Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
11.
A kajálda túlsó felében áll egy kicsiny
emelvény, alig harminc centis, s ezen áll egy asztal, két
székkel. Gyakran képzeltem, hogy egy háromsorevezõs
római gálya rabszolgafelügyelõje ül ott, aki
elõbb az egyik, majd a másik pörölyével lecsap,
így diktálva az ütemet a padhoz láncolt, izzadó
evezõsöknek, akik rettegve engedelmeskednek, húzzak az
evezõket valami távoli filmszínház széksorai
felé, megveszekedett rendezõk hajszolására, és
a parton felháborodott nézõk fogadják õket.
Ezen az emelvényes azonban nem egy római hajós ült,
diktálva az iramot. Manny Leiber asztala ez. Õ szokott egyedül
üldögélni, turkálva az ételét, mintha
Caesar jósainak kifordított belsõ részû
galambja heverne a tányérján. Villájával
böködi a lépet, nem törõdik a szívvel,
meghatározza a jövõt. Egy nap a stúdió orvosával,
Phillips Dokival ült ott, ellenõriztetve a csapvízben található
új szereket. Másnap az igazgatókat ültette magával
szembe, akik komoran meredtek maguk elé, és bólogatva
bevallották, hogy igen, igen, a film nem készült el határidõre,
pedig õk mindvégig sürgették!
Senki sem ült szívesen ahhoz az asztalhoz. Ott gyakorta rózsaszínû
hibalistát kapott csekk helyett.
Ma, amikor bebújtam az ajtón; és az asztalokat kerülgettem,
Manny asztala üresen állt. Megtorpantam. Most elõször
fordult elõ, hogy még csak meg sem terítettek, sõt,
még virágokat sem raktak fel az asztalra. Manny valószínûleg
még odakinn mászkál, és szidja a napot, amiért
kerek.
Azonban most a kajálda leghosszabb asztala megterítve várt,
s körülötte a legtöbb széket már elfoglalták.
Ilyesmi még sosem fordult elõ az alatt a néhány
hét alatt, amióta a stúdióban dolgoztam. Mint
a legtöbb neofita, féltem kapcsolatba lépni a legnagyobbakkal
és a leghíresebbekkel. Gyerekkoromban H. G. Wells elõadást
tartott Los Angelesben, és én nem mertem autogramot kérni
tõle. Ha közelrõl látom, talán bele is halok.
Ugyanezt éreztem most a hosszú, étkezdei asztalnál,
ahol a legjobb rendezõk, szerkesztõk és írók
ültek az öröklétig tartó Utolsó Vacsorán,
várva a késve érkezõ Krisztusra. Ezt látva,
rettentõ ideges lettem.
Elsündörögtem a legtávolabbi asztal felé, ahol
Roy meg én nem egy szendvicset és levest befaltunk már.
- Ó, nem, maga nem! - kiáltott utánam valaki.
A fejem majdnem megroggyant a nyakamon, mely teleszkópszerûen
próbált eltûnni a gallérom alatt.
- Itt találkozunk! - kiáltotta Fritz Wong. - Mars ide, marslakó!
Asztalok között sasszézva, a cipõmet fixírozva
jutottain Fritz Wong elé. Éreztem, ahogy a vállamra teszi
a kezét, mintha le akarná tépni a váll-lapomat.
- Íme egy másvilági látogató az étkezdében.
Majd én leültetem. Kezét a vállamon tartva gyengéden
lenyomott.
Aztán amikor végre felemeltem a fejem, és végignéztem
asztaltársaimon, tizenkét szempárt vettem észre.
- És most - jelentette be Fritz -, a barátunk beszámol
arról, mire jutott a Szörnyeteg keresésében!
A Szörnyeteg.
Mióta bejelentették, hogy Roy meg én ki akarjuk találni,
megírni és megépíteni a legeslegrettenetesebb
szörnyeteget Hollywood történetében, ezrek segítettek
bennünket a kutatásban. Az ember azt hinné.
Scarlett O'Harát vagy Anna Kareninát keressük: De nem
a Szörnyeteget, és az úgynevezett pályázat
a Szörnyeteg kitalálására meg is jelent a Varietyben
és a Hollywood Reporterben. A nevûnk fõbb cikkben is szerepelt.
Én kivágtam és eltettem minden ostoba, halvaszületett
ötletet. Fényképek kezdtek beözönleni a legkülönfélébb
stúdiókból, ügynökségektõl és
mindenhonnan. Két-három Quasimodo is feltûnt a stúdió
kapujában, csakúgy mint négy Opera fantomja. Bõvelkedtünk
farkasemberekben. Lugosi és Karloff hasonmásai lopóztak
be a tizenhármas stúdióba, ellepték a felvevõt.
Roy meg én úgy éreztük, mintha egy Atlantic City-heti
szépségversenyen kellett volna bíráskodnunk, és
mi valahogy Erdélybe kerültünk. A hangstúdió
elõtt várakozó félállatok egyre szaporodlak;
egyre rondább fényképek érkeztek Végül
az összes fényképet elégettük, és egy
vészkijáraton át távoztunk a stúdióból.
Ennyit a Szörnyeteg keresésével eltöltött hónapokról.
És most Fritz Wong újra szóba hozta.
- Oké. Lássuk a Szörnyeteget. Magyarázta el!