Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
8.
Tettünk egy kört a Gower Streeten Roy öreg, ütött-kopott
1927-es pléhkasznijában.
Nem láttuk a temetõbe tartó fekete halottaskocsit, ám
ahogy elhúztunk a kapu elõtt, és valamivel arrébb
leparkoltunk, kigördült a kõoszlopok közül.
Elhaladt mellettünk, s egy érckoporsó villant meg a napfényben.
Néztük, ahogy a fekete limuzin kisuhan a kapun, s nem csap nagyobb
zajt, mint a sarki jégtábla alól kiszivárgó
levegõ.
- Élelembon most elõször látok olyat, hogy egy koporsót
kifelé visz a halottaskocsi a temetõbõl. Elkéstünk!
Hátrafordultam, és láttam, ahogy a limo fara eltûnik
keleten a stúdió felé.
- Mirõl késtünk el?
- A hulla, te barom! Gyerünk!
Már majdnem a temetõ hátsó kerítésénél
jártunk, amikor Roy megtorpant.
- Az istenit, ott a kriptája.
Odanéztem, ahová Roy; körülbelül három
méter magasságban a márványba vésett betûkre:
J. C. ARBUTHNOT, 1884-1934
BÉKE PORAIRA
Hatalmas, timpanonos kripta volt ez, olyasmi, amilyenekbe a híres embereket
temetik, vasrácsos kapuval a belsõ, bronz berakásos faajtó
elõtt.
- Ebbõl ugyan ki nem jöhetett, igaz?
- Nem, de valaki állt azon a létrán, és felismertem
az arcát. És valaki tudta, hogy fel fogom ismerni, így
hát idehívott.
- Elég. Gyerünk!
Mentünk tovább az ösvényen.
- Óvatosan. Nem tenne jót a hírünknek, ha valaki
rajtakapna ezen az ostobaságon.
Odaértünk a falhoz. Természetesen senki sem hevert ott.
- Mint említettem, ha volt is itt valaha test, már elkéstünk.
- Mélyet lélegzett, és rám pillantott.
- Nem, nézd! Ott!
A fal tetejére mutattam.
Horzsolás látszott, két helyen is, ahogy valami tárgyat
nekinyomtak a felsõ peremnek.
- A létra?
- És lent is!
A fûben, a fal tövétõl körülbelül
másfél méter távolságban, pontosan a megfelelõ
szögben két másfél centis létralenyomat látszott.
- És ez. Látod?
A fû jó részen lelapult, mintha valami odaesett volna.
- No igen - mormolta Roy. - Úgy tûnik, komolyodik a dolog. Letérdelt
a fûre, és hosszú, csontos ujjait végighúzta
a mélyedésen, melyet egy súlyos test okozott a hideg
esõben, tizenkét órával ezelõtt.
Letérdeltem Roy mellé, alaposan megnéztem a helyet, és
megborzongtam.
- Én
- kezdtem, de elakadtam.
Egy árnyék vetõdött elénk.
- Jó reggelt!
A temetõ nappali õre állt elõttünk Gyors
pillantást vetettem Royra.
- Ez az a sírkõ? Évek óta nem jártam itt.
Mennyi is
A közeli sírkövet bokrok nõtték be. Lesöpörtem
róla a port. Alig látszott alatta a kopott véset. SMYTHE.
SZÜLETETT: 1875 - ELHUNYT: 1928.
- Hát igen! A nagypapa! - sóhajtotta Roy. - Szegény öreg!
Tüdõgyulladás vitte el. - Roy beszállt a portörölgetésbe.
- Mennyire szerettem. Õ olyan igazi
- Hol hagyták a virágot? - érdeklõdött a
basszushang. Roy meg én szipogtunk.
- Mama hozza - felelte Roy. - Mi elõrejöttünk, hogy megkeressük
a sírkövet. - Roy hátrapillantott a válla fölött.
- Már jön is.
A nappalos temetõõr, egy igen koros és igen gyanakvó,
kinek arca nem sokban különbözött a viharvert sírkövektõl,
a kapu felé lesett.
Egy asszony közeledett virággal a kezében, messze a Santa
Monica Boulevardon.
Hál' istennek, gondoltam.
A temetõõr felhorkant, tovább rágta a gumiját,
megfordult, és elcammogott a sírok között. Épp
idejében, mert az asszony irányt változtatott. Nem felénk
jött.
Felugrottunk. Roy felkapott pár szál virágot egy közeli
halomról. - Nem!
- Dehogynem! - vágta rá Roy, és elrendezte a virágokat
Smythe nagypapi sírján. - Arra az esetre, ha a fickó
visszatér, és szöget üt a fejébe, hogy végül
is miért nincs virág a síron. Gyerünk!
Eltávolodtunk vagy ötven méterre, és vártunk.
Mímeltük, mintha beszélgetnénk, de alig-alig szóltunk.
Végül Roy megbökte a könyökömet.
- Csak vigyázva! - suttogta: - Pillants oldalra, de ne fordulj oda
feltûnõen! Visszajött.
És valóban, az öreg õr visszasétált
ahhoz a fal melletti helyhez, ahol még mindig jól látszott
a test lenyomata.
Felnézett, és meglátott bennünket. Sietve átkaroltam
Roy vállát, hogy vigaszt nyújtsak nagy szomorúságában.
Az öregûr lehajolt. Remegõ ujjakkal egyenesítgette
a füvet. Hamarosan eltüntette azt a nyomot, amit egy lezuhanó
test okozott múlt éjszaka, a zuhogó esõben.
- Elhiszed már? - motyogtam.
- Arra lennék kíváncsi, vajon hova ment az a halottaskocsi.