Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
31.
Bedugtam a fejem a négyes vetítõbe.
- Hol van Júdás? - kérdeztem.
- Ez a jelszó! - kiáltotta Fritz Wong. - Itt van három
Martini. Igyál!
- Utálom a Martinit. És különben is, elõször
ki kell derítenem valahogy. Miss Botwin
- kezdtem.
- Maggie - felelte õ magában mulatva, a kamerájával
az ölében.
- Sokat hallottam magáról, egész életemben csodáltam.
Csak azt akarom mondani, hogy nagyon örülök ennek a tehetõségnek,
hogy együtt dolgozhatom
- Jó, jó - mondta Maggie kedvesen. - Tévedsz Nem vagyok
zseni. Én
hogy is hívják azokat a kis valamiket,
amik a tavak tetején korcsolyáznak rovarokat keresgélve?
- Vízicsíborok.
- Igen, azok! Azt hinné az ember, hogy ezek a nyavalyás kis
bogarak mindjárt elsüllyednek, de nem. Egy vékony hártyán
mozognak a víz tetején. Felületi feszültség,
Elosztják a súlyukat, szétterpesztik az összes lábukat,
így sohasem törik át ezt a hártyát. Nos,
ez a leírás pontosan rám illik. Én is csak elosztom
a súlyt, széttárom a karomat és a lábamat,
így nem töröm át a hártyát, amelyen
korcsolyázom. Eddig még nem tûntem el a süllyesztõben.
De nem én vagyok a legjobb; és még csak csodáról
sem beszélhetünk az esetemben, csupán egyszerû, hétköznapi
kezdeti szerencsérõl. És most köszönöm
a bókot; fiatalember. Fel a fejjel, és tegye, amit Fritz mondón:
Igya meg a Martinit! Hamarosan látni fogja, hogy ami most kõvétkezik,
azon semmiféle csodát nem alkalmaztam. Maggie felszólt
a vetítõszobába. - Jimmy? Most!
A fények eltompultak, a függöny széthúzódott,
s felzümmögött a vetítõ. Felvillant a vásznon
a durván vágott film Rózsa Miklós egy befejezetlen
musicaljébõl vett bevágás kíséretében.
Tetszett.
Ahogy a film haladt elõre, futó pillantást vetettem Fritzre
és Maggiere. Úgy néztek ki, mintha épp egy vadlovai
kellene megülniük. Én valószínûleg ugyanúgy
- a képek szökõárja a székemhez szögezett.
Az egyik Martini felé nyúltam.
- Ez az, fiú! - suttogta Fritz.
Amikor a film befejezõdött, csendben ültünk, amíg
felgyulladtak a fények.
- Hogy lehet az - szólaltam meg végül -, hogy az új
tekercsnek olyan nagy részét szürkületben vagy éjszaka
vettétek föl?
- Ki nem állhatom a realitást. - Fritz monoklija megcsillant,
ahogy az üres vetítõvászonra nézett. - A
film ütemtervének fele naplementére esik. Olyankor a nap
javán már túl vagyunk. Naplemente idején mindig
hatalmasat sóhajtok: túléltünk egy újabb
napot! Minden éjjel kettõig dolgozom anélkül, hogy
igazi embereket látnék igazi fényben. Volt egy kontaktlencsém,
ami két évvel ezelõtt készült. Kidobtam az
ablakon. Hogy miért? Láttam vele a pórusokat az emberek
arcán, az enyémen is. Holdkrátereket. Himlõhelyeket.
A francba vele! Nézd csak meg a legutóbbi filmjeimet! Sehol
egy napfényföl megvilágított ember. Éjféli
hölgy; A hosszú sötétség; Gyilkosságok
hajnali háromkor, Halál virradat elõtt. Most pedig ez
az istenverte galileai ciklus, a Krisztus a kertben, Caesar a fán!
Maggie Botovin csüggedten moccant meg az árnyékban, és
kicsomagolta kézikameráját.
Megköszörültem a torkomat.
- Nekem kell betömködnöm az összes lyukat a forgatókönyvben?
- Mármint betömködni Caesar seggét? Igen! - Fritz
Wong nevetett, és töltött még egy italt.
- És elküldjük Manny Leiberhez - tette hozzá Maggie
Botovin -, hogy beszéljen vele Júdásról.
- Miért??
- A zsidó oroszlán - felelte Fritz - biztosan élvezni
fogja, ha Illinois-i baptistát ehet. Lehet, hogy meghallgat, miközben
letépi a lábadat. Leerõltettem a második italt
is.
- Nem is olyan rossz - kapkodtam levegõért. Zümmögõ
hangot hallottam.
Maggie Botovin kamerája rám irányult, hogy elkapja kezdeti
részegségem pillanatait.
- Mindenhová magával viszi a kameráját?
- Igen - felelte õ. - Negyven éve nem múlt el nap úgy,
hogy ne kaptam volna le vele egereket a hatalmasok között. Nem mernek
tüzelni rám.
Összevágtam egy kilencórás anyagot, amelyen istenverte
hülyék parádéznak, és be fogom mutatni a
Grauman's Chinese-ben. Érdekli? Majd jöjjön, nézze
meg!
Fritz megtöltötte a poharamat.
- Készen állok a közelképre, csapó!
- Ittam.
A kamera felzümmögött.