Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
49.
A taxi felhajtott az Angelus templom elé.
Kempo tiszteletes az ajtó elõtt várt, s úgy járkált
le-fel, öreg kezeit tördelve, mintha dinamitrudak lennének
a hátára erõsítve.
- Köszönöm, Istenem! - kiállotta elém sietve.
Hirtelen megállt, és félénken kérdezte:
- Ugye, ön annak a benti teremtménynek a fiatal barátja?
- Jézusé.
- Jézus
milyen utálatos! Igen, Jézus! - A barát
ja vagyok
- Milyen kár! Jöjjön gyorsan!
A könyökömnél fogva vezetett a fõoltárig.
Üres volt. Kellemes és jókedvû dallam hallatszott
valahonnan fentrõl, olyan, mint az angyalszárnyak suhogása.
Valaki mennyei morajlással kezelte az orgonát.
- Hol van? - kérdeztem, és megálltam.
Isten huszonnégy karálas, fényes aranytrónján
találtam Jézust. Mereven ült, tekintete a messzeségbe
veszett, keze a karfán nyugodott, tenyérrel felfelé.
- Jézus! - elindultam feléje, aztán újra megálltam.
Friss vér csöpögött a csuklóján lévõ
sebekbõl.
- Nem szörnyû? Az a rettenetes ember! Kifelé! - kiáltotta
a tiszteletes a hátam mögött,
- Ez keresztény templom? - kérdeztem.
- Hogy mer ilyet kérdezni!?
- Nem szokott arra gondolni ilyen pillanatokban - csodálkoztam -, hogy
Krisztus kegyes?
- Kegyes? - kiáltotta a tiszteletes. - Betört az istentiszteletünkre,
azt ordítva, hogy "Én vagyok az igazi Krisztus! Félek!
Utat!". Ezzel az emelvényhez rohant, hogy megmutassa a sebeit.
Éppen úgy tett, mintha kiállítaná önmagát.
Lehet, hogy sosem tér vissza a gyülekezet. Ha elmondják,
ha megírják a lapok, nem érti? Nevetségessé
tett minket. A barát ja!
- A barátom - feleltem, de a hangomból hiányzott minden
csillogás, amint felmásztam, hogy megálljak a ripacs
Shakespeare-színész mellett. - Jézus - szóltam
hozzá, mintha egy szakadékon keresztül tenném. Jézus
örökkévalóságba nézõ tekintete
visszatért a jelenbe.
- Ó, helló, fiatalúr - üdvözölt.
- Mi van?
- Hogy mi van?! - kiáltottam. - Pokolian összekuszáltál
mindent!
- Ó, nem, nem! - Hirtelen észrevette, hogy hol ül, és
felemelte a kezét. Úgy bámult, mintha valaki odalökte
volna. - Megint megütöttek? Halott vagyok? Védj meg! Hoztál
magaddal üveget?
Megveregettem a zsebemet, és megráztam a fejem. Rápillantottam
a tiszteletesre, aki hátrasietett, és hozott egy kis vörösbort.
Jézus utánakapott, de én megelõztem, és
a csalival hívogattam. - Erre gyere, és megkapod az üveget.
- Hogy mersz így beszélni Krisztussal?
- Hogy mered azt mondani, hogy te vagy Krisztus? - kiáltotta a tiszteletes.
- Én nem mondom, uram, én az vagyok! Megpróbált
könnyedén felkapni, de leesett a lépcsõn.
A tiszteletes sóhajtott. Felsegítettem, s biztonságban
kivezettem, miközben elõtte lóbáltam az üveget.
A taxi még mindig ott várt. Mielõtt beszállt,
Jézus megfordult, hogy lássa a tiszteletest, aki gyûlölettõl
sugárzó arccal állt az ajtóban.
Jézus felemelte mindkét vörös mancsát.
- Menedékhely! Igen? Menedékhely?
- Még a pokolba sem fogadnak be! - kiáltotta a tiszteletes.
Jézus bemászott a taxiba, megragadta a bort, aztán elõrehajolt,
hogy szóljon a sofõrnek
- Getsemáne!
Elhajtottunk A sofõr a térképre bámult fél
szemmel.
- Getsemáne - motyogta. - Az utca, sugárút, vagy valami
hely?