Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
42.
Vakító fény áradt az elõttünk levõ,
várakozó szabadtéri helyszínrõl, ahol a
statiszták, a szénen sülõ halak és a félõrült
Fritz vártak ránk
Egy nõ állt a sikátor bejáratánál,
ahogy Jézus és én odaértünk A háta
mögül jött a fény, csupán sötét sziluettjét
láttuk.
Meglátva minket felénk futott, aztán megállt,
amikor megpillantotta Jézust.
- Mi a manó! - motyogta Jézus. - Az meg ott Rattigan!
Constance pillantása Jézusról rám esett, majd
újra vissza, csaknem vadul.
- Mit csinálok én most? - kérdezte. - Mit
- Micsoda õrült éjszaka! Egy órával ezelõtt
sírtam egy szörnyû fénykép miatt, most pedig
- Jézusra nézett, és a szeme könnybe lábadt.
Egész életemben találkozni akartam veled. És most
itt vagy.
Szavainak súlya alatt lassan térdre rogyott.
- Áldj meg, Jézus! - suttogta.
Jézus felemelte, mintha a halottat idézné meg halotti
leplébõl. - Kelj fel, asszony! - kiáltotta.
- Áldj meg, Jézus! - mondta Constance. Aztán inkább
magának: - Ó, Uram, újra hétéves vagyok,
újra a fehér elsõáldozó-ruhámban,
és Húsvét Vasárnapja van, és a világ
jó, pont mielõtt megromlott volna.
- Kelj fel, leányom - mondta Jézus halkabban.
Azonban Constance nem mozdult, becsukott szemmel várt. Ajkai ezt a
szót formázták: Áldj meg.
És végül Jézus lassan kinyújtotta kezét,
arra kényszerülve, hogy elfogadja, és örömmel
elfogadva feladatát, kezét Constance fejére helyezte.
A gyöngéd érintés még több könnycseppet
csalt ki Constance szemébõl, és szája megremegett.
Kezét felemelte, hogy még egy pillanattal tovább tartsa
a fején a férfiérintését.
- Gyermekem - mondta Jézus halltan -, megáldottalak
És a térdelõ Constance Rattigant nézve arra gondoltam:
Ó, ennek az elveszett világnak az iróniája! A
katolikus bûnök és egy színész életereje.
Constance felkelt, még mindig félig behunyt szemmel a fény
felé fordult, és a várakozó, fénylõ
szén felé indult. Követtük
A tömeget már összegyûjtötték. Ott volt
az összes statiszta, akik korábban más jelenetekben feltûntek
aznap éj jel, plusz a stúdióvezetõk és
a csellengõk. Ahogy feltûntünk, Constance olyasvalaki eleganciájával
vonult félre, mini aki épp most fogyott húsz kilót.
Kíváncsi voltam, meddig lesz képes kislány maradni.
De most megláttam, amint a szabad ég alatti színtéren
át, az izzó széngödör mögött belép
a fénybe Manny Leiber, Phillips Doki és Groc belép a
fénybe. Szemük olyan mereven szegezõdött rám,
hogy hátraléptem, attól félve, hogy megdicsérnek,
amiért megtaláltam a Messiást, megmentettem a Megváltót
és egyben a mai éjszaka költségvetését
is.
Manny szeme kétségekkel és gyanakvással volt tele,
a Dokié maró méreggel, Grocé jóféle
brandyvel. Bizonyára azért jöttek, hogy lássák
Krisztust és engem nyárson megsülni. Mindenesetre, ahogy
Jézus egyenesen a tüzesgödör pereme felé tartott,
Fritz - aki épp most tért magához legutóbbi dührohamából
- rövidlátóan hunyorgott rá, és így
kiáltott:
- Épp ideje! Már le akartuk fújni a szabadtéri
halsütést. Monoklit!
Senki sem mozdulta Mindenki körülnézett.
- Monoklit! - ismételte Fritz.
És akkor rájöttem, hogy azt a lencsét akarja, amit
oly nemesen átnyújtott nekem néhány órával
korábban.
Elõreszökkentem, kinyújtott tenyerébe helyeztem
a monoklit, majd visszaugrottam, amint szemére szorította, mint
valami fegyvert. Vetett egy pillantást Jézusra, aztán
kifújta a levegõt a tüdejébõl.
- Ti ezt Krisztusnak nevezitek? Sokkal inkább hasonlít Matuzsálemre.
Tegyetek egy tonna harminchárom éves színû sminket
az arcára, és ragasszátok fel a tokáját!
Jézus életére, itt a vacsoraszünet ideje. Minél
több hiba, annál több késlekedés. Hogy merészelsz
így elkésni? Mit gondolsz, ki a fene vagy te?
- Krisztus - mondta Jézus egyszerûen, szerényen. - És
ezt ne felejtsd el!
- Vigyétek innen! Sminkesek! Vacsoraszünet! Egy óra múlva
legyen itt mindenki! - kiáltotta Fritz, és csaknem odalökte
a monoklii, az én kitüntetésemet a kezembe, aztán
csak állt, keserûen szemlélve az égõ szenet,
mintha beleugorhatna, hogy elhamvadjon.
És miközben a farkasfalka elvonult a gödör mellõl,
Manny az elveszett dollárokat számolgatta, ahogy hóviharként
hullott a papírpénz a tûzbe; a jó Doki a szikéjét
markolászta a zsebében; Lenin kozmetikusa állandó
Conrad Veidt-mosolyával vágta ketté arcának sápadt,
sovány, dinnyeszerû húsát: De most pillantásuk
rólam Jézusra vándorolt, hogy szörnyû, elkerülhetetlen
ítéletként, kárhoztatásként szegezõdjön
rá.
Olyan volt, mintha egy kivégzõosztag végtelen sortüzet
zúdítana rá. Jézus megrázkódott,
és megingott, mintha megütötték volna.
Groc sminkes asszisztensei éppen el akarták vezetni õt,
amikor
Megtörtént.
Lágy sistergés hallatszott, ahogy valami, mint egy magányos
esõcsepp az égõ szénre hullott.
Mindnyájan lenéztünk, aztán fel
Jézusra, aki kezét a szén fölé nyújtotta,
és kíváncsian tanulmányozta csuklóját.
Vérzett.
- Uramisten - kiáltotta Constance. - Csináljon már valamit!
- De hát mit? - kiáltotta Fritz.
- Forgasd le a jelenetet! - mondta Jézus higgadtan.
- Nem, a szentségit! - kiáltotta Fritz - Keresztelõ János
jobban nézett ki a levágott fejével, mint te!
- Akkor - Jézus arra intett, ahol Stanislau Groc és Philips
Doki állt, mint egy kedves paprikajancsi és a sötét
Apokalipszis -, akkor hadd varrjanak össze és kötözzenek
be, amíg kész nem leszünk.
- Hogy csinálod ezt? - Constance a csuklóját bámulta.
- Ez van a szövegben.
- Menj, tedd hasznossá magad! - mondta Jézus nekem.
- És vidd magaddal ezt a nõt! - parancsolta Fritz.
- Nem ismerem.
- De igen - vágta rá Constance. - 1926. július 4, Laguna
Beach.
- Az egy másik ország volt, egy másik idõ. - Fritz
becsapta a láthatatlan ajtót.
- Igen - Constance kis szünetet tartott. - Igen, az volt. Philips Doki
Jézus balcsuklójához lépett. Groc a jobbhoz. Jézus
nem nézett rájuk, pillantását a sötét
égre szegezte.
Aztán fölfelé fordította csuklóját,
és úgy tartotta, hogy lássák, amint élete
kicsöpög a friss sebekbõl.
- Óvatosan - szólt rájuk .
Kiléptem a fénybõl. Egy kislánykövetett,
aki idõközben felnõtt lett.