Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

71.


Hátborzongató üldözés vette kezdetét: rohantunk a pincéken át, ahol a filmtekercseket tárolták, majd a kõkripták felé, ahol a sztárok aludták örök álmukat, aztán fal alatt és falon keresztül, végül azt is magunk mögött hagytuk; nyakamon-éreztem a Szörnyeteg leheletét, de vágtattam a katakombákon keresztül egyenest a sír felé, amely soha nem lehetett Arbuthnot nyughelye.
Tudtam, hogy ez a futás már nem játék. A Szörnyeteg nem üldözött, hanem vezetett valami felé. De hová?
Ez most a pince legalsó része, ahol Crumley-val és a vak Henryvel álltam egy örökkévalósággal ezelõtt.
A lépcsõk, melyek a szarkofág emelvényéhez vezettek, némán álltak helyükön. Magam mögött hallottam üldözõm cuppogó lépteit és fújtató lélegzetét.
Felugrottam a lépcsõre: így talán még feljebb mászhatok. Csúszva-mászva, fogam közt imát zokogva próbáltam felkapaszkodni a csúcsra, majd megkönnyebbülésképpen hatalmasat üvöltve vettem birtokomba a szarkofágot.
Öklömmel vertem a sírbolt ajtaját, mire szörnyû robaj remegtette meg a levegõt. Lezuhantam a temetõ kellõs közepére, de nem történt komolyabb bajom. Felálltam, és eszelõs tekintettel kutattam a sírkövek egyhangú, rendezett sorát.
- Crumley! - ordítottam.
Az út kihaltnak tûnt: nem láttam egy autót sem arrafelé.
- Istenem - könyörögtem szinte sírva -, Crumley, hol vagy?
A sírbolt ajtaja mögül léptek zaja hallatszott. Gyorsan megpördültem. A Szörnyeteg épp akkor lépett az ajtónyílásba:
Alakja halványan derengett a holdfényben: úgy állt ott, mintha önmaga síremléke volna. Akár egy angol lord hazajáró szellemének is nézhettem volna, aki egykori kastélyának küszöbérõl kémleli az éjszakát és készen áll arra, hogy megjelenjen ködbe burkolózó fantomként, ha filmbéli szerepe úgy kívánja; egyik keze az ajtó zsanérján nyugodott, másik kezét magasra emelte, mintha a végítéletet hirdetné a hideg márványudvaron. A hideg márványajtó felett újra megláttam a feliratot: ARBUTHNOT.
Félig sírva motyogtam magam elé ezt a nevet.
Abban a pillanatban a Szörnyeteg eliramodott, mintha egy startpisztolyt sütött volna el valaki. Szörnyû rikoltására bukdácsolva igyekeztem a kapu felé.
Nekimentem jó pár sírkõnek; széttaposva a virágokat, és fejvesztve rohantam egy ösvényen. Nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez az üldözés vérre menõ embervadászat-e vagy csak színjáték. Néha azt képzeltem, hogy szökõár nyaldossa talpamat, néha pedig egy megvadult elefántcsorda dühöngését véltem hallani magam mögött. Nem bírtam elviselni a kétségbeesett kacajt: egy téglával borított ösvényre kanyarodtam be, hátha megtalálom a társam valahol a sírok között.
Crumley sehol. Az út üres.
Az utca másik oldalán a St. Sebastian ajtaja még tárva-nyitva állt és égett a villany.
Jézus, bárcsak itt lehetnél, gondoltam.
Átugrottam valamin, majd tovább rohantam, bár számban már a vér ízét éreztem. Ormótlan léptek zaját hallottam és annak a szörnyû félvak embernek a zihálását.
Elértem az ajtót. Végre egy menedék!
A templom azonban üres volt.
Az aranyból készült oltáron gyertyák fénye lobogott. Gyertyák égtek a barlangokban is, ahol Krisztus rejtõzött egykoron.
A gyóntatófülkéhez vezetõ ajtó nyitva állt. Újra léptek dübörögtek.
Beugrottam a gyóntatófülkébe, magamra húztam az ajtót, és reszketve összekucorodtam a sötétben.
A dübörgõ léptek pedig elnémultak, mint a lecsillapodó förgeteg. Igen, mint egy förgeteg: elõször elhalkulnak; majd - akárha a szélirány fordult volna meg - ismét közeledtek.
Éreztem, hogy a Szörnyeteg az ajtónál matat. Nem volt kulcsra zárva… De hát én a pap helyén ültem!
Bárki tartózkodott is, abban a fülkében, az mindig szent embernek számított. Neki gyóntak az emberek, és… Várjunk csak! Igen, én itt talán biztonságban vagyok!
Hallottam kívülrõl azt a túlvilági Nyöszörgést. Egész testemben remegtem.
Újra imádkoztam, egészen közönséges dolgokat kérve Istentõl. Csak még egy órát tölthessek együtt Peggel! Egy gyermeket adj nekem, Uram! És egyéb ilyen-apróságokat, melyek a rémítõ éjben annyira fontosak lehetnek, akár a várva-várt pirkadat…
Édes életszag csapta meg az orrom - talán ezt is az imáimnak köszönhetem.
Egy utolsó sóhajtás tört fel, és… Úristen!
A Szörnyeteg bemászott a fülke túlsó részébe!
Õrjöngõ dühe megfagyasztotta a vért az ereimben: már attól féltem, hogy szörnyû lehelete átcsap a rácson keresztül és megvakít. De az ormótlan test aztán megnyugodni látszott: akár egy hatalmas kohó, mely szelepein át kiereszti a gõzt.
- Én már tudtam, hogy véget ért a különös hajsza - az utolsó felvonás ideje jött el.
Hallottam, hogy a Szörnyeteg levegõt vesz - elõször, másodszor, majd harmadjára is; talán képes lesz még beszélni, talán nem; talán még mindig gyilkolni akar, de már kifáradt, ó, Istenem, végre kifáradt!
Végül - mintha egy kútból beszélne - síri hangon suttogta: - Oldozz fel, atyám, vétkeim alól!
Uram, drága Istenem, gondoltam, mit is mondtak a papok azokban a régi filmekben egy fél emberöltõvel ezelõtt? Ó, gyarló emlékezet! Hirtelen õrült vágyat éreztem, hogy újra nekiiramodjak, és folytassam a Szörnyeteggel folytatott hajszát.
Ahogy visszafogtam a lélegzetem, a Szörnyeteg hátborzongatóan hörögte:
- Irgalmazz, apám…
- Nem vagyok az apád! - kiáltottam.
- Nem - suttogta a Szörnyeteg.
Egy másodpercig hallgatott, majd hozzátette:
- Te vagy az én fiam.
Összerezzentem. A sötétben éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
A Szörnyeteg megmoccant.
- Szerinted… ki… alkalmazott… téged? Te jó Isten!
- Én - mondta a láthatatlan arc a rács mögül. Hát nem Groc? - gondoltam.
A Szörnyeteg nekikezdett egy szörnyû rózsafüzér-imának, és én csak lassan, nagyon lassan tértem magamhoz: a fejem a fülke burkolatán nyugodott, majd a rácshoz fordulva ezt motyogtam:
- Miért nem öltél meg?
- Ezt soha nem akartam. A barátod bukkant rám. Õ készítette azt a szobrot. Õrültség az egész Megöltem volna természetesen, de végzett magával. Vagy legalábbis úgy tett. Valójában él; és téged vár…
Hol?! Ordítani szerettem volna. Ehelyett azt mondtam:
- Miért mentettél meg engem?
- Hogy miért…? Egy nap el akartam mondani a történetemet. Te voltál az egyetlen… - itt szünetet tartott - …akinek elmondhattam… elmondhatom… ahogy történt. Semmi olyan nincs a stúdióban, amit ne ismernék… Sõt, az egész világon nincs olyan. Éjszakákon át olvastam és csak keveset aludtam… Majd még többet olvastam, és reménytelenül suttogtam a néma falnak; Õ! Csak néhány hete volt még, hogy neved elõször jött ajkaimra. Õ lesz a megfelelõ, mondtam magamban. Meg kell szereznem magamnak. Õ lesz az én krónikásom. Õ a fiam.
- És valóban.
A suttogás most csak néhány centire hallatszott tõlem; lélegzete, akár egy kovácsfújtató, megremegtette a levegõt.
- Édes Jeruzsálem csontfehér dombjai - mondta fakó hangon. - Kihasználtam, majd kinyírtam az égvilágon mindenkit hosszú idõn át. Ki más tudta volna mindezt véghez vinni? Mi mást kellett volna tennem, mint gonosznak lenni és a halálra várni? Csak a küldetésem tartott életben. Biztosan furcsállod, hogy téged is alkalmaztalak…
Talán meg kellene köszönnöm neki? - kérdeztem önmagamtól.
- Valójában én irányítottam mindent a tükör mögül. Én mondtam meg Leibernek, mit tegyen, kiadtam a forgatókönyvet, kutattam a sírboltokban, és jól pofára ejtettem Mannyt; amikor éjjel kettõkor is a falnak támaszkodott. Micsoda összejövetelék voltak! Mi összetartoztunk. Ego és superego. A kürt és a kürtös. Istenem; még az irodát is megosztotta velem! Õ volt elõtérben, és színleg hozta a súlyos döntéseket, én pedig minden éjjel arra vártam, hogy elõjöhessek az üres íróasztal, a székem és a fehér telefon mögül, és parancsolhassak Leibernek, aki valójában a titkárom volt.
- Tudom - leheltem.
- De hát hogyan…?
- Kitaláltam.
- Kitaláltad? Mit? Ezt az egész õrült, átkozott dolgot? A Halloween napját? Húsz, Istenem, már húsz éve, hogy megtörtént… Nehezen lélegzett, és várt egy kicsit.
- Igen - súgtam.
- Nocsak, nocsak! - A Szörnyeteg az emlékeivel tusakodott. - A tilalmat már feloldották ugyan, de mi hoztuk be a piát a sírbolton és az alagúton keresztül… és a fenébe is! Röhögtünk az egészen. Az összejövetelt félig a sírokban, félig a filmgyárbéli pincében tartottuk. Minden tele hangoskodó emberekkel, lányokkal, sztárokkal, statisztákkal! Már csak félig-meddig emlékszem arra az éjfélre. El tudod te képzelni, hány õrült szeretkezett akkor a temetõben?
Vártam, míg õ rendezgeti a gondolatait. Aztán így folytatta:
- Elkapott bennünket a sírkövek kõzött. A temetõ tulajdonosának gorillái ütötték verték a fejemet, az arcomat, a szememet! Ó, az a verés! Õ elfutott a lánnyal: Ordítva rohantam utánuk. Elhajtottak autóval, én követtem õket. Aztán jött a karambol, és…
Sóhajtott, és megvárta, míg lecsillapodik egy kicsit.
- Emlékszem, hogy a Doki a templomba vitt, ahol a pap õrjöngött a félelemtõl. Aztán a hullaházba szállított. Újjászülettem a sírok között! Groc próbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant. Szegény elfajzott Groc. Lenin szerencsésebb volt! A szám szólásra nyílt: gyerünk, segíts! Már késõ. Kívül minden utca kihalt. Akkor hazudj! Mondd, hogy meghaltam! Istenem, az arcom! Azt már úgysem lehet helyrehozni! Tehát mondd azt mindenkinek, hogy meghaltam! Emily? Micsoda? Megõrült? bérlek, rejtsd el Emilyt! Segíts! Pénz kell, ugye. Sok-sok pénz! Tegyél meg mindent, amit mondtam! Hidd el: nem jön rá senki! Élõ halottként feküdtem a közeli hullaházban, a Doki ápolt hetekig. Úristen, micsoda õrültségi Fájt az arcom, a fejem, és ha megláttam õt, torkon szakadtából ordítottam: "Fritz! Vigyázz rám, kérlek!" És Fritz megtette! Hangyaszorgalmú egy ember. Sloane, te hulla, hagyd már õt békén! Emily, le szegény elveszett, õrült kislány! Constance! Constance pedig elutazott vele abba a részegek, elmebetegek és narkósok számára fenntartott intézetbe, ahol még senki nem gyógyult meg. Amikor meglátogattak, tomboltam. Fritz leintette õket, mégis zokogva bámulták az arcomat, melyet mintha húsdaráló trancsírozott volna szét. Láttam a borzalmat szemükben. Pillantásuk elárulta: azt gondolják, haldoklom, én pedig káromkodtam. Ott volt még Doki, a csontkovács és Groc, a kozmetikus, akik próbáltak összerakni engem. Végül Jézus és Fritz azt mondták: "Vége! Már mindent megtettünk; amit csak lehetett. Hívassunk papot!" "A pokolba!" - kiáltottam. "Tartsátok meg a temetést, de nélkülem"! Erre mindannyian elsápadtak. Tudták, mire célzok. Ez az emberi roncs õrült tervet eszelt ki, gondolták. És így okoskodtak ha õ meghal, mi is elpusztulunk. Tudod, akkor mi zártuk az egész filmszakmában a legjobb évet. Mindenütt pangás, mi mégis két-három milliót kasszíroztunk, többet, mint az összes többi filmstúdió együttvéve. Õk nem hagyhattak meghalni: én akkor csúcsokat döntögettem. Hol találnának egy másik ilyen embert a sok idióta, dilettáns, lógós hülye között? Te megmented, én majd összepofozom, mondta Groc Phillipsnek, a csontkovácsnak. Õk a szó szoros értelmében új-embert faragtak belõlem; újjászülettem, de soha nem láthattam többé a napot!
Eszembe jutottak Jézus szavai: A Szörnyeteg? Ott voltam aznap éjjel, amikor õ megszületett!
- Így végül a Doki megmentette az életemét, Groc pedig összefoltozott. De… Istenem, õ hiába plasztikázta az arcomat, én azon nyomban kitéptem a varratokat. Mindannyian azt gondolták ha õ meghal, nekünk is végünk De végül széttrancsírozott testem és törött csontjaim ellenére is feltámadt az életösztönöm. Néhány óráig élet és halál közt lebegtem, arcomat már soha többé nem érintettem meg. Magamhoz térve így szóltam: "Rendezzetek egy halotti tort! Mondjátok mindenkinek, hogy meghaltam, és bújtassatok itt, míg meggyógyulok! Az alagutat tartsátok nyitva nekem, és Sloane-t örökre felejtsétek el! Rendezzétek meg a temetésemet nélkülem, hadd írjon róla a sajtó! Aztán hétfõn reggel újra munkába állok. Igen, jól hallottátok! Mostantól minden hétfõn így lesz! De ezt senki nem tudhatja meg! Nem akarom, hogy meglássanak. Hogy nézne ki egy szétszabdalt arcú gyilkos? Szerezzetek nekem egy irodát székkel, íróasztallal, és lassan, nagyon lassan, talán hónapokig is eltart, de fel fogok épülni! Majd valaki mindig ott ül, hallgatja a tükröt, és… Hát Menny hol van? Figyelj rám! Én majd egy kis résen át érintkezem a külvilággal, suttogásom akár a fénysugár, árnyékom halványan dereng a tükörben; te pedig azt teszed majd, amit én mondok Megértetted? Muszáj megértened! Küldjetek a sajtóért, és írjátok alá a halotti bizonyítványt! Sloane-t örökre temessétek el! Hagyjatok magamra a hullaházban… ott majd pihengetek és lassan feljavulok. Menny, te menj és intézd el az irodát!" A temetésem elõtti napokban én adtam a parancsokat, kis csapatom pedig feszülten figyelt, és mindent megtett, amit kértem. Így végül Doki mentette meg az életem, Groc próbálta ember formájúvá tenni az arcomat… ami eleve kilátástalan volt, Menny vezette a stúdiót, de természetesen az én utasításaim szerint, Jézus pedig… csupán azért, mert õ talált rám vérbe fagyva azon az éjszakán… úgy intézte, hogy a karambol véletlen balesetnek tûnjön. Csak ez a négy ember tudott mindenrõl. Fritz? Constance? Nekik soha nem mondtuk meg, hogy végül túléltem a balesetet. Õk négyen aztán heti ötezret kaptak. Gondold el: heti ötezret még 1934-ben! Az átlagbér akkor rongyos tizenöt dollár volt. Doki, Menny, Jézus és Groc így jól megszedhették magukat, nem?
Istenem, azzal a rohadt pénzzel mindent meg lehet vásárolni! Évekig nyugalom volt, minden a rendes kerékvágásban haladt. A filmek és a stúdió óriási hasznot hoztak, én pedig rejtõztem, amirõl senki nem tudott. A részvényárak emelkedtek, a New York-i emberek boldogan éltek, míg…
Szünetet tartott, majd kétségbeesetten felnyögött. - Valaki észlevett valamit.
Csend honolt egy darabig.
- Kicsoda? - tettem fel a kérdést a sötétben.
- Doki. Doki, a mi jó öreg sebészünk. Az én idõm lejárt.
Újabb szünet után folytatta:
- Rákos vagyok.
Vártam, míg elég erõt gyûjt ahhoz, hogy tovább beszéljen.
- Szóval rákos. Nem tudom, Doki kinek mondhatta még el közülünk. Egyikük el akart menekülni: úgy gondolta, felmarkolja a pénzt, és olajra lép. Megzsarol, hogy fizessek, vagy mindenkinek elmondja az igazat.
Arra gondoltam, hogy ez csak Groc lehetett, de megkérdeztem:
- Tudod, melyikük volt az? - A kérdések egyre-másra törtek fel belõlem: - Ki rakta a holttestet a létrára? Ki írta a levelet, hogy jöjjek a temetõbe? Ki mondta azt Clarence-nek, hogy várjon a Brown Derbyn kívül, ahol aztán õ észrevett téged? Kinek a sugallatára készítette Roy Holdstrom azt a mûszörnyet? Ki itatta le Jézust, azt remélve, hogy önkívületében majd mindent kitálal? Ki volt az?
A hatalmas test az ablaktábla mögött minden kérdésre görcsösen összerándult, levegõ után kapkodott: mintha minden egyes levegõvétele az élet utolsó szalmaszála, feltörõ sóhaja pedig kétségbeesett lemondás volna.
Rövid hallgatás után újra megtörte a csendet:
- Amikor az az egész szörnyûség a holttesttel elkezdõdött, mindenkire gyanakodtam. Sõt még rosszabb: kezdtem megõrülni: Gondoltam, Doki nem lehetett. Õ gyáva, és ez különben is túl nyilvánvaló lett volna. Talán Jézus? Õ, ha lehet, még gyávább: minden éjjel az alkoholba menekül. Jézus sem lehetett.
- Jézus most hol van?
- Eltemették valahová. Tulajdonképpen saját kezûleg akartam eltemetni. Úgy döntöttem, lassanként mindenkit elteszek láb alól, aki valaha is ártani próbált nekem. Megfojtottam volna Jézust, mint ahogy azt Clarence-szel tettem. Royt is megöltem volna, de akkor azt hittem: õ végzett magával. Valójában él és virul. Õ ölte meg és temette el Jézust.
- Nem! - kiáltottam.
- Itt rengeteg sírbolt van. Roy elrejtette valahol Szegény jó Jézus! - Roy nem lehetett!
- Miért ne? Bármelyikünk megölte volna, ha alkalom adódik rá. A gyilkosság olyan dolog, amirõl gyakran ábrándozunk, de soha nem tesszük meg. Kevés az idõm, hadd fejezzem be! Doki, Jézus, Manny… vajon melyikûk próbált tönkretenni? Manny Leiber? Nem. Õ csak egy lemez volt, aki mindig ugyanazt a mûsort játszotta. Tehát akkor Groc. Õ alkalmazta Royt, én pedig úgy gondoltam: téged foglak felhasználni a végsõ leszámolásnál: Honnan tudtam volna, hogy a végsõ leszámolás ellenem irányul? Földi létem lassan befejezem. Úristen, mennyire õrült voltam… de most már vége mindennek: Õrülten rohanni, kiabálni… éleztem, ez már túl sok nekem. Megfáradtam, hiszen túl sok vért, túl sok halált láttam, s most a rák véget vetett mindennek. Aztán az alagútban, a sírok mellett találkoztam a másik Szörnyeteggel.
- A másik Szörnyeteggel?
- Igen - lehelte, fejét a gyóntatószék oldalának támasztva. - Kapd el õt! Azt hitted, ugye, hogy csak én vagyok itt egyedül?
- Egy másik…?
- A barátod. Õ az, akinek összetörtem a szobrát, amikor láttam, hogy azt az arcot rólam mintázta. Akinek én romboltam szét a városait. Akinek kibeleztem a dinoszauruszaik Õ vezeti a filmgyárat!
- Ez… ez lehetetlen.
- Bolondok vagyunk mind: te is, én is. Mikor látta, mit tettem a vadállataival, a városaival, az agyagszobrával, megõrült. Õ maga lett a két lábon járó iszonyat. Rémisztõ álarca…
- Álarc - mormoltam remegõ szájjal.
Már mindenre rájöttem, mégis elhessegettem magamtól a gondolatot. Láttam a Szörnyeteg filmbél: arcát Crumley házfalán. Hát nem egy bábfigurát mozgattak filmkockáról filmkockára: maga Roy játszotta a szerepet, kimaszkírozva magát a pusztítás atyjának, a zûrzavar gyermekének, a rombolás igaz fiának!
A filmbéli Szörnyeteget tehát Roy alakította.
- A barátod - zihálta a férfi a rács mögött. - Istenem, micsoda szerep! A hangja is egészen olyan volt, mint az enyém. A falon keresztül beszélt Manny íróasztala mögül, és…
- Visszavetetett engem - motyogtam félig öntudatlanul.
- És önmagát is?!
- Igen! Micsoda zsenialitás! Megérdemelne egy Oscar-díjat!
Kezem végigsimította a rácsot.
- De hát hogyan tudta ezt…
…véghezvinni? Hol volt egyébként az arcáról a sebhely, a ránc… meddig bírta mindezt észrevétlenül csinálni? Szemtõl szembe találkoztam vele a fal tövében, a kripták között. Ó, az átkozott kurafi! Már évek óta nem néztem tükörbe… és akkor mégis egy alakot láttam, aki szakasztott hasonmásom volt. Vigyorgott! Össze akartam törni a tükröt. Azt hittem, képzelõdöm. Az üvegbõl lidércfény vetült rám. Torkom szakadtából ordítottam, majd elvesztettem az egyensúlyomat. A tükörkép felemelte az öklét és lesújtott. Egy kriptában; rácsok mögött tértem magamhoz. Tombolni kezdtem, õ meg csak nézett. "Ki vagy te?!", kiabáltam. De már valójában tudtam. Édes bosszú! Megöltem a teremtményeit, szétromboltam a városéit és megpróbáltam õt is kinyírni. Micsoda diadal! Amint elfutott, még visszaordította: "Figyelj! Én most már a magam ura vagyok, hát még több pénz kell nekem!" Naponta kétszer hozott csokoládét, hogy megetessen egy haldoklót. Látta, hogy valóban haldoklom: ezzel a játszma számára is, számomra is véget ért. Talán rájött, hogy a halálom így már nem az igazi… nem elég szórakoztató. Talán félt, talán csak unatkozott. Néhány órával ezelõtt engedett szabadorr, és a telefonhoz vezetett, hogy hívjalak téged. Magamra hagyott, én pedig vártam rád. Nem volt szükséges mondania, mit tegyek: csupán a templomhoz vezetõ alagútra mutatott: Gyónnod kell, mondta. Most terád vár a rejtekhelyén.
- Hol?
- Az Úristenit neki! Hol van az egyetlen olyan hely, ami illik az olyan teremtményekhez, mint mi vagyunk?
- Igen - bólintottam, s a szemem könnybe lábadt. - Már jártam ott.
A Szörnyeteg összecsuklott a gyóntatószékben.
- Úgy van - sóhajtotta. - Ezen a héten már túl sok embernek ártottam. Megöltem néhányat, legtöbbjük a te barátod volt. Kérdezd csak meg õt! Õ is legalább olyan õrült lett, mint én. Ha vége lesz ennek az egésznek, és a rendõrség rákérdez, fogjál rám mindent! Nincs szükség két Szörnyetegre… egy is éppen elég. Rendben van?
Hallgattam. - Mondj már valamit! - Rendben.
- Jól van. Mikor látta, hogy már nem sok van nekem hátra, nem akarta tovább ûzni a játékot, illõnek találta, hogy szabadon engedjem. Közös stúdiónk mûködésében zavar támadt. Mindketten szerettük volna, ha minden a régi kerékvágásban haladna. A következõ héttõl már vágj is bele. A vágtázó halott forgatásába!
- Nem - motyogtam.
- Az úristenit neki! Utolsó erõmmel is beléd fojtom a szuszt, ha nem engedelmeskedsz. Ezt reg kell tenned! Mondj igent!
- Igen - mondtam végül -, megteszem.
- És végül még valami. Amit elõzõleg felajánlottam neked. A filmgyár a tiéd, ha akarod.
- Ne…
- Te vagy az egyetlen, aki alkalmas erre: ne dönts hát elhamarkodottan! Sok ember az életét tenné kockára egy ilyen örökségért.
- Kockára tenné az életét, ez a jó kifejezés. Egy hónapon belül részeges roncs lennék, vagy belepusztulnék.
- Hát nem érted? Te vagy az egyetlen fiam,
- Sajnos így van. Mégis, miért engem választottál?
- Mert te naiv vagy, becsületes és istenfélõ. Valódi bolond, nem csak tetteted magad. Sokat beszélsz, de mindig igazad van, ha az ember alaposan mögéje néz a dolgoknak.
- Igen, de én nem hallgattam éveken a tükrön keresztül leadott utasításaidat, mint tette azt Manny.
- Õ csak beszél, de a szavai üresen csengenek.
- De már sokat tanult tõled. Biztosan tudja, hogy kell a dolgokat irányítani. Hadd dolgozzam inkább neki!
- Utolsó esély? Utolsó ajánlat? - kérdezte fakó hangon.
- Talán hagyjam ott a feleségemet, az írásaimat és egész eddigi életemet?
- Ah… igen - suttogta végül a hang. Majd hozzátette: - Oldozz fel, atyám, vétkeim alól!
- Én nem tehetem.
- De igen. És bocsáss meg nekem, hiszen ez a pap feladata. Bocsáss meg és oldozz fel! Néhány perc múlva már túl késõ lesz. Ne akard, hogy a pokolba kerüljek mindörökre!
Behunytam a szemem, és azt mondtam:
- Feloldozlak. Megbocsátok neked, bár Istenemre, nem tudlak megérteni!
- Ki értett meg engem valaha is? - zihálta. - Még én sem értettem meg.
Fejét az ablaktáblára ejtette:
- Köszönök mindent.
Szeme becsukódott, õ pedig megkezdte utazását a nagy ûrbe, ahonnan már nincs visszatérés. Valahol egy sírbolt ajtaja csapódott, mintha jelképezné, hogy egy ember élete örökre feledésbe merült.
- Megbocsátok neked! - ordítottam az undorító, immár halott arcnak. - Megbocsátok nekeeed… - visszhangzott az üres templom falairól. Az utca kihalt volt.
Crumley, hát hol lehetsz, gondoltam. Futásnak eredtem.