Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


2.


Én érkeztem elsõnek…
Reggel hétkor már ott voltam a stúdióban azon a Halloween-reggelen.
És én mentem el utolsónak…
Már tíz felé járt az idõ, miké még mindig az éjszakai szolgálatom utolsó körét róttam, és abban az egyszerû, ám hihetetlen gondolatban sütkéreztem, hogy végre olyan helyen dolgozhatok, ahol mindennek megvan a határozott menete. Itt mindennek teljesen egyértelmû az eleje, tiszta és visszafordíthatatlan a vége. A színfalakon túl, odakint a világban, nem nagyon bíztam az életben, szörnyû meglepetései és labilis történései miatt. Amint itt sétáltam a fák között hajnalban vagy az esti szürkületben, reálisnak tûnt, hogy én vagyok az, aki kinyitja és bezárja a stúdiót. Hozzám tartozott, mert én így akartam.
Tehát bejártam egy körülbelül egykilométeres körzetet, elmentem tizennégy színpad, tíz szabadtéri díszlet mellett, és úgy éreztem, hogy saját románcom áldozata vagyok: Olyan valaki, aki õrülten rajong a filmekért, és melynek kész alárendelni életét, és mely miatt rögtön elveszti a talajt a lába alól, mihelyt a spanyol kovácsoltvas kerítésen kívül kerül.
Késõre járt, de egy csomó filmnek mindenszentek napjáig kellett elkészülnie, így a nagy csomagolás és a búcsúestek több felvétellel is egybeestek. Három színpadról is, melyeknek hatalmas tolóajtaját tágra nyitották, együttesek számai, nevetés, pezsgõsüvegek dugóinak pufogása és éneklés hallatszott. A bent filmes jelmezekbe öltözött tömeg üdvözölte a kintrõl érkezõ Halloweenes társaságot.
Nem mentem be sehová, csak elégedetten mosolyogtam magamban, amint elhaladtam az épületek elõtt. Végtére is, minthogy azt képzeltem, hogy enyém a stúdió, akkor jöttem-mentem, mikor kedvem tartotta,
Viszont most, hogy megint sötét részre jutottam, egy kis remegés futott át rajtam. Túl régóta bolondultam már a filmekért. Olyan volt ez, mintha viszonyom lett volna King Konggal, aki tizenhárom éves koromban rám zuhant; én pedig sohasem tudtam volna kiszabadulni súlyos teteme alól.
A stúdió is így zuhant rám minden reggel, mikor megérkeztem. Órákba telt, míg függetleníteni tudtam magam bûvkörétõl, újra normálisan vettem a levegõt és boldogultam a munkámmal. Az esti félhomályban viszont megint hatalmába kerített a varázslat; szaggatottá vált a lélegzetem. Tudtam; hogy egy nap meg kell ettõl szabadulnom, elfutnom innét és soha vissza nem térnem, különben úgy fogok járni, mint Kong, aki egyre-másra bukik orra, majd áll fel, és végül egy nap ebbe fogok belepusztulni.
Elhaladtam az utolsó színpad mellett is, ahonnét a vidámság utolsó kitöréseitõl és bömbölõ dzsessztõl remegtek a falak. Mellettem az egyik segédoperatõr hajtott el kerékpáron, filmmel teli táskával Éppen egy boncolásra ment, ahol a film a szerkesztõ kése alá kerül majd, aki megmentheti vagy eltemetheti azt mindörökre. Ezután a színházba viszik vagy valamelyik polcra a többi kiselejtezett vacak mellé, ahol csak a por lepi be, de legalább nem eszi a rozsda.
A hollywoodi dombon egy templom órája tízet ütött. Sarkon fordultam, s visszaballagtam az írók épületében lévõ kabinomba.
Az üzenet, mely beindította ezt az õrületes történetet, ott várt rám az irodámban.
Nem márványlapba vésve érkezett, hanem gyönyörûen legépelve egy kiváló minõségû noteszlapon.
Míg olvastam, az asztalom elõtt álló székbe süppedtem; arcom megmerevedett, s kezem már-már ökölbe szorult, majd galacsinná gyûrte a cetlit, s félrelökte.
Ezt írták nekem:
GREEN GLADES PARK. Halloween.
Ma éjfélkor.
A központi hátsó falnál.
U.i.: Nagy titok tárul föl ön elõtt. Anyag egy abszolút sikerkönyv vagy forgatókönyv számára Ne hagyja ki!
Nos, én nem vagyok bátor ember. Például sohasem tanultam meg vezetni. Nem szállok repülõgépre. Tartottam a nõktõl egészen huszonöt éves koromig. Ki nem állhatom a magas helyeket; az Empire State Building mindig is iszonyú félelemmel töltött el. A liftektõl is ideges leszek. A mozgólépcsõtõl is. Csínján bánok az ételekkel. Az elsõ marhaszeletet huszonnégy éves koromban kóstoltam meg, gyermekkoromban pedig hamburgeren, sonkás szendvicsen, tojáson és paradicsomszószon tengõdtem.
- A Green Glades Park! - mondtam hangosan.
Jézusom, gondoltam. Éjfélkor? Én, az a srác, akit tizenéves korában elpáholtak a huligánok? Az a kisfiú, aki a bátyja hóna alá bújt, mikor elõször látta Az Operaház fantomját?
Igen, az a fiú.
- De hülye vagyok! - kiáltottam el magam.
Elmentem a temetõbe.
Éjfélkor.