Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
17.
A telefon hajnali kettõkor csörögni kezdett. Peg hívott
Connecticutból.
- Mintha lenne egy Peg nevû feleséged - siránkozott -,
aki el jött otthonról tíz nappal ezelõtt Hartfordba,
a tanári konferenciára. Miért nem hívtál?
- Hívtalak. De nem voltál a szobádban. Meghagytam a nevem.
Krisztusom, de szerettem volna, ha otthon talállak.
- Ó, drágaságom - mondta lassan, szótagról
szótagra. - Holnap reggel indulok, és kihúzlak a mélabúdból.
Akarod, hogy anyuci hozzád repüljön?
- Igen. Nem. Nagy a zûrzavar a stúdióban. - Haboztam.
- Miért kéreted magad? - kérdezte.
- Te jóisten!
- Nem menekülsz sem tõle, sem tõlem. Diétáztál,
ahogy egy jó kisfiúhoz illik? Menj, dobj be egy pennyt valamelyik
mérlegbe, ami kinyomtatja a súlyod, és az eredményt
küldd el nekem! Hé - tette hozzá -, én komolyan
gondoltam. Akarod, hogy hazarepüljek? Holnap?
- Szeretlek, Peg - feleltem. - Akkor gyere haza, amikorra tervezted.
- De mi van, ha nem leszel otthon, amikor hazamegyek? Tart még a Halloween?
Ezek a nõi megérzések!
- Másfél héttel tovább tart.
- Érzem a hangodból. Maradj távol a temetõktõl.
- Ezt miért mondod?
A szívem kalimpálni kezdett.
- Vittél virágokat a szüleid sírjára?
- Elfelejtettem.
- Hogy tehettél ilyet?
- Bárhogy legyen is, egy jobb temetõben nyugszanak - Mitõl
jobb?
- Ha másért nem, azért, mert õk benne vannak
- Vigyél virágot helyettem is - mondta. - Szeretlek. Viszlát!
A vonalban csak zúgás és sistergés hallatszott.
Hajnali ötkor a nap még nem látszott, és a felhõk
mintha rá akartak volna telepedni a házam tetejére. A
plafont bámultam, aztán felkeltem, és a szemüvegem
nélkül is eljutottam az írógépemhez.
Ültem a hajnal elõtti homályban, és begépeltem:
A SZÖRNYETEG VISSZATÉR.
Távol volt egyáltalán?
Nem mindig elõttem haladt egész eletemben, suttogva szólítva
a nevemet?
ELSÕ FEJEZET - gépeltem.
Mi olyan szép egy tökéletes Szörnyetegben? Mién
érdekli a fiúkat és a férfiakat?
Mién rohangálunk életünk végéig Ijesztõ
Teremtményekkel, Torzszüleményekkel, Szörnyekkel,
Rémségekkel?
És most ez az õrült óhaj, hogy megtaláljuk
és megszerezzük a legiszonyatosabb arcos a világon!
Mély lélegzetet vettem, és feltárcsáztam
Roy számát. Hangja víz alattinak, távolinak tûnt.
- Benne vagyok, Roy. Amiben csak akarod. Részemrõl oké.
Letettem a kagylót, és visszazuhantam az ágyba.
Másnap korán reggel már Roy Holdstrom 13-as mûterme
elõtt álltam, Az ajtóra festett feliratot betûzve:
VIGYÁZAT! RADIOAKTÍV ROBOTOK.
VESZETT KUTYÁK. FERTÕZÕ BETEGSÉGEK.
A fülemet a mûterem ajtajára tapasztottam, és elképzeltem
Royt abban a roppant csendes katedrálisi sötétségben,
amint agyagos ujjakkal formázza élete nagy álmát,
a szerelmét.
- Gyerünk, Roy! - suttogtam. - Gyerünk, Szörnyeteg!
És miközben vártam, a világ utcáin kószáltam.