Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

70.


A bezárt stúdió hideg és kihalt volt, néhol sötét csíkok tarkították. Harmincöt év után elõször állt csak egy õr a kapu elõtt. Egyetlen épületben sem égett a villany. Csak a keresztezõdésnél látszott némi fény; az ösvény egyik része a Notre Dame felé vezetett - ha az ott állt még egyáltalán -, illetve az örökre elveszett Kálvária-domb felé, a másik ág vitt a temetõ irányába. Drága Jézus, gondoltam, az én két városom. Most mindkettõ hideg és sötét, semmiben sem különböznek. Egymás mellett elterülõ testvérvárosok: az egyikben a fû és a márvány ural mindent, a másikban pedig egy ember, aki olyin sötét, kegyetlen és gõgös; mint maga a Halál. A markában tartja a polgármestereket, a seriffeket, a rendõrséget és a bankokat. Én volnék az egyetlen élõ és mozgó dolog az úton, aki - reszketve a félelemtõl - az egyik kihalt városból a másik felé tart.
Megérintettem a kaput.
- Az Isten szerelmére - szólt mögöttem Crumley -, ne csináld!
- Meg kell tennem - mondtam. - A Szörnyeteg most már mindenkirõl tudja, hol van. Lecsaphat rád is, Constance-ra is, Henryre is. Talán még most nem teszi. Valahogy a nyomunkra akadt, õt pedig, ugye, nem lehet megállítani. Bizonyíték sincs ellene. Nincs törvény, mely letartóztathatná. Nincs bíróság, mely hinne neked. De még csak börtön sincs. Én pedig nem akarom, hogy az aszfaltba döngöljenek, vagy az ágyamban trancsírozzanak szét. Úristen, Crumley, mennyire utálom az örökös várakozást!
Tudod mit, hallanod kellett volna a hangját. Azt hiszem, haldoklik. Valami szörnyû baj érhette utol, ezért akar beszélni velem.
- Beszélni! - kiáltotta Crumley keserûen. - Így akar-beszélni: maradj veszteg, amíg szétverem a fejed.
- Beszélni - ismételtem.
A kapun belõl álltam, és végigbámultam a hosszú utcán. A Kereszt stációi tûntek fel elõttem.
A fal, ahol futottam Halloween estéjén. Green Town, ahol korábban Royjal laktam.
A 13-as mûterem, ahol a Szörnyeteget megalkották, majd megsemmisítették.
Az ácsmûhely, ahová a koporsót rejtették.
Maggie Botovin háza, ahol Arbuthnot alakja árnyékolta be a falat.
Az élelmiszerraktár, ahol a filmbéli apostolok megszegték az áporodott kenyeret, és ittak Jézus borából.
Az eltûnt Kálváriadomb és Krisztus, aki már régen egy másik sírboltban nyugszik - nem tud már több Csodát tenni.
- A pokolba is! - moccant meg Crumley mögöttem. - Én is veled megyek. Megráztam a fejem. - Nem. Kutathatnál hetekig-hónapokig, akkor sem találnál rá a Szörnyetegre. Elõled elrejtõzne. Velem már hajlandó találkozni, és talán mond valamit az eltûntekrõl. Te kapnál vajon engedélyt, hogy felnyiss száz sírt a fal mentén? Gondolom, hogy a város vezetõsége kezedbe nyomná az ásókat, hogy Jézus, Clarence, Groc és Phillips Doki után kutass?! Soha nem látjuk viszont õket, ha a Szörnyeteg nem vezet el hozzájuk. Ezért inkább várj rám a temetõ bejárata elõtt! Majd csak kijövök onnan valahogy.
- Oké - felelte Crumley elcsukló hangon. - Akkor csak ölesd meg magad! - Majd nagyot sóhajtva a kezembe nyomott valamit. - A fenébe is! Nesze, fogd!
- Pisztoly? - kiáltottam. - Tudod, mennyire félek a fegyverektõl!
- Tedd csak el! A stukkert az egyik zsebedbe rakd, a töltényeket a másikba!
- Nem.
- Tedd el! - taszított rajtam Crumley.
Engedelmeskedtem.
- Lehetõleg egy darabban gyere vissza!
- Igenis, uram - mondtam.
Beléptim a kapun. Alakom eltörpült a stúdió mellett, amely érzésem szerint egybemosódott a koromsötét éjszakával. A szélsõ épületek úgy épültek, úgy festettek, mint a halálos sebet kapott, térdre rogyó elefántok, amiknek teteme kutyák és madarak martaléka lesz
Végigmentem az utcán, és titokban reméltem, hogy Crumley visszahív, De csend volt.
A harmadik sikátornál megálltam. Legalább egy pillantást akartam vetni Green Town felé; de végût nem tettem. Ha a buldózerek lerombolták, a termeszek pedig felfalták kupoláit, ablakfülkéit, oromzatait és borospincéit, akkor én nem is vagyok rá kíváncsi.
Az irodaház elõtt egy magányos utcai lámpa pislákolt. Az ajtó nem volt bezárva.
Vettem egy mély lélegzetet, és beléptem. Hülye. Idióta. Barom. Seggfej.
Magamban mormoltam egy imát, amíg másztam felfelé a lépcsõn. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva volt.
Hála Istennek! - Éppen el akartam futni, amikor… A reteszek megcsikordultak.
Az iroda ajtaja kivágódott.
A pisztoly, gondoltam. Zsebembe nyúlva megtapogattam a fegyvert és a tölténycsomagot, délig beléptem.
Az irodát csupán egy fényforrás világította meg, melyet a tõlem legtávolabb esõ nyugati falra erõsítettek. Egy kép függött alatta. Néma csendben mentem végig a termen.
Ott volt a sok üres dívány, üres szék és a nagy, csupasz íróasztal a telefonnal.
És a nagy szék, amely nem volt üres.
Hallhattam a szuszogását: hosszú volt, lassú és nehézkes, akár egy hatalmas éjszakai állaté.
Homályosan kivettem a székben ülõ testes ember körvonalait. Véletlenút megbotlottam valamiben: ijedtemben majd megállt a szívverésem. Bámultam a derengõ alakot, de igazából semmit nem láttam. Fejét leszegte, arca meghatározhatatlan, hatalmas karját és mancsszerû kezét az íróasztalra támasztotta. Egy sóhajtás hallatszott.
A Szörnyeteg lassan felemelte arcát a fény felé.
A szempár mereven engem bámult.
Mellkasa hullámzott, mint egy óriási tengeri tajték.
A szék is megcsikordult, jelezvén; hogy a rémalak megmoccant. A villanykapcsoló után nyúltam.
Az undorító sebre emlékeztetõ száj szólásra nyílt. - Ne! - Az óriási árnyék hatalmas kart mozgatott.
Hallottam, hogy kétszer is megérinti a telefont. Mormogás, kattanás. Felkapcsoltam a villanyt, de nem gyulladt ki fény. Az ajtózár visszacsapódott eredeti helyére. Csend volt. Aztán pedig újra hangos zihálás hallatszott.
- Maga ugye… az állás miatt jött? Mi miatt? - gondoltam.
A hatalmas árny elõrehajolt a sötétben. Hiába bámultam, most nem láttam a szemét.
- Maga azért jött - lihegte a hang -, mert a filmgyár igazgatója akar lenni?
Mármint én? - gondoltam. A hang szótagolva folytatta:
- Senki sem felel meg erre a munkára. Ez egy saját világ. Édenkert néhány hektáron. Valamikor voltak itt narancsfák, citromfák és tehenek. A tehenek még mindig megvannak, de semmi baj. Ez már a magáé. Mindent magának adok.
Ez õrültség!
- Jöjjön, nézzen körül a birodalmamban! - gesztikulált hosszú karjával. Megnyomott egy láthatatlan kapcsolót, mire az íróasztal mögötti tükör félrecsusszant, és erõs szél áramlott be a terembe egy alagútból:
- Erre! - súgta a hang.
Az alak feltápászkodott. A szék elfordult, nyikorgott, és hirtelen azt vettem észre, hogy az árnyék nincs sem a székben, sem a szék mögött. Az íróasztal olyan üresen hevert ott, mint egy nagy hajó fedélzete.
A súlyos tükörajtó már zárult befelé. Elõreugrottam, mert attól féltem: ha az becsapódik, még a kis tompé fény is kialszik, és én megfulladok a sötétben.
A tükörajtó arrébb csúszott. Arcom félelemben fürödve jelent meg az üvegén.
- Nem mehetek tovább - üvöltöttem. - Félek!
A tükör megállt.
- A múlt héten, igen, akkor kellett volna félnie - súgta õ. - Ma éjjel? Válasszon ki egy sírt! Az lesz az enyém.
És a hangja most az apámé volt, aki betegágyán senyvedve megváltásként várta a halált, de az csak hónapok múlva jött el érte.
- Lépjen csak keresztül! - mondta halkan a hang.
Istenem, gondoltam, ezt még hatéves koromból ismerem. A fantom, mely mindig az üveg mögül integetett. Felrémlett a kíváncsi énekesnõ, aki õt hallgatta és megérintette a tükröt: a férfi keze pedig mutatta neki a várbörtönbe vezetõ utat. Az éjsötét folyón himbálózó síri gondola, melynek a Halál a kormányosa. A tükör, a suttogás, a kihalt Operaház, és végül az a dal.
- Nem tudok mozdulni - mondtam. Ez tényleg igaz volt. - Félek. - A szám megtelt porral. - Maga már régen halott…
Az üveg mögött álló árnyalak bólintott.
- Nem könnyû így halottként élni a sírbolt alatt, egy másik világban. Van néhány emberem, akik tényleg keveset tudnak, jól megfizetem õket, de ha hibáznak, végük van. A halál utoléri õket délután a 13-as mûteremben. Vagy egy ártalmatlanéjszakán a falon túl. Vagy ebben az irodában, ahol igen gyakran aludtam a kedvenc nagy székemben. Most pedig…
A tükör megremegett: hogy lélegzete vagy kézmozdulata volt-e az oka, azt nem tudom. Valami lüktetni kezdett a fülemben. Hangom visszaverõdött az üvegrõl, ez egy fiú hangja volt.
- Nem beszélhetnénk itt?
Megint az a szomorú, félhangos nevetés:
- Nem. Elõbb körülnézünk. Mindent meg kell ismernie, ha a helyembe lép.
- Nem akarok! Honnan a pokolból veszi ezt?
- Én mondtam. Sõt: én mondom. Higgye el: én jó halott vagyok.
Dohos szél fújt, régi filmszalagok salétrom- és sírok nyers földszagát árasztva.
A tükörajtó ismét kitárult. Távolodó léptek halk zaja hallatszott. Meresztettem a szemem az alagút irányába, melyet félig megvilágított a mennyezeten tanyázó szentjánosbogarak fénye:
A Szörnyeteg jókora árnyéka ott imbolygott a lejtõn lefelé, majd felém fordult.
Rendületlenül bámult hihetetlenül vad és hihetetlenül szomorú szemével.
A sötét lejtõ felé biccentett.
- Na, ha járni nem tud, akkor fusson! - morogta.
- Mi elõl?
A szája nedvesen cuppantott, majd kibökte:
- Elõlem! Én egész életemben csak futottam! Azt hiszi, nem tudnám követni? Akkor tegyünk próbát! Játsszuk azt, hogy még mindig erõs és hatalmas vagyok! Hogy megölhetném. Tegyen úgy, mintha félne!
- Már félek!
- Akkor fusson, az úristenit!
Felemelte az öklét, hogy eltüntesse az árnyékát a falról. Futottam.
Õ követett.