Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

1.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két város egy városon belül. Az egyik világos, a másik sötét. Az egyikben állandó nyüzsgés, a másik mozdulatlan. Az egyik felforrósodott, s tele állandóan változó fényekkel. A másik hideg, s kövek cövekelték a földhöz. Amikor a város eleven részét alkotó Maximus Filmgyár mögött lebukott a nap, az fokozatosan kezdett hasonlóvá válni a kissé odébb elterülõ Green Glades nevû temetõhöz, amely a holtak birodalmát alkotta.
Mikor kialudtak a fények, megszûnt minden mozgás, és a stúdió épületei felõl fújdogáló szél lehûlt; hihetetlen szomorúság suhant végig az eleven városrész kapujától a félhomályban úszó sugárutakon keresztül a várost két részre osztó magas téglafalig. S akkor hirtelen az utcákat megtöltötte valami, amit csak emlékezésnek lehetne nevezni. Ahogy a város elnéptelenedett, a magukra hagyott építményeket hihetetlen események szellemei kísértették.
Valóban ez volt a legrettenetesebb város a világon, ahol bármi megtörténhetett és meg is történt. Például mintegy tízezer haláleset. Mikor azonban megtörtént a mészárlás, az emberek nevetve feltápászkodtak, és mértek dolgukra. Egész háztömböket gyújtottak fel, de azok sohasem égtek le. Szirénák sivalkodtak és rendõrautók vágódtak be a sarkon; csupán azért, hogy ott aztán a rendõrök lehámozzák magukról kék egyenruhájukat, hideg krémmel töröljék le nyúlós sminkjüket és hazamenjenek a kapun túli, nagy és általában eseménytelen világban lévõ kis kunyhóikba, illetve lakásaikba. Kószáltak itt dinoszauruszok, egyszer miniatûr kiadásban, másszor viszont ötven láb magasból hajoltak félmeztelenül sikoltozó szüzek fölé. Indult innen fõbb kereszteshadjárat is, hogy a katonák fegyvert fogjanak és lándzsáikat a nyugati jelmezraktár oldalába vagdossák. Nyolcadik Henrik parancsára itt hulltak porba a fejek. Innen indult útjára Drakula, hogy aztán por- és hamuként térjen vissza. Itt találhatók a Kereszt stációi és a soha ki nem fogyó vér útja, melyen forgatókönyvírók hada roskadozott a vállukat nyomó szalagok súlya alatt. Ezek azokat a snitteket tartalmazták, amelyeket a rendezõk ostora és a vágók ollója ítélt örök számûzetésre. Itt vannak a tornyok, melyekbõl imára szólították a hithû muzulmánokat minden nap alkonyatkor.
Ha mindezt elfogadjuk, még fõbb okunk van elhinni, hogy mikor lement a nap, a régi szellemek életre keltek, hogy lehûtsék a felhevült várost, s a fal túlsó felén húzódó, márvánnyal borított sétányhoz tegyék hasonlatossá. Éjfélre a hõmérséklet-változás, a szél és a távolból hallatszó templomóra ütése által teremtett csöndben a két várós végre eggyé válhatott. Most már csak az éjszakai õr járkált, Indiától Franciaországig, a préritõl a barna kövekkel övezett New Yorkig, a Piccadillytõl a Spanyol lépcsõkig, s ily módon hihetetlen távolságot járt be, mintegy negyvenezer kilométert, mindössze húsz perc alatt. Mindez idõ alatt a fal túlsó oldalán kísértetkollégája megállította az idõ kerekét, és a síremlék mûvek között sétálgatva, rávilágított néhány sarki angyalra, elolvasott egy-két sírfeliratot, majd leült, hogy jóízûen elfogyassza éjféli teáját mindazokkal, akik még a sírok záróköveit vigyázták. Hajnali négy órakor, mikor már az õrt is elnyomta a buzgóság, a két város összeölelkezett, és így várta, hogy a hervadt virágok, benõtt sírok felett felkeljen a nap, és hogy Indiát elárasszák az elefántok, ha a rendezõ istenség történetesen úgy rendelkezik és a stáb készen áll, hogy kivitelezze az õ utasításait.
Így festett a helyzet 1954-ben mindenszentek napján.
Halloween ünnepén.
Számomra az év legkedvesebb napján.
Ha nem az lenne, nem indítottam volna útnak a Két Város Történetének ezen új változatát.
Hogyan is állhattam volna ellent a kõbe vésett ajánlatnak?
Hogyne borultam volna térdre, vettem volna egy mély levegõt, s fújtam volna le a márványról a port?