Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
68.
Végre valahára a két város eggyé vált.
Ha több fény volt a sötétség városában,
akkor több lett a sötétség a fény városában.
Köd és félhomály lengte be a ravatalozó falait.
A sírköveket úgy váltogatták, mint a kontinensen
a tányérokat. A katakombák száraz alagútjaiban
hidegszél süvített. Maga a múlt hangulata járta
át az ottani filmrekeszeket. Férgek és termaeszek lepték
el a kõvel telerakott kertet, beférkõztek Illinois almáskertjeibe,
tönkretették Washington cseresznyefáit, valamint a franciakertek
matematikai pontossággal nyírt sövényeit. A nagy
színpadok egyenként néptelenedtek el és zártak
be. A faházakról, kunyhókról és luisianai
villákról levették a cégéreket, tágra
nyitották ajtóikat, azok pedig megremegtek a bennük bujkáló
kórságtól, s leomlottak.
Az éjszaka során kétszáz régi autónak
berregett fel a motorja a hátsó udvaron, pöfögte ki
az elhasznált benzingõzt és csapta föl maga mögött
a salakot, amint vaktában útrakelt, hogy elárassza Detroitot.
Épületrõl épületre, szintrõl szintre
haladva hunytak ki a fények az ablakokban, hallgattak el a légkondicionálók,
és az utolsó tógák is, akár a római
szellemek, visszakerültek az Appian Wayen egy háztömbbel
arrébb lévõ nyugati jelmezraktárba, amint a kapitányok
és királyok az utolsó õrökkel együtt
elhagyták a terepet.
Egyre a tenger felé kényszerítettek minket.
Úgy gondoltam, hogy minden nappal egyre szûkül a kör.
Hallottuk, hogy egyre több mindent tüntettek el vagy selejteztek
ki. A makettvárosok és az õsállatok után
következtek a kõsziklák és a felhõkarcolók,
és végül, mikor már eltüntették a keresztes
lovagok keresztjét is, nem kerülhette el sorsát a Megváltó
hajnali sírkamrája sem, mely a tûzben lelte halálát.
Bármely pillanatban feltúrhatják a temetõt is.
Zilált lakói, a szerencsétlen, kisemmizett éjféli
hajléktalanok - akik keresztül-kasul próbáltak új
otthonra lelni Forest Lawnban - most az éjjel kettõkor is közlekedõ
buszokra szálltak, hogy ijesztgessék a sofõröket;
majd hatalmas robajjal bezáródtak az utolsó kapuk is,
a sírbolt-alagút pedig megtelt sarkvidéki eredetû
latyakkal, mely vörösen hömpölygött befelé.
Az utca másik oldalán lévõ templom zárva
tartotta ajtaját, és a részeg pap a mester után
menekült a Brown Derbytõl egészen a sötét dombok
közt fekvõ Hollywood-tábláig; közben a láthatatlan
háború és a soha nem látott hadsereg egyre nyugat
felé hajtott bennünket, ki a házamból, ki Crumley
tisztásáról, míg végül itt, az arab
negyedben kevés élelmiszerrel, de rengeteg pezsgõvel
felszerelve megállhattunk, majd a Szörnyeteg és csontvázhadserege
rikoltással küldte ránk a homokvihart, hogy az Constance
Rattigan fókái elé taszigáljon bennünket,
és ráijesszen Aimee Semple McPherson szellemére, aki
a viharral szemben vánszorgott, és rettenetesen megdöbbent,
de aztán a keresztény pitymallatkor újjászületett.
Hát ennyi.
Ezt mondja valaki utánam, ha tudja!