Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
16.
Délután Roy bekukkantott az irodámba; és megmutatta
agyaggal lepett ujjait.
- Semmi! - kiáltotta. - Nincs Szörnyeteg! Kihúztam a lapot
az írógépembõl.
- Üres! Szintén nincs Szörnyeteg!
Aztán végül este tízkor Roy elvitt a Brown Derbyre.
Útközben felolvastam az " Ozymandias" elejét.
Egy messzi vándor jött, ki õs romok
felõl regélt: A pusztán szörnyû két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kõarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
s vad szenvedélye még kivésve ég
a hûs kövön, bár, mely véste, kéz,
s a szív, hol dúlt a dölyf, temetve rég.
Árnyék borult Roy arcára.
- Olvasd tovább! - szólított fel.
Olvastam.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve
nézz:
nevem Oryrnandiás, urak ura".
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre és hosszúra
a holt homoksík némán szétterül.
Amikor befejeztem, Roy szótlanul hajtott el egy-két sötét
háztömb mellett.
- Fordulj meg, és menjünk haza! - biztattam.
- Miért?
- Ez a vers úgy hangzik, mint a stúdió és a temetõ.
Megvannak még azok a kristálygömbjeid, amelyekben megrázáskor
hó szitál? Pont ilyesmit érzek a csontjaimban,
- Ugyan - morogta Roy.
Sólyomszerû profiljára pillantottam, mely hasította
az éjszakai levegõt. Tele volt optimizmussal, mellyel csak azok
az ügyes mesteremberek rendelkeznek, akik már alkottak valami
halhatatlant.
Eszembe jutott, hogy tizenhárom évesek voltunk, amikor King
Kong leesett az Empire State Building tetejérõl, és egyenesen
ránk zuhant. Amikor felkeltünk, már nem ugyanazok voltunk.
Megfogadtuk egymásnak, hogy eljön az a nap, amikor megírunk
és mozgásba lendítünk egy legalább olyan
hatalmas, csodálatos, szépséges Szörnyeteget, mint
Kong, vagy nem érdemes élnünk.
- Szörnyeteg - suttogta Roy. - Itt jövünk.
És leparkoltunk a Brown Derby elõtt, melynek nevét nem
hirdették, ormótlan neonbetûk az oromzaton; mint a hasonló
éttermekét ötmérföldes körzetben, csak
egy keménykalap, melyben akár a húsvéti nyuszi
is elférhetett volna, de illett volna bármelyik filmes nagyfejû
kobakjára is szerda délutánonként.
A Brown Derby vezetõje felhúzta a szemöldökét
lõttunkra. Olyan magasan tartotta az orrát, majd a mennyezetet
verte. Furcsaságot szimatoltunk.
- Gondolom, nem foglaltattak asztalt - öntötte szóba gondolatait.
- Minek? - csodálkozott Roy. - Van itt hely bõségesen.
A szmokingos úr nyakán felborzolódott a szõr,
de szó nélkül bekíséri bennünket. Az
étterem szinte kongott az ürességtóz. Néhány
asztal mellett ültek csak, desszertet és konyakot fogyasztottak
A pincérek már elkezdtek leszedni és letörölgetni
egy-két asztalt.
Csengõ kacaj hallatszott, s az egyik asztalnál három
asszonyt pillantottam meg egy férfi mellett, aki épp a pénztárcáját
halászta elõ, hogy kifizesse az esti fogyasztást. A fiatal
nõk nevettek, és közölték vele, hogy addig
kirakatot nézegetnek, amíg õ a számlát
rendezi, aztán terjengõs parfümillattal elviharzottak mellettünk.
Roy úgy állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába,
és rámeredt a férfira.
Stanislau Groc.
- Az istenit! - kiáltotta Roy. - Maga! Én?!
Groc örökös vigyora lehervadni látszott. - Mit keresnek
maguk itt? - kiáltotta.
- Meghívtak.
- Keresünk valakit - egészítettem ki.
- És amikor engem találtak, izgalomba jöttek - jegyezte
meg Groc. Roy hátrálni kezdett. Egyértelmûen Siegfried-szindrómától
szenvedett. Sárkányt ígértek neki és szúnyogot
kapott. Nem tudta levenni a tekintetét Grocról.
- Mit bámul úgy rajtam? - csattant fel a kicsi ember. - Roy!
- szóltam rá.
Mert tudtam, hogy Roy is arra gondol, amire én. Valaki megtréfált.
Valaki tudja, hogy Groc; itt szokott vacsorázni, és elküldte
nekünk azt a bolondos értesítést. Hogy bosszantson
bennünket és Grocot. Mégis, Roy nem bírta levenni
a tekintetét a kicsi ember fülérõl, orráról
és álláról.
- Nem - szólalt meg váratlanul -, maga nem felel meg.
- Mire? Hohó! Várjunk csak! Igen! Tudom, mit keresnek! - Hangtalan
reszketés jelezte a mellében a feltörni készülõ
kacagást, mely végül eljutott vékony ajkáig.
- De miért éppen a Brown Derbyben? Az idejárók
nem túl ijesztõek. Rémes fickók, az tény.
És én ezzel az összefércelt majomszerû mancsommal?
Kit tudnék én megijeszteni?
- Ne izgul jön - nyugtatta meg Roy. - Az ember csak akkor kezd félni
magától, ha hajnali háromkor jut eszébe.
Ez befõtt. Groc harsogva röhögött, és az asztalához
intett bennünket. - Ha már úgyis elcseszték az estéjüket,
legalább igyunk!
Roy meg én idegesen pillantottunk körbe az étteremben.
Sehol a Szörnyeteg.
Amikor a pezsgõt kitöltötték, Groc tósztot
mondott ránk.
- Azt kívánom, hogy sose kelljen egy halott ember szempilláit
kifésülniük, a fogát mosniuk, beviaszolniuk a szakállát,
a helyére rakni a lefittyedõ ajkait. - Groc felállt,
és az ajtó felé nézett, amerre a nõi kiszaladtak.
- Látták az arcukat? - mosolygott Groc utánuk - Az én
mûvem! Tudják, miért imádnak engem azok a lányok
annyira, hogy sosem hagynának el? Mert én vagyok a Kék
Hold Völgyének fõlámája. Ha elhagynak, az
ajtó becsukódik, és az arcuk meglöttyed. Arra is
figyelmeztettem õket, hogy finom vezetékeket ültettem be
az arcbõrük alá. Ha túl messzire menekülnek,
a húsuk legombolyodik És harmincévesen negyvenkettõnek
fognak látszani!
- Fafner - morogta Roy. Ujjai úgy rászorultak az asztal szélére,
mintha fel akarna ugrani.
- Tessék?
- Egy barátom - feleltem. - Azt hittük, vele találkozunk
itt ma este.
- Az estének vége - sóhajtott Groc. - De maguk csak maradjanak.
Igyák meg a pezsgõt. Rendeljenek nyugodtan, az én számlámra.
Nem kérnek egy salátát, mielõtt a konyha bezár?
- Nem vagyok éhes - válaszolta Roy, ugyanazzal a leírhatatlan
csalódással a tekintetében, mint a Siegfrieden az Operában.
- Én igen! - vágtam rá.
- Két salátát! - szólt oda Groc a pincérnek.
- Kék sajtködmönben?
Roy behunyta a szemét. - Igen - bólintottam.
Groc a pincérhez fordult, és indokolatlanul nagy borravalót
nyomott a kezébe.
- Szolgálja ki a barátaimat - mondta vigyorogva. Aztán
az ajtó felé pillantott, amerre a barátnõi távoztak
tûsarkú lópatkóikkal, és a fejét
rázta. - Mennem kell. Esni kezdett. Túl sok víz éri
a lánykák arcát. Még elolvadnak! Viszlát!
Arrivederci!
És már el is tûnt. A bejárati ajtó halkan
zárult mögötte.
- Tûnjünk innen! - morogta Roy. - Tiszta hülyének érzem
magam. Megmozdult, és feldöntötte a pezsgõjét.
Átkozódva itatta fel a nadrágjárói. Töltöttem
neki még egy pohárral, és néztem, ahogy nyugodt,
tempós kortyokban magába tölti.
Öt perccel késõbb az étterem végében
bekövetkezett.
A fõpincér összehajtott egy paravánt a legtávolabbi
asztal mellõl. Az hangos recsegéssel zárult össze.
A fõpincér valamit motyogott. Ekkor mozgás kélt
a konyhaajtóban, ahol, jöttem rá, már percek óta
ott állt egy férfi meg egy nõ. Most, ahogy a fõpincér
összehajtogatta a paravánt, kiléptek a fénybe, és
a paraván felé nézve az asztal felé siettek.
- Te jóég! - suttogtam reszelõs hangon. - Roy?
Roy felpillantott.
- Fafner! - suttogtam.
- Nem. - Roy elhallgatott, elõremeredt, hátradõlt, és
a sietõs léptekkel haladó párt figyelte.
- Igen.
Azonban ez nem Fafner volt, a mitológiai sárkány, a rettenetes
hüllõ, ami szaporán sietett a konyhától az
asztal felé, hölgye kezét fogva, a nõt maga mellett
húzva.
Az volt, amit annyi, de annyi héten és fáradságos
napon át kerestünk. Ezt akartam én felvázolni egy
lapra vagy bepötyögni az írógépbe, aminek már
a gondolatától is kirázott a hideg.
Ezt akarta megmintázni Roy, valahányszor hosszú ujjait
agyagba mártotta. Egy vérvörös buborék, ami
egy õserdei iszapból emelkedett ki, hogy arccá formálódjon.
És ebben az arcban megvolt mindazon megcsonkított, megsebzett,
agyonlõtt és eltemetett emberek kifejezése, akik csak
valaha is háborúban elpusztultak az idõk kezdete óta.
A megvénült Quasimodo, akit rák és elõrehaladott
lepra kínzott.
És a mögött az arc mögött egy lélek lakozik,
akinek ott kell élnie mindörökre. Mindörökre, gondoltam.
Sohasem szabadulhat!
Itt a mi Szörnyetegünk
Mindez egy pillanat alatt történt.
Azonban én alaposan szemügyre vettem az illetõt, behunytam
a szemem, és képe beleégett a retinámba; oly hevesen,
hogy a könnyeim is kicsordultak, és õrkéntelen hangok
hagyták el a torkom.
Ez volt az az arc, melyben két iszonyatosan cseppfolyós szem
fuldoklott. Ebben az arcban a szemek delíriumban úszkáltak,
és nem találtak partot, sem enyhülést, sem menekvést.
És látva, hogy nincs semmi, ahol megállapodhatnának,
a szemek; csillogva a csalódottságtól, a helyükre
úsztak, és nyugton lebegtek a húsmassza felszínén,
nem voltak hajlandók elsüllyedni, feladni és eltûnni.
Csillogott bennük némi reménykedés is, hogy talán
ha erre vagy arra fordulnak, talán felfedeznek valami mentõövet,
valami belsõ szépséget, valamit, ami nem annyira rossz,
mint amilyennek látszik. Így hát a szemek szabadon lebegtek,
lehorgonyozva a pusztuló hús forró, vörös lávájában,
szétfolyva e külsõben, melyben lélek, bármily
bátor legyen is, nem maradhat ép. S az orrlyukak mindvégig
kitágultak, és a szájnyílás hangtalanul
pusztításért sikoltva fújta ki a levegõt.
Abban a pillanatban láttam, hogy Roy megrándul, és gyors,
önkéntelen mozdulattal a zsebe felé kap.
Aztán a furcsa, torz ember már el is tûnt a sietve ismét
felállított paraván mögött. Roy egy kicsi jegyzettömböt
és ceruzát kapott elõ a zsebébõl, és
úgy nézve a paravánra, mintha tekintetével képes
lenne áthatolni azon, felvázolta azt az ijesztõ és
iszonyatos nyershús-masszát a papírra.
Akárcsak Doré egykoron, Roy is rendelkezett azzal a képességgel,
hogy csak egy pillantást vetett a londoni tömegre, aztán
megnyitotta emlékezetének csapját, és a képek
csak úgy ömlöttek az ujjain keresztül a ceruzájába,
hogy minden szem, minden orr, minden száj, minden vonás testet
öltsön, minuta csak fénykép volna. Roy keze meglódult,
és tíz másodpercen belül papírra vetette,
amit látott. Az egyik pillanatban a papír még üresen
várakozott, a kõvetkezõben már a Szörnyeteg
nézett vissza rám! Nem teljes részletességgel,
de fõbb vonalaiban.
- A francba! - mormolta Roy, és ledobta a ceruzát. A paraván
felé pillantottam, aztán le a gyors vázlatra.
Annak az iszonyatnak a félpozitív, félnegatív
ábrázolatát láttam, amit másodpercekre
megpillantottunk, képtelen voltam levenni a tekintetem Roy vázlatáról,
most hogy a Szörnyeteg már a paraván takarásából
diktálta rendelését a fõpincérnek.
- Majdnem - suttogta Roy. - De nem egészen. Megtaláltuk, kishaver.
- Nem.
- De igen.
Valami okból felálltam.
- Jó éjt!
- Hová mégy? - Roy nem bírt magához térni.
- Haza.
- Hogy akarsz hazajutni? Egy órát akarsz buszra várni?
Ülj már vissza! - Roy a vázlatot simogatta.
- Hagyd abba! - szóltam rá.
Mintha közvetlen közeirõl az arcába lõttem
volna sörétes puskával. - Ennyi hét várakozás
után? Egy frászt! Mi ütött beléd?
- Felfordul a gyomrom.
- Az enyém is. Azt hiszed, én élvezem ezt? - Eltûnõdött
egy darabig. Igen. Okádnom kell, de ez az elsõ. - Néhány
vonással még növelte a vázlat iszonyatos vonásait.
- Na?
- Most már tényleg kezdek félni.
- Azt hiszed, kiugrik a paraván mögül, és rád
veti magát?
- Igen!
- Ülj le, és zabáld a salátádat. Tudod, mit
mondott Hitchcock? Amikor a rajzolók elkészítik a jelenetek
vázlatait, a film már elkészültnek tekinthetõ.
A mi filmünk készen van. Ezzel vége. Máris dobozolhatják.
- Miért érzek bûntudatot? - Lerogytam a székembe,
és nem néztem Roy vázlatára.
- Mert nem te vagy õ, õ pedig nem te. Adj hálát
istennek, és kérd az irgalmát. Mi lenne, ha most ezt
széttépném, és elmennénk? Hány hónapig
kutathatnánk még, mire találnánk valamit, ami
csak fele ennyire is szomorú és iszonyatos, mint ez?
Nagyot nyeltem.
- Sohasem.
- Pontosan. Ez az éjszaka sohasem ismétlõdik meg többé.
Így hát csak nyugodtan üldögélj, edd a salátádat
és várj!
- Várok, de nem fogok tudni nyugodtan ülni, és rettenetesen
szomorú leszek
Roy a szemembe nézett.
- Látod a szemem?
- Igen.
- Mit látsz?
- Könnyeket.
- És ez azt bizonyítja, engem is ugyanúgy megrázott,
mint téged, de nem tehetek róla, maradnom kell. Le kell csillapodnom.
Igyunk!
Töltött egy kis pezsgõt.
- Szörnyû íze van - mondtam.
Roy húzott még néhány vonalat, és az arc
egyre tisztábban kirajzolódott. Egy olyan arc, ami a teljes
összeomlás stádiumát tükrözte; mintha
a tulajdonosa, a mögötte lakozó lélek több ezer
mérföldet rohant volna, és most roskadna le meghalni. Ha
valaha csontok tartották ezt az arcot, azok mostanra porrá zúzódtak,
és apró férgekké álltak össze, idegen
külszínt kölcsönözve a külsõ résznek.
Ha valaha lakozott lélek a csont mögött, a erélységekben
bujkálva, most õrülten menekülni akart a kidülledõ
szemeken.
És mégis, amikor kivitték neki az ételt, és
töltöttek pezsgõt, Royt meg engem hihetetlen röhögés
ugrasztott fel, mely a paraván mögül eredt. A nõ eleinte
sem reagált, de idõ múltával majdnem ugyanolyan
harsánnyá vált, mint a férfi. Azonban a férfi
nevetése igazin csengett, míg, a nõ hangjában
hisztéria bujkált.
Keményen innom kellett, hogy el ne rohanjak. Amikor a pezsgõsüveg
kiürült, a fõpincér hozott egy másikat, és
fölényesen intett, amikor az üres pénztárcám
felé kaparásztam.
- Groc - mondta, de Roy meg sem hallotta. Jegyzettömbjét lap lap
után töltötte meg, és ahogy az idõ múlásával
a nevetés erõsbödött, a rajzai egyre groteszkebbé
váltak, mintha a hangoskodás torzította volna cl a lapokat.
Végül aztán a nevetés abbamaradt. Halk elõkészületek
kezdõdtek a távozásra, és a fõpincér
megállt az asztalunknál,
- Kérem - mormolta. - Zárnunk kell. Megbocsátanak? -
Az ajtó felé biccentett, és oldalra lépett, kihúzva
az asztalt. Roy felállt. A keleti paraván felé pislogott.
- Nem - jelentette ki a fõpincér. - Önöknek kell elõbb
távozniuk. Én már félúton jártam
az ajtó felé, de vissza kellett fordulnom.
- Roy? - szóltam, és õ követett, hátrálva,
mint ahogy a színházból jön ki, ahol az elõadás
még nem ért véget.
Ahogy Roy meg én kiléptünk, egy taxi húzott a járda
mellé. Az utca kihaltnak tûnt, csak egy teveszõr kabátos,
középmagas férfi állt nekünk háttal
a járdaszegély mellett. A hóna alatt szorongatott mappa
elárulta a kilétét. Nem egyszer láttam már
ezt a mappát a Columbia, a Paramount és az MGM, meg a többi
cég stúdióiban gyermekkoromban és kora ifjúságomban.
Szép rajzok töltötték meg Garbóról,
Colmarról, Gable-rõl, Harlow-ról, és néhanapján
több ezermásról, de mindegyiket lila tintával dedikáltatta.
Idõközben ez a megszállott autogramgyûjtõ
megöregedett. Haboztam, aztán megálltam.
- Clarence? - kiáltottam rá.
A férfi összehúzta magát, mintha nem akarná,
hogy felismerjék.
- Ugye, te vagy az? - kérdeztem csendesen, és megfogtam a könyökét.
Az arca a régi volt, bár most kissé fakóbb és
ráncosabb.
- Mi van? - morogta.
- Emlékszel rám? - faggattam. - Persze, hogy emlékszel.
Hollywood, azzal a három õrült nõvérrel.
Az egyikük olyan virágos hawaii ingeket varrt, mint amilyeneket
Bing Crosby viselt a korai filmjeiben. Ott álltam a Maximus bejáratánál
minden délben 1934 nyarán. Veled együtt. Hogy is feledhetném
el? Neked volt az egyetlen dedikált rajzod Garbóról,
amit valaha is láttam
Kis elõadásom csak még rontott a dolgon. Clarence minden
egyes szónál még kisebbre zsugorodott a teveszõr
kabátjában.
Idegesen bólintott. Még idegesebben pillantott a Brown Derby
ajtaja felé. - Mit keresel itt ilyen késõn? - kérdeztem.
- Már mindenki hazament. - Az ember sohasem tudhatja. És úgy
sincs más dolgom
- felelte Clarence.
Az ember sohasem tudhatja. Lehet, hogy feléled Douglas Fairbanks, és
végigsétál a sugárúton, vagy esetleg Brando.
Vagy akár Fred Allen, Jack Benny és George Burns bukkanhatnak
fel a sarkon a Legio stadionból, ahol épp most értek
véget a bokszmeccsek, és a boldog tömegek most özönlenek
ki, ugyanúgy, mint régen.
És úgy sincs más dolgom. Igen.
- Aha - jegyeztem meg. - Az ember sosem tudhatja. Egyáltalán
nem emlékszel rám? Én vagyok a dilis. A szuperdilis.
A marslakó.
- Ne-nem - válaszolta.
- Jó éjszakát! - köszöntem el. - Viszlát!
- felelte Clarence.
Roy odavezetett a pléhkasznijához, és bemásztunk.
Roy türelmetlenül sóhajtott. És máris elõhúzta
a jegyzettömbjét, a ceruzáját, és várt.
Clarence még mindig a járdaszegélynél álldogált
a taxi mellett, amikor feltárult a Brown Derby ajtaja, és kilépett
rajta a Szépség és a Szörnyeteg.
Igazán pompás meleg éjszaka volt, vagyis ami ezután
történt, lehet, hogy nem is úgy esett.
A Szörnyeteg megállt, hogy mélyen beszívja a levegõt,
valószínûleg telve pezsgõvel és feledéssel.
Ha tudatában volt is, hogy milyen rettenetes arcot visel, most nem
mutatta. Megfogta a hölgy kezét, és nevetgélve,
vihorászva a várakozó taxi felé terelte. Ekkor
fedeztem fel, hogy van valami furcsa a nõ járásában,
és hogy a tekintete a semmibe réved
- A nõ vak! - tört ki belõlem.
- Micsoda? - értetlenkedett Roy.
- Vak. Nem látja a férfit. Így már értem,
hogy képes elviselni! A fickó eljár vele vacsorázni,
és sohasem árulja el, milyen rettenetesen néz ki! Roy
elõrehajolt, és a nõt fürkészte.
- Az istenit - motyogta -, igazad van. Vak.
A férfi nevetésben tört ki, a nõ pedig utánozta
a nevetését, akár egy kába papagáj.
Ebben a pillanatban Clarence, aki eddig háttal állt, a nevetést
hallván odafordult, és szemügyre vette a párt. Félig
lehunyt szemmel nézte õket, aztán elképzelhetetlen
meglepetés suhant végig az arcán. Egy szó hagyta
el ajkait.
A Szörnyeteg abbahagyta a nevetést.
Clarence közelebb lépett, és mondott valamit a férfinak.
A nõ is abbahagyta a nevetést. Clarence kérdezett még
valamit. Mire a Szörnyeteg ökölbe szorította a kezét,
felkiáltott, és a magasba emelte öklét, mintha bele
akarná verni Clarence-t a bitumenbe.
Clarence féltérdre rogyott, bégetett.
A Szörnyeteg föléje tornyosult, az ökle remegett, teste
elõre-hátra ingott, elvesztette az önuralmát.
Clarence felkiáltott, a vak nõ kinyújtotta a kezét
a levegõbe, csodálkozva mondott valamit, a Szörnyeteg behunyta
a szemét, és leengedte a karját. Abban a pillanatban
Clarence felugrott, és elrohant a sötétbe. Én majdnem
kiugrottam a kocsiból, hogy utána szaladjak, bár fogalmam
sincs, mi okom lett volna rá. A következõ pillanatban a
Szörnyeteg besegítette vak barátnõjét a taxiba,
és a taxi elzúgott.
Roy felpörgette a motort, és már száguldottunk is
utána.
A taxi jobbra fordult a Hollywood Boulevardon, és ekkor a piros lámpa
meg néhány gyalogos miatt lemaradtunk Roy úgy búgatta
a motort, mintha utat akarna vágni a gyalogosok között, átkozódott,
és végül, amikor már mindenki eltûnt elõlünk,
áthajtott a piros lámpán.
- Roy!
- Ne mondogasd a nevem! Nem látott meg senki. Nem veszíthetjük
szem elõl! Szükségem van rá, az istenit! Meg kell
néznünk, hová megy! Ki ez a fickó? Ott megy!
Láttuk, ahogy a taxi jobbra kanyarodik a Gowernél. Clarence
ugyan- abba az irányba futott, de nem látott bennünket,
ahogy elhúztunk mellette. Semmi sem volt nála. A mappáját
elejtette és a Derby elõtt hagyta. Vajon mikor veszi észre,
hogy nincs meg?
- Szegény Clarence. - Miért "szegény"?
- Õ is belekeveredett. Máskülönben miért várakozott
a Brown Derby elõtt? Véletlenül. Kizárt dolog. Valaki
odaküldte. Istenem, most elvesztette azokat a remek portrékat.
Roy, vissza kellene mennünk, és megkeresni.
- Mi most a taxit követjük - felelte Roy.
- Kíváncsi lennék, Clarence vajon miféle üzenetet
kapott. Vajon mi állt benne?
- Mi állt a micsodában? - érdeklõdött Roy.
Roy áthajtott még egy piros lámpán a Sunsetnél,
hogy utolérje a taxit, ami már a Santa Monica Boulevardnál
járt.
- A stúdió felé tartanak! - közölte Roy. -
Ez nem igaz! Mert a taxi a Santa Monicánál balra fordult, a
temetõ felé.
Mikor odaértünk a St. Sebastianhoz, L. A. legjelentõsebb
katolikus templomához, a taxi hirtelen befordult egy mellékutcába,
nem messze a templomtól
A taxi körülbelül száz métert tett meg a mellékutcában,
majd megállt. Roy fékezett, és a járdaszegély
mellé húzódott. Láttuk, ahogy a Szörnyeteg
egy kicsi, fehér ház felé viszi a nõt, mely sötétnek
tûnt így éjszaka. Csak pár lépést
tettek Ajtó nyílt és zárult valahol, és
a Szörnyeteg visszatért a taxihoz, mely azonnal elindult. Elment
a következõ sarokig, megfordult, és felénk tartott.
Szerencsére már rég lekapcsoltunk a lámpáinkat.
A taxi elsuhant. Roy káromkodott, indított, hátramenetbe
tette a kocsit, csinált egy igen furcsa fordulót, miközben
én üvöltöttem, és máris a Santa Monica
Boulevard felé száguldottunk, épp idõben, hogy
lássuk, amint a taxi a St. Sebaltian mellé húz, és
kiteszi utasát, aki aztán felszökken a járdára,
a templom kivilágított bejáratához, és
hátra sem néz. A taxi elhajtott.
Roy leoltott reflektorokkal silóik a kocsival egy fa alatti sötét
helyre. - Roy, mi az ördögöt
- Csend! - sziszegte Roy. - Ez büdös. Valami bûzlik Ennek
a fickónak annyi keresnivalója van éjszaka a templomban,
mint nekem a leánykórusban
A percek teltek A templom lámpái nem aludtak ki.
- Menj, nézd meg! - sugallta Roy.
- Mit nézzek meg?
- Jól van, akkor majd megyek én!
Már ki is szállt a kocsiból, és lehúzta
a cipõjét. - Gyere vissza! - üvöltöttem utána.
Roy azonban már elment; zokniban. Kiugrottam, én is megszabadultam
a cipõmtõl, és követtem. Roy tíz másodperc
alatt a templom bejáratához lopódzott. Én utána.
Egy kiszögelléshez simultunk. Hallgatóztunk. Egy hangosodó,
halltoló, hangosodó hangot hallottunk.
A Szörnyeteg hangját. Sietõsen gyónt meg, rosszcselekedeteket,
iszonyatos tetteket, szörnyû vétkeket, még az éjszakai
égnél is sötétebb bûnöket.
A pap hangja kurtán és tömören válaszolgatott
a bûnbocsánatról, valami jobb élet lehetõségérõl,
melyben a Szörnyeteg, ha nem is születik újjá Szépségként,
édes élvezeteket találhat a bûnbánatban.
Suttogás, suttogás az éjszakában.
Behunytam a szemem, annyira szerettem volna pontosan hallani. Suttogás,
suttogás. Aztán - megmerevedtem a megdöbbenéstõl.
Sírás, jajgatás, mely mintha sohasem akarna véget
érni.
A magányos férfi a templomban, a rettenetes arcú ember
és az elveszett lélek mögötte, kiöntötte
szomorúságát, és megrázta vele a gyóntatót,
a templomot és engem. Sírás, sóhaj, aztán
újra sírás.
A szempillám együtt rezgett vele. Aztán csend, majd
mocorgás.
Lépések.
Megfordultunk, és elszaladtunk. Odaértünk a kocsihoz, beugrottunk.
- Az ég szerelmére! - sziszegte Roy.
Behúztam a fejem, õ lekuporodott. A Szörnyeteg kilépett,
és átszaladt az üres utcán.
Amikor a temetõ kapujához ért, megfordult. Egy elsuhanó
kocsi lámpája egy pillanatra rávetõdött,
és úgy tûnt, mintha színpadon állna reflektorfényben.
Megdermedt, várt, aztán besurrant a temetõbe.
Valahol benn a templom belsejében egy árnyék mozgott,
a gyertyák kialudtak, az ajtók bezárultak.
Roy meg én egymásra meredtünk.
- Istenem - mondtam -, miféle roppant bûnöket követhetett
el, hogy ilyen késõ éjszaka gyónta meg azokat?
És az a sírás! Hallottad? Mit gondolsz
meg tud
bocsátani istenpék, hogy ilyen arcot kapott tõle?
- Az az arc! Igen, ó, igen - motyogta Roy. - Tudnom kell, mire készül,
nem veszíthetem szem elõl!
És ismét kiszállt a kocsiból.
- Roy!
- Nem érted, te tökfej? - kiáltotta Roy. - Õ a mi
filmünk, a mi kis szörnyetegünk! Ha most meglép
Az istenit!
Átrohant az utca túloldalára.
Barom, gondoltam. Mi a nyavalyát mûvel?
Azonban féltem ennyivel éjfél után üvöltözni.
Roy odasurrant a temetõkapuhoz, és lekuporodott az árnyékba.
Olyan hirtelen ültem fel az ülésben, hogy bevertem a fejem
a kocsi tetejébe, és átkozódtam: ez a marha Roy,
a fene egye meg!
Mi lesz, ha erre jön egy rendõrautó, kiszúrnak,
és megkérdezik: mit keresek itt? Mit fogok válaszolni?
Royt várom. Bement a temetõbe, de rögtön jön.
Biztosan ki jön, igaz? Naná, csak ki kell várni!
Vártam. Öt percig. Tízig.
És akkor, nem akartam hinni a szememnek, mert megjelent Roy, de úgy
mozgott, mintha óramûtés érte volna.
Lassan, alvajáróként jött keresztül az úton.
Még saját kezét sem látta, mely lenyomta a kilincset,
és kinyitotta a kocsiajtót. Beült a kormány mögé,
és visszafelé bámult a temetõbe.
- Roy?
Meg se hallotta. - Mit láttál ott? Nem felelt.
- Ó
az a valami, az az izé
kijön?
Csend.
- Roy! - megragadtam a könyökét. - Beszélj már!
Mi van?
- Õ - felelte.
- Igen?
- Hihetetlen - motyogta Roy. - Én esetleg elhiszem.
- Nem. Hallgass. Õ most már az enyém. És, ó,
istenem, micsoda szörnyeteget fogtunk, kishaver! - Végre felém
fordult, a szeme villogott, lelkének tüze kiült az arcára,
és átszínezte ajkait. - Na, öreg, csinálunk
filmet?
- Csinálunk?
- Igen! - kiáltotta. Egész arca lángolt. - Igen!
- Mindössze ennyit mondasz? Azt nem, hogy mi történt a temetõben,
hogy mit láttál? Csak azt, hogy igen?
A templomi gyertyák a mellékhajóban is kialudtak. A környék
sötétbe borult. A fények eltûntek a barátom
arcáról. A temetõt a hajnal elõtti éjszakai
árnyak vették birtokukba.
- Igen - suttogta Roy.
És megindultunk hazafelé.
- Már alig várom, hogy agyagba nyúl jak - jegyezte meg.
- Nem!
Roy döbbenten meredt rám. Utcai lámpák fénypatakja
csobogott végig a homlokán. Úgy nézett ki, mintha
a víz alatt lenne, nem lehet megérinteni, kihúzni, megmenteni.
- Azt akarod mondani, hogy nem használhatom fel azt az arcot a filmhez?
- Nem csak az arcról van szó. Az a különös érzésem
támadt
hogy ha megteszed, meghalunk Istenem, Roy, annyira félek.
Ne felejtsd el, hogy valaki szándékosan csalt oda minket, hogy
megláthassuk! Valaki azt akarta, hogy te meglásd. Valaki Clarence-nek
is azt mondta, hogy jöjjön oda! A dolgok kezdenek felgyorsulni.
Tegyünk úgy, mintha sosem jártunk volna a Brown Derbyben!
- Hogy tehetnék ilyet? - kérdezett vissza Roy. Gyorsított.
A szél befújt az ablakon, a hajamat, a szempilláimat
és az ajkaimat tépkedte.
Árnyék vetõdött Roy homlokára, le nagy sasorrára
és diadalmas szájára. Olyan volt, akár Groc szó
ja, vagyis inkább a Nevetõ emberé.
Roy észlelte, hogy õt nézem. - Most épp gyûlölsz?
- Nem. Csak azon töprengek, hogy már mennyi ideje ismerlek, és
valójában sosem ismertelek.
Roy bal kezével a Brown Derbyben készített vázlatokat
simogatta. Azok lebegtek, zizegtek a betóduló szélben.
- Kidobjam?
- Mindketten tudjuk, hogy egy fényképezõgépet
hordasz a fejedben. Ha kidobod, lerajzolod még egyszer emlékezetbõl.
Roy meglengette a jegyzettömböt.
- Igen. A következõ vázlatok tízszer jobbak lesznek.
- A lapok kirepültek az éjszakába, és szétszóródtak
mögöttünk.
- Semmivel sem érzem jobban magam - jegyeztem meg. - Én igen.
Megvan a Szörnyeteg: A miénk.
- Igen, de kitõl kaptuk? Ki csalt bennünket ide? Ki figyelt bennünket
a háttérbõl?
Roy felvázolt az ujjával egy szörnypofát a párás
szélvédõre. - Most senki más, csak a múzsám.
Nem hangzott el több szó. Néma csendben hajtottunk egészen
hazáig.