Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


31.


Bedugtam a fejem a négyes vetítõbe.
- Hol van Júdás? - kérdeztem.
- Ez a jelszó! - kiáltotta Fritz Wong. - Itt van három Martini. Igyál!
- Utálom a Martinit. És különben is, elõször ki kell derítenem valahogy. Miss Botwin… - kezdtem.
- Maggie - felelte õ magában mulatva, a kamerájával az ölében.
- Sokat hallottam magáról, egész életemben csodáltam. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon örülök ennek a tehetõségnek, hogy együtt dolgozhatom…
- Jó, jó - mondta Maggie kedvesen. - Tévedsz Nem vagyok zseni. Én… hogy is hívják azokat a kis valamiket, amik a tavak tetején korcsolyáznak rovarokat keresgélve?
- Vízicsíborok.
- Igen, azok! Azt hinné az ember, hogy ezek a nyavalyás kis bogarak mindjárt elsüllyednek, de nem. Egy vékony hártyán mozognak a víz tetején. Felületi feszültség, Elosztják a súlyukat, szétterpesztik az összes lábukat, így sohasem törik át ezt a hártyát. Nos, ez a leírás pontosan rám illik. Én is csak elosztom a súlyt, széttárom a karomat és a lábamat, így nem töröm át a hártyát, amelyen korcsolyázom. Eddig még nem tûntem el a süllyesztõben. De nem én vagyok a legjobb; és még csak csodáról sem beszélhetünk az esetemben, csupán egyszerû, hétköznapi kezdeti szerencsérõl. És most köszönöm a bókot; fiatalember. Fel a fejjel, és tegye, amit Fritz mondón: Igya meg a Martinit! Hamarosan látni fogja, hogy ami most kõvétkezik, azon semmiféle csodát nem alkalmaztam. Maggie felszólt a vetítõszobába. - Jimmy? Most!
A fények eltompultak, a függöny széthúzódott, s felzümmögött a vetítõ. Felvillant a vásznon a durván vágott film Rózsa Miklós egy befejezetlen musicaljébõl vett bevágás kíséretében. Tetszett.
Ahogy a film haladt elõre, futó pillantást vetettem Fritzre és Maggiere. Úgy néztek ki, mintha épp egy vadlovai kellene megülniük. Én valószínûleg ugyanúgy - a képek szökõárja a székemhez szögezett.
Az egyik Martini felé nyúltam.
- Ez az, fiú! - suttogta Fritz.
Amikor a film befejezõdött, csendben ültünk, amíg felgyulladtak a fények.
- Hogy lehet az - szólaltam meg végül -, hogy az új tekercsnek olyan nagy részét szürkületben vagy éjszaka vettétek föl?
- Ki nem állhatom a realitást. - Fritz monoklija megcsillant, ahogy az üres vetítõvászonra nézett. - A film ütemtervének fele naplementére esik. Olyankor a nap javán már túl vagyunk. Naplemente idején mindig hatalmasat sóhajtok: túléltünk egy újabb napot! Minden éjjel kettõig dolgozom anélkül, hogy igazi embereket látnék igazi fényben. Volt egy kontaktlencsém, ami két évvel ezelõtt készült. Kidobtam az ablakon. Hogy miért? Láttam vele a pórusokat az emberek arcán, az enyémen is. Holdkrátereket. Himlõhelyeket. A francba vele! Nézd csak meg a legutóbbi filmjeimet! Sehol egy napfényföl megvilágított ember. Éjféli hölgy; A hosszú sötétség; Gyilkosságok hajnali háromkor, Halál virradat elõtt. Most pedig ez az istenverte galileai ciklus, a Krisztus a kertben, Caesar a fán!
Maggie Botovin csüggedten moccant meg az árnyékban, és kicsomagolta kézikameráját.
Megköszörültem a torkomat.
- Nekem kell betömködnöm az összes lyukat a forgatókönyvben?
- Mármint betömködni Caesar seggét? Igen! - Fritz Wong nevetett, és töltött még egy italt.
- És elküldjük Manny Leiberhez - tette hozzá Maggie Botovin -, hogy beszéljen vele Júdásról.
- Miért??
- A zsidó oroszlán - felelte Fritz - biztosan élvezni fogja, ha Illinois-i baptistát ehet. Lehet, hogy meghallgat, miközben letépi a lábadat. Leerõltettem a második italt is.
- Nem is olyan rossz - kapkodtam levegõért. Zümmögõ hangot hallottam.
Maggie Botovin kamerája rám irányult, hogy elkapja kezdeti részegségem pillanatait.
- Mindenhová magával viszi a kameráját?
- Igen - felelte õ. - Negyven éve nem múlt el nap úgy, hogy ne kaptam volna le vele egereket a hatalmasok között. Nem mernek tüzelni rám.
Összevágtam egy kilencórás anyagot, amelyen istenverte hülyék parádéznak, és be fogom mutatni a Grauman's Chinese-ben. Érdekli? Majd jöjjön, nézze meg!
Fritz megtöltötte a poharamat.
- Készen állok a közelképre, csapó!
- Ittam.
A kamera felzümmögött.