétész bajnok, s Aszkaniosz, meg
Hippotión fiusarja Morüsz s Palmüsz közelében:
kik rögös Aszkaniából jöttek váltani harcost,
mult hajnalban: s most Zeusz küldte ki őket a harcra.
Szálltak, akár sziszegő szélvész síró sivitása,
mely Zeusz mennydörgése között száguld le a síkra,
s rémületes zúgással a tengeri árba vegyül be,
s hullámot, habokat ver a sokzaju ár tetejében,
duzzadoz ez, s a fehér-tajtékú habra hab árad:
trójai harcosok így szálltak, hadirendre had áradt
érctől szikrázón, rohanó vezetői nyomában.
Hektór Príamidész, mint emberölő dühös Árész,
úgy vezetett: s a kerek pajzsot tartotta előre,
sok bőrrel boritottat, rézzel rakva rakottat;
s rengedezett a halántékán nagyfényü sisakja.
Mindenüvé lépdelt a tömött hadirendek elébe,
hátha kitérnek előle, mikor pajzsával előront:
mégse zavarta meg ő az akháj kebelekben a lelket.
S most Aiász elibé dobbant, s viadalra kihívta:
"Jer közelebb, jámbor: mit ijesztgeted így az akhájok
harcosait? járatlanok úgyse vagyunk viadalban,
csak leigázott Zeusz rettentő ostora minket.
Lelked a bárkáinkat vágyik tönkregyalázni,
ámde kezünk minekünk is van, hogy védeni tudjuk.
Sokkal előbb elvész a ti népes városotok már,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
S eljön majd az idő számodra is, ezt kijelentem,
futva esengsz Zeuszhoz meg a többi nagy égilakóhoz,
ölyvnél gyorsabbak legyenek fürtös paripáid,
míg berohannak a várba veled, port verve a síkon."
Hát mikor ezt mondotta, madár szállt jobbra fölötte,
fennsuhanó sas; felharsant az akháj haditábor,
bízva a jósjelben; s hős Hektór válaszul így szólt:
"Aiász, nagy fecsegő, szájhős, még mit nem üvöltesz?
Bárcsak akép volnék pajzstartó Zeusz fiusarja
minden időkben, s volna anyám is Héra, az úrnő,
s tisztelnének akép, mint Pallaszt s Phoibosz Apollónt,
mint amikép ez a nap rosszat hoz az argosziakra,
mindre nagyon: s magad is köztük hullsz, hogyha bevárod
bátran az én hosszú gerelyem, mely majd liliomszín
bőröd tépkedi szét: s Troié keselyűje, kutyája
hízik a hájadon és husodon, ha lehullsz a hajóknál."
Így szólt és vezetett, s a nyomába rohantak a társak
rémületes zajjal, s az utócsapat is belezúgott.
Másoldalt meg az argosziak harsogtak, a harcot
nemfeledőn, s helyben várták be a trósz daliákat:
kettős lárma hatolt föl az égig, Zeusz sugaráig.
TIZENNEGYEDIK ÉNEK
ZEUSZ RÁSZEDÉSE
Nesztór, bár borozott, jól meghallotta a lármát,
hát Aszklépiadészhoz ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Mondd csak meg, mit vélsz minderről, hősi Makháón;
nő viruló-koru harcosaink zaja már a hajóknál.
Hát te csak ülj, s iszogasd békével a barnapiros bort,
míg forró fürdőt forral fürtös Hekamédé
s testedről a megalvadt szennyes vért lefüröszti:
én meg a látóhelyre megyek, szétnézek azonnal."
Szólt, s fia nagyszerüen-kalapált pajzsát fölemelte,
lóbetörő Thraszümédészét, mely sátra ölében
ércesen ott ragyogott: apjáét hordta az ifjú.
S fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet;
így állt sátra elé, s látott csúf dolgot azonnal;
megzavarodva saját seregét, sarkukban az űző
dölyfös trósz csapatot, s az akháj falat összeomoltan.
Bíborrá ha borul tág tenger néma habokkal,
mert süvitő-szavu szél sebes útjait érzi előre,
s várakozik, nem hömpölyög egyik irányba sem addig,
míg Zeusztól a kiválasztott szél végre le nem csap:
így hánytorgott ott az öreg, szaggatta a lelkét
kétfele: menjen-e gyorscsikajú danaosz csapatokhoz,
vagy pedig induljon nép-pásztora Átreidészhoz.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
Átreidészhoz ered. S amazok közben kaszabolták
egymást küzdve: az érc bongott testük körül egyre,
kardok kongatták, döngették kéthegyü dárdák.
Nesztórral szemben meg a Zeusz-táplálta királyok
jöttek a gályáktól, mindaz, kin az érc sebet ejtett,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón.
Mert a hajókat igen távol vonták a csatától,
ősz tenger partjára, s az elsőket ki a síkra
vonták, és a tatok mentén bástyát is emeltek.
Mert hisz a part, noha téres volt, nem tudta az összes
bárkákat befogadni, szorongtak rajta a népek.
Több sorban vonták ki tehát, s száját az öbölnek
megtöltötték, két hegyfok közt végig egészen.
Most ezek itt, vágyván szemlélni a harci kavargást,
együtt jöttek a dárdájukra hajolva: kesergett
lelkük a keblükben, s hogy szembekerült velük ekkor
agg Nesztór, kebelükben csüggesztette a lelket;
hát őt megszólítva beszélt a király, Agamemnón:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
mért jössz, férfiu-sorvasztó csatavészt odahagyva?
Félek, még ma beváltja szavát az erőskezü Hektór,
melyet a trójaiak sora közt mondott fenyegetve,
hogy gályáinktól nem tér haza Ílionába,
míg nem perzseli föl mindet, s nem döf le magunkat.
Így szólt ő, s most már ez megy mind teljesedésbe.
Ó, jaj, már látom, hogy a szívében haragos rám
még más jólábvértes akháj is, akárcsak Akhilleusz:
és a hajók tatjánál már nem akar tusakodni."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Mindez vár mireánk készen, mindezt a magasban
mennydörgő nagy Zeusz maga sem másítja meg immár.
Mert leomolt az a bástya, amelyben mind bizakodtunk,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat;
ők meg a fürge hajók mellett tusakodnak unatlan
szívósan: s bármint vizsgálod, nem veheted ki,
hogy melyik oldalról menekül seregünk gomolyogva:
oly kavarultan öletnek, az égig hat föl a lárma.
Gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán,
hogyha ugyan használ a tanács; ám azt se javaslom,
hogy verekedjünk, mert helye nincs sebesültnek a harcban."
Válaszul így szólt most sereget vezető Agamemnón:
"Nesztór, lásd, miután a hajóknál folynak a harcok,
és a rakott fal már nem használt, már nem az árok,
melyért fáradozott seregünk sokat, és szive hitte,
hogy törhetlen védi hajóink, véd mimagunkat:
így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
távol a hontól dicstelenül hogy vesszen a népünk.
Láttam jól, amikor szivesen segitett seregünknek;
s látom most, hogy a boldog olümposziakkal egyenlőn
oszt amazoknak hírt, s lekötözte kezünket, erőnket.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
első gályáinkat mind, mik a víz közelében
állnak, vonjuk már s engedjük az isteni vízre,
s kő-nehezékkel tartsuk meg, míg nem jön a szentelt
éj, amikor majd tán el is állnak a trószok a harctól,
s így azután valamennyi hajónkat vízre vihetjük.
Éjszaka évadján sem szégyen futni a vésztől:
jobb, aki megmenekül futván, semhogy rabul essék."
Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Átreidész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Vész fia, bár volnál a vezére pulyák seregének,
és ne uralkodnál mifölöttünk, kiknek a nagy Zeusz
ifjukorunktól kezdve kemény harcban verekednünk
adta az aggságig, míg nem hullunk el egyenként.
Azt tervezgeted itt, hogy a tág-utu trójai várost
elhagyjuk, melyért oly hosszan tűrtük a rosszat?
Hallgass, már az akhájok közt valahogy ki ne hallja
ezt a szavad, mit amúgy sem vesz szájára a férfi,
szívéből aki illő szót kijelenteni jól ért,
s van hatalom-pálcája, figyel sok nép a szavára,
annyi, ahány danaosz dalián te gyakorlod uralmad.
Most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért:
azt akarod, hogy amíg még áll nagy zajjal a harcunk,
vonjuk vízre a jópadu bárkákat, hogy a trószok
kedve ugyan teljék, mikor eddig is annyira győznek:
és nőjjön meredek veszedelmünk: mert az akhájok
nem tartják a csatát, ha a bárkák vízre kerültek,
hátratekintgetnek, hátrálnak a vad viadalból.
Ott azután pusztít a tanácsod, nép fejedelme."
Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Hej, Odüszeusz, nagyon is fájdítja goromba szidalmad
lelkemet: én akaratlan akhájit amúgy sem akarnék
arra szorítani, hogy tengerre bocsássa hajóját;
jőjjön hát, aki tud közülünk jobbat javasolni,
ifju akár, vagy öreg: s örülök neki, hogyha előáll."
Megszólalt most harcban-erőshangú Diomédész:
"Itt van a férfi, közel - ne kutassuk -, hogyha akartok
rám hallgatni, haragvóan sem szídtok, amért én
mindegyikőtöknél ifjabb vagyok itt születésre:
csakhogy apám nékem is hős volt, vallom dicsekedve,
Tűdeusz, kit Thébának ölén fed halma a földnek.
Portheusznak három fia volt, mind jónevü bajnok,
Pleurónban lakták házuk s meredek Kalüdónban,
Agriosz is, Melasz is, meg harmadikuk lovas Oineusz,
apja apámnak: s ő volt köztük a legkitünőbb hős.
Ott élt hát; de apám Argoszban, mert oda ért el
vándoruton: Zeusz és más istenek óhaja volt tán.
Adrésztosznak vette egyik lányát feleségül,
otthona gazdag, búzahozó szántója elég volt,
és sok kertje a környéken sokféle gyümölccsel,
barma is; és kelevézzel túltett minden akhájon:
hát hiszen ezt hallottátok bizonyára, hogy így volt.
S így nem véltek gyávának, sem törzsre silánynak,
és kereken kijelentett szómat sem vetitek meg.
Menjünk, bár sebesülten, a harcba, a kényszerüség hajt:
ott azután mi magunk elhúzódunk a dühöngő
dárdarohamtól: sebre sebet valahogy ne szerezzünk:
csakhogy a többieket hajtsuk buzdítva, kik immár
lelkük-dédelgetve kiálltak, nem verekesznek."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá; tették a tanácsát:
útnak eredtek, elől sereget-vezető Agamemnón.
Csakhogy a híres Földrázó se hiába figyelt ám:
régi vitéznek alakjában közibük keveredve
Átreidész Agamemnón jobbját kézbe ragadta
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Átreidész, bizonyára örül most már Akhileusznak
keblében dühödött szive, mert az akhájok eképen
hullanak és futnak; s ő látja, de nincs szive csöpp sem.
Bár ő veszne el így, a szemét venné el az isten;
rád az olümposzi boldogok annyira nem haragusznak:
mert hisz a trójaiak fejedelmei és vezetői
vernek még föl a tág síkon port, s látni fogod még,
mint futnak föl a várba a sátraktól s a hajóktól."
Így szólt, s rettentőt riadott, kirohant a mezőre.
Mint ha kilencezren vagy tízezren rivalognak
háboruban hősök, verekedve Arész viharában:
akkora hangot küldött kebléből az uralgó
Földrázó, s valamennyi akháj szívébe hatalmas
harcierőt hajitott, verekedni, tusázni szünetlen.
Közben aranytrónú Héré meglátta szemével,
mert az Olümposz csúcsán állt, s jól látta azonnal,
hogy ki a férfidicsőítő viadalban igyekszik,
drága fivére, ki sógora is, s megörült szive nyomban;
Zeuszt meg a sokforrású Ídé legtetejében
látta meg ülni, haraggal telt meg azonnal a szíve.
Hányta-vetette utána tehénszemü Héra, az úrnő,
pajzsos Zeusz elméjén hogy s mint tudna kifogni;
és ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
fölpiperézi magát, úgy indul az Ída hegyére,
Zeusz, szép teste miatt, tán vágyakozik vele hálni,
és akkor majd ő szelid, édes, jóizü álmot
önt szemhéja fölé, s okos elméjére bocsátja.
Ment hálótermébe, melyet szeretett fia ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót úgy rótta a falba
titkos zárral, hogy más isten nyitni ne tudja.
Ott a sugárzó ajtót ő elzárta, belépvén:
és vágyébresztő testéről ambrosziával
mosta le végig a szennyet, utána bekente a síkos
isteni, illatozó balzsammal, a nála levővel;
mely, ha csak egyet mozdult is, Zeusz ércküszöbénél,
illatot árasztott már végig a földön, az égen.
Ezzel kente be szép testét, azután haja fürtjét
fésüvel és kézzel fényes fonatokba befonta,
ambrosziásan omoltak alá örökéltü fejéről.
Öltött ambrosziás öltönyt, mit néki Athéné
szőtt míves gonddal, s beleszőtt sok szép szines ábrát:
keble köré kapcsolta arany csattokkal e leplet.
Százrojtos gyönyörű övet is vett Héra magára,
jólfúrt cimpájába pedig szép fülbevalót tett,
szép kicsiszolt háromköveset, sugaras ragyogásút.
És a fejét fátyolba takarta az isteni asszony,
szép új fátyla fehér napként ontotta sugarát.
Fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel.
És miután már minden díszt testére körített,
ment ki a terméből, és arrébb híva a többi
égilakótól Aphroditét, szólt véle eképen:
"Megtennél valamit, kedves lány, hogyha kimondom?
vagy tán megtagadod, lelkedben rám haragudva,
mert az akháj sereget segitem s te a trójai népet?"
Válaszul Aphrodité, Zeusz lánya, ilyen szavakat szólt:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem;
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Add ide most a szerelmi varázst, mellyel te az összes
isteneket meg a földi halandókat leigázod:
látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, a Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak s féltve neveltek,
Rheiától átvéve, mikor Zeusz törve Kronoszra,
föld mélyére, a meddő tenger alá taszitotta.
Őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk:
mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Hogyha e kettőt én meg tudnám győzni szavammal,
hogy kerevetjén újra szives szerelembe fonódjék,
akkor előttük tisztelt lennék s kedves örökké."
Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
"Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra:
hisz te vagy az, ki a legmagasabb Zeusz karja között hálsz."
Mondta, s a melléről levetette övét, ama hímzett
tarka övet, melyben nyugodott valamennyi varázsszer:
volt abban szerelem, volt vágy, volt csalfa beszéd is,
lágy szózat, mely a bölcs elméjét elcseni titkon;
ezt a kezére vetette tehát, szót szólva kimondta:
"Íme az öv, vedd át tőlem, s rejtsd jól kebeledbe,
tarka övem, melyben minden van: s nem hiszem én, hogy
el nem végzed jól, bármit forgatsz is eszedben."
Mondta; mosolygott rá a tehénszemü Héra, az úrnő,
és mosolyogva a tarka övet kebelébe helyezte.
S Aphrodité, Zeusz lánya, megindult vissza a házba,
Héra pedig felugorva suhant az olümposzi csúcsról
Píerián átlépve, kies szép Émathiába,
majd a lovas thrákok havas ormain át, kimagasló
csúcsokon át surrant, sosem érte a lába a földet.
Majd Athosz ormáról a habos tengerre suhant le:
és Lémnoszba, Thoász hősnek szigetére került el,
és itt lelte az Álmot, testvérét a Halálnak,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva, kimondta:
"Álom, az isteneken meg az embereken te ki úr vagy,
hogyha szavam meghallgattad már bármikor eddig,
hallgass rám most is, hálás leszek érte örökké:
szunnyaszd el sugaras szemeit ma szemöldje alatt nagy
Zeusznak, rögtön amint mellé szerelembe simultam.
Tőlem ajándékul szép trónt kapsz, elnemenyészőt,
drága aranyt: Héphaisztosz, az én bicegő fiusarjam
késziti majd gonddal, zsámolyt tesz lábad alá is,
hogy ragyogó talpad lakomák közt arra helyezhesd."
Néki felelve ekép szólt ekkor az Álom, az édes:
"Héra, te szent úrnő, lánysarja a büszke Kronosznak,
más örök istent én könnyen tudnék leigázni
szenderrel, még Ókeanosz folyamáradatát is,
márpedig ő első nemző, mindennek az apja:
ámde Kronosz fia Zeusz közelébe bizony sose lépnék,
nem merem őt szenderbe meríteni, míg maga nem hív.
Mert hiszen egyszer már okosabbá tett a parancsod,
aznap, amint az a hősszivü Zeusz-sarj visszahajózott
trójai partokról, feldúlva a trójai várost.
Elbűvöltem Zeusz elméjét, elboritottam
édesen: és ezalatt gonoszat szőtt ellene lelked,
vad viharok rohamát verted föl a víz tetejében:
s jólakosú Kószig sodrattad el akkor a sarját,
messze barátaitól: gyúlt Zeusz, ébredve, haragra,
széthajigálta a házban az isteneket, s a leginkább
engem akart megfogni, be is vet a vízbe az égből,
hogyha nem óv meg az istent és embert leigázó
Éj: hozzá menekültem; s Zeusz, dühösen, de hagyott már:
félt attól, hogy a gyors Éjjel szemben cselekedjék.
S most ismét nógatsz cselekednem ilyen lehetetlent."
Erre eképen szólt a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Álom, ugyan minek is forgatsz az eszedben ilyesmit?
Azt véled, hogy a trószt ugyanúgy pártolja a nagy Zeusz,
mint Héraklészért, a fiáért gyúlt a haragja?
Csak gyere, s én azután fiatal Khariszok közül egyet
nőül adok hozzád, hívd őt feleségnek ezentúl,
Pászitheét, akiért sóvárogsz nap nap után rég."
Így szólt ő; megörült Álom, s így adta a választ:
"Rajta tehát, esküdj meg a Sztüx iszonyú folyamára,
érintsd meg fél kézzel a tápláló anyaföldet,
fél kézzel meg a fénylő tengert: hogy tanu légyen
lent ki Kronosz körül él, nékünk most mindaz az isten:
nőül adod hozzám igazán fiatal Khariszokból
Pászitheét, akiért sóvárgok nap nap után rég."
Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan,
eskütt, mint az akarta, nevén szólítva az összes
Títánnak hívott istent, lent, Tartárosz alján.
Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
ketten a két várost, Lémnoszt s Imbroszt odahagyva
ködbe takartan eredtek, a lábuk gyorsan emelték:
sokforrású Ídát érték el, vadak anyját,
Lektosznál, ott léptek a szárazföldre, a tengert
elhagyták: erdők hegye rengett talpuk alatt már.
Ott lemaradt, mielőtt Zeusz megláthatta, az Álom,
ült egy karcsu fenyő tetejébe, mely akkoron Ídán
legmagasabb volt, s át a legen felnőtt a nagy égig:
ott meghúzta magát a fenyőágak sürüjében,
éleshangu madár képében, mely a hegyekben
égi nevén Khalkisz, de Kümindisz az emberi nyelven.
Héra pedig sebesen hágott magas Ída hegyére,
Gargarosz orma fölé: s ott fellegtorlaszoló Zeusz
csak meglátta, s a vágy bölcs szívét elboritotta,
mint amikor legelőször ölelkeztek szerelemben,
s jó szüleik tudtán kívül jártak kerevetre;
Héra elé odaállt, s a nevén szólítva kimondta:
"Héré, merre sietsz az Olümposzról ide térve?
Nincsenek itt lovaid, szekered se, hogy arra fölállj majd."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek,
Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, s Téthüsz anyához,
házuk ölében akik dajkáltak, féltve neveltek;
őket látogatom, hogy szűnjék régi viszályuk.
Mert rég tartózkodnak már ágytól, öleléstől,
és egymást kerülik, mert méreg hullt a szivükbe.
Lent várnak lovaim forrásdús Ída tövében,
szárazon és vizen át ők fognak vinni utamra.
Most temiattad jöttem idáig olümposzi csúcsról,
meg ne neheztelj rám, hogy szót sem szólva siettem
háza ölébe a mélyörvényű Ókeanosznak."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héré, később is tudsz még oda útnak eredni,
most inkább jőjj, hogy leheverjünk itt szerelemben:
mert soha még nem igázta le így körülöntve a lelkem
bent kebelemben a vágy sem földi, sem isteni nőért:
sem mikor Ixíón felesége után epekedtem;
Peirithooszt aki szülte nekem, bölcs isteni férfit;
sem mikor Akrisziosz lányáért, szép Danaéért,
mind közt legkitünőbb férfit, Perszeuszt aki szülte;
sem mikoron híres Phoinix nemzette leányért,
Mínószt s isteni nagy Rhadamanthüszt majd aki szülte;
sem mikoron Szemeléért s thébai Alkménéért,
Héraklészt aki szülte nekem, bátor fiusarjam;
míg Szemelé a halandók szép örömét, Dionűszoszt;
sem mikor úrnő Démétérért, széphaju nőért,
sem mikoron nagy Létóért, s magadért sem idáig -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad."
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
hogyha te most epekedsz szerelembe heverni az Ída
legtetején, itt, honnan minden messzire látszik,
hogy lesz az, ha amint hálunk, valamely nemenyésző
isten megpillant, és elmegy az égilakókhoz,
és elmondja? Bizony sose mennék házad ölébe
nászból kelve föl épp: megszólhatnának ezért még.
Ámde ha úgy akarod; s kebelednek kedves e szándék,
van hálótermed, mit kedves gyermeked ácsolt,
Héphaisztosz, s a szilárd ajtót jól zárta helyére:
térjünk hát oda hálni, ha már így vágyol a nászra."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héra, ne félj te sem istentől, sem földilakótól,
hogy meglát, oly arany felhőt boritok köribéd én,
és azon át nem lát minket még Éeliosz sem,
bár ő néz legerősebb éles fénnyel a földre."
Szólt, s átfonta Kronosz fia karjával feleségét.
Ekkor alattuk a föld üde zöld füveket sarjasztott
s lótuszt, harmatosat, sáfrányt, és sűrüvirágú
jó puha jácintot: s a magasba emelte ez őket.
Íly nyoszolyán háltak, s közben felhőbe borultak,
szép aranyosba; körül csillámló harmatozás hullt.
Zeusz atya nagy nyugalomban hált így Gargarosz ormán,
álom igázta s öröm: feleségét karral ölelte.
S futva futott az akháj gályákhoz az Álom, az édes,
föld-övező Földrázónak hogy hírt vigyen erről:
majd közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:
"Védd az akhájt most, mint ahogyan vágysz erre, Poszeidón,
egy kicsikét legalább, nyujts hírt neki, míg aluszik Zeusz:
mert hiszen én őt lágy és mély álomba takartam,
Héra pedig szerelemmel csalta a násznyoszolyára."
Szólt, s a halandók híres népeihez tovalebbent,
azt mégjobban akhájok védelmére tüzelvén.
S nyomban elősoraikba rohanva rivallta Poszeidón:
"Argosziak, Hektórt hagyjuk hát győzni ma ismét,
Príamidészt? nyerjen gályákat, hírt is arasson?
Ezt ígéri, bizony, s még kérkedik is, hisz Akhilleusz
öblös gályáknál még őrzi a szíve haragját:
akkora vágy mégsem kélhet majd érte, ha mink mind
serkentjük már egymás oltalmára magunkat.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind így cselekedjünk:
mind valahány öreg és kitünő pajzs van seregünkben,
öltsük föl, s a fejünket a fennragyogó sisakokba
bujtassuk, s markoljunk hosszu dzsidát a kezünkkel,
így menjünk: vezetek; s kijelentem, nem marad itt meg
Hektór Príamidész, bármennyire vágyik a harcra.
Hát ki erős a csatán, de piciny pajzs van csak a vállán,
adja silányabbnak kölcsön, s maga jó nagyot öltsön."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Rendezték soraik, sebesülten bár, a királyok,
Tűdeidész, Odüszeusz, s velük Átreidész Agamemnón:
rendre bejárták mind, kicseréltek sok hadifegyvert,
vett a derék derekat, hitványabb kapta a hitványt.
Teste köré miután ki-ki szép ragyogó rezet öltött,
indultak; legelől járt föld rázója Poszeidón,
rémületes hosszú kardját markolta keményen,
mint villámot, amellyel nem jó szembeszegülni
gyászokozó harcban, mert félsz bénítja a férfit.
Másoldalt sugaras Hektór rendezte csapatját.
Végül a háborunak feszitette ki szörnyü viszályát
köztük a tündökölő Hektór s kékfürtü Poszeidón,
egyik Trója hadát, Argoszt segitette a másik.
Partra csapott ki a tenger, az argoszi sátrakig áradt
s bárkákig; s ők egyberohantak nagy hadizajjal.
Tengeri hullám sem bömböl szárazra csapódva
így, mikor északi szél dühe űzi az ár közepéből:
tűzláng sem recseg íly szörnyen, mordulva magasra,
hegyszakadékokban, mikor erdőt gyujtani lobban:
szél sem zendül ilyen hevesen tölgyek tetejében,
hajkoronájukban, ha haraggal rázza a fürtjük:
mint amilyen lármája riadt az akhájnak, a trósznak,
rémületes zajjal mikor egymást rontani rontott.
Hát kelevézt legelőbb sugaras Hektór röpitett el
hős Aiászra, mivel neki jött épp, el se hibázta:
hol kebelén két szíja futott egymásra keresztbe,
egyik ezüstszögü kardjáé volt, másik a pajzsé,
megvédték gyöngéd húsát; Hektór haragos lett,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt;
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
Őt ezután, ahogy elment, nagy Telamóniosz Aiász
kővel meghajitotta: ilyen, tartója hajóknak,
volt sok a küzdők lábainál: egyet fölemelve,
pajzsa fölé, mellére vetette, nyakához egészen;
mint búgó-csiga, megpördült Hektór a csapástól:
Zeusz atya sujtásától mint ahogyan gyökerestül
dől ki a tölgy, s iszonyú kénes szag száll ki belőle,
és ki közelről látja, bizony tovaröppen a mersze
tüstént, mert súlyos villáma a nagy Kroniónnak:
így hullott az erős Hektór is a porba azonnal:
és kiesett kelevéze kezéből, pajzsa-sisakja
ráomlott, rézzel-kirakott hadivértje csörömpölt.
Most az akháj sarjak hozzá rivalogva rohantak;
hitték, hogy kiragadják, dobtak rá sürü dárdát:
csakhogy a nép-pásztort megsebzeni senki se tudta,
sem megdobni: előbb álltak köribé a legelsők,
Púlüdamász és Aineiász meg a fényes Agénór,
Szarpédón, Lükié vezetője s a jónevü Glaukosz:
senki se hagyta el őt, gondolt rá mind: odaálltak
szépkörü pajzsukkal köribé sürü sorban a társak,
s vitték kézre emelve a harcból, mígnem elérték
gyors lovait, melyek csatazajnak, vad viadalnak
háta mögött álltak, kocsisukkal, szép szekerükkel.
S Trója felé vitték paripái a nyögve jajongót.
S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
partra lefektették, öntözték vízzel azonnal
Hektórt, s ő föllélegzett, a szemét fölemelte,
föltérdelt azután, s a sötét vért hányta magából;
csakhogy a földre rogyott újból, a szemét a sötét éj
elboritotta: a lelkét úgy nyűgözte a sujtás.
Hát hogy az argosziak látták Hektórt tovatűnni,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.
Ott legelőbb Oileusz fia, gyors Aiász sebet ejtett
Szatnioszon, nekiszökkenvén hegyezett kelevézzel:
Énopidésznek, akit Néisz szült, tisztanevű nő,
Énopsznak, ki a Szatnioeisz partján vala pásztor.
Most a dicsődárdás Aiász, közelébe kerülve,
lágyékán átdöfte: hanyatt-dőlt; s így körülötte
összecsapott trósz és danaosz dühödött viadalban.
Púlüdamász dzsida-rázva rohant oda, óvni a testet,
Panthoidész: s Prothoénórt jobb vállába találta,
őt, az Aréilükosz sarját; behatolt a kemény érc
jobb vállába: a porba zuhant s markolta a földet;
s Púlüdamász ujjongva rivallt, dicsekedve kiáltott:
"Nem hinném, hogy a büszkeszivű hős Panthoidésznak
izmos markából kelevéze hiába szökellt ki,
ám befogadta egy argoszi azt a husába; hiszem: már
botja leszen: rádőlve mehet Hádészhoz a mélybe."
Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
hős Telamóniadész Aiász lelkét riogatta
főként, mert Prothoénór épp közelében esett el:
gyorsan, amint elment, ragyogó kelevézt hajitott rá.
Púlüdamász maga messzekerülte az éjszinü véget,
rézsút rontva tovább; hanem Arkhelokhosz befogadta,
Anténór fia, isteneink szánván neki romlást:
őt megdobta, ahol fej s nyak, végső csigolyánál,
összetalálkozik épp, s mindkét ínt szétszakitotta:
hát feje, orra s a szája előbb ért sokkal a földre,
mint lábszára akár, vagy térde, az elzuhanónak.
S most Aiász harsant gáncsnélküli Púlüdamászra:
"Töprengj, Púlüdamász, s azután szólj nékem igaz szót,
méltó-e Prothoénórért pusztulni e férfi?
Sejtem, nem hitvány és nem hitványok utóda;
tán lovas Anténór testvére, talán fiusarja:
mert a leginkább épp annak törzsére hasonlít."
Szólt, noha jól ismerte; s a trójaiak szive búsult.
S most Akamász a boiót Promakhoszt sebzette dzsidával,
járva fivére körül, kit amaz már lábainál vont.
Teste fölött Akamász szörnyen dicsekedve kiáltott:
"Szájhős argosziak, folyton fenyegetni mohóak,
lám, nem csak minekünk jut a kín meg a gyász a csatában,
eljön az is, hogy majd ti is így pusztultok, ölettek.
Nézzétek, Promakhosz már szunnyad, mert leigázta
őt a dzsidám, hogy a testvérem bosszúja sokáig
állatlan ne legyen: hát minden férfiu vágyik
hagyni ilyen testvért s bosszúlót hátra a házban."
Ezt mondotta; s az argosziaknak fájt a dicsekvés;
és hős Péneleósz lelkét riogatta leginkább:
hát Akamászra rohant, hanem az nem várt rohamára:
és ő Ílioneuszt sebzette meg így, fiusarját
sokjuhu Phorbásznak, kit Hermész trójaiak közt
legjobban szeretett, s neki legtöbb kincset is osztott:
s hitvese egy fiusarjat szült neki, Ílioneusz hőst.
Ezt a szemöldje alatt, szeme gödrén verte keresztül,
szembogarát kiütötte: szemén át tört be a dárda,
és nyaka szirtjén jött ki; leült és ülve kitárta
karját; s Péneleósz rántotta ki jóhegyü kardját,
s elmetszette nyakát, legurult sisakostul a földre
Ílioneusz feje, és a kemény kelevéz a szemében
még ott állt; mire mákfejként fölemelte a földről
Péneleósz, s dicsekedve rivallta a trójaiaknak;
"Ílioneusz apjának s anyjának vigyetek hírt,
trójaiak, keseregjenek immár termük ölében:
mert Alegénoridész Promakhosz felesége se fog már
rámosolyogni derék férjére, ha majd hazaérünk
Trója alól a hajóinkkal mi, akháj fiusarjak."
Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket:
körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.
S most, Múzsák, ti beszéltek, olümposzi bérceken éltek,
melyik akháj szerzett legelőbb véres hadizsákmányt,
hogy fordított föld híres rázója a harcon?
Hürtioszon Telamóniosz Aiász vert sebet ekkor,
Gürtiadészon, a hőslelkű műszek vezetőjén;
Mermerosz- és Phalkészt fosztotta ki Antilokhosz hős;
Mérionész Morüszon győzött és Hippotiónon;
Teukrosz meg Prothoónt sujtotta le és Periphétészt;
Átreidész azután meg a nép-pásztort, Hüperénórt
lágyékán átdöfte: az érc szaggatva kiszedte
mind a belét, míg lelke sietve szökött ki a megnyílt
nagy seben át, s a szemét a homály betakarta egészen.
Legtöbb hőst Aiász, Oileusz gyors magzata ölt le:
mert nem akadt, ki hasonló hozzá, lábbal elérni
rémült férfiakat, mikor őket Zeusz riogatja.
TIZENÖTÖDIK ÉNEK
VISSZAŰZÉS A HAJÓKTÓL
Majd, miután áttörtek már a karókon, az árkon
futva, az argosziak keze már sokakat leigázott,
akkor a hadszekerek közelébe kerülve megálltak,
holt-halaványan mind s reszketve; de fölriadott Zeusz
Ída hegyén az arany-trónszékű Héra öléből:
talpra szökött, meglátta a trójaiak s az akhájok
hadsorait, s hogy azok mint futnak dúltan, utánuk
törnek az argosziak, s köztük van a büszke Poszeidón.
S látta, hogyan fekszik Hektór a mezőn: körülötte
társai ülnek, s ő nehezen liheg, ernyed a szíve,
vért hány: hisz nem utolsó volt az akháj, ki sebezte.
Meglátván megszánta az emberek, istenek apja,
s szólt Hérához, ijesztő-görbén fölfele nézve:
"Bajkeverő, zabolátlan Héra, cseleddel elérted,
hogy nem harcol az isteni Hektór, megfut a népe.
Nem tudom ám, nem léssz-e megint te magad, ki ez álnok
cselt legelőbb élvezni fogod, nem verlek-e jól meg.
Vagy nem is emlékszel, mint függesztettelek én föl,
két üllőt lábadra verettem s törni-tudatlan
fényes arany béklyót a kezedre: s a lég magasában
felhőkön függtél: az olümposzi ormon ugyancsak
zúgtak az istenek, ám nem tudtak eloldani mégsem:
mert akit elkaptam, levetettem az ég küszöbéről,
fúlva-pihegve került le a földre: s az én haragom még
így sem szűnt, amely isteni Héraklész fiamért mart,
kit te, az északi széllel meggyőzvén a sok orkánt,
rosszat tervelgetve a meddő vízre kiűztél,
és útjából Kósz népes szigetére vetettél.
Én onnan kiragadtam, s bár még volt baj az útján,
újra a lónevelő Argosz mezejére vezettem.
Ezt csak azért mondom, hogy hagyj föl végre a csellel:
s tudd, használt-e neked szerelem s kerevet, min öleltél,
s így rászedtél, félrevonulva az isteni néptől."
Így szólt; megdermedt a tehénszemü Héra, az úrnő,
és őt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Tudja tehát meg a föld a szavam, s odafönt a nagy ég is,
s vélük a Sztüx mélységbefutó vize is, mely a boldog
égilakók legfőbb s legszörnyűbb esküvevője,
és a te szent fejed is, kettőnk nászágya ugyancsak,
melyre pedig sosem esküdném vaktába-hiába:
hogy nem az én szándékomból veri-gyötri Poszeidón
föld rázója a trószt s Hektórt, és kedvez azoknak:
ámde saját szive készteti, sürgeti őt bizonyára:
szánta a gályáknál gyötrődő argoszi népet.
És mégis, neki is mindenkép azt javasolnám,
arra haladjon, amerre, Sötétfelhőjü, te küldöd."
Szólt; mire elmosolyodva az emberek, istenek apja,
válaszul így fordult hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Hát ha ezentúl vélem, Héra, tehénszemü úrnő,
egyet gondolsz, és úgy ülsz a haláltalanok közt,
akkor, még ha nagyon mást is kívánna Poszeidón,
szíved s szívem után igazítja hamar, mit akarjon.
S most, ha valóban s őszintén mondtad ki a szódat,
menj el az égilakók törzséhez, s hívd ide gyorsan
Íriszt és a nyiláról-híres Phoibosz Apollónt,
hadd szállhasson el Írisz az ércinges görögökhöz
és szólítsa fel ott seregükben a büszke Poszeidónt,
vessen a vívásnak véget, házába siessen;
Phoibosz Apollón meg Hektórt serkentse a harcra,
újra leheljen erőt lelkébe, feledje a fájó
kínt, mely gyötri szivét, az akháj sereget pedig ismét
gyáva menekvést indítván, fordítsa futásnak:
sokpadu harci-hajóira Péleidész Akhileusznak
míg nem rogynak: Akhilleusz majd serkenti a társát,
Patrokloszt; ezt meg ragyogó Hektór döfi majd le
Ílion alján, hol már addig sok fiatal hőst
ölt, s köztük hull isteni Szarpédón is, a sarjam;
s Hektórt felbőszülve lesujtja a fényes Akhilleusz.
Attól kezdve viszont a hajóktól visszafutásuk
rendezem én, míg el nem foglalják az akhájok
Trója magas várát, ahogyan kívánta Athéné.
Ám addig haragom sem szűntetem, azt se hagyom, hogy
bárki haláltalan itt danaoszt védjen meg a harcban,
míg nem teljesitem Péleusz sarjának a vágyát:
úgy, ahogyan legelőször rábólintva igértem,
aznap, amint Thetisz istennő átfonta a térdem
s kérte: becsülném meg várdúló bajnok Akhilleuszt."
Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan:
Ída hegyormairól sietett az olümposzi csúcsra.
Mint elméje fölugrik a sok földet bebolyongott
férfiunak, ha okos szive mélyén serken a szándék:
"Itt legyek én" vagy "amott", s forgatja a terveket egyre:
íly sebesen s hevesen surrant tova Héra, az úrnő;
és az Olümposz-oromra, haláltalan isteni népek
gyűléséhez, Zeusz házába, elért: azok ottan
fölpattantak mind, s poharuk-kínálva fogadták.
Héra meg egytől sem, csak a széporcáju Themisztől
vette a serleget át, mert ő szökkent legelőször
hozzá, mindjük előtt, és íly szárnyas szavakat szólt:
"Héra, miért jöttél? Úgy látom, hogy megijedtél.
Tán megrémített nagy sarja Kronosznak, a férjed?"
Így szólt erre az istennő, a fehérkaru Héra:
"Jaj, Themisz istennő, sose kérdezd; jól tudod úgyis,
hogy neki míly dölyfös, míly szörnyü kegyetlen a lelke.
Kezdj el a jól-osztott lakomához látni lakunkban,
s ott a haláltalanok közt majd meghallod azonnal,
míly iszonyú dolgot hirdet Zeusz; nem hiszem ám, hogy
lelke vidulhat ilyentől földi- vagy égilakónak,
annak sem, ki talán most még vidoran lakomázik."
Ezt mondotta, s utána leült Héré, a nagy úrnő:
elszomorodtak Zeusz házában az istenek: ő meg
ajkával nevetett, de a homloka, barna szemöldje
felhős volt; s így szólt mindjükhöz, telve haraggal:
"Esztelenek mi, akik gyermek módjára haragszunk
Zeuszra, sietnénk hozzá, és szóval vagy erővel
fékeznők - hanem ő ránk sem hederint, a magasban
messze ül, és meg sem mozdul, hisz az égilakók közt,
mondják, hogy hatalomban, erőben messze legelső.
Hát csak tűrjétek, ha külön-külön is gonoszul sujt:
úgy hiszem, éppen most Árészt sujtotta csapással:
mert a halandók közt kedvenc fia hullt el a harcban,
Aszkalaphosz, kit erős-dühös Árész mond a fiának."
Ezt mondotta; s Arész izmos combjára csapott most
szétfeszitett tenyerével, s szólt keseregve eképen:
"Rossz néven ne vegyétek, olümposzi égilakók, ti,
hogyha fiam-bosszúlni akháj bárkák fele rontok,
még ha a sorsom az is, hogy Zeusz-villáma-ütötten
holttetemek közepette heverjek a vérben, a porban."
Szólt és Rémületet s Riadást rendelte, befogni
méneit; ő maga meg sugaras fegyverzetet öltött.
S most bizonyára nagyobb s rettentőbb vad harag és düh
kél a sosem-múlók ellen Kronidész kebeléből,
hogyha Athéna, mivel féltette az isteneket mind,
nem száguld ki a tornácról, odahagyva a székét.
Vállairól paizsát, a fejéről tépte sisakját;
izmos markából kicsavarta az érchegyü lándzsát,
falnak támasztotta; s ekép korholta vad Árészt:
"Esztelen, őrjöngő, odavagy! Nem tudsz a füleddel
hallani tán? elment az eszed, s odalett a szemérmed?
Nem hallod, mit mond a fehérkaru isteni Héra,
ő, aki épp most jött meg olümposzi Zeusz közeléből?
Vagy tán azt akarod, hogy sok kín közt, megütötten,
kényszerüen kullogj az olümposzi bércre, busongva,
míg mindünk számára a baj magvát veted így el?
Mert odahagyja azonnal a dölyfös trószt s az akhájt is,
és az olümposzi bércre siet, s szétüt miközöttünk:
sorban megmarkolja a vétkest s véle a vétlent.
Éppenezért intlek: fiadért ébredt haragod hagyd:
mert más is, ki kezével hősebb nála s erősebb,
meghalt már a csatán, vagy meghal majd: de nehéz is
minden földilakó gyerekét megmenteni nékünk."
Így szólt, s így ültette le trónszékére vad Árészt.
S Héra Apollónt hívta ki most palotája öléből
és Íriszt, aki hírhordó a haláltalanok közt,
s őket megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Ída hegyére hivat titeket mennél hamarabb Zeusz;
hát miután odamentek, s Zeusz arcára tekinttek,
azt, amit ő rendel s mire késztet, rajta, tegyétek."
Így szólt s visszavonult ezután Héré, a nagy úrnő,
és trónjára leült; s ők ketten szállni szökelltek.
Sokforrású Ídát érték el, vadak anyját,
s messziredörgő Zeuszt ott lelték: Gargarosz ormán
ült Kronidész, és illatozó felhő koszorúzta.
Ketten a Fellegtorlaszolónak elébe kerültek,
úgy álltak; s ő látta, harag nem volt a szivében,
mert gyorsan tették, mit kedves hitvese mondott.
Íriszhez fordult legelőbb, szárnyas szavakat szólt:
"Rajta, Poszeidón úrhoz eredj, sebes Írisz, azonnal,
mondd neki ezt el mind, vígy hozzá nemhazudó hírt:
mondd neki, hogy hagyjon föl a harccal, a háborusággal,
s menjen az égilakókhoz akár, vagy az isteni vízbe.
Hogyha pedig szavamat nem akarná tenni, lenézné,
jól gondolja meg akkor a lelkében s a szivében,
vajjon, bármi erős, mer-e engem helybe bevárni;
mert úgy vélem, erőm több, és születésem is elsőbb.
S vélem egyenlőnek kedves szive vallani nem fél
mégse magát, noha tőlem ugyancsak retteg a többi."
Így szólt; nemvonakodva repült el a szélsebes Írisz:
Ída hegyormairól lesuhant szentelt Ilionba.
Mint ha a felhőkből hó száll, vagy jégzivatar hull
nagyfagyosan, légbőlszületett Boreász lehe hajtja:
íly sebesen s hevesen surrant tova szélsebes Írisz,
s nagynevü Földrázó mellé odaállva ekép szólt:
"Kékhaju Föld-övező, hírt hoztam, azért vagyok itten,
Zeusz küldött el, a pajzshordó, elibéd üzenettel:
felszólít, hogy hagyj föl a harccal, a háborusággal,
s térj meg az égilakókhoz akár, vagy az isteni vízbe.
Hogyha pedig nem akarnád tenni szavát, de lenéznéd,
hát azzal fenyeget, hogy majd idejön s viadalba
ellened ő maga száll, s késztet kezeit kikerülnöd,
mert úgy tartja, erősebb nálad, előbb született is,
s véle egyenlőnek nem fél kedves szived így sem
hinni magát, noha tőle ugyancsak retteg a többi."
Erre a nagynevü Földrázó sóhajtva felelte:
"Ó, jaj, bármi hatalmas Zeusz, csak dölyfös, amit mond:
egyazonos-rangút akar így fékezni erővel.
Három testvér van, kit szült vala Rheia Kronosznak,
Zeusz, magam én, s Hádész, az alantnyugvók fejedelme;
hármasan osztottunk mindent, s ki-ki tiszteletet nyert.
Részül az ősz tengert én kaptam, laknom örökkön,
sors-rázván, s a ködülte homálynak lett ura Hádész,
míg Zeusz széles eget, leget és sok felleget is nyert;
ámde a föld s nagy Olümposz hármunké közösen lett.
Így nem Zeusz szándéka szerint fogok élni: de nyugton
érje be ő harmadrészével, akármily erős is.
És a kezével mint gyávát, ne nagyon fenyegessen;
lányait és fiait korholja goromba beszéddel
- azt jobban tenné -, akiket mind ő maga nemzett,
s kényszerüségből is hallgatnak rendeletére."
Széllábú sebes Írisz eképen mondta a választ:
"Kékhaju Föld-övező, kívánod-e, hogy Kronidésznak
ezt a kemény és zord szavadat kereken kijelentsem?
Vagy valamit változtatnál? Hisz a jóeszü enged.
Jól tudod azt: az idősebbekkel tart az Erínüsz."
Erre a föld rázója Poszeidón adta a választ:
"Istennő, Írisz, szavad úgy mondottad, ahogy kell:
hisz jó is, ha a hírnök mindig tudja, mi illő;
csakhogy az én szivem és lelkem nagy fájdalom éri,
hogyha közös sorsút és részűt, engemet óhajt
sértegető haragos szókkal szurkálni Kroníón.
Most mégis, noha bosszankodva, de engedek egyszer:
mást mondok neked, ezt üzenem fenyegetve szivemből:
hogyha talán nálam nélkül s zsákmányos Athéné,
Héré és Hermész s nagy Héphaisztosz szive ellen
megkímélné ő meredek Tróját, s nem akarná
felforgatni s erőt juttatni az argosziaknak:
tudja meg azt, olyan ír nincs, hogy haragunk behegessze."
Szólt, s elhagyta a Földrázó az akháj hadinépet,
és a habokba merült; vágyódtak utána a hősök.
S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Menj, kedves Phoibosz, Hektórhoz, az ércbeborulthoz:
mert hisz a föld övezője, a föld rázója Poszeidón
már megy az isteni tengerhez, meredek haragunktól
végre kitért; hallhatták volna az összecsapásunk
máskép még a Kronosz körül élő istenek is lenn!
Csakhogy ez így nekem is többhasznú, s néki is így jobb,
hogy, noha bosszankodva, kezem jókor kikerülte:
mert veriték nélkül nem múlott volna a dolgunk.
Vedd csak a sokbojtú aigiszt tüstént a kezedbe,
rázd meg rettentőn, rémítsd meg az összes akháj hőst.
S Messzeható, te magad sugaras Hektórra ügyelj jól:
és roppant erejét serkentsed, míg az akhájok
futva nem érnek a Hellészpontoszig és a hajókig;
majd azután lesz gondom tettel s szóval is arra,
hogy fölüdüljenek újra a harcok után az akhájok."
Szólt; s hallatlan az apja szavát nem hagyta Apollón:
Ída hegyormairól mint ölyv siklott le azonnal,
fürge galambgyilkos, sebesebb valamennyi madárnál:
s hős Priamosz sarját föllelte, az isteni Hektórt,
ülve, mivel már nem feküdött, lelkét szedegette,
s ráismert körben hadi sok társára, a vére
és veritéke elállt, pajzsos Zeusz fölsegitette.
Hát közelébe megállt s szólt messzeható nagy Apollón:
"Mondd, Hektór, Priamosz fia, mért ülsz távol a hadtól
így elgyöngülten? Valamely kín fért a szivedhez?"
Néki sisakrázó Hektór bágyadtan ekép szólt:
"Hát te ki vagy, te derék isten, mondd, így aki kérdesz?
Tán nem hallottad, hogy akháj bárkák közelében,
harcban-erőshangú Aiász, míg társait öltem,
kővel mellen ütött, s elvont az ölő viadaltól?
Hittem már, hogy a holtakat és Hádész palotáját
még mai nap meglátom, s már kileheltem a lelkem."
Erre megint szólt hozzá messzeható nagy Apollón:
"Bátorság, hisz olyan segitőt küldött le Kroníón
néked az Ída hegyéről, hogy védjen, legyen őröd,
engem, aranykardú Phoiboszt, aki eddig is óva
védtelek itt, magadat s véled meredekfalu várad.
Rajta azonban, most a lovas-sereget riogassad,
hajtsa a görbe hajók közelébe a gyors paripákat:
én sietek legelől, az utat számukra simává
én teszem, és az akháj hadinépet megfutamítom."
Így szólt és nagy erőt fújt ekkor a népterelőbe.
Mint a soká pihenő, jászolnál abrakozott mén
féke-szakítva ha nagy dobogással a síkra iramlik,
mert megszokta a tiszta folyó habjában a fürdést,
büszkén tartja fejét, magasan, körülötte sörénye
repdes a marja fölött, és ő, jól tudva, milyen szép,
könnyen emelgeti térdét, száll a szokott legelőkhöz:
lábát és térdét Hektór ily gyorsan emelte,
híva lovas seregét, miután hallotta az istent.
Mint ahogy aggancsos szarvast, vagy sziklai zergét
űznek a fürge kutyák s földmíves férfiak egyre;
azt meg a szikla magas meredélye s a rengeteg árnya
óvja, s az űzőknek nem is adta a sors, hogy elérjék;
lármájukra pedig, lám, sűrüsörényü oroszlán
villan elő, s a mohó űzőt mind félreriasztja:
így az akhájok, idáig mind űzők csapatostul,
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszaboltak:
ámde midőn látták Hektórt, hogy elér soraikhoz,
megzavarodtak, lábuk elé hullott le a lelkük.
Köztük szóra Thoász, Andraimón gyermeke, kélt most:
legderekabb aitól, aki jártas a dárdavetésben,
kézitusában; s hogyha akhájok közt vetekednek
szónoklásban az ifjak, nem sok győzi le ott sem;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
"Ó, jaj, szörnyü csodát látok szemeimmel a földön:
fölkélt gyógyultan, kikerülve a végveszedelmet
Hektór: bár igazán mindünknek a lelke remélte,
hogy meghalt, Telamóniadész Aiász keze révén:
s lám, most megmentette, kihúzta egy isten a bajból
Hektórt, őt, ki megoldta olyan sok akhájnak a térdét,
s úgy hiszem, ezt teszi most is majd, hiszen ennyire bőszen
nem mennydörgő Zeusz nélkül jön a hadsorok élén.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
vissza a gályákhoz küldjük seregünk sokaságát:
és kik a legderekabbaknak valljuk mimagunkat,
álljunk itt, és tartsuk föl, vele szembeszegülve
mind fölemelt kelevézzel, s majd, bármennyire vágyik,
lelke remeg, hiszem azt, danaók tömegébe vegyülni."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Ők Aiász körül, Ídomeneusz vezető körül, aztán
Teukrosz, Mérionész körül és Árésszal egyenlő
büszke Megész körül elrendezték összekiáltva
mind a legelsőket szemben Hektórral, a trósszal;
míg az akháj gályákhoz eredt a sereg sokasága.
Csakhogy a trósz támadt sürüen, vezetett deli Hektór
nagy léptekkel, előtte pedig maga Phoibosz Apollón,
válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,
rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa
Héphaisztosz Zeusznak, hogy hordja s ijessze az embert:
ezt tartotta kezén, vele vitte csatába a népet.
Sűrün az argoszi had helytállt; sivitó hadizaj kélt
mindkét oldalról; szökkentek az íj idegéről
messze a vesszők; szállt kelevéz is a férfikezekből;
sok heves ifjú hősöknek húsába hatolt be,
sok meg előbb, mielőtt még horzsolt volna fehér húst,
földbe megállt, bármint epedett jóllakni a hússal.
Míg Phoibosz nyugton tartotta kezében az aigiszt,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek;
ám hogy a gyorscsikajú danaosz hadirendre meredve
már megrázta, nagyot rikkantva, a lelküket ekkor
megbűvölte a keblükben, hadakozni feledtek.
Mintha ökörcsordát, vagy nagy nyáját a juhoknak
két fenevad szétűzi, sötétben, az éji fejéskor,
hirtelenül terem ott, mert nincs jeladó a közelben:
íly gyáván menekültek amott az akhájok: Apollón
őket ijesztve, a trószt s Hektórt diadalra vezette.
Férfiu férfiut ölt, szétszórtan folytak a harcok:
Hektór most Sztikhioszt teritette le s Arkesziláoszt:
egyik az ércinges boiót csapatok vezetője,
másik meg hősszívü Menesztheusz hű haditársa.
Aineiász Iaszoszt kaszabolta le, véle Medónt is:
isteni Oileusznak volt fattyú sarja Medón és
Aiásznak testvére, lakását meg Phülakéban
lakta, hazájától távol, mert ölt: Eriópisz
bátyját, mostohaanyjáét, Oileusz hiteséét;
míg Iaszosz, vezetője Athén seregének e harcban
s Búkolidész Szphélosz fia volt, így hívta a népe.
Mékiszteuszt öli Púlüdamász, Ekhioszra Polítész
sujt legelől, Klonioszra az isteni fényes Agénór.
Déiokhoszt Parisz érte a válla hegyén, mikor éppen
megszaladott az elősoron, és átfúrta az érchegy.
Míg ezeket vérttől fosztották, már az akhájok
ásott árkukhoz szöktek s a karók közelébe,
mindenüvé bujtak, falaik közibé beszorultak.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:
"Vissza a véres zsákmánytól, rohanás a hajókhoz!
Mert ha a gályáktól távol meglátok akárkit,
ott helyben megölöm, soha nem részeltetik aztán
drága fivérei és nővérei máglya tüzében,
mert az ebek szaggatják szét várunknak előtte."
Így szólt, majd a lovak marját ostorral ütötte,
serkentgette a trósz sorokat, nyargalva: s a trósz mind
véle rivallt fenyegetve, szekérhúzó paripákat
hajtva hatalmas nagy zajjal: Phoibosz meg előttük
könnyen a mély árok partját letapodta, középre
dobta, s eként hosszú híd-forma utat magasított,
széleset is, röpülő kelevéz hatol annyira éppen,
melyet férfi hajít, amidőn erejét vele méri.
Arra özönlöttek csapatonként; Phoibosz az élen
vitte a szent aigiszt: s letapodta falát az akhájnak
könnyen, mint gyermek, ha a tengerparti homokban
együgyü játékkal halmot magasít, azután meg
játszva megint szétszórja a lábával s a kezével:
így, te, nyilas Phoibosz, szétdúltad az argosziaknak
sok kínos mívét s keltetted megriadásuk.
Végül a gályáknak közelébe kerülve megálltak,
és egymást hivogatták, s mindegyik égilakóhoz
karjaikat fölemelve külön-külön is könyörögtek.
S mindjüknél inkább Nesztór, az akháj hadak őre,
esdett, két karját fölemelve a csillagos égre:
"Zeusz atya, hogyha akárki a búzás Argosz ölében
néked ökör vagy kos hájas combját sütögette,
és hazatérést kért, te pedig bólintva igérted,
emlékezz ma, Olümposzi, és a gonosz napot űzd el:
trójaiaknak eként az akhájt leigázni ne engedd."
Szólt könyörögve ekép, dördült nagyot erre a bölcs Zeusz,
meghallgatta az agg Néleusz-finak esdekelését.
Ámde a pajzsos Zeusz dörgését hallva a trószok,
még hevesebben törtek rájuk, ügyeltek a harcra.
Mint ha a szélesutú tenger hullámhegye támad,
és áthág a hajó falain, mikor űzi előre,
hajtja a szél dühe, mely a habot duzzasztja leginkább:
így hágtak föl a trójaiak nagy zajjal a falra.
Hajtották lovukat be; tatok közt folytak a harcok,
szemben, kéthegyü nagy kelevézzel; a trósz a szekérről,
míg az akháj, fölhágva, a barna hajók tetejéről,
nagy kelevézekkel, mik amott kézügybe hevertek,
pántosak, épp a hajóharchoz jók, réz-hegyezettek.
Patroklosz, mindaddig, míg az akhájok, a trószok
kívül a fürge hajókon, a bástya körül verekedtek,
ült csak a férfias Eurüpülosz sátrában, e társát
jól tartotta szavakkal, s gyászos szörnyü sebére
orvosságot hintett, hogy múljék a sötét kín.
Ámde midőn meglátta a trószt, hogy a falra iramlik
és danaosz daliák sora közt rohanó riadás kél,
akkor följajdult, s kifeszített két tenyerével
két combjára csapott, keseregve ilyen szavakat szólt:
"Eurüpülosz, most már, bármennyire rájaszorulsz is,
mégse maradhatok itt, mert immár szörnyü viszály kélt:
fegyveresed legyen az, ki mulattat: mert Akhileuszhoz
száguldok, hogy rávegyem őt, induljon a harcba.
Hátha, ki tudja, megindítom szavaimmal a lelkét,
hogyha egy isten akarja; baráttól hasznos az intés."
Szólt, s vitték tova lábai; és ezalatt az akhájok
helyben vártak a trósz rohamára, de, bár kevesebben
voltak azok, mégsem tudták a hajóktol elűzni;
csakhogy a trósz sem volt képes danaosz hadirendet
megtörvén, sátrak s a hajók közepébe nyomulni.
Ámde miként a zsinór megméri a gályagerendát
értő ács keze közt, aki mestersége tudását
bírja egészen, mert Pallasz tanitotta meg arra:
így köztük csata és harc egyenlőre feszült ki.
Más-más bárka körül más-más daliák verekedtek:
Hektór Aiásznak rontott, a dicsőnevü hősnek;
ők egy bárka körül fáradtak, s ez se tehette,
hogy letaszítsa a másikat, és fölgyujtsa hajóját,
sem pedig az, hogy elűzze, ha már idehozta a daimón.
Ott Klütiosz-fiusarja-Kalétórt nagyszerü Aiász,
épp mikor üszköt vitt, kelevézzel mellbe ütötte:
döngve zuhant le a földre, s a csóva kihullt a kezéből.
Hektor, amint szeretett rokonát meglátta szemével,
hogy lehanyatlik a porba a barna hajónak előtte,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
senki se húzódjék hátrább a szoros viadalból:
mentsétek Klütiosz sarját, nehogy őt az akhájok
vértjétől fosszák, miután elesett a hajóknál."
Szólt, s Aiászra vetette ki tündökölő kelevézét:
elvétette; de aztán Masztór-sarja Lükophrónt,
Aiász fegyveresét, a Küthéra-belit, ki a hősnél
élt, mert embert ölt volt otthon, az isteni földön:
őt megütötte, fejébe fülön fölül érckelevézt vert,
épp mikor Aiász mellett állt, s ez a porba esett le
hátrafelé a hajó tatjáról, s térde elernyedt.
Megdermedt Aiász, szólt testvéréhez eképen:
"Kedves Teukroszom, ím, elesett egy hű haditársunk,
Masztoridész, ki Küthérából idejött, s akit aztán
úgy tiszteltünk, mint szeretett szüleinket, a házban;
hős Hektór teritette le, hol van hát a halálos
vessző, hol van az íj, mit néked Phoibosz adott volt?"
Szólt; mire Teukrosz elértve szökött oda oldala mellé,
kétívű íjat tartott s vesszőkkel a tegzet:
és nyilait nyomban röpitette a trójaiakra:
Kleitoszt verte le, Peiszénór ragyogó fiusarját,
Púlüdamász társát, a vitézlő Panthoidészét,
míg zabolát tartott, mert ő gondolt a lovakkal;
s arra vezette, ahol legtöbb had rendje gomolygott,
trósznak, Hektórnak kedvezve; de veszte hamar jött,
s attól senki se védte meg őt, noha vágyakozott rá:
mert sóhajszaporító nyíl szállt át nyaka szirtjén:
földre zuhant a szekérröl, a ménei hátraszökelltek,
csörgették az üres szekeret. Meglátta azonnal
Púlüdamász, a király, s paripái elé legelőbb állt:
s Asztünoosz Protiáón-sarjnak bízta kezére,
őt intette nagyon, hogy tartsa vigyázva közelben;
ő maga újra kiszállt, s az előcsapatokba vegyült be.
Teukrosz az ércbeborult Hektórra emelt ki egy újabb
nyílvesszőt, s harcát tán szűnteti már a hajóknál,
hogyha nyilával a lelkét így elorozza a hősnek:
csakhogy Zeusz okos elméjét nem csapta be, óvta
Hektórt ő, s Teukroszt ott megfosztotta a hírtől;
elszakitotta a jólsodrott ideget remek ívén,
épp amikor rálőtt; elfordult másfele tüstént
rézterhes nyila, és hullott ki az ív a kezéből.
Megdermedt Teukrosz, s szólt testvéréhez eképen:
"Jaj, szétmetszi az isten már minden haditervünk,
lám, kiütötte kezemből ívem, s szétszakitotta
most-sodrott idegem, mit rá reggel ma kötöztem,
hogy szaporán szökelő vesszőknek bírja a szárát."
Válaszul így szólt erre a nagy Telamóniosz Aiász:
"Hagyd sűrű nyilaid, kedves, hagyd ívedet is, ha
egy mireánk irigy isten szétszakitotta, heverjen;
pajzsot a vállra, ragadj hosszú kelevézt a kezedbe,
így verekedj te a trósszal, a népet küzdeni serkentsd:
fáradság nélkül, ha le is veretünk, ne vegyék be
jópadu gályáink: szánjuk hát harcra magunkat."
Szólt; mire kézívét Teukrosz sátrába letette,
s négyrétű pajzsot boritott vállára azonnal:
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet,
s útnak eredt; hamar ott állt Aiász oldala mellett.
S Hektór, meglátván, hogy Teukrosz vesszei vesztek,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül
görbe hajók mentén: mert látták már szemeim, hogy
büszke vitézüknek Zeusz által vesszei vesztek.
Hisz könnyen ráismer az ember Zeusz erejére,
hogyha akárkit is ő juttat jelesebb hadi-hírre,
vagy ha kinek nem akar juttatni, de megkicsinyíti,
mint most, lám, őket; s hadaink diadalra segíti.
Rajta, a gályáknál sűrűn verekedjetek; és ki
megsebesül sorotokban, meghal, sorsa betellik,
haljon csak: nem lesz csúfság, míg óvja hazáját,
halnia: mert felesége s a gyermeke megmenekül mind,
háza s a birtoka bántatlan, ha a bajnok akhájok
visszahajóznak majd szeretett földjére honuknak."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Másoldalt pedig így serkentett társakat Aiász:
"Szégyen ez, argosziak: most itt az idő, vagy elesnünk,
vagy pedig élnünk és a hajóktól vészt tovaűznünk.
Azt hiszitek, sisakos Hektór ha bevette hajóink,
majd gyalog is hazaér ki-ki innen az otthoni földre?
Hát nem hallottátok, mint bíztatja a népét
Hektór, hogy gályáinkat fölgyujtani vágyik?
Ej, nem táncra vezényli biz ő seregét, de csatára.
És számunkra tanács nincs jobb, nincs terv se kiválóbb,
mint hogy teljes erőnkkel a kézitusába vegyüljünk.
Jobb meghalni azonnal, vagy megmenteni éltünk,
mint őrlődni sokáig a vészes, vad viadalban,
s hasztalan itt a hajók mellett, gyatrább hadak által."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Most Perimédész-sarj Szkhedioszt Hektór leütötte,
phókaiosz vezetőt; Aiász meg Láodamász hőst,
Anténór ragyogó sarját a gyalogcsapat élén;
küllénébeli Ótoszt verte le Púlüdamász hős,
Phűleidész társát, vezetőjét bajnok epívnek.
Látta Megész, neki is rontott: rézsút tovaszökkent
Púlüdamász, s így elvétette Megész (nagy Apollón
Panthoidészt nem hagyta elesni előcsapatok közt).
Ám Kroiszmosz kebelébe hatolt be Megész kelevéze:
döngve zuhant le, s amaz válláról vonta le vértjét.
Erre Dolopsz, derekas jó dárdavető, nekidobbant,
Lampetidész (kit Lamposz nemzett, nagyszerü férfi,
Láomedontiadész, s ismert volt néki a harc-vész)
s pajzsközepét kelevézével most Phűleidésznek
megsértette közel, de tömör páncélja megóvta,
kétlemezű öblös páncél mit még maga Phűleusz,
apja, hozott Ephürábol, a Szelléeisz vize mellől.
Adta ajándékul sereget-vezető Euphétész
néki, hogy ellenség ellen hordozza a harcban:
s most fia teste felől kergette el, íme, a romlást.
Erre Megész neki lóforgós ércmívü sisakja
legmagasabb csúcsát megütötte hegyes kelevézzel,
és a sörény-forgót lesöpörte: a porba bukott le
s ott fénylett friss-festésű bíborral a forgó.
Míg vele szívósan tusakodva Megész diadalt hitt,
jött a vitéz Meneláosz hozzá, hogy kisegítse:
oldalt, rejtve, megállt, és vállán dobta Dolopszot
hátulról: mellén hevesen tört által az érc-hegy
vágyva erősen előre: lefordult arccal a földre.
Ők ketten nekirontottak, lecibálni a vértet
válláról; mire Hektór összes véreihez szólt,
s mind közt legjobban korholta erős Melanipposzt,
hős Hiketáonidészt; aki csámpás ökrei mellett
élt Perkótéban, még távol voltak a dúlók:
ám az akhájoknak megjöttek görbe hajói
s ő ment Ílionába, honába, kitűnni a trósz közt;
s élt Priamosz mellett, ki becsülte, akár a szülöttét;
őt korholta a hős Hektór, szót szólva kimondta:
"Így pihenünk most már, Melanipposz? Most se hajol meg
kedves szíved, amint látod rokonod megölését?
Nem látod, vértjét mint szaggatják le Dolopsznak?
Jer hát, úgyse lehet már távolból verekednünk
vélük, míg le nem öljük mindet, vagy pedig ők nem
foglalják el a nagy Tróját, s népét ki nem irtják."
Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
Nagy Telamóniosz Aiász meg bíztatta a népét:
"Férfiasan, feleim! szivetekben keljen a szégyen!
Restelkedjetek egymás színe előtt a tusában:
mert hírféltők közt kevesebb hull, több marad élve:
míg a futóknak híre se lesz, segitője se támad."
Így szólt; s vágytak azok védőn verekedni amúgy is,
és a szavát a szivükbe fogadták: és a hajókat
ércfallal védték; de a trószt Zeusz küldte reájuk.
S Antilokhoszt buzdítva beszélt harsány Meneláosz:
"Antilokhosz, nincs ifjabb nálad akháj seregünkben,
fürgébblábu sem, és oly erős sem, mint te, a harcra:
szökkenj hát, tán csak megdobsz egy trójai férfit!"
Szólt, s tovaszállt ismét, miután őt harcra tüzelte.
Tört az elősor elé, hajitott ragyogó kelevézzel
körbetekintve amaz. Hátrábbszökkentek a trószok,
míg ő dárdázott, s nem szállt ki hiába a fegyver,
mert Hiketáónnak sarját, a merész Melanipposzt
míg a csatába rohant, csecse mellett verte keresztül:
döngve zuhant le a földre, szemét a homály betakarta.
Antilokhosz meg rárontott, valamint kutya, hogyha
sebzett őzre rohan, mely vackából kiszökellt már,
és a vadász közben meglőtte, a tagjait oldta:
így rontott, Melanipposz, rád heves Antilokhosz hős,
vérted orozni: de jól meglátta az isteni Hektór,
mert vele szembe futott, száguldva az ütközetek közt.
Antilokhosz nem várta be őt, noha fürge vitéz volt:
visszairamlott, mint fenevad, ha gonoszt követett el,
hogyha kutyát ölt, vagy pásztort a karám közelében,
és elfut, mielőtt még rágyűlnének a népek:
így iramult el Nesztoridész; s Hektór meg a trószok
vad riadással kínokozó kelevézt zuditottak
rá, s ő megfordulva megállt, hogy elért seregéhez.
Nyershusevő vad oroszlánokként törtek a trószok
most a hajókra, mivel Zeusz így rendelte, ki folyton
bennük keltegetett nagy erőt, s lekötözte a lelkét
- hírtől fosztva - az argosziaknak, a trószt riogatta.
Mert hiszen ő Hektórnak szánt diadalt a szivében,
Príamidésznak: a görbe hajókra ez isteni lángot
vessen, nempihenőt, s Thetisz úrnőnek vele végig
váltsa be szörnyü könyörgését: ezt várta a bölcs Zeusz,
hogy meglássa szemével az égő gálya sugárát:
attól kezdve akarta a trószt ismét a hajóktól
megfutamítani és hírt adni az argosziaknak.
Ezt tervelte, midőn odaküldte a görbe hajókhoz
Hektór Príamidészt, ki mohó volt úgyis a harcra.
Mint dzsida-rázó Árész, vágy vad tűz a hegyekben
rengeteg erdő mélyében, tombolt deli Hektór:
tajték lepte körül száját, és két szeme lángolt
szörnyü szemöldje alatt, s a halántékán a sisakja
rettentően rázkódott, míg vívta a harcát:
és a magasból Zeusz maga volt védője, sokak közt
csak Hektórt tisztelte meg, és csak néki adott hírt:
mert rövid élete volt csak hátra, a sorsa ilyen volt:
végzete napját már akkor kergette feléje
Pallasz Athénaié, Péleión hőserejével.
Vágyakozott soraik rendjét széttörni, figyelte,
hol lát legsűrűbb tömeget, legjobb hadifegyvert:
mégse tudott áttörni, akárhogy vágyakozott rá:
úgy álltak vele szemben azok mind bástyaalakban,
mint roppant meredek szirt ősz tenger pereménél,
mely süvitő szeleket föltart szárnyas rohamukban,
és dagadó hullámokat is, ha verik meredélyét:
így várták be szilárdan a trószt, meg nem futamodtak.
Hektór meg csupa tűzfényben berohant a tömegbe,
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a fellegalatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok: mert csöpp híján már odavesznek:
így tépődött most az akháj kebelekben a lélek.
S ő, mint fondorlelkü oroszlán tör tehenekre,
melyek a nagy mocsarak vizenyős rétjén legelésznek
ezrivel, és őrzőjük még nem tudja, hogyan kell
vaddal vívni, kaszás ökrét mikor öldösi-falja:
hát hol elől, hol a leghátsó barmok sora közt jár
folyton, míg az oroszlán ront egyenest a középre,
s már fal is egyet: a többi pedig szétfut riadozva:
így rettent szanaszét Hektór és Zeusz atya jöttén
minden akháj: s ő csak Periphétészt ölte le, Kopreusz
sarját; Kopreusz volt, ki urától Eurüsztheusztól
gyakran hordta a hírt Héraklész hőserejéhez:
tőle, silányabb nemzőtől, született derekabb sarj
minden erényben: gyorslábú és nagyszerü harcos,
és a mükéneiek sora közt elmével is első:
hát ez adott ekkor Hektórnak főbb diadalmat.
Mert hátrálva a pajzsának peremébe botolt meg,
mely lábig boritotta, dzsidáktól védte a harcost:
ebbe botolva hanyatt hullott, és harcisisakja
rettentőn bongott a halántékán, mikor eldőlt.
Hektór jól meglátva szökött oda oldala mellé,
és kebelébe dzsidát vert, kedves társai mellett
ölte meg: ők búsultak a társért, s mit se tehettek
érte: hiszen maguk is félték nagyon isteni Hektórt.
Szembekerültek a bárkákkal, s védték a legelső
felvonatott bárkák őket; de a trósz beözönlött.
Visszavonultak az argosziak, kénytetve, az első
gályasoroktól, sátrak közt sűrűn sorakoztak,
nem szaladoztak szét táborszert: mert a szemérem
s félsz ottfogta soruk, riogatták szűntelen egymást.
Legfőkép hadak őre, Gerénia bajnoka Nesztór
kérte külön-külön őket, eszükbe idézve szülőik:
"Férfiasan, feleim! szivetekben keljen a szégyen
egymás színe előtt: ki-ki gondoljon gyerekére
és feleségére s vagyonára, szülőire szinte,
mind akinek még él, s akinek meghalt a szülője:
ők most nincsenek itt, de nevükben térden esengek,
álljátok meg a vészt, sohasem fordulva futásra."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal;
ekkor az isteni ködfelhőt tovaűzte szemükről
Pallasz Athénaié: s két részről fény özönölt már,
szállt a hajóktól, szállt az egyenlő harc terepéről.
Látták harcban-erőshangú Hektórt s a hadát is,
mindazokat, kik hátul vártak, nem verekedtek,
s mindazokat, kik harcot vívtak a fürge hajóknál.
Hősszivü Aiásznak már nem kedvelte a lelke,
hogy veszteg várjon, hol a többi akháj fiak álltak:
jó nagyokat lépdelt, a hajók tetejére került fel,
tengeri harcra való kelevézt csóvált a kezében,
hossza huszonkét rőf volt, és karikák szoritották.
Mintha a férfi, ki jól tud lóról ugrani lóra,
négy paripát a lovak seregéből összeterelve,
nagy város fele hajt a mezőn át, kergeti gyorsan,
néphordó nagy uton, s bámulja a nagy sokaság őt,
férfiak is, nők is: mert folyton biztosan ugrik
egyik lóra a másikról, noha szállnak a mének:
így Aiász is a fürge hajók más-más tetejére
szállt, nagyokat lépdelve, s a hangja az égbe hatolt fel,
szörnyü süvöltéssel sürgette szünetlen a népét
védeni sátrakat és gályákat. Nem maradott ám
Hektór sem veszteg sürü-vértes trójai had közt:
ámde miként szárnyas madarak seregére ha sárga
sas csap, amint a folyó partján füveket csipegetnek,
hosszunyakú hattyúkra akár, darvakra, ludakra:
így támadt Hektór egyenest, kékorru hajóra
szemből szökkenvén: hátulról Zeusz taszitotta
roppant nagy kézzel, s hadinépét is riogatta.
Ott ismét keserű viadal kavarult a hajóknál:
azt hinnéd, sose lankadnak, kimerülni se tudnak
összecsapó soraik, mivel oly makacsul tusakodnak.
S ez volt gondolatuk, míg vívtak: a bajnok akhájok
azt hitték, hogy már meg nem menekülnek, elesnek;
s már minden trósznak kebelében hitte a lélek:
fölgyujtják a hajókat, a hősöket is megölik mind.
Ez volt gondolatuk, mikor ott egymásra rohantak.
Hektór megragadott tatnál egy habhasitó gyors
szép gályát, mely Prótesziláoszt hozta el egykor
Trója alá, s haza már sose vitte az otthoni földre.
Éppen e gálya körül gyilkolták szűntelen egymást
kézitusában a trójaiak meg a bajnok akhájok:
egy sem várta be ott rohamát nyílnak, kelevéznek:
egymáshoz közel álltak mind, és egy akarattal
már a kifent bárdokkal, a fejszékkel hadakoztak,
és nagy kardokkal, meg a kéthegyü hosszu dzsidákkal.
Éjszinü pántba kötött gyönyörű szép markolatos kard
sok hullott ki kezükből, vállukról sok esett le,
míg a tusát vívták: vértől ázott a sötét föld.
Hektór meg miután tatján megfogta a gályát,
díszét el nem eresztve, a trójaiakra kiáltott:
"Hozzatok erre tüzet, seregestül keltve a harcot.
Mert e napot kárpótlásul nyujtotta nekünk Zeusz,
kézre keríteni gályáik, melyek istenek ellen
hoztak ránk sok vészt, mert gyávák voltak a vének:
én a hajók tatjánál vágytam küzdeni nyomban,
megtartóztattak s akadályozták hadinépem.
Ámde ha akkor eszünk sebzette a messzetekintő
Zeusz, hát most maga sürget minket, most maga buzdít."
Szólt, mire még hevesebben törtek az argosziakra.
S már Aiász se maradt helyben: gerelyek szoritották:
hátravonult kissé - és már azt hitte, meg is hal -
egy hétláb-hosszú padhoz, le a gályatetőről.
Ott egyhelybe megállva figyelt, s kelevézzel elűzte
mindig a trószt, ha nemalvó lánggal jött a hajókhoz;
szörnyü süvöltéssel sürgette szünetlen a népét:
"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül.
Azt hiszitek tán, hogy hátul segitő-seregünk van,
vagy, mely férfiakat védjen, bástyánk van erősebb?
Nincs közelünkben város sem, tornyos-keritésű,
mely megvédene és felváltani tudna sereggel:
jól-fölfegyverzett trószok mezejére kerültünk,
tenger a szomszédunk, nagy messze az otthoni földtől:
üdvünk hát a karunkban van, nem a lankadozásban."
Szólt, s már támadt is, dühösen, hegyezett kelevézzel:
mert aki trósz nekiment csóvával a görbe hajóknak,
hogy kedvére tegyen Hektórnak, a hadriadónak,
azt Aiász hegyezett kelevéze fogadta, sebezte:
így teritett le tizenkettőt, szemből, a hajóknál.
TIZENHATODIK ÉNEK
PATROKLOSZ HALÁLA
Így harcoltak a jópadu gályáért ezek ottan;
Patroklosz meg Akhilleuszhoz lépett, a királyhoz,
forró könnyeket ontva, miként a sötétvizü forrás,
mely meredek szirtről zúdítja le éjszinü habját.
Szánva tekintett rá gyorslábú fényes Akhilleusz,
és őt megszólítva eként szárnyas szavakat szólt:
"Mért pityeredtél el, Patroklosz, mint pici lányka,
futva az anyja után ki eseng, hogy ölébe emelje,
szoknyájába kapaszkodik, és föltartja az útján,
s könnybe uszó szemmel néz rá, míg föl nem emelték:
így ejtesz, Patroklosz, gyöngéd könnyet a földre.
Tán valamely hírt adsz nékem, vagy a mürmidonoknak?
Vagy te magad hallottál csak hírt phthíai földről?
Él Aktór fiusarja Menoitiosz, azt mondják, még,
él még Aiakidész Péleusz is a mürmidonok közt,
kiknek holta miatt keserű bánatba borulnánk.
Vagy te az argosziak seregét siratod, hogy eképen
vesznek a görbe hajóknál, dölyfös vétkük okából?
Mondd ki, az elmédben sose rejtsd, tudjam veled én is."
Mély sóhajjal ekép szóltál, te lovag Patroklosz:
"Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
meg ne neheztelj: nagy kín nyomja akháj seregünket.
Mert hisz azok, kik a legkitünőbbek voltak eleddig,
mind a hajók közt megdárdázva-nyilazva feküsznek.
Megsebesült már Tűdeidész, az erős Diomédész;
megsérült a dicsődárdás Odüszeusz s Agamemnón;
Eurüpülosz meg a combja tövén nyíltól sebesült meg.
És körülöttük a sokfüvü orvosok ott igyekeznek,
gyógyítják sebüket: de te nem lágyulsz meg, Akhilleusz.
El ne ragadjon ilyen harag engem, mint amilyent te
őrizel, ádáz hős: ki fog áldani messzi utód közt,
hogyha nem űzöd most el a csúf veszedelmet a néptől?
Bősz vagy: apád sohasem lehetett Péleusz; a lovas hős,
édesanyád se Thetisz: kék tenger szült a világra
és meredek sziklák, mivel elméd ennyire ádáz:
hogyha talán valamely jós-szótól tart a te szíved,
s úrnő édesanyád Zeusztól mondott valamely hírt,
engem eressz legalább oda gyorsan a mürmidonoknak
népével, tán fény lehetek számukra a harcban.
S add ide fegyvereid, hagyd, hogy vállamra vehessem:
hátha neked néznek, s el is állnak a trószok a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok,
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban.
És mi pihenten a megfáradtakat újra a várba
könnyeden űzhetjük sátrunktól, görbe hajónktól."
Szólt könyörögve, nagyon botorul: hisz tőle e szókkal
nem mást kért, de saját vesztét és csúnya halálát.
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
"Jaj nekem, isteni sarj, Patroklosz, míly szavakat szólsz?
Nem jós-szón csüngök, hisz olyanról nincs tudomásom,
és Zeusztól se hozott nekem úrnő édesanyám hírt:
ám az a rettenetes kín éri a szívem, a lelkem,
hogy vele egyrangút kíván megfosztani, engem,
zsákmánytól az a férfi, mivel hatalomban erősebb:
szörnyű kín nekem ez, lelkem gyötrődve viselte.
Mert a leányt, kit a bajnok akhájok részemül adtak,
s kit dárdám szerzett, feldúlva a jófalu várost,
visszaragadta kezem közül őt a király Agamemnón
Átreidész, minthogyha csak egy jöttment idegentől.
Ám ami már megesett, hagyjuk: hiszen úgysem akartam
szüntelenül haragudni szivemben: igaz, de kimondtam,
hogy haragomnak nem vetek addig véget, ameddig
harcizaj és csatavész a hajómig nem hatol el már.
Vedd hát föl válladra az én híres hadivértem,
s harcos mürmidonok seregét te vezesd a tusára,
mert hisz a trójaiak mélykék felhője egészen
körbekeríti a bárkákat, s beszorultak a tenger
torlata mellé kis térségre az argosziak mind:
s lám, Trójának egész várnépe kiszállt a csatára
nagy bátran: mert nem látják közelükbe ragyogni
még sisakom csúcsát: hisz az árkot, futva, tetemmel
gyorsan megraknák, ha irántam az úr Agamemnón
akkor jobbszivü: most bekerítik harccal e tábort.
Mert nem tombol a dárda a Tűdeidész Diomédész
markában, hogy elűzze a vészt danaók seregétől;
s harcikiáltást nem hallottam az Átreidésznek
gyűlölt torkából: Hektórnak, a férfiölőnek
visszhangzik riadása: a trószok üvöltve belepték
már az egész síkot, s az akhájon győznek a harcban.
Mégis azért, Patroklosz, csapj oda, űzd a hajóktól
bátor erővel a vészt, lobogó lángokra ne gyujtsák
bárkáink, s édes hazatértünk el ne orozzák.
Tégy úgy, mint a szavam célját elmédbe teszem most,
hogy nagy tiszteletet s hírt hozz haza nékem az összes
hős danaók közt, ők pedig azt az igen gyönyörű lányt
küldjék vissza nekem s vele még ragyogó adományt is:
fordulj, hogyha elűzted a trószt a hajók közeléből!
s még ha dicsőséget Héré dörgőszavu férje
adna is, úgyse epedj a vitézlő trójaiakkal
nélkülem így verekedni: a hírem csorbitod ezzel.
El ne ragadjon a harc meg az ütközet annyira; hogy majd
Ílionig vezeted csapatod, trószt ölve halomra;
még valamely örök isten Olümposzról le ne szálljon:
kedveli őket erősen a messzeható nagy Apollón.
Fordulj vissza, amint a hajóknak már szabadító
fényt vittél, és hagyd őket marakodni a síkon.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón!
egy trósz sem futhatna halála elől, valahány van,
és egy argoszi sem: csak mink ketten menekülnénk:
szent fátylát egyedül hogy bontsuk a trójai várnak."
- Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
S már Aiász se maradt helyben: gerelyek szoritották:
Zeusz elméje igázta le és kelevéz-kivető hős
trójaiak: bongott a halántékán iszonyúan
fénylő harcisisakja: szilárd göbein szakadatlan
koppantak kelevézek: a hős bal válla kifáradt,
mert ragyogó pajzsát tartotta szünetlen: azonban
elmozdítani így sem tudták, bár szoritották:
mindig rettentőn lihegett, ömlött a verejték
minden tagjáról, és föllélegzeni nem volt
módja: mivel már minden részről bajra baj áradt.
S most, Múzsák, ti beszéltek, olümposzi bérceken éltek:
mint hullott legelőször tűz az akháji hajókra?
Hektór Aiásznak nagy karddal verte közelből
kőrisdárdáját, hol az érc elválik a nyéltől:
és a hegyét leütötte; hiába rezegteti most már
csonka dzsidáját markában Telamóniosz Aiász:
messze röpült és bongva bukott a mezőre az érchegy.
Ráismert Aiász lelkében az isteni műre,
és elhűlt: hogy a harc tervét elvágja egészen
fennendörgő Zeusz, s Trójának szán diadalmat.
Hátrált hát; s ők nempihenő lángot hajitottak
már a hajóra: a nemlohadó láng nyomban elömlött.
Így a hajó tatján körben lobogott; de Akhilleusz
két combjára csapott, és Patrokloszhoz ekép szólt:
"Kelj hát, isteni sarj Patroklosz, hadszekeres hős:
látom már a gonosz tűzláng rohamát a hajóknál:
gályáinkba ne kapjon, utunk elvágva egészen;
ölts fegyvert gyorsan, s én majd idegyűjtöm a népet."
Szólt; mire Patroklosz tündöklő érceket öltött:
és legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet,
gyors Akhileusz csillagfényű, díszes hadivértjét:
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette,
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére:
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott.
Fogta a két bátor kelevézt, markába beillőt:
pusztán lándzsáját nem a nagynevü Aiakidésznak,
súlyos, erős, nagy volt az, megcsóválni se tudta
más az akhájok közt, egyedül csak a bajnok Akhilleusz:
még szeretett apjának Kheirón adta e kőrist
Pélion ormáról, hogy majd vele hősöket öljön.
S hogy sebesen fogjon be, kiáltott Automedónnak,
őt tisztelte leginkább hős Akhileusznak utána:
mert leghívebb volt hozzá szívós viadalban.
Automedón meg igába vezette a gyors paripákat,
Xanthoszt és Balioszt, kik versenyt szálltak a széllel:
és harpüia, Podargé, szülte fuvó Zephürosznak,
Ókeanosz vize mellett míg réten legelészett.
S lógósként a derék Pédászoszt fűzte a hámhoz;
Éetión várát megdöntve szerezte Akhilleusz
ezt: s ha vesző volt is, de követte a két nemenyészőt.
Mürmidonok seregét körben vértezte Akhilleusz,
sátorról sátorra sietve: s azok valamint sok
nyershusevő farkas, melynek szive duzzad erőtől,
hogyha agancsos nagy szarvast ejtett el az ormon,
és most tépi: pofája vöröslik mindnek a vértől:
falkában mennek, s a sötét forrás tetejéről
vékony nyelvükkel lefetyelve sötét vizet isznak,
és a megölt állat vérét ökrendve, a lelkük
mellükben dühödött még, bár a hasuk dagadoz már:
így viharoztak a mürmidonok fejei s vezetői
gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett
körben: míg köztük maga állt, a vitéz nagy Akhilleusz,
s ő maga serkentett paripát, pajzsos hadinépet.
Ötven volt gyorsröptü hajó, melyet vezetett volt
Zeusz-kedvelt Akhileusz Trójához: mindegyikükben
ötven bajtárs ült evező-padokon deli férfi:
öt vezetőt állított ő élükre, akikben
megbízott: s maga legfőként gyakorolta uralmát.
Díszesvértü Meneszthiosz állott egy csapat élén,
Szperkheiosz fia volt, Zeusztól-eredett folyam-áré;
Péleusz lánya, a szép Polüdóré szülte a buzgó
Szperkheiosznak, az istennel-hált földi leányzó:
ám Periérész-sarj Bórosznak volt fia névleg,
mert ez kérte meg azt a leányt sok nászadománnyal.
Más csapatot meg a harcias Eudórosz vezetett ott,
szűztől-szült, kinek anyja a táncban-szép Polümélé,
Phűlász lánya: e lányra az Argoszölő, a hatalmas,
felgyulladt, amikor meglátta a hajladozók közt,
zajszerető aranyorsós Artemisz ifju karában:
nyomban a felsőházba suhant, lehevert vele titkon
Hermeiász, a kegyes: neki ő gyönyörű gyereket szült,
Eudóroszt, aki gyors a futásban, bajnok a harcban.
Őt miután a szülésnek gyámola Eileithüia
fényre vezette, s a napnak már meglátta sugárát,
akkor Ekhekleusz Aktoridész nagy bajnokerője
vitte el anyját, nászadományt sokat adva meg érte;
míg a fiút Phűlász, az öreg gondozta, nevelte
oly nagy igaz szeretettel, akárha saját fia volna.
Harmadik osztaguk élén Peiszandrosz vezető állt,
harcos Maimalidész, kimagasló mürmidonok közt
dárdával - csak a Péleión haditársa különb még.
Phoinix, ősz lovag ott negyedik hadirend vezetője,
s Alkimedón ötödiknek, a Láerkész deli sarja.
És miután vezetőikkel mindet nagy Akhilleusz
rendbe fölállította, keményen szólt nekik ílykép:
"Mürmidonok, ne felejtse nekem most senki beszédét,
mellyel a gyors gályák sora közt Tróját fenyegette,
végig, míg haragudtam, s mind vádoltatok engem:
»Péleidész, te kegyetlen, anyád bizonyára epével
táplált, itt tartod sok társad erővel a bárkán:
hagyj legalább tengerhasitó gályán hazamennünk
innen már, lelkedbe ha ennyire csúnya harag hullt.«
Összeverődve sürűn így szóltatok; íme, a harcnak
megnyílt nagy feladatja, amelyre ti vágytatok eddig:
hát mindenki kemény szívvel vívjon meg a trósszal."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal:
és tüstént tömörült a király hangjára a hadrend.
Mint ahogyan falhoz sok sűrü követ rak egy ember,
nagy házáéhoz, hogy a szél viharában is álljon:
sűrűdtek sisakok s köldökkel-domboru pajzsok:
pajzs pajzsot, sisak ért sisakot, hős férfiu férfit;
sok ragyogógombú forgós sisak összeverődött,
míg bólintottak: mivel ennyire sűrüen álltak.
S mindjük előtt most két deli bajnok vette a vértet,
Patroklosz s vele Automedón, mert lelkük is egy volt,
első sorban akartak küzdeni; ámde Akhilleusz
ment sátrába, s a szép szekrény fedelét kinyitotta,
díszes ládáét, mit ezüstlábú Thetisz úrnő
tett a hajóra, hogy ezt vigye el, megrakta sok inggel,
s szélelhárító köpönyeggel s jó takarókkal.
Köztük egy ékes serleg is állt, ebből soha még más
férfiu szép ragyogó szinü bort nem ivott seregükből,
s más istennek sem loccsantott Zeusz atya mellett.
Vette a ládából, s kénnel tisztítva előbb meg,
jól megmosta utána a víz szép áradatával:
majd megmosta kezét, töltött bele szép ragyogó bort:
s udvara mélyén állva, s a bort loccsantva könyörgött
s fölnézett (nem fordult el villámszerető Zeusz):
"Dódóné ura Zeusz, te Pelaszgosz, messzelakó, te,
vadtelü Dódónéban ülő: körülötted a szelloi
pap-népség, a mosatlanlábu, a földönháló.
Meghallgattál már ezelőtt, amikor könyörögtem:
mert megtiszteltél, az akháj hadinépre lecsaptál;
most pedig ezt a kivánságom vidd teljesedésbe:
én ugyan itt maradok gályák közelében, azonban
társamat elküldöm seregével a mürmidonoknak,
küzdeni: messziredörgő Zeusz, nyujts néki dicső hírt:
tedd a szivét bátorrá, hogy Hektór maga lássa,
vajjon az én fegyvernököm egymaga is tud-e bátran
küzdeni, vagy csakis akkor dúl győzhetlen a karja,
hogyha Arész küzdelme közé magam is vele szállok.
S majd ha a gályáktól a csatát, csatazajt tovaűzte,
sértetlen térjen hozzám meg, a fürge hajókhoz,
teljes-fegyveresen, tusavívó társaival mind."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:
és egy részt megadott, más részt nem az esdekelésből:
gályáktól a csatát, csatazajt tovaűznie adta,
azt nem, hogy hazatérhessen sértetlen a harcból.
Ő, miután így loccsantott és Zeuszhoz esengett,
ment sátrába megint, s a kupát szekrénybe helyezte.
Majd oda állt ki a sátra elé, kívánta a lelke
nézni a trójaiak s az akhájok szörnyü csatáját.
Ők meg a hősszivü Patroklosz körül öltve a páncélt,
hadrendben dühösen nekitörtek a trójaiaknak.
És kizudultak nyomba, hasonlóan darazsakhoz,
melyeket út mentén gyerekek bolygatnak unatlan,
mint szokták, fészkük folyton piszkálva az útnál,
balgatagon: mivel ezzel köz-bajt soknak okoznak.
Mert azután ha egy ember megy mellettük az úton,
s hozzáér akaratlan: azok bátorszivü rajban
rá röppennek mind, hogy megvédjék ivadékuk.
Íly szivet és lelket hordozva a mürmidonok mind
zúdultak ki hajóikból: s kélt nemlohadó zaj.
Patroklosz meg a társaihoz buzdítva kiáltott:
"Mürmidonok, Péléiadész Akhileusz hadinépe,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül:
hogy vele megtiszteljük Akhilleuszt, őt, ki az argív
gályák közt első, s fegyvernöke mind tusavívó:
s tudja meg Átreidész is, a széltiben-úr Agamemnón,
mit vétett; hogy a legderekabb hőst semmibe vette."
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal:
hát szaporán nekiestek a trósznak: körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán.
Ekkor a bátor Patrokloszt meglátva a trószok,
őt, meg a fegyveresét, csillámló fegyvereikben,
lelke riadt mindnek, mozgás kélt hadsoraik közt,
mert azt hitték mind, hogy a gyors Akhileusz a hajóknál
félredobott haragot, megbékélt már a sereggel:
s körbetekintgettek, ki hová menekülhet a vészből.
Patroklosz hajitott ragyogó kelevézt legelőször
épp a közép fele át, hol a legtöbben gomolyogtak,
nagyszivü Prótesziláosz hős bárkája tövénél:
s Pűraikhmészt, ki a lóforgós paión hadinépet
hozta Aműdónból, a nagy Axiosz áradatától,
dobta meg avval a jobb vállán: s ez a porba hanyatlott,
feljajdult, s paión haditársai szerteriadtak:
Patroklosz riadalmat keltett mindegyikükben,
mert a vezért dárdázta le, harcok legderekabbját.
Űzte a gályáktól azokat, s lobogó tüzet oltott.
Ott maradott a hajó féligperzselten: a trósz mind
szörnyü zsibongással menekült: danaók özönöltek
görbe hajók sora közt: riadalmas nagy hadizaj kélt.
Mint mikor égbedöfő hegyoromnak legtetejében
sűrű felleget elmozdít villámsüritő Zeusz,
s feltűnik minden kiszökő szirt, égbedöfő bérc
és szurdok, s a magasból terjed az égi sugárzás:
így az akhájok a gályákról tovaűzve a lángot,
egy kissé felüdültek: a harc nem szűnt meg azonban:
mert az Arész-kedvelte akhájok elől a sötétlő
gályákról nem fordítottak hátat a trószok:
ellenük álltak még; s visszább kénytetve vonultak.
Férfiu férfiut ölt, s a vezérek vad viadalma
nőttön nőtt: s legelőbb a Menoitiadész, a vitézlő,
verte Aréilükoszt hegyezett kelevézzel a combján,
épp amikor fordult: behatolt combjába az érchegy:
csontját törte a lándzsa; lehúllt ő, fővel a földre;
míg a vitéz Meneláosz megsebzette Thoásznak
pajzs mellett kitakart mellét, és tagjait oldta.
Phűleidész meglátta, hogy Amphiklosz neki-száguld,
hát megelőzte, s a combját vágta keresztül azonnal,
hol legtöbb az izom, s idegét kelevéze hegyével
szétszakitotta: s a hős szemeit betakarta sötétség.
Nesztoridák közül Antilokhosz hegyezett kelevézét
dobta Atümniosz ellen, s lágyékába beverte:
lába elé hullt ez; de Marisz kelevézzel azonnal
Antilokhoszra rohant, testvére miatt haragudva,
ott a tetemnél állt: de az isteni hős Thraszümédész
már megelőzte (sebet nem vert így), el se hibázta:
vállon ütötte, s a fölsőkarját lándzsahegyével
izmairól lemetélte, s izekké törte a csontját:
döngve zuhant le a földre, szemét a homály betakarta.
Így ezek ott két testvértől leigázva leszálltak
bús Ereboszba, a Szarpédon két jó haditársa,
dárdás két fia hős Amiszódarosz úrnak (ez egykor
szörnyü Khimairát, oly soknak vesztére, nevelte).
Oiliadész Aiász Kleobúloszt rája rohanva
élve ragadta meg, épp amikor megakadt a tömeg közt:
ám erejét meg is oldta, nyakába beverte azonnal
markolatos kardját, vérben melegült ez egészen:
bíborszínü halál, s a kemény végzet betakarta.
Péneleosz támadta Lükónt, s emez őt: hanem egymást
elvétvén, gerelyük csak hasztalanul hajitották:
hát újból egymásra rohantak karddal: a forgós
harcisisak gombját átszelte Lükón, de fogója
mellett kardja törött: hanem őneki Péneleósz most
fültövinél a nyakát hasitotta, a kard beszaladt, s csak
bőr tartotta fejét, úgy csüngött, teste elernyedt.
Mérionész Akamászt, gyors lábbal elérve nyomába,
épp amikor szekerére szökellt, jobb vállon ütötte:
földre zuhant a szekérről, és a szemére homály hullt.
Ídomeneusz Erümász szájába ütött a vad érccel:
és a fején túloldalt tört ki az érchegyü dárda,
agyvelejének alatta: fehér csontját hasogatta:
és foga mind kiverődött néki, a két szeme vérrel
telt meg: a vért, tátogva, a száján s orralukán is
így ontotta: s a vég feketült felhője borult rá.
Hát ezek öltek egy-egy férfit, danaosz fejedelmek.
Mint ha juhokra rohannak a farkasok és gödölyékre,
rablók, és elorozzák mind, mely szerte a bércen
pásztora gondatlanságából széledez: ők meg
elragadozzák gyorsan e félénk-lelküeket mind:
trójaiakra ekép törtek danaók: amazok meg
csúfzaju megszaladásra ügyeltek, nem had-erőre.
Aiász ekkor, a nagy, folyton sisakos deli Hektórt
vágyta gerellyel elérni; de ő, jól értve a harchoz,
nagy bikabőr-pajzzsal széles vállát beborítva,
tudva vigyázta a nyílsüvitést meg a dárdadübörgést.
Már meglátta ugyan, hogy fordul a harci szerencse,
s még így is helytállt, szeretett bajtársait óvta.
Mint amidőn az Olümposzról száll égre a felleg,
át a derült levegőn, amikor zivatart tereget Zeusz:
íly riadás, íly zaj támadt most ott a hajókról:
s rend nélkül kelt át a sereg: paripái rohanva
vitték vértestül Hektórt; elhagyta a népét,
mert a megásott árok volt dühitő akadályuk.
Számos hadszekeret húzó gyors ló odahagyta
tört rúdvéggel az árokban szekerét az urának.
S Patroklosz dühösen, seregét serkentve, követte,
s trószra gonoszt tervelt: ők meg riadott hadizajjal
minden utat megtöltöttek, szétfutva: magasba
fellegekig por szállt, a patás paripák szaladoztak
vissza a vár fele már, a hajók, sátrak közeléből.
S Patroklosz, hol a legtöbb harcost látta tolongni,
arra rohant fenyegetve; a tengely alá szekerekről
hulltak a férfiak, és szekerek feldőlve recsegtek.
Tüstént átugrattak az árkon az elnemenyésző
gyors lovak, ékes ajándékul kiket istenek adtak
Péleusznak; s vágytak tova; s őt Hektór fele űzte
lelke, hogy ejtse el; ám vitték azt gyors paripái.
Mint amidőn a sötét földet veri-terheli zápor,
Zeusz mikor őszi napon legerőszakosabb rohanással
önti vizét, mert kél a haragja az emberek ellen,
kik jogot elferdítve erővel itélnek a téren,
s isteneket nem félve, igazságot tovaűznek:
hát a folyók, mik az istenekéi, dagadva rohannak,
sok hegyi ösvényt elvágnak zúgó zuhataggal,
és harsogva szakadnak a bíbor tenger ölébe
fővel a bércekről, letarolva az emberi munkát:
így nyögtek nyihogó rohamukban a trójai kancák.
Patroklosz miután legelől lekaszálta a hadsort,
vissza a bárkákhoz szoritotta megint, sose hagyta
vár fele törni a vágyókat, hanem ott a középen
bárkák és a folyó s a magas fal közt föl-alá szállt,
ölt-kaszabolt folyton, sokakért állt bosszut eképen.
Tündökölő kelevézzel előbb Pronooszt hajitotta
pajzs mellett kitakart mellén, és tagjait oldta.
Döngve zuhant le; s a bajnok most Énopsz-fia Thesztórt
megtámadva - ki jól-lecsiszolt szekeren megijedve
görnyedezett: szive megrendült, gyeplői kezéből
csúsztak alá - ezt most kelevézével megütötte
szemből, jobb-állkapcsán, és kiütötte fogát mind.
Majd áthúzta szekér-peremén lándzsával: ahogy ránt
férfi, ki vízbeszökő sziklán ül, fürge halat föl
tengerből a magasba, fonállal s csilla horoggal:
így ragyogó kelevézzel a tátogatót a szekérből
rántva ki, dobta le, szájra esett, s odahagyta a lélek.
Most meg a rárohanó Erüláoszt kővel ütötte,
épp feje legközepén: kettéhasadott koponyája
fényes harcisisakjában, s ő fővel a földre
hullt le, s a lélektépő vég omlott le köréje.
Majd ezután Erümászt s vele Amphoteroszt meg Epaltészt,
Tlépolemoszt, a Damasztoridészt, s Ekhioszra Püriszt is,
Ípheuszt, Euipposzt meg az Argeadész Polüméloszt,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.
Szarpédón amidőn meglátta elesni övetlen
társait ott a Menoitiadész bajnok keze által,
isteni sok lükiébelinek korholva kiáltott:
"Szégyen, hej, lükiosz társak! hova futtok? előre!
szembeszökellek e férfival én, hadd tudjam, ugyan ki
jár íly győztesen, íly sok rosszat téve a trósszal:
mert sok erős hősnek térdét oldotta meg immár."
Szólt, s szekeréről fegyveresen szökkent le a földre.
És Patroklosz is ott, amikor meglátta, leugrott.
S ők, valamint kampóscsőrű karmos keselyűk, ha
égbedöfő sziklán nagyokat víjjogva csatáznak:
harci-süvöltéssel most így egymásra rohantak.
Horgaseszű Kronosz úr fia látta s szánta is őket,
és Hérát, a hugát s feleségét, hívta eképen:
"Jaj nékem, Szarpédónt, kit legjobb szeretek, most
így leigázza a Moira, Menoitiadész keze által.
Kettőt gondol a szívem, amíg így hánytorog elmém:
élve ragadjam-e őt föl a könnyes harc közepéből
és Lükié dús népe közé vigyem és tegyem aztán,
vagy leigázzam már Patroklosz hős keze által."
Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Földi halandó férfit, a régen sorsnak adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
Szarpédónt ha te élve bocsátod a háza ölébe,
gondold meg, nehogy aztán isten más is akarja
drága fiát hazaküldeni onnan a vad viadalból:
éppen elég harcol Priamosz nagy vára körül most
gyermeke istennek, s bennük majd nagy harag ébred.
Hogyha olyan kedves neked ő, s úgy szánja a szíved,
akkor ugyan mégis csak hagyd, hogy a vad viadalban
már leigáztassék a Menoitiadész keze által:
ámde mikor már őt elhagyja a lélek, az élet,
küldd hozzá a Halált meg a mézizü Álmot: ezek majd
elviszik őt a teres-népes Lükié mezejére:
ott a barátok, a testvérek balzsamba borítják,
s halmot is, oszlopot is kap, mert ez a holtak adója."
Szólt; s nem tett másképen az emberek, istenek apja.
Mégis véres esőt hullajtott ekkor a földre,
így tisztelve fiát, kit Patroklosz keze készült
ölni a sűrü-rögű Trójában, messze honától.
Ők amikor már egymásnak közelébe kerültek,
akkor Patroklosz nagyhírű hős Thraszüméloszt,
hős Szarpédón fegyveresét, daliás követőjét,
gyomra alatt megdöfte, s elernyesztette a testét.
Szarpédón pedig őt most elvétette gerellyel,
másodikul támadt: s jobb marján verte dzsidával
Pédászoszt, a lovát, s ez a lelkét ott kilehelte:
porba rogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
Két ló szétszökkent, iga reccsent, elkeveredtek
gyeplőik, hogy a lógós ló lerogyott a fövenybe.
Ám segitett a dicsődárdás hős Automedón már,
nagy kardját rántotta ki izmos csípeje mellől,
és nem késlekedett, nekiszökve levágta a lógóst.
Erre a két hadimén rendben feszitette a hámot:
s lélekevő viadalban a két hős összecsapott most.
Szarpédón ragyogó kelevézt hajitott, de hiába,
mert Patroklosznak bal válla fölött süvitett el
érchegye, s át nem döfte; de most érccel nekirontott
Patroklosz, s nem szállt ki hiába kezéböl a fegyver:
döfte be, hol gyöngéd szívét beborítja a hártya:
eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,
vagy nagy karcsu fenyő, melyet magas ormon az ácsok
most-köszörült fejszéikkel vágnak ki hajóhoz:
így elnyúlt paripáinak és szekerének előtte,
s fogcsikorítva a véres port markolta kezével.
Mint ha bikát öl oroszlán, megtámadva a csordát,
büszkeszivű ragyogót a kaszáslábú tehenek közt,
mely az oroszlán állkapcsában nyögve kipusztul:
így tombolt pajzsos lükiébeliek vezetője,
Patroklosztol öletve, s eképen hívta barátját:
"Jó Glaukosz, daliák közt hős, most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben:
most légyen vágyad keserű viadal, ha serény vagy.
Mindenelőtt serkentsd Lükié daliás vezetőit,
járj föl-alá, hogy Szarpédónt védjék a csatában:
és azután magad is verekedj érettem az érccel:
mert néked leszek én ezután szégyen s örökös vád:
nemmúló, ha a vértemet elvinnék az akhájok,
énnékem, ki a gályák mellett hulltam a harcban.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed."