Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
45.
Délben elmentem a Beachwood Avenue-ra.
Clarence nem várt.
Tudtam, amint kinyitottam az ajtaját. Papírtenger, szétzúzott
könyvek és széthasított képek hevertek szanaszét,
s nagyobb összevisszaság fogadott, mint a 13-as mûteremben,
ahol Roy dinoszauruszai szétrugdosva, összetörve hevertek.
- Clarence?
Szélesebbre tártam az ajtót. Rémes kép
fogadott!
Vastag levélréteg a földön, Robert Taylor, Bersie
Love és Ann Harding által dedikált rajzok még
1935-bõl vagy korábbról. Ez volt a felsõ réteg.
Lejjebb több ezer fénykép hevert, mint egy fényes
takaró: Clarence Al Jolsonnal, John Garfielddel, Lowell Shercnannel
és Madam Schumann Henkkel. Tízezer arc bámult rám.
A legtöbb már halott.
Pár réteggel lejjebb kéziratok, filmtörténet,
poszterek tíz tucat hírességrõl, kezdve Bronco
Billy Andersonnal és Chaplinnel átölelve a Gish Sisters
neve által fémjelzett érzelgõs korszakot. S mindezek
alatt megláttam egy cipõt.
A cipõ egy lobhoz tartozott. A láb furcsán kicsavarodott,
s egy bokában folytatódott. A boka egy lábszárba
vezetett. S ott feküdt a test, melynek arcán a végsõ
kétségbeesés tükrözõdött. S ahogy
ott feküdt a papírtenger közepén, olyan volt, mintha
nem is halt volna meg. A halál oka szívroham lehetett. Tágra
nyût szeme és nyitva maradt szája mintha azt kérdezné:
- Mit csinálsz a nyakkendõmmel, a torkommal, a szívemmel?
Ki vagy te?
Azt olvastam valahol, hogy a halál pillanatában az áldozat
retinája lefényképezi gyilkosát. Ha elõhívatnánk,
a gyilkos képe kiemelkedne a sötétségbõl.
Clarence vad szeme teljesen tisztán fénylett. Gyilkosának
arca örökre beleveszett.
Meredten álltam a szemét közepén. Ez már
túl sok! Minden iratcsomó ledöntve, fotók szétszaggatva.
A poszterek leszaggatva a falakról, a könyvespolcok ledöntve.
Clarence zsebelt kitépték. Soha nem raboltak még ilyen
kegyetlenül.
S mindez azzal a Clarencerszel történt, aki óvatosan hajtott,
mert nem akart közlekedési balesetben meghalni.
Clarence. Körbenéztem, vadul remélve, hogy találok
valami nyomot Crumley számára.
Clarence íróasztalának fiókfáit kirámolták
Néhány kép a falon maradt. Megakadt a szemem az egyiken.
Jézus Krisztus a Kálvárián.
Szignálták: "Clarence-nak. Béke az egyetlen Jézustól."
Kivettem a keretbõl, és zsebre vágtam.
Dobogó szívvel fordultam meg, hogy elfussak; amikor megláttam
még valamit. Gyorsan eltettem.
Egy gyufásdoboz a Brown Derbybõl. Van még valami?
Én, mondaná Clarence. Segíts! . Ó, Clarence, bárcsak
tudnék!
Õrülten vert a szívem. Félve, hogy valaki meghallhat,
kirohantam az ajtón.
Elfutottam a lakástól. Ne! Megálltam.
Ha meglátnak futni, azt mondják, te tetted. Lassan járj!
Megpróbáltam, de csak régi emlékek tûntek
fel.
Egy robbanás. 1929.
A házam közelében egy ember az összeroncsolt autójából
sikította: - Nem akarok meghalni!
És én a verandán a nénikém ölébe
fúrtam a fejem, hogy ne halljam. Vagy amikor tizenöt éves
voltam. Egy autó szétzúzott egy telefonfülkét,
az emberek nekicsapódtak a falnak, tûzcsapok, testek repültek
szanaszét és szétszórt húscafatok.
Vagy
Egy égõ autó, benne egy elszenesedett alak;
amely egyenes derékkal ült a volánnál a pusztuló,
elszenesedett maszk mögött, miközben aszott kezei egybefonódtak
a kormánykerékkel.
Vagy
Hirtelen mindenhol könyveket, fényképeket és
dedikált lapokat láttam.
Vakon átkeltem egy falon, és végigbotorkáltam
egy üres utcán, megköszönve Istennek, hogy nem jár
erre senki. Amint ráakadtam egy telefonfülkére, két
percig keresgéltem a zsebemben azt az érmét, amelyiket
mindvégig a tenyeremben szorongattam. Végül bedobtam a
pénzt, és tárcsáztam.
Miközben Crumley-t hívtam, férfiak tûntek fel seprûkkel.
Két teherautó és egy ütött-kopott Lincoln száguldott
a Beachwood Avenue felé. Befordultak a sarkon, és Clarence lakásához
hajtottak Még a látványuk is arra késztetett,
hogy harmonikaszerûen húriam össze magam a fülkében.
Az ütött-kopott Lincolnban ülõ férfi akár
Phillips Doki is lehetett, de engem túlságosait lefoglalt az,
hogy minél jobban meghúzzam magam, így nem tudnám
megmondani, õ volt, vagy sem.
- Hadd találgassak - hallottam Crumley hangját a vonalban. -
Valaki tényleg meghalt?
- Honnan tudod?
- Csillapodj. Mire odaérek, túl késõ lesz, minden
bizonyíték szétrombolva? Hol vagy? - Megmondtam neki.
- Van ott egy ír kocsma lejjebb az úton. Menj oda! Nem akarom,
hogy az utcán mászkálj, ha a dolgok tényleg olyan
rosszul állnak, mint mondod. Oké?
- Meghalok
- Ne tedd! Mivel tölthetném nélküled a napjaimat?
.
Fél órával késõbb Crumley az ír
kocsma ajtajában talált rám, mély kétségbeeséssel
és atyai szeretettel vizsgálgatott. Árnyék suhant
át az arcán, mint felhõk a nyári égen.
- Nos - mondta -, hol a hulla?
Clarence ajtaját félig nyitva találtuk, mintha valaki
szándékosan hagyta volna úgy.
Benyitottunk És ott álltunk Clarence lakásának
közepén.
De már megszûnt az összevisszaság. A könyvek
a polcokon, a padló tiszta, sehol egy széttépett levél.
Még a legtöbb bekeretezett kép is ott lógott a falon.
- Oké - sóhajtott Crumley -, hol az a felfordulás, amirõl
beszéltél?
- Várj.
Kinyitottam egy fiókot. Kopott és szakadt képek voltak
beletömködve. Kinyitottam hat fiókot, hogy bebizonyítsam
Crumleynak, nem álmodtam.
Mindegyikben hasonló helyzet fogadott. Csak egyvalami hiányzott.
Clarence. Crumley rám nézett.
- Ne mondj semmit! - reccsentem rá. - Pont ott feküdt, ahol most
te állsz.
Crumley átlépett a láthatatlan holttesten. Átnézett
néhány iratcsomót, ahogy én is tettem, megnézett
néhány szakadt lapot és képet, s elnyomott égy
sóhajt. Majd mélyet lélegzett, és a fejét
rázta.
- Egyszer - mondta - majd beleütközök valamibe, aminek lesz
értelme. Sehol egy holttest, így mit tudok csinálni?
Honnan tudjuk, hogy nem ment el vakációzni?
- Sosem jön vissza.
- Ki mondja? El akarsz menni a legközelebbi hivatalba panaszt benyújtani?
Kijönnek majd, megnézik a szétzúzott anyagot, vállat
vonnak, azt mondják, hogy egy lököttel kevesebb lesz a jó
öreg Hollywoodban, szólnak a háziúrnak, és
- A háziúrnak? - hallatszott egy hang a hátunk mögött.
Egy öregember állt az ajtóban.
- Hol van Clarence? - kérdezte.
Elkezdtem hadarni, és összevissza beszéltem, leírtam
mindent 1934-ról, 1935-rõl és rólam, amint görkorival
kóboroltam, miközben W. C. Fields, egy mániákus
nádfonó üldözött, meséltem a csókról,
amelyet Jean Harlow-tól kaptam a Vendome étterem elõtt.
A csókkal kipattant a görkori csapágyának egyik
golyója, s én sántítva mentem haza, se látva,
se hallva.
- Jól van, jól van, értem én. - Az öregúr
körbepillantott a szobában. Nem néznek ki spiclinek. De
Clarence állandóan attól retteg, hogy ellopják
a fotóit. Így
Crumley átadta az igazolványát. Az öreg ráhunyorgott,
és összeszorította mûfogsorát.
- Nem akarok semmilyen problémát! - siránkozott.
- Ne aggódjon! Clarence hívott minket, félt. Ezért
jöttünk. - Crumley körbepillantott.
- Sopwith hívjon fel! Oké?
Az öreg az igazolványra sandított.
- Venice-i rendõrség? Mikor takarítják már
ki?
- Mit?
- A csatornát! A szennyvízcsatornákat!
Crumley kifelé irányította.
- Majd belenézek
- Mibe? - csodálkozott az öreg.
- A csatornába - felelte Crumley. - A szennyvízbe!
- Ja, igen - mondta az öregember.
S már el is tûntünk.