Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

54.


Crumley, Henry meg én éjfélkor értünk a temetõhöz. Haboztam, s közben a kaput bámultam.
- Ott van benn - biccentettem a sírkövek felé. - A Szörnyeteg odament egy éjszaka. Mit csinálunk, ha összetalálkozunk vele?
- A legcsekélyebb sejtelmem sincs - morogta Crumley, és belépett a kapun.
- A pokolba! - mondta Henry. - Miit ne? S hátrahagyott az üres sétányon. Utolértem õket.
- Várj, hadd vegyek egy mély lélegzetet! - mondta Henry. - Aha. Ez egy temetõ, igen.
- Zavar ez téged, Henry?
- Egy fenét - felelte Henry -, a halottak nem számítanak. Néha elrontják az álmomat. Akarjátok hallani, honnan tudom, hogy ez nem egy közönséges kert? A kert tele van kevert illatokkal, sokfélével. A temetõk? Többnyire tubarózsaillatúak. A temetéstõl. Mindig is utáltam a temetéseket, a szaguk miatt. Milyen vagyok, detektívek?
- Pompás, de… - Crumley elterelt minket a fénybõl. - Ha túl sokat állunk itt, valaki azt találja gondolni, hogy el kell temetnie bennünket. HOPP!
Crumley csendben lépdelt a több ezer tejfehér sírkõ között. Szörnyeteg, gondoltam, hol vagy?
Visszanéztem Crumley kocsijára, és hirtelen egy kedves barátnak éreztem, akit ezer mérföldnyire hagytam magam mögött.
- Még nem árultátok el - mondta Henry -, miért hoztatok egy vak embert a temetõbe? Az orromra van szükségetek?
- Igen és a baskerville-i kutyára - vallotta be Crumley.
- Nem kell vezetnetek - mondta õ. - Az orrom, mint egy kutyáé, de az önérzetem egy macskáé. Vigyázz, Halál!
És elõreindult a sírkövek között, kopogtatva jobbra, és balra; mintha ki akarna szakítani egy nagy darabot az éjszakából, vagy szikrát csiholni ott, ahol nem volt soha.
- Hogy csinálom? - suttogta.
Ott álltam Henryvel a márványtengerben, nevekkel és dátumokkal és a köztûk gyorsan növõ fûvel.
Henry szippantott egyet a levegõbõl.
- Egy nagy darab követ érzek. Igen. Miféle Braille-írás ez itt?
Áttette a botját a bal kezébe, miközben remegõ jobbjával megérintette a finoman metszett nevet a kripta ajtaján.
Az ujjai körbejárták az A-t, s megállapodtak az utolsó T-n.
- Ismerem ezt a nevet - mondta, és megdörzsölte nehéz biliárdgolyóra emlékeztetõ szemét. - Õ volt a néhai tulajdonosa a falon túli filmgyárnak?
- Igen.
- Az a lármás ember, aki állandóan a tanácstermekben ült? Saját maga cserélte a pelenkáit és a cumisüvegeket, két és fél évesen homokozót vett, háromévesen felgyújtotta az óvodát, hétévesen tíz fiút küldött az ápolónõnek, nyolcévesen a lányokat üldözte, kilencévesen megszerezte õket, parkolót kapott tízévesen és megkapta a filmgyárat a tizenkettedik születésnapjára, amikor meghalt a papája? Õ az?
- Henry - jegyeztem meg -, bámulatos vagy.
- S ez megnehezíti az életemet - ismerte el csendesen. - Nos? Felnyúlt, hogy újra megérintse a nevet és a dátumot alatta.
- 1934. október 31. Mindenszentek napja! Húsz évvel ezelõtt. Kíváncsi lennék, hogy érezheti magát most, hogy ilyen régen halott. A fenébe is! Kérdezzük meg! Hozott valaki valamilyen szerszámot?
- Van itt egy feszítõvas a kocsiból! - felelte Crumley.
- Jó… - Henry felemelte a kezét. - Csak a hecc kedvéért… - megérintette az ajtót.
- Szentisten! - kiáltotta.
Az ajtó olajozottan nyílott. Sehol egy szem rozsda! Nem nyikorgott! Olajozott!
- Édes Jézus! Nyitott ház!
Henry gyorsan hátralépett.
- Ha nem bánjátok, mivel ti vagytok a rátermettebbek, menjetek ti elõre.
Megérintettem az ajtót. Hátrább csúszott, porfelhõt vert. - Erre.
Crumley lerázta magáról a port, bekapcsolta a zseblámpáját, és belépett a sötétbe.
Követtem. Ne hagyjatok itt - szólt utánunk Henry. Crumley az ajtóra mutatott.
- Csukd be. Nem akarjuk, hogy valaki meglássa a fényt.
Haboztam. Túl sok olyan fûmet láttam, ahol pinceajtók becsukódtak és az emberek kelepcébe estek, mindörökre. És ha a Szörnyeteg most ott van kinn…
- Krisztusom! Ide! - Crumley betolta az ajtót, s csak egy kis rést hagyott, hogy levegõt kapjunk. - Most! - megfordult.
A helyiség üres volt, eltekintve egy nagy kõszarkofágtól a közepén. Nem volt fedele. A szarkofág belsejében lehet a koporsó.
- A francba! - motyogta Crumley.
Belenéztünk. Nem volt benne koporsó.
- Ne mondjátok meg! - mondta Henry. - Ha felteszem a sötét szemüveget, jobb lesz a szaglásom!
S miközben lebámultunk, Henry meggörnyedt, vett egy mély lélegzetet, kiengedte, megrázta a fejét, aztán újra szippantott. Aztán közvetített.
- Ugyan kérem! Nincs ott semmi. Ugye?
- Igen…
- J. C. Arbuthnot - mormolta Crumley -, hol vagy? - Itt nincs - állapítottam meg.
- És sosem volt - tette hozzá Henry. Gyorsan ránéztünk. Bólintott.
- Senki azon a néven, vagy más néven, nem volt itt soha. Ha lett volna, megérezném De nincs itt semmi, még egy réteg korpa, egy darab köröm, vagy egy szál szõr sem. Még egy csepp tubarózsa vagy tömjén sem. Ezen a helyen, barátaim, még egy óráig sem volt soha hulla. Vágják le az orromat, ha tévedek!
Jéghideg hullám futott végig a gerincemen.
- Krisztusom - motyogta Crumley -, miért építettek ekkora kriptát, ha nem tettek bele senkit, csak színlelték?
- Lehet, hogy sosem volt mit beletenni - latolgatta Henry. - Mi van tikkór, ha Arbuthnot nem is halt meg?
- Nem, nem - mondtam. - Az újságok megírták szerte a világon, ötezren gyászolták. Ott voltam. Láttam a halottaskocsit.
- Mit csináltak vele azután? - kérdezte Crumley. - És miért? - Én…
Az ajtó becsapódott!
Mindhárman felkiáltottunk Megragadtam Henryt, Crumley pedig mindkettõnket. Leesett a zseblámpa. Átkozódva dugtuk össze a fejünket, s visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy halljuk; amint kulcsra zárják ránk. Botorkáltunk, s némi tapogatás után megtaláltuk a zseblámpát, és az ajtóra irányítottuk a fénycsóvát, kívánva az életet, a fényt és az éjszakai levegõt.
Nekirontottunk az ajtónak. És istenem, tényleg bezárták!
- Jézusom, hogy jutunk ki innen?
- Nem, nem - mondogattam.
- Hallgass! - reccsent rám Crumley. - Hadd gondolkozzak!
- Gondolkozz gyorsan - sürgette Henry. - Akárki zárt is be minket, segítségért ment.
- Lehet, hogy csak a temetõ éjjeliõre volt - jegyeztem meg. Dehogyis, gondoltam a Szörnyeteg.
- Add ide a lámpát. Ion. A fenébe. Crumley felvilágított, majd körbe.
- Minden zsanér kívül van, nem tudunk hozzáférni.
- Nos - vetette fel Henry -, nem hiszem, hogy fõbb ajtó is lenne! Crumley Henry arcába világított.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Henry.
Crumley körbevilágított a szarkofágon. Felvilágított a plafonra, le a padlóra, aztán végig a barázdákon és körbe a kicsiny ablakon, melyen csak egy macska férhetett át.
- Nem hiszem, hogy kikiálthatnánk az ablakon!
- Nem kívánom, hogy bárki is válaszoljon - jegyezte meg Henry. Crumley fényköröket rajzolt.
- Kell lennie egy másik ajtónak - mondta. - Kell lennie! - kiáltottam.
Éreztem a könnyeket a szememben és a kínzó szárazságot a torkomban. Nehéz lépteket képzeltem el, amint a kripta felé rohannak, árnyakat, amelyek azért jönnek, hogy megfojtsanak; elképzeltem, amint Clarence vár engem, s azt szeretné, ha meghalnék. Elképzeltem, ahogy berobban az ajtó, és egy tonna könyv, dedikált fotó és kártya zúdul ránk, s megfullaszt.
- Crumley! - mondtam, és a lámpáért nyúltam. - Add ide!
Még volt egy utolsó hely, amit nem néztünk meg. A szarkofágra meredtem. Belenéztem. Nagyot sóhajtottam.
- Nézzétek! - mondtam. - Oda - mutattam. - Istenem, nem tudom, mi az, üreg, bemetszések, ferdülések, akármik Sosem láttam ilyen dolgokat síremlékben. És ott, nézd, a barázda alatt, nem fény jön alulról? A fessébe! Várjatok!
Felugrottam a szarkofág szélére, egyensúlyoztam, és jól megnéztem az alján lévõ formákat.
- Vigyázz! - kiáltotta Crumley.
- Nem, te vigyázz!
Bemásztam az aljára. Nagy olajozott szerkezet mozdult meg alattam. A szoba megrázkódott, amikor az ellensúly megindult lefelé. Besüllyedtem a szarkofág aljával együtt: A lábaim beleolvadtak a sötétbe. A sima lap rézsút megállt.
- Lépcsõ! - kiáltottam. - Lépcsõ!
- Mi? - tapogatózott Henry. - Tényleg!
Tökéletes lépcsõfokok vezettek egy lesüllyesztett sírboltba. Elindultam lefelé.
- Gyertek!
- Menjünk?! - kérdezte Crumley. - Mi a fene van ott lent?
- Mi a fene van ott kint? - mutattam a bezárt bejárati ajtóra. - A fenébe is! - Crumley fellépett, és Henryért nyúlt.
Henry úgy ugrott fel; mint egy macska.
Megfontoltan lépkedtem lefelé, remegve és a zseblámpát lóbálva. Henry és Crumley átkozódva kõvettek Újabb lépcsõ olvadt össze a szarkofág aljával, amely újabb három méterre vezetett minket a katakombákba. Amikor Crumley, aki utolsónak jött, lelépett a lépcsõrõl, az ajtó visszacsapódott. A zárt plafonra sandítottam, és egy felfüggesztett ellensúlyt pillantottam meg a félhomályban. Hatalmas vaskarika lógott az eltûnt lépcsõ alján. Lentrõl el lehet kapni, s ránehézkedve le lehet húzni a lépcsõt.
Mindez egy szempillantást alatt.
- Gyûlölõm ezt a helyet! - morogta Henry. - Hisz nem is látod - jegyezte meg Crumley. - Akkor sem tetszik. Hallgasd csak!
Fenn a szél vagy valami más rázta a bejárati ajtót. Crumley elkapta a zseblámpát, és körbevilágított. - Most már én is gyûlölöm ezt a helyet.
Ajtó látszott három méterre a falban. Crumley berúgta, s az kinyílt. Henryt közrefogva átfurakodtunk rajta. Becsapódott a hátunk mögött. Szaladtunk
Most vajon távolodunk a Szörnyetegtõl, vagy közeledünk hozzá?! gondoltam.
- Ne nézz oda! - kiáltott Crumley.
- Hova ne nézzek? - Henry a levegõt csapkodta a botjával, miközben köztünk szaladt. Crumley, a vezetõ szerepében, felkiáltott.
- Mindegy, csak ne nézd!
Azonban már megláttam. Csontrakások és koponya-piramisok birodalmán, törött koporsók és szétszórt koszorúk között rohantunk; a halál csataterén; törött tömjénesurnák, szobortöredékek, elpusztult ikonok, mintha a végzet ünnepének közepén idõzített bombát dobtak volna oda, hogy elmenekültünk arról a helyrõl, ahol elenyészett az emberi test, s ahol a fogak mosolyogtak
Ne nézz oda?! - gondoltam. Nem, inkább ne állj meg! Nekiütköztem Henrynek, s félelemtõl részegen felsikkantottam. Henry felállított, de õ is meg volt rémülve.
Egyik terembõl a másikba botorkáltunk, csonthegyek és dobozrakások között, márványboltozatból kõboltozatba, s egyszer csak egy fekete-fehér helyre érkeztünk. Nevek és filmcímek villantak fel a halomba rakott filmtekercsek dobozain.
- Hol a pokolban vagyunk? - zihálta Crumley.
- Rattigan! - kapkodtam levegõ után. - Botovin! Te jó ég! A Maximus Filmgyárban vagyunk! Fölötte, alatta, átjutottunk a falon!
S valóban, ott álltunk a Botovin Film alagsorában és a Rattigan föld alatti világában, félig elégetett 1920-as 22-es és 25-ös filmtekercsek között. Constance el nem temetett csontmezõnek hiufa az ilyen filmhalmokat, amikor együtt kószáltunk. Hátranéztem a sötétbe, hogy lássam az igazi csonthalmokat. Elárasztottak a címek: Az indián asszony, Doktor Fu Manchu ördögi terve, A fekete kalóz Nemcsak Maximus-filmek, hanem más stúdiók kölcsönkért vagy ellopott munkái is.
Feldúltan álltam. Egyik felem menekült volna a hátam mögötti sötét rettenettóz. A másik felem szerette volna megérinteni és megnézni azokat az õsi szellemeket, amelyek végigkísértek a gyerekkoromon.
Krisztusom! Kiáltani akartam, de nem tettem. Ne menjetek el, Chaney! Fairbanks! Az az átkozott vasálarcos. Nemo a víz alatt: D'Artagnan! Várjatok! Visszajövõk, ha túlélem! Hamarosan visszajövök!
A félelem és csalódottság szülte ezeket a gondolatokat, de a veszélyérzet és a túlélés ösztöne, amely bennem munkált, elfojtotta az õrült gagyogást.
Ne nézz rájuk, gondoltam. Jusson eszedbe a sötétség! Fuss! Édes istene, ne állj meg!
Lépteink visszhangjától megrettenve háromszoros gyorsasággal rohantunk. Egyszerre és szorosan egymás mellett lépdelve tettük meg az utolsó harminc métert. Crumley õrülten csapkodott a zseblámpás kezével, s mindhárman szinte nekirogytunk az utolsó ajtónak.
- Istenem, ha be van zárva…!
Megragadtuk
Megdermedtem, mert eszembe jutott néhány régi film. Nyisd ki az ajtót: az ár elönti New Yorkot, egy sóhegy maga alá temet. Nyisd ki az ajtót, és minden idõk legborzalmasabb szörnyetegei elkapnak hatalmas karmokkal, és egy feneketlen szakadékba dobnak.
Megragadtam a kilincset, s közben kivert a veríték Guanajuato az ajtó mögött susog. Lehet, hogy az a mexikói alagút vár, amelyben egy horrort forgattam; száztíz férfi, asszony és gyerek aszott hullája, akik kiszálltak a sírból, hogy az úton turistákra és az ítélet napjára várjanak
Guanajuato, ott vagy? - gondoltam. Nem! Benyitottunk. A tökéletesen olajozott ajtó halkan nyílt.
Zihálva bebotorkáltunk, s becsaptuk az ajtót. Megfordultunk.
Megdöbbentõ látvány fogadott. Egy nagy szék állt ott.
Meg egy üres íróasztal
Az asztal közepén egy fehér telefon.
- Hol vagyunk? - kérdezte Crumley.
- A szapora lélegzetébõl ítélve, a fiú tudja választ - válaszolta Henry. Crumley körbevilágított a szobán.
- Szûzmária, Caesar és Krisztus - kiáltottam. Manny Leiber széke.
Manny Leiber íróasztala. Manny Leiber telefonja,
Manny Leiber irodája.
Megfordultam, s a tükröt néztem, amely a most láthatatlan ajtót rejtette.
A kimerültségtõl félig részegen álltam ott, s magamat bámultam a hideg üvegben.
S hirtelen eszembe jutott valami.
1826. Egy operaénekesnõ öltözõje. A tükör mögül egy hang ösztönzi, követeli, hogy átlépjen az üvegen, mint egy rettenetes Alice… átúszva a képzelet szárnyán, leereszkedve az alvilágba, ahol egy sötét köpenyt viselõ, fehér álarcos férfi kíséri egy gondolához, amely sötét vizeken viszi egy eltemetett palotához és egy ágyhoz, egy koporsó formájú ágyhoz.
A fantom tükre.
A fantom utazása, a halál országából jövõ fantomé. És most…
A széke, az asztala, az irodája.
De nem a fantomé. A Szörnyetegé. Félrelöktem a széket.
A Szörnyeteg… néha megtátogatja Manny Leiben? Megbotlottam, és elhátráltam.
Manny, gondoltam. Õ, aki nem annyira osztogatta, mint inkább kapta a parancsokat. Õ csak egy árnyék, nem a lényeg. Egy mellékelõadás, nem a fõ attrakció. Filmgyárat vezet?! Nem. Utasításokat teljesít, amelyeket egy hang osztogat a telefonban? Igen. Õ egy hírnök. Mégis abban székben ül? Nem. Õ sohasem ült ott. Mert…?
Crumley meglökte Henryt. - Gyerünk!
- Mi? - kérdeztem zsibbadtan.
- Valaki bármelyik percben beeshet azon a tükrön! - Tükrön?! - kiáltottam.
Kinyújtottam a kezem.
- Ne! - mondta Crumley.
- Mit csinál? - kérdezte Henry. - Visszanézek - mondtam. Kitártam a tükörnek álcázott ajtót.
Kibámultam a hosszú alagútra, s hökkenten állapítottam meg, milyen messze eljöttünk, országról országra, rejtélyrõl rejtélyre, húsz éven át mostanáig, mindenszentektõl mindenszentekig. Meg tudtam volna tenni ezt a hosszú utat Crumley és Henry nélkül, elhessegetve az árnyakat? Hallgatóztam.
Mintha kinyelt és becsapódott volna egy ajtó valahol a távolban! Vajon egy sötét hadsereg vagy egy magányos Szörnyeteg követ minket? Lehet, hogy hamarosan szétrobbant mindent valami halálos fegyver? Lehet, hogy…
- A fenébe! - mondta Crumley. - Idióta. El onnan!
Rácsapott a kezemre. A tûkör becsukódott. Megragadtam a telefont, és tárcsáztam.
- Constance! - kiáltottam: - Green Town! Constance visszakiáltott.;
- Mit mondott? - Crumley rám nézett. - Nem érdekes - tette hozzá -, mert…
A tükör megrázkódott. Futottunk.