Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

43.


Hova megyünk? - kérdezte Constance.
- Én? Vissza az idõben. És tudom, ki mûködteti a Moviolát, hogy az megtörténjen. És te? Ide jöttünk, kávézni és fánkot enni. Ülj csak le, majd vissza jövök
- Ha nem lennék itt - mondta Constance, miközben a statiszták egyik asztalánál egy fánkkal birkózott -, keress a férfiak edzõtermében! Egyedül indultam tovább, bele a sötétségbe. Lassan kifogytam a helyekbõl, ahová még elmehetek, amit még felkutathatok. Most az egyetlen hely felé tartottam, ahol még nem jártam. Ott más az idõ. Arbuthnot filmjeinek szelleme lengi át, és én is kisfiúként vándoroltam a filmgyár területén.
Sétáltam. És hirtelen azt kívántam, bár ne hagytam volna magam mögött Constance Rattigan nevetését.
Késõ éjszaka egy mozi-stúdió magában beszél. Ha az ember végigmegy a sötét sikátorokon, el az épületek mellett, ahol a felsõ emeleti vágószobák suttognak, recsegnek és zörögnek hajnali kettõig-háromig, hallja az ókori harciszekereket elrobogni a levegõben, vagy a homokvihar zúgását Beau Geste kísértetjárta sivatagában, vagy a Champs Elysées-n folyó forgalmat, ahol minden francia fel van szarvazva, vagy a Niagarát, mely lezúdul a stúdió tornyaiból a boltívek alá, vagy Barney Oldfield utolsó futását, amikor keresztülhajtotta a versenylovát Indianapolison az arc nélküli tömeg kiabálására; mialatt tovább lépkedsz a sötétségben, valaki szabadon engedi a háború vérebeit, és te hallod, ahogy Caesar sebei rózsabimbóként nyílnak ki köntösén, vagy amint Churchill csahol a rádióban, mint egy kutya a mocsár szélén, és az éjszakai emberek átdolgoznák ezeket az árnyékos órákat, mert jobban szeretik a Moviola társaságot és a lepkeként csapongó vetítõvásznakat és a közeli felvételeket, mint a délidõben zátonyra futott embereket, akiket letaglóz a falakon kívüli valóság. Ez itt az eltemetett hangok jóval éjfél utáni kavalkádja, az elveszett zenéké, melyek valagikor az épületek között rekedtek, kiszivárognak a magasban nyitott ajtókon vagy ablakokon, miközben a vágó árnyéka feldereng a csodák fölé boruló halvány mennyezeten. Csupán hajnalban csendesednek el a hangok, és a muzsika, ahogy a késes vágók hazaindulnak, hogy még elkerüljék a normális emberek reggel hat órai csúcsforgalmát. Csak alkonyatkor kezdik újra a hangok, és a zene felszárnyal lágy cirógatásként vagy izgatottan, ahogy a szentjánosbogár-fények a Moviola filmvásznairól átmossák a nézõk arcát, meggyújtva szemüket és borotvát adva felemelt ujjaik közé.
Éppen egy ilyén sikátorban futottam, bár semmi sem üldözött ilyen épületek, hangok és zenék között. Felnézve Hitlert láttam, amint keleten tombolt, és az orosz hadsereget, mely énekelve vonult át nyugaton a lágy éjszakai szélben.
Hirtelen megálltam és felbámultam… Maggie Botovin szerkesztõi szóbájára. Az ajtó tárva-nyitva állt. Kiáltottam.
- Maggie!
Csend.
Fölmentem a lépcsõn a vibráló szentjánosbogár-fény és a Moviola dadogó fecsegése felé, miközben árnyékok pislogtak a magas mennyezeten. Álltam egy hosszú pillanatig az éjszakában, azt a helyet bámulva ebben a világban, ahol az életet felszeletelik, összerakják, majd újra széttépik. Ahol addig játszod újra az életet, amíg jó nem lesz. Lenézve a kis Moviola-vászonra, a hátsó motor felé fordulsz, és zörgõ kattogással fel- gyorsítod, ahogy a film áttekeredik, megdermed, ábrázol valamit, majd tovafut. Miután fél napig bámulod a Moviolát a föld alatti homályban, csaknem elhiszed, hogy ha kilépsz, a kinti élet is összeáll majd, feladja ostoba ellentmondásait és engedelmeskedik. Néhány óra a Moviolában felbátorítja az optimizmust, hogy újrajátszhatod a ballépéseidet, és kivághatod õket. De egy idõ után azt a kísértést érzed, hogy soha né lépj ki újra a napfényre.
És most, Maggie Botovin ajtajában, hátam mögött az éjszakával, elõttem az õ hûvös barlangjával elnéztem ezt a bámulatos nõt, amint kamerája fölé hajol, mint egy varrónõ, aki fényeket és árnyékokat fércel össze, miközben a ujjai között átfut a filmszalag.
Széthúztam a vetítõajtót.
Maggie fölnézett a csillogó óhajok kútjából, összehúzta szemöldökét, ahogy megpróbált átlátni a hálón, majd örömmel felkiáltott.
- Még ilyet! Negyven év alatt ez az elsõ eset, hogy egy író feltûnik itt. Pedig azt hinné az ember, hogy azok a csirkefogók kíváncsiak rá, hogyan kurtítják meg a remekmûveiket. Várjon csak!
Kikapcsolta a vetítõt, és behúzott az ajtón. Mint egy alvajáró, odaléptem a Moviolához, és lepislogtam.
Maggie vizsgáztatott. - Emlékszik rá?
- Erich von Stroheim - nyögtem ki. - A filmet itt készítették 1921-ben.
Elveszett.
- Én megtaláltam!
- Tud errõl a filmgyár?
- Azok a kurafiak? Nem! Sosem becsülték, amijük volt.
- Megvan az egész film?
- Igen. A Modern Mûvészeti Múzeumé lesz, ha meghalok. Nézze!
Maggie Botovin megérintett egy vetítõt, amely az õ Moviolájához volt rögzítve, és az képeket vetített a falra. Von Stroheim peckesen, mint egy szélkakas lépkedett a faburkolat mentén.
Maggie megállította, és elõkészített egy másik tekercset.
Miközben ezzel foglalkozott, hirtelen elõrehajoltam. Egy kicsi, fény és, zöld fémdobozt láttam, mely különbözött a többi két tucatnyi doboztól, amelyek között feküdt a pulton.
Nem volt rajta nyomtatott címke, csupán egy tintával rajzolt pici dinoszaurusz az elején.
Maggie elkapta a pillantásomat. - Mi az?
- Mióta van meg magának az a film?
- Szeretné? Ez az a dobóz, amit a maga barátja, Roy adott be három nappal ezelõtt elõhívatni.
- Megnézte?
- Maga még nem? Elég dilinyós volt, aki kirúgta. Hogy történt? Senki sem mondta. Csak harminc másodperc van abban a dobozban. De ez a legjobb fél perc, amit valaha is láttam. Jobb, mint a "Drakula" vagy a "Frankenstein". De a fenébe is, mit tudok én?
A szívem hevesen vert, ahogy megzörrentettem a filmdobozt, amikor meglöktem a kabátom szélével.
- Kedves ember ez a Roy. - Maggie új filmet fûzött a Moviolába. - Le a kalappal elõtte. Akarja látni az Összetört virágzás egyetlen létezõ, ép kópiáját? A cirkusz kivágott részeit? Harold Lloyd Isten hozott, veszélyének cenzúrázott tekercsét? Ó, sokkal több van itt! Én…
Maggie Botovin megállt, megrészegülve mozis múltjától, és az én teljes figyelmemtõl.
- Igen, azt hiszem maga megbízható - döntötte el, aztán újra elhallgatott egy pillanatra. - Én meg csak fecsegek, fecsegek. Nem azért jött ide, hogy egy vén csoroszlya negyvenéves emlékét hallgassa. Hogy lehet, hogy maga az egyetlen író; aki valaha is feljött ezen a lépcsõn?
Arbuthnot, Clarence, Roy és a Szörnyeteg, gondoltam, de nem tudtam kimondani.
- Elvitte a cica a nyelvét? Én várhatok. Hol is tartottam? Ó!
Maggie Botovin elhúzta egy nagy szekrény ajtaját. Legalább negyven filmdoboz hevert ott elrejtve az öt polcon, peremükre festett címekkel.
A kezembe tett egy dobozt. A nagy betûkre néztem, melyek ezt mondták: Õrült ifjúság.
- Nem, a kis nyomtatott feliratot nézze agykisebbik címkén, a vastagabbik oldalán - szólt rám Maggie.
- Türelmetlenség!
- A saját, vágatlan példányom - közölte Maggie Botovin nevetve. - Én segítettem Griffithnek Néhány nagyszerû anyagot kivágtunk Aztán én egyedül lemásoltam, ami hiányzott. Ez a Türelmetlenség egyetlen létezõ, teljes változata. És ez itt!
Maggie úgy kuncogott, mint egy kislány a születésnapi zsúrján; kirántotta és elém tette: A vihar árváit és a London éjfél utánt.
- Asszisztens voltam ezeknél a filmeknél, vagy alkalmi munkára hívtak. Késõ éjszaka lemásoltam a kivágott részeket, csak úgy, magamnak. Készen van? Itt van ez is!
Egy Mohóság feliratú dobozt nyomott a kezembe.
- Még von Stroheimnek sincs meg ez a húszórás változat!
- Miért nem jut ez eszükbe más vágóknak is?
- Mert azok csirkék, én pedig kakukk vagyok - kiáltotta Maggie Botovin örömmel. - Jövõre elviszem ezeket a múzeumba egy adományozólevéllel együtt. A filmgyár persze biztos beperel majd. De a filmek újabb negyven évre biztonságban lesznek.
Ültem a sötétben, és elbódított a rengeteg filmtekercs látványa.
- Úristen - folytattam -, hogyan tudott túljárni azoknak a gazembereknek az eszén?
- Könnyedén! - felelte Maggie olyan õszinte egyenességgel, mintha tábornokként vezetné csapatait. - Kicsesztek õk igazgatókkal, írókkal; mindenkivel. De kellett, hogy legyen egyetlen emberük, aki rendet rak utánuk, miután ók összecsapták a melót. Így aztán rám se bagóztak soha, mialatt összetörték mások álmait. Azt hitték, elég szeretni. És, Istenem, de mennyire!… szerették is. Mayer, Warnerék, Goldfis/Goldwyn filmet ettek, és azzal aludtak De ez nem elég. Vitatkoztam velük, veszekedtem, harcoltam, becsaptam az ajtót. Utánam futottak, tudva, hogy még mindig jobban szeretem a filmet, mint ók valaha is. Épp annyi küzdelmet elveszítettem, mint amennyit megnyertem, ezért elhatároztam, hogy mindig nyerni fogok. Kezdtem megmenteni egyik elveszett jelenetet a másik után. Nem mindent. A legtöbb film megdönthetné a jelentéktelenség világcsúcsát. De évente öt-hat alkalommal egy író olyat írt, vagy egy Lubitsch úgy adta hozzá az egyéniségét, hogy meg kellett mentenem. Így hát éveken át…
- Megmentette a mestermûveket! Maggie nevetett.
- Azért ne túlozzunk! Csupán néhány tûrhetõ filmet, volt köztük vidám, és akadt könnyfakasztó. És mind itt vannak ma éjjel. Õk veszik körül magát - fejezte be Maggie csendesen.
Hagytam, hogy jelenlétük átitasson, éreztem szellemüket, és nehezen nyeltem.
- Indítsa el a Moviolát! - biztattam. - Soha többé nem akarok hazamenni.
- Oké. - Maggie újabb tolóajtókat húzott el a feje fölött. - Éhes? Egyen!
Ezt láttam:
Az idõk múlása, 1933. jún. 21.
Az idõk múlása, 1930. jún. 20.
Az idõk múlása, 1930. júl. 4.
- Nem - mondtam.
Maggie mozdulata félbeszakadt.
- 1930-ban nem volt. Az idõk múlása - mondtam.
- Telitalálat! A fiatalember szakértõ!
- Ezek nem az Idõk tekercsei - tettem hozzá. - Csupán fedõnév. De mire?
- A saját házimozim, amit a nyolcmilliméteres kamerával vettem fel, felnagyítottam 35 milliméteresre, és elrejtettem Az idõk múlása cím mögé.
Megpróbáltam nem túl gyorsan elõrehajolni.
- Akkor magának teljes filmje van a filmgyár történetérõl?
- 1923, 1927, 1930 kell? Nevezne meg! F. Scott Fitzgerald részegen az irányítóteremben. G. B. Shaw azon a napon, amikor õ irányította ezt céget. Lon Chaney a sminkesépületben aznap éjjel, amikor megmutatta a Westmore fivéreknek, hogyan kell elváltoztatni az arcokat. Egy hónappal késõbb meghalt. Csodálatos, tüzes férfi volt. William Faulkner, egy részeges, de kedves, szomorú forgatókönyvíró, szegény csirkefogó. Régi filmek Régi történelem. Válasszon!
Szemem ide-oda kóborolt, aztán megakadt valamin. Hallottam a levegõ sípolását az orromban.
1934. október 15. Két héttel azelõtt, hogy Arbuthnotot, a filmgyár fejét megölték.
- Azt!
Maggie tétovázott, aztán kivette, befûzte a filmet a Moviolába, és beindította a készüléket.
A Maximul Filmgyár fõbejáratát láttuk egy októberi délutánon, 1934-ben. Az ajtók zárva voltak, de árnyékok látszottak az üvegen belül. Aztán az ajtók kinyíltak, és két vagy három ember lépett ki. Középen egy magas, termetes férfi jött, csukott szemmel nevetve, fejét hátrahajtva; vállai rezegtek a vidámságtól. Szeme résnyire szûkült, nagyon örült. Mély lélegzetet vett, majdnem az utolsót az életében.
- Felismeri? - kérdezte Maggie.
Csak bámultam ebben a félig sötét, félig világos barlangban. Arbuthnot.
Úgy érintettem meg az üveget, ahogy valaki a kristálygömböt érinti meg, de nem a jövõt olvastam ki belõle, hanem a múltat, átszûrõdõ színeivel.
- Arbuthnot. Ugyanabban a hónapban halt meg, amikor felvette ezt a pár kockát.
Maggie visszatekerte és újraindította a filmet. A három férfi újra kilépett, nevetve, és Arbuthnot, megszimatolva, hogy filmezik, belegrimaszolt a kamerába azon a rég elfeledett, csodálatos napon.
Maggie észrevett valamit az arcomon. - Nos? Ki vele!
- Láttam õt ezen a héten - nyögtem ki.
- Szamárság. Csak nem szívott azokból a nevetséges szivarokból? Maggie átfutott három további filmkockát. Arbuthnot még magasabbra emelte a fejét, a csaknem esõs égre.
És most Arbuthnot integetve odahívott valakit a kamera látószögén kívülrõl.
Én megkockáztattam.
- Halloween éjszakáján a temetõben valaki felrakott a falra egy drótvázú, papírmasé madári fesztõt az õ arcával.
Most Arbuthnot Duesenbergjét láttuk a járdaszegély mellett. Õ kezet rázott Mannyvel és Groccal, boldog éveket ígérve nekik. Maggie nem nézett rám, csak a villogó sötét-világos, sötét-világos képekre odalenn.
- Halloween éjszakáján ne higgyen el semmit!
- Mások is látták. Néhányan rémülten elfutottak. Manny és a többiek napokig járkáltak megszállottan.
- Megint csak azt mondom, szamárság. - Maggie bosszúsan prüszkölt. - És még mi újság? Biztosan észrevette, hogy én a vetítõszobában maradok vagy itt fenn, ahol a levegõ olyan ritka, hogy orrvérzést kap, aki ide felmászik. Ezért szeretem azt a félcédulás Fritzet. Õ éjfélig forgat, én hajnalig vágok, aztán áttelelünk: Amikor vége a hosszú télnek - minden nap délután ötkor -, akkor felkelünk, a naplementéhez igazodva. Hetente egyszer-kétszer zarándoklatot rendezünk a vezetõi ebédlõben, hogy tudassuk Manny Leiberrel, életben vagyunk.
- Valóban õ vezeti a filmgyárat?
- Ki más?
- Nem tudom. Csak furcsa érzésem volt Manny irodájában. A bútorokat mintha nem használnák- Az íróasztal mindig üres. Van a közepén egy nagy fehér telefon, az asztal mögött pedig egy szék, amely kétszer akkora, mint Manny Leiber feneke. Úgy nézhet ki benne, mint Charlie McCarthy.
- Úgy viselkedik, mint egy szerzõdtetett kisegítõ, ugye? A telefon lehet a titka, gondolom. Mindenki azt hiszi, a filmeket Hollywoodban csinálják Nem, nem. Az a telefon közvetlen vonal New Yorkba és a pókokhoz. Hálójuk átszövi az országot, hogy csapdába ejtse a legyeket. A pókok sohasem jönnek nyugatra. Félnek, hogy meglátnánk, milyen törpék mindannyian, Adolph Zukor-méretûek
- A baj csak az - mondtam -, hogy én voltam a létra alján a temetõben, azzal a próbababával vagy mi a fenével az esõben.
Maggie Botovin az irányítókar felé nyúlt. Arbuthnot sokkal gyorsabban ment át az úton. A kamera körbepásztázott, hogy lássuk egy más világ teremtményeit, az autogramgyûjtõk rendezetlen tömegét. Az arcokon vándorolt.
- Várjon egy pillanatot! - kiáltottam. - Ott!
Maggie elõretekert még két filmkockát, hogy közelebb hozza egy tizenhárom éves, görkorcsolyás fiú képét.
- Az nem lehet maga - mondta Maggie Botovin.
- De bizony, az volt a jó öreg pufi… vagyis én.
Maggie Botovin rám nézett egy pillanatra, aztán vissza le húsz évet ugorva egy esõvel fenyegetõ október délutánig.
Ott állt a világ legnagyobb tökfilkója, fajankója, õrültje, aki állandóan felbukott a görkorijával, fenyegetést jelentve az egész közlekedésre, beleértve az elhaladó gyalogos nõket is.
Maggie visszatekerte. Arbuthnot ismét felém tartott, aki láthatatlan voltam azon az õszi délutánon.
- Arbuthnot - mondta Maggie hirtelen - és maga… csaknem együtt?
- A férfi létrán az esõben? Ó, igen.
Maggie sóhajtott, és bekapcsolta a Moviolát. Arbuthnot beszállt az autójába, és elhajtott - égy csupán néhány héttel késõbb bekövetkezõ autóbaleset felé.
Néztem, ahogy az autó elmegy, ahogy bizonyára a fiatalabb énem is nézte az utcán abban az évben.
- lamételje utánam! - mondta Maggie Botovin halkan. - Senki nem volt ott semmiféle létrán, nem esett az esõ, és maga soha nem járt ott.…sohasem jártam ott - mormoltam.
Maggie szeme elkerekedett.
- Ki az a nevetséges figura ott maga mellett abban a nagy teveszõr kabátban, a vad frizurájával, kezében azzal a nagy fotóalbummal?
- Clarence - mondtam, majd hozzátettem: - Kíváncsi lennék, most, ma éjjel, hogy… életben van-e még?
Csengett a telefon.
Fritz volt az, a hisztéria végsõ stádiumában.
- Azonnal gyere ide! Jézus stigmái még mindig véreznek. Be kell fejeznünk, mielõtt elvérzik!
A helyszínre hajtottunk.
Jézus a hosszú széngödör mellett várakozott. Amikor meglátott, behunyta gyönyörû szemét, mosolygott, és megmutatta csuklóit.
- Az a vér csaknem valódinak látszik - kiáltotta Maggie.
- Így is lehet mondani - feleltem.
Groc átvette a messiás arcának sminkelését. Jézus harminc évvel fiatalabb lett, ahogy Groc utoljára végigsimította bezárt szemhéját egy púderpamaccsal, majd hátralépett, és gyõztes mosollyal szemlélte remekmûvét.
Néztem Jézus arcát, derültnek tûnt a parázsló tûz mellett, miközben lassan sötét folyadék csorgott csuklójáról a tenyerébe. Õrület! - gondoltam. Meg fog halni a jelenet közben!
De hát a film költségvetése mindenekfelett! A tömeg újra összegyûlt. Phillips Doki elõreszökkent, hogy megvizsgálja a szent sebet, aztán igent bólintott Mennynek. Még volt a szent végtagokban, maradt valamennyi életnedv. Hát ki vele!
- Kész vannak? - kiáltotta Fritz. Groc hátralépett két Vesta-szûz statiszta közé. Doki úgy állt, mint egy farkas a hátsó lábain, nyelve a foga közt, szeme ide-oda pillantott.
Doki? - gondoltam. Vagy Groc? Õk vajon a filmgyár igazi vezetõi? Õk ülnek Menny székében?
Menny a tüzet bámulta, arra vágyva, hogy végigsétáljon rajta, és bebizonyítsa, hogy õ a Király.
Jézus egyedül állt középen, messze, csapán önmagával, arca oly kedvesen sápadt, hogy csaknem megszakadt a szívem. Vékony ajka mozgott, a szép szavakat memorizálta, melyeket Jánostól vettem, hogy elmondassam vele aznap éjjel.
És épp mielõtt beszélni kezdett volna, Jézus felemelte tekintetét, túl a filmgyárvároson, fel a Notre Dame homlokzatára, egészen a tornyok csúcsáig. Vele együtt bámultam, aztán gyorsan visszapillantottam, és ezt láttam:
Groc mereven a katedrálisra szegezte a tekintetét. Phillips Doki ugyanígy tett. Menny kettejük között egyikrõl a másikra nézett, aztán Jézusra, és végül oda, ahová már többen is bámultunk: fel a vízköpõk közé…
Ahol semmi sem mozdult.
Vagy talán Jézus látott valami titkos mozgást, egy jeladást?
Jézus megpillantott valamit. A többiek észrevették. Én csupán fényt és árnyékot láttam a mûmárvány homlokzaton.
Ott van még a Szörnyeteg? Megláthatta az égõ szén gödrét? Hallaná Krisztus szavait, és lejönne, hogy elmondja, merrõl fúj a szél és megnyugtassa a szívünket?
- Csendet! - kiáltotta Fritz Csend lett.
- Felvétel! - suttogta.
És vége hajnali fél hatkor, néhány perccel hajnal elõtt fölvettük az Utolsó Vacsora utáni Vacsorát.