Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
10.
Békés meleg fogadott. A Délidõ: Ezernyi lábnyom
mélyedt a díszletek közti porba. Némelyiket Tom
Mix, Hoot Gibson és Ken Maynard hagyta réges-rég. A szél
elfújta az emlékeket, kotorta a felforrósodott port.
A lábnyomok természetesen már nem látszottak,
a por nem õrizte meg azokat, és még John Wayne határozott
léptei is a semmibe vesztek, ahogy Máté, Márk,
Lukács és János sarunyomai is eltûntek Galilea
tengerpartjának homokjából. A tószag mindazonáltal
megmaradt, a postakocsis hamarosan bezörög egy rakás új
forgatókönyvet, és egy rakás pisztolyos tehénpásztor
özönli majd el a díszleteket. Most azonban semmi sem zavarta
békés nézelõdésünket Stan és
Pan autójából, ahonnan szemügyre vettük a jó
öreg polgárháborús lokomotívot, melyet évente
kétszer felfûtöttek, és eljátszatták
vele a Galvestoni gyorst, vagy Lincoln halotti vonatát, meg isten tudja,
még mit.
Végül én törtem meg a csendet.
- Mibõl gondolod, hogy itt a test?
- Az ördögbe is - jegyezte meg Roy, és belerúgott
a padlódeszkába, pont ahogy Gary Cooper rúgott féke
egykor egy tehénlepényt. - Nézd csak meg jobban azokat
az épületeket!
Néztem.
A nyugati területen a mûfalak mögött hegesztõmûhelyek,
régi kocsik múzeuma, díszlettároló raktárak
és
- Az ácsmûhely? - kérdenem.
Roy bólintott, és arrafelé irányította
a kocsit.
- Itt készítik a koporsókat, tehát itt lesz a
test. - Roy valahogy kikászálódott az ócska tragacsból.
- A koporsót ide hozták vissza, mivel itt készült.
Gyere már, mielõtt az indiánok megérkeznek!
Egy hûvös barlangban értem utol, ahol Napóleon birodalmi
bútorai hevertek nagy rakásban, és Juliul Caesar trónja
várakozott rég elfeledetten mögöttük
Körülnéztem. Soha semmi nem tûnik le, gondoltam. Minden
visszatér. Csak akarni kell.
És hol rejtezik a visszatérésre várva? Hol születik
újjá? Itt, gondoltam. Igen, itt.
Azoknak az embereknek a fejében, akik uzsonnás zacskókkal
érkeznek be dolgozni, s férjekként vagy szeretõkként
távoznak.
És idõközben?
Akár a Mississippi Belle-t is megépítik, ha gõzhajóval
akarsz eljutni New Orleansba vagy megkerülni Bernini oszlopait északon.
Vagy megépítik az Empire State Buildinget, és csinálnak
egy gõzhajtású majmot, ami elég nagy ahhoz, hogy
megmászhassa.
Az álmaidat használják tervrajznak, mert õk Michelangelo
és da Vinci fiainak fiai; a tegnap atyjai, akik fiakként bukkannak
majd fel a holnapban.
És épp ekkor a barátom, Roy behatolt egy homályos
járatba egy western szalon mögött, magával húzott
engem is, és együtt botorkáltunk a bagdadi homlokzatok
között.
Némaság. Mindenki elment ebédelni.
Roy hangosan szimatolt, és hangtalanul nevetett.
- Az istenit, ez az! Észed ezt a szagot? Fûrészpor! Emiatt
jöttünk ebbe a faraktárba. Szinte hallom a fûrészek
hangját. Mennyi mindent készítenek itt. Rángatózik
a kezem a gondolatra. Ide nézz! - Roy megállt egy hosszúkás
üvegvitrin elõtt, és rámutatott a benne lévõ
szép makettre.
A Bounty volt az, félméteres nagyságban, árbocain
felhúzott vitorlákkal, és két hosszú évszázaddal
ezelõtti képzeletbeli tengereken hajózott. - Nyerünk!
- biztatott Roy. - Simogasd meg!
Megérintettem, csodáltam, és teljesen megfeledkeztem
arról, miért is jöttünk, szerettem volna itt maradni
örökké. Roy azonban továbbvonszolt.
- Ez az - suttogta. - Válassz!
Rengeteg koporsó soraltozott valamivel beljebb a párás
félhomályban. - Minek ennyi? - kérdeztem, miközben
közelebb léptank.
- Valamibe csak el kell temetni azt a sok hullát, amit most és
Hálaadáskor gyártanak
Odaértünk az egymás mellett heverõ faládákhoz.
- Mind a tiéd - biztatott Roy. - Válassz!
- Nem lehet a legbelsõ. Azt túl nehéz megközelíteni.
És az emberek lusták. Így hát
inkább
ez.
Megböktem a legközelebbi koporsót a cipõm orrával.
- Mi lesz már? - sürgetett Roy, nevetve a habozásomon.
- Nyisd ki!
- Nyisd ki te!
Roy lehajolt, és megpróbálta felemelni a fedelet.
- A francba!
Szögek zárták.
Valahol dudaszó harsant. Kinéztünk.
Kripta város utcájára egy autó fordult be.
- Gyorsan! - Roy egy munkapadhoz rohant, eszelõsen matatott, felkapott
egy kalapácsot meg egy feszítõvasat, és nekiesett
a szögeknek.
- A jóeget! - ziháltam.
Manny Leiber Rolls-Royce-a porzott el a karám mellett odakint a déli
napsütésben.
- Gyerünk innen.
- Egy tapodtat se, míg
na végre! Az utolsó szög
is engedett.
Roy megragadta a fedelet, vett egy mély lélegzetet, és
felrántotta. Hangok hallatszottak odakintrõl.
- Az istenit, nyisd már ki a szemed! - kiáltotta Roy. - Odanézz!
Behunytam a szemem, mert nem akartam, hogy a homlokomról ömlõ
izzadság belefolyjon. Most kinyitottam.
- Na? - kérdezte Roy.
A test a koporsóban hevert a hátán, kimeredt szemmel,
kitágult orrlyukakkal, tátott szájjal. Azonban most nem
mosta az arcot zuhogó esõ. - Arbuthnot - mondtam.
- Igen - lihegte Roy. - Emlékszem rá a fényképekrõl.
Istenem, menynyire hasonlít. De mi végbõl csinál
valaki ilyet? Minek rakta fel a létrára?
Ajtó csapódott. Száz méterrel visszább
Manny Leiber kiszállt a Rollsából, hunyorgott napfényben,
körülnézett, aztán felénk pislogott. Megrezzentem.
- Várj csak
- mondta Roy. Felhorkant, és lenyúlt.
- Ne!
- Maradj már! - felelte, és megragadta a testet. - Az isten
szerelmére, tûnjünk már el!
- Mit izgulsz?
Roy megragadta a testet, és kiemelte. Földbe gyökerezett
a lábam.
Mert a testet olyan könnyen emelte ki, mint egy pelyhes zsákot.
- Nem!
- De igen. - Roy megrázta a testet. Zörgött, mint valami
madári fesztõ. - Rögtön gondoltam! És nézd,
a koporsó alján ólomsúlyok hevernek. Azokkal nyomatták
le, amikor felrakták a létrára! És amikor leesett,
pontosan olyan nagyot döbbent, mint leírtad. Vigyázz! Jönnek
a cápák!
Roy kifelé intett a napfénybe, ahol Manny körül jól
megteremett alakok gyülekeztek.
- Oké, tûn fûnk el!
Roy visszadobta a testét, rácsapta a fedelet, és eliramodott.
Rohantam utána a bútorok, oszlopok és mûfalak útvesztõjében.
Jókora távolság megtétele után, túl
három tucat ajtón, félúton valami reneszánsz
karzat felé megálltunk, lekuporodtunk, és hallgatóztunk.
Huszonöt-harminc méterre tõlünk Manny Leiber most
érkezett oda, ahol egy perce még mi álltunk. Manny hangja
kihallatszott a többieké közül. Gondolom, azt mondhatta,
hogy mindenki kussoljon. Csend támadt. Felnyitották a mûtetemet
tartalmazó koporsót.
Roy felhúzott szemöldökkel nézett rám, én
lélegzet-visszatartva meredtem õrá.
Mozgás támadt, bizonytalan hangzavar, szitkozódás.
Manny káromkodása mindenkién túltett. Aztán
izgatott veszekedés támadt, összevissza duma, aztán
Manny rájuk ordított, s a koporsófedél csattanva
hullott vissza.
Pisztolylövés dörrent, és én meg Roy berezelve
rohantunk onnan a jó fenébe. Teljes sebességgel lerobogtunk
a lépcsõn, újabb tucat ajtót kereszteztünk,
és kiugrottunk az ácsmûhely hátsó kijáratán.
- Hallasz valamit? - lihegte Roy, hátrafelé pillantgatva. -
Nem. És te?
- Semmit. De az elõbb biztosan lõttek. Nem is egyszer, háromszor.
És Manny is itt van! Az istenit, mi folyik itt? Mi ez a nagy zûrzavar
egy átkozott viaszbábu miatt, amit én is kigyúrhatnék
két dolcsi árú viaszból, latexbõl és
gipszbõl fél óra alatt?
- Lassíts, Roy! - szóltam rá. - Nehogy meglásson
valaki futás közben! Roy lassított, de még mindig
hatalmasakat szökellt.
- Az istenit, Roy
ha megtudják, hogy bent jártunk! Nem
jönnek rá. Hé, ez egyre izgibb.
Na tessék, gondoltam, így mutasson az ember a legjobb barátjának
egy hullát.
Egy percre rá odaértünk Roy Stan és Pan tragacsához,
amit a mûhely mögött hagyott.
Roy bevágta magát a kormány mögé, és
a lehetõ legocsmányabb vigyorral szemlélte az eget és
a felhõket.
- Mássz már be! - szólt rám.
A mûhely felõl hangok közeledtek. Valaki káromkodott
a közelben. Valaki más épp a kritikáját fejtette
ki. Megint valaki igenlõen felelgetett.
Mások pedig nemleges választ adtak, és egy kis tömeg
tódult ki a fonó, déli napsütésbe, mint ahogy
a méhek rajzanak ki a kaptárból.
Egy pillanattal késõbb Manny Leiber Rolls-Royce-a suhant tova
hangtalanul. Három osztriga-sárga, bólogató fickót
láttam benne ülni.
No meg Manny Leibert, vérvörösen a haragtól.
Ahogy a Rolls elsuhant az épület mellett, Manny meglátott
bennünket. Roy odaintett, és vidáman hellózott.
- Roy! - üvöltöttem rá.
- Mi bajod? - förmedt rám Roy, és elhajtott.
Royra pillantottam, és majd felrobbantam a dühtõl. Vidáman
fütyörészett.
- Lökött alak! - jegyeztem meg. - Egyetlen ideg sincs a testedben?
- Miért lenne? - kérdezett vissza Roy nyálasan. - Csak
nem tojok be egy papírmasé bábutól? Az ördögbe
is, Manny idegessége jó kedvre derített. Nem egy letolást
kaptam tõle az elmúlt napokban. Lehet, hogy valaki most az õ
gatyájába dugott gránátot? Remek!
- Te voltál? - csaptam le rá hirtelen. Roy megrezzent.
- Már megint kezded? Miért fércelnék össze
egy ilyen ócska madárijesztõt és másznék
fel vele egy létrára éjszaka?
- Az elõbb említett okból: Hogy elûzd valamivel
az unalmát. Hogy gránátokat dugdoss mások gatyájába.
- Ugyan. Bár én ötlöttem volna ki! De most alig várom
már az ebédet. Kíváncsi vagyok, milyen képet
vág majd Manny, ha meglát.
- Gondolod, észrevett bennünket valaki odabenn?
- Ugyan már! Épp ezért integettem! Ezzel fejeztem ki,
milyen bambák és ártatlanok vagyunk! Itt valami történik.
Természetesen kell viselkednünk.
- Sosem viselkedtünk még úgy. Roy nevetett.
Körbeautókáztunk a mûhelyek között, áthajtottunk
Madridon, Rómán és Kalkuttán, aztán valami
bronzi külvárosi negyedbe értünk.
Roy az órájára pillantott.
- Találkozód van. Fritz Wonggal. Menj! Az elkövetkezõ
órában mindenhol mutatkozunk majd, csak ott nem. - A kétszáz
méterrel mögöttünk elterülõ Kripta város
felé mutatott.
- Mikor fogsz végre te is megijedni? - kérdeztem. Roy a bokáját
tapogatta.
- Majd egyszer.
Kirakott a kajálda elõtt. Kiszálltam, és a barátom
néha komoly, máskor szórakozott arcát tanulmányoztam.
- Bejössz? - kérdeztem.
- Majd késõbb. Most van egy kis elintéznivalóm.
- Roy, ugye, nem akarsz semmi baromságot elkövetni? Ismerem ezt
a távolba révedõ, megszállott pillantást.
Roy vállat vont.
- Csak eltöprengtem. Mikor is halt meg Arbuthnot?
- Huszonkét évvel ezelõtt, épp ezen a héten.
Autókarambol; hárman maradtak ott. Arbuthnot, Sloane, a könyvelõje,
meg Sloane felesége. Napokon át a címlapon hozták.
Nagyobb temetést kapott, mint Valentino. Én a temetõn
kívül álltam a barátaimmal. Annyi virággal
halmozták el, amennyi a New York-i Rózsakarneválhoz is
elég lett volna. Több ezer munkatársa kísérte
el utolsó útján sötét szemüvegben. Istenem,
micsoda sírás-rívás volt. Nagyon szerették
Arbuthnotot.
- Szóval, karambol?
- Nem akadt szemtanú. Valaki belerohant hátulról. Lehet,
hogy részegen hajtott haza egy stúdiós buliról.
- Lehet. - Roy az alsóajkába harapott, és rám
kacsintott. - De mi van, ha nem így történt? Elképzelhetõ,
hogy ennyi idõ elteltével valaki kiderített valamit a
balesettel kapcsolatban, ami megint valakinek kínos lehet. Máskülönben
mit keresett volna a test a falon? Miért ez a pánik? Minek ez
a titkolózás, ha nincs semmi rejtegetnivaló? Hallottad,
hogy veszekedtek az ácsmûhelyben? Hogy lehet az, hogy egy halott,
aki nem is halott, egy test, ami nem is test, ennyire kihozza a sodrából
az igazgatókat?
- Nyilván nem csak egy levél van - jegyeztem meg. - Valószínûleg
nemcsak én kaptam. De én voltam az egyetlen marha, aki odamentem
megnézni. És amikor én nem rikácsoltam szét
a dolgot, csak neked kotyogtam el, bárki tette is a testet a falra,
új akciót volt kénytelen kezdeményezni. Újabb
leveleket írt vagy telefonált, hogy pánikot keltsen,
és ideküldte a halottaskocsit. És az a fickó, aki
a testet készítette és a levelet küldte, most is
itt van, és a háttérbõl figyeli a mókát.
De miért
miért
miért?
- Pszt - csendesített le Roy. Beindította a motort. - Majd az
ebédnél megoldjuk ezt az elcseszett rejtélyt. Játszd
meg az ártatlant. Próbálj olyan naiv képet vágni,
mint Louis B. Mayer babfõzelék-evés közben. Most
megyek, még van egy kis melóm a modellen. Be kell illesztenem
az utolsó utcát. - Az órájára pillantott.
- Két órán belül a dinoszauruszok birodalma készen
áll a felvételre. Akkor már csak a hatalmas és
dicsõséges Szörnyetegre lesz szükség.
Roy ragyogó-sugárzó arcára pillantottam.
- Nem azért mégy, hogy ellopd a testet és felrakd a falra,
ugye?
- Ilyesmi meg sem fordult a fejemben - közölte Roy, és elhajtott.