Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
36.
Késõ délután száguldottunk el a filmgyár
felé. Miután elrejtett három üveg pezsgõt
a nyitott sportkocsiban, Constance vidáman zsörtölõdött
minden útkeresztezõdésben, ráhajolt a kormánykerékre,
mint a kutyák, akik szeretik a szelet.
- Az autópálya! - kiáltotta.
Végigdübörögtünk a Larchmont Avenue közepén,
nyílegyenesen a felezõvonalon.
- Mit csinálsz?! - ordítottam.
- Valamikor itt villamossínek voltak az út mindkét oldalán,
középen pedig egy sor villanyoszlop. Harold Lloyd ide-oda kanyarogva
vezetett, kerülgetve az oszlopokat. Így!
Constance balra rántotta a kormányt.
- És így! Meg így!
Úgy kanyarogtunk féltucat rég nem létezõ
szellemoszlop között, mintha egy fantom-villamos üldözne.
- Rattigan - szóltam rá. Látta, hogy komoly az arcom.
- Beachwood Avenue? - kérdene.
Délután négyre járt. A nap utolsó postája
észak felé tartott a sugárúton. Bólintottam
Constance-nak, és õ leparkolt pontosan a postás elõtt,
aki fáradtan vonszolta magát a még mindig-forró
napsütésben. Iowai turistaként mutatkoztam be, és
õ elég barátságosan válaszolgatott ahhoz
képest, hogy mennyi kacatot kellett még lepakolnia az ajtók
elé.
Mindössze ellenõrizni akartam Clarence nevét és
címét, mielõtt bekopogok az ajtaján, de a postás
nem bírta abbahagyni a fecsegést. Elmesélte, hogyan jár,
hogyan fut Clarence, hogyan néz ki a szája: állandóan
remeg. Koponyáján ideges fülek izegnek-mozognak A szeme
nagyrészt fehér.
A postás megütögette a könyökömet egy levéllel,
nevetett.
- Ez a fickó olyan, mint egy tízéves, állott gyümölcskalács!
Kilép a háza ajtaján abban a nagy teveszõr kabát
fiában, amilyet Adolphe Menjou viselt 1927-ben, amikor mi, kisfiúk
még följártunk a folyosóra pisilni.
Ja, persze! Az öreg Clarence. Egyszer azt mondtam neki: "búú",
erre becsapta az ajtót. Fogadni merek, hogy a kabátjában
zuhanyzik, mert fél, hogy meglátja magát pucéron.
Az ijedõs Clarence! Ne kopogjon túl hangosan
De addigra már otthagytam. Gyorsan befordultam a Villa Vista Courtsnál,
és elmentem az 1788-as számig.
Nem kopogtam az ajtón. A körmömmel kopogtattam meg az egyik
kis üvegtáblát. Kilenc volt belõle. Nem próbálgattam
végig mindet. A rolót lehúzták belülrõl,
így nem láthattam be. Amikor nem jött válasz, mutatóujjammal
egy picit hangosabban kopogtam.
Úgy képzeltem, hallom Clarence nyúlszívét
kalapálni odabenn, az üveg mögött.
- Clarence! - kiáltottam be. Aztán vártam. - Tudom, hogy
benn vagy! Ismét úgy gondoltam, hallom a szívverését.
- Szólalj már meg, a szentségit! - kiáltottam
végül. - Mielõtt túl késõ lesz! Tudod,
ki vagyok A filmgyárból jöttem. A fenébe is, Clarence,
ha én meg tudtalak találni, ók is képesek rá!
Õk? Vajon kit értettem rajtuk?
Mindkét öklömmel dörömbölni kezdtem az ajtón.
Az egyik kis üvegtábla megreccsent.
- Clarence! A mappád! A Brown Derbyben megtalálták!
Ez hatott. Abbahagytam a dörömbölést, mivel egy hangot
hallottam, amely lehetett mekegés vagy egy tompa kiáltás
is. Kattant a zár. Aztán egy másik zár is kattant,
majd egy harmadik.
Végül az ajtó résnyire kinyelt, belülrõl
egy réz biztonsági lánc tartotta. Clarence ûzött
arca nézett rám évek hosszú alagútján
át, közelrõl, mégis olyan távolról,
hogy hangját csaknem visszhangnak hittem.
- Hol van? - kérdezte. - Hol?
- A Brown Derbyben - feleltem szégyenkezve. - És valaki ellopta.
- Ellopta? - könnyekben tört ki. - Az én mappámat?!
Ó Istenem - morogta. - Ez a te mûved.
- Nem, nem, hallgass meg
- Ha megpróbálnak betörni, megölöm magam. Nem
kaphatják meg ezeket!
Könnyes szemmel hátrapillantott a válla fölött
a rengeteg aktára, ami; összezsúfolva láthattam
hátul, a könyvespolcokra és a dedikált arcképekkel
teli falra.
Az én Szörnyetegeim, mondta Roy a saját temetésén,
a szépségeim, a drágáim.
Az én gyönyörûségeim, mondta most Clarence,
a lelkem, az életem.
- Nem akarok meghalni - morogta Clarence, és becsapta az ajtót.
- Clarence! - tettem egy utolsó próbát: - Ki az az õk?
Ha tudnám, talán megmenthetnélek! Clarence!
Árnyék suhant át az udvaron.
Egy másik lakás ajtaja félig kinyílt.
Mindössze annyit tudtam mondani kimerülten, félig suttogva:
- Viszlát
Visszamentem a sportkocsihoz. Constance ott ült, a Hollywood-hegyeket
nézte, és megpróbálta élvezni a szép
idõt.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte.
- Az egyik ütõdött: Clarence. A másik: Roy. - Bezuhantam
az ülésre mellé. - Oké, most vigyél el a
diliházba!
Constance kilõtt a filmgyár felé.
- Úristen - zihálta Constance fölbámulva a kapura
-, hogy utálom a kórházakat!
- Kórházakat?!
- Azok a szobák mind tele vannak meghatározatlan kóresetekkel.
Ezer gyerek fogant vagy született már abban a kuplerájban.
Kényelmes otthon, ahol a kedélytelenek vérátömlesztést
kapnak kapzsiságból. No és az a címerpajzs a kapu
felöli? Egy hátsó lábán álló,
törött hátú oroszlán. És egy vak, töketlen
kecske. Aztán: Salamon, amint épp kettészakít
egy élõ csecsemõt. Isten hozott a Zöld Tisztás
hullakamrában!
Szavaitól hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
Az igazolványomnak köszönhetõen átsüvíthettünk
a bejárati kapun. Sehol semmi konfetti! Sehol egy rezesbanda!
- Meg kellett volna mondanod annak a kopónak, hogy ki vagy!
- Láttad az arcát? Akkor született, amikor én apácazárdába
menekültem a filmgyárból. Mondd ki: "Rattigan",
és a szó semmibe vész Nézd! - A boltívekre
mutatott, ahogy elkanyarodtunk mellettük. - A sírboltom! Húsz
konzervdoboz egy kriptában! Filmek, melyek Pasadenában haltak
meg és cédulával a lábujjukon hajónak vissza.
Úgy bizony!
Az illinois-i Green Town kellõs közepén fékeztünk.
Felugrottam a bejárati lépcsõre, és széttártam
a karomat. - A nagyszüleim háza. Isten hozott!
Constance hagyta, hogy kirángassam a kocsiból, fel a lépcsõn,
a tornácon levõ hintába, hogy érezze azt az érzést.
- Istenem - lihegte. - Évek óta nem ültem ilyenben! Te
gazfickó - suttogta -, mit mûvelsz ezzel az öreg hölggyel?
- A fenébe is, ne itasd az egereket! Constance mereven rám nézett.
- Te különleges eset vagy. Hiszel minden hülyeségben,
amit írsz? Mars 2001-ben. Illinois 1928-ban.
- Igen.
- Jézusom! Milyen szerencsés vagy, milyen istenverte naiv! Soha
ne változz meg! - Constance megragadta a kezemet. - Mi, hülye
ítéletnapvárók, cinikus szörnyetegek, csak
nevetünk rajtad, de szükségiünk van rád. Különben
Merlin meghal vagy a Kerekaszfalt készítõ asztalos formátlanra
fûrészeli, esetleg a fickó, aki a páncélokat
olajozza, macskavizelettel helyettesíti az olajat
mindegy. Élj
örökké! Megígéred? Odabenn megcsörrent
a telefon.
Constance és én felugrottunk. Berohantam, és fölkaptam
a kagylót.
- Igen? - Vártam. - Halló?!
De csupán a szél zúgását hallottam, mely
mintha valami magas helyrõl jött volna. A nyakamon a bõr
úgy csúszott-mászott föl-le, mint egy hernyó.
- Roy?
A telefonban szél fújt, és valahol fagerendák
nyikorogtak. Ösztönösen az ég felé pillantottam.
Százméternyire innen. A Notre Dame. Ikertornyaival, a szentek
Szobraival, vízköpõkkel.
A katedrális tornyai körül mindig fúj a szél.
Magasra fújja a port és a munkások vörös zászlaját.
- Belsõ vonalon beszélsz? - kérdeztem. - Ott vagy, ahol
gondolom? Egyre följebb néztem, s szinte láttam, hogy a
legtetején az egyik vízköpõ
megmozdul.
- Ó, Roy, gondoltam, ha te vagy az, felejtsd el a bosszút! Gyere
le! De a szél elállt, a lélegzés is megszûnt
és a vonal megszakadt.
Letettem a kagylót, fölbámultam a tornyokra. Constance
ugyanazokat a tornyokat nézte, ahol új szél szitálta
a port, porkísértetek kavarogtak, s söpörtek tova.
- Oké, elég a dumából! .
Constance hátrébb lépett a verandán, és
a Notre Dame felé emelte az arcát.
- Mi az ördög folyik itt? - kiáltotta: - Pszt! - mondtam.