Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
65.
Fritz sasfészkébõl, mely félúton volt a
Beverly Hillstõl Mulhollandba vezetõ úton, remek kilátás
nyílott Los Angelesre. A villa elõtt húzódó
elegáns márvány teraszról jól látszottak
a repülõgépek, amint harminc kilométeres távolságból
leszálláshoz készülõdtek, és percenként
fényes fáklyaként, lassú meteorként tûntek
fel az égbolton.
Fritz Wong szélesre tárta az ajtót, és úgy
pislogott, mintha nem látna. Elõvettem a monokliját a
zsebembõl, és átadtam neki. Õ kikapta a kezembõl
és szemére illesztette.
- Arrogáns gazember! - A monokli úgy villogott a jobb szemén,
mint a guillotine pengéje. - Á, szóval te vagy az! A
jövõ nagy reménysége leereszkedik a már lefelé
hanyatlóhoz. A trónörökös most királlyá
válik. Az író, aki megsúgja az oroszlánoknak,
hogy mit mondjanak Dánielnek, elmegy az idomárhoz, aki betanítja
õket, hogy mit csináljanak Mit keresel te itt? A film már
befuccsolt! .
- Itt vannak a lapok - Beléptem a házba. - Maggie? Jól
van?
A társalgó túlsó végében Maggie
sápadtan bólintott, de látszott rajta, hogy jobban van.
- Ne is törõdjön Fritzzel - tanácsolta. - Teleette
magát tõkehallal.
- Ülj a vágód mellé, és fogd be a szád!
- szólt rá Fritz; és a monoklijával közben
lyukakat égetett a lapjaimba.
- Igenis - rápillantottam a falon függõ Hitler-képre,
és összecsaptam a bokámat -, uram!
Fritz mérges pillantást vetett rám.
- Annak az elmebeteg piktornak a képe azért van ott, hogy emlékeztessen
azokra a nagy gazemberekre, akiktõl elmenekültem azért,
hogy most kisebbekkel legyek körülvéve. Te jó ég,
a Maximus Filmgyár homlokzata a Brandenburgi kaput utánozza!
Sitzfleisch, le vele!
Leeresztettem a Sitzfleischemet, és tátva maradt a szám.
Ugyanis Maggie Botovin háta mögött a legcsodálatosabb
templom képe tûnt fel, amelyet valaha is láttam. Nagyobb,
ragyogóbb és még pazarabb volt, mint a St. Sebastian
oltárát díszítõ minden arany és
ezüst.
- Fritz! - kiáltottam fel.
Mert a káprázatos kép egy polcra került a különbözõ
kristály- és üvegpalackokban tárolt mentalikõrökkel,
konyakokkal, whiskykkel, brandykkel, bordói és burgundi borokkal.
Úgy tündökölt, akár egy víz alatti barlang,
amelyben csak úgy nyüzsgött a sokféle csillogó
üveg. Fölötte és körülötte rovátkák
látszottak, és több száz finoman metszett svéd
kristály, Lalique és Waterford. Olyan volt, mint egy koronázási
trónus, mint Tizennegyedik Lajos bölcsõje, az egyiptomi
napkirály koporsója, vagy Napóleon császárrá
koronázásának tribünje. Olyan volt
- Mint tudod - kezdtem -, ritkán iszom
Fritz szemérõl leesett a monokli. Elkaptam, és visszatette
a helyére.
- Mit kérsz? - kérdezte rekedt hangon.
- Cortont - feleltem. - Harmincnyolcas évjáratút.
- Tényleg elvárnád, hogy felbontsam a legjobb boromat
egy ilyen alak kedvéért?
Nagyot nyeltem, s bólintottam.
Kissé odébb húzódott, és olyan mozdulatot
tett, mintha halálos csapást készülne rám
mérni. De az utolsó pillanatban finoman leeresztette az öklét,
és kivette a szekrénybõl az üveget.
- 1938-as Corton.
Nekilátott a dugóhúzásnak, közben a fogát
csikorgatta, és engem méregetett.
- Figyelni fogok minden egyes kortyot - mormogta. - Ha csak a legcsekélyebb
fintorral is elárulod, hogy nem értékeled eléggé
akkor véged!
Gyönyörûen kijött a dugó, és õ letette
az üveget, hogy kilihegje magát. - Most pedig - sóhajtotta
-, bár a film kétszeresen is kimúlt, lássuk, mit
mûvelt a csodafiú! - Belesüppedt a fotelbe, és kezdte
lapozgatni az új oldalakat. - Hadd olvassam át ezt a förmedvényt.
Bár miért is kellene úgy tennünk, mintha vissza
akarnánk térni a vágóhídra, isten tud ja!
- Lehunyta a bal szemét, és hagyta, hogy a fényes monokli
mögötti jobb ide-oda kalandozzék. Mikor befejezte, a padlóra
lökte a lapokat, és kis haragos bólintással intett
Maggie-nek, hogy szedje össze õket. Figyelte a nõ arcát,
míg újabb pohár bort töltött magának
- Na, mi lesz? - förmedt rá türelmetlenül.
Maggie az ölébe szedte a lapokat, és úgy tette rájuk
a kezét, mintha az evangélium lett volna.
- Sírni tudnék. És? Sírok is.
- Hagyd abba a komédiázást! - Fritz belekortyolt a borába,
majd letette a poharat, és mérges volt, amiért miattam
ilyen gyorsan kortyolgatta. - Lehetetlen, hogy mindössze néhány
óra alatt írtad!
- Elnézésedet kérem - szabadkoztam bárgyú
hangon. - Csak az a jó, amit gyorsan csinál az ember. Ha lelassulsz,
és elkezdesz gondolkodni, minden elromlik.
- Szóval a gondolkodás végzetes? - nyomta meg Fritz a
kérdést. Miért, te az agyadon ülsz, mikor írsz?
- Tudom is én. Tényleg nem rossz ez a bor.
- Hogy nem rossz! - Fritz megbotránkozásában a plafonra
kapta a szemét. - 1938-as Cortont iszik, és azt mondja, hogy
nem rossz! Jobb, mint az összes szar cukorka, amit rágcsálni
szoktál, valahányszor a stúdióban látlak
Jobb, mint az összes nõ a világon együttvéve.
Na jó
ez túlzás volt.
- Ez a bor - tettem hozzá gyorsan - majdnem olyan jó, mint a
filmje id. - Remek válasz - Fritzben felülkerekedett az öntudat.
- Akár magyar is lehetnél.
Fritz újratöltötte a poharamat, és visszaadta a becsületrendemet,
a monokli ját.
- Na, te borszakértõ, mi más hozott erre? Jó volt
az idõzítés.
- Fritz - kezdtem -, te 1934. október 31-én rendeztél,
fényképeztél és vágtál egy Szilaj
parti címû filmet.
Fritz kinyújtott lábbal, poharát jobb kezében
tartva hátradõlt a fotelben. Bal keze a zsebe felé tapogatózott,
ahol a monokli ját szokta tartani. Lustán és hûvösen
így szólt:
- 1934 Halloweenjénak éjszakáján. Tölts még!
- Fritz szeme lecsukódott, amint odatartotta nekem a poharát.
Töltöttem. - Ha kiöntöd, lehajítalak a lépcsõn.
- Fritz arccal a mennyezet felé fordult. Amint megérezte a bor
súlyát a pohárban, bólintott, és elhúzta,
hogy magamnak is önthessek.
- Hol - Fritz szája úgy ejtette ki a szavakat, mintha az külön
életet élne közömbös arca többi részétõl
- hallottál errõl a bugyuta címû némafilmrõl?
- Úgy forgatták, hogy nem volt film a kamerában. Te rendezted
körülbelül két órán át. Soroljam,
hogy kik játszottak-benne azon az estén? Fritz kinyitotta az
egyik szemét, és próbált kivenni a szoba túlsó
végébõl a monoklija nélkül.
- Constance Rattigan - kezdtem -, Jézus, Phillips Doki, Manny Leiber,
Stanislau Groc, valamint Arbuthnot, Sloane és a felesége, Emily
Sloane.
- Az ördögbe is
ez aztán a szereposztás! - jegyezte
meg Fritz - Megmondanád, miért?
Fritz lassan felûit, káromkodott egyet, kiitta a borát,
majd ott gubbasztott a pohár mellett hosszasan elnézegetve azt:
Pislogott, aztán így szólt:
- Szóval, végre kitálalhatok Egész idõ
alatt arra vártam, hogy kiokádhassam magamból. Nos
valakinek rendezni kellett. Nem volt forgatókönyv. Teljes fejetlenség
uralkodott. Engem kértek meg az utolsó pillanatban.
- Mennyit improvizáltál? - vágtam közbe.
- Nagyrészt. Nem, teljesen - felelte Fritz. - Hullák hevertek
mindenfelé. Jó, nem hullák Emberek és rengeteg
vér. Magammal vittem a kamerámat arra az éjszakára,
egy ilyen partin jól lehet az emberekrõl spontán felvételeket
készíteni anélkül, hogy észrevennék,
én legalábbis szeretek ilyesmit csinálni. Sikoltozó
emberekrõl, akik összevissza szaladgáltak a stúdióban,
az alagútban és dzsessz-zenére táncoltak a sírok
között. Baromi vad és klassz volt. Mígnem kezdett
elfajulni a dolog. A balesetre gondolok Addigra már, ebben igazad van,
nem volt film a 16 milliméteres kamerámban. Tehát csak
utasításokat tudtam adni. Ide fuss!
Oda fuss! Ne hívd a rendõrséget! Szálljatok be
a kocsiba! Tömjétek tele a templom perselyét!
- Én is így saccoltam.
- Fogd be a szád! Az a nyavalyás pap, mint egy szende szûzlány,
teljesen meg volt õrülve. A filmgyárnak mindig egy halom
pénze állt készen sürgõs helyzetekre. Ott
a pap orca elõtt teletömtük a keresztelõtálat,
akár egy hálaadási lakomán. Úgy be volt
rezelve, hogy még arra sem tudtam rájönni, hogy egyáltalán
látta-e, mit mûvelünk. Utasítást adtam, hogy
Sloane feleségét vigyék ki. Az egyik statiszta vezette
el.
- Nem - igazítottam ki. - Az egyik filmcsillag.
- Igen?! Tényleg õ volt vele. Míg mi összeszedtük
a kellékeket és felpakoltunk a teherautóra. Ez már
könnyebben ment, mint a kipakolás. Végtére is, a
filmgyárak kezében volt a város irányítása.
Egy holttest volt, amelyet be kellett vallanunk, Sloane, és azt mondtuk,
hogy egy másik, Arbuthnoté, a halottasházban van, a Doki
pedig aláírta a szükséges papírokat. Soha
senki sem akarta az összes testet megnézni: Annyi pénzt
adtunk a halottkémnek, hogy egy évre táppénzre
mehessen. Így történt.
Fritz maga alá húzta a lábát, míg poharát
az ölében ringatta, és megpróbálta elkapni
a tekintetemet.
- Szerencsére, mert ott volt az egész stúdióbeli
társaság - Jézus, Phillips Doki, Groc, Manny meg az összes
bólogató ember. Elordítottam magam: Hívjátok
az õröket! Ide a kocsikkal! Kerítsétek el azt a
részt, ahol az ütközés történt. Az emberek
kijöttek a házakból? Ne engedjétek õket idecsõdülni!
Kevés ház állt arrafelé, és a benzinkút
is zárva. És a többi? A jogi hivatalok ablaka is sötét.
Addigra már egész nagy tömeg gyûlt össze a távolabb
esõ házakból, sokan pizsamában; én pedig
megnyitottam a Vörös-tengert, újratemettem Lázárt,
távoli helyeken munkát szereztem Hitetlen Tamásnak! Finom,
csodálatos, fenomenális! Töltsek mást?
- Ez meg mi?
- Napóleon konyak. Százéves. Nem fog ízleni!
Töltött belõle.
- Ha erre is fintorogsz, megöllek.
- És mi lett a holttestekkel? - kérdenem.
- Elõször csak egy halott volt. Sloane. Arbuthnot nekivágódott
egy csõnek, Krisztusom, de még élt. Megtettem, amit tudtam,
átvonszoltam az utcán az öltözõbe, és
otthagytam. Késõbb halt meg. Phillips Doki és Groc mindent
elkövettek, hogy megmentsük ott, ahol a holttesteket balzsamozták,
de ez ma már mentõállomás. Elég paradox,
nem? Két nappal késõbb én szerveztem meg a temetést.
Megint csak nagyszerû!
- És Emily Sloane? A Mályvarózsa Ház? .
- Miki utoljára láttam, a vadvirágos üres telken
vezették keresztül, abba a magánszanatóriumba. Másnap
õ is meghalt. Ez minden, amit tudok. Én csak a rendezõ
voltam, akit meghívtak, hogy mentsem meg az égõ Hindenburgot,
vagy irányítsam a forgalmat a San Francisco-i földrengés
alatt. Ezek az én érdemeim. De miért, miért, miért
kérdezed mindezt?
Mélyet lélegeztem, kortyoltam egy kis Napóleon konyakot,
éreztem, amint szememet elöntik a meleg könnycseppek, és
így szóltam:
- Arbuthnot vissza jött.
Fritz háta hirtelen kiegyenesedett.
- Megõrültél? - kiáltotta.
- Vagy a hasonmása - tettem hozzá majdnem cincogó hangon.
- Groc csinálta. Õ azt mondta, hogy tréfából
De az is lehet, hogy pénzért. Készített egy papírfigurát
vagy viaszbábut. Ezzel akarta elijeszteni Mannyt és a fõbbieket,
talán ugyanazokkal a tényekkel, amelyeket te is ismersz, de
sohasem árultál el.
Fritz körbe-körbe kezdett járkálni a szobában,
de csizmája dobogását felfogta a vastag szõnyeg.
Aztán megállt, s ide-oda ringatózott, miközben nagy
fejét Maggie elõtt ingatta.
- Te tudtál errõl?
- A jelenlévõ fiatalúr mondott valamit
- Miért
nem mondtad el nekem?
- Azért, Fritz - okoskodott Maggie -, mert amikor rendezel, sohasem
akarsz híreket hallani, se jót, se rosszat.
- Hát, szóval ez történt? - folytatta Fritz. - Phillips
Doki háromnapi adagot ivott a vacsorán. Manny Leibernek olyan
volt a hangja, mint egy lassú nagylemez, amelyet dupla sebességre
kapcsolnak Krisztusom, én azt hittem, hogy én csinálom
jól a dolgokat, amivel mindig sikerült felbosszantanom! De nem!
Szentséges Jézus, te jó ég, az az istenverte Groc
csinált mindent. - Szünetet tartott, és rám meredt.
- Aki rossz hírt visz a királynak, azt ki kell végezni!
- kiáltotta. - De mielõtt meghalsz, mondj még nekünk
valamit!
- Arbuthnot sírja üres.
- És a test?
- Ellopták?
- Soha nem is volt a sírban. - Ki állítja ezt?
- Egy vak ember.
- Egy vak! - Fritz megint az öklét mutatta. Eltûnõdtem
rajta, hogy pályafutásárnak sok éve alatt mindig
ezzel az ököllel tartottai kordában a színészeit.
- Egy vak?! - A Hindenburg egy végsõ iszonyú tûzzel
merült alá benne. Aztán már csak
hamu.
- Egy vak! - Fritz tett egy kört a szobában, tudomást sem
véve róla, hogy mi is ott vagyunk, és a brandyjét
iszogatva így szólt:
- Mondd el!
Elmondtam neki mindent, amit már Crumley-nek is.
Mikor befejeztem, Fritz felvette a telefont, és a szemétõl
kéthüvelyknyire tartva, hunyorogva tárcsázott egy
számot.
- Hello, Grace? Itt Fritz Wong. Keress nekem gépet New Yorkba, Párizsba
és Berlinbe. Hogy mikorra? Ma estére. Tartom a vonalat. Megfordult,
és kinézett az ablakon a távolban húzódó
Hollywood felé. - Krisztusom, egész héten éreztem
a földrengés közeledtét, és azt hittem, hogy
Jézus haldoklik egy pocsék forgatókönyv miatt. Most
már mindennek vége. Sohasem fogunk visszamenni. Celluloid dobozokba
fogják tenni a filmünket ír papok számára.
Mondd meg Constance-nak, hogy siessen. Aztán vegyél magadnak
egy jegyet.
- Hová? - kérdeztem.
- Csak van tán hová menned! - harsogta Fritz.
E bombarobbanás közepette valami hirtelen megpattant Fritzben.
Nem is forró, hanem hideg levegõ áradt a testébõl.
A rossz szeme majd kiugrott a helyébõl.
- Grace - kiáltotta a telefonba -, ne hallgass arra a marhára,
aki az imént hívott. Töröld New Yorkot! Lagunába
foglald le a helyet! Mi? A tengerpartra, te tökfej! Egy Csendes óceánra
nézõ villába, hogy belegázolhassak a vízbe,
mint Norman Maine napnyugtakor, még ha maga a Végítélet
töri is rám az ajtót. Hogy minek? Hát elbújni.
Mi értelme lenne Párizsnak? Az õrültek tudnák
a választ. De soha nem feltételeznék, hogy egy dilis
Unterseeboot Kapitä n, aki egyébként ki nem állhatja
a napfényt, a dél-lagunai Sol Cityben fog kikötni, a sok
féleszû pucér csavargóval együtt. Egy limuzint
ide gyorsan! Bérelj egy villát: mire kilencre a Victor Hugo
étteremnél leszek Indulj! - Fritz lecsapta a kagylót,
és Maggie-re nézett.
- Te is jössz?
Maggie Botovin úgy festett, mint egy takaros nem olvadó vaníliafagylalt-kehely.
- Kedves Fritz - kezdte -, én 1900-ban Glendale-ben születtem.
Visszamehetnék oda; és belehalhatnék az unalomba, vagy
elbújhatnék Lagunában, de azoktól a csavargóktól,
ahogy te nevezed õket, kirázna a hideg. Mindenesetre, Fritz,
és ön is, kedves fiatal barátom, én abban a bizonyos
évben itt ültem minden nap hajnali háromig, hajtottam a
kis Singer varrógépemet, lidércálmokból
próbáltam kevésbé rémítõ
álmokat eszkábálni, kislányok szájáról
törölgettem le a maszatot, és dobtam bele a kendõt
a férfiak edzõtermében lévõ, hiányos
rácsozatú ágyacskák mögötti szemetesbe.
Sohasem kedveltem a partikat, a vasárnap délutáni koktélokat,
sem pedig a szombat esti szumóbirkózást. Bármi
tör fent is azon a bizonyos Halloween-éjszakán, én
valakit vártam, bárkit, hogy hozza a filmet. De nem jött
senki. Ha autószerencsétlenség történt az
ablak alatt, én akkor sem hallottam. Ha egy vagy akár ezer temetés
volt is a következõ héten, én visszautasítottam
minden meghívást, és az állott virágokat
dobáltam ki itthon. Nem mentem le, hogy lássam Arbuthnotot,
míg élt, miért lennék rá kíváncsi
holtában? Általában õ jött fel és
állt meg a vászonhoz vezetõ ajtó elõtt.
Én többnyire kinéztem hozzá, amint ott állt
magás alakjával a napfényben, és azt mondtam:
Kellene egy kicsit szerkesztenie. - De õ csak nevetett, és sohasem
jött be, csak elmagyarázta a kosztümtervezõnek, hogy
milyennek akarja egyik-másik figura arcát, közeli és
távoli, benti vagy kinti felvételnél, majd elment. Hogy
hogyan úsztam meg, hogy egyedül voltam a stúdióban?
Új vállalkozásba kezdtünk, és mindössze
egy szabó volt az egész városban, én. A többiek
nadrágkészítõk, munkát keresõk,
cigányok, jövendõmondó forgatókönyvírók
voltak, akik még a teafüvet sem ismerték Egyik karácsonykor
Arby egy rokkát küldött fel nekem, éles orsóval
és egy réztáblával a pedálon, melyen ez
állt: ÚGY VIGYÁZZ ERRE, HOGY CSIPKERÓZSIKA NE
SZÚRTA MEG AZ UJJÁT ÉS NE MERÜLJÖN ÁLOMBA!
Azt kívánom, bárcsak ismertem volna, de õ is csak
egy árny volt az ajtó túlsó oldalán, és
akadt nekem elég árnyam bent is. Csak a tömeget láttam
az emlékére rendezett meneten, mely innen indult és a
telep körül vezetett. Mint minden mást is az életben,
beleértve a prédikációt, ezt is meg kellett vágni.
- Lenézett a mellére, mintha valami láthatatlan gyöngysort
morzsolgatna, hogy lefoglalja ideges ujjait.
Hosszú szünet után Fritz így szólt:
- Maggie Botwin most egy évre kibeszélte magát!
- Tévedsz - Maggie Botwin rám szegezte tekintetét. -
Van valami fejlemény az elmúlt napok rohamával kapcsolatban?
Sohasem lehet tudni, holnap talán visszavesznek minket egy-harmados
fizetéssel.
- Nem - válaszoltam kábán.
- A fenébe is, pakolnom kell! - mondta Fritz.
A taxim még mindig kint várt, és csillagászati
összegek ketyegtek az órájában. Fritz megvetõ
pillantást vetett rá.
- Miért nem tanulsz meg vezetni te lüke?
- És mészároljak le embereket az úton, a Fritz
Rong-stílusban? Búcsúzunk, Rommel?
- Csak addig, míg a Szövetségesek el nem foglalják
Normandiát. Beszálltam a taxiba, és megtapogattam a zsebemet.
- Mi lesz ezzel a monoklival?
- Villogjál vele a kõvetkezõ akadémiai díjkiosztó
ünnepségen. Ha ezt meglátják, az erkélyen
fognak neked helyet biztosítani. Mire vársz, ölelésre?
Na, itt van. - Mérgesen megszorongatott.
- Outen zee ass!
Amint kigördült a kocsi, Fritz utánam kiáltott:
- Mindig elfelejtem közölni veled, mennyire utállak!
- Hazudsz - szóltam vissza.
- Igen - bólintott Fritz, és lassú, fáradt mozdulattal
intett. - Szoktam hazudni.