Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

42.


Vakító fény áradt az elõttünk levõ, várakozó szabadtéri helyszínrõl, ahol a statiszták, a szénen sülõ halak és a félõrült Fritz vártak ránk
Egy nõ állt a sikátor bejáratánál, ahogy Jézus és én odaértünk A háta mögül jött a fény, csupán sötét sziluettjét láttuk.
Meglátva minket felénk futott, aztán megállt, amikor megpillantotta Jézust.
- Mi a manó! - motyogta Jézus. - Az meg ott Rattigan!
Constance pillantása Jézusról rám esett, majd újra vissza, csaknem vadul.
- Mit csinálok én most? - kérdezte. - Mit…
- Micsoda õrült éjszaka! Egy órával ezelõtt sírtam egy szörnyû fénykép miatt, most pedig… - Jézusra nézett, és a szeme könnybe lábadt. Egész életemben találkozni akartam veled. És most itt vagy.
Szavainak súlya alatt lassan térdre rogyott.
- Áldj meg, Jézus! - suttogta.
Jézus felemelte, mintha a halottat idézné meg halotti leplébõl. - Kelj fel, asszony! - kiáltotta.
- Áldj meg, Jézus! - mondta Constance. Aztán inkább magának: - Ó, Uram, újra hétéves vagyok, újra a fehér elsõáldozó-ruhámban, és Húsvét Vasárnapja van, és a világ jó, pont mielõtt megromlott volna.
- Kelj fel, leányom - mondta Jézus halkabban.
Azonban Constance nem mozdult, becsukott szemmel várt. Ajkai ezt a szót formázták: Áldj meg.
És végül Jézus lassan kinyújtotta kezét, arra kényszerülve, hogy elfogadja, és örömmel elfogadva feladatát, kezét Constance fejére helyezte. A gyöngéd érintés még több könnycseppet csalt ki Constance szemébõl, és szája megremegett. Kezét felemelte, hogy még egy pillanattal tovább tartsa a fején a férfiérintését.
- Gyermekem - mondta Jézus halltan -, megáldottalak
És a térdelõ Constance Rattigant nézve arra gondoltam: Ó, ennek az elveszett világnak az iróniája! A katolikus bûnök és egy színész életereje. Constance felkelt, még mindig félig behunyt szemmel a fény felé fordult, és a várakozó, fénylõ szén felé indult. Követtük
A tömeget már összegyûjtötték. Ott volt az összes statiszta, akik korábban más jelenetekben feltûntek aznap éj jel, plusz a stúdióvezetõk és a csellengõk. Ahogy feltûntünk, Constance olyasvalaki eleganciájával vonult félre, mini aki épp most fogyott húsz kilót. Kíváncsi voltam, meddig lesz képes kislány maradni.
De most megláttam, amint a szabad ég alatti színtéren át, az izzó széngödör mögött belép a fénybe Manny Leiber, Phillips Doki és Groc belép a fénybe. Szemük olyan mereven szegezõdött rám, hogy hátraléptem, attól félve, hogy megdicsérnek, amiért megtaláltam a Messiást, megmentettem a Megváltót és egyben a mai éjszaka költségvetését is.
Manny szeme kétségekkel és gyanakvással volt tele, a Dokié maró méreggel, Grocé jóféle brandyvel. Bizonyára azért jöttek, hogy lássák Krisztust és engem nyárson megsülni. Mindenesetre, ahogy Jézus egyenesen a tüzesgödör pereme felé tartott, Fritz - aki épp most tért magához legutóbbi dührohamából - rövidlátóan hunyorgott rá, és így kiáltott:
- Épp ideje! Már le akartuk fújni a szabadtéri halsütést. Monoklit!
Senki sem mozdulta Mindenki körülnézett.
- Monoklit! - ismételte Fritz.
És akkor rájöttem, hogy azt a lencsét akarja, amit oly nemesen átnyújtott nekem néhány órával korábban.
Elõreszökkentem, kinyújtott tenyerébe helyeztem a monoklit, majd visszaugrottam, amint szemére szorította, mint valami fegyvert. Vetett egy pillantást Jézusra, aztán kifújta a levegõt a tüdejébõl.
- Ti ezt Krisztusnak nevezitek? Sokkal inkább hasonlít Matuzsálemre. Tegyetek egy tonna harminchárom éves színû sminket az arcára, és ragasszátok fel a tokáját! Jézus életére, itt a vacsoraszünet ideje. Minél több hiba, annál több késlekedés. Hogy merészelsz így elkésni? Mit gondolsz, ki a fene vagy te?
- Krisztus - mondta Jézus egyszerûen, szerényen. - És ezt ne felejtsd el!
- Vigyétek innen! Sminkesek! Vacsoraszünet! Egy óra múlva legyen itt mindenki! - kiáltotta Fritz, és csaknem odalökte a monoklii, az én kitüntetésemet a kezembe, aztán csak állt, keserûen szemlélve az égõ szenet, mintha beleugorhatna, hogy elhamvadjon.
És miközben a farkasfalka elvonult a gödör mellõl, Manny az elveszett dollárokat számolgatta, ahogy hóviharként hullott a papírpénz a tûzbe; a jó Doki a szikéjét markolászta a zsebében; Lenin kozmetikusa állandó Conrad Veidt-mosolyával vágta ketté arcának sápadt, sovány, dinnyeszerû húsát: De most pillantásuk rólam Jézusra vándorolt, hogy szörnyû, elkerülhetetlen ítéletként, kárhoztatásként szegezõdjön rá.
Olyan volt, mintha egy kivégzõosztag végtelen sortüzet zúdítana rá. Jézus megrázkódott, és megingott, mintha megütötték volna.
Groc sminkes asszisztensei éppen el akarták vezetni õt, amikor… Megtörtént.
Lágy sistergés hallatszott, ahogy valami, mint egy magányos esõcsepp az égõ szénre hullott.
Mindnyájan lenéztünk, aztán fel…
Jézusra, aki kezét a szén fölé nyújtotta, és kíváncsian tanulmányozta csuklóját.
Vérzett.
- Uramisten - kiáltotta Constance. - Csináljon már valamit!
- De hát mit? - kiáltotta Fritz.
- Forgasd le a jelenetet! - mondta Jézus higgadtan.
- Nem, a szentségit! - kiáltotta Fritz - Keresztelõ János jobban nézett ki a levágott fejével, mint te!
- Akkor - Jézus arra intett, ahol Stanislau Groc és Philips Doki állt, mint egy kedves paprikajancsi és a sötét Apokalipszis -, akkor hadd varrjanak össze és kötözzenek be, amíg kész nem leszünk.
- Hogy csinálod ezt? - Constance a csuklóját bámulta. - Ez van a szövegben.
- Menj, tedd hasznossá magad! - mondta Jézus nekem.
- És vidd magaddal ezt a nõt! - parancsolta Fritz.
- Nem ismerem.
- De igen - vágta rá Constance. - 1926. július 4, Laguna Beach.
- Az egy másik ország volt, egy másik idõ. - Fritz becsapta a láthatatlan ajtót.
- Igen - Constance kis szünetet tartott. - Igen, az volt. Philips Doki Jézus balcsuklójához lépett. Groc a jobbhoz. Jézus nem nézett rájuk, pillantását a sötét égre szegezte.
Aztán fölfelé fordította csuklóját, és úgy tartotta, hogy lássák, amint élete kicsöpög a friss sebekbõl.
- Óvatosan - szólt rájuk .
Kiléptem a fénybõl. Egy kislánykövetett, aki idõközben felnõtt lett.