Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
25.
Tíz tucat olyan dolgot fedeztem fel, mely a lelkem közepéig
megrázott.
A közelben maszkok, koponyák, elfûrészelt lábszárcsontok,
lengõbordák, fantompofák hevertek szétszórva
mindenütt, vad összevisszaságban. Valamivel arrébb
egy vad háború maradványaira emlékeztetõ
roncsok hevertek.
Roy pókvárosait és méhvárosait a földbe
tiporták Az állatait kizsigerelték, kibelezték,
széttörték, és belepréselték õket
saját mûanyagtestükbe.
Átlépkedtem a roncsokon, melyek szétszórtan hevertek,
mintha éjszakai bombatámadásnak estek volna áldozatul
a miniatûr háztetõk, oromzatok és lilliputi figurák
Rómát lerombolta egy roppant méretû Attila: A nagy
alexandriai könyvtár nem égett le; parányi könyvecskéi
kitépett kolibriszárnyakként hevertek a dûnék
között. Párizst feldúlták. Londont kizsigerelték.
Egy óriási Napóleon a földdel tette egyenlõvé
Moszkvát. Mindent összevetve: öt év munkáját,
heti hét nap napi hat óráját tették tönkre
- öt perc alatt!
Roy! - gondoltam. Ezt nem szabad látnod! De már látta.
Ahogy a szétzilált csatatéren lépkedtem, egy árnyékot
vettem észre a túlsó fal tövében.
Ugyanolyan árnyék volt, mint amilyet Az Operaház fantomjában
láttam ötéves koromban. Abban a filmben a balerinák
visszatáncoltak, piruetteztek, megdermedtek, rámeredtek, felsikoltottak,
és elmenekültek. Mert ott lógott a mennyezetrõl,
akár egy homokzsák, az éjszakás õr teste,
lassan ingadozva, odafenn a színpadi gerendákon. Annak a filmnek,
annak a jelenetnek az emléke, a balerinák, az árnyékban
lógó hulla örökre kísérteni fog. És
most ennek a mûteremnek a sarkában egy test imbolygott, egy hosszú
pókhálón. Roppant méretû, hat méter
magas sötét foltot vetett az üres falra, mintha abból
a régi filmbõl utánozna egy ijesztõ jelenetet.
Ó, nem, suttogtam. Ez nem lehet! De igen.
Elképzeltem, ahogy Roy megérkezik, megmerevedõt a döbbenettóz,
felsikolt kétségbeesésében, aztán dühében,
majd új csalódottság vesz erõt rajta, miután
engem felhívott. Aztán vadul kutat kötél, zsinór
vagy valami vezeték után, végül felakasztja magát,
és itt leng békésen. Nem élhet tovább csodás
apróságai, játékszerei, szórakozása
és mûremekei nélkül. Túl idõs már
ahhoz, hogy újrakészítse valamennyit.
- Roy - suttogtam -, ez nem vall rád! Te mindig él ni akartál!
Azonban Roy teste lassan elfordult a homályban. Elpusztították
a Szörnyeimet, közölte.
Õk sohasem éltek!
Akkor hát, suttogta Roy, én sem éltem soha.
- Roy - mondtam fennhangon -, magamra hagysz a világon? Meglehet.
- De ugye, nem engeded senkinek, hogy leakasszon!? Talán.
És ha igen, hogy lehet, hogy még mindig itt vagy? Hogyhogy még
nem vágtak le?
Minek? Friss halott vagy. Még nem fedezlek fel. Én vagyok az
elsõ, aki meglátott!
Rettegve nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem a lábát,
hogy megbizonyosodjam: valóban Roy az! A koporsóban heverõ
papírmasé bábu emléke száguldott át
a fejemen.
Centirõl centire nyúltam elõre, hogy megérintsem
de aztán
Az asztalán ott állt az a formázó emelvény,
amelyik az utolsó és legnagyobb mûvét, a Szörnyeteget,
a Rémet rejtette, azt a teremtményt, aki bement a templomba
gyónni, majd be a temetõbe.
Valaki fogott egy golyós kalapácsot, és tucatnyi csapást
mért rá. Az arc, a fej, a koponya betört, szétlapult,
csak alaktalan massza maradt. Jézus Isten, suttogtam.
Vajon ez a végsõ bûn adta meg Roynak az utolsó
lökést?
Vagy az is lehet, hogy a vandál alak várta meg Royt a sötétben
lapulva, hátulról leütötte, és felakasztotta?
Megremegtem. Megtorpantam.
Mert hallottam, ahogy a mûterem ajtaja megnyikordul. Lehúztam
a cipõmet, és nesztelenül fedezékbe szaladtam.