Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


12.


Én még egyszer végigpillantottam a rám meredõ arcokon:
- Nem, inkább ne. Roy meg én hamarosan elkészülünk, de jelen pillanatban… - Belekortyoltam a csapnivaló hollywoodi csapvízbe. - Három hete figyelem ezt az asztalt. Mindenki mindig ugyanazon a helyen ül. Maga itt, maga meg ott, maga pedig amott. Lefogadom, hogy maga nem is ismeri az asztal túlsó szélén ülõket, és viszont. Miért nem változtatják a helyüket? Ki kellene hagyni néhány helyet, aztán félóránként lehetne játszani cseréld-a-széket játékot, helyet változtatni, megismerkedni valaki mással, nem mindig a megszokott pofákat bámulni. Bocs.
- Bocs?! - Fritz megragadta a vállamat, és miközben röhögött, egyfolytában rázott. - Oké, emberek! Játsszunk cseréld-a-széket! Allez oop!
Taps. Éljenzés.
Általános vidámság vette kezdetét, az emberek egymás hátát veregették, kezet ráztak, széket változtattak, más helyre ültek és ettõl én csak még inkább zavarba jöttem, és még többen nevettek rajtam. Mások megtapsoltak.
- Mostantól minden nap ide fogjuk ültetni a mester urat, hogy órákat adjon nekünk a jó modorból és a társasági viselkedésbõl - jelentette be Fritz. - Jól van, honfitársak - kiáltotta Fritz. - Nos, ifjú mesterünk, tõled balra Maggie Botovin ül, a filmtörténet legremekebb vágó/szerkesztõje!
- Ez csak duma! - bólintott felém Maggie Botovin, és tovább foglalatoskodott az omlettjével, melyet helycserekor is magával vitt.
Maggie Botovin.
Mesterkélt, csendes hölgy, mint egy felhangolt zongora, úgy kihúzta magát, hogy magasabbnak tûnt, mint amilyen valójában, és ahol az ölében tartotta a kezét, meg ahogy a haját feltûzte a feje búbján, olyan volt, akárha az elsõ világháború korszakának divatját követné.
Hallottam egyszer a rádióban, amikor egy interjúban úgy jellemezte magát, mint kígyóbûvölõ.
Rengeteg film ment át a kezén, siklott keresztül az ujjai közölt, simán és gyorsan.
Ennyi és ennyi idõ alatt ennyi és ennyi filmet vágott meg. Ez nem más, mondta, mint az élet maga.
Az idõ rohan, egy villanás, egy pillanat, s a jelen máris dúlttá változik. Pillanatról pillanatra a jövõ ott csillog az ember markában, ha nem ragad ja meg anélkül, hogy összeroppantaná, ha nem alakítja anélkül, hogy széttörné azt a pillanatfolyamot, semmi sem marad belõle. A célom, az õ célja, valamennyiünk célja, hogy beleolvasszuk és rányomtassuk önmagunkat azokra a parányi jövõfoszlányokra, melyekkel érintkezve gyorsan múló tegnapokat hagyunk magunk mögött.
A film ugyanilyen.
Egy különbséggel: azt újraélhetjük, kedvünk szerinti gyakorisággal. Lepergetjük a jövõt, jelenné varázsoljuk, tegnappá, aztán holnap újra kezdjük.
Micsoda nagyszerû mesterség, az idõ három vetületére felügyelni; a megsejthetetlen holnapokra; a beszûkült jelenre; a tegnapra, a másod percek, a percek, az órák, az évek, az évezredek nagy temetõjére, melybõl rügyként fakadt ki a másik kettõ.
És ha nem tetszik valamelyik e három rohanó idõfolyamból? Elõ a szikével. Vágás. Ez az! Most már jobb?
És most a hölgy itt ül mellette, egyik pillanatban még az ölében nyugtatja a kezét, a következõben egy nyolc milliméteres kamerát emel fel, körbepásztázik az asztal körül, arcról arcra; a keze meg se rezzen, amíg el nem jut hozzám, s a kamera meg nem állapodik rajtam.
Mereven bámulok bele, és eszembe jut az a nap, amikor 1934-ben a stúdión kívül láttam õt; a megszállottakat, a hóbortosokat, az autogramgyûjtõket filmezte, köztük engem is.
Szeretnék felkiáltani: Emlékszik? De hogyan is emlékezhetne? Lehajtom a fejem. A kamera megrezzen.
Ez volt az a pillanat, amikor Roy Holdstrom befutott.
Megállt a kajálda ajtajában, és engem keresett. Amikor meglátott, nem intett, hanem dühösen megrántotta a fejét. Aztán megfordult, és kisietett. Felugrottam, és elrohantam, mielõtt Fritz Wong visszatarthatott volna.
Láttam, hogy Roy a férfivécébe siet, s egy porcelánszentély elõtt találtam, ahol Respighi: Róma Szökõkútjainak áldozott. Megálltam mellette; nem vettem részt a csobogásban, mintha a régi csövek befagytak volna a télen.
- Figyelj, ezt most találtam a tizenhármas stúdióban. Roy egy géppel írott cetlit tolt elém.
A Szörnyeteg végre megszületik!
Ma éjszaka a Brown Derbyn!
A Vine Streeten. Tízkor.
Légy ott! Különben elveszítesz mindent!
- Ugye, nem hiszed el! - ziháltam.
- Csak annyira, amennyire te elhitted azt az átkozott cetlit, ami a temetõbe invitált. - Roy rámeredt a falná maga elõtt. - Ugyanolyan a papír és a gépelés, mint a te cetliden? Elmenjek a Brown Derbyre ma este? Az ördögbe is, miért ne? Testek a falakon, eltûnt létrák, lenyomatok a fûben, papírmasé hullák, plusz Manny Leiben õrjöngése. Gondolkoztam egy keveset öt perccel ezelõtt. Ha Manny Leiben és a többiek úgy ki akadtak egy mûmadárijesztõ megjelenésétõl, mi lenne, ha az hirtelen eltûnne?
- Ugye, nem tetted meg?
- Nem? - kérdezett vissza Roy.
Zsebre dugta a cetlit. Aztán egy kis dobozt emelt le a sarokban álló asztalkáról, és felém nyújtotta. - Valaki fel akar használni bennünket. És én úgy döntöttem, miért ne tenném egy kissé hasznossá magam. Nesze, fogd! Menj be egy fülkébe. Nyisd ki.
Engedelmeskedtem. Becsuktam az ajtót.
- Ne csak állj ott! - szólt be Roy. - Nyisd már ki!
- Azt csinálom.
Kinyitottam a dobozt, és rámeredtem.
- Istenem! - kiáltottam fel.
- Mit látsz? - kérdezte Roy.
- Arbuthnot!
- Igazán szépen és kényelmesen elfér a dobozban, mi?