Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
43.
Hova megyünk? - kérdezte Constance.
- Én? Vissza az idõben. És tudom, ki mûködteti
a Moviolát, hogy az megtörténjen. És te? Ide jöttünk,
kávézni és fánkot enni. Ülj csak le, majd
vissza jövök
- Ha nem lennék itt - mondta Constance, miközben a statiszták
egyik asztalánál egy fánkkal birkózott -, keress
a férfiak edzõtermében! Egyedül indultam tovább,
bele a sötétségbe. Lassan kifogytam a helyekbõl,
ahová még elmehetek, amit még felkutathatok. Most az
egyetlen hely felé tartottam, ahol még nem jártam. Ott
más az idõ. Arbuthnot filmjeinek szelleme lengi át, és
én is kisfiúként vándoroltam a filmgyár
területén.
Sétáltam. És hirtelen azt kívántam, bár
ne hagytam volna magam mögött Constance Rattigan nevetését.
Késõ éjszaka egy mozi-stúdió magában
beszél. Ha az ember végigmegy a sötét sikátorokon,
el az épületek mellett, ahol a felsõ emeleti vágószobák
suttognak, recsegnek és zörögnek hajnali kettõig-háromig,
hallja az ókori harciszekereket elrobogni a levegõben, vagy
a homokvihar zúgását Beau Geste kísértetjárta
sivatagában, vagy a Champs Elysées-n folyó forgalmat,
ahol minden francia fel van szarvazva, vagy a Niagarát, mely lezúdul
a stúdió tornyaiból a boltívek alá, vagy
Barney Oldfield utolsó futását, amikor keresztülhajtotta
a versenylovát Indianapolison az arc nélküli tömeg
kiabálására; mialatt tovább lépkedsz a
sötétségben, valaki szabadon engedi a háború
vérebeit, és te hallod, ahogy Caesar sebei rózsabimbóként
nyílnak ki köntösén, vagy amint Churchill csahol a
rádióban, mint egy kutya a mocsár szélén,
és az éjszakai emberek átdolgoznák ezeket az árnyékos
órákat, mert jobban szeretik a Moviola társaságot
és a lepkeként csapongó vetítõvásznakat
és a közeli felvételeket, mint a délidõben
zátonyra futott embereket, akiket letaglóz a falakon kívüli
valóság. Ez itt az eltemetett hangok jóval éjfél
utáni kavalkádja, az elveszett zenéké, melyek
valagikor az épületek között rekedtek, kiszivárognak
a magasban nyitott ajtókon vagy ablakokon, miközben a vágó
árnyéka feldereng a csodák fölé boruló
halvány mennyezeten. Csupán hajnalban csendesednek el a hangok,
és a muzsika, ahogy a késes vágók hazaindulnak,
hogy még elkerüljék a normális emberek reggel hat
órai csúcsforgalmát. Csak alkonyatkor kezdik újra
a hangok, és a zene felszárnyal lágy cirógatásként
vagy izgatottan, ahogy a szentjánosbogár-fények a Moviola
filmvásznairól átmossák a nézõk
arcát, meggyújtva szemüket és borotvát adva
felemelt ujjaik közé.
Éppen egy ilyén sikátorban futottam, bár semmi
sem üldözött ilyen épületek, hangok és zenék
között. Felnézve Hitlert láttam, amint keleten tombolt,
és az orosz hadsereget, mely énekelve vonult át nyugaton
a lágy éjszakai szélben.
Hirtelen megálltam és felbámultam
Maggie Botovin
szerkesztõi szóbájára. Az ajtó tárva-nyitva
állt. Kiáltottam.
- Maggie!
Csend.
Fölmentem a lépcsõn a vibráló szentjánosbogár-fény
és a Moviola dadogó fecsegése felé, miközben
árnyékok pislogtak a magas mennyezeten. Álltam egy hosszú
pillanatig az éjszakában, azt a helyet bámulva ebben
a világban, ahol az életet felszeletelik, összerakják,
majd újra széttépik. Ahol addig játszod újra
az életet, amíg jó nem lesz. Lenézve a kis Moviola-vászonra,
a hátsó motor felé fordulsz, és zörgõ
kattogással fel- gyorsítod, ahogy a film áttekeredik,
megdermed, ábrázol valamit, majd tovafut. Miután fél
napig bámulod a Moviolát a föld alatti homályban,
csaknem elhiszed, hogy ha kilépsz, a kinti élet is összeáll
majd, feladja ostoba ellentmondásait és engedelmeskedik. Néhány
óra a Moviolában felbátorítja az optimizmust,
hogy újrajátszhatod a ballépéseidet, és
kivághatod õket. De egy idõ után azt a kísértést
érzed, hogy soha né lépj ki újra a napfényre.
És most, Maggie Botovin ajtajában, hátam mögött
az éjszakával, elõttem az õ hûvös barlangjával
elnéztem ezt a bámulatos nõt, amint kamerája fölé
hajol, mint egy varrónõ, aki fényeket és árnyékokat
fércel össze, miközben a ujjai között átfut
a filmszalag.
Széthúztam a vetítõajtót.
Maggie fölnézett a csillogó óhajok kútjából,
összehúzta szemöldökét, ahogy megpróbált
átlátni a hálón, majd örömmel felkiáltott.
- Még ilyet! Negyven év alatt ez az elsõ eset, hogy egy
író feltûnik itt. Pedig azt hinné az ember, hogy
azok a csirkefogók kíváncsiak rá, hogyan kurtítják
meg a remekmûveiket. Várjon csak!
Kikapcsolta a vetítõt, és behúzott az ajtón.
Mint egy alvajáró, odaléptem a Moviolához, és
lepislogtam.
Maggie vizsgáztatott. - Emlékszik rá?
- Erich von Stroheim - nyögtem ki. - A filmet itt készítették
1921-ben.
Elveszett.
- Én megtaláltam!
- Tud errõl a filmgyár?
- Azok a kurafiak? Nem! Sosem becsülték, amijük volt.
- Megvan az egész film?
- Igen. A Modern Mûvészeti Múzeumé lesz, ha meghalok.
Nézze!
Maggie Botovin megérintett egy vetítõt, amely az õ
Moviolájához volt rögzítve, és az képeket
vetített a falra. Von Stroheim peckesen, mint egy szélkakas
lépkedett a faburkolat mentén.
Maggie megállította, és elõkészített
egy másik tekercset.
Miközben ezzel foglalkozott, hirtelen elõrehajoltam. Egy kicsi,
fény és, zöld fémdobozt láttam, mely különbözött
a többi két tucatnyi doboztól, amelyek között
feküdt a pulton.
Nem volt rajta nyomtatott címke, csupán egy tintával
rajzolt pici dinoszaurusz az elején.
Maggie elkapta a pillantásomat. - Mi az?
- Mióta van meg magának az a film?
- Szeretné? Ez az a dobóz, amit a maga barátja, Roy adott
be három nappal ezelõtt elõhívatni.
- Megnézte?
- Maga még nem? Elég dilinyós volt, aki kirúgta.
Hogy történt? Senki sem mondta. Csak harminc másodperc
van abban a dobozban. De ez a legjobb fél perc, amit valaha is láttam.
Jobb, mint a "Drakula" vagy a "Frankenstein". De a fenébe
is, mit tudok én?
A szívem hevesen vert, ahogy megzörrentettem a filmdobozt, amikor
meglöktem a kabátom szélével.
- Kedves ember ez a Roy. - Maggie új filmet fûzött a Moviolába.
- Le a kalappal elõtte. Akarja látni az Összetört
virágzás egyetlen létezõ, ép kópiáját?
A cirkusz kivágott részeit? Harold Lloyd Isten hozott, veszélyének
cenzúrázott tekercsét? Ó, sokkal több van
itt! Én
Maggie Botovin megállt, megrészegülve mozis múltjától,
és az én teljes figyelmemtõl.
- Igen, azt hiszem maga megbízható - döntötte el,
aztán újra elhallgatott egy pillanatra. - Én meg csak
fecsegek, fecsegek. Nem azért jött ide, hogy egy vén csoroszlya
negyvenéves emlékét hallgassa. Hogy lehet, hogy maga
az egyetlen író; aki valaha is feljött ezen a lépcsõn?
Arbuthnot, Clarence, Roy és a Szörnyeteg, gondoltam, de nem tudtam
kimondani.
- Elvitte a cica a nyelvét? Én várhatok. Hol is tartottam?
Ó!
Maggie Botovin elhúzta egy nagy szekrény ajtaját. Legalább
negyven filmdoboz hevert ott elrejtve az öt polcon, peremükre festett
címekkel.
A kezembe tett egy dobozt. A nagy betûkre néztem, melyek ezt
mondták: Õrült ifjúság.
- Nem, a kis nyomtatott feliratot nézze agykisebbik címkén,
a vastagabbik oldalán - szólt rám Maggie.
- Türelmetlenség!
- A saját, vágatlan példányom - közölte
Maggie Botovin nevetve. - Én segítettem Griffithnek Néhány
nagyszerû anyagot kivágtunk Aztán én egyedül
lemásoltam, ami hiányzott. Ez a Türelmetlenség egyetlen
létezõ, teljes változata. És ez itt!
Maggie úgy kuncogott, mint egy kislány a születésnapi
zsúrján; kirántotta és elém tette: A vihar
árváit és a London éjfél utánt.
- Asszisztens voltam ezeknél a filmeknél, vagy alkalmi munkára
hívtak. Késõ éjszaka lemásoltam a kivágott
részeket, csak úgy, magamnak. Készen van? Itt van ez
is!
Egy Mohóság feliratú dobozt nyomott a kezembe.
- Még von Stroheimnek sincs meg ez a húszórás
változat!
- Miért nem jut ez eszükbe más vágóknak is?
- Mert azok csirkék, én pedig kakukk vagyok - kiáltotta
Maggie Botovin örömmel. - Jövõre elviszem ezeket a múzeumba
egy adományozólevéllel együtt. A filmgyár
persze biztos beperel majd. De a filmek újabb negyven évre biztonságban
lesznek.
Ültem a sötétben, és elbódított a rengeteg
filmtekercs látványa.
- Úristen - folytattam -, hogyan tudott túljárni azoknak
a gazembereknek az eszén?
- Könnyedén! - felelte Maggie olyan õszinte egyenességgel,
mintha tábornokként vezetné csapatait. - Kicsesztek õk
igazgatókkal, írókkal; mindenkivel. De kellett, hogy
legyen egyetlen emberük, aki rendet rak utánuk, miután
ók összecsapták a melót. Így aztán
rám se bagóztak soha, mialatt összetörték mások
álmait. Azt hitték, elég szeretni. És, Istenem,
de mennyire!
szerették is. Mayer, Warnerék, Goldfis/Goldwyn
filmet ettek, és azzal aludtak De ez nem elég. Vitatkoztam velük,
veszekedtem, harcoltam, becsaptam az ajtót. Utánam futottak,
tudva, hogy még mindig jobban szeretem a filmet, mint ók valaha
is. Épp annyi küzdelmet elveszítettem, mint amennyit megnyertem,
ezért elhatároztam, hogy mindig nyerni fogok. Kezdtem megmenteni
egyik elveszett jelenetet a másik után. Nem mindent. A legtöbb
film megdönthetné a jelentéktelenség világcsúcsát.
De évente öt-hat alkalommal egy író olyat írt,
vagy egy Lubitsch úgy adta hozzá az egyéniségét,
hogy meg kellett mentenem. Így hát éveken át
- Megmentette a mestermûveket! Maggie nevetett.
- Azért ne túlozzunk! Csupán néhány tûrhetõ
filmet, volt köztük vidám, és akadt könnyfakasztó.
És mind itt vannak ma éjjel. Õk veszik körül
magát - fejezte be Maggie csendesen.
Hagytam, hogy jelenlétük átitasson, éreztem szellemüket,
és nehezen nyeltem.
- Indítsa el a Moviolát! - biztattam. - Soha többé
nem akarok hazamenni.
- Oké. - Maggie újabb tolóajtókat húzott
el a feje fölött. - Éhes? Egyen!
Ezt láttam:
Az idõk múlása, 1933. jún. 21.
Az idõk múlása, 1930. jún. 20.
Az idõk múlása, 1930. júl. 4.
- Nem - mondtam.
Maggie mozdulata félbeszakadt.
- 1930-ban nem volt. Az idõk múlása - mondtam.
- Telitalálat! A fiatalember szakértõ!
- Ezek nem az Idõk tekercsei - tettem hozzá. - Csupán
fedõnév. De mire?
- A saját házimozim, amit a nyolcmilliméteres kamerával
vettem fel, felnagyítottam 35 milliméteresre, és elrejtettem
Az idõk múlása cím mögé.
Megpróbáltam nem túl gyorsan elõrehajolni.
- Akkor magának teljes filmje van a filmgyár történetérõl?
- 1923, 1927, 1930 kell? Nevezne meg! F. Scott Fitzgerald részegen
az irányítóteremben. G. B. Shaw azon a napon, amikor
õ irányította ezt céget. Lon Chaney a sminkesépületben
aznap éjjel, amikor megmutatta a Westmore fivéreknek, hogyan
kell elváltoztatni az arcokat. Egy hónappal késõbb
meghalt. Csodálatos, tüzes férfi volt. William Faulkner,
egy részeges, de kedves, szomorú forgatókönyvíró,
szegény csirkefogó. Régi filmek Régi történelem.
Válasszon!
Szemem ide-oda kóborolt, aztán megakadt valamin. Hallottam a
levegõ sípolását az orromban.
1934. október 15. Két héttel azelõtt, hogy Arbuthnotot,
a filmgyár fejét megölték.
- Azt!
Maggie tétovázott, aztán kivette, befûzte a filmet
a Moviolába, és beindította a készüléket.
A Maximul Filmgyár fõbejáratát láttuk egy
októberi délutánon, 1934-ben. Az ajtók zárva
voltak, de árnyékok látszottak az üvegen belül.
Aztán az ajtók kinyíltak, és két vagy három
ember lépett ki. Középen egy magas, termetes férfi
jött, csukott szemmel nevetve, fejét hátrahajtva; vállai
rezegtek a vidámságtól. Szeme résnyire szûkült,
nagyon örült. Mély lélegzetet vett, majdnem az utolsót
az életében.
- Felismeri? - kérdezte Maggie.
Csak bámultam ebben a félig sötét, félig
világos barlangban. Arbuthnot.
Úgy érintettem meg az üveget, ahogy valaki a kristálygömböt
érinti meg, de nem a jövõt olvastam ki belõle, hanem
a múltat, átszûrõdõ színeivel.
- Arbuthnot. Ugyanabban a hónapban halt meg, amikor felvette ezt a
pár kockát.
Maggie visszatekerte és újraindította a filmet. A három
férfi újra kilépett, nevetve, és Arbuthnot, megszimatolva,
hogy filmezik, belegrimaszolt a kamerába azon a rég elfeledett,
csodálatos napon.
Maggie észrevett valamit az arcomon. - Nos? Ki vele!
- Láttam õt ezen a héten - nyögtem ki.
- Szamárság. Csak nem szívott azokból a nevetséges
szivarokból? Maggie átfutott három további filmkockát.
Arbuthnot még magasabbra emelte a fejét, a csaknem esõs
égre.
És most Arbuthnot integetve odahívott valakit a kamera látószögén
kívülrõl.
Én megkockáztattam.
- Halloween éjszakáján a temetõben valaki felrakott
a falra egy drótvázú, papírmasé madári
fesztõt az õ arcával.
Most Arbuthnot Duesenbergjét láttuk a járdaszegély
mellett. Õ kezet rázott Mannyvel és Groccal, boldog éveket
ígérve nekik. Maggie nem nézett rám, csak a villogó
sötét-világos, sötét-világos képekre
odalenn.
- Halloween éjszakáján ne higgyen el semmit!
- Mások is látták. Néhányan rémülten
elfutottak. Manny és a többiek napokig járkáltak
megszállottan.
- Megint csak azt mondom, szamárság. - Maggie bosszúsan
prüszkölt. - És még mi újság? Biztosan
észrevette, hogy én a vetítõszobában maradok
vagy itt fenn, ahol a levegõ olyan ritka, hogy orrvérzést
kap, aki ide felmászik. Ezért szeretem azt a félcédulás
Fritzet. Õ éjfélig forgat, én hajnalig vágok,
aztán áttelelünk: Amikor vége a hosszú télnek
- minden nap délután ötkor -, akkor felkelünk, a naplementéhez
igazodva. Hetente egyszer-kétszer zarándoklatot rendezünk
a vezetõi ebédlõben, hogy tudassuk Manny Leiberrel, életben
vagyunk.
- Valóban õ vezeti a filmgyárat?
- Ki más?
- Nem tudom. Csak furcsa érzésem volt Manny irodájában.
A bútorokat mintha nem használnák- Az íróasztal
mindig üres. Van a közepén egy nagy fehér telefon,
az asztal mögött pedig egy szék, amely kétszer akkora,
mint Manny Leiber feneke. Úgy nézhet ki benne, mint Charlie
McCarthy.
- Úgy viselkedik, mint egy szerzõdtetett kisegítõ,
ugye? A telefon lehet a titka, gondolom. Mindenki azt hiszi, a filmeket Hollywoodban
csinálják Nem, nem. Az a telefon közvetlen vonal New Yorkba
és a pókokhoz. Hálójuk átszövi az
országot, hogy csapdába ejtse a legyeket. A pókok sohasem
jönnek nyugatra. Félnek, hogy meglátnánk, milyen
törpék mindannyian, Adolph Zukor-méretûek
- A baj csak az - mondtam -, hogy én voltam a létra alján
a temetõben, azzal a próbababával vagy mi a fenével
az esõben.
Maggie Botovin az irányítókar felé nyúlt.
Arbuthnot sokkal gyorsabban ment át az úton. A kamera körbepásztázott,
hogy lássuk egy más világ teremtményeit, az autogramgyûjtõk
rendezetlen tömegét. Az arcokon vándorolt.
- Várjon egy pillanatot! - kiáltottam. - Ott!
Maggie elõretekert még két filmkockát, hogy közelebb
hozza egy tizenhárom éves, görkorcsolyás fiú
képét.
- Az nem lehet maga - mondta Maggie Botovin.
- De bizony, az volt a jó öreg pufi
vagyis én.
Maggie Botovin rám nézett egy pillanatra, aztán vissza
le húsz évet ugorva egy esõvel fenyegetõ október
délutánig.
Ott állt a világ legnagyobb tökfilkója, fajankója,
õrültje, aki állandóan felbukott a görkorijával,
fenyegetést jelentve az egész közlekedésre, beleértve
az elhaladó gyalogos nõket is.
Maggie visszatekerte. Arbuthnot ismét felém tartott, aki láthatatlan
voltam azon az õszi délutánon.
- Arbuthnot - mondta Maggie hirtelen - és maga
csaknem együtt?
- A férfi létrán az esõben? Ó, igen.
Maggie sóhajtott, és bekapcsolta a Moviolát. Arbuthnot
beszállt az autójába, és elhajtott - égy
csupán néhány héttel késõbb bekövetkezõ
autóbaleset felé.
Néztem, ahogy az autó elmegy, ahogy bizonyára a fiatalabb
énem is nézte az utcán abban az évben.
- lamételje utánam! - mondta Maggie Botovin halkan. - Senki
nem volt ott semmiféle létrán, nem esett az esõ,
és maga soha nem járt ott.
sohasem jártam ott -
mormoltam.
Maggie szeme elkerekedett.
- Ki az a nevetséges figura ott maga mellett abban a nagy teveszõr
kabátban, a vad frizurájával, kezében azzal a
nagy fotóalbummal?
- Clarence - mondtam, majd hozzátettem: - Kíváncsi lennék,
most, ma éjjel, hogy
életben van-e még?
Csengett a telefon.
Fritz volt az, a hisztéria végsõ stádiumában.
- Azonnal gyere ide! Jézus stigmái még mindig véreznek.
Be kell fejeznünk, mielõtt elvérzik!
A helyszínre hajtottunk.
Jézus a hosszú széngödör mellett várakozott.
Amikor meglátott, behunyta gyönyörû szemét,
mosolygott, és megmutatta csuklóit.
- Az a vér csaknem valódinak látszik - kiáltotta
Maggie.
- Így is lehet mondani - feleltem.
Groc átvette a messiás arcának sminkelését.
Jézus harminc évvel fiatalabb lett, ahogy Groc utoljára
végigsimította bezárt szemhéját egy púderpamaccsal,
majd hátralépett, és gyõztes mosollyal szemlélte
remekmûvét.
Néztem Jézus arcát, derültnek tûnt a parázsló
tûz mellett, miközben lassan sötét folyadék
csorgott csuklójáról a tenyerébe. Õrület!
- gondoltam. Meg fog halni a jelenet közben!
De hát a film költségvetése mindenekfelett! A tömeg
újra összegyûlt. Phillips Doki elõreszökkent,
hogy megvizsgálja a szent sebet, aztán igent bólintott
Mennynek. Még volt a szent végtagokban, maradt valamennyi életnedv.
Hát ki vele!
- Kész vannak? - kiáltotta Fritz. Groc hátralépett
két Vesta-szûz statiszta közé. Doki úgy állt,
mint egy farkas a hátsó lábain, nyelve a foga közt,
szeme ide-oda pillantott.
Doki? - gondoltam. Vagy Groc? Õk vajon a filmgyár igazi vezetõi?
Õk ülnek Menny székében?
Menny a tüzet bámulta, arra vágyva, hogy végigsétáljon
rajta, és bebizonyítsa, hogy õ a Király.
Jézus egyedül állt középen, messze, csapán
önmagával, arca oly kedvesen sápadt, hogy csaknem megszakadt
a szívem. Vékony ajka mozgott, a szép szavakat memorizálta,
melyeket Jánostól vettem, hogy elmondassam vele aznap éjjel.
És épp mielõtt beszélni kezdett volna, Jézus
felemelte tekintetét, túl a filmgyárvároson, fel
a Notre Dame homlokzatára, egészen a tornyok csúcsáig.
Vele együtt bámultam, aztán gyorsan visszapillantottam,
és ezt láttam:
Groc mereven a katedrálisra szegezte a tekintetét. Phillips
Doki ugyanígy tett. Menny kettejük között egyikrõl
a másikra nézett, aztán Jézusra, és végül
oda, ahová már többen is bámultunk: fel a vízköpõk
közé
Ahol semmi sem mozdult.
Vagy talán Jézus látott valami titkos mozgást,
egy jeladást?
Jézus megpillantott valamit. A többiek észrevették.
Én csupán fényt és árnyékot láttam
a mûmárvány homlokzaton.
Ott van még a Szörnyeteg? Megláthatta az égõ
szén gödrét? Hallaná Krisztus szavait, és
lejönne, hogy elmondja, merrõl fúj a szél és
megnyugtassa a szívünket?
- Csendet! - kiáltotta Fritz Csend lett.
- Felvétel! - suttogta.
És vége hajnali fél hatkor, néhány perccel
hajnal elõtt fölvettük az Utolsó Vacsora utáni
Vacsorát.