Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


34.


Hajnalban - mondta Crumley - ne hívj! És elhajtott.
Constance háza, mint már régen is, maga volt a tökély, egy fehér oltár, melyet azért tettek a partvonalra, hogy ragyogjon. Minden ajtaja és ablaka tárva-nyitva állt. Bent a hófehér nappaliban zene szólt: valami régi Benny Goodman dallam.
A parton sétáltam, ahogy ezer éjszakával ezelõtt is, és az óceánt kutattam. Õ ott van valahol, delfinekkel versenyez, fókákkal felesel.
Benéztem a szalonba, melynek padlóját teleszórták vakítóan fényes párnákkal, s melynek csupasz fehér falán késõ éjszakánként hajnalig árnyjáték folyt, az õ régi filmjeit vetítette azokból az évekbõl, amikor én még reg sem születtem.
Megfordultam, mivel az eddigieknél nagyobb hullám csapódott a partra…
Szinte elõgördült, ahogy a szõnyeget gurították Caesar lába elé. Constance Rattigan.
Úgy jött ki a hullámokból, mint egy szökdécselõ fóka, a haja is csaknem ugyanolyan színû volt: sima, barna, melyet a víz fésült hátra, apró testét szerecsendióval hintette be és fahéjolajba mártotta. Az õsz minden színét magán viselte. Lába fürge; karja mozgékony, csuklója és keze karcsú. Szeme olyan, mint egy vidám, csintalan, okos kis állatkáé. Nevetõ száját mintha dióié színezte volna. A novemberi hullámverés teremtménye volt, mely a hideg tengerbõl bukkant föl, mégis forró az érintése, mint a sült gesztenye.
- Te gazember! - kiáltotta. - Te vagy az?
- Nílus leánya! Te?
Úgy vetette rám magát, mint egy kutya, hogy az összes vizet másra fröcskölje, megragadta a fülemet és a szemöldökömet, az orromat, a számat csókolta, majd megpördült, hogy minden oldalról megmutassa magát.
- Meztelen vagyok, mint mindig.
- Észrevettem, Constance.
- Semmit sem változtál: most is a szemöldökömet nézed a didkóm helyett.
- Te sem változtál. A melled tökéletes.
- Éjszakai úszáshoz nem is rosszak egy ötvenhat éves volt mozikirálynõnek, mi? Gyerünk!
Elfutott a homokon. Mire odaértem a kinti úszómedencéjéhez, már hozott is ki sajtot, sós kekszet és pezsgõt.
- Istenem! - mondta, miközben kihúzta a pezsgõdugót. - Száz éve is van már… De tudtam, hogy egy napon visszajössz. Rosszul nõsültél? Szeretõre vágysz?
- Nem, dehogyis. Köszönöm. Ittunk.
- Találkoztál Crumley-val az utóbbi nyolc órában?
- Crumley-val?
- Látszik az arcodon. Ki halt meg?
- Valaki húsz évvel ezelõtt a Maximus Filmgyárban.
- Arbuthnot! - tört ki Constance-ból a hirtelen megérzés.
Árnyék suhant át arcán. Odament a fürdõköpenyéhez, és felöltözött. Hírtelen nagyon kicsinek tûnt, mintha egy kislány lett volna az, aki megfordult és végignézett a parton. Mintha nem is homokot és hullámokat látott volna, hanem magukat az éveket.
- Arbuthnot - mormolta: - Jézusom, micsoda szépség! És micsoda alkotóerõ! - Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Örülök, hogy meghalt.
- Nem egészen - vágtam közbe.
Ettõl Constance megpördült, mint akit megütöttek.
- Nem?! - kiáltotta.
- De igen, csak egy rá hasonlító bábut raktak fel a falra, hogy engem ijesztgessenek… s most téged is.
Szemébõl a megkönnyebbülés könnycseppjei potyogtak. Úgy kapkodott levegõért, mint akit gyomron vágtak.
- Te nyavalyás! Gyere be! - mondta. - Hozd a vodkát!
Bevittem a vodkát meg egy poharat. Néztem a torkát, amint leerõltetett két pohár italt. Hirtelen örökre kijózanodtam, kimerített az italozó emberek látványa, s az, hogy tartani kell az éjszakától.
Nem tudtam, mit mondhatnék, így a medence széléhez mentem, levettem a cipõmet és a zoknimat, felhajtottam a nadrágomat, és a vízbe lógattam a lábamat. Néztem lefelé, és vártam.
Constance végül odajött, és leült mellém.
- Visszatértél - jegyeztem meg.
- Sajnálom - felelte. - A régi emlékek nehezen halnak meg.
- Pokolian nehezen - bólogattam, s most én néztem végig a partvonalon. - Ezen a héten pánik tõrt ki a stúdióban. Miért szaladt szét mindenki egy viaszbábutól, ami úgy néz ki, mint Arbuthnot?
- Ez történt?
Elmondtam neki a többit, ahogy Crumley-nak is. A Brown Derbyvel fejeztem be, s azzal, hogy szükségem van rá, hogy jöjjön el oda velem. Amikor végeztem, Constance - valamivel sápadtabban - szintén végzett egy újabb vodkával.
- Bárcsak tudnám, mitõl kellene félnem! - mondtam. - Ki írta azt az üzenetet, amely a temetõbe hívott, hogy én mutassam be a várakozó világnak a hamis Arbuthnotot? De én nem mondtam el a stúdióban, hogy megtaláltam a bábut, így õk találtak rá és lázasan próbálták elrejteni. Ennyire szörnyû lenne Arbuthnot emléke ilyen sokkal a halála után?
- Igen. - Constance a csuklómra tette remegõ kezét.
- Ó, igen.
- Nem tudod, mi lehet? Zsarolás? - Talán írt valaki Manny Leibernek és pénzt követelt, vagy ha nem ad, feljegyzések kerülnek elõ a filmgyár múltjáról, Arbuthnot életérõl? De mit leplezhet le? Talán egy elveszett filmtekercset húsz évvel ezelõttrõl, arról az éjszakáról, amikor Arbuthnot meghalt. Egy filmet a baleset helyszínérõl, amely, ha bemutatnák, mindent felégetne, Konstantinápolyt, Tokiót, Berlint és az egész kócerájt?
- Igen! - Constance hangja távolról jött, egy másik évbõl. - Menekülj el most azonnal! Fuss! Álmodtál te valaha egy nagy, fekete, kéttonnás bulldogról, amely eljön éjszaka és felfal? Az egyik barátom ezt álmodta. És a nagy fekete bulldog felfalta. Mi második világháborúnak neveztük. És õ elment örökre. Nem akarom, hogy te is odavessz.
- Constance, nem szállhatok ki. Ha Roy életben van… - Azt nem tudhatod.
…akkor kihozom onnan, és segítek neki visszaszerezni a munkáját, mert ez az egyetlen helyes dolog. Meg kell tennem! Ez az égész olyan igazságtalan!
- Inkább menj ki a vízbe, vitatkozz a cápákkal, azzal többre mész! Te igazán vissza akarsz menni a Maximul Filmgyárba azok után; amit épp most mondtál el nekem? Úristen! Tudod, melyikvolt az utolsó nap, amikor ott jártam? Arbuthnot temetésének napja.
Hagyta; hogy a közlés letaglózzon, majd újabb ütést mért rám.
- Az a világ végét jelentette. Sohasem láttam annyi beteg és haldokló embert egy helyen. Mintha a Szabadság-szobrot láttad volna megroppanj és összeomlani. A pokolba! Mint a Rushmore-hegy a földrengés után. Negyvenszer nagyobb, erõsebb és hatalmasabb volt, mint Cohn, Zanuck, Warner és Thalberg együttvéve.
Constance abbahagyta, hogy hallja nehéz lélegzetemet. Aztán folytatta:
- Szerinted van valami sütnivaló a fejemben? Tudtad, hogy Shakespeare és Cervantes egy napon haltak meg? Gondold végig! Minden kaliforniai fenyõt kivágnak a világon. Az Antarktisz felolvad a könnyekben. Krisztus csodálkozva bámulja sebeit. Isten visszafojtja lélegzetét. Caesar légiói, szellemek, tízmillióan, feltámadnak, amazonok vérét ontva. Akkor írtam ezt, amikor tizenhat éves kis hülye voltam; amikor rájöttem, hogy Júlia és Don Quijote ugyanazon a napon pusztult el… egész éjjel sírtam. Te vagy az egyetlen, akinek valaha is elmondtam ezeket a buta sorokat. Nos, ilyen volt az is, amikor Arbuthnot meghalt. Újra tizenhat évesnek éreztem magam és nem tudtam abbahagyni a sírást vagy az ilyen szemetek írását. Vele pusztult a Hold, a bolygók. Sancho Panza, Rocinante és Ophelia. A nõk fele ezen a temetésen a régi szeretõi voltak. Rajongók, unokahúgok, õrült nagynénik. Amikor aznap kinyitottuk a szemünket, annyi könnyet folyattunk, hogy majdnem áruin támadt. Jézusom, én meg csak beszélek, beszélek… Hallom, megõrizték Arbuthnot székét a régi irodájában. Ült azóta benne bárki is, akinek elég nagy hátsórésze és agya volt ahhoz, hogy arra méltó legyen?
Manny Leiber feneke jutott eszembe. Constance folytatta:
- Csak az Isten tudja, hogy maradhatott fenn a filmgyár. Talán a halott sugallt tanácsokat a túlvilágról. Ne nevess! Ez Hollywood, ahol rendszeresen elolvassák az Oroszlán-Szûz-Bika jóslatokat, és nem mennek át boltív alatt két felvétel között. A filmgyár? Juttass be valahogy. Hadd érezze a nagyi a négy szél illatát az ötvenöt városban, hadd érezze a dühöngõ õrültek lázát, aztán pedig irány a Brown Derby fõpincérje. Egy szer vele töltöttem egy éjszakát vagy kilencven évvel ezelõtt. Vajon emlékezni fog-e a venice-i tengerpart öreg boszorkányára, és segít; hogy együtt teázhassak a Szörnyetegeddel?
- És mit mondanál neki? .
Egy nagy hullám tornyosult fel, egy kis hullám susogott a parton.
- Megmondom neki - Constance behunyta a szemét -, hogy ne ijesztgesse az én jövõt-író, dinoszaurusz-imádó, tiszteletbeli, fogadott fiam.
- Igen, tedd meg - feleltem.