Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


16.


Délután Roy bekukkantott az irodámba; és megmutatta agyaggal lepett ujjait.
- Semmi! - kiáltotta. - Nincs Szörnyeteg! Kihúztam a lapot az írógépembõl.
- Üres! Szintén nincs Szörnyeteg!
Aztán végül este tízkor Roy elvitt a Brown Derbyre. Útközben felolvastam az " Ozymandias" elejét.
Egy messzi vándor jött, ki õs romok
felõl regélt: A pusztán szörnyû két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kõarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
s vad szenvedélye még kivésve ég
a hûs kövön, bár, mely véste, kéz,
s a szív, hol dúlt a dölyf, temetve rég.
Árnyék borult Roy arcára.
- Olvasd tovább! - szólított fel.
Olvastam.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Oryrnandiás, urak ura".
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre és hosszúra
a holt homoksík némán szétterül.
Amikor befejeztem, Roy szótlanul hajtott el egy-két sötét háztömb mellett.
- Fordulj meg, és menjünk haza! - biztattam.
- Miért?
- Ez a vers úgy hangzik, mint a stúdió és a temetõ. Megvannak még azok a kristálygömbjeid, amelyekben megrázáskor hó szitál? Pont ilyesmit érzek a csontjaimban,
- Ugyan - morogta Roy.
Sólyomszerû profiljára pillantottam, mely hasította az éjszakai levegõt. Tele volt optimizmussal, mellyel csak azok az ügyes mesteremberek rendelkeznek, akik már alkottak valami halhatatlant.
Eszembe jutott, hogy tizenhárom évesek voltunk, amikor King Kong leesett az Empire State Building tetejérõl, és egyenesen ránk zuhant. Amikor felkeltünk, már nem ugyanazok voltunk. Megfogadtuk egymásnak, hogy eljön az a nap, amikor megírunk és mozgásba lendítünk egy legalább olyan hatalmas, csodálatos, szépséges Szörnyeteget, mint Kong, vagy nem érdemes élnünk.
- Szörnyeteg - suttogta Roy. - Itt jövünk.
És leparkoltunk a Brown Derby elõtt, melynek nevét nem hirdették, ormótlan neonbetûk az oromzaton; mint a hasonló éttermekét ötmérföldes körzetben, csak egy keménykalap, melyben akár a húsvéti nyuszi is elférhetett volna, de illett volna bármelyik filmes nagyfejû kobakjára is szerda délutánonként.
A Brown Derby vezetõje felhúzta a szemöldökét lõttunkra. Olyan magasan tartotta az orrát, majd a mennyezetet verte. Furcsaságot szimatoltunk.
- Gondolom, nem foglaltattak asztalt - öntötte szóba gondolatait. - Minek? - csodálkozott Roy. - Van itt hely bõségesen.
A szmokingos úr nyakán felborzolódott a szõr, de szó nélkül bekíséri bennünket. Az étterem szinte kongott az ürességtóz. Néhány asztal mellett ültek csak, desszertet és konyakot fogyasztottak A pincérek már elkezdtek leszedni és letörölgetni egy-két asztalt.
Csengõ kacaj hallatszott, s az egyik asztalnál három asszonyt pillantottam meg egy férfi mellett, aki épp a pénztárcáját halászta elõ, hogy kifizesse az esti fogyasztást. A fiatal nõk nevettek, és közölték vele, hogy addig kirakatot nézegetnek, amíg õ a számlát rendezi, aztán terjengõs parfümillattal elviharzottak mellettünk. Roy úgy állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és rámeredt a férfira.
Stanislau Groc.
- Az istenit! - kiáltotta Roy. - Maga! Én?!
Groc örökös vigyora lehervadni látszott. - Mit keresnek maguk itt? - kiáltotta.
- Meghívtak.
- Keresünk valakit - egészítettem ki.
- És amikor engem találtak, izgalomba jöttek - jegyezte meg Groc. Roy hátrálni kezdett. Egyértelmûen Siegfried-szindrómától szenvedett. Sárkányt ígértek neki és szúnyogot kapott. Nem tudta levenni a tekintetét Grocról.
- Mit bámul úgy rajtam? - csattant fel a kicsi ember. - Roy! - szóltam rá.
Mert tudtam, hogy Roy is arra gondol, amire én. Valaki megtréfált. Valaki tudja, hogy Groc; itt szokott vacsorázni, és elküldte nekünk azt a bolondos értesítést. Hogy bosszantson bennünket és Grocot. Mégis, Roy nem bírta levenni a tekintetét a kicsi ember fülérõl, orráról és álláról.
- Nem - szólalt meg váratlanul -, maga nem felel meg.
- Mire? Hohó! Várjunk csak! Igen! Tudom, mit keresnek! - Hangtalan reszketés jelezte a mellében a feltörni készülõ kacagást, mely végül eljutott vékony ajkáig.
- De miért éppen a Brown Derbyben? Az idejárók nem túl ijesztõek. Rémes fickók, az tény. És én ezzel az összefércelt majomszerû mancsommal? Kit tudnék én megijeszteni?
- Ne izgul jön - nyugtatta meg Roy. - Az ember csak akkor kezd félni magától, ha hajnali háromkor jut eszébe.
Ez befõtt. Groc harsogva röhögött, és az asztalához intett bennünket. - Ha már úgyis elcseszték az estéjüket, legalább igyunk!
Roy meg én idegesen pillantottunk körbe az étteremben. Sehol a Szörnyeteg.
Amikor a pezsgõt kitöltötték, Groc tósztot mondott ránk.
- Azt kívánom, hogy sose kelljen egy halott ember szempilláit kifésülniük, a fogát mosniuk, beviaszolniuk a szakállát, a helyére rakni a lefittyedõ ajkait. - Groc felállt, és az ajtó felé nézett, amerre a nõi kiszaladtak.
- Látták az arcukat? - mosolygott Groc utánuk - Az én mûvem! Tudják, miért imádnak engem azok a lányok annyira, hogy sosem hagynának el? Mert én vagyok a Kék Hold Völgyének fõlámája. Ha elhagynak, az ajtó becsukódik, és az arcuk meglöttyed. Arra is figyelmeztettem õket, hogy finom vezetékeket ültettem be az arcbõrük alá. Ha túl messzire menekülnek, a húsuk legombolyodik És harmincévesen negyvenkettõnek fognak látszani!
- Fafner - morogta Roy. Ujjai úgy rászorultak az asztal szélére, mintha fel akarna ugrani.
- Tessék?
- Egy barátom - feleltem. - Azt hittük, vele találkozunk itt ma este.
- Az estének vége - sóhajtott Groc. - De maguk csak maradjanak. Igyák meg a pezsgõt. Rendeljenek nyugodtan, az én számlámra. Nem kérnek egy salátát, mielõtt a konyha bezár?
- Nem vagyok éhes - válaszolta Roy, ugyanazzal a leírhatatlan csalódással a tekintetében, mint a Siegfrieden az Operában.
- Én igen! - vágtam rá.
- Két salátát! - szólt oda Groc a pincérnek. - Kék sajtködmönben?
Roy behunyta a szemét. - Igen - bólintottam.
Groc a pincérhez fordult, és indokolatlanul nagy borravalót nyomott a kezébe.
- Szolgálja ki a barátaimat - mondta vigyorogva. Aztán az ajtó felé pillantott, amerre a barátnõi távoztak tûsarkú lópatkóikkal, és a fejét rázta. - Mennem kell. Esni kezdett. Túl sok víz éri a lánykák arcát. Még elolvadnak! Viszlát! Arrivederci!
És már el is tûnt. A bejárati ajtó halkan zárult mögötte.
- Tûnjünk innen! - morogta Roy. - Tiszta hülyének érzem magam. Megmozdult, és feldöntötte a pezsgõjét. Átkozódva itatta fel a nadrágjárói. Töltöttem neki még egy pohárral, és néztem, ahogy nyugodt, tempós kortyokban magába tölti.
Öt perccel késõbb az étterem végében bekövetkezett.
A fõpincér összehajtott egy paravánt a legtávolabbi asztal mellõl. Az hangos recsegéssel zárult össze. A fõpincér valamit motyogott. Ekkor mozgás kélt a konyhaajtóban, ahol, jöttem rá, már percek óta ott állt egy férfi meg egy nõ. Most, ahogy a fõpincér összehajtogatta a paravánt, kiléptek a fénybe, és a paraván felé nézve az asztal felé siettek.
- Te jóég! - suttogtam reszelõs hangon. - Roy?
Roy felpillantott.
- Fafner! - suttogtam.
- Nem. - Roy elhallgatott, elõremeredt, hátradõlt, és a sietõs léptekkel haladó párt figyelte.
- Igen.
Azonban ez nem Fafner volt, a mitológiai sárkány, a rettenetes hüllõ, ami szaporán sietett a konyhától az asztal felé, hölgye kezét fogva, a nõt maga mellett húzva.
Az volt, amit annyi, de annyi héten és fáradságos napon át kerestünk. Ezt akartam én felvázolni egy lapra vagy bepötyögni az írógépbe, aminek már a gondolatától is kirázott a hideg.
Ezt akarta megmintázni Roy, valahányszor hosszú ujjait agyagba mártotta. Egy vérvörös buborék, ami egy õserdei iszapból emelkedett ki, hogy arccá formálódjon.
És ebben az arcban megvolt mindazon megcsonkított, megsebzett, agyonlõtt és eltemetett emberek kifejezése, akik csak valaha is háborúban elpusztultak az idõk kezdete óta.
A megvénült Quasimodo, akit rák és elõrehaladott lepra kínzott.
És a mögött az arc mögött egy lélek lakozik, akinek ott kell élnie mindörökre. Mindörökre, gondoltam. Sohasem szabadulhat!
Itt a mi Szörnyetegünk
Mindez egy pillanat alatt történt.
Azonban én alaposan szemügyre vettem az illetõt, behunytam a szemem, és képe beleégett a retinámba; oly hevesen, hogy a könnyeim is kicsordultak, és õrkéntelen hangok hagyták el a torkom.
Ez volt az az arc, melyben két iszonyatosan cseppfolyós szem fuldoklott. Ebben az arcban a szemek delíriumban úszkáltak, és nem találtak partot, sem enyhülést, sem menekvést. És látva, hogy nincs semmi, ahol megállapodhatnának, a szemek; csillogva a csalódottságtól, a helyükre úsztak, és nyugton lebegtek a húsmassza felszínén, nem voltak hajlandók elsüllyedni, feladni és eltûnni. Csillogott bennük némi reménykedés is, hogy talán ha erre vagy arra fordulnak, talán felfedeznek valami mentõövet, valami belsõ szépséget, valamit, ami nem annyira rossz, mint amilyennek látszik. Így hát a szemek szabadon lebegtek, lehorgonyozva a pusztuló hús forró, vörös lávájában, szétfolyva e külsõben, melyben lélek, bármily bátor legyen is, nem maradhat ép. S az orrlyukak mindvégig kitágultak, és a szájnyílás hangtalanul pusztításért sikoltva fújta ki a levegõt.
Abban a pillanatban láttam, hogy Roy megrándul, és gyors, önkéntelen mozdulattal a zsebe felé kap.
Aztán a furcsa, torz ember már el is tûnt a sietve ismét felállított paraván mögött. Roy egy kicsi jegyzettömböt és ceruzát kapott elõ a zsebébõl, és úgy nézve a paravánra, mintha tekintetével képes lenne áthatolni azon, felvázolta azt az ijesztõ és iszonyatos nyershús-masszát a papírra.
Akárcsak Doré egykoron, Roy is rendelkezett azzal a képességgel, hogy csak egy pillantást vetett a londoni tömegre, aztán megnyitotta emlékezetének csapját, és a képek csak úgy ömlöttek az ujjain keresztül a ceruzájába, hogy minden szem, minden orr, minden száj, minden vonás testet öltsön, minuta csak fénykép volna. Roy keze meglódult, és tíz másodpercen belül papírra vetette, amit látott. Az egyik pillanatban a papír még üresen várakozott, a kõvetkezõben már a Szörnyeteg nézett vissza rám! Nem teljes részletességgel, de fõbb vonalaiban.
- A francba! - mormolta Roy, és ledobta a ceruzát. A paraván felé pillantottam, aztán le a gyors vázlatra.
Annak az iszonyatnak a félpozitív, félnegatív ábrázolatát láttam, amit másodpercekre megpillantottunk, képtelen voltam levenni a tekintetem Roy vázlatáról, most hogy a Szörnyeteg már a paraván takarásából diktálta rendelését a fõpincérnek.
- Majdnem - suttogta Roy. - De nem egészen. Megtaláltuk, kishaver.
- Nem.
- De igen.
Valami okból felálltam.
- Jó éjt!
- Hová mégy? - Roy nem bírt magához térni.
- Haza.
- Hogy akarsz hazajutni? Egy órát akarsz buszra várni? Ülj már vissza! - Roy a vázlatot simogatta.
- Hagyd abba! - szóltam rá.
Mintha közvetlen közeirõl az arcába lõttem volna sörétes puskával. - Ennyi hét várakozás után? Egy frászt! Mi ütött beléd?
- Felfordul a gyomrom.
- Az enyém is. Azt hiszed, én élvezem ezt? - Eltûnõdött egy darabig. Igen. Okádnom kell, de ez az elsõ. - Néhány vonással még növelte a vázlat iszonyatos vonásait.
- Na?
- Most már tényleg kezdek félni.
- Azt hiszed, kiugrik a paraván mögül, és rád veti magát?
- Igen!
- Ülj le, és zabáld a salátádat. Tudod, mit mondott Hitchcock? Amikor a rajzolók elkészítik a jelenetek vázlatait, a film már elkészültnek tekinthetõ. A mi filmünk készen van. Ezzel vége. Máris dobozolhatják.
- Miért érzek bûntudatot? - Lerogytam a székembe, és nem néztem Roy vázlatára.
- Mert nem te vagy õ, õ pedig nem te. Adj hálát istennek, és kérd az irgalmát. Mi lenne, ha most ezt széttépném, és elmennénk? Hány hónapig kutathatnánk még, mire találnánk valamit, ami csak fele ennyire is szomorú és iszonyatos, mint ez?
Nagyot nyeltem.
- Sohasem.
- Pontosan. Ez az éjszaka sohasem ismétlõdik meg többé. Így hát csak nyugodtan üldögélj, edd a salátádat és várj!
- Várok, de nem fogok tudni nyugodtan ülni, és rettenetesen szomorú leszek
Roy a szemembe nézett.
- Látod a szemem?
- Igen.
- Mit látsz?
- Könnyeket.
- És ez azt bizonyítja, engem is ugyanúgy megrázott, mint téged, de nem tehetek róla, maradnom kell. Le kell csillapodnom. Igyunk!
Töltött egy kis pezsgõt.
- Szörnyû íze van - mondtam.
Roy húzott még néhány vonalat, és az arc egyre tisztábban kirajzolódott. Egy olyan arc, ami a teljes összeomlás stádiumát tükrözte; mintha a tulajdonosa, a mögötte lakozó lélek több ezer mérföldet rohant volna, és most roskadna le meghalni. Ha valaha csontok tartották ezt az arcot, azok mostanra porrá zúzódtak, és apró férgekké álltak össze, idegen külszínt kölcsönözve a külsõ résznek. Ha valaha lakozott lélek a csont mögött, a erélységekben bujkálva, most õrülten menekülni akart a kidülledõ szemeken.
És mégis, amikor kivitték neki az ételt, és töltöttek pezsgõt, Royt meg engem hihetetlen röhögés ugrasztott fel, mely a paraván mögül eredt. A nõ eleinte sem reagált, de idõ múltával majdnem ugyanolyan harsánnyá vált, mint a férfi. Azonban a férfi nevetése igazin csengett, míg, a nõ hangjában hisztéria bujkált.
Keményen innom kellett, hogy el ne rohanjak. Amikor a pezsgõsüveg kiürült, a fõpincér hozott egy másikat, és fölényesen intett, amikor az üres pénztárcám felé kaparásztam.
- Groc - mondta, de Roy meg sem hallotta. Jegyzettömbjét lap lap után töltötte meg, és ahogy az idõ múlásával a nevetés erõsbödött, a rajzai egyre groteszkebbé váltak, mintha a hangoskodás torzította volna cl a lapokat. Végül aztán a nevetés abbamaradt. Halk elõkészületek kezdõdtek a távozásra, és a fõpincér megállt az asztalunknál,
- Kérem - mormolta. - Zárnunk kell. Megbocsátanak? - Az ajtó felé biccentett, és oldalra lépett, kihúzva az asztalt. Roy felállt. A keleti paraván felé pislogott.
- Nem - jelentette ki a fõpincér. - Önöknek kell elõbb távozniuk. Én már félúton jártam az ajtó felé, de vissza kellett fordulnom.
- Roy? - szóltam, és õ követett, hátrálva, mint ahogy a színházból jön ki, ahol az elõadás még nem ért véget.
Ahogy Roy meg én kiléptünk, egy taxi húzott a járda mellé. Az utca kihaltnak tûnt, csak egy teveszõr kabátos, középmagas férfi állt nekünk háttal a járdaszegély mellett. A hóna alatt szorongatott mappa elárulta a kilétét. Nem egyszer láttam már ezt a mappát a Columbia, a Paramount és az MGM, meg a többi cég stúdióiban gyermekkoromban és kora ifjúságomban. Szép rajzok töltötték meg Garbóról, Colmarról, Gable-rõl, Harlow-ról, és néhanapján több ezermásról, de mindegyiket lila tintával dedikáltatta. Idõközben ez a megszállott autogramgyûjtõ megöregedett. Haboztam, aztán megálltam.
- Clarence? - kiáltottam rá.
A férfi összehúzta magát, mintha nem akarná, hogy felismerjék.
- Ugye, te vagy az? - kérdeztem csendesen, és megfogtam a könyökét. Az arca a régi volt, bár most kissé fakóbb és ráncosabb.
- Mi van? - morogta.
- Emlékszel rám? - faggattam. - Persze, hogy emlékszel. Hollywood, azzal a három õrült nõvérrel. Az egyikük olyan virágos hawaii ingeket varrt, mint amilyeneket Bing Crosby viselt a korai filmjeiben. Ott álltam a Maximus bejáratánál minden délben 1934 nyarán. Veled együtt. Hogy is feledhetném el? Neked volt az egyetlen dedikált rajzod Garbóról, amit valaha is láttam…
Kis elõadásom csak még rontott a dolgon. Clarence minden egyes szónál még kisebbre zsugorodott a teveszõr kabátjában.
Idegesen bólintott. Még idegesebben pillantott a Brown Derby ajtaja felé. - Mit keresel itt ilyen késõn? - kérdeztem. - Már mindenki hazament. - Az ember sohasem tudhatja. És úgy sincs más dolgom… - felelte Clarence.
Az ember sohasem tudhatja. Lehet, hogy feléled Douglas Fairbanks, és végigsétál a sugárúton, vagy esetleg Brando. Vagy akár Fred Allen, Jack Benny és George Burns bukkanhatnak fel a sarkon a Legio stadionból, ahol épp most értek véget a bokszmeccsek, és a boldog tömegek most özönlenek ki, ugyanúgy, mint régen.
És úgy sincs más dolgom. Igen.
- Aha - jegyeztem meg. - Az ember sosem tudhatja. Egyáltalán nem emlékszel rám? Én vagyok a dilis. A szuperdilis. A marslakó.
- Ne-nem - válaszolta.
- Jó éjszakát! - köszöntem el. - Viszlát! - felelte Clarence.
Roy odavezetett a pléhkasznijához, és bemásztunk. Roy türelmetlenül sóhajtott. És máris elõhúzta a jegyzettömbjét, a ceruzáját, és várt. Clarence még mindig a járdaszegélynél álldogált a taxi mellett, amikor feltárult a Brown Derby ajtaja, és kilépett rajta a Szépség és a Szörnyeteg.
Igazán pompás meleg éjszaka volt, vagyis ami ezután történt, lehet, hogy nem is úgy esett.
A Szörnyeteg megállt, hogy mélyen beszívja a levegõt, valószínûleg telve pezsgõvel és feledéssel. Ha tudatában volt is, hogy milyen rettenetes arcot visel, most nem mutatta. Megfogta a hölgy kezét, és nevetgélve, vihorászva a várakozó taxi felé terelte. Ekkor fedeztem fel, hogy van valami furcsa a nõ járásában, és hogy a tekintete a semmibe réved…
- A nõ vak! - tört ki belõlem.
- Micsoda? - értetlenkedett Roy.
- Vak. Nem látja a férfit. Így már értem, hogy képes elviselni! A fickó eljár vele vacsorázni, és sohasem árulja el, milyen rettenetesen néz ki! Roy elõrehajolt, és a nõt fürkészte.
- Az istenit - motyogta -, igazad van. Vak.
A férfi nevetésben tört ki, a nõ pedig utánozta a nevetését, akár egy kába papagáj.
Ebben a pillanatban Clarence, aki eddig háttal állt, a nevetést hallván odafordult, és szemügyre vette a párt. Félig lehunyt szemmel nézte õket, aztán elképzelhetetlen meglepetés suhant végig az arcán. Egy szó hagyta el ajkait.
A Szörnyeteg abbahagyta a nevetést.
Clarence közelebb lépett, és mondott valamit a férfinak. A nõ is abbahagyta a nevetést. Clarence kérdezett még valamit. Mire a Szörnyeteg ökölbe szorította a kezét, felkiáltott, és a magasba emelte öklét, mintha bele akarná verni Clarence-t a bitumenbe.
Clarence féltérdre rogyott, bégetett.
A Szörnyeteg föléje tornyosult, az ökle remegett, teste elõre-hátra ingott, elvesztette az önuralmát.
Clarence felkiáltott, a vak nõ kinyújtotta a kezét a levegõbe, csodálkozva mondott valamit, a Szörnyeteg behunyta a szemét, és leengedte a karját. Abban a pillanatban Clarence felugrott, és elrohant a sötétbe. Én majdnem kiugrottam a kocsiból, hogy utána szaladjak, bár fogalmam sincs, mi okom lett volna rá. A következõ pillanatban a Szörnyeteg besegítette vak barátnõjét a taxiba, és a taxi elzúgott.
Roy felpörgette a motort, és már száguldottunk is utána.
A taxi jobbra fordult a Hollywood Boulevardon, és ekkor a piros lámpa meg néhány gyalogos miatt lemaradtunk Roy úgy búgatta a motort, mintha utat akarna vágni a gyalogosok között, átkozódott, és végül, amikor már mindenki eltûnt elõlünk, áthajtott a piros lámpán.
- Roy!
- Ne mondogasd a nevem! Nem látott meg senki. Nem veszíthetjük szem elõl! Szükségem van rá, az istenit! Meg kell néznünk, hová megy! Ki ez a fickó? Ott megy!
Láttuk, ahogy a taxi jobbra kanyarodik a Gowernél. Clarence ugyan- abba az irányba futott, de nem látott bennünket, ahogy elhúztunk mellette. Semmi sem volt nála. A mappáját elejtette és a Derby elõtt hagyta. Vajon mikor veszi észre, hogy nincs meg?
- Szegény Clarence. - Miért "szegény"?
- Õ is belekeveredett. Máskülönben miért várakozott a Brown Derby elõtt? Véletlenül. Kizárt dolog. Valaki odaküldte. Istenem, most elvesztette azokat a remek portrékat. Roy, vissza kellene mennünk, és megkeresni.
- Mi most a taxit követjük - felelte Roy.
- Kíváncsi lennék, Clarence vajon miféle üzenetet kapott. Vajon mi állt benne?
- Mi állt a micsodában? - érdeklõdött Roy.
Roy áthajtott még egy piros lámpán a Sunsetnél, hogy utolérje a taxit, ami már a Santa Monica Boulevardnál járt.
- A stúdió felé tartanak! - közölte Roy. - Ez nem igaz! Mert a taxi a Santa Monicánál balra fordult, a temetõ felé.
Mikor odaértünk a St. Sebastianhoz, L. A. legjelentõsebb katolikus templomához, a taxi hirtelen befordult egy mellékutcába, nem messze a templomtól
A taxi körülbelül száz métert tett meg a mellékutcában, majd megállt. Roy fékezett, és a járdaszegély mellé húzódott. Láttuk, ahogy a Szörnyeteg egy kicsi, fehér ház felé viszi a nõt, mely sötétnek tûnt így éjszaka. Csak pár lépést tettek Ajtó nyílt és zárult valahol, és a Szörnyeteg visszatért a taxihoz, mely azonnal elindult. Elment a következõ sarokig, megfordult, és felénk tartott. Szerencsére már rég lekapcsoltunk a lámpáinkat. A taxi elsuhant. Roy káromkodott, indított, hátramenetbe tette a kocsit, csinált egy igen furcsa fordulót, miközben én üvöltöttem, és máris a Santa Monica Boulevard felé száguldottunk, épp idõben, hogy lássuk, amint a taxi a St. Sebaltian mellé húz, és kiteszi utasát, aki aztán felszökken a járdára, a templom kivilágított bejáratához, és hátra sem néz. A taxi elhajtott.
Roy leoltott reflektorokkal silóik a kocsival egy fa alatti sötét helyre. - Roy, mi az ördögöt…
- Csend! - sziszegte Roy. - Ez büdös. Valami bûzlik Ennek a fickónak annyi keresnivalója van éjszaka a templomban, mint nekem a leánykórusban…
A percek teltek A templom lámpái nem aludtak ki.
- Menj, nézd meg! - sugallta Roy.
- Mit nézzek meg?
- Jól van, akkor majd megyek én!
Már ki is szállt a kocsiból, és lehúzta a cipõjét. - Gyere vissza! - üvöltöttem utána.
Roy azonban már elment; zokniban. Kiugrottam, én is megszabadultam a cipõmtõl, és követtem. Roy tíz másodperc alatt a templom bejáratához lopódzott. Én utána. Egy kiszögelléshez simultunk. Hallgatóztunk. Egy hangosodó, halltoló, hangosodó hangot hallottunk.
A Szörnyeteg hangját. Sietõsen gyónt meg, rosszcselekedeteket, iszonyatos tetteket, szörnyû vétkeket, még az éjszakai égnél is sötétebb bûnöket.
A pap hangja kurtán és tömören válaszolgatott a bûnbocsánatról, valami jobb élet lehetõségérõl, melyben a Szörnyeteg, ha nem is születik újjá Szépségként, édes élvezeteket találhat a bûnbánatban.
Suttogás, suttogás az éjszakában.
Behunytam a szemem, annyira szerettem volna pontosan hallani. Suttogás, suttogás. Aztán - megmerevedtem a megdöbbenéstõl. Sírás, jajgatás, mely mintha sohasem akarna véget érni.
A magányos férfi a templomban, a rettenetes arcú ember és az elveszett lélek mögötte, kiöntötte szomorúságát, és megrázta vele a gyóntatót, a templomot és engem. Sírás, sóhaj, aztán újra sírás.
A szempillám együtt rezgett vele. Aztán csend, majd… mocorgás.
Lépések.
Megfordultunk, és elszaladtunk. Odaértünk a kocsihoz, beugrottunk.
- Az ég szerelmére! - sziszegte Roy.
Behúztam a fejem, õ lekuporodott. A Szörnyeteg kilépett, és átszaladt az üres utcán.
Amikor a temetõ kapujához ért, megfordult. Egy elsuhanó kocsi lámpája egy pillanatra rávetõdött, és úgy tûnt, mintha színpadon állna reflektorfényben. Megdermedt, várt, aztán besurrant a temetõbe.
Valahol benn a templom belsejében egy árnyék mozgott, a gyertyák kialudtak, az ajtók bezárultak.
Roy meg én egymásra meredtünk.
- Istenem - mondtam -, miféle roppant bûnöket követhetett el, hogy ilyen késõ éjszaka gyónta meg azokat? És az a sírás! Hallottad? Mit gondolsz… meg tud bocsátani istenpék, hogy ilyen arcot kapott tõle?
- Az az arc! Igen, ó, igen - motyogta Roy. - Tudnom kell, mire készül, nem veszíthetem szem elõl!
És ismét kiszállt a kocsiból.
- Roy!
- Nem érted, te tökfej? - kiáltotta Roy. - Õ a mi filmünk, a mi kis szörnyetegünk! Ha most meglép… Az istenit!
Átrohant az utca túloldalára.
Barom, gondoltam. Mi a nyavalyát mûvel?
Azonban féltem ennyivel éjfél után üvöltözni. Roy odasurrant a temetõkapuhoz, és lekuporodott az árnyékba. Olyan hirtelen ültem fel az ülésben, hogy bevertem a fejem a kocsi tetejébe, és átkozódtam: ez a marha Roy, a fene egye meg!
Mi lesz, ha erre jön egy rendõrautó, kiszúrnak, és megkérdezik: mit keresek itt? Mit fogok válaszolni? Royt várom. Bement a temetõbe, de rögtön jön. Biztosan ki jön, igaz? Naná, csak ki kell várni!
Vártam. Öt percig. Tízig.
És akkor, nem akartam hinni a szememnek, mert megjelent Roy, de úgy mozgott, mintha óramûtés érte volna.
Lassan, alvajáróként jött keresztül az úton. Még saját kezét sem látta, mely lenyomta a kilincset, és kinyitotta a kocsiajtót. Beült a kormány mögé, és visszafelé bámult a temetõbe.
- Roy?
Meg se hallotta. - Mit láttál ott? Nem felelt.
- Ó… az a valami, az az izé… kijön?
Csend.
- Roy! - megragadtam a könyökét. - Beszélj már! Mi van?
- Õ - felelte.
- Igen?
- Hihetetlen - motyogta Roy. - Én esetleg elhiszem.
- Nem. Hallgass. Õ most már az enyém. És, ó, istenem, micsoda szörnyeteget fogtunk, kishaver! - Végre felém fordult, a szeme villogott, lelkének tüze kiült az arcára, és átszínezte ajkait. - Na, öreg, csinálunk filmet?
- Csinálunk?
- Igen! - kiáltotta. Egész arca lángolt. - Igen!
- Mindössze ennyit mondasz? Azt nem, hogy mi történt a temetõben, hogy mit láttál? Csak azt, hogy igen?
A templomi gyertyák a mellékhajóban is kialudtak. A környék sötétbe borult. A fények eltûntek a barátom arcáról. A temetõt a hajnal elõtti éjszakai árnyak vették birtokukba.
- Igen - suttogta Roy.
És megindultunk hazafelé.
- Már alig várom, hogy agyagba nyúl jak - jegyezte meg. - Nem!
Roy döbbenten meredt rám. Utcai lámpák fénypatakja csobogott végig a homlokán. Úgy nézett ki, mintha a víz alatt lenne, nem lehet megérinteni, kihúzni, megmenteni.
- Azt akarod mondani, hogy nem használhatom fel azt az arcot a filmhez?
- Nem csak az arcról van szó. Az a különös érzésem támadt… hogy ha megteszed, meghalunk Istenem, Roy, annyira félek. Ne felejtsd el, hogy valaki szándékosan csalt oda minket, hogy megláthassuk! Valaki azt akarta, hogy te meglásd. Valaki Clarence-nek is azt mondta, hogy jöjjön oda! A dolgok kezdenek felgyorsulni. Tegyünk úgy, mintha sosem jártunk volna a Brown Derbyben!
- Hogy tehetnék ilyet? - kérdezett vissza Roy. Gyorsított.
A szél befújt az ablakon, a hajamat, a szempilláimat és az ajkaimat tépkedte.
Árnyék vetõdött Roy homlokára, le nagy sasorrára és diadalmas szájára. Olyan volt, akár Groc szó ja, vagyis inkább a Nevetõ emberé.
Roy észlelte, hogy õt nézem. - Most épp gyûlölsz?
- Nem. Csak azon töprengek, hogy már mennyi ideje ismerlek, és valójában sosem ismertelek.
Roy bal kezével a Brown Derbyben készített vázlatokat simogatta. Azok lebegtek, zizegtek a betóduló szélben.
- Kidobjam?
- Mindketten tudjuk, hogy egy fényképezõgépet hordasz a fejedben. Ha kidobod, lerajzolod még egyszer emlékezetbõl.
Roy meglengette a jegyzettömböt.
- Igen. A következõ vázlatok tízszer jobbak lesznek. - A lapok kirepültek az éjszakába, és szétszóródtak mögöttünk.
- Semmivel sem érzem jobban magam - jegyeztem meg. - Én igen. Megvan a Szörnyeteg: A miénk.
- Igen, de kitõl kaptuk? Ki csalt bennünket ide? Ki figyelt bennünket a háttérbõl?
Roy felvázolt az ujjával egy szörnypofát a párás szélvédõre. - Most senki más, csak a múzsám.
Nem hangzott el több szó. Néma csendben hajtottunk egészen hazáig.