Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
21.
Fritz már a lépcsõ tetején várt Manny Leiber
irodája elõtt. - Már tombolnak odabenn - kiáltotta.
- Mi bajod van?
- Semmi. Vízköpõkkel beszélgettem.
- Mi az, már megint lemásztak a Notre Dame-ról? Gyere
már!
- Miért? Egy órával ezelõtt Roy meg én
a fellegek közt jártunk Most õ alázuhant a pokolba,
én pedig Galileáig süllyedek veled. Ez a magyarázat.
- Te meg a díjnyertes ötleteid - mondta Fritz - Ki tudja, mi lehet
a gond? Lehet, hogy Mennynek meghalt az anyja. Vagy a szeretõje kigúnyolta.
Székrekedés? Gyomorrontás? Válassz. Royt kirúgták.
Így hát az én emberem leszel vagy hat évig. Befelé!
Beléptünk Menny Leiber irodájába.
Menny Leiber a tarkójával figyelt bennünket.
Egy hatalmas, mindenhol fehér szoba közepén állt,
ahol fehérek voltak a falak, fehér a szõnyeg, fehérek
a bútorok, és fehér az a roppant méretû
íróasztal, amin mindössze egy fehér telefon hevert.
Egy hóvakságot kapott lakberendezõ mûvész
alkotása.
Az íróasztal mögött egy jókora tükör
állt, valószínûleg azzal a céllal, hogy
az ember hátranézéskor lássa magát dolgozni.
A szobából csupán egy ablak nyût. Az alig harminclépésnyire
lévõ hátsó filmgyárfalra nézett,
és azon túl tökéletes panorámát nyújtott
a temetõre. Képtelen voltam levenni róla a szemem,
Menny Leiber megköszörülte a torkát. Még mindig
háttal állt.
- Elment már? - kérdezte.
Nyugodtan bólintottam a merev vállak felé. Menny érzékelte
a fejmozdulatomat, és sóhajtott.
- Soha többé nem ejtsék ki a nevét. Õ nem
is létezett. Vártam, hogy Menny megforduljon, és megkerüljön
engem, így vezetve le indulatait. Arca valószínûleg
rángatózik, a szemöldöke úgyszintén.
Veszélyesen ingatagnak tûnt járás közben,
mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatna. Aztán észrevette,
hogy Fritz Wong figyel bennünket, és odalépett elé,
mintha fel akarná dühíteni.
Fritz bölcsen azt a dolgot cselekedte, amit már számtalanszor
megtett, ha a világ körülötte kezdett túl valós
színezetet ölteni: kivette a monokliját, és a belsõ
zsebébe csúsztatta. Enyhe kis figyelemelterelés volt,
egy finom elutasítás. Kissé meglökte Mannyt, miközben
a monoklit zsebre tette.
Menny Leiber szónokolt, és fel-alá járkált.
- Igen, de mi lesz a Kráterrel? - kérdeztem súgva. Fritz
figyelmeztetõleg megrántotta a fejét: Hallgass!
- Szóval - Menny úgy tett, mintha nem hallotta volna meg - a
problémánk a következõ
még nincs meg
a vége a Krisztus és Galileának.
- Hogy mondta? - kérdezte Fritz halálos udvariassággal.
- Nincs vége! - kiáltottam. - Megnézte már a bibliát?
- Van bibliánk! Azonban a jelenetíróink nem bírják
elolvasni az apró betûket. Láttam a maga Esquire címû
történetét. Olyan volt, akár a Prédikátor
Könyve.
- Jób könyve - suttogtam.
- Csend! Nekünk a következõkre van szükségünk
- Mátéra, Márkra, Lukácsra és rám!
Menny Leiber felhorkant.
- Mióta utasítják vissza az írók az évszázad
legnagyobb munkáját? Tegnapra legyen kész, hogy Fritz
folytatni tudja a felvételeket. Írjon jókat, és
egy napon mindez a magáé lehet!
Körbeintett. Kinéztem a temetõre. Sütött a nap,
de láthatatlan esõ áztatta a sírköveket.
- Istenem - suttogtam. - Remélem, nem.
Ez betette a kapót. Menny Leiber elsápadt. Ugyanolyan lett,
mint amilyen a tizenhármas mûteremben volt velem és Royjal
meg az agyagszörnnyel.
Szó nélkül a kirohant a mellékhelyiségbe.
Becsapta maga után az ajtót.
- Gott - lélegzett fel Fritz. - Mintha Göringet hallottam volna!
Menny Leiber visszatámolygott néhány pillanattal késõbb,
úgy nézett körül, mintha meglepte volna, hogy még
ott vagyunk, a telefonhoz ballagott, és tárcsázott.
- Most azonnal! - szólt bele, és kifelé indult. Megállítottam
az ajtónál
- A tizenhármas mûteremmel kapcsolatban
Menny a szó jóhoz kapta a kezét, mintha hányinger
kínozná. A szeme tágra nyílt.
- Tudom, hogy ki akarja tisztíttatni - mondtam sietve. - De nekem is
van ott egy halom cuccom. És most nincs idõm kihordani. Meg
kell beszélnem egy csomó dolgot Fritzzel Galileáról
és Heródesrõl. Nem hagyhatná még ott egy
darabig a szemetet, hogy aztán majd reggel érte jöjjek
a holmimért? Utána kiüríttetheti.
Manny kidülledõ szemmel gondolkodott. Aztán, a kezét
még mindig a szája elõtt tartva, igent bólintott,
megfordult, és szembe találkozott egy magas, vékony,
sápadt férfival. Suttogva váltottak pár szót,
aztán Manny köszönés nélkül távozott.
A magas, sápadt férfi I. W. W. Hope volt, az egyik kötségvetés
elõirányzó.
Rám pillantott, megállt, majd némi bosszúsággal
ránk förmedt. - Úgy tûnik, a maguk filmjének
sose lesz vége.
- Olvasta a bibliát? - kérdeztük Fritzzel egyszerre.