Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
4.
Az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy ültem
a városcsendes részén, annak egy átlagos utcájában
lévõ kis biztonságos faházam egyszerûen
berendezett, egyszerû nappalijában, és a zugokat fürkésztem.
Már három csésze forró kakaót megittam,
de még mindig rázott a hideg, amint különbözõ
képzetek jelentek meg elõttem a falon.
Az ember nem halhat meg kétszer! - töprengtem. Biztosan nem James
Charles Arbuthnot volt az, akit a léhán láttam, amint
ott kapaszkodik az éjszakai szélben. A testek elenyésznek.
A test megszûnik létezni.
Emlékszem, mikor 1934-ben egy nap, épp a stúdió
elõtt korcsolyáztam, amikor J. C. Arbuthnot az épület
elõtt kiszállt a limuzinjából, én megbotlottam,
és pont a karjaiba estem. Nevetve elkapott, adott egy autogramot, megcsípte
az arcomat, s bement a kapun.
Most pedig, Jézusmária, ez a régen letûnt ember,
megjelenik egy magas falon a zuhogó esõben, és az orrom
elé esik a sírkert füvére. Hangokat véltem
hallani, és újságfõcímeket kezdtem látni
lelki szemeim elõtt:
J. C. ARBUTHNOT MEGHALT, DE FELTÁMADT HALOTTAIBÓL
- Nem! - kiáltottam a fehér mennyezetnek, ahol hallani lehetett
az esõ kopogását, és ahol épp az a jelenet
elevenedett meg elõttem, amikor a férfi a földre zuhan.
- Nem õ volt az! Átkozott hazugság!
Várj reggelig! - mondta egy hang.