Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
20.
És valóban ott álltak.
A megszállottak. A dilisek. A lököttek.
Az imádók megszállott tömege a stúdió
szentélye elõtt.
Ezekhez a megszállottakhoz hasonlóan valaha én is az
éjszakai utcákat róttam a Legió Stadion körül,
hogy lássam Cary Grantot elsprintelni, vagy Mae Westet átkígyózni
a tömegen, mint egy csonttalan, tollas boa, vagy Grouchót kuporogni
Johnny Weismüller mellett, aki leopárdbõrként vonszolta
Lupe Velezt maga után.
A dilinyósok, köztük én is, nap fényképalbumokkal,
piszkos kézzel és kicsi, dedikált cédulákkal.
A golyósok, akik, képesek voltak végigállni a
Dames vagy a Flirtation Walk premierjét a gazdasági válság
alatt, még ha Roosevelt mondta is, hogy nem tart már sokáig,
és a Boldog Napok újra visszatérnek.
A gorgók, a sakálok, a démonok, a lidércek, a
szomorúak és az elveszettek.
Valaha én is közéjük tartoztam.
És õk még mindig ott állnak. A családom.
Még megmaradt néhány arc akkoriból, amikor én
is ott tolongtam közöttük.
Húsz évvel ezelõtt, istenem, ott állt Charlotte
és a mamája! Charlotte papáját 1930-ban temették
el, és legyökereztek a stúdió és tíz
étterem elõtt. Most, egy emberöltõvel késõbb,
a Mami még mindig ott állt, nyolcvanévesen, keszegen
és görnyedten, és Charlotte ötvenesen, ugyanolyan
törékenyen és nádszál karcsúan, mint
amilyennek mindigás tûnt. Mindketten csalók. Mindketten
gõzforralókat rejtegetnek az orrszarvúagyar mosolyuk
mögött.
Clarence-t kerestem ebben a különös temetõi bokrétában.
Mert Clarence volt köztük a legmegszállottabb: tízkilós
fényképalbumokkal rohangált filmgyártól
filmgyárig. Vörös bõrkötésû a Paramounté,
fekete a RKO-é, zöld a Warner Brothersé.
Clarence télen-nyáron ott állt, beburkolózva tálméretes
teveszõr kabátjába, melyben tollakat, jegyzettömböket
és miniatûr fényképezõgépeket rejtegetett.
Csak a legmelegebb napokon érkezett kabát nélkül.
És akkor is úgy nézett ki, mint egy páncéltalan
teknõsbéka, aki megijedt az élettóz.
Átmentem az utcán, és megálltam a tömeg mellett.
- Helló, Charlotte - szóltam oda.
- Üdv, Mami.
A két asszony szelíd megrökönyödéssel
meredt rám.
- Én vagyok - mondtam. - Emlékeztek? Húsz évvel
ezelõtt. Én is itt álltam. Ûr. Rakéták.
Idõ
Charlotte levegõ után kapkodott, és majdnem megharapta
saját kezét. Elõrehajolt, mintha le akarna esni a járdaszegélyrõl.
- Mami - kiáltotta. - Tudod, ki ez? Ez
a
a Kótyagos!
- Igen, a Kótyagos - nevettem halkan.
Mami szemében fény csillant.
- Az ég szerelmére - mondta, és megérintette a
könyököm. - Ó, te szegény! Mit keresel itt? Még
mindig gyûjtöd a
- Már nem - feleltem vonakodva. - Itt dolgozom.
- Hol?
Odabiccentettem a vállam fölött.
- Ott? - kiáltotta Charlotte hitetlenkedve.
- A levelezésnél? - kérdezte Mami.
- Nem egészen. - Égett az arcom. - Mondjuk inkább, hogy
a
kéziratosztályon.
- Kéziratokat másolsz?
- Ó, az ég szerelmére, Mami! - Charlotte arca felragyogott.
- Úgy érti, hogy ír. Igaz? Forgatókönyveket?!
Erre az utolsó kinyilatkoztatásra Mami és Charlotte körül
minden arc felém fordult.
- Õ, istenem! - sikkantotta Charlotte marná ja. - Nem lehet!
- De igen - szinte suttogtam. - Filmet csinálok Fritz Wonggal. A Caesar
és Krisztust.
Hosszú, kábult csend támadt. Lábak mozdultak.
Állak estek le. - Kap
- kezdte valaki -
hatok
Charlotte
fejezte be.
egy autogramot? - Én
Azonban most már számos kéz lendült felém,
tollal és fehér cetlikkel. Bûntudatos képpel elvettem
a Charlotte-ét, és ráfirkáltam a nevem. Mami rábandzsított,
felülrõl lefelé.
- Írd rá a film nevét is, amin dolgozol - sürgetett
Mami. - Krisztus és Caesar.
- Írd rá azt is, hogy "a Kótyagos" - biztatott
Charlotte.
Írtam: "a Kótyagos":
Tök hülyének érezve magam ott álltam kõnõttük,
ahogy minden fej a kis kártya fölé hajolt, ahogy erõlködve
próbáltak rájönni a kilétemre.
- Hol van Clarence? - kérdeztem, hogy lekõzd jen a zavaromat.
Charlotte és Mami eltátotta a száját.
- Rá is emlékszel?
- Hát lehet elfelejteni Clarence-t, a mappáit meg a kabátját?
- jegyeztem meg firkálás közben:
- Még nem szólt ide - vágta rá Mami.
- Szólt? - pillantottam fel.
- Mindig hív azon a telefonon, és érdeklõdik,
hogy ez-és-ez megérkezett-e, ki fõtt ki, meg hasonlók
- felelte Charlotte. - Ezzel is idõt takarít meg. Sokáig
alszik, mivel az éjszakát általában az éttermek
elõtt tölti.
- Tudom. - Végeztem az utolsó aláírással,
és megengedhetetlen jó kedvtõl ragyogtam. Még
mindig nem bírtam újdonsült csodálóimra nézni,
akik úgy tekintettek fel rám, mintha egy lépéssel
át tudnék jutni Galileába.
Az utcasarkon csörögni kezdett a telefon. - Clarence az: - jegyezte
meg Mami.
- Bocsáss meg
- Charlotte már indult volna.
- Kérlek - fogtam meg Charlotte könyökét -, ezer éve
nem beszéltem vele. Meglephetem? - Charlotte-ról Mamira néztem,
és vissza. - Na?
- Jól van - motyogta Mami.
- Menj csak! - biztatott Charlotte.
A telefon tovább csörgött. Odafutottam, és felkaptam
a kagylót. - Clarence? - szóltam bele.
- Ki az? - kiáltotta azonnal gyanakodva.
Megpróbáltam elmagyarázni neki részletesen, de
végül közöltem a régi becenevem:
- A Kótyagos.
Clarence számára ez nem jelentett semmit.
- Hol van Charlotte vagy Mami? Nem érzem jól magam.
Beteg lett, csodálkoztam, vagy Royhoz hasonlóan hirtelen megijedt.
- Clarence, te hol laksz?
- Miért?!
- Legalább a telefonszámodat add meg
- Azt aztán senkinek! Még kirabolnának! Elvinnék
a fotóimat. A kincsemet!
- Clarence! - rimánkodtam. - Velem találkoztál a Brown
Derby elõtt tegnap éj jel.
Csend.
- Clarence? - szóltam. - Szükségem van a segítségedre,
hogy beazonosítsak valakit.
Esküszöm, hogy hallottam, amint a kicsi nyúlszíve
õrült módon kalimpálni kezd. Szinte hallottam, ahogy
az apró albínószem kidülled az üregében.
- Segíts, Clarence - kérleltem. - Megadom a nevem és
a telefonszámom. - Bediktáltam. - Hívj fel vagy írj
a filmgyárba. Láttam, ahogy az az ember majdnem megütött
téged tegnap este. Miért? Ki az az
Kattanás. Zúgás.
Clarence, bárki volt is, letette. Alvajáróként
vágtam át az úttesten. - Clarence nem jön.
- Hogy érted ezt? - förmedt rám Charlotte. - Mindig jönni
szokott! - Mit mondtál neki?! - pillantott rám Mami a gonosz
bal szemével.
- Beteg.
Ugyanaz a baj gyötri, mint Royt, gondoltam. Meg mint engem. - Tud ja
valaki, hol lakik?
Mindenki a fejét rázta.
- Csak követni kéne egyszer, és kiderülne! - Charlotte
elhallgatott, és nevetett magán. - Úgy értem
- Én egyszer láttam a Bachwoodon ballagni - mondta valaki. -
Valamelyik udvarházban
- Mi a családneve?
Nem tudta senki. Lehet, hogy nincs is neki.
- A fenébe! - suttogtam.
- Ha már itt tartunk
- Charlotte mamája az aláírt
kártyát szemlélte. - Téged hogy is hívnak?
Betûztem számára.
- Aki a filmnél akar dolgozni - szipogott Mami -, viselhetne szebb
nevet is.
- Szólíts csak Kótyagosnak - Elindultam. - Viszlát,
Charlotte! Mami!
- Viszlát, Kótyagos!