Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

53.


Álltam már Crumley ajtaja elõtt, s az kinyílt.
Álltam már Constance Rattigannál a parton, s õ kilépett a tengerbõl. Most végighaladtam az öreg bérház csupasz folyosóján, ahol valaha éltem az álmaimmal, üres zsebbel, egy üres papírral a hordozható írógépemben.
Megálltam Henry ajtaja elõtt, s éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyérõl, mert éppen alattam volt az a szoba, ahol a drága Fannie-m meghalt, és ez volt az elsõ alkalom, hogy visszatértem az óta a hosszú és szomorú nap óta, amikor elvesztettem a jó barátaimat, mindörökre. Kopogtam.
Egy nádpálca nyekergését és tompa torokköszörülést hallottam. Nyikorgott a padló.
Hallottam, amint Henry odanyomja sötét arcát az ajtó belsõ felére. - Ismerem ezt a kopogást - mormogta.
Újra kopogtam.
- Átkozott legyek, ha… - az ajtó kitárult. Henry vak szeme a semmibe révedt.
- Hadd vegyek egy mély lélegzetet! Belélegzett, aztán kifújta.
- Szent Isten - Henry hangja remegett, mint a gyertya lángja, amikor megérinti egy lágy fuvallat. - Mentolos rágógumi. Te vagy agy?
- Igen én, Henry - mondtam kedvesen.
Tapogatózva kinyújtotta a kezét. Megfogtam mindkettõt.
- Isten hozott, fiam! - kiáltotta.
Megragadott, és megölelt, aztán észrevette, hogy mit tett, és hátralépett.
- Bocsánat…
- Nem, Henry, ölelj meg még egyszer! Hosszasan megölelt.
- Hol voltál, fiú, merre jártál? Olyan rég láttalak! És Henry csak itt él ezen az átkozott nagy helyen, amit hamarosan lerombolnak.
Megfordult, visszament a székéhez, és kinyújtotta a kezét, hogy megtaláljon és megvizsgáljon két poharat.
- Olyan tiszta ez, amilyennek én érzem?
Ránéztem, és bólintottam, aztán észbekaptam, és hangosan is feleltem.
- Igen.
- Nem akarlak megfertõzni, fiam. Nézzük csak! Ó, igen. - Kihúzott egy asztalfiókot, és egy üveg finom whiskyt vett elõ. - Iszol?
- Veled igen.
- Ez a barátság! - Töltött. Odanyújtotta az egyik poharat. Megemeltük a poharakat, miközben könnyek csorogtak végig fekete arcán.
- Ugye, nem tudtad, hogy egy vak néger is képes sírni? - Most már tudom, Henry.
- Hadd nézzem! - Elõrehajolt, hogy megérintse az arcomat. - Sós víz. Ugyanolyan könnyen sírsz, mint én.
- Mindig is így volt.
- Sosem felejtem el, fiam. Hol jártál? Megsebzett az élet? Hogyhogy itt vagy? - Elhallgatott. - Ó, ó! Problémád van?
- Igen is, nem is.
- Fõként igen? Jól van. Nem képeltem, hogy amikor egyszer elszabadulsz, hamar visszajössz Úgy értem, nem mindenkinek jut az elefánt eleje.
- De nem is a fara. Henry nevetett.
- Jézusom, de jó hallani a hangodat, fiú. Mindig azt gondoltam, hogy jó illatod van. Azt értem ezen, hogy ha az ártatlanságot valaha egy batyuba kötötték volna, te lennél az, két mentolos rágógumit rágva egyszerre. Te állsz? Ülj le! Hadd mondjam el az aggodalmaimat, aztán te elmondod a tieidet. Lerombolták a venice-i mólót, a kisvasutat; mindent lerombolnak. Jövõ héten lebontják ezt a házat is. Hová menjen az ember? Hogyan hagyjuk el a hajót mentõcsónak nélkül?
- Biztos vagy ebben?
- Túlórában dolgoznak alattunk dinamitrudakat tettek a tetõre, rágcsálókat a falakba és egy csapat trombitást a sikátorba. Aztán hova mehetnénk? Nem hagytak nekünk túl sokat. Miután Fannie elment, Sam halálra itta magát és Jimmy belefulladt a fürdõkádba, ez már csak egy kis lökés volt, egy oldalba lökés, ahogy te mondanád, a jó öreg Haláltól. Melankóliába zuhanni elég, hogy megtisztuljon egy albérlet. Elég legyen ebbõl, most már tudsz mindent.
- Ennyire rossz a helyzet: Henry?
- A rossz rosszabbra hajlik, de nem számít. Itt az idõ, hogy elköltözzek. Az ember minden öt évben összepakolja a fogkeféjét, vásárol néhány új zoknit, mindig ezt mondom. Van egy helyed számomra, fiú? Tudom, tudom. Ott kinn csak fehérek vannak. De a pokolba is, én nem látok, akkor mi a különbség?
- Van egy szabad szobám a garázsban, ahol gépelni szoktam. A tiéd!
- Isten, Jézus és a Szentlélek hamar jön. - Henry visszadõlt a székbe, megérintve a száját. - Ez mosoly vagy mosoly ez? Csak két napra! - tette hozzá gyorsan. - A nõvérem ügyefogyott férje jön értem New Orleansból, hogy hazavigyen. Így leveszi a válladról a…
Elhallgatott, és elõredõlt.
- Megint valami zûr? A kinti világban?
- Nem egészen, Henry. Csak valami hasonló. - Remélem; nem komoly!
- Eléggé - mondtam egy szívdobbanás után. - El tudsz jönni most velem? Gyûlölöm, hogy sürgetnem kell, Henry. Nagyon sajnálom, hogy éjszaka hívlak el.
- Miért, fiam - nevetett õ kedvesen -, éjszaka és nappal, számomra csak szóbeszéd, amit egyszer gyerekkoromban hallottam.
Felállt, és tapogatózni kezdett.
- Várj - mondta -, meg kell találnom a nádpálcámat. Így már látok: