Közben a büszke királyt, gyorslábú Péleidészt már
hős Agamemnónhoz vitték az akháj fejedelmek,
nagy nehezen vették csak rá, szive oly szomorú volt.
És amidőn Agamemnón sátra elébe elértek,
ő csengőszavu hírnökeit küldte paranccsal,
hogy nagy edényt tegyenek föl a tűzre: talán Akhileuszt már
rávehetik, hogy a szennyes vért lefürödje magáról.
Ám ő állhatatos maradott, s esküdve ekép szólt:
"Zeuszra, ki isteneink legjobbja s a legmagasabbja,
fürdő nem közelítheti meg fejemet, nem is illik,
míg Patroklosz a máglyán nincs, halmot nem emeltem,
s nem nyírom le hajam: hiszen úgysem lesz a szivemnek
ekkora bánata már, míg élők közt vagyok én még.
Éppenezért lássunk neki most gyászos lakománknak;
reggel azonban küldd, Agamemnón, nép fejedelme,
embereid fáért; hordják ide mind, ami illik,
holtunknak, hogy az éji homályba vihesse magával:
hogy gyorsan hamvassza el őt az a nempihenő láng
itt a szemünk láttára, s a nép dolgára mehessen."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a parancsát.
Nagy sebesen vacsorát készítvén, ettek a társak:
s lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor mind hazaindult már sátrába, aludni.
S Péleidész morajos tenger partján lepihenve,
mélyen nyögve hevert, tömegében a mürmidonoknak,
tiszta helyen, hol a part peremét mosogatta a hullám.
Megmarkolta az álom, a gondot eloldta szivéből,
édesen omlott rá: hisz fénylő teste kifáradt,
míg Hektórt üldözte a sokszelü Ílion alján.
S most a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett,
éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja
és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte;
és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:
"Alszol, s már énrám gondolni felejtesz, Akhilleusz?
Éltemben sose tettél így, csak most, hogy elestem.
Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl.
Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek,
s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem;
nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok.
Add a kezed, kérlek szomorúan: hisz soha onnan
nem jövök el hozzád, ha a máglya tüzét megadod már.
Már mi az életben sose fogjuk távol a kedves
társaktól szövögetni a terveket; engem a gyűlölt
végzet nyelt el, amit kaptam, mikor élni születtem;
és ugyanígy a te sorsod is, isteni képü Akhilleusz,
hogy deli trójaiak fala alján leld a halálod.
Mást mondok neked és kérlek, hallgass a szavamra,
távol a csontjaimat ne temesd, Akhileusz, a tiédtől.
Ámde miként palotátok ölén együtt nevelődtünk,
akkortól, hogy apám Opoeiszból csöppnyi koromban
hozzátok vezetett; mert gyászos ölésnek az átka
sujtott: Amphidamász gyerekét öltem meg azon nap,
balgatag és nemakarva, dühödten a kockadobás közt:
ekkor a lónevelő Péleusz házába fogadva
gondosan ápolt és melléd fegyvernökül osztott:
így csontunkat is együtt fedje be kétfülü korsó,
drága arany, mit anyád nyujtott át néked, az úrnő."
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Mondd, édes szeretett fő, mért jöttél ide hozzám
mindezeket megmondani sorra? Hisz én az egészet
teljesitem buzgón, s véghezviszem azt, amit óhajtsz.
Ámde kerülj közelébb: hadd tudjunk, bár kis időre,
egymást átkarolón jóllakni a bús zokogással."
Szólt, s kedves kezeit vágyón nyujtotta feléje,
s meg nem fogta: a lélek a föld mélyébe sziszegve
füstként szállt tova és ámulva ijedt föl Akhilleusz,
összeütötte a két tenyerét, panaszos szavakat szólt:
"Ó, jaj, hát csakugyan van Hádész háza ölében
lélek is, árnykép is, hanem élete csöpp sem az árnynak:
mert a szegény Patroklosz lelke került közelembe,
és itt állt az egész éjjel nyöszörögve, jajongva;
mindent elrendelt: s csoda! mint maga, éppenolyan volt."
Szólt, zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben:
s mígcsak a rózsásujjú Hajnal nem közelített,
sírtak a szánandó holttestnél. Majd Agamemnón
férfiakat s öszvéreket indított el a fáért
minden sátorból; vezetőjük volt a vitézlő
Mérionész; haditársa a bajnoki Ídomeneusznak.
Mentek azok, fakidöntő fejszét hordva kezükben
s jólsodrott kötelet; legelől lépdelt a sok öszvér:
hágva föl-útra, le-útra, ki-útra kanyarba is egyre.
Majd hogy a forrásdús Ídé völgyébe elértek,
bárdjaik élével vágtak ki sietve hatalmas
lombhaju sok tölgyet: riadalmas nagy recsegéssel
dőltek a fák: mindet szétvágták most az akhájok,
öszvérekhez erősítették, s verve a földet
vágytak ezek ki a síkra kerülni a sűrü cserésből.
S mind a favágó tuskót vitt: így adta parancsát
Mérionész, haditársa a bajnoki Ídomeneusznak:
s végig a parton a földre vetették, ott, hol Akhilleusz
Patroklosz s a saját nagy sírhalmát kijelölte.
És miután a tömérdek fát már mind odadobták,
ott le is ültek mind sürü sorban; a bajnok Akhilleusz
elrendelte azonnal a harcos mürmidonoknak,
érccel övezkedjék mindjük, s szekerükbe befogják
ménjeiket; keltek s fölvértezkedtek azonnal;
harcosok és szekerészek most szekerükre szökelltek:
mind a lovas legelől, gyalogok felhője utánuk
ment: s Patrokloszt ott vitték a középen a társak.
Elfedték tetemét a lenyírt fürtökkel egészen,
és a fejét támasztva Akhilleusz fogta mögötte
búsan, mert kitünő társat küldött Aidészhoz.
És hogy elértek a helyhez, amit kijelölt nagy Akhilleusz,
ott tették le; s a sok fát rakták néki halomba.
Mást gondolt most köztük az isteni fürge Akhilleusz:
szőke haját, máglyától messzebb állva, lenyírta,
melyet Szperkheiosz folyamának nagyranövesztett;
felsóhajtva beszélt, míg nézte a borszinü tengert:
"Szperkheiosz! Péleusz, az apám, be hiába fogadta,
hogy majd hogyha megérkezem újra a drága hazába,
néked adom hajamat, szent áldozatot mutatok be;
száz ökröt s ötven kost vágva le forrásodnál,
ott, ahol illatozó oltárod, szent ligeted van.
Így ígérte az agg, de te nem tetted meg, amit kért.
Most, miután soha nem térek meg a drága hazába,
Patroklosznak adom hajamat, vigye sírba magával."
Szólt, s a haját szeretett bajtársa kezébe helyezte,
és zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben.
S tán a nap is zokogásuk közben száll le az égről,
hogyha Akhilleusz most nem kéri ekép Agamemnónt:
"Átreidész (hisz az argoszi nép a te szódra leginkább
hallgat), a bús zokogással jól is lakhat az ember.
Oszlasd őket a máglyától, és adj vacsorára
rendeletet; s mi fogunk itt munkálkodni, akiknek
legfőbb gond e halott: de maradjon mind a vezér itt."
Meghallgatta a szót sereget-vezető Agamemnón,
szétoszlatta egyenlő gályáikhoz a népet;
már csak a máglyarakók rakták egymásra a fákat.
És százláb magasan s ugyanoly szélesre emelték:
majd szomorú szívvel tették tetemét tetejébe.
Csámpáslábu barom, hízott kos hullt tömegestől
ekkor a máglya előtt; megnyúzták, majd kiemelte
hájukat és betakarta a holtat a büszke Akhilleusz
véle egészen, az állatokat köribé magasítva.
Mézzel, olajjal telt korsókat tett kerevetje
mellé még, és négy meredeknyaku szép paripát is
nagy sebesen máglyára rakott, sóhajtva erősen.
Hív ebe számra kilenc volt Patroklosznak, ezekből
most kettőt nyakazott le Akhilleusz és odadobta;
majd a nemes trószok seregéből ölt le tizenkét
ifju vitézt érccel, tervelte eszében a rosszat;
s küldte a tűz lángját, vas-erővel hadd legelésszen.
Följajdult azután, néven szólítva barátját:
"Örvendj, Patroklosz, még Hádész háza ölén is:
most mindent megadok néked, mit előbb megigértem.
Íme tizenkét büszkeszivű hős trójai ifjút
esz meg a tűz veled együtt: Hektór holttetemét én
nem tűz lángjának, csak ebeknek adom lakomául."
Szólt fenyegetve; de egy kutya sem tépett a tetembe:
Aphrodité, Zeusz lánya vigyázott éj s napon által,
hogy ne egyék meg ebek: megkente az ambrosziás jó
rózsaolajjal, hogy testét ne sebezze a vágta:
Phoibosz Apollón meg kék felhőt küldve a síkra
égi magasságból, betakarta egészen a földet,
melyen a test feküdött, nehogy elsorvassza a napnak
vad tüze izmát és idegét idejének előtte.
Patroklosz máglyája pedig nem gyúlt lobogásra;
mást gondolt most köztük az isteni fürge Akhilleusz,
félrevonult attól s két szélhez küldte fohászát,
ígért áldozatot Zephürosznak meg Boreásznak:
és aranyos csészéből öntött áldozatot, hogy
jőjjenek el, mielőbb éghessen a lángon a holttest,
gyulladjon meg már az a máglya: s a szélsebes Írisz
hallva imáit, ment követül tüstént a szelekhez.
Ők hevesenfúvó Zephürosznál épp lakomáztak
együtt mind: száguldva futott oda Írisz, a háznak
kőküszöbén állt meg: mikor ők látták a szemükkel,
mind fölpattantak, s Íriszt ki-ki hívta magához:
ő nem akart odaülni azonban, s íly szavakat szólt:
"Én nem ülök le, megyek már vissza az Ókeanoszhoz,
aithiopok mezejére, kik épp áldoznak az égi
elnemenyészőknek, hogy megkaphassam a részem;
csakhogy most Akhileusz Boreászt s a zajos Zephüroszt is
kéri, hogy elmenjen hozzá, fogadalmakat is tesz,
hogy gyujtsátok a máglyát, mert ott van tetejében
Patroklosz, kit az összes akhájok jajszava gyászol."
Ő ezeket mondván, elment; mire fölkerekedve
nagy sivitással szállt s felhőt gomolyítva a két szél,
fúva a tengert érték el: hulláma magaslott
zengésük mentén: s a rögös Trójához elérve,
dőltek a máglyának: recsegőn lángolt föl a nagy tűz;
és az egész éjjel lengettek lángot a máglyán,
fúva erősen; egész éjjel meg a fürge Akhilleusz
kétfülü kancsóval meregette arany keverőből
folyton a bort, és öntözvén áztatta a földet,
és a szegény Patroklosznak lelkét hivogatta.
Mint apa sír, fia csontjait égetvén, aki csak most
nősült és meghal s nyomorult szüleit szomorítja:
így sírt, míg a barát csontját égette, Akhilleusz,
földön csúszva a máglya körül, szaporán nyöszörögve.
És hogy a Hajnalcsillag kélt, hírt hozva a fényről,
majd sáfrány-leplét teritette a vízre a Hajnal,
akkor a máglya leroskadt, és megszűnt lobogása.
És a szelek megfordultak, hazatérni siettek,
thrák vizen át: mely emelt hullámmal nyögve viharzott.
Péleidész meg a máglyától messzebbre vonultan
fáradtan nyúlt el, ráugrott mézizü álom.
Ők pedig Átreión körül ott sűrűn gyülekeztek,
és fölverte a lármájuk, dobogásuk Akhilleuszt:
erre fölült egyenes testtel, s hozzájuk ekép szólt:
"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
oltsátok legelőbb el a máglyát lángszinü borral,
végig, ahol csak a tűzláng pusztította: s utána
szedjük Patroklosz csontját, a Menoitiadészét,
össze igaz gonddal: könnyű lesz rája akadni:
mert hisz a máglyának közepén feküdött, de a többi
legszélén hamvadt, paripák és emberek együtt.
És kettős hájrétegben szinarany csészébe
rejtsük, míg magam is Hádész házába hanyatlok;
s azt akarom, hogy sírhalmot ne nagyot magasítsunk,
csak közepest: de utána, akhájok, e halmot is újra
rakjátok magasan, szélesre, ti mind, akik engem
sokpadu gályáknál túléltek hátramaradva."
Szólt; s azok úgy is tettek, amint kívánta Akhilleusz:
lángszinü borral eloltották legelőbb is a máglyát,
hol csak a tűz égett, s az mély hamvába leroskadt;
majd a szelíd társnak hószín csontját zokogás közt
szedték össze arany csészébe, s a hájba takarták;
majd sátrukba helyezve, befedték szép puha gyolccsal;
sírhelyet is kerekítettek, megvetve alapját
körben a máglya körül, s oda hordták össze a földet;
majd, miután a halom már állt, elmentek. Akhilleusz
ott tartotta, leültetvén nagy körbe, a népet:
s háromlábas edényt, üstöt hozatott a hajókról
díjul, meg paripát, öszvért, sok erősfejü barmot,
szépövü asszonyokat szintén, meg szürke vasércet.
És legelőször a gyors lovasoknak szánt adományul
nőket, akik széptermetüek s jól értik a munkát,
s háromlábas edényt, füleset, tartalma huszonkét
mérték volt: a legelsőnek; míg másodikuknak
öszvérrel vemhes kancát, fiatalt, betöretlent;
harmadikuknak meg szép tálat, mely soha nem volt
lángon még, négymértékűt, szép tiszta fehéret;
míg két tiszta talentum arany maradott negyedik díj,
és ötödik szép kettős csésze, tüzön sose perzselt.
S most fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Átreidész s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
mindez a versenydíj itt vár a futó lovasokra.
Hogyha mi most másnak versengnénk tiszteletére,
díjat először is én nyernék, sátramba vihetném.
Hisz tudjátok, az én paripáim a legkitünőbbek:
mert hiszen elnemenyészők, és maga adta Poszeidón
édesapámnak, Féleusznak, s ő énnekem aztán.
Csakhogy most maradok, s nem futnak jó paripáim:
mert hisz oly kitünő szekerészt veszitettek a harcban,
gyengédet, ki olyan gyakran megkente olajjal
hosszu sörényüket és ragyogó vízzel mosogatta.
Őt gyászolják most itt állva, sörényük a földre
omlik egészen, s búsul a szíve a két paripának;
ámde ti, többi akháj, nosza, mind versenyre, ki bízik
jó paripáiban és jól-ácsolt hadszekerében!"
Így szólt Péleidész; s gyülekeztek a gyors lovasok mind.
Jött legelőször is Eumélosz, daliák fejedelme,
Admétosz kedves fia, lóversenyben igen jó;
majd meg a Tűdeidész kelt föl, nagyerős Diomédész,
és befogott két trójai mént, melyet Aineiásztól
elragadott, míg azt Phoibosz mentette meg akkor;
szőkehajú Meneláosz pattant nyomban utána,
isteni sarj, és gyors lovakat vezetett az igába.
Aithét, bátyja lovát, s a magáét, fürge Podargoszt;
azt Ankhísziadész Ekhepólosz küldte a bátynak,
hogy széljárt Trójába ne kelljen mennie: otthon
lelje tovább örömét vagyonában, mert neki roppant
gazdagságot adott Zeusz tágterü szép Sziküónban;
most ezt fogta be, mely vágyódott már a futásra.
Antilokhosz negyediknek fogta be jó paripáit,
ő Néléiadész Nesztór nagylelkü királynak
szép fia volt; s a Pülosz mezején született paripák mind
gyors lábbal vonták szekerét; odaállva az apja
jóakarón oktatta amúgy is jóeszü sarját:
"Antilokhosz, kicsi voltál még, és már szeretett Zeusz
s véle Poszeidáón, oktattak a lóvezetésre
mindenkép; s így nincs szükséged sok tanitásra:
tudsz te a céloszlopnál jól fordulni a lóval;
csakhogy igen lomhák lovaid, s ez bajt is okozhat:
nékik meg lovaik fürgébbek, nálad azonban
ők maguk úgysem tudhatnak kieszelni különbet.
Rajta tehát, kedves fiam, indulj, vess a szivedre
sok tervet, hogy a versenydíjakat el ne szalasszad.
Ésszel még a favágó is több, mint csak erővel;
ésszel kormányozza a gyors bárkát is a borszín
tengeri áron a kormányos, ha szelek dühe tombol;
ésszel ver kocsihajtót is le a jó kocsihajtó.
Míg aki túlontúl bízik kocsiban, paripában,
s vélük vaktában száguldozik erre meg arra,
annak a pályán kóvályog lova, féktelenül fut:
ám aki ért hozzá, hajtson bár rossz paripákat,
mindig a célra tekint, közelebb fordul, sose téved,
tudja, ökörbőr-kantárját mint kell huzogatni,
tartja szilárd kézzel, s az előtte futóra figyel jól.
Íme, világos jelt mondok, nem véted el úgysem:
lásd, ott karmagasan száraz cölöp áll ki a földből,
tölgy vagy bérci fenyő, mely a záportól sose korhad:
tiszta fehér kőszál áll mindkét oldala mellett,
útkanyaron, körülötte pedig sík pálya futásra:
ott ez tán valamely rég-holtnak jelzi a sírját,
vagy mint pályafutás jele állt már régi időn is,
és most újra kitűzte az isteni fürge Akhilleusz;
jó szorosan mellette suhanj szekeren, paripákkal:
s dőlj oldalt kissé a remek-fonadéku ülésben,
balra a két lótól, s azalatt ama jobbfele szállót
ostorral, rivalogva riaszd, s engedd meg a gyeplőt.
És a baloldali ló a cövek közelébe suhanjon,
hogy már-már súrolja a cél szélét a kerékagy;
arra vigyázz csak, hogy ne akadj bele mégse a kőbe,
mert kocsid összetörik, paripáid megsebesülnek:
ennek a többi örül, téged pedig elfog a szégyen;
hát, kedves fiam, óvatosan s okosan cselekedjél.
Mert miután a cölöpnél fürgén elkanyarodtál,
senki se vághat elébed a pályán, senki nem ér el:
hajtsa akár Adrasztosz gyorslábú paripáját,
azt az Areiónt, mely istentől lett, vagy akár nagy
Láomedón lovait, melyek itt gyönyörűn növekedtek."
Így szólott Néleusz fia Nesztór, s újra helyére
ült, miután a fiát fortélyra eként okitotta.
Mérionész ötödikként fogta be hosszusörényű
szép lovait. Fölszálltak, a sors-jelt rázta Akhilleusz,
s íme előszökkent Nesztór-fia Antilokhosznak
sorsa; sorát ezután Eumélosz kapta, a harcos,
majd pedig Átreidész a dicsődárdás Meneláosz;
aztán Mérionészt küldötte a sorsa futásra;
végül a legjobbat, Diomédészt, méneit űzni.
Rendbe fölálltak; Akhilleusz meg kijelölte a széles
síkon a távoli célt, s oda küldte ki megfigyelőnek
isteni Phoinixot, ki csatákba kisérte az apját,
hogy szemlélje futásukat, és mondhasson igaz hírt.
Ekkor mindegyikük fölemelte magasra az ostort,
szíjjal csapdosták lovukat, szavaikkal is űzték
nagy sebesen: s a lovak száguldva szaladtak a síkon,
távol a bárkáktól; port vert föl nagy rohanásuk,
s az szügyükig szállt föl, valamint a vihar meg a felhő;
szél suhogásában lebegett levegőbe sörényük.
És a futó szekerek lelapultak gyakran a földre,
másszor meg fölszöktek a légbe; s a versenyező állt
mind az ülése fölött, vágyó szive mindegyiküknek
győzelemért dobogott, buzdítva riadt a lovára
mindegyikük, s a lovak szálltak port verve a síkon.
És a futás végén, amikor már vissza rohantak
újra az ősz tenger fele, látszott, hogy melyikük mit
tud, s ugyanakkor egész elnyúlva repültek. Eközben
Eumélosz kancái a többi elébe szökelltek;
nyomban utánuk meg Diomédész trósz paripái
száguldtak, sose távol tőlük, egész közelükben:
mindig is úgy látszott, hogy már a szekérre szökellnek.
Átmelegült Eumélosz széles válla s a háta
fúvásuktól: mert a fejük már válla fölött szállt.
S már megelőzték, vagy szoritották volna a győzőt,
Tűdeidészt ha Apollónnak nem sujtja haragja:
ez kiütötte a fénylő ostort most a kezéből.
Könnyei csordultak mérgében a versenyezőnek,
látta, hogyan futnak még sokkal jobban a kancák,
míg, ostor nélkül, lassultak az ő paripái.
Látta Athénaié, mint bántja cselével Apollón
Tűdeidészt, s odasurrant rögtön a népek urához:
ostort visszaadott, nagy erőt küldött a lovakba.
Ő maga Admétosz fia mellé tört haragudva,
és az igát szétzúzta az istennő: a lovak meg
kétfele szöktek az úton, rángatván a rudat lenn.
S Eumélosz kigurult a kerék mellé a szekérből,
és könyökét, száját, orrát föltépte bukása.
Homloka megsebesült a szemöldje fölött, szeme megtelt
könnyekkel, s elakadt nyomban zengőszavu hangja.
Tűdeidész pedig űzte előbbre patás paripáit,
messze a többi elé pattanva, mivel neki Pallasz
győzelmet szánt, és nagy erőt küldött a lovakba.
Átreidész Meneláosz, a szőke, röpült a nyomában.
Antilokhosz pedig apjának lovait riogatta:
"Csak neki! megfeszitett testtel, mennél sebesebben!
Azt nem is óhajtom, hogy a harc-szerető Diomédész
ménjeivel vetekedjetek itt, mert nékik Athéné
nagyszerü röptöt adott, s diadalmat a Tűdeidésznek:
csak Meneláoszt érjétek be, csak ő le ne hagyjon;
gyorsan, hogy szégyent ne zudítson rátok a kanca:
Aithé; mért maradoztok hátra, ti legkitünőbbek?
Íme, kimondom a szót, és így megy teljesedésbe:
nem gondoz szeretettel a népek pásztora Nesztór
már ezután titeket, de megöl tüstént hegyes érccel,
hogyha silány díjat szerzünk, mert elmaradoztok:
rajta, robogjatok űzve, tovább, mennél sebesebben:
én magam intézek mindent, elvégzem a tervem,
majd csak elébe török, sose resten, az út szorosánál."
Szólt; s a lovak, megijedve uruk nagyhangu szavától,
egy darabig sebesebben szálltak: s nyomban utána
már meglátta az út szorosát heves Antilokhosz hős.
Földhasadék volt ott, mélyében a tél vize meggyűlt,
és út-részt tört fel, s az egészet mélyre kimosta;
arra haladt Meneláosz, az összecsapást kikerülve,
Antilokhosz pedig elfordítva patás paripáit
útjukból, kissé oldalt kanyarodva követte.
Átreidész megijedt, és rászólt Antilokhoszra:
"Antilokhosz, be vakon hajtasz, fékezd paripáid:
itt épp szűk a szoros, tüstént tág úton előzhetsz:
szétzúzódunk így, szekered szekerembe szaladhat."
Szólt; hanem Antilokhosz még inkább űzte előre
ostorral paripáit: olyan volt, mint aki nem hall.
Messze miként a korong szökken suhanással a válltól,
hogyha egy ifju legény, erejét próbálva, hajítja,
éppoly messze rohantak a mének; s hátramaradtak
Átreidész kancái, hisz ő maga hagyta előzni,
hogy ne rohanjanak össze patás paripáik az úton,
és mindkét jólfont szekeret hogy föl ne borítsák,
s küzdve a győzelemért ki ne hulljanak ők is a porba.
Szőkehajú Meneláosz a hőst így szídta szavával:
"Antilokhosz, nálad nincs szörnyebb földi halandó;
menj! rosszul hittünk mi akhájok idáig okosnak:
eskütevés nélkül mégsem viszed el te a díjat."
Így szólt, és azután lovait serkentve kiáltott:
"Meg ne akadjatok itt, le ne álljatok elszomorodva:
mert hisz előbb roskad meg azoknak a lába s a térde,
mint nektek: mivel ifjúságuk már tovaszállott."
Szólt; s a lovak megijedtek uruk nagyhangu szavától,
jobban száguldván, amazok közelébe kerültek.
Ültek az argosziak körben, szemlélve a szálló
gyors lovakat, mint száguld mind port verve a síkon.
Krétai Ídomeneusz látott legelőbb a lovakra:
mert hisz a kör szélén ült, és helye jól kimagaslott:
s bármíly messzire volt, aki most a lovakra rivalgott,
ráismert: meglátta a szép lovat is, hogy előtör,
barna-vörös volt az mindenhol, homloka hordott
hószinü foltot csak, kereket, mint hold ragyogása;
fölkelt Ídomeneusz, s ezt mondta az argosziak közt:
"Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
csak magam ismerném föl a száguldó paripákat,
vagy ti is? Én most más lovakat fedezek föl az élen,
és a kocsis másnak tűnik: tán megsebesültek
ott a mezőn, melyek legjobbak voltak, a kancák:
őket láttam az oszlopnál legelőbb kanyarodni,
s íme sehol sem látom most, pedig erre meg arra
néz a szemem, vizsgálva-kutatva a trójai síkot.
Tán a kocsis szoritásából kiszaladtak a gyeplők,
s nem lehetett fékeznie, míg kanyarult a cöveknél:
azt hiszem, ott kiesett, szekerét szétzúzta egészen;
s akkor ijedt lélekkel inaltak szerte a kancák.
Hát fölemelkedvén nézzétek meg ti is: én ezt
nem jól látom: azonban aként vélem, hogy a férfi
aitól származatú, fejedelme az argosziaknak,
lóbetörő Tűdeusz fia ő, az erős Diomédész."
Őt Oileusz fia, Aiász csúnyán szídta szavával:
"Ídomeneusz, ne fecsegj folyton: hisz a nagyszerü kancák
lábuk emelve tovább szaladoznak a messze mezőben:
nem vagy az argosziak közt annyira épp a legifjabb,
és a szemed sem lát ki fejedböl oly élesen immár:
és mégis folyton karatyolsz; ámbár nem is illik,
hogy locsogó légy, mert vannak még itt derekabbak.
Most is azok futnak legelől, mint eddig, a síkon:
Eumélosz kancái, s a kantárt ő maga tartja."
Megharagudva felelte a krétaiak vezetője:
"Aiász, cívakodásban ügyes, rossznyelvü, egyébben
argosziak közepette silány: csökönyös, vak az elméd.
Rajta, fogadjunk, üstben akár, vagy lábas edényben;
s Átreidész Agamemnón döntsön: hogy legelől most
mely kancák futnak: hogy majd ha veszítesz, okuljál."
Szólt; s fölkelt Oileusz fia, gyors Aiász a helyéről
mérgesen és már-már súlyos szavakat feleselve.
Most azután még inkább megnő cívakodásuk,
hogyha Akhilleusz föl nem kél s nem fékezi őket:
"Egymásnak gonoszul súlyos szavakat feleselni
szűnjetek, Ídomeneusz és Aiász: hisz nem is illik.
Másra ti is haragudnátok, ki ilyent cselekednék.
Üljetek itt a körünkben veszteg, a gyors paripákat
nézzétek: s azok úgyis a győzelemért vetekedve
erre rohannak majd: akkor látjátok azonnal,
hogy melyik argoszi ló van hátrább és melyik első."
Mondta; s a Tűdeidész nagyon is közelükbe iramlott,
marjukon ütve az ostorral lovait szakadatlan:
ágaskodtak azok, s úgy száguldottak a pályán:
és a kocsist a fövenyszemcsék szakadatlan ütötték.
Míg az a harciszekér ónnal s kirakottan arannyal
gyors paripák nyomain szökkent, és mély nyoma nem lett
száguldó kerekének utána a könnyü homokban:
annyira gyorsan szállt Diomédész két paripája.
Végül a kör közepébe megállt, szakadott a veríték
ménjeiről, a sörényükről, le a földre szügyükről.
Ő maga földre szökellt tündöklő szép szekeréről,
járomhoz támasztva az ostort; nem maradott rest
most az erős Szthenelosz, sietett átvenni a díjat:
és hazaküldte a hőslelkű társakkal az asszonyt
és a füles kancsót; maga meg kifogott a szekérből.
S most Néleusz-sarj Antilokhosz hajtott be lovakkal,
nem rohanással előzte meg, ám csellel Meneláoszt;
és az még így is közelében szállt a lovakkal.
Mint amilyen távol van a ló a szekér kerekétől,
míg feszülő testtel hordozza urát a mezőben,
és a kerék peremét súrolja a farka hegyével,
és a kerék nagyon is közelében perdül, a térség
nem nagy a kettő közt, míg messze rohannak a síkon:
ennyire volt csak a tisztanevű hőstől Meneláosz
hátrább; bárha koronghajitásnyira már lemaradt volt,
ám a nyomába került rögtön, mert nőtt erejében
bátyja sörényes szép kancája, a nagyszerü Aithé:
és ez a pályafutás kettőjük közt ha tovább tart,
újra elébe kerül s nem lesz kétes diadalma.
Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak,
dárdavetésnyire szállt a dicső Meneláosz után csak.
Mert neki volt mind közt leglomhább lengesörényű
két lova, s ő maga is szekerész-versenyre ügyetlen.
Admétosz fia meg mindenki mögött lemaradva
jött: szekerét vonszolta, lovát noszogatta előre.
Szánva tekintett rá gyorslábú fényes Akhilleusz:
szárnyas szókkal szólt, fölkelve, az argosziakhoz:
"Íme, a legderekabb legvégül hajt paripákat:
rajta tehát, neki adjuk a díjat, mint ahogy illik,
adjuk a másodikat: Tűdeusz fia kapja az elsőt."
Szólt; és mindnyájan dícsérték ezt a parancsát.
S már a lovat neki adja (hiszen helyeselte a nép is),
hogyha a nagylelkű Nesztór fia, Antilokhosz hős,
így nem szól perelőn, fölemelkedvén, Akhileuszhoz:
"Ó, Akhileusz, ha te megteszed ezt, haragudni fogok rád
szörnyen: az én díjam vennéd el, mert hited az, hogy
véletlen sérült a szekér és gyors paripái,
s ő maga mégis ügyes: de könyörgött volna az éghez:
akkor tán nem utolsóként jött volna szekérrel.
Hogyha pedig szánod, s lelkednek olyannyira kedves,
van sok arany sátrad mélyén, van réz elegendő,
és juhok is, szolgálók is, körmös paripák is:
végy csak azok közül, és adj díjat néki nagyobbat,
még most, hadd dícsérjenek érte az összes akhájok.
Én ezt át nem adom: csak vívjon meg velem érte
az, ki a hősök közt ki akarja ragadni kezemből."
Szólt; mire elmosolyodva az isteni fürge Akhilleusz
Antilokhosznak örült, kedves volt néki e társa:
és neki választ adva ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Antilokhosz, ha te azt akarod, hogy a sátram öléből
Eumélosznak most mást adjak, megteszem azt is:
Aszteropaiosztól zsákmányolt nagyszerü páncélt
kap tőlem: csupa réz az, csík fut messzirefénylő
ónból széle körül: sose fogja kevésre becsülni."
Szólt, és Automedónt, szeretett társát hazaküldte:
hozza a sátorból; az hozzá hozta, s Akhilleusz
Eumélosz karjára helyezte: örült ez a vértnek.
Fölkelt most Meneláosz is ott, gyötrődve szivében,
s Antilokhoszra nagyon haragudva; kezébe a hírnök
pálcát tett, majd elrendelte az argosziaknak,
hogy hallgassanak. Így szólalt meg az isteni férfi:
"Antilokhosz, ki okos voltál, most mit cselekedtél?
Hírnevemet rontottad, s ártottál lovaimnak,
míg a te hitványabb paripáidat űzted elébük.
Hát most, argosziak fejedelmei és vezetői,
kettőnk közt ti itéljetek és nem részrehajolva:
senki se mondja az ércinget viselő daliák közt:
Antilokhoszt elnyomta hazugsággal Meneláosz,
és elvitte lovát, noha ő rosszabb lovakat tart,
csak mert ő maga több annál hatalomban, erőben.
Én magam ítélek, s azt mondom: senki se fogja
szídni az én ítéletemet mást, mert egyenes lesz:
Antilokhosz, jer idébb, s ahogy illik, Zeusz nevelése,
állj a szekér s a lovaknak elébe, s a lengeteg ostort,
mellyel előbb hajtottál, fogd, s érintve kezeddel
két lovad, esküdj meg földrázó Földemelőre,
hogy nem akart csellel tartottad az én szekerem föl."
Erre a jóeszü Antilokhosz neki válaszul így szólt:
"Tűrtőztesd magadat, fejedelmi vitéz Meneláosz,
mert ifjabb vagyok én, te idősebb és kitünőbb vagy.
Hisz tudod azt, hogy az ifjabbak mértéktelenebbek:
gondolatuk sebesebb, de belátásuk kevesebb már:
tűrjön hát a szived: s a lovat magam átadom íme,
melyet előbb kaptam: s ha nagyobb adományt is akarsz még
éntőlem, bizony azt is vágynám hozni azonnal,
inkább, mint hogy, Zeusz nevelése, kiessem örökre
szívedből, s vétkesnek tartsanak isteneink is."
Mondta a büszkeszivű Nesztór fia, vitte a kancát
és Meneláosznak nyujtotta: s a lelke eláradt
annak örömmel, amint a kalász harmattal elárad,
míg a vetés sarjad, s körben meredeznek a földek:
így áradt neked el, Meneláosz, a lelked örömmel;
és őt megszólítva beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Antilokhosz, most már szivesen leteszek haragomról
véled szemben, mert sose voltál esztelen eddig,
sem buta: ifjúságod igázta csak így igaz elméd.
Jobb, ha ezentúl őrizkedsz rászedni a jobbat.
Bármely akháj ki nem engesztelne ilyen hamar engem.
Csakhogy már te sokat tűrtél fáradva idáig
énértem, magad is, bátyád is, az édesapád is:
s így, ha te megkérlelsz, rád hallgatok: íme, e kancát
néked adom, noha már az enyém: hadd lássa a többi,
itt, hogy az én lelkem soha nem dölyfös, soha nem zord."
Szólt, s odaadta a kancát, hogy vigye Antilokhosznak
társa Noémón; s ő ragyogó üstöt fogadott el.
Dupla talentum arany volt az, mit most negyedikként
Mérionész átvett; s ötödik díj volt az a kettős
csésze, amelyet most Nesztórnak adott nagy Akhilleusz,
vitte az argosziak közt hozzá, s íly szavakat szólt:
"Íme, fogadd, öreg, és legyen ez már birtokod eztán,
Patroklosz temetéséről emlékedül: őt már
nem látod többé miközöttünk: én e jutalmat
néked adom csak amúgy: hisz nem vívsz karral, ököllel,
dárdavetésbe se szállsz versenyre, futásra sem indulsz
lábaddal, mert már nyom téged a súlyos öregkor."
Szólt, s odaadta kezébe; s az agg átvette örömmel,
és Akhileuszhoz szólva beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Mindezeket, fiam, úgy mondtad, rendjén, ahogy illik.
Testem már nem erős, lábam sem, a két kezem immár
vállam alatt fürgén nem fordul, drága barátom.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is;
mint amidőn elföldelték a királyt, Amarünkeuszt
Búpraszionban epívek, s díjat a sarjai adtak:
senki se volt olyan ott, mint én, az epeiosziak közt,
pülosziak közt, s büszkeszivű aitól daliák közt.
Ott az ökölharcban leterítettem Klütomédészt,
Pleurónból-jött Ankaioszt meg a bírkózásban;
Íphikloszt, bármily kitűnő volt, fürge futásban
győztem le, s Phűleuszt, Polüdóroszt dárdavetésben.
Csak két Aktorión győzött le sebes paripákkal,
mert ketten voltak s irigyelték célrajutásom,
és a legislegszebb díjak mind erre maradtak;
ikrek voltak ezek: s egyik feszitette a kantárt,
csak kantárt feszitett, másik meg rázta az ostort.
Egykor ilyen voltam, most már az ilyesmit az ifjak
űzzék csak: s én kénytelenül meghajlok a gyászos
vénkor előtt, ki a hősök közt akkor kiragyogtam.
Hát csak eredj, s tiszteld versennyel a társ temetését.
Ezt pedig én szivesen fogadom, s örül annak a szívem,
hogy mindig gondolsz énrám is, a jóakaródra,
s nem feleded, hogy akhájok közt míly tisztelet illet.
Érte neked gazdag kegyet osszanak égilakóink."
Így szólt; s ment tova Péleidész a sereg sürüjén át,
dícsérő szavait befogadván Néleidésznek.
És a goromba ökölvívásra kitűzte a díjat:
munkabiró öszvért kötözött meg a kör közepében,
fürge, hatesztendős, betöretlen, szép szilaj öszvért;
míg a legyőzöttnek kettősfülü szép poharat szánt;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Átreidész, s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
azt akarom, hogy ezért két férfi, a két legerősebb,
küzdve magasraemelt öklével vívjon: akit majd
Phoibosz győzni segít, s mind úgy látják az akhájok,
menjen, a munkabiró öszvért vigye sátra ölébe;
és a legyőzött szép kettős poharat visz el innen."
Szólt; mire fölpattant egy szép nagytermetü férfi,
jártas ökölvívó, Panopeusz fia, bajnok Epeiosz:
és az erős öszvért érintve ilyen szavakat szólt:
"Jőjjön hát közelebb, aki kettős szép poharat visz,
úgy vélem, hogy az öszvért más el nem viszi innen,
győzve ököllel; mert ebben bizony én vagyok első.
Vagy nem elég, hogy a harcban nem? Hisz nem lehet ember
minden munkában jártas, mindenben az első.
Hadd mondom ki a szót, s így is megy teljesedésbe,
testét szétzúzom, csontját darabokra lapítom,
s várjanak itt temetés-intézők sűrü sereggel,
hogy kivigyék innen, miután leigázta az öklöm."
Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
Eurüalosz maga kélt csak föl, szép isteni férfi,
Mékiszteusz Talaíonidésznak volt ez a sarja,
az rég Oidipúsz temetésén thébai földön
szállt versenyre, legyőzött minden thébai embert.
Dárdavető Diomédész sürgött most körülötte,
buzdította, s a győzelmét kívánta erősen.
És legelőször övet hajitott oda néki, utána
jólszelt szíjat adott bőréből réti ökörnek.
Így felövezkedtek s kikerültek a kör közepére;
izmos két kezüket tüstént egymásra emelték,
estek is egymásnak, súlyos kezük összevegyült ott;
rettentőn recsegett állcsontjuk, ömölt a veríték
minden tagjukról: támadva rohant nagy Epeiosz,
arcon-ütötte a körbe-lesőt, s az nem maradott ám
állva soká: megroskadt mind sugaras deli tagja.
Mint Boreász rohamában a hal felszökken a sásos
part fele, majd a sötét hullám újból beborítja:
így szökkent fel a már leütött: de a büszke Epeiosz
megfogván a kezét, fölemelte: s a drága barátok
kik körben vártak, kivezették: ment rogyadozva,
bőven köpte a vért, feje féloldalra hanyatlott;
majd meg a kábultat távolra vezetve letették,
s ők indultak el aztán kettős szép poharáért.
Péleidész harmadszor tűzött most ki jutalmat,
és a keserves birkózás díját bemutatta:
háromlábas edényt, tűzállót, drága tizenkét
ökröt is érőt szánt annak, ki felülkerül ebben:
s asszonyt állított a legyőzöttnek be a körbe,
négyökör-értékű, számos munkában ügyes nőt;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is."
Szólt; mire fölpattant az erős Telamóniosz Aiász,
és fölkelt ravaszelméjű leleményes Odüsszeusz:
majd fölövezkedtek s odaléptek a kör közepére,
s megfogták egymást ölelőn izmos kezeikkel:
mint ahogy érintkeznek a nagy háznak szarufái,
melyeket egybe a jó ács rak viharok dühe ellen.
Hátuk megropogott izmos kezeik csavarintó
nagy szoritásától, patakokban folyt veritékük.
Vállukon, oldalukon vértől pirosult kelevények
sorjában, sűrűn keltek: s igyekeztek a díjért,
szépmívű triposzért mindketten győzni, szünetlen.
S lám Odüszeusz sem tudta a földre ledönteni Aiászt,
sem pedig Aiász őt, hisz Odüsszeusz győzte erővel.
Végre, mikor már ezt unták is a vértes akhájok,
nagy Telamóniosz Aiász így kezdett a beszédbe:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
vagy te emelj, vagy tégedet én; Zeusz gondja a többi."
Szólt, s fölemelte; de volt Odüszeusznak gondja a cselre:
hátul a térdhajláson ütötte, s a tagjait oldta;
hátraesett rögtön, mellére pedig nagy Odüsszeusz
hullt: körülöttük a nézők mind bámulva csodálták.
Majd pedig őt megemelte sokattűrt bajnok Odüsszeusz
nem magasan, csak kissé távol tartva a földtől,
s térdét hajlította be, mindketten lezuhantak
egymásnak közelébe, s a por mocskolta be testük.
S fölpattanva talán harmadszor is összeakadnak,
hogyha Akhilleusz föl nem kél, s nem fékezi őket:
"Már ne tusázzatok itt, őrölve erőtök a baj közt:
győztes mindkettő: egyformán véve a díjat
menjetek el, más is hadd tudjon küzdeni köztünk."
Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a tanácsát:
testükről a fövenyt leporolva, bebujtak az ingbe.
Péleidész pedig új díjat tűzött ki futásra,
drága ezüst nagy borkeverőt, mely hatmeszelyes volt,
és sokkal gyönyörűbb, mint bármely edény a világon,
mert a szidónok ezermester keze készítette,
Phoinikié-beliek hordták a ködös vizen által
ezt kikötőbe; Thoásznak végül ajándokul adták;
s adta Lükáónért, Priamosz fejedelmi fiáért,
Euénosz váltságul Patroklosznak, a hősnek.
Most Akhileusz ezt tűzte ki a társáért jutalomként,
annak, akit gyors lába segít diadalra futásban.
Másodikul meg tulkot adott, nagytestü kövéret;
és az utolsó díj egy féltálentum arany volt.
Majd, fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is."
Szólt; mire fölpattant Oileusz fia, szélsebes Aiász,
és leleményes Odüsszeusz és Nesztór fia véle,
Antilokhosz, ki az ifjak közt legjobb a futásban;
rendbe fölálltak ezek, s a határt kijelölte Akhilleusz.
Korláttól indult a futásuk: gyorsan előre
tört Oileusz fia, s isteni hős Odüszeusz a nyomában
szállt szorosan, mint jólövezett asszony kebelének
fut szorosan közelében a cséve, ha fürge kezével
jól huzogatja az orsószálat irányba; s a melle
mellé vonja: Odüsszeusz ennyire szállt közelében:
nyomba taposta nyomát, mielőtt por fellege füstölt.
És a fejére lehelt neki folyton a fényes Odüsszeusz
száguldás közben: kiabáltak az összes akhájok,
buzdítván Odüszeuszt, a futót, diadalra igyekvőt.
S hogy legutolszor fordultak be, a bajnok Odüsszeusz
Pallaszhoz lelkében azonnal eképen esengett:
"Úrnőm, hallgass meg, légy most lábam segitője."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné:
lábát s fönt a kezét, könnyűvé tette a testét.
És amikor már-már végsőt szökkentek a díjért,
Aiász megbotlott, mert így ártott neki Pallasz,
ott, hol a föld tele volt bőgő tulkok ganajával,
melyeket ölt Patroklosz tiszteletére Akhilleusz:
és tele lett trágyával a szája s az orra azonnal.
Így nyert borkeverőt a sokattűrt bajnok Odüsszeusz,
mert hamarabb befutott; s hős Aiász kapta az ökröt.
Állt, a kezében szarvát tartva a réti ökörnek,
s míg köpködte a trágyát, mondta az argosziaknak:
"Ó, jaj, megsértette a lábam Pallasz Athéné,
mert Odüszeuszt mindig mint anyja vigyázza, segíti."
Szólt; mire mind édes nevetésre fakadtak a nézők.
Antilokhosz meg a végső díjat vitte magával,
és mosolyogva beszélt, ezt mondta az argosziak közt:
"Jól tudjátok ugyan, társak, de megint kijelentem,
isteneink az idősebbet becsülik szivesebben:
mert Aiász öregebb nálam, noha egy kicsivel csak,
ámde ez itt egy egész öltővel előbb született már,
s fürge-öreg, mondják: nem könnyű véle futásra
szállni egyetlen akhájnak sem, csak a gyors Akhileusznak."
Így szólt ő, Akhileuszt dícsérve, a fürgefutásút.
S Péleidész Akhileusz így mondta szavával a választ:
"Antilokhosz, dícséretedet sose add te hiába:
újabb féltálentum arany jut tőlem a díjhoz."
Szólt, odaadta kezébe; s a hős átvette örömmel.
Most meg hosszunyelű lándzsát helyezett a középre
Péleidész Akhileusz, s vele pajzsot harci-sisakkal,
mit lehuzott Szarpédónról Patroklosz, a győztes;
és fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Azt akarom, hogy ezért két férfi, a két legerősebb,
öltsön föl páncélt, fogjon kaszabolni vad ércet,
s itt a tömegnek színe előtt keljen viadalra;
és ki először a másik szép testébe sebet vág,
s belsőrészt érint, túl fegyveren, éjszinü véren,
annak e drága ezüstszögü kardot adom jutalomként,
Aszteropaioszról ragadott szép thrák hadifegyvert;
míg eme fegyvereket mindkettő kapja megosztva,
és kitünő lakomát is adok majd sátram ölében."
Szólt; mire fölpattant az erős Telamóniosz Aiász
és mellette a Tűdeidész, az erős Diomédész.
Majd miután kétoldalt így fölfegyverkeztek,
összeakadtak a két had közt, mert küzdeni vágytak,
szörnyü tekintettel: bámultak az összes akhájok.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
háromszor törtek, háromszor vágtak a harcba:
ott Aiász átdöfte a másik domboru pajzsát,
testig mégse jutott, mert föltartotta a páncél.
Aztán Tűdeidész a hatalmas pajzs tetején túl
folyton a nyak fele szúrt tündöklő lándzsahegyével.
Ekkor már Aiászt féltették mind az akhájok,
azt mondták, hogy elég; s egyenlő díjakat adtak.
Ám Akhileusz Diomédésznek nyujtotta a kardot,
és a hüvelyt s szépmetszésű szíját vele adta.
Péleidész most öntöttvasból tett ki korongot,
Éetión hajitott vele egykor szörnyü erővel:
csakhogy amazt átdöfte az isteni fürge Akhilleusz,
és a korongot egyéb zsákmány közt vitte hajóján.
Most fölemelkedvén, ezt mondta az argosziak közt:
"Rajta, kiséreljétek meg most ezt a csatát is;
még ha kövér szántója nagyon távol van is egynek,
öt kerek évig is eltart ez neki, lesz vasa bőven,
gazdának sose kell városba szaladnia érte,
sem pásztornak, mert ebből mindenre telik majd."
Szólt; mire fölpattant a csatában-erős Polüpoitész
s rettentő-erejű hős isteni férfi, Leonteusz
és Telamóniadész Aiász meg a bajnok Epeiosz;
rendbe fölálltak mind, s a korongot a bajnok Epeiosz
megcsóválta, dobott: de nevettek az összes akhájok.
Másodikul nagy Arésztól sarjadt hősi Leonteusz,
s harmadikul hajitotta a hős Telamóniosz Aiász
izmos kézzel, s ő jelükön mind túlröpitette.
Majd, hogy a harcban-erős Polüpoitész fogta kezébe,
mint görbült botját ha a pásztor messzehajítja,
s az perdülve röpül csordája fölött a magasban:
úgy szállt át a korong az egész gyűlésen, a nézők
mind felüvöltöttek. Fölkeltek az ő daliái
és a király díját vitték el a görbe hajókhoz.
Nyílversenyre vasat, kékesfeketét, kitüzött most,
tíz fejszét kirakott, vele tíz kétélü szekercét:
majd kékorru hajó árbocfáját a homokba
állította azoktól messzire: gyönge galambot
könnyü fonállal a lábánál kötözött oda, és azt
tűzte ki célukul: az, ki nyilával a gyönge galambot
átlövi, kétélű tíz bárdot visz haza díjul;
az, ki hibásan lő nyíllal, s a fonálba talál csak,
az veszitett, az a fejszéket viszi sátra ölébe.
Szólt; mire fölpattant Teukrosznak bajnok-erője,
s Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak:
sorsukat ők rázták ércmívű harcisisakban.
És Teukroszra esett az a sors: röpitette erővel
ő a nyilat rögtön, de bizony nem tett fogadalmat,
hogy híres hekatombát áldoz zsenge juhokból.
S így madarat vétett, mert ezt irigyelte Apollón,
ámde a lábánál a kötő fonalat lenyilazta:
és keserű nyílvesszeje azt átszelte egészen.
Nyílegyenest égnek röppent a madár, s a fonál már
föld fele csüngött; rettentő zajt vertek a nézők.
Mérionész kiragadta kezéből gyorsan az íjat:
nyílvesszőt már rég készen tartott a lövésre.
És rögtön fogadalmat tett, hogy a Messzelövőnek
áldoz majd híres hekatombát zsenge juhokból:
fellegek alján fönt meglátta a gyönge galambot,
és mialatt körözött, meglőtte a szárnya tövében:
általverte a nyíl, majd újra a földbe ütődött
Mérionésznek lába elé: s a madár lehanyatlott,
rá a sötétkékorru hajó árboctetejére,
s ott csüngette nyakát, szédelgett szárnyaszegetten:
majd gyors lelke kiszállt testéből, s ő a tetőről
messze lehullt, körülötte a nép bámulva csodálta.
Vitte a tíz kétélű bárdot Mérionész hős,
Teukrosz a fejszéket hordatta a görbe hajókhoz.
Végül Péleidész kirakott hosszúnyelü lándzsát
s egy-ökör értékű még tűztől tiszta, virágos
tálat a körbe; s a dárdavetők pattantak elő most;
Átreidész Agamemnón kelt föl, a széles-uralmú,
s Mérionész, daliás fegyvernöke Ídomeneusznak.
Köztük ekép szólalt meg az isteni fürge Akhilleusz:
"Átreidész, tudjuk, mint jársz mindenki előtte,
és hogy a legderekabb vagy erőben, dárdavetésben:
vedd hát át eme versenydíjat, s vidd a hajódhoz,
Mérionész hősnek pedig általnyujtjuk a lándzsát,
hogyha a lelked is úgy óhajtja; magam javasolnám."
Szólt; s ráhagyta a szót sereget-vezető Agamemnón.
Mérionésznek a lándzsát adta, s a nagyszerü díjat
Talthübiosz hírnöknek bízta kezére a bajnok.
HUSZONNEGYEDIK ÉNEK
HEKTÓR KIVÁLTÁSA
Szétoszlott gyűlésük; a fürge hajókhoz eredtek
mind szanaszét; s vacsorájához tért ekkor a többi
és örvendeni mézizü álomnak; de Akhilleusz
sírt, emlékezvén szeretett társára, s a mindent
elboritó álom nem igázta le: erre meg arra
hánykódott, vágyott Patroklosz hőserejére.
És mindarra, amit megvívott s tűrt vele együtt,
hősök háboruit próbálva, vizek veszedelmét;
emlékezve ezekre, kövér könnycseppeket ejtett;
oldalt is feküdött olykor, s olykor meg a hátán,
olykor az orcáján: végül fölkelve, a tenger
partján bánatosan föl-alá járt; s látva; hogyan kél,
mint tűnik fel a víz meg a part tetejében a Hajnal,
már, miután szekerébe befogta sebes paripáit,
Hektórt, hogy meghurcolhassa, mögéje kötözte;
Patroklosz sírhalma körül hurcolta meg aztán
háromszor, s lepihent sátrában; a holtat a porban
hagyta, az arcán fekve hevert; ám Phoibosz a bőrét
óvta a megcsúfítástól, mert szánta a férfit
még holtában is, és arany aigisszal betakarta
végig egész testét: föltépni ne tudja a vágta.
Indulatában ekép csúfolta meg isteni Hektórt;
látták ezt s szánták az olümposzi boldogok ekkor,
s bíztatták Hermészt, hogy lopja el onnan a testet.
Mindnek tetszett ez, csak Héré nem helyeselte
s véle Poszeidáón s a bagolyszemü lány nem akarta:
őrizték haraguk, mert nékik gyűlöletes volt
Trója s a nép s Priamosz már rég, Pariszért, aki vétett
sértve az istennőket, amint a karámhoz elértek,
s azt dícsérte, ki őt átkos gyönyörökre vezette.
Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,
akkor az égilakók közt így szólt Phoibosz Apollón:
"Istenek, ártók és gonoszak! Hektór sose gyujtott
áldozatot nektek, combját kecskének, ökörnek?
S most nem hagyjátok megmenteni még tetemét sem,
hogy láthassa az asszonya s anyja, kicsiny fiusarja,
s apja, az agg Priamosz, meg a nép; kik máglya tüzében
égetnék meg azonnal, igen dús áldozatokkal.
Ám ti a vészes Akhilleusznak kedvére kivántok
tenni, kinek szive nem jámbor, s kebelében az elme
nem tud hajlani, s ért vadsághoz, akár az oroszlán,
mely miután roppant erejének, hősi szivének
enged, zsákmányért a halandók nyája közé ront:
nincs könyörűlet Akhilleuszban, nincs benne szemérem,
mely a halandókat pusztítani s áldani tudja.
Még szeretettebbet veszitett tán más is a földön,
egy-méhből született testvérét vagy fiusarját:
gyászától megvált mégis, miután zokogott már:
mert tűrővé tette az emberi lelket a végzet.
Ő meg a nagy Hektórt, miután elvette a szívét,
lóhoz erősítvén hurcolja a hőn szeretett társ
sírja körül: s ez nem válik díszére, nem is jó
néki; nehogy, bár hős, haragunkkal sujtsuk ezért őt,
mert hisz az érzéketlen földet sérti dühével.
Megharagudva felelt neki most a fehérkaru Héra:
"Helytállhatna szavad, te Ezüstíjas, ha Akhilleuszt
és Hektórt egyként tisztelnétek meg. Azonban
Hektór földi halandó, asszony etette a mellén,
míg Akhileusz istennő sarja, kit én tápláltam,
én dajkáltam is, és feleségül is én magam adtam
Péleuszhoz, kit a nemmúlók szerető szive kedvelt:
és lakodalmán mind ott voltatok, ott lakomáztál
lantoddal magad is, te csalárd, te barátja a bajnak."
Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Héra, ne légy mindenkép mérges az égilakókra.
Tiszteletük nem lesz egy. Ám Hektórt is erősen
kedvelték idefönt minden trósz földilakó közt;
én magam is: mert tőle ajándék nem maradott el:
oltárom sose volt híján illő lakomának,
és illatnak, italnak, mert ez tőlük a részünk.
Ám ellopni a bátor Hektórt mégse akarjuk;
nem lehet úgysem Akhilleusz háta mögött, hisz az anyja
éjjel-nappal örökké ott jár-kél közelében;
ám ha Thetiszt idehívná hozzám gyorsan egy isten,
néki okos szót mondok: hadd kaphasson Akhilleusz
szép váltságot az agg Priamosztól, s adja ki Hektórt."
Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel.
És Szamosz és sziklás Imbrosz közt rontva az éjszín
tengernek, benyomult; körülötte nyögött az egész víz.
Ő meg akár ólomnehezék siklott le a mélybe,
mint mely a földi ökör szarujához kötve suhan le,
hogy nyershúsharapó sok halnak hordja halálát.
Mélyölü barlangban föllelte Thetiszt, körülötte
sok más tengeri istennő ült: ő a középen
sírt fennkölt fia sorsa miatt, ki a dúsrögü Trója
síkján, messze hazájától már veszte előtt állt.
Hát közelébe került, s ezt mondta a szélsebes Írisz:
"Rajta, Thetisz, hív Zeusz, kiben el nem enyészik az elme."
Erre ezüstlábú Thetisz úrnő válaszul így szólt:
"Mért szólít a nagy isten? Szégyelek elkeveredni
elnemenyészőkkel, mikor oly sok kín eszi lelkem.
Menni fogok mégis, nem hangzik a hangja hiába."
Így szólván fátylát fölvette az isteni asszony,
azt a sötétet, amelynél már feketébb viselet nincs.
Útnak eredt, de előtte a széllábú sebes Írisz
száguldott; szétvált körülöttük a tengeri hullám.
S hogy fölléptek a partra, azonnal az égbe suhantak;
messziredörgő Zeuszt föllelték, körben az összes
istenek ott ültek, csupa boldog s el nem enyésző.
Zeusz atya mellé ült; Pallasz helyet adva odébbment.
Héré drága aranykelyhet nyujtott a kezéhez,
s nyájas szókkal szólt; Thetisz itta ki, vissza is adta.
S köztük az emberek, istenek apja beszélt legelőször:
"Feljöttél, Thetisz istennő, noha szaggat a bánat
szívedben sosemúló gyásszal, jól tudom én is;
megmondom mégis, mért hívtalak én ide téged:
íme, kilencednap civakodnak az elnemenyészők
Hektór teste fölött meg a várdúló Akhileuszról;
s biztatták a lopásra a jószemü Argoszölőt már.
Csakhogy Akhilleusznak szántam már ezt a dicső hírt,
tisztelvén téged s őrizve baráti frigyünket.
Szállj le azonnal a táborba, s szólj rá a fiadra:
mondd, hogy az égilakók bosszúsak, s én a leginkább
megharagudtam rá, amiért őrjöngve szivében
görbe hajók mellett ottfogta, nem adta ki Hektórt;
hogyha tehát engem tisztel még, adja ki Hektórt.
Én meg a nagyszívű Priamoszhoz küldöm el Íriszt,
hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz
menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak."
Szólt; s az ezüstlábú Thetisz úrnő nem vonakodva
útnak eredt, az olümposzi csúcsrol alászökkenve.
És el is ért fia sátrához, bent lelte Akhilleuszt
sűrü nyögések közt; körülötte sürögtek a kedves
társak, nagy buzgón bajlódva a reggelijével.
Gyapjas nagy juhot áldoztak föl a sátor ölében.
Anyja, az úrnő most odaült szorosan közelébe,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:
"Drága fiam, meddig fogod itt keseregve-jajongva
szíved emészteni, nem gondolva evésre-ivásra,
sem kerevetre? Pedig jó lesz szerelembe vegyülni
nővel, mert nem is élsz te soká már nékem ezentúl,
hisz közeledbe került a halál meg a kényszerü végzet.
Hallgass rám tüstént: tudd meg, Zeusztól hozok én hírt:
bosszusak isteneink, így szól, és ő a leginkább
mérges rád közülük, mivel így őrjöngve szivedben,
Hektórt görbe hajók mellett tartod s ki nem adtad.
Add ki tehát tetemét tüstént váltsága fejében."
Ekkor a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Jőjjön hát, aki váltságot hoz, s elviszi testét,
hogyha olümposzi Zeusz maga sürgeti jóakarattal."
Így anya és fiu ott a hajók gyűléstere síkján
egymáshoz hosszan szóltak szárnyas szavaikkal.
Íriszt meg Kronidész elküldte a trójai várba:
"Menj, sebes Írisz azonnal, hagyd el olümposzi székünk,
vidd el a hírt Trójába a nagyszívű Priamosznak,
hogy szeretett fia testéért az akháji hajókhoz
menjen ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak.
Egymaga induljon, ne legyen vele trójai harcos:
egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon
s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba
újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.
És a halálra ne gondoljon, sose féljen a szíve,
mert mi erős kísérőül küldjük neki Hermészt,
s míg Akhileuszhoz nem jut el, ő viszi végig az úton.
Majd miután a királyt Akhileusz sátrába vezette,
őt az meg nem öli, s megfékezi többi barátját,
mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem hebehurgya:
nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."
Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel,
szállt Priamosz palotája felé: siralomra talált ott
s gyászra. Az udvar ölén apjuk körül ültek az ifjak,
könnyeik áztatták a ruháikat; és a középen
ült az öreg, köpenyébe takartan, míg a fejét is
és a nyakát is az aggnak bőven fedte a trágya,
melyet fetrengvén maga szórt a fejére kezével.
És a menyek s lányok jaja hangzott végig a házban:
emlékeztek a sok daliára, ki argoszi kéztől
sujtva le, lelkét elvesztvén kiterült a csatában.
Hát Priamosz mellé odaállt Zeusz hírnöke, s így szólt
halk hangon, hanem azt elfogta a félelem ekkor:
"Bátran, Dardanidész Priamosz, sose féljen a szíved,
hisz nem azért jöttem, hogy rossz hírt hozzak a házba,
jóakaró vagyok én, tudd meg, Zeusztól hozok én hírt,
tőle, ki távolból is ügyel rád, szán is erősen:
és azt rendeli el, hogy váltsd ki az isteni Hektórt,
menj oly ajándékkal, mely üdíti szivét Akhileusznak;
egymagad indulj, és ne kisérjen trójai harcos:
egy vén hírnök csak, ki az öszvérekre vigyázzon
s hajtsa a jókerekű szekeret, s vigye vissza a várba
újra a testet, amelyre Akhilleusz hozta a véget.
És a halálra ne is gondolj, sose féljen a szíved,
mert hisz az Argoszölő Hermész kísér el az úton,
s míg Akhileuszhoz nem jutsz el, végig vezetőd lesz.
És ha utad végén Akhileusz sátrába bejuttat,
téged meg nem öl az, megfékezi többi barátját,
mert nem is elvetemült, nem is ostoba, nem heberhurgya:
nyájas-kímélőn fog bánni az esdekelővel."
Így szólt hát hozzá, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S ő fiait felhívta: szereljék ők fel az útra
jókerekű öszvérszekerét, kast is tegyenek rá;
ő maga illatozó hálótermébe vonult el:
cédrusból volt az, magas, és szép kincseket őrzött;
és feleségét is, Hekabét, odahívta be, s így szólt:
"Ó, te szegény, az olümposzi Zeusztól jött ide hírnök,
drága fiunkat hogy váltsam ki akháji hajóknál,
és vigyek oly kincset, mely üdíti szivét Akhileusznak.
Rajta azonban, mit tart erről, mondd meg, a szíved.
Engem erőm és lelkem erősen késztet az útra,
széles akháj táborba s a görbe hajókhoz erednem."
Szólt; mire följajdult felesége, felelte szavára:
"Jaj nékem, hova lett az eszed, mely híredet adta
más idegen nép közt s néped közt, melyen uralkodsz?
Hát egyedül hogy kívánhatsz az akháji hajókhoz
menni, a férfi elé, aki oly sok nagyszerü sarjad
ölte le már eddig? Tán bíz vasból van a szíved?
Hisz ha kezébe kerít, és megpillant a szemével
ő, a csalárd, a kegyetlen, nem fog majd könyörülni
és tisztelni se fog kicsikét se. Sirassuk ezért őt
itthon, a termünkben: neki ezt így szőtte a Moira
élete szálához, kezdetben, rögtön amint én
megszültem: hogy a gyors ebeket táplálja, szülőktől
messze, az ádáznál, akinek bárcsak kiharapva
falhatnám fel a máját, mert ez lenne viszonzás
gyermekemért, aki nem hullt általa gyáva halállal:
trójai férfiakért, mélykeblű trójai nőkért
küzdött állva szilárdan, nem gondolt kibuvóra."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Vissza ne tarts, amikor kívánok menni, s a házban
vészmadaram te ne légy, hisz meg nem győzöl amúgy sem.
Mert ha földilakók közül egy bíztatna az útra,
bármely jós, oltárfigyelő, vagy más papi ember,
úgy vélném, hazudik, s még inkább visszariadnék;
most, miután magam én hallottam s láttam az istent,
elmegyek, és nem vész el a hangja hiába. Ha sorsom
elpusztulni az ércinget viselő daliák közt,
kívánom: s öljön meg akár ott nyomban Akhilleusz,
hogyha fiam karolón jóllaktam már zokogással."
Szólt, s ládáinak ékes szép fedelét kinyitotta:
vett tüstént ki tizenkét szép és nagyszerü köntöst,
és egyrétü köpenyt ugyanannyit, véle tizenkét
szőnyeget is, meg drága palástot s inget is annyit.
És tíz drága talentum arany volt még, mit elővett,
két ragyogófényű triposz is, négy üst, s egy igenszép
serleg, drága ajándék: azt, amikor követül járt
náluk, kapta a thrákoktól: de a terme ölében
vissza a vén ezt sem tartotta: kivánta erősen
drága fiát megváltani. Minden trójai férfit
elhajtott tornácáról, s így szídta szavával:
"El, ti gyalázatosak, hitványak! Az otthonotokban
tán nem akad siralom, hogy mind keseríteni jöttök?
Semmi talán, hogy Zeusz így sujt, és elveszitettem
legderekabb fiamat? No hiszen majd érzitek úgyis:
mert az akhájoktól könnyebben hulltok el eztán,
most miután ő már elesett. Én, bár mielőtt még
meglátnám a szememmel, hogy mint pusztul e város,
mint dúlják fel azok, Hádész házába kerülnék."
Szólt s botjával a népet megkergette, kimentek
mind, ahogyan hajtotta az agg; majd sok fia ellen
fordult, szídta Pariszt, Helenoszt, a derék Agathónt is,
Pammónt; Antiphonoszt s az erős-csatahangu Polítészt,
Déiphoboszt és Hippothooszt meg az isteni Díónt.
Ezt a kilencet az agg így küldte dologra keményen:
"Rajta, silány gyerekek, szégyenszerzők: valahányan
jobb lett volna, ha elpusztultok a fürge hajóknál,
inkább, mint Hektór. Nyomorult én, annyi remek hőst
nemzettem tág Trójában, s bizony egy se maradt meg:
isteni hős Mésztórt szekerész hős Tróiloszunkkal,
Hektórt is, ki akár isten járt harcosaink közt
s isteninek látszott inkább, nem is emberi sarjnak;
őket Arész elorozta, de mind itt él ez a hitvány,
táncosok és hazugok, remekül veri lábuk a földet,
mind a juhok s gödölyék községbeli elrablói.
Nem takarodtok azonnal, hogy szekerembe befogva,
mindezeket belerakjátok; hadd menjek utamra."
Szólt; s apjuk szigorú szavait félvén, kisiettek,
jókerekű öszvérszekerét hozták ki azonnal,
új volt az s gyönyörű, kast is tettek tetejébe;
és öszvérei jármát is vették le a szögről,
puszpángból faragott szép köldököset, karikásat.
És a kilencrőfös szíjat hozták az igával,
azt a csiszolt rudon áthurkolták, jól lekötözték
külső részén, majd karikát feszitettek a szegre;
kétoldalt háromszorosan köldökre kötözték,
majd megerősítvén, a hegyéről visszatekerték;
s hálóházából hordták ki a síma szekérbe
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jókörmű, munkás öszvéreit íme; befogták,
melyeket egykor ajándékul műsz férfiak adtak.
És Priamosz paripáit, amelyeket ő maga táplált.
széprecsiszolt jászol mellett, vitték kocsijához.
Így ezeket Priamosz meg a hírnök fogta be akkor
bent a magas ház tornácán, két bölcseszü bajnok.
Gyötrött lélekkel jött most Hekabé közelükbe,
mézizü bort szinarany serlegben jobb keze nyujtott,
hadd áldozzanak avval még, mielőtt kirobognak;
és paripáik előtt állt meg, szót szólva kimondta:
"Vedd, áldozz Zeusznak, s könyörögj, hogy visszakerülhess
újra az ellenségtől; hogyha a lelked ekép űz
innen a gályákhoz, pedig én nem eresztlek örömmel.
Hát csak esengj a sötétfelhős Kroniónhoz, az Ída
csúcsáról ki egész Tróját betekinti szemével:
kérj gyors jósmadarat, mely néki a legszeretettebb
minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,
jobbról, hogy te magad lásd, s abban bízva mehess el
gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen.
S hogyha nem ad neked íly hírt Zeusz, az a messziredörgő,
akkor már igazán nem bíztatnálak az útra
argoszi bárkákhoz, bármennyire vágyakozol rá."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Asszony, nem vonakodva teszem meg, amit te tanácsolsz:
mert jó Zeuszhoz emelni kezünket, hogy könyörüljön."
Szólt, ezután meg a gazdasszonyt sürgette az agg hős,
tiszta vizet csurgatni kezére: az oldala mellé
állva a szolgáló, tartotta a tálat, a korsót.
Megmosdott s feleségétől átvette a kelyhet:
udvara mélyén állva; s a bort loccsantva könyörgött,
égre tekintett közben, s így hallatta a hangját:
"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
add, hogy Akhilleusz kedvesen és könyörülve fogadjon;
küldj gyors jósmadarat, mely néked a legszeretettebb
minden szárnyas közt, s mely mindje között legerősebb,
jobbról, hogy lássam s abban bizakodva mehessek
gyorscsikajú danaosz daliák bárkáihoz innen."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta a bölcs Zeusz:
sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,
mely ragadozva röpül, neve "éjszinü", "foltos" is éppúgy.
S mint a magas hálókamráknak az ajtaja, gazdag
ember házában, józáru, remekbe megácsolt:
akkora volt neki kétoldalt két szárnya; fölöttük
jobbról látszott, mint száguld el a városon által;
mind megörültek, a keblükben lelkük melegebb lett.
Most az öreg sietősen szállt föl a síma szekérre,
s visszhangos tornácuk alatt kirobogtak a házból.
Négykerekű szekerét legelől öszvérei húzták,
mindet a jóeszü Ídaiosz hajtotta; mögöttük
jó paripák: ezeket meg az agg noszogatta, az ostort
rázva, a városon át a szerettei mind a nyomában
mentek, akárha halálba sietne, sürű siralommal.
És miután a magas várból lejutottak a síkra,
Trója felé fordulva siettek a gyermekek és vők
vissza megint: hanem őket látta a messziredörgő
Zeusz feltűnni a síkságon, megszánta az aggot;
s drága fiát, Hermészt így szólította meg ekkor:
"Hermeiász, te amúgy is örömmel szállsz ki a földi
ember társául, s meghallgatod, azt, akit óhajtsz;
rajta, siess, Priamoszt a nagyöblü akháji hajókhoz
úgy juttasd el, hogy ki se lássa, ne is vegye észre
egy danaosz sem, amíg Akhileusz sátrába nem ér el."
Szólt; s Argosz megölője, a hírnök, nem maradott rest.
Mert gyönyörű saruját sebesen talpára csatolta,
ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton
és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;
fogta a pálcáját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát,
ezt markolva röpült tova Argosz erős megölője.
Trójához hamar ért, meg a hellészpontoszi parthoz,
s útnak eredt; mint egy fejedelmi legényke, olyan volt,
pelyhedző állú, kinek ifjúsága a legszebb.
Ők miután Ílosz nagy sírhalmát odahagyták,
álltak meg lovaikkal s öszvérekkel a partnál,
hadd igyanak, mert jött a homály, s betakarta a földet.
Ekkor Hermeiászt immár közelükben s hírnök
megpillantva, eképen szólt az örég Priamoszhoz:
"Töprengj, Dardanidész, szükség van józan eszünkre:
férfit látok, s azt hiszem én, hamar itt van a végünk;
rajta tehát, lovakon meneküljünk; vagy könyörögjünk
térde előtt, háthogyha szivében a szánalom ébred."
Szólt; s az öreg szörnyen megijedt, zavarodva eszében,
hajlékony testén borzadt minden hajaszála,
állt bénán; de a Hasznotadó maga jött közelébe
és megfogta kezét az öregnek, kérdve ekép szólt:
"Merre, apó, öszvérekkel, paripákkal az úton,
ambrosziás éjben, mikor alszik a többi halandó?
Hát nem félsz az erőt lehelő argív daliáktól,
kik neked ellenségeid, és a közelbe tanyáznak?
Hogyha azok közül egy meglátna sötét, sebes éjben,
míg íly sok kincset viszel, akkor mit cselekednél?
Hisz te magad sem vagy fiatal, s követőd is öreg már,
hogy megvédhessen, ha viszályt kezd véled akárki.
Ám én nem bántlak sehogyan sem, sőt, aki rád tör,
visszaverem: hisz olyannak látlak, mint az apámat."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Kedves gyermekem, így igaz ez, mint mondod e szókat:
csakhogy idáig egy isten védett tán a kezével,
s az küldött egy ilyen kitünő utitársat elébem,
mint amilyen te vagy, íly szépet termetre s alakra;
boldog az édesapád meg anyád, bölcs benned az elme."
Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Kedves öreg, végig helyesen szóltál, ahogy illik;
most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
másokhoz küldöd valamerre e nagyszerü kincset,
hogy legalább ez várjon biztonságban azoknál?
Vagy pedig elhagyjátok mind szent Trója vidékét,
félve, mivel már elpusztult, ki a legderekabb volt:
gyermeked; ő eleget harcolt az akháj daliákkal."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Mondd, ki vagy, édesem, édesapád és édesanyád ki?
Annyira szépen szólsz vesztéről drága fiamnak!"
Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Vizsgálsz, jó öreg, és Hektórról kérdesz, a hősről:
őt bizony én a szememmel a hírmegadó viadalban
láttam elégszer, amint a hajókhoz visszaszorítva
ölte az argoszi harcosokat, dúlván hegyes érccel.
És mi csak álltunk s bámultunk, mert minket Akhilleusz,
Átreidészra dühödten, a harctól visszaparancsolt.
Én fegyverhordója vagyok, vele jöttem a gályán,
mürmidonok közt, édesapám neve íme Polüktór;
gazdag az édesapám otthon, de, akár te, öreg már;
kívülem is van hat fia, én hetedik fia volnék:
sorsot ráztunk, és én jöttem a hőssel a harcba.
Most a mezőre a gályáktól kerülök: kora reggel
váratokat vívják ragyogószemü harcosaink már.
Mert nehezen viselik tunyaságukat, és a csatától
vissza a vágyakozókat nem tarthatja király sem."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Hogyha te harcosa vagy Péléiadész Akhileusznak,
rajta, a tiszta igazságot mondd meg nekem: ott van
még a hajók mellett a fiam, vagy már odadobta
földarabolva tagonként őt a kutyáknak Akhilleusz?"
Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Jó agg, nem falták még föl madarak sem, ebek sem:
fekszik Akhilleusz bárkájánál, úgy, ahogy eddig,
sátrában s ha azóta tizenkét hajnal is eltelt,
szét nem rothasztotta a húsát, és nem is ették
őt meg a férgek, mint a csatán elesett daliákat.
Az bizonyos, hogy sírja körül szeretett társának
meghurcolja vadul, mikor eljön az isteni hajnal;
ám el nem csúfítja; te is bámulni fogod majd,
mennyire harmatosan fekszik, vértől lemosottan,
nem csatakos testtel, s behegedt már sebhelye, mindaz,
melyet ütöttek rajta, hiszen sokak érce is érte.
Hősi fiadra az égbeli boldogok ígyen ügyelnek,
bár már csak holttest: mivel ennyire kedveli szívük."
Szólt; megörült az öreg, s így adta szavára a választ:
"Lám, fiam, adni ajándékot, mi megilleti őket,
jó a haláltalanoknak: mert a fiam, ha ugyan volt,
nem hanyagolta el otthon olümposzi isteneinket:
s ők a halál sorsában is emlékeznek ezért rá.
Rajta azonban, vedd át tőlem e szépmivü kelyhet;
és engem kísérj és óvj - kedvezzen az ég is -,
míg Péléiadész Akhileusz sátrába nem érek."
Erre az Argoszölő, a vezérlő, válaszul így szólt:
"Engem, az ifjabbat, kísértesz, öreg, de hiába:
azt akarod, hogy Akhilleusz háta mögött vegyem ezt át:
tartok a gazdámtól, és szégyeli félve a szívem,
hogy megfosszam - s majd azután rossz ér a jövőben.
Téged azonban akár a dicső Argoszba vezetlek,
fürge hajón szivesen, vagy kísérvén gyalogúton:
senki se törhet rád vezetődet semmibe véve."
Mondta a Hasznotadó, s már fölpattant a szekérre,
nagysebesen megfogta kezével a szárat, az ostort,
és a lovakba meg öszvérekbe hatalmas erőt fújt.
Majd, hogy az árokig és a hajók bástyáihoz értek,
ott éppen vacsorát készítve sürögtek az őrök;
álmot hintett rájuk az Argoszölő, a vezérlő,
mindre; utána kaput tárt, arrébb húzta a závárt,
és Priamoszt szekerén bevezette a nagyszerü kinccsel.
Ámde midőn Péléiadész sátrához elértek,
melyet a mürmidonok magasan feszitettek uruknak,
vágva fenyőfákat, s tetejét végig betakarták
lágy réten lekaszált sürü sással; s körben a sátor
oldala mellett tág udvart keritettek uruknak
sűrü cölöppel: egyetlen hosszu fenyőfa-gerenda
tartott közte kaput, s ezt mindig három akháj hős
zárta be, nagy reteszét is három szokta kinyitni
mindig a többi közül: de Akhilleusz egymaga tudta.
Most kinyitotta a hasznotadó Hermész az öregnek,
s gyorslábú Akhileusz fele vitte a nagyszerü kincset;
majd a szekérről földre szökellt le, s ekép szólalt meg:
"Kedves öreg, tudd meg: hozzád nem földi halandó
jött, hanem én, Hermész, kit apám küldött vezetődül;
visszamegyek most már, nem lépek véled Akhilleusz
színe elé: haragébresztő is lenne, ha múló
embert íly nyíltan kedvelne az égbeli isten.
Lépj te magad hozzá, kulcsoljad a térdeit által,
s kérleld őt apjára, sürűhaju anyja nevére,
és a fiára, hogy így indítsd meg benne a lelket."
Így szólván, tovaszállt a hatalmas olümposzi csúcsra
Hermeiász; s Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:
"Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve."
Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még."
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen."
Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
"Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik."
Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
"Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra."
Szólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
"Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem."
Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
"Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető - mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól."
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
"Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja."
Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
"Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot."
Így szólván, az öreg jobbját megfogta kezével
csuklónál, hogy a lelkében valahogy ne remegjen.
Ők hát kint dőltek le a tornácon nyugovóra,
együtt a vén hírnök s Priamosz, két bölcseszü bajnok;
míg Akhileusz bent hált jólácsolt sátra zugában,
s ott széparcu Briszéisz dőlt le az oldala mellé.
Minden más isten s minden paripás-szekeres hős
végigaludta az éjt, lágy álomtól leigázva:
hasznotadó Hermészt egyedül nem fogta el álom,
töprengett, hogyan is tudná Priamosz fejedelmet,
szent kapuőrök tudtán kívül visszavezetni.
Hát odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:
"Kedves öreg, nincs gondod a bajra: be édesen alszol
ellenségek közt, mert nem sujtott le Akhilleusz;
most te kiváltottad szeretett fiadat, sokat adtál:
érted, az élőért, adnák háromszorosát is
hátramaradt fiaid, ha az Átreidész Agamemnón
észrevesz itt, s meglátnak véle az összes akhájok."
Így szólt ő; megijedt az öreg, s fölverte a társát;
Hermész meg paripát és öszvért fogva szekérbe
gyorsan a táboron át maga hajtott: senki se látta.
S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
akkor Hermeiász tovaszállt az olümposzi csúcsra,
s már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal;
s ők paripáikkal keseregve-jajongva haladtak
Trója felé, s öszvérszekerük hordozta a holtat;
és nem látta meg őket férfi, se szépövü asszony:
csak maga Kasszandré, arany Aphroditéra hasonló,
Pergamon orma felé ment, és meglátta szekéren
álló jó apját, meg a harsány hírnököt avval:
és öszvérszekerén Hektórt is látta heverni;
feljajdult ezután, és hangja bejárta a várost:
"Jertek Hektórt nézni, ti trójai férfiak és nők,
hogyha örültetek eddig, amíg még élt, a csatából
visszajövőnek: mert igazán roppant örömünk volt."
Szólt; mire nem maradott sem férfi, se nő az egész nagy
városban, mert mindre leszállt az a rettenetes gyász:
és a kapun kívül közeledtek mind a szekérhez.
Ott legelőbb szerető szép hitvese s anyja, az úrnő,
tépdesték hajukat, kitünő-kerekű szekeréhez
rontva a holtnak: a nép körülöttük sírva sereglett.
S tán az egész napon át a kapuknál napnyugovásig
sírtak volna a hős Hektórért könnyeket ontva,
hogyha az agg nem szól, szekeréről intve a népet:
"Nyissatok itt utat öszvérekkel a várba kerülnöm,
majd eleget kesereghettek, ha bevittem a házba."
Szólt; mire kettévált a tömeg, s út nyílt a szekérnek.
Majd Hektór tetemét a dicső palotába bevitték,
fúratos ágyra letették: mellé dalnokok ültek,
rendeletükre, a gyászdalt kezdeni: búteli hangon
zengtek azok, s körülöttük a nők is nyögve zokogtak.
Hókaru Andromakhé kezdett legelőbb zokogásba,
s férfiölő Hektór feje ott nyugodott a kezében.
"Ifjan pusztultál, férjem, s számomra a házban
özvegységet hagysz; s lám, kisgyerekünk csecsemő még,
kit szültünk, te meg én, nyomorultak; nem hiszem én már,
hogy még fölserdül: sokkal hamarabb fog e város
elhamvadni, hisz elvesztél te, az őre, ki eddig
védted, s benne a kedves nőket, a kis csecsemőket.
Görbe hajón viszik el most már hamar asszonyainkat,
engem is őköztük; s te, fiacskám, vagy velem együtt
jössz és majd távol, méltatlan munka között élsz,
szívtelen úr mellett szolgálva, vagy egyik akháj fog
mélybe taszítani nagy tornyunkról szörnyü halálra,
bosszújában, amért tán bátyját ölte le Hektór,
vagy gyerekét, vagy az apját: mert Hektór keze által
számos akháj harapott a hatalmas földbe, valóban.
Mert hisz apád sose volt lágyszívü a szörnyü csatákban:
városszerte ezért gyászolja a nép keseregve.
Átkos nagy zokogást és gyászt hoztál szüleidre,
Hektór, ámde leginkább énrám hagytad a vad kínt,
mert kezedet nem nyujtottad ki halódva az ágyból
hozzám, nem mondtál bucsuszót sem, melyre örökké
gondolnék éjen s napon át sürü könnyeket ontva."
Így szólt és zokogott; vele nyögtek az asszonyok is mind.
S köztük most Hekabé kezdett panaszos zokogásba:
"Hektór, legdrágább gyerekem valamennyi fiam közt,
éltedben kedves voltál már isteneinknek,
s lám, a halál sorsában is ők rád gonddal ügyelnek:
mert hisz eladta a többi fiam gyorslábu Akhilleusz,
mind, aki foglyul esett, meddő tenger vizein túl,
vagy Szamosz, Imbrosz vagy Lémnosz füstös szigetére:
s téged, amint elvette a lelked a nagyhegyü érccel,
meghurcolt sokszor Patroklosz sírja tövében,
kit te megöltél; bár nem támaszthatta föl így sem.
S mégis harmatosan, friss-holtként is palotámban
fekszel; olyan vagy, mit kit ezüstíjas nem Apollón
gyengéd nyílvesszőivel ölt meg a messze magasból."
Így szólt sírva; heves zokogást keltett a szavával.
S harmadikul köztük Helené kezdett a nyögésbe:
"Hektór, lelkemnek legdrágább sógoraim közt,
mert hisz az isteni-arcu Alexandrosz ma a férjem,
ő Trójába hozott: bár vesztem volna előbb el!
Lám, hiszen éppen húsz esztendőm telt el azóta
már, hogy elindultam, s a hazám földjét odahagytam:
s rossz szavadat nem hallottam soha, semmi gyalázó
szót tőled, s amikor más támadt rám palotánkban,
sógor, sógornő, vagy szépövü ángy, vagy anyósom,
(mert az apósom, mintha apám lett volna, szelíd volt),
akkor is őket fékezted folyton szavaiddal,
kedvességeddel, gyöngéd intelmü beszéddel.
S így teveled siratom magamat, keseregve szivemben,
én nyomorult: mert többé kedves a tágterü Tróján
senki se lesz hozzám: borzadva tekintenek énrám."
Így szólt sírva; szavára a nagy nép sóhaja hangzott.
Majd az öreg Priamosz szólalt meg a nagy sokaságban:
"Trójaiak, hordjátok a fát várunkba, ne féljen
lelketek álnok akháj cseltől: megigérte Akhilleusz,
barna hajóktól útnak eresztve: amíg a tizenkét
hajnal nem mulik el, nem kezdik el újra a harcot."
Szólt; s a szavára azok fogták be az ökröt, az öszvért
mind szekerekbe, s a város előtt sebesen gyülekeztek.
Hosszu kilenc napon át hordták oda egyre a szálfát:
ám hogy a Hajnal jött sugarát terjesztve tizedszer,
hozták már ki a harcos Hektórt, könnyeket ontva,
és tették tetemét tetejébe a máglya tüzének.
És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
nagyhírű Hektór máglyája köré seregeltek.
Majd miután oda gyűltek s együtt volt valamennyi,
máglyatüzét oltván legelőször lángszinü borral
végig, ahol csak a tűz pusztított, ennek utána
tiszta fehér csontját testvérei, társai szedték
össze kesergés közt, s arcukról hullt a kövér könny.
Drága aranyládába helyezték csontjait aztán,
és betakarták lágy bíbor takarókkal utána;
majd a kivájt sírboltba betették, és tetejébe
roppant sziklákat seregestül hengeritettek.
Halmot emeltek gyorsan; az őrök körben ügyeltek,
hogy ne rohanhassák meg a jólábvértes akhájok.
Majd, mikor állt a halom, hazamentek: s ennek utána
szép rendben gyülekezve, dicső lakomát lakomáztak
házában Priamosznak, a Zeusz-táplálta királynak.
Így rendezték ők a lovas Hektór temetését.
abászok - Euboia lakói
abiosz - ismeretlen néptörzs
Abűdosz - város a Hellészpontosznál
Adrasztosz - a Thébát ostromló hét hős egyike; gyors lova, Arión mentette meg, amelyet Poszeidónnak egy harpüia szült
Aidész - Hadész: az Alvilág istene, illetve maga az Alvilág
Aigai - kis sziget Khiosz közelében
Aigialeia - Diomédész felesége
Ainosz - thrák város
Aiszéposz - a Trója melletti Ida-hegyen eredő folyó
Aiszűné - thrák város
Akhelóosz - Lüdiában eredő folyó
Alalkomenai - Athéné kultikus városa Boiótiában
Alea - kilíkiai síkság; "a bolyongás helye"
Alpheiosz - folyó Éliszben
amazónok - harcias asszonyok törzse
Amphitrüón - Héraklész apja. A hős csak névleg volt Amphitrüón fia, valójában Zeuszé és Amphitrüón feleségéé, Alkménéé volt
Aműdón - a paiónok városa
Ankhísziadész Ekhepólosz - Ankhíszésznek (aki nem azonos Aineiász apjával) fia, Ekhepólosz
Argosz - Héra kedvelt városa a Peloponnészoszon
Argoszölő - Hermész, aki megölte Ió százszemű őrzőjét, Argoszt
Ariadné - Mínósz leánya. Thészeusz, az athéni hős, miután a Labürinthosz mélyén az emberevő Mínótaurosz szörnyet megölte, az ő fonalának segítségével jutott ki újra a napfényre a tekervényes folyosójú palotából. Magával vitte Ariadnét, de Naxosz szigetén elhagyta. Naxoszról Ariadnét Dionűszosz isten szabadította meg és vette feleségül
Ariszba - város a Hellészpontosz mellett
Arné - boiótiai város
Artemisz - Apollón testvérhúga, a vadászat istennője
Aszklépiadész - Aszklépiosz fia, Makháón
Aszóposz - folyó Boiótiában
Asztüanax - "a város ura"; Hektór fiának neve, apja vitézségéről
Athosz - a Khalkidikéből kinyúló Akté félszigetet határoló hegy
Atreidész (Átreida, Átreión) - Atreusz fia: Agamemnón és Meneláosz
Aulisz - boiótiai kikötő, Euboia szigetével szemben. Itt gyűltek össze a Trója ellen kiszálló akháj hajók
Autolükosz - Hermész fia, Odüsszeusz anyai nagyapja. Mestertolvaj
Axiosz - paioniai folyó
Boreász - az északi szél
Búpraszion - éliszi táj
daimón - istenség
Démétér - a gabona, az aratás, a termékenység istennője
Dódóné - Zeusz ősi jóshelye Épeiroszban
Eileithűiák - a szülési fájdalomnak és enyhítésének istennői
Eleón - boiótiai város
Enűó - istennő, a megszemélyesített harci zsivaj, Árész kísérője a csatákban
epeiosziak - éliszi törzs
Ephüré - thesszáliai város, a későbbi Krannón
Erebosz - az Alvilág legsötétebb zuga
Ereuthalión - arkadiai hős
Erínüszek - a vérbűn bosszuló istennői
Eteoklész - Oidipúsz fia
Euénosz - Iészón fia, Thoász unokája
Eurosz - a délkeleti szél
Émathia - thesszáliai vidék Píeria mellett
Földmélyi Zeusz - Hadész
Ganümédész - Trósz fia; Zeusz elrabolta, s az Olümposzon az istenek nektártöltögetőjévé tette. Zeusz utólag, mint a homéroszi Aphrodité-himnusz elmondja, kárpótlásul lovakat adott Trósznak
Gargarosz - az Olümposz legmagasabb csúcsa
Gerénia - messzéniai város, ahol Pülosz királya, Nesztór nevelkedett
Gügaié - tó Szardeisz mellett
Győztes (Atrűóné) - Athéné mellékneve
Hadész - az Alvilág istene; átvitt értelemben: maga az Alvilág
halízónok - Fekete-tenger menti nép
hekatomba - százökör-áldozat; később általában nagy, ünnepi áldozat
Hermosz - folyó Szardeisz közelében, az Égei-tengerbe ömlik
Hébé - Zeusz és Héra leánya, az ifjúság istennője
Héra - Zeusz testvére és felesége
Hórák - az évszakok istennői, az Olümposz kapuőrzői
Hüdé - maioniai vidék
Hülé - boiótiai város
Hüllosz - maioniai folyó, a Hermoszba ömlik
Hüpereia - pherai forrás
Iapetosz - titán, Úranosz fia, Prométheusz apja
Iészón sarja - Euénosz lémnoszi király (anyja Hüpszipülé), aki Lémnoszból bort adott el az akhájoknak
Ikari-tenger - az Égei-tenger déli része, amelybe a mítosz szerint Daidalosz fia, Ikarosz röptéből lehullt
Ilosz - Trója ősi királya, Trósz fia, Láomedón apja
Imbrosz - nagyobb sziget az Égei-tenger északi részén, Tenedosztól északra, közvetlenül a trójai part előtt
Irisz - az istenek hírnöknője, a szivárvány
istennő - Homérosz az Íliász első sorában a Múzsát szólítja meg így
Ixión felesége - Día
Kadmosz - Théba ősi királya; Kadmosz sarjai: Théba őslakói
kancafejők (hippémolgoszok) - szkíta törzs
károk - őslakos néptörzs; a kár asszonyok híres bíborfestők
Kasztór és Polüdeukész (Pollux) - a Dioszkúroszok, Zeusz és Léda fiai, Helené és Klütaimnésztra testvérei
kaukónok - őslakos néptörzs
Keladón - az Iardanosz mellékfolyója Éliszben
kephallének - Odüsszeusz szárazföldi (valószínűleg épeiroszi) alattvalói
Képhíszisz-tó - tó Boiótiában; a Kópaisz-tó régebbi neve
Kérek - a halálos végzet istennői
Kharisz - Héphaisztosz felesége (az Odüsszeiá-ban Héphaisztosz felesége Aphrodité); a Khariszok a báj istennői, a Gráciák
Kheirón - mesés kentaurosz, Péleusz, Akhilleusz és Aszklépiosz nevelője
Khrűsza - műsziai város, Apollón-kultusz székhelye
Killa - műsziai város, benne Apollón-kultusszal
Kinürász - Küprosz ősi királya
Kisszeusz - thesszáliai király
Knósszosz - Kréta ősi fővárosa. Itt építette az ezermester Daidalosz Mínósz királynak a Labürinthoszt
Kósz - sziget az Égei-tenger délkeleti részén
Kranaé - sziget a lakóniai öbölben
Kronosz - titán, Úranosz fia, Zeusz apja
Küprisz - Aphrodité mellékneve a neki szentelt Küprosz szigetéről
Lakedaimón - Spárta
Láomedón - Trósznak, Trója ősi királyának unokája; azokat a lovakat, amelyeket Trósz Zeusztól kapott, kárpótlásul az elrabolt Ganümédészért, Héraklésznek ígérte a trójai fal fölépítéséért. Szavát nem tartotta meg, ezért Héraklész megölte
lelegek - kis-ázsiai nép
lelexek - őslakos néptörzs
Léítosz - a boiótok vezére; neve említésével kezdődik a II. ének 494. sorában a hajó-katalógus
Lémnosz - vulkanikus sziget az Égei-tenger északi részén, az akhájok Trója felé vivő útjában; Héphaisztosz kultikus helye
Létó - Koiosz titán leánya, Zeusztól született gyermekei Apollón és Artemisz
Linosz - Apollón korán meghalt fia; a megszemélyesített dal
Lükoorgosz - 1. thrák király, aki szembeszállt Dionűszosz kultuszával (VI. ének 130. skk. sor); 2. Arkadiai fejedelem (VII. ének 142. skk. sor)
Lüktosz - krétai város
Lürnésszosz - város a trójai síkon
mainászok (menádok) - Dionűszosz megszállott, őrjöngő női kísérői
Maionia - Lüdia; a maión asszonyok híres bíborfestők
Makar - Aiolosz fia, Hellén unokája, aki az aiolokat Leszbosz szigetére vezette
Makháón - Aszklépiosz orvosisten fia, híres orvos az argoszi seregben
Meleagrosz - aitóliai hős
Menoitiadész - Menoitiosz fia: Patroklosz, Akhilleusz hű társa
Messzéisz - thesszáliai forrás
Mékiszteusz - Talaosz fia, Adrasztosz testvére
Moirák - sorsistennők: a Párkák
Molíón - Poszeidón és Molíoné iker fiainak, Kteatosznak és Eurütosznak közös neve
Mügdón - phrügiai király, Priamosz sógora
mürminonok - Akhilleusz népe, a thesszáliai Phthía lakói
Neoptolemosz - Akhilleusz és Déidameia fia, aki Szkűrosz szigetén nevelkedett nagyapjánál, Lükomédésznél
Niobé - Tantalosz leánya; Apollón és Artemisz anyjával, Létóval vetélkedett, ezért gyermekeit Apollón és Artemisz lenyilazta. Niobé a mítosz szerint a Tmólosz hegységhez tartozó Szipülosz hegyen, Lüdiában, könynyeket ontó sziklává változott
Notosz - a délnyugati szél
Nyílszerető - Artemisz mellékneve
Oidipúsz - Théba királya
Oineiadész fia - Oineusz unokája: Diomédész
Oineusz - Diomédész nagyapja
Olümposz - hegy, az istenek lakóhelye
Opoeisz - lokriszi város
Orkhomenosz - boiótiai város, Minüai fővárosa
Otreusz - phrügiai folyó
Ókeanosz - a világost körülölelő folyó és istenség
Ólenié-szirt - Élisz határain lévő szikla
Órión ebe - a Szíriusz csillag
Ótosz és Ephialtész - Alóeusz fiai, Poszeidón unokái; óriások, akik az Ossza és Pélion hegyét egymásra akarták rakni, hogy az istenek uralmát megdöntsék, de az istenek megölték őket. A két óriás megkötözte Arészt, mert féltékenységből megölte Adóniszt, Aphrodité kedvesét
ősz csillaga - a Szíriuszt nevezi így Homérosz az V. ének 5. sorában
paián - Apollónt dicsőítő ének
Paiéón - Apollónnak mint gyógyító istennek mellékneve
paión - thrák néptörzs
Paiszosz - város a Hellészpontosznál
paphlagonok - néptörzs a Fekete-tengernél
Parisz - trójai királyfi; ítéletére Homérosz egyedül a XXIV. ének 28. sorában utal
pelaszgok - őslakos néptörzs
Pelopsz - Tantalosz fia, Átreusznak (Agamemnón és Meneláosz apjának) és Thüesztésznek (Aigiszthosz apjának) apja
Perkóté - város a Hellészpontosznál, Abűdosz és Lampszakosz között
Perszephoneia (Perszephoné) - Hadész felesége, Démétér leánya
Péleidész (Péléiadész, Péleión) - Péleusz fia: Akhilleusz
Pheié - ismeretlen város, valószínűleg Püloszban vagy Arkadiában
Phéré - messzéniai város
phlegüébeliek - thesszáliai néptörzs
Phoinix leánya - Európa
Phűleusz sarja - Megész
Píeria - thesszáliai vidék, az Olümposz hegye mellett
Pleurón - aitóliai város
Podargé - a harpüiák, vagyis a viharistennők egyike;
Podargé harpüiát félig kanca alakban képzelték el
Poszeidáón (Poszeidón) - a tenger istene
Púlüdamász - Panthúsz fia, Hektór hű társa
pügmaioszok - afrikai törpe nép
Pülosz - messzéniai tartomány, Szphaktéria szigetével átellenben
Pűthó - Apollón híres jóshelye (a későbbi Delphoi) a Parnasszosz tövében
sisakrázó Hektór - a trójaiak legnagyobb hőse; nevének említésével kezdődik a II. ének 816. sorában (és az ének végéig tart) a trójai hősök és segítőik felsorolása
Szangariosz - a Fekete-tengerbe ömlő phrügiai folyó
Szatnioeisz - patak Műsziában
százkezű - Briareusz (Aigaión) tengeri óriás mellékneve
szelloi - Zeusz papjai Dódónában
Szemelé - a thébai Kadmosz király leánya, Dionűszosz isten anyja
Szidonia (Szidon) - bíborfestéséről híres phoinikiai város
Sziküón - város Korinthosz mellett
Szimoeisz - a Szkamandrosz mellékfolyója, az Idahegyről ered
szintiszek - Lémnosz lakói
Szkaiai kapuja - Trója városának főkapuja, melynek őrtornya a csatasíkra nézett
Szkamandrosz - folyó Trója mellett
Szkandeia - város Küthéra szigetén
Szkűrosz - kis sziget Khiosz közelében
Szmintheusz - Apollón (egy valószínűleg ősi) mellékneve; jelentése: "egérölő"
szolümoszok - elő-ázsiai nép
Szperkheiosz - folyó Thesszáliában, Péleusz földjén
Sztüx - alvilági folyó
Tarné - lüdiai város, a későbbi Szardeisz
Tartarosz - az Alvilág legmélyebb része
Tektón - a név jelentése: "ács"
Tenedosz - kis sziget Trójával szemben, közel a szárazföldhöz
Téthüsz - Ókeanosz felesége, Úranosz és Gaia (az Ég és Föld) leánya
Themisz - az igazság és törvény istennője
Thetisz - tengeri istennő, Néreusz leánya, Akhilleusz anyja
Thészeusz - Aigeusz fia, athéni király. Peirithoosszal és a többi thesszáliai fejedelemmel küzdött a nagy hegyi szörnyek, a kentauroszok ellen, akik Peirithoosz lakodalmán el akarták rabolni a menyasszonyt, Hippodameiát
thrák Szamosz - Szamothraké szigete az Égei-tengerben
Thümbra - város Trója közelében
Títhónosz - Láomedón fia. Éósz, a hajnal beleszeretett és férjéül ragadta
Tmólosz - hegység Lüdiában
Trikké - thesszáliai város
Trítogeneia - Athéné mellékneve
Trósz - Trója ősi királya
Úraniónok - Úranosz fiai, titánok, akiket Zeusz taszított a Tartaroszba
vészcsillag - a kínzó hőséget hozó Szíriusz (XI. ének 62. sor)
Xanthosz és Baliosz - Akhilleusz halhatatlan lovai
Zeleé (Zeleia) - lükiai város
Zephürosz - a heves nyugati szél
Zeusz-sarj - Héraklész (XIV. ének 250. sor)