Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


6.


Te jó isten! - kiáltottam fel. - Egy kis idõre minden kiment a fejembõl.
A tegnap éjszaka, a hideg esõ, a magas fal. Még a holttest is. A 13-as számú mûterem elõtt hagytam a kerékpáromat. Egy éppen arra járó rendõr megkérdezte:
- Van engedélye, hogy itt parkoljon? Ez Sam Shoenbroder helye. Szóljon be az irodába.
- Engedély? - kiabáltam. - Jesszuskám! Egy bicikli miatt?
Bevágtam a jármûvemet a nagy dupla légkamrás ajtó mögé, a sötétbe. - Roy! - kiáltottam De nem jött válasz.
Körülnéztem a halványan derengõ fényben Roy Holdstorm kiselejtezett játékai között.
Nekem is volt egy ilyen szeméttelepem otthon a garázsban, csak kisebb.
A 13-as mûterem mögé voltak bedobálva Roy hároméves korából származó játékai, a könyvei, melyeket ötévesen olvasott, bûvészkészletek, melyeket nyolcévesen használt, elektromos vegyészeti kísérletekre szolgáló szerkentyûk kilenc-tíz éves korából, a vasárnapi kiadás képregényei, melyeket tizenegy éves korában gyûjtött, majd King Kong figurái, a tizenhárom éves kisfiú kedvencei 1933-ban, amikor is két hét alatt ötvenszer nézte meg a moziban a hatalmas gorillát.
Viszketeti a markom. Akadtak itt különféle elektromágnesek, pörgettyûk, bádogvonatok és olyan bûvészkészletek, amelyekre még ma is fájna a gyerekek foga, és amiért még lopásra is vetemednének. Ott volt a saját arcom is, annak a kísérletnek az eredménye, mikor Roy vazelinnel és párizsi gipsszel kente be az arcom. És szanaszét heverve egy tucatnyi, Roy saját, karvalyra emlékeztetõ profiljából. Ezenkívül koponyák és sarokba állított vagy sámlira ültetett, felöltöztetett csontvázak; bármi, amitõl Roy otthon érezhette magát egy akkora mûteremben, melynek ajtóin könnyûszerrel átfért volna még a Titanic is, és még maradt volna hely az Old Ironside számára is.
Roy egy teljes falat arra szánt, hogy faliújság nagyságú cikkekkel és poszterekkel aggassa tele, olyan filmekbõl, mint A letûnt világ, King Kong, King Kong fiai, csakúgy, mint a Drakula vagy a Frankenstein. Ebben a Woolworth-féle filléres garázsbeli kiárusításban meg lehetett találni Karloff és Lugosi szobrát is. Az íróasztalon pedig három gömbcsuklós dinoszaurusz díszelgett, melyeket A letûnt világ készítõitõl kapott Roy ajándékba, de mostanra már leolvadt a gumihús az õsállatok fémcsontjairól.
A 13-as mûterem tehát olyan játéküzlet, ószeresraktár, trükkgyár és olyan álmok légi hangára volt, melynek közepén minden nap megállhatott Roy, zongorázástól hosszú ujjaival megbökdöshette a rejtélyes vadállatokat, és suttogva életre kelthette õket tízmilliárd esztendõs szunyókálásukból.
Ebbe a kavalkádba, ezen egyszerû szemétdombra, a játékok, vérszomjas szörnyek, levágott fejek, szabadon heverõ King Tut babák iránti szenvedély szentélyébe tettem én most be a lábam.
Mindenfelé nagy mûanyag tetõvel lefedett alacsony sátrakat lehetett látni, melyek tartalmát csak késõbb akarta napvilágara hozni Roy. Nem is mertem odanézni.
E kupleráj kellõs közepén egy csupasz csontváz egy cédulát tartott mereven a levegõben. Ez állt rajta:
CARL DENHAM!
Ez a King Kong producere volt.
A FRISSEN ELKÉSZÜLT VILÁG VÁROSAI TALÁLHATÓK ITT A PONYVA ALATT, ÉS ARRA VÁRNAK, HOGY FELFEDEZZÉK ÕKET. NE NYÚLJ HOZZÁ. KERESS MEG ENGEM.
THOMAS WOLFE TÉVEDETT. HAZAMEHETSZ ÚJRA. FORDULJ BALRA AZ ÁCSOK BARAKKJÁNÁL, MAJD A MÁSODIK SZABADTÉRI DÍSZLETNÉL JOBBRA. A NAGYSZÜLEID OTT VÁRNAK RÁD! GYERE ÉS NÉZD MEG! ROY.
A ponyvákra pillantottam. A le nem leplezendõkre. Hát persze! Futottam, s közben gondolkodtam: Hogy érti ezt? A nagyszüleim?
Várnak rám? Lelassítottam. Mélyen beszívtam a tölgy, szilfa és juharfa illatától friss levegõt.
Roynak igaza volt. Tényleg hazamehetek.
A kettes számú szabadtéri díszlet elõtt ez állt egy feliraton: ERDEI TISZTÁS, de valójában Green Town volt az, ahol születtem, és ahol olyan kenyéren nevelkedtem, mely egész télen át a pocakos kemence mögött dagadt és olyan boron, mely kora õsszel került ugyanoda, na meg más ínyencségeken, amik szintén ott sültek már jócskán azelõtt, hogy beköszöntött a tavasz.
Nem a mellékutcákon mentem, hanem a füvön, és magamban örültem, hogy olyan barátom van, mint Roy, aki ismerte a régi álmomat, és most hívott, hogy nézzem meg.
Elhaladtam a mellett a három fehér ház mellett, melyben 1931-ben a barátaim laktak, befordultam a sarkon, s döbbenetemben a földbe gyökerezett a lábam.
Apám régi 1929-es Buickja állt ott a poros macskaköves úton, és arra várt, hogy 1933-ban nyugat felé vegye az utat. Ott szunnyadt magában rozsdásodva, behorpadt fényszóróval, és észrevettem, hogy a hûtõ töltõnyílásának is levált a fedõje. A hûtõ most lyukacsos papírral volt befedve, hogy eltakarja a múlt nyarai során rajta fennakadt molyokból és kék-sárga lepkeszárnyakból kialakult mozaikot.
Behajoltam az ajtón, hogy remegõ kézzel megsimogassam a hátsó ülésen lévõ párnák azóta szúróssá vált huzatát, ahol a bátyámmal lökdöstük egymást és kiabáltunk, amint a család keresztülutazott Missourin, Kansason, Oklahomán és…
De nem, ez nem lehetett az apám kocsija. De mégiscsak az. Ekkor felpillantottam, s megláttam a világ kilencedik csodáját:
Elém tárult a nagyszüleim háza, a teraszon a piros muskátlikkal teli cserepek, amint ott sorakoztak a korlát mentén, a páfrányok, mint megannyi zöld kis szökõkút mindenfelé, meg a hatalmas pázsit, mely olyan volt, mint egy zöld macska kiterített bundája, tele lóherével és pitypanggal, s mindez úgy vegyült egybe, hogy az embert mindig elfogta a vágy, hogy lehúzza cipõjét és mezítláb rohangálja be az egész fene fûszõnyeget. Aztán…
Ott volt még a magas kupola alatti ablak, ahol reggelente úgy ébredtem, hogy erre a gyönyörû zöld világra esett az elsõ pillantásom.
A terasz nyári hintaágyában, finoman ide-oda himbálva magát, kezét az ölében nyugtatva ott ült az én legdrágább barátom…
Roy Holdstrom.
Roy is messze járt, valamelyik sok-sok évvel ezelõtti nyár derekán kalandozhattak a gondolatai.
Ekkor azonban meglátott, szélesre tárta daruszerû karjait, hogy ebbe a mozdulatba beleölelje a pázsitot, a fákat és engem.
- Istenem - szólt oda nekem -, hát nem szerencsések vagyunk?