Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

45.


Délben elmentem a Beachwood Avenue-ra.
Clarence nem várt.
Tudtam, amint kinyitottam az ajtaját. Papírtenger, szétzúzott könyvek és széthasított képek hevertek szanaszét, s nagyobb összevisszaság fogadott, mint a 13-as mûteremben, ahol Roy dinoszauruszai szétrugdosva, összetörve hevertek.
- Clarence?
Szélesebbre tártam az ajtót. Rémes kép fogadott!
Vastag levélréteg a földön, Robert Taylor, Bersie Love és Ann Harding által dedikált rajzok még 1935-bõl vagy korábbról. Ez volt a felsõ réteg.
Lejjebb több ezer fénykép hevert, mint egy fényes takaró: Clarence Al Jolsonnal, John Garfielddel, Lowell Shercnannel és Madam Schumann Henkkel. Tízezer arc bámult rám. A legtöbb már halott.
Pár réteggel lejjebb kéziratok, filmtörténet, poszterek tíz tucat hírességrõl, kezdve Bronco Billy Andersonnal és Chaplinnel átölelve a Gish Sisters neve által fémjelzett érzelgõs korszakot. S mindezek alatt megláttam egy cipõt.
A cipõ egy lobhoz tartozott. A láb furcsán kicsavarodott, s egy bokában folytatódott. A boka egy lábszárba vezetett. S ott feküdt a test, melynek arcán a végsõ kétségbeesés tükrözõdött. S ahogy ott feküdt a papírtenger közepén, olyan volt, mintha nem is halt volna meg. A halál oka szívroham lehetett. Tágra nyût szeme és nyitva maradt szája mintha azt kérdezné: - Mit csinálsz a nyakkendõmmel, a torkommal, a szívemmel? Ki vagy te?
Azt olvastam valahol, hogy a halál pillanatában az áldozat retinája lefényképezi gyilkosát. Ha elõhívatnánk, a gyilkos képe kiemelkedne a sötétségbõl.
Clarence vad szeme teljesen tisztán fénylett. Gyilkosának arca örökre beleveszett.
Meredten álltam a szemét közepén. Ez már túl sok! Minden iratcsomó ledöntve, fotók szétszaggatva. A poszterek leszaggatva a falakról, a könyvespolcok ledöntve. Clarence zsebelt kitépték. Soha nem raboltak még ilyen kegyetlenül.
S mindez azzal a Clarencerszel történt, aki óvatosan hajtott, mert nem akart közlekedési balesetben meghalni.
Clarence. Körbenéztem, vadul remélve, hogy találok valami nyomot Crumley számára.
Clarence íróasztalának fiókfáit kirámolták
Néhány kép a falon maradt. Megakadt a szemem az egyiken. Jézus Krisztus a Kálvárián.
Szignálták: "Clarence-nak. Béke az egyetlen Jézustól." Kivettem a keretbõl, és zsebre vágtam.
Dobogó szívvel fordultam meg, hogy elfussak; amikor megláttam még valamit. Gyorsan eltettem.
Egy gyufásdoboz a Brown Derbybõl. Van még valami?
Én, mondaná Clarence. Segíts! . Ó, Clarence, bárcsak tudnék!
Õrülten vert a szívem. Félve, hogy valaki meghallhat, kirohantam az ajtón.
Elfutottam a lakástól. Ne! Megálltam.
Ha meglátnak futni, azt mondják, te tetted. Lassan járj! Megpróbáltam, de csak régi emlékek tûntek fel.
Egy robbanás. 1929.
A házam közelében egy ember az összeroncsolt autójából sikította: - Nem akarok meghalni!
És én a verandán a nénikém ölébe fúrtam a fejem, hogy ne halljam. Vagy amikor tizenöt éves voltam. Egy autó szétzúzott egy telefonfülkét, az emberek nekicsapódtak a falnak, tûzcsapok, testek repültek szanaszét és szétszórt húscafatok.
Vagy… Egy égõ autó, benne egy elszenesedett alak; amely egyenes derékkal ült a volánnál a pusztuló, elszenesedett maszk mögött, miközben aszott kezei egybefonódtak a kormánykerékkel.
Vagy… Hirtelen mindenhol könyveket, fényképeket és dedikált lapokat láttam.
Vakon átkeltem egy falon, és végigbotorkáltam egy üres utcán, megköszönve Istennek, hogy nem jár erre senki. Amint ráakadtam egy telefonfülkére, két percig keresgéltem a zsebemben azt az érmét, amelyiket mindvégig a tenyeremben szorongattam. Végül bedobtam a pénzt, és tárcsáztam.
Miközben Crumley-t hívtam, férfiak tûntek fel seprûkkel. Két teherautó és egy ütött-kopott Lincoln száguldott a Beachwood Avenue felé. Befordultak a sarkon, és Clarence lakásához hajtottak Még a látványuk is arra késztetett, hogy harmonikaszerûen húriam össze magam a fülkében. Az ütött-kopott Lincolnban ülõ férfi akár Phillips Doki is lehetett, de engem túlságosait lefoglalt az, hogy minél jobban meghúzzam magam, így nem tudnám megmondani, õ volt, vagy sem.
- Hadd találgassak - hallottam Crumley hangját a vonalban. - Valaki tényleg meghalt?
- Honnan tudod?
- Csillapodj. Mire odaérek, túl késõ lesz, minden bizonyíték szétrombolva? Hol vagy? - Megmondtam neki. - Van ott egy ír kocsma lejjebb az úton. Menj oda! Nem akarom, hogy az utcán mászkálj, ha a dolgok tényleg olyan rosszul állnak, mint mondod. Oké?
- Meghalok
- Ne tedd! Mivel tölthetném nélküled a napjaimat? .
Fél órával késõbb Crumley az ír kocsma ajtajában talált rám, mély kétségbeeséssel és atyai szeretettel vizsgálgatott. Árnyék suhant át az arcán, mint felhõk a nyári égen.
- Nos - mondta -, hol a hulla?
Clarence ajtaját félig nyitva találtuk, mintha valaki szándékosan hagyta volna úgy.
Benyitottunk És ott álltunk Clarence lakásának közepén.
De már megszûnt az összevisszaság. A könyvek a polcokon, a padló tiszta, sehol egy széttépett levél. Még a legtöbb bekeretezett kép is ott lógott a falon.
- Oké - sóhajtott Crumley -, hol az a felfordulás, amirõl beszéltél?
- Várj.
Kinyitottam egy fiókot. Kopott és szakadt képek voltak beletömködve. Kinyitottam hat fiókot, hogy bebizonyítsam Crumleynak, nem álmodtam.
Mindegyikben hasonló helyzet fogadott. Csak egyvalami hiányzott.
Clarence. Crumley rám nézett.
- Ne mondj semmit! - reccsentem rá. - Pont ott feküdt, ahol most te állsz.
Crumley átlépett a láthatatlan holttesten. Átnézett néhány iratcsomót, ahogy én is tettem, megnézett néhány szakadt lapot és képet, s elnyomott égy sóhajt. Majd mélyet lélegzett, és a fejét rázta.
- Egyszer - mondta - majd beleütközök valamibe, aminek lesz értelme. Sehol egy holttest, így mit tudok csinálni? Honnan tudjuk, hogy nem ment el vakációzni?
- Sosem jön vissza.
- Ki mondja? El akarsz menni a legközelebbi hivatalba panaszt benyújtani? Kijönnek majd, megnézik a szétzúzott anyagot, vállat vonnak, azt mondják, hogy egy lököttel kevesebb lesz a jó öreg Hollywoodban, szólnak a háziúrnak, és…
- A háziúrnak? - hallatszott egy hang a hátunk mögött. Egy öregember állt az ajtóban.
- Hol van Clarence? - kérdezte.
Elkezdtem hadarni, és összevissza beszéltem, leírtam mindent 1934-ról, 1935-rõl és rólam, amint görkorival kóboroltam, miközben W. C. Fields, egy mániákus nádfonó üldözött, meséltem a csókról, amelyet Jean Harlow-tól kaptam a Vendome étterem elõtt. A csókkal kipattant a görkori csapágyának egyik golyója, s én sántítva mentem haza, se látva, se hallva.
- Jól van, jól van, értem én. - Az öregúr körbepillantott a szobában. Nem néznek ki spiclinek. De Clarence állandóan attól retteg, hogy ellopják a fotóit. Így…
Crumley átadta az igazolványát. Az öreg ráhunyorgott, és összeszorította mûfogsorát.
- Nem akarok semmilyen problémát! - siránkozott.
- Ne aggódjon! Clarence hívott minket, félt. Ezért jöttünk. - Crumley körbepillantott.
- Sopwith hívjon fel! Oké?
Az öreg az igazolványra sandított.
- Venice-i rendõrség? Mikor takarítják már ki?
- Mit?
- A csatornát! A szennyvízcsatornákat!
Crumley kifelé irányította.
- Majd belenézek
- Mibe? - csodálkozott az öreg.
- A csatornába - felelte Crumley. - A szennyvízbe!
- Ja, igen - mondta az öregember.
S már el is tûntünk.