Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
1.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két város egy városon
belül. Az egyik világos, a másik sötét. Az
egyikben állandó nyüzsgés, a másik mozdulatlan.
Az egyik felforrósodott, s tele állandóan változó
fényekkel. A másik hideg, s kövek cövekelték
a földhöz. Amikor a város eleven részét alkotó
Maximus Filmgyár mögött lebukott a nap, az fokozatosan kezdett
hasonlóvá válni a kissé odébb elterülõ
Green Glades nevû temetõhöz, amely a holtak birodalmát
alkotta.
Mikor kialudtak a fények, megszûnt minden mozgás, és
a stúdió épületei felõl fújdogáló
szél lehûlt; hihetetlen szomorúság suhant végig
az eleven városrész kapujától a félhomályban
úszó sugárutakon keresztül a várost két
részre osztó magas téglafalig. S akkor hirtelen az utcákat
megtöltötte valami, amit csak emlékezésnek lehetne
nevezni. Ahogy a város elnéptelenedett, a magukra hagyott építményeket
hihetetlen események szellemei kísértették.
Valóban ez volt a legrettenetesebb város a világon, ahol
bármi megtörténhetett és meg is történt.
Például mintegy tízezer haláleset. Mikor azonban
megtörtént a mészárlás, az emberek nevetve
feltápászkodtak, és mértek dolgukra. Egész
háztömböket gyújtottak fel, de azok sohasem égtek
le. Szirénák sivalkodtak és rendõrautók
vágódtak be a sarkon; csupán azért, hogy ott aztán
a rendõrök lehámozzák magukról kék
egyenruhájukat, hideg krémmel töröljék le nyúlós
sminkjüket és hazamenjenek a kapun túli, nagy és
általában eseménytelen világban lévõ
kis kunyhóikba, illetve lakásaikba. Kószáltak
itt dinoszauruszok, egyszer miniatûr kiadásban, másszor
viszont ötven láb magasból hajoltak félmeztelenül
sikoltozó szüzek fölé. Indult innen fõbb kereszteshadjárat
is, hogy a katonák fegyvert fogjanak és lándzsáikat
a nyugati jelmezraktár oldalába vagdossák. Nyolcadik
Henrik parancsára itt hulltak porba a fejek. Innen indult útjára
Drakula, hogy aztán por- és hamuként térjen vissza.
Itt találhatók a Kereszt stációi és a soha
ki nem fogyó vér útja, melyen forgatókönyvírók
hada roskadozott a vállukat nyomó szalagok súlya alatt.
Ezek azokat a snitteket tartalmazták, amelyeket a rendezõk ostora
és a vágók ollója ítélt örök
számûzetésre. Itt vannak a tornyok, melyekbõl imára
szólították a hithû muzulmánokat minden
nap alkonyatkor.
Ha mindezt elfogadjuk, még fõbb okunk van elhinni, hogy mikor
lement a nap, a régi szellemek életre keltek, hogy lehûtsék
a felhevült várost, s a fal túlsó felén húzódó,
márvánnyal borított sétányhoz tegyék
hasonlatossá. Éjfélre a hõmérséklet-változás,
a szél és a távolból hallatszó templomóra
ütése által teremtett csöndben a két várós
végre eggyé válhatott. Most már csak az éjszakai
õr járkált, Indiától Franciaországig,
a préritõl a barna kövekkel övezett New Yorkig, a
Piccadillytõl a Spanyol lépcsõkig, s ily módon
hihetetlen távolságot járt be, mintegy negyvenezer kilométert,
mindössze húsz perc alatt. Mindez idõ alatt a fal túlsó
oldalán kísértetkollégája megállította
az idõ kerekét, és a síremlék mûvek
között sétálgatva, rávilágított
néhány sarki angyalra, elolvasott egy-két sírfeliratot,
majd leült, hogy jóízûen elfogyassza éjféli
teáját mindazokkal, akik még a sírok záróköveit
vigyázták. Hajnali négy órakor, mikor már
az õrt is elnyomta a buzgóság, a két város
összeölelkezett, és így várta, hogy a hervadt
virágok, benõtt sírok felett felkeljen a nap, és
hogy Indiát elárasszák az elefántok, ha a rendezõ
istenség történetesen úgy rendelkezik és
a stáb készen áll, hogy kivitelezze az õ utasításait.
Így festett a helyzet 1954-ben mindenszentek napján.
Halloween ünnepén.
Számomra az év legkedvesebb napján.
Ha nem az lenne, nem indítottam volna útnak a Két Város
Történetének ezen új változatát.
Hogyan is állhattam volna ellent a kõbe vésett ajánlatnak?
Hogyne borultam volna térdre, vettem volna egy mély levegõt,
s fújtam volna le a márványról a port?