Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


30.


Egy perccel késõbb már kifelé tartottam Felsõ-Illinois-ból, egyre távolodva nagyszüleim házától.
Útközben érintettem a 13-as mûtermet. Háromszoros lakattal, légmentesen lezárták. Miközben ott álltam, elképzeltem, milyen érzés lehetett Roynak, amikor belépett és azt látta, hogy valami õrült elpusztította mindazt, amiért élt.
Roy, gondoltam magamban, gyere vissza, építs még szebb Szörnyeket, élj örökké!
Ebben a pillanatban római katonák falanxa haladt el mellettem futólépésben, egyszerre dobogva, csillogva a napfényben. Arany, karmazsintollas sisakjaik fényes folyama gyorsan hömpölygött tova. A császári testõrség sem festhetett volna jobban, mozoghatott volna gyorsabban. Ahogy elfutottak mellettem, pillantásom az utolsó testõrre esett. Nagy, hosszú lába rángatózott, könyöke csapkodott. Sasorra szinte hasította a levegõt. Tompán felkiáltottam.
A csapat befordult a sarkon.
Az útkeresztezõdés felé futottam.
Roy?! - kiáltottam gondolatban.
De nem kiálthattam világgá, hogy egy idióta rejtõzik köztük, trappol velük.
- Istenverte marha! - nyögtem erõtlenül. - Barom! - morogtam, miközben beléptem az étkezde ajtaján.
- Hülye - közöltem Fritzzel, aki már a hatodik csésze kávé ját itta annál az asztalnál, ahol a megbeszéléseket is tartotta.
- Igazán hízelgõ! - kiáltotta. - Ülj le! A legfontosabb problémánk most az, hogy Iskarióti Júdást ki kell vágni a filmbõl.
- Júdás!? Kirúgták?
- Amikor utol fiára hallottam róla, La Jollában tanyázott, és tök részegen siklórepülést végzett.
- Uramisten!
Ezt már nem bírtam elviselni. A vidámság földrengése rázta a mellkasomat.
Láttam magam elõtt Júdást, amint siklik a sós tengeri szelek szárnyán, Royt, ahogy a római falanxban fut; magamat is láttam, esõtõl eláztatva, amint a test lezuhan a falról, majd újra Júdást, részegen repült a szélben magasan La Jolla felett.
Köhögõ nevetésem megriasztotta Fritzet. Vad hörgésem láttán azt hitte, fuldoklom, és hátba vágott.
- Mi bajod?
- Semmi - ziháltam. - Minden!
Végre sikerült lecsillapodnom.
Maga Krisztus érkezett suhogó palástjában.
- Ó, Heródes Antipas - mondta Fritznek -, próbatételre szólítottál?
A színész - olyan magas volt, mint az El Greco-festmények alakjai, és olyan kísérteties is a pokoli villámlások és a viharfelhõk miatt, melyek elváltoztatták sápadt bõrét - lassan egy székbe ereszkedett anélkül, hogy elõtte hátratekintett volna. Ez is a hit egyfajta megnyilvánulása. Amikor teste érintette a széket, a férfi büszke mosollyal nyugtázta a pontos célzást.
A pincérnõ azonnal elérakott egy kis tányér lazacot, köret nélkül, valamint egy pohár vörösbort.
Jézus behunyt szemmel rágcsált egy falat halat.
- Régi igazgató, új író - szólalt meg végül. - Azért hívtatok, hogy a Bibliáról beszélgessünk? Kérdezzetek! Fejbõl fújom az egészet.
- Hála Istennek, hogy valaki tudja - mondta Fritz. - A filmünk nagy részét egy felfuvalkodott igazgató átrakatta a tengeren túlra, és halvány gõze sincs az egészrõl. Maggie Botovin a négyes vetítõben van. Légy ott egy órán belül! - Intett nekem a monoklijával. - Hogy érzékeld a problémát: Krisztus járt a vízen, de mit tett volna egy pöcegödör esetén? J. K, tölts édes olajat e fiú szentségtelen fülébe! - Fritz megérintette a vállamat. - Te meg, kölyök, fejtsd meg a hiányzó Júdás rejtélyét, és írj a filmnek egy olyan befejezést, melynek láttán a csõcselék nem követeli vissza háborogva a jegy árát.
Ajtócsapódás.
Egyedül maradtam Jézussal, aki tüzetesen megnézett Jeruzsálem égkék szemével.
Higgadtan rágta a halat.
- Úgy látom- jegyezte meg -, kíváncsiság gyötör, mit keresek itt. Én vagyok A Keresztény. Én? Régi cipõ vagyok, jó Mózesnek, Mohamednek és a prófétáknak. Nem érdekel, lényeg az, hogy vagyok.
- Ezek szerint te mindig is Krisztus voltál?
Jézus látta, hogy õszintén kérdezem, és rágcsált még egy kicsit.
- Krisztus vagyok egyáltalán? Nos, olyan ez, mintha életünk kezdetén fölvennénk egy kényelmes köntöst, és nyugodtan élnénk anélkül, hogy öltözködni kellene. Ha ránézek a stigmáimra, úgy érzem, az vagyok. Amikor reggelente nem borotválkozom, a szakállam is megerõsíti e hitemét. Nem tudok elképzelni másfajta életet. Ó, évekkel ezelõtt persze kíváncsi voltam. - Megrágott még egy falatot. - Mindent kipróbáltam. Elmentem Violet Greener tiszteleteshez a Crenshaw Boulevardra. Hogy is hívták…? Az Agabeg-templomba.
- Én is jártam ott!
- Nagy szemfényvesztõk, mi? Szeánszok, tamburinok. Hogy is hívják? Ja, Norvell. Csinálja még?
- Persze! Azzal a csipás birkaszemével meg a csinos kis fiúbarátaival, akik a tamburinokba gyûjtik az aprópénzt.
- Mintha magamat hallanám! Érdekel az asztrológia? A számmisztika? A görkorizás? Micsoda móka volt!
- Igen, görkoriztam is.
- Szereted az iszapbirkózást, beszélsz nyelveket?
- Ó, igen! No és mi a helyzet a néger baptista templommal a Central Avenue-n? A Hall Johnson kórus vasárnaponként beugrik és énekel valamit. Kolosszális!
- A pokolba is, fiú, te követtél engem! Hogy kerültél te ezekre a helyekre?
- A választ kerestem.
- Olvastad a Talmudot, a Koránt?
- Túl késõn bukkantak fel az életemben.
- Majd megmondom én, mi jött valóban késõn… Bosszúsan felhorkantam.
- A Mormonok Könyve?!
- Szent Makréla! Eltaláltad!
- Húszévesen tagja voltam egy mormon színjátszó csoportnak. Az Angel Moroni halálra untatott!
Jézus harsogva röhögött, és a stigmáit csapkodta.
- Unalmas is! És mi a helyzet Aimee Semple McPhersonnal?
- A gimnáziumi barátaim unszolására egyszer fölszaladtam a színpadra, hogy "megváltást nyerjek". Odafutottam, és letérdeltem. Õ megveregette a fejemet. Azt kiáltotta: "Uram, mentsd meg a bûnöst! Dicsõség és halleluja!" Letámolyogtam a színpadról, és a barátaim karjába zuhantam.
- A pokolba is! - mondta Jézus. - Engem Aimee kétszer váltott meg. De aztán eltemették. Mikor is? Negyvennégy nyarán. Egy bazi nagy bronzkoporsóban. Tizenhat ló meg egy buldózer kellett hozzá, hogy felvontassák a temetõdombra. Öregem, Aimee mûszárnyai a megszólalásig igazinak tûntek! A nosztalgia kedvéért még ma is meg-meglátogatom a templomát. Istenem, hogy hiányzik: Úgy érintett meg, mint Jézus, pünkösdi díszköntösben. Micsoda móka volt!
- És most itt vagy te - jegyeztem meg -, mint fõállású Krisztus a Maximusnál. Az Arbuthnottal töltött aranykor óta.
- Arbuthnot? - Jézus arca elsötétült az emlék hatására. Eltolta maga elõl a tányért - Gyerünk! Vizsgáztass! Kérdezz! Ótestamentumot vagy Újat, mindegy.
- Ruth Könyve.
Két percen át idézett Ruth Könyvébõl.
- A Prédikátor Könyve?
- Elmondom az egészet!
- Elmondta.
- János Evangéliuma?
- Az egy nagy szamárság! Utolsó vacsora utolsó vacsora hátán! - Micsoda? - kérdeztem kétkedõn.
- A feledékeny keresztény! Az Utolsó Vacsora NEM az utolsó vacsora volt, hanem az utolsó elõtti. Napokkal a keresztre feszítés és a temetés után Simon meghívta Pétert és a többi tanítványt, és ott tanúi voltak a halak csodájának. A tengerparton halvány fényességet láttak. Odaérve egy férfit láttak, aki szétszórt égõ szén és halak mellett állt. Szóltak a férfihoz, és tudták, hogy Krisztus az, aki int nekik és így szól: "Vegyétek ezeket a halakat, és tápláljátok vele felebarátaitokat. Vigyétek el üzenetemet, menjetek el a világ városaiba, és prédikáljátok ott a bûnök bocsánatát",
- Megáll az ész! - suttogtam.
- Érdekes, ugye? - nevetett Jézus. - Elõször az Utolsó Elõtti Vacsora volt, a da Vinci-féle, aztán pedig a Leges-Legutolsó, amely a Tiberiai tenger homokos partján, szénen sütött halból állt, s amely után Krisztus eltávozott, hogy örökre a vérükben, szívükben, agyukban és lelkükben maradjon. Vége.
Jézus lehajtotta a fejét, majd hozzátette:
- Menj, írd át a könyveket, különösen János Könyvét. Nem az én kedvemért, de a te érdekedben. Tünés, mielõtt visszavonom az áldást!
- Megáldottál?
- Végig, mialatt beszélgettünk, fiam. Egész idõ alatt. Menj!