Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


28.


Délben Crumley kirakott Roy háza elõtt a nyugati Ötvennegyedik utca sarkán. Gondosan tanulmányozta az arcomat.
- Hogy hívnak?
- Nem vagyok hajlandó elárulni a kilétemet.
- Akarod, hogy megvártalak?
- Menj csak! Minél hamarabb körülnézel a filmgyárban, annál jobb. Amúgy sem szabad, hogy együtt lássanak. Nálad van a térkép meg a listám a megnéznivalókról.
- Itt benn - kopogtatta meg Crumley a homlokát.
- Találkozunk egy óra múlva a nagyi házában. Az emeleten.
- A jó öreg nagyinál.
- Crumley?
- Na?
- Szeretlek.
- Márpedig én nem foglak a mennyekbe juttatni.
- Nem is kell - feleltem. - Ezt éreztem egész éjszaka.
- Majd benyújtom a számát - vágta rá Crumley, és elhajtott.
Bementem.
A tegnap esti sejtésem beigazolódott.
Ha Roy miniatûr városait elpusztították és a Szörnyetegébõl vérvörös agyagmasszát csináltak…
A Doki kölnijének illata lengett a lépcsõházban…
Roy lakásának ajtaja tárva-nyitva állt. A lakását feldúlták.
- Istenem - suttogtam, megállva a szoba közepén, és körülnéztem. Szovjet-oroszország. A történelem újraírása.
Mert Roy személytelenné vált. A könyvtárakban éjszaka széttépik a könyveket és összeragaszt fák õket úgy, hogy Roy Holdstrom neve örökre eltûnjön. Nincs többé.
Egyetlen könyvet sem hagytak, sem képeket, sem íróasztalt, még a szemetesben sem maradtak papírfecnik. Még a vécépapírt is leszedték a gurigáról a fürdõszobában. A gyógyszeres szekrény tel jenen üres. Nem kandikáltak ki cipõk az ágy alól. Nincs is ágy. Nincs írógép. Üres szekrények Nincsenek dinoszauruszok. Sem dinoszauruszvázlatok
Órákkal ezelõtt ezt a lakást vákuummal kiszívatták, kisöpörték, és felkenték fényesen csillogó viasszal.
Dühöngõ õrület semmisítette meg a mûteremben Roy Babilonját, Asszíriáját, Abu Simbeljét.
Tisztogató õrület söpörte el az emlékezet utolsó porszemét, az élet legparányibb leheletét is.
- Istenem, hát nem szörnyû? - szólalt meg egy hang mögöttem.
Egy fiatalember állt az ajtóban. Festõköpenyt viselt, melyet sokat használhatott, és az ujjain színfoltok díszelegtek, akárcsak arca balfelén. A haja fésületlennek tûnt, szemében egyfajta vadállati tekintet lakozott, mint azokéban, akik égszaka dolgoznak, csak alkalmanként jönnek elõ hajnalban.
- Jobb ha nem álldogálsz itt. Még visszajöhetnek.
- Várj csak - töprengtem. - Ismerjük egymást, igaz? Roy barátja vagy… Tom…
- Shipway. Jobb, ha eltûnünk innen. Ezek õrültek. Gyere! Kiléptem Tom Shipway után az üres lakásból.
Egy tucat kulccsal nyitotta ki saját ajtaját.
- Vigyázz, kész, rajt!
Beugrottam.
Becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát. - A tulajdonosnõ! Nem szabad meglátnia!
- Ezt? - kérdeztem körülnézve, Nemo kapitány tengeralatti lakrészében álltam, a tengeralattjárója belsejében, a gépházban.
- Te jó isten! - kiáltottam. Tom Shipway ragyogott.
- Jó, mi?
- Egy frászt jó… egyszerûen hihetetlen!
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Roy ideadta a novelláidat. Mars. Atlantisz. És azt a cikket is, amit Jules Vernérõl írtál. Nagy, mi?
Intett; én megindultam, nézelõdtem, és megtapogattam ezt-azt, A jó kora, vörös bársonnyal bevont, hajópadlóhoz erõsített karosszéket. A téz periszkópot, ami a mennyezetbõl meredt alá. A hatalmas csõrendszert.
És azon túl az ablakot, melyet ovális, tengeralattjáró ablakká alakítottak, s mely mögött változatos méretû és színû trópusi halak úszkáltak.
- Ezt nézd meg! - hívott Tom Shipway. - Gyere! Belebámultam a periszkópba.
- Ez mûködik - rökönyödtem meg. - A víz alatt vagyunk! Legalábbis úgy tûnik! Te csináltad? Zseniális vagy!
- Aha.
- Tudja… tudja a háztulajdonosnõ, hogy mit mûveltél a lakásával? - Megölne, ha látná. Sosem engedem be.
Shipway megnyomott egy gombot a falon. Árnyak váltakoztak a zöld tengerben.
Egy csápjaival hadonászó óriási pókszerû teremtmény tûnt fel. - Az óriás tintahal! Nemo ellensége! Le vagyok nyûgözve!
- Hát… igen. Ülj le. Mi történt? Hol van Roy? Miért rontott be hozzá néhány barom dingóként és távozott hiénaként?
- Roy? Ja, igen. - A gondolat súlya fõbe kólintott. Lerogytan-. - Jézusom, igen. Roy. Mi történt itt tegnap éjszaka?
Shipway nyugodtan járkált a szobában, és elõadta, amit tudott.
- Láttad Rick Orsattit L. A.-ban szimatolni évekkel ezelõtt? A gengszterre gondolok.
- Összeszedett egy-bandát…
- Igen. Egyszer, évekkel ezelõtt úgy alkonyattájt a külvárosban, amikor kibukkantam egy mellékutcából, hat feketeruhást pillantottam meg, s még egyet az élükön, és úgy mozogtak, akár a kicicomázott patkányok, bõrruhában vagy selyemben, valamennyien gyászszínben, és a hajukat is fekete olajjal simították le, tésztaképük szinte világított. Nem is annyira vidrára, mint inkább fekete menyétekre hasonlítottak Csendesen, kígyószerûen, veszélyesen, barátságtalanul osontak, mint ahogy a füst kanyarog ki a kéménybõl. Nos, tegnap este ugyanezt láttam. Olyan erõs kölni szagot hoztak magukkal, hogy még bezárt ajtón át is éreztem.
Phillips Doki!
…erre kilestem, és megláttam azokat a nagy csatornapatkányokat, amint a lépcsõházban aktákat, dinoszauruszokat, képeket, bábukat, szobrokat, fényképeket hurcolnak Rám pillantottak a szemük sarkából Gyorsan becsuktam az ajtót, és a kémlelõn át lestem õket, ahogy rohangáltak a gumitalpú cipõikben. Fél órán át hallottam, ahogy kalamolnak.
Aztán a jövés-menés abbamaradt. Kinyitottam az ajtót, a lépcsõházban nem láttam senkit, de megcsapott az az irtóztató kölniszag. Ezek a fickók… megölték Royt?
Összerezzentem.
- Mibõl gondolod?
- Úgy néztek ki; mint akik képesek rá. És ha kipucolták Roy lakását, hát elég valószínû, hogy eltették láb alól Royt. Hé! - Shipway elhallgatott, és rám meredt. - Ezt nem gondoltam komolyan… de, izé, Roy…?
- Hogy meghalt? Igen. Nem. Lehet… Egy olyan életvidám fickó, mint Roy, nem hálhat meg!
Beszámoltam neki arról, amit a tizenhármas mûteremben láttam; a szétzúzott várarákról, a kõtélen lógó testrõl.
- Roy nem tenne ilyet.
- Lehet; hogy valaki más tette vele.
Roy nem hagyta volna egyetlen kurafinak sem, hogy szétrombolja a mûvét! Az õrdögbe is! - Könnycsepp gördült ki Tom Shipway szemébõl. - Én ismertem Royt! Ó segített megépíteni az elsõ tengeralattjárómat. Azt!
A fali polcon ott állt a Nautilus hatvancentis méretben, egy képzõmûvészeti fõiskolás álma.
- Roy nem halhatott meg, ugye?
Megcsörrent a telefon valahol Nemo tenger alatti kabinjában. Shipway felkapott egy jókora kagylóhéjat. Én felnevettem, aztán abbahagytam a nevetést.
- Igen? - szólt bele a telefonba, majd hozzátette: - Ki az?
Majdnem kiütöttem a kezébõl a telefont. Beleüvöltöttem; olyan hangon, amitõl még a halott is életre kel. Hallottam, ahogy valaki halkan lélegzik a vonal túlsó végén.
- Roy!
Kattanás. Csend. Zúgás.
Vadul megráztam a kagylót, szorítottam. - Roy az? - kérdezte Shipway.
- A francba! A lélegzésébõl nem lehet megállapítani! Ennek hol a helye?
Lecsaptam a telefont, és behunyt szemmel álltam fölötte. Aztán felragadtam ismét, és megpróbáltam a kagyló túlsó oldalán tárcsázni.
- Hogy mûködik ez a vacak? - üvöltöttem. - Kit hívsz?
- Egy taxit.
- Hova akarsz menni? Majd én elviszlek!
- Illinois-ba, hogy a fene egye meg, Green Townba!
- Hiszen az kétezer mérföldre van innen!
- Akkor - szóltam kábán, lerakva a kagylót - jobb, ha indulunk!