Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
2.
Én érkeztem elsõnek
Reggel hétkor már ott voltam a stúdióban azon
a Halloween-reggelen.
És én mentem el utolsónak
Már tíz felé járt az idõ, miké még
mindig az éjszakai szolgálatom utolsó körét
róttam, és abban az egyszerû, ám hihetetlen gondolatban
sütkéreztem, hogy végre olyan helyen dolgozhatok, ahol
mindennek megvan a határozott menete. Itt mindennek teljesen egyértelmû
az eleje, tiszta és visszafordíthatatlan a vége. A színfalakon
túl, odakint a világban, nem nagyon bíztam az életben,
szörnyû meglepetései és labilis történései
miatt. Amint itt sétáltam a fák között hajnalban
vagy az esti szürkületben, reálisnak tûnt, hogy én
vagyok az, aki kinyitja és bezárja a stúdiót.
Hozzám tartozott, mert én így akartam.
Tehát bejártam egy körülbelül egykilométeres
körzetet, elmentem tizennégy színpad, tíz szabadtéri
díszlet mellett, és úgy éreztem, hogy saját
románcom áldozata vagyok: Olyan valaki, aki õrülten
rajong a filmekért, és melynek kész alárendelni
életét, és mely miatt rögtön elveszti a talajt
a lába alól, mihelyt a spanyol kovácsoltvas kerítésen
kívül kerül.
Késõre járt, de egy csomó filmnek mindenszentek
napjáig kellett elkészülnie, így a nagy csomagolás
és a búcsúestek több felvétellel is egybeestek.
Három színpadról is, melyeknek hatalmas tolóajtaját
tágra nyitották, együttesek számai, nevetés,
pezsgõsüvegek dugóinak pufogása és éneklés
hallatszott. A bent filmes jelmezekbe öltözött tömeg üdvözölte
a kintrõl érkezõ Halloweenes társaságot.
Nem mentem be sehová, csak elégedetten mosolyogtam magamban,
amint elhaladtam az épületek elõtt. Végtére
is, minthogy azt képzeltem, hogy enyém a stúdió,
akkor jöttem-mentem, mikor kedvem tartotta,
Viszont most, hogy megint sötét részre jutottam, egy kis
remegés futott át rajtam. Túl régóta bolondultam
már a filmekért. Olyan volt ez, mintha viszonyom lett volna
King Konggal, aki tizenhárom éves koromban rám zuhant;
én pedig sohasem tudtam volna kiszabadulni súlyos teteme alól.
A stúdió is így zuhant rám minden reggel, mikor
megérkeztem. Órákba telt, míg függetleníteni
tudtam magam bûvkörétõl, újra normálisan
vettem a levegõt és boldogultam a munkámmal. Az esti
félhomályban viszont megint hatalmába kerített
a varázslat; szaggatottá vált a lélegzetem. Tudtam;
hogy egy nap meg kell ettõl szabadulnom, elfutnom innét és
soha vissza nem térnem, különben úgy fogok járni,
mint Kong, aki egyre-másra bukik orra, majd áll fel, és
végül egy nap ebbe fogok belepusztulni.
Elhaladtam az utolsó színpad mellett is, ahonnét a vidámság
utolsó kitöréseitõl és bömbölõ
dzsessztõl remegtek a falak. Mellettem az egyik segédoperatõr
hajtott el kerékpáron, filmmel teli táskával Éppen
egy boncolásra ment, ahol a film a szerkesztõ kése alá
kerül majd, aki megmentheti vagy eltemetheti azt mindörökre.
Ezután a színházba viszik vagy valamelyik polcra a többi
kiselejtezett vacak mellé, ahol csak a por lepi be, de legalább
nem eszi a rozsda.
A hollywoodi dombon egy templom órája tízet ütött.
Sarkon fordultam, s visszaballagtam az írók épületében
lévõ kabinomba.
Az üzenet, mely beindította ezt az õrületes történetet,
ott várt rám az irodámban.
Nem márványlapba vésve érkezett, hanem gyönyörûen
legépelve egy kiváló minõségû noteszlapon.
Míg olvastam, az asztalom elõtt álló székbe
süppedtem; arcom megmerevedett, s kezem már-már ökölbe
szorult, majd galacsinná gyûrte a cetlit, s félrelökte.
Ezt írták nekem:
GREEN GLADES PARK. Halloween.
Ma éjfélkor.
A központi hátsó falnál.
U.i.: Nagy titok tárul föl ön elõtt. Anyag egy abszolút
sikerkönyv vagy forgatókönyv számára Ne hagyja
ki!
Nos, én nem vagyok bátor ember. Például sohasem
tanultam meg vezetni. Nem szállok repülõgépre. Tartottam
a nõktõl egészen huszonöt éves koromig. Ki
nem állhatom a magas helyeket; az Empire State Building mindig is iszonyú
félelemmel töltött el. A liftektõl is ideges leszek.
A mozgólépcsõtõl is. Csínján bánok
az ételekkel. Az elsõ marhaszeletet huszonnégy éves
koromban kóstoltam meg, gyermekkoromban pedig hamburgeren, sonkás
szendvicsen, tojáson és paradicsomszószon tengõdtem.
- A Green Glades Park! - mondtam hangosan.
Jézusom, gondoltam. Éjfélkor? Én, az a srác,
akit tizenéves korában elpáholtak a huligánok?
Az a kisfiú, aki a bátyja hóna alá bújt,
mikor elõször látta Az Operaház fantomját?
Igen, az a fiú.
- De hülye vagyok! - kiáltottam el magam.
Elmentem a temetõbe.
Éjfélkor.