Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
40.
Notre Dame elõtt idõztem. Két dologtól féltem:
felmenni és lejönni. Aztán megfordultam, még mindig
pánikhangulatban, és beszippantottam a levegõt. Mély
lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegõt:
- Szent ég! Tömjén! És gyertyafüst! Valaki
járt itt. Jézus?
Áthaladtam a bejáraton, és megálltam.
Valahol a magasban a tartógerendák között egy nagy
test mozgott. Felkémleltem a vászonredõnyökön,
a furnérlemez homlokzaton, a víz köpõk árnyékán
keresztül és megpróbáltam valamit meglátni,
ami fenn mozgott a katedrális sötétjében.
Ki gyújtotta meg a tömjénfüstölõt? - gondoltam.
Vajon mikor fújta el a szél a gyertyákat?
Finom púderként por szivárgott lé fentrõl.
Jézus? - gondoltam. Ha lezuhansz, ki váltja meg a Megváltót?
Hallgatásomra csönd felelt.
Így hát
Isten leggyávább teremtményének fel kellett vonszolnia
magát létrafokról létrafokra, fel, át a
sötétségen, rettegve, hogy a nagy harangok bármely
pillanatban megkondulhatnak és én lezuhanok. Szorosan behunytam
a szemem, és felmásztam.
A Notre Dame tetején megálltam egy hosszú pillanatra,
kezemet a szívemre szorítva, a pokolba kívántam
magam, amiért feljöttem, és szerettem volna lent leírni
ott, ahol nagy; jól kivilágított és sörrel
teli területen rómaiak nyüzsögtek a sikátorokban,
hogy rámosolyogjanak Rattiganre, az odalátogató királynõre.
Ha most meghalok, gondoltam, egyikük sem fogja meghallani. - Jézus
- szóltam be csendesen az árnyékba.
Csend. Megkerültem egy nagy furnérlapot. Valaki tartózkodott
ott a csillagfényben, egy homályos alak ült lábát
lógatva a katedrális faragott homlokzata fölé, pontosan
ott, ahol a torzszülött harangozó üldögélt
egy fél emberöltõvel ezelõtt
A Szörnyeteg!
Kifelé nézett a város irányába, a négyszáz
négyzetmérfölden elszórt millió fénypontra,
hogy jutottál ide, gondoltam. Hogy jutottál át az õrségen
a kapunál, vagyis nem! Hol is? A falon át! Igen! Egy létra
és a temetõfal!
Kalapácsütést hallottam. Hallottam, amint egy testet vonszolnak,
egy ládafedél becsapódott. Gyufa lobbant. A krematórium
felmorajlott. Visszafojtottam a lélegzetemet. A Szörnyeteg megfordult,
és ram meredt.
Én megbotlottam, és majdnem lezuhantam a katedrális tetejérõl.
Nekiestem az egyik vízköpõnek.
A Szörnyeteg azonnal felugrott.
Megragadta a kezemet,
Egy lélegzetnyi idõre a katedrális peremén imbolyogtunk
Kiolvastam a szemébõl, hogy retteg tõlem. Õ ugyanezt
olvashatta az enyémbõl. Aztán visszarántotta a
kezét, meglepetten, mintha megégette volna.
Gyorsan hátralépett, és félig guggolva álltunk.
Néztem azt a szörnyû arcot, a rémült és
örökre bebörtönzött-szemeket; a sebszerû szájat
és azt gondoltam:
Miért? Miért nem hagytad, hogy lezuhanjak? Vagy miért
nem löktél le? Te vagy a kalapácsos ember, nem? Aki eljött,
hogy megtalálja és összezúzza Roy szörnyû
agyagfejét? Egyedül te vadulhattál meg ennyire! Engem miért
kíméltél meg? Miért élek?
A válaszra nem kerülhetett sor. Valami megzörrent odalent.
Valaki jött fel a létrán.
A Szörnyeteg sóhajszerû suttogást hallatott:
- Nem!
És elmenekült a magas peremen át. Lába tompán
puffant a laza deszkapallókon. Por zuhogott le a katedrális
sötétjébe.
Újabb mászók Elindultam, hogy kövessem a Szörnyeteget
a távolabbi létrán. Utoljára még visszanézett.
A szeme! Mi? Mi van a szemével?
A szemei különbözõek is voltak és ugyanolyanok
is, rémültek és belenyugvók, egyik pillanatban összpontosítók,
a másikban zavarosak Keze föllendült a sötét
levegõbe. Egy percre azt hittem, talán rám szól;
kiált, sikolt. De csupán egy különös fojtott
sóhaj hagyta el az ajkát. Aztán hallottam, amint a lába
fokról fokra leereszkedik, el ebbõl a valószerûtlen
világból, le egy még szörnyûbb világba.
Utánabotorkáltam. Porban és gipszen csoszogtam. Homokként
folyt le, mintha egy óriási homokórán szûrõdne
át, hogy felhalmozódjon messze odalenn a keresztelõkút
mellett. A deszkák recsegtek és inogtak a lábam alatt.
Szél lebegtette a katedrális vásznait körülöttem,
mint vándorló szárnyakat, aztán a létrán
voltam és másztam lefelé, minden mozdulattal egy figyelmeztetõ
kiáltást vagy káromkodást morzsolva fogaim között.
Istenem, gondoltam, én és õ, ez a valami, együtt
a létrán, menekülünk, de mi elõl?
Fölpillantottam, hogy lássam eltûnni a szemem elõl
a vízköpõket, és egyedül voltam, egyedül
ereszkedtem lefelé a sötétben. Az jutott eszembe, mi van,
ha ott lenn vár rám.
Megborzongtam. Lenéztem.
Ha leesnék, gondoltam, egy évig tartana, amíg elérném
a földet. Csupán egyetlen szentet ismertem, neve kiszaladt a számon:
Crumley!
Kapaszkodj erõsen, mondta Crumley, még sok létrafok vár
rád. Vegyél hat mély lélegzetet.
Beszívtam a levegõt, de kifújni nem bírtam. Fulladozva
néztem Los Angeles négyszáz mérföldön
elszórt fényeit, a lámpákét és a
jármûvekét, a szép emberek tömegét,
akik közül egy sincs itt, hogy lesegítsen, és a fényeket!
Utcáról utcára, a fényeket!
Messze kinn, a világ peremén egy nagy sötét hullámot
véltem látni, mely egy érinthetetlen part felé
tartott.
Hullámlovaglás - suttogta Constance.
Ez használt. Lejjebb másztam, és tovább ereszkedtem,
csukott szemmel, nem pillantva többé a mélységbe,
amíg le nem értem és meg nem álltam, várva,
hogy a Szörnyeteg megragadjon és elpusztítson, karok nyúljanak
ki, hogy megöljenek, nem pedig megmentsenek.
De nem volt ott semmiféle Szörnyeteg. Csupán az üres
keresztelõmedence, mely már fél pintnyi port összegyûjtött
a katedrálisról, az elfúlt gyertyák és
az eltûnt füstölõk
Még utoljára fölnéztem, át a Notre Dame félhomlokzatán.
Bárki mászott is felfelé, már elérte a
tetõt.
Egy fél kontinensnyire, a Golgotán tömeg nyüzsgött,
mint egy szombat délutáni focitalálkozón.
Jézus, gondoltam, ha nem itt vagy, akkor hol?