Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

36.


Késõ délután száguldottunk el a filmgyár felé. Miután elrejtett három üveg pezsgõt a nyitott sportkocsiban, Constance vidáman zsörtölõdött minden útkeresztezõdésben, ráhajolt a kormánykerékre, mint a kutyák, akik szeretik a szelet.
- Az autópálya! - kiáltotta.
Végigdübörögtünk a Larchmont Avenue közepén, nyílegyenesen a felezõvonalon.
- Mit csinálsz?! - ordítottam.
- Valamikor itt villamossínek voltak az út mindkét oldalán, középen pedig egy sor villanyoszlop. Harold Lloyd ide-oda kanyarogva vezetett, kerülgetve az oszlopokat. Így!
Constance balra rántotta a kormányt.
- És így! Meg így!
Úgy kanyarogtunk féltucat rég nem létezõ szellemoszlop között, mintha egy fantom-villamos üldözne.
- Rattigan - szóltam rá. Látta, hogy komoly az arcom.
- Beachwood Avenue? - kérdene.
Délután négyre járt. A nap utolsó postája észak felé tartott a sugárúton. Bólintottam Constance-nak, és õ leparkolt pontosan a postás elõtt, aki fáradtan vonszolta magát a még mindig-forró napsütésben. Iowai turistaként mutatkoztam be, és õ elég barátságosan válaszolgatott ahhoz képest, hogy mennyi kacatot kellett még lepakolnia az ajtók elé.
Mindössze ellenõrizni akartam Clarence nevét és címét, mielõtt bekopogok az ajtaján, de a postás nem bírta abbahagyni a fecsegést. Elmesélte, hogyan jár, hogyan fut Clarence, hogyan néz ki a szája: állandóan remeg. Koponyáján ideges fülek izegnek-mozognak A szeme nagyrészt fehér.
A postás megütögette a könyökömet egy levéllel, nevetett.
- Ez a fickó olyan, mint egy tízéves, állott gyümölcskalács! Kilép a háza ajtaján abban a nagy teveszõr kabát fiában, amilyet Adolphe Menjou viselt 1927-ben, amikor mi, kisfiúk még följártunk a folyosóra pisilni.
Ja, persze! Az öreg Clarence. Egyszer azt mondtam neki: "búú", erre becsapta az ajtót. Fogadni merek, hogy a kabátjában zuhanyzik, mert fél, hogy meglátja magát pucéron. Az ijedõs Clarence! Ne kopogjon túl hangosan…
De addigra már otthagytam. Gyorsan befordultam a Villa Vista Courtsnál, és elmentem az 1788-as számig.
Nem kopogtam az ajtón. A körmömmel kopogtattam meg az egyik kis üvegtáblát. Kilenc volt belõle. Nem próbálgattam végig mindet. A rolót lehúzták belülrõl, így nem láthattam be. Amikor nem jött válasz, mutatóujjammal egy picit hangosabban kopogtam.
Úgy képzeltem, hallom Clarence nyúlszívét kalapálni odabenn, az üveg mögött.
- Clarence! - kiáltottam be. Aztán vártam. - Tudom, hogy benn vagy! Ismét úgy gondoltam, hallom a szívverését.
- Szólalj már meg, a szentségit! - kiáltottam végül. - Mielõtt túl késõ lesz! Tudod, ki vagyok A filmgyárból jöttem. A fenébe is, Clarence, ha én meg tudtalak találni, ók is képesek rá!
Õk? Vajon kit értettem rajtuk?
Mindkét öklömmel dörömbölni kezdtem az ajtón. Az egyik kis üvegtábla megreccsent.
- Clarence! A mappád! A Brown Derbyben megtalálták!
Ez hatott. Abbahagytam a dörömbölést, mivel egy hangot hallottam, amely lehetett mekegés vagy egy tompa kiáltás is. Kattant a zár. Aztán egy másik zár is kattant, majd egy harmadik.
Végül az ajtó résnyire kinyelt, belülrõl egy réz biztonsági lánc tartotta. Clarence ûzött arca nézett rám évek hosszú alagútján át, közelrõl, mégis olyan távolról, hogy hangját csaknem visszhangnak hittem.
- Hol van? - kérdezte. - Hol?
- A Brown Derbyben - feleltem szégyenkezve. - És valaki ellopta.
- Ellopta? - könnyekben tört ki. - Az én mappámat?! Ó Istenem - morogta. - Ez a te mûved.
- Nem, nem, hallgass meg…
- Ha megpróbálnak betörni, megölöm magam. Nem kaphatják meg ezeket!
Könnyes szemmel hátrapillantott a válla fölött a rengeteg aktára, ami; összezsúfolva láthattam hátul, a könyvespolcokra és a dedikált arcképekkel teli falra.
Az én Szörnyetegeim, mondta Roy a saját temetésén, a szépségeim, a drágáim.
Az én gyönyörûségeim, mondta most Clarence, a lelkem, az életem.
- Nem akarok meghalni - morogta Clarence, és becsapta az ajtót.
- Clarence! - tettem egy utolsó próbát: - Ki az az õk? Ha tudnám, talán megmenthetnélek! Clarence!
Árnyék suhant át az udvaron.
Egy másik lakás ajtaja félig kinyílt.
Mindössze annyit tudtam mondani kimerülten, félig suttogva: - Viszlát…
Visszamentem a sportkocsihoz. Constance ott ült, a Hollywood-hegyeket nézte, és megpróbálta élvezni a szép idõt.
- Mi volt ez az egész? - kérdezte.
- Az egyik ütõdött: Clarence. A másik: Roy. - Bezuhantam az ülésre mellé. - Oké, most vigyél el a diliházba!
Constance kilõtt a filmgyár felé.
- Úristen - zihálta Constance fölbámulva a kapura -, hogy utálom a kórházakat!
- Kórházakat?!
- Azok a szobák mind tele vannak meghatározatlan kóresetekkel. Ezer gyerek fogant vagy született már abban a kuplerájban. Kényelmes otthon, ahol a kedélytelenek vérátömlesztést kapnak kapzsiságból. No és az a címerpajzs a kapu felöli? Egy hátsó lábán álló, törött hátú oroszlán. És egy vak, töketlen kecske. Aztán: Salamon, amint épp kettészakít egy élõ csecsemõt. Isten hozott a Zöld Tisztás hullakamrában!
Szavaitól hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
Az igazolványomnak köszönhetõen átsüvíthettünk a bejárati kapun. Sehol semmi konfetti! Sehol egy rezesbanda!
- Meg kellett volna mondanod annak a kopónak, hogy ki vagy!
- Láttad az arcát? Akkor született, amikor én apácazárdába menekültem a filmgyárból. Mondd ki: "Rattigan", és a szó semmibe vész Nézd! - A boltívekre mutatott, ahogy elkanyarodtunk mellettük. - A sírboltom! Húsz konzervdoboz egy kriptában! Filmek, melyek Pasadenában haltak meg és cédulával a lábujjukon hajónak vissza. Úgy bizony!
Az illinois-i Green Town kellõs közepén fékeztünk. Felugrottam a bejárati lépcsõre, és széttártam a karomat. - A nagyszüleim háza. Isten hozott!
Constance hagyta, hogy kirángassam a kocsiból, fel a lépcsõn, a tornácon levõ hintába, hogy érezze azt az érzést.
- Istenem - lihegte. - Évek óta nem ültem ilyenben! Te gazfickó - suttogta -, mit mûvelsz ezzel az öreg hölggyel?
- A fenébe is, ne itasd az egereket! Constance mereven rám nézett.
- Te különleges eset vagy. Hiszel minden hülyeségben, amit írsz? Mars 2001-ben. Illinois 1928-ban.
- Igen.
- Jézusom! Milyen szerencsés vagy, milyen istenverte naiv! Soha ne változz meg! - Constance megragadta a kezemet. - Mi, hülye ítéletnapvárók, cinikus szörnyetegek, csak nevetünk rajtad, de szükségiünk van rád. Különben Merlin meghal vagy a Kerekaszfalt készítõ asztalos formátlanra fûrészeli, esetleg a fickó, aki a páncélokat olajozza, macskavizelettel helyettesíti az olajat… mindegy. Élj örökké! Megígéred? Odabenn megcsörrent a telefon.
Constance és én felugrottunk. Berohantam, és fölkaptam a kagylót.
- Igen? - Vártam. - Halló?!
De csupán a szél zúgását hallottam, mely mintha valami magas helyrõl jött volna. A nyakamon a bõr úgy csúszott-mászott föl-le, mint egy hernyó.
- Roy?
A telefonban szél fújt, és valahol fagerendák nyikorogtak. Ösztönösen az ég felé pillantottam.
Százméternyire innen. A Notre Dame. Ikertornyaival, a szentek Szobraival, vízköpõkkel.
A katedrális tornyai körül mindig fúj a szél. Magasra fújja a port és a munkások vörös zászlaját.
- Belsõ vonalon beszélsz? - kérdeztem. - Ott vagy, ahol gondolom? Egyre följebb néztem, s szinte láttam, hogy a legtetején az egyik vízköpõ… megmozdul.
- Ó, Roy, gondoltam, ha te vagy az, felejtsd el a bosszút! Gyere le! De a szél elállt, a lélegzés is megszûnt és a vonal megszakadt.
Letettem a kagylót, fölbámultam a tornyokra. Constance ugyanazokat a tornyokat nézte, ahol új szél szitálta a port, porkísértetek kavarogtak, s söpörtek tova.
- Oké, elég a dumából! .
Constance hátrébb lépett a verandán, és a Notre Dame felé emelte az arcát.
- Mi az ördög folyik itt? - kiáltotta: - Pszt! - mondtam.