Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
5.
A reggel sem segített.
Sem a rádió, sem a tévé nem számolt be
semmilyen hulláról.
Az újság tele volt autószerencsétlenségekrõl
és kábítószerügyekrõl szóló
cikkekkel. J. C. Arbuthnotról egy szó sem.
Kitámolyogtam a házból, visszamentem a garázshoz,
melyben nem étit autó, csak a használtan vett kerékpárom,
rengeteg játék meg régi tudományos-mûszaki
folyóiratok.
Már félúton jártam a stúdió felé
kerékpáromon, mikor rájöttem, hogy nem emlékszem
egyetlen keresztezõdésre sem, amelyen vakságomban nyilván
túlhaladtam. Ez annyira megdöbbentett, hogy leszálltam
a bringámról, és csak álltam ott remegve, mint
a nyárfalevél.
Ekkor egy szilaj, piros, nyitott sportkocsi fékezett és állt
meg mellettem.
A volánnál ülõ férfi, akin fordítva
volta sapka, behúzta a kéziféket. A szélvédõn
keresztül bámult rám, kék szeme volt, s az egyiken
monoklit viselt, mely szorosan illeszkedett szemgödrébe és
vakítón verte vissza a napsugarakat.
- Adjon isten, te ostoba, istenverte gazfickó - kiáltotta német
dialektussal.
Meglepetésemben majdnem elengedtem a kerékpárt. Már
tizenkét éves koromban láttam ezt a profilt valamilyen
régi érmén. Ez az ember vagy a feltámadt Caesar,
vagy a szent Római Birodalom legfõbb német helytartója
volt. A szívem csak úgy pumpálta ki a levegõt
a tüdõmbõl.
- Mit motyog? - kiáltotta újra a kocsi vezetõje. - Beszéljen
hangosabban!
- Helló - hallottam a saját hangomat -, maga ostoba istenverte
gazember
Maga Fritz Wong, ugyebár? Sanghajban született
kínai apától, és osztrák anyától,
Hongkongban, Bombay-ben, Londonban és egy tucatnyi német városban
nevelkedett. Volt kifutófiú, majd filmvágó, író,
még operatõr is az UFA-nál, végül pedig rendezõ
a világ minden részén. Fritz Wong, a fenomenális
rendezõ, A Cavalcanti varázslat címû nagyszerû
némafilm rendezõje. Az a pasas, akit 1925 és 1927 között
Hollywood uraként ismertek, és egy olyan jelenet miatt adták
ki az útját, melyben a rendezésen kívül egy
porosz tábornokot is játszik és Greta Froelich bugyiját
szagolgatja. Ez a nemzetközileg ismert rendezõ elõbb visszatért
Berlinbe, majd újra elhagyta, amikor Hitler hatalomra került,
az Õrült szerelem, A Holdra és vissza rendezõje,
valamint
Minden egyes mondatomnál egy negyed hüvelyknyit fordult felém
a feje, miközben a szája pajkos mosolyra húzódott.
Monoklija morzejeleket villogott.
Keleti vágású szeme az üveg mögött óvatosan
rám sandított. Elõször úgy tûnt, hogy
a bal szeme maga Peking, a jobb pedig Berlin, de nem így volt. Csak
a monokli nagyító lencséje miatt dominált a keleti
beütés. Szemöldökébõl és orcájából
csak úgy sugárzott a germán arrogancia, mellyel akár
kétezer évig is eléldegélt volna, vagy addig,
amíg valaki meg nem elégeli, és fel nem bontja miatta
a szerzõdését.
- Hogy is szólított? - kérdezte a legnagyobb udvariassággal.
- Ahogy maga szólított engem - válaszoltam bágyadtan.
- Ostoba, istenverte gazfickónak - suttogtam.
Bólintott, majd elmosolyodott. Szélesre tárta a kocsija
ajtaját. - Szálljon be!
- De maga nem is
ismerem magát? Gondolja, hogy azért körözgetek
itt, hogy mindenfelé tuskó biciklist vegyek fel a kocsimba?
Azt hiszi, nem láttam már a stúdió sarkánál
sündörögni, és eljátszani, hogy maga a fehér
bárány? Tudja, ki maga? - Itt összecsapta a tenyerét.
- Edgar Rice Burroughs fattya, A Mars Hadura
azaz H. G. Wells törvénytelen
ivadéka, egyenesen Jules Vernétõl. Csukja össze
a biciklijét. Már így is késésben vagyunk.
Belöktem a bringámat a hátsó ülésre,
és épp hogy volt annyi idõm, hogy magam is bevágódjak
mellé, még mielõtt a kocsi egy pillanat alatt ötvenre
gyorsult,
- Ki ne tudná - próbálta Fritz Wong túlharsogni
a kipufogó zaját -, hogy mi mindketten õrültek vagyunk,
hogy ott dolgozunk, ahol. De maga szerencsés, mert legalább
szereti, amit csinál.
- Maga nem? - érdeklõdtem.
- Krisztusom! - motyogta. - Dehogyisnem!
Nem tudtam levenni a szemem Fritz Wongról, csak néztem, amint
a kormány fölé hajol, és élvezi, amint a
szél az arcába fúj.
- Maga a legostobább istenverte alak, akivel valaha dolgom volt! -
kiabálta. - Hát meg akar halni? Miért nem tanult meg
autót vezetni? Miféle bringa ez? Ez az elsõ filmes munkája?
Minek írja azt a marhaságot? Miért nem olvas inkább
Thomas Mannt vagy Goethét?!
- Thomas Mann és Goethe forgatókönyvéért
senki nem adna egy petákot sem. A Halál Velencében
remekmû. A Faust
szintúgy. De egy jó forgatókönyv
vagy egy olyan novella, mint az enyém, amely segítségével
az ember eljuthat a Holdra, és még el is hitetik vele, hogy
mindez valóság? Én nem kérek a klasszikusokból.
Hogy tud ezzel a monoklival vezetni?
- Semmi köze hozzá! Különbi is, jobb vaknak lenni. Ha
alaposan megnézi az elõttünk lévõ kocsit,
hirtelen vágya támad, hogy felöklelje hátulról.
Hadd nézzem az arcát. Maga egyetért ezzel?
- Csak viccesnek találom!
- Jézusom! Maga mindent szentírásnak vesz, amit az isteni
Fritz Wong mond. Hogy lehet, hogy nem tud vezetni?
Mindkettõnknek ordítanunk kellett, hogy túl tudjuk harsogni
a szemûnkbe, szánkba csapó szelet.
- Az íróknak nem telik autóra! És tizenöt
éves koromban láttam, hogy öt ember szakadt miszlikre,
amikor a kocsijuk egy telefonfülkének rohant.
Fritz rápillantott az emlékezéstõl sápadt
arcomra.
- Olyan lehetett, mint egy háború, igaz? Maga nem is olyan ostoba.
Úgy hallottam, hogy feladatot kapott Roy Holdstrom mellett. Jó
benyomást akar tenni? Nagyszerû. Nem szívesen ismerem
el, hogy minden bizonnyal képes is rá.
- Gimnazista korunk óta barátok vagyunk Royjal. Már akkor
figyeltem, amint megalkotta az elsõ miniatûr dinoszauruszokat
a garázsukban. Eltökéltük, hogy majd ha nagyok leszünk,
együtt fogunk szörnyeket készíteni.
- Nem - kiabálta Fritz Wong a szél ellen küszködve.
- Maga szörnyeknek dolgozik. Most éppen Manny Leibernek? Egy pók
Gila szörnyeteg álma. Vigyázzon! Egész állatsereglet
vár ránk!
A stúdió bejáratával szemben gyülekezõ
autogramra várók felé bólintott.
Én is odanéztem. Egy szempillantás alatt kiszállt
testembõl a lélek, s éveket szárnyalt vissza múltba.
1934 volt újra, ide-oda lökdösött a megvadult, tollat
és papírt lengetõ tömeg, emberek rohangáltak
összevissza, a premier estjein a jupiterlámpák fényében,
vagy éppen Marlene Dietrichet üldözték be az öltözõjébe.
De ugyanígy elevenedett meg elõttem, mikor Cary Grantot kísérték
el a péntek esti Légió stadionbeli bokszmeccsekre, vagy
az étterem elõtt szobroztak, és azt várták,
hogy Jean Harlow elfogyassza egyik három óra hosszõs
ebédjét, vagy hogy Claudette Colbert nevetve bukkanjon fel éjfélkor.
Tekintetem végigsiklott az õrült tömegen, és
újra magam elõtt láttam múltbeli névtelen
barátaim bárgyú, sápadt; vaksi arcát, amint
ott várakoznak a Maximus; a madridi Prado Múzeum stílusát
utánzó homlokzata elõtt, ahol a harminc láb magas
rendíthetetlen kovácsoltvas-kapu nyitódott és
csukódott azok elõtt, akik sohasem ízlelhették
meg a sikert. Láttam, amint elvegyülök a kitátott
csõrû éhes madarak között, akik mohón
várták, hogy akár csak egyetlen pillanatra is megpillanthassák
kedvencüket, s láttam a vakuk villogását és
az autogramgyûjtõ füzeteket. S amint lebukott a nap, s emlékeimben
fölkelt a Hold, eszembe jutott, hogy annak idején képes
voltam több mint tizenöt kilométert görkorcsolyázni
hazáig a kihalt mellékutcákon át, s közben
arról álmodozni, hogy egy nap én leszek a világ
legnagyobb írója vagy legalább egy kisebb formátumú
Filmgyár munkatársa.
- Állatsereglet? - mormogtam. - Maga így hívja õket?
- És itt van az õ állatkertjük! - folytatta Fritz.
Ekkor áthajtottunk a stúdió kapuján, s végig
az éppen akkor érkezõkkel, statisztákkal és
hivatalnokokkal teli fákkal szegélyezett sétányon.
Fritz Wong beállt egy PARKOLNI TILOS táblával jelzett
területre. Kiszálltam és így szóltam:
- Mi a különbség az állatsereglet és az állatkert
között?
- Minket itt bent a pénz tart rács mögött, azokat
a szegény bolondokat odakint pedig a saját ostoba álmaik.
- Valaha én is közéjük tartoztam, és arról
álmodoztam, hogy egy nap átkerülök a stúdió
kapujának másik oldalára.
- Ostoba. Most már sohasem fog megmenekülni.
- De! Meg fogok! Épp most fejeztem be egy újabb novelláskötetet
és egy darabot. Nem leszek többé ismeretlen kis senki!
Fritz monokliján megcsillant a fény.
- Ne mondja ezt nekem. Még tisztelni kezdem magát.
- Ahogy én Fritz Wongot ismerem, harminc másodperc múlva
nyoma sem lesz ennek a tiszteletnek.
Fritz figyelte, amint kiemelem a kerékpárt az autójából.
- Úgy vélem, maga majdnem német - jegyezte meg. Felszálltam
a bringára.
- Meg vagyok sértve - válaszoltam. - Maga mindenkivel így
beszél?
- Nem, csak Nagy Frigyessel, akinek ki nem állhatom a stílusát,
de akinek imádom a filmjeit.
Fritz levette a monokliját, és inge zsebébe tette. Úgy
tetszett, mintha valami érmét hagyott volna leesni, hogy ezzel
elindítson valamilyen benne lévõ gépezetet.
- Már figyellek néhány napja - váltott át
tegezésre. - Elmebeteg rohamaimban még a novelláidat
is olvasgattam. Van annyi tehetséged, hogy érdemes lenne csiszolgatni.
Most éppen egy elég reménytelen filmen dolgozom, az úr
legyen irgalmas, mely Krisztusról, Heródesrõl és
a többi butuska szentrõl szól majd. Kilencmilliós
hiánnyal és egy olyan iszákos rendezõvel kezdték
forgatni, aki még egy ovis csoportot sem tudna átvezetni az
úton. Engem ért a megtiszteltetés, hogy mentsem, ami
menthetõ. Te keresztény vagy?
- Annak indultam.
- Jó! Akkor ne lepõdj meg, ha kirúgatlak abból
a bugyuta dinoszauruszos sztoriból. Ha tudnál nekem segíteni,
sínre tenni ezt a krisztusi horrorfilmet, az már mindenképpen
egy lépés lenne elõre. A lázári elv! Ha
egy döglött pulykán dolgozol és sikerül elõcsalogatnod
a filmfakkokból, azt díjazzák. Hadd figyeljelek és
olvasgassak tõled még néhány napig. Gyere az étkezdébe
pontban egy órakor. Edd, amit én, és akkor beszélj,
ha kérdeznek, rendben? Te kis tehetséges csibész!
- Igenis, Unterseeboot kapitány!
Amint el akartam indulni, adott egy löketet a biciklimnek. Ne úgy,
hogy ártson vele, csak ahogy a legcsendesebb öreg filozófus
is útnak indított volna egy zöldfülût. Nem néztem
hátra. Attól féltem, hogy õ is vissza talál
nézni.