Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
3.
Kifelé jövet a stúdióból a fõkapu
melletti férfivécé felé kanyarodtam, majd továbbmentem.
Ez a mosdó olyan hely, amelytõl mindig is ódzkodtam;
egy föld alatti, barlangszerû valami, ahol hallani lehet a víz
halk csöpögését, és valamilyen, a folyami rák
surranására emlékeztetõ hangot, amikor az ember
megpróbálja kinyitni az ajtót, Már régóta
tudtam, hogy tanácsos várni egy kicsit, megköszörülni
a torkomat, és lassan kinyitni az ajtót, mielõtt belépek.
A férfimosdó belsõ ajtajai vagy nagy robajjal, vagy nagyon
halkan csukódnak, sõt, néha olyan csattanással,
mintha egy lõfegyvert sütött volna el valaki, amint a barlanglakói
egész nap, most pedig a színpadi partik miatt még késõ
este is, pánikszerûen vonultak vissza menedékükbe.
Az ember pedig belépett a hûvös porcelán és
föld alatti patakocskák csendjébe, elvégezte a dolgát,
amilyen hamar csak tudta, és kézmosás nélkül
menekült e helyrõl, csak azért, hol mikor már kívül
került az ajtón, még egyszer megüsse a fülét,
amint a folyami rák félénken újra mocorogni kezd,
hogy ismét meghallja a nyitódó-csukódó
ajtók neszét, és azt, amint a barlanglakók különbözõ
hevességgel, illetve fejetlenséggel merészkednek elõ
rejtekhelyükrõl.
Tehát, mint mondtam, másfelé vettem az irányt,
és megálltam az éppen útba esõ nõi
vécé elõtt. Bekiáltottam, hogy megállapítsam,
szabad-e a terep. A nõi vécé hideg, tiszta, fehér
porcelánnal burkolt hely volt, nem pedig ide-oda rohangáló
szörnyekkel teli sötét barlang. Végeztem is egy pillanat
alatt, s mikor kijöttem, épp egy porosz hadtestet láttam
a tízes számú színpadi parti felé menetelni,
és a kapitányt, amint a közlegényeket dirigálja.
Egy skandináv szõkeségû, jóképû,
nagy, ártatlan szemû fiatalember gyanútlanul lépett
be a férfivécébe.
Sohasem fog innen újra elõkerülni, gondoltam, és
végigsiettem a már majdnem éjféli utcákon.
A taxim - amit drágasága miatt nem igazán engedhettem
volna meg magamnak, de most mégis úgy döntöttem, hogy
az ördög vigyen el, ha egyedül megyek a sírkert közelébe
- három perccel a kijelölt idõpont elõtt állt
meg a temetõ kapujánál.
Két hosszú percen át számolgattam a Green Glades
Parkban nyugvó mintegy kilencezer halott kriptáit és
a nekik állított emlékmûveket:
Így tengõdnek parlagon már ötven éve, mióta
Sam Green és Ralph Glade, a telektulajdonosok csõdbe mentek,
kaviccsal szórták be az udvart s telerakták sírkövekkel.
Mikor a károsult bungalóépítõk ráéreztek
elõdeik nevének jó csengésére, egyszerûen
felvették a Green Glades Park nevet, ahová is a stúdió
kelléktárában lévõ csontvázakat
temették az út túlsóoldalára.
Egyesek úgy vélték; hogy azok a filmesek, akik valamicskét
is részesedtek az ingatlan telekbõl, megvesztegették
a két urat, hogy tartsák a szájukat.
Rengeteg pletyka, mendemonda, bûn és ilyen-olyan bûntett
szállt sírba az elsõ temetéssel.
És most, amint ott ültem a taxiban, remegõ térddel
és vacogó foggal, a távoli falra meresztettem a szemem,
melynek túlsó oldalán hat biztonságos, meghitt,
gyönyörû színpadot tudtam megszámolni, s ahol
épp most értek véget az utolsó halloweeni mulatozások,
az emberek utolsó holmijaikat csomagolták össze, a zene
elhallgatott, s jó és rossz emberek egyaránt hazaszállingóztak.
Amint megláttam, hogy az autó fényszórója
a nagy színpad falára irányul, és elképzeltem
a búcsúzkodó embereket, hirtelen elfogott a vágy,
hogy én is köztûk legyek, legyenek jók vagy rosszak,
ám most azt kellett szeretnem; ami van.
A sírkertben éjfélt ütött az óra. -
Nos? - hallottam egy hangot:
Rögtön elkaptam a szemem a stúdió faláról,
és a sofõr tarkójára szegeztem.
Õ viszont a vasrácsozatot kémlelte, és a fogát
szívogatta. A kaput rázta a szél, és a nagy óra
elütötte az utolsót is.
- Ki fogja kinyitni a kaput? - kérdezte a sofõr.
- Én?! - hebegtem elképedten.
- Úgy van, - válaszolta a vezetõ.
Jó egy perc múlva rá tudtam szánni magam, hogy
nekilássak a kapunyitásnak, de meglepetten tapasztaltam, hogy
már nyitva van, és csak az a dolgom, hogy kitárjam.
Beirányítottam a taxit, mint ahogy egy öreg ember vezet
egy kimerült, rémült lovat. A taxi halk pöfögése
és a sofõr suttogása sem lendített valami sokat
a helyzeten.
- A fenébe is, ha valami most ránk talál itt rontani,
tõlem ne várja, hogy ölbe tett kézzel várjam
- sopánkodott a sofõr.
- Nem, nem kell megvárnia - nyugtattam meg. - Jöhet velem óvatosan!
Több fehér alak is látszott a kavicsos út mindkét
oldalán. Hallottam, amint egy kísértet valahol felsóhajt,
de csak a saját tüdõm volt olyan, mint egy fújtató,
mintha megpróbálna tüzet csiholni a mellkasomban.
Néhány esõcsepp hullott a fejemre.
- Istenem - suttogtam -, még esernyõm sincs.
Mi a csodát csinálok én itt? - gondoltam magamban.
Azelõtt, amikor horrorfilmet néztem, mindig kinevettem a hõst,
hogy képes az éjszaka kellõs közepén elmenni
hazulról, mikor már otthon lenne a helye. Vagy azt a nõt,
aki ugyanígy tesz, pislogva a nagy ártatlan szemével,
és még hozzá tûsarkú cipõt hord,
hogy legyen miben elesnie, mikor futásra kerül a sor. De most
én állok itt, csupán azért, mert egy ostoba cetli
ígért valamit.
- Oké - hallottam a taxis hangját. - Eddig, vagyok hajlandó
jönni!
- Gyáva alak! - kiáltottam oda neki.
- Az ám! - jött a válasz. - Itt fogok várni!
Már megtettem a fele utat a hátsó fal felé, az
esõ pedig mostanra egyre nagyobb cseppekben esett, verdeste az arcomat,
s fojtotta belém a szitkozódást.
Elég fény szûrõdött ki a taxi fényszóróiból
ahhoz, hogy lássam: valaki egy létrát támasztott
a temetõ hátsó falához, melybõl ily módon
könnyûszerrel át lehetett jutni a Maximus Filmgyár
hátsó udvarára.
Mikor a létrához értem, felfelé fordítottam
a fejem a hideg szemerkélõ esõben,
A létra tetején egy ember próbált átmászni
a falon.
Ám a fal tetején megdermedt, mintha villámcsapás
szögezte volna oda vak, kékesfehér emulzióban: fejjel
elõrehajolt, mint amikor a vasutasok a síneket vizsgálják,
és a teste olyan tartást vett fel, mintha bármely pillanatban
át készülne vetni magát a falon, egyenesen le a
Maximul Filmgyár udvarába.
Azonban mozdulatlan maradt, akár egy groteszk szobor.
Éppen fel akartam szólni neki, amikor észrevettem, hogy
miért ez a csend és mozdulatlanság.
A falon fekvõ férfi vagy haldoklott, vad már meg is halt.
Ez az ember idejött a sötétben, felmászott a létrán,
és megdermedt valaminek a láttán - de ugyan minek a láttán?
Valami a háta mögül rémítette meg ilyen hirtelen?
Vagy a stúdió területén lehetett valami a távolbora,
ami még ennél is sokkal rosszabb?
Az esõ csak egyre verte a fehér sírköveket. Finoman
megráztam a létrát.
Azután felüvöltöttem:
- Úristen!
Mert ekkor a létra tetején lévõ idõs ember
a földre zuhant. Épp hogy el tudtam ugrani elõle.
Úgy csapódott be a sírok közé, mint egy tíztonnás
ólommeteorit. Feltápászkodtam, és fölé
hajoltam, bár semmit sem hallottam a szívem zakatolásától;
az esõ pedig csak tovább verdeste a sírköveket,
s teljesen eláztatta a földön heverõ alakot.
Belebámultam a halott ember arcába.
De az csak üveges szemmel meredt vissza rám.
Miért nézel így rám? - kérdezte halkan.
Mert, gondoltam magamban, olyan ismerõsnek tûnt.
Az arca olyan volt, mint egy fehér kõ.
Ez Charles Arbuthnot, a Maximus Filmgyár elõzõ igazgatója,
latolgattam tovább.
Így van, suttogta.
De hát; kiáltottam fel gondolatban, amikor utoljára láttam
önt, akkor én még tizenhárom éves kisfiú
voltam, aki szeretett a Maximus elõtt görkorcsolyázni.
Azon a héten, mikor maga meghalt, húsz évvel ezelõtt,
az újságokban fõbb tócet fényképet
közöltek arról a két autóról, melyek
belerohantak egy telefonfülkébe, mutatták a szörnyû
roncsokat, a véráztatta járdát, az eltorzult testeket,
és újabb két nap múlva több száz fotó
jelent meg a temetésen részt vevõ ezernyi gyászolóról,
a millió virágról, a valódi könnyeket hullató
New York-i filmfejesekrõl, meg persze a mintegy kétszáz
komor arcú színész sötét szemüvege mögötti
nedves szemekrõl. Rettenetesen gyászolta magát mindenki.
Aztán közöltek még néhány fotót
a Santa Monica Boulevardon lévõ kocsironcsokról, észég
hetek múlva is foglalkoztatta a baleset a sajtót, és
a rádió még akkor is dicshimnuszokat zengett, és
nem tudta megbocsátani a királynak, hogy mindõrökre
elment. Mindez, James Charles Arbuthnot, maga miatt.
Nem, ez lehetetlen! Majdnem felordítottam. Hogy lehet, hogy ma este
újra felbukkan egy falon? Ki tette oda? Nem halhat meg valaki kétszer,
vagy maga igen?
Hatalmasat villámlott. Akkorát dörgött az ég,
mintha egy nagy, súlyos ajtót csaptak volna be valahol. A halott
ember arcába hulló esõ olyan hatást keltett, mintha
sírna. Tátott szájába is szabadon esett az égi
áldás.
Egyszeriben sarkon fordultam, elüvöltöttem magam, és
pucoltam onnét.
Mikor a tanihoz értem, már tudtam, hogy a szívemet valahol
a holttest mellett hagytam.
Csak most éreztem, hogy fut utánam. Mikor utolért, úgy
éreztem, mintha golyó fúródott volna a rekeszizmomba,
és ez a lökés nekivágott a taxinak.
A sofõr a nyomomban felvert salakot bámulta.
- Volt ott valaki? - kiabálta.
- Nem!
- Hála istennek! Táguljunk innét!
A motor nem indult. Mindketten kétségbeesetten nyögtünk
fel. Újraindítottunk, s ezúttal sikerült hatnunk
a kocsira rémületünkkel. Úgy tartják, nem olyan
könnyû hatvannal tolatni. Nekünk akkor, ott sikerült.