És valamint aratók, egymással szembesietve
vágnak erős rendet dúsgazdag férfiu földjén,
árpát vagy búzát, s hullnak szaporán a kalászok:
így rontott egymásnak a trósz s az akháj kaszabolva,
és egy sem gondolt közülük csúf megszaladásra;
egyformán fölszegték mind fejüket, s verekedtek,
mint csikaszok: s ezt látta s örült a Viszály, a jaj-osztó;
mert hisz az istennők közül ő volt ott csak a harcban:
minden más isten távol volt, nagy nyugalomban
ültek a termükben, ki-ki szép házának ölében,
mely az Olümposz völgyei közt építve magaslott.
Mind a sötétfelhős Kroniónt vádolta szavával,
hogy diadalt akar adni a harcban a trójaiaknak.
Zeusz atya nem hederített rájuk: félrevonulva
minden más istentől ült, hírének örülve,
nézte a trójaiak várát, az akháji hajókat,
nézte a vértragyogást, az ölőket, az elzuhanókat.

           Míg reggel volt még, és nőtt szent fénye a napnak,
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek;
ámde mikor készíteni kezd vacsorát a favágó,
hegy szakadékában, miután keze érzi, hogy órjás
fát eleget vágott, és lelke is únja a munkát,
és elfogja a vágyakozás jó étek után már:
akkor az argosziak megtörték bátran a trószok
zárt rendjét, egymást buzdítva: elől Agamemnón
rontott, s nép-pásztort teritett le, a büszke Biénórt,
őt s azután Oileuszt, aki hajtó volt a szekéren.
Mert szekeréről ez, vele szembeszegülni, leszökkent:
csakhogy a rárohanót szeme közt sujtotta az éles
lándzsával, s nem fogta az ércsisak azt föl: a lándzsa
át sisakon, csonton behatolt és egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.

           Ott hagyván őket sereget-vezető Agamemnón,
fénylő mellükkel, miután lerabolta az ingük,
Íszosz s Antiphosz ellen tört: egyik Priamosznak
fattyú-gyermeke volt, törvényes sarja a másik,
egy-szekeren száguldtak, a fattyú volt kocsis, és hős
Antiphosz ott harcolt a szekérről: őket Akhilleusz
Ída hegyén egyszer vesszőkkel gúzsba kötötte,
mert elfogta a nyájuknál; s váltságra kiadta.
Most pedig Átreidész, széltébe király Agamemnón,
mellbimbója fölött a kocsist átverte dzsidával,
s fültövön ütve a hőst, kivetette a harciszekérből.
Szép fegyverzetüket gyorsan szaggatta le róluk,
s ráismert a fiúkra, kiket látott a hajóknál,
Ídáról hogy a gyorslábú Akhileusz odahozta.
Mint az oroszlán gyors szarvasnak két kicsi borját
könnyen tépdesi szét, ha erős foggal kiragadja
őket a vackukból, s elorozza kicsiny szivük ottan;
s anyjuk, bár a közelben van, nem tud nekik adni
semmi segítséget, hisz reszket rémesen ő is;
szökken azonnal a sűrű tölgyesen által, az erdőn
száguld át, izzadva, ha űzi a szörnyü vadállat:
tőlük a vészt éppígy nem háríthatta el akkor
egy trósz sem: hisz az argosziaktól mind menekültek.
Ők meg Peiszandroszt s a hatalmas Hippolokhoszt is,
harcias Antimakhosz fiait, ki a leghevesebben
ellenzette (mivel Parisz őt megvette arannyal),
hogy Helenét megkapja a szőkehajú Meneláosz,
ennek két sarját elfogta a hős Agamemnón,
egy-szekeren szálltak, s együtt fogták paripáik;
ám a kezükből gyeplőjük szép szíja kicsúszott,
megzavarodtak. S most odaszökkent, mint az oroszlán,
Átreidész; kérlelték térden a harciszekérről:

           "Átreidész, méltó váltságért hagyd meg az éltünk:
Antimakhosz házában kincsek halmaza fekszik,
réz meg arany, meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
hogyha fülébe jut az, hogy két fia él a hajóknál."

           Sírva eként kérlelték ők a királyt, Agamemnónt,
mézédes szavaikkal; nem volt édes a válasz:

           "Hogyha ti harcias Antimakhosznak a sarjai vagytok,
trójaiak piacán aki egykoron azt javasolta,
hogy Meneláoszt, míg követül jár ott Odüszeusszal,
gyilkolják le, ne engedjék haza, vissza mihozzánk:
most az apátok csúf vétkéért vesszetek itt el."

           Szólt, és Peiszandroszt szekeréről földre vetette,
mellbe taszítva a dárdával: s ez a földre hanyatt hullt:
s Hippolokhoszt, ki leugrott, ott lent vágta le karddal,
egyszeriben lemetélte kezét, lemetélte nyakát is,
s törzsét, mint mozsarat, guritotta a harc sürüjébe.
Ott hagyván ezeket, hol a többség harca gomolygott,
arra rohant, s vele más gyönyörű-lábvértes akhájok.
Ott a futó gyalogost gyalogos gyilkolta le űzve,
és a lovast a lovas (por fellege szállt fel a földről,
mert a patás paripák a mezőn port rúgva robogtak),
érccel gyilkoltak: kaszabolta vezér Agamemnón,
űzte a trósz sereget, serkentve az argoszi népet.
Mintha mohó tűz lángja lobog föl a rengeteg erdőn,
megkavarintja a szél, s mindenfele űzi: az ágak,
fák, gyökerek sűrűn pusztulnak a tűz rohamában:
Átreidész Agamemnón karja alatt a menekvő
trósz fejek úgy hulltak: s meredeknyaku szép paripáik
számos üres szekeret csörgettek a háboru útján,
vágytak jó gazdáik után, de azok kiterültek
saskeselyűknek kedvesen és nem a hitveseiknek.

           Hektórt Zeusz kivezette a porból, nyílzivatarból,
emberölésből, vérből és a csaták zsivajából:
s Átreidész dühösen, seregét serkentve, követte.
Ílosz Dardanidész ős sírjánál iramodtak
ők el, a sík közepén, közelében a vadfügefának,
vágytak a várba: nyomukba rohant riadó Agamemnón,
győzelmes kezeit szennyezve a harci mocsokkal.
Végre midőn Szkaiai kapujához, a bükkig elértek,
ott valamennyi megállt, megvárták végül is egymást.
Mások a sík közepén, mint ökrök, aként riadoztak,
melyeket éj közepén riogat szét rémes oroszlán,
mindet: s egynek már föltűnt meredek veszedelme:
rettenetes foggal rácsap, s a nyakát töri ketté,
és azután beleit habzsolja, kiszürcsöli vérét:
Átreidész, a király, ugyanúgy kergette csapatjuk,
mindig a leghátsót sujtotta le, s ők menekültek.
Sok lebukott a szekeréről fővel, sok lehanyatlott
Átreidész keze által, mert kelevézzel elől dúlt.
Ámde mikor már-már a magas falig ért el, a város
aljához közel, akkor az emberek, istenek apja
ült le a forrásdús Ídé legfőbb tetejére,
égből szállva alá, villámát tartva kezében;
s Íriszt serkentette, aranyszárnyú hiradóját:

           Menj, sebes Írisz, szállj, mondd el Hektórnak e szókat:
míg Agamemnón nép-pásztort ott látja szemével
dúlni az elsők közt, kaszabolni a trósz hadirendet,
addig hátráljon, de a népét küldje előre
vívni az ellenség csapatával a vad viadalban.
Ámde ha vagy nyíltól vagy dárdától sebesülten
szökken lóra az, akkor erőt Hektórnak adok már
ölni, amíg el nem jut a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."

           Így szólt; nemvonakodva röpült el a szélsebes Írisz:
Ída hegyormairól lesuhant szentelt Ilionba:
hős Priamosz sarját föllelte, az isteni Hektórt,
mert az a jól-ácsolt szekeren, paripái mögött állt;
hát közelébe került s ezt mondta a szélsebes Írisz:

           "Halld, Hektór, Priamosz fia, tervben Zeusszal egyenlő,
Zeusz atya küldött el, hogy néked e hírt kijelentsem:
Míg Agamemnón nép-pásztort látod szemeiddel
dúlni az elsők közt, kaszabolni a trósz hadirendet,
addig tartózkodj a csatától, csak csapatod küldd
vívni az ellenség csapatával a vad viadalban;
ámde ha vagy nyíltól vagy dárdától sebesülten
szökken lóra az, akkor erőt neked ad viadalban
ölni, amíg nem jutsz el a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony."

           Így szólt és azután tüstént tovaszállt sebes Írisz;
Hektór fegyveresen szökkent szekeréröl a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát.
Megfordult a sereg, s az akhájjal szembe fölállott;
túlnan az argosziak tömörítették hadirendjük;
rendbe verődtek, a két sereg ott állt; majd Agamemnón
elsőként támadt, legelől vágyott verekedni.

           S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
mondjátok nekem el, ki került legelőször e hőssel
szembe a trójaiak, vagy a hős segitők seregéből.
Íphidamász Anténoridész, nagytermetü bajnok,
ő, kit a sűrü-rögű Thréké, juhok anyja, nevelt föl:
ott Kisszeusz, a nagyapja nevelte, mikor kicsi volt még,
otthon, a széporcájú Theánó apja, az ifjút.
Majd, hogy a szép fiatalkor mértékét megütötte,
ott tartotta magánál, s hozzáadta leányát.
Íphidamász nászterméből sietett az akhájok
híre után, útjára tizenkét gálya követte.
Perkóté kikötőben hagyta a görbe hajókat,
útnak eredt gyalog, és így ért el a trójai várba:
Átreidésszal most ő szállott szembe a síkon.
Hát amikor már egymásnak közelébe kerültek,
Átreidész hajitott, de hibázott: félreütötte.
Ám neki Íphidamász páncélja alatt az övébe
szúrt, nekidőlt maga is, bízott keze jó erejében:
csakhogy a díszes övet nem döfte keresztül a dárda,
elgörbült hegye ólomként, az ezüstbe akadva.
Átreidész megfogta a lándzsát, húzta magához,
bátran, mint az oroszlán, és kicsavarta kezéből,
majd lenyakazta a hőst nyomban, meg is oldta a térdét.
Földre bukott és érc-álomba merült a szegény ott,
távol az asszonytól, trószoknak hős segitője,
kit nem ölelt, bár érte olyan sok kincset adott volt:
mert száz ökröt adott, és ezret még megigért rá,
s kecskét is, juhot is, hisz volt nagy nyája temérdek.
S most őt vértjétől is megfosztotta a bajnok:
s vitte a szép fegyvert az akhájok nagy tömegében.
Ezt hogy látta Koón, a csatákban nagynevü férfi,
Anténór legidősebb sarja, szemére a bánat
fátyla borult, amiért öccsét a király lenyakazta:
oldalt, rejtve, megállt; nem látta a hős Agamemnón,
és könyök-aljon megdárdázta középen a karját:
túlnan jött ki sugárzó vége az érckelevéznek.
Megborzongott most sereget-vezető Agamemnón,
csakhogy még így sem húzódott vissza a harcból:
ámde Koón fele rontott széltáplálta gerellyel.
Íphidamászt, öccsét, vonszolta ez épp ki a harcból
lábánál, s hivogatta a legderekabb daliákat:
s míg a tömeg közt húzta, fedezve a domboru pajzzsal,
rá a király érc-dárdát lőtt, meg is oldta a térdét:
s Íphidamász holtteste fölött a fejét leütötte.
Anténór két sarja eként töltötte be sorsát
Átreidész által, s Hádész házába hanyatlott.

           S ő küzdött, fel-alá száguldva a férfisorok közt
kardosan és kelevézzel, erős nagy sziklakövekkel,
míg sebesült karjából bőven folyt a meleg vér;
majd miután hegesült sebe már, és vére sem omlott,
szúró fájdalmak szállták meg a hős fejedelmet.
Mint vajudó asszonyt ha a szúró vad nyilak érik,
melyeket Eileithűiák lőnek rá a szüléskor,
Héra leányai, vad keserű fájdalmak adói:
így szállták meg a szúró kínok a hős Agamemnónt.
Fölszökkent szekerére hamar, kocsisára parancsolt,
hajtson az öblös bárkákhoz: kín marta a szívét.
S messzeható hangon harsant danaosz seregére:

           "Kedvesek, argosziak fejedelmei és vezetői,
most ti szorítsátok hátrább a dühös hadilármát
tengeri gályáinktól, mert már engem a bölcs Zeusz
nem hagy egész napon át tusakodnom a trójaiakkal."

           Szólt; s a kocsis megcsapta sörényes szép paripáit,
űzte a bárkákhoz, s a lovak nemkésve röpültek:
tajték lepte szügyük, por verte be őket a földről,
így vitték ki a gyötrődő fejedelmet a harcból.
Hát amikor Hektór meglátta, hogy elvonul onnan,
trójainak s lükiébelinek rivalogva parancsolt:

           "Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül:
elmegy a legderekabb, s nékem nagy hírnevet osztott
Zeusz Kronidész. Hajtsátok hát a patás paripákat
most az erős danaókra, hogy új diadalmat arassunk."

           Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Mint a vadász, ha uszítja fehérfogu fürge kutyáit
vaddisznó ellen, vagy oroszlán ellen az erdőn:
büszkeszivű seregét az akhájra ekép uszitotta
Hektór Príamidész, az ölő Árésszal egyenlő:
ő maga szállt legelől, bizakodva vitéz erejében:
és lecsapott a csatára, miként süvitő viharos szél,
mely le-lecsapva kavar mélykék tengert a magasba.

           Kit kaszabolt le először köztük, kit legutolszor
Hektór Príamidész, amidőn Zeusz hírt neki osztott?
Ászaiosz legelőbb és Autonoosz meg Opítész
és Klütiosz-fi Dolopsz, meg Opheltiosz és Ageláosz
hullt el, s Aiszümnosz s Órosz, meg Hipponoosz hős:
nagy danaosz vezetők közül őket verte le, s aztán
harcosaik: valamintha Notosznak, a felderitőnek,
fellegeit Zephürosz veri forgatagos viharával:
hömpölygő, dagadó sok hullámról a magasba
fröccsen a friss tajték, a futó szél fölveri folyton:
íly szaporán csapkodta fejét Hektór a seregnek.
S győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,
és a hajókig szöktek volna az argosziak mind,
hős Diomédészt hogyha ekép nem hívja Odüsszeusz:

           "Tűdeidész, mi esett mivelünk, hogy vívni felejtünk?
Állj mellém, te derék: hisz csúfság lesz, ha hajóink
már a sisakrázó Hektór a kezébe keríti."

           Válaszul erre eképen szólt az erős Diomédész:
"Én ugyan itt maradok s küzdök, de bizony kicsi hasznunk
lesz ebből, miután már fellegtorlaszoló Zeusz
nem minekünk akar adni erőt, de a trójaiaknak."

           Szólt, és Thümbraioszt szekeréről földre vetette,
bal mellbimbóján gerelyezte meg őt; Odüszeusz meg
isteni fegyveresét, aki ott volt véle, Molíónt.
Ott hagyták, miután kiütötték őket a harcból;
és a tömegre rohantak, mint két vadkan az erdőn
hogyha vadászebeket támad meg büszke erővel:
így öldösték újra a trószokat: és az akhájok
fellélegzettek, kik Hektórt futva futották.
Két kitünő férfit fogtak most el szekerestül,
apjuk a perkótéi Meropsz volt, az, ki leginkább
értett jósláshoz, s nem akarta e két fiusarját
férfiölő harcokba bocsátani: ám nem ügyeltek
rá, mert mindkettőt a sötét vész végzete vonta.
Őket a Tűdeidész, a dicsődárdás Diomédész
megfosztotta a lelküktől, s elorozta a vértjük;
s hullt Odüszeusz keze által Hüpeirokhosz Hippodamosszal.

           Most Kronidész nekik egyenlő harcot feszitett ki,
s nézte az Ída hegyéről, egymást mint kaszabolják.
Dárdáját Diomédész dobta Agasztrophosz ellen
s Paión hős sarját csípőjén csapta: futásra
nem voltak paripái közel: lelkébe zavar hullt:
mert azokat fegyvernöke távol fogta: csatázott
hát gyalog is, mígcsak szeretett lelkét ki nem adta.
Ám Hektór ezt jól meglátta a harcisorok közt,
s rajtuk ütött rivalogva; nyomában a trósz hadirendek;
megdermedt láttára a harsány hős Diomédész,
és Odüszeuszhoz, a szomszédjához, azonnal ekép szólt:

           "Már kettőnk fele hömpölyög itt Hektór, a nagy átok;
most hát álljunk meg, s kergessük vissza mi ketten."

           Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette
arra: nem is vétette el, így célozva fejére,
fönt a sisak tetejét; de lepattant érce az ércről,
gyöngéd bőréig nem tört be: megóvta a hosszú
háromrétü sisak, mit adott neki Phoibosz Apollón.
Messze hamar hőkölt Hektór, s bevegyült a tömegbe:
térdre rogyott, izmos tenyerét feszitette a földnek,
így várt, és a szemét a sötét éj elboritotta.
Ám mire Tűdeidész odaért kivetett gerelyéért,
át az elősorokon, hol a lándzsa a földbe furódott,
Hektór föllélegzett már, s szekerére szökellve
népe közé robogott, kikerülte az éjszinü véget.
Dárdával nekirontva beszélt az erős Diomédész:

           "Megmenekültél most, kutya. Jó közeledbe került bár
csúf véged, de kimentett ismét Phoibosz Apollón,
ő, akihez könyörögsz, ha kirontasz a dárdazörejbe.
Majd csak rád akadok később, s végzek veled akkor,
hogyha nagy isteneink közt van nekem is segitőm még.
Most megyek, és mást üldözök én, akit éppen elérek."

           Szólt, és Paionidész hőst megfosztotta mezétől.
Ámde Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
most íjat feszitett nép-pásztor Tűdeidészre,
síroszlopnak dőlve, a halmon, melyet emeltek
Ílosz Dardanidésznak, a nép vénének a sírján.
Éppen Agasztrophosz ékes vértjét húzta a hősnek
melléről Tűdeusz fia, válláról meg a pajzsot,
és az erős sisakot, mikor ő meghúzta az íjat
és röpitette nyilát s az nem szökkent ki kezéből
hasztalanul, mert jobb talpát átverte a hősnek
s földbe verődve megállt; nevetett Parisz édesen ekkor,
nyíltan előugrott, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

           "Megsebesültél, nem szállt hasztalan el nyilam; ó, csak
vertem volna az ágyékodba, kitépni a lelked;
hogy fölüdülhetnének a trószok, kik teelőled
mint az oroszlántól mekegő kecskék, menekülnek."

           Nemrettenve felelt neki most az erős Diomédész:
"Ejh, íjas-szájas, fonatos hiu, lányra-leső, te,
szemtől-szembe ha fegyveresen mersz állni elébem,
hasznát nem veszed íjadnak, nem sűrü nyiladnak:
most megkarcoltad talpam, s dicsekedsz, de hiába.
Annyi, mikéntha egy asszony lő rám, vagy buta gyermek:
semmirekellő gyávának nyila sem sokat érhet.
Másként röppen az én éles gerelyem, ha kevéssé
érint is valakit, tüstént elorozza a lelkét:
annak az asszonya tépett-arcú, gyermeke árva,
ő maga meg rothad, vérrel pirosítja a földet,
és több dögkeselyű, mint asszony van körülötte."

           Szólt; s a dicsődárdás Odüszeusz odajött közelébe
s állt elibé; s ő földre leülve, kihúzta a fürge
vesszőt lábából; szúró kín fogta el ekkor.
Fölszökkent szekerére hamar, kocsisára parancsolt,
hajtson az öblös bárkákhoz, kín marta a szívét.
Árva magára maradt dárdás Odüszeusz, egy akháj sem
állt már ott, mert mind elfogta a félelem őket.
Felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

           "Jaj nékem, mi baj ér? Nagy a szégyen, hogyha előlük
megrettenve futok, de bizony keserűbb, ha magamban
foglyul esem: megrémítette a többieket Zeusz.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Jól tudom én, hogy a harctól messze a gyáva menekszik,
és aki hős, annak helytállnia sziklaszilárdan
kell a csatában, akár őt sebzik, akár sebeket vág."

           Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
addig a pajzsos trósz csapatok közelébe kerültek:
és körül is fogták, szomorú vesztükre maguknak.
Mint amidőn vadkanra ebek s viruló deli ifjak
törnek, amint éppen csörtet ki a sűrü cserésből,
jön ki, fehér fogait feni hajlott állkapocsában:
körben szökkennek közelébe, pedig foga csattog,
és, bármíly félelmetes is, helytállva bevárják:
Zeusz-kedvelt Odüszeusz körül így gomolyogtak a trószok;
ő meg először a tisztanevű deli Déiopítészt
vágta fölül vállban, nekiszökve kemény kelevézzel;
általa elhullt sorra Thoón és Ennomosz éppúgy;
Kherszidamászt ezután, mikor épp szökkent le a földre,
domboru pajzsa alatt dárdázta le, köldöke táján,
ez meg a porba zuhant, kézzel markolta a földet.
Mind ott hagyta feküdni; Kharopszot, Hippaszidész hőst
verte le, testvérét a nemes Szókosz daliának.
Védelmére előtört Szókosz, az isteni férfi:
jó közelébe került, s Odüszeuszhoz ilyen szavakat szólt:

           "Hős Odüszeusz, ki be nem telsz csellel, háborusággal,
vagy két Hippaszidészról mondhatod el dicsekedve
még ma, hogy íly két hőst leterítettél, kiraboltál,
vagy dárdám átver, s te magad leheled ki a lelked."

           Így szólt, s megsértette gerellyel, domboru pajzsán:
tündökölő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
mind széttépte a bőrt bordáin; csakhogy Athéné
mégsem hagyta a hős belső részébe hatolni.
Látta Odüsszeusz, hogy nem hozta e dárda halálát;
hátraszökellt nyomban, s Szókoszhoz ilyen szavakat szólt:

           "Jaj, nyomorult, most rögtön elér meredek veszedelmed:
megszűntetted ugyan küzdelmem a trójaiakkal,
ámde kimondom, elér a halál, el az éjszinü végzet
téged még e napon: gerelyemtől földre igázva
hírt adsz énnekem és lelket paripás Aidésznak."

           Szólt, s az megfordult, elkezdett futni azonnal;
csakhogy amint fordult, hátába ütötte a dárdát
válla közé Odüszeusz, és mellét fúrta keresztül;
döngve zuhant le; s Odüsszeusz most dicsekedve kiáltott:

           "Lónevelő harcos Hippászosz gyermeke, Szókosz,
lám, lecsapott a halál rád, nem tudtál menekülni.
Jaj, nyomorult, te, apád sem s úrnő édesanyád sem
fogja szemed le, mikor meghalsz, de falánk keselyűknek
nyershusevő raja tép szét, csattogtatva a szárnyát:
ámde ha meghalok én, az akháj nép eltemet engem."

           Így szólván, a vitéz Szókosz súlyos kelevézét
testéből s a kerek pajzsból kiemelte kezével:
vér zúdult ki nyomán, elbúsította a lelkét.
Hősszivü trójaiak, látván vérezni Odüsszeuszt,
egymást szólítgatva nyomultak mind közelébe;
míg Odüszeusz hátrált, s harcos feleit hivogatta.
Torkaszakadtából kiabált háromszor a bajnok,
meghallotta szavát háromszor a hős Meneláosz:
és Aiászhoz, a szomszédjához, azonnal ekép szólt:

           "Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
tűrőlelkü Odüsszeusz hangja kering körülöttem,
mintha szorongatnák, elvágva a vad viadalban,
körben a trójaiak s velük ő egyedül verekednék.
Törjünk át a tömeg közepén, jó lesz, ha segítjük.
Félek, még baja lesz, ha magában harcol a trósszal,
bármíly hős; nagyon érezné a sereg, ha elesne."

           Így szólt és vezetett, s vele ment az az isteni férfi.
Zeusz-kedvelt Odüszeuszt föllelték: mind körülötte
jártak a trószok, akár rőtszőrü sakálok a dombon,
aggancsos, sebesült szarvas közelében, amelyet
kézívről a vadász nyilazott meg, s bár a vadásztól
messzefutott, míg vére meleg volt, s térdei bírták,
ám miután a hegyes nyíl vesszeje rajta erőt vesz,
szétmarcangolják s falják a sakálok az árnyas
erdőben: de az isten most egy szörnyü oroszlánt
küld oda: szétfutnak, s egyedül most ez lakomázik:
tarkaeszű, bajnoklelkű Odüszeusz közelében
így kavarogtak a trósz daliák sűrűn; de a bajnok
lándzsáját csóválva elűzte a végzete napját.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
és közelébe megállt: szanaszét rebbentek a trószok.
S őt közülük Meneláosz kézen fogva kivitte,
míg paripáit a fegyvernök közelébe terelte.
Aiász meg támadt, meg is ölte a fattyu Dorüklosz
Príamidészt, és Pandokoszon; nekirontva, sebet vert;
aztán Lűszandroszt, Püraszoszt, s dárdázta Pülartészt.
Mintha a téli folyó áradva rohan le a síkra,
mert a magas hegyoromról Zeusz zivatarja zudítja,
sok kitekert tölgyet gördít, sok büszke fenyőfát,
s piszkos iszaptömeget vet végül a tenger ölébe:
így kergette a fénylő Aiász végig a rónán
most a vitézeket és lovakat, kaszabolva; de Hektór
még nem tudta: hisz ő balszárnyán dúlt a seregnek,
ott a Szkamandrosz partjánál, hol a legszaporábban
hulltak a férfifejek, s kinemoltódó hadizaj kélt
nagy Nesztór meg a harcias Ídomeneusz közelében.
Itt forgott Hektór, iszonyút mívelt a gerellyel
s harciszekérrel: az ifjak dús rendjét kaszabolta.
Mégse huzódtak volna talán hátrább az akhájok,
hogyha Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
hős, Makhaón nép-pásztornak nem szűnteti harcát,
háromhorgu nyilával a jobb vállát sebesítve.
Féltették nagyon őt az erőt-lehelő nagy akhájok,
még leölik, ha talán megfordul a harciszerencse;
s Ídomeneusz ragyogó Nesztórhoz nyomban ekép szólt:

           "Nesztór, Néleusz sarja, akhájok nagynevü dísze,
szökkenj föl szekeredre hamar, s a szekérre Makháón
melléd; és a patás paripákat hajtsd a hajókhoz:
mert aki orvos, az ér ám annyit, mint sokan együtt,
hogyha kimetszeni nyílvesszőt kell, s hinteni gyógyszert."

           Szólt, s a lovag Nesztór nem volt neki szófogadatlan:
fölszökkent szekerére hamar: melléje Makháón,
tisztanevű Aszklépiosz orvos igaz fia szállott;
ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
görbe hajóikhoz, hiszen ez volt vágya szivüknek.

           Látta a trójaiak zavarát most Kebrionész, ki
Hektór mellett állt, és hozzá nyomban ekép szólt:

           "Hektór, csak ketten küzdünk mi az argosziakkal
itt a dühös viadal peremén: és közben a többi
trójai mind kavarogva kering, maga és paripája.
Aiász nyomja hadunk, Telamón fia, látom egész jól:
válla körül széles pajzsot hord; hát szekerünket
és lovainkat irányítsuk mi is arra, hol egymást
leghevesebben pusztítják lovasok, gyalogok mind,
hol szörnyű a viszály, hol a vad hadilárma sosem húny."

           Szólt és megcsapkodta sörényes szép paripáit
harsány ostorral: s a lovak jól értve csapását,
gyorsan a gyors szekeret görögök közt, trójaiak közt
vitték, át tetemen, pajzson, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely, s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről; vágyott behatolni a bajnok
már a tömegbe, hogy ott rést üssön: amint odaszökkent,
ölte a sok danaoszt, alig is lankadt kelevéze.
Így küzdött, fel-alá száguldva a férfisorok közt
kardosan és kelevézzel, erős nagy sziklakövekkel;
csak Telamóniadész Aiászt nem hívta csatára,
mert a kiválóbbal Zeusz őt nem hagyta csatázni.

           Félelmet keltett Aiászban a fennfigyelő Zeusz:
hétbőrös pajzsát hökkenten hátravetette,
szétnézett s menekült a tömeghez, mint a vadállat,
és meg-megfordult, térdét lassúdan emelte.
Mint amidőn a karám közeléből sárga oroszlánt
űznek a fürge kutyák s falun-élő férfiak egyre,
s nem hagyják, hogy a barmok háját megkaparintsa,
mert az egész éjjel virrasztanak: ő meg a húsra
vágyva, előre rohan, de nem ér el semmit: a sűrű
dárda-eső hull rá szemből, a goromba kezekből,
és lobogó fáklyák, s noha elszánt, megfut ezektől,
s hajnalban haragos lélekkel kullog el onnét:
így Aiász keserű szívvel hátrált el a trósztól,
kelletlen, hiszen aggódott az akháji hajókért.
Mint a vetés mellől csökönyös szamarat ha hiába
vernek vissza fiúk, s botokat tördelnek a hátán,
ám a szamár a kövér veteményt letapossa, s az ifjak
bárha botokkal ütik, nem győzik mégsem erővel,
s csak miután megtelt, tudják nehezen tovaűzni:
éppígy Aiászt is, Telamón nagytermetü sarját,
büszkeszivű trószok s több földről gyűlt segitőik,
pajzsközepét kelevézekkel döngetve, követték.
És Aiász olykor fölvette a vad viadalt még,
megfordulva megint s föltartóztatva a trószok
hadsorait, máskor pedig újra futásnak eredt már,
ám egy trószt se hagyott odatörni a fürge hajókhoz:
trójaiak meg akhájok közt tombolva középen
egymaga állt, gerelyek hulltak rá férfikezekből,
sok kelevéz röptében erős pajzsába verődött;
ámde fehér testéig a legtöbb el sem is érve,
földbe szaladt, noha vágyakozott jóllakni husával.

           Így mikor Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős,
látta, hogy Aiászt mint dárdázza-szorítja a trósz had,
ment közelébe, megállt s hajitott ragyogó kelevézzel,
s Phausziadész Apiszáónt verte, a nép terelőjét,
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét:
Eurüpülosz rátört, s válláról vonta le vértjét.
Hát hogy az isteni szép Parisz őt meglátta, miképen
foszt Apiszáónról fegyvert, tüstént feszitette
rá íját, és jobb combját átverte a nyíllal:
és beletört nád-szára, nehézzé tette a combját.
Vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
s messzeható hangon harsant danaosz seregére:

           "Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
vissza! a vészterhes napot űzzétek tova tüstént
Aiásztól, kit a nyílzápor szorit, és menekülni
- úgy látom - nem tud többé a zajos viadalból:
álljátok körül, óvjátok Telamón-fi nagy Aiászt."

           Eurüpülosz sebesülten ekép szólt; s ők körülállták,
mellé zárkóztak, pajzsuk vállukra feszítve
s lándzsa-emelve sokan: szemben sietett velük Aiász:
s megfordulva megállt, miután az övéit elérte.

           Így harcoltak ezek, mint égő tűz lobogása.
Nesztórt meg vitték Néleusz csatakos paripái
vissza a harcból s véle Makháón népterelőt is.
Őt meglátta az isteni hős, gyorslábu Akhilleusz:
mert tatján fönt állva a cetnagyságu hajónak,
onnan nézte a vad viadalt s a futást, a siralmast;
s átszólt Patrokloszhoz, a bajtársához azonnal
onnan a bárkáról: s ez a sátorból kirohant, mint
Árész, hallva a szót: s vesztének kezdete ez lett.
És legelőbb Akhileuszt kérdezte Menoitiadész hős:

           "Mért szólítottál? mit kívánsz tőlem, Akhilleusz?"
Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:

           "Büszke Menoitiadész, lelkemnek lelke leginkább,
most hiszem én, hogy térdemhez gyűlnek könyörögni
mind az akhájok, mert iszonyú nagy baj közelít már.
Menj hát, Zeusz-kedvelt Patroklosz, kérdeni Nesztórt,
míly sebesültet visz ki szekéren a harc mezejéről:
hősi Makháónnak gondolnám, arra hasonlít
hátulról, de az arcát nem láthattam a hősnek,
mert robogó lovaik hamar elszáguldtak előttem."

           Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát:
futva futott sátrak mentén s az akháji hajóknál.

           Ők meg amint Néléiadész sátrához elértek,
tápláló anyaföldre szökelltek a harciszekérről:
Eurümedón fegyvernök az agg paripáit eloldta
ott a szekértől; s ők ingük-szárítani álltak
szembe a tengerről fúvó széllel kihevülten;
majd sátrukba sietve remek székekre leültek.
Édes italt készített szépfonatú Hekamédé,
kit Tenedoszból nyert az öreg, mikor ott nagy Akhilleusz
dúlt; és hősszivü Arszinoosz lányát az akhájok
őneki adták, mert ő volt legjobb a tanácsban.
Hát legelőször is asztalt tett elibük Hekamédé,
drága zománcoslábu csiszoltat: s arra kosárkát
ércből: s rá hagymát, falatozni valónak italhoz,
és halavány mézet s mellé még szent buzalisztet;
s drága kupát - ezt még otthonról hozta az agg hős -
rajta arany szegek ékeskedtek, s négy füle is volt:
mindegyiken búzát csipegetve csücsült a galambpár
drága aranyból, s kettős talp tartotta a kelyhet.
Más ember bizony azt nehezen tudná megemelni
megtelten, de az agg Nesztór könnyen fölemelte.
Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony,
pramnéi jó borból, melyhez most réz-reszelővel
kecsketurót morzsolt, s hintett rá hószinü lisztet:
és, mikor elkészült az ital, nekik inni kinálta.
Tikkasztó szomjuk miután az itallal elűzték,
egymással váltott szavakon kedvükre derültek:
s ajtójukba megállt Patroklosz, az isteni férfi.

           Őt meglátta az agg, fölpattant nyomban a székről,
kézen fogva vezette be és késztette leülni;
csakhogy Patroklosz nemet intett s íly szavakat szólt:

           "Zeusz-táplálta öreg, sose kínálj, úgysem ülök le.
Félelmes, tisztelt, aki elküldött tudakolnom,
kit hoztál ide megsebzetten; s lám, magam is már
látom, hogy nem más, de a nép őrzője, Makháón.
S most megvinni a hírt, Akhileuszhoz visszairamlok:
hisz tudod, isteni agg, milyen ő: félelmetes ember,
gyakran a vétlent is vétkesnek véli azonnal."

           Erre a választ adta Gerénia bajnoka, Nesztór:
"Mért sajnálja ekép Akhileusz sebesült fiainkat,
kik nyíltól nyilazottak mind? Nem tudja, milyen nagy
bánat kelt az egész táborban! A legderekabbak
megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe hajókon.
Megsebesült már Tűdeidész, az erős Diomédész;
megsérült a dicsődárdás Odüszeusz s Agamemnón;
Eurüpülosz meg a combja tövén nyíltól sebesült meg:
s itt van ez is, kit most hoztam ki a harc gomolyából,
minthogy idegről lőtt nyíl érte; azonban Akhilleusz
bármi derék, sose gondol ránk, nem szánja a népét.
Vagy tán várni akar, míg tengerparti hajóink
mind elhamvadnak, bármennyire védjük is őket,
és mi halomra halunk mindnyájan, mert hisz erőm már,
mely hajdan ruganyos testembe lakott, elenyészett.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is,
mint amikor köztünk s Élisz közt háboruság kélt
jószágrablásért; mikor Ítümoneuszt leütöttem,
éliszi büszke Hüpeirokhidészt: hajtottam a barmát
kárpótlásul. A csordáját ő védte erősen
és a legelsők közt kelevézemtől sebesült meg,
földre bukott, s a parasztnépek szanaszét szaladoztak.
Nagy szerzett zsákmányt hajtottunk el mezejükről,
ötven ökörcsordát s mellette meg annyi juhnyájat,
annyi csapat kecskét, disznófalkát ugyanannyit;
és százötven aranyszőrű lovat is velük együtt,
mind kancák voltak, sokukat kísérte csikója.
Éjszaka mindezeket Néleusz Püloszába tereltük,
és megörült Néleusz szive, hogy nekem, ifju fiának,
ekkora nagy zsákmányt sikerült hazahoznom a harcból.
Hírnökeink szava harsant szét hajnalhasadáskor:
jőjjenek el, kik kárt szenvedtek az élisziektől.
Egybesereglett hát minden vezetője Pülosznak
s osztakozott, soknak tettek hisz kárt az epívek,
mert kevesen laktunk csak, bajtól sujtva, Püloszban.
Esztendőkkel előbb Héraklész hőserejével
rontott ránk, és mind odavesztek a legderekabbak.
Néleusz sarja tizenkét hős fiu volt velem együtt,
én túléltem a bajt, elpusztult egyig a többi.
Így azután amaz ércmezü dölyfös epeioszok akkor
megvetvén minket, sokszor gonoszat cselekedtek.
Hát az öreg kiszemelt egy ökörcsordát, s a juhokból
háromszázat vett, s a juhászokat is vele fogta.
Mert neki is jó sokkal volt szép Élisz adósa,
négy deli díjnyertes paripája maradt szekerestül
Éliszben: triposzért készültek futni a versenyt:
ám a király, Augeiász, mind ottfogta magánál,
s csak maga, értük-bús kocsisuk jöhetett haza hozzánk.
Íly szavakért, tettért haragudva szemelt ki az agg hős
sok barmot, de a többit a népnek elosztani adta,
méltó rész nélkül közülük haza senki se menjen.
Hát mi eként rendeztük mindezt, s isteneinknek
áldoztunk az egész városban: azok pedig aztán
harmadnap ránk törtek mind körmös paripákkal
számtalanul: köztük volt két ércingü Molíón,
akkor még gyermek, vad harchoz nem nagyon értő.
Van bizonyos város, Thrüoessza, halom tetejében,
messze az Alpheiosznál, szélén ősi Pülosznak:
ezt fogták körül ők, fel akarták dúlni egészen.
Ám mikor átértek mezején, hozzánk nagy Athéné
futva Olümposzról lecsapott, hogy vérteket öltsünk,
éj idején. Nem kelletlen gyűlt össze Pülosznak
népe; serényen szállt viadalra; de Néleusz engem
fegyvertől tiltott, s lovaim rejtette előlem;
járatlan vagyok én - így mondta - az ütközetekben:
s még így is kiemelkedtem lovasok serégéből,
bárha gyalog vívtam, mert így vitt harcba Athéné.
Van bizonyos Minüeiosz, a tengervízbe futó ár,
Áréné közelében, ahol megvártuk a hajnalt
mindnyájan lovagok, s oda áramlott a gyalogság.
Onnan egész csapatunk fegyverben, vért-övezetten
déli verőn ért át Alpheiosz szent folyamához.
Ott tiszteltük a fennkölt Zeuszt remek áldozatokkal
s Alpheioszt meg a büszke Poszeidónt barna bikával
és a bagolyszemü Pallasz Athénát gyönge üszővel,
végre pedig vacsorához láttunk mind, csapatonként;
és fegyverben, ahogy voltunk, nyugalomra ledőltünk
mind a folyó partján; de a harcoslelkü epívek
ott álltak körben, fel akarták dúlni a várost.
Csakhogy előbb elibük tűnt roppant dolga Arésznak:
mert, hogy a tündöklő napfény beragyogta a földet,
Zeuszhoz, Athénához könyörögtünk, s összerohantunk.
És mikor összecsapott a Pülosz-beli s éliszi nagy had,
hőst legelőbb én öltem - s elvittem paripáit -,
dárdavető Mulioszt: Augeiásznak veje volt ő,
mert első lányát, az aranyhaju szép Agamédét
bírta, ki mit csak a föld ad, minden gyógyfüvet ismert.
Őt, amikor rám tört, leütöttem az érckelevézzel:
porba rogyott a vitéz, én meg szekerére szökellve
törtem a harc elejére; s a harcoslelkü epívek
szétrebbentek, amint látták lezuhanni e férfit,
büszke lovas-vezetőt, ki csatákban a legderekabb volt.
Én meg, akár a sötét vihar, úgy törtem seregükre:
ötven hadszekeret foglaltam el, és tetejükről
két-két férfi zuhant le dzsidámtól, marta a földet.
És bizony ott ama két Moliónt is földre terítem,
hogyha a harc közepéből apjuk, a büszke Poszeidón,
őket meg nem menti gomolygó ködbe takarva.
Zeusz ekkor nagy erőt nyujtott a Pülosz-belieknek:
addig kergettük téres csatasíkon az ellent,
ölve a férfiakat, zsákmányul szedve a fegyvert,
míg lovon értünk el buzatermő Búpraszionhoz,
s Ólenié-szirthez meg a híres alészi halomhoz,
s onnan Athéné már seregünket visszaterelte.
Én az utolsó harcost itt hagytam, leterítve,
s újra Püloszba ügettek a hősök Búpraszionból,
s mind hálát adtak Zeusznak s Nesztórnak, a hősnek.
Íly bajnok voltam, ha ugyan voltam, lovagok közt;
ám Akhileusz maga élvezi csak, hogy mekkora nagy hős;
sokszor fog még sírni, tudom, ha kipusztul a népünk.
Drágám, téged is intett büszke Menoitiosz aznap,
Phthíából mikor Átreidész seregébe bocsátott.
Bent voltunk ketten, magam én, meg a fényes Odüsszeusz,
s mindent, mit mondott, halottunk jól a teremben.
Mert Péleusz gyönyörű házát is elértük utunkon,
míg termő nagy Akhaiában sereget toboroztunk:
Hősi Menoitiosz ott volt épp, bent leltük a házban,
s téged is és Akhileuszt is; az agg Péleusz lovag éppen
mennydörgő Zeusznak hamvasztott nagy bikacombot
elkeritett telkén, s a kezével arany poharából
fényes bort öntött lobogótüzü áldozatára.
Ketten a húst szeleteltétek, mi pedig kaputokban
ott termettünk: fölpattant ámulva Akhilleusz,
kézen fogva bevitt, kínált is hellyel azonnal,
és vendég-lakomával bőven, mint ahogy illik.
Majd, hogy evéssel-ivással már gyönyörünkre beteltünk,
én kezdtem meg a szót, és hívtalak útra magammal:
nagy volt kedvetek; ők sűrű intelmüket adták.
Hát az öreg Péleusz intette fiát, nagy Akhilleuszt,
hogy legyen első mindig, a többi fölé kimagasló;
s téged apád, Aktór fia, büszke Menoitiosz intett:
»Drága fiam, nálad főbbnemzetségü Akhilleusz,
ám te idősebb vagy, s ámbár ő sokkal erősebb,
józan okos szavakat mondj néki, te add a tanácsot,
adj neki bölcsen irányt, és ő majd hajlik a jóra.«
Ezt mondotta az agg, s te feledted; bárha talán még
nincs későn, hogy a hős Akhileuszt meggyőzd szavaiddal.
Hátha - ki tudja - megindítod szavaiddal a lelkét,
hogyha egy isten akarja; baráttól hasznos az intés.
És ha talán valamely jós-szótól tartana szíve,
mit tán anyja, az úrnő, Zeusztól vitt neki hírül,
hát legalább téged küldjön ki s a mürmidonoknak
népét, tán te deríthetsz még sugarat seregünkre.
Adja neked szép fegyvereit, hadd hordd a csatákban,
s néki ha néznek, még el is állnak a trószok a harctól,
s lélegzethez jutnak a bajnok akháj ivadékok,
kínjuk közt: hisz a föllélegzés kurta a harcban:
míg ti, pihenten, a megfáradtakat újra a várba
könnyeden űznétek sátrunktól, görbe hajónktól."

           Szólt; meg is indította a hős kebelében a lelket:
futva futott a hajókhoz, az Aiakidész Akhileuszhoz.
Ám hogy az isteni hős Odüszeusz bárkáihoz ért el
futva, ahol törvény és gyűlés tág tere tárult,
és hol az égilakók szentelt oltárai álltak,
szembekerült vele ott combján nyíllal sebesített
Eurüpülosz, fia Euaimónnak, az isteni bajnok:
sántán jött a csatából, folyt nyirkos veritéke
válláról s a fejéről, csurgott éjszinü vére
szörnyü sebéből, ám elméje azért a helyén volt.
Látta, meg is sajnálta Menoitiosz isteni sarja,
és zokogó hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

           "Jaj, nyomorult danaosz vezetők, ti szegény fejedelmek,
így kell hát távol szeretőktől s drága hazától
hájatokon hízlalnotok itt föl Trója kutyáit?
Ám szólj, isteni sarj, mondd meg nekem, Eurüpülosz hős,
föltartják-e a roppant Hektórt még az akhájok,
vagy kelevéze alatt egy szálig mind odavesznek?"

           Erre a jóeszü Eurüpülosz neki válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Patroklosz, már ezután az akhájnak
nem lesz támasza, mind elhullnak a barna hajóknál.
Hisz kik idáig a legderekabbak voltak, azok mind
megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe hajókon,
trójai kéz által: s amazok csak nőnek erőben.
Ám engem ments meg te, vezess el a görbe hajóhoz;
vágd ki a combomból e nyilat, s öblítsd ki sebemből
langyos vízzel a vért, és hintsd meg kellemes írral,
enyhítővel, amint - mondják - Akhileusz tanitott rá,
őt meg a legnemesebb kentaur, Kheirón tanitotta.
Mert hiszen orvosaink, Podaleiriosz és Makhaón is,
távol vannak, emez sebesülten fekszik a sátor
mélyén, és maga is kitünő orvosra szorul már,
az meg a trójaiak mezején küzd vészes Arésszal."

           Erre a büszke Menoitiadész neki válaszul így szólt:
"Hogy s mint lesz ezután? mitevő legyek, Eurüpülosz hős?
Én sietek, hírt vinni a hőslelkű Akhileusznak,
melyet rám Nesztór bízott, az akháj hadak őre;
csakhogy még így sem hagylak gyötrődni magadra."

           Szólt, átfogta derékon a nép-pásztort, s odavitte
sátra felé: odabent bikabőrt teritett le a szolga.
Erre lefektetvén kardjával vágta ki nyomban
combjából a hegyes nyílveszőt: és a sötét vért
mosta ki langy vízzel, keserű gyökeret helyezett rá,
enyhület-osztót, mit szétdörzsölt kézzel: a kínját
így szűntette: a seb hegesült, vérzése elállott.

TIZENKETTEDIK ÉNEK
A FAL MEGOSTROMLÁSA

           Így ápolta a hős Patroklosz sátra ölében
Eurüpüloszt, aki megsebesült; ők meg verekedtek,
argosziak s trószok, gomolyogva. S az árok ezentúl
nem védhette soká az akháj sereget, se a széles
bástya fölül, mit a gályák védelmére emeltek
és körülárkoltak: de nem adtak az égilakóknak
híres szép hekatombát, hogy védhesse hajóik
és a halom zsákmányt; s mivel istenek ellen emelték,
hosszu időn bizony az nem is állott sziklaszilárdan.
Míg Hektór még élt, és míg Akhileusz dühe tombolt,
és Priamosznak városa még dúlatlanul ott állt,
addig sértetlen magasult ez az argoszi nagy fal:
ám miután meghaltak a legjobb trójai hősök,
s argosziak közül is ki megélt, ki pedig lehanyatlott,
s tíz év ostrom után Priamosz nagy városa megdőlt,
és szeretett honi föld fele szálltak az argoszi gályák:
akkor már kieszelte Poszeidáón meg Apollón:
ezt a falat leverik, nekizúdítják a folyókat,
mindet, mely tengerbe rohan le az ídai csúcsról,
Rhészoszt, Heptaporoszt, Gréníkoszt s véle Karészoszt,
Aiszéposzt, Rhodioszt, meg az isteni ősi Szkamandroszt,
és Szimoeiszt, hol a pajzsok, a harc-sisakok sokasága
hullt a fövenybe s a félisten daliák seregestül:
torkolatát e folyóknak Apollón egybeterelte,
úgy zuditotta e falra kilenc napig, és szakadatlan
záporozott Zeusz, hogy mielőbb tengerbe taszítsa.
Föld rázója Poszeidón járt hármas szigonyával
élükön és - mit a harcos akhájok kínnal emeltek -
minden alap-követ és cölöpöt szétvert a habokkal:
szépvizü Hellészpontosz előtt símára söpörte
s újra fövennyel fedte be végig a parti vidéket,
szétrontván a falat, s a folyókat visszaterelte,
hol szép árjuk odáig folyt, medrüknek ölébe.

           Ezt voltak később végzendők büszke Poszeidón
és Phoibosz; de a harc most még lángolt a remekbe
épült fal mellett, recsegett a kövek rohamában
fönt a gerendázat; s az akhájt Zeusz ostora verte:
s így beszorultak a görbe hajók közibé seregestül,
féltek a rémületébresztő Hektór erejétől:
ő meg, akár azelőtt, dúlt köztük, mint sebes orkán.
Mint ha vadászifjak meg ebek közt közreszorítva
vadkan vergődik, vagy erős és zordon oroszlán,
ők meg bástya gyanánt elrendezkedve felállnak
szemben véle, kezükből sok kelevézt hajigálnak
rá, de az állatnak sose retten nagyszerü szíve,
és el nem menekül, bátorság hozza halálát:
erre meg arra forog, szaporán nekivág a soroknak,
és ahová odaront, hátrábbhúzódnak az ifjak:
így forgott Hektór, a tömegbe nyomulva; kiáltott
társainak, hogy az árkot ugorják át, de saját gyors
ménei sem merték megtenni: nyihogtak erősen
ott a magas parton s álltak, mert visszariadtak:
tág árok volt, nem lehetett átugrani rögtön,
sem könnyen, hisz kétoldalt buckák meredélye
védte, s a sánc tetején szúrós cölöpök sorakoztak,
melyeket ott az akháj sarjak vertek be a földbe,
jó nagyokat, sűrűn, védelmül a harcosok ellen.
Jókerekű szekeret húzó mén nem mehet ott át
egykönnyen, s a gyalog töpreng: vajon átjut-e rajta.
Púlüdamász, hős Hektór mellé állva ekép szólt:

           "Hektór s más vezetői a trósznak, a megsegitőknek,
esztelen űzzük az ároknak rohanó lovainkat:
szörnyü nehéz áthágni ezen, hegyezett cölöpöknek
nagy sora védi s az argosziak fala is közelünkben:
itt paripákkal nem lehet átkelnünk, se csatáznunk,
annyira szűk ez a hely, félek, hogy megsebesülnek.
Mert ha a fennendörgő Zeusz igazán el akarja
veszteni őket, s Trójánkat pártolja a harcban,
én bizony óhajtom, hogy ez itt essék meg azonnal,
Argosztól távol, név nélkül vesszenek el mind;
ámde ha megfordulnak s újból megfutamítnak
bárkáik mellől, s mi a mély árokba bukunk le,
azt hiszem, akkor hírmondó sem akad, ki mitőlünk
újra a várba kerül, menekülve az argosziaktól.
Rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjük:
tartsák itt fegyvernökeink lovainkat a sáncnál,
és mi gyalog, vértben-fegyverben, egész csapatunkkal
Hektor után menjünk: az akhájok vissza nem űznek,
hogyha reájuk már végvesztük hurka vetődik."

           Így szólt Púlüdamász, tetszett Hektórnak a bölcs szó:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre.
Többi vitéze se ménekkel gyűlt egybe körötte,
mind leszökellt, amikor meglátta az isteni Hektórt.
És ezután kocsisának mind úgy adta parancsát,
hogy szép rendben tartsa az ároknál paripáit:
ők maguk elrendezkedtek, csapatokra oszoltak,
öt csapatuk lett, s mind sietett vezetője nyomában.
Hektór s tisztanevű hős Púlüdamász csapatában
legtöbb s legderekabb harcos vágyott a leginkább
szétrontván a falat verekedni a görbe hajóknál;
Kebrionész is vélük volt, Hektór a szekérhez
őrül hitványabb harcost tett Kebrionésznál.
Más csapatot Parisz, Alkathoosz meg a bajnok Agénór,
harmadikat Helenosz vezetett deli Déiphobosszal,
két Priamosz-gyermek s vélük hős Ásziosz ott volt,
Ásziosz Hürtakidész, kit fényes nagy paripái
hoztak Ariszbéból oda, Szelléeisz vize mellől.
Ankhíszész fia állt élén negyedik csapatuknak,
Aineiász, a derék, s Anténór két fia véle,
Arkhelokhosz s Akamász, kitünők mindennemü harcban.
Szarpédón a remek segitőknek volt a vezére,
s Glaukoszt vette magához s harcias Aszteropaioszt:
mert úgy látta, hogy ők seregében a legderekabbak,
náluk csak maga volt kitünőbb valamennyi vitéz közt.
Most egymás mellé bikabőr-pajzzsal tömörülve,
törtek az argosziakra heves vággyal, s bizakodtak,
hogy nem tarthatnak ki, elesnek a barna hajóknál.

           Minden trójai hős, minden híres segitőtárs
tisztanevű hős Púlüdamásznak tette tanácsát;
Ásziosz Hürtakidész, a vezér, egyedül nem akarta
árok partján hagyni derék kocsisát s paripáit,
és velük együtt tört közelébe a fürge hajóknak,
balgán: sorsa nem az volt, hogy kikerülve a szörnyű
véget, örüljön a szép paripának, a harciszekérnek,
s vissza a széltől látogatott Trójába kerüljön:
gyűlölt végzete őt sokkal hamarabb betakarta,
dárdájától Deukalión-fia Ídomeneusznak.
Mert a hajók balszárnyának rontott, hol a síkról
tért be az argoszi nép paripákkal, hadszekerekkel;
arra terelte lovát, szekerét, s nem lelt a kapuknál
sem roppant védő zárat, sem zárt kapuszárnyat:
tártan a harcosok őrizték, háthogyha a harcból
visszafutó társat megmentenek ott a hajóknál.
Erre rohant a merész, paripáival; és az övéi
zajjal törtek utána, remélve: a bajnok akhájok
már ki se tarthatnak, de elesnek a barna hajóknál.
Balgatagok, hisz a két legjobb daliát a kapuknál
lelték, dárdavető-lapithák két vadszivü sarját,
egyik Peirithoosz fia volt, az erős Polüpoithész,
másik a vérszomjú Árésznak mása, Leonteusz:
ők a magas kapuszárnyak előtt őrt állani voltak,
mint a magaslombú tölgyfák a hegyek tetejében,
melyek nap-nap után állják a vihart meg az orkánt,
szertefutó roppant gyökerükkel a földbe fogózva:
ők is ekép bizakodva kezükben s hős-erejükben,
várták, hogy közeledjék Ásziosz, el nem inaltak.
S most szikkadt-bikabőr-pajzsuk magasan fölemelve
törtek a jólépült falnak haragos hadizajjal
bajnokok élén Ásziósz, Íamenosz meg Oresztész,
Ásziadész Adamász és Thón s velük Oinomaosz hős.
Ketten először a jólábvértes akháj daliákat
bent buzdították, hogy védjék mind a hajókat:
ám miután látták, hogy a trósz föliramlik a falra,
és danaosz daliák sora közt rohanó riadás kél,
nyomba kirontottak, s verekedtek a két kapuszárnynál,
mint két megdühödött vadkan, mely a rengeteg erdőn
várja a férfiak és a kutyák tömeges közeledtét,
majd rézsút kirohan, széttördeli körben a cserjést,
sok gyökeret kiszakít, hallik fogcsattogatása,
mígnem a rárepülő kelevéz elorozza a lelkét:
éppígy csattogatott emezek mellén is a páncél
szembe találtatván, mert nagy bátran tusakodtak,
bízva a bajtársakban fönt s a saját erejükben.
Míg amazok köveket hajigáltak a bástyatetőkről,
védve a sátrakat és magukat, meg a fürge hajókat:
mint amikor hópelyhek hullanak egyre a földre,
hogyha sötét felhők seregét gomolyítja a szélvész,
és a sokat-tápláló földre szakadnak a pelyhek:
így omlott a sürű lövedék az akháji kezekből
s trójaiakból is: sisakok meg domboru pajzsok
kongtak a roppant sziklakövek rohamában erősen.
Följajdult ekkor, combját csapkodta kezével
Ásziosz Hürtakidész, s bosszúsan ilyen szavakat szólt:

           "Zeusz atya, lám, a hazugságnak lettél te barátja,
az, nagyon is: mert már hittem, hogy a bajnok akhájok
nem tartják föl erőnk rohamát s győztes kezeinket:
s most ők, mint karcsú darazsak vagy méhek, amelyek
fészküket építették sziklás út közelében,
és üreges házuk nem hagyják el, de bevárnak
minden mézrablót, s harcolnak gyermekükért mind:
így, noha csak ketten, nem tágitanak kapujukból,
míg oda nem vesznek, vagy míg fogságba nem esnek."
Szólt, de szavára bizony nem hajlott Zeusz szive mégsem:
mert hiszen ő Hektórnak szánt diadalt a szivében.
Mások más kapunál verekedtek erős viadalban;
ámde nehéz nekem, istenként, mind sorra sorolnom:
mert az egész kőfal körül így lobogott föl a vad láng:
és az akhájok, bár búsan, védték a hajókat
kénytelenül: s búsult szívében mindegyik isten,
mind, ki az argosziak seregét pártolta a harcban.
Közben a hős lapithák dúltak rohamos viadalban:
Peirithoosz fia, hős Polüpoithész dobta a dárdát,
és Damaszoszt ércarcu sisakján verte keresztül:
föl nem fogta az érckelevézt az az ércsisak ekkor,
és koponyát roncsolt a gerely hegye, s egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.
Hősi Pülón és Ormenosz is meghalt keze által.
Antimakhosz sarját most Árész ága, Leonteusz,
Hippomakhoszt, öv alatt gerelyével verte keresztül.
Majd hüvelyéből éles kardját rántva ki, rátört
Antiphatészra először, a küzdők nagy tömegében,
és szemből sujtotta meg őt, s ez a földre hanyatthullt;
ennek utána Menónt s vele Íamenoszt meg Oresztészt,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.

           Míg ők holtakról csillámló vértet oroztak,
addig Púlüdamász s Hektór csapatában a legtöbb
s legderekabb ifjú sóvárgott már, hogy a bástyát
áttörhesse, s a bárkákat lángokba borítsa.
Egy kis időt a gödör mellett tanakodva pihentek,
mert madarat láttak, mikor épp átrontani vágytak,
fennsuhanó sast, mely csapatuk balról tovahagyta,
s körme között roppant véres kígyó tekerőzött,
élt, vonagolt és még kész volt a kemény viadalra:
mert a madár mellét, nyaka alját meg-megütötte,
visszafelé gyűrűzve; s az őt kínjában a földre
dobta megint, s a sereg közepébe zuhant le a kígyó,
míg a madár a szelek szárnyán víjjogva suhant el.
Megdermedtek a trószok, amint látták a középen
azt a szines kígyót, pajzsos Zeusz szörnyü csodáját.
S Púlüdamász, hős Hektór mellé állva, ekép szólt:

           "Hektór, engem ugyan mindig vagdalsz a tanácsban,
bár helyesen szólok: hiszen az nem is illik amúgy sem,
egyszerü harcosnak mást mondani, tenni a gyűlés
vagy csata közben, mint te: növelnie kell az erődet.
Mégis megmondom, mit látok a leghelyesebbnek.
Már az akháj ellen bárkákért vívni ne menjünk:
mert azt gondolom én, így lesz, ha a trójaiakhoz
jött igazán e madár, mikor épp átrontani vágytunk,
fennsuhanó sas, mely csapatunk balról tovahagyta,
s körme között roppant véres kígyó tekerőzött,
élve; de elhajitotta, nem ért vele fészke ölébe,
és nem tudta a zsákmánnyal fiait megetetni:
így mi, ha átrontunk is a bástyán, át a kapuknál,
szörnyü erővel; s meghátrálnak a bajnok akhájok,
vissza a bárkáktól már nem jöhetünk hadirendben:
hátrahagyunk sok trósz daliát, kit a bajnok akhájok
érccel döfnek agyon, míg védik a fürge hajókat.
Így ítélne a jós, akinek szive ért a csodákhoz
biztosan, és kinek intelmére figyelmez a nép is."

           Görbén fölfele nézve felelt sisakos deli Hektór:
"Púlüdamász, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal:
máskor tudsz ennél jobb terveket is kieszelni.
Hogyha pedig komolyan mondod s igazán e beszédet,
akkor az istenek elvették eszedet bizonyára:
lám, te feledtetnéd mennydörgő Zeusz akaratját,
mit nekem ő megigért, s bólintott rá a fejével?
Inkább azt akarod, hogy a nagyszárnyú madarakra
hallgassunk: hanem én madarakra sosem hederítek,
jobbra akár ha röpülnek a nap s hajnal fele szállva,
balra akár, hol a nap lehanyatlik a sűrü homályba.
Inkább nagy Zeusznak kívánjuk tenni tanácsát,
néki, az istenek és a halandók égi urának.
Egy csak a legderekabb jós-szó: harcolj a hazáért.
Mondd, mért is rettegsz te a harctól, vad viadaltól?
Hisz ha mi egy szálig mind elhullunk az akháji
bárkáknál, neked akkor sem kell félni haláltól:
mert a szived sose harcias és a csatát ki nem állja.
Ám ha a harctól húzódol, vagy mást is akarnál
elfordítani küzdelmünktől csalfa szavakkal,
rögtön a dárdámtól sujtatva veszíted a lelked."

           Így szólt, és vezetett, s a nyomába rohantak a társak
rémületes zajjal; mialatt villámszerető Zeusz
Ída hegyéről küldte alá viharát a szeleknek,
mely a hajókat porral szórta be, és az akhájok
lelkét csüggesztvén, Hektórt diadalra vezette:
bízva e jelben most s a saját erejükben a trószok,
megkísérelték áttörni az argoszi bástyát.
Tornyai ormát rombolták, párkányt leütöttek,
rúddal döngették a cölöpsort, melyet a bajnok
argosziak legelőbb vertek védelmül a földbe.
Rángatták ezeket s lesték, hogy a bástya omoljék;
közben azonban nem hátráltak az argosziak sem,
ám bikabőr pajzzsal védvén peremét a toronynak,
küldtek a pajzsok alól lövedéket a falra-törőkre.
És odafönt sürgött mindkét Aiász a toronyban,
adta parancsát, buzdította az argoszi népet:
volt, kit mézédes szóval, volt, kit szigorúval
korholt, látva, hogy az viadalmát elhanyagolja:

           "Kedveseim, kitünők, s harcban közepes daliák is,
s még aki gyengébb is, hisz a harcban amúgy sem egyenlő
minden férfiu; most mindünknek van feladatja:
látja saját szemetek bizonyára: ne fusson el innen
senki hajóinkhoz, Hektórnak hallva a hangját:
egymást buzdítsátok, előre rohanjatok egyre,
villámló nagy olümposzi Zeusz tán még meg is adja,
hogy kiszorítjuk az ellenséget, a várig elűzzük."

           Így harsogtak, akháj seregük serkentve csatára.
Mint ahogyan sűrű havazás zúdul le a földre,
téli napon, ha a földilakók számára a bölcs Zeusz
kezdi havát hullatni, fehér nyilait mutogatja,
s nyugtatván a szelet, havazik, mígnem beborítja
végig a hegységek tetejét, kiszökő magas ormot,
tarka mezőt, s a kövér szántókon az emberi munkát,
és beborítja az ősz tenger partját, kikötőit,
és csak a szembefutó hullám tarthatja fel útján,
mást mindent betakar Zeusz hulló hózivatarja:
így zuhogott mindkét oldalról sűrün a szikla,
trószra akhájtól és a hajító trójaiaktól
rá az akhájra: s a fal döngött széltébe szünetlen.
S tán ekkor sem tudja a trósz meg a nagyszerü Hektór
szétrombolni a bástyakaput s a reteszt, a hatalmast,
hogyha fiát, Szarpédónt bölcs Zeusz nem dühösíti
ekkor az argosziakra, miként tulkokra oroszlánt.
Ez feszitette előre azonnal a domboru pajzsot,
szép lemezes pajzsát (melyet remekelt a kovácsa
ércből, és sűrűn védett belevarrt bikabőrrel,
s körben arany sávokkal díszítette a szélét),
teste elé feszitette, a két kelevézt suhogatta,
s indult, mint a hegyekben nőtt vérszomjas oroszlán,
mely húst rég nem evett, és most ösztönzi a lelke,
hogy juhokért az erős aklok közepére berontson:
és ha juhok mellett pásztor-népekre talál is,
kik virrasztanak ott lándzsásan, fürge kutyákkal,
próbatevés nélkül nem hagyja el így sem az aklot:
ámde vagy elrabol egyet, ugorva, vagy ő sebesül meg
ott legelől a serény kézből kivetett kelevéztől:
isteni Szarpédónt így indította a lelke,
hogy bástyát hágjon, hogy szétrombolja a párkányt.
Hippolokhosz-sarj Glaukoszhoz szólt nyomban eképen:

           "Glaukosz, mondd, mi okért tisztelnek minket erősen
székkel meg hússal s borral telt jó poharakkal
otthon a szép Lükiában? Mért néz ránk az egész nép,
mint istenre? Miért oly nagy telkünk is a Xanthosz
partjainál, szőlőt és búzát termeni áldott?
Kell hát, hogy mi a legderekabb lükiébelieknek
élén járva rohanjunk most a tüzes viadalba;
hadd szólhassanak így sürü-vértes jó daliáink:
»Nem méltatlanul országolnak, lám, Lükiában
s méltán esznek zsíros húst e derék fejedelmek,
s nagyszerü édes bort, mert bátorságuk is első,
legderekabb lükiébeliek sora közt verekednek.«
Hisz, bajtárs, ha talán e csatából megmenekülve
már örökéletüek lennénk s örökifjak is egyben,
én se rohannék így a legelső sorba csatázni,
és téged se tüzelnélek híres viadalra:
ám miután a halálnak végzete számtalan úgyis,
és a halandó tőlük nem tud megmenekülni,
induljunk: diadalt vagy nyujtani, vagy learatni."

           Szólt; s Glaukosz meg nem fordult, hajlott a szavára.
S ketten ekép Lükié nagy népét harcba vezették.
Megborzadt ettől Peteósz fia, büszke Menesztheusz:
mert hisz az ő bástyája felé vittek veszedelmet.
Körbetekintett hát az akháj tornyok fele, lát-e
harci vezért, aki társaitól a veszélyt tovaűzi:
s látta a két Aiászt, kik a harccal jól sose laknak,
állva, közelben meg Teukroszt, aki sátra felől jött
épp az imént; de kiáltással nem tudta elérni;
mert nagy volt a zsivaj, magas égig szállt föl a lárma
dárda-ütött pajzsokról és tarajos sisakokról
és a kapukról: mert mind zárt volt, és a vitézek
körbeözönlötték, be akartak törni erővel.
Aiászhoz küldötte Thoótész hírnököt ekkor:

           "Rajta, Thoótész, isteni hős, fuss, hívd ide Aiászt,
mindkettőt inkább: legjobb ez lenne valóban,
mert iszonyú sebesen közeleg meredek veszedelmünk:
errefelé törnek Lükié vezető daliái,
kik mindig kitünőek voltak a vad viadalban;
ámde ha ott is van munkájuk, harci tusájuk,
hát legalább Telamóniosz Aiász jőjjön, a bátor,
és vele Teukrosz, a hős, aki oly jól ért a nyilakhoz."

           Szólt; hallotta szavát és nem halogatta a hírnök,
futva futott el a vértes akháj seregek fala mentén,
és odaérve a két Aiászhoz, azonnal ekép szólt:

           "Aiászok, vezetői az ércinges danaóknak,
Zeusz-táplált Peteósz kedves fia hív segitőül,
hogy munkájában vegyetek részt most vele kissé:
s inkább mindketten: legjobb ez lenne valóban,
mert iszonyú sebesen közeleg meredek veszedelmünk:
arrafelé törnek Lükié vezető daliái,
kik mindig kitünőek voltak a vad viadalban;
ámde ha itt is van munkátok, harci tusátok,
hát legalább Telamóniosz Aiász menjen, a bátor,
és vele Teukrosz, a hős, aki oly jól ért a nyilakhoz."

           Mondta; nem is volt rest a magas Telamóniosz Aiász,
s Oiliadészhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:

           "Aiász, itt ketten, te magad s az erős Lükomédész,
álljatok és buzdítsátok hős harcra a népet:
én magam arra megyek, s nekivágok a vad viadalnak,
visszajövök rögtön, miután rajtuk segitettem."

           Így szólván, odament nyomban Telamóniosz Aiász,
és vele együtt ment Teukrosz, testvére atyáról;
s vélük Pandíón, Teukrosznak görbe nyilával.
Hát hogy a büszke Menesztheusz bástyájához elértek,
benti terére kerülve szorongó népre találtak:
mint a sötét vihar, úgy özönöltek a bástyafokokra
nagy Lükié daliás fejedelmei és vezetői:
szemberohanva megütköztek, sivitó hadizaj kélt.
És legelőbb Telamóniosz Aiász ölt meg egy embert,
Szarpédón társát, nagylelkű bajnok Epiklészt,
rá éles sziklát hajitott, mely bévül a bástyán
kőhalmon feküdött: mai ember meg nem emelné
könnyen, még a nagyon viruló erejű fiatal sem,
két kézzel se, de ő fölkapva aláhajitotta:
és szétzúzta a négyormú sisakot meg a csontját
végig egész koponyájának; lebukott az a falról
búvárként, és csontjaiból hős lelke kiröppent.
Teukrosz meg Glaukoszt, deli sarját Hippolokhosznak
nyíllal verte keresztül, amint hágott föl a falra:
látva csupasz karját, s így megszűntette a harcát.
Glaukosz titkon osont el a faltól: egy se legyen, ki
őt sebesülten látva dicsekszik az argosziak közt.
Glaukosz távoztán Szarpédón bánata ébredt,
rögtön amint meglátta, de harcát mégse feledte:
Alkmáónt, Thesztór sarját gerelyezte keresztül,
s Alkmáón a kirántott dárda nyomába lepuffant
arccal a földre, körötte rezes szép vértje csörömpölt.
Szarpédón izmos kézzel megfogta a párkányt,
elrántotta, s a párkányzat leszakadt: afölött meg
védetlen fal nyílt, soknak tárt szélesen ösvényt.
Rátámadt Aiász s vele Teukrosz is, ez nyilazott rá
s melle körül ragyogó szíját sértette a nyíllal
roppant pajzsának; de a bajt Zeusz félreterelte
sarjától, nehogy ott haljon meg a görbe hajóknál.
Aiász meg nekirontva döfött paizsába: keresztül
nem tört, ám rohamát megrendítette a hősnek.
Kissé visszavonult ez a párkánytól, de egészen
nem hátrált meg, mert még volt diadalra reménye.
Megfordult, s a vitéz lükiébeliekhez ekép szólt:

           "Hős lükiébeliek, mért lankad harcierőtök?
Bárha erős vagyok is, nem könnyű puszta magamnak
bástyát törni s utat megnyitni a görbe hajókhoz:
jertek hát vélem: többtől jobb munka telik ki."

           Így szólt; s ők félvén a király nagyhangu szavától,
jóval erősebben törtek körülötte a harcba.
Bent meg az argosziak tömörítették hadirendjük,
mert látták, míly nagy feladat vár rájuk e harcban.
Nem tudták a derék lükiébeliek sem a védők
bástyafalát áttörni s utat bárkák fele nyitni,
s nem tudták dárdás danaók sem a falratörőket
visszataszítani már, miután egyszer behatoltak.
Ám, mint mesgye körül ha perel két férfi erősen,
kint a közös szántón, mértéket tartva kezében,
és a kicsiny földön jogokért cívódik a kettő:
így ezeket csak a védfal választotta el, és ők
védfalon át verték egymás mellén a hatalmas
szépkörü sok bikabőrpajzsot s repeső kicsi tárcsát.
Ekkor az érc irgalmatlan sokakat sebesített,
kik megfordultak, s csupaszon tárult fel a hátuk
harc közben, mást meg pajzsán át vert le a lándzsa.
Tornyok s párkányok mindenfele áztak a vérben,
melyet akháj daliák ontottak s trójai hősök.
S nem futamíthatták meg az argoszi hősöket így sem:
álltak, mint ha a mérlegjét a magasba fonónő
tartja, derék asszony, súlyt s gyapjat elosztva egyenlőn,
bárha silány bért kap, fiait hogy tudja etetni:
köztük is íly egyenlőn állt mérlegje a harcnak,
mígnem végül Zeusz Hektórnak, a Príamidésznak
adta a főbb diadalt, ki először ugort be a bástyán.
S messzeható hangon rikkantott trósz seregére:

           "Rajta, lovas trószok, törjétek szét az akhájok
bástyafalát, s pusztítsátok bárkáik a tűzzel."

           Szólt buzdítva; s azok hallották mind a fülükkel,
és az erődre rohantak azonnal sűrü csapatban,
s mellvédet másztak, hegyes ércet tartva kezükben.
Hektór megragadott egy nagy sziklát, mely előtte
állt a kapuknak, alul vaskos volt, fönt pedig éles;
ezt a küszöbről egykönnyen fölemelni szekérre
mostani földi halandók közt még két nagyon izmos
férfi se tudná: s ő könnyen csóválta magában:
mert könnyűvé tette a csalfa Kronosz fia néki.
Mint ahogyan fél kézzel is elviszi könnyen a kosnak
nyírt gyapját a juhász, s a teher súlyát alig érzi:
így hurcolta e sziklát most Hektór a rudakhoz,
melyek a két roppant kapuszárnyat támasztották,
és az erős kapu belső részén két retesz is volt,
mely egymásra feszült, s egy szeg szoritotta a zárat.
Jó közelébe kerülve megállt, s közepébe csapott be,
lábát jól terpesztve: ne légyen gyönge a sujtás:
és mindkét sarkot széttörte: behullt a nehéz kő,
rettentőt reccsent az egész kapu, zárai törtek,
és mindenfele szétröpködtek a deszkadarabkák,
mert az a kő bezuhant. S beszökellt ragyogó deli Hektór,
arca akárcsak a száguldó éj, teste a rémes
páncélban ragyogott, mely végig fedte, kezében
lándzsákkal; nem akadt, aki föltarthassa az útján,
hogyha csak isten nem; berohant, lobogott szeme fénye.
S visszafelé fordult, sürgette a trósz daliákat,
rontsanak át a falon: tették is mind a parancsát:
nyomban özönlöttek; voltak, kik a bástyatetőn át,
mások a tárt kapukon: s az akhájok szertefutottak
görbe hajóikhoz: riadalmas nagy hadizaj kélt.

TIZENHARMADIK ÉNEK
HARC A HAJÓKNÁL

           Zeusz miután Hektórt s népét a hajók fele vitte,
ott is hagyta a fáradalom s örökös hadivész közt;
ő maga meg ragyogó szemeit másmerre vetette,
messze lovas thrákok tájékát vette szemügyre,
harcos műsz népét s tejivó jó kancafejőkét
és az igazszívű abiosz népnek mezejét is;
Trója felé már nem fordult ragyogó szeme többé:
mert nem hitte szivében, hogy valamely örök isten
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak.

           Csakhogy a Földrázó sem ügyelt húnyt szemmel a harcra,
ott ült ő ugyanis, bámulta a harc viadalmát,
thrák Szamosz orma fölött, erdős hegy legtetejében,
mert oda föl jól ellátszott az egész magas Ída
és Priamosznak városa és az akháj hadigályák.
Tengerből jövet ott ült, s szánta az argoszi népet,
bánta, hogy őket a trósz öli, szörnyen Zeuszra-dühödten.
Indult is hamarost kiszökellő bérci tetőről,
gyors lábbal sietett: megrendült bérc, orom, erdő
elnemenyésző lába alatt a haláltalan úrnak.
Hármat lépett csak, negyedikre elérte a célját,
Aigait: ott épült híres palotája a víznek
mélyén, fényes arany, szikrázik s el nem enyészik.
Érckörmű lovait miután, odaérve, befogta,
két gyorsröptű lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép arany ostort, majd föllépett hadszekerére;
s elhajtott a habon: szökdelltek a tengeri szörnyek
vígan az útja nyomán, mert ráismertek urukra;
és örömében a víz kettévált: szálltak a mének;
s meg sem nedvesedett odalent érctengelye közben:
oly suhanó paripák vitték az akháji hajókhoz.

           Tágterü barlang van habok alján, mélyen a vízben
közte az imbroszi szirteknek s Tenedosz szigetének:
itt lovait fékezte a föld rázója Poszeidón,
fogta ki őket, s ambrosziát szórt nyomban elébük
abrakul, és az arany béklyót lábukra vetette;
nemszakadót, hogy a két paripát ottfogja, amígcsak
vissza nem ér az uruk; s az akháj tábor fele indult.

           Közben a trójaiak, mint tűzláng vagy sebes orkán,
Hektór Príamidészt makacsul vágyódva követték,
zúgva-rikoltva nagyon: hitték, hogy az argoszi gályát
mind beveszik, s meg is ölnek minden legderekabbat.
Csakhogy a föld-övező, földrázó büszke Poszeidón
jött ki a tengerből, s bíztatta az argoszi népet,
Kalkhászéhoz volt érc-hangja s alakja hasonló;
és az amúgy is igyekvő két Aiászhoz ekép szólt:

           "Aiászok, megmentitek úgy az akháj hadinépet,
hogyha a harcra ügyeltek s nem rémült szaladásra.
Más részen sose tartok a trójaiak diadalmas
karjától - noha áthágtak csapatostul a bástyán -
mert föltartja a jólábvértes akháj sereg őket;
itt félek szörnyen, hogy még valamely baj is érhet,
itt, hol az őrjöngő Hektór viszi harcba csapatját
mint tűzláng, s hogy a nagy Zeusznak fia, hirdeti fennen.
Bárcsak most valamely isten vetné szivetekbe,
hogy helyetek jól álljátok, buzdítva a többit:
így el is űznétek Hektórt - bármennyire ádáz -
fürge hajóinktól, ha akár az Olümposzi hajtja."

           Mondta a föld-övező Földrázó, s bottal e kettőt
megsuhogatva el is töltötte hatalmas erővel,
és fürgévé tette a lábukat és kezüket fönt.
Ő maga szállani kélt, valamint gyors szárnyon a sólyom,
mely meredek roppant szikláról kél a magasba
és egy más madarat kergetni a róna fölé száll:
így surrant tova tőlük a föld rázója, Poszeidón.
Oileusz-sarj Aiász ismert rá köztük először,
s Aiászhoz, Telamón sarjához azonnal ekép szólt:

           "Aiász, lám, valamely nagy olümposzi isten a jósnak
képében küld minket a gályákhoz verekedni:
mert bizony ez nem Kalkhász volt, a madárfigyelő jós:
láttam a lába hogyan libbent, amikor tovasurrant,
és föl is ismertem: könnyű meglátni, ki isten.
Már ezután nékem kedves kebelemben a lelkem
jobban vágyakozik verekedni a vérviadalban,
s fent a kezem, lent meg lábam sóvárog a harcra."

           Válaszul erre eképen szólt Telamóniosz Aiász:
"Dárdafogó győztes kezem énnekem is verekedni
vágyik, erőm felgyúlt, s lent mindkét lábam előre
rontana: egymagam is kész volnék már tusakodni
Hektórral szemben, ki olyan nagyon éhes a harcra."

           Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek,
vígan a vágytól, mit lelkükbe vetett be az isten.
Közben a Föld-övező fölverte a többi akhájt is,
kik szivüket, gyors gályáknál, hátrább, üditették.
Már szörnyen kimerültek, minden tagjuk elernyedt,
s fájdalom ébredt lelkükben, látván, hogy a roppant
bástyafalat már áthágták csapatostul a trószok:
látták ezt, s a szemöldjük alól csordult ki a könnyük;
nem hitték, hogy még menekülnek, s íme Poszeidón
jött közibük, s könnyen fölrázta erős hadirendjük.
Teukroszt s Léítoszt buzdítani ment legelőször,
s Péneleósz hőst, véle Thoászt is, Déipüroszt is,
Mérionészt s vele Antilokhoszt, értőit a hadnak:
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

           "Szégyen ez, argosziak, vártam bizony, ifju legények,
hogy ti hajóinkat megmentitek, úgy verekesztek:
ám ha elálltok a harcoktól, vészes viadaltól,
itt van már az a nap, melyen leigáznak a trószok.
Jaj, roppant és szörnyü csodát látok szemeimmel,
melyről azt hittem, sohasem megy teljesedésbe:
trójaiak törnek bárkánkra, kik ennek előtte
félénken szaladó szarvasnak másai voltak,
mely a sakál, párduc, farkas lakomája az erdőn,
tétova bolyg s menekül, mert nem született viadalra:
így eme trójaiak, karját s erejét az akhájnak
szemtől-szembe bevárni bizony csöppet sem akarták.
S távol a várostól vívnak ma, a görbe hajóknál,
mert hitvány a vezér, s nem gondol a harccal a népe,
mind haragusznak rá: nem akarják védeni véle
fürge hajóinkat s inkább közelükben elesnek.
Ámde ha biztos is az már, hogy vétket követett el
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,
mert úgy megsértette a gyorsrohanásu Akhilleuszt,
nékünk nem szabad akkor sem húzódni a harctól:
gyors orvoslás kell: derekak szive gyógyul amúgy is.
Nem szép ám, ha ti így vonakodtok a vad viadaltól,
mert hisz a legjobbak vagytok seregünkben. Olyannal
nem civakodnám én, aki gyáva, ki küzdeni nem mer:
ámde tirátok a szívem fölgerjedve haragszik.
Jaj, ti puhák, iszonyúbb bajt hoztok még a fejünkre
ezzel a restséggel: keljen szivetekben a szégyen,
és a gyalázattól féljen ki-ki: szörnyü viszály kélt.
Harcban-erőshangú hős Hektór már a hajóknál
harcol nagy hevesen: szétzúzta kapunk reteszestül."

           Így sarkallta a Föld-övező az akháj daliákat:
s fölsorakoztak a két Aiász körül ekkor a sűrű
hadrendek; sose gáncsolná odaszállva e rendet
még maga Árész sem, sem a harc keltője, Athéné:
válogatott daliák vártak Hektórra s a trószra,
dárda a dárdához, pajzs ért meredezve a pajzshoz,
pajzs pajzsot, sisak ért sisakot, hős férfiu férfit:
sok ragyogógombú forgós sisak összecsapódott,
míg bólintottak: mivel ennyire sűrüen álltak:
izmos markukban kelevézeik összeverődtek,
ők meg előre tekintettek, sóváran a harcra.
Csakhogy a trósz támadt szaporán, vezetett deli Hektór,
szembe szökellt, mint szikláról perdül le nehéz kő,
melyet a szirtszélről a megáradt víz sodorint le,
mert a galád szirtnek gyökerét dagadása kimossa;
felszökken, leröpül; megdördül alatta az erdő;
fut szívós-szakadatlan, amíg le nem ér a mezőre,
ott azután már nem gördül, bárhogy nekilendült:
úgy Hektór - eddig fenyegetve mutatta, hogy áttör
könnyen a partig, a sátrakig és az akháji hajókig,
ölve a harcosokat: de elérve tömött soraikhoz,
bennük igen megakadt: az akháj fiak ott vele szemben
kardokkal s kettős kelevézekkel kaszaboltak,
s visszataszították: Hektór hátrált meginogva,
s messzeható hangon rikkantott trósz seregére:

           "Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
tartsatok itt ki: soká az akháj nem tart föl amúgy sem
engem, akárhogyan is tornyozza erős hadirendjét:
fut még lándzsámtól, hiszem én, ha a harcra valóban
Hérének dörgő ura küld, az a legmagasabb Zeusz."

           Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Déiphobosz, Priamosz fia tört most köztük előre
büszkén, s míg a kerek pajzsot tartotta előre,
könnyű lábbal járt, így lépdelt pajzsfedezetten:
Mérionész meg rá célzott ragyogó kelevézzel
és hajitott, célt nem vétett, mert domboru pajzsát
érte, azonban a pajzs bikabőrét át nem ütötte,
sokkal előbb eltört kelevéz-nyaka; Déiphobosz meg
messzire nyujtva a bőrpajzsot, remegett szive mélyén
harcos Mérionész gerelyétől; s Mérionész hős
vissza, a népe közé hátrált már, szörnyü haraggal
két okból: diadalma veszett, kelevéze is eltört;
útnak eredt sátrak mentén s az akháji hajóknál,
sátrában-maradott nagy lándzsát hozni magával.

           S mások vívtak mind, kinemoltódó hadizaj kélt.
Elsőnek Telamón fia Teukrosz szúrt le egy embert,
lándzsás Imbriosz ez, kinek apja a soklovu Mentór;
Pédaioszban volt, mielőtt az akháj sereg eljött,
háza, s az asszonya Médeszikaszté volt, Priamosznak
fattyu-leánya: s amint az akháji hajók odaértek,
ő ment Ílionába, honába, kitűnni a trósz közt;
s élt Priamosz mellett, ki becsülte, akár a szülöttét.
S most Teukrosz fültőben ütötte a hosszu gerellyel
és a gerelyt rántotta ki: s ő mint kőris esett le,
messzirelátszó nagy hegyorom magasán mely az érctől
elvágatva lehull, gyöngéd lombját veri földhöz:
így lezuhant: rézzel-kirakott szép vértje csörömpölt.
Teukrosz rárontott, le akarta cibálni a vértjét;
csakhogy e rárohanót Hektór megdobta gerellyel:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát,
bár csak alig: s így Aktorión Kteatosz fiusarját,
Amphimakhoszt, a csatába igyekvőt, érte a mellén:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Hektór nékiszökellt, a halántékára simúló
harc-sisakot leragadni a hősszivü Amphimakhoszról:
csakhogy a holtra-törő Hektórt megdobta gerellyel
Aiász: mégsem ütött testén sebet, azt betakarta
végig a szörnyű érc, csak a pajzs közepébe vetődött,
s megtaszitotta a lándzsa erősen: visszahuzódott
Hektór; míg az akhájok a két tetemet kiragadták.
Amphimakhoszt az athéni vezérek, büszke Menesztheusz
és Sztikhiosz, vitték az athéni sereg közepére;
Imbrioszért meg a két Aiász ment harcra dühödten:
mint élesfogu ebfalkától két nagy oroszlán
hogyha rabol kecskét, s viszi által a sűrü bozóton,
és a pofájában magasan föltartja a földtől:
így tartotta a két vértes hős őt a magasba,
vértjét elvették, s a fejét szépívü nyakáról
- Amphimakhosz hősért - Oileusz fiusarja levágta:
s megpörgetve, miként labdát, a tömegbe vetette,
az meg Hektór lába elé pottyant le a porba.

           Most azután szívből gyúlt szörnyü haragra Poszeidón,
rémületes harcban hullott unokája halálán:
útnak eredt sátrak mentén s az akháji hajóknál,
hogy danaoszt buzdítson, bajt készítsen a trósznak.
Ídomeneusz, a dicsődárdás bukkant elibé most,
jött bajtársától, aki épp most tért meg a harcból,
mert térdhajlásán sebesült meg fenthegyü érctől;
társai hozták, Ídomeneusz meg az orvosolókra
bízta, s a sátorból sietett ki: a harcban akart még
vívni; s a nagy Földrázó szólt most Ídomeneuszhoz,
hangja olyan volt, mint Andraimón-sarja Thoászé,
Pleurónban s az egész meredek Kalüdónban az aitol
nép ura volt ez, s úgy tisztelték, mint csak egy istent:

           "Ídomeneusz, hova szállt, te tanácsos a krétaiak közt,
eskünk, mellyel a trószt az akháji fiak fenyegették?"

           Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Vétkes nincs ma, Thoász, ebben, legalábbis eképen
gondolom én: hisz mind jól értjük a harc viadalmát:
senki szivét nem nyomja a félsz, és nincs, ki tunyául
visszahuzódna a vad harctól: csakhogy bizonyára
így lesz végül is ez kedves nagyerős Kroniónnak,
hír nélkül vesznünk Argosztól távol, e földön.
Mégis, hisz te, Thoász, mindig jól álltad a harcot,
s mást is sürgettél, amikor láttad, hogy elernyed,
most se maradj hátrább, buzdítsad a bajnokokat mind."

           Válaszul így szólt erre a föld rázója Poszeidón:
"Ídomeneusz, soha Trója alól hazatérni ne tudjon,
és játékszerül essen e földön ebeknek elébe,
az, ki ma önként visszavonul, csüggedt a csatára.
Rajta, ragadj fegyvert és jőjj: közösen törekedjünk
erre hamar: s noha csak ketten, használni tudunk még.
Egyesitett erejükkel még gyöngék is erősek:
és mi erős daliákkal is állnók mindig a harcot."

           Mondta, s a küzdők közt tovalépdelt újra az isten;
Ídomeneusz meg amint jólvert sátrába elért már,
szép páncélt öltött, s vett két kelevézt a kezébe:
s futva futott, valamint villám, mit Zeusz a kezével
megmarkolva cikáztat a fényes olümposzi csúcson,
földi halandóknak jelként, nagymessze sugárzón:
így villant meg az érc kebelén a futó daliának.
Jó fegyvernöke, Mérionész itt jött vele szembe,
még nem messze a sátortól, ment érckelevézért;
hozzá Ídomeneusz hadi-bátorsága ekép szólt:

           "Mérionész, kedvenc társam, gyors sarja Molosznak,
mért jössz így odahagyva a harcot, a harc riadalmát?
Megsebesültél tán, kelevéz hegye gyötri a tested?
Vagy valamely hírrel jössz hozzám? Hát hiszen én sem
áhitozom sátramba megülni, de harcba vegyülni."

           Erre a jóeszü Mérionész neki válaszul így szólt:
"Ídomeneusz, vezetője a vértes krétaiaknak,
jöttem, hátha maradt kelevéz számomra a sátrad
mélyén, mert az enyém eltört, mit hordtam a harcban,
dölyfös Déiphobosz pajzsába mikor belevertem."

           Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Lándzsát lelsz, ha akarsz, huszat úgy, mint egyet, a sátram
mélyében, ragyogó falnál, csupa trójai lándzsát,
mind a megöltektől szedtem: mert hisz sose szoktam
távolból verekedni az ellenséggel a harcban.
Éppenezért van elég gerelyem, sok domboru pajzsom,
sok sisakom, sugaras-tündöklő sok hadivértem."

           Erre a jóeszü Mérionész neki válaszul így szólt:
"Van nekem is sátram mélyén, van barna hajómon
trójai zsákmány sok, csak nincs a kezemnek ügyében:
mert én sem feledem soha, tudd meg, harci-erőmet,
férfidicsőítő viadalban örökkön az elsők
hadsora közt állok, valahányszor a harci viszály kél.
Más ércinges akháj tán meg sem lát a csatában,
ámde te jól kell hogy lássad minden viadalmam."

           Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Harcierényedet ismerem én, minek emlegeted hát?
Mert ha a gályáknál mi legelsők lesbe szedetnénk
(melyben legjobban megtetszik az ember erénye,
hisz kitünik könnyen, ki a nyámnyila és ki a bátor:
annak a bőrén egymást kergetik egyre a színek,
lelke se tud rekeszizmában megférni nyugodtan,
változtatja helyét, meggörnyed, váltja a lábát,
és nagyokat dobban kebelében a szíve, halálra
várakozón, foga is koccan hangos vacogással;
bezzeg a bátor nem vált színt szörnyű remegéssel,
ám ha a többi vitéz sora közt már lesbe feküdt ki,
vágyva eseng mielőbb vészes viadalba vegyülni),
hát sem erőd, se kezed szégyent nem hozna reád ott.
Mert ha meg is sebesülsz, míg fáradozol, vagy ütés ér,
nem nyakszirtedet éri a nyíl, nem hátad a lándzsa,
csak kebeled veri át szemből, vagy a gyomrod, amíg te
bátran előre rohansz az elsősorok ütközetében.
Ej, de mit is fecsegünk, mint gyermekek íly sokat erről,
és mit vesztegelünk, még megkorholnak erősen:
menj csak a sátorhoz, s abból kitünő kelevézt hozz."

           Szólt; mire Mérionész, ki a gyors Árésszal egyenlő,
sebten a sátorból kiragadta az érchegyü dárdát,
s Ídomeneusznak utána rohant, sóváran a harcra.
Mint ha az emberölő Árész száguld a csatába,
és Riadás, kedves fia, jár a nyomában, a bátor,
szörnyüerős, ki az állhatatost is visszariasztja;
thrák földön felövezkedvén, ephürébeliekre
rontanak ők, vagy a büszkeszivű phlegüébeliekre,
mindkettő könyörög nekik, ám egy nyer diadalt csak:
így szállt Mérionész s vele Ídomeneusz, a vitézek
két vezetője csatába, sugárzó érc övezetten.
Ekkor Mérionész szólalt meg köztük először:

           "Deukalión fia, mondd, hol akarsz viadalba vegyülni?
Jobbszárnyán a seregnek, vagy közepén, vagy egészen
balszárnyán? Mivel azt hiszem, oly hely nincs, hol a
harcnak
ennyire híjával volnának a fürtös akhájok."

           Krétaiak feje Ídomeneusz neki válaszul így szólt:
"Ott a középső gályáknál védő kerül úgyis,
ott van a két Aiász, meg Teukrosz, minden akháj közt
legderekabb nyilazó, ki az álló harcra se hitvány;
éppen eléggé visszavetik; noha vágyik a harcra,
Hektór Príamidészt, bármennyire szörnyü erős is.
Mert meredek lesz néki, akárhogy akar verekedni,
győznie győzhetlen kezükön, megtörni erőik,
és a hajóik fölperzselni, hacsak maga nagy Zeusz
nem röppent lobogó fáklyát sok fürge hajónkra.
Ember elől sose tér ki a nagy Telamóniosz Aiász,
hogyha halandó s Démétér termése az étke,
s megsebesülhet az érctől, vagy nagy sziklakövektől;
hisz még férfitörő Akhileusztól sem hátrálna
kézitusában, bár lábbal vele senki se verseng.
Jőjj, térjünk csak a balszárnyhoz, hadd lássuk azonnal,
harcidicsőséget mi adunk, vagy más ad-e nékünk."

           Szólt; mire Mérionész, ki a gyors Árésszal egyenlő,
útnak eredt, s el is értek a hős-kijelölte csapathoz.
Hát mikor Ídomeneuszt meglátták láng-erejében,
őt, meg a fegyveresét faragott szép fegyvereikkel,
egymást szólítgatva nyomultak mind közelébe:
és a hajók tatjánál összecsapó viadal kélt.
Mint süvitő szelek űzte sebes viharok kavarognak
aznap, hogy mindenhol legtöbb por van az úton,
és közösen roppant porfelhőt vernek az égig:
így kavarult most egybe az ő harcuk, s a szivükben
kívánták egymást hegyes érccel szétkaszabolni.
Emberemésztő harc tombolt meredezve hatalmas
húshasitó gerelyek seregével; s már a szemeknek
fényét lopta az érc-ragyogás sugaras sisakokról,
most-kicsiszolt vértekről, tündöklő paizsokról,
melyek mind egymásba rohantak: szikla a szíve,
ezt a csatát aki látva örül s nem csügged a vészben.

           Íme Kronosz nagyerős két gyermeke kétfele gondol
s gyászos kínokat így készít hősök seregének.
Zeusz Hektórnak akart győzelmet, a trójaiaknak,
hírre emelve a gyors Akhileuszt, nem akarta azonban,
hogy pusztuljon a teljes akháj nép Ílion alján,
csak Thetisz és fia tiszteletét kívánta, a hősét;
argosziak seregét meg serkentette Poszeidón,
titkon az ősz hullámok alól felszállva közéjük,
bánta, hogy őket a trósz öli, szörnyen Zeuszra-dühödten.
Egy volt származatuk nékik, születésük is egy volt,
csakhogy Zeusz hamarabb született, s a tudása nagyobb volt;
hát nyíltan nem merte segíteni őket a másik:
férfiu képében titkon bíztatta csapatjuk.
Ők az egyenlő harc kötelét, bősz háboruságét,
erre meg arra feszítve fölébük, ekép huzigálták:
s nem bomlott-szakadott, csak a térdét oldta sokaknak.

           Ott, noha őszhaju volt félig, danaók vezetője
Ídomeneusz, rátört, riadalmat keltve, a trószra:
Othrüoneuszt gyilkolta le most, a kabészoszi harcost,
ez csak nemrég jött el a harc hírére a várba,
és Priamosz legszebb lányát megkérte, ajándék
nélkül, Kasszandrát: de igen nagy tetteket ígért,
Trója alól az akháj fiakat hogy elűzi erővel.
Néki az agg Priamosz bólintott, szentül igérte,
hogy megkapja a lányt, s ő harcolt, bízva a szóban.
Ídomeneusz most rá célzott ragyogó kelevézzel,
és átverte a hetykén lépőt, rajta az érc-vért
nem használt, a gerely közepébe hatolt a hasának:
döngve zuhant le, a másik meg dicsekedve kiáltott:

           "Othrüoneusz, mindenki fölött dícsérlek erősen,
hogyha beváltod végre valóban, amit megigértél
Dardanidész Priamosznak, amért neked adja leányát.
Ejnye, igérnénk néked ilyent mi is, és meg is adnók;
Átreidész legszebb lányát adnók feleségül,
Argoszból hoznók ide: vedd el, hogyha te vélünk
jólakosú Troié várát földúlod egészen.
Hát gyere csak, hogy az egyességet a fürge hajóknál
megkössük: sose tarts fösvényszivü házasitóknak."

           Szólt s lábnál fogvást vonszolta a vad viadal közt
Ídomeneusz. Hanem Ásziosz ott terem óvni, gyalog csak,
két paripája előtt, mely vállát fújta szünetlen,
fegyvernök-szekerész fékén, maga meg szive mélyén
Ídomeneuszt kívánta ledöfni, de az megelőzte:
álla alá gerelyét torkába ütötte be mélyen:
eldőlt, mint ahogyan tölgy dől, vagy nyárfa a földre,
vagy nagy karcsu fenyő, melyet magas ormon az ácsok
most-köszörült fejszéikkel vágnak ki, hajóhoz:
úgy elnyúlt paripáinak és szekerének előtte,
s fogcsikorítva a véres port markolta kezével.
Eddigi józan eszét szekerésze is elveszitette
és nem merte lovát fordítani, hogy kikerülje
ellensége kezét: így hát heves Antilokhosz hős
megdárdázta középen a testét, semmit az érc-vért
nem használt: a gerely közepébe hatolt a hasának.
Felhörrenve bukott ki a mesteri-mívü szekérből;
s méneit Antilokhosz, harcos Nesztór fiusarja
űzte a trósztól jólábvértes akháj seregéhez.

           Déiphobosz közelébe került nagyon Ídomeneusznak,
Ászioszért búsult, ragyogó kelevézt hajitott rá:
ám meglátta előbb s kikerülte az érchegyü dárdát
Ídomeneusz: lelapult az egyenlő pajzsnak alája,
melyet ökörbőrből s ragyogó rézből kerekítve
hordott, és melynek két rúd volt bent a fogója:
hát ez alá bujt: s fönt röppent el az érchegyü dárda:
pajzsa beléreccsent: súrolta a dárda a szélét;
súlyos markából nem szállt el hasztalan így sem,
Hippaszidész Hüpszénórt verte, a nép terelőjét,
melle alatt máján, meg is oldta azonnal a térdét.
Déiphobosz meg rettentőn dicsekedve kiáltott:

           "Nem hever Ásziosz, ím, boszulatlan: már kijelentem,
bár az erős kapuzáró Hádész háza felé tart,
szíve örül: mert már küldöttem néki kisérőt."

           Ezt mondotta, s az argosziaknak fájt a dicsekvés,
harcias Antilokhosz lelkét riogatta leginkább;
csakhogy a bajtársát még bánata közt se feledte,
oltalmára rohant sebesen, pajzzsal betakarta.
S aztán két szerető bajtársa emelte a testét,
Mékiszteusz, Ekhiosz fia és ragyogó nagy Alasztór,
s mély sóhajtással vitték el a görbe hajókhoz.

           Ídomeneusz iszonyú erejét sose hagyta pihenni:
vágyakozott valamely trósz hőst mély éjbe takarni,
vagy maga hullani el, míg népét védi a vésztől.
Zeusz-táplált Aiszűétész szeretett fiusarját,
Alkathoosz daliát (aki Ankhíszész veje volt, rég
megkérvén legidősebb lányát, Hippodameiát,
kit szívből szeretett jó apja meg anyja, az úrnő
termük ölén, mert kortársnői közül kimagaslott
szorgalmával, eszével, szépségével: ezért is
vette el őt tág Trójának legjobb daliája),
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni se volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; középen verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, s az érc-ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testéről visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szivébe hatolt be,
mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának:
végre hatalmas Árész az erőt tovaküldte belőle.
Ídomeneusz meg rettentőn dicsekedve kiáltott:

           "Déiphobosz, mit vélsz, nem méltón adtuk a választ?
hármat is öltünk egyért, így te hiába dicsekszel.
Balga, te! Állj csak elém te magad, hadd lásd magad is meg,
Zeusznak míly fiaként jöttem veletek verekedni:
ő legelőbb Mínoszt nemzette, a krétai védőt:
s Deukaliónt Mínosz nemzette, a tisztanevű hőst:
s Deukalión engem, nagyszámú nép fejedelmét
tágas Kréta terén: és most ide hoztak a gályák
bajra neked, meg apádnak, s minden trójaiaknak."

           Szólt; mire Déiphobosz kétség közt hányta-vetette:
hívjon-e társat a büszkeszivű trószok seregéből,
visszavonulva, vagy egymaga is merjen nekimenni.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
Aineiászhoz ered. Majd rá is lelt a tömegnek
legvégén, ott állt ő, mert Priamoszra neheztelt,
hogy, noha legderekabb harcos volt, semmibe vette;
Déiphobosz most melléállt, s szárnyas szavakat szólt:

           "Trója tanácsosa, Aineiász, most kell igazán, hogy
sógorodat megvédd, ha szivedhez fér az ilyen gond:
Alkathooszt jőjj megbosszulni, ki tégedet egykor
mint sógor táplált házában, amíg kicsi voltál:
s most a dicsődárdás deli Ídomeneusz kirabolta."

           Szólt, s annak kebelében a lelket fölriogatta:
indult Ídomeneusz ellen, sóváran a harcra.
Ídomeneusz se riadt meg mint kicsi gyermek azonban,
s úgy állt, mint erejében bízó vadkan az erdőn,
mely megvárja a rárohanó daliák sokaságát
elhagyatott zúgban, hátán meredeznek a sörték,
két szeme lángokban lobog, és agyarát feni, vágyik
visszaszalasztani mind a kutyákat, a férfiu-népet.
Dárdás Ídomeneusz így állt, lépésre se hátrált
zúgva futó Aineiásztól: de a társaiért szólt,
látván Aszkalaphoszt, Aphareuszt is, Déipüroszt is,
s Mérionészt s vele Antilokhoszt, értőit a hadnak:
buzdította e bajnokokat, szárnyas szavakat szólt:

           "Erre! magam vagyok, édeseim, hát védjetek engem:
rettegem Aineiászt, aki gyors lábbal rohan énrám:
szörnyen erős, daliát kaszabolni az ütközetekben,
s ifjúsága virágzik: erő abban van a legtöbb.
Hisz ha mi egykoruak volnánk, ugyanevvel a szívvel,
győzelmet vagy aratna azonnal amaz, vagy aratnék."

           Szólt; mire ők mind egy lelket hordván kebelükben,
mellé zárkóztak, pajzsuk vállukra feszítve.
Másoldalt pedig Aineiász is a társaiért szólt,
Déiphoboszt meglátva, Pariszt meg a fényes Agénórt,
kik vele együtt trósz vezetők voltak: s özönölt már
arra a nép, minthogyha a kosnak utánaözönlik
inni a nyáj a mezőről, s örvend nékik a pásztor:
így örvendett Aineiász kebelében a lélek,
hogy meglátta az őt követő sűrű hadinépet.

           Alkathoosz holtteste körül mind harcba rohantak
hosszú lándzsákkal: kebelén ércfegyvere mindnek
szörnyen megcsörrent, mikor egymás ellen a harcnak
nékiveselkedtek: s két harcos legderekabb hős,
Aineiász és Ídomeneusz, az Arésszal egyenlők,
kívánták egymás húsát kaszabolni vad érccel.
Aineiász hajitott rá Ídomeneuszra először:
ez meglátta előbb, kikerülte az érchegyü dárdát:
Aineiász kelevéze rezegve a földbe ütődött
így, miután izmos keze hasztalanul hajitotta.
Ídomeneusz pedig Oinomaoszt gerelyezte le gyomrán:
szétszakitotta a páncélját: omlott ki a béle
át a rezen; s ő porba zuhant, markolta a földet.
Ídomeneusz a tetemből hosszúárnyu dzsidáját
húzta nyomon ki, de válláról nem tudta levonni
díszes fegyvereit, mert már gerelyek szoritották.
És a rohamra bizony már nem volt lába kiváló,
szökni dzsidái után, kikerülni a más kelevézét:
s így a halál napját tovaűzte a kézitusában,
lába azonban a harcokból nem vitte ki fürgén.
S lassan amint lépdelt, ragyogó kelevézt hajitott rá
Déiphobosz: mert ellene rég őrizte haragját.
Ismét elvétette, de Aszkalaphoszba ütődött,
hős sarjába Enűaliosznak, erősen a dárda
vállperecén; s az a porba zuhant, markolta a földet.
Mit se tudott erről a süvöltő harcias Árész,
hogy fia már elesett a kemény viadal közepében:
mert aranyos felhők közt ült az olümposzi ormon,
Zeusz akaratjából odazárva, hol ültek a többi
elnemenyészők is, távol tartatva tusáktól.
Aszkalaphosz holtteste körül mind harcba rohantak:
most erről lerabolta sugárzó harcisisakját
Déiphobosz: mire Mérionész, ki Arésszal egyenlő,
nékiszökellt, s karján gerelyezte: kihullt a kezéből
nyomban a szemréses sisak, és lent bongva csörömpölt.
Mérionész, mint héjjamadár, ismét lecsapott rá,
és a kemény kelevézt könyökéből visszakerítve,
vissza a népe közé húzódott: Déiphoboszt meg
hű testvére Polítész általölelte derékon,
és odavitte a vad harcból, hol gyors paripái
álltak, messze mögötte a harcnak, a harcizsivajnak,
díszes szerszámuk rajtuk, kocsisuk közelükben:
s Trója felé vitték paripái a nyögve jajongót,
kínjai közt: s csurgott frissen-sebesült keze vére.

           S mások vívtak mind, kinemoltódó hadizaj kélt.
Aineiász Aphareuszt, a Kalétoridészt, nekiszökve
torkon ütötte, hogy ez rátört, hegyezett kelevézzel:
félrebukott feje ott, sisakot s vele rántva a pajzsot,
s lélektépő szörnyü halál omlott le köréje.
Antilokhosz megleste Thoónt, hogy fordul, azonnal
megsebzette, reá ugrott, s elvágta egészen
azt az erét, mely hátán fut, s a nyakáig ered fel:
elmetszette egészen: amaz meg a porba hanyatlott,
s két karját szeretett bajtársaihoz fölemelte.
Antilokhosz rátört, válláról vonta le vértjét,
körbetekintve: a trójaiak pedig innen-amonnan
verték nagy ragyogó pajzsát, de bizony sose tudták
gyönge husát dühös érccel megkarcolni a hősnek,
Antilokhosznak: védte a föld rázója Poszeidón
sarját Nesztórnak, lövedékek közt is erősen.
Mert sose járt ez az ellenségtől messze, de folyton
közte rohant föl-alá, kelevéze se volt soha nyugton,
mindig rázta-vetette, szivében a célja csak az volt,
hogy valakit sujtson, hogy véle tusára rohanjon.

           Ásziadész Adamász meglátta, hogy erre törekszik
át a tömeg közt, hát hegyes érccel verte be pajzsát,
így tört rá: de a dárdáját kékfürtü Poszeidón
ott elbágyasztotta, a hős éltét irigyelte.
Egy fele benne maradt, mint üszkösitett cövek állt meg
Antilokhosz pajzsában, a más fele földre zuhant le:
az meg a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.
Csakhogy Mérionész nyomon űzte a visszaigyekvőt
s köldöke és a szemérme között dárdázta meg, ott, hol
legfájóbb Árész a keserves földilakóknak:
hát ott verte belé kelevézét: s ez körülötte
földre sodorva vonaglott, mint bika, hogyha a bércen
pásztornép vonszolja kemény kötelékbe kötötten:
így vonagolt leütötten, nem sok időt, kicsikét csak,
míg közelébe nem ért, s nem húzta ki újra a dárdát
harcos Mérionész: s a szemét a homály betakarta.

           Déipüroszt Helenosz kardjával verte halánték-
tájon, erős nagy thrák karddal, s szétszelte sisakját:
földre veretve lehullt a sisak, s egy harcos akháji
vette föl: éppen lába elé perdült a csatában;
míg neki sűrű éji homály szakadott a szemére.
Tépte a fájdalom érte a hadriadó Meneláoszt:
Indult hát fenyegetve a hős Helenosz daliára,
rázta hegyes gerelyét: az meg fölhúzta az íjat.
Összetalálkozván, hegyezett kelevézzel az egyik
s vágyakozott idegéről nyíllal lőni a másik:
Príamidész ezután kebelére kilőtte keserves
vesszőjét: de a vért-dombról pattant le a vessző.
Mint tetemes szóró fa-lapátról tágterü szérűn
barna babok s borsók szeme szökken a messzi magasba,
mert a süvöltő szél meg a szóró férfi röpíti:
így szökkent tova most a dicsőnevü hős Meneláosz
vértjéről a keserves nyíl, s jó messze vetődött.
Átreidész meg, a harcban-erőshangú Meneláosz,
őt a kezén, mely a szép ívet tartotta, sebezte:
és a kezén át fúródott be az íjba a lándzsa.
Vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
és a kemény kőris-kelevézt csüngő keze húzta;
ezt kiszakítva belőle, kezét hőslelkü Agénór
jó puha gyapjúval bekötözte, parittya-zsineggel,
mit neki, nép terelőjének, fegyvernöke nyujtott.

           S most Peiszandrosz tört egyenest a dicső Meneláosz
ellen: s lám, a halála felé rossz végzete vitte,
hogy te terítsd le, vitéz Meneláosz, a szörnyü csatában.
Hát mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
Átreidész hajitott, de hibázott: félreütötte;
s Peiszandrosz gerelyezte meg így a dicső Meneláosz
pajzsát, ámde az ércet nem verhette keresztül:
feltartotta a széles pajzs, kelevéz-nyaka benne
széttört: mégis örült, s a szivében már diadalt hitt.
Átreidész meg előrántotta ezüstszögü kardját,
s Peiszandroszra rohant, aki most pajzsának alóla
szép bárdot ragadott, rézből volt ez, nyele hosszú,
síma olajfából; s most egymást éppen elérték.
Peiszandrosz szétszelte sörény-tarajos sisakormát,
épp forgója alatt: hanem ő homlokban ütötte
orra fölött, mikor így rátört: reccsentek a csontok,
s két véres szeme lába elé pottyant le a porba:
meggörnyedve zuhant le; s amaz, mellére tapodva,
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:

           "Elhagyjátok a gyorscsikajú danaók gályáit
így, ti kevély trószok, rémes csatazajra mohóak;
el nem hagy titeket soha sem szégyen, se gyalázat,
melyet, rusnya szukák, rám kentetek, és a haragját
nem féltétek a mennydörgő vendégszerető nagy
Zeusznak: s ő e kevély várost majd földig-alázza.
Törvényes feleségemet és sok kincsemet álnok
módra kik elvittétek, előbb noha jól fogadott ő:
s most tengerhasitó jó gályáinkra akartok
vad tüzeket hajigálni, megölni akháj daliákat.
Majd csak fékezitek magatok, noha vágytok a harcra.
Zeusz atya, azt mondják, fölül állsz ésszel valamennyi
emberen, isteneken; s ez mégis tőled ered mind:
mert így jársz kedvében a dölyfös trójaiaknak,
kik szakadatlan erőszakosak, sose tudva betelni
harci-zsivajgásával egyenlő háboruságnak.
Mindennel betelünk, be az álommal, szerelemmel,
édes dallal is és táncokkal, a kellemesekkel,
melyekkel jobban kíván jóllakni az ember,
mint a csatákkal: s lám, ezzel sose tel be a trósz had."

           Mondta, s a véres fegyvereket már vonta le róla
s társainak nyujtotta a tisztanevű Meneláosz.
Ő maga újra kiszállt, s az előcsapatokba vegyült be.
S íme, Pülaimeneész fia ugrott rá, a királyfi
Harpalión, aki jó apjával jött a csatába
s Trójából soha nem tért vissza az otthoni földre:
pajzsközepén ő ekkor az Átreidészt megütötte,
s bár közel állt, ércét át nem verhette a pajzson;
vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje,
mindenüvé nézett, valahogy még meg ne sebezzék.
Mérionész meg utána kilőtte az érchegyü vesszőt,
s jobboldalt a farán sujtotta: a nyíl hegye áttört
hólyagján, s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba.
Nyomba leült, szeretett bajtársai karjai közt, majd
lelkét ott kilehelve, miként féreg, kiterülten
nyúlt el, a vére omolt feketén, áztatta a földet.
Hősszivü paphlagonok raja sürgött most körülötte:
föltették szekerére, s a szent Trójába bevitték
bánatosan: s lépdelt könnyezve közöttük az apja:
ámde elégtétel holt sarjáért sose telt be.

           Ámde Parisz hevesen fölgerjedt érte szivében,
mert vendégfele volt ez a holt, más paphlagonokkal.
Érte dühödve tehát röpitette az érchegyü vesszőt.
Ott volt Eukhénór, Polüídosz jósnak a sarja,
dús és hős, ki Korinthoszban tartotta lakását,
és jól tudta gonosz végét, úgy szállt a hajóra:
mert gyakran mondotta a jó Polüídosz öreg, hogy
vagy keserű kórban házában sorvad el otthon,
vagy danaosz gályák közt trósz kéz sujtja halálra:
hát az akhájok bírságát is messzekerülte
s messze a gyűlölt kórt, hogy a lelkét kín ne gyötörje.
Fültövön érte Parisz nyila őt s állkapcson: a lelke
tagjaiból kisuhant: gyűlölt éj fedte be nyomban.