NYOLCADIK ÉNEK
FÉLBEHAGYOTT HARC
Már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal,
hogy villámszerető Zeusz egybehivatta az isten-
gyűlést sokszakadéku Olümposz legtetejében:
ő maga szólt hozzájuk, s mind a szavára figyeltek:
"Istenek és istennők, mind hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
hogy ne merészkedjék istennő, sem pedig isten
általvágni az én szavamat: helyeselje az összes,
hogy mennél hamarabb tudjam befejezni e munkát.
Mert kit rajtakapok, hogy távol az égilakóktól
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak,
azt csúnyán megütöm, s úgy tér az olümposzi csúcsra;
vagy pedig elkapom és lehajítom a Tartarosz-árnyba,
messze le, sűrü homályos mély üregébe a földnek,
ott, hol vaskapu van, meg rézküszöb, annyira mélyen
Hádész háza alatt, amilyen magasan van az égbolt:
akkor majd meglátja, hogy én vagyok itt legerősebb.
Rajta, no, próbáljátok meg, lássátok is együtt,
egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről,
istenek, istennők, s mind csimpaszkodjatok abba:
s még így sem húzhatjátok le a földre az égből
Zeusz legfőbb hadurat, bármíly hosszan huzakodtok:
míg azután, ha magam vágynálak húzni magasba,
fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:
és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,
és az egész mindenség fönt csünghetne a légben.
Ennyire több vagyok én istennél s emberi népnél."
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre eképen szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nagy s hajlani nem tud:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt."
Elmosolyodva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Bátran, Trítogeneia, derék lányom, hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok."
Szólt s szekerébe befogta az érckörmű paripákat,
két gyorsröptü lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép aranyostort is, majd föllépett a szekérre.
Ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Sokforrású Ídát érte el így, vadak anyját,
s Gargaroszon, hol várta ligetje s az illatos oltár,
már lovait fékezte az emberek, istenek atyja,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
S ő maga fönt az oromra leült, hírének örülve,
s nézte a trójaiak várát s az akháji hajókat.
Közben meg lakomáztak a fésült-fürtös akhájok,
sátranként sietősen, s már vették föl a vértet.
Másoldalt meg a trószok fegyverkeztek a várban
végig; s bár kevesebben, mégis küzdeni vágytak,
kényszerüségből, védve a gyermekeket meg a nőket.
Föltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott,
és hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.
Egybekeverve kavargott jajszó és diadalszó,
mind az ölők s a halóké, ázott vérben a föld is.
Míg reggel volt még, és nőtt szent fénye a napnak;
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek:
ám mikor Éeliosz közepére került föl az égnek,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt s a magasba emelte:
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba,
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliákét:
fogta középen, emelte, s ezek bús napja lenyomta.
Mert az akháj sorsok sűllyedtek a dús anyaföldig
mélyre, s a trósz sorsok lendültek a tágterü égig.
Most pedig Ídáról maga dörgött, s messzirelángzó
villámmal lecsapott az akháj seregekbe: csodálták
látva e fényt, elfogta a sápadt félelem őket.
Ídomeneusz s Agamemnón sem mert helybemaradni,
és nem a két Aiász, két hős követője Arésznak:
helyben csak maga Nesztór állt, az akháj hadak őre,
nem maga szántából: lova kínlódott, lenyilazta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
épp feje búbján, hol kezd nőni sörénye a lónak,
föl koponyájából, s hol a legvesztőbb a találat.
Fölmagasult kínlódva, a nyíl velejébe hatolt be,
megrémítve a többi lovat, pörgött lenyilazva.
S míg az öreg lemetélte a kantárszíjat e lóról,
kardjával mellé szökkenve - a harc gomolyán át
jöttek már Hektór paripái, merész kocsisukkal,
Hektórral: s az öreg most már elveszti a lelkét,
hogyha a harsány Tűdeidész nem látja, mi készül:
rettentőt rikkantva kiáltott át Odüszeusznak:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
merre szaladsz, hátat fordítva, akárcsak a gyávák?
Még be ne fúródjék hátadba, ha futsz, kelevézük.
Várj meg; az aggtól űzzük a vad férfit tova ketten."
Mondta, de nem hallotta sokattűrt fényes Odüsszeusz,
mert mellette futott el az öblös akháji hajókhoz.
Tűdeidész pedig egymaga tört az előcsapatokba:
állt az öreg Néléiadész paripái elébe,
s megszólítva az agg harcost, szárnyas szavakat szólt:
"Jaj, öreg, ím, fiatal daliák fenyegetnek a harcban:
s már az erőd lankad, hisz a vénség terhe sanyargat:
roskadozik követőd, lovaidnak lomha a lépte.
Lépj szekeremre hamar, hogy meglásd, Trósz paripái
mennyire tudják harc mezején át erre meg arra
fürgén űzni az ellenséget, vagy kikerülni:
félelmes lovak, Aineiásztól vettem el őket.
Hagyd fegyvernökeinkre a két lovat; ám ezeket mi
hajtsuk rá a lovas trószokra, hogy ő maga lássa
Hektór: mint tombol markomban az én kelevézem."
Szólt; s a lovag Nesztór nem volt neki szófogadatlan.
Hát Nesztór lovait fegyvernökeik, Szthenelosz meg
jókaru Eurümedón, vették gondjukba azonnal:
s ők ketten fölléptek a Tűdeidész szekerére:
fényes kantárját Nesztór a kezébe ragadta;
ostora indított, s Hektórhoz gyorsan elértek:
s már a heves Hektórra dzsidát hajitott Diomédész:
őt ugyan elvétette, de fegyvernök kocsisának,
Éniopeusznak, a nagy Thébaiosz büszke fiának,
míg gyeplőt tartott, csecse mellett verte be mellét:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát:
ő maga más kitünő kocsisért nézett: s paripái
nem voltak hosszan híján hajtónak: azonnal
Íphitidészre akadt, Arkheptolemoszra, a hősre,
gyors lovait rábízta, kezébe vetette a gyeplőt.
Győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,
s bárányként beszorultak volna a trójai várba,
észre ha nem veszi ezt a halandók s istenek atyja:
rettentőt dördülve, fehér villámmal ütött le;
épp Diomédésznek paripái elé, be a földbe:
rettenetes lánggal lobogott fel nyomban a kénkő:
megrettenve farolt a szekérhez vissza a két ló;
fényes gyeplőjük kiszökött Nesztór keze közzül:
s szólt Diomédészhez most, megrettenve szivében:
"Tűdeidész, hajtsd már menekülni patás paripáid.
Vagy nem látod, hogy nem kísér Zeusz diadalma?
Most a dicsőséget neki nyujtja a nagy Kronión Zeusz,
eznap: s később majd ismét minekünk, ha akarja:
ember nincs, aki gátolhatná Zeusz akaratját,
bármi erős legyen is: mert sokkal több a hatalma."
Válaszul így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
"Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogyan kell;
csakhogy az én szivem és lelkem nagy fájdalom éri:
Hektór majd így szól egyszer csak a trójaiak közt:
»Tűdeidész tőlem menekülve vonult a hajókhoz.«
Így dicsekedhet majd: s akkor föld nyeljen el engem."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Jaj, bajnok Tűdeusz fia, mit nem mondasz előttem?
Mondjon akár gyávának Hektór, vagy remegőnek,
nem hiszik el neki úgysem a dardánok meg a trószok,
sem feleségei nagylelkű pajzsos daliáknak,
kiknek erős trósz hitveseit te a porba vetetted."
Így szólt, s fordította futásra patás paripáit,
vissza a harc gomolyán: s Hektór meg a trószok utánuk
vad riadással kínokozó kelevézt zuditottak.
És a sisakrázó deli Hektór zengve kiáltott:
"Tűdeidész, rohanó-csikajú danaosz daliád mind
nagyra becsült, székkel, hússal, meg telt poharakkal:
most azután sose tisztel: hisz, mint asszony, olyan vagy.
Gyáva leányka, szaladj! soha nem fogsz, visszaszorítva
engem, a bástyáinkra rohanni; s az asszonyainkat
nem viszed el gályákon: előbb adom én a halálod."
Szólt; mire Tűdeidész kétség közt hányta-vetette:
megfordítsa-e gyors lovait, harcoljon-e szembe.
Háromszor gondolt rá lelkében s a szivében:
háromszor dördült rá bölcs Zeusz Ída hegyéről,
s adta a trósznak a jelt, hogy fordul a harci szerencse.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:
"Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül!
Érzem, hogy kegyesen bólintott nékem a nagy Zeusz:
hírt, diadalt minekünk, s gyötrelmeket ád az akhájnak.
Balgatagok, kik ilyen falakat tákoltak elébünk,
gyönge, silány bástyák, egy sem gátolja erőmet;
s ásott árkaikon lovaim hamar általugornak.
És miután majd öblös bárkáikhoz elérek,
el ne feledjétek, legyen ott vad láng a közelben,
hogy fölgyujthassam gályáikat; öljem is őket,
majd ha a gályák közt már elkábulnak a füstben."
Így szólt, és azután lovait riogatva kiáltott:
"Xanthosz, hej, s te Podargosz, s Aithón, s isteni Lamposz,
most szolgáljátok meg az abrakotok, mit elétek
Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak,
oly bőven hintett legelőbb, sok méz-szivü búzát,
s bort is előbb vegyitett nektek, vágyát sziveteknek,
mint nékem, ki pedig, vallom, viruló ura volnék.
Rajta, robogjatok űzve, ragadjuk már el a pajzsot,
Nesztórét, melynek nagy híre az égig is elhat,
hogy szinaranyból van, szíjtartó rúdja is abból;
s lóbetörő Diomédész válláról ama díszes
szép páncélt, mit Héphaisztosz buzgón maga munkált.
Hogyha e kettőt elkapjuk, hiszem én: az akhájok
első éjszaka mind fölszállnak a fürge hajókra."
Szólt dicsekedve; de földühödött most Héra, az úrnő:
hányta magát trónján - megrázta a téres Olümposzt -
és megszólította Poszeidáónt, a nagy istent:
"Jaj, széltében-erős Földrázó, vajjon a lelked
nem sír kebledben, dőltén danaosz daliáknak?
Kik teneked Helikéből s Aigaiból nagyon is sok
drága ajándékot hoznak? Diadalt nekik óhajts.
Mert ha akarnók mind, danaosz daliák segitői,
visszazavarni a trószt és hátráltatni a bölcs Zeuszt,
Ída hegyén bizony akkor búsulhatna magában."
Erre a Földrázó nagyokat sóhajtva felelte:
"Ej, te merész-szavu Héra, milyen szó hagyja el ajkad?
Én sehogyan sem akarnám, hogy nagy Zeusz Kronidésszal
harcoljunk, hiszen ő mindünknél sokkal erősebb."
Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s közben a gályák és a fal-árok közti egész tér
megtelt már lovak és pajzsos daliák seregével,
mely beszorult: szoritotta a gyors Árésszal egyenlő
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt.
S tán lobogó tűzzel fölgyujtja a görbe hajókat,
hogyha a hős Agamemnónt most rá nem veszi Héré,
hogy míg ő maga küzd, buzdítsa a többi vitézt is.
Futva futott sátrak mentén s az akháji hajóknál,
nagy bíbor köpenyét izmos kézzel megemelve:
s állt Odüszeusz cetnagyságú bárkája hegyébe,
mely a középen volt, hogy kétfele hasson a hangja,
s itt Telamóniadész Aiász sátráig elérjen,
ott Akhileuszéig: kik a tábor végibe vonták
bárkáik, bízván karjukban s hős erejükben.
Messzeható hangon harsant danaosz seregére:
"Szégyen ez, argosziak, gyávák, csak szemre csodásak!
Hát hova tűnt a dicsekvés, hogy mi vagyunk a legelsők?
Lémnoszban be nagyon szájhősként szóltatok egykor,
míg meredekszarvú ökrök sok jó pecsenyéjét
ettétek; s ittátok a bort telemert keverőkből,
hogy ki-ki száz meg kétszáz trósszal száll a csatában
szembe! No most azután egyedül Hektórra magára
sem lehetünk elegek, ki felégeti még ma hajónkat.
Zeusz atya, sujtottál-e idáig erős fejedelmet
ekkora átokkal, s hírét elvetted-e már így?
Még soha el nem mentem szép oltárod előtt én,
sokpadu gályával míg elvergődtem idáig:
ám égettem ökörhájat s combot valamennyin,
mert vágytam földúlni egészen a jófalu Tróját.
Hát e könyörgésem vidd most, Zeusz, teljesedésbe:
engedd, hogy legalább mi magunk épen hazajussunk,
s trójaiaknak eként az akhájt leigázni ne engedd."
Így szólt; s Zeusz atya őt megszánta, a könnyeket ontót:
s bólintott, hogy a népe egész leszen és oda nem vész.
Sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,
körme között mely vitte futó szarvas kicsi borját:
s Zeusz gyönyörű oltára elé ejtette a borjat,
hol jóshangmegadó Zeuszt tisztelik áldozatokkal.
Ők meg amint látták, hogy a sast Zeusz küldte az égből,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.
Ott oly sok danaosz közül egy sem akadt, aki azzal
kérkednék, hogy előbb szállt lóra a Tűdeidésznél,
vagy hogy az árkon előbb szökkent át, kezdeni harcot:
mert sisakos trósz bajnokot ő vert ott le először,
Phradmonidész Ageláoszt: ez lovait futamodni
fordította, de ő hátába ütötte a dárdát,
válla közé, mikor épp fordult, s átverte a mellét:
földre zuhant a szekérről, csörgött rajta a fegyver.
Majd meg az Átreidák, Agamemnón és Meneláosz,
majd meg a két Aiász, hadi-bátorsággal övezve;
majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő,
majd pedig Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős.
Végül kétívű íját Teukrosz feszitette:
pajzsa mögé odaállt Aiász Telamóniadésznak.
Aiász elhuzogatta a pajzsot, a hős fedezetten
nézett szét: s ellőtte nyilát a csaták gomolyában,
és akit ért, elesett nyomban, kilehelte a lelkét,
ő pedig újra, miként anyjához a gyermek, aként bujt
Aiászhoz: ki a fényes pajzzsal rejtve-takarta.
Tisztanevű Teukrosz közülük kit lőtt le először?
Orszilokhoszt legelőbb, majd Ormenosz és Ophelesztész
hullt s Daitór s Khromiosz, meg az isteni hős
Lükophontész,
majd Polüaimonidész Amopáón és Melanipposz,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.
Látván őt, megörült sereget-vezető Agamemnón,
hogy megbontja erős íjával a trójai hadsort:
hát hozzá sietett, melléállt s íly szavakat szólt:
"Teukrosz, kedves fő, Telamón fia, nép vezetője,
csak mindég így lőjj; sugarat deritesz seregünkre
és Telamónra, apádra, ki táplált, míg kicsi voltál,
s bár fattyú gyerekét, a saját házába nevelt föl:
hát, noha távol van, vidd őt most nagyszerü hírre.
Én mondom neked, és így megy majd teljesedésbe:
hogyha megadja nekem pajzstartó Zeusz meg Athéné
fölforgatni tövestül a jófalu trójai várat,
néked adok legelőbb a kezedbe jutalmat utánam,
háromláb-széket, vagy két lovat és szekeret még,
vagy pedig asszonyt, hogy veled együtt lépjen az ágyra."
Erre a tisztanevű Teukrosz neki válaszul így szólt:
"Hírneves Átreidész, minek is serkentsz, mikor úgyis
fáradozom? Sohasem heverek, míg futja erőmből;
sőt, amióta mi őket Trója felé szoritottuk,
attól kezdve a férfiakat sorban nyilazom le.
Nyolc hosszúhorgas vesszőt lőttem ki idáig,
mind heves ifjú hősöknek húsába hatolt be;
s ezt a veszett ebet itt mégsem tudom én lenyilazni."
Szólt, és új vesszőt röpitett ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
őt ugyan elvétette; de jónevü Gorgüthión hőst,
drága fiát Priamosznak, a mellén verte a nyíl át;
ezt Aiszűméből megkért anya hozta világra,
Kasztianeira, ki, mint istennő, szépalakú volt.
És, mint félrekonyul feje máknak, hogyha a kertben
termés terheli, és a tavasz dús zápora nyomja:
így hajlott feje féloldalt a sisak nehezétől.
Új vesszőt röpitett Teukrosz ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
s ismét elvétette; kitérítette Apollón;
ám Arkheptolemoszt, Hektór bátor szekerészét,
míg az a harcba rohant, csecse mellett verte keresztül:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát;
s öccsét, Kebrionészt, ki közelben volt, odahívta,
fogja a zablákat: s az nem volt szófogadatlan.
Hektór földre szökellt tündöklő szép szekeréről,
rettentőt rikkantva; követ ragadott a kezébe,
s Teukrosznak rontott, bíztatta leütni a lelke.
Ez pedig épp keserű nyílvesszőt vett tegezéből,
s illesztette ideghez: s most sisakos deli Hektór
épp amikor felhúzta nyilát, vállán, hol a kulcscsont
elválaszt nyakat és mellett, hol a seb veszedelmes,
ott megdobta az éles kővel a harcra igyekvőt:
és elzsibbasztotta kezét, idegét szakitotta:
térdre rogyott tüstént, s a kezéből íve kihullott.
Összerogyó testvérét el nem hagyta nagy Aiász,
oltalmára rohant sebesen, pajzzsal betakarta.
S aztán két szerető bajtársa emelte a testét,
Mékiszteusz, Ekhiosz fia és ragyogó nagy Alasztór,
és a nyögő daliát a kivájt gályák fele vitték.
S újra a trósznak adott nagy erőt az Olümposzi ekkor,
vissza, a mély árokhoz, kergették az akhájt már:
s Hektór, villogtatva vadul szemeit, legelől ment.
S mint kutya, hogyha az erdőben vadkant vagy oroszlánt
megkap hátulról, gyors lábában bizakodva,
csípőjén s a farán, és fordulatára figyelmez:
Hektór így üldözte a hosszuhajú daliákat,
mindig a leghátsót sujtotta le, s ők menekültek.
Ám miután áttörtek már a karókon, az árkon
futva, s a trójaiak keze már sokakat leigázott,
akkor a gályáknak közelébe kerülve megálltak,
és egymást hivogatták, s mindegyik égilakóhoz
karjaikat fölemelve külön-külön is könyörögtek.
Hektór meg hajtotta sörényes szép paripáit
mindenüvé; szeme mint Gorgóé s gyilkos Arészé.
Megkönyörült rajtuk, letekintve, a hókaru Héra,
s Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, hát minekünk sincs
gondunk, végveszedelmükben sem, az argosziakra?
Lám, elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár,
egy szál férfi dühétől: őrjöng, tűrni se tudjuk,
Hektór Príamidész, halmozza a rosszra a rosszat."
Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Lelket-erőt már rég elvesztett volna e férfi,
argoszi kéz által leterítve saját hona földjén:
csakhogy apám őrjöng, csöppet sem józan a lelke,
szörnyü igaztalan, és az erőmet fékezi folyton.
S nem jut eszébe, milyen sokszor segitettem a sarját,
míg azt Eurüsztheusz kiszabott munkái gyötörték.
Fölzokogott küzdelmei közt az az égre: s a nagy Zeusz
mindig is engem küldött, hogy lesuhanva segítsem.
Hogyha előre tudom mindezt értelmes eszemmel,
aznap, hogy Hádész kapujához küldte az úr őt,
hozni a gyűlöletes Hádésznak ebét Ereboszból,
- mély örvényéből sohasem menekül meg a Sztüxnek.
Most engem gyűlöl, de Thetisznek tette tanácsát,
mert csókolta a térdét, és simogatta az állát,
s kérte: becsülné meg várdúló bajnok Akhilleuszt.
Lesz, mikor így szólít még engem: »fényszemü drágám«.
Hát te csak indulj most, és fogd be patás paripáink,
s én azalatt pajzstartó Zeusz házába vonulva,
vad viadalra veszek vértet, meglátni ha vajjon
örvend-é Priamosz fia majd, sisakos deli Hektór,
hogyha elébe tününk a csaták ösvényei hosszán.
Lesz ott trósz, aki még jóltart ebeket s keselyűket
hájjal meg hússal, ha lehull az akháji hajóknál."
Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan.
Ment az aranyzabolás lovakat szekerébe befogni
Héra, az istennő, szent lánya a büszke Kronosznak.
S közben Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
apja küszöbje fölött csúsztatta le drága ruháját,
hímzett szép leplét, melyet maga szőtt a kezével:
s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,
fegyveresen készült könnyontó háboruságra.
Tűzfényű szekerére fölugrott, fogta a lándzsát,
súlyos, erős nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait haragossuk, erős atya lánya.
Héra meg ostorral megcsapta hamar paripáit.
Tárult most önként, csikorogva az ég kapusarka,
melyre ügyelnek az égi, olümposzi őrök, a Hórák,
hogy sürü ködfelhőjét nyissák s újra becsukják.
Ott űzték robogó paripáikat át a kapuk közt.
Zeusz odanézett Ídáról, gyúlt szörnyü haragra:
s Íriszt serkentette, aranyszárnyú hiradóját:
"Rajta, te gyors Írisz, küldd őket vissza, elémbe
jönni ne engedd; mert hisz szép nem lenne a harcunk.
Mert kijelentem a szót, s ez megy majd teljesedésbe:
megsántítom gyors paripáikat, őkmagukat meg
penderitem lefelé, szekerük pedig összetöröm majd.
S körbeforoghat tíz esztendő, s ők azután sem
gyógyulhatnak még ki a villámverte sebekből:
lássa a fényszemü, apjával harcolnia jó-e.
Mert Hérára nem is vagyok íly mérges, haragos már,
megszoktam, hogy a szándékom gátolja örökké."
Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel:
Ída hegyormairól sietett az olümposzi csúcsra.
Sokvölgyű nagy Olümposznak külső kapujában
szembekerült vélük, s elmondta nekik, mit üzen Zeusz:
"Merre-hová? Szivetek minek őrjöng kebleitekben?
Zeusz az akháj sereget nem hagyja segélnetek úgysem.
Mert ezzel fenyeget Kronidész, és ezt viszi véghez:
sántává teszi gyors paripáitok, és a szekérből
földrehajít titeket, s a szekért szétzúzza egészen.
S körbeforoghat tíz esztendő, s még azután sem
gyógyulhattok föl ti a villámverte sebekből:
hogy lásd, fényszemü lány, mi is az: harcolni apáddal.
És Hérára nem íly mérges, nem is íly haragos már,
tudja, a szándékát Héré gátolja örökké.
Ámde te szörnyü szemérmetlen kutya vagy, ha valóban
rá mernéd roppant kelevézed Zeuszra emelni."
Ezt mondotta nekik, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S erre Athénaiához Héré íly szavakat szólt:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, már nem akarnám,
hogy Zeusszal szemben küzdjünk mi a földilakókért.
Hát pusztuljon az egyik, a másika élve maradjon,
sorsa szerint: ő meg lelkének gondolatával
ítéljen trószok s danaók közt, mint ahogy illik."
Így szólván, a patás paripákat visszavezette.
S már fogták ki a drágasörényű szép paripákat
és bekötötték ambrosziás jászlakhoz a Hórák:
és szekerük ragyogó fal mellé támasztották.
Ők meg, az istennők, aranyos székekre leültek,
égilakók közibé, s kedves szivük ette a bánat.
Zeusz atya Ídáról kerekes szekerét s paripáit
űzte Olümposzhoz, s el is érte az isteni székhelyt.
És paripáit a nagy Földrázó fogta ki ekkor,
és szekerét kocsi-álláson vászonba takarta.
S messziredörgő Zeusz az arany trónszékre leült most,
s közben lába alatt megrendült a nagy Olümposz.
Ők meg, Athénaié s Héré, távol Kronidésztól
ültek, s nem szóltak hozzá, kérdezni se merték:
ám amaz átértette szivében, s így szólalt meg:
"Mért bánkódtok ekép, Héré és Pallasz Athéné?
Nem fáradtatok el hírnévosztó viadalban,
kikre olyan szörnyen haragusztok, a trószokat ölve.
Hát hisz az én győztes kezemet, roppant nagy erőmet,
meg nem fordítják együtt sem az istenek itt mind.
S nektek előbb szállott remegés szép tagjaitokba,
mintsem az ütközetet láttátok volna s a dúlást.
Hát kijelentem a szót, s ez lett volna a vége:
nem tértek ti, ha villám sujt le, a harciszekérrel
vissza Olümposz-oromra megint, hol az istenek élnek."
Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ült, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh:
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:
"Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nem győzi le senki:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Hajnalban még jobban látod a nagy Kronidészt, ha
éppen kívánod, te tehénszemü nagyszerü Héra,
hogy seregestül mint pusztítja az argoszi lándzsást.
Mert nem hagy föl már az erős Hektór a csatával,
míg a hajóktól föl nem kél gyorslábu Akhilleusz,
aznap majd, amidőn a hajóknál dúlnak a harcok
szörnyü hevességgel, Patroklosz holtteteméért.
Mert ez az isteni sors: teveled meg mit se törődöm,
hogyha haragszol, még ha a föld végébe szaladsz is
és a vizek végébe, ahol Kronosz Íapetosszal
ül, s nem üdíti magát soha szárnyas napsugarakkal,
sem széllel, de körös-körül ott van a Tartarosz árnya:
még ha odáig is elbolygasz, veled úgy se törődöm,
bárha morogsz, mivel eblelkűbb nincs nálad amúgy sem."
Ezt mondotta; de mit se felelt a fehérkaru Héra.
S Ókeanoszba bukott tündöklő fénye a napnak,
s vonta a tápláló földekre megint a sötét éjt.
Ennek a trójaiak nem örültek; azonban az árnyas
éj nagyon-óhajtott volt s drága az argosziaknak.
S egybehivatta a trósz gyűlést sugaras deli Hektór,
távol a gályáktól, örvényes szép folyamárnál,
tiszta helyen, hol a föld fölcsillant holttetemek közt.
Földre leszállva lovukról, hallgatták a beszédet,
mit Hektór mondott, Zeusz kedvelt hőse: kezében
nagy tizenegyrőfös kelevéz volt, szórta a szikrát
réz-hegye, és körülötte aranykarikája gyürűzött:
rá támaszkodván, ezt mondta a trójaiak közt:
"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám:
már hittem, hogy a gályákat meg az összes akhájit
elpusztítva megyek haza széljárt Ílionunkba:
ám a homály jött, s megmentette az argoszi népet
és a hajóikat is ma a tenger torlata mellett.
Hallgassuk meg hát a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát; s a sörényes szép paripákat
fogjátok ki, s elébük vessetek abrakot immár;
majd meg a városból ökröt, juhot erre vezetve
gyorsan, mézlelkű bort is vegyetek magatokhoz,
s otthonról kenyeret, s azután fát gyűjtsetek össze,
hogy majd végig az éjjelen át, hajnalhasadásig,
sok tüzet égessünk, érjen föl az égig a lángjuk:
még valahogy ne mehessenek éjjel a fürtös akhájok
megmenekülni előlünk nagy hátán a vizeknek.
Sértetlen s nyugton ne mehessenek ők a hajókra,
ámde legyen, ki sebét közülük még otthon is érzi,
mert a hegyes kelevéz, vagy a szálló nyíl hegye éri,
míg a hajóra szökik: hogy ezentúl más is utáljon
lóbetörő trószokra riasztani könnyteli Árészt.
Zeusz-kedvelt hiradóink meg mondják meg a várban:
serdűlő fiak, őszfejü vének a vár kerületjén
töltsék éjüket, isten-emelt tornyokra vigyázva:
és minden gyöngéd asszony, ki-ki háza ölében,
rakjon nagy tüzeket; s legyen őr is biztos a várban,
csellel az ellenség be ne törjön, mert mi hiányzunk.
Így legyen ez, nagylelkű trószok, az én szavam ennyi:
ennyire volt szükség, érjen most véget a szózat;
hajnalban még mást is mondok a trójaiaknak.
Én hiszem azt, ha könyörgök Zeuszhoz s isteneinkhez,
innen a vészsorsok-küldötte kutyákat elűzöm,
vészsorsok hordozzák őket a barna hajókon.
Most hát őrizzük csak egész éjjel mimagunkat:
majd kora hajnalban fölvéve a vértet, a fegyvert,
görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt.
S meglátom, hogy a Tűdeidész, az erős Diomédész,
visszaszorít-e a gályáktól erejével a falhoz,
vagy pedig én viszem el véres vértjét, ha ledöftem.
Harcierénye kitetszik majd holnap, ha bevárja
száguldó gerelyem; de hiszem, hogy megsebesülten
elsők közt esik el, s nagyszámú társ körülötte,
rögtön, amint holnap fölkél a nap. Ó, csak aképen
lennék nemmúló s nemöregvő minden időben,
s tisztelnének aként, mint Pallaszt s Phoibosz Apollónt,
mint amikép ez a nap rosszat hoz az argosziakra."
Így szólott Hektór; és rárivalogtak a trószok;
járom alól fogták ki az izzadt gyors paripákat,
mindegyiket megkötvén ott a saját szekerénél:
s ökröket és hájas juhokat hoztak ki a várból
gyorsan, s mézlelkű bort is hordtak ki magukkal,
s házakból kenyeret, s azután sok fát szedegettek.
Szép hekatombákat szenteltek az égilakóknak.
Áldozat-illatokat vittek föl az égig a szellők,
édeseket, de a boldog olümposziak be se szívták,
mert szent Trója nekik rettentőn gyűlöletes volt
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
Ők hát íly bizakodva, pihentek a háboru hídján,
hosszu egész éjjel; tüzeik meg sűrüen égtek.
Mint amidőn magas égen a fénylő hold körül ékes
csillagraj ragyog, és szellő sem rezzen a légben,
s feltűnik minden kiszökő szirt, égbe döfő bérc,
és szurdok; s a magasból terjed az égi sugárzás,
minden csillag látszik; örül szívében a pásztor:
íly sok tűz lobogott Xanthosz vize és a hajók közt,
trójaiak-gyujtotta nagy őrtüzek Ílion alján.
Ott égett a mezőn az ezer tűz; mindegyiküknél
ötven harcos is ült, lobogó tűz lángjai mellett.
És a lovak, tönkölyt s a fehér árpát eszegetve,
vártak a széptrónú Hajnalra a harckocsi mellett.
KILENCEDIK ÉNEK
KÖVETSÉG AKHILLEUSZHOZ
Így őrködtek a trójaiak; de az argoszi népet
szörnyü Futás, a fagyos Riadásnak társa, gyötörte:
legderekabbjaikat gyötrő gyász éle sebezte.
Mint amikor két szél száguld a vizek halas árján,
Thrákia földje felől támad Zephürosz s Boreász is
hirtelen, és a sötét hullám föltornyosul egyben
és tömegestül hányja a partra a tengeri hínárt:
így tépődött most az akháj kebelekben a lélek.
S Átreidész, akinek szívét nagy kínja sebezte,
járt föl-alá, harsány hiradóinak osztva parancsot,
szólítsák nevükön gyűlésbe a férfiakat mind,
nem hangos szóval; s a legelsők közt maga sürgött.
Ültek a gyűlésben búsan; s fölkélt Agamemnón,
sűrű könnyeket ontott, mint a sötétvizü forrás,
mely meredek szirtről zúdítja le éjszinü habját:
mélyen ekép sóhajtott, s mondta az argosziaknak:
"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza jóbástyás Tróját földúlva, hajózom;
s most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk,
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak:
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."
Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek,
és csak bánkódtak némán az akháj ivadékok:
végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
"Esztelenül szóltál, Átreusz fia, ellene mondok,
mint jogos is, gyűlésben, uram; csöppet se neheztelj.
Harcierőm mind közt nekem ócsároltad először,
gyávának mondtál engem, viadalra silánynak:
s mindezt tudja az argosziak fiatalja-öregje.
Néked azonban a csalfa Kronosz fia egyet adott csak:
mert a jogarnak tiszteletét neked adta a nép közt,
bátorságot azonban nem, pedig épp ez a legtöbb.
Balga, te, azt véled, hogy minden akháj ivadék oly
gyáva, olyan viadalra-silány, ahogyan te beszéled?
Hát ha a lelked olyan nagyon óhajt visszahajózni,
menj csak: nyitva az út, gályáid a víz közelében
állnak, ahány csak a büszke Mükénéből veled eljött:
itt marad addig a többi akháj hosszúhaju harcos,
míg Tróját föl nem dúljuk; de ha mégis akarnak,
fussanak ők is a gályákkal szeretett honi földre:
én s Szthenelosz küzdünk, mígcsak nem leljük e város
végét: mert isten vezetett bennünket idáig."
Így szólt; és az akháj sarjak mind rárivalogtak,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét.
Majd a lovag Nesztór kelt föl s szólt köztük eképen:
"Tűdeidész, nagy erőd van a harcban, s harcitanácsban
minden kortársad közül éppen a legderekabb vagy.
Senki sem ócsárol szavadért az akháj sokaságban,
meg sem cáfolhat: de azért még célba nem értél.
Bár fiatal létedre lehetnél gyermekeim közt
még a legifjabb is, mégis bölcsebb szavakat szólsz
minden akháj vezetőnél, mert úgy szólsz, ahogyan kell.
Én, aki nálad vénebbnek vallom magam, én majd
mindent elmondok végig, s nem fogja gyalázni
senki a szózatom itt, a vezérlő Átreidész sem.
Törzstelen és törvénytelen az, nincs tűzhelye annak,
belső háborunak ki örül, véres viadalnak.
Hallgassuk meg most a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát, és fekhelye mindenik őrnek
légyen az ásott ároknál, kívül falainkon.
Ennyit mondok az ifjaknak; s azután, Agamemnón,
rajta, vezess mindnyájunkat, te vagy itt a legelső.
Laktassad lakomával a véneket: illik ez, így jó.
Telve a sátoraid borral, mit az argoszi bárkák
thrák földről hoznak tág tengeren erre naponta.
Készleted is van elég, sok népnek vagy te királya.
Gyűljenek egybe sokan, s hallgass majd arra, ki legjobb
harcitanácsot nyujt: nagyon is szükség van az összes
bölcseszü bajnok akhájra, hisz itt gyujt már a hajóknál
sűrün az ellenség tüzeket; s ennek ki örülne?
Már ez az éj seregünknek vagy romlása, vagy üdve."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát.
Rontottak ki az őrállók már fegyvereikkel,
szállt ki velük Nesztór fia, nép-pásztor Thraszümédész,
szállt Árész két sarja, Ialmenosz, Aszkalaphosszal,
és szállt Mérionész, s Aphareusz is Déipürosszal,
s szállt ki velük Kreión fia, fényes hős Lükomédész:
hét vezetője az őröknek, s száz-száz daliája
járt a nyomán mindnek, hosszú kelevézzel a kézben:
és hogy elértek a fal s árok közibé, lepihentek:
s ott ki-ki lángot lobbantott és megvacsorázott.
S Átreidész az akháj véneknek sűrü csapatját
vitte a sátra felé, s elibük gazdag lakomát tett:
s ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor az agg Nesztór kezdett a körükben először
szőni tanácsot, az ő szava volt azelőtt is a legjobb:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
véled végzem a szót s veled is kezdem, mivel oly nagy
nép ura vagy, s kormánypálcád Zeusz adta kezedbe,
és neked adta a törvényt is, hogy a népet igazgasd:
szólni s a szót meghallani is legelőbb teneked kell,
s teljesedésre segíteni másét is, kit a lelke
hajt hasznos szózatra: te döntöd el azt, amit ő kezd.
Én bizony elmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Nem hiszem én, hogy más jobb tervet tud kieszelni
gondolatomnál, mely megvolt rég, s most is olyan csak,
attól kezdve, te Zeusz-sarj, hogy hajadon Bríszéiszt
feldühödött Akhileusz sátrából el-kiragadtad:
nem kedvünkre bizony: hosszan lebeszéltelek akkor
és hevesen, de te engedtél nagydölyfü szivednek,
és kit az istenek is tisztelnek, a legderekabb hőst
megsértetted, ajándékát te bitorlod: azonban
nézzük még most is, mint nyerjük vissza a szívét,
nyájas ajándékokkal, mézes szép szavainkkal."
Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Kedves öreg, biz nem hazugul mondtad ki a vétkem:
nem tagadom, hogy vak voltam: mert sűrü sereggel
ér föl a férfi, akit szívében kedvel a nagy Zeusz;
mint ahogy őt most megtisztelte, leverve a népünk.
Most, hogy vétettem, hallgatva bal indulatomra,
végtelenül sok ajándékkal békíteni vágyom:
s híres ajándékom mindőtök előtt nevezem meg,
tűznemlátta triposzt hetet és tíz tiszta talentum
színaranyat, húsz fényes tálat, fürge tizenkét
díjnyertes paripát, mely a díjat lábbal aratja.
Bíz nem lenne szegény az az ember, drága aranyban
nem szűkölködnék, aki bírná mindama díjat,
melyet az én körmös lovaim lábukkal arattak.
Válogatott hét nőt is adok, munkába-kiválót,
kit, mikor épp ő elfoglalta a jófalu Leszboszt,
én kiszemeltem, mert legszebb nők voltak a földön.
Őket adom neki, köztük lesz, kit tőle oroztam,
Bríszeusz lánya: de még szent esküvel is kijelentem:
nem léptem soha még ágyára, se nem keveredtem
véle, miként egymással az asszony s férfiu szokta.
Mindezek itt nyomban várnak rá: és ha utána
isteneink Priamosz várát feldúlni megadják,
akkor a gályáit jól rakja meg érccel-arannyal,
majd ha a zsákmányt egymás közt szétosztjuk, akhájok.
És húsz trójai nőt maga válasszon ki a várból,
argoszi szép Helenának utána a leggyönyörűbbet.
S majd, ha akháj Argosz gazdag mezejére elérünk,
vőm legyen ott: és úgy becsülöm meg, mint csak Oresztészt,
későn lett fiamat, ki a bőségben nevelődik.
Három lányom is él jól ácsolt házam ölében,
Khrűszothemisz meg Láodiké és Íphianassza:
hát, akit őközülük kíván, vigye el jegyajándék
nélkül Péleusznak házába: s adok hozományt is,
mint amilyen dúsat lányával senkisem eddig.
Hét gazdaglakosú várost adok én hozományul,
Kardamülét, Enopét, s mellettük a jófüvü Hírét,
isteni-szent Phérát, s Antheiát dús legelőkkel,
és kies Aipeiát, s fürttermő Pédaszosz alját:
mind tengerparton fekszik, közel ősi Püloszhoz:
mindben sokjuhu és sokbarmú emberek élnek,
s gazdag ajándékkal, mint istent, tisztelik őt majd,
és kormánypálcája alatt ragyogóan adóznak.
Én mindezt neki szánom, csak tegye félre haragját.
Béküljön; Hádész nem hajlik, nem szelidül csak,
nincs is az embernek gyűlöltebb istene nála;
engedjen nekem úgy, ahogy őt hatalomban előzöm,
s nála idősebbnek vallom magamat dicsekedve."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
nem hitvány adományt kínálsz fel az úr Akhileusznak.
Rajta, menesszünk választottakat, ők sietősen
menjenek el sátrához a Péleidész Akhileusznak.
Sőt, őket magam én szemelem ki, tegyék a tanácsom.
Zeusz-kedvelt Phoinix legyen első, járjon az élen,
és azután roppant Aiász meg a fényes Odüsszeusz;
s Eurübatész s Hodiosz hiradó kísérje el őket.
Hozzatok öblítő vizet, és legyen áhitatos csend,
hadd kérleljük imával Zeuszt, tán megkönyörül még."
Így szólt; és mindjüknek tetsző volt a beszéde.
Hírnökök öblítő vizet öntöttek kezeikre,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És miután áldoztak s ittak, amennyit akartak,
akkor az Átreidész sátrából fölkerekedtek.
S még a lovag Nesztór sok mindent mond vala nékik,
mindre kacsintva külön, de kivált Odüszeuszra: hogyan kell
meghajlítaniok szándékát hős Akhileusznak.
Mentek előre a sokzsivajú tenger vize mellett
s földövező Földrázóhoz hosszan könyörögtek,
hogy könnyen győzzék meg nagy lelkét Akhileusznak.
Sátraihoz s bárkáihoz értek a mürmidonoknak:
ott lelték: lelkét csengő lanttal viditotta,
szép díszes lanttal, melynek húrlába ezüst volt:
Éetión várát feldúlva szerezte magának:
épp ezzel mulatott, hősöknek zengte a hírét.
Patroklosz pedig egymaga ült szemben vele, némán,
várva, hogy Aiakidész mikor ér végére a dalnak.
Ők meg előléptek ketten, vezetett nagy Odüsszeusz:
és odaálltak elé: Akhileusz ámulva fölugrott,
lantostul, s amin ült, tüstént odahagyta a széket.
S látva a férfiakat, fölkelt Patroklosz is éppígy;
s mondta, köszöntve reájuk, a fürgefutásu Akhilleusz:
"Üdv, szivesen látlak; nagy volt a hiányotok úgyis,
mert bár forr haragom, szeretettek vagytok előttem."
Őket e szókkal beljebb vitte a fényes Akhilleusz;
s székre leültetvén s bíbor szőnyegre azonnal,
Patrokloszt, aki ott állt, így bíztatta szavával:
"Rajta, Menoitiadész, állítsd föl nagy keverőnket,
tisztább bort elegyíts, poharat tégy mindjük elébe:
mert sátramban a legkedveltebb férfiak ülnek."
Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát.
Nagy húsos-deszkát helyezett el a tűz sugarában,
háthúst tett oda, bárányét s a kövér kecskéét,
és vele hízlalt disznónak háj-fedte gerincét.
Automedón tartotta, s Akhilleusz fölszeletelte:
jól szétszelte a húst, azután fölhúzta a nyársra;
s nagy tüzet élesztett Patroklosz, az isteni férfi.
Majd, hogy a tűz elaludt, s elsorvadt végig a lángja,
már parazsat dombolt, nyársát fölibé feszitette:
s isteni sóval hintve, magasba emelte a villán.
Majd, miután megsült, osztó-asztalra vetette,
s Patroklosz kenyeret hordott s osztotta ki nékik
szép kosarakból; húst maga osztott köztük Akhilleusz.
S ő maga szemközt ült le az isteni hős Odüszeusszal,
szembelevő falnál; s Patrokloszt kérte, a társát,
áldozzon: s az a hús elejét lángokra vetette.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
Aiász intett Phoinixnak: meglátta Odüsszeusz,
egy poharat színig töltött s Akhileuszra köszöntött:
"Üdv, Akhileusz! Nincs híjával lakomának a lelkünk
sem hadisátra ölén Agamemnón Átreidésznak,
sem pedig itt nálad: van előttünk sok remek étel,
hogy megegyük: de bizony nem az étkek gondja gyötör most:
inkább szörnyű baj, Zeusz-táplált; arra figyelve
félünk: kétségben, vajjon sok jópadu gályánk
megmarad-é vagy sem, ha te fegyvert harcra nem öltesz.
Mert hisz a gályáknak s falnak közelébe tanyáznak
már a kevély trószok s nagyhírű megsegitőik,
táborszerte lobog tüzük, és már nem lehet őket
- mondják - fékeznünk, nekiesnek a barna hajóknak.
Zeusz Kronidész kedvezve nekik mutogat jeleket s úgy
villámlik: Hektór, erejétől elkapatottan
rémesen őrjöng, és Zeuszban bizakodva sem istent,
sem pedig embert nem retteg: megszállta a harc-düh.
És könyörög, mennél hamarabb tűnjék föl a hajnal:
mert fenyeget, hogy a bárkáink orrát lehasítja,
és elemészti gonosz tűzzel mindet: s az akhájt mind
ott kaszabolja halomra, ha elkábulnak a füstben.
S attól fél a szivem szörnyen: nehogy isteneink még
végbevigyék a szavát, és elsorvasszon a végzet
lónevelő Argosztól távol, a trójai földön.
Kelj hát föl, ha akarnád, későn bár, az akhájok
gyötrődő fiait megmenteni trósz hadizajtól.
Megbánod magad is majd; ám írját sose tudjuk
lelni a már megesett rossznak: sokkal hamarabb kell
meggondolnod, a bús naptól mint mentsd meg a népet.
Kedvesem, édesapád Péleusz, hogy a phthíai földről
elküldött Agamemnónhoz, neked aznap ekép szólt:
»Gyermekem, ad majd harcierőt Héré meg Athéné
néked, hogyha akarja: te meg nagylelkü szivednek
légy ura kebledben: jobb mindig a szép egyetértés:
hát a garázda viszályt hagyd el, hogy az argosziaknak
annál jobban tiszteljen majd ifja-öregje.«
Ezt mondotta az agg, s te feledted: mégis, akár most,
hagyd el a szívrágó haragot: s ad majd Agamemnón
méltó szép adományt néked, ha elállsz a haragtól.
És ha kivánod, csak hallgass meg, fölsorolom mind,
mennyit igért sátrában néked a hős Agamemnón:
tűznemlátta triposzt hetet és tíz tiszta talentum
színaranyat, húsz fényes tálat, fürge tizenkét
díjnyertes paripát, mely a díjat lábbal aratja.
Bíz nem lenne szegény az az ember, drága aranyban
nem szűkölködnék, aki bírná mindama díjat,
melyet az ő paripái futó lábukkal arattak.
Ad hét leszboszi nőt is még, munkába-kiválót,
kit kiszemelt, mikor elfoglaltad a jófalu Leszboszt,
mert minden nő közt legszebbek voltak a földön.
Mind neked adja, közöttük lesz, kit tőled elorzott,
Bríszeusz lánya; s erős szent esküvel esküszik arra,
nem lépett soha még ágyára, nem is közösült még
véle, miként egymással, uram, nő s férfiu szokta.
Mindezek itt nyomban várnak rád: és ha utána
isteneink Priamosz várát feldúlni megadják,
akkor a gályáid rakd meg jól rézzel-arannyal,
majd ha a zsákmányt egymás közt szétosztjuk, akhájok.
És válassz ki magadnak még húsz trójai asszonyt,
argoszi szép Helenának utána a leggyönyörűbbet.
S majd ha akháj Argosz gazdag mezejére elérünk,
légy veje néki: aként becsül ott meg, mint csak Oresztészt,
két, későn született sarját, bőségbe nevel föl.
Három lánya is él jól ácsolt háza ölében,
Khrűszothemisz meg Láodiké és Íphianassza:
hát, akit őközülük kívánsz, vidd el jegyajándék
nélkül Péleusznak házába: s olyan hozományt ad,
mint amilyen dúsat lányával senki sem eddig.
Hét gazdaglakosú várost ad néked a lánnyal,
Kardamülét, Enopét s mellettük a jófüvü Hírét,
isteni szent Phérát s Antheiát dús legelőkkel,
és kies Aipeiát, s fürttermő Pédaszosz alját:
mind tengerparton fekszik, közel ősi Püloszhoz:
mindben sokjuhu és sokbarmú emberek élnek,
s mint istent tisztelnek téged, bő adománnyal,
és jogarodnak alatta neked ragyogóan adóznak:
hát ezt adja neked, csak hagyj föl már a haraggal.
És ha az Átreidész s adománya is ennyire gyűlölt
szívednek, könyörülj legalább meg a többi akhájon,
táborszerte ki gyötrődik, s ki akárcsak egy istent,
tisztel majd téged: nagy lenne közöttük a híred.
Hektórt ölhetnéd meg, mert nagyon is közel ért már
pusztító dühvel, és azt mondja, hogy egy danaosz sem
ér vele föl, közülük, kiket eddig hoztak a bárkák."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
kell, hogy a szót nyíltan megmondjam, vissza se fogjam,
úgy, ahogy én érzem, s ahogyan hiszem is, hogy igaz lesz,
hogy sose turbékoljatok itt nekem innen-amonnan.
Gyűlöletes nékem Hádész kapujával egyenlőn,
az, ki szivében mást rejt, s ismét más van a nyelvén.
Hát kijelentem most, mit látok a leghelyesebbnek:
azt hiszem én, hogy nem győz meg sem az Átreidész már,
s más danaosz sem, mert köszönet nem volt soha abban,
hogy küzködtem az ellenséggel örök-szakadatlan.
Mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagy hevesen küzd;
és ugyanúgy becsülik meg a bátrat, mint a silányat.
És ugyanúgy meghal, ki sokat vív, mint aki lusta.
Mit használt nekem oly sok kínt eltűrni szivemben,
míg lelkem folyton vésznek tettem ki a hadban?
Mint a madár viszi tollatlan kicsinyeknek az étket,
hogyha elér valamit, viszi nékik, s ő maga koplal:
így töltöttem el én álomtalan éjeket egyre,
míg véres napokat vívtam végig verekedve,
víva vitézekkel, feleségeikért a csatában.
Kétszer hat várost dúltam fel a fürge hajókkal
termő Trója terén s tizenegy várost gyalog eddig:
sok gyönyörű holmit hordtam haza mindegyikükből,
hoztam s átadogattam mindet az Átreidésznak:
ő meg a fürge hajóknál várt, átvette a zsákmányt,
szétosztott keveset, s a javát ottfogta magának.
Osztott ő adományt a királyoknak s kitünőknek,
ott van mind: egyedül csak tőlem orozta el újra:
lelkemnek kedves nőmet maga bírja, no hisz csak
vígadjon, vele hálva. De mit kell akkor a trósszal
vívni nekünk? mért gyűjtött egybe ilyen hadinépet
Átreidész, nem a szépfürtű Helené ügye végett?
Tán csak az Átreidák szeretik feleségüket és más
földi halandó nem? De hiszen, ki derék meg eszes, mind
kedveli ám a magáét s gondol véle: miként én
őt szívből szeretem, bár harcon nyerte a dárdám.
Most miután elorozta a zsákmányom, s becsapott már,
meg se kisértsen, mindent jól tudok, úgyse vehet rá.
Törje fejét Odüszeusz, teveled meg a többi királlyal,
hogy mint védje a gályákat gyilkostüzü lángtól.
Már igazán sok mindent mívelt nélkülem eddig,
épített falat, és ásott árkot körülötte,
széleset és mélyet, s vert már fenekére karókat:
csakhogy még így sem tarthatja a férfiölő vad
Hektórt távol. Amíg a hadak közt én verekedtem,
még sose mert Hektór a falaktól messze csatázni,
csak Szkaiai kapujáig tört ki előre s a bükkig.
Ott megvárt egyszer, de alig menekült haragomtól.
Most, hogy a fényes Hektórral nincs küzdeni kedvem,
áldozom én holnap Zeusznak meg az égilakóknak,
és a hajóim jól megrakva, a vízre kisiklok,
s láthatod is, ha kivánod, s épp van gondod ilyenre,
hajnalban hallal-teli Hellészpontoszon úszni
bárkáim s bennük buzgón evező daliákat:
és ha a nagynevü Földrázó is kedvez az úton,
harmadnapra a sűrü-rögű Phthíába elérek.
Van sok mindenem, ott hagytam, mikor erre vetődtem;
és hozzá viszek én aranyat, vöröses rezet innen,
szépövü asszonyokat szintén meg szürke vasércet,
mit mind itt nyertem. De jutalmul amit nekem osztott,
ő maga vette el újra kevélyen, az úr Agamemnón
Átreidész. Minden szavamat csak mondd neki így el,
nyíltan: hadd legyen őrá mérges a többi akháj is,
hogyha szeretne becsapni talán közülük valakit még
ő, a szemérmetlenség-köntösü; merni se merjen
- bár kutya-szemtelen ő - a szemembe tekinteni többé:
én bíz nem segitem se tanáccsal, sem kezeimmel.
Egyszer már becsapott, megsértett: másszor ugyan nem
szed már rá, legyen ennyi elég neki: szép nyugalomban
pusztuljon: hisz eszét immár elvette a bölcs Zeusz.
Egy hajszálnyira sem becsülöm, s adománya utálat.
Még ha akár tízszer vagy hússzor olyan sokat adna,
mint ami birtoka van, s máshonnan toldana hozzá:
Orkhomenosz minden kincsét, s az egyiptomi Thébai
kincseit, ámbár ott legtöbb van a házak ölében,
s száz kapujának mindegyikén kétszáz lovasember
fér át, mind egyszerre lovakkal meg szekerekkel;
s még ha olyan sokat adna, ahány a föveny meg a porszem,
Átreidész, még akkor sem győzné meg a lelkem,
mígcsak e bántalomért meg nem bűnhődik egészen.
S nem veszem el lányát Agamemnón Átreidésznak:
szépségben vetekedjék bár arany Aphroditéval,
és legyen oly dolgos, valamint a bagolyszemü Pallasz,
akkor sem veszem el: válasszon mást a seregből,
illőbbet hozzá, aki énnálam fejedelmibb.
Nékem meg, ha segítenek isteneink, s hazaérek,
otthon majd azután asszonyt Péleusz maga választ.
Van sok akháj nő Hellász-szerte s Phthía ölében,
lányai főbbeknek, kik védik a városukat mind:
azt teszem ott kedves feleségemmé, aki tetszik:
bátor lelkem amúgy is már rég ösztönöz engem,
hogy vegyek ott illő hitvest, megkért feleséget,
és mit az agg Péleusz szerzett, élvezzem a kincset.
Mert sosem érhet föl lelkemmel mindama kincs sem,
melyről mondták, hogy van a jófalu trójai várban
békében, mielőtt az akhájok sarjai jöttek;
s még az sem, melyet nyilazó nagy Phoibosz Apollón
kőküszöbével zár, sziklás Pűthónak ölében.
Mert zsákmányolhatsz tulkot, hízotthasu birkát,
szerzel sárga lovat, meg háromlábas edényt is:
vissza azonban már sohasem zsákmánylod a lelked,
sem nem vásárlod, ha kiszállt a fogak rekeszéből.
Édesanyám, az ezüstlábú Thetisz, isteni asszony,
mondta, hogy engem kettős végzete vár a halálnak.
Hogyha a trójai vár körül itt maradok verekedve,
elvész visszautam, de sosem hervadhat a hírem:
ámde ha megtérek szeretett földjére hazámnak,
elvész nagy hírem, hanem éltem hosszura nyúlik,
és gyorsan nem is ér el végzete már a halálnak.
Sőt, hiszen adnám én e tanácsot a többinek éppígy,
visszahajózni! mivel végét már nem lelitek meg
nagyfalu Trójának: nagyon is terjeszti fölébe
dörgő Zeusz a kezét, s bizakodnak benne a népek.
Hát induljatok, és az akhájok főbbjeinek csak
mondjátok ki a hírt - ez a tisztes tisztetek úgyis,
hogy valamely jobb gondolatot gondoljanak ennél,
mely megmentse hajóikat és az akháj hadinépet
görbe hajóiknál: mert ez nem visz vala célhoz,
mit kieszeltek most, mivel én még egyre haragszom.
Phoinix jobb ha marad, s nálunk pihen itt le az éjjel,
hogy velem együtt térjen a drága hazába hajómon
holnap, már ha akar: hisz nem viszem őt el erővel."
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre a vén Phoinix, a lovag, szólalt meg eképen,
könnyre fakadva, hisz aggódott az akháji hajókért:
"Már ha szived hazatérést forgat, fényes Akhilleusz,
s fürge hajóinktól csöppet sem vágyol elűzni
pusztító tüzeket, minthogy lelkedbe harag hullt:
hogy tudnék, édes fiam, akkor hátramaradni
nélküled? Agg Péleusz teveled küldött el utamra,
aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz
küldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz,
sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti:
éppen ezért küldött, legyek én, aki mindre kioktat,
szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.
Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.
Én ugyan őt le akartam döfni ezért hegyes érccel,
csakhogy egy égilakó haragom szűntette, szivembe
vetve a nép hangját, a tömegnek sűrü szidalmát,
még apagyilkosnak ne nevezzen a széles Akháia.
Ám rekeszizmomban lelkem csöppet sem akart már
mérges apámnak termeiben ténfergeni többé.
Sógorok és környékbeli jó rokonok könyörögve
kértek bár hosszan, s úgy tartóztattak a házban:
sok hájas juhot és csavarosszarvú remek ökröt
vágtak, igen sok sertés is hájban-virulóan
pörköltetni feszült Héphaisztosz lángja fölébe;
és az öregnek edényei sűrün ürültek a bortól.
Hosszu kilenc éjet töltöttek aludva köröttem:
őrt álltak, felváltva, s a tűz egyszer sem aludt ki,
egy a körülkeritett udvarnak előtere alján,
másik a tornácon, hálóterem ajtaja mellett.
Ám azután, hogy már tizedik sürü éjszaka szállt rám,
akkor az alvóház jól zárt kapuját kiszakítva
áttörtem, s könnyen kiugortam a ház keritésén,
őr meg nem látott, se fiúk, sem a szolgaleányok.
Messzefutottam utána, bejárva a tágterü Hellászt,
végre rögös Phthíát, juhok anyját értem el és ott
nagy Péleuszt, a királyt: az meg szivesen befogadva,
úgy szeretett, ahogyan későn született fiusarjat,
egyetlen sarjat, kincsek közt dús apa kedvel;
gazdaggá is tett, nagy népet adott nekem, így hát
Phthía határában lettem dolopok fejedelme.
S én voltam naggyá nevelőd, istennagy Akhilleusz,
szívemből kedvelve, hiszen mással nem akartál
sem lakomába sietni, sem enni a termed ölében,
míg nem emeltelek én térdemre, etetve előre
elvágott hússal, s oda nem nyujtottam a bort is.
Mellemen is míly gyakran eláztattad te az inget,
gyermeki módra a bort szájadból visszakucogva.
Így sokat eltűrtem, sokszor fáradtam is érted,
meggondolva, hogy úgysem adott gyereket nekem isten,
téged tettelek, isteni hős Akhileusz, a fiammá,
bútól és bajtól hogy majd te legyél, aki megvéd.
Hát, Akhileusz, fékezd nagy lelked: mert sosem illik,
ádáz szív hozzád: hisz hajlanak isteneink is,
bár több tiszteletük van, több erejük meg erényük.
S őket is áldozatokkal, szép fogadalmas imákkal,
és boritallal s illattal meg tudja az ember
engesztelni esengve, ha vétett és ha hibázott.
Vannak Imádságok, kik a nagy Zeusz lányai, sánták,
ráncos a képük, a pillantásuk tétova kancsal:
járnak a Vétek után, gonddal, lépése nyomában.
Mert ez erős és jólábú: s így mindegyiküknél
jóval előbbre szalad, legelől jár széles e földön,
s árt a halandóknak: s orvoslani, ők a nyomában.
Így aki tiszteli Zeusz közelítő lányait, annak
hasznot hajtanak ők, meghallgatják a könyörgést:
és vonakodva ki szól sértő szót s elveti őket,
kérik azonnal Zeusz Kronidészhoz eredve, hogy addig
űzze a vétke amazt, míg fájón nem lakol érte.
Hát, Akhileusz, te is adj Zeusz lányainak követőül
tiszteletet, mely sok hősnek hajlítja a szívét.
Mert ha ajándékot nem hozna az Átreidész most,
s még többet nem igérne, de még makacsul haragudnék,
én sem buzditanálak, hogy vesd messze a mérged,
s oltalmazd az akhájt, noha szörnyen rászorul erre:
csakhogy azonnal ilyen sokat ad s ezutánra is ígér,
és téged kérlelni a legderekabb daliákat
küldte, kiválasztván az akháj népből, akiket te
legjobban kedvelsz: te ezek szavait sose vesd meg,
sem jöttét: eddig nem volt vétek haragudnod.
Mert hiszen éppígy hallottuk hírét ama régvolt
hősöknek, ha heves harag ért szívükhöz, azért még
lelkük ajándékokra hajolt, kérésre kibékült.
Még az eszemben van, noha nem most, régen esett meg,
egy eset; ezt, csupa hű társ közt hadd mondom el itten.
Harcban-erős aitólok s kúrészok verekedtek
városaért Kalüdónnak, s egymást ott kaszabolták:
védeni vágytak az aitólok Kalüdónt, ama kedvest,
gyujtani vágytak a kúrészok lángjával Arésznak.
Fő oka volt az aranytrónú magas Artemisz ennek,
megharagudva, amért Oineusz neki nem mutatott be
termés-áldozatot: más isten mind lakomázott
s ő csak a nagy Zeusz lányának nem adott hekatombát,
gondatlan volt, vagy feledő: lelkébe zavar hullt.
Megharagudva a nyílszerető lány, Zeusz ivadéka,
nyomba fehérfogu vaddisznót küldött a vidékre,
s ez sok rosszat tett, Oineusz földjére berontott,
és a sudár fa előtte ledőlt tömegestül a földre,
mind gyökerestül, s mind odalettek az almavirágok.
Oineusznak fia ölte meg ezt végül, Meleagrosz,
sok városból gyűjtve vadászó férfiakat rá
és ebeket; kevesekkel a kant nem tudta legyűrni,
akkora volt, sokakat küldött bús máglya tüzére.
Ám keltett körülötte zsivajgást, vad hadilármát,
borzas bőréért, s a fejéért annak a kannak,
hősszivü aitólok s kúrészok közt a nagy úrnő.
Míg részt vett a csatákban Arész-kedvelt Meleagrosz,
addig a kúrészok szenvedtek, s kívül a bástyán,
bármi sokan voltak, lábuk megvetni se tudták.
Ám miután Meleagroszt már megszállta a méreg,
mely bölcseknek is olykor megduzzasztja a szívét,
anyja, a jó Althaia iránt gyúlt benne a méreg -
hitvese, szép Kleopatré mellé dőlt le, ki lánya
Euénosz lányának volt, ama karcsubokájú
Marpésszának, s Ídésznek, ki a földi halandók
közt legerősebb volt akkor s széplábu szerelmét
Phoibosz Apollón ellen is oltalmazta nyilával.
Termük ölében e lányt hős apja meg anyja, az úrnő,
akkoron Alküoné néven hívták, mivel anyja
sírt, szomorú sikolyát hallatva a vízi sirálynak,
messzeható Phoibosz mikor őt elorozta magának.
Őmellette hevert Meleagrosz, s marta a méreg,
átka miatt anyjának megharagudva, ki sűrűn
kérte, megölt testvére miatt szomorúan az istent:
sűrűn verte kezével a tápláló anyaföldet,
hívta nagyon Hádészt s riadalmas Perszephoneiát,
- térdre omolva csak ült, kebelét áztatta a könnye -
hogy fia haljon meg: s ezt meghallotta a Mélyben
éji-ködökben-kóborló vadszívü Erínüsz.
Kél riadó hadizaj, dobogás a kapuk közelében,
tornyot törnek a kúrészok, s őt kérik az aitól
vének, válogatott papokat küldvén követekként,
hogy jőjjön ki, segítsen, igérnek dús adományt is:
merre kies Kalüdón szántója a legtelevényebb,
ott gyönyörű ligetet válasszon majd ki magának,
ötvenholdasat ő, mely szőlő lenne felében,
más fele meg szántásra való bevetetlen ugar még.
Hosszan esengett néki szavakkal az agg lovag Oineusz,
föllépvén küszöbére magas hálóteremének,
rázta az elreteszelt ajtót, könyörögve fiának;
hosszan esengtek még nővérei, s anyja, az úrnő:
s ő makacsabb lett csak; majd hosszan esengtek a társak,
mind közt legjobban szeretett sok drága barátja;
s még így sem győzhették meg kebelében a lelket,
mígnem az alvóház már döngött sűrün, a tornyot
kúrészok mászták meg, a várost lángba borítva.
Most azután Meleagroszt szépövü hitvese kérte,
sírva könyörgött, elmondott minden nyomorú bajt,
mely azokat mind éri, akiknek városa elvész:
férfiak elhullnak, házak mind lángba borulnak;
és idegen nép hajtja a gyermekeket meg a nőket.
Hallva e rémséget, fölgerjedt benne a lélek:
s indult, szép sugaras vértjét testére felöltve.
Így a halál napját tovaűzte az aitóloktól,
engedvén lelkének: azonban dús adományuk
már nem kapta meg ő: a veszélyt így űzte el ingyen.
Hát nekem így te ne gondolkodj, ilyen útra ne vonjon
téged a daimón, kedvesem: az rosszabb, ha az égő
gályákat véded: most jőjj el, szép adományért:
s mint valamely istent, tisztelnek majd az akhájok.
Míg ha ajándék nélkül szállsz végül viadalba,
nem lesz ekkora tiszteleted, noha győzöl a harcban."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Zeusz-táplált öreg édesapám, Phoinix, sose kérem
tőlük a tiszteletet: megtisztelt engem eléggé
Zeusz végzése, s a görbe hajóknál tartani is fog,
míg mellem lehel és kedves térdem tud emelni.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
lelkem meg ne zavard panaszokkal meg zokogással
Átreidész hősnek kedvezve: bizony sohasem kell
őt kedvelned, mert szerető szívem megutál még.
Szebb, ha te azt, aki engem sért, sérted velem együtt.
Vélem uralkodj, vedd a felét te a tiszteletemnek.
Ők visznek neki hírt, te maradj itt s térj nyugalomra
jó puha ágyon: s meggondoljuk, amint jön a hajnal,
visszahajózunk-é a hazánkba, vagy itt maradunk még."
Szólt, s Patroklosznak némán intett a szemével,
vessen Phoinixnak nyoszolyát, hogy a többi követnek
jusson eszébe az elmenetel hamar. Ekkor eképen
szólt szót köztük az isteni hős, Telamón fia, Aiász:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
menjünk; úgy látom, végét sosem érjük a szónak,
hogyha ez úton járunk; ám Akhileusz üzenetjét,
még ha ilyen rossz is, gyorsan kell tudtukul adnunk,
mert ők ott ülnek s várnak ránk; csakhogy Akhilleusz
ádáz és dölyfös vad lelket hord kebelében,
és a barátságunk, gonoszul, fel sem veszi, mellyel
őt a hajók mellett másoknál többre becsültük:
irgalmatlan! más, ha megölték bár a fivérét,
vagy ha fiát, vérdíját mégis fölveszi annak:
és az ölő ott él azután is, mert lefizette,
néki pedig szive és haragos hős lelke megenyhül
vérdíj vételekor; de neked kebeledbe kegyetlen,
vad szivet adtak az istenek és mindezt csak egyetlen
lányért: hisz hét válogatottat adunk ma helyette,
s még sok mást is e kívül. Lágyítsd már meg a lelked:
tiszteld tenlakodat: fedeled fogad, íme, be minket
most az akháj sokaságból, s vágyunk, hogy teelőtted
legszeretettebbek mi legyünk mind közt a leginkább."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
lelkem lelke szerint szóltál, úgy látom, egészen:
ám a szivem méregtől duzzad, hogyha eszembe
jut, ki az argosziak közt engem aként legyalázott,
Átreidész, mint egy jövevényt, kit semmibe vesznek.
Hát csak eredjetek, és mondjátok a hírt ki azonnal:
addig ugyan nem lesz gondom véres viadalra,
míg harcosszívű Priamosz ragyogó fia, Hektór,
nem tör a sátrunkhoz, bárkánkhoz, a mürmidonokhoz,
argoszi hőst gyilkolva, hajókat füstbe borítva.
Ámde az én sátramnál és éjszínü hajómnál
Hektór, bármi heves, hiszem én, hogy fölhagy a harccal."
Így szólt; s ők kettősfülü kelyheiket fölemelték,
áldoztak, s indultak vissza: elől nagy Odüsszeusz.
Patroklosz meg szólt, hogy a társak s szolgaleányok
Phoinixnak mielőbb vessék meg a jó puha ágyat.
Ágyat azok, mint szólt a parancs, vetekedve vetettek,
párnát és bundát, meg a vásznak könnyü virágát:
ott az öreg lefeküdt, s így várta az isteni Hajnalt.
Míg Akhileusz bent hált jól ácsolt sátra zugában:
s mellé dőlt le a nő, kit Leszboszból vezetett el
egykor, Phorbász lánya, a széparcú Diomédé.
Patroklosz vele szemben dőlt le, s az oldala mellé
szépövü Íphisz, kit neki osztott fényes Akhilleusz
elfoglalva Enűeusz várát, nagy hegyi Szkűroszt.
Közben azok meg az Átreidész sátrába jutottak,
s ott az akhájok arany kelyhük fölemelve fogadták
őket, kérdve emelkedtek föl eminnen-amonnan;
s elsőként kérdezte seregvezető Agamemnón:
"Rajta, dicső Odüszeusz, te akhájok nagynevü dísze,
mondd meg, a bárkáktól akar-é vad lángot elűzni,
vagy nemet intett, s büszke szivét még méreg emészti?"
Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
ő nem akarja haragját oltani, sőt a haragja
még nő: nem kellesz neki sem te, se tőled ajándék.
Azt mondotta, magad gondold meg az argosziak közt,
mint mentsed meg a bárkákat s az akháj hadinépet:
s ő maga így fenyeget, hogy amint fölfénylik a hajnal,
kétsoru, jópadu bárkáit mind vízre taszítja.
És még másokat is rá fog, mondotta, beszélni,
visszamenésre, mivel végét már nem lelitek meg
nagyfalu Trójának: nagyon is terjeszti fölébe
dörgő Zeusz a kezét, s bizakodnak benne a népek.
Így szólt: megmondhatják még ezek is, követőim,
Aiász és ez a két hiradó, két bölcseszü bajnok.
S ott lefeküdt az öreg Phoinix: ő kérte, Akhilleusz,
hogy vele együtt térjen a drága hazába hajóján
holnap, már ha akar: mert nem viszi őt el erővel."
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Hosszan bánkódtak némán az akháj ivadékok:
végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
kár volt kérned a tisztanevű hős Péleidészt íly
számtalanul sok ajándékkal, hisz gőgös amúgy is,
most azután dölyfét méginkább nagyranövelted.
Hát ne törődjünk már ővéle: marad vagy elindul;
fog majd ő hadakozni amúgy is, hogyha a lelke
ráviszi keblében, s isten buzdítja a harcra.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk:
menjetek el lepihenni, derék szivetek fölüdítve
étekkel, borral, mely bátorságot, erőt ád;
s rózsás ujjaival miután fölfénylik a Hajnal,
rögtön a gályáknál gyalogot gyűjts össze, lovast is
serkents, és a csatában az elsők közt hadakozzál."
Így szólt ő; s a szavát a királyok mind helyeselték,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét.
Bort loccsantva siettek mind sátruknak ölébe,
végül, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.
Mélyen aludt már minden akháj vezető a hajóknál
hosszu egész éjjel, puha álomtól leigázva;
ám Agamemnón nép-pásztort nem fogta az édes
álom, mert a szivében igen sok gond hánytorgott.
Mint ha a szépfürtű Héré ura fönt a magasban
villámlik, nagy jégzivatart készít, sürü záport,
vagy hó-fergeteget, mely a földet festi fehérre,
vagy fene háborunak roppant száját nyitogatja:
íly sürü sóhajtás szállt most a király kebeléből,
mélyen a szívéből; remegett nagy lelke belülről.
Mert valahányszor Trója felé, a mezőre tekintett,
bámulhatta az őrtüzeket, melyek égtek a várnál,
és fuvolák, sípok hangját meg a nagy sokaságot;
míg ha szemét az akháj seregekre, hajókra vetette,
csak huzdalta haját, gyökerestől tépte ki fürtjét,
fennlakozó Zeusznak; s följajdult büszke szivéből.
Majd ez a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek:
hogy legelőbb Nesztórhoz megy, Néléiadészhez,
együtt tán tudnak valamely jó tervre találni,
mely a veszélyt valamennyi akhájtól messze elűzné.
Fölkelt hát, és melle köré keritette khitónját,
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött föl,
majd vállára vetette a roppant sárga oroszlán
vérfoltos bőrét, sarkig, s megfogta a dárdát.
Éppilyen aggodalom volt úr Meneláoszon: annak
szemhéjára sem ült álom; félt, hogy valamely baj
éri a számos akhájt, aki mind őérte hatolt át
annyi vizen, Trójába, merész, véres viadalra.
Hát pettyes párduc bőrét teritette először
széles háta fölé, a fejére meg ércsisakot tett,
és azután izmos jobbjába ragadta a lándzsát.
Indult, hogy fölkeltse a testvérét, ki az összes
argosziak feje volt, s tisztelték, mint csak egy istent.
Épp vállára csatolta a fényes vértet a bárka
tatjánál a vezér, s örvendett, hogy jön az öccse.
Harcban-erőshangú Meneláosz szólt legelőször:
"Mért fegyverkezel így, szeretett bátyám? A seregből
kémet akarsz tán Trója felé indítani? Szörnyen
félek, hogy nem lesz, aki elvállalja e munkát,
hogy maga menjen csak kémlelni a rosszakarókat
ambrosziás éjben: bizony az bátorszivü volna."
Válaszul erre eképen szólt a király, Agamemnón:
"Most nekem is, neked is bölcs terv kell, hős Meneláosz,
mely Argosz népét s a hajókat megszabadítja
és meg is óvja; mivel megfordult Zeusz akaratja.
Hektór áldozatát jobban szívébe fogadta:
mert sose láttam, mástól sem hallottam a hírét,
hogy van férfi, ki egymaga egynap olyan sokat árthat,
mint Zeusznak-kedves Hektór mi akháj fiainknak,
bárha az anyja nem istennő és apja sem isten.
Mindeme tetteit, azt mondom, hogy az argosziak még
hosszu időn át emlegetik, hiszen oly sokat ártott.
Rajta azonban, eredj, hívd Aiászt, Ídomeneuszt is,
fuss a hajóikhoz sebesen; magam isteni Nesztórt
serkentem föl: tán ő hajlik rá, hogy az őrök
szent csapatához eredve, parancsát ossza ki nékik.
Rá hallgatnak a legszivesebben: mert fia ott áll
élükön és vele Mérionész, aki Ídomeneusznak
társa: az őrséget rájuk bíztuk mi leginkább."
Erre a harcban-erőshangú Meneláosz ekép szólt:
"Mit kívánsz tőlem? mondd meg, hogy szól a parancsod.
Ott maradok köztük, s várok rád, míg oda nem jössz,
vagy hozzád sietek, ha nekik megmondtam, amit kell?"
Válaszul őhozzá így szólt a vezér, Agamemnón:
"Csak te maradj köztük, valahogy még el ne kerüljük
egymást útközben: sok az út, mely a táboron átfut;
hallasd ébresztő szavadat, bármerre haladsz át,
nemzetsége nevén szólíts valamennyi leventét,
mindegyiket dícsérd, lelkedből űzd el a gőgöt;
és küzdjünk mi magunk is, mert Zeusz mérte a súlyos
nagy bajokat ránk, rögtön, amint a világra születtünk."
Szólt s tovaküldte fivérét, jól ellátva tanáccsal.
Ő maga nép-pásztor Nesztórhoz ment el azonnal.
S ezt ott lelte a sátra előtt, éjszínü hajónál,
jó puha ágyában, mellette a szép hadifegyver:
pajzsa s a két kelevéz, sugaras szép harcisisakja,
díszes szép öve is, mit az agg fölvett, valahányszor
férfiölő viadalhoz vértezkedve vezette
bajnokait: mert meg nem törte a gyászos öregkor.
Most könyökére emelkedvén, a fejét fölemelte,
s megszólítva az Átreidészt, kérdezte szavával:
"Bárkák közt ki vagy itt, ki magad szeled által a tábort,
sűrü sötét éjben, mikor alszik a többi halandó?
Tán valamely őrnek vagy társnak nézel utána?
Szólalj meg, ne osonj némán közelembe; mi kell hát?"
Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
ismered Átreidész Agamemnónt, kit valamennyi
ember közt a leginkább folyton bajba taszít Zeusz,
míg mellem lehel, és kedves térdem tud emelni.
Így bolygok, miután nem száll szemeimre az édes
álom, mert az akhájok gondja s a háboru aggaszt.
Szörnyen féltem a sok danaosz daliát, sose nyugszik
lelkem, hánykódom, szivem is már szinte kiszökken
mellemből, reszketnek fénylő tagjaim is lenn.
Ámde ha tenni akarsz valamit (hisz aludni te sem tudsz),
jőjj, menjünk le az őrséghez, nézzünk csak utána,
hogy nem lett-e fölöttük a fáradalom meg az álom
úrrá, s őrséggel se törődve nem alszanak-é mind,
míg ádáz ellenfeleink a közelbe tanyáznak,
s nem tudjuk, nem akarnak-e még ránk rontani éjjel."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
Hektórnak minden tervét nem váltja valóra
bölcseszü Zeusz, ha reméli is ő; de hiszem, hogy ezentúl
több gonddal kell majd bajlódnia, hogyha Akhilleusz
megfordítja szivét, és fölhagy a szörnyü haraggal.
Szívesen indulok el véled, keltsünk föl azonban
mást is, a dárdás Tűdeidészt, meg a bajnok Odüsszeuszt
s gyorslábú Aiászt s vele Phűleusz bajnoki sarját.
Sőt jó volna, ha volna, ki őket is erre vezetné,
isteni nagy Telamóniosz Aiászt s Ídomeneusz hőst:
mert a hajóik távol vannak, nem közelünkben.
Ám Meneláoszt, bár tisztelt és kedves előttem,
megrovom én; ha haragszol is érte, se hallgatom el már,
hogy munkára csupán téged küld, s ő maga szunnyad:
bár minden fejedelmet most neki kellene sorban
így kérlelnie, mert a veszélyt már tűrni se tudjuk."
Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Jó öreg, én máskor kívánom is azt, hogy okold őt:
mert gyakran hanyag, és nem akar dolgozni magától:
s nem tunyaság, nem is ostobaság, ami ráveszi erre,
csak rám néz folyton, lesi indításomat egyre;
ám most nálam előbb ébredt, most ő keresett föl:
és őt küldtem a többiekért, akiket te kerestetsz.
Menjünk hát, mindet fölleljük majd a kapuknál,
ott, hol az őrség áll, gyülekeznek most a szavamra."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Így már nem haragudhat rá egy argoszi hős sem,
és nem fog vonakodni, ha néki parancsait osztja."
Ezt mondotta, s a melle köré keritette khitónját,
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel,
és bíborszinü szép köpenyét kapcsolta magára,
bő, kettős köpenyét, melynek sürü bolyhai voltak.
Fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet.
Ércinges görögök gályáihoz evvel eredt el.
S ott legelőbb Odüszeuszt, ki tanácsban Zeusszal egyenlő,
álmából fölverte Gerénia bajnoka Nesztór,
fennszóval: neki nyomban elért szívéhez a szózat,
sátrából kisietve, beszélt hozzájuk azonnal:
"Így egyedül mért bolygtok a bárkáknál, a sereg közt,
ambrosziás éjben? tán már így sürget a sok baj?"
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka Nesztór:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
meg ne neheztelj: nagy kín nyomja akháj seregünket.
Inkább jőjj, keltsünk föl mást is, már kivel illik
meghánynunk-vetnünk: meneküljünk vagy verekedjünk."
Szólt; leleményes Odüsszeusz meg sátrába sietve,
válla köré díszes pajzsot vett, s ment a nyomukban.
Elmentek Diomédészhoz: fegyverbe találták
sátra előtt a vitézt, körülötte aludtak a társak,
mind pajzsára nyugosztva fejét, kelevézük a földben
állt, a nyelénél ütve be mind, és messzire fénylett
rajtuk az érc, mint Zeusz atya villámfénye; a hős meg
szunnyadt: nagy bikabőr volt teste alá leterítve
és ragyogó szőnyeg szolgált, kisimítva, fej-aljul.
Melléállt s fölverte Gerénia bajnoka, Nesztór,
sarkával megbillentvén, korholta keményen:
"Ébredj, Tűdeidész; mit szunnyadod át az egész éjt?
Nem hallod, hogy a trósz a mező halmára került már,
bárkáink közelébe, s a térség csöppnyi közöttünk?"
Így szólt; az meg az álmából szökkent föl azonnal,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Ej, be konok vagy, öreg, soha nem hagyod abba a munkát:
nincsen elég ifjabb daliánk az akháji seregben,
hogy minden fejedelmet egyenként, erre meg arra
járva, fölébreszthetne? Öreg, te bizony sose nyugszol."
Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Mindezeket, fiam, úgy mondtad, rendjén, ahogy illik:
vannak tisztanevű fiaim, van jó hadinépem
éppen elég: közülük tán volna, ki hívni mehetne.
Csakhogy igen súlyos baj nyomja akháj seregünket:
mert a borotváló-kés élén áll az akhájok
dolga, hogy élnek-e még, vagy csúnyán mind odavesznek.
Hát csak eredj gyorsan, sebes Aiászt s Phűleidészt is
ébreszd föl, hiszen ifjabb vagy, ha kimélni kivánnál."
Így szólt; s az fölvette a roppant sárga oroszlán
bőrét vállától sarkáig; fogta a dárdát;
útnak eredt, s azokat fölkeltve, vezette a bajnok.
Hát hogy az őrálló csapatok közibé keveredtek,
nem lelték szunnyadva az őrségek vezetőit:
ébren voltak azok, s úgy ültek fegyveresen mind.
Mint az akolban ebek, ha keservesen őrzik a nyájat,
meghallván a dühös vadnak hangját, mely az erdőn
át, a hegyekből tör ki, s erős zaja kél körülötte
férfinak és ebnek: s nekik álmuk elillan azonnal:
így illant el az édes szender az ő szemeikről,
míg gonosz éjbe figyeltek, örökkön a sík fele néztek,
lesve, mikor hallják meg a trójaiak közeledtét.
Őket az agg, megörülve, beszéddel bátoritotta,
megszólítva az őröket, íly szárnyas szavakat szólt:
"Így, kedves fiaim, virrasszatok: egy se legyen, kit
meglep az álom, az ellenség rajtunk ne vigadjon."
Szólt és átsietett a nagy árkon: utána eredtek
mind az akháj vezetők, kiket ők a tanácsba hivattak.
Vélük Mérionész és Nesztór nagyszerü sarja
együtt ment, mert ők hívták tanakodni magukkal.
Most odahagyva az ásott árkot, sorba leültek
tiszta helyen, hol a föld fölcsillant holttetemek közt,
honnan a szörnyüerős Hektór már visszairamlott,
már miután sok akhájt ölt meg, s éj szállt le körébük.
Így ültek le tehát, s egymással szóba eredtek;
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Kedveseim, nem akad hát férfi, ki bízva saját hős
lelkében; közelébe hatolna a nagyszivü trósznak?
Tán valamely kóbor daliát még foglyul is ejthet,
vagy minekünk valamely hírt hozhat a trójaiaktól,
egymás közt miket is terveznek: akarnak-e távol
gályáknál vesztegleni még, vagy vissza a várba
húzódnak, miután az akháj sereget leigázták?
Mindezeket megtudhatná, s megtérne mihozzánk
sértetlen, s nagy hírre kerülne az égnek alatta
minden népek közt, s igazán szép lenne a díja.
Mert valahány fejedelme akad csak a görbe hajóknak,
az mind adna sötétgyapjas juhot őneki s avval
bárányt is, páratlan szép adományt; s az a férfi
minden jó vigadó lakomán részt venne ezentúl."
Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek;
majd pedig így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
"Nesztór, hős szivem és lelkem nagyon ösztönöz engem,
hogy behatoljak a trójai ellenség csapatába,
mely közelünkbe tanyáz: de ha bajnok társam akadna,
bátrabban mennék, még több bizalommal az útra.
Mert hol kettő jár, hamarabb meglátja az egyik,
hogy mi a jó; a magányos meg, ha talál is egyet-mást,
mégiscsak lomhább eszü és gyöngébb leleményű."
Szólt; s Diomédésszal sok volt kész társul eredni:
kész volt két követője Arésznak, a két deli Aiász;
kész volt Mérionész, kész Nesztór hős fia hévvel;
kész volt Átreidész, a dicsődárdás Meneláosz;
kész Odüszeusz, a merész, hogy a trósz csapatába hatoljon,
mert hisz az ő kebelében örökkön bátor a lélek.
S köztük eképen szólt sereget vezető Agamemnón:
"Tűdeusz gyermeke, szívemből szeretett Diomédész,
válaszd hát ki a társat, akit te magad kiszemelnél,
legderekabbjukat itt, mert sok vágyódik az útra.
Puszta szeméremből nehogy itt hagyd azt, ki vitézebb,
és ne a gyengébbet válaszd, mert tiszteled őt, és
származatát nézed, mert tán a személye királyibb."
Így szólt, mert féltette a szőkehajú Meneláoszt.
S szólt most újra a harcban-erőshangú Diomédész:
"Hogyha magamnak kell igazán kiszemelnem a társat,
hát tudnám-e feledni az isteni férfit, Odüsszeuszt,
őt, kinek annyira kész szive, bátor lelke akármely
fáradságra, s akit kedvel nagy Pallasz Athéné?
Hogyha kisér, lobogó lángok közül is hazatérünk
mindketten, hisz olyan nagyon ért minden haditervhez."
Erre eképen szólt a sokattűrt fényes Odüsszeusz:
"Tűdeidész, se ne dícsérj itt, se ne szídj nagyon engem:
mert hisz akik közt szólsz, ismernek jól az akhájok.
Induljunk: hisz az éj eljár, közelünkben a hajnal,
csillagok elhúnynak, nagy része suhant el az éjnek,
két rész már tovatűnt, s csak a harmada még, ami vár ránk."
Így szóltak, s iszonyú fegyvert öltöttek azonnal.
Tűdeidésznek adott a csatákban-hős Thraszümédész
kétélű kardot, mert ő ott hagyta sajátját
lent a hajóknál, és pajzsot, s a fejére ökörbőr
nagy sisakot, taraj és forgó nélkül, neve kucsma,
és a fejét viruló ifjaknak védi a harcban.
Mérionész Odüszeusznak adott íjat s vele tegzet
és kardot, s a fejére erős nagy bőrsisakot tett,
bévül erős szíjak fonadéka simult e sisakhoz
jó szorosan, külső díszül ragyogófogu vadkan
sűrü fehér foga, mindkétoldalt, sok berakással,
jól s értőn, s közepébe fedőül gyapju tömődött:
egykor Amüntórtól zsákmányul, az Ormenidésztól,
szedte el Autolükosz, kirabolva lakát Eleónban:
Szkandeiába ajándékozta el Amphidamásznak,
Amphidamász vendégadományként adta Molónnak:
ez meg hordani adta fiának, Mérionésznak:
most pedig, íme, Odüsszeusznak símult a fejére.
S így ketten, miután iszonyú vértjükbe bebújtak,
fölkerekedtek s elhagyták hős társaikat mind;
gémmadarat küldött jobbról most nékik Athéné
jó közel útjukhoz; nem láthatták a szemükkel,
mert sürü éj volt, ám hallották szárnysuhogását.
Szörnyen örült Odüszeusz a madárnak, s kérte Athénét:
"Hallgass meg, pajzsos Zeusz lánya, ki mindezidáig
minden munkámban vélem vagy s látod, amint csak
mozdulok is: ma szeress a leginkább, Pallasz Athéné:
add, hogy jóhírben térjünk meg a büszke hajókhoz,
nagyszerü tettek után, nagy gondot okozva a trósznak."
Másodikul harsány Diomédész mondta fohászát:
"Hallgasd meg nekem is szavamat, Zeusz gyermeke, Győztes:
kísérj, mint kísérted apámat, az isteni Tűdeuszt,
Théba felé, mikor ő az akháj néptől követül ment:
vértes társait Ászóposz partján odahagyta,
s Kadmosz sarjainak mézes szót vitt fel a várba,
visszajövet meg igen nagy tettet vitt vala véghez,
véled, erős úrnő, aki őt szivesen segitetted:
így légy most vélem is, készségesen, óvj meg az úton.
Áldozok esztendős szép széleshomloku marhát,
mely betöretlen még, ember sose fogta igába:
ezt adom én teneked, körülöntöm arannyal a szarvát."
Így szóltak könyörögve; meg is hallgatta Athéné.
S most, miután a hatalmas Zeusz lányához esengtek,
mentek, akár az oroszlánok, ketten, sürü éjben,
át hullán, tetemen, s át fegyveren, éjszinü véren.
Ám ezalatt Hektór sem hagyta aludni a bajnok
trósz sereget, s a legelsőket gyűlésbe hivatta,
Trójának valamennyi vezérét és fejedelmét;
s összehiván őket, tervét okosan szövögette:
"Hát ki igérné meg nekem, és megtenni ki tudná
ezt, nagy ajándékért? Elegendő lesz a fizetség:
kap tőlem szekeret, s meredeknyaku két paripát is,
mely a legislegjobb az akhájok fürge hajóin;
és, aki ezt merné, még nagyszerü hírt is aratna:
hogy gyorsröptü hajóiknak közelébe osonva,
megtudná, vajon őrzik-e gyors gályáikat úgy, mint
eddig, vagy, miután a kezünk őket leigázta,
már a menekvésről tanakodnak, s már nem akarnak
éjszaka állani őrt, ráunva a vad viadalra."
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek.
Ámde Dolón ott volt a seregben, sarja a fényes
Eumédésznek, a hírnöknek, dús ércben, aranyban;
arca ugyan nem volt szép, ám jó fürge a lába;
öt nőtestvér közt egyetlen szál fiugyermek:
ez volt most, ki a trószokhoz s Hektórhoz ekép szólt:
"Hektór, hős szivem és lelkem nagyon ösztönöz engem,
fürge hajók közelébe osonnom, s hírt hazahoznom.
Rajta azonban, emeld jogarod, s esküdj nekem esküt,
nékem szánod az ércdíszű szekeret s paripákat,
melyek a tisztanevű Akhileuszt viszik ütközetekbe:
s nem leszek én rossz kém, nem csal meg várakozásod:
mert addig nyomulok közibük, míg végre nem érek
Átreidész bárkájához, hol a főbb fejedelmek
meghányják-vetik azt, hogy futnak-e vagy verekednek."
Szólt; s Hektór, jogarát fölemelve, kimondta az esküt:
"Hallja tehát maga Zeusz, Héré dörgőszavu férje,
hogy sose visznek majd más trószt Akhileusz paripái,
azt mondom, hogy azokkal örökké csak te dicsekszel."
Szólt, hiu esküt mondva; de őt biztatta szavával.
Hajlított íját nyomban vállára vetette;
ordas farkasnak bőrét öltötte magára,
vett a fejére menyétsisakot, kelevézt a kezébe:
ment a hajókhoz a táborból: de a fürge hajóktól
hírrel Hektórhoz nem volt soha visszajövendő.
És hogy az emberek és a lovak tömegét odahagyta,
ment az uton bátran: de bizony meglátta, amint ment,
isteni sarj Odüszeusz, s ezt mondta a Tűdeidésznek:
"Nézd, ez a férfi a táborból közelít, Diomédész;
nem tudom én, bárkáinkhoz jön-e kémleni minket,
vagy valamely holtat kíván megfosztani vérttől.
Hagyjuk mellettünk kissé tovamenni a síkon,
aztán rontsunk rá, és ejtsük foglyul azonnal:
hogyha pedig minket gyors lábával megelőzne,
mindig a tábor irányából a hajók fele kergesd,
lándzsával nekirontva, nehogy fölinaljon a várba."
Így szóltak, s lehasaltak az út közelében, a holtak
testei közt; s az mellettük botorul tovaillant.
Ám mikor annyira járt, amilyen távolra ekével
öszvérpár juthat (mert ez derekabb az ökörnél,
hogyha a szántón mélyen kell meghúzni barázdát),
akor előtörtek: mire ő, zajt hallva, megállott:
mert azt hitte szivében, hogy bajtársai jönnek
Trója felől, s vélük Hektór őt visszahivatja.
Ám, hogy dárdavetésnyire értek, s tán közelebb is,
látta, hogy ellenség: térdét hát gyorsan emelte,
futni akart; de azok kergetve nyomába eredtek.
Mint ha hegyesfogu két kutya, mely jól tud vadat űzni,
őzet vagy nyulat űz, kerget, rohan egyre nyomában
tüskén-bokrokon át, s a futó makogó szava hallik:
így kergette a várdúló Odüszeusz s Diomédész
őt, miután elvágta a népétől, szakadatlan.
Ámde midőn már-már őrök csapatába vegyült be,
mert a hajók fele tért, akkor már Tűdeidészbe
Pallasz erőt hajitott: más hős dicsekedve ne mondja,
hogy hamarabb gerelyezte meg, ő csak másodikul jött.
Dárdával nekirontva beszélt az erős Diomédész:
Állj, vagy a lándzsámmal leterítlek: nem kerülöd ki,
jól tudom, úgyse soká a kezemből végveszedelmed."
Szólt, s kelevézt hajitott, de hibázott készakarattal:
és annak jobb válla fölött suhogott el a dárda,
s földbe furódva megállt: megtorpant megzavarodva
és vacogott (hallatszott, hogy foga összeverődik),
elsápadt az ijedtségtől; fujtatva elérték,
rátették kezüket; s ő sírva ilyen szavakat szólt:
"Hagyjatok élni, s adok váltságot: van hiszen otthon
réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
nektek apám, ha fiáról hallja, hogy él a hajóknál."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Csak bátran; sose gondolj most a halálra szivedben;
inkább áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
mért mégy egymagad így a hajókhoz táborotokból,
sűrü sötét éjben, mikor alszik a többi halandó?
Tán valamely holtat kívánsz megfosztani vérttől?
Vagy Hektór küldött kémkedni a görbe hajókhoz,
hogy mindent megtudj ? Vagy tán a magad szive hajtott?"
Erre felelte Dolón, s közben remegett ina-térde:
"Hektór csábított, átkomra, s eszem veszitettem,
mert a vitéz Péleiónnak körmös paripáit
s ércdíszes szekerét bólintván nékem igérte:
és rávett, hogy elinduljak sűrű sebes éjben
s megközelítve az ellenséget, megtudakoljam,
őrzitek-é a sebes gályákat, mint azelőtt, még,
vagy, miután a kezünk titeket végkép leigázott,
már a futást tervezgetitek, s többé nem akartok
éjszaka állani őrt, ráunva a vad viadalra."
Elmosolyodva felelte a nagyleleményü Odüsszeusz:
"Ej, igazán nagy ajándékot kívánt meg a lelked,
harcias Aiakidész lovait: bajos ám a halandó
embernek fékeznie vagy lovagolnia őket,
másnak, mint akit istennő szült: hős Akhileusznak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hol hagytad Hektórt, a vezért, mikor útnak eredtél?
hol feküszik hadifegyvere, hol vannak paripái?
őrhelye hol van, hol szállása a trójaiaknak?
Egymás közt miket is terveznek: akarnak-e távol
gályáknál vesztegleni még, vagy vissza a várba
húzódnak, miután az akháj sereget leigázták?"
Erre Dolón, fia Eumédésznek, válaszul így szólt:
"Mindezeket neked én megmondom igaz szavaimmal:
Hektór, vélük, akik vezetői tanácsban a népnek,
isteni Ílosz sírhalmánál tartja tanácsát,
távol a zajgástól; s akiket tudakolsz, te derék hős,
nincs kijelölt őrség, hogy a tábort védje-figyelje.
Minden trójai tábortűznél ébren, akiknek
kell, azok őrködnek, s őrállani ők noszogatják
egymást: mert a sok erről-arról jött segitőtárs
alszik: a virrasztást rábízza a trójaiakra,
mert neki gyermeke nincs, és asszonya sincs a közelben."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Vajjon a lónevelő trószok csapatába vegyülten
alszanak ők, vagy odébb? Jól mondd el, hadd tudom én is."
Erre Dolón, fia Eumédésznek, válaszul így szólt:
"Megmondom neked én még ezt is igaz szavaimmal:
part mellett károk s a nyilas paiónok alusznak
és a lelexek, a kaukónok, meg a hősi pelaszgok;
Thümbra felől lükiébeliek, meg a műszek, a büszkék,
lóbetörő phrügek és maiónok a hadszekerekkel.
Ám minek is puhatolnotok ezt mind tőlem egyenként?
Hisz ha kivántok a trójaiak tömegébe hatolni,
itt legszélen a nemrégjött thrákok hada nyugszik:
és a király köztük: Rhészosz, fia Éioneusznak.
Láttam az ő nagytermetü és gyönyörű paripáit:
hónál szebbszinüek, s úgy futnak, mint a sebes szél.
Hadszekerét az arany meg ezüst veretek díszítik:
s ő irdatlan arany fegyverben jött seregünkhöz,
bámulatosban: a földi halandónak nem is illik
hordani íly fegyvert, inkább örök égilakónak.
Engem azonban most vigyetek csak a fürge hajókhoz,
vagy hát hagyjatok itt, megkötve kemény kötelékkel,
míg meg nem jöttök, s rólam magatok nem itéltek,
vajjon nektek igaz jó hírt mondottam-e vagy sem."
Görbén fölfele nézve felelt az erős Diomédész:
"Nem, te Dolón, sose higyje szived, hogy megmenekülhetsz,
bár jó hírt mondtál, miután a kezünkbe kerültél:
mert ha eloldunk váltságért, vagy utadra eresztünk,
akkor máskor is eljössz még az akháji hajókhoz,
vagy kémkedni megint, vagy szemtől-szembe csatázni:
ám ha az én kezem által most elveszted a lelked,
többé már sose léssz ártalma az argosziaknak."
Szólt; az meg könyörögni akart, érintve az állát
izmos erős kézzel, hanem ő karddal lecsapott rá,
és a nyakán mindkét idegét elvágta középen:
még szava hangzott, és feje már gördült a homokban.
Most a menyétsisakot ketten húzták le fejéről,
s fürge nyilát, farkaskacagányát, nagy kelevézét;
zsákmányósztó nagy Pallasznak a fényes Odüsszeusz
mind fölemelte kezével, majd szót szólva könyörgött:
"Örvendj, istennő, mind-ennek: az égilakók közt
hálát néked adunk legelőször is; ámde vezérelj
most bennünket a thrák sátrakhoz, a thrák paripákhoz."
Így szólt, és azután a magasba emelte a zsákmányt
s egy tamariszkra erősítvén, mellé jelet is tett:
összenyalábolt nádból és lombos tamariszkból,
el ne kerüljék gyors, sürü éjben visszasietve.
S mentek előbbre megint, át fegyveren, éjszinü véren;
és el is értek a thrák daliák seregéhez azonnal:
mélyen aludtak azok, leigázva a fáradalomtól;
fénylő fegyvereik hármas szép sorban a földön
voltak, s mindegyikük mellett páros paripája;
Rhészosz köztük aludt, a középen, s gyors paripái
hadszekeréhez kötve pihentek, az oldala mellett.
Ezt Odüszeusz meglátva, mutatta a Tűdeidésznek:
"Nézd, Diomédész, itt a király s ezek itt paripái,
így mondotta Dolón, kit előbb öltünk le mi ketten.
Szedd hát össze vitézi erőd: itt tétlenül állnod
fegyveresen sose kell: nosza oldozd el paripáit;
vagy pedig öld te a férfiakat, s lesz gondom a lóra."
Szólt; s kebelébe erőt fújt most a bagolyszemü Pallasz:
ölt, kaszabolt szanaszét: csúf hörgés kélt a nyomában
gyilkos kardjának, s vértől pirosult a mezőség.
Mint mikor őrzetlen nyájat támad meg oroszlán,
és gonoszat tervelve rohan kecskékre, juhokra:
Tűdeusz gyermeke így tört rá tömegére a thráknak,
így kaszabolt le tizenkettőt; s leleményes Odüsszeusz
mindazokat, kiket ő karddal kaszabolt le közelből,
lábuknál megfogva, odébb rántotta az útról;
lelke ügyelt, hogy a sűrü-sörényű szép paripák majd
könnyen jussanak át a mezőn, ne remegjen a lelkük,
mert nem szoktak még tetemek tetejébe taposni.
Majd amikor Tűdeusz fia rábukkant a királyra,
mézédes lelkét neki is tüstént elorozta,
míg sóhajtva nyögött: mert rá gonosz álmot eresztett
Pallasz az éjjel: az Oineidész fia szállt feje mellé.
Közben a bátor hős Odüszeusz a patás paripákat
szépen eloldva, közös szíjon kivezette közöttük,
s íjával paskolta, mivel fönnhagyta a fénylő
ostort ott a király szekerének díszes ülésén.
Füttyentett azután, így hívta a hős Diomédészt.
Csakhogy amaz töprengett még: mi lehetne merészebb:
húzza-e azt a kocsit, melyben sok a szép hadifegyver,
rúdjánál, vagy emelje magasba; s ekép vigye onnan:
vagy sok más thrák harcosnak vegye-é el a lelkét.
Míg ezt hányta-vetette szivében, Pallasz Athéné
jött közelébe, megállt, s ezt mondta a Tűdeidésznek:
"El ne feledd, daliás Tűdeusz fia, hogy hazatérhess
már a hajókhoz, míg nem kell menekülnöd előlük:
míg nem kelti föl egy más isten a trósz daliákat."
Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
gyorsan fölpattant a lovakra: ütötte Odüsszeusz
őket az íjjal, míg az akháj bárkák fele szálltak.
Lesben ezüstíjas Phoibosz sem hasztalan állott:
mert meglátta, hogyan kíséri a hőst nagy Athéné,
s rá haragudva suhant le a trójaiak tömegébe:
Hippokoónt fölverte, a thrák vezetőt a tanácsban,
Rhészosznak daliás rokonát; fölijedt ez a bajnok,
s látva a hűlt helyet ott, ahol álltak a gyors lovak addig,
és a leölt, vérébe-vonagló férfiu-népet,
följajdult nyomban, néven szólítva a társát.
S trójaiak sivitó zaja kélt, roppant riadalma,
összefutottak mind, bámulták: mekkora szörnyű
dolgot míveltek, kik a görbe hajók fele jártak.
Ők meg Hektór kémjének teteméhez elértek,
s Zeusz-kedvelt Odüszeusz fékezte a gyors paripákat:
földre szökellt Diomédész, s fölnyujtotta kezébe
véres zsákmányuk, majd fölpattant a lovakra:
rájuk csördített, s a lovak nemkésve röpültek
görbe hajóikhoz, hiszen ez volt vágya szivüknek.
És zajukat Nesztór legelőbb meghallva kiáltott:
"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
így igaz ez, vagy sem, de kimondani késztet a lelkem:
gyorslábú paripák dobogása ütött a fülembe:
bárcsak már Odüszeusz és véle erős Diomédész
űzné erre a trószoktól e patás paripákat.
Csakhogy a szívem szörnyen fél, még tán baj is érte
legderekabb fiainkat a trójaiak tömegében."
Még ki se mondta egészen a szót, s odaértek elébe;
földre szökelltek; a társak meg mézes szavaikkal
örvendtek nekik, és szoritották kézbe a jobbjuk.
És legelőbb kérdezte Gerénia bajnoka Nesztór:
"Mondd meg, hős Odüszeusz, te akhájok nagynevü dísze,
honnan e két szép ló? Trószok tömegébe hatolva
szedtétek, vagy egy istentől kaptátok az úton?
Hozzájuk csak a fennragyogó nap fénye hasonló.
Mindig a trójaiak közibé rohanok, soha veszteg
nem maradok bárkáinknál, noha vén vagyok immár:
ámde ilyen lovakat még én sem láttam idáig,
és hiszem is, valamely isten jött szembe, az adta:
mert kedvel titeket Zeusz, felhők torlaszolója,
és pajzsos Zeusz lánya, bagolyszemü Pallasz Athéné."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
könnyü egy istennek, ha akarja, különb paripákat
adni ezeknél is, hisz sokkal több a hatalma.
Ámde ezek, te öreg, mikről most kérdesz, a thrákok
földjéről nemrég jöttek; s urukat Diomédész
ölte le, s véle tizenkét más derekas daliát még:
öltünk egy figyelőt is amott a hajók közelében,
kit, hogy a tábort és seregünket lesse ki, Hektór
és vele Trója egyéb fejedelmei kémleni küldtek."
Szólt, és átugratta patás paripáit az árkon
nagy nevetéssel; a többi akháj vigadozva követte.
Majd, hogy a Tűdeidész jólvert sátrához elértek,
ott lovaik szépenmetszett szíjakkal azonnal
jászolhoz fűzték, hol már ott álltak a hősnek
gyors paripái, s a mézédes jó abrakot ették;
és a Dolónról nyert, vérrel bekevert hadizsákmányt
áldozatul Pallasznak Odüsszeusz tette a tatra;
ők meg a tengerben mosták le a sok veritéket,
mely lábukra tapadt volt és combjukra, nyakukra.
És, hogy testükről lesöpörte a tengeri hullám
izzadságukat, és kedves szivük is felüdült már,
széprecsiszolt kádakba beléptek, megmosakodtak.
S hogy lefürödtek, síkos olajjal megkenekedtek,
jó lakomához láttak, színig telt keverőből
mézes bort meregetve köszöntötték nagy Athénát.
TIZENEGYEDIK ÉNEK
AGAMEMNÓN VITÉZKEDÉSE
Éósz ágyáról, gyönyörű Títhónosza mellől
fölserkent, fényt hozni az égi- s a földilakóknak;
Zeusz meg a szörnyü Viszályt odaküldte a fürge akháji
gályákhoz, ki a harc rémét hordozta kezében:
s állt Odüszeusz cetnagyságú bárkája hegyébe,
mely a középen volt, hogy kétfele hasson a hangja,
s itt Telamóniadész Aiász sátráig elérjen,
ott Akhileuszéig: kik a tábor végibe vonták
bárkáik, bízván karjukban s hős erejükben;
hát odaállt a Viszály ekkor, s iszonyút rikkantott,
felsüvitett, s valamennyi akháj szívébe hatalmas
harcierőt hajitott, verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.
Átreidész is rikkantott, s fegyverbe kiáltva
harcosait, köztük maga is ragyogó rezet öltött.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok;
másodikul meg a melle köré köritette a vértet,
melyet rég Kinürásztól nyert vendégadományul:
mert Küproszba is elhallatszott egykor a nagy hír,
hogy Trójába akarnak evezni a bajnok akhájok:
s ő a királynak e páncélt adta, keresve a kedvét.
Kékes acélból tíz csík volt beleverve a vértbe,
közte tizenkettő szinaranyból, húsz pedig ónból:
három acél sárkány tekerőzött föl nyaka mentén
kétoldalt, és éppenolyan volt, mint a szivárvány,
mit jelként a halandóknak felhőre szögez Zeusz.
Majd vállára vetette a kardot, melyen aranyból
sok szép szög ragyogott, s a hüvely körülötte ezüst volt,
és aranyos szíjon csüngött le az oldala mellett.
Majd emberboritó riadalmas sokszinü pajzsát
vette magára; e szép pajzsnak tíz ércköve fénylett,
és ónból készült húsz köldöke domborodott ki,
tiszta fehér, hanem egy feketéllt közepében acélból.
Szörnyütekintetü Gorgó is koszorúzta a pajzsot
vad nézéssel, s Rémület és Riadás körülötte.
Rajta ezüstös szíj volt, és tetejében e szíjnak
éjszinü kígyó kunkorodott, háromfele hajlott,
mert három feje volt, egy nyakból nyúlva magasba.
Négygombos sisakot, kétormút vett a fejére,
lóforgósat: fönt a sörény félelmesen ingott.
Fogta a két bátor kelevézt, érccel diszitettet,
éleset: és mindkettőről égig ragyogott fel
messze az érc, s odafönt megdördült Héra s Athéna,
megtisztelve aranylókincsü Mükéne királyát.
És ezután kocsisának mind úgy adta parancsát,
hogy szép rendben tartsa az ároknál paripáit:
s ők fölvértezkedve, gyalog zúdultak előre:
nemlohadó hadizaj harsant hajnalhasadáskor.
Sokkal előbb álltak hadirendben az árok elébe,
mint a lovas csapatok; megkéstek ezek, de közöttük
szörnyü zsivajt keltett Kronidész, s küldött a magasból
véres harmatozást, mert már tervelte, hogy oly sok
bátor férfiu-főt Hádészra vet ebben a harcban.
Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon,
Hektór állt középütt s a dicsőnevü Púlüdamász is,
s Aineiász, kit a trósz úgy tisztelt, mint csak egy istent;
és vele Anténór három fia: fényes Agénór,
ifjú hős Akamász s Polübosz, mind isteni harcos.
Hektor az elsők közt hordozta a domboru pajzsot.
Mint ha a vészcsillag feltűnik, az égi ködök közt
felragyog, és azután feketült felhőkbe fut ismét:
úgy tűnt föl Hektór, hol az elsők közt, hol a hátsó
sor közepén, a parancsokat osztva, s talpig olyan volt
érc-ragyogásban, mint villáma a pajzsos atyának.