Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig
nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak:
mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz.
Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet
téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya,
hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded.
S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt
megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst."

           Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted;
bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak
még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még.
Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek.
Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra:
úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten,
hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve."

           Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő;
hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva.
Elszomorodtak Zeusz házában az égilakók mind.
Köztük a híres-ügyes Héphaisztosz szólt legelőször,
hogy szeretett anyját vídítsa, fehérkaru Hérát:

           "Hej, be gyalázatos ügy, többé már tűrni se tudjuk,
hogy ti halandókért civakodjatok ennyire ketten,
íly zajt verve az isteni nép közt; jó lakománknak
édessége is elvész már, mert győz a silányság.
Hát így intem anyám, akiben van amúgy is okosság:
csak járjon kedvében Zeusznak, kedves apánknak,
hogy vele újra ne cívódjék, ne zavarja az asztalt.
Mert ha akarna a villámló nagy Olümposzi minket
székünkből letaszítani -! hisz mind közt legerősebb.
Fordulj hát hozzá hízelgőhangu szavakkal:
nyomban utána kegyes lesz majd az Olümposzi hozzánk."

           Szólt és fölpattant: szeretett anyjának a kettős
serleget átnyujtotta kezébe, s ilyen szavakat szólt:

           "Tűrj, fékezd magad, édesanyám, noha kínoz a bánat,
hogy sose lássam, amint téged, kit kedvel a szívem,
vernek: mert megvédeni én, bármint busulok majd,
nem tudlak: harcolni nehéz az Olümposzi ellen.
Egyszer már, amikor meg akartalak ellene óvni,
elhajitott, lábamnál fogva, az égi küszöbről:
és az egész napon át hullottam napnyugovásig,
Lémnoszban lent értem a földet, s már alig éltem:
gonddal a szintisz férfiak ott szedtek föl a földről."

           Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő,
és mosolyogva a serleget át is vette fiától.
Ez meg az égilakóknak mind töltötte az édes
nektárt, jobbra haladt, meregette a nagy keverőből.
És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog
istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.

           Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
és lelkük nem volt híjával a dús lakomának,
sem gyönyörű lantnak, melyet Phoibosz keze tartott,
Múzsáknak se, kik elragadó dalukat feleselték.

           És miután lebukott tündöklő fénye a napnak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába,
ott, hol mindegyiküknek házat a nagynevü sánta
Héphaisztosz remekelt egykor, leleményes eszével.
S ment kerevetje felé az olümposzi mennykövező Zeusz,
hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom:
ott lepihent, s mellé az aranyló trónusu Héra.

MÁSODIK ÉNEK
AGAMEMNÓN ÁLMA
A NÉPGYŰLÉS
A HAJÓK FELSOROLÁSA

           Minden más isten s minden jó hadszekeres hős
végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes
álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt,
és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.
És az a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek,
hogy gonosz álomképet küld le az Átreidészra;
hát ezt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

           "Fuss csak a fürge akháji hajók fele, fuss, gonosz Álom:
s ott sátrába siess Agamemnón Átreidésznak,
hogy neki mindent, mit rád bízok, pontosan elmondj:
szólítsd föl, hogy a fürtös akhájt fegyverbe hivassa,
mind az egész sereget: mert most vehetik be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra."

           Szólt; s miután hallotta a szót, illant is az Álom;
és az akhájok gyors gályáihoz ért el azonnal.
Átreidész Agamemnónhoz ment: sátra ölében
lelte: aludt már, ambrosziás szender boritotta.
Néleusz gyermeke képében lépett a fejéhez,
Nesztóréban, akit minden vén közt a leginkább
tisztelt Átreidész; s ezt mondta az isteni Álom:

           "Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben, s el ne ragadjon
majd feledés azután, hogy a mézizü álom elenged."

           Így szólt és elment, s a királyt ott hagyta magára:
hadd tervelje, mi nem volt úgysem teljesülendő:
hisz Priamosz várát még aznap vélte bevenni
balgatagon: sejtelme se volt, hogy Zeusz mit akar még.
Mert az sok kínnal, sóhajjal akarta gyötörni
még ezután is a trószt s danaoszt heves ütközetekben.
Felserkent: de a szent hang még körülötte kavargott.
Majd föl is ült ágyán, s fölvette a szép puha, most-szőtt
inget, s inge fölé széles köpenyét köritette;
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
apjától örökölt örökös jogarát fölemelte,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

           Fölhágott az olümposzi bércre az isteni Hajnal,
hogy hirdesse a fényt Zeusznak meg az égilakóknak;
s ő csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, amazok gyorsan gyülekeztek.
És legelőször a nagyszivü vének harci tanácsa
ült le, Pülosz-beli úr Nesztór bárkája tövében;
összehiván ezeket, tervét okosan szövögette:

           "Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg
ambrosziás éjben, s a leginkább, láttam, a fényes
nagy Nesztórhoz volt termetre s alakra hasonló.
És odaállt a fejemhez, s hozzám íly szavakat szólt:
»Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát; nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben.« Mondta s utána
elröppent; s eleresztett engem a mézizü álom.
Lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.
Én próbára teszem szavaimmal előbb, ahogy illik,
s azt mondom, hogy a sokpadu gályákkal meneküljünk:
míg ti marasszátok szavatokkal emitt is, amott is."

           Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

           "Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
hogyha ez álomképről más szólt volna közöttünk,
úgy vélnők, hazudik, s még inkább visszariadnánk:
ám az látta, ki büszkén vallja, hogy ő a legelső;
lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat."

           Így szólt és legelől indult kifelé a tanácsból.
Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott,
mind a jogart tartó fejedelmek; a nép meg özönlött.
Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére; s a Hír, Kronidész küldötte közöttük
lángrakapott, sürgette előre az egybejövőket:
megbolydult a tömeg, s jajdult föl a föld is alattuk,
hogy helyük elfoglalták; zaj kélt; járt rivalogva
föl-le kilenc hírnök, s fékezte a népet: a lármát
szűnteti tán s hallgat sok Zeusz-táplálta királyra.
Nagy nehezen le is ültek mind, egyhelybe maradtak,
és a zaj is megszűnt; fölkelt a király; Agamemnón,
tartva királyi jogart, mit Héphaisztosz keze munkált.
Azt Héphaisztosz Zeusznak ajándékozta, az úrnak,
Zeusz meg a hírnöknek, Hermésznek, az Argoszölőnek,
nagy Hermész pedig adta Pelopsznak, a lónevelőnek,
majd odaadta Pelopsz Átreusznak, a népterelőnek;
haldokoló Átreusztól meg dúsnyáju Thüesztész,
kapta Thüesztésztől Agamemnón végül örökbe,
hogy vele sok szigetén legyen úr és argoszi földjén;
rá támaszkodván, ezt mondta az argosziak közt:

           "Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózom:
most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy mi, ilyen sok akháj, íly nagy nép, háboruságunk
hasztalanul vívtuk s harcoltuk ilyen kevesekkel,
és be se végeztük: célunk még most se tünik fel.
Hisz ha talán hű szerződést kötnénk mi a trósszal,
és meg akarnók mindketten számlálni magunkat,
s felsorakoznék Trójának valamennyi lakója,
míg mi tizes csapatokra oszolnánk, harcos akhájok,
s vennénk hozzájuk bortöltögetőül egy-egy trószt,
sok szakaszunknak még mindig nem jutna pohárnok.
Azt mondom, hogy ilyen sokkal több itt az akháj hős,
mint amazok, kik a várban laknak: csakhogy igen sok
városból vannak kelevézrázó segitőik,
visszaszorítanak ők, s nem hagyják, bárhogy akarnám,
jólakosú Troié várát földúlnom egészen.
Íme, kilenc esztendeje tűnt tova nagy Kronidésznak;
már korhadt a hajók deszkája, kötélzete foszlott:
és feleségünk és csacsogó gyerekünk valamennyi
várja a jöttünket palotánkban, míg mi a munkánk
el nem végeztük, melyért oly rég idejöttünk.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk:
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak,
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."

           Szólt; és fölzaklatta az ő kebelükben a lelket;
mindnek a nép sora közt, aki nem hallotta a tervet.
Mozdult gyűlésük, valamint a magashegyü hullám
Íkari tengerben, ha megűzi Notosz meg az Eurosz,
Zeusz atya sok felhője közül rácsapva az árra.
Vagy mint hogyha magas búzán Zephürosz szele száguld,
rádől s fut sebesen, s bólongat a búzakalász mind:
úgy mozdult meg a nagy gyűlés: valamennyi rivalgó
zajjal tört a hajók fele: mindnek lába alatt por
fellege szállt: egymást bíztatva parancsokat adtak,
hogy húzzák a hajót, vonják ki az isteni vízre;
árkot tisztítgattak: az égig elért a honukba
vágyakozók zaja; talpfáit húzták a hajóknak.

           Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
hát így szöknek-e már szeretett földjére honuknak
innen az argosziak, tengernek tágterü hátán?
És diadaljelül itthagynák Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Menj csak az ércinges danaosz daliák seregéhez,
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

           Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan:
útnak eredt, az olümposzi csúcsról alászökkenve:
és az akhájok gyors bárkáit azonnal elérte;
ott Odüszeuszra talált, ki tanácsban Zeusszal egyenlő:
ott állt ez, s nem is érintette a jópadu barna
gályát, mert a szivét-lelkét nagy fájdalom érte.
Hát közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:

           "Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
hát így szöktök-e már szeretett földjére a honnak,
sokpadu gályáknak mind így estek neki nyomban?
És diadalmul hagynátok Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Hát csak eredj tüstént, ne habozz, az akháj csapatokhoz:
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

           Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
futni eredt, köpenyét lehajítva: de ezt fölemelte
hírnöke, Eurübatész, Ithakából-jött követője;
ő maga meg sietett Agamemnón Átreidészhoz,
és örökölt örökös jogarát átvette kezéből,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

           Ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,
oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:

           "Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva;
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a néped is éppúgy.
Nem tudjátok jól szándékát Átreidésznak:
próba alá veti most, később majd bünteti népét.
Nem hallottuk mind, mit mondott ott a tanácsban;
úgy ne legyen, hogy majd seregünket sújtja haragja.
Mert nagy az indulat úgyis a Zeusz-táplálta királyban,
tiszte pedig Zeusztól van, a bölcs Zeusz kedveli mindig."

           S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,
azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:

           "Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.
Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek, akhájok!
Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak,
egy a király, kit sarja csavartelméjü Kronosznak
tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával."

           Így osztotta parancsát, így rendezte a tábort:
s ők gyűlésbe rohantak a sátraktól s a hajóktól
újra; zajongva: miként hulláma a sokzaju víznek
bömböl a tágterü part peremén, s visszhangzik a tenger.

           És le is ültek mind, s helyükön vártak nyugalomban.
Therszítész egyedül morgott, fék nélkül acsargott,
az, kinek oly sok rút, zavaros szó járt az eszében,
helytelenül kész volt a királyokkal civakodni,
és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.
Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára; a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, feje búbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüszeusz útálta leginkább;
őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt
ócsárolta süvöltő hangon: mert az akhájok
rá szörnyen haragudtak, a lelküket ette a méreg:
nagy hangon kiabált, Agamemnónt szídta szavával:

           "Átreidész, mi hiányzik, mondd, no megint mi bajod van?
Már megtelt érccel sok sátrad, válogatott sok
rabnővel szintén, akiket mi akhájok először
néked adunk mindig, ha egy-egy várost kiraboltunk.
Tán az arany kell még, mit hozzád hozna a várból
egyik lónevelő trósz hős, váltságba fiáért,
kit neked én hoznék ide, vagy más, összekötözve?
Vagy fiatal lány kéne, kivel szerelembe vegyülhess,
míg mástól távol tartod? Nem járja sehogy sem,
hogy te vezér létedre bajokba keverjed a népet.
Nyámnyila nép, gyávák, ti akháj nők, már nem akhájok,
induljunk haza hát a hajókkal, hagyjuk is itt őt
Trója alatt, egye csak zsákmányát, s tudja meg immár,
használunk-e mi is valamit neki, vagy nem, a harcban.
Most is, lám, a vitéz Akhileuszt, aki nála kiválóbb,
megsértette: ajándékát bitorolja erővel.
Csakhogy Akhilleuszban sincs tán epe, annyira lomha:
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó."

           Szólt, így szídva szavával a népterelő Agamemnónt,
Therszítész; de hamar melléállt fényes Odüsszeusz,
s görbén fölfele nézve reá, korholta keményen:

           "Therszítész, locsogó, légy bár élesszavu szónok,
tartsad a szád, ne kivánj a királyokkal civakodni.
Azt mondom, nálad hitványabb földi halandó
mind közt sincs, kik idáig jöttek az Átreidákkal.
Hát a királyoknak sose vedd a nevét ajakadra,
és ne gyalázd őket, hazatértüket így sose lessed.
Biztosan azt sem tudjuk még, hogyan üt ki a dolgunk:
hogy mi, akháj sarjak, haza jól vagy csúfosan érünk.
Itt lebzselve azért ócsárlod a nép terelőjét,
Átreidész Agamemnónt, mert neki oly sokat adnak
mindig a hős danaók: te ezért szúrod szavaiddal.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha azon kaplak, hogy eként őrjöngsz ezután is,
akkor már Odüszeusz feje itt ne maradjon a vállán,
s Télemakhosz nemzőjének sose hívjanak engem,
hogyha le nem rántom rólad valamennyi ruhádat,
inged meg köpenyed, s ami még betakarja szemérmed,
és zokogásod közt nem verlek a fürge hajókig
innen a gyűlésből sok fájó, csúnya csapással."

           Így szólt, és jogarával háton s vállon ütötte:
az kétrét görnyedt, s a kövér könny hullt a szeméből.
És az arany pálcától véres nagy daganat kélt
nyomban a hátán: erre leült ott megzavarodva,
fájdalmas képpel, bambán, s dörgölte a könnyét.
Búsak voltak bár, édes nevetésre fakadtak,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

           "Ejnye, bizony már sok jót mívelt eddig Odüsszeusz:
drága tanácsot adott, csatarendbe vezette a népünk;
mégis a legjobbat most tette az argosziakkal,
most, hogy e szájasnak kedvét elvette a szótól.
Ezt bizony íly bátran soha már rá nem veszi lelke,
hogy fejedelmeket ócsároljon csúnya szavával."

           Ezt mondották mind. S városdúló nagy Odüsszeusz
kélt, jogaras kézzel, szólásra (bagolyszemü Pallasz
hírnök alakjában rendelt nagy csendet a népnek,
hogy valamennyi akháj ivadék, első vagy utolsó,
meghallgassa a szót, és átgondolja a tervet);
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

           "Átreidész, az akhájok az összes földi halandó
színe előtt kívánnak, uram, szégyenbe keverni:
mert hisz nem váltják be, amit teneked megigértek,
még amikor lovas Argosz földjéről idejöttek,
hogy haza jóbástyás Tróját feldúlva hajózol.
Most meg akárcsak az özvegy nők vagy a kisgyerekek,
mind egymásnak sírnak s kívánják, hogy hazatérjünk.
Hát hisz akad baj elég, hogy csüggedten hazatérjünk.
Mert feleségétől ki csak egy hónapra szakadt el,
már nehezen vár sokpadu bárkánál, mit a téli
szélviharoktól dúlt tenger késleltet az útján:
s íme, kilencedik esztendőnk perdül tova immár,
míg itt veszteglünk; sose korholom én seregünket,
hogy nehezen marad itt a hajóknál; ámde gyalázat
hosszas várakozások után üresen hazatérni.
Tűrjetek itt, társak, kissé, hadd lássuk utána,
hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelenül szólt.
Mert hisz az elménkben tudjuk jól, és ti is éppúgy
mind tanuink vagytok, kiket el nem vittek a Kérek:
tegnap, tegnapelőtt volt csak, hogy az argoszi gályák
Aulisz alá gyűltek, hogy vészt vigyenek Priamoszra;
s szentelt oltáron, forrás köribé gyülekezve
áldoztunk a haláltalanoknak nagy hekatombát,
szép boglárfa alatt, hol a víz tisztán bugyogott fel;
nagy csodajelt láttunk: sárkány jött vérszinü háttal,
rettenetes, melyet maga Zeusz küldött a világra;
oltárunk mögül ez nekilendült gyorsan a fának:
ott fönn meg verebek voltak, kicsi gyönge fiókák,
legmagasabb ágán, levelek sürüjébe lapulva,
nyolc kicsi, és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte;
mind fölfalta a szánnivalón csipogókat a sárkány;
sírt a fiókákért, repesett körülöttük, az anyjuk;
s az tekerőzve, a szárnyánál elkapta a sírót.
Majd miután elnyelte a többi után az anyát is,
véle csodát mutatott, aki hozzánk küldte, az isten:
csalfa Kronosz fia kővé dermesztette a sárkányt;
és mi csak álltunk ott, s bámultunk, hogy mi esett meg.
Hát hogy ez isteni szörnyű jel jött áldozatunkhoz,
Kalkhász nyomban utána ekép mondotta a jós-szót:
»Mért némultatok el, hosszúhaju harcos akhájok?
Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte,
későt, késve-beteljesülőt, hírét sose vesztőt.
Mint ahogyan verebet falt föl kicsinyestül a sárkány,
nyolc kicsit és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte,
úgy mi kilenc évig küzdünk majd Trója tövében,
szélesutú váruk tizedikben már a miénk lesz.«
Így szólt ő; s most már ez megy mind teljesedésbe.
Hát csak várjatok itt mind, jólábvértes akhájok,
míg el nem foglaljuk erős várát Priamosznak."

           Szólt, s rivalogtak az argosziak rá (körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán)
s isteni hős Odüszeusz szavait mindenki dicsérte.
Majd pedig így kelt szóra Gerénia bajnoka, Nesztór:

           "Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind,
kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.
Esküszavunk hova tűnik már, hova sok fogadalmunk?
Hulljon tűzbe tehát döntésünk, férfitanácsunk,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Hasztalanul, csak üres szókkal vetekedve, sehogy sem
leljük a jó eszközt, pedig itt oly hosszan időzünk.
Átreidész, te szilárd akarattal, akárcsak idáig,
légy vezetője az argosziaknak a vad viadalban:
s hagyd amaz egy-kettőt odaveszni, ki azt javasolná
itt az akhájok közt (de nem érhet célt az amúgy sem),
hogy hazainduljunk, mielőtt megtudjuk: a pajzsos
Zeusz ígérete ámítás volt-é, vagy igaz jel.
Mert kijelentem: a büszke-erős Kronidész feje intett,
aznap, amint az akhájok a gyors gályákra vonultak,
hogy vészt hozzanak és veszedelmet a trójaiakra:
jobbról villámlott, villámát jó jelül adta.
Éppen ezért ne kivánjon senki honába sietni,
míg feleségével nem hált egy trójainak, hogy
megbosszulja az elragadott Helené zokogását.
S hogyha akad, ki olyan szörnyen vágyik hazatérni,
jópadu barna hajójához nyúljon csak egy ujjal,
hogy mindenki közűl legelőbb lelhesse halálát.
Rajta, király, magad is tervezz, hallgass is a szóra:
az sem lesz megvetnivaló, amit én kijelentek.
Törzsenként s nemzetségenként oszd föl a népet,
nemzet a nemzetnek segit így és törzsök a törzsnek:
hogyha eként cselekedsz, és hallgat rád az akhájság,
megtudod azt, vezetők s köznép közt hogy ki a gyáva
és ki a jó harcos, mert elkülönítve csatáznak,
s megtudod: isteni sors nem ereszt feldúlnod a várost,
vagy csak az embereid gyávák és harcra silányak."

           Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem!
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Csakhogy a pajzstartó Zeusz nékem kínokat osztott,
mert meddő cívódásokba, viszályba taszított.
Egymás ellen küzdöttünk Akhileusszal a lányért,
pörlekedő szókkal: s bizony én kezdtem meg a sértést.
Hej, ha mi egyet gondolnánk még, már nem akadna
csöpp haladék sem, hogy Tróját utolérje a romlás.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot:
fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát,
és rohanólábú paripáinak abrakot adjon,
s jól megvizsgálván szekerét, gondoljon a harcra:
hogy majd naphosszat mérkőzzünk vad viadalban.
Mert közben nem lesz bizony egy csöpp megpihenés sem,
csak ha az éjszaka jő, s szétválaszt harcos erőket.
Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén
soknak, s elfárad keze még a gerelyszoritásba.
Izzad a ló is, amíg a gyalult szekeret viszi-vonja.
Ám kit rajtakapok, hogy a harctól visszahuzódik,
görbe hajók mellett kuporogva, bizony sohasem lesz
módja ebektől és keselyűktől megmenekülni."

           Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám
nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró
szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan,
mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.
Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.
Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.
Mindegyikük más-más istent kért áldozatával,
hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.
Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón,
hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.
Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta:
mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet,
majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját,
és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.
Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz,
mert testvérének gondját ismerte a lelke.
Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.
Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón:

           "Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában,
tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon,
míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre,
s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen,
és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra
érckardommal az inget, míg körülötte a síkon
porba zuhant sok harcostársa harapja a földet."

           Szólt; de bizony neki ezt még meg nem tette Kroníón:
áldozatát átvette, baját meg nagyra növelte.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
És meg is égették a levélfosztott fahasábon.
Belsőrészeit ott tartották nyárson a lángon.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

           "Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
már ne beszélgessünk itt helyben, hosszan a munkát
már ne halasszuk, amit most tesz mi kezünkbe az isten.
Hírnökeink hívják hát össze a bajnok akhájok
ércinget viselő népét tüstént a hajókhoz;
és mi meg így együtt járjuk be a tágterü tábort,
hogy mennél hamarabb fölverjük a vadszivü Árészt."

           Szólt; s nem volt a király, Agamemnón, szófogadatlan:
mert csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják hadirendbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Átreión körül állva a Zeusz-táplálta királyok
rendezték seregük; s a bagolyszemü Pallasz Athéné
köztük vitte örök, nem-öregvő, nagyszerü pajzsát:
szépenfont szinarany száz rojt repesett körülötte,
százökör-értékű volt egy-egy bojtja a pajzsnak.
Evvel száguldott-lobogott az akháji seregben,
s buzdított viadalra: szivében mindegyiküknek
szörnyü erőt keltett verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

           Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt
fönn a hegyek tetején, s nagy messzire terjed a fénye:
sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak,
úgy szállt át a magas levegőn, csillogva, az égig.

           Mint amikor szárnyas madaraknak sok raja röpköd,
vadludak és darvak, vagy hattyúk hosszu nyakukkal,
Kaüsztrosz medre körül szállonganak, Ázsia rétjén,
föl-le, a szárnyukkal kérkedve, s amint lepihennek
itt vagy amott, csattog zajuk, és visszhangzik a rétség:
így jött sűrün a népsátraktól, fürge hajóktól,
és özönölt a szkamandroszi síkra: alattuk a föld is
rettentőn remegett a lovak s lovasok robajától.
S ott álltak viruló mezején a szkamandroszi partnak,
számtalanul, valamint a levél s a virág, ha tavasz kél.

           Mint amidőn a legyeknek sűrű sok raja röpköd,
melyek a pásztorakol tájékán körbe keringnek,
hogyha tavasz hajt már, s tele édes tejjel a sajtár:
szemben a trójaiakkal ilyen sok fürtös akháj hős
állt a mezőn s vágyott azokat szétzúzni egészen.

           Őket, ahogy kecskék csapatát a mezőkön a pásztor
könnyen szétválasztja, ha elkeverednek a nyájak,
úgy rendezték el vezetőik emitt is, amott is,
hogy vívják a csatát; köztük meg az úr, Agamemnón:
mennykövező Zeuszénak tűnt feje és szemepárja,
melle Poszeidóné, Árészra ütött derekával.
Mint ahogyan bika jól kimagaslik a csorda köréből,
mert már messzire látszik az egybeterelt tehenek közt:
eznap az Átreidészt íly naggyá tette Kroníón,
íly kimagaslóvá s ama sok hős közt kitünővé.

           S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?
Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg,
nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,
hangom nemszakadó és rézből volna a szívem;
hogyha a Múzsák, pajzstartó Zeusz lányai, bennem
föl nem idézik, hogy hány hős jött Ílion ellen;
hát a hajó-vezetőket mondom s mind a hajókat.

           Boiótok seregét Léítosz Péneleósszal
s Arkesziláosz hozta, velük Kloniosz s Prothoénór:
ők Hüriét lakták, meg a sziklás auliszi földet,
Szkhoinoszt és Szkóloszt, meg a sokbércű Eteónoszt,
Theszpeiát, Graiát, s tágtáncterü nagy Mükalésszoszt;
s kik Harmát lakták és Eileszioszt meg Erüthrait,
és akiké Eleón volt és Hűlé, Peteón is,
Ókaleé, s Medeón jólépült városa véle,
Kópai s Eutrészisz, Thiszbé, a galamb-teli város;
és ki Koróneián s a füves Haliartoszi földön
és ki Plataián élt, s kik Glisszász tájain éltek,
és kik a jólépült várost lakták, Hüpothébát,
és a Poszeidáón ragyogó onkhésztoszi berkét,
és kik a sokszőlőjű Arnét, s mind ki Mideiát,
isteni szent Nisszát, Anthédón távoli földjét:
mindezek ötven gályával seregeltek, azoknak
mindegyikére külön százhúsz boióti legény szállt.

           Aszplédón és Orkhomenosz Minüeiosz népét
Aszkalaphosz meg Ialmenosz, Árész két fia hozta;
Asztüokhé, Aktór Ázeidész tiszta leánya
volt anyjuk, ki a ház fölső termébe vonult föl,
s ott az erős Árész vele hált titkos szerelemben:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

           Phókisznak vezetője Episztrophosz és Szkhediosz volt,
nagyszivü Naubolidész Íphítosz két fiusarja:
s kik Küparisszoszban laknak, kövecses Pűthóban,
szentelt Kríszában, s Daulisz s Panopeusz mezejében,
és ki Hüampoliszon lakik és Anemóreiában,
s mind ki az isteni Képhisszosznak parti vidékén,
és ki a Képhisszosz-forrásnál lakja Lilaiát:
negyven barna hajóval jött ez mind a nyomukban.
Phókisz hadsorait rendezte sürögve a két hős,
és a boiótoknak balján vették föl a vértet.

           Oileusz gyors fia volt vezetője a lokrisziaknak,
Aiász: akkora épp nem, mint Telamóniosz Aiász,
apróbb volt, kis testén vászon a vért, de gerellyel
messze mögötte maradt a görögség és az akháj mind.
Kik Kűnoszt lakták, Opoeiszt és Kalliaroszt is,
Bésszát és Szkarphét, gyönyörű Augeia vidékét,
Tarphét és Thronioszt, a Boagriosz áradatánál:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában
szent Euboián túl lakozó jó lokriszi hősök.

           És Euboiából az erőt lehelő vad abászok,
s Khalkisz s Eiretrié, szőlős Hisztiaia lakói,
s tengeri Kérünthosznak, Zeusz meredek várának
népe, Karüsztosznak s Sztűrának férfilakói,
Árész-ág Elephénór volt vezetője ezeknek,
Khalkódontiadész, az abász daliák fejedelme;
hátrafelé-fésült-haju gyors, nagyszívü abászok,
dárdavetők, kőris-gerelyük kik vágynak a vértes
ellenség mellébe meríteni, törni a páncélt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           És kik Athént lakták, ama jólépültfalu várost,
földjét büszkeszivű nagy Erekhtheusznek, kit Athéné
táplált, Zeusz ivadéka (a Termőföld maga szülte),
és a saját dús szentélyébe, Athénba, helyezte,
ott áldoznak Athén fiataljai néki azóta
barmokat és bárányt, ahogyan perdülnek az évek:
élükön ott állott Peteósz fiusarja Menesztheusz.
Nem született más hős soha még, aki annyira tudna
pajzsos férfiakat, paripákat rendbe sorozni,
csak Nesztór volt versenytársa, a sokkal idősebb:
ötven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           Hozta tizenkét bárkáját Aiász Szalamiszból,
és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak.

           Argoszt kik lakták, s Tírünszet, a jófalu várat,
Hermioné- s Aszinénak két öblös kikötőjét,
Troizént, Éienait, meg a fürtben-dús Epidauroszt,
és akik Aigínát s Mászészt, mind ifju akhájok:
harcban-erőshangú Diomédész volt vezetőjük
és Szthenelosz, szeretett fia nagynevü hős Kapaneusznak:
harmadikul velük Eurüalosz jött, isteni férfi,
Mékiszteusz Talaíonidésznak volt ez a sarja,
mindnek erőshangú Diomédész volt a vezére:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

           S kiknek városa volt az erősbástyáju Mükénai
és nagykincsü Korinthosz, erősbástyáju Kleónai,
és akik Orneiait meg Araithüreét, a virágzót,
és Sziküónt, ahol Adrasztosz volt úr legelőször,
és Hüperészíét, meredekfalu nagy Gonoesszát.
Pellénét lakták és Aigion ősi vidékét,
és az egész partot s Helikének messze határát:
száz bárkájuk előtt vezetett a király, Agamemnón
Átreidész: s követője a legtöbb s legderekabb hős
ott neki volt; ragyogó rezet ott öltött maga köztük
nagy büszkén, kiemelkedvén minden daliák közt,
mert a legelső volt és legtöbb volt a vitéze.

           S kik Lakedaimónnak lakták völgyét, szakadékát,
Pháriszt és Szpartét, s Messzét, a galamb-teli várost,
s Brűszeiait, s Augeiainak gyönyörű mezejét is,
és kik Amüklait, s mind, ki Helosznak partfoki várát,
kik Láászt lakták és Oitülosz ősi vidékét:
mindet erőshangú Meneláosz hozta, fivére,
hatvan bárkával, de külön vették föl a vértet.
Köztük járt maga is, bizakodva vitéz erejében,
buzdította hadát, legjobban az ő szive vágyott
megbosszulni az elragadott Helené zokogását.

           És ki Pülosz mezejét mívelte s a bájos Arénát,
és ki Thrüoszt, Alpheiosz gátját, s jófalu Aipüt,
és Küparisszéeiszt és Amphigeneia vidékét,
és ki Heloszt s Pteleoszt, s Dóríont, ott, hol a Múzsák
thrák Thamüriszt dühösen megfosztották a daloktól,
(Eurütosz Oikhaleusztól jött épp Oikhaliából,
és dicsekedve fogadta, hogy ő lesz, bárha a Múzsák
zengenek is, pajzsos Zeusz lányai, dallal a győztes;
megharagudva, szemét és isteni daltudományát
elvették azok, és lantját pengetni feledte):
Nesztór vitte, Gerénia bajnoka, őket a harcba:
véle kilencven görbe hajó haladott hadirendben.

           És ki a Külléné alján élt, Arkadiában,
Aipütiosz sírjánál, hol jó harcosok élnek:
kik Pheneoszt lakták, meg a sokjuhu Orkhomenoszt is,
Rhípét és Sztratiét, meg a szélkedvelte Eniszpét,
és Tegeát lakták, s a kies szép Mantineát is,
s Sztümphálosz táját lakták és Parrhasziát is:
Ankaiosz fia hozta a harcba, az úr Agapénór
hatvan bárkával: s minden bárkára nagyon sok
arkász hős szállt fel, s mind jól értettek a harchoz.
Nékik a jópadu bárkát mind a király Agamemnón
adta, az Átreidész, átszelni a borszinü tengert:
mert a hajózással sose volt még gondjuk idáig.

           És kik Búprasziont lakták meg az isteni Éliszt,
szélső Mürszinosz és Hürmíné közti vidéket,
melyet Aleiszion és Ólén sziklája határol,
nékik négy vezetőjük volt, s tíz fürge hajóval
jött el mindegyikük, sok epeioszi szállt a hajókra.
Amphimakhosz s vele Thalpiosz állt egy résznek az élén,
az Kteatosz fia volt, emez Eurütosz Aktorióné:
más részén Amarünkeusz gyermeke, büszke Diórész:
s végre Polüxeinosz negyediknek, az isteni harcos,
Augeiász unokája, Agasztheneész fia volt ez.

           És kik Dúlikhionból jöttek s szent Ekhinaiból,
Élisszel szemben kik e szép szigetek lakozói,
mindjüknek vezetője, Megész, Árésszal egyenlő,
ezt a lovag Phűleusz nemzette, a Zeusz kedveltje,
ő, aki Dúlikhionba vonult, apjára haragvón:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           És Odüszeusz a kephallének hőslelkü csapatját
hozta; e nép Ithakát meg a lombos Nériton alját
lakta, velük köves Aigillipsz s Kroküleia lakói
jöttek, s mind, ki Zakünthoszon élt s Szamoszon körülöttük,
és kik a szárazföldön laktak, szemben ezekkel:
Zeuszra ütő elméjü Odüsszeusz volt vezetőjük:
véle tizenkét jó vörösarcu hajója vonult fel.

           Andraimón fia hozta, Thoász; Aitólia népét,
kik Pleurónt lakták, s aki Ólenosz és ki Püléné,
tengeri Khalkisz vagy sziklás Kalüdón lakozója.
Mert már hősszivü Oineusznak fia egy se maradt meg,
ő maga sem volt már, s meghalt Meleagrosz, a szőke:
s így az lett az egész aitól népnek fejedelme:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           Dárdás Ídomeneusz vezetője a krétaiaknak,
kik Knósszoszt lakták, s jólépült-kőfalu Gortüszt,
Lüktoszt, Mílétoszt s a fehér-ragyogásu Lükasztoszt,
Phaisztoszt és Rhütioszt, két szép, néppel-teli várost,
s kik százvárosu Krétában még laktak, a többi
népnek is Ídomeneusz, gerelyes hős volt vezetője,
s Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő:
nyolcvan barna hajóval jöttek mind a nyomukban.

           S Tlépolemosz, Héraklész szép nagytermetü sarja,
hozta kilenc bárkáját büszke Rhodosz-belieknek:
kik Rhodoszon laktak három városban elosztva,
Lindosz, Iélüsszosz s a fehér-ragyogásu Kameirosz
népét: Tlépolemosz volt hős vezetőjük, a dárdás,
Héraklész erejének kit szült Asztüokheia,
Szelléeisz mellől, Ephüréből vitte el őt az,
Zeusz-táplálta sok ifju vitéz várát feldúlva.
Tlépolemosz miután fölnőtt a magas palotában,
apja derék nagybátyját ölte meg ott, az öregvő
büszke Likümneioszt, Árész sarját: de azonnal
gályát ácsolt, és sereget gyűjtött a hajóra,
s száguldott a vizen menekülve, mivel fenyegették
Héraklész erejének sarjai és unokái.
Bút és bajt szenvedve, bolyongva, Rhodoszba jutott el.
Három törzsük volt, háromfele megtelepedtek,
s Zeusz, aki istenen-emberen úr, kedvelte is őket:
isteni gazdagság áradt rájuk Kronióntól.

           Níreusz Szűméből jött három görbe hajóval,
Níreusz, gyermeke Aglaiának s nagy Kharoposznak;
Níreusz legszebb volt mind közt, aki Trója alá jött,
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána:
csakhogy gyönge vitéz volt és kisszámu a népe.

           És Niszürosz Krapathosz mezejét aki lakta, Kaszoszt is,
s Eurüpülosz várát, Kószt és vízmosta Kalüdnait:
Antiphosz és Pheidipposz volt mindnek vezetője,
Héraklész fia Thesszalosz úrnak sarjai voltak.
Harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

           Most a pelaszg Argoszt kik lakták, fölsorolom mind,
és ki Aloszt, Alopét, s Trékhisz mezejét mívelte,
és szépasszonyu Hellász és Phthíé lakozóit,
mürmidonok voltak nevükön, hellének, akhájok:
ötven bárkájuknak volt vezetője Akhilleusz.
Csakhogy ezek nem gondoltak zajos ütközetekre,
mert nem akadt, aki most őket csatarendbe vezesse:
mert a hajók közelébe hevert gyorslábu Akhilleusz,
széphaju Bríszéisz lányért őrizve haragját,
kit Lürnésszoszból ragadott el küzdve keményen,
míg feldúlta e várat s Thébé bástyafalát is,
ott a Szelépiadész Euénosz két fiusarja,
harcos Episztrophosz és Műnész hullt el keze által.
Érte busulva hevert, de hamar kél majd föl a harcra!

           S kik Phülakét lakták s Püraszoszt, a virágba borultat,
Démétér ligetét s Ítónt, anyját a juhoknak,
Ankhialoszt s Antrónt, s Pteleosznak lágyfüvü földjét:
harcos Prótesziláosz volt vezetőjük ezeknek,
míg élt, csakhogy már a sötét föld zárta ölébe.
Hitvese hátramaradt, tépett arccal, Phülakéban
és félig kész háza: de őt egy trósz lenyilazta,
míg az akhájok közt elsőnek tört ki a partra.
Nem voltak vezető híján, noha vágyva siratták;
őket az Árész-sarj rendezte csatára, Podarkész,
sokjuhu Phűlakidész Íphiklosz gyermeke volt ő,
s Prótesziláosznak testvére, a nagyszivü hősnek;
későbben született: az idősebb és az erősebb
Prótesziláosz volt, a vitéz. Nem volt vezetőnek
hát híjával a nép, de a nagy hőst vágyva siratta.
Negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           És ki Pherait mívelte a Boibéisz tava mellett
és Boibét, Glaphürait, meg a jólépült Iaólkoszt,
jött tizenegy bárkán, s Eumélosz volt a vezére,
Admétosz szeretett fia, kit neki isteni nő szült,
Alkésztisz, Peliász sok lánya közül ki a legszebb.

           És kik Méthónét mívelték, Thaumakiát is,
és Meliboiát lakták, és sokszirtü Olízónt,
őket a jó nyilazó hét gályán hozta a harcba,
hősi Philoktétész: evezős pedig ötven is indult
mindegyiken, s mind nagyszerüen harcolt a nyilával.
S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:
Lémnosz szent mezején hagyták az akháj fiusarjak,
szörnyü marásától gyötretve dühös viperának.
Ott kínlódva hevert: de hamar jut majd az eszébe
hősi Philoktétész az akhájok egész seregének.
Nem voltak vezető híján, noha vágytak utána,
Oileusz fattya Medón rendezte sorokba csapatjuk,
kit városrontó Oileusznak szült vala Rhéné.

           S kik Trikkét lakták meg Ithómé sziklavidékét,
s Oikhaliét, várát a nagy Eurütosz Oikhalieusznak,
Aszklepiosz két gyermeke volt vezetőjük, a két jó
orvosoló, Podaleiriosz és testvére Makháón:
harminc görbe hajó haladott hadirendben utánuk.

           És akik Ormenioszt, forrásos szép Hüpereiát
lakták, s Aszterioszt, Titanosz hófedte tetőit,
élükön Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           És kik Gürtónét lakták, Argissza vidékét,
Orthét, Élónét s a fehérsziklás Oloosszónt,
őket a harcbanerős Polüpoitész hozta csatázni,
Peirithoosznak (kit nemenyésző Zeusz maga nemzett)
sarja, kit aznap szült nagyhírű Hippodameia,
hogy hős férje a szőrös szörnyetegekre lesujtott,
s Pélion ormáról aithixokig űzte el őket;
nem maga csak, vele volt Árésznak sarja, Leonteusz,
gyermeke bátorlelkü Korónosz Kaineidésznak:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           Gúneusz Kűphoszból sietett ide, véle huszonkét
bárka: Eníénai-beliek s hősszívü peraibok
jöttek véle, akik Dódóna fagyos mezejében
s vágykeltő Titarésszosz mentén laktak: e szép víz
áradatával a Péneioszba folyik, de ezüstös-
forgatagú Péneiosszal mégsem vegyül egybe,
csak szintjén szaladoz, s valamint az olaj, tovaömlik,
mert hisz az esküvevő szent Sztüxből árad e forrás.

           Tenthrédón fia volt, Prothoosz, vezetője a magnész
hősöknek, kik a Péneiosz partján meg az erdős
Pélion alján éltek: előttük gyors Prothoosz szállt:
negyven barna hajóval jöttek mind a nyomában.

           Íme, ezek voltak danaók fejei s vezetői.
Legderekabb közülük, mondd nékem, Múzsa, ki volt ott,
harcosok és paripák közül Átreidák seregében.
Hát paripái a legjobbak Phérétiadésznek,
melyeket Eumélosz hajtott, szálltak madarakként,
egykoru, egyszőrű paripák, egy-színten a hátuk:
Píeriében e két kancát maga Phoibosz etette
egykor, s most a csatán hordták Árész riadalmát.
Hősök közt meg a legjobb volt Telamóniosz, Aiász,
míg Akhileusz haragot tartott: máskép a legelső
ez volt, s ménjei is gáncsnélküli Péleidésznek.
Ám ez a habhasitó, ívelt gályák közelében
veszteglett, haragudva a népterelő Agamemnón
Átreidészra; vitézei tenger torlata mellett
dobva korongokat és kelevézt hajigálva mulattak,
és nyilakat; s szekereknél állt lova mindegyiküknek,
zellert rágva s a parti mocsár táplálta lucernát.
Míg a vezérek hadszekerét sátrak boritották,
mindet, jól: s maguk ők föl-alá kószáltak a téren,
vágyva a hősi vezérre, s a harctól messzemaradtak.

           Bezzeg a többi rohant, valamint ha tüzekbe borulna
végig a föld; döngött a mező, mint mennykövező Zeusz
szörnyü haragja alatt, ha Tüphóeusznak veri földjét,
lent Arimoiban, ahol, mint mondják, fekszik a földben:
így jajdult fel a föld iszonyún lábuknak alatta,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

           Széllábú sebes Írisz eredt el a trójaiakhoz,
kínokozó hírt hordva a pajzstartó Kronidésztól.
Épp gyűlést tartottak ezek Priamosz kapujánál,
együtt voltak mind, az egész nép ifja-öregje;
ott közelébe megállt és szólt is a szélsebes Írisz;
hangja Polítészé, Priamosz fejedelmi fiáé
volt, aki kémhelyen ült, gyors lábában bizakodva,
agg Aiszűétész sírjának legtetejében,
leste, rohamra mikor tör a bárkáktól az akhájság:
ennek a képében szólt hozzá szélsebes Írisz:

           "Ej, öregem, csak üres fecsegésben tellik a kedved,
mint békében rég: pedig ádáz háboru tört ki.
Megfordultam sok harcában a férfiseregnek,
csakhogy ilyen népet s íly nagy sereget sose láttam:
oly nagy számban, mint falevél, vagy mint a fövenyszem;
jönnek a síkságon, bekeríteni harcban a várost.
Téged buzditalak, Hektór, legelőbb, hogy ekép tégy:
él nagy várunkban Priamosznak sok segitője,
s más-más nyelvük van, szétszórtak a földön a népek:
ossza saját fejedelme parancsát mindegyiküknek,
álljon az élre, s ekép rendezze csatára a népét."

           Szólt s Hektór el nem vétette, hogy isteni szót hall,
szétoszlatta a gyűlésük, fegyverbe rohantak.
Feltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog, s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott.

           Egy meredek halom áll a mezőn, épp szemben a várral,
sík közepén s körülötte a tér szabad erre meg arra:
ezt Batieiának hívják ott mind a halandók,
s fürge-futó Müriné sírjának az elnemenyészők:
ott sorakoztak fel, segitő seregekkel a trószok.

           Trójaiak vezetője sisakrázó, deli Hektór
Príamidész volt s véle a legtöbb, legderekabb hős
vette magára a vértet, vágyott dárdavetésre.

           Dardánok vezetője meg Ankhíszész fiusarja,
jó Aineiász volt, kit a fénylő Aphrodité szült.
Ída hegyén a halandóval szerelembe vegyülve;
nem maga volt, Anténór két fia ment vele együtt,
Arkhelokhosz s Akamász, kitünők mindennemü harcban.

           Kik Zeleát lakták lábánál Ída hegyének,
s éjszinü Aiszéposz folyamából ittak: a gazdag
trósz törzsek vezetője Lükáón nagyszerü sarja,
Pandarosz az, kinek íját nagy Phoibosz maga adta.

           És akik Adrészteiát lakták s véle Apaiszoszt
és Pitüeiát és Téreié sziklavidékét:
Adrésztosz meg a vászonvértű Amphiosz állott
élükön; apjuk a perkótéi Meropsz, ki leginkább
értett jósláshoz, s nem akarta e két fiusarját
férfiölő harcokba bocsátani: rá nem ügyeltek
mégsem: mindkettőt a sötét vész végzete vonta.

           És kik Perkótét lakták, hol a Praktiosz árad,
és Szésztoszt s Abüdoszt, meg az isteni-földü Ariszbét:
Hürtakidész volt mindjüknek fejedelmi vezére.
Ásziosz Hürtakidész, kit fényes nagy paripái
hoztak Ariszbéból oda, Szelléeisz vize mellől.

           Hippothoosz meg hozta a jókelevézü pelaszgok
népét, kik lakták a rögös Lárissza vidékét:
őket Hippothoosz s vele Árész sarja Pülaiosz,
Teutamidész Léthosz fejedelmük két fia hozta.

           Hős Peirósz s Akamász volt minden thrák vezetője,
kit csak a Hellészpontosz zajló árja határol.
Euphémosz lándzsás kikonoknak volt a vezére,
Zeusz-táplált Keadész Troizénosz hős fiusarja.

           Pűraikhmész görbültíjú paión csapatoknak
volt a vezére, Aműdónból, hol szélesen ömlik
Axiosz árja, a föld legszebb vize, távoli tájon.

           Bundásmellü Pülaimeneész meg a paphlagonoknak
volt feje, öszvérek mezejéről jött, Enetaiból,
véle Kütórosz- s Szészamosz-beli népe vonult fel,
s Partheniosz partján híres paloták lakozói,
s Krómna meg Aigialosz s Erüthínoi bérci lakói.

           Jött Hodiosz meg Episztrophosz és a halízón népet
távol ezüsttermő Alübéból hozta magával.

           Műsz vezető Khromisz és a madárjós Ennomosz: ámde
jóstudománya nem oltalmazta meg éjszinü sorstól,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
ott, hol amaz sok más trószt és segitőt leterített.

           Isteni Aszkaniosz s Phorkűsz a phrügek vezetője
távoli Aszkaniéból: vágytak erősen a harcra.

           Antiphosz és Meszthlész meg a maión nép vezetői;
apja Pülaimeneész, a Gügaié-tó meg az anyja
mindkettőnek: a Tmólosz alól hozták el a népük.

           Nasztész meg barbárszavu kár seregek fejedelme,
kik Mílétoszt meg phtheirek lombos meredekjét
lakták és Mükalé magasát s maiandroszi partot.
Amphimakhosz s Nasztész volt két fejedelme e népnek,
Nasztész s Amphimakhosz, Nomión két nagyszerü sarja,
ékes arany mezben ment harcba, akár valamely lány,
balgán, hisz gyászos végét ez messze nem űzte,
mert gyors Aiakidész keze által hullt a folyóban,
és aranyát elorozta a harcban-jártas Akhilleusz.

           Szarpédón s a derék Glaukosz, távol Lükiából
hozta a népét, forgatagos Xanthosz vize mellől.

HARMADIK ÉNEK
ESKÜKÖTÉS
SZEMLÉLGETÉS A FALRÓL
ALEXANDROSZ ÉS MENELÁOSZ PÁRVIADALA

           És miután vezetőikkel mind rendbe verődtek,
mint madarak, lármázva-zsibongva vonultak a trószok:
mint amidőn darvak krúgása lehallszik az égről,
mik menekülve a vad téltől meg a szörnyü vihartól,
Ókeanosz hulláma fölött zajosan tovaszállnak,
s pügmaiosz népnek hordozva halált, veszedelmet,
hajnali égből csapnak alá iszonyú viadalra.
Ám az erőt lehelő nagy akhájok csöndbe haladtak,
lelkük vágyakozott a veszélyben védeni egymást.

           Mintha ködöt hint szét a Notosz, tetejére a hegynek,
pásztornak sose kedveset, ám tolvajnak az éjnél
jobbat, mert csak kőhajitásnyira láthat az ember:
lábuk alatt ugyanígy támadt por fellege tüstént,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

           Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
isteni-képü Alexandrosz szállt trósz sorok élén,
válla fölött párducbőrt hordva s a szépivü íjat
és kardot, s a kezében két jó érchegyü lándzsát
rázva, kihívta a legderekabb argív daliákat,
hogy vele megverekedjenek ott a dühös viadalban.

           Rögtön, amint meglátta Arész-kedvelt Meneláosz,
nagy léptekkel mint siet ez seregének elébe,
úgy megörült, valamint az oroszlán, hogyha hatalmas
testre talál: szarvasra akár, vagy vadkecskére
és éhezve mohón nyeli húsát, bárha magára
fürge kutyák törnek már és viruló deli ifjak:
így megörült Meneláosz, amint meglátta a fényes
arcu Pariszt, mert hitte, hogy itt áll bosszut a csalfán:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre.

           Hát hogy az isteni szép Parisz őt meglátta az első
hadsorban, kedves szive megdobbant kebelében,
s vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.

           Mint aki sárkányt lát, s meghőköl a hegyszakadékban,
s megfordul, s megfogja a lábát lent remegése,
hátrál visszafelé, haloványság szállja meg arcát:
így sűllyedt ismét a vitéz trószok tömegébe
isteni-képü Parisz, megijedve az Átreidától.

           Hektór látta, s ekép piszkálta goromba szavakkal:
"Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult,
bár ne születtél, vagy pusztultál volna te nőtlen.
Én bizony ezt kívánnám, s több is volna a haszna,
mint hogy ilyen szégyen légy most mindenki szemében.
Hisz bizonyára nevetnek rajtad a fürtös akhájok,
kik jó harcosnak hittek, mert annyira szép vagy
arcra, de lelkedben nem akad sem erő, se merészség.
Íly ember létedre kiszálltál fürge hajókkal
tengert átszeltél, jó társakat egybetereltél,
s más néphez keveredve a szép asszonyt eloroztad
távoli országból, ángyát gerelyes daliáknak?
Várad, apád, meg egész néped kárára-bajára,
ellenség örömére, gyalázatjára magadnak?
Lám, ugye nem várod be Arész-kedvelt Meneláoszt?
Megtudnád, kinek őrzöd most viruló feleségét.
S nem használna a lant s mindaz, mit adott Aphrodíté,
itt ez az arc s ez a haj se, midőn porral keveredsz el.
Gyáva a trójai nép, másképen már bizonyára
kőből volna köpeny rajtad, hiszen oly sok a vétked."

           Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
"Hektór, ennyi igaz, joggal, nem jogtalanul szídsz:
sziklaszilárd a te szíved örökkön, akár a szekerce,
mely átvágja a fát, mikor értő férfi a törzset
bárkához hasogatja, s erőt ad a férfierőhöz,
ennyire nemremegő a te elméd is kebeledben.
Mégse gyalázzad ajándékát arany Aphroditénak,
nem vethetjük el azt, ami isteni híres ajándék,
istenek adják, ember meg nem szerzi magától.
Most, ha kivánod, hogy viadalra, csatára kiálljak,
ültesd csak le a trószokat és az akháj daliákat,
és a középre eresszetek engem s hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért megverekedjünk:
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt:
s kössön a többi barátságot, s vágván igaz esküt,
lakjátok ti rögös Tróját, s ők térjenek újra
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre."

           Így szólt: és Hektór megörült nagyon ennek a szónak:
és a középre rohant, s kelevézét tartva keresztbe,
megfékezte a trósz sorokat: mind rendre leültek.
Íjaikat fordítva feléje a fürtös akhájok
már nyilakat lőttek rá, és köveket hajigáltak;
ám harsányan szólt a seregvezető Agamemnón:

           "Várjatok, argosziak, ne nyilazzatok, ifju akhájok:
mert a sisakrázó Hektór szót szólani óhajt."

           Szólt, s amazok fölhagytak a harccal, csöndbe maradtak
tüstént; és Hektór mindkét oldalhoz ekép szólt:

           "Halljátok tőlem, trószok s lábvértes akhájok,
hogy mit mond Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk.
Azt kívánja: az összes akháj és trójai harcos
ékes fegyvereit tegye nyomban a dúsölü földre,
s őt a középre eresszétek, meg a hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért vívjanak ott meg,
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel."

           Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek.
Majd pedig így szólt harcban-erőshangú Meneláosz:

           "Hallgassátok az én szavam is, hisz a kín a leginkább
engem sujt: úgy vélem, a trójaiak s az akhájok
szétválhatnak már, hisz elég bajt tűrtetek eddig
énértem s az Alexandrosz-gyújtotta viszályért.
Hát kettőnk közül az, kire vár a halál meg a végzet,
haljon meg: de ti váljatok el békében azonnal.
Tiszta fehér kost hozzatok és vele éjszinü bárányt,
Földnek meg Napnak, s mi hozunk egyet Kronidésznak.
És erejét Priamosznak hozzátok, hogy az esküt
vágja csak ő: fia mind nagydölyfű, mind szavajátszó:
Zeusznak-adott esküt gőgjében senkise sértsen.
Mert széllel-röpülő elméjű mindig az ifjú:
míg ha az agg ott van köztük, lát múltba-jövőbe,
s tudja, miként lesz mindkét fél számára a legjobb."

           Így szólt ő; megörültek a trójaiak s az akhájok,
hitték már, hogy vége a gyötrő háboruságnak.
Hát paripáikat állították sorba, leszálltak,
fegyverüket levetették, nyomban a földre helyezték
jó közel egymáshoz, csak kis tért hagyva közöttük.
Hektór két hiradót küldött fel nyomban a várba,
hogy hozzák el a két bárányt, s hívják Priamoszt is.
S Talthübioszt elküldte az országló Agamemnón,
hozza a görbe hajók mellől tüstént el a bárányt:
és az a hős Agamemnónnak nem szegte parancsát.

           Hókaru szép Helenének a hírt Írisz maga vitte,
Láodikénak alakjában, ki a hős Helikáón
hitvese volt, Anténoridészé, néki meg ángya,
Láodiké, Priamosznak lányai közt ki a legszebb.
Termében föllelte, amint épp nagy szövetet szőtt,
kétrétűt, bíborfényűt, s bele sok viadalt is,
melyet a lóbetörő trószok s ércinges akhájok
őérette viseltek el épp Árész tenyerétől.
Hát közelébe megállt s ezt mondta a szélsebes Írisz:

           "Jőjj ide, kedveském, hogy láthasd sok csoda-dolgát
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak.
Kik sok-könnyü Arészt hozták egymásra idáig
harc mezején, áhítva a vészes háboruságot,
hallgatag ott ülnek, megszűnt már háboruságuk,
pajzsuknak dőlnek, s hosszú kelevézük a földben;
s íme, Alexandrosz s az Arész-kedvelt Meneláosz
hosszú lándzsákkal meg fognak küzdeni érted,
hogy kedves feleségének hívhasson a győztes."

           Szólt Írisz, s édes vágyat hajitott kebelébe
egykori férje után, s a szülők meg a város után is.
S hószinü lepleiben Helené sietett ki azonnal
asszonyi terméből, s egy gyöngéd könnye leperdült:
nem maga ment egyedül, két szolgaleánya követte,
Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.
Nem sok idő multán Szkaiai kapujához elértek.
Ott Priamosz mellett ült Panthúsz, büszke Thümoitész,
Lamposz meg Klütiosz, meg az Árész-ág Hiketáón,
Úkalegón és Anténór, két bölcs öreg ember:
mind nép vénei, ott ültek Szkaiai kapujánál,
háboruban már nem vívtak, de nemesszavu szónok
mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek:
így ültek meg a trósz vezetők a torony tetejében.
És amikor látták Helenét, hogy a bástya felé jön,
egyik a másikhoz susogó szárnyas szavakat szólt:

           "Nem vétek, hogy a trószok s jólábvértes akhájok
oly sok időn át sok gyötrelmet tűrtek e nőért:
mert örök istennőkre hasonlít arca valóban.
Csakhogy bármíly szép, jobb lenne, ha visszahajózna,
átokként minekünk s fiainknak is, itt ne maradjon."

           Ezt mondták; s Priamosz Helenét szólítva kiáltott:
"Lépj ide, kedves kis lányom, jőjj, s ülj ide mellém,
hogy lásd régi urad, s a barátaidat s rokonod mind;
nem te okoztad az én bajomat, de az istenek adták,
argosziak könnyes harcát kik rám zuditották.
S hogy megmondd, ki is ott az az órjástermetü férfi,
mondd a nevét, az akhájok közt ki e szép magas ember.
Vannak ugyan mások fejjel magasabbak is ottlenn,
csakhogy ilyen szépet nem láttam még szemeimmel
s íly tisztelnivalót: fejedelmi vitézre hasonlít."

           Válaszul így szólt most Helené neki, isteni asszony:
"Drága apósom, tisztellek meg féllek is egyben:
vesztem volna el én rútul, mielőtt a fiaddal
eljöttem, s odahagytam a hitvesi házat, a népem,
s drága barátnőim s későn született kicsi lányom.
Ámde nem így történt, s zokogástól olvad a lelkem.
Mégis, amit kérdesz s tudakolsz, választ adok arra:
Átreidész ő, szélesen országló Agamemnón,
nagyszerü dárdavető s népének jó fejedelme,
s nékem, az ebszemünek volt sógorom ő, ha ugyan volt."

           Ezt mondotta; s az agg bámulta amazt, és így szólt:
"Boldogsorsu vagy, Átreidész, jóvégzetü, áldott,
lám, igazán sok akháj ivadéknak vagy fejedelme.
Egykor jártam a dús-szőlőfürtű Phrügiában,
s láttam igen sok phrüg férfit, paripák nevelőit,
isteni Mügdónnak s Otreusznak bajnoki népét,
Szangariosz partján, amikor táborba tolultak.
Mert segitőtársuk voltam, seregükbe soroltak,
hogy rájuk támadtak a férfierős amazónok;
s oly sokan ők sem voltak, mint itt fényes akhájok."

           Másodszor meg az agg, Odüszeuszt meglátva, ekép szólt:
"Mondd nekem azt is meg, jó lányom, hogy ki e férfi:
fejjel ugyan kisebb, mint Átreidész Agamemnón,
termetesebb mégis, ha a vállát nézzük, a mellét.
Fegyvere mind ott fekszik a tápláló anyaföldön,
ő maga meg fel-alá kosként járkál a sorok közt:
én sűrűgyapjas kossal vetem egybe, valóban,
mely a fehér birkák nagy nyáját járja be végig."

           Válaszul így szólt most Helené, Zeusz isteni lánya:
"Láertész fia ő, a nagyon leleményes Odüsszeusz,
őt az a bár sziklás Ithaké táplálta-nevelte;
ért minden cselhez, kieszel sok nagyszerü tervet."

           Erre a jóeszü Anténór neki válaszul így szólt:
"Asszony, lám, igazán jól mondtad róla e szókat.
Mert hiszen eljött már hozzánk is a fényes Odüsszeusz,
érted járt követül, s vele volt a vitéz Meneláosz:
megvendégeltem palotámban szívesen őket:
termetüket s kitünő eszüket jól láttam aközben:
akkor a trójai gyűlésnek közibé keveredve
széles vállával kimagaslón állt Meneláosz,
míg Odüszeuszban volt több méltóság, mikor ültek.
Majd, hogy a többi előtt szőtték a tanácsot, a tervet,
akkor ugyan pergő nyelvvel szólott Meneláosz,
csak keveset, de erős hangon; mert bőszavu nem volt,
és ámbár ifjabb, el nem vétette a szókat;
ám hogy a bölcs Odüszeusz felpattant szólani köztük,
állt csak, s földre szegezte szemét, mereven letekintve,
és a jogart sose mozdította előre, se hátra,
csak tartotta szilárdan, olyan volt, mint ki esetlen:
könnyen itélted volna butának vagy haragosnak.
Csakhogy amint kebeléből úgy zuditotta ki roppant
hangját és szavait, mint télen a hózivatar hull,
már Odüszeusszal nem versenyzett volna halandó:
és más szemmel bámultuk tüstént az alakját."

           Harmadszor meg az agg így szólt, Aiászra tekintve:
"És ki az ott, az a másik akháj, nagytermetü férfi,
fejjel s széles vállaival közülük kimagasló?"

           Így szólt most Helené, nagyuszályú isteni asszony:
"Argosziak bástyája, az órjástermetü Aiász;
ott pedig Ídomeneusz, mint isten, a krétaiak közt
áll, s köribé seregelnek a krétaiak vezetői.
Gyakran vendégelte meg őt a vitéz Meneláosz,
otthon, házunkban, valahányszor Kréta felől jött.
S látom a többi akhájt is, a sok ragyogószemü harcost,
kit jól ismerek, és a nevét neked elmondhatnám;
kettőt hasztalanul keresek, két nép-tagoló hőst,
lóbetörő Kasztórt s az ökölvívó Polüdeukészt,
két testvérem, akit velem egy anya szült a világra.
Tán a kies Spártából el sem jöttek a haddal?
Vagy pedig eljöttek bárkán, mely a tengeren át száll,
s most nem akarnak a férfiak ütközetébe vegyülni,
félve a szégyentől s a reám zuduló szidalomtól?"

           Szólt; pedig őket már elfedte az életadó föld
ott Lakedaimónban, szeretett mezején a hazának.

           Ekkor a városon át hordozták áldozatuk már
hírnökeik: két bárányt és vele szívderitő bort,
bőrtömlőben, a föld termését; hozta a fényes
nagy keverőt Ídaiosz, a hírnök, arany poharakkal;
és odaállt az öreg mellé, sürgette szavával:

           "Kelj föl, Láomedón fia, mert legjobbjai hívnak
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak,
jőjj le a síkra, hogy ott esküdjünk mind igaz esküt:
mert Parisz és az Arésznak kedves hős Meneláosz
hosszú lándzsákkal fognak megvívni a nőért:
és aki győz, az övé lesz minden kinccsel az asszony,
és mi, barátságot kötvén, s vágván igaz esküt,
így lakhassuk erősrögü Tróját, s ők hazatérnek
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre."

           Szólt; s megborzongott az öreg, ki is adta parancsát,
hogy lovait fogják be; s azok tették is azonnal.
Fölszállt hát Priamosz, meghúzta erősen a gyeplőt:
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére.
És Szkaiai-kapun át sebesen kiügettek a síkra.

           Majd, hogy a trójai és az akháj seregekhez elértek,
ott a lovakról már szálltak le a dús anyaföldre,
s trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak.
Majd nyomban fölkelt sereget-vezető Agamemnón,
és leleményes Odüsszeusz is; deli hírnökeik meg
elhozták, mi az eskükötéshez kell, s vegyitettek
bort, s a királyoknak vizet öntöttek kezeikre;
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és lemetélte a bárányok gyapját a fejükről,
ezt szétosztották az akháj meg a trósz vezetők közt;
s fennen esengett Átreidész, kezeit fölemelve:

           "Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
s Éeliosz, te, ki mindent látsz és hallasz is egyben,
és ti, Folyók és Föld, s kik lent valamennyi kiszenvedt
embert büntettek; ha csalárdul tette az esküt,
most legyetek tanuink, s igaz eskünk őrizzétek:
hogyha Alexandrosz Meneláoszt küzdve elejti,
akkor légyen övé Helené meg a kincsek örökké,
s habhasitó gályáinkon térjünk haza újra;
s hogyha Alexandroszt öli meg Meneláosz, a szőke,
akkor a trójaiak Helenét meg a kincseket adják
vissza az argosziaknak, olyan bírságot is, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre.
S hogyha nekem Priamosz, s Priamosz fia mind, nem akarná
ezt kifizetni, Alexandrosz megölése után sem,
akkor hát maradok, s ezután is küzdök a sarcért,
mígcsak e háborunak célját nem vívja ki kardom."
Szólt, s átvágta a bárányok torkát a vad érccel,
és a vonagló állatokat levetette a földre;
testükből az erőt meg a lelket az érc kiragadta.
Majd meg a bort poharakba kimerve a borkeverőből,
loccsantottak, az elnemenyészőkhöz könyörögtek.
S volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

           "Legmagasabb, fennkölt Zeusz s többi nagy elnemenyésző,
bármelyikünk legyen az, ki előbb megsérti az esküt,
úgy loccsantsa ki agyvelejét, valamint e bor ömlik,
ő s minden fia, és feleségét mások igázzák."

           Így szóltak; de bizony Kronidész nem teljesitette.
S köztük a Dardanidész Priamosz kezdett a beszédbe:

           "Halljátok szavamat, trószok s lábvértes akhájok:
én most visszamegyek, fel a széljárt trójai várba,
mert sehogyan nem tudnám végignézni szememmel,
mint vív drága fiam s az Arész-kedvelt Meneláosz.
Mert hiszen azt csak Zeusz maga tudja s a többi nagy isten,
hogy melyiküknek van máris kijelölve halála."

           Mondta, s a két bárányt föltette az isteni férfi
szép szekerére, föl is szállt, jól meghúzta a gyeplőt;
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére:
megfordultak s Trója felé indultak el újra.

           Majd Hektór, Priamosz fia és vele fényes Odüsszeusz
harcra teret mértek ki először, s ezt befejezve,
réz-sisak öblében ráztak sorsot, hogy először
dárdáját melyikük röppentse kezével előre.
S közben a nép esdett, tárt karral, az égilakókhoz;
s volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

           "Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
az, ki e kettő közt kezdő oka volt e csatáknak,
add, hogy pusztuljon s Hádész házába lehulljon,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel."

           Szóltak; s már sisakos nagy Hektór rázta a sorsot,
elfordítva fejét: s kiröpült most sorsa Parisznak.
Rendbe leült ezután mind, lábemelő paripái
és földön heverő sok díszes fegyvere mellé.
Ekkor az ékes fegyvereket vállára csatolta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok,
másodikul meg a melle köré köritette Lükáón
vértjét, bátyjáét, s jól illesztette magához;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére;
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
s fogta erős kelevézét, mely markába való volt.
Hős Meneláosz is így öltötte magára a fegyvert.

           Majd miután kétoldalt így fölfegyverkeztek,
trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak
szörnyü tekintettel: mind elbámultak a nézők,
lóbetörő trószok s remekelt-lábvértes akhájok.
Ott a kimért pályán egymás közelébe megálltak,
és kelevézeiket rázták, egymásra dühödten.
Ekkor Alexandrosz kivetette nagyárnyu dzsidáját,
s meghajitotta az Átreidészt vele domboru pajzsán;
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát:

           "Zeusz, te hatalmas, tedd, hogy büntessem, ki először
sértett: fényes Alexandroszt; kezem által igázd le;
hogy késő unokáink is borzadjanak attól:
sérteni azt, aki megvendégeli szívesen őket."

           Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s meghajitotta a Príamidészt vele domboru pajzsán.
Tündöklő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
átellent, lágyéka fölött átszelte az ingét;
ám Parisz elfordult, s kikerülte az éjszinü véget.
Átreidész meg előrántotta ezüstszögü kardját,
és a sisak gombjára csapott: de a kard azon ekkor
három- s négyfele tört tüstént, s kiesett a kezéből.
Följajdult Meneláosz, a tágterü égre tekintve:

           "Zeusz atya, nincs nálad pusztítóbb isten az égben:
hittem már, hogy Alexandrosz bűnhődik a bűnért:
s íme, a kard eltört a kezemben, s hasztalanul szállt
markomból kelevézem is, őt nem ütötte keresztül."

           Szólt, s nekiszökve sisaktaraját megfogta azonnal,
s megfordítva, a vértes akháj csapatok fele húzta.
Gyönge nyakán fojtotta Pariszt sokhímzetü szíja,
mely tartotta, az álla alatt kifeszülve, sisakját.
S elvonszolja talán, s nyer is evvel fényes örök hírt,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre azonnal,
és a leölt bika bőrét el nem tépi az állán:
hát izmos keze így csak üres sisakot ragadott el.
Ezt a remeklábvértes akhájok harcisorába
dobta a hős, pörgetve, s a jó társak fölemelték.
Ölni akart s ismét nekiugrott hős Meneláosz
dárdával, csakhogy kiragadta Pariszt Aphrodíté
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét,
s illatozó, kenetes hálótermébe helyezte.
Ő maga meg ment, hogy Helenét odahívja: a bástyán
lelte, körötte a trójai nők álltak seregestül.
Nektáros köpenyét megrázta kezével az úrnő,
s szólt, egy gyapjufonó vén nőnek vette magára
képét: ez Lakedaimónban lakozott Helenével
még: ott fonta a szép gyapját, s Helené a leginkább
őt kedvelte: e nő képében szólt Aphrodíté:

           "Jőjj ide már, hisz Alexandrosz hív, hogy haza térjél:
hálótermedben fekszik faragott kerevetjén;
tündöklik szépsége meg öltönye; senki se hinné,
hogy viadalból jött haza, inkább azt, hogy a táncba
érkezik épp, vagy a tánccal most fölhagyva pihen le."

           Szólt, s Helené kebelében megmozgatta a lelket;
csakhogy amint megpillantotta az istennőnek
drága nyakát, vágykeltő keblét és szeme fényes
tündökölését, megdöbbent, szót szólva kimondta:

           "Ó, te gonosz, mért áhitozol rászedni e szókkal?
Tán egy soklakosú városba továbbviszel ismét,
tán Phrügiába, talán a kies szép Maioniába,
hogyha akad néked még ott is földi kegyelted?
Hát amiért fényes Pariszon győzött Meneláosz,
s engem, a gyűlöletest haza kíván vinni magával,
cselt szövögetve ezért jöttél ismét ide hozzám?
Menj, magad ülj mellé, hagyd el csak az istenek útját,
lábaddal sose lépj többé az olümposzi csúcsra,
őrizgesd folyton s kínlódj közelében örökké,
míg feleségül nem vesz majd, vagy szolgaleányul.
Én oda nem megyek el: haragot kelthetne, ha épp most
ágyát látnám el: hisz minden trójai asszony
ócsárolna, s elég sok kín eszi lelkem amúgy is."

           Szólt a nagy Aphrodíté istennő, telve haraggal:
"Föl ne dühíts, nyomorult, mert elhagylak haragomban,
s úgy gyűlöllek, ahogy kedveltelek eddig erősen:
szörnyü viszályt támasztok a trósz s az akháj seregek közt,
s akkor majd iszonyú véggel pusztít el a sorsod."

           Így szólt; és megijedt Helené, Zeusz lánya, szavától:
indult hát ragyogó hószín köpenyébe takartan,
némán, s egy trósz nő sem látta: vezette az isten.

           És hogy Alexandrosz gyönyörű házához elértek,
munkához láttak nagysebten a szolgaleányok;
s ment be magas hálótermébe az isteni asszony:
s székét hozva elő a mosolyszerető Aphrodíté
istennő, Helenét ültette le, szembe Parisszal.
Arra leült Helené, pajzstartó Zeusz atya lánya,
s elfordítva szemét, így szídta szavával a férjét:

           "Megjöttél a csatából? Vesztél volna el inkább
ott, leterítve a férfiutól, aki egykor uram volt.
Kérkedtél ezelőtt, hogy Arész-kedvelt Meneláosz
hősnél több vagy erőddel, több kézzel, kelevézzel:
rajta, eredj, most hívd ki Arész-kedvelt Meneláoszt,
hadd vívjon veled újra; de én biz jobban ajánlom,
hogy hagyd abba a harcot, a szőkehajú Meneláosz
ellen hadba ne szállj, viadalt vele vívni ne kívánj
esztelenül, mert tán tüstént leigáz kelevéze."

           Erre Parisz neki így mondotta szavával a választ:
"Asszony, az én lelkem ne gyalázd súlyos szavaiddal.
Mert ma legyőzött engem Athénával Meneláosz,
s máskor majd én őt: hiszen isten van mivelünk is.
Jőjj inkább vélem szerelemnek örülni az ágyba:
elmémet soha nem boritotta el ennyire vágyam,
még akkor se, mikor téged kiragadva kies szép
Spártából, habokon bárkákkal hoztalak erre
és Kranaé szigetén szerelembe vegyülve hevertünk -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad."
Szólt, s indult kerevetje felé, felesége követte.

           Hát ott háltak a szép faragott ágyon szerelemben:
s Átreidész ezalatt fenevadként járt a tömegben,
hátha reálelhetne az isteni-képü Pariszra.
Ám nem tudta a trójaiak s a dicső segitők közt
senki Arész-kedvelt Meneláoszt nyomra vezetni:
látták volna csak őt, sose rejtegetik szeretetből,
mert oly gyűlöletes volt mindnek, mint a sötét vég.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón:

           "Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám;
láttátok, hogy Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
így hát argoszi szép Helenét minden vagyonával
adjátok ki, s olyan bírságot is, oly nagyot, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre."

Így szólt Átreidész, s helyeseltek mind az akhájok.

NEGYEDIK ÉNEK
ESKÜSZEGÉS
AGAMEMNÓN HADISZEMLÉJE

           Közben az égilakók Zeusznál ülvén tanakodtak,
fényes arany padlón, s Hébé járt köztük, az úrnő,
nektárt töltögetett, míg ők aranyos poharakkal
egymásért ittak, letekintve a trójai várra.
S próbálgatta hamar Kronidész dühösíteni Hérát,
célozgatva beszélt hozzá, szúró szavakat szólt:

           "Istennő kettő is védi ugyan Meneláoszt,
argoszi Héré és az alalkomenai-i Athéné:
ám idefönt ülnek mindketten, s annak örülnek,
hogy nézik; de amazt a mosolyszerető Aphrodíté
mindenüvé kíséri, s elűzi felőle a véget;
most is megmentette, pedig már várta halálát.
Csakhogy mégis Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
gondoljuk hát meg, hogy mindez mint legyen eztán:
ébresszünk-e megint bősz harcot, vad hadizajjal,
vagy tán már a szövetséget vessük le közébük.
Hogyha ez így tetszik s kedves mindannyiotoknak,
lakhassák várát ezután is az úr Priamosznak,
és Meneláosz az argoszi szép Helenét vigye vissza."

           Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ül, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh;
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Mint akarod, hogy a munkám vesszen s mind a verejték,
mellyel munkáltam: lovaim lankadtak, olyan nagy
népet gyűjtöttem, Priamosz s minden fia vesztét.
Tedd; de mi többiek ezt mindnyájan nem helyeseljük."
Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Mondd, te csodás, mit vétettek Priamosz s Priamosznak
sarjai néked, hogy szakadatlan sürget a vágyad
felforgatni tövestül a jófalu trójai várat?
Hogyha te ott a kapun s a magas falakon behatolnál,
s nyersen falnád föl Priamoszt valamennyi fiával,
s Trója egész népét, haragod tán úgy lecsitítnád.
Tégy, amiként akarod, de vigyázz, hogy még e viszályunk
kettőnk közt ne legyen roppant nagy harc a jövőben.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
hogyha talán nekem is kedvem kél földig alázni
oly várost, hol előtted kedves férfiak élnek,
akkor majd haragom ne halaszd te se, hagyj cselekednem,
mert neked adtam emezt önként, noha kényszerü szívvel.
Mert tudd meg, hogy alatta a napnak, a csillagos égnek,
minden város közt, mit laknak a földi halandók,
szívem a szent Tróját mindig legtöbbre becsülte
és Priamoszt s népét kőrisgerelyes Priamosznak:
oltárom sose volt híján illő lakomának
és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk."

           Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Három város van, mely nékem a legszeretettebb,
Argosz az és Szparté, meg a tágutcáju Mükéné:
mindhármat dúld fel, ha szived meggyűlöli őket:
én értük ki nem állok majd, s tőled nem irígylem.
Hogyha pedig mégis sajnálnám s védeni vágynám,
semmire sem jutnék, hisz sokkal több a hatalmad.
Csakhogy az én munkám sem veszhet kárba egészen:
istennő vagyok, és születésem is egy a tiéddel.
Legtiszteltebbnek szült horgaseszű Kronosz engem,
kétszeresen: születésem okán, és mert a te nődnek
mondanak, és te uralkodol itt minden nemenyészőn.
Ámde mi engedjünk egymásnak most e viszályban;
én neked, és te nekem: s hozzánk igazodnak a többi
elnemenyészők is: küldd gyorsan Pallasz Athénét,
menjen a trójaiak s az akhájok harc-zsivajába,
s kísérelje meg azt, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse."

           Mondta; nem is tett máshogy az emberek, istenek apja.
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

           "Szállj le a trójai és az akháj táborba sietve,
és kíséreld meg, hogy a győzelemittas akhájit,
eskükötést megszegve, először a trójai sértse."

           Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét:
útnak eredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.
Mint ha csavartelméjü Kronosz fia csillagot ejt le,
mely a hajósoknak csodajel, vagy a tábori népnek,
tündökölőt: sok szikra szökik szét róla a légbe:
éppenilyen volt most, hogy a földre szökellt nagy Athéné,
s tört közibük: nézték, s elfogta az ámulat őket,
lóbetörő trószt és remekelt-lábvértes akhájit.
S volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

           "Lám, ismét bősz háboru kél, iszonyú hadizajjal
vagy tán kettőnk közt a szövetséget köti meg már
Zeusz, ki a háborunak sáfára a földilakók közt."

           Volt, ki eképen szólt az akhájok, a trójaiak közt.
Ő meg férfiu képében szállt trósz tömegekbe,
Anténór fia Láodokosz deli dárdavetőként,
s Pandarosz, isteni hősre akart bukkanni akárhol.
S íme, Lükáón tisztanevű, nagyerős fiusarját
állva találta: körötte a pajzsos erős sorok álltak,
mind, akik Aiszéposz vize mellől jöttek utána:
hát közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

           "Hallgatnál-e reám, te Lükáón hősszivü sarja?
Mernéd gyors nyiladat Meneláosz hősre kilőni?
Néked a trójai nép hálát és hírnevet adna,
és a királyi Alexandrosz mind közt a leginkább;
drága ajándékot legelőbb ő adna tenéked,
hogyha az Átreidészt látná, a vitéz Meneláoszt
- mert a nyilad leigázta - a bús máglyára kerülni.
Rajta tehát, vedd célba a nagynevü hős Meneláoszt:
s farkasszülte nyilas Phoibosznak tégy fogadalmat,
hogy híres hekatombát adsz neki zsenge juhokból,
rögtön amint hazaérsz, Zeleé szent városa földjén."

           Mondta, s az esztelen ember eszét rávette, Athéné.
Fogta csiszolt íját, mely vadkecskének a szarva
volt; a vadat maga lőtte, szügyébe találva nyilával,
egykor, amint az a szirtre kilépett, lesve a lesből
melle alatt meglőtte, s az állat a szirtre hanyatlott.
Szarva tizenhatmarkossá nőtt szét a fejéből:
s össze is illesztette a szarvat ügyes szarumetsző,
és símára csiszolta, s arany karikát kalapált rá;
most ügyesen feszitette ki, meggörbítve s a földnek
nyomva; előtte nemes bajtársai pajzsot emeltek,
föl ne ugorjanak ott a vitézi akháj ivadékok,
míg át nem lövi ő a vitéz Átreusz-ivadékot,
hős Meneláoszt. Hát tegezét nyitván, kiemelt egy
új, tollas nyilat, éjszínű fájdalmak ütőjét
és a hegyes nyilat illesztette az íj idegére,
s farkasszülte nyilas Phoibosznak tett fogadalmat,
hogy híres hekatombát ad neki zsenge juhokból,
rögtön amint hazaér, Zeleé szent városa földjén.
Majd meghúzta a nyílvéget meg a húrt, a tulokbélt,
mellbimbójához vont húrt és vashegyet ívhez.
Majd hogy a roppant íjat már körré feszitette,
megcsörrent a nagy íj, húr pendült, szállt ki a vessző
éles heggyel, vágyva röpülni a nagy sokaságba.

           Csakhogy a boldog Olümposziak téged, Meneláosz,
el nem hagytak, s Zeusz zsákmányos lánya kivált nem:
állt elibéd, s a hegyes nyílvesszőt félreterelte.
Bőréről úgy űzte el azt, mint hogyha gyerekről
űz el az anyja legyet, mikor édesen alszik a gyermek.
S arra irányította, ahol két vértje fut egybe,
s áll ellen, hol arany kapcsok tartják meg a páncélt:
s így ama jólkapcsolt övet érte a kínokozó nyíl:
szállt és díszes övén fúródott át legelőször,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott,
és lemezén, mit a testén hordott dárdafogóul,
s mely legjobban védte, a nyíl behatolt ezen át is:
és a hegyes nyíl felkarcolta a férfiu bőrét:
s mint feketült felhő, vér ömlött rögtön a sebből.

           Mint elefántcsontot ha szinez bíborral egy asszony,
maión, vagy kár nő, hogy zablán dísz legyen abból:
és a teremben fekszik, sok lovas ifju akarja
hordani, csakhogy e dísz a királyé, hogy legyen éke
majd paripáinak és a lovasnak büszke dicsőség:
így pirosult szép combod a vértől most, Meneláosz,
és lábszárad is és lent szépformáju bokáid.

           Megdermedt rögtön sereget-vezető Agamemnón,
hogy meglátta, miként fut a vér feketén ki a sebből;
megdermedt maga is, kit Arész kedvel, Meneláosz.
Ámde mikor kint látta a horgokat és a zsinórt is,
újra magához tért akkor kebelében a lelke:
Köztük mély sóhajjal szólt a király, Agamemnón,
míg megfogta kezét, s körülötte a társai nyögtek:

           "Drága fivérem, lám, vesztedre kötöttem az esküt,
egymagadat küldvén értünk tusakodni a trósszal:
most megdobtak ezek, s igaz eskünk sárba tiporták.
Csakhogy a bárányvér sose hasztalan és nem az eskü,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Mert ha olümposzi Zeusz véghez nem vitte ma tüstént,
megteszi majd később: s bűnhődnek erősen a trószok
mind a fejükkel, az asszonyaikkal, a gyermekeikkel.
Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
És a magasbanülő, légben-lakozó Kronidész Zeusz
rémületes pajzsát bőszen megrázza fölöttük,
mert így megcsalták: s ez nem lesz teljesületlen.
Érted azonban a szörnyű kín keserít, Meneláosz,
hogyha te elpusztulsz, ha te itt töltöd be a sorsod:
csúful térnék meg nagyszomjú argoszi földre.
Mert az akhájoknak honi földünk jutna eszükbe,
és diadaljelül itthagynók Priamosznak, a trósznak,
argoszi szép Helenét, s a te csontod a trójai földben
itt rothadna, s a dolgunk sem vittük vala véghez.
És valamely nagydölyfű trósz tán íly szavakat szól,
míg a dicső Meneláosz sírhalmára szökell föl:
»Bár Agamemnón mindenen így tölthesse haragját,
mint az akháj sereget most erre hiába vezette
és hazament ismét szeretett földjére honának,
puszta hajóival, és itt hagyta a jó Meneláoszt.«
Egyikük így szól majd; s akkor föld nyeljen el engem."

           Bátoritón szólt erre a szőkehajú Meneláosz:
"Bátorság, sose rémítsd így meg akháj seregünket:
mert hisz a nyíl hegye nem veszedelmes helybe ütődött,
mert csillámos övem fölfogta s alatta a páncél,
hasboritó lemezem, kezemíve a rézmiveseknek."

           Válaszul erre eképen szólt a király, Agamemnón:
"Bár így volna igaz mindez, kedves Meneláosz.
Orvos fogja sebed gondozni, ad írt is a sebre,
mely a sötét fájdalmat tán megszűnteti tüstént."

           Mondta, s az isteni hírnöknek szólt, Talthübiosznak:
"Talthübiosz, szólítsd sebesen közelünkbe Makháónt,
tisztanevű Aszklépiosz orvos igaz fiusarját,
hogy megnézze az Átreusz-sarjat, a hős Meneláoszt,
kit nyíllal meglőtt egy nyíllal bánni tudó trósz,
vagy lükiébeli: gyászra nekünk és hírre magának."

           Szólt; hallotta szavát, és nem halogatta a hírnök:
útnak eredt vértet viselő danaosz daliákhoz,
hogy föllelje Makháón hőst: ott állva találta,
míg körülötte a pajzsos hősök erős sora állott,
mind kik a lónevelő Trikkéből jöttek utána.
Hát közelébe kerülve megállt, szárnyas szavakat szólt:

           "Jőjj, Aszklépiadész, a király szólít, Agamemnón,
hogy megnézd az akháj fejedelmet, a hős Meneláoszt,
kit nyíllal meglőtt egy nyíllal bánni tudó trósz,
vagy lükiébeli: gyászra nekünk és hírre magának."

           Szólt; s annak kebelében fölzaklatta a lelket.
Hát nekivágtak a széles akháj tábor tömegén át.
És odaérvén már, hol a szőkehajú Meneláosz
várt sebesülten, s mind körülötte a legderekabbak
nagy körben: közepükre került az az isteni férfi,
és a csatolt övből a nyilat kiemelte azonnal;
ám míg húzta, az éles horgok visszahajoltak:
hát csillámos övét szétszedte, s alatta a páncélt,
hasboritó lemezét, kezemívét rézmiveseknek.
Majd a hegyes nyíl vágta sebet meglátva, kiszívta,
s meghintette tudósan az írral, az enyhet-adóval,
melyet még apjának adott Kheirón, a segítő.

           Így gondozták harcban-erőshangú Meneláoszt,
s közben a pajzsos trósz csapatok közelükbe kerültek:
ők meg a fegyverük öltve megint, gondoltak a harcra.
S most nem láttad volna aludni a hős Agamemnónt,
sem lelapulni a földre, se húzódozni a harctól:
csak száguldani férfidicsőítő viadalba.
Mert elhagyta az ércdíszes szekeret s paripáit:
és fúvó lovait fegyvernöke fogta keményen,
Eurümedón, Ptolemaiosz Peiraidész fiusarja.
Ennek hagyta meg ő, hogy készen tartsa, ha minden
tagján fáradtság vesz erőt, míg rendezi népét;
és gyalog indult el, föl-alá sétált a sorok közt:
és hol gyorscsikajú danaoszt látott igyekezni,
azt, mellette megállva, szavával bátoritotta:

           "Argosziak, ne lazítsátok hős harcierőtök:
mert hisz Zeusz atya úgysem lesz hazugok segitője:
ám; kik először megsértették eskükötésünk,
testük gyenge husát keselyűk fogják falatozni;
s kedves hitvesüket s csacsogó csöpp gyermeküket mind
bárkán hurcoljuk haza majd, ha bevettük a várost."

           És kit meglátott vonakodni a bősz viadaltól,
ráförmedt, s haragos szóval gúnyolta erősen:

           "Szájhős argosziak, hitványak, nem mar a szégyen?
Mért álltok bambán, mint szarvasborjak az erdőn,
melyek fáradtak, miután a mezőt beszaladták,
s állanak egy helyben, s a szivükben nincsen erő már?
Így álltok bámulva ti is, tusakodni se tudtok.
Tán azt várjátok, hogy a trósz eljusson egészen
jó-tatu gályáinkig az ősz tenger pereménél,
s lássátok, Kronión védő kart nyujt-e fölétek?"

           Így osztott, soraik közt járva, vezéri parancsot;
s férfisereg sürüjén át ért el a krétaiakhoz.
Harcias Ídomeneusz körül épp vették föl a vértet:
Ídomeneusz a legelsők közt állt, vadkan-erővel,
Mérionész meg a leghátsó sorokat riogatta.
Látván ezt, megörült sereget-vezető Agamemnón,
s mézes szókkal ekép szólt tüstént Ídomeneuszhoz:

           "Ídomeneusz, legtöbbre a gyors-csikajú danaók közt
téged tartlak, a harcban s más dolgokban is éppúgy,
s jó lakománál is, hol a tiszteletadta sugárzó
bort keverik keverőben az argoszi legderekabbak.
S míg a haját-fésülő többi akháji kimérten
kapja a bort, kelyhed színig van töltve előtted
mindig, akár az enyém, hogy igyál, ha kivánja a lelked.
Harcra tehát, s aminek vallod már rég magad, az légy."

           Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Átreidész, nagyon is szerető társad leszek itt is,
mint ahogyan már kezdettől bólintva igértem;
most más hosszuhajú danaoszt serkents viadalra,
hogy gyorsan tusakodni mehessünk, mert hisz a trószok
megszegték hitüket; de reájuk a kín s a halál vár,
mert hisz az eskükötést ők sértették meg először."

           Szólt; mire Átreidész tova-tért, örvendve szivében.
S férfisereg sürüjén át ért el az Aiászokhoz:
vértezkedtek ezek: gyalogok felhője mögöttük.
Mint amidőn őrfokról felhőt lát meg a pásztor,
mely fúvó Zephürosztól hajtva közelget az áron,
és feketébbnek tűnik a távolból a szuroknál,
míg közelebb jön a tengeren át, s iszonyú zivatart ver,
és az megdermed, s barlangba szorítja a nyáját:
ekkor a két Aiász körül így gomolyult a csatára
Zeusz-táplált fiatal daliák tömörült hadirendje,
éjszinüen, pajzsokkal, dárdákkal meredezve.

           Hát, mikor ezt meglátta; örült a király, Agamemnón,
s őket megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

           "Aiászok, vezetői az ércinges danaóknak,
illetlen titeket serkenteni; nem teszem én ezt:
hisz magatok buzdítjátok viadalra a népet.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna ilyen már mindünknek kebelében a lélek:
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen."

           Szólt, s odahagyván őket, eredt tova más daliákhoz:
és föllelte Pülosz-beli fennzengőszavu Nesztórt;
épp rendezte a társait ez, sürgette csatára,
nagy Pelagónnak, Alasztórnak, Khromiosznak, a bajnok
Haimónnak körülötte, s a nép terelője Biásznak.
Ő a lovast, lóval, szekerével előre vetette,
hátra pedig sok jó gyalogos daliát igazított,
hogy harcuk bástyája legyen, s a középre az alját,
hogy, ki nem óhajt tán, kénytetve az is hadakozzék.
És legelőbb a lovasságnak rendelte parancsban:
fogják vissza lovuk, ne toluljanak össze tömegbe:

           "És ne legyen, ki tudásában s bízván erejében,
egymaga vágyik elől verekedni a trójaiakkal;
hátra se húzódjék, mert gyengül a rendetek avval:
Ám amelyik szekeréröl a trósz szekeréig elér már,
döfjön a dárdával, mivel így több lészen a haszna.
Hisz várat, bástyát ugyanígy döntöttek az ősök,
s gondolatuk meg az indulatuk kebelükben ilyen volt."

           Így intett az öreg, rég tudva a harc tudományát;
és mikor őt meglátta, örült a király, Agamemnón,
majd megszólította, ilyen szárnyas szavakat szólt:

           "Jó agg, bár amilyen kedves kebeledben a lélek,
térded is úgy bírná, bár volnál régi erődben.
Csakhogy a mindnek-terhes öregség bánt: hanem inkább
bántana mást, s te lehetnél ifjú, harcosaink közt."

           Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Átreidész, magam is vágynám, hogy olyan legyek ismét,
mint amikor leterítettem nagy Ereuthalión hőst:
csakhogy az embernek mindent nem ad ám meg az isten:
hogyha legény voltam, hát most már rajtam a vénkor.
Ám így is lovasok közt osztom még a parancsom
intelem és szóval, mely tisztes tiszte a vénnek.
S lándzsákkal lándzsázzon az ifjabb már, aki nálam
későbben született, s bízik viruló erejében."

           Szólt; mire Átreidész tova-tért, örvendve szivében.
És föllelte Menesztheuszt is, Peteósz kocsihajtó
sarját, harc-sivitásban jártas athéniak élén;
és ott állt közelükben a sokleleményü Odüsszeusz:
és körülötte kephallének nem gyönge csapatja
állt: mert népükhöz nem hallott még a rivalgás,
hisz csak imént kezdtek viadalra vonulni a haddal
lóbetörő trószok meg akhájok: hát ezek álltak
és várták, hogy más tornyos hadirendjük előre
törjön a trójaiakra s előttük kezdje a harcot.
S hogy meglátta, gyalázta seregvezető Agamemnón,
s őket megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

           "Jaj, fia hős Peteósznak, a Zeusz-táplálta királynak,
és te, te kapzsiszivű, te tudója a csúnya cseleknek,
tétlenül itt minek is kushadtok, lesve a többit?
Illő volna tinektek az elsők közt tusakodni,
és elibészökkenni a feltüzelő viadalnak.
Hisz lakomára is elsőnek halljátok a hívást,
hogyha a véneknek lakomát készít az akháj nép:
jólesik ott nektek sült húst falatozni, s a mézes
bor kelyhét kiüríteni, míg tart kedvetek, egyre:
most meg jólesik itt elnéznetek azt, hogy akár tíz
oszlop akháj tielőttetek érjen a harcba vasával."

           Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
"Átreidész, míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Harckerülőknek ugyan hogy mondhatsz? Majd ha, akhájok,
lóbetörő trószokra riasztjuk a vadszivü Árészt,
láthatod is, ha kivánod, s épp van gondod ilyenre,
Télemakhosz jó apját ott keveredni az első
lóbetörő trószokkal: e szód csak a szélbe iramlik."

           Elmosolyodva felelt neki most a király, Agamemnón,
észrevevén a haragját, s fordított a beszédén:

           "Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
vaktában sohasem szídlak, sürgetni se foglak.
Jól tudom, úgyis, hogy kedves kebeledben a lélek
gyöngéd terveket ért, s amit én, ugyanazt akarod te.
Menj hát; később majd kisimítjuk a rossz szavakat, ha
voltak: s isteneink mindezt szórják a szelekbe."

           Szólt, s odahagyván őket, eredt tova más daliákhoz.
És föllelte a Tűdeidészt, a heves Diomédészt,
ez paripái mögött, jól-ácsolt hadszekerén állt,
s oldala mellett állt Szthenelosz, Kapaneusz fiusarja.
Hogy meglátta, gyalázva beszélt a király, Agamemnón,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

           "Ó, jaj, lónevelő harcos Tűdeusz fiusarja,
mit kushadsz, a csaták kibuvó-bürüjére miért lessz?
Így kushadni bizony sose volt kedves Tűdeusznak,
inkább drága barátok előtt viadalba rohanni:
így mondták, akik őt látták fáradni: hisz én nem
voltam véle: de mondják, hogy mindenki elé tört.
Egykoron ő békén ment látogatóba Mükéné
földje felé, Polüneikésszel, sereget toborozni,
akkoriban vívták ők éppen a szentfalu Thébát,
és kértek könyörögve jeleshírű segitőket.
Adni akartak azok már épp, helyeselve a kérést:
csakhogy Zeusz nem hagyta, komor jeleket mutatott föl.
Így azután tovatértek, az úton előrehaladva
s Ászóposzhoz elértek, a szittyós, lágyfüvü földre.
Onnan meg követül küldték Tűdeuszt az akhájok:
ment hát, és sok Kadmosz-sarjat lelt Eteoklész
hőserejének házában, mikor épp lakomáztak.
S ott a lovag Tűdeusz nem félt, ámbár idegen volt
és egyedül maga oly sok Kadmosz-sarj közepette:
és mégis kihiván őket, minden viadalban
győzött könnyen, olyan társként segitette Athéné.
Megharagudtak a mén-űző Kadmosz-fiak ekkor,
és, mikor útnak eredt, várták sürü lesben az úton,
ötvenen, ifju, erős daliák; volt két vezetőjük:
Maión Haimonidész, ki haláltalanokra hasonlít,
s Autophonosz fiusarja, a harcban-erős Polüphontész.
És nékik Tűdeusz ugyanúgy csúf végüket adta:
mindet agyonsujtotta, honába csak egyet eresztett,
Maiónt hagyta meg ő, engedve az isteni jelnek.
Ez volt ő, Tűdeusz Aitóliosz, ám ily utódot
nemzett: harcra silányabbat, fecsegésre különbet."

           Ezt mondotta; de mit se felelt az erős Diomédész,
mert tisztes fejedelme szidó szavait tisztelte.

           Néki a nagyhírű Kapaneusz fia adta a választ:
"Átreidész, ne hazudj, amikor tudsz szólni valót is:
hisz mi magunkat apáinknál sokkal derekabbnak
valljuk: a hétkapujú Thébát mi el is foglaltuk,
bár kisebb sereget vittünk az arészi fal ellen,
isteni jelben bíztunk s Zeusz segitő erejében:
s ők önnön buta vétkeikért pusztultak el akkor.
Hát az apáinkat ne becsüld egy sorba mivélünk."

           Görbén fölfele nézve beszélt az erős Diomédész:
"Bátya, csak ülj veszteg, s hallgatva hajolj a szavamra.
Nem veszem én zokon azt, hogy a népterelő Agamemnón
jólábvértes akhájokat így serkent a csatára:
mert hisz övé a hatalmas hír, ha a trójai népet
megveri itt az akháj, és szentelt Ílion elvész;
és az övé a hatalmas gyász, ha veszít az akháj had.
Rajta, mi is gondoljunk már védő viadalra."

           Szólt s szekeréről fegyveresen szökkent le a földre:
rettentőn csörrent meg az érc, kebelén a királynak,
keltekor: állhatatos hőst is félsz foghat el ettől.

           Mint amikor tenger morajos peremére a hullám
sűrűn csapkod, mert Zephürosz szele hajtja előre,
kezdetben csak a messze vizen vértezkedik, aztán
már torlódik a földön, erősen bömböl, a sziklán
görbén legmagasabbra dagad, s tajték-habokat köp:
íly sűrűn tódult az akhájok erős hadirendje
állandóan a harcba: s övéinek adta parancsát
mind a vezér: amazok meg csöndbe haladtak: ilyen nagy
népről sem hinnéd, hogy hangjuk van kebelükben,
úgy félték a parancsnokokat; s valamennyi vitézen
sokszinü fegyverzet ragyogott, abban sorakoztak.
Szemben a trójaiak, valamint sokezernyi juh, gazdag
ember akoljában ha fehér tejüket fejik, és mind
bégetnek folyton, kicsinyük hangjára fülelve:
téres trójai táboron át így kélt a kiáltás.
Sem szójárásuk nem volt egy, sem riadásuk,
sok helyről gyülekeztek, a nyelvük is egybekevert volt.
Őket Arész, ezeket sürgette bagolyszemü Pallasz,
s Rémület és Riadás, meg Erisz, ki mohó az ölésben,
férfiölő Árész nővére s társa a harcban,
kezdetben kicsi, míg vértezkedik; ámde utána
fővel eget verdes, noha földön lépdel a lába.
Ő az egyenlőn szörnyü viszályt bevetette közébük,
míg a tömeg közt járt, szaporítva a férfiu-jajszót.

           És hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.
Egybekeverve kavargott jajszó és diadalszó,
mind az ölők s a halóké, ázott vérben a föld is.
Mint amikor két téli patak zúdul le a völgybe,
s egybevegyül, rohanó árját egymásnak ereszti,
bő forrásokból, üreges szakadéknak ölében,
hogy zúgását messze hegyen meghallja a pásztor:
íly riadás, íly zaj kélt ott, mikor összefutottak.
Egy sisakos trószt Antilokhosz gyilkolt le először,
hőst, ki elől járt küzdve, Thalűsziadész Ekhepóloszt,
lóforgós sisakának ütött gombjára először:
és homlokcsontjába döfött, csontig becsapódott
mélyen az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta:
és, valamint a torony, lezuhant a kemény viadalban.
Estében lábnál megfogta erős Elephénór
Khalkódontiadész, az abász daliák fejedelme,
elhurcolta a nyílzáporból, mert epedett, hogy
vértjétől megfossza hamar; de rohamja rövid lett.
Mert a halott-emelőt meglátta a bátor Agénór,
és hol a pajzs oldalt nem fedte a földre lehajlót,
ott belevágta az érckelevézt, meg is oldta a térdét.
Hát elhagyta a lélek: s most iszonyú birok indult
teste fölött az akháj meg a trósz közt: mint csupa farkas
rontott mind egymásra, cibálta a férfi a férfit.

           Ott Telamóniosz Aiász ölte meg Anthemiónnak
ifju, virágzó, szép sarját: Szimoeisziosz ez, kit
itt Szimoeisz partján szült anyja, az Ída hegyéről
szállva alá, a szülőivel együtt, nézni a nyájat:
így lett hát neve is Szimoeisziosz: ám a szülőknek
meg nem hálálhatta a gondját, mert hisz az élte
kurta maradt: a vitéz Aiász kelevéze leverte.
Mert legelől mentében a mellén, jobb csecse mellett
döfte keresztül, a vállán tört ki szabadba az érchegy
ismét: ő meg a porba zuhant, valamint az a nyárfa,
mely tágsíku mocsár földjén fölnő a magasba,
síma, s a legtetején terjednek szét csak az ágak:
s jő a szekérmíves, s fénylő vasa végre kivágja,
hogy hajlítsa keréktalppá gyönyörű szekeréhez,
s az lezuhanva hever, szárad partján a pataknak:
ott Szimoeisziosz Anthemidészt így verte le Aiász,
isteni sarj: de reá Priamosz fia, nagyszerü-vértes
Antiphosz ott hegyezett kelevézt hajitott a tömegben.
Elvétette, de Leukoszt, jó társát Odüszeusznak,
verte szemérmén, épp amikor tovahúzta a holtat:
s most ez a holtra zuhant, tetemét kieresztve kezéből.
Ám Odüszeusz hevesen fölgerjedt érte szivében:
tört az elősoron át, fénylő ércmezbe takartan.
Jó közelébe megállt, s hajitott ragyogó kelevézzel,
körbetekintve vadul. Hátrábbszökkentek a trószok,
míg ő dárdázott: s nem dobta hiába a fegyvert,
Démokoónt, Priamosz fattyú-sarját leütötte,
őt, ki Abűdoszból jött, gyors kancák közeléből:
s most Odüszeusz, a barátjáért dühösen, kelevézzel
verte halántékon: s túloldalt jött ki fejéből
újra az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver:
minden előharcos hátrált, Hektór is, a fényes.
Holtjaikat nagy zajjal vonszolták az akhájok,
s közben törtek előbbre, de felbőszülten Apollón,
Pergamosz ormáról letekintve, a trószra sivított:

           "Rajta, lovas trósz nép, sose fuss te az argosziaktól.
Mert sem kőből nincs, sem vasból nékik a bőrük,
hogy föltartsa a bőrhasitó kelevézt, ha nekikfut.
És lám, már Akhileusz, szépfürtü Thetisz fia, sem küzd
ott köztük, de a bárkáknál forralja epéjét."

           Ezt mondotta a várfokról riadalmas Apollón;
míg az akháj sereget Zeusz magzata, Trítogeneia
buzdította bejárva, ahol lelt lankadozókat.

           S Díórész Amarünkeidészt lekötözte a végzet:
mert éles kővel megdobta a jobb bokacsontja
mellett lábszárát a vitéz thrákok vezetője,
Peirósz Imbraszidész, kinek Ainosz volt a hazája.
És mindkét ina szétszakadott, az a szikla, az átkos
szétmorzsolta a csontjait is; míg porba hanyatlott,
s két karját szeretett bajtársaihoz fölemelte;
és lelkét kilehelte; a kőhajitó odaszökkent,
Peirósz: s dárdát vert a hasába, a köldöke mellett:
és bele mind kibomolt, a szemét a homály betakarta.