Így szólt, és a halálnak vége takarta be eztán
orrát és a szemét; az meg, mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.
Elfogták fúvó paripáit a mürmidonok, bár
szöktek volna, a gazdájuk szekerét odahagyva.
Glaukoszban meg kélt iszonyú kín erre a hangra:
megrendült szive, hogy nem tudta segíteni mégsem.
Kézzel megszoritotta a karját, mert sebe marta,
mit Teukrosz nyila vert az előbb, amikor nekirontott,
szállva magas falról, bajt űzve a sok haditárstól.
S messzelövő nagy Apollónhoz könyörögve ekép szólt:
"Hallgass meg, nagyuram, Lükié termő mezejében,
vagy Trójában akár: meghallod a férfiu hangját
mindenhol, ha a kín veri, mint most engem a kín sujt.
Mert, lám, itt van e súlyos seb, kezemet hasogatva
szúrják át a döfő fájdalmak, s nem tud a vérem
megszáradni, ezért bénultan csüng le a vállam:
fogni merőn kelevézt már nem tudok én, se csatázni
ellenséggel; s most elpusztult legderekabbunk,
Szarpédón, Zeusz gyermeke: s ő a fiát nem is óvja.
Hát legalább te, uram, gyógyítsd meg e bősz sebemet már,
fájdalmam szelidítve erőt adj, hogy Lükiének
bajnokait, bajtársaimat serkentsem a harcra,
és hogy a holttetemért magam is viadalba vegyüljek."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
kínját megszüntette azonnal, az éjszinü vért is
szárította a vad sebben, s lelkébe erőt vert.
Glaukosz megsejtette szivében, örült, hogy a roppant
isten meghallgatta ilyen hamar esdekelését.
Serkentette előbb Lükié daliás vezetőit,
járt föl-alá, hogy Szarpédónt védjék a csatában.
Ment azután nagy lépésekkel a trójaiakhoz,
Púlüdamászt Panthúsz sarját, meg a fényes Agénórt
hívni, meg Aineiászt, s a sisakrázó deli Hektórt.
Oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
Hektór, elfeleded te egészen már segitőid,
kik temiattad, távol övéiktől s a honuktól,
lelkük sorvasztják: de segíteni csak nem akarsz te.
Fekszik Szarpédón, pajzsos Lükié vezetője,
ő, ki igazsággal s erejével védte a népét:
Patroklosz gerelyével verte le őt a vad Árész.
Jertek, kedveseim, szivetekben keljen a szégyen,
el ne vigyék vértjét, tetemét is meg ne gyalázzák
végül a mürmidonok, haragukban a számos akhájért,
kik lándzsáinktól pusztultak a fürge hajóknál."
Így szólt; és elfogta a trósz daliákat a bánat,
nemmúló, iszonyú, mivel ő számukra a várnak
oszlopa volt, ámbár idegen: sok jó daliája
járt a nyomán, s ő volt köztük csatavészben az első.
Vágyva rohantak rá az akhájra, elől deli Hektór,
Szarpédónért bőszen; míg az akhájt a csatára
bundás melle alatt Patroklosz szíve tüzelte:
és az amúgy is igyekvő két Aiászhoz ekép szólt:
"Aiászok, most védjétek kedvvel seregünket;
most úgy, mint eddig, sőt még bátrabban a nép közt!
fekszik a férfiu már, ki falunkon először ugort át,
Szarpédón: tán elrútíthatjuk, ha kihozzuk,
válláról vértjét levehetjük, s tán, aki védi,
még leigázhatjuk hegyes érccel egy-egy haditársát."
Így szólt; s ők vágytak védőn verekedni amúgy is.
És miután mindkét részen tömörült hadirendjük:
trójai és lükiosz, s ott mürmidonok meg akhájok,
összecsapott mind, hogy harcoljon a holt teteméért,
szörnyü üvöltéssel: s a vitézek vértje csörömpölt.
S Zeusz a kemény viadal fölibé feszitett veszedelmes
éjt, hogy drága fiáért harcuk könnyü ne légyen.
Fényespillantásu akhájt trószok szoritottak
vissza előbb: mert mürmidonok közt nem legutolsó
sérült meg, nagy Agakleusznak fia, fényes Epeigeusz,
egykor a jólakosú Búdeionnak fejedelme,
ámde megölte derék társát ott, s esdekelőként
Péleuszhoz menekült s az ezüstlábszáru Thetiszhez:
ők pedig elküldték őt férfitörő Akhileusszal
jócsikajú Trójába, a trószokkal verekedni.
Ezt, mikor épp a tetemhez nyúlt, ragyogó deli Hektór
kővel ütötte fejen: kettéhasadott koponyája
fényes harcisisakjában, s ő fővel a testre
hullt le, s a lélektépő vég omlott le köréje.
Fájdalom ébredt Patrokloszban a társa halálán:
tört az elősoron át, valamint suhanó sebes ölyv száll,
szajkóknak, seregélyeknek seregét mikor űzi:
íly egyenest törtél, Patroklosz, hadszekeres hős,
trójai- és lükioszra: haragvó szívvel a társért.
S most Íthaimenidész Sztheneláoszt verte nyakában,
sziklával, s a nyakán az inát mind szétszakitotta.
Minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes.
Mint amilyen távolra a hosszunyelű gerely elszáll,
melyet férfi hajít, igyekezve a versenyezésben,
vagy viadalban az ellenségre, a lélekölőre:
ennyire hátrált most meg a trósz az akháj rohamától.
Glaukosz azonban, a pajzshordó Lükié vezetője,
megfordult legelőbb, s leütötte a büszke Bathükleuszt,
Khalkón jó sarját, aki Hellászt lakta, kiválott
kincseivel s gazdag mezejével a mürmidonok közt.
Mellének közepén Glaukosz megütötte gerellyel,
megfordulva hamar, mikor őt megfogni akarta:
döngve lehullt, s az akhájokban sürü fájdalom ébredt,
mert hős harcos hullt; s nagyon is megörültek a trószok:
és köribé álltak tömören: s az akháj se feledte
hőserejét, de dühét egyenest nekivitte a trósznak.
Mérionész ölt ott legelőbb deli trójai férfit,
bátor Láogonoszt, kinek apja az Ídai Zeusznak
papja, Onétór volt, s tisztelték, mint csak egy istent:
fültövön és állkapcson ütötte keresztül: a lelke
tagjaiból kisuhant: gyűlölt éj fedte be nyomban.
Aineiász kelevézt hajitott most Mérionészra:
hitte, hogy őt, aki pajzsa mögött lépdel, leteríti:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
nyomban előrebukott, és háta mögött beverődött
földbe a nagy kelevéz, rezgett még vége a nyélnek,
végre hatalmas Arész az erőt tovaküldte belőle:
Aineiász kelevéze rezegve a földbe ütődött
így, miután izmos keze hasztalanul hajitotta.
Aineiász meg, a lelkében dühödötten, ekép szólt:
"Mérionész, te remek táncos! ha imént kelevézem
el nem vét, gyorsan megszünteti tánctudományod."
Mérionész, a dicsődárdás, így adta a választ:
"Aineiász, ha erős vagy is, az nem könnyü neked sem,
hogy mindenkinek oltsd erejét, aki csak neked ugrik,
hogy megvédje magát; te mi vagy? bizonyára halandó.
Hát ha talán én döflek meg, hasadon, hegyes érccel,
bármily erős vagy is, és bármint bizakodsz kezeidben,
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."
Szólt; hanem őt korholta Menoitiadész, az erős hős:
"Mérionész, ha derék vagy is, így dicsekedni mi szükség?
Kedvesem, itten a trószok nem szidalomra vonulnak
vissza a holt mellől, sokakat föld fed be előbb még:
háboru vége a kézben van, szavaké a tanácsban:
hát sose kell szavakat szaporítani; föl, viadalra!"
Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
S nékik amott, valamint ha favágók nagy zaja támad
hegyszakadékokban, s jó messzire hallik a hangja,
úgy támadt dobogásuk a szélesutú-terü földön,
érc zaja és bőré, s jólillesztett bika-pajzsé,
míg karddal s kettős kelevézekkel kaszaboltak.
Senki sem ismerné meg, okos sem, az isteni hőst ott,
Szarpédónt, miután kelevéz, vér, por boritotta
fejtetejétől végig, egész lábujja hegyéig.
Ők a tetem körül ott gomolyogtak, mint a legyek, ha
istállóban a telt sajtárokon egyre zsibongnak,
hogyha tavasz hajt már, s tele édes tejjel a sajtár:
így gomolyogtak a holttestnél ők; s Zeusz se vetette
máshova már ragyogó szemeit, csak e vad viadalra,
mindig is őket nézte, s töprengett a szivében
hosszan Patroklosz megölésén, hánytorgatva:
elpusztítsa-e most már őt is e vad viadalban
isteni Szarpédón mellett sugaras deli Hektór,
érccel, s vállairól zsákmányul vonja le vértjét,
vagy meredek nagy kínt még soknak okozzon e bajnok.
Töprengett s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
hogy Péléiadész Akhileusz daliás követője
újra a trószokat is meg az ércbeborult deli Hektórt
visszaszorítsa a városig, és soknak vegye lelkét.
Hát félénk lelket legelőbb Hektórba lehelt most:
szállt szekerére az és menekült, így hívta a többi
trószt is futni, fölismervén Zeusz mérlege dőltét.
S már a derék lükiébeliek se maradtak a síkon,
szétrebbentek, amint látták fejedelmük a holtak
halmai közt átszúrt szívvel kiterülten: igen sok
hullt még rá, amikor Zeusz ott a viszályt feszitette.
Szarpédón válláról most szedték le a fénylő
érces fegyvereket; s tovavinni a görbe hajókhoz
hősi Menoitiadész átadta a társainak már.
S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Rajta, derék Phoibosz, tisztítsad már a sötét vér
fellegeit Szarpédónról, s őt vidd a nyilaknak
tömkelegéből; majd távol már, most a folyónál,
ambrosziával kend, nemenyésző leplet is adj rá.
És útjára bocsásd immár őt gyors követekkel,
Álommal s a Halállal, ez ikrekkel, kik e harcost
gyorsan a tágterü dús Lükié földjére teszik le:
ott a barátok, a testvérek balzsamba borítják,
s halmot is, oszlopot is kap, mert ez a holtak adója."
Szólt; s hallatlan az apja szavát nem hagyta Apollón:
Ída hegyormairól lesuhant a dühös viadalba:
s isteni Szarpédónt kiemelte a kopjahalomból,
messzebb vitte, lemosta folyóvíz áradatában
ambrosziával, majd nemenyésző leplet adott rá:
és útjára bocsátván adta a gyors követeknek,
Álomnak s a Halálnak, ez ikreknek, kik e harcost
gyorsan a tágterü dús Lükié földjére helyezték.
S Patroklosz, paripáinak intve meg Automedónnak,
trószt s lükioszt követett; így vont nagy bajt a fejére
balgatagon: hisz hogyha megőrzi szavát Akhileusznak,
úgy a sötét végnek bús sorsa elől menekülhet.
Mindig erősebb Zeusz akaratja az emberekénél,
bátrat is elrémít, s diadalmát elveszi könnyen,
míg máskor maga küldi előre, megint verekedni:
mint most is bíztatta az ő kebelében a lelket.
Kit kaszaboltál ott le előbb és kit legutolszor,
Patroklosz, hogy az istenek immár halni hivattak?
Adrésztoszt legelőbb s vele Autonooszt meg Ekhekloszt,
és Megadész Perimoszt, meg Episztórt és Melanipposzt:
ott hullt Múliosz és Elaszosz, közelébe Pülartész:
őket elölte, a többi pedig menekülni rohant mind.
Nagykapujú Tróját az akháj fiak így beveszik még
Patroklosz keze által, mert kelevézzel elől dúlt,
hogyha nem áll ki a jóalapú bástyára Apollón,
rosszat akarva nekik, s oltalmat hozva a trósznak.
Háromszor feltört kiszögellésére a falnak
Patroklosz, s háromszor lökte le Phoibosz Apollón,
nemmúló kézzel ragyogó pajzsára lecsapva:
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Hátrább! isteni Patroklosz! nem sorsod amúgy sem,
hogy hős trójaiak várát eleméssze a lándzsád,
még Akhileuszé sem, pedig ő sokkal jelesebb hős."
Szólt; mire Patroklosz jó messzire hátrahuzódott,
messzelövő Phoibosznak hogy kikerülje haragját.
Hektór meg Szkaiai-kapunál a patás paripákat
fékezvén, töprengett: hajtsa-e újra csatába,
vagy seregét a falak közibé gyülekezni kiáltsa.
Míg így töprengett, melléállt Phoibosz Apollón,
s éppen olyan volt, mint ifjú viruló deli férfi,
Ásziosz, ő, Hektór nagybátyja, a lóbetörőé,
mert Hekabénak volt ő öccse, Dümász fiusarja,
és Phrügiába lakott, folyamánál Szangariosznak:
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:
"Hektór, mért álltál el a harctól? Hisz nem is illik.
Annyira, mint gyöngébb, volnék csak nálad erősebb:
megbánnád akkor, ha a harcból visszavonulnál.
Rajta, kövesd Patrokloszt már a patás paripákkal,
hátha megölheted őt, s diadalt ad néked Apollón."
Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
s harcos Kebrionészt sugaras Hektór odahívta,
hogy lovait vesszőzze a harcba; eközben Apollón
szállt a tömeg közepébe: zavart küldött az akhájra,
és diadalt Hektórnak adott meg a trójaiaknak.
Hektór hagyta a többi akhájt, egyet se döfött le:
Patroklosz fele űzte erőskörmű paripáit.
S Patroklosz szemben szökkent szekeréröl a földre,
balja gerelyt tartott, másikkal fölragadott egy
csillámló érdeshegyü sziklát, jól belemarkolt.
És nekidőlve kidobta: nem is szállt messze a hőstől,
hasztalanul se röpült: Hektórnak hadszekerészét,
Kebrionészt, fattyú-sarját a dicső Priamosznak,
míg gyeplőt tartott, a hegyes kő homlokon érte:
szétmorzsolta a szikla szemöldjét, csontja sem állta
ezt a követ: mindkét szeme lába elé a homokba
hullt le; miként búvár, maga is lebukott ama díszes
harciszekérről, és csontjából lelke kiröppent.
És te, lovag Patroklosz, szurkáltad szavaiddal:
"Jaj, míly fürge e férfi, be könnyen tud lemerülni:
hát ha talán a halas tenger közepére kerülne,
jóllakhatna sokat, kagylókra vadászva a mélyben,
úgy leugorva a gályatetőről, bárha viharban,
mint most itt a mezőn könnyen lebukott a szekérről:
vannak hát kitünő búvárok a trójaiak közt."
Így szólt és indult hős Kebrionész fele nyomban,
mint az oroszlán támad, hogyha, amíg a karámban
dúl, mellén sebzik, s a saját dühe veszti el ottan:
íly vágyón szöktél, Patroklosz, Kebrionészre.
Hektór meg szemben szökkent szekeréröl a földre.
Kebrionész körül ott vívtak, mint két vad oroszlán,
mely a hegyek tetejében elölt szarvas teteméért
éhesen és dühödött nagy vággyal telve verekszik:
így most Kebrionészért két értője a harcnak,
hősi Menoitiadész Patroklosz s nagyszerü Hektór,
vágyódott egymás húsát kaszabolni vad érccel.
Hektór már megfogta fejét, s tartotta szilárdan;
Patroklosz meg a lábánál markolta; s a többi
trójai és danaosz vívott dühödött viadallal.
Mint ha az Eurosznak s a Notosznak kél viadalma,
hegyszakadékokban, sürü erdőt rázni sietnek,
bükköt, kőrisfát, meg a som dúskérgü sok ágát,
és egymáshoz csapkodják a nagy ágakat egyre,
szörnyü zsivajgással, s a törő ágak zaja csattog:
trósz meg akháj így tört egymásra ölő viadalban;
és egy sem gondolt közülük csúf megszaladásra.
Kebrionész körül ott sok lándzsa csapott be a földbe,
szárnyas vessző is, szökkenve az íj idegéről;
és sürü nagy kövek is döngették ott a körötte
küzdők pajzsait: ő teljes hosszában a porban
nyúlt el, a harciszekér hajtását fekve feledte.
Éeliosz valameddig az ég közepére nem ért föl,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek:
ám mikor Éeliosz hajlott a tulok-kifogásra,
akkor sorson túl az akhájok lettek erősek:
Kebrionészt, a vitézt kiragadva a lándzsaözönből
s trósz hadizajból, vállairól vonták le a vértjét.
Patroklosz meg a trójaiaknak esett dühödötten:
háromszor szökkent rájuk, mint szélsebes Árész,
szörnyü üvöltéssel, s ugyanannyiszor ölve kilencet:
s hogy negyedízbe rohant oda, mint valamely dühös isten,
akkor, Patroklosz, már élted vége előtűnt:
mert elibéd állott a kemény viadalban Apollón,
rettentőn: de a hős nem látta meg ezt a gomolyban:
mert sürü ködbe takartan jött vele szembe az isten:
s háta mögé állt, s vállait és megütötte gerincét
szétfeszitett tenyerével: szédült kék szeme tőle.
S most Phoibosz leütötte fejéről harcisisakját:
messze gurult zajosan, paripák dobogása közébe
ott az a szemréses sisak: és forgója a vértől
s portól szennyes lett; azelőtt sose volt lehető az,
hogy lobogó lóforgóját por szennye borítsa:
isteni férfiunak feje, kedves homloka volt csak
benne: Akhilleuszé; s Zeusz most Hektórra ruházta:
hordja fején, hisz már nincs messze a végveszedelme.
Széttört Patroklosz markában a nagynyelü dárda,
bárha erős, érces, nagy volt; s vele pajzsa, e földig
érő pajzs szintén szíjastul hullt le a földre;
s Zeusz fia, Phoibosz Apollón, még vértjét is eloldta.
Elkábult szive, lent ragyogó szép teste elernyedt:
állt hüledezve; s a válla között megdobta közelből
egy dardán harcos, hátulról, érckelevézzel,
Panthoidész Euphorbosz, a kortársak közül első
dárdavetésben, lóhajtásban s fürge futásban:
húsz férfit már akkor a földre vetett szekeréről,
hogy szekerén legelőször szállt, hadakozni tanulva.
Patroklosz lovag, ez lőtt rád kelevézzel először,
s nem vert földre: de visszafutott s a gomolyba vegyült be,
húsából kőriskelevézét visszaragadta,
s meg nem várta a hős Patrokloszt, bárha csupasz volt.
Ez meg az isten ütésétől s leigázva dzsidától,
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
S Hektór hőslelkű Patrokloszt látva, hogy újból
visszavonul, s hogy megsebesült hegyes érckelevéztől,
tört közelébe a hadsoron át, s beledöfte dzsidáját
ágyékába: s az érc átszökkent rajta egészen:
döngve zuhant le, akháj népét nagy gyászba borítva.
Mint ha erős nagy kant leterít nekirontva oroszlán,
mert a hegyek tetején dühödött vággyal verekednek,
keskeny forrásnál: mindkettő ott akar inni;
s fú a kan, ám az oroszlán őt leigázza erővel:
hősi Menoitiadésznek ekép, aki már sokat ölt meg,
Hektór Príamidész elorozta dzsidával a lelkét:
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Patroklosz, hitted, feldúlod a trójai várost,
és a szabadság napját elveszed asszonyainktól,
majd szeretett honi földedhez viszed őket a gályán,
balga, te! mert hisz előttük Hektór gyors paripái
futnak a harcba feszülve, s a harcos trójaiak közt
én kelevézemmel kitünök, s így tőlük a rabság
napját messze vetem; s keselyűk falnak be ma téged.
Jaj, nyomorult, nem véd meg már, noha bátor, Akhilleusz;
harcbamenőt maradó aki így intett bizonyára:
»Vissza ne jőjj nékem, Patroklosz, hadszekeres hős,
görbe hajóinkhoz, míg férfiölő deli Hektór
mellén vérmocskolt ingét szét nem szakitottad«,
biztosan így szólt ő, és rávett, esztelen embert."
Néki, lovag Patroklosz, mondtad bágyadozóan:
"Most, Hektór, fennen kérkedsz, hisz néked adott már
győzelmet Kronidész meg Apollón, kik leigáztak
könnyen: vállamról hiszen ők tépték le a vértet.
Ám ilyenek ha akár huszan is nékem szaladoznak,
hát mind ottvesznek, lándzsám mindet leigázza.
Engem a vészes sors és Létó gyermeke ölt meg,
és a halandókból Euphorbosz - s harmadikul te.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
hosszan nem járkálsz te se már, mert már közeledben
áll a halál neked is, közeledben a kényszerü végzet,
és a dicső Akhileusz keze sujt le, az Aiakidészé."
És amidőn így szólt, a halálnak vége borult rá:
lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészba lesurrant,
sorsán sírva, s az ifjúságot, erőt odahagyva.
S még a halotthoz is így szólt most ragyogó deli Hektór:
"Patroklosz, mit jóslod nékem a végveszedelmet?
Senki se tudja, nem-é szépfürtü Thetisz fia fogja
dárdámtól sujtatva előbb elveszteni lelkét."
Így szólt és kiragadta a sebből érckelevézét,
s sarkkal hágva reá, a gerelyről visszataposta.
S rögtön e lándzsával rontott neki Automedónnak,
gyorslábú Akhileusz hőslelkű fegyveresének:
hogy megsujtsa: de gyors paripák vitték, nemenyészők,
szép adományul Péleusznak kiket istenek adtak.
TIZENHETEDIK ÉNEK
MENELÁOSZ VITÉZKEDÉSE
Nem maradott az Arész-kedvelt Meneláosz előtt sem
rejtve, hogy elhullott Patroklosz a trójai kéztől:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan;
s járt védőn körülötte, miként kis borju körül jár
bőgve az anyja, ha most ellett s ezelőtt sohasem még:
Patroklosz körül így járt szőkehajú Meneláosz.
Dárdanyelét feszitette fölébe, s a domboru pajzsot,
ölni mohón, aki csak közelébe törekszik a holtnak.
Ám Panthúsz jó-kőrisdárdás sarja se hagyta
tisztanevű elesett Patrokloszt: állt közelébe,
és az Arész-kedvelt Meneláosz hőshöz ekép szólt:
"Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
hátra! a vérbeborult zsákmányt meg a holttetemet hagyd!
Nálam előbb sem trósz, sem nagyhírű segitőtárs
nem hajitott kelevézt őrá a kemény viadalban:
hagyd learatnom ezért jóhírem a trójaiak közt,
mézédes lelked hogy a lándzsám el ne ragadja."
Felsóhajtva felelte a szőkehajú Meneláosz:
"Zeusz atya! nem szép ám dicsekedniök ekkora dölyffel.
Így nagy gőgös erőt sose hordoz párduc, oroszlán,
sem gonoszindulatú vadkan, pedig ennek a lelke
legjobban duzzad mellében a szörnyü erőtől,
mint amilyent Panthúsz három gerelyes fia képzel.
Lám, a lovas Hűperénór sem láthatta a hasznát,
ifjúságának, mikor engem szídva bevárt itt,
s leghitványabb harcosnak nevezett az akhájok
közt: de bizony kijelentem, hogy nem eredt maga lábán
kedvre deríteni jó szüleit, szeretett feleségét.
Így oldom meg majd az erőd neked is, ha velem még
szembeszegülsz: hát azt mondom, húzódj csak egészen
vissza a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már."
Szólt; de a másik a szót meg nem szívlelve, felelte:
"Most hát végre lakolsz igazán, Zeusz-sarj, Meneláosz,
mert testvéremet ölted meg, s még mersz dicsekedni:
özveggyé tetted feleségét nászszoba mélyén,
átkos nagy zokogást és gyászt hoztál a szülőkre.
Tán megszűntetem én e szegényeknek zokogását,
hogyha fejed meg a fegyvereid vihetem, s a kezébe
vethetem ott Panthúsznak s isteni Phrontisz anyámnak.
Megkísérletlen hosszan nem lesz ez a munka,
nem marad el sem a harc, sem a harcierő, sem e rémség."
Így szólt, s megsértette gerellyel, domboru pajzsán:
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát.
És ama visszaszökellőnek most torka tövébe
szúrt, nekidőlt maga is, bízott keze jó erejében:
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra.
Döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Vérbe borult haja, mely szép volt, valamint Khariszoknak
fürtjei, ékes arany meg ezüst szalagokba szorítva.
Mintha nevelget egy ember széleslombu olajfát
elhagyatott réten, hol a víz bőven fakadoz föl,
szép a fa és viruló, s míg mindenféle szeleknek
lenge fuvalmában hajlong, nő hószinü szirma;
s egyszer csak nekiront viharos nagy széllel az orkán,
árkából kiszakítja, s a földre teríti ki hosszan:
így fosztotta le Átreidész Meneláosz a dárdás
Euphorboszról fegyvereit, miután leütötte.
S mint ha hegyekben nőtt, erejében biztos oroszlán
réti gulyának legszebbik tehenét kiragadja:
rettenetes foggal rácsap, s a nyakát töri ketté,
és azután beleit habzsolja, kiszürcsöli vérét,
marcangolja, s a pásztorok és a kutyák riogatják
nagy hangon, de a távolból, s vele szembekerülni
egy se merész, elfogja a sápadt félelem őket:
így közülük sem akadt, akinek mert volna a lelke
keblében Meneláosz hőssel szembe kiszállni.
Ekkor a Panthoidész híres vértjét Meneláosz
elviszi tán könnyen, ha Apollón meg nem irígyli,
s fürge Arész mását, Hektórt nem küldi reá most
fölvévén a kikón vezető Mentésznek alakját;
megszólítva a hőst, hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Hektór, ennyire kergeted azt, mit utol sosem érhetsz,
harcias Aiakidész lovait: bajos ám a halandó
embernek fékeznie, vagy lovagolnia őket,
másnak, mint akit istennő szült: hős Akhileusznak.
És ezalatt Meneláosz, az Átreusz hős fiusarja,
míg Patrokloszt védte, megölte a legderekabb trószt,
Euphorboszt, s küzdő erejét elorozta örökre."
Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
s erre sötét kebelét Hektórnak a rettenetes kín
elboritotta: körülpillantott most a sorok közt,
s látta azonnal, amint az a fegyvereket viszi éppen,
s ez hever ott elnyúlva, sebéből vére patakzik.
Tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan,
éles üvöltéssel, Héphaisztosz lángja ilyen csak,
mely sose húny: s Átreusz fia jól hallotta e hangot:
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:
"Jaj, ha a szép fegyvert most itt hagyom, és aki itten
fekszik, Patrokloszt, ki e harcban az én nevemért hullt,
hát aki lát danaosz, félek, haragudni fog énrám;
míg ha magam küzdök Hektórral, a trójaiakkal,
mert ezt restellem, könnyen bekerítenek engem:
hisz sisakos Hektór minden trószt erre vezérel.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Hisz ha ki istenség ellen vágyik verekedni,
isten-kedvelttel, hamarost rágördül a nagy baj.
Egy danaosz sem fog haragudni reám, ha meg is lát,
hogy Hektórt kerülöm, mivel isten küldi a harcba.
Bárcsak a harcban-erőshangú Aiászra akadnék,
ketten előrerohanva megint verekedni sietnénk
istenek ellen akár, hogy a holttetemet kiragadjuk
újra Akhilleusznak: s ez még jó lenne a bajban."
Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
már odaértek a trósz sorok is, Hektórral az élen.
Ő meg visszavonult hátrább, odahagyta a holtat,
sűrűn hátratekintve, akár a sörényes oroszlán,
melyet a férfiak és ebek űznek odébb a karámtól
dárdával s rivaló hanggal: kebelében a bátor
szív megretten, s ő kelletlen kullog el onnan:
így ment el Patroklosztól Meneláosz, a szőke.
S megfordulva megállt, miután az övéit elérte,
hogy fürkészve keresse a nagy Telamóniosz Aiászt;
és meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra:
mert nagy félelmet hajitott a szivükbe Apollón.
Futva futott hozzá, s ezt mondta az oldala mellett:
"Aiászom, jer a holt Patrokloszt védeni vélem
gyorsan, visszaragadjuk tán Akhileusznak a testet,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór elorozta."
Szólt s a vitéz Aiász lelkét szava harcra tüzelte:
tört az elősoron át, s vele szőkehajú Meneláosz.
Patrokloszt Hektór kirabolta, s húzta magával,
hogy lemetélje a vállairól a fejét hegyes érccel,
s meghurcolt tetemét Trójában ebeknek adassa.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal.
Hektór visszavonult tüstént segitő seregéhez:
fölszökkent szekerére, s a szép fegyvert odaadta
társainak, hogy a várba vigyék, s hozzon neki nagy hírt.
Aiász Patrokloszt széles pajzzsal betakarta
s úgy állt, mint kicsi kölykei közt óvón az oroszlán,
hogyha az erdőn át viszi őket, s ott a vadászok
körbekerítik, s ő erejében bízva tekintget
körbe, a homloka bőrét rá ráncolva szemére:
így járkált Aiász deli Patroklosz teteménél.
Szemben az Átreidész, az Arész-kedvelt Meneláosz
állt, s a szivében nőttön-nőtt az erős szomorúság.
Glaukosz, Hippolokhosz fia és Lükié fejedelme
Hektórt szídta szavával, görbén fölfele nézve:
"Hektór, szemre be szép vagy, a harcra bizony nem elég ez;
hasztalanul hordoz nagy hír, hisz inadban a merszed.
Gondold meg most már, hogyan is véded meg a várad
s városodat te magad s egyedül, csak a trójaiakkal:
egy lükiébeli sem megy már verekedni a vészben
váratokért, miután köszönet nem volt soha abban,
hogy vívtunk mi az ellenséggel örök-szakadatlan.
Hogy tudnád a silányabbat megvédeni harc közt,
mondd, nyomorult: aki Szarpédónt odahagytad, a társad
s vendéged, hogy az argosziak zsákmánya maradjon;
őt, ki sokat használt neked és váradnak, amíg élt,
és a kutyákat most nem merted tőle elűzni.
Rám lükiébeliek közül egy is hogyha figyelmez,
hát hazamegy, s Trójának kész meredek veszedelme.
Volna erő csak a trószokban, csak volna merészség,
nemremegő, mely a férfibe száll, ha kiáll a hazáért
ellenség ellen, s türelemmel fárad a harcban,
Patrokloszt akkor tüstént Trójába ragadnók.
És ha a holttest már bent volna a trójai várban,
hogyha ki tudtuk volna ragadni a harc gomolyából,
akkor Szarpédón szép fegyvereit ki is adnák
nyomban az argosziak, s őt is Trójába vihetnők;
mert olyan embernek követője e holt, ki az argív
gályák közt első, s fegyvernöke mind tusavívó.
Csakhogy a büszkeszivű Aiászt nem merted a harcban
szemben várni be, és a szemébe tekinteni vész közt,
sem vele megverekedni, mivel nálad derekabb ő."
Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Glaukosz, bölcs létedre miért szólsz ekkora gőggel?
Kedvesem, azt hittem, mindjüknél jobbeszü vagy te,
kik Lükién, a rögös földön tartják a lakásuk:
most pedig elmédet megróvom ezért a beszédért,
azt mondod, hogy nem vártam be a termetes Aiászt.
Nem szoktam soha félni a harctól, lódobogástól:
csakhogy mindig a pajzsos Zeusz akaratja erősebb,
bátrat is elrémít, s diadalmát elveszi könnyen,
míg máskor maga küldi előre, megint verekedni.
Rajta; barátom, most állj mellém, s nézd meg e munkát:
vajjon, amint mondod, hitvány leszek-é az egész nap,
vagy pedig egy danaoszt, noha vágyik erősen a harcra,
holt Patroklosz védelmétől visszaszorítok."
Szólt és ráriadott rivalogva a trójaiakra:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjetek el tusakodni:
míg a vitéz Akhileusz vértjét testemre kerítem,
mit Patroklosz hőserejét leterítve szereztem."
Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult
vészteli harcukból, s rohanó léptekkel elérte
még a közelben társait, oly gyors lábbal iramlott:
vitték Trója felé Akhileusz híres hadivértjét.
S ő vértet váltott; távol könnyes viadaltól,
mert szent Trója felé a magáét küldte a harcos
trójaiakkal, s ő fölvette magára Akhilleusz
elnemenyésző fegyvereit mind, melyeket egykor
istenek adtak a kedves apának, s ő a fiának
vénen; azonban nem vénült meg bennük Akhilleusz.
Látta a távolból őt fellegtorlaszoló Zeusz,
isteni hős Akhileusz vértjét hogyan ölti magára,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:
"Jaj, te szegény, a halált igazán nem sejti a lelked,
bár közeledben van: de te most öltöd fel a vértjét
annak a legderekabbnak, akit mind retteg a többi;
és akinek gyengéd s bátor társát te megölted;
és a fejéről s vállairól leraboltad a fegyvert
nem rendjén: de azért néked nagy erőt adok én most,
kárpótlásul, amért haza már sose térsz e csatából
s Andromakhé Akhileusz vértjét le nem oldja terólad."
Szólt Kronión,és bólintott rá barna szemölddel,
s Hektórhoz simitotta a vértet: a szörnyü dühöngő
Árész szállt bele: tagjait eltöltötte belülről
hévvel, erővel; s ő a neves segitőkhöz elindult
szörnyü rivalgással: s úgy tűnt már mindegyiküknek,
hogy ragyogó vértjében olyan, mint bajnok Akhilleusz.
Körbenjárt köztük, mindet serkentve szavával,
Meszthlészt, véle Medónt és Glaukoszt, Therszilokhoszt is,
Aszteropaioszt és Deiszénórt, Hippothooszt is,
Phorküszt és Khromioszt s velük Ennomosz égimadárjóst;
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:
"Körbelakó segitők sok törzse, figyeljetek énrám:
nem sokaságot akarva, mivel nem is arra szorultam,
hívtam mindegyikőtöket én ide városotokból:
ám hogy a trósz feleségeket és csöpp gyermekeket mind
kész örömest védjétek a harcos akháj sereg ellen;
népemből adományt, eleséget ezért csikarok ki,
hogy vele mindegyikőtöknek felüdítsem a lelkét.
Éppen ezért rontson csak elő mind s vesszen akár el
vagy meneküljön meg: hiszen így csevegünk mi a harcban.
S Patrokloszt aki holtan bár idehúzza a trószok
lóbetörő seregéhez, s Aiászt tőle elűzi,
avval megfelezem zsákmányom: az egyik övé lesz,
másik rész az enyém, s mint hírem, a híre olyan lesz."
Szólt, s buzgón egyenest rátörtek mind az akhájra,
lándzsájuk fölemelve: s a lelkük hitte erősen,
hogy Telamóniadésztól elhúzzák a halottat:
balgák: hisz lelkét még soknak vette el ottan;
s Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:
"Kedvesem, isteni sarj, Meneláosz, nem hiszem én már,
hogy mi magunk is akár hazatérünk innen a harcból.
S már nem is annyira Patroklosznak féltem a testét,
mely Trójában lesz tüstént madarak s ebek étke,
mint amiként fejemet féltem, hogy szörnyü baj éri,
és a tiédet: mert a hadaknak fellege, Hektór,
már mindent beborít: feltűnt meredek veszedelmünk.
Hát csak hívd a legelsőket, tán lesz, ki figyel ránk."
Szólt; s nem volt rest harcban-erőshangú Meneláosz:
messzeható hangon harsant danaosz seregére:
"Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
mind, akik Átreidész Agamemnón és Meneláosz
mellett közmegadott bort isztok, s népeitekkel
rendelkeztek; s Zeusz ad hozzá tiszteletet s hírt.
Szörnyü nehéz nekem itt minden vezető fejedelmet
szemmel tartani: mert nagy a lángja a harci viszálynak.
Hát ki-ki törjön előre magától, lelke ne tűrje,
hogy Patroklosz a trósz ebeket táplálja, vidítsa."
Szólt; s jól meghallotta a gyors Oileusz-fia Aiász:
elsőnek száguldva rohant csatavészben előre.
Majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő.
És ki sorolhatná föl névről mindazokat, kik
nyomban utánuk akháj részről verték föl a harcot?
Csakhogy a trósz támadt szaporán, vezetett deli Hektór.
Mint ahogyan Zeusztól-eredő folyamárban a roppant
hullám torkolatánál bőg, körülötte a szirtes
part visszhangzik, amint ki-kicsap tetejébe a tenger:
így zsivajogtak a trójaiak; s ezalatt az akhájok
Patroklosz körül ott álltak mind, lelkük is egy volt,
védték őket az ércpajzsok; ragyogó sisakukra
sűrü ködöt hintett Kronidész, hiszen annak előtte
sem volt néki Menoitiadész gyűlölt, soha, míg itt
élt még, és fegyvernöke volt a nagy Aiakidésznak:
azt gyűlölte, hogy őt megkapják Trója kutyái
zsákmányul: hát küldte barátait érte kiállni.
Fényespillantásu akhájt trósz vert el a holttól
kezdetben: menekültek félve, de egyiküket sem
dárdázták meg a dölyfös trószok, akárhogy akarták;
elvitték a halottat ezek, de hamar közeledtek
újra felé az akhájok, mert már visszaterelte
Aiász őket, a termettel, tettel kimagasló
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.
Tört egyenest az elősoron át, valamint az erős kan,
mely a hegyen könnyen szór szét ebeket s viruló szép
ifjakat is, folyton fordulva a hegyszakadékban:
így a derék Telamón fia, fénylő harcias Aiász
könnyen szertezilálta a trósz hadirendjeit ekkor,
Patroklosz köribé tömörülve kik annyira hitték,
hogy várukba viszik, s a dicsőséget learatják.
Őt a pelaszg Léthosz ragyogó fia, Hippothoosz hős
lábainál fogvást vonszolta a szörnyü csatán át,
mert szíjat fűzött már át ina közt a bokáján,
trósznak, Hektórnak kedvezve; de veszte hamar jött,
s attól senki se védte meg őt, noha vágyakozott rá.
Mert Aiász, Telamón fia, ráugrott a tömegben,
és szemből sujtotta meg őt ércarcu sisakján:
szertehasadt az a lóforgós sisak érce hegyétől,
mert az erős kelevéz meg az izmos kéz belesujtott,
és a velő is előbuggyant vérrel keveredve
nyílásán; erejét veszitette ez, és a kezéből
nagyszivü Patroklosz lábát leeresztve a földre,
ő maga is lebukott arcával a holt teteméhez,
Lárisszé mezejétől távol, meg se fizetve
táplálásáért a szülőknek, mert hisz az élte
kurta maradt: a vitéz Aiász kelevéze leverte.
Hektór meg ragyogó kelevézt Aiászra hajított:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát
éppen hogy; s Szkhedioszt, aki Íphítosz fia volt és
legderekabb Phókisz daliái között, s Panopeusznak
lakta dicső mezejét, sokakon gyakorolva uralmát,
őt sujtotta a vállperecén, őt fúrta a dárda
érchegye át, és fönt vállán át újra előtört:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Aiász meg Phorküszt, Phainopsz daliás fiusarját.
Hippothooszt aki védte, gyomortájon megütötte:
szétszakitotta a páncélját, omlott ki a béle
át a rezen, s ő porba zuhant, markolta a földet.
Minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes,
míg az akháj rivalogva továbbvonszolta a holtat:
Phorküszt s Hippothooszt, s vállukról vonta le vértjük.
Ekkor a trósz az Arész-kedvelte akhájok elől már
Ílionába, honába fut, enged gyáva szivének,
Argosz népe pedig diadalt Zeusz végzete ellen
szerzett volna vitézségével: csakhogy Apollón
Aineiászt maga küldte, hasonlítván Periphászhoz,
Épütidészhez, a hírnökhöz, ki a vén apa mellett
vénült meg, a mint hírnök, adott sok drága tanácsot:
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:
"Aineiász, hogyan is tudnátok az istenek ellen
Trója magas várát megvédeni majd? Pedig én már
láttam férfiakat, kik pusztán jó erejükben
és seregükben bíztak, a népük nem remegett meg:
most az akhájnál inkább szán minekünk diadalmat
Zeusz: de ti csak reszkettek szörnyen, nem verekedtek."
Szólt, mire Aineiász ránézett s látta, hogy ő a
Messzelövő; nagyot ordított Hektór fele nyomban:
"Hektór s trószoknak, segitőknek más vezetői,
szégyen Arész-kedvelte akhájok elől seregünknek
gyáván és leigázottan Trójába tolulni.
Hisz most is; közelembe kerülve, egy isten ekép szólt,
hogy segitőnk a csatában a harc legfőbb ura, nagy Zeusz:
rontsunk hát az akhájoknak; legalább ne nyugodtan
hurcolják haza Patroklosz tetemét a hajókhoz."
Szólt, s az előcsapatoknak elébe szökellve megállott;
megfordultak mind, s az akhájjal szembeszegültek.
Aineiász kelevézétől Leiókritosz elhullt,
sarja Ariszbásznak, Lükomédész nagyszerü társa.
Szánta az elzuhanót az Arész-kedvelt Lükomédész;
ment közelébe, megállt s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Hippaszidész Apiszáónt verte, a nép terelőjét
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét:
Paionié mezejéről jött volt trójai tájra,
s Aszteropaiosz után ő volt a csatákban a legjobb.
Most elesett; megszánta a harcias Aszteropaiosz,
ő is előreszaladt, verekedni akart az akhájjal:
hasztalanul, mert Patrokloszt ők mind körülállták
pajzsosan és dárdásan, előre meresztve a dárdát:
Aiász körbenjárt, buzdítva erősen a többit;
és senkit se hagyott hátrálni a holt közeléből,
sem kirohanni csatára a többi akháj csapatából,
csak szorosan közelébe maradva tusázni a holtért.
Így rendelte a roppant Aiász: vér pirosában
ázott már a mező: s ők sűrűn hulltak a földre,
trójai holttestek s az erőslelkű segitők is
és az akhájok: nem vér nélkül folytak a harcok:
mégis akháj kevesebb hullott, mert mindig ügyeltek
arra, hogy egymástól a nehéz viadalt tovaűzzék.
Így tusakodtak ezek tűzlángként; mondhatod akkor
tán, hogy a nap meg a hold sincs már épségben az égen:
mert a csatában köd boritott minden deli harcost,
míg holt Patroklosz mellett verekedtek e hősök.
Közben a többi remeklábvértes akháj meg a trószok
mind szabadon vívtak tündöklő légben: a napnak
éles fénye futott, felhő sem tűnt föl a síkság
és a hegyek táján; s olykor szüneteltek a harcban,
s egymás kínokozó kelevézeit is kikerülték
messzebb állva; de ők tűrték a középen a sok kínt
ködben, küzdés közt, gyötrődtek a sok gonosz érctől
ott a legelsők mind; csak még két nagynevü harcos
férfiu nem hallott, Thraszümédész s Antilokhosz hős,
arról, hogy meghalt Patroklosz, a tiszta, de hitték,
hogy legelől küzd még a tömegben a trójaiakkal.
Ők látván az ölést meg a társak megriadását,
távolban tusakodtak, mert így adta ki Nesztór
nékik a rendeletet, buzdítva a barna hajóknál.
Ott az egész napon át a keserves harci viszálynak
kélt roppant küzdelme: a fáradság, a verejték
folyton a térdét és lábszárát, lábait is lent,
és a kezét, a szemét mocskolta a sok daliának,
gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett.
Mint ha cselédeinek roppant bikabőrt ad a gazda,
húzni-feszíteni szét, ha a bőr már részeg a zsírtól:
átveszik és körben szétoszlanak és kifeszítik,
s tűnik a nedvesség, de a zsír mélyebbre ivódik,
mert húzzák sokan, és az egész kereken kifeszül már:
így ezek erre meg arra, kicsiny térségen a testet
húzták két részről, mert hitte erősen a lelkük,
hogy megszerzik: a trójaiak föl a várhoz akarták
vinni, ezek meg a görbe hajókhoz; kélt körülötte
vad viadal: népkeltő Árész, vagy maga Pallasz
sem kicsinyelhetné, bármekkora volna haragja:
férfiak és lovak íly keserű harcát feszitette
Patroklosz teteménél eznap Zeusz. De Akhilleusz
Patroklosznak még ekkor sem tudta halálát:
mert nagyon is távol tusakodtak a fürge hajóktól,
trójai bástya alatt: nem hitte a lelke, hogy otthal
Patroklosz, hanem azt, hogy visszajön élve, ha egyszer
már a kapukhoz elért: mert hogy földúlja a várost
nélküle, azt nem hitte, de azt sem, hogy vele együtt.
Mert anyjától ezt sokszor hallotta titokban,
roppant Zeusz tervéről mindig tőle kapott hírt.
Csakhogy e szörnyü csapást még anyja se mondta el ekkor,
hogy már elpusztult bajtársa, a legszeretettebb.
S ők a tetem körül ott, hegyes ércet tartva kezükben,
összefonódtak folytonosan, s egymást kaszabolták;
s volt, aki így szólalt meg a vértes akháj daliák közt:
"Kedveseim, jó hírt sose hozna, ha visszavonulnánk
görbe hajóinkhoz; jobb lenne, ha most a sötét föld
nyelne be mindnyájunkat: sokkal több haszon érne,
mint ha a lónevelő trószoknak hagyjuk a testet,
hogy várukba vigyék, s a dicsőséget learassák."
S volt, ki a büszkeszivű trószok közt hangoztatta:
"Kedveseim, ha a végzet az is, hogy e holt közelében
mind elpusztuljunk, ne vonuljon el egy sem a harctól."
Volt, aki így szólott, serkentve a társa haragját.
Így verekedtek ezek, s a csatának vad riadása
kélve az érc égboltig elért, rezgő levegőn át.
Messzebb állt Akhileusznak két paripája a harctól,
ott sírtak, megtudva, hogy elhullt, porba hanyatlott
férfiölő Hektór keze által hű vezetőjük;
és, noha Automedón, a Diórész bátor utóda,
gyors ostorral a két paripát hajtotta, ütötte,
s szólt sok lágy szóval hozzájuk, szólt fenyegetve:
csak nem akartak menni, se tágterü Hellészpontosz
görbe hajói felé, sem a harcos akháj csapatokhoz:
mint kőoszlop, amely nem mozdul a sír tetejében,
elhalt férfiu vagy nő sírján áll szakadatlan:
így álltak gyönyörű szekerüknek előtte szünetlen,
és fejüket földnek horgasztva: csorogtak a forró
könnyek a szempilláik alól, míg sírtak, a földre,
gyászolták kocsisuk; szennyes lett sűrü sörényük,
mely mindkét oldalt kibomolt az igák gyürüjéből.
Látta a két zokogó paripát és szánakozott Zeusz,
megcsóválta fejét, s lelkéhez azonnal ekép szólt:
"Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó
Péleusznak? Ti sosem vénültök s el sem enyésztek.
Tán hogy részt vegyetek nyomorában az emberi fajnak?
Mert hisz az embernél a világon nincs nyomorultabb
mindama lény közt, mely lélegzik s mászik a földön.
Mégsem fog veletek meg a díszesmívü szekérrel
Hektór Príamidész száguldani: nem hagyom én azt.
Vagy nem elég, hogy a fegyvereket hordozva dicsekszik?
Nektek erőt vetek én szivetekbe s a térdeitekbe,
hogy még Automedónt is megmentsétek a harcból
vissza a gályákhoz; de a trósznak adok diadalmat:
öljön, amíg el nem jut a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."
Így szólt, és nagy erőt fújt most a derék paripákba;
s ők a sörényükről rázták le a port, s tovavonták
gyorsan a gyors szekeret görögök közt, trójaiak közt.
Rajta meg Automedón küzdött, noha búsan a társért,
mint keselyű, ha ludak közibé csap, szállt a lovakkal.
Könnyen szökkent ő ki a trójaiak tömegéből,
könnyeden is kergette meg őket a sűrü gomolyban.
Ámde le nem teritett egyet sem, míg nekiugrott:
mert hisz nem lehetett neki, szent szekeren maga állván,
lándzsát vetnie, gyors lovakat fékeznie egyben.
Későn vette csak észre szemével az egyik erős társ,
Alkimedón, Láerkész Aimonidész fiusarja:
és a szekér mögül ekkor ekép szólt Automedónhoz:
"Automedón, melyik isten volt, ki szivedbe vetette
kárra-vivő tervét, s megfosztott józan eszedtől?
Hát így küzdesz a trószokkal, legelől a tömegben,
egymagad: elhullott társad; Hektór dicsekedve
hordja a vállán már hadivértjét Aiakidésznak."
Néki meg Automedón, a Diórész sarja, felelte:
"Alkimedón, az akhájok közt van-e más, ki hasonlón
hozzád hajthatná e sosemmúló paripákat?
Tán csak Patroklosz maga, isten mása csatákban,
míg élt: csakhogy most a halál meg a Moira elérte.
Most te ragadd meg a fényes gyeplőt, fogd meg az ostort
s én a lovakról, hogy küzdjek, már földre szökellek."
Szólt; mire Alkimedón felszökkent gyors szekerére,
nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort;
s Automedón leszökellt; meglátta a nagyszerü Hektór,
és a közelbelevő Aineiászt hívta szavával:
"Aineiász, te tanácsosa ércmezü trójaiaknak,
látom a gyorslábú Akhileusznak két paripáját,
föltűntek, hitvány kocsisokkal a harcba vegyültek;
úgy hiszem, elfogjuk, ha a lelked eképen akarja
néked is: úgysem tudják ők, ha mi rajtukütünk most,
állni Arész harcát szívósan, szembe mivélünk."
Szólt; s Ankhíszész hős fia nem volt szófogadatlan.
Hát nekiindultak, válluk befedezte a pajzsnak
száraz, erős bikabőre, fölötte a rengeteg érccel.
Vélük ment Khromiosz s Árétosz, az isteni bajnok,
mindkettő, lelkük bizakodva remélte, a kettőt
hogy megölik, s a magasnyaku két paripát tovahajtják.
Balgák: seb nélkül hiszen úgyse jöhettek el újra
Automedóntól: ő az atyához, Zeuszhoz esengett,
s íme, homályboritott szive megtelt harcierővel:
Alkimedónhoz, a hű társhoz hát nyomban ekép szólt:
"Alkimedón, te a két paripát már vissza ne fogjad
tőlem távol: a hátamnál, közelembe lihegjen:
nem hiszem én ugyanis, hogy Hektór szűnteti harcát,
míg nem hág föl Akhilleusz két szépfürtü lovára,
s bennünket le nem öl, sorainkat megfutamítva,
vagy pedig őt legelől a csatán fogságba nem ejtjük."
Így szólt, s hívta a két Aiászt oda és Meneláoszt:
"Aiászok, ti akháj fejedelmek s hős Meneláosz,
bízzátok csak a holtat a legderekabb daliákra,
álljanak ők köribé, s űzzék el a rárohanókat:
s űzzétek tőlünk el a vész napját, akik élünk,
mert hiszen erre nyomulnak a könnyfacsaró viadalban
Hektór s Aineiász, két legjobb trójai harcos.
Csakhogy minden az isteneink térdén feküszik még:
mert én is dobok ám: és Zeusz intézze a többit."
Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
Árétoszt hajitotta meg avval a domboru pajzsán:
föl nem fogta a pajzs a dzsidát, behatolt oda érce,
és átverte övét, s behatolt odalent a hasába.
Mint mikor éles bárddal hátulról üt az ifjú
férfi a réti ökörnek szarva mögé, s az inát mind
elszeli ott a nyakán, az meg fölugorva lehuppan:
így szökkent fel az és lezuhant hátára, s a dárda,
mely a belébe rezegve hatolt be, a tagjait oldta.
Hektór Automedónra dobott ragyogóhegyü dárdát:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
nyomban előrebukott: és háta mögött beverődött
földbe a nagy kelevéz, rezgett még vége a nyélnek,
végre hatalmas Arész az erőt tovaküldte belőle.
Egymást kézitusán most már karddal sebesítik,
hogyha a két Aiász szét nem választja e kettőt,
társuk hívására a harci tömegbe hatolva.
Tőlük megrémülve megint csak hátravonultak
Hektór, Aineiász, s Khromiosz velük, isteni férfi:
Árétoszt pedig ott hagyták szive-szerteszakítva,
ott feküdött: míg Automedón, valamint sebes Árész,
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:
"Lám, a megölt Patroklosz után kínját a szivemnek
egy kicsit enyhítettem, bár ez nála silányabb."
Mondta, s a vérboritott zsákmányt szekerére emelte,
ő maga is fölszállt, vér lepte kezét meg a lábát,
mint az oroszlánét, miután barmot lakomázott.
S újra feszült a kemény csata Patroklosz teteméért,
szörnyű, könnyfacsaró: a viszályt szította Athéné,
égi magasból jött; Zeusz küldte, a messziredörgő,
hogy buzdítson akhájt, mert már szive szándoka fordult.
Mintha szivárványt von, bíbor-ragyogásut, az égen
Zeusz a halandóknak, hogy megjósolja a harcot,
vagy megdermesztő zivatart, mely az emberi munkát
meggátolja a földeken, és szomorítja a nyájat:
Pallasz ilyen bíbor felhőbe takarva hatolt le
népe közé az akhájnak, s mindet bátoritotta.
És Átreusz sarjához szólt buzdítva először,
hős Meneláoszhoz, mivel ő volt legközelében;
s Phoinixéhoz volt érc-hangja s alakja hasonló:
"Rád hárul, Meneláosz, a szégyen, rád a gyalázat,
hogyha a hős Akhileusz hű társát Trója tövében
fürge kutyák marcangolják majd szét a falaknál.
Tarts ki szilárdan hát, noszogasd valamennyi vitézed."
Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
"Kedves apó, régenlett Phoinix, bárcsak Athéné
adna erőt nekem, és ő védene dárdarohamtól:
Patroklosz mellett így vágynám küzdeni és őt
védeni, mert nagyon is szívembe hatolt a halála:
csakhogy a tűz iszonyú erejével dúl szakadatlan
Hektór, érce dühöng, mert Zeusz ad néki dicső hírt."
Szólt; megörült a nagy istennő, a bagolyszemü Pallasz,
hogy valamennyi nagy isten előtt őt kérte imával:
vállait és térdét tüstént ellátta erővel,
s légy bátorságát küldötte a hős kebelébe,
mely ha tovább űzik bár sokszor az emberi testtől,
támad csípni megint, mivel úgy sóvárog a vérre:
íly bátorsággal töltötte meg éjszinü keblét.
Patroklosz közelébe került, s kivetette a dárdát.
Trószok közt élt büszke Podész, fia Éetiónnak,
dús, daliás harcos, kit Hektór sokra becsült, mint
senkit a népből mást, lakomázó drága barátját:
ezt az övén sujtotta a szőkehajú Meneláosz,
épp amikor menekülni szökellt, s átverte az érccel:
döngve zuhant le a test; mire Átreidész Meneláosz
népe közé vonszolta a holtat a trójaiaktól.
Hektórt meg közelébe megállva tüzelte Apollón
Ásziadész Phainopsz képében: a legszeretettebb
vendég volt Phainopsz, aki lakta abűdoszi házát;
ennek alakjában szólt messzeható nagy Apollón:
"Hektór, lesz-e akháj, aki még tőled megijedhet?
Hát már így menekülsz Meneláosz elől, ki idáig
nem volt harcra kemény, de bizony most egymaga vonja
messze a holttestet tőlünk: az elősereg élén
ölte meg Éetión sarját, hív és deli társat."
Szólt; Hektórt meg a kín gyászfellege elboritotta:
tört az elősoron át, ragyogó ércmezbe takartan.
És ekkor Kronidész fölemelte a bojtos, a fényes
aigiszt, s Ída hegyét végig felhőbe takarta;
villámlott, dörgött iszonyúan, rázta az aigiszt:
trójaiaknak adott győzelmet, akhájt futamított.
Boiót Péneleósz kezdett legelőbb a futásba:
mert vállán sebesült, könnyen, míg egyre előre
tört, de utána a csontjáig behatolt kelevéze
Púlüdamásznak, mert az mellé lépve vetette.
Léitosz ellen tört Hektór, s csuklón sebesítve
bajnok Alektrűón sarját, szűntette a harcát:
szétnézett s menekült, mert már nem hitte szivében,
hogy keze dárdásan tusakodhat a trójaiakkal.
Ídomeneusz Hektórt, mikor ez szállt Léitosz ellen,
megdárdázta a páncélján mellbimbaja mellett:
hosszu dzsidájának nyaka tört; rivalogtak a trószok;
Hektór Ídomeneuszra dobott dárdát, mikor ez még
állt szekerén, de bizony kissé arrább hajitotta;
ott volt Mérionész fegyvernöke és szekerésze;
Koiranosz, ő, aki Lüktoszból jött erre utána
(mert gyalog ért ide a legelőbb evezős gályáktól,
és nagy győzelmet nyujt ekkor a trójaiaknak,
hogyha sebes paripákkal nem hajt Koiranosz arra:
jött fényként, s a halál napját tovaűzte amattól,
míg maga Hektór által a lelkét elveszitette):
ezt fül alatt állkapcson verte a dárda hegyével,
és kiütötte fogát, elvágta középen a nyelvét:
ő a szekérről hullt le, s a földre omoltak a gyeplők:
csakhogy Mérionész azokat fölemelte kezével,
földre hajolva le értük, s így szólt Ídomeneuszhoz:
"Ostorodat használd, igyekezz csak a fürge hajókhoz:
meglátod magad is, nincs már az erő az akhájnál."
Szólt: mire Ídomeneusz a sörényes szép paripákat
űzte a gályákhoz, mert már félsz hullt a szivébe.
Nagyszivü Aiász és Meneláosz előtt se maradt már
rejtve a váltakozó diadal, mit a trósznak adott Zeusz:
köztük a szót így kezdte a nagy Telamóniosz Aiász:
"Jaj, bizony itt most már a nagyon buta is kitalálja,
hogy maga Zeusz atya az, ki segíti a trószt e csatában.
Mindegyikük kelevéze talál már, bárki hajítja,
jó, vagy rossz harcos; Zeusz mindet célba vezérli:
míg a miénk mind hasztalanul csak a földre hanyatlik.
Rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a kedves
sok haditárs örömére hogy érünk vissza közéjük;
mert ők erre tekintve busulnak, s már sose vélik,
hogy mi ölő Hektór erejét és bajnoki karját
föltarthatjuk még, s nem esünk el a barna hajóknál.
Volna csak egy társunk, aki gyorsan futna a hírrel
Péleidészhez: mert úgy gondolom, eddig a gyászhírt
nem hallotta, hogy elpusztult itt drága barátja.
Csakhogy ilyent egyet sem láthatok oly sok akháj közt:
mert őket magukat s lovukat köd fellege rejti.
Zeusz atya, mentsd meg a ködtől hát az akháj daliákat:
adj tündöklő fényt, hadd lássunk már a szemünkkel:
napfényben pedig ölj meg akár, ha a kedved akarja."
Így szólt; s Zeusz atya most megszánta a könnyeket ontót;
szétoszlatta a ködfelhőt, el is űzte azonnal:
fölragyogott a nap, és az egész hadirend kiviláglott.
S Aiász hívta a harcban-erőshangú Meneláoszt:
"Nézz körül itt, Zeusz-sarj Meneláosz, látod-e élve
nagylelkű Nesztór fiusarját, Antilokhosz hőst:
buzdítsd őt, hogy a hős Akhileuszhoz fusson a hírrel,
hogy harcban hullt el bajtársa, a legszeretettebb."
Mondta; s a hadriadó Meneláosz nemvonakodva
útnak eredt, valamint a karám mellől az oroszlán,
mely elfárad a férfiakat s ebeket dühösítve,
kik nem eresztik a hízott marha husán lakomázni,
mert az egész éjjel virrasztanak: ő meg a húsra
vágyva, előre rohan, de nem ér el semmit: a sűrű
dárda-eső hull rá szemből, a goromba kezekből,
és lobogó fáklyák, s noha elszánt, megfut ezektől
s hajnalban haragos lélekkel kullog el onnét:
így ment el Patroklosztól harsány Meneláosz,
kelletlen nagyon is: mert félt, hogy amazt az akhájok
zsákmányul hagyják iszonyú féltükben a trósznak:
Mérionészt meg a két Aiászt sarkallta erősen:
"Mérionész, s ti is, Aiászok, seregek vezetői,
gondoljon ki-ki most a szegény jó Patroklosznak
nagy kedvességére: milyen volt mindegyikünkhöz,
míg élt: és most őt a halál meg a végzet elérte."
Hát így szólt, mikor elment, szőkehajú Meneláosz,
mindenüvé pillantva szemével, mint sas, amelyről
mondják, legtisztábban lát valamennyi madár közt,
s bár magasan szállong, sose téveszt fürge nyulacskát,
mely fürtös ligetek sürüjében búvik: azonban
rácsap a sas, megfogja hamar, s elorozza a lelkét.
Így forgattad két ragyogó szemedet, Meneláosz,
Zeusz-sarj, mindenüvé, haditársak nagy seregében,
hogy tán élve leled valahol Nesztór fiusarját.
És meglátta azonnal balszárnyán a csatának,
bátoritotta a társait épp, sürgette a harcra;
hát közelébe megállt, s szólt szőkehajú Meneláosz:
"Antilokhosz, jer idébb, hallgass meg, Zeusz nevelése,
gyászos hírt, aminek sose kellett volna megesni.
Azt hiszem én, te magad szintén jól látva tudod már,
hogy danaosz seregünkre csapást, bajt görget az isten,
győznek a trójaiak, s elesett legjobb dáliánk is,
Patroklosz, kit akháj seregünk most gyászol erősen.
Rajta, siess Akhileuszhoz, inalj az akháji hajókhoz,
mondd, hogy a holttetemet gályához mentse sietve,
bár csupaszon, hisz a fegyvereit Hektór maga hordja."
Szólt; mire Antilokhosz megborzadt hallva e szókat:
és hosszan nem lelt szavakat, de a két szeme könnyel
telt meg teljesen, és elakadt zengőszavu hangja.
Ám így is gondolt Meneláosz rendeletére:
futva futott, odaadta dicsőnevü Láodokosznak
fegyvereit, ki patás lovait mellette vezette.
Könnyeket ontva futott, a csatából lábai hordták,
vitte a gyászos hírt Akhileusznak, a Péleidésznek.
Néked sem kívánt, Zeusz-sarj Meneláosz, a lelked
küzdő társakat oltalmazni, akik közül elment
Antilokhosz, s a püloszbeliek vágyódtak utána:
hozzájuk Thraszümédészt küldte, az isteni harcost,
ő maga Patroklosz hőshöz ment vissza sietve,
és odafutva a két Aiászhoz, azonnal ekép szólt:
"Őt már elküldöttem a fürge hajókhoz a hírrel,
gyors Akhileuszhoz: azonban nem hiszem azt, hogy Akhilleusz
most idejön, Hektór ellen noha szörnyü haragja:
mert hisz fegyvere sincs, hogy küzdjön a trójaiakkal,
rajta tehát, mi magunk leljünk föl nagyszerü tervet,
mint mentjük ki a holttetemet, s mi magunk is a trószok
harci zajában mint fussunk el a csúnya haláltól."
Válaszul így szólt erre a nagy Telamóniosz Aiász:
"Jól mondtad mindezt, te dicsőnevü nagy Meneláosz:
Mérionésszel hát gyorsan kushadj le a fördre,
s vállra emelve a holt tetemét, igyekezz ki a harcból:
s hátvédként ketten küzdünk Hektórral, a trósszal,
mert lelkünk s a nevünk ugyanúgy egy, mint ahogy eddig
mindig is álltunk a vad harcot, vállvetve, kitartva."
Szólt; s a halottat azok karjukra emelve a földről,
jó magasan vitték: hátul rivalogtak a trószok
rögtön, amint látták, hogy akhájok mennek a testtel:
és nekirontottak, valamint az ebek, ha a vadkant
ifju vadászok előtt űzik, mikor az sebesült már:
egy darabig futnak, mert szétszaggatni kivánják:
csakhogy amint az megperdül, bízván erejében,
meghőkölnek mind, szanaszét rebbennek azonnal:
így mentek nyomukon kissé, csapatostul a trószok
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszabolva:
ám hogy a két Aiász megfordult és odaállott
szembe velük, színük változván, már bizony egy sem
mert odaugrani és a halottért harcba vegyülni.
S ők igyekezve a holttetemet vitték a csatából
görbe hajóikhoz: kifeszült a nyomukban a vad harc,
mint tűz, mely rohan és pusztítja az emberi várost,
váratlan támadva dühöng, düledeznek a házak
roppant lángok közt: süvitő szél hajtja előre:
lándzsás férfiak és paripák iszonyú dobogással
így űzték szakadatlanul őket, amíg menekültek.
Ők, mint öszvérek, terhet hordozni erősek,
hogyha a bércről vonszolnak, meredek hegyi úton
szárfát, vagy magas árbocfát, és szenved a lelkük,
míg törekedve, verejtékezve sietnek előre:
ketten a holtat eként vitték fáradva: mögöttük
védte a két Aiász őket, mint hogyha folyónak
áradatát föltartja az erdős gát, mely a síkon
hosszan nyúlik el, és megakasztja erős folyamoknak
dúló sodrát, mert síkság fele folyni szorítja
mindet, s nem tudják a folyók széttörni erővel:
vissza ekép szoritotta a két Aiász szakadatlan
Trója hadát: de a trósz csak jött, s kettő a leginkább,
Aineiász Ankhísziadész meg a nagyszerű Hektór.
S mint seregélyeknek s csókáknak fellege rebben,
szörnyü visongással, mikoron meglátja az ölyvet
szállani, mely a kicsiny madarak számára halált hoz:
Aineiász és Hektor elől az akháj fiusarjak
szörnyü visongással szöktek; viadal-feledően.
Sok szép fegyvere hullt a futó danaóknak az árok
mellé és közepébe: s a harc még így se pihent el.
TIZENNYOLCADIK ÉNEK
AKHILLEUSZ PAJZSA
Így harcoltak azok, mint égő tűz lobogása;
s Antilokhosz gyors hírnökként sietett Akhileuszhoz.
S azt meredőfalu bárkák mellett lelte: szivében
még töprengett ő afölött, ami teljesedett már,
fölsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:
"Jaj nekem, újra miért gomolyognak a fürtös akhájok
hátra a gályákhoz, rémülten vissza a síkról?
Isteneink lelkem bús gondját csak be ne váltsák,
melyről nékem anyám szólt egykor, mondva, hogy én még
élni fogok, mikor ez, legjobbja a mürmidonoknak
trójaiak keze által majd elhagyja a napfényt.
Jaj, bizonyára halott az erős Patroklosz, a balga,
bár neki én azt rendeltem: ha elűzte a lángot,
térjen vissza hajóinkhoz, Hektórt ki ne hívja."
Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
addig a nagy Nesztór fia már odaért közelébe,
s forró könnyeket ontva kimondta a kínokozó hírt:
"Jaj nékem, daliás Péleusz fia, mennyire gyászos
hírt hallasz, melynek sose kellett volna megesni.
Fekszik Patroklosz, s a mezítlen holttetemért már
harc dúl: fegyvereit sisakos Hektór maga hordja."
Így szólt; s őt a sötét kín fellege elboritotta;
mindkét kézzel a kormos port markolta a földről,
szórta fejére vadul, szép arcát elcsufitotta:
illatos inge fölé a sötét hamu permete hullott.
Ő meg nagy testével egész hosszában a porban
nyúlt el, s két kézzel, tombolva, haját csufitotta.
Péleidész- s Patroklosz-zsákmányolta leányok
szívbenyilalló bánatban felsírtak, az ajtón
harcos Akhileuszhoz kifutottak, kézzel a keblük
verdesték, s mindnyájuk minden tagja elernyedt.
Másoldalt pedig Antilokhosz sírt, könnyei hulltak,
fogta kezét Akhileusznak, amíg zokogott az erős szív,
attól félt, hogy a torkát még elmetszi vasával.
Följajdult szörnyen: hallotta az anyja, az úrnő,
tenger mélységes mélyén, öreg apja lakában,
s fölzokogott ekkor; körülötte seregbe verődtek
Néreusz lányai mind, istennők lent a vizekben.
Ott volt Kűmodoké, Glauké, de Thaleia, Thoé is,
Nészaié, Szpeió, s a tehénszemü szép Halié is,
Kűmothoé és Aktaié s vele Limnóreia,
és Melité meg Iaira meg Amphithoé meg Agaué,
Dótó és Prótó, de Pherúsza s Dűnamené is,
Dexamené és Amphinomé s vele Kallianeira,
Dórisz meg Panopé, s a dicsőnevü szép Galateia.
Némertész s vele Apszeudész és Kallianassza;
ott volt még Ianeirával Klümené s Ianassza,
Maira meg Óreithüia s a szépfonatú Amatheia,
s minden Néreusz-lány, aki csak lent élt a vizekben.
Megtöltvén az ezüst barlangot, verte a mellét
mindegyikük, s a panaszt Thetisz úrnő kezdte közöttük:
"Testvér Néreiszek, halljátok a szóm, hogy utána
mind jól tudjátok, míly sok gond él a szivemben.
Jaj, nyomorult, átokra ki szültem a legderekabbat,
megszültem fiamat ragyogónak, büszke erősnek,
legderekabb hősnek, s fölserdült, mint fiatal fa,
és ápoltam, akár dús kertben a drága palántát,
majd pedig elküldtem Trójába a görbe hajókon,
hogy harcoljon a trójaiakkal: s már soha többé
nem fogadom Péleusz házában mint hazatérőt.
S most is, amíg fiam él, és látja a nap sugarát még,
csak búsul, s ha föl is keresem, se segíthetem én sem;
drága fiam mégis megyek én meglátni s a hangját
hallani: míly gyász érte, hiszen nem szállt ki a harcra."
Szólt, s elhagyta a barlangot; vele mentek a lányok
könnyeiket hullatva; köröttük a tengeri hullám
kétfele vált; és ők a rögös Trójába elérve,
sorban a partra kapaszkodtak, hol a mürmidonoknak
görbe hajói pihentek a gyors Akhileusz közelében.
Ott nehezen zokogó fia mellett állt meg az úrnő,
éles jajjal sírt, megölelte fejét a fiának,
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Drága fiam, mért sírsz? Míly bánat fért a szivedhez?
Mondd ki, ne titkold el! Hisz, lám, megtette a nagy Zeusz
néked, ami kértél, kezedet hozzá fölemelve:
visszafutott a hajókhoz már valamennyi akháj sarj,
és már mind gonoszat szenvednek, mert te hiányzol."
Erre nehéz sóhajjal szólt gyorslábu Akhilleusz:
"Édesanyám, az Olümposzi ezt megtette valóban;
mégis, mit használ, hisz a drága barát oda van már,
Patroklosz, kit a többi fölött legtöbbre becsültem,
s mint magamat; s most elvesztettem, a fegyvereket meg
Hektór vette le róla, a roppant, drága csodákat
ékes ajándékul Péleusznak az istenek adták
aznap, amint odadobtak téged a földi halandó
nászágyára. De bárcsak a tengeri istennőkkel
laktál volna tovább, s Péleusz vett volna halandó
nőt feleségül. Míg így néked is oly sok a kínod,
elvesztett fiadért, akit otthon már nem ölelsz meg
mint hazatérőt; mert hisz amúgy sem buzdit a lelkem
élni tovább, sem férficsapatba vegyülni, ha Hektór
elsőként nem veszti dzsidámtól sujtva a lelkét,
s meg nem bűnhődik, mert Patrokloszt kirabolta."
Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Jaj, rövidéletü léssz nékem, fiam, oly hevesen szólsz:
nyomban Hektor után készen vár rád is a végzet."
Erre nagyot sóhajtva felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Haljak meg tüstént, ha legyilkolt drága barátom
nem védhettem meg, s nagymessze az otthoni földtől
pusztult, míg énrám vágyott, hogy védjem a vésztől.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
s Patroklosznak sem hoztam, sem a többi barátnak
üdvöt, a soknak, akit leigázott isteni Hektór:
s hasztalan így ülök itt a hajóknál, terhe a földnek,
bárha olyan vagyok én, mint egy ércinges akháj sem,
harcban mindenkép, ha tanácsban akad kitünőbb is.
Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből
és a harag, mely a bölcseszüt is méregbe borítja:
édessége a csurgó mézénél is erősebb,
míg kebelünkben elárad, füstként felgomolyogva:
bennem is íly haragot keltett a király Agamemnón.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Most pedig indulok én, hogy a drága fej elveszitőjét,
Hektórt fölleljem: s a halált akkor fogadom majd,
hogyha reám Zeusz méri s a többi haláltalan isten.
Mert attól az erős Héraklész sem szabadult meg,
bár őt legjobban kedvelte a büszke Kroníón;
mégis, a Moira leverte s Héré szörnyü haragja.
Így én is, ha hasonló végzet a részem a földön,
meghalok és nyugszom: de előbb nyerek itt ragyogó hírt,
s néhány dardán nőt, mélykeblű trójai asszonyt,
míg gyöngéd orcájáról mindkét keze törli
könnyeit, én akarok késztetni sürű zokogásra:
tudják meg, míly rég nem jártam az ütközetekben.
Vissza ne tarts, ha szeretsz is, a szívem nem veheted rá."
Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Gyermekem, így igaz ez; sose rossz, ha a bajba szorongó
társaktól tovahárítod meredek veszedelmük;
csakhogy a trójaiaknál van szép, messzesugárzó
ércfegyverzeted: azt sisakos Hektór maga hordja
vállán, és büszkélkedik is vele; bárha - kimondom -
már nem hordja soká, közelít már csúnya halála.
Mégis, Arész harcába te addig még ne ereszkedj,
míg szemeiddel nem látod, hogy eléd jövök újra.
Mert hajnalban elindulok én, tüstént, hogy a nap kél,
Héphaisztosztól hozni neked gyönyörű hadifegyvert."
Így szólt, és azután elfordult újra fiától:
tengeri húgaihoz fordulva ilyen szavakat szólt:
"Szálljátok, itt az idő, le a tenger széles ölébe,
hogy lássátok a tengeri vént, s az apánk palotáját,
s mondjatok el mindent neki: én az olümposzi ormon
híres-ügyes Héphaisztoszt látogatom, ki fiamnak
tán ad majd szivesen híres ragyogó hadifegyvert."
Szólt; mire ők tüstént lemerültek a tengeri mélybe.
S ment az ezüstlábú Thetisz istennő az Olümposz
orma felé, fegyvert hogy hozzon drága fiának.
Őt vitték oda lábai; és ezalatt az akhájok
férfiölő Hektórtól futva riadt sivitással
végül a gályákig meg a Hellészpontoszig értek.
S tán sose tudják már a remek-lábvértes akhájok
Patroklosz tetemét kiragadni a nyíl özönéből:
mert utolérte megint gyalog és szekerekkel a trósz nép
s Hektór Príamidész, erejével a tűzre hasonló.
Háromszor megfogta a lábánál deli Hektór,
vissza akarta ragadni, rikoltva a trójaiaknak;
háromszor meg a két Aiász, övezetten erővel,
visszavetette a holttól; ám bízott erejében
és hol a harc tömegébe szökellt, hol szörnyü kiáltást
hallatván, állt ott makacsul, hátrább sose lépett.
Mint nagyon éhes sárga oroszlánt nem tud elűzni
pásztornép a tanyán az esett állat tetemétől:
úgy nem tudta a két vértes hősi isteni Aiász
visszariasztani Príamidész Hektórt a tetemtől.
S elvonszolja talán, s nyer is evvel fényes örök hírt,
hogyha nem illan a széllábú sebes Írisz, a hírnök,
futva Olümposzról Akhileuszt fegyverre tüzelni,
istenek és Zeusz háta mögött, csak Héra szavára;
oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Pattanj, Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön:
védd meg Patrokloszt, akiért iszonyú csatavész dúl
már a hajók mellett, s egymást pusztítja a sok hős:
míg az akhájok a holttestet védelmezik egyre;
addig a trójaiak szeles Ílionukba akarják
elhurcolni rohammal: a leghevesebben a fényes
Hektór vágyik rá, mert készteti lelke: karóra
tűzni a drága fejet, lemetélvén gyenge nyakáról.
Föl hát, már ne heverj; iszonyodjon a lelked, amért most
Patrokloszt játékul kapják Trója kutyái:
mert a te szégyened az, ha a holt csúfítva kerül meg."
Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:
"Istennő, Írisz, melyik isten hírnöke vagy te?"
Erre a széllábú sebes Írisz válaszul így szólt:
"Héré küldött el, Zeusz híres hitvese, hozzád;
még maga ormonülő Kronidész sem tudja, de egy más
isten sem, ki a hóboritotta Olümposzon él fönt."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hát hogy eredjek a harcba, ha fegyverem ott van azoknál,
kedves anyám pedig engem páncélt ölteni nem hagy,
míg őt nem látom közeledni megint szemeimmel:
Héphaisztosztól hoz szép fegyvereket, megigérte.
Mást nemigen tudnék, akinek vértjét vehetem föl,
tán még csak Telamóniadész Aiásznak a pajzsát:
csakhogy most maga is legelől verekedve, remélem,
holt Patroklosz teste körül pusztít gerelyével."
Erre a széllábú sebes Írisz válaszul így szólt:
"Jól tudjuk mi is azt, hogy híres fegyvered ott van:
ám legalább így menj el a sáncig, a trójaiaknak
láttassad magad, ők úgy tán el is állnak a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban."
Így szólt hát hozzá, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S indult Zeusz-kedvelte Akhilleusz: Pallasz Athéné
tette hatalmas-erős vállára a pajzsot, a rojtost;
s felhővel koszorúzta fejét is az isteni asszony,
és az aranyfelhőből láng lobogott a magasba.
Mint amikor füstfelleg száll föl a légbe a várból,
messze sziget földjén, mit az ellenség bekerített,
s ők az egész nap a gyűlölt Árésszal civakodnak,
várukból ki-ki törve; de végül napnyugováskor
fáklyatüzek gyúlnak ki sürűn, s felszökken a fényük
messze magasba, hogy észrevegyék, kik körbe lakoznak,
hátha segíteni jönnek, a vészt tovaűzni hajókkal:
így lobogott Akhileuszról is magas égbe a tűzláng.
Ment a falontuli árokhoz s ott állt, de a harcba
nem szállt, mert anyjának okos szavait tisztelte.
Ott állt s felharsant; mellette pedig nagy Athéné
hangja rivallt, riadalmat keltve a trójaiak közt.
Mint amilyen harsány hangon zendül föl a kürtszó;
hogyha vad ostromlók gomolyognak a vár közelében:
éppenilyen harsány hang tört ki nagy Aiakidészból.
Érchangját amidőn hallották Aiakidésznak,
lelke riadt mindnek: s a sörényes szép paripák is
visszaszökelltek, mert érezte a lelkük a romlást.
Megdöbbent minden szekerész, meglátva a lángot
lengeni rettentőn a magasba a hős Akhileusznak
büszke fejéröl, amit gyujtott a bagolyszemü Pallasz.
Háromszor zendült Akhileusz szava szörnyet a sáncnál:
háromszor kavarult meg a trósz s a derék segitők is.
S íme, tizenkét hős a saját szekerének alatta
és a saját gerelyén pusztult el; míg az akhájok
Patrokloszt a nyilak közül elhúzták nagy örömmel,
s lágy nyoszolyára helyezték; majd odaálltak a társak
körben s gyászolták; s nyomukon gyorslábu Akhilleusz,
forró könnyeket ontva, mikor meglátta az ágyon
fekvő hű társat hegyes-érc-szakitotta sebekkel:
kit, lám, elküldött paripáival és szekerével
küzdeni, ám mint megtérőt nem tudta fogadni.
Éelioszt, a sosempihenőt, a tehénszemü Héra
Ókeanoszhoz küldte, pedig nem akart lenyugodni:
mégis alásűllyedt, s fölhagytak a fényes akhájok
már az erős hadizajjal, egyenlő-vad viadallal.
Másoldalt meg a trószok, amint a kemény viadalból
visszavonultak, a gyors paripákat sorra kifogták,
s még vacsorájuk előtt gyűlést tartottak a téren.
Állva maradtak mind, mert nem mert egy se leülni,
annyira reszkettek, hogy föltűnt bajnok Akhilleusz,
ő, ki olyan hosszan volt távol a szörnyü csatákból.
Köztük a jóeszü Púlüdamász szólalt föl először,
Panthoidész; egyedül látott ez a multba, jövőbe;
Hektór társa, ki egy-éjjel jött véle világra:
s míg ez a szóban volt kitünő, az a dárdavetésben:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
"Kedveseim, gondoljuk meg; magam azt javasolnám,
hogy menjünk be a várba, ne várjuk az isteni hajnalt
gályáknál, a mezőn: mert messze vagyunk a falaktól.
Míg ama férfiu ott a nagy Átreidészra neheztelt,
addig könnyebb volt verekedni a bajnok akhájjal.
Örvendeztem már, otthálva a fürge hajóknál,
s hogy gályáikat elfoglaljuk, hittem erősen,
csakhogy most szörnyen félek gyors Péleidésztől,
mert amilyen dühödöttlelkű, nem vesztegel úgysem
itt a mezőn, hol idáig a trójaiak s az akhájok
Árész harcidühét osztották meg soraik közt,
ámde a várért fog hadakozni s az asszonyainkért.
Higgyetek, és menjünk föl a várba, hisz így leszen ez már:
még ez az ambrosziás éj föltartotta Akhilleusz
szándékát: de ha fegyveresen rohan újra ki holnap,
s ittlel bennünket, be megismeri majd közülünk őt
egynéhány! örömest menekülne a trójai várba,
az, ki szaladhat; azonban sok trósz lesz keselyűknek
étke s ebeknek; bár a fülem sose hallana íly hírt!
Hogyha tehát a tanácsom tesszük, bár szomorúan,
éjjel erőt gyűjtünk, s várunkat a tornyok, a bástyák
és a magas kapuk és a gerendák, melyek erősen
s jól illesztve-faragva merednek, védeni fogják.
Majd kora hajnalban fölvesszük a vértet, a fegyvert,
bástyáinkra kiállunk; s annak lesz keserűbb, ki
gályákról tör a vár közelébe velünk verekedni:
újra hajóihoz ér, miután már elfárasztja
űzve a vár alján meredeknyaku szép paripáit.
Csakhogy a várba be nem tör, akármíly harcos a lelke,
föl nem dúlja: előbb lesz fürge ebek lakomája."
Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Púlüdamász, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal;
azt akarod, hogy mind húzódjunk vissza a várba.
Hát nem volt-e elég kuporogni a bástyafalak közt?
Mert eddig Priamosz várát a beszélő népek
gazdagnak mondták az aranyban, dúsnak az ércben;
most meg házunkból minden szép kincs odalett már:
sok Phrügiába került, sok meg vásárra kies szép
Maioniába, mivel nagy Zeusz megutálta a népünk.
S most, mikor engedi már a csavartelméjü Kronosznak
gyermeke, hogy győzzek, s azokat tengerre szorítsam,
oktalan íly tervnek ne akard megnyerni a népet:
senki se hallgat rád közülük, de nem engedem úgysem:
rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk!
Lásson csak vacsorához egész seregünk, csapatonként;
álljatok őrt azután, s legyen éber mindegyikőtök:
és ki a trószok közt túlontúl únja a kincsét,
ossza a nép közt szét, mindet közösen had' egyék fel,
jobb ha a nép közül egy veszi hasznát, mint az akhájok.
És kora hajnalban, fölvéve a vértet, a fegyvert,
görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt.
Mert ha valóban harcot kezd a hajók közelében
hős Akhileusz, neki árt csak majd ez a vágya: előle
nem futok én a zajos harcban, de kiállok elébe:
és lehet az, hogy győz, de lehet, hogy győzök erőmmel:
Árész kétfele néz, az ölőt is tudja megölni."
Így szólott Hektór; és rárivalogtak a trószok,
balgatagon: mert mindnek eszét elorozta Athéné:
Hektórral tartottak, bár rossz volt a tanácsa,
s Púlüdamászt, aki bölcsen szólott, egy se követte.
Majd vacsorához láttak mind. Ezalatt az akhájok
Patrokloszt az egész éjjel nyöszörögve siratták.
Köztük Péleidész kezdett panaszos zokogásba,
férfiölő keze ott nyugodott kebelén a barátnak,
s ő sóhajtva nyögött: valamint a sörényes oroszlán,
melynek kölykeit elhurcolta a sűrü bozótból
szarvasölő ember, s ő gyötrődik, hazaérve,
s völgyeken át a vadász nyomait szaladozva kutatja,
hátha reá lelhet, mivel űzi az orrfacsaró düh.
Így, nehezet nyögvén szólt ekkor a mürmidonokhoz:
"Jaj, bizony én aznap hiu szót ejtettem a házban,
hősi Menoitioszéban, amint bíztattam erősen:
mondtam, hogy híres fiusarját visszavezérlem
majd Opoeiszba, ha Trója ledőlt, zsákmányt is igértem.
Csakhogy az ember tervét Zeusz nem mind viszi véghez:
mindkettőnknek sorsa, hogy itt pirosítsuk a földet
Trója alatt: hiszen engem sem fog háza ölébe
már hazatérőként agg Péleusz újra fogadni,
sem Thetisz, édesanyám, hanem itt fog a föld betakarni.
S most, Patroklosz, mert csak utánad térek a földbe,
nem hantollak el addig, amíg nem hoztam elébed
fegyvereit s a fejét Hektórnak, vad megölődnek,
s nem nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád
mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban.
Addig ekép fekszel kiterítve a görbe hajóknál:
mélykeblű dardán és trójai nők keseregnek
éjjel-nappal az oldaladon, sürü könnyeket ontva:
ők, akiket nyertünk az erőnkkel, nagy gerelyünkkel,
hogy sok dús várát földúltuk az emberi fajnak."
Így szólt, s társainak meghagyta a fényes Akhilleusz,
hogy nagy háromlábas edényt tegyenek föl a tűzre
s Patrokloszt mielőbb mossák tisztára a vértől.
Ők fürdőöntő nagy edényt tettek föl a lángra,
és vizet öntöttek bele, fát gyujtottak alatta.
Lángok közt melegült az edény hasa, benne a víz is;
majd hogy a víz immár felforrt ama fényes edényben,
akkor megmosták, megkenték síkos olajjal;
és a sebekbe kilencéves kenetet töltöttek;
majd kerevetre helyezve, befedték szép puha gyolccsal
főtől lábhegyig, és afölött hószínű lepellel.
S akkor egész éjjel, körülötte a gyors Akhileusznak,
sírtak a mürmidonok, Patrokloszt nyögve siratták.
S Zeusz Hérát, a hugát s feleségét hívta eképen:
"Megtetted csakugyan, Héré, te tehénszemü úrnő:
hogy megkezdi megint harcát gyorslábu Akhilleusz:
lám, mégis tőled származnak a fürtös akhájok."
Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő,
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Ennyit elérhet
még a halandó ember is egy más földilakónál,
bár nem öröklétű és nem bölcs annyira, mint mi;
s én, aki elsőnek vallom magam istennők közt,
kétszeresen: születésem okán és mert a te nődnek
mondanak, és te uralkodol itt minden nemenyészőn:
én ne tehetnék rosszat a trószokkal, ha haragszom?"
Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Míg az ezüstlábú Thetisz elment Héphaisztosznak
csillagos és örök ércházába, mely égilakók közt
fénylett, s melyet a Sántító maga épített volt.
Őt a fuvók mellett izzadva találta, amint épp
sürgött: húsz háromlábast készítve a tűznél,
hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban.
Aztán mindje alá aranyos kereket helyezett el,
hogy gyűlésbe gurulhasson valamennyi magától,
és onnan hazafuthasson: bámult, aki látta.
Készen volt már mind, csak a nagyszerü-mívü fülek még
nem voltak rajtuk, s ehhez szögeket kalapált most.
Éppen ezen munkált okos elméjével az isten,
s ekkor ezüstlábú Thetisz istennő odalépett.
Őt meglátta a fényfátylas Kharisz, éppen előjött,
szép felesége a széltében-híres Bicegőnek.
Átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:
"Szélesleplü Thetisz, mi okon jössz most palotánkba,
tisztelt és szeretett? Sose jöttél sűrün idáig.
Lépj beljebb, hogy ajándékom letehessem elébed."
Így szólt, és azután bevezette az isteni úrnő.
Majd le is ültetvén odabent az ezüstszögü székre,
mesteri műre, amelynek lábtól zsámolya is volt,
híres-ügyes Héphaisztoszt hívta, ilyen szavakat szólt:
"Héphaisztosz, gyere; kér tőled valamit Thetisz asszony.
Erre a nagyhírű Bicegő neki válaszul így szólt:
"Lám, félelmetes és tisztelt isten van a házban,
ő, aki megmentett, miután gyötrődve zuhantam
ebszemü édesanyám szándéka szerint, aki engem
rejteni óhajtott, mert sánta vagyok: bizony akkor
szenved az én lelkem, ha Thetisz nem ölel kebelére,
s Eurünomé, lánysarja kanyargó Ókeanosznak.
Hosszu kilenc évig remekeltem náluk az ékszert,
csattokat és hajló perecet, függőkkel a láncot,
barlang öblös ölén: körülöttem az Ókeanosznak
habjai mormogtak végetlen; senki se tudta,
hol vagyok én, se halandó ember, sem pedig isten,
csak megmentőim, Thetisz és vele Eurünomé is.
S most ő jött ide, házam ölébe: bizony, nagyon illik,
hogy szépfürtü Thetisz jóságát visszafizessem.
Vendégeld hát meg gyönyörű vendégadománnyal,
míg a fuvókat félreteszem s szerszámaimat mind."
Szólt, s üllőjétől fölkelt nagysebten az órjás
és bicegett, hitvány lábszárai lent karikáztak.
És elvitte fuvóit a lángtól, majd valamennyi
dolgos szerszámát az ezüst ládába berakta;
majd pedig orcáját s a kezét letörölte szivaccsal,
és mellét, a bozontosat, és jóizmu nyakát is;
vette khitónját, vastag botját fogta kezébe,
és bicegett kifelé: szolgálók gyámolitották;
drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők.
Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,
és őket munkára az égilakók tanitották.
Most mellette serénykedtek; s az előbbre botorkált,
és ragyogó trónjára leült, közelébe Thetisznek,
átkulcsolta kezét, s a nevén szólítva kimondta:
"Szélesleplü Thetisz, mi okon jössz most palotánkba,
tisztelt és szeretett? Sose jöttél sűrün idáig.
Mondd ki, amit gondolsz: megtennem sürget a lelkem,
teljesitem, ha tudom, s ha a kérés nem lehetetlen."
Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Héphaisztosz, van-e istennő az olümposziak közt,
egy is akár, ki szivében ilyen sok gyászokozó kínt
tűr, amilyen sokkal csakis engem vert meg a nagy Zeusz?
Tengeri istennők közül engem adott a halandó
Aiakidész Péleusznak, s kellett tűrnöm az ágyát,
bárhogyan is nem akartam; s most már gyászos öregség
nyűgözi őt palotájában; node más, ami kínoz:
Mert fiugyermekemet megszülni, nevelni megadta
Zeusz, hősök hősét, s fölserdült, mint fiatal fa:
én ápoltam, akár dús kertben a drága palántát,
majd pedig elküldtem Trójába a görbe hajókon,
hogy harcoljon a trójaiakkal; s már soha többé
nem fogadom Péleusz házában mint hazatérőt.
S most is, amíg fiam él, és látja a nap sugarát még,
csak búsul, s ha föl is keresem, se segíthetem én sem.
Mert a leányt, kit a zsákmányból a sereg neki osztott,
visszaragadta kezéből újra erős Agamemnón.
Érte emésztődött szive, búsult; s közben a trószok
visszaszorították a hajókhoz az argoszi népet,
és bekerítették: mire jöttek az argoszi vének,
s kérlelték fiamat, sok nagyszerü kincset igértek.
Mégsem akarta a vészt akkor maga tőlük elűzni,
ám ráadta saját páncélját Patrokloszra,
és így küldte ki nagyszámú csapatával a harcba.
S ők az egész napon át vívtak Szkaiai kapujánál:
s Tróját tán aznap földúlják, hogyha Apollón
harcos Patrokloszt, ki elől osztotta csapását,
nem pusztítja el ott, Hektórt nagy hírre segítve.
Térded ölelve könyörgök hát: kit a végzete kurta
létre jelölt, fiamat, lásd el most harcisisakkal,
s pajzzsal is és gyönyörű lábvérttel, jó bokacsattal,
s páncéllal: hisz a hű társ elvesztette a régit,
trószoktól leterítve; fiam meg gyászol a porban."
Erre a nagyhírű Bicegő neki válaszul így szólt:
"Bátorság, ne legyen szívednek gondja ezekre.
Bárcsak aképen védhetném meg a szörnyü haláltól,
távol rejtve el őt, amikor közelít a gonosz sors,
mint ahogyan gyönyörű fegyverzete lesz neki tüstént,
melyre sok ember néz, s valamennyi csodálja, ki látja."
Így szólván otthagyta Thetiszt, és ment a fuvókhoz:
tűz fele fordítván azokat, sürgette dologra.
És a kemencéknél húsz fúvó fútt szakadatlan,
fürgén árasztották szét sokféle fuvalmuk,
egyszer a gyors munkát segitették, másszor elültek,
úgy, ahogyan Héphaisztosz akarta, s a munka kivánta.
Lángra vetette a nempuhuló rezet is, meg az ónt is,
és a nagyértékű aranyat s az ezüstöt; utána
üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta
jó kalapácsát, míg a fogót másik keze fogta.
És legelőször erős pajzsot kalapált ki az üllőn,
dúsan díszítette, reá hármas karimát tett,
fényeset és ragyogót, s ráfűzte a szíjat ezüstből.
Ötrétű lett végül a pajzs, és jártas eszével
Héphaisztosz sok-sok gyönyörű képet kalapált rá.
Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert
és a sosempihenő napot is meg a szép teleholdat.
S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,
Óríónt s a Fiastyúkot, meg a Hűaszokat mind,
vélük a Medvét is - más néven híva Szekér ez -
mint forog egy helyben, míg Óríónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.
Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,
földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,
s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett
végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették.
Örvénylő táncban perdültek az ifjak; a lantok
és fuvolák harsány szava szólt; de az asszonyok álltak,
mind a saját tornáca előtt bámult a menetre.
Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt:
meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak
ketten: az egyikük esküdözött, az mondta a népnek,
mind kifizette; tagadta a másik: mit se kapott még.
Mindketten kívánták, hogy tanu döntsön a perben.
Mindkettőt bíztatta a nép, két pártra szakadtak:
jártak a hírnökök, és intették csöndre a népet;
ültek a síma, csiszolt köveken szent körben a vének:
botját tartották harsányszavu hírnökeiknek,
föl-fölemelkedtek, s fölváltva itéltek a bottal.
Köztük a kör közepén két tiszta talentum arany volt,
annak díjául, ki a leghelyesebben itél majd.
Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik
város előtt körben: szándékuk kétfele oszlott:
vagy földúlni egészen, vagy két részre szakítva
osztani föl, mit a hőnszeretett város fala őriz.
Várbeli nem hajlik, vértjét veszi, lesre törekszik.
Sok szeretett feleség, kicsi gyermek védte a bástyát,
és az elaggottak velük álltak föl hadi rendbe:
ők pedig indultak: vezetőjük Arész meg Athéné:
fényes aranyból mindkettő, arany öltözetében,
fegyveresen: mindkettő szép magas és ragyogó volt,
mint csak az égilakók; s apróbb volt mind a halandó.
Majd, mikor ott jártak, hol a leshelyüket kiszemelték,
lenn a folyó mellett, hol a nyájnak ivóhelye állott,
ott telepedtek meg, vöröses rézzel betakartan.
Két figyelő kém ült azután messzebb a seregtől,
leste, mikor jön a nyáj vagy a csámpás csorda közelbe.
Jött is a nyáj hamar, és két pásztor járt a nyomában,
sípjaikat fujták vidoran, cselt nem gyanitottak.
Látva a pásztorokat, kirohantak leshelyeikről,
elfogták a baromcsordát meg a hószinű nyájnak
szép juhait, s mellettük a pásztornépet elölték.
Ámde azok, hallván, hogy a csorda körül nagy a lárma,
otthagyták hadigyűlésük, gyorslábu lovakra
pattantak, s nekiindultak; tüstént odaértek.
És a folyóparton hadirendben megverekedtek,
egymást érchegyü lándzsákkal hajigálva csatáztak.
Köztük járt a Viszály meg a Zaj meg a rettenetes Vész,
elragadott egyként sértetlent és sebesültet,
és a halottat a harcból lábnál fogva kihúzta.
Válla fölött embervértől pirosult köpönyeg volt.
Mintha csak éltek volna, aként harcoltak a pajzson,
s úgy húzták el az elhulltak tetemét egymástól.
Szép puha szántót is remekelt, televény laza földet,
széleset és hármas-szántásút: rajta a barmot
hajtották a vetők, jártak velük erre meg arra,
és valahányszor fordulván pereméhez elértek,
mézédes borral teli korsót tett a kezükbe
egy társuk, s megfordultak, ki-ki ment a barázdán,
mind vágyott a hatalmas ugar pereméhez elérni.
Az feketéllt hátul, valamint a valódi puhult föld,
bárha aranyból volt bámulnivalón remekelve.
Rengő búzamezőt is formált: rajta a béres
nép aratott, éles sarlót lendítve kezében:
egyoldalt a csomók hullottak rendben a földre,
ott meg a kévekötők fűzték kévékbe kötéllel.
Három kévekötő kötözött, hátrább meg a markot
kisgyerekek szedték, tele öllel hordva szünetlen
nyujtották a nyalábot; csöndben tartva a pálcát
állt a király a barázda fölött, örvendve szivében.
Távol a tölgyfa alatt hiradók lakomát keritettek:
áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek;
étket főztek a nők, belehintve a hószinü lisztet.
Majd szőlőskertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből.
Körbe zománcból árkot vont, a sövényt pedig ónból
készítette: csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.
Víg csapatuk közepén fiu állt, csengőszavu lanton
játszott édesen: és a Linosz gyönyörű dala zendült
vékony kis hangján: amazok meg ütemben emelték
lábukat, és ahogyan dala szólt, kurjantva szökelltek.
Majd egyenesszarvú marhák csapatát remekelte:
szép tehenek készültek, mind ónból meg aranyból,
istállójukból a mező fele bőgve siettek
csörgedező víz mellett, nádas part közelében.
Sorban négy pásztor lépdelt a nyomukban aranyból,
és gyorslábu kilenc kutya is jött futva utánuk.
Ám a legelső sorban két iszonyú vad oroszlán
ugrott rá a bikára: az állat bőgve üvöltött,
míg húzták: a fiúk s a kutyák mind arra rohantak.
És az oroszlánok feltépve a nagy bika bőrét,
már beleit falták, szürcsölték éjszinü vérét,
kergették, de hiába, a pásztorok és uszitották
fürge kutyáikat, ám az ebek belemarni azokba
nem mertek, közelükben ugattak csak s kikerülték.
Majd legelőt remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta,
szép mély völgy közepén, hószínü juhok seregével,
aklokat és kunyhókat is és zsupfedte karámot.
Táncteret is remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta,
éppenolyant, amilyent készített Daidalosz egykor
szépfürtű Ariadnénak nagy Knósszosz ölében.
Szép eladó lányok viruló ifjakkal a téren
táncaikat járták körben, kezük egybefonódott:
könnyüszövésű gyolcsot hordtak a lányok, az ifjak
jólszőtt drága khitónt, csillámlott mind az olajtól;
szép koszorút hordottak a táncban mind a leányok,
míg a legények aranykardot, s kardszíjuk ezüst volt.
Meg-megperdültek, jól értve a táncot, a lábuk
könnyen emelték, mint ha korongját, mely tenyerébe
jól illik, fazekas próbálja ki, perdül-e vajjon;
máskor meg sorokat képeztek, s szembe szökelltek.
Nagy tömeg állta körül vágykeltő táncukat, és mind
ott mulatoztak, míg közepettük az isteni dalnok
lantszava szólt; és két bukfences táncos a körben
lejtett örvénylő forgással a lant ütemére.
Majd a nagy Ókeanosz bő áradatát remekelte
legszélső peremére a szép és nagyszerü pajzsnak.
És miután a hatalmas, erős pajzsot befejezte,
készített tűznél ragyogóbb páncélt is a hősnek;
készített súlyos sisakot, mely jól a fejére
illett, és aranyos szép forgó ékesitette;
készített végül lábvértet is, ezt puha ónból.
Majd, mikor elkészült mindezzel a nagynevü Sánta,
fogta, s a bajnok Akhilleusz anyja elé odatette.
Hóboritotta Olümposzról ölyvként lecsapott az,
s Héphaisztosz ragyogó munkáját vitte magával.
TIZENKILENCEDIK ÉNEK
AKHILLEUSZ ÉS AGAMEMNÓN KIBÉKÜLÉSE
Ókeanosz habjábol a sáfrányköntösü Hajnal
fölserkent, fényt hozni az égi- s a földilakóknak.
Ő meg, az isten ajándékával elért a hajókhoz;
s drága fiát hős Patrokloszra borulva találta:
hangosan ott zokogott, sok társa körötte kesergett;
most közibük lépett, s ott állt meg az isteni úrnő,
átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:
"Drága fiam, hagyjuk most őt, noha kínoz a bánat,
itt kiterítve, ha már leigázta az isteni szándék;
lásd: Héphaisztosztól elhoztam a nagyhirü fegyvert;
vedd át, íly gyönyörűt vállán soha senki se hordott."
Mondta az istennő, s Akhileusznak elébe letette
díszes fegyvereit: megcsörrent mindegyik ekkor.
Megrettentek a mürmidonok, felnézni reájuk
egy sem mert, és mind remegett; Akhileusz odanézett,
és dühe mindinkább gerjedt, fenyegetve sugárzott
két szemhéja alól a tekintete, mint lobogó láng:
s kedvvel fogta kezébe az isten szép adományát.
Majd, miután eltelt az örömmel a szép csoda láttán,
nyomban az anyjához fordult, szárnyas szavakat szólt:
"Istentől van e fegyver, anyám, s látszik, hogy egy isten
készítette, ilyent a halandó nem remekelhet;
most hát fölfegyverkezem én; de nagyon remegek, hogy
közben még nekem itt hős Patroklosz tetemébe
bujnak majd a legyek, s ércfegyver-ütötte sebekben
féregrajt keltnek, holttestét szennyezik evvel:
élete már odavan - s most majd megrothad a húsa."
Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Gyermekem, erre a szívedben ne legyen soha gondod:
én kísérlem meg, hogy a vad legyeket tovaűzzem
róla, amelyek fölfalják a leölt daliákat.
És ha akár kerek esztendőn át fekszik is itten,
bőre egészen sértetlen lesz, vagy gyönyörűbb még.
Most csak hívd gyűlésbe az összes akháj daliákat,
és Agamemnón nép-pásztorról vond haragod már
vissza, s a harcra hamar vértezkedj, öltsd föl erődet."
Így szólt, s nagy bátorsággal töltötte el anyja.
S vérszinü nektárt csöppentett orrába a holtnak
s ambrosziát, hogy a teste egész és tiszta maradjon.
Ő meg a part mentén ment végig, a bajnok Akhilleusz,
s rettentőt riadott, fölverte a harcosokat mind:
s még azok is, kik előbb a hajóknál szoktak időzni,
még aki kormányos volt is, kezelője lapátnak,
vagy pedig étek-elosztó gazda a fürge hajókon,
még azok is gyűlésbe siettek, mert nagy Akhilleusz
föltűnt, ő, ki a bús harcot már rég odahagyta.
Árész két derekas követője bicegve közelgett,
harcbanerős Diomédész hős meg a bajnok Odüsszeusz,
dárdájukra nehezkedtek, gyötrött-sebesülten:
és hogy elértek az első sorba, leültek azonnal.
S jött legutolsónak daliák feje, hős Agamemnón,
hordva sebét: mivel őt is a rettenetes viadalban
megsértette Koón Anténoridész hegyes érccel.
Majd miután az akháj dáliák mind egybekerültek,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:
"Átreidész, mindkettőnknek jobb ez bizonyára,
néked is és nekem is; mi haszon volt lélekemésztő
méreggel haragudnunk úgy egymásra a lányért?
Bárcsak a bárkáknál őt nyíllal lőtte le volna
Artemisz, aznap, hogy Lürnésszoszt dúlva bevettem;
akkor olyan sok akháj nem marja fogával a földet,
ellenség által leterítve, amíg haragudtam.
Hektór s Trója örült: de a kettőnk összeveszését,
azt hiszem én, az akhájok hosszan nem feledik majd.
Ám ami már megesett, hagyjuk, noha szaggat a bánat,
kedves lelkünket kebelünkben igázzuk erővel.
Én haragomról már leteszek: nem kell, hogy örökké
és makacsul folyton haragudjam: rajta, sietve
serkentsd harcra a fésültfürtü akháj daliákat,
próbatevésre megint hadd rontsak a trószok elébe,
vágynak-e hálni hajóinknál még: s azt hiszem én, hogy
némelyikük szivesen hajlítja pihenni a térdét,
hogyha a dárdámtól megfuthat a vad viadalban."
Szólt; s megörültek mind a remeklábvértes akhájok,
hogy hőslelkü Akhilleusz így szűntette haragját.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón,
onnan a székéből, nem lépve a kör közepére:
"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szép hallgatni a szólni-kelőt; de hiszen nem is illik
félbeszakítani, mert nehezen szól úgy, ha tudós is.
Nagy zúgás közepette ki tud hallgatni a szóra?
Vagy ki beszélhet? A harsányhangu sem érhet a célhoz.
Péleidészhez szólok most: de ti értsetek éppúgy,
többi akhájok, a szóból, mind igyekezve figyeljen.
Gyakran mondtak már az akhájok nékem ilyesmit,
ócsároltak elégszer, bár oka nem vagyok ennek,
mert Zeusz tette, s a Moira, s Erínüsz, a ködbebolyongó:
gyűlésen szívembe ezek dobták a vad Ártást,
aznap, amint Akhileusz zsákmányrészét eloroztam.
Mit tehetek mégis? Mindent maga végez az isten:
Zeusznak lánya az Ártás, ő árt mindegyikünknek,
tisztelt, ám vészes; puha lábon jár, nem a földön
lép ugyanis, de fején a halandó földilakóknak,
s árt nékik: mindig van, akit beleránt a gonoszba.
Egykor még Zeuszt is megcsalta, pedig valamennyi
isten s ember közt őt mondják legmagasabbnak;
s Héra, pedig csak nő, mégis rászedte cselével
aznap, amint Héraklész hőserejét Alkméné
falkoszorús Thébában készült szülni világra.
Zeusz akkor dicsekedve beszélte az égilakók közt:
»Istenek és istennők, mind, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
még ma fiút fog a fényre segíteni Eileithüia,
és ura ez lesz majd minden körülötte lakónak,
minden törzsbelinek, kinek éntőlem van a vére.«
Cselt szövögetve felelt ekkor neki Héra, az úrnő:
»Csak hazudod, soha véghez nem viszed ezt a beszéded.
Rajta, csak esküdj meg, te Olümposzi, nékem erősen,
hogy csakugyan minden körülötte lakó ura lesz majd
az, ki egy asszony lába közül ma kerül ki a földre,
oly törzsbéli fiak közt, kiknek tőled a vérük.«
Így szólt Héra; szavában a cselt Zeusz észre se vette,
tett nagyerős esküt, s iszonyú kár érte miatta.
Héra Olümposz csúcsáról fölugorva suhant el,
és az akháj Argoszba rohant, ismerte a földön
Perszeusztól született Szthenelosz derekas feleségét:
ez hordotta a magzatját, héthónaposat még:
Héré most e fiút segitette korán a világra,
Eileithüiákat s a szülést így visszaszorítva
Alkménétól; míg maga Zeusznak eképen adott hírt:
»Zeusz atya, fényvillámu, szivedbe vetek valamely szót:
megszületett a nemes fiusarj, aki Argoszon úr lesz,
Eurüsztheusz, Szthenelosz Perszéiadész fiusarja,
törzsedből: méltó uralomra az argoszi népen.«
Szólt; s mélyen belevágott Zeusz szívébe az éles
kín: s ragyogó hajfürtjeinél megfogta az Ártást
erre, haraggal a szívében, s tett szörnyü nagy esküt,
hogy soha már az olümposzi csúcsra, a csillagos égre
újra nem engedi Ártást, mert árt mindegyiküknek.
Így szólt, s messze ledobta azonnal a csillagos égről
kézen megpörgetve, s a munkált földre zuhant ő.
Rá gondolva nyögött Zeusz mindig, látva a sarját,
mint fárad rútul, s Eurüsztheusz oszt neki munkát.
Így magam is, valamíg a sisakrázó deli Hektór
argoszi hősöket ölt bárkáink tatja tövében,
emlékeztem az elvakitó ártásra szünetlen.
S merthogy vétettem, s Zeusz megfosztott az eszemtől,
végtelenül sok ajándékkal békíteni vágylak.
Kelj föl a harcra tehát, buzdítsad a népet is erre:
és én minden ajándékot megadok, mit a sátrad
mélyén tegnap igért meg néked a bajnok Odüsszeusz.
S hogyha kivánod, várj, bármint sürgődsz is a harcra:
és az ajándékot követőim mind idehozzák
gályámról, hogy lásd, míly nagyszerű, dús az ajándék."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
adsz-e ajándékot, készséggel, mint ahogy illik,
vagy megtartod-e, tőled függ; de mi most a csatára
gondoljunk gyorsan: ne veszítsük puszta szavakkal
itt az időt: hisz még végzetlen a nagyszerü munka.
Hadd lássák Akhileuszt ismét az előcsapatokban,
érckelevézzel amint pusztítja a trójai hadsort.
S törjetek elszántan viadalra a férfiak ellen."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Isteni hős Akhileusz, ne akard, bármekkora hős vagy,
hogy kirohanjanak így, még étlenül, Ílion ellen
harcosaink: mert nem kis időbe telik viadalmunk,
hogyha a küzdőknek már összeakadt a csapatja
s minden akháj és trósz harcosba az isten erőt fú:
küldd jóllakni a gyors gályákhoz akháj daliáink
étekkel, borral, mi erőt ad s merszet a harcra.
Nincs ember, ki egész napon által, napnyugovásig
étlen vívhatná daliákkal szemben a harcot.
Mert, bármennyire vágyakozik tusakodni a lelke,
tagjai elnehezülnek titkon, a szomj meg az éhség
mégis eléri azért, meginog menetében a térde.
Míg aki borral s étellel jóllakva vonul ki
s harcol a rosszakarók seregével utána napestig,
annak a keblében szive bátor, tagja se fárad,
míg haza nem térnek mindnyájan az ütközetekből.
Rajta, a népet oszoltasd, adj lakomára parancsot;
s közben ajándékát sereget-vezető Agamemnón
mind hordassa a gyűlésünkbe, hogy itt az akhájok
láthassák a szemükkel, s szíved fölmelegüljön.
S ő tegyen esküt az argosziak közt állva, tenéked,
hogy sohasem lépett ágyára, sosem közösült még
avval a lánnyal, amint az a nő meg a férfi szokása.
És neked is szelidüljön meg kebeledben a lelked.
Dús lakomával a sátrában békítsen utána,
hogy csöpp híjával se maradj most már a jogodnak.
S, Átreidész, te igazságos légy mással is eztán
inkább, mint most: nem szégyen, ha a nép fejedelme
békít oly harcost, akit ő bántott meg először."