Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
39.
Miközben vezetett, Constance túlkiabálta a szelet.
- Az élet olyan, mint az alsónemû: naponta kétszer
váltani kell. A ma éjszakának vége, úgy
döntöttem, elfelejtem.
Könnycseppeket rázott ki szemébõl, és nézte,
ahogy elsuhannak az arca mellett.
- Éppen így felejtek én is. Ott mennek az emlékeim.
Látod, milyen könnyû?
- Nem.
- Láttad a mamavitákat a legfelsõ emeleten a bérlakásban,
ahol néhány éve laktál? Hogyan dobálták
le az új ruháikat a tetõrõl a nagy szombati muri
után, hogy bebizonyítsák, milyen gazdagok, és
nem érdekelte õket: másnap újat vehettek Micsoda
nagy hazugság! Le és ki a ruhákkal, és álltak
ott kövér vagy sovány fenékkel hajnali háromkor
a tetõn, és nézték a ruhák virágoskertjét,
ahogy selyemszirmokként lelibegtek az üres telkekbe és
sikátorokba. Emlékszel?
- Igen.
- Ez vagyok én. A ma éjszakát, a Brown Derbyt, azt a
szerencsétlen gazembert eldobom a könnyeimmel együtt.
- Az éjszakának még nincs vége. Nem feledheted
el azt az arcot. Felismerted a Szörnyeteget vagy nem?
- Jézusom! Az elsõ igazán komoly harcunk határán
állunk. Hagyjuk abba!
- Felismerted?
- Felismerhetetlen volt.
- És a szeme? A szem nem változik. - Hagyd abba! - ordította
Constance. - Oké - dörmögtem. - Abbahagytam.
- Helyes. - Újabb könnycseppek gördültek le az arcán.
- Újra szeretlek. - Szélfútta mosollyal rám mosolygott,
haját összevissza kuszálta a levegõ, ahogy a hideg
fuvallat átáramlott a szétvédõn.
Ettõl a mosolytól elgyengültek a csontjaim. Istenem, gondoltam,
mindig gyõzött, minden nap, egész életében,
ezzel a szájjal, ezekkel a fogakkal, ezekkel az ártatlan szemekkel?
- Igen - nevetett Constance, kitalálva a gondolatomat. - És
nézd! - mondta.
Hirtelen állt meg a filmgyár bejárati kapuja elõtt.
Egy hosszú pillanatig fölfelé nézett.
- Ó, Istenem - mondta végül. - Ez nem kórház.
Ez az a hely, ahová a nagy gondolatok elefántként meghalni
jönnek. Ez a holdkórosok temetõje
- A temetõ a falon túl van, Constance.
- Nem. Elõször itt halsz meg, csak aztán ott. Közben
pedig
- Keze közé szorította a fejét, mintha
szét akarna robbanni. - Õrület. Ne menj be oda, kölyök!
- Miért?
Constance lassan felállt a volán mögött és
megátkozta a kaput; amely még nem nyût ki, az éjszakai
ablakokat, melyek csukottan, vakon álltak, és az üres falakat,
melyek nem törõdtek vele.
- Elõször is megõrjítenek Aztán amikor már
bediliztél, azért gyötörnek, mert délben fecsegsz,
naplemente idején pedig rád tör a hisztéria. A fogatlan
farkasember holdkeltekor. Ha már elérted az õrület
egy bizonyos fokát, kirúgnak, és elterjesztik, hogy eredménytelen
vagy, együttmûködésre képtelen és fantáziátlan.
A neveddel cégjelzett vécépapírt küldenek
minden stúdióba, hogy a nagyok a kezdõbetûidet
kántálhassák, miközben trónolnak. Ha meghaltál,
fölráznak, felélesztenek, hogy újra megölhessenek.
Aztán fölakasztják a hulládat Bad Rocknál,
az OK Corralnál vagy Versailles-nál a tízes felvevõben,
üvegben tartósítanak, mint egy hamis embriót egy
ócska filmben, vesznek neked egy olcsó koporsót a szomszédban,
bevésik a nevedet a sírkõbe, persze hibásan, és
krokodilkönnyeket hullatnak. Aztán jön a végsõ-dicstelenség:
Senki sem emléksark a nevedre egyeden filmnél sem, amiket a
jobb években csináltál. Ki ismeri a Rebecca forgatókönyvíróját?
Ki emlékszik arra, ki írta az Elfújta a szél forgatókönyvét?
Ki segített Wellesnek Kane-né válnia? Kérdezz
meg bárkit az utcán! A pokolba is, még azt sem tudják,
ki volt az elnök Hoover kormányzása idején. Szóval
itt megkapod a magadét. Már a sajtóbemutató utáni
napon elfelejtenek. Félsz elmenni otthonról két forgatás
között. Ki hallott olyan forgatókönyvíróról,
aki valaha is járt Párizsban, Rómában vagy Londonban?
Mindegyik majd összepisili magát, amikor elutazik, úgy
fél, hogy a nagykutyák megfeledkeznek róla. Elfelejtik?
Dehogyis, soha nem is ismerték! Kerítsék elõ nekem
hogyishívjákot! A neved a cím fölött? Á,
nem. A produceré? Természetesen! A rendezõé? Talán.
Emlékezz csak vissza, a Tízparancsolat nem Mózesé,
hanem deMille-é. No és F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby címû
filmje? Cigifüst a férfivécében. Beszippanják,
és fintorognak! Nagybetûkkel akarod látni a nevedet? Öld
meg a feleséged szeretõjét, és zuhanj le a holttestével
együtt a lépcsõn. Ahogy mondom, ezt jelenti a vibráló
ezüst vetítõvászon. Jusson eszedbe, hogy te vagy
az üres hely a vetítõ minden egyes kattanása között.
Észrevetted már azokat az ugrórudakat a filmgyár
hátsó falánál? Ez segíti át a magasugrókat
a kõfejtõbe. Eszeveszett õrültek alkalmazzák
és kirúgják õket, tíz cent egy tucat. És
meg lehet venni õket, mert õk szeretik a filmet, mi nem. Ez
ad nekünk hatalmat fölöttük. Ivásra kényszerítjük
õket; aztán elvessük az üveget, megrendeljük
a halottaskocsit, az ásót. A Maximus Filmgyár, ahol mondom,
egy temetõ. És, ó persze, a holdkórosoké.
Beszédét befejezve Constance állva maradt, mintha a stúdió
falai lezúdulni akaró árhullámok lennének.
- Ne menj be oda! - mondta még utoljára. Halk tetszésnyilvánítást
hallottunk.
Az éjjeliõr mosolygott, és tapsolt a díszes spanyol
kovácsoltvas mögött.
- Csak egy darabig leszek itt, Constance - mondtam. - Még egy hónap,
és délre utazom, hogy befejezzem a regényemet.
- Veled mehetek? Még egyszer eljutni Mexicalliba, Calexicóba,
San Diego déli részébe, majdnem Hermosillóba is,
meztelenül fürödni a holdfényben, illetve nem, te rongyos
fürdõnadrágban.
- Én is szeretném. De Peg és én megyünk,
Constance, Peg és én. - Á, vagy úgy, mi a fene!
Csókolj meg!
Haboztam, ezért õ adott nekem egy cuppanós csókot,
amellyel egy egész bérház hideg vizét felforralhatta
volna.
A kapu kinyílt.
Behajtottunk, két holdkóros éjfélkor.
Ahogy felbukkantunk a széles tér mellett, amely tele volt katonák
és kereskedõk kavargó tömegével, Fritz Wong
nagy léptekkel felénk indult.
- Az Isten verje meg! Mindnyájan beálltunk a jelenetedhez, az
az iszákos baptista-unitárius pedig eltûnt. Nem tudod,
hol rejtõzik az a gazember?
- Hívtátok Aimee Semple McPhersonnál?
- Õ már meghalt!
- Vagy a Holly Rollersben? Vagy a Manly P. Hall univerzalistáknál?
Vagy
- Uramisten! - ordította Fritz. - Éjfél van! Ezek a helyek
már mind bezártak.
- Megnéztétek már a Golgotán? - kérdeztem.
- Gyakran jár oda.
- Golgota! - Fritz elviharzott. - Kutassátok át a Golgotát!
És a getsemánei kertet? - Fritz a csillagokkal feleselt. - Istenem,
miért pont ezt a piás Manischewitzet kellett kifognom? Hé,
valaki! Menjetek, és béreljetek a holnapi istencsapásához
kétmillió sáskát!
Különbözõ asszisztensek futottak szét minden
irányba. Én is elindultam, amikor Constance megragadta a könyökömet.
Szemem a Notre Dame homlokzatára tévedt.
Constance látta, mit nézek.
- Ne menj föl oda! - suttogta.
- Tökéletes hely Jézusnak.
- Az ott csak egy homlokzat; nincs hátulja. Felmész valamivel,
és úgy zuhansz le, mint azok a sziklák, amelyeket a púpos
dobott a tömegre.
- Az csak film volt, Constance!
- És azt hiszed, ez valóság?
Constance megborzongott. Arra a Rattiganre vágytam, aki mindig nevetett.
- Épp most láttam valamit fenn a harangtoronyban.
- Lehet, hogy Jézust - feleltem. - Amíg a többiek tûvé
teszik a Golgotát, miért ne nézném meg?
- Azt hittem, tériszonyod van.
Néztem, ahogy árnyékok kúsznak fel a Notre Dame
homlokzatára.
- Te hülye! Menj csak! Hozd le Jézust - morogta Constance -, mielõtt
ottmarad vízköpõnek. Váltsd meg Jézust!
- Már megtörtént.
Harminc métert tettem, aztán visszanéztem. Constance
a kezét melengette a római légionáriusok tüzénél.