Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Láertész fia, én szivesen hallgattam a szódat:
mert mindent helyesen, rendjén mondtál e beszédben.
Készörömest meg is esküszöm arra, a lelkem is indít,
és - istenre! - az eskü hamis nem lesz: de Akhilleusz
itt legalább addig várjon, noha vágyik a harcra,
és ti is együtt várjatok itt, míg minden ajándék
sátramból nem jő: szerződjünk akkor erősen.
S néked, Odüsszeusz, azt mondom s azt rendelem el már:
minden-akhájok legderekabb fiatal daliáit
válasszad ki: s a gályámról, mit tegnap igértünk
Péleidésznek, a sok kincset s hozzák el a nőket.
Talthübiosz meg a téres akháj táborban azonnal
áldozatul vadkant hozzon Zeusznak meg a Napnak."

           Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
mindezeket máskor kell inkább megcselekedned:
majd amidőn a csaták közben pihenés szaka áll be,
és kebelemben a harcierő már ennyire nem dúl:
most ott fekszenek ők átdöfve, kiket leigázott
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt;
és ti evésre akarnátok buzdítani: én meg
harcra kivánnám már az akháj fiakat riogatni
étlen-szomjan előbb; s később, ha a nap lehanyatlik,
kapjunk nagy vacsorát, miután letöröltük a szégyent.
Csakhogy az én kedves gégémen előbb le ne csússzék
semmi ital s étel, mert holtan fekszik a társam
sátramban, hegyes érctől szétszabdaltan, a lába
tornácnak fordult, körülötte zokognak a társak:
éppenezért nem ilyesmit tart most gondnak az elmém,
csak vért, mészárlást, fájdalmas férfiu-hörgést."

           Válaszul érre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
nem kicsivel vágy több nálam, sőt sokkal erősebb
dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert
nálad előbb lettem, sokkal többet tudok is már;
éppenezért szelidüljön a szíved az én szavaimtól,
Könnyen jóllakik ám a zajos viadallal az ember,
hol legtöbb szárat zúdít le a földre a sarló,
ám aratása silány mégis, ha a mérlege billen
Zeusznak, a háboru sáfárának a földilakók közt.
Gyomrukkal sose gyászolják az akhájok a holtat!
Mert hisz mindennap sokan esnek el oly sürüséggel,
mint a szövésnek szála; mikor tudnánk fölüdülni?
Azt, aki elhullott, el kell földelni, keserves
lélekkel gyászolva, egész nap könnyeket ontva:
ám kik a gyűlöletes harcokból hátramaradnak,
már az evésre legyen gondjuk s az ivásra, hogy annál
inkább vívhassunk a reánk rontókkal egész nap,
fölvévén az erős ércpáncélt: senki se késsék
várva, hogy új buzdítással serkentsük a népet.
Ím ez a buzdítás; és meglakol az, ki lapulgat
argoszi gályáinknál: szálljunk sűrü sereggel,
s lóbetörő trószokra riasszuk a vadszivü Árészt."

           Szólt, s a dicső Nesztór fiait rendelte magához,
s Phűleusz sarja Megészt, vele Mérionészt, Melanipposzt,
és Kreiontiadész Lükomédészt, véle Thoászt is:
s Átreidész Agamemnónnak sátrába siettek.
Elhangzott a beszéd, és meglett nyomban a tett is:
háromlábas edényt hoztak hetet és ragyogó szép
húsz tálat s a tizenkét jó lovat is, melyet ígért:
s hozták sátrából ama hét szép nőt is, a munkát
értőt, nyolcadikul vélük széparcu Briszéiszt.
Jött Odüszeusz, megmért tíz tiszta talentum arannyal,
többi ajándékát az akháj ifjak vele hozták.
Gyűlésük közepére helyezték: majd Agamemnón
fölkelt, s Talthübiosz, zengőszavu, mint csak egy isten,
most odaállt, vadkannal, a népek pásztora mellé.
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és sertést metszvén, kezeit Zeuszhoz fölemelte,
így esdett; míg szótlanul ott ültek körülötte
rendben az argosziak, s a királyra figyeltek, amint kell.
Esdekelőn így szólt, fölnézve a tágterü égre:

           "Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először,
és Gé és Éeliosz s az Erínüszek, ők, kik a földnek
mélyén büntetik azt, ki csalárdul tette az esküt:
én sosem illettem Bríszéiszt még a kezemmel,
sem másért, sem azért, hogy nászkerevetre vezessem:
érintetlenül élt mindvégig a sátram ölében.
És ha az eskü hamis, mindazzal sujtson az isten,
mellyel az eskütevőt, ha csalárdszivü, sujtani szokta."

           Szólt, s elvágta a vadkannak torkát a vad érccel;
Talthübiosz meg az ősz tenger mélyébe vetette
megcsóválva, halaknak ebédül; s ekkor Akhilleusz
fölkelt s harcszerető Argosz seregéhez ekép szólt:

           "Zeusz atya, lám, iszonyú átokkal sujtod az embert:
meglehet, Átreidész sohasem haragítja a lelkem
ennyire keblemben, soha nem hurcolja a lányt el
éntőlem, gonoszul, s tiltó szavam ellen: azonban
Zeusz kívánta, hogy oly sok akháj vesszen, bizonyára.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot."

           Ez volt szózata, szétoszlatta azonnal a gyűlést.
Szétszéledtek: mind a saját bárkája felé ment.
Míg az ajándékok körül ott sürgődtek a bátor
mürmidonok: vitték Akhileusz bárkája felé mind:
sátra ölén hagyták, s ott ültették le a nőket,
míg lovait jó fegyveresek legelőre kicsapták.

           S Bríszéisz, ki hasonló volt arany Aphroditéhoz,
látván Patrokloszt hegyes érctől szétkaszaboltan,
ráomlott nyomban, sírt élesen, és a kezével
tépte a két keblét, szép arcát, gyönge nyakát is:
végül is, istennők szép mása, zokogva ekép szólt:

           "Patroklosz, te szegény szívemnek legszeretettebb,
életben voltál, mikor én elhagytam e sátrat,
most pedig, ím holtan lellek, népek vezetője,
visszajövet: baj után így sujt a baj engem örökké.
Hitvesemet, kihez adtak, apám meg anyám is, az úrnő,
láttam, a város előtt hegyes érc mint szúrja halálra.
Volt három szeretett, velem egy-anya szülte fivérem,
és vesztük napját ők is mindhárman elérték.
És te nem engedted, mikoron gyorslábu Akhilleusz
isteni Műnész várát dúlva, megölte a férjem,
hogy sírjak, hanem azt mondtad, hogy a bajnok Akhilleusz
törvényes feleségévé téssz, messzehajózunk
és lakodalmat ülünk Phthíában a mürmidonok közt.
Mindig-nyájas, ezért siratom szakadatlan a veszted."

           Így szólt és zokogott, vele nyögtek az asszonyok is mind,
s mintha a hősért sírnának, magukért keseregtek.
Majd az akháj vének gyűltek köribé Akhileusznak,
kérlelték, hogy egyék; hanem ő felnyögve csak így szólt:
"Drága barátaim, azt kérem, ha szavamra ügyeltek,
egyiktek se kivánja, hogy én az evéssel, ivással
laktassam kedves szivemet, mivel éles a kínom:
itt maradok, s étlen tűrök már napnyugovásig."

           Így szólt, és valamennyi királyt elküldte magától;
Átreusz két fia csak s Odüszeusz maradott közelében,
s Nesztór s Idomeneusz meg a vén lovag egymaga: Phoinix,
s vígasztalgatták a nyögőt; de a lelke nem enyhült,
míg nem szállt torkába a vérontó viadalnak.
Minden eszébe jutott, és mély zokogással ekép szólt:
"Lám, ezelőtt, te szegény, legdrágább társam, a sátor
mélyében gyönyörű lakomát te magad teritettél
szorgosan és gyorsan, valahányszor a harcos akhájok
könnyes Arészt a lovas trószokra riasztani szálltak.
Most átdöfve heversz sátramban: s nékem a szívem
nem fogadt étket, italt, pedig itt, lám, éppen elég van,
érted epedve: mivel gonoszabb baj már sosem érhet:
akkor sem, ha apám vesztéről érne fülembe
hír, aki most Phthíében tán hullatja a könnyét
íly fiuért, értem, míg én más nemzetü nép közt
borzasztó Helenéért küzdök a trójaiakkal;
vagy ha Neoptolemosznak, drága fiamnak a vesztét
hozná hír, ki ha él, Szkűrosz szigetén nevelődik.
Eddig még kebelemben hitte-remélte a lelkem,
hogy csakis én esem el távol lovas argoszi földtől,
Trójában, de te visszakerülsz Phthíának ölébe,
hogy majdan fiamat hazavidd Szkűrosz szigetéről
éjszinü fürge hajón, és megmutogass neki mindent,
birtokot és szolgát s meredektetejű palotámat.
Mert hiszen azt hiszem én, hogy Péleusz vagy nem is él már,
vagy szomorúan tengődik s alig élve, a gyűlölt
vénkorban, s folyton csak várja a gyászokozó hírt
énrólam, melyből tudtára jut az, hogy elestem."

           Sírva eképen szólt; vele együtt nyögtek a vének,
mindnek eszébe jutottak az otthon hátrahagyottak.
Látta a bánkódókat most s megszánta Kroníón,
Pallasz Athénéhoz sebten szárnyas szavakat szólt:
"Gyermekem, elhagyod ezt a derék daliát te egészen;
vagy soha nem gondol többé Akhileuszra a szíved?
Lám, ott ül most ő magasorru hajóknak előtte,
drága barátja miatt kesereg, sír; míg lakomázni
térnek a többiek: ő egyedül nem eszik, nem iszik csak.
Indulj hát hozzá, s nektárt, üde ambrosziát is
csöppents már kebelébe, hogy el ne gyötörje az éhség."

           Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét;
s ez szárnyterjesztő és éleshangu madárként
át a legen lecsapott a nagy égből. Míg az akhájok
fegyverkeztek már az egész táborban; Athéné
nektárt csöppentett s üde ambrosziát kebelébe
hős Akhileusznak, a szörny éhség térdébe ne szálljon.
Ő maga szenterejű apjának háza ölébe
tért ismét; s azok elszéledtek a fürge hajóktól.
Mint amidőn Zeusztól sürü hópelyhek raja röppen,
nagyfagyosan, légbőlszületett Boreász lehe hajtja:
így gomolyogtak amott a sürű sisakok, sugaras fényt
verve, a bárkákról s köldökkel-domboru pajzsok
és kőriskelevézek, erőslemezű hadivértek.
Fényük az égig elért, körben nevetett az egész föld
ércragyogásuktól; lábak dobogása dübörgött:
és a középen bujt vértjébe a bajnok Akhilleusz.
Fogcsikorítva eként készült, és két szeme égett,
mint tűzláng mélyen szívébe hatolt a nehéz kín,
míg dühödötten a trószra, magára emelte az isten
drága ajándékát, Héphaisztosz szép kezeművét.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére,
messzire szétáradt ragyogása, akárcsak a holdé.
Mint amidőn a hajós a vizen meglátja a fényét
fennlobogó tűznek, mely a hegy tetején a magányos
pásztori szálláson lángol, s a hajóst tovaűzik
messze halas tengerre a szélviharok, noha küzd is:
így ragyogott Akhileusz gyönyörű, remekelt paizsának
fénye a légbe; sisakját tette utána fejére,
azt az erős sisakot: mint csillag fénye, sugárzott
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Próbát tett most már fegyverben a fényes Akhilleusz,
illik-e rá, szép tagjai tudnak-e benne mozogni:
s lám, valamint szárny, úgy fölemelte a nép vezetőjét.
Apjától örökölt gerelyét kiemelte a tokból,
súlyos, erős, nagy volt az, megcsóválni se tudta
más az akhájok közt, egyedül csak a bajnok Akhilleusz.
Még szeretett apjának Kheirón adta e kőrist
Pélion ormáról, hogy majd vele hősöket öljön.
Alkimosz, Automedón, lovait fogták szekerébe
szorgosan ott, gyönyörű szép szíjjal, igával; a zablát
szájukon áthúzták, feszitették hátra a gyeplőt
jólácsolt állásához: fölemelte a fényes
kézbevaló ostort, s a szekérre szökellt vele nyomban
Automedón; Akhileusz meg a háta mögé, csupa vértben,
fénylő fegyveresen, valamint ragyogó nap az égen.
Apjának lovait dörgő hangon riogatta:
"Hej, Xanthosz, Baliosz, ti Podargé nagynevü vére,
máskép szánjátok megmenteni most vezetőtök,
újra akháj néphez, mikor elteltünk a csatával:
ott ne maradjon, mint Patroklosz, holtan a síkon."

           Erre a járom alól így szólt neki gyors paripája,
Xanthosz, a földnek eresztve fejét, hogy hosszu sörénye
mind kibomolva a járom mellett ért le a földig
- mert szólóvá tette fehérkaru Héra, az úrnő -:
"Tudod meg, erős Akhileusz, megmentünk még ma a harcból:
csakhogy, a veszted napja közel van, s nem mi okozzuk,
mert a nagy isten lesz oka és az erőskezü Moira.
S nem mi okoztuk lassúsággal vagy tunyasággal,
hogy megfosztották Patrokloszt fegyvereidtől:
legjelesebb isten, kinek anyja a széphaju Létó
ölte meg őt az elősorban, s Hektórnak adott hírt.
Mert sebesen száguldunk, mint Zephürosz szele száguld,
melyet a leggyorsabbnak mondanak: ám neked is csak
sorsod, hogy leigázzon egy isten s ember erővel."

           Szólt, s az Erínüszek itt megakasztották a beszédét.
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
"Mit jósolsz te halált, Xanthosz? Hozzád nem is illik.
Jól tudom azt magam is, hogy a végzetem itten elesni,
messze nagyonszeretett szüleimtől: ámde a harcot
mégse hagyom, míg torkig nem laktatnak a trószok."

Szólt, s a legelsők közt rikkantva rohant a lovakkal.

HUSZADIK ÉNEK
AZ ISTENEK HARCA

           Így fegyverkeztek körülötted, a görbe hajóknál,
Péleusz folyton harcra-mohó fia, mind az akhájok.
Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon.
Zeusz pedig elrendelte Themisznek, hogy gyülekezni
hívja az isteneket sokvölgyü olümposzi bércen:
körbehaladt Themisz és Zeuszhoz küldötte el őket.
És eljött minden folyam is, csak az Ókeanosz nem;
jöttek a nimfák is, kik a szép ligetekben időznek
és a folyók forrásainál s a füves legelőkön.
És hogy a Fellegtorlaszoló házához elértek,
szép sima termek ölén le is ültek mind, miket egykor
Héphaisztosz remekelt Zeusznak, leleményes eszével.
Így gyülekeztek ezek Zeusznál; hallotta a hívást,
és a vizek mélyéről jött soraikba Poszeidón.
És a közepére leült, Zeusz szándékát tudakolva:

           "Mennykövező, gyűlésbe miért hívtál ide minket?
Tán valamit tervelsz az akháj meg a trójai néppel?
Mert nagyon is közel ég hozzájuk a harc viadalma."

           Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Földrázó, hisz a szándékom tudod és hogy a gyűlést
értük tartom, akikre szivem gondol, noha vesznek.
Én magam itt maradok, s az olümposzi bérc meredekjén
ülve gyönyörködöm, így nézek le; de menjetek el mind,
többiek, innen, a trójai és az akháj seregekhez:
És akihez ki-ki húz, azt védje-segítse a harcban.
Mert Akhileusz ha akár maga küzd csak a trójaiakkal,
még úgy sem tudják föltartani, bár kis időre.
Már azelőtt is reszkettek hisz tőle, ha látták:
s most, hogy társa miatt íly szörnyü a lelke haragja:
félek: a várfalat is szétrontja a végzete ellen."

           Szólt Kronidész, s nemcsillapodó csata kélt a szavára,
s indult hadba az isten mind, szive kétfele oszlott.
Ment a hajók seregéhez Héré, Pallasz Athéné,
véle a föld övezője Poszeidón és a segítő
Hermeiász, ki kitűnt köztük leleményes eszével.
Héphaisztosz velük együtt ment, büszkén erejére
ott bicegett: hitvány lábszárai lent karikáztak.
És a sisakrázó Árész meg a trójaiakhoz
ment s vele nyíratlan Phoibosz s nyilas Artemisz úrnő,
Létó és Xanthosz s a mosolyszerető Aphrodíté.

           Míg nem avatkoztak be a harcba az elnemenyészők,
addig örült az akháj nép szörnyen, mert hisz Akhilleusz
feltűnt már, ki a vad harctól rég távolidőzött:
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
félve, amint megpillantották fürge Akhilleuszt,
fénylő fegyvere közt, az ölő Árésszal egyenlőt.
Ámde amint az Olümposziak tömegükbe vegyültek,
akkor a bujtogató Erisz éledt; Pallasz Athéné
nagy szava szólt; hol az ároknál állt, kívül a bástyán,
hol meg a visszhangzó parton harsogva rikoltott;
másoldalt meg Arész, a sötét viharokkal egyenlő,
várfokról sivitott, serkentve a trójai népet,
majd meg a Szép Dombnál szökdelt Szimoeisz vize mentén.

           Így kergették össze a két hadinépet a boldog
istenek, egymás közt is ekép gyúlt szörnyü viszályuk:
mennydörgött iszonyúan az emberek, istenek apja
fönt; s odalent megrázta Poszeidáón a hatalmas
végetlen földet s a magas, meredek hegyek ormát.
Sokforrású Ída egész töve megremegett már,
csúcsai is, meg a trójai vár, az akháji hajók is.
És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant föl a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa fölötte a földet a szörnyü Poszeidón,
isten s ember előtt mert föltárulnak a nyirkos
rettenetes termek, miket isteneink is utálnak;
íly nagy zajjal tört egymásra a sok dühös isten.
S ekkor a büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
állt szemben, szárnyas nyilakat hordozva kezében:
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemü Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzehatónak;
hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörvényü folyó dühe rontott,
égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven.

           Isten eként rontott istenre; s eközben Akhilleusz
Hektór ellen epedt a tömegbe hatolni leginkább,
lelke leginkább Príamidész vérével akarta
jóllaktatni Arészt, a szilárd pajzsos csatavívót.
Aineiászt meg a népösztönző Phoibosz Akhilleusz
ellen hajtotta, s nagy erőt küldött a szivébe.
Hangra olyan volt, mint Priamosz fiusarja Lükáón,
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:

           "Trója tanácsosa, Aineiász, szavaid hova tűntek:
bor mellett, fejedelmek közt fenyegetve igérted,
hogy viadalra kiállsz te a Péleidész Akhileusszal."

           Néki meg Aineiász így adta szavára a választ:
"Príamidész, minek is küldesz? Mi se hajtja a lelkem,
Péleusz büszkeszivű fia ellen szállani harcba.
Hisz nem most állnék ki először a fürge Akhilleusz
ellen, mert kelevézével már megfutamított
egyszer: az Ídáról, amikor csordánkra csapott rá
s Pédaszosz- és Lürnésszoszt dúlta fel; engem a nagy Zeusz
megmentett, ébresztve erőm, gyorsítva a térdem.
Majdnem elestem Akhilleusz és Pallasz keze által,
mert ő járt, fényt adva, előtte, s adott neki intést,
hogy trószok s lelegek fiait gerelyezze halálra.
Péleidész ellen most küzdhet a földi halandó:
mindig, egy isten van vele, hogy megvédje a vésztől.
És ha az ő kelevéze röpül, sose fárad el addig,
míg hegye emberi húst nem döf; ha az isten a harcot
egyformán mérné, akkor nem győzne le könnyen,
bárha magát ércből lévőnek vallja egészen."

           Válaszul erre eképen szólt Zeusz sarja, Apollón:
"Bajnok, hát te is éppúgy kérd örök isteneinket:
hisz mondják, hogy anyád Zeusz lánya, a szép Aphrodíté,
míg neki hitványabb istennő volt a szülője:
mert Zeusztól született a tiéd, s az a tengeri véntől.
Ronts neki hát a szilárd érccel, ne riasszon a harctól,
bénító szókkal ha reád támad fenyegetve."

           Így szólt, és nagy erőt fújt ekkor a népterelőbe;
s ő az elősoron át, ragyogó ércmezben, előtört.
Ankhíszész sarját meglátta fehérkaru Héré,
mint tör a harci tömegben Akhilleusz ellen előre;
szólította az isteneket, s ezt mondta közöttük:

           "Gondoljátok meg, te Poszeidáón meg Athéné,
elmétek mélyén, hogyan üt ki e harcban a dolgunk.
Lám, ez az Aineiász ragyogó ércmezbe takartan
Péleidész ellen tört, Phoibosz küldte előre.
Jertek azonban, kergessük most hátra a harcból;
s egy közülük Akhileusznak is álljon az oldala mellé
és adjon nagy erőt neki, hogy ne lohadjon a kedve;
tudja, hogy őt kedvelve segítik az elnemenyészők
legderekabbjai; és hitványak azok, kik idáig
pusztítást, veszedelmet elűztek a trójaiaktól.
Lám, az Olümposzról lesiettünk ebbe a harcba
mind, nehogy őt ma a trójaiak közt bántalom érje:
később majd úgyis megesik vele az, mit a végzet
szőtt fonalán számára, mihelyt megszülte az anyja.
Ám ha Akhilleusz ezt nem hallja meg isteni hangból,
megrémül, ha a harcban egy isten száll vele szembe:
mert amikor nyíltan jelenik meg, szörnyü az isten."

           Néki a föld rázója Poszeidón adta a választ:
"Héré, esztelenül ne dühöngj, hozzád nem is illik.
Cívódást nem akarnék én más égilakókkal
kezdeni most, hisz nékünk sokkal több a hatalmunk.
Húzódjunk csak odébb, üljünk le figyelni, az úttól
messzebb, és ez a harc a halandók gondja legyen csak.
Majd ha Arész belekezd a csatába, vagy indul Apollón,
és Akhileuszt akadályozzák, vagy visszaszorítják,
akkor a harci viszály miközöttünk újra feléled
nyomban; s azt hiszem én, gyorsan dől majd el a harcunk:
s ők az olümposzi csúcsra szaladnak az égilakókhoz,
mert a karunk erejével mindkettőt leigázzuk."

           Így szólt, és legelől indult el a kékhaju isten
isteni Héraklész kör-bástyafalához, amelyet
trójai férfiak építettek néki s Athéné,
jó magasan, hogy a tengeri szörnytől megmeneküljön,
mert az a partról őt a mezők fele szokta követni.
Ott ült most le Poszeidáón meg a többi nagy isten,
válla köré megnemhasadó felhőt kanyarítva.
Másrészről amazok meg a Szép Dombon lehevertek,
íjas Apollón, véled, s várdúló vad Arésszal.
Mindkét részen eként tartották ülve tanácsuk;
csakhogy a szörnyü csatát megkezdeni mind vonakodtak
hosszan: azonban a csúcson ülő Zeusz adta parancsát.
Megtelt vélük a síkság, és ragyogott a vitézek
és lovak ércétől; remegett a sok összefutónak
talpa alatt a mező. S köztük két legderekabb hős
összeakadt ama két had közt, mert küzdeni vágyott:
Aineiász Ankhísziadész meg a fényes Akhilleusz.
Aineiász lépett ki előbb, lengette sisakja
forgóját fenyegetve, s a harcban-nagyszerü pajzsot
melle elé feszitette, s rázta az érchegyü dárdát.
Péleidész meg szemből kélt, mint vészes oroszlán,
melyet az egybefutott sok férfi, egész falu népe
vágy leteríteni, s ő csak sétál, megveti őket;
csakhogy amint egyik heves ifjú dárdahegyével
megdöfi, összehuzódik, torkot tát, foga mellett
tajték forr, s nagyerős mellében felnyög a szíve;
farkával mindkét csipőjét, bordaszegélyét
korbácsolja; magát viadalra hevíti dühében:
s tűzbe borult kék szemmel száguld: hátha lesujthat
ott valakit, vagy elől a tömeg közt ő maga hull el:
így küldötte erős és bátor lelke Akhilleuszt
nagyszivü Aineiász ellen viadalra rohanni.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:

           "Aineiász, minek is törtél íly szörnyen előre
népedből? Vagy azért küld lelked elém viadalra,
mert hiszed azt, hogy a lóbetörő trósz népen uralkodsz
majd, Priamosz méltóságában? Hát ha megölsz is,
akkor sem teszi még Priamosz kezeidbe hatalmát:
sok fia van, s ő is szívós, nem is esztelen ember.
Vagy valamely gyönyörű telket hasitott ki tenéked
trósz néped, hogy majd míveld, tudj szántani-vetni,
hogyha megölsz engem? De hiszem, hogy e munka nehéz lesz.
Mert úgy vélekedem, gerelyem már messzeriasztott.
Vagy nem is emlékszel, mikor ott őrizted a csordát
Ída hegyén egyedül, hogyan űztelek akkor a völgybe
gyors lábbal sebesen? Te futottál, vissza se néztél.
Onnan Lürnésszoszba szaladtál, csakhogy e várost
feldúltam, segitettek Zeusz atya, Pallasz Athéné;
és a szabadság napját ott elvettem a nőktől,
zsákmányom lett mind; téged maga Zeusz meg a többi
isten megmentett: de hiszem, hogy nem teszi most meg,
bárha szivedbe veted; húzódj csak vissza, ha mondom,
újra a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már."

           Erre meg Aineiász szólt, és így adta a választ:
"Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
Tudjuk az egymást nemzetségét s hogy szüleink kik,
hisz hallottuk a földi halandók régi regéit:
ámde enyéim nem láthattad s én se tiéid.
Mondják, hogy te a tisztanevű Péleusz fia volnál,
és Thetisz édesanyád, az a széphaju tengeri nimfa;
nékem azonban apám Ankhíszész, büszkeszivű hős,
evvel kérkedem, és hogy anyám, aki szült, Aphrodíté.
Drága fiát közülük kettő meg fogja siratni
még e napon: mert azt mondom, gyerekes fecsegéssel
nem lehet így szétválni nekünk, hazatérni a harcból.
S hogyha talán kívánsz törzsünkről kérdeni - halljad,
elmondom, hogy tudd; sokan ismerik úgyis a törzsünk:
Dardanosz ősünket nemzette először a nagy Zeusz,
Dardanié alapítóját, mert még a mezőn lent,
szent Troié, a beszédes népek városa; nem volt;
régen a forrásdús Ídé töve volt a közös hon.
Néki Erikhthoniosz fejedelmünk lett az utóda,
ő, aki dúsabb volt, mint bármely földi halandó:
háromezer kancája legelt vizenyős legelőkön,
és virgonc csikajának örült valamennyi szökellve.
Néhányért közülük Boreász gyulladt szerelemre,
s ménnek alakjában meghágta a sűrüsörényűt;
és ellettek a vemhes kancák néki tizenkét
fürge csikót: ezek ugrándoztak a búzamezőkön
és a kalász tetején, s a kalász nem tört meg alattuk;
és amikor szökdeltek a tenger tágterü hátán,
ősz hullám tarajos tetejét érintve futottak.
Trószt nemzette Erikhthoniosz, trószok fejedelmét:
és azután Trósznak három kitünő fia sarjadt,
Ílosz s Asszarakosz, meg az isteni szép Ganümédész,
ő, ki olyan szép volt, mint egy sem földilakók közt:
éppenezért elorozták isteneink: legyen ottfönn
nagy szépsége miatt köztük Zeusz töltögetője.
Ílosz Láomedónt nemzette, a tisztanevű hőst:
Láomedón azután Títhónoszt és Priamoszt is,
Lamposzt és Klütioszt meg az Árész-ág Hiketáónt;
Asszarakosz Kapüsz apja, Kapüsz fia Ankhíszész lett,
Ankhíszész fia én, s Priamosz fia isteni Hektór.
Lásd, dicsekedve e törzset, e vért vallom magaménak;
Zeusz a csatázók hős erejét szaporítja, lohasztja,
úgy, ahogyan kívánja: hisz ő mind közt legerősebb.
Ej, de mit is fecsegünk, mint gyermekek íly sokat erről,
míg a csaták mezején állunk, közepében a harcnak.
Hisz tudnánk mindketten szólni gyalázó szókat
hosszan: százevezőjü hajó sem hordja el, annyit.
Mert a halandók nyelve forog, sok rajta a szózat,
mindenféle beszéd: nyílik tere itt is, amott is.
És amilyen szót mondasz, olyant fogsz hallani is rá.
Ámde mi szükség itt civakodnunk és veszekednünk
egymással szemben, mint asszonyok, oly szidalommal,
mint ha azok dühösen, lélekharapó szavaikkal
mardossák egymást kiszaladva az út közepére,
szólva valót s hazugot, mivel erre is indit a méreg.
Most a kivánt harctól szókkal nem ijesztesz el engem,
míg érccel meg nem küzdünk: nosza rajta, siessünk,
ízleljük meg már egymást érces kelevézzel."

           Mondta, s a rémes pajzsba ütötte nehéz kelevézét;
dárdahegyétől fölbődült az a rettenetes pajzs.
Péleidész meg a pajzsot erős markával egészen
eltartotta magától, mert megijedt, hogy azonnal
áttör azon kelevéze a nagyszivü Aineiásznak:
balgatagon, nem tudta a lelkében s a szivében,
hogy nem olyan könnyű leigázni az istenek ékes,
híres ajándékát: a halandó nem töri azt meg.
Aineiász súlyos kelevéze se fúrta keresztül
akkor, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
két rétegbe hatolt be, de három rétege volt még
pajzsának, mert öt lapból kalapálta a Sánta,
két réteg volt érc, kettő belül ón, s ez az egy volt
köztük arany, s ez föltartotta az érchegyü dárdát.
Most azután Akhileusz röpitette nagyárnyu dzsidáját,
s Aineiászt hajitotta meg avval, domboru pajzsán,
legszélső peremén, hol keskeny réz keretezte;
s ott az ökörbőr is vékony volt, rajta Akhilleusz
kőrisdárdáját átverte, s a pajzs belerendült.
Aineiász lebukott, kifeszítve erősen a pajzsot
rémülten: míg háta fölött suhogott el a dárda,
s vágyva a földbe szaladt, átverte a férfiborító
pajzs mindkét peremét; ő meg kikerülve a hosszú
lándzsát, állt (a szemére borult az iszony riadalma),
kábán, mert közel állt meg a fegyver; azonban Akhilleusz
rárontott hevesen, fölemelte a jóhegyü kardot,
s rettentőt riadott: de követ ragadott a kezébe
Aineiász, amilyent két férfi se tudna emelni,
mái halandó, s ő könnyen csóválta magában.
Ekkor a rárohanó Aineiász sziklakövével
sujtja sisakján, vagy paizsán, mely védi a vésztől,
Péleidész meg karddal tán elorozza a lelkét,
hogyha a föld rázója Poszeidón nem veszi észre.
Nyomban eképen szólt a haláltalan égilakók közt:

           "Ó, jaj, a nagyszivü Aineiász szomorít, ki Akhilleusz
által sujtva hamar Hádész házába hanyatlik,
hogyha tovább hallgat hangjára a Messzehatónak,
balgatagon: hiszen az sose védi meg őt a haláltól.
Ámde miért szenvedjen most ez a bűntelen ember,
mások vétke miatt méltatlanul, ő, aki oly sok
kedves ajándékot küld mindig az égilakóknak?
Rajta tehát, a haláltól őt szabadítani szálljunk,
meg ne nehezteljen Kronidész, ha e hőst nagy Akhilleusz
elpusztítja: mivel neki sorsa, hogy élve maradjon,
hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán
Dardanosz ága, hiszen Zeusz őt kedvelte leginkább,
minden gyermeke közt, kit néki halandó nő szült.
Mert Priamosz fiait már meggyűlölte Kroníón:
s Aineiász erejét teszi végül a trószok urává
s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők."

           Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Földrázó, te magad gondold meg jól a szivedben,
mentsd-e meg Aineiászt, vagy hagyd odaveszni a Péleusz
gyermeke, hős Akhileusz keze által, akármi derék is.
Hisz meg is esküdtünk már arra, nem egyszer, az összes
égilakók gyűlése előtt, én s Pallasz Athéné,
Trója gonosz napját hogy többé vissza nem űzzük;
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják."

           Hát mikor ezt hallotta a föld rázója Poszeidón,
útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében
és odaért, ahol Aineiász meg a hős Akhileusz állt.
Ott azután nyomban ködöt árasztott a szemére
Péleidész Akhileusznak: s ő maga húzta ki érces
dárdáját is a nagyszivü Aineiász paizsából
és Akhileusz lábához tette azonnal a földre -
Aineiászt tovavitte, magasba emelve a földről:
harcosok és paripák csatarendje fölött a magasban
messzesuhant Aineiász, mert isten keze vitte;
végül a sokrohamú csatatér peremére került el:
ott épp kaukónok vették föl a vértet a harcra.
S most közelébe megállt föld rendítője Poszeidón,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

           "Aineiász, vak vagy, melyik isten küld oda téged,
hogy viadalra kihívd Akhileuszt, vele küzdeni kívánj:
nálad erősebb ő s inkább kedveltje az égnek.
Hátrálj csak mindig, valahányszor elébe vetődöl,
hogy sorson felül is Hádész házába ne hulljál.
Ám ha a hős Akhileusz meghalt, ha betölti a sorsát,
akkor bátran eredj a legelsők közt tusakodni,
mert hisz kívüle más téged le nem ölhet a harcban."

           Szólt, s otthagyta, mikor már elmondott neki mindent.
Majd meg Akhilleusz arca elől oszlatta a bűvös
ködfelhőt: Akhileusz tisztán látott a szemével,
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

            "Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
mert itt fekszik az én gerelyem, s nem látom a férfit,
azt, kire dobtam előbb, akit elpusztítani vágytam.
Így hát ennyire kedves volt a nagy égilakóknak
Aineiász, pedig azt hittem, szava puszta dicsekvés.
Hát menjen: hisz amúgy sem lesz már mersze kikötni
vélem, most, hogy örömmel megmenekült a haláltól.
Rajta, a harcszerető danaosz csapatot tüzelem most,
és más trószok elé száguldok próbatevésre."

           Szólt, soraikba szökellt, buzdítva külön-külön őket:
"Távol a trószoktól ne maradjatok, isteni hősök,
férfi a férfi felé forduljon, törjön a harcba.
Bárha erős vagyok is, nem könnyű puszta magamnak
íly sokakat kergetni magamnak küzdeni minddel:
hisz sem Arész, örök isten, sem maga Pallasz Athéné
ennyi veszély torkát nem tudná győzni erővel;
ám mit a két kezem és lábam, meg a harcierőm bír,
most kijelentem, hogy semmit se mulasztok el abból:
áttörök én soraik rendjén s egy trójai sem fog,
azt hiszem, örvendezni, ha lándzsám megközelíti."

           Szólt buzdítva; a trószt meg Hektór bátoritotta:
ő maga fog kirohanni Akhilleusz ellen a harcba:

           "Büszkeszivű trószok, Péleusz fia meg ne riasszon.
Szókkal az istenek ellen akár magam is tusakodnám,
dárdával nehezebb, hisz sokkal több a hatalmuk.
Hát a szavát Akhileusz sem fogja beváltani mindet,
lesz, amit elvégez, s lesz majd, amit abbahagy ő is.
Én meg elébe megyek most, bár láng légyen a karja,
bár keze láng légyen, s izzó vas bajnoki lelke."

           Szólt buzdítva: s a trójaiak lándzsákat emeltek:
összerohantak a harcos erők, zaja kélt a csatának.
Most odaállt Hektór mellé s így szólt nagy Apollón:

           "Hektór, rá ne rohanj Akhileuszra a hadsorok élén,
csak kémleld a tömegből és csapatod sürüjéből,
még valahogy le ne dárdázzon, karddal le ne sujtson."

           Szólt; s Hektór tüstént bevegyült népes csapatába
rémülten, hogy az isten hangja hatolt a fülébe.
Ekkor a trószra rohant Akhileusz szívében erővel,
szörnyü rivalgással: s átdöfte nagy Íphitión hőst,
Otrünteusz fejedelmi fiát, seregek vezetőjét,
várdúló Otrünteusznak, kit Néisz, a nimfa
szült, a havas Tmólosz hegy alatt, Hűdé buja földjén:
ezt, amikor rátört, dárdázta le fényes Akhilleusz,
épp feje legközepén, s kettéhasadott koponyája;
döngve zuhant le, s Akhilleusz most dicsekedve kiáltott:

           "Rettenetes fia Otrünteusznak, fekszel a földön,
itt a halálod: míg honi földed a messze Gügaié
tó partján vár rád, hol apád rád hagyta a telkét,
örvényes Hermosz s a halas Hüllosz közelében."

           Szólt dicsekedve, s amannak már éj hullt a szemére,
s harcszekerek darabolták szét az akháji sorok közt
ott legelől: Akhileusz meg utána a nagyszerü védőt,
Démoleónt, Anténór sarját verte keresztül,
épp a halántékán, ércarcu sisak közepében.
Nem tartott ki az ércsisak, áttört rajta a dárda
és koponyát roncsolt vágyó hegye, s egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.
Hippodamászt ezután, ki lováról földre szökött le
és menekült, kelevézzel megsértette a hátán:
és kilehelve a lelkét bődült, mint bika bömböl,
míg a legények vonszolják, Heliké nagy urának
áldozatául körbe, s a Földrázó örül ennek:
így bömbölt, míg csontjaiból hős lelke kiröppent.
S ment Akhileusz kelevézzel az isteni szép Polüdórosz
Príamidész ellen, kit a harcba bocsátani apja
még nem akart, mert minden gyermeke közt a legifjabb
s legszeretettebb volt és legkitünőbb a futásban.
És most balgatagon, mutogatni a lába erényét,
tört az elsősoron át, mígnem kilehelte a lelkét.
Hátközepén kelevézzel az isteni fürge Akhilleusz
általütötte az elrohanót, épp ott, hol a kettős
páncél egybeszalad, s arany övkapcsok csatolódnak;
köldöke tájékán tört testéből ki a dárda:
térdre rogyott nyöszörögve, sötét felhő köde hullt rá.
meggörnyedve, belét a kezével fogta magához.
Hektór megpillantva, hogy öccse, a szép Polüdórosz
kézben tartja belét, és így görnyed le a földre,
ködbe borult szeme, és már el nem tudta viselni,
hogy távol verekedjék, szemberohant Akhileusszal,
rázta hegyes gerelyét, mint tűzláng; ekkor Akhilleusz
rögtön amint meglátta, fölugrott s szólt dicsekedve:

           "Itt van a férfi; ki lelkemben legfőbb sebet ejtett,
legdrágább társam ki megölte: a harc utain már
nem fogjuk többé egymást riadozva kerülni."

           S görbén fölfele nézve beszélt Hektórhoz eképen:
"Lépj közelébb, hogy a vég küszöbét gyorsabban elérjed."

           Erre sisakrázó Hektór nem félve felelte:
"Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt,
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
S jól tudom azt, hogy hitványabb az erőm a tiédnél.
Ám isten térdén fekszik, hogy dárdadobással
én, noha hitványabb, nem orozhatom-é el a lelked,
mert hisz van nekem is dárdám, és éles a vége."

           Szólt, kelevézt csóvált s röpitette, de Pallasz Athéné
nagynevü hős Akhileusztól visszavetette a dárdát
könnyü lehellettel: s odahullt az az isteni Hektór
lába elé ismét; ezután Akhileusz nekiugrott
készen a kézitusára, hogy őt leterítse a harcban,
szörnyü rivalgással; de a hőst kiragadta Apollón
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét.
Háromszor nekirontva az isteni fürge Akhilleusz
érckelevézével, háromszor a mély ködöt érte:
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

           "Megmenekültél most, kutya. Jó közeledbe került bár
csúf véged: de kimentett ismét Phoibosz Apollón,
ő, akihez könyörögsz, ha kirontasz a dárdazörejbe.
Majd csak rád akadok később, s végzek veled akkor,
hogyha nagy isteneink közt van nekem is, ki segítsen.
Most megyek és mást üldözök én, akit éppen elérek."

           Szólt, s kelevézével nyaka szirtjén verte Drüopszot:
lába elé hullt ez, s Akhileusz otthagyta a földön,
S Démúkhoszt, a Philétoridészt, magas és deli harcost
térden ütötte a dárdájával, utána hatalmas
kardjával sebesítve meg őt, elorozta a lelkét.
Láogonosz jött s Dardanosz is, két sarja Biásznak,
harcikocsin, s Akhileusz mindkettőt földre vetette,
azt kelevézével s ezt karddal szúrta le szemből.
S Trószt, az Alasztoridészt: ez hozzálépve s a térdét
fogva könyörgött, tán megszánja s elengedi élve,
ifjan az ifjukoron könyörül, s nem küldi halálra:
balga, ki nem sejtette, hogy úgysem győzheti őt meg.
Mert nem volt Akhileusz édesszivü, sem puhalelkű,
küzdeni vágyott csak: s míg az megfogta a térdét,
s irgalomért esdett, ő máján szúrta a karddal:
mája kifordult hát, a sötét vér folyt ki belőle
s elboritotta ölét, és éjszaka hullt a szemére,
lelke kiszállt; s Akhileusz most Múliosz oldala mellé
állva, fülén sujtotta a dárdájával: a másik
fülből tört ki a dárdahegy; aztán bajnok Ekhekloszt
verte le, markolatos karddal koppantva fejére:
vérétől melegült fel a kard, míg két szeme fényét
bíborszínü halál s a kemény végzet betakarta.
Aztán Deukaliónt, ahol összefonódnak az izmok,
karján és könyökén sujtotta az érchegyü dárda:
ott állt Deukalión, nehezült kézzel, sebesülten
s várva a véget: Akhilleusz meg lenyakazta a karddal,
s elhajitotta fejét sisakostul messze: kiszökkent
csontjából a velő, s ő elnyúlt hosszan a földön.
S most Akhileusz nekirontott Peirúsz tiszta fiának,
Rhigmosznak, ki erősrögü Thrákia földje felől jött:
ezt gerelyezte meg, és a hasába hatolt be a fegyver,
földre zuhant a szekérből; Aréithooszt, szekerészét
hogy fordult a lovakkal, Akhileusz háton ütötte
dárdával: kizuhant ő is; riadoztak a mének.
Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,
szikkadt bércek alatt, s föllángol a rengeteg erdő,
s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:
íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,
s ölni akart Akhileusz: vértől ázott a sötét föld.
Mint ha befognak széleshomloku tulkokat együtt,
nyomtassák a fehér árpát kerekudvaru szérűn,
s bőgő tulkok alatt könnyen perdül ki az árpa:
így lépdeltek a büszkeszivü Akhileusz paripái
holtakon és pajzsok hegyiben, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről. Így tört diadalra Akhilleusz,
míg győztes kezeit szennyezte a harci mocsokkal.

HUSZONEGYEDIK ÉNEK
HARC A FOLYÓKNÁL

           S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
kettévágta csapatjaikat, s egy részt a mezőre
Trója felé űzött, hol tegnap félve futottak
még az akhájok, mert ragyogó Hektór dühe tombolt:
erre özönlöttek menekülve; de Héra elébük
sűrü ködöt feszitett akadályul: s más felük ekkor
mind az ezüstörvényű mély folyamárba zuhant be
nagy zajjal s tovasodródott; zúgott a magas víz,
és körben harsogtak a partok is: ők kiabálva
úsztak imitt meg amott, hányódva a forgatagokban.
Mint amikor tűzláng pattan, surrannak a sáskák,
és a folyót keresik, de a hirtelenül kitörő tűz
nem fárad soha el, s riadozva zuhannak a vízbe:
így Akhileusz keze által a forgatagos folyam árja
megtelt zúgással, meg férfival és paripával.
Ő meg, az isteni hős, kelevézét parti bokornál
megtámasztva, a vízbe szökellt, csak a kardot emelte,
mint valamely daimón, s tervelte eszében a rosszat:
erre meg arra ütött: csúf hörgés kélt a nyomában
gyilkos kardjának, s vértől pirosult a folyóvíz.
Mint amikor nagy delphin elől szétfutnak a vízben
mind a halak, s megtöltik a partüregek menedékét
félve, mivel ha elér egyet, felfalja egészben:
így bujtak meg a szörnyü folyam sodrában a trószok
partszakadékok közt; s Akhileusz, miután az ölésben
elfáradt, kiemelt a folyóból élve tizenkét
ifjút áldozatul Patroklosz holtteteméhez:
s mint kábult őzborjakat, úgy hajtotta a partra,
és kezüket jólmetszett szíjjal hátrakötötte
- ők hordták maguk eddig, sodrott ingen, a szíjat -
s adta a társainak, hajtsák el a görbe hajókhoz.
Ő maga vízbe szökellt ismét, vágyott az ölésre.
S Dardanidész Priamosz sarjával szállt a folyóban
szembe, Lükáónnal, mikor az ki akart menekülni.
Őt Akhileusz kertjükben már elfogta előbb is,
éjszaka törve reá, amikor viruló fügefának
ágát nyeste le késével, peremül szekeréhez:
s váratlan veszedelmül esett neki fényes Akhilleusz;
vitte hajóval a jóalapú Lémnoszba azonnal,
és ott Íészón sarjának eladta a foglyát.
Onnan sok kincsen váltotta ki régi barátja,
Imbroszi Éetión, s tovaküldte ariszbai földre:
onnan meg hazatért apjához, szökve, titokban.
És tizenegy napon át vigadott a családja körében,
hogy hazatért, s azutáni napon már újra Akhilleusz
karja közé hajitotta az isten, hogy tovaküldje
őt, ki utazni pedig nem akart, Hádészhoz Akhilleusz.
Hát amikor meglátta az isteni fürge Akhilleusz,
meztelenül, sisak és pajzs nélkül, dárdahagyottan,
- mert mindezt lehajítva, nagy-izzadtan menekült már
part fele, megroskadt két térde a fáradalomban -
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

           "Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
lám, hisz a nagyszivü trójaiak, kiket én a csatákban
küzdve megöltem már, fölkélnek az éji homályból;
már ez is erre siet, megfutva a vészteli naptól,
bárha eladtam Lémnoszban, s a fehérhabu tenger,
mely sokakat kényszerrel zár, nem fogta magában.
Rajta tehát, ízlelje meg itt dárdám hegye élét,
hogy láthassam a lelkemben s tudhassam: amonnan
éppígy visszajön-é, vagy mégiscsak betakarja
végleg a termő föld, mely a bátrakat is leszorítja."

           Így állt s töprengett; az meg kábulva közelgett,
hogy térdét érintse: nagyon vágyott a szivében
megmenekülni sötét vésztől és csúnya haláltól.
Hosszunyelű gerelyét fölemelte a fényes Akhilleusz,
megsebesíteni vágyva, de ő térdéhez inalt most,
s földrehajolt: s az a dárda a háta fölött tovaröppent
s földbe furódott, bár vágyott nagyon emberi húsra.
S ő Akhileusz térdét fél kézzel fogva könyörgött,
fél kézzel meg a jólhegyezett kelevézt szoritotta;
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

           "Térded ölelve könyörgök, Akhilleusz, légy kegyelemmel.
Esdekelőd vagyok én, tisztelj hát, Zeusz nevelése!
Démétér kenyerét hisz tőled kaptam először
aznap, amint gyönyörű ligetünkben foglyodul estem,
s elvittél az apámtól messze s a kedveseimtől,
és el is adtál Lémnoszban: száz ökröd a díjam;
most háromszorosát adnám: nem telt le tizenkét
nap, hajnal volt csak, hogy elértem a trójai honba,
sok baj után, és most betaszít ismét a kezedbe
vészokozó sorsom, de hiszen tán Zeusz atya gyűlöl,
hogy neked ád ismét: az anyám rövidéletünek szült
engem, Láothoé, kinek apja az aggkoru Altész,
Altész, az, ki a harcszerető lelegek fejedelme,
s Pédaszosz ormán él, közelében a Szatnioeisznak:
Príamoszé lett lánya, de sok más lány vele együtt:
kettőnket szült ő, de te mindkettőt lenyakaznád.
Mert a legelsők közt leigáztad a szép Polüdóroszt,
istennek mását, nekidobtad az érchegyü dárdát:
most pedig énnékem lesz végem: nem hiszem úgysem,
hogy kezed elkerülöm, ha az isten már bele űzött.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
el ne eméssz engem, mert hisz nem is egy-anyaméh szült
Hektórral, ki megölte szelíd és hősszivü társad."

           Így fordult hozzá Priamosz ragyogó fiusarja,
szólt könyörögve; de nem szelidült szó volt a viszonzás:

           "Ostoba, váltságról ne beszélj, fecsegésedet elhagyd:
mert mielőtt Patroklosz elérte a végzete napját,
addig volt a szivemben kedv könyörülni a trószon,
és sok volt, akit élve ragadtam el és el is adtam:
most már egy sem akad, ki halála elől menekülhet,
hogyha az isten Trója alatt kezeimbe hajítja,
trójai nem menekül, s főként Priamosz fia pusztul.
S így te, barátom, halj meg szintén; kár nyöszörögnöd.
Meghalt Patroklosz, ki pedig nálad derekabb volt.
És nem látod-e, hogy magam is míly szép vagyok és nagy,
édesapám nemes és istennő szült a világra:
s mégis vár a halál rám is meg a kényszerü végzet,
meglesz hajnalban, vagy délbe, vagy alkonyodáskor,
hogyha az én lelkem szintén elorozza csatában
egy harcos, kelevézzel akár, vagy nyíllal idegről."

           Szólt; mire annak a kedves szíve s a térde elernyedt:
és eleresztve a dárdát, ült, mindkét keze tárva:
míg Akhileusz éles kardját a magasba emelte,
s vállperecén sujtotta a nyak mellett: belemélyedt
végig a kétélű kard, az meg a földre hanyatlott
s elnyúlt: vére omolt feketén, áztatta a földet.
S most Akhileusz, lábánál fogva, bedobta a vízbe,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Így, ni, feküdj a halak közt, melyek nagy nyugalommal
nyalják majd le a vért a sebedről: édesanyád sem
tud kiterítve siratni, de hurcol majd a Szkamandrosz
forgatagos vizein le a tenger széles ölébe.
S majd a sötét hullám tetején felszínre szökik fel
egy fürgébb hal, falni Lükáón hószinü háját.
Itt vesztek, míg szent Tróját meg nem veszi harcunk,
futtok előlem s én űzlek, kaszabollak örökké:
és az ezüstös forgatagú, szépsodru folyó sem
ment meg, akármíly sok bika omlott áldozatául,
s örvényébe patás paripákat dobtok is élve.
Még így is gonoszul hulltok ti, amíg Patroklosz
hulltáért nem lesz lakolástok s annyi akhájért,
kit, míg távol voltam, elöltetek itt a hajóknál."

           Így szólt; és a folyó jobban dühödött a szivében:
s lelkében forgatta, hogyan szűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzve a trósztól.
Közben a Péleidész, fölemelve nagyárnyu dzsidáját;
Aszteropaiosznak nekiugrott, vágya megölni,
Pélegon ifju fiát, kinek apja az Axioszé volt:
annak szült Periboia, Akesszamenosz legidősebb
lánya, mivel vele hált örvénylő Axiosz egykor.
Erre rohant Akhileusz: hanem ez kiszökellt a folyóból,
és vele szembe megállt, két dárdával: kebelébe
Xanthosz erőt öntött, haragudva sok ifju vitézért,
szánakozás nélkül kit Akhilleusz ölt le vizében.
Hát mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:
"Honnan jössz te, ki vagy, hogy elém mersz állni a harcban?
Szánandó a szülő, akinek fia ellenem áll ki."

           Válaszul erre ekép szólt fénylő Aszteropaiosz:
"Hősszivü Péleidész, minek is kutatod születésem?
Távoli Paionié röge küldött engem e földre,
nagygerelyes paión fiakat vezetek: s ez a hajnal
már tizenegyedik épp, hogy elértem a trójai várba:
szélesmedrü folyó, a nagy Axiosz őse nememnek,
Axiosz, ő ki a leggyönyörűbb vizet ontj a a földön,
és a dicsődárdájú Pélegon apja, ki engem
nemzett, azt mondják; node küzdjünk, fényes Akhilleusz!"

           Szólt fenyegetve; de isteni hős Akhileusz fölemelte
kőrisdárdáját; s kettőt hajitott el a bajnok
Aszteropaiosz, mert mindkét keze dárdavető volt:
s egyik a pajzsba szaladt, hanem át nem verte egészen
mégsem, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
másik a jobb könyökét horzsolta a hős Akhileusznak,
s mint a sötét felhő, vér folyt, de a dárda fölülszállt,
s földbe szaladt, bármint epedett jóllakni husával.
Most azután Akhileusz hajitott egyenesröpülésű
dárdát Aszteropaiosznak, vágyódva megölni:
elvétette, s a part magasába ütötte a dárdát
s ez közepéig fúródott be a parti fövenybe.
Oldala mellől hát Akhileusz felrántva a kardját,
nékirohant hevesen; nem tudta kihúzni Akhilleusz
dárdáját izmos markával a bajnok a földből:
háromszor nekilódult, hogy megrázza, kirántsa,
háromszor kifogyott az erőből, végre negyedszer
már el akarta a hajlott dárdát törni a lelke,
csakhogy előbb elorozta Akhilleusz karddal a lelkét:
mert a hasába csapott kardjával a köldöke mellett:
és bele mind kibomolt, s a szemét a homály betakarta,
míg hörgött; Akhileusz, sarkkal mellére tapodva
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:
"Így, ni, feküdj: nem könnyü neked vetekedni a nagy Zeusz
sarjaival, méghogyha folyó nemzett is a földre.
Azt mondtad, hogy az ősöd a szélesmedrü folyóvíz:
én meg a nagy Zeuszról vallom dicsekedve, hogy ősöm:
s ember az édesapám, fejedelme a mürmidonoknak,
Péleusz Aiakidész: Aiakosz meg Zeusz ivadéka:
s mint tengerbefutó folyamoknál Zeusz az erősebb,
úgy ivadéka erősebb, mint a folyó ivadéka.
Lám, melletted is itt e folyó tán védene téged:
csakhogy Zeusz Kroniónnal nem lehet állni a harcot;
még a király Akhelóiosz, ő sem olyan hatalomban,
sem mélyáradatú nagy sodra az Ókeanosznak,
mely pedig apja a föld minden folyamának, a teljes
tengernek, minden forrásnak, mélyvizü kútnak:
s mégis a nagy Kronidész villámát rettegi ő is
és a riasztó mennydörgést, ha ledördül az égből."

           Szólt, és ércgerelyét kicsavarta a parti szegélyből.
S őt, miután kedves szívét elorozta, heverni
hagyta a part fövenyén, tetemén át folyt a sötét víz.
És a halak meg az angolnák körülötte sürögtek,
és a veséje körül háját marakodva harapták.
Ő meg elindult, és a lovas paiónok után ment,
örvénylő víznél kik még szanaszét szaladoztak,
mert látták, hogy a vad viadalban a legderekabbat
Péleidész Akhileusz keze, kardja a földre igázta.
Ott leütötte Müdónt és Mnészoszt, Asztüpüloszt is,
Ainiosz- és Thraszioszt, vele Therszilokhoszt, Ophelesztészt:
s még több paiónt is megöl ekkor a fürge Akhilleusz,
hogyha a mélyörvényü folyó nem szól haragos szót,
férfi alakjában, sebes örvény forgatagából:
"Ó, Akhileusz, az erőd győztes, de a tetteid immár
rettentők: hisz az istenek óvnak örökkön a harcban.
Hogyha a trószt lekaszálni Kronosz fia mind neked adta,
űzd ki vizemből és végezd csoda-tetted a síkon:
mert kedves vizeim megteltek holttetemekkel,
és nem is onthatom őket az isteni tenger ölébe,
mert elzárnak a hullák; míg te csak ölsz dühödötten.
Szűntesd már az ölést; bámullak, nép fejedelme."

           Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
Zeusz nevelése, Szkamandrosz, meglesz mind, amit óhajtsz:
trójai esküszegők leölését nem hagyom abba
mégsem, amíg várukba nem űzöm, s szembe nem állok
Hektórral, hogy az öljön majd meg, vagy pedig én őt."

           Szólt, s dühös istenként tört újra a trójaiakra.
S ekkor Apollónhoz szólt mélyörvényü Szkamandrosz:
"Jaj, te Ezüstíjas, Zeusz gyermeke, nem hallgattál
édesapádra, pedig nagyon is lelkedre kötötte:
Trója vitézét védd, vele légy, míg eljön az alkony,
sűllyed a nap, s beborítja rögös mezeinket az árnyék."

           Szólt; mire dárdavető Akhileusz a habok közepébe
ugrott partja felől; s a folyó nekitört dühödötten;
áradatát fölverte, a sok tetemet taszigálta,
úszott rengeteg ott, kit Akhilleusz ölt meg a vízben:
hát ezeket kivetette magából, mint bika, bőgve,
partja felé, de az élőket mentette vizével,
mély örvényei közt gyönyörű habbal betakarta.
Rettenetes tarajos hullám tört most Akhileuszra,
és pajzsának ütötte vizét, s ő állni szilárdan
már nem volt képes, de kezével megragadott egy
szépsudarú szilfát: hanem az kiszakadt gyökerestül,
szétroncsolta a part peremét, sürü ágaival meg
föltartotta a szép vizeket, s mint híd magasult ott,
mert a folyóba zuhant; s Akhileusz kiugorva a vízből
szökkent már szaladó lábbal tovaszállni a síkra,
mert megijedt. A folyó-isten nem hagyta a hajszát,
fölmagasult feketén, hogy megszűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzze a trósztól.
S Péleidész oly messze szökellt, ahogy illan a dárda,
mint a sötét sas támad, amint ragadozva vadászik,
minden szárnyas közt mely a legsebesebb, legerősebb.
Így szökkent Akhileusz: mellén ércfegyvere csörrent
rémületes zajjal; rézsút szaladott a folyótól,
az meg, háta mögött, iszonyúan zúgva, követte.
Mint valamely kertész ha sötétvizü dús patakokból
áradatot vezet át kertjén, viruló veteményén,
kézbe kapát tart, és az iszapgátat kidobálja:
s míg az előrerohan, valamennyi kavics vele gördül,
csörgedez át a mezőn, kanyarogva csobog le a lejtőn,
és a patakterelőt is folyton meg-megelőzi:
épp így érte be most Akhileuszt szakadatlan a hullám,
bármíly gyors volt is: hisz az isten mindig erősebb.
És valahányszor csak vágyott gyorslábu Akhilleusz
szembe megállani és megtudni, hogy űzik-e még őt
mind a haláltalanok, kik a tágterü égbe lakoznak,
annyiszor érte el őt ama Zeusztól lett zuhatagnak
sodra a válla fölött: ő meg, szomorodva szivében,
(lábaival szökdelt, de a víz megtörte a térdét,
rézsút foly sebesen, s a fövenyt elmosta alóla:
s följajdult Akhileusz, fölnézve a tágterü égre:
"Zeusz atya, egy isten sem akad már engem a vízből
megkönyörülve kimenteni? Aztán bármi baj érhet.
Ellenem annyit nem vétett egy égilakó sem,
mint jó édesanyám, aki elbűvölt hazugul, mert
azt mondotta, hogy én páncélos trójaiaknak
bástyatövén Phoibosz nyila által pusztulok el majd.
Bár ölt volna meg itt Hektór, legjobb daliájuk:
hős hullt volna el, és hős hordana bajnoki zsákmányt:
most nyomorult és csúnya halál zsákmánya leszek csak,
mert a folyóba veszek, mint kondás kisfiu, hogyha
égszakadás idején patakon szalad át, s az elönti."

           Így szólt; s erre Poszeidáón és Pallasz Athéné
férfi alakjában sebesen közelébe kerültek,
megfogták a kezét, és bíztatták szavaikkal:
köztük először ekép szólt föld rázója Poszeidón:
"Péleidész, sose reszkess így, sose is riadozzál:
mert oly két segitő állt melléd, isten az égből,
Zeusz akaratja szerint: magam én és Pallasz Athéné,
hogy nem sorsod már leveretni a víz dühe által;
majd elcsendesedik, magad is meglátod azonnal;
intünk hát okosan téged, ha hajolsz a szavunkra:
addig meg ne pihenj az egyenlő ütközetekben,
Trója dicső bástyái közé míg nem szoritottad
mind be a megszaladót; s Hektór lelkét elorozva
térj csak a gályákhoz: neked adjuk a harc diadalmát."

           Így szóltak, s a haláltalanokhoz mentek el onnan;
s ő ment - mert nagyon is biztatta az isteni szózat -
vissza a rétre, amely megtelt kiomolt zuhataggal:
rajta leszúrt ifjak sok díszes fegyvere úszott
és tetemük köztük; térdét a magasba emelve
ment Akhileusz a folyó sodrával szembe: s a vízár
nem tarthatta föl, oly nagy erőt küldött neki Pallasz.
Ám a Szkamandrosz sem szűnt meg haragudni a hősre,
még dühösebben duzzasztotta magasba a habját,
és Szimoeisz folyamához ekép szólt átkiabálva:
"Drága fivérem, jőjj, fékezzük e férfi futását
mink ketten legalább: hiszen ez feldúlja azonnal
nagy Priamosz várát, menekülnek a trószok a harcból.
Hát te segíts szaporán, vizet onts valamennyi mederbe
forrásodból, és minden patakod nekikergesd,
támassz nagy hullámokat, és harsogva recsegtess
szálfákat, köveket, fékezni e vadszivü férfit,
mert most folyton győz, az isteni tettre törekszik.
Azt mondom, hogy erő, szépség meg nem szabadítják,
szép fegyverzete sem, mely majd a mocsár fenekén fog
eltemetődni iszapba takartan, s még tetemét is
eltakarom fövenyemmel, sok kavicsot boritok rá,
hogy szétszórt csontját se találják majd az akhájok,
oly sok iszap halmát hordom, takarom tetemére.
Az lesz sírja is ott, sose kell neki hordani hantot
eztán már, amidőn temetését társai tartják."

           Szólt, s Akhileuszra rohant, zavaros habbal magasodva,
morgott tajtékkal; vérrel, holtak tetemével.
S bíborszín hulláma a Zeusz-küldötte folyónak
tornyosodott magasan s Akhileuszt elvitte, -sodorta.
Héra nagyot harsant, féltette erősen Akhilleuszt,
el ne ragadja a mélyörvényü folyam zuhogása:
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
"Sánta fiam, kelj föl: mert csak te magad vagy egyenlő,
úgy látom, mélyörvényű Xanthosszal a harcban;
hát te segíts szaporán, mutogasd tüzeid lobogását;
s én a fehér-felleghajó Notosz- és Zephürosznak
hívom elő súlyos viharát a vizek közepéből,
mely majd tűzbe borít trósz főket, trójai fegyvert,
dúló lángot hoz; te meg égess parti szegélyén
Xanthosznak fákat, s bele is vess lángokat: el ne
térítsen valahogy hízelgőn vagy fenyegetve:
és ne pihenjen erőd addig, míg én nem adok jelt
hangos szóval: a nemlohadó láng húnyjon el akkor."

           Szólt; mire Héphaisztosz kilövellte az isteni lángot.
Az legelőbb a mezőn lobogott, s égette a holtak
testét, azt a sokat, kit mind Akhileusz keze ölt meg.
Elszáradt a mező, elapadt a vizek ragyogása.
Mint ma-locsolt kert földje kiszárad, hirtelen, ősszel,
mert ráfú Boreász, s megörül szívében a gazda:
így száradt ki a rét, hamuvá hamvadtak a holtak,
s ő fennenragyogó lángját a folyóba vetette.
Égtek a szilfák és a füzek s a sürű tamariszkok,
égtek a lótuszok is, meg a szittyók, sások, a káka,
mely a folyó szép medre körül sűrűn nevelődik;
kínlódtak halak és angolnák, úszva az örvény
mélyében, vagy a szép víz sodrán erre meg arra,
mert leleményes Héphaisztosz kínozta meg őket.
És égett az erős folyam is, szót szólva kimondta:
"Héphaisztosz, veled egy-erejű isten nem akad már,
én se fogok teveled, míg így lángolsz, tusakodni:
hagyd a viszályt: hadd űzze akár most rögtön Akhileusz
várából ki a trószt: mit nékem a harc, a segítés?"

           Szólt, míg ette a tűz s gyönyörű hullámai forrtak.
Mint forr bévül az üst, ha hatalmas láng van alatta,
mert hízlalt sertés zsírját olvasztja a lángon,
s forr, fröcsköl körben, száraz fahasáb tetejében:
úgy lángolt a folyó gyönyörű vize, habjai forrtak;
s már tovafolyni se bírt, meg is állt: kínozta a gőzzel
furfangos Héphaisztosz kényszere; s ő nyöszörögve
Héra felé fordult, hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Héra, fiad mért tört őrjöngve az áradatomra
mások előtt? Hisz nincs nekem ellened akkora vétkem,
mint amazoknak mind, kik a trójaiak segitői.
Én ugyan abbahagyom, ha parancsod aképen akarja:
ám tegye ő ugyanazt: s én még meg is esküszöm arra,
hogy soha Trója gonosz napját nem háritom el már,
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják."

           Meghallotta az istennő, a fehérkaru Héra,
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
"Hagyd, nagyhírü fiam, Héphaisztosz: hisz nem is illik
nem múló istent így gyötreni földilakókért."

           Szólt; oltotta is el Héphaisztosz az isteni lángot:
s ím, gyönyörű medrébe simult mind vissza a hullám.

           És miután megtört Xanthosz dühe, ők is elálltak;
mindkettőt Héré fékezte, pedig haragos volt.
Most a viszály meg a többi nagy égilakó közibé hullt
súlyosan és szörnyen: két szándék kélt a szivükben:
összefutottak erős zajjal, recsegett a teres föld;
s körben a roppant ég zengett; hallotta a nagy Zeusz,
ült az Olümposzon, és nevetett örömében a szíve,
míg szemlélte az összecsapó dühös égilakókat.
S már azok egymástól nem is álltak távol: először
pajzsbeverő Árész rontott neki érckelevézzel
Pallasz Athénának, szidalomszavakat kiabálva:
"Mondd, kutyadongó, mért űzöd te az égilakókat
harcba dühös-bátran? nagy lelked hajt a csatába?
Emlékszel? te tüzelted a Tűdeidész Diomédészt,
hogy sebesítsen meg. S magad is ragyogó kelevézzel
törtél rám s gyönyörű testem megmartad a harcban:
úgy hiszem én, hogy e tetteidért most fogsz te lakolni."

           Szólt s megütötte az aigiszon őt, bojtos hadivértjén,
félelemébresztőn, mit Zeusz villáma se ver le:
itt sujtotta a véres Arész őt dárdahegyével:
ő meg hátraszökellt, sziklát ragadott fel a földről
izmos markával, feketét, nagyot és egyenetlent,
melyet az emberek otthagytak, hogy lenne határkő:
ezzel ütötte nyakon dühös Árészt: tagja elernyedt,
s elnyúlt hét holdon, porral mocskolta be fürtjét,
felcsörrent körülötte a vért; nevetett nagy Athéné,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
"Ostoba, nem tudtad, hogy sokkal hadravalóbbnak
vallhatom én magamat nálad, rám rontasz erővel?
Látod anyád átkát? amiatt lett most lakolásod,
mert dühös és károd kívánja, amért az akhájt te
elhagytad, s a nagyon dölyfös trószt véded a harcban."

           Így szólt és ragyogó szemmel már másfele nézett;
azt pedig Aphrodité, Zeusz lánya, vezette kezénél
fogva tovább; nyögdelt, nehezen szedegette a lelkét.
S Aphroditét amikor meglátta fehérkaru Héré,
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
már ismét az az ebdongó viszi messze a harcból
emberölő Árészt a tömegben; rajta, utána!"

           Szólt; mire ment sebesen Pallasz, lelkében örülve;
és nekivetve magát, izmos markával a mellén
verte meg Aphroditét, s annak szive, térde elernyedt.
S míg a sokat-tápláló földre rogyott az a kettő,
Pallasz már dicsekedve beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Lenne ilyen mindaz, ki segíti a trójai harcost,
hogyha a vértes akháj csapatokkal vívni merészel,
lenne ilyen bátor s tűrő, mint most Aphrodíté
míg segitette Arészt, az erőmmel szembeszegülve:
akkor már régen fölhagytunk volna a harccal,
elpusztítva egészen a jófalu trójai várat."

           Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő.
S most az erős Földrázó szólt Phoiboszhoz eképen:
"Phoibosz, mért állunk így oldalt? Hisz nem is illik,
hogyha a többi verekszik már: szégyen csata nélkül
megtérnünk Zeusz ércküszöbű palotája ölébe.
Kezdd: hiszen ifjabb vagy; nem lenne helyes, hogy a harcot
kezdjem, mert öregebb vagyok, és többet tudok immár.
Ostoba vagy, s a szived megszédült; nem jut eszedbe,
mennyi keservet szenvedtünk mi az isteni népből
ketten Trója körül, mikor elküldött a királyhoz,
Láomedónhoz Zeusz, s szolgáltunk egy kerek évig
ott, kiszabott bérért, s ő rendelkezve parancsolt?
Én magasítottam falat akkor a trójaiaknak
széleset és szépet, hogy a vár soha meg ne inogjon;
és, Phoibosz, te kaszáslábú barmokra vigyáztál
Ída hegyormának szakadékos rengetegében.
Ám hogy a bér idejét hozták az örömteli Hórák,
akkor erőszakkal megcsalt bérünkkel egészen
Láomedón, a gonosz, s fenyegetve utunkra bocsátott.
Két kezed és lábad meg akarta kötözni erősen,
ezt mondotta, meg azt, hogy elad távol szigetekre;
s hogy rézkéssel mindkettőnk füleit lemetéli.
S mink haragos lélekkel eredtünk visszautunkra,
bérünkért dühösen, mit igért volt és nem adott meg.
Ennek a népéhez vagy kedves? Meg se kisérled
vélünk, hogy minden gőgös trósz vesszen egészen
és csúnyán s vele gyermeke és tisztes felesége?"

           Válaszul erre ekép szólt messzeható nagy Apollón:
"Földrázó, csakugyan józanszivünek te se tarthatsz,
hogyha halandókért szállok ki veled viadalra,
kik nyomorult lények, s olyanok csak, mint a fa lombja:
egyszer fölnövekednek, a föld terményein élnek,
másszor hervadnak, s elenyész lelkük; de siessünk,
hagyjuk a küzdelmet: verekedjenek ők maguk ott lenn."

           Szólt és visszafelé fordult: szégyelte erősen,
hogy nagybátyjával verekedjék kézitusában.
Ám huga őt, úrnője vadaknak, szídta erősen,
vadra vadászó Artemisz, és gúnyos szavakat szólt:
"Megfutsz, Messzeható? Átadtad a harc diadalmát
néki egészen? S engeded őt ingyen dicsekedni?
Ostoba, hasztalanul minek is viseled te az íjat?
Már sose halljalak én dicsekedni apánk teremében,
mint ezelőtt szoktál, tömegében az égilakóknak,
hogy viadalra Poszeidáónnal szállani kész vagy."

           Mondta; de mit se felelt neki messzeható nagy Apollón:
ám Kronidész felesége, a tisztes Héra, haragra
gyúltan a Nyílszeretőnek esett, és szídta-gyalázta:
"Hogy mersz énelibém ideállni, te szemtelen eb, te?
nem lesz könnyü, bizony, megvívni erőmmel erődnek,
bár nyilakat hordasz: hisz oroszlán vagy te a nőkhöz,
Zeusz váltott azzá: ő adta, hogy öld le, kit óhajtsz.
Jobb is a bérci tetőn vadakat lenyilazni s az erdők
szarvasait, mint itt derekabbal vívni a harcot.
Ámde ha mégis akarsz küzdelmet kezdeni, tudd meg,
mennyire több vagyok én, hogy erőmhöz mérd az erődet."

           Szólt; s két csuklóját bal kézzel fogta meg ekkor,
jobbjával meg a válláról szakitotta le tegzét:
és mosolyogva ütötte meg őt ezzel füle mellett,
míg vergődött, gyors nyila mind kiesett a tegezből.
Sírva suhant el az istennő most, mint a galamb, ha
ölyv rohamától fél, s tovasurran a sziklaüregbe
elrejtőzni, mivel nem végzete vesznie attól:
sírva ekép surrant tova ő, otthagyta a tegzét.

           Létóhoz meg az Argoszölő szólt így, a vezérlő:
"Én teveled, Létó, sose szállnék harcba: keserves
felleggyűjtő Zeusz feleségeivel tusakodni:
csak dicsekedj tüstént a haláltalan égilakók közt,
hogy győztél iszonyú nagy erőddel rajtam a harcban."

           Szólt; Létó meg a görbe nyilat szedegette a földről,
mert szanaszét szállt mind röpülő por forgatagában;
és miután fölszedte, megindult lánya nyomában:
az pedig ércküszöbű palotáját Zeusznak elérte;
apjának térdére leült, s zokogott: körülötte
rezgett ambrosziás szép köntöse; apja magához
húzta a lányt, s édes nevetéssel kérdeni kezdte:
"Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?"
Erre a szépkoszorús, a Vadűző válaszul így szólt:
"Hitvesed, édesapám, a fehérkaru Héra ütött meg,
ő, ki az égilakókra viszályt és cívakodást hoz."

           Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Phoibosz Apollón meg szent Trója ölébe suhant le:
mert volt gondja a jólépült vár bástyafalára,
végzetük ellen hogy le ne rontsák most az akhájok;
s ment el a többi öröklétű az olümposzi csúcsra:
volt, ki haraggal ment, és volt, aki nagy-dicsekedve;
mind a sötétfelhős atya mellé ült. Akhileusz meg
ölte a trójai harcosokat s a patás paripákat.
Mint amikor füst száll a magasba a tágterü égig,
égő városból, s isten dühe szítja a lángot:
munkát ad mindenkinek és soknak keserű bajt:
így nyujtott Akhileusz munkát és bajt is a trósznak.

           Állt az öreg Priamosz szentelt tornyán a magasban,
és meglátta hatalmas Akhilleuszt: tőle tolongva
szöktek a trójaiak riadottan futva, nem is volt
már erejük: jajjal sietett le a bástya fokáról,
s buzdította a nagynevü őröket ott a falaknál:
"Kézben a tárt kapukat tartsátok, míg az egész nép
nem fut a várba riadtan: tombol már közelünkben,
itt száguld Akhileusz: hiszem én, most jön veszedelmünk.
Majd amikor levegőhöz jutnak, mert ideértek,
zárjátok be megint a remek kapuszárnyat a zárral:
mert félek, hogy e vészes férfi betör falainkon."

           Szólt; s amazok kapukat tártak, závárt megemeltek;
tárt kapuk adtak most menedéket; Phoibosz Apollón
ott kirohant, hogy a vészt tovaűzze a trójaiaktól.
Ők meg a város irányában menekültek a tornyos
bástya felé, porosan, tikkadtan, a harci mezőről:
és Akhileusz hevesen kelevézzel utánuk: a szíve
őrjöngött folyton, dühösen vágyott diadalra.
Nagykapujú Tróját az akháj fiak így beveszik tán,
hogyha Agénór hőst Phoibosz föl nem tüzesíti,
Anténór sarját, ki erős és tisztanevű volt.
Bátorságot adott szívének, az oldala mellé
állt, a halál súlyos kezeit hogy tőle elűzze,
bükkfától betakartan, a ködtől elboritottan.
S ez, mikor ott meglátta a várdúló nagy Akhilleuszt,
megtorpant, s háborgott közben a szíve erősen;
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:
"Jaj nékem, ha tovább szaladok nagyerős Akhileusztól,
arra, amerre a többi szökik zavarodva riadtan,
így is elér engem, s mint gyávát fog lenyakazni:
míg ha hagyom, hogy ezek csapatostul fussanak arrébb
Péleidész Akhileusztól, s én gyors lábbal a faltól
másik irányba szököm, ki a trójai síkra, s elérem
Ídé berkeit, ott rejtőzöm a sűrü bozótban,
s estefelé azután a folyóban megmosakodva,
izzadságomtól szabadulva jövök haza ismét.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Még meglát Akhileusz, mikor arra igyekszem a vártól,
ugrik utánam gyors lábbal, megfog, be is ér már:
s így a halált meg a véget nem tudnom én kikerülni.
Mert iszonyúbb erejű Akhileusz, mint bármelyik ember.
S hátha a város előtt mégiscsak elébe kerülnék:
hisz hegyes érctől tán még ő is megsebesülhet,
lelke csak egy neki is, s mondják, hogy földi halandó:
bárha Kronosz fia Zeusz neki adja a harc diadalmát."

           Szólt, meg is állt és várt Akhileuszra: s a szíve erősen
vágyakozott viadalra kiszállani és tusakodni.
És valamint párduc ha kiront a berek sürüjéből,
és a vadásszal szembekerül, sose fél a szivében
s bár a kutyák csaholását hallja, szaladni nem indul;
s hogyha meg is szúrják, vagy megdobják kelevézzel,
még lándzsától átjártan sem hagy föl a harccal,
míg nem ront a vadászra, vagy az nem sujtja le végkép:
úgy a dicsőnevü Anténór fia, bajnok Agénór,
nem kívánt hátrálni, amíg ki nem állt Akhileusszal.
Teste elé feszitette előre a domboru pajzsot,
s dárdával célzott Akhileuszra, kiáltva ekép szólt:
"Már bizonyára remélte a szíved, fényes Akhilleusz,
hogy ma fogod várát feldúlni a trójaiaknak;
ostoba, hisz nagyon is sok baj lesz még körülötte:
mert sok erős harcos van a várban, mink, akik abban
drága szülőinkért, feleségünkért, gyerekünkért
küzdünk és védjük: te meg itt töltöd be a sorsod,
bármíly rettenetes, nagybátorságu vitéz vagy."

           Szólt, s a hegyes kelevézt súlyos keze elhajitotta;
s célba talált, mert térde alatt megütötte a lábát;
szörnyü nagyot zendült körülötte az újonan ónból
készített lábvért: az az érc meg visszaverődött,
át nem fúrta, mivel megvédte az isten-ajándék.
Péleidész támadt most isteni bajnok Agénór
ellen: csakhogy győzelmet nem adott neki Phoibosz,
mert kiragadta Agénórt, és sürü ködbe takarta,
s háboritatlanul elküldötte a harc mezejéről.
S Péleiónt csellel csalogatta tovább a csapattól:
bajnok Agénórnak képét öltötte magára
s lába elé odaállt; Akhileusz pedig űzte rohanva.
S míg ez a búzaadó síkon kergette Apollónt,
mélyörvényü Szkamandroszhoz kanyarodva, s az isten
mindig előtte szaladt kicsivel, bűvölte cselével,
hogy szakadatlanul azt gondolta, beéri azonnal:
addig a trójaiak riadottan futva beértek
boldog örömmel a várba; s a vár megtelt a szökőkkel.
Nem mertek kívül maradozni a váron, a bástyán,
hogy várják egymást, s megtudják, kik menekültek,
kik pusztultak előbb: de omolt befelé valamennyi,
boldog örömmel, akit megmentett térde s a lába.

HUSZONKETTEDIK ÉNEK
HEKTÓR HALÁLA

           Félve szaladtak a várban szerte, akárcsak az őzek;
ittak, a szomjukat oltották, testük veritékét
hűtve, a szép párkánynak dőltek; míg az akhájok
vállrafeszült pajzzsal közelebb törtettek a falhoz.
Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet
trójai bástya előtt a mezőn, Szkaiai kapujánál.
Ekkor a Péleidészhez ekép szólt Phoibosz Apollón:
"Fürge, futó lábbal, Péleusz fia, mondd, minek űzöl?
Földilakó létedre miért kergetsz örök istent?
Nem látod, ki vagyok, csak dúlsz-fúlsz nagy haragodban.
Lám, nincs gondod a trójaiak riadott seregére,
mely teelőled a várba szökött, te meg erre kitértél:
engem ugyan le nem ölsz, hisz rajtam nem fog a végzet."

           Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
"Rászedtél, Nyilazó, leg-ölőbb isten, te: a faltól
erre lecsaltál; bár sok trószt mart volna fogával
földbe előbb, semmint Trójába kerül menekülve.
Nagy hírtől fosztottál meg, s kiemelted a bajból
könnyen a trósz sereget, nem féltél nagy haragomtól:
megbosszulnám ezt rajtad, csak volna erőm rá!"

           Szólt, és Trója felé tovaszökkent büszke haraggal,
gyorsan, akárcsak a díjszerző ló száll szekerével,
könnyeden, úgy, ahogy az rohan át kifeszülve a síkon,
lábát és térdét Akhileusz oly gyorsan emelte.

           Őt legelőbb az öreg Priamosz szeme látta meg ekkor,
hogy robogott a mezőn s ragyogott, mint csillag az égen,
mely kora ősszel kél: s tündöklő szép sugarakkal
süt le a sok csillag seregéből éji fejéskor,
s Órión ebe néven hívják őt a halandók:
legragyogóbb csillag, de nagyon rossz jel, mivel oly nagy
forrólázzal emészti a gyarló földilakókat:
így ragyogott Akhileusz mellén futtában a vértje.
Följajdult az öreg, s verdeste fejét a kezével;
majd a magasba emelte kezét, keseregve kiáltott,
úgy kérlelte szerette fiát: de az állt a kapuknál,
és dühösen vágyott Akhileusszal megverekedni.
Szólt az öreg hozzá, könnyek közt tárta ki karját:

           "Drága fiam, Hektór, egyedül be ne várd ama férfit,
távol a társaktól, hogy a végzetedet be ne töltsed
nyomban, mert Akhileusz leterít: hisz sokkal erősebb.
Jaj, a gonosz, csak aként kedvelnék isteneink is,
mint én: akkor azonnal ebek s keselyűk lakomáznák
holttetemét: s ez a gyötrő kín tovaszállna szivemből.
Sok daliás fiusarjamtól fosztott meg Akhilleusz,
ezt átdöfte, amazt távol szigetekre eladta.
S most is két fiamat, Polüdórószt s véle Lükáónt
nem fedezem föl a trójai várba szorult daliák közt,
kit szép Láothoé, a királynő, szült nekem egykor.
Ám ha a táborban még él két gyermekem, akkor
érccel, arannyal megváltom: van bőven a házban,
mert sok kincset adott lányával a nagynevü Altész.
Hogyha pedig holtak, s Hádész házába hatoltak,
lelkemet és az anyát, a szülőket fájdalom éri.
Mégis, a nép számára a fájdalom úgy rövidebb lesz,
hogyha te meg nem halsz ugyanúgy Akhileusz keze által.
Jer be a várba, fiam, hogy megmentsd bévül a bástyán
Trója fiát s lányát; nagy hírt ne szerezz Akhileusznak,
és kedves szép életedet te magad ne veszítsd el.
Engem, a szánandót is szánj, aki még nyomorultan
bírom eszem, s akit aggságom küszöbén siralomnak
sorsával sorvaszt Kronidész atya, látom előre,
hogy megölik fiam, s eltépik lányaim innen,
s hálótermeimet dúlják, s a kicsiny csecsemőket
földhöz csapkodják a dühöngő harci zsivajban,
s hurcolják menyeim gyilkos kezeikkel a dúlók.
S végül nyers husomon marakodnak tán a kapuknál
kinn a kutyák, miután testemből kard hegyes érce,
vagy kiröpített dárda ragadta magával a lelkem:
s melyeket asztalnál házunk-őrizni neveltem
én magam; itt isznak véremből, s tébolyodottan
nyúlnak el ajtómnál. Hiszen illik az ifjuhoz ez mind,
harcban elesve heverni kemény érc vágta sebekkel,
mert még holttetemén is minden szép, ami látszik:
ámde ha már ősz fürtjeit és őszfürtü szakállát
és a szemérmét mocskolják a kutyák a legyilkolt
vénnek - földilakót ennél keserűbb sosem érhet."

           Szólt az öreg, s ősz hajfürtjét szaggatta fejéről,
tépte vadul, de fiának meg nem győzte a lelkét.
Másrészről pedig anyja nyögött, sürü könnyeket ontva,
fölfedvén kebelét, s emlőjét tartva kezével,
könnyeket ontva beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

           "Hektór, drága fiam, tiszteld ezt, s szánd meg anyádat,
hogyha e gond-csititó emlőt adtam neked egykor,
jusson eszedbe, fiam; s bentről tartsd távol a szörnyű
férfit, jőjj be közénk, ki ne állj tusakodni elébe;
jaj, nyomorult: hisz hogyha megöl, kiterítve az ágyon
én se sirathatlak, te virágom, drága szülöttem,
sem sokajándékú feleséged: messze mitőlünk,
fürge kutyák falnak föl majd az akháji hajóknál."

           Nagy zokogás közt ők így szóltak drága fiukhoz.
így könyörögtek; azonban Hektór lelke szilárd volt:
állt és várt roppant Akhileuszra, ki egyre közelgett.
Mint ahogyan hegyi sárkány vár a közelbejövőre,
ártalmas füveken lakomázott, s mérge elönti,
rettentően néz, tekeregve a sziklaüregnél:
úgy Hektór sose-csillapodó, heves indulatában
nem hátrált, ragyogó paizsát támasztva a falnak;
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

           "Jaj nekem, íme, ha visszamegyek várunkba kapunkon,
Púlüdamász fog először szídni-gyalázni, ki kért rá,
hogy seregünket a várba vezessem még ama vészes
éjjel, amelyen a hős Akhileusz fölkelt a csatára.
Nem hallgattam rá, noha jobb lett volna valóban!
Most hogy olyan sokakat veszitettem el őrületemben,
tartok a trószoktól s nagyuszályú trójai nőktől,
még valamely nálam hitványabb íly szavakat szól:
»Hektór, bízva magában, a népét elveszitette!«
Ezt mondják; de hiszen sokkal jobb lesz nekem akkor
megverekednem Akhilleusszal, s haza győztesen érnem,
vagy pedig ottvesznem, ha dicsően küzdök a várért.
S hátha letenném itt köldökkel-domboru pajzsom
és az erős sisakot, s falhoz támasztva a dárdám,
úgy mennék a dicsőnevü hős Akhileusznak elébe,
és odaígérném Helenét s vele mindama kincset,
mit csak Alexandrosz hordott el a görbe hajókon
Trója felé, hisz a cívódásnak kezdete ez volt;
Átreidáknak adom, hordják el, s minden akhájnak
más-más kincset adok, valamit csak rejt ez a város:
és meg is esketnék rá minden trójai vént, hogy
nem rejt el semmit, de elosztunk kétfele minden
kincset, amit csak e hőnszeretett város fala őriz.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Úgy ne legyen, hogy elébe megyek, s ő nem könyörül meg,
nem becsül, ámde megöl, ha mezítelen állok elébe,
könnyen, akárcsak egy asszonyt, mert levetettem a fegyvert.
Véle bizony lehetetlen a szikláról vagy a tölgyről
szólni csevegve, miként a leány meg az ifju szokása,
mint ahogyan hajadonlány szól csevegőn a legénnyel.
Sokkal jobb mennél hamarabb nekivágni a harcnak:
lássuk: olümposzi Zeusz melyikünknek nyujt diadalmat."

           Így töprengett s várt; Akhileusz meg jött közelébe,
mint maga Árész jő, a sisakrázó, a csatázó;
Pélion ormán nőtt iszonyú kőris-kelevézét
rázta a válla fölött, s körülötte az érc ragyogott, mint
fennlobogó tűzláng, vagy mint hajnalba kelő nap.
Megremegett Hektór, amikor meglátta, bevárni
már nem merte, a várkapu mellől félve futott el.
És Akhileusz, gyors lábában bizakodva, rohant rá.
Mint hegyek ölyve, a legsebesebb valamennyi madár közt,
félénkszívü galambra vadászik, könnyü rohammal:
s ez ki-kitör remegőn, hanem az víjjogva közelget,
sűrűn csapva le rá, mivel űzi utána a lelke:
így támadt Akhileusz egyenest neki: Trója falánál
félve futott Hektór; és térdét gyorsan emelte.
Ekkor az őrhely előtt, meg a szellős vadfügefánál
végig a fal mellett, a szekérúton száguldtak:
és odaértek a kettős szépvizü kúthoz, ahonnan
mélyörvényü Szkamandrosz két forrása előtör.
Egy forrás langyos vízzel bugyog, és körülötte
száll a magasba a gőz, mint füst, ha lobognak a lángok;
másiknak vize nyáron hűvös, akárcsak a jégnek
zápora, vagy mint hó, vagy mint kristályba fagyott víz.
Ott vannak közelükben a szépkövezésü medencék,
jó széles gödrök, melyekben a drága ruhákat
trójaiak feleségei és szép lányai mosták
régen, békében, mielőtt az akháj sereg eljött.
Erre rohantak el ők, menekülve ez, űzve a másik;
nem hitvány a futó, de az űző még derekabb volt
és gyors; mert nem is áldozat-állatot és nem ökörbőrt
kívántak, mely a gyors versenyző férfiu díja,
ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak.
Mint ha patás versenyparipák vágtatnak a jelző
cél-oszlop körül: és nagy díj vár ott a nyerőre,
drága triposz, vagy nő, ha halottat tisztel a verseny:
éppígy örvénylettek ezek sebesen Priamosznak
vára körül háromszor: az isten mind odanézett.
S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször.

           "Jaj, be nagyon szeretett férfit látok szemeimmel,
mint űzik bástyák körül őt: sír bennem a lélek
Hektórért, ki ökörcombot sokat égete nékem,
sokvölgyű Ídé tetején, máskor meg a várnak
legmagasán: és most ott űzi a fényes Akhilleusz
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén.
Istenek, ezt fontoljátok meg, döntsetek ebben,
mentsük-e őt ki a végromlásból, vagy pedig immár
hagyjuk, hogy, noha hős, végleg letiporja Akhilleusz?"

           Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Mit mondtál, te sötétfelhős, ragyogó-villámú
édesapánk? A halandót, régen sorsnak-adottat
újra föloldoznád a riasztóhangu haláltól?
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük."

           Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
"Bátran, Trítogeneia, derék lányom: hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok:
tedd csak, amit jónak tart elméd, és ne habozzál."

           Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét.
Útnak eredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.

           Hektórt gyors Akhileusz ezalatt folyton nyomon űzte.
Mint amikor szarvasborjat ver az eb föl az erdőn
fektéből, s azután völgyön-szakadékokon űzi;
és ha az elrejtőzik a sűrübe búva riadtan,
addig inal szimatolva, amíg föl nem leli újra:
így Hektór se tudott elbujni a gyors Akhileusztól,
mert valahányszor a dardanidák kapujának iramlott,
hogy nekifutva a jólépült tornyokhoz elérjen,
honnan a társak tán föntről óvnák nyilaikkal -
mindig elébe csapott Akhileusz, s nekiűzte a síknak
újra: pedig sebesen surrant a torony fele folyton.
Mint aki álmában kerget valakit, de hiába:
mert nem tud menekülni amaz, de nem éri be ez sem:
így nem tudta elérni az őt, s ő sem tovaszökni.
Mégis, a végzettől Hektór most hogy szabadul meg,
hogyha nem áll oda még egyszer, legutolszor Apollón,
oldala mellé, hogy térdét, erejét tüzesítse?
Népe felé tiltón intett Akhileusz a fejével,
hogy keserű nyilait Hektórra ne lőjje ki senki:
el ne rabolja a hírt, és második ő ne maradjon.
Végül amint negyedízbe kerültek már a kutakhoz,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt, s a magasba emelte
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba:
Hektórét meg Akhilleuszét, s tartotta közepén
ő maga: és Hektór végzet-teli napja lesűllyedt
Hádész háza felé; elhagyta azonnal Apollón.
S most Akhileuszhoz ment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Most bízzunk, Zeusznak kedves, ragyogó nagy Akhilleusz,
abban, hogy nagy hírt hordunk az akháji hajókhoz,
Hektórt elpusztítva, akármíly éhes a harcra.
Ő most már többé mielőlünk nem menekülhet,
bárhogyan is kínlódik a messzeható nagy Apollón,
pajzsos Zeusz atya lába előtt fetrengve a földön.
Állj meg most, és fujd ki magad: hanem én odalépek
Hektórhoz, s majd ráveszem őt, hogy a harcra kiálljon."

           Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel:
érchegyü dárdájának dőlt, egyhelybe megállott.
Pallasz meg tovaszállt, s utolérte az isteni Hektórt,
s Déiphoboszhoz volt érc-hangra s alakra hasonló.
Oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
"Testvérem, be nagyon rég üldöz a fényes Akhilleusz,
fürge futó lábbal, Priamosz városfala mentén;
most már álljunk meg, s kergessük vissza mi ketten."

           Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Déiphobosz, téged szeretett legjobban a szívem
mind közt, kit Priamosz s Hekabé testvéremül adtak:
most azután érzem: még jobban tisztel a lelkem,
mert amikor megláttál, mertél messze kijönni
értem a bástya mögül; míg, lám, odabent ül a többi."

           Másodszor szólt most a bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Testvérem, hisz apánk meg anyánk kérlelve karolta
hosszan a térdemet, és körben könyörögtek a társak,
hogy ki ne jőjjek (mert mind ennyire félnek a várban):
csakhogy az én lelkem gyötrő gyász marta belülről.
Hát csak harcoljunk hevesen, csöppet se kiméljük
dárdáinkat; hadd lássuk: tud-e minket Akhilleusz
elpusztítani és véres zsákmánnyal eredni
görbe hajóikhoz, vagy dárdád dönti halálba."

           Így szólt, és ravaszul vezetett a bagolyszemü Pallasz.
Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
szólt a sisakrázó Hektór Akhileuszhoz először:

           "Nem futok én, Péleusz fia, már, ahogy eddig, előled:
háromszor menekültem a vár körül, és rohamodra
féltem várni, de most már lelkem küld, hogy elébed
álljak a harcban, akár leigázlak, akár lehanyatlok.
Rajta, az isteneket hívjuk tanukul, kik a legjobb
őrzők és tanuk is lesznek, ha kimondjuk az esküt:
nem csonkítlak meg csúnyán, ha a harc diadalmát
Zeusz nekem adja, s a lelkedet én veszem el viadalban:
ám miután leveszem rólad szép fegyveredet mind,
holttetemed kiadom: te is így tégy vélem, Akhilleusz."

           Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
"Gyűlöletes Hektór, ne beszélj nekem eskükötésről.
Mert nincs szerződés az oroszlán s emberi faj közt,
és sosem ért egyet lelkében a farkas, a bárány,
mert egymás ellen gonoszat terveznek örökké:
így köztünk se lehet se barátság, sem pedig eskü,
szerződés, míg egy közülünk nem hull el a harcban,
vérrel elégítvén ki Arészt, a szilárd csatavívót.
Minden erődet idézd hát föl: most kell a csatában
bátornak lenned s derekasnak a dárdavetésben.
Nem menekülhetsz már, gyorsan fog Pallasz Athéné
dárdámmal leigázni: bizony, most lesz lakolásod
mindama társaimért, akiket dárdád dühe ölt meg."

           Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette:
ám ragyogó Hektór, jól látva, hamar kikerülte:
mert lebukott, és fönt röppent el az érchegyü dárda,
s földbe csapott, de kihúzta Athéné és Akhileusznak
adta megint; Hektór, nép pásztora, észre se vette.
Hektór ekkor a tisztanevű Akhileuszhoz ekép szólt:

           "Elvétetted, Akhilleusz, isteni hős, ki a sorsom
Zeusztól meg nem tudhattad, pedig így dicsekedtél;
hát csak ügyes fecsegő voltál, szavak elcsavarója,
hogy megijedve feledjem a harcot s harcierőmet.
Csakhogy nem szaladok, nem ütöd hátamba a dárdát,
rád rohanok csatavággyal, s döfd mellembe, ha isten
részedül adta; de most te kerüld ki az én kelevézem
ércét; bár befogadnád azt testedbe egészen:
könnyebb lenne a háboru rögtön a trójaiaknak,
hogyha te pusztulnál: te vagy itt legfőbb veszedelmünk."

           Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Péleidész pajzsát nem vétve találta középen:
messze lepattant onnan az érc: Hektór dühre lobbant,
gyors lövedéke amért a kezéből hasztalanul szállt:
állt lesütött szemmel, kifogyott kőris-kelevéze:
hát a fehérpajzsos deli Déiphoboszra kiáltott,
hogy kelevézt adjon: hanem ez nem volt közelében.
Ekkor a szívében sorsát meglátva kiáltott:

           "Jaj; hát isteneink elhívtak már a halálba.
Azt hittem, hogy az oldalamon van Déiphobosz hős,
csakhogy a bástya mögött áll ő; így csalt meg Athéné.
Íme, a csúnya halál közelít, nincs messze valóban;
nem menekülhetek el: mert már rég kedves a vesztem
Zeusznak s messzelövő sarjának, akik segitettek,
szívből védtek előbb; de a sorsom mégis elér most.
Csak legalább gyáván s hír nélkül hullni ne kelljen:
végső nagy tettem tudják meg a megszületendők!"

           Így szólt, és rántotta ki nyomban a jóhegyü kardot,
széles erős kardját, mely csüngött oldala mellett;
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas,
mely a viharterhes felhőkből surran a síkra
s gyönge kicsiny bárányt, lapuló nyulat elragad onnan:
így támadt Hektór, forgatta a jóhegyü kardot.
Rárontott Akhileusz is: erővel telt meg a lelke:
mesterien remekelt gyönyörű pajzsát feszitette
melle elé; lengett ragyogó, négyormu sisakja,
lóforgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte,
mit köribé sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból.
Mint ha a többi közül kiemelkedik éji fejéskor
Esthajnal szép csillaga, mely legszebb a nagy égen:
így ragyogott a sugár nagy Akhilleusz dárdahegyéről;
jobbjával csóválta, a hős Hektórra dühödve,
s nézte a szép testet, hol sérthetné a leginkább.
Annak a testét meg végig betakarta a szép vért,
mit Patroklosz hőserejét leteperve, elorzott.
Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól,
torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek:
ebbe ütötte a lándzsáját a heves nagy Akhilleusz;
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra:
gégéjét a nehéz érc mégsem vágta keresztül,
hogy nagy Akhilleuszhoz tudjon még szólni szavával.
Porba rogyott; s dicsekedve beszélt mellette Akhilleusz:

           "Hektór, azt hitted, míg Patrokloszt kiraboltad,
hogy te magad menekülsz, és engem semmibe vettél,
mert távol voltam: te bolond, hisz sokkal erősebb
bosszúlóul a görbe hajóknál hátramaradtam,
s térdedet, íme, megoldtam; ebek s keselyűk hada tép szét
téged rútul, s őt elhamvasztják az akhájok."

           Néki sisakrázó Hektór bágyadva ekép szólt:
"Kérlek a lelkedre, s térdedre is és szüleidre,
rajtam akháj ebeket lakomázni ne hagyj a hajóknál:
vedd inkább az aranykincset meg a sok rezet értem,
mit neked édesapám és úrnő édesanyám ad:
s add ki nekik tetemem, hogy a trójai férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik."

           Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
"Sem térdemre ne kérj engem, kutya, sem szüleimre.
Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél.
Most a kutyákat már nem akad, ki elűzze fejedtől,
még ha akár tízszer, hússzor mérnék ki a díjad
és idehordoznák elibém, még többet igérve:
meg ha saját tested súlyát hozná el aranyban
Dardanidész Priamosz, még úgy sem tesz kerevetre
édesanyád, aki szült, hogy majd keseregve sirasson,
mert a kutyák s keselyűk fognak fölfalni egészen."
Erre sisakrázó Hektór szólt néki halódva:
"Jól ismertelek én; nem hittem, hogy szavaimmal
meghatlak: hisz vasból van kebeledben a szíved.
Gondold meg: ne legyek néked majd isteni átok
aznap, hogy Parisz és vele együtt Phoibosz Apollón,
bármi vitéz vagy is, elpusztít Szkaiai kapujánál."

           És amidőn így szólt, a halálnak vége borult rá:
lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészba lesurrant,
sorsán sírva, s az ifjúságot, erőt odahagyva.
S még a halotthoz is így szólt ekkor a bajnok Akhilleusz:

           "Halj meg: s én a halált akkor fogadom, mikor énrám
Zeusz atya küldi el azt, meg a többi haláltalan isten."

           Mondta, s az érckelevézt kiragadta a holt teteméből;
arrébb tette le, majd válláról húzta le véres
fegyvereit. Köribé tódultak a többi akhájok,
bámulták, hogy míly szép termete és az alakja
Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

           "Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,
mint amikor lobogó tüzeket hajigált a hajókra."

           Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.
Megfosztotta a vértjétől őt fürge Akhilleusz,
majd az akhájok elé állt, és szárnyas szavakat szólt:

           "Kedvesek, argoszi nép fejedelmei és vezetői,
most, hogy az istenek ezt a vitézt leigázni megadták,
őt, ki nekünk több bajt okozott, mint együtt a többi:
rajta, tegyünk próbát fegyverrel a városuk alján,
hadd tudjuk meg, most mi a tervük a trójaiaknak;
elhagyják-e magas váruk, miután elesett ő,
vagy, noha nincs már Hektór, benne maradni akarnak.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Fekszik a gályáknál siratatlan s eltemetetlen
Patroklosz: pedig őt el nem feledem soha, mígcsak
élek az élők közt s jó térdem emelni tudom még;
s Hádész házában ha felejtés hull is a holtra,
én ott is fogok emlékezni a drága barátra.
Rajta, akháj ifjak, paiéónt zengve siessünk
vissza a görbe hajókhoz, s ezt vigyük arra magunkkal:
nagy viadalt vívtunk ki: megöltük az isteni Hektórt,
őt, akihez mint istenhez könyörögtek a trószok."

           Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
mert inait mindkét lábán átfúrta egészen,
sarkától a bokáig, ökörbőrt vont azon által,
s fejjel a porban hogy hurcolja, szekérre kötözte:
fölhágott maga is, fölrakta a nagyszerü fegyvert,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
por gomolyult a továbbhurcolt tetem útja nyomában,
éjszinü fürtje elomlott, egykor szép feje mélyen
porba merült: mert Zeusz odaadta a rosszakaróknak
immár, hogy megcsúfolják őt otthona földjén.
Így azután feje porral lett tele: most pedig anyja
tépte haját, ragyogó fátylát pedig elhajitotta
messzire, és szörnyen följajdult, látva szülöttét.
Apja, a kedves is így zokogott, körülötte a népet
rázta a nagy sírás, fölverte nyögésük a várost:
éppenolyan volt ez, minthogyha a trójai büszke
fellegvár hamuvá lett volna egészen a tűztől.
Csak nehezen tudták fékezni az agg fejedelmet,
hogy haragos nagy gyászában ki ne rontson a várból:
esdekelőn szólt mindjükhöz, fetrengve a trágyán,
néven szólongatva külön-külön is valamennyit:

           "Hagyjatok, édeseim, bármint aggódtok is értem,
hadd megyek én el a városból az akháji hajókhoz:
hogy kérleljem a rémületeskezü szörnyeteg embert,
agg koromat tán még ő is tisztelve tekinti
és könyörül: hiszen őneki éppen ilyenkoru apja
van, Péleusz, ki a trójaiak vesztére nevelte
sarját, ámde a legtöbb kínt rám mérte közöttünk:
mert oly sok viruló fiamat sujtotta halállal.
Annyira mindet sem siratom, noha búsulok értük,
mint emez egy Hektórt, akiért Hádészba taszít majd
engem az éles kín; halt volna meg itt a karomban:
eltelhettünk volna a sírással, zokogással,
anyja, a balsorsú nyomorult, aki szülte, meg én is."

           Így szólt jajszóval; körülötte nyögött az egész nép;
s trósz nők közt Hekabé kezdett panaszos zokogásba:

           "Gyermekem! én nyomorult, minek éljek, tűrni keservet,
hogyha te meghaltál? te, ki éjjel s nappal a várban
büszke dicsőségem voltál, mert védted a nőket,
védted a férfiakat Trójában, s mintha csak isten
volnál, tiszteltek: hisz nékik drága dicsőség
voltál, míg éltél, de elért a halál meg a végzet."

           Sírva eképen szólt. Hektór felesége pedig még
mit se tudott: mert még nem vitte igazszavu hírnök
néki a hírt, hogy férje kapun kívül maradott lent:
most szövetet szőtt épp, zugolyában a nagy palotának,
csillámló kétrétü ruhát, sok tarka virággal:
széphaju szolgaleányainak pedig adta parancsát,
hogy nagy edényt tegyenek föl a tűzre: az isteni Hektórt
várja meleg fürdő, amikor hazatér a csatából;
balga, ki nem sejtette, hogy őt Akhileusz keze által,
távol a fürdőtől, leigázta a fényes Athéné.
Csakhogy a bástya felől meghallva a jajt meg a sírást,
megremegett, és földre esett le a cséve kezéből:
széphaju szolgaleányaihoz pedig íly szavakat szólt:

           "Kettőtök jőjjön, lássam, mi esett a kapuknál:
mert hallottam anyósom hangját: s íme, a szívem
már torkom fele ver kebelemben, lent meg a térdem
megdermed: Priamosz fiait közel éri a baj tán.
Bárcsak a hír sose érne fülembe; de rettegek attól,
hogy bátor Hektórt elvágta a fényes Akhilleusz
várunktól, egyedül s most üldözi messze a síkon;
s vészokozó bátorságát megszűnteti immár,
mely őt űzte, hiszen sohasem maradott a sereg közt,
messze előrerohant, sose hátrált senki elől sem."

           Szólt, s a teremből mainászként kirohant a szabadba,
míg szive vert hevesen; vele mentek a szolgaleányok.
És miután odaért a tömegbe, a bástya fokához,
állva maradt a falon s szétnézett: s látta, amint őt
vonszolják a mezőn: a sebes paripák kegyeletlen
hurcolják az akháj öblös gályák közelébe.
Andromakhé szemeit sűrű éj lepte be nyomban:
hátrahanyatlott bágyadtan, s elhagyta a lélek.
És ragyogó ékét mind messzire szórta fejéről:
csattokat és homlok-szalagot meg a haj szoritóját,
és fátylát, mely ajándék volt arany Aphroditétól
aznap, hogy ragyogósisakú Hektór hazavitte
Éeitón házából őt nagy nászadományért.
Sógornők, ángyok sűrű sora állt körülötte,
és fölfogták őt, aki vágyakozott a halálra.
S hogy föllélegzett, s megtért kebelébe a lélek,
tört hangon zokogott, ezt mondta a trójai nők közt:

           "Hektór! én nyomorult! így hát egy sorsra születtünk
mindketten: Priamosz házában, Trója ölén te,
én meg Thébában, sürüerdős nagy Plakosz alján,
Éetiónnál: ő táplált, amikor kicsi voltam,
sorsvertet balsorsu; minek nemzett a világra?
Most te leszállsz Hádész házába, a földnek ölébe,
és itt hagysz engem, keserű bánatba merülten
házad ölén, özvegységben; s a fiunk csecsemő még,
kit szültünk, nyomorultak: mert nem lesz neki, Hektór,
gyámolitója, hisz elvesztél; sem néked e gyermek.
S könnyes akháj viadalmakból ha meg is menekül majd,
mégis csak robot és siralom lesz része ezentúl
néki, mivel mezejét mások szántják el erővel.
Mert hisz a sors megfosztja barátaitól is az árvát:
mindig földresütött szemmel jár, könnyes az arca.
Apja barátaihoz jár el nyomorában a gyermek,
és ennek köpenyét, meghúzza amannak az ingét:
és aki megkönyörül, poharát kissé odanyujtja,
s éri a nedv a fiú ajakát, de nem éri az ínyét.
S tán kinek apja is él, elkergeti őt az ebédtől,
megveri öklével, támadja goromba beszéddel:
»Eltakarodj, az apád miközöttünk nem lakomázik!«
S majd könnyes szemmel fut a gyermek az özvegy anyához,
Asztüanax, ki előbb apjának térdein ülve
mást nem evett, csak birkavelőt s a juhok java húsát:
és ha elálmosodott s odahagyta a gyermeki játszást:
akkor az ágyában szunnyadt, vagy a dajka ölében,
jó puha párnákon, s szive eltelt édes örömmel.
Most majd csak szenved, megfosztva a drága apától
Asztüanax, kit a trójaiak tiszteltek e névvel:
mert egyedül védted váruk kapuját meg a bástyát.
Téged a görbe hajók mellett, távol szüleidtől
majd nyüzsgő férgek falnak, miután a kutyák már
meztelenül téptek: pedig itthon fekszenek ékes
könnyü ruháid, szép hímzései női kezeknek.
Én ezeket most mind lobogó lángokba hajítom,
nincs rájuk szükség, hisz bennük már sose fekszel,
ámde dicsőségedre a trószok, a trójai nők közt."

Szólt és felzokogott; vele sírtak a trójai nők is.

HUSZONHARMADIK ÉNEK
VERSENYEK PATROKLOSZ TISZTELETÉRE

           Így jajgattak azok várukban; míg az akhájok,
hogy lejutottak a Hellészpontoszhoz s a hajókhoz,
szétszéledtek: mind a saját bárkája felé ment;
csakhogy a mürmidonok seregét nem hagyta Akhilleusz
oszlani, harc-szerető társakhoz ilyen szavakat szólt:

           "Gyorslovu mürmidonok, szeretett sok jó haditársam,
még a patás lovakat ki ne fogjátok szekerünkből,
járuljunk kocsival, lóval közelébe, siratni
Patrokloszt: hiszen íly tisztesség jár a halottnak.
Majd miután örömünket leltük a bús zokogásban,
akkor majd kifogunk s mindannyian itt lakomázunk."

           Szólt; mind felzokogott; s Akhileusz kezdette a sírást.
Hosszusörényü lovát háromszor a holt körül űzte
mind, és sírt: Thetisz ébresztett vágyat zokogásra.
Ázott ott a föveny könnyektől, fegyverük ázott,
oly riadalmas harcos volt, kit vágyva sirattak.
Köztük Péleidész kezdett panaszos zokogásba,
s férfiölő keze ott nyugodott kebelén a barátnak:

           "Örvendj, Patroklosz, még Hádész háza ölén is:
most mindent megadok néked, mit előbb megigértem,
nyersen adom Hektórt, idevonszolván, az ebeknek,
s itt nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád
mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban."

           Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
Patroklosz kerevetje előtt teritette a porba
arccal; míg minden fegyvert levetettek a társak,
érceset és ragyogót; nyeritő lovukat meg eloldták.
És odaültek a gyors Akhileusz bárkája elé mind
rengetegen: s Akhileusz osztotta a nagyszerü bő tort.
Sok hószínü barom hörgött, mert vassal a torkát
elvágták, mekegő kecskék, juhok is seregestül;
sorra fehérfogu sertés is hájban-virulóan
pörköltetni feszült Héphaisztosz lángja fölébe;
és a tetem mellett körben vér folyt ki vederszám.