Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

37.


Fritz kifelé tartott a statiszták közül a zûrzavarból, kiabált, mutogatott, toporzékolt. Egy lovaglóostort hurcolt magával a hóna alatt, de én sohasem láttam, hogy használta volna. A kamerák - három is akadt készen álltak, és a rendezõasszisztensek a statisztákból álló tömeget rendezgették a széles utcán, amely a tér felé vezetett, ahol Krisztus feltûnhet valamikor alkonyat és hajnal között. A felfordulás közepén Fritz meglátott engem és Constance-t, amint megérkeztünk, és intett a titkárának. Az futva jött oda, én átnyújtottam az öt gépelt oldalt, és a titkár visszasietett vele a tömegen keresztül.
Néztem, ahogy Fritz átlapozza a forgatókönyvemet, háttal nekem. Láttam, ahogy hirtelen hátrahajtja a fejét. Hosszú pillanat telt el, míg végül Fritz megfordult, és anélkül, hogy a szemembe nézett volna, fölvett egy szócsövet. Belekiáltott. Azonnal csönd lett.
- Mindnyájan helyezkedjenek el! Akik tudnak, ül jenek le. A többiek álljanak kényelmesebben. Holnap eljön Krisztus és el is távozik. És így fogjuk õt várni, aztán befejezzük és hazamegyünk. Figyeljenek.
És felolvasta a forgatókönyvem utolsó oldalait szóról szóra, oldalról oldalra, halk, de tiszta hangon, és egyetlen fej sem fordult el, egyetlen láb sem moccant. El sem tudtam hinni, ami történt. Minden szavamat a hajnali tengerrõl, a halak csodájáról, Krisztus furcsa, sápadt szellemérõl a parton, ahogy a halak sülnek a parázson és ahogy a tanítványok csendben, behunyt szemmel hallgatják, és miközben a Megváltó a búcsúszavait mormolja, hull a vére a csuklóján lévõ sebeibõl a szénre, melyen az Utolsó Vacsora Utáni Vacsora sült.
Végül Fritz Wong kimondta utolsó szavaimat.
És csupán suttogás hangzott a tömegbõl, a néphól és a római falanxból egyaránt, és a csend közepette Fritz keresztüllépkedett a tömegen, míg oda nem ért hozzám. Addigra én már félig vak voltam a meghatottságtól:
Fritz meglepetten nézett Constance-ra, odavetett egy biccentést, aztán megállt egy pillanatra, végül levette szemérõl a monoklit, megfogta a kezemet, és leletette a lencsét, mint valami díjat, egy medált a tenyerembe. Összecsukta ujjaimat fölötte.
- Ma éjszakától kezdve - mondta csendesen - te fogsz nézni helyettem.
Ez parancs volt, utasítás, áldás.
Aztán méltóságteljesen ellépkedett. Álltam és néztem utána, reszketõ markomban szorítva a monokliját. Amikor a hallgató tömeg közepére ért, felkapta a szócsövet, és így kiáltott:
- Rendben, csináljanak valamit.
Nem nézett rám többé.
Constance megfogta a karomat, és elhúzott onnan.