Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

67.


Nem vittük Emily Sloane-t templomba. A templomot vittük Emily Sloane-hoz. Constance intézte az egészet.
Crumley és én szereztük a gyertyákat, a tömjént és egy Indiában készült rézcsengõt. Az Elysian Field-i szanatórium Mályvarózsa Házának egy kis elsötétített szobájában helyeztük el a gyertyákat és gyújtottuk meg. Én még egy-két anyagdarabot is tûztem a térdem alá a nadrágomra.
- Ez meg mi a fenének kell? - sziszegte Crumley.
- A hanghatások miatt. Suhog. Mint a pap reverendája.
Aztán, mikor már meggyújtottuk a gyertyákat, Crumley és én behúzódtunk egy boltív alá, szétlegyeztük a tömjént, és kipróbáltuk a csengõt. Kellemes, tiszta hangon szólalt meg.
Crumley halkan szólt Constance-nak: - Most.
Emily Sloane a szobába lépett.
Nem saját akaratából mozgott, nem is a lábán jött, merev nyakkal és ráncos, márványszerû arccal érkezett. Sem a szemen; sem az arcizmai nem rándultak Elõször a profilja tûnt elõ a sötétbõl, majd merev teste és ölében tartott keze, melyeket a sír komorságával kulcsolt össze évek óta érintetlen ölében. A tolószéket hátulról egy majdnem láthatatlan rendezõ tolta maga elõtt, Constance Rattigan, aki a hajdani temetés hangulatát felidézendõ, talpig feketébe öltözött. Amint Emily Sloane fehér arca és iszonyúan néma teste elõtûnt a hallból, minden olyan volt, mintha madarak röppentek volna föl; mi pedig szétlegyeztük a tömjént, és megráztuk a csengõt.
Krákogtam egyet.
- Pszt! Hallja! - suttogta Crumley.
Valóban így volt.
Amint. Emily Sloane a félhomályban derengõ szobába ért; halovány mozdulatot tett, szemhéja alatt megrebbent a szemgolyó, amint a gyertyaláng alig észrevehetõ remegése még érezhetõbbé tette a csendet, és árnyékokat vetett a falra.
Én még mindig a levegõt legyeztem. Megráztam a csengõt.
Ékkor Emily teste maga is megremegett. Akár a soha nem látott szélben született pihekönnyû papírsárkány, olyan mozdulatot tett, mintha nem érezné saját súlyát.
Újra felhangzott a csengõ hangja, és a tömjén illatára megremegett az asszony orrcimpája.
Constance hátrahúzódott a sötétbe. Emily Sloane a fény felé fordait.
- Istenkém - suttogta.
Hát ez õ, gondoltam magamban:
A vak asszony, aki a Brown Derbybe jött és a Szörnyeteggel távozott azon az éjszakán, mindez mintha ezer napja történt volna.
És nem vak
Csak izommerevsége van.
De nem is hétköznapi izommerevsége.
Még a sir innensõ oldalán, a tömjénnel áthatott illatos és füstis szobában lélegzett, és a csengõt hallgatta.
Emily Sloane.
Emily mintegy tíz percig szótlanul ült. Mi pedig a szívverésünket számoltuk Figyeltük, mint fogynak a gyertyák és lassankénk szertefoszlik a füst.
Végre eljött a csodálatos pillanat, mikor oldalra billent a feje, és kitágultak a pupillái.
Újabb tíz percig ült így, és csak úgy itta magába az emlékeket, melyek még azon szerencsétlenség elõtt történtek, mely a kaliforniai partvonalon ilyen nyomorékká tette.
Láttam, amint megrebben a szája, s nyelve megmozdul összezárt ajkat mögött.
Valamit írogatott szemhéja belsejére, majd lefordította ezeket a gondolatokat:
- Senki… - mormogta - nem… érti meg… Aztán…
- Soha senki… nem értette.
Elhallgatott.
- Õ… - szólalt meg végre, majd újra elakadt.
A tömjén füstölt. A csengõ megcsörrent.
…a… stúdió… amit úgy… szeretett…
A kézfejembe haraptam, de csak vártam.
…olyan hely… ahol… játszani lehetett. Díszletek… Újabb csend. Szemével követte az emlékképeket.
- Játékkészletek… villany… vonatok. Kisfiúk, igen. Tíz… Felsóhajtott…
- Tizenegy… évesek
A gyertyaláng megremegett.
…õ… mindig azt mondta… karácsony… mindig… sohase legyen vége. Õ… meghalna… ha nincs karácsony… a kis buta. De… mikor tizenkét éves volt… visszavitette… a szüleivel… a zoknikat… nyakkendõket… pulóvereket. Karácsony napján. Vegyetek inkább… játékokat. Másként… nem volt hajlandó… megszólalni.
Elcsuklóit a hangja.
Crumley-re pillantottam: Kidülledt szemmel várta, hogy még többet halljon az asszonytól. A tömjén füstölt. Megráztam a csengettyût.
- És…? - szólalt meg vége suttogva Crumley. És…?
- És… - visszhangozta Emily. Tovább olvasta a gondolatokat lezárt szemhéja alól. - Így… vezette… a… stúdiót is.
A csontok kirajzolódtak az alakján. Kiegyenesedett székében, mintha az emlékei valamilyen zsinórt húztak volna meg benne, helyére került volna mindenereje; az elvesztett élete s egész lénye. Úgy tûnt, hogy még az arccsontja is átformálja egész arckarakterét és állát. Most már gyorsabban beszélt. S végûi szabad folyást engedett gondolatainak.
- Játszott. Igen. Nem munka volt számára… hanem játék. A stúdió. Amikor meghalt… az apja.
És beszélni kezdett, egyfolytában három, négy szót is kimondva, majd végül már csak úgy buktak ki belõle a gondolatok Arca belepirult a mesélésbe, s szeme égni kezdett. Ki akart kelni a tolókocsiból. Mint egy aknájából felfelé haladó lift, úgy emelkedett a lelke is, és vele egyûn a teste, mely ekkorra teljesen felegyenesedett.
Errõl eszembe jutottak azok az 1925-ös, 26-os éjszakák, mikor a távolból halk zene vagy énekszó hallatszott, és az ember megpróbálta beállítani a kis rádióján azt a sávot, melyen messzirõl jött Schenectadyt játszottak, de amikor néhány átkozott hülye más zenét hallgatott, és az ember nem azt akarta, ezért addig kalandozott sávról sávra, míg ki nem akadt a keresõ, szikrák nem pattogtak a készülékbõl, és a hangok áradni nem kezdtek a nagy lemez formájú hangosítókból, és az ember diadalmasan fel nem nevetett, még akkor is ha õ csak a zenét akarta, nem pedig a gyõzelmet. Tehát ezen az éjszakán történt, ezen a helyen, tömjénfüstbe és gyertyafényben, csengettyûszó mellett, hogy Emily Sloane újra megelevenedett. Lényét annyira áthatotta az emlékezés, hogy szinte kiemelkedett földi létébõl, és csak egyre a csengettyût hallgatta, azt a hangot, azt a hangot, Constance pedig ott állt a fehér szobor mögött, készen, hogy bármely pillanatban elkaphassa, ha az esni készülne, de ekkor újra megszólalt a szobor.
- A stúdió. Vadonatúj volt. És karácsony. Minden nap. Õ mindig haza jött. Hétkor. Reggel pedig… mohó és türelmetlen: Ha valaki hallgatott… õ azt mondta: "Beszélj!" Nevetett: Sohasem értették meg. Õ sem, hogy hogyan lehet valaki depressziós, mikor csak egy életünk van. Élni kell! Még olyan sok a tennivalónk…
Megint elvesztette a fonalat, mintha az iménti kitörése halálosan kimerítette volna. Hagyta, hogy verjen a szíve, megteljek a tüdeje levegõvel, és akkor újra nekiiramodhatott, mint az szõtt vad:
- Egyidõsek… voltunk. Huszonöt, mikor megérkeztünk Illinois-ból. Majd megõrült a filmekért. Tudta, hogy én is. Együtt… maradtunk. Elhallgatott. Majd így folytatta:
- Csodálatosan ment minden. Az elsõ években… nõtt a stúdió. Felépítette… Tervezett. Felfedezõnek hívta magát. Feltalálónak Harmincöt éves korára… azt mondta… meg akarja hódítani… a világot. Nem utazott sehová. Gyûlölte a vonatot. Az autót is. Az autók ölték meg az apját. Nagyon szerettük egymást. Tud ja, kis világban éltünk És ez még kisebbé vált, amint egyre több várossal, országgal került kapcsolatba. Gaul! Az övé. Aztán… Mexikó. Afrika partjainál húzódó szigetek Majd… maga Afrika! Azt mondta: Nem kell utazni. Teljesen bezárkózott. Vendégeket hívott. Látod, ez Nairobi? Itt! És London? Meg Párizs? Ott vannak. Külön szobákat rendeztetett be minden jelenet számára. Egy-egy éjszakára átruccant New Yorkba. A hétvégeket pedig… Left Bankben töltötte… hogy mikor reggel felébred római kori romokat pillantson meg. Virágokat ültetett. Megépítette Kleopátra sírját. Minden város elõtere mögé szõnyeget, ágyakat rakatott, és folyóvizet szereltetett be. A stúdió alkalmazottai kinevették. De õt nem érdekelte. Fiatal volt és bohó. Folytatta az építkezést 1929-ig, 30-ig. Nem, egészen 31-ig. Sõt, 32-ig!
A szoba túlsó végében Crumley felvonta a szemöldökét, s rám nézett. Uram, atyám! Azt hittem, hogy valami új dologra bukkantam, amint a nagyszüleim Green Town-i házában írogatok.
- Még egy olyan Notre Dame-hoz hasonló helyet is épített - mormogta Emily. - Hálózsákban aludt. Párizs távoli csücskében. Korán felkelt napozni. Hát nem õrültség? Nem. - Õ egyre csak nevetett. Nevess te is. Nem volt õrült… csak késõbb történt, hogy…
Visszasüppedt a helyére.
Jó ideig azt hittûk; hogy végleg elnémult.
Azonban én akkor megint megcsendítettem a csengettyût, s õ felvette láthatatlan kötését, és a mintát kezdte szemlélni a mellén.
- Késõbb… valóban… megõrült.
- Feleségül mentem Sloane-hoz Abbahagytam a titkárnõsködést. Õ sohasem bocsátott meg. Nagyban folytatta a játékot… azt mondta, még mindig szeret. És akkor, azon az éjszakán… történt a baleset. Igen. Igen. Megtörtént.
- És akkor… én… meghaltam.
Crumley és én egy jó percig vártunk. Az egyik gyertya kialudt.
- Tudják, el szokott jönni meglátogatni - folytatta végre, amint a többi gyertya is az utolsókat pislákolta.
- Õ? - suttogtam félénken.
- Igen. Ó, kétszer, háromszor is… évente.
Vajon tudja, hány év telt már el azóta? - tûnõdtem magamban. - El szokott vinni, el szokott vinni. - Sóhajtott.
- Beszélgetni szoktak? - suttogtam.
- Õ szokott. Én csak nevetek. Ó… szokta mondani… õ szokta mondani.
- Mit?
- Hogy ennyi év után is… szeret engem.
- És maga mit válaszol?
- Semmit. Nem jól van így. …bajt csináltam.
- Tisztán szokta látni az arcát?
- Ó, nem. Mindig a sötétben ül. Vagy a székem mögött áll, és azt mondja, "szerelmem". Szép hangja van. Semmit sem változott. Annak ellenére, hogy mindketten halottak vagyunk.
Kinek a hangja az, Emily?
- Kié lenne… - habozott. Majd felragyogott az arca. - Természetesen Arbyé.
- Arbyé…?
- Arbyé - ismételte, s megingott, amint az utolsó gyertya lángjába bámult. - Arbyé. Õ keresztülvitte, amit akart. Én legalábbis így gondolom. Annyi mindent akart az élettõl A stúdiót, a játékokat. Akkor is, amikor én már nem voltam vele. Azért élt, hogy visszajöhessen arra a helyre, amit még szeretett. Tehát még a temetõ után is megtartotta ezt a helyet. A kalapács. A vér. Ó, istenem! Megölt engem. Engem! - felsikoltott, s visszazuhant a székébe.
Lehunyta a szemét, s ajkai összeszorultak Teljesen elcsendesedett, s mindörökre visszasüppedt szoborszerû állapotába. Nem volt az a csengõ, az a tõrajén, amely újra ki tudta volna mozdítani a maszkja mögül. Halkan a nevén szólítottam.
Ám mostanra õ már újabb üvegkoporsót készített, s örökre magára zárta a fedelét.
- Istenem - mondta Crumley. - Mit tettünk?
- Bebizonyítottunk két vagy talán három gyilkosságot - feleltem. - Menjünk haza - fordult Crumley az asszonyhoz
De Emily nem is hallotta. Jól érezte ott magát, ahol volt.