Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

73.


Két nap múlva eltemették Arbuthnotot.
Vagy inkább újratemették A sírboltban helyezték végsõ nyugalomra: az egyházközség néhány tagja szállította el odáig; akik nem tudtak semmirõl. Kelly atya egy halva született gyermeket temetett, akit még meg sem kereszteltek Mindannyian ott voltunk: Crumley, Constance, Henry, Fritz, Maggie és én. Roy jóval távolabb állt tõlünk.
- Mit keresünk mi itt? - dörmögtem.
- Megbizonyosodunk róla, hogy örökre eltemették - jegyezte meg Crumley.
- Megbocsátunk annak a szerencsétlennek - mondta halkan Constance. - Bár tudnák még mások is, mi történt itt ma! - mondtam. - Képzeljétek csak, hányan jöttek volna el; hiszen végre vége a rettegésnek! Isten veled, Napóleon!
- Õ nem volt Napóleon - mondta Constance.
- Nem?
Végigpásztázta tekintetem a temetõ falát, ahol lustán terült el a két világváros. King-Kong már nem vadászhat repülõgépekre, nincs porlepte fehér síremléke Krisztusnak, és nincs már kereszt, hogy a jövõbe vetett hitet megfeszítsék rajta. Nem, gondoltam, õ talán tényleg nem Napóleon, hanem Barnum, Gandhi és Jézus. Heródes, Edison és Griffith. Mussolini, Dzsingisz kán, és Tom Mix, Bertrand Russell, a Csodatévõ Ember és a Láthatatlan Ember. Frankenstein; Hüvelyk Matyi és Drakula.
Valószínûleg hangosan motyogtam magam elé gondolataimat, mert Crumley tompa hangon rám szólt:
- Csend legyen!
Arbuthnot sírboltja, benne a virágokkal és a Szörnyeteg testével, talán örökre bezárult. Az ajtó nagy robajjal csapódott be mögöttünk.