Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

61.


Átsétáltam a templomhoz, amely méreteiben kicsinek tûnt, de a díszítése ragyogóvá varázsolta. Bementem, és megálltam az oltár elõtt, amely ötmillió dollár értékû aranyból és ezüstbõl készülhetett. A középen levõ Krisztus-szobrot beolvasztva, a fél országot meg lehetett volna venni. Rengeteg értéket halmoztak itt fel. Miközben ott álltam elkábulva a keresztrõl visszaverõdõ fényben, Kelly atya hangját hallottam meg a hátam mögött.
- Ön az a forgatókönyvíró, aki telefonált, hogy van egy problémája? - szólt halkan a padok közül.
A hihetetlenül fényes oltárt tanulmányoztam.
- Bizonyára sok gazdag híve van, atyám - mondtam.
Arbuthnot, gondoltam.
- Ó, nem, most üres a templom, e csendes órában. - Kelly atya átlépkedett a padok között, és kinyújtotta mancsát. Száznyolcvan centi magas volt, az izomzata akár egy atlétáé. - Szerencsére van néhány hívünk, akiknek állandó problémájuk van a lelkiismeretükkel. Minden pénzüket a templomra költik. Kínos a vétkezõktõl pénzt elfogadni, de jobb, mintha azt lóversenyen dobnák ki az ablakon: Nagyobb esélyük van itt a nyerésre, mert én beléjük oltom a Jézustól való félelmet. Miközben a pszichiáterek kibeszélik a lelküket, én egy-egy jól irányzott pokoli kiáltással nevelem õket. Jöjjön, foglaljon helyet. Szeret a skót whiskyt? Gyakran gondolkodom azon, hogy ha Krisztus most élne, vajon õ szeretné. Ez persze költõi kérdés. Erre jöjjön!
Bementõnk az irodába.
- Attól a bolond filmtõl jön, amelyet épp most fejeznek be odaát a filmgyárban? Fritz Wong még mindig ugyanolyan õrült dolgokat mond?
- És ugyanolyan jókat.
- Jó hallani, hogy egy író dicséri a fõnökét. Én ritkán tettem. - Ön? - kérdeztem meglepõdve.
Kelly atya nevetett.
- Fiatalemberként kilenc forgatókönyvet írtam, amelyeket sosem mutattak be. Harmincöt éves koromig mindent megtettem, hogy eladjam õket. Aztán azt mondtam, a pokolba az egésszel, és papnak álltam, de késõn. Nehéz volt. A templom nem fogad be olyan komolytalan embereket, mint amilyen én vagyok. Úgy verekedtem át magam a szemináriumokon, hogy rengeteg keresztény témájú dokumentumfilmet készítettem. Most beszél jen ön!
Nevettem. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte Kelly atya.
- Arra gondoltam, hogy az íróink ismernék az ön múltját, állandóan itt nyüzsögnének, hogy válaszokat kapjanak a kérdéseikre, s közben úgy tennének, mintha gyónni jönnének! Hogy írta meg ezt a jelenetet, hogy fejezte be azt, hogy kezdte…
- Tönkretették a hajót és elsüllyesztette a legénységet! - Megitta a whiskyjét, és kuncogva újratöltött, aztán elkezdtünk fecsegni, mint két öreg, edzett író. Meséltem neki a Messiásomról, õ pedig mesélt nekem a Krisztusáról.
Aztán azt mondta:
- Úgy látom, jól és simán dolgozott. Azok a kétezer évvel ezelõtti öregfiúk is készítettek efféle tákolmányokat, ha megfigyeljük a Máté és János közötti különbséget.
Beszélni szerettem volna, de nem mertem forró olajat önteni egy papra, aki szenteltvizet osztogat.
Felálltam. - Nos, köszönöm, atyám. Lenézett kinyújtott kezemre.
- Fegyvert hord magánál - mondta könnyedén -, mégsem sütötte el. Üljön vissza.
- Minden pap így beszél?
- Az írek igen. Maga a fa körül táncol, de egyetlen almát sem rázott le. Rázza meg!
- Azt hiszem, azt fogom tenni. - Kortyoltam egyet a poharamból. Nos… Képzelje el, hogy katolikus vagyok…
- Elképzelem.
- Gyónni szeretnék.
- Mindig szoktak gyónni.
- És idejövök éjfél után…
- Szokatlan idõpont - mondta, de fények lobbantak mindkét szemében.
- Kopogok az ajtón…
- Igen? - kissé elõre hajolt. - Tovább.
- Beengedne? - kérdeztem.
Visszadõlt a székben.
- Valamikor a templomok mindig nyitva álltak - folytattam.
- Régen - mondta sokkal halkabban.
- Nos, atyám, ha irtózatos szükségemben éjjel bekopogok, beenged?
- Miért ne? - A fények lobogtak a szemében, mintha meggyújtottam volna a kanócot, hogy jobban égjen.
- A világtörténelem legbûnösebb teremtménye miatt. - Nincs ilyen teremtmény.
Megdermedt a nyelve az utolsó fõnév hallatán, de már késõ volt. Módosította a kijelentést azzal, hogy újrafogalmazta a mondatot.
- Nincs ilyen személy.
- De - folytattam - ha az elkárhozott Júdás jön könyörögve - itt megálltam - olyan késõi órán?
- Iskariót? Felkelnék hozzá, igen.
- És mi van akkor atyám, ha ez az elveszett ember nem csak egyszer egy héten, hanem az év legfõbb éjszakáján bekopogna? Felkelne, vagy nem venne róla tudomást?
Ez megtette a hatását. Kelly atya felugrott, mintha a dugót akarná visszadugni az üvegbe. Elsápadt az arcától a haja tövéig.
- Az elõbb menni akart. Nem tartom vissza.
- Nem, atyám. - Igyekeztem bátor lenni. - Szüksége van rám. Kopogtattak az ajtaján húsz évei ezelõtt, ezen a héten, késõn. - Ráhibáztam. Álmában hallotta, hogy döngetik az ajtaját…
- Egy szót se többet! Menjen innen!
- Hogy lehet egy ilyen kis templomnak ilyen gazdag belsõ díszítése? kérdeztem. - A keresztelõ õrmagában eltartana egy bíborost és választhatna egy pápát.
- Egyszer - mondta Kelly atya, miközben az üres pohár fenekét nézte - szívesen elküldeném magát a pokol tüzére!
Leejtette a poharat. Nem szedte fel a darabjait.
- Viszlát! - mondtam.
Kiléptem a napfénybe.
Elindultam északnak a templom hátsó részén. Mindenhol gyom és magas fû nõtt, itt-ott néhány lóherefolt és kései napraforgók, amelyek bólogattak a meleg szélben. Egy fehér gerendás ház állt ott, s egy kivilágítatlan tábla jelezte: MÁLYVARÓZSA SZANATÓRIUM.
Két szellemet láttam az úton. Az egyik nõ vezette a másikat. "Egy színésznõ" - mondta Kelly atya. - "Elfelejtettem a nevét." Az egyik szellem vissza jött, egyedül. Sírt.
- Constance? - suttogtam.