Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

51.


Phillips Dokival találkoztam a Notre Dame-ból kifelé jövet. Egy mûanyag táskát cipelt, és úgy festett, mint azok az emberek, akik a parkokban kóborolnak egy szöges bottal, és a táskájukba gyûjtik a szemetet. Ijedtnek látszott, mert az egyik lábamat a lépcsõre tettem, mintha misére indulnék.
- Hát - mondta túl gyorsan és szívélyesen - itt a csodagyerek, aki megtanítja Krisztust a vízen járni és visszahelyezi Júdást a bûnös szerepbe!
- Nem én - tiltakoztam. - A négy apostol. Én csak követem õket.
- Mit csinál itt? - kérdezte õszintén, és tetõtõl talpig végigmért, miközben ujjaival dobolt ócska táskáján. Tömjén- és kölniillat csapta meg az orromat.
Elhatároztam, hogy nem mondom el neki.
- Naplemente. A legjobb sétaidõ. Istenem, szeretem ezt a helyet. Azt tervezem, hogy egyszer megveszem. Ne aggódjon. Önt megtartom. Ha az enyém lesz, eltávolítom a hivatalokat, s mindent élõ történelemmé teszek. Manny dolgozhat New Yorkban, a Tenth Avenue-n. Fritz mehet Berlinbe! Én Green Townba! Roy? Ha valaha is visszajön, a szamár! Építek neki egy dinoszaurusz-farmot, amott. Elvadulok! Évi negyven film helyett csinálok tizenkettõt, tizenkét remekmûvet. Maggie Botovin lesz az alelnök. Õ roppant értékes, Louis B. Mayert nyugdíjazom. És… Összevissza fecsegtem.
Phillips Doki tátott szájjal állt, mintha kibiztosított kézigránátot nyomtam volna a kezébe.
- Nem bánja senki, ha bemegyek a Notre Dame-ba? Szeretnék felmászni, s úgy tenni, mintha én lennék Quasimodo. Biztonságos ez?
- Nem! - mondta a Doki túl gyorsan, s úgy lépett elém, mint ahogy egy kutya kerüli meg a tûzcsapot. - Nem biztonságos. Javításokat végzünk. Azon gondolkodunk, hogy leromboljuk az egészet.
Megfordult és elsétált.
- Szamárság! Elment az eszük! - kiáltotta, s eltûnt a katedrális belsejében.
Tíz másodperce álltam és bámultam a nyitott ajtót, aztán megdermedtem.
Elõbb valamilyen mozgást, majd egy nyögést hallottam belûbõl, aztán egy hangot, amely olyan volt, mintha egy kõtél csapódna a faniak.
- Doki?!
A bejárathoz léptem, de nem láttam semmit.
- Doki?
Porfelhõ úszott felfelé. Mintha egy homokzsák szakadt volna szét. Roy jutott eszembe, ahogy himbálózik a 13-as mûteremben.
- Doki!
Eltûnt.
Felbámultam a sötétbe valami olyasmire, ami úgy nézett ki, mint a cipõje talpa, s egyre feljebb és feljebb kúszott.
- Doki!
S aztán…
Valami a padlóhoz csapódott. Egy fekete cúgos cipõ.
- Krisztusom! - kiáltottam.
Hátraléptem, s néztem, ahogy egy hosszú porfelhõ úszik a katedrális ege felé.
- Doki? - kiáltottam utoljára.