Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


9.


Ahogy visszahajtottunk, s befordultunk a stúdió fõkapujához, a halottaskocsi épp akkor bukkant ki. Üresen. Mint egy komor, õszi szél suhant Lova, bekanyarodott, és a Halál birodalma felé vette az irányt.
- Jézusom! Épp erre gondoltam! - Roy vezetett, de közben visszafelé bámult az üres utcára. - Kezdem élvezni az ügyet!
Megindultunk abba az irányba, amerrõl a halottaskocsi jött.
Fritz Wong masírozott egy mellékutcában elõttünk, maga elõtt terelve vagy vezetve egy láthatatlan díszszázadot, magában motyogva és szitkozódva, éles profilja csak úgy szelte a levegõt csapott, sötét sapkája alatt. Õ az egyeden ember Hollywoodban, aki csapott sapkát viselt, mégsem tett rá senki megjegyzést.
- Fritz! - rikkantottam rá. - Állj meg, Roy!
Fritz odasasszézott, nekidõlt a kocsinak; és most már ismerõs üdvözlésével köszöntött bennünket.
- Helló, te drótkecskén lovagló, ostoba mardákó! Ki ez az idegen külsejû majom melletted?
- Helló, Fritz; te ostoba ba… - Elharaptam a szavam, és jámbor képet vágtam. - Roy Holdstrom, a világ legjobb dinoszaurusz-kitalálója, készítõje és animátora!
Fritz Wong monoklija tüzesen megvillant. Tetõtõl talpig szemügyre vette Royt keleties-német tekintetével, majd határozottan bólintott.
- A Pithecarahropus erectus barátja nekem is barátom!
Roy erõteljesen megrázta a kezét.
- Tetszett a legutóbbi filmje.
- Tetszett? - sikoltotta sebzetten Fritz Wong.
- Imádtam!
- Na azért - biccentett Fritz, és hozzám fordult. - Hogy mik történtek reggeli óta!
- Akadt valami fura dolog?
- Egy negyven fõs római falatot masírozott el arra. Egy gorilla rontott be a tízes stúdióba a fejével a hóna alatt. Egy homoszexuális mûvészeti igazgatót kihajítottak a férfivécébõl. Júdás sztrájkol, több ezüstöt követel Galileában. Nem, azt hiszem; itt minden a normális kerékvágásban zajlik.
- Nem történt semmi szokatlan? - erõsködött Roy.
- Esetleg egy temetés?
- Temetés? Azt hiszi, érdekel engem az ilyesmi? De… várjon csak!
Monoklija a kapu felé, majd a benti parkoló felé villant. - Csak díszlet lehetett. Igen. Már reménykedtünk, hogy deMille-t temetik, és ünnepelni kezdtünk: Arra ment!
- Valami temetési jelenetet vettek fel ma?
- Az összes stúdióban: mûhullák, búskomor színészek, gyászos képû angol rendezõk, akik láttán még a bálnák is elvetélnének! Tegnap Halloween ünnepe volt, igaz? Ma pedig november elseje van, a mexikói Halottak napja, így hát miért lenne ez máshogy a Maximul Filmnél? Honnan szedte ezt a rettenetes roncsot, Mr. Holdstrom?
- Ez - felelte olyan képpel Roy, mint amilyet Edgar Kennedy vágott egy régi Hal Roach-burleszkben - az a kocsi, amelyikbõl Laurel és Hardy halat árult abban a kéttekercses filmben 1930-ban. Ötven dolcsiért vettem, és hetvenért festették újra. Félre az útból, uram!
Fritz elbûvölve Roy szavaitól, hátraugrott.
- Egy óra múlva találkozunk, marslakó! A zabáldóban! Ott legyél! Átkígyóztunk az ebédelni igyekvõ tömegen. Roy befordult egy springfieldi utca sarkán, végighajtott Manhattan egy részén, és ráfordult a Piccadillyre.
- Tudod, hová mégy? - kérdeztem.
- Az ördögbe is, a stúdió elég nagy ahhoz, hogy elrejtsenek benne egy testet. Ki venné észre? Itt hemzsegnek az abesszinek, a görögök, a chicagói bandák, hat tucat bandaháborút is megvívhatsz, még csak fel sem figyelnek rá! Annak a tetemnek itt kell lennie valahol, öregem!
Elporzottunk egy kanyarban az arizonai Kripta felé.
- Kellemes nevû város - jegyezte meg Roy.