Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

65.


Fritz sasfészkébõl, mely félúton volt a Beverly Hillstõl Mulhollandba vezetõ úton, remek kilátás nyílott Los Angelesre. A villa elõtt húzódó elegáns márvány teraszról jól látszottak a repülõgépek, amint harminc kilométeres távolságból leszálláshoz készülõdtek, és percenként fényes fáklyaként, lassú meteorként tûntek fel az égbolton.
Fritz Wong szélesre tárta az ajtót, és úgy pislogott, mintha nem látna. Elõvettem a monokliját a zsebembõl, és átadtam neki. Õ kikapta a kezembõl és szemére illesztette.
- Arrogáns gazember! - A monokli úgy villogott a jobb szemén, mint a guillotine pengéje. - Á, szóval te vagy az! A jövõ nagy reménysége leereszkedik a már lefelé hanyatlóhoz. A trónörökös most királlyá válik. Az író, aki megsúgja az oroszlánoknak, hogy mit mondjanak Dánielnek, elmegy az idomárhoz, aki betanítja õket, hogy mit csináljanak Mit keresel te itt? A film már befuccsolt! .
- Itt vannak a lapok - Beléptem a házba. - Maggie? Jól van?
A társalgó túlsó végében Maggie sápadtan bólintott, de látszott rajta, hogy jobban van.
- Ne is törõdjön Fritzzel - tanácsolta. - Teleette magát tõkehallal.
- Ülj a vágód mellé, és fogd be a szád! - szólt rá Fritz; és a monoklijával közben lyukakat égetett a lapjaimba.
- Igenis - rápillantottam a falon függõ Hitler-képre, és összecsaptam a bokámat -, uram!
Fritz mérges pillantást vetett rám.
- Annak az elmebeteg piktornak a képe azért van ott, hogy emlékeztessen azokra a nagy gazemberekre, akiktõl elmenekültem azért, hogy most kisebbekkel legyek körülvéve. Te jó ég, a Maximus Filmgyár homlokzata a Brandenburgi kaput utánozza! Sitzfleisch, le vele!
Leeresztettem a Sitzfleischemet, és tátva maradt a szám.
Ugyanis Maggie Botovin háta mögött a legcsodálatosabb templom képe tûnt fel, amelyet valaha is láttam. Nagyobb, ragyogóbb és még pazarabb volt, mint a St. Sebastian oltárát díszítõ minden arany és ezüst.
- Fritz! - kiáltottam fel.
Mert a káprázatos kép egy polcra került a különbözõ kristály- és üvegpalackokban tárolt mentalikõrökkel, konyakokkal, whiskykkel, brandykkel, bordói és burgundi borokkal. Úgy tündökölt, akár egy víz alatti barlang, amelyben csak úgy nyüzsgött a sokféle csillogó üveg. Fölötte és körülötte rovátkák látszottak, és több száz finoman metszett svéd kristály, Lalique és Waterford. Olyan volt, mint egy koronázási trónus, mint Tizennegyedik Lajos bölcsõje, az egyiptomi napkirály koporsója, vagy Napóleon császárrá koronázásának tribünje. Olyan volt…
- Mint tudod - kezdtem -, ritkán iszom…
Fritz szemérõl leesett a monokli. Elkaptam, és visszatette a helyére.
- Mit kérsz? - kérdezte rekedt hangon.
- Cortont - feleltem. - Harmincnyolcas évjáratút.
- Tényleg elvárnád, hogy felbontsam a legjobb boromat egy ilyen alak kedvéért?
Nagyot nyeltem, s bólintottam.
Kissé odébb húzódott, és olyan mozdulatot tett, mintha halálos csapást készülne rám mérni. De az utolsó pillanatban finoman leeresztette az öklét, és kivette a szekrénybõl az üveget.
- 1938-as Corton.
Nekilátott a dugóhúzásnak, közben a fogát csikorgatta, és engem méregetett.
- Figyelni fogok minden egyes kortyot - mormogta. - Ha csak a legcsekélyebb fintorral is elárulod, hogy nem értékeled eléggé… akkor véged!
Gyönyörûen kijött a dugó, és õ letette az üveget, hogy kilihegje magát. - Most pedig - sóhajtotta -, bár a film kétszeresen is kimúlt, lássuk, mit mûvelt a csodafiú! - Belesüppedt a fotelbe, és kezdte lapozgatni az új oldalakat. - Hadd olvassam át ezt a förmedvényt. Bár miért is kellene úgy tennünk, mintha vissza akarnánk térni a vágóhídra, isten tud ja!
- Lehunyta a bal szemét, és hagyta, hogy a fényes monokli mögötti jobb ide-oda kalandozzék. Mikor befejezte, a padlóra lökte a lapokat, és kis haragos bólintással intett Maggie-nek, hogy szedje össze õket. Figyelte a nõ arcát, míg újabb pohár bort töltött magának - Na, mi lesz? - förmedt rá türelmetlenül.
Maggie az ölébe szedte a lapokat, és úgy tette rájuk a kezét, mintha az evangélium lett volna.
- Sírni tudnék. És? Sírok is.
- Hagyd abba a komédiázást! - Fritz belekortyolt a borába, majd letette a poharat, és mérges volt, amiért miattam ilyen gyorsan kortyolgatta. - Lehetetlen, hogy mindössze néhány óra alatt írtad!
- Elnézésedet kérem - szabadkoztam bárgyú hangon. - Csak az a jó, amit gyorsan csinál az ember. Ha lelassulsz, és elkezdesz gondolkodni, minden elromlik.
- Szóval a gondolkodás végzetes? - nyomta meg Fritz a kérdést. Miért, te az agyadon ülsz, mikor írsz?
- Tudom is én. Tényleg nem rossz ez a bor.
- Hogy nem rossz! - Fritz megbotránkozásában a plafonra kapta a szemét. - 1938-as Cortont iszik, és azt mondja, hogy nem rossz! Jobb, mint az összes szar cukorka, amit rágcsálni szoktál, valahányszor a stúdióban látlak Jobb, mint az összes nõ a világon együttvéve. Na jó… ez túlzás volt.
- Ez a bor - tettem hozzá gyorsan - majdnem olyan jó, mint a filmje id. - Remek válasz - Fritzben felülkerekedett az öntudat. - Akár magyar is lehetnél.
Fritz újratöltötte a poharamat, és visszaadta a becsületrendemet, a monokli ját.
- Na, te borszakértõ, mi más hozott erre? Jó volt az idõzítés.
- Fritz - kezdtem -, te 1934. október 31-én rendeztél, fényképeztél és vágtál egy Szilaj parti címû filmet.
Fritz kinyújtott lábbal, poharát jobb kezében tartva hátradõlt a fotelben. Bal keze a zsebe felé tapogatózott, ahol a monokli ját szokta tartani. Lustán és hûvösen így szólt:
- 1934 Halloweenjénak éjszakáján. Tölts még! - Fritz szeme lecsukódott, amint odatartotta nekem a poharát.
Töltöttem. - Ha kiöntöd, lehajítalak a lépcsõn. - Fritz arccal a mennyezet felé fordult. Amint megérezte a bor súlyát a pohárban, bólintott, és elhúzta, hogy magamnak is önthessek.
- Hol - Fritz szája úgy ejtette ki a szavakat, mintha az külön életet élne közömbös arca többi részétõl - hallottál errõl a bugyuta címû némafilmrõl?
- Úgy forgatták, hogy nem volt film a kamerában. Te rendezted körülbelül két órán át. Soroljam, hogy kik játszottak-benne azon az estén? Fritz kinyitotta az egyik szemét, és próbált kivenni a szoba túlsó végébõl a monoklija nélkül.
- Constance Rattigan - kezdtem -, Jézus, Phillips Doki, Manny Leiber, Stanislau Groc, valamint Arbuthnot, Sloane és a felesége, Emily Sloane.
- Az ördögbe is… ez aztán a szereposztás! - jegyezte meg Fritz - Megmondanád, miért?
Fritz lassan felûit, káromkodott egyet, kiitta a borát, majd ott gubbasztott a pohár mellett hosszasan elnézegetve azt: Pislogott, aztán így szólt:
- Szóval, végre kitálalhatok Egész idõ alatt arra vártam, hogy kiokádhassam magamból. Nos… valakinek rendezni kellett. Nem volt forgatókönyv. Teljes fejetlenség uralkodott. Engem kértek meg az utolsó pillanatban.
- Mennyit improvizáltál? - vágtam közbe.
- Nagyrészt. Nem, teljesen - felelte Fritz. - Hullák hevertek mindenfelé. Jó, nem hullák Emberek és rengeteg vér. Magammal vittem a kamerámat arra az éjszakára, egy ilyen partin jól lehet az emberekrõl spontán felvételeket készíteni anélkül, hogy észrevennék, én legalábbis szeretek ilyesmit csinálni. Sikoltozó emberekrõl, akik összevissza szaladgáltak a stúdióban, az alagútban és dzsessz-zenére táncoltak a sírok között. Baromi vad és klassz volt. Mígnem kezdett elfajulni a dolog. A balesetre gondolok Addigra már, ebben igazad van, nem volt film a 16 milliméteres kamerámban. Tehát csak utasításokat tudtam adni. Ide fuss!
Oda fuss! Ne hívd a rendõrséget! Szálljatok be a kocsiba! Tömjétek tele a templom perselyét!
- Én is így saccoltam.
- Fogd be a szád! Az a nyavalyás pap, mint egy szende szûzlány, teljesen meg volt õrülve. A filmgyárnak mindig egy halom pénze állt készen sürgõs helyzetekre. Ott a pap orca elõtt teletömtük a keresztelõtálat, akár egy hálaadási lakomán. Úgy be volt rezelve, hogy még arra sem tudtam rájönni, hogy egyáltalán látta-e, mit mûvelünk. Utasítást adtam, hogy Sloane feleségét vigyék ki. Az egyik statiszta vezette el.
- Nem - igazítottam ki. - Az egyik filmcsillag.
- Igen?! Tényleg õ volt vele. Míg mi összeszedtük a kellékeket és felpakoltunk a teherautóra. Ez már könnyebben ment, mint a kipakolás. Végtére is, a filmgyárak kezében volt a város irányítása. Egy holttest volt, amelyet be kellett vallanunk, Sloane, és azt mondtuk, hogy egy másik, Arbuthnoté, a halottasházban van, a Doki pedig aláírta a szükséges papírokat. Soha senki sem akarta az összes testet megnézni: Annyi pénzt adtunk a halottkémnek, hogy egy évre táppénzre mehessen. Így történt.
Fritz maga alá húzta a lábát, míg poharát az ölében ringatta, és megpróbálta elkapni a tekintetemet.
- Szerencsére, mert ott volt az egész stúdióbeli társaság - Jézus, Phillips Doki, Groc, Manny meg az összes bólogató ember. Elordítottam magam: Hívjátok az õröket! Ide a kocsikkal! Kerítsétek el azt a részt, ahol az ütközés történt. Az emberek kijöttek a házakból? Ne engedjétek õket idecsõdülni! Kevés ház állt arrafelé, és a benzinkút is zárva. És a többi? A jogi hivatalok ablaka is sötét. Addigra már egész nagy tömeg gyûlt össze a távolabb esõ házakból, sokan pizsamában; én pedig megnyitottam a Vörös-tengert, újratemettem Lázárt, távoli helyeken munkát szereztem Hitetlen Tamásnak! Finom, csodálatos, fenomenális! Töltsek mást?
- Ez meg mi?
- Napóleon konyak. Százéves. Nem fog ízleni!
Töltött belõle.
- Ha erre is fintorogsz, megöllek.
- És mi lett a holttestekkel? - kérdenem.
- Elõször csak egy halott volt. Sloane. Arbuthnot nekivágódott egy csõnek, Krisztusom, de még élt. Megtettem, amit tudtam, átvonszoltam az utcán az öltözõbe, és otthagytam. Késõbb halt meg. Phillips Doki és Groc mindent elkövettek, hogy megmentsük ott, ahol a holttesteket balzsamozták, de ez ma már mentõállomás. Elég paradox, nem? Két nappal késõbb én szerveztem meg a temetést. Megint csak nagyszerû!
- És Emily Sloane? A Mályvarózsa Ház? .
- Miki utoljára láttam, a vadvirágos üres telken vezették keresztül, abba a magánszanatóriumba. Másnap õ is meghalt. Ez minden, amit tudok. Én csak a rendezõ voltam, akit meghívtak, hogy mentsem meg az égõ Hindenburgot, vagy irányítsam a forgalmat a San Francisco-i földrengés alatt. Ezek az én érdemeim. De miért, miért, miért kérdezed mindezt?
Mélyet lélegeztem, kortyoltam egy kis Napóleon konyakot, éreztem, amint szememet elöntik a meleg könnycseppek, és így szóltam:
- Arbuthnot vissza jött.
Fritz háta hirtelen kiegyenesedett.
- Megõrültél? - kiáltotta.
- Vagy a hasonmása - tettem hozzá majdnem cincogó hangon. - Groc csinálta. Õ azt mondta, hogy tréfából De az is lehet, hogy pénzért. Készített egy papírfigurát vagy viaszbábut. Ezzel akarta elijeszteni Mannyt és a fõbbieket, talán ugyanazokkal a tényekkel, amelyeket te is ismersz, de sohasem árultál el.
Fritz körbe-körbe kezdett járkálni a szobában, de csizmája dobogását felfogta a vastag szõnyeg. Aztán megállt, s ide-oda ringatózott, miközben nagy fejét Maggie elõtt ingatta.
- Te tudtál errõl?
- A jelenlévõ fiatalúr mondott valamit… - Miért nem mondtad el nekem?
- Azért, Fritz - okoskodott Maggie -, mert amikor rendezel, sohasem akarsz híreket hallani, se jót, se rosszat.
- Hát, szóval ez történt? - folytatta Fritz. - Phillips Doki háromnapi adagot ivott a vacsorán. Manny Leibernek olyan volt a hangja, mint egy lassú nagylemez, amelyet dupla sebességre kapcsolnak Krisztusom, én azt hittem, hogy én csinálom jól a dolgokat, amivel mindig sikerült felbosszantanom! De nem! Szentséges Jézus, te jó ég, az az istenverte Groc csinált mindent. - Szünetet tartott, és rám meredt. - Aki rossz hírt visz a királynak, azt ki kell végezni! - kiáltotta. - De mielõtt meghalsz, mondj még nekünk valamit!
- Arbuthnot sírja üres.
- És a test?
- Ellopták?
- Soha nem is volt a sírban. - Ki állítja ezt?
- Egy vak ember.
- Egy vak! - Fritz megint az öklét mutatta. Eltûnõdtem rajta, hogy pályafutásárnak sok éve alatt mindig ezzel az ököllel tartottai kordában a színészeit. - Egy vak?! - A Hindenburg egy végsõ iszonyú tûzzel merült alá benne. Aztán már csak… hamu.
- Egy vak! - Fritz tett egy kört a szobában, tudomást sem véve róla, hogy mi is ott vagyunk, és a brandyjét iszogatva így szólt:
- Mondd el!
Elmondtam neki mindent, amit már Crumley-nek is.
Mikor befejeztem, Fritz felvette a telefont, és a szemétõl kéthüvelyknyire tartva, hunyorogva tárcsázott egy számot.
- Hello, Grace? Itt Fritz Wong. Keress nekem gépet New Yorkba, Párizsba és Berlinbe. Hogy mikorra? Ma estére. Tartom a vonalat. Megfordult, és kinézett az ablakon a távolban húzódó Hollywood felé. - Krisztusom, egész héten éreztem a földrengés közeledtét, és azt hittem, hogy Jézus haldoklik egy pocsék forgatókönyv miatt. Most már mindennek vége. Sohasem fogunk visszamenni. Celluloid dobozokba fogják tenni a filmünket ír papok számára. Mondd meg Constance-nak, hogy siessen. Aztán vegyél magadnak egy jegyet.
- Hová? - kérdeztem.
- Csak van tán hová menned! - harsogta Fritz.
E bombarobbanás közepette valami hirtelen megpattant Fritzben. Nem is forró, hanem hideg levegõ áradt a testébõl. A rossz szeme majd kiugrott a helyébõl.
- Grace - kiáltotta a telefonba -, ne hallgass arra a marhára, aki az imént hívott. Töröld New Yorkot! Lagunába foglald le a helyet! Mi? A tengerpartra, te tökfej! Egy Csendes óceánra nézõ villába, hogy belegázolhassak a vízbe, mint Norman Maine napnyugtakor, még ha maga a Végítélet töri is rám az ajtót. Hogy minek? Hát elbújni. Mi értelme lenne Párizsnak? Az õrültek tudnák a választ. De soha nem feltételeznék, hogy egy dilis Unterseeboot Kapitä n, aki egyébként ki nem állhatja a napfényt, a dél-lagunai Sol Cityben fog kikötni, a sok féleszû pucér csavargóval együtt. Egy limuzint ide gyorsan! Bérelj egy villát: mire kilencre a Victor Hugo étteremnél leszek Indulj! - Fritz lecsapta a kagylót, és Maggie-re nézett.
- Te is jössz?
Maggie Botovin úgy festett, mint egy takaros nem olvadó vaníliafagylalt-kehely.
- Kedves Fritz - kezdte -, én 1900-ban Glendale-ben születtem. Visszamehetnék oda; és belehalhatnék az unalomba, vagy elbújhatnék Lagunában, de azoktól a csavargóktól, ahogy te nevezed õket, kirázna a hideg. Mindenesetre, Fritz, és ön is, kedves fiatal barátom, én abban a bizonyos évben itt ültem minden nap hajnali háromig, hajtottam a kis Singer varrógépemet, lidércálmokból próbáltam kevésbé rémítõ álmokat eszkábálni, kislányok szájáról törölgettem le a maszatot, és dobtam bele a kendõt a férfiak edzõtermében lévõ, hiányos rácsozatú ágyacskák mögötti szemetesbe. Sohasem kedveltem a partikat, a vasárnap délutáni koktélokat, sem pedig a szombat esti szumóbirkózást. Bármi tör fent is azon a bizonyos Halloween-éjszakán, én valakit vártam, bárkit, hogy hozza a filmet. De nem jött senki. Ha autószerencsétlenség történt az ablak alatt, én akkor sem hallottam. Ha egy vagy akár ezer temetés volt is a következõ héten, én visszautasítottam minden meghívást, és az állott virágokat dobáltam ki itthon. Nem mentem le, hogy lássam Arbuthnotot, míg élt, miért lennék rá kíváncsi holtában? Általában õ jött fel és állt meg a vászonhoz vezetõ ajtó elõtt. Én többnyire kinéztem hozzá, amint ott állt magás alakjával a napfényben, és azt mondtam: Kellene egy kicsit szerkesztenie. - De õ csak nevetett, és sohasem jött be, csak elmagyarázta a kosztümtervezõnek, hogy milyennek akarja egyik-másik figura arcát, közeli és távoli, benti vagy kinti felvételnél, majd elment. Hogy hogyan úsztam meg, hogy egyedül voltam a stúdióban? Új vállalkozásba kezdtünk, és mindössze egy szabó volt az egész városban, én. A többiek nadrágkészítõk, munkát keresõk, cigányok, jövendõmondó forgatókönyvírók voltak, akik még a teafüvet sem ismerték Egyik karácsonykor Arby egy rokkát küldött fel nekem, éles orsóval és egy réztáblával a pedálon, melyen ez állt: ÚGY VIGYÁZZ ERRE, HOGY CSIPKERÓZSIKA NE SZÚRTA MEG AZ UJJÁT ÉS NE MERÜLJÖN ÁLOMBA! Azt kívánom, bárcsak ismertem volna, de õ is csak egy árny volt az ajtó túlsó oldalán, és akadt nekem elég árnyam bent is. Csak a tömeget láttam az emlékére rendezett meneten, mely innen indult és a telep körül vezetett. Mint minden mást is az életben, beleértve a prédikációt, ezt is meg kellett vágni. - Lenézett a mellére, mintha valami láthatatlan gyöngysort morzsolgatna, hogy lefoglalja ideges ujjait.
Hosszú szünet után Fritz így szólt:
- Maggie Botwin most egy évre kibeszélte magát!
- Tévedsz - Maggie Botwin rám szegezte tekintetét. - Van valami fejlemény az elmúlt napok rohamával kapcsolatban? Sohasem lehet tudni, holnap talán visszavesznek minket egy-harmados fizetéssel.
- Nem - válaszoltam kábán.
- A fenébe is, pakolnom kell! - mondta Fritz.
A taxim még mindig kint várt, és csillagászati összegek ketyegtek az órájában. Fritz megvetõ pillantást vetett rá.
- Miért nem tanulsz meg vezetni te lüke?
- És mészároljak le embereket az úton, a Fritz Rong-stílusban? Búcsúzunk, Rommel?
- Csak addig, míg a Szövetségesek el nem foglalják Normandiát. Beszálltam a taxiba, és megtapogattam a zsebemet.
- Mi lesz ezzel a monoklival?
- Villogjál vele a kõvetkezõ akadémiai díjkiosztó ünnepségen. Ha ezt meglátják, az erkélyen fognak neked helyet biztosítani. Mire vársz, ölelésre? Na, itt van. - Mérgesen megszorongatott.
- Outen zee ass!
Amint kigördült a kocsi, Fritz utánam kiáltott:
- Mindig elfelejtem közölni veled, mennyire utállak!
- Hazudsz - szóltam vissza.
- Igen - bólintott Fritz, és lassú, fáradt mozdulattal intett. - Szoktam hazudni.