Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


7.


Roy Holdstrom tizenkét éves kora óta készített dinoszauruszokat a garázsban. Egy nyolc milliméteres finn örökítette meg, amint a dinoszauruszok az apját kergetik körbe-körbe az udvaron és végül felfalják. Késõbb, húszévesen, Roy átköltöztette õket kis incifinci stúdiókba, és elkezdett kis befektetésû letûnt világ-filmeket készíteni, amelyek végül is híressé tették. Kedvenc dinoszauruszai annyira betöltötték az életét, hogy barátai már aggódni kezdtek, és megpróbáltak szerezni neki egy olyan kedves lányt, aki tolerálni tudná a vadállatokat. Ilyet azonban kereshettek.
Felmentem hozzá a veranda lépcsõin, és közben eszembe jutott az a különleges éjszaka, mikor Roy elvitt egy Siegfried elõadásra a Shrine Auditóriumba. "Ki énekel?" - kérdeztem. "Kit érdekel az éneklés?" mordult rám Roy. A Sárkány kedvéért megyünk! Nos, a zene nagyszerû volt. De a sárkány? Fojtsa már meg valaki a tenort! Oltsák le a lámpákat!
De jaj istenkém! A helyünk túlságosan oldalra esett, és én csak Fafner Sárkány bal orra lyukát láttam. Roy sem látott egyebet, minta számunkra láthatatlan állat orrából elõtörõ füstöt, mely azt a célt szolgálta, hogy megperzselje Siegfriedet.
- A francba! - sziszegte Roy.
És ráadásul Fafnernek meg kellett halnia. A varázstõr mélyen a szívébe fúródott. Siegfried diadalmasan felordított. Roy pedig dühösen felugrott, káromkodott egyet a színpad felé, és kirohant.
A folyosón akadtam rá, amint magában dörmög. - Fafnernek hívják! Krisztusom! Te jó isten! Láttad?
Mikor mi kiviharzottunk az éjszakába, Siegfried még mindig az életrõl, szerelemrõl és gyilkolászásról sivalkodott a színpadon.
- Szegény ördögök! - gondolt itt Roy a közönségre. - Még kér teljes órát kell kibírniuk Fafner nélkül!
És most itt ült elõttem ez a régi barát, egy évekkel ezelõtt letûnt, de most visszahozott ház elülsõ verandáján, csendesen ringatózva egy hintaágyban.
- Hé! - üdvözölt vidám hangon. - Na, mit mondtam neked? A nagyszüleid háza!
- Nem! Az enyém!
- Mindkettõ!
Roy felnevetett, igazi boldogsággal, és felém nyújtotta a Nem térhetsz haza újra egy nagy vaskos példányát.
- Tévedett - mondta Roy halkan.
- Igen - értettem egyet -, istenemre, most megint itt vagyunk. Elhallgattam. Ebben a pillanatban ugyanis e csodálatos zöld díszlet mögött megpillantottam a sírkertet és a stúdiót elválasztó falát. Megjelent a létra tetején fekvõ test szelleme, de még nem álltam készen arra, hogy megosszam ezt az iszonyú élményt Royjal. Helyette tehát így szóltam:
- Hogy állsz a Szörnyeteggel? Megtaláltad már?
- Na és te hogy állsz a tiéddel? - kérdezett vissza õ. Ez már így ment napok óta:
Royt és engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy tervezzünk és készítsünk szörnyetegekei, hogy hullassunk meteorokat az ûrbõl és emberszerû lényeket bukkantassunk elõ sötét lagúnákból, azaz mindenféle filléres boltba való kacatot.
Elõször Royjal kötötték meg a szerzõdést, mert õ már technikailag magasabb szinten állt. Az õ pterodaktiluszai már valóban átrepülték az õsi égboltot. Brontoszauruszai pedig heggyé csontosodtak Mahomet felé menet.
Aztán valaki egyszer csak elolvasott húszat-harmincat a Különös Történeteim közül, melyeket tizenkét éves korom óta írtam és ponyvaújságoknak adtam el, mióta betöltöttem a huszonegyet. Nos, ez a valaki felkért, hogy írjak sztorit Roy õshüllõi számára, mely fantasztikusan felspannolt, hisz a fél életemet azzal töltöttem, hogy mintegy kilencezer mozinál kilincseltem, és mindig arra vártam, hogy egyszer valaki majd csak elsüti számomra a startpisztolyt a filmszakmában.
- Valami egészen rendkívülit akarok! - közölte Manny Leiber az elsõ nap. - Három dimenzióból lövünk le valamit a Földre. Egy meteor lezuhan…
- Az arizonai meteorkráter közelében - szúrtam be. - Már egymillió éve ott van. Micsoda hely egy új meteor számára, hogy pont ott csapódjon be…
- Megjelenik a mi új veszedelmünk - kiáltotta Manny.
- És látni is lehet majd? - kérdeztem.
- Hát persze, de gondoljon egy olyan filmre, mint mondjuk A Párducember! Ott a rettegést az éjszakai árnyak és a láthatatlan dolgok biztosítják. Vagy A halottak szigete címû produkcióban, ahol egy halott asszony, aki valójában csak izommerevségben szenved, egy nap ráeszmél, hogy egy sírkamrában tartják fogva.
- A rádiónak befellegzett! - kiáltotta Manny Leiber. - Az emberek látni is akarják azt, amitõl félnek…
- Nem akarok vitatkozni…
- Akkor ne is tegye! - izzott Manny szeme. - Adjon át nekem tíz olyan oldalt, hogy összecsináljam magam ijedtemben! Maga pedig - bökött Roy felé -, bármit ír is a barátja, tapassza össze dinoszaurusz-szarral! Most pedig alkossanak! Keljenek fel, és vágjanak pofákat a tükörbe hajnali háromkor!
- Uram! - kiáltottuk egyszerre. Az ajtó becsapódott mögötte.
Kint a napsütésben Roy és én egymásra pislogtunk.
- "Szép kis kátyúba kevertél minket már megint, Stan!"
Nevetéstõl harsogva indultunk dolgozni.
Én megírtam a tíz oldalt, jócskán hagyva helyet a dinoszauruszoknak. Roy tizenöt kilónyi nedves agyagot rakott az asztalra, ugrált körülötte, püfölte, gyúrta, abban a reményben, hogy egyszer csak elõbukkan belõle a szörny, mint egy buborék az õsi tavakban, hogy szétpukkanjon a kénes füstben, és szabadjára engedje a rémségek rémségét.
Roy elolvasta az irományomat.
- Na és hol van a Szörnyeteged? - kérdene. Rápillantottam üres, de vörös agyagtól ragacsos kezére. - És a tiéd? - hangzott az én kérdésem.
És most itt álltunk, és már eltelt három hét.
- Hé - kiáltott rám Roy -, mit álldogálsz ott lenn és bámulsz? Gyere, vegyél egy fánkot, ülj le, és mesélj!
Felmentem, vettem a kínált fánkból, leültem Roy mellé a hintaágyba, és himbáltam magam, hol elõre a jövõ felé, hol hátra, vissza a múltba. Elõre a rakéták és a Mars, és hátra a dinoszauruszok és tapitok felé.
- Ahhoz képest, hogy igazi nagy dumás vagy - jegyezte meg Roy Holdstrom -, ma rendkívül csendes.
- Nagyon félek - böktem ki végre.
- No akkor - s Roy abbahagyta a múltban kalandozós játékot -, oszd meg velem, ó, fenséges úr.
Én pedig elmondtam mindent.
Beszéltem neki a falról, elmondtam, hogyan cipeltem a létrát, emeltem fel a testet, hogyan eredt el az elõ, és rántottam magamra a hullát egy nagy villámlás közepette. Mikor befejeztem és úgy éreztem, hogy már felszáradtak homlokomon az esõcseppek, megmutattam Roynak a géppel írott halloweeni meghívót.
Roy elõször alaposan megnézte, majd a terasz kövére dobta, és rálépett.
- Valaki csak hülyéskedik! - tört ki belõle.
- Hát persze. De e miatt a kis vicc miatt… mikor hazaértem, el kellett égetnem az alsógatyámat.
Roy felvette a cetlit, és újra elolvasta, majd a sírkerti fal felé nézett.
- Miért küldene bárki is ilyet?
- Jó kérdés. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a stúdióban dolgozók többsége még azt sem tudja, hogy itt vagyok!
- A fenébe is, tegnap este akkor is Halloweent ünnepeltük. Persze, akkor sem semmi kis tréfa egy holttestet felcipelni egy létra tetejére. Várj csalt, és mi van akkor, ha téged éjfélre hívtak, másokat viszont nyolcra, kilencre, tízre és tizenegyre? Hogy egyenként ijesztgessék õket! Így már lenne értelme!
- Csak a te agyadban foganhat meg ilyesmi! Roy élesen vágott vissza:
- Csak nem képzeled…?
- Nem. De. Nem.
- Na, döntsd el!
- Jusson eszedbe az a Halloween-este, amikor tizenkilenc évesek voltunk és elmentünk a Paramount Színházba, hogy megnézzük Bob Hopetól A macska és a kanárit, az elõttünk ülõ lány pedig felsikoltott. Én körülnéztem, és te ott ültél a gumi ghoulmaszkkal az arcodon.
- Igen, igen - nevetett Roy.
- Vagy az, amikor felhívtál, és közölted, hogy a jó öreg Ralph Courtney, a legjobb barátunk, meghalt, és kértél, hogy menjek át hozzátok. Addigra persze te már kitelítetted õt, de az egész csak vicc volt, amit te agyaltál ki. Még arra is rávetted Ralphot, hogy tegyen fehér púdert mindenütt az arcára, feküdjön hanyatt, és tegyen úgy, mintha halott lenne, majd keljen fel, mikor én belépek. Emlékszel?
- Aha - nevetett újra Roy.
- De én találkoztam Ralphfal az utcán, és ez elrontotta a tréfádat.
- Az már igaz. - Roy a fejét rázta, amint eszébe jutottak saját kópéságai.
- Na hát akkor: Az sem lenne csoda, ha megfordulna a fejemben, hogy talán te csempészted fel azt az átkozott hullát a falra és küldted nekem a levelet.
- Csak egy helyen sántít a dolog - jegyezte meg Roy. - Alig-alig tettél nekem említést Arbuthnotról. Ha én csináltam volna a testet, honnan tudhattam volna, hogy fel fogod ismerni a szerencsétlen ördögöt? Ez csak olyan valaki mûve lehet, aki nagyon jól tudja, hogy évekkel ezelõtt te láttad õt, nincs igazam?
- Hát, ami azt illeti…
- Nincs semmi pláne egy esõben ázó tetemben, ha az ember nem tudja, hogy mit lát. Meséltél te nekem egy csomó más híres emberrõl, akivel gyerekkorodban találkoztál, amikor a filmgyár körül lófráltál. Ha én készítettem volna a holttestet, akkor biztosan Rudolph Valentinót vagy Lon Chaney-t választottam volna, hogy luftira felismerd. Ugye?
- Igen - ismertem be bágyadtan. Egy kicsit még fürkésztem Roy arcát, majd gyorsan elkaptam a pillantásomat.
- Ne haragudj. De az ördögbe, igenis, Arbuthnot volt az. Legalább kéttucatszor láttam az évek során, valamikor még a harmincas években. Filmbemutatókon. Itt a stúdió elõtt is. Õt, a sportkocsijait, egy tucat különbözõt és a limuzinjait, melybõl három is volt neki. Láttam a nõit is, akik mindig nevettek, és emlékszem, hogy mikor autogramot adott, rendszerint úgy adta vissza az embernek a füzetet, hogy egy huszonötcentest is csúsztatott bele. Egy huszonötcentes! 1934-ben! Huszonöt centen lehelt venni egy malátás tejet, egy csokit és egy mozijegyet.
- Szóval ilyen pasas volt ez az Arbuthnot? Így nem csodálom, hogy emlékszel rá. Neked mennyit adott?
- Egyszer egy dollár huszonöt centet kaptam tõle. Gazdagnak éreztem magam. Most pedig annak a falnak a tövében nyugszik, ahol tegnap éjjel jártam. Miért akarná valaki azzal rám hozni a frászt, hol azt az érzetet kelti, hogy kiásták a holttestét és feltuszkolták egy létra tetejére? Kinek hiányzik ennyi veszõdés? Úgy csapódott be a test, mint egy kõszikla. Legalább két ember kell hozzá, hogy meg tudják mozdítani. Mindez miért?
Roy harapott egyet a fánkjából.
- Igen, miért? Hacsak valaki nem téged akar felhasználni arra, hogy mondd el a világnak. Másnak is el akartad, igaz?
- Talán.
- Nem tanácsolom. Már így is beszaladt a gatyamadzagod.
- De miért félek? Hacsak azért nem, mert úgy érzem, hogy ez több, mint egy egyszerû tréfa és jelent valami mást is.
Roy a falat bámulta, és közben evett.
- A fenébe is - szólalt meg nagy sokára. - Visszamentél a sírkertbe ma reggel megnézni, hogy ott van még a tetem? Gyere; nézzük meg.
- Nem!
- De hiszen nappal van. Nem lehetsz ilyen nyuszi! - Persze, nem is… de…
- Hé! - kiáltott fel a teraszra egy felháborodott hang. - Mit csinálnak ott fenn, két naplopó?
Roy és én lepillantottunk a beszélõre.
Manny Leiber állt lenn a füvön. Rolls Royce-a a házunk elõtt parkolt, halkan berregõ motorral, neki magának pedig meg sem rebbent az arca. - Nos? - kiáltott újra Manny.
- Értekezletet tartunk! - válaszolt Roy könnyed hangon. - Be akarunk költözni ide!
- Hogy mit akarnak maguk? - Manny csak most szemlélte meg a régi Viktória korabeli házat.
- Remekül alkalmas a munkára - mondta gyorsan Roy. - Pont be lehetne itt rendezni nekünk egy jó kis irodát, ide a teraszra egy kártyaasztalt, amoda meg egy írógépet.
- Magának már van irodája!
- Ott nincs ihletem. Ez itt - bólintottam a környezõ táj felé, és vettem át Roytól a labdát -, ez itt valódi ihletet ad. Minden írót ki kellene költöztetnie az Írók Épületébõl! Miért nem telepíti át Steve Longstreetet a New Orleans palotába, hogy ott írja meg regényét a polgárháborúról? Na és az a francia pékség odébb? Nagyszerû hely lenne Marcet Dementhonnak, hogy az utolsó vonásokat elvégezze a forradalomról írt mûvében, nem igaz? A Piccadilly felé pedig elhelyezhetné mindazokat az új angol írókat.
Manny zavartól piros arccal lépkedett fölfelé a terasz lépcsõin. Végigpillantott a stúdión, a Rollsán, majd úgy állapodott meg kettõnkön, mintha meztelenül cigarettázva ért volna tetten a pajta mögött.
- Jézusom, nem elég, hogy minden befuccsolt már a reggelinél. Most van még itt két ütõdött alak is, akik Lydia Pinkham kalibáját át akarják változtatni az írók székesegyházává!
- Jól van - mondta Roy. - Akkor tudja meg, hogy én ezen a szent helyen, ezen a teraszon fundáltam ki minden idõk leghátborzongatóbb minifilmjét!
- Hagyja a körítést - szólt közbe Manny. - Az anyagot mutassa!
- Használhatjuk Rollsát? - kérdezte szemtelenül Roy.
Elvitt bennünket.
Útban a 13-as mûterem felé, Manny Leiber végre kifakadt:
- Én azon töröm magam, hogy mindent jól irányítsak egy bolondok házában, maguk meg itt ketten teraszokon üldögélnek és légvárakat építenek. Hol a fenében van a Szörnyetegem? Már három hete várok…
- A fenébe is - próbáltam érvelni -, idõbe telik, amíg az ember valami igazán eredetivel tud elõrukkolni, kilépni az éjszaka sötétjébõl. Adjon még egy kis szabadságot, hogy szabadon lélegezhessünk, és idõt, hogy az õsi titok önmagát csalogathassa elõ. Ne izguljon már! Roy meggyúrja magának az agyagot. Abból okvetlenül ki fog kerekedni valami. Egyelõre még az árnyékban tartjuk a Szörnyeteget, de majd meglátja…
- Kifogások! - kiáltotta Manny és elõrebámult. - Nem, nem látom meg. Még három napot adok! Akkor pedig látni akarom a Szörnyeteget! - Mi van akkor - bukott ki belõlem - ha a Szörnyeteg látja meg magát elõször? Ha mindent a szörny szemével mutatunk!? A kamera fog mozogni, õ lesz a szörny és az emberek a kamerától fognak félni, és… Manny egyik szemét lehunyva rám hunyorított:
- Nem is hangzik rosszul. A kamerától, mi?
- Igen, a kamera kimászik a meteorból. Akárcsak a szörnyek, végigfúj a sivatagon, és láttán szétszaladnak a Gila szörnyek, kígyók, keselyûk, kavarogni kezd a homok…
- A nemjóját! - meredt Manny Leiber tekintete a távoli képzeletbeli sivatag porába.
- A nemjóját! - kiáltotta Roy is nagy boldogan.
- Olajozott lencsét teszünk a kamerára, - folytattam gyorsan tovább -, lesz még egy kis füst, kísérteties zene, árnyak, a hõs pedig kamerába mered majd, és…
- És akkor?
- Ha most el mondom, nem fogom tudni leírni. - Akkor csak írja, írja!
A Rolls megállt a 13-as mûterem elõtt. Kiugrottam az autóból, és ezt gagyogtam:
- Ó, igaz is, azt hiszem, két változatban is megírom a forgatókönyvet. Egyet magának, egyet pedig magamnak.
- Kettõt? - kiáltotta csodálkozva Manny. - Minek?
- A hét végéig leadom mind a kettõt. Ön pedig majd eldönti, hogy melyik a jobb.
Manny gyanakvó szemmel fürkészett, amint ott álltam félig kilógva a Rollsból.
- Hát ez eszméletlen! - Manny Leiber közelebb hajolt a letakart szörnyhöz. - Ez lenne az?
- Igen - felelte Roy. - Õ az.
Manny megérintette a ponyvát.
- Várjon - állította meg Roy. - Még szükségem van egy napra.
- Hazudik! - kiáltotta Manny. - Nem hiszem, hogy egyetlen istenverte valami is lenne ez alatt a takaró alatt!
Manny újabb két lépést tett elõre. Roy hármat, hogy elállja az útját. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
Mielõtt még mozdulni tudtam volna, Manny már felvette. - Na? - harsogta.
Egyszer csak megváltozott az arca. Lehet, hogy elsápadt, de az is, hogy nem. Mindenesetre megváltozott.
- Tudom - sóhajtott egyet. - Ezt is tudom. - Még egyet sóhajtott; most már inkább pirulni kezdett. - Ezt már félórával ezelõtt is tudtam. Mondja már, a pokolba magával, ki az?!
Kis búgó hangot lehetett hallani a vonal túlsó végén. Manny beszélõtársa letette a kagylót.
- Az átkozott gazember!
Manny oda akarta vágni a telefont, de még idejében elkaptam.
- Hozzon valaki vizesruhát, ez igazi bolondokháza! Hol is tartottunk? Persze maguknál!
Mindkettõnkre mutatott.
- Két napot adok, nem hármat. Nagyon ajánlom, hogy addigra csalogassák elõ azt a Szörnyeteget az odújából, vagy…
Ekkor kinyílt a külsõ ajtó. Fekete egyenruhás kis csenevész alak, az egyik stúdióbeli sofõr állt az ajtón át beszivárgó fényben.
- Mi van? - kiáltott rá Manny.
- Elhoztuk, de a motor bedöglött. Csak beállítottuk. - Akkor menjen innen, az isten szereimére!
Manny már öklét mutatta volna a szerencsétlennek, de ekkorra becsapódott az ajtó a kis zömöt: ember mögött, így Manny kénytelen volt megfordulni, és ránk zúdítani a dühét.
- Péntek délutánra kiállítom a csekkjüket. Hozzák el, amit kértem, különben többé nem kapnak munkát! Egyikük sem.
Roy csendesen megkérdezte:
- Azért megtarthatjuk? A mi kis Green Town-i irodánkat? Most, hogy már látta ennek a két naplopónak az eredményeit?
Manny elég hosszú szünetet tartott, és visszanézett a különös, rég elveszett világra.
- Krisztusom - lihegte -, el kell ismernem, hogy tényleg jól megcsinálták. - Hirtelen elhallgatott, mert dühös lett saját ellágyulása miatt, és gyorsan hangnemet váltott. - De most aztán fogják be a szájukat, és emeljék fel a seggüket!
És… bummm! Õ is elviharzott.
Mi pedig ketten, ahogy ott álltunk a régi kis otthonunk közepén, egyszer csak összenéztünk
- Ez egyre furcsább lesz - jegyezte meg Roy. Majd így folytatta: - Tényleg meg fogod csinálni? Két forgatókönyv változatot írsz? Egyet neki és egyet maguralmak?
- Aha. Persze.
- Hogy leszel képes erre?
- Ja kérlek - magyaráztam -, tizenötével gyakorlattal rendelkezem, megírtam már vagy száz ponyvanovellát, volt úgy, hogy hetente egyet, akkor mi az most, két forgatókönyv-tervezet két nap alatt? És mindkettõ nagyszerû lesz. Bízzál bennem.
- Jó, jó, bízom. - Hosszú szünetet tartott, majd így szólt: - Elmegyünk megnézni?
- Megnézni? Micsodát?
- A temetõt, amit láttál. Az esõben. Tegnap éjjel. Tudod, a falon. Várj Roy odament a nagy légkamrás ajtóhoz. Követtem. Kinyitotta az ajtót. Kilestünk.
Egy üvegablakos, díszes fekete halottaskocsi épp akkor indult a stúdió sétánya elõl, és rossz motorjával igen nagy zajt csapott.
- Azt hiszem, tudom, hová megy - suttogta Roy.