Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
71.
Hátborzongató üldözés vette kezdetét:
rohantunk a pincéken át, ahol a filmtekercseket tárolták,
majd a kõkripták felé, ahol a sztárok aludták
örök álmukat, aztán fal alatt és falon keresztül,
végül azt is magunk mögött hagytuk; nyakamon-éreztem
a Szörnyeteg leheletét, de vágtattam a katakombákon
keresztül egyenest a sír felé, amely soha nem lehetett
Arbuthnot nyughelye.
Tudtam, hogy ez a futás már nem játék. A Szörnyeteg
nem üldözött, hanem vezetett valami felé. De hová?
Ez most a pince legalsó része, ahol Crumley-val és a
vak Henryvel álltam egy örökkévalósággal
ezelõtt.
A lépcsõk, melyek a szarkofág emelvényéhez
vezettek, némán álltak helyükön. Magam mögött
hallottam üldözõm cuppogó lépteit és
fújtató lélegzetét.
Felugrottam a lépcsõre: így talán még feljebb
mászhatok. Csúszva-mászva, fogam közt imát
zokogva próbáltam felkapaszkodni a csúcsra, majd megkönnyebbülésképpen
hatalmasat üvöltve vettem birtokomba a szarkofágot.
Öklömmel vertem a sírbolt ajtaját, mire szörnyû
robaj remegtette meg a levegõt. Lezuhantam a temetõ kellõs
közepére, de nem történt komolyabb bajom. Felálltam,
és eszelõs tekintettel kutattam a sírkövek egyhangú,
rendezett sorát.
- Crumley! - ordítottam.
Az út kihaltnak tûnt: nem láttam egy autót sem
arrafelé.
- Istenem - könyörögtem szinte sírva -, Crumley, hol
vagy?
A sírbolt ajtaja mögül léptek zaja hallatszott. Gyorsan
megpördültem. A Szörnyeteg épp akkor lépett az
ajtónyílásba:
Alakja halványan derengett a holdfényben: úgy állt
ott, mintha önmaga síremléke volna. Akár egy angol
lord hazajáró szellemének is nézhettem volna,
aki egykori kastélyának küszöbérõl kémleli
az éjszakát és készen áll arra, hogy megjelenjen
ködbe burkolózó fantomként, ha filmbéli szerepe
úgy kívánja; egyik keze az ajtó zsanérján
nyugodott, másik kezét magasra emelte, mintha a végítéletet
hirdetné a hideg márványudvaron. A hideg márványajtó
felett újra megláttam a feliratot: ARBUTHNOT.
Félig sírva motyogtam magam elé ezt a nevet.
Abban a pillanatban a Szörnyeteg eliramodott, mintha egy startpisztolyt
sütött volna el valaki. Szörnyû rikoltására
bukdácsolva igyekeztem a kapu felé.
Nekimentem jó pár sírkõnek; széttaposva
a virágokat, és fejvesztve rohantam egy ösvényen.
Nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez az üldözés vérre
menõ embervadászat-e vagy csak színjáték.
Néha azt képzeltem, hogy szökõár nyaldossa
talpamat, néha pedig egy megvadult elefántcsorda dühöngését
véltem hallani magam mögött. Nem bírtam elviselni
a kétségbeesett kacajt: egy téglával borított
ösvényre kanyarodtam be, hátha megtalálom a társam
valahol a sírok között.
Crumley sehol. Az út üres.
Az utca másik oldalán a St. Sebastian ajtaja még tárva-nyitva
állt és égett a villany.
Jézus, bárcsak itt lehetnél, gondoltam.
Átugrottam valamin, majd tovább rohantam, bár számban
már a vér ízét éreztem. Ormótlan
léptek zaját hallottam és annak a szörnyû
félvak embernek a zihálását.
Elértem az ajtót. Végre egy menedék!
A templom azonban üres volt.
Az aranyból készült oltáron gyertyák fénye
lobogott. Gyertyák égtek a barlangokban is, ahol Krisztus rejtõzött
egykoron.
A gyóntatófülkéhez vezetõ ajtó nyitva
állt. Újra léptek dübörögtek.
Beugrottam a gyóntatófülkébe, magamra húztam
az ajtót, és reszketve összekucorodtam a sötétben.
A dübörgõ léptek pedig elnémultak, mint a lecsillapodó
förgeteg. Igen, mint egy förgeteg: elõször elhalkulnak;
majd - akárha a szélirány fordult volna meg - ismét
közeledtek.
Éreztem, hogy a Szörnyeteg az ajtónál matat. Nem
volt kulcsra zárva
De hát én a pap helyén
ültem!
Bárki tartózkodott is, abban a fülkében, az mindig
szent embernek számított. Neki gyóntak az emberek, és
Várjunk csak! Igen, én itt talán biztonságban
vagyok!
Hallottam kívülrõl azt a túlvilági Nyöszörgést.
Egész testemben remegtem.
Újra imádkoztam, egészen közönséges
dolgokat kérve Istentõl. Csak még egy órát
tölthessek együtt Peggel! Egy gyermeket adj nekem, Uram! És
egyéb ilyen-apróságokat, melyek a rémítõ
éjben annyira fontosak lehetnek, akár a várva-várt
pirkadat
Édes életszag csapta meg az orrom - talán ezt is az imáimnak
köszönhetem.
Egy utolsó sóhajtás tört fel, és
Úristen!
A Szörnyeteg bemászott a fülke túlsó részébe!
Õrjöngõ dühe megfagyasztotta a vért az ereimben:
már attól féltem, hogy szörnyû lehelete átcsap
a rácson keresztül és megvakít. De az ormótlan
test aztán megnyugodni látszott: akár egy hatalmas kohó,
mely szelepein át kiereszti a gõzt.
- Én már tudtam, hogy véget ért a különös
hajsza - az utolsó felvonás ideje jött el.
Hallottam, hogy a Szörnyeteg levegõt vesz - elõször,
másodszor, majd harmadjára is; talán képes lesz
még beszélni, talán nem; talán még mindig
gyilkolni akar, de már kifáradt, ó, Istenem, végre
kifáradt!
Végül - mintha egy kútból beszélne - síri
hangon suttogta: - Oldozz fel, atyám, vétkeim alól!
Uram, drága Istenem, gondoltam, mit is mondtak a papok azokban a régi
filmekben egy fél emberöltõvel ezelõtt? Ó,
gyarló emlékezet! Hirtelen õrült vágyat éreztem,
hogy újra nekiiramodjak, és folytassam a Szörnyeteggel
folytatott hajszát.
Ahogy visszafogtam a lélegzetem, a Szörnyeteg hátborzongatóan
hörögte:
- Irgalmazz, apám
- Nem vagyok az apád! - kiáltottam.
- Nem - suttogta a Szörnyeteg.
Egy másodpercig hallgatott, majd hozzátette:
- Te vagy az én fiam.
Összerezzentem. A sötétben éreztem, hogy a szívem
a torkomban dobog.
A Szörnyeteg megmoccant.
- Szerinted
ki
alkalmazott
téged? Te jó Isten!
- Én - mondta a láthatatlan arc a rács mögül.
Hát nem Groc? - gondoltam.
A Szörnyeteg nekikezdett egy szörnyû rózsafüzér-imának,
és én csak lassan, nagyon lassan tértem magamhoz: a fejem
a fülke burkolatán nyugodott, majd a rácshoz fordulva ezt
motyogtam:
- Miért nem öltél meg?
- Ezt soha nem akartam. A barátod bukkant rám. Õ készítette
azt a szobrot. Õrültség az egész Megöltem volna
természetesen, de végzett magával. Vagy legalábbis
úgy tett. Valójában él; és téged
vár
Hol?! Ordítani szerettem volna. Ehelyett azt mondtam:
- Miért mentettél meg engem?
- Hogy miért
? Egy nap el akartam mondani a történetemet.
Te voltál az egyetlen
- itt szünetet tartott -
akinek
elmondhattam
elmondhatom
ahogy történt. Semmi olyan
nincs a stúdióban, amit ne ismernék
Sõt,
az egész világon nincs olyan. Éjszakákon át
olvastam és csak keveset aludtam
Majd még többet
olvastam, és reménytelenül suttogtam a néma falnak;
Õ! Csak néhány hete volt még, hogy neved elõször
jött ajkaimra. Õ lesz a megfelelõ, mondtam magamban. Meg
kell szereznem magamnak. Õ lesz az én krónikásom.
Õ a fiam.
- És valóban.
A suttogás most csak néhány centire hallatszott tõlem;
lélegzete, akár egy kovácsfújtató, megremegtette
a levegõt.
- Édes Jeruzsálem csontfehér dombjai - mondta fakó
hangon. - Kihasználtam, majd kinyírtam az égvilágon
mindenkit hosszú idõn át. Ki más tudta volna mindezt
véghez vinni? Mi mást kellett volna tennem, mint gonosznak lenni
és a halálra várni? Csak a küldetésem tartott
életben. Biztosan furcsállod, hogy téged is alkalmaztalak
Talán meg kellene köszönnöm neki? - kérdeztem
önmagamtól.
- Valójában én irányítottam mindent a tükör
mögül. Én mondtam meg Leibernek, mit tegyen, kiadtam a forgatókönyvet,
kutattam a sírboltokban, és jól pofára ejtettem
Mannyt; amikor éjjel kettõkor is a falnak támaszkodott.
Micsoda összejövetelék voltak! Mi összetartoztunk. Ego
és superego. A kürt és a kürtös. Istenem; még
az irodát is megosztotta velem! Õ volt elõtérben,
és színleg hozta a súlyos döntéseket, én
pedig minden éjjel arra vártam, hogy elõjöhessek
az üres íróasztal, a székem és a fehér
telefon mögül, és parancsolhassak Leibernek, aki valójában
a titkárom volt.
- Tudom - leheltem.
- De hát hogyan
?
- Kitaláltam.
- Kitaláltad? Mit? Ezt az egész õrült, átkozott
dolgot? A Halloween napját? Húsz, Istenem, már húsz
éve, hogy megtörtént
Nehezen lélegzett, és
várt egy kicsit.
- Igen - súgtam.
- Nocsak, nocsak! - A Szörnyeteg az emlékeivel tusakodott. - A
tilalmat már feloldották ugyan, de mi hoztuk be a piát
a sírbolton és az alagúton keresztül
és
a fenébe is! Röhögtünk az egészen. Az összejövetelt
félig a sírokban, félig a filmgyárbéli
pincében tartottuk. Minden tele hangoskodó emberekkel, lányokkal,
sztárokkal, statisztákkal! Már csak félig-meddig
emlékszem arra az éjfélre. El tudod te képzelni,
hány õrült szeretkezett akkor a temetõben?
Vártam, míg õ rendezgeti a gondolatait. Aztán
így folytatta:
- Elkapott bennünket a sírkövek kõzött. A temetõ
tulajdonosának gorillái ütötték verték
a fejemet, az arcomat, a szememet! Ó, az a verés! Õ elfutott
a lánnyal: Ordítva rohantam utánuk. Elhajtottak autóval,
én követtem õket. Aztán jött a karambol, és
Sóhajtott, és megvárta, míg lecsillapodik egy
kicsit.
- Emlékszem, hogy a Doki a templomba vitt, ahol a pap õrjöngött
a félelemtõl. Aztán a hullaházba szállított.
Újjászülettem a sírok között! Groc próbálta
helyrehozni a helyrehozhatatlant. Szegény elfajzott Groc. Lenin szerencsésebb
volt! A szám szólásra nyílt: gyerünk, segíts!
Már késõ. Kívül minden utca kihalt. Akkor
hazudj! Mondd, hogy meghaltam! Istenem, az arcom! Azt már úgysem
lehet helyrehozni! Tehát mondd azt mindenkinek, hogy meghaltam! Emily?
Micsoda? Megõrült? bérlek, rejtsd el Emilyt! Segíts!
Pénz kell, ugye. Sok-sok pénz! Tegyél meg mindent, amit
mondtam! Hidd el: nem jön rá senki! Élõ halottként
feküdtem a közeli hullaházban, a Doki ápolt hetekig.
Úristen, micsoda õrültségi Fájt az arcom,
a fejem, és ha megláttam õt, torkon szakadtából
ordítottam: "Fritz! Vigyázz rám, kérlek!"
És Fritz megtette! Hangyaszorgalmú egy ember. Sloane, te hulla,
hagyd már õt békén! Emily, le szegény elveszett,
õrült kislány! Constance! Constance pedig elutazott vele
abba a részegek, elmebetegek és narkósok számára
fenntartott intézetbe, ahol még senki nem gyógyult meg.
Amikor meglátogattak, tomboltam. Fritz leintette õket, mégis
zokogva bámulták az arcomat, melyet mintha húsdaráló
trancsírozott volna szét. Láttam a borzalmat szemükben.
Pillantásuk elárulta: azt gondolják, haldoklom, én
pedig káromkodtam. Ott volt még Doki, a csontkovács és
Groc, a kozmetikus, akik próbáltak összerakni engem. Végül
Jézus és Fritz azt mondták: "Vége! Már
mindent megtettünk; amit csak lehetett. Hívassunk papot!"
"A pokolba!" - kiáltottam. "Tartsátok meg a temetést,
de nélkülem"! Erre mindannyian elsápadtak. Tudták,
mire célzok. Ez az emberi roncs õrült tervet eszelt ki,
gondolták. És így okoskodtak ha õ meghal, mi is
elpusztulunk. Tudod, akkor mi zártuk az egész filmszakmában
a legjobb évet. Mindenütt pangás, mi mégis két-három
milliót kasszíroztunk, többet, mint az összes többi
filmstúdió együttvéve. Õk nem hagyhattak
meghalni: én akkor csúcsokat döntögettem. Hol találnának
egy másik ilyen embert a sok idióta, dilettáns, lógós
hülye között? Te megmented, én majd összepofozom,
mondta Groc Phillipsnek, a csontkovácsnak. Õk a szó szoros
értelmében új-embert faragtak belõlem; újjászülettem,
de soha nem láthattam többé a napot!
Eszembe jutottak Jézus szavai: A Szörnyeteg? Ott voltam aznap
éjjel, amikor õ megszületett!
- Így végül a Doki megmentette az életemét,
Groc pedig összefoltozott. De
Istenem, õ hiába plasztikázta
az arcomat, én azon nyomban kitéptem a varratokat. Mindannyian
azt gondolták ha õ meghal, nekünk is végünk
De végül széttrancsírozott testem és törött
csontjaim ellenére is feltámadt az életösztönöm.
Néhány óráig élet és halál
közt lebegtem, arcomat már soha többé nem érintettem
meg. Magamhoz térve így szóltam: "Rendezzetek egy
halotti tort! Mondjátok mindenkinek, hogy meghaltam, és bújtassatok
itt, míg meggyógyulok! Az alagutat tartsátok nyitva nekem,
és Sloane-t örökre felejtsétek el! Rendezzétek
meg a temetésemet nélkülem, hadd írjon róla
a sajtó! Aztán hétfõn reggel újra munkába
állok. Igen, jól hallottátok! Mostantól minden
hétfõn így lesz! De ezt senki nem tudhatja meg! Nem akarom,
hogy meglássanak. Hogy nézne ki egy szétszabdalt arcú
gyilkos? Szerezzetek nekem egy irodát székkel, íróasztallal,
és lassan, nagyon lassan, talán hónapokig is eltart,
de fel fogok épülni! Majd valaki mindig ott ül, hallgatja
a tükröt, és
Hát Menny hol van? Figyelj rám!
Én majd egy kis résen át érintkezem a külvilággal,
suttogásom akár a fénysugár, árnyékom
halványan dereng a tükörben; te pedig azt teszed majd, amit
én mondok Megértetted? Muszáj megértened! Küldjetek
a sajtóért, és írjátok alá a halotti
bizonyítványt! Sloane-t örökre temessétek el!
Hagyjatok magamra a hullaházban
ott majd pihengetek és
lassan feljavulok. Menny, te menj és intézd el az irodát!"
A temetésem elõtti napokban én adtam a parancsokat, kis
csapatom pedig feszülten figyelt, és mindent megtett, amit kértem.
Így végül Doki mentette meg az életem, Groc próbálta
ember formájúvá tenni az arcomat
ami eleve kilátástalan
volt, Menny vezette a stúdiót, de természetesen az én
utasításaim szerint, Jézus pedig
csupán
azért, mert õ talált rám vérbe fagyva azon
az éjszakán
úgy intézte, hogy a karambol
véletlen balesetnek tûnjön. Csak ez a négy ember
tudott mindenrõl. Fritz? Constance? Nekik soha nem mondtuk meg, hogy
végül túléltem a balesetet. Õk négyen
aztán heti ötezret kaptak. Gondold el: heti ötezret még
1934-ben! Az átlagbér akkor rongyos tizenöt dollár
volt. Doki, Menny, Jézus és Groc így jól megszedhették
magukat, nem?
Istenem, azzal a rohadt pénzzel mindent meg lehet vásárolni!
Évekig nyugalom volt, minden a rendes kerékvágásban
haladt. A filmek és a stúdió óriási hasznot
hoztak, én pedig rejtõztem, amirõl senki nem tudott.
A részvényárak emelkedtek, a New York-i emberek boldogan
éltek, míg
Szünetet tartott, majd kétségbeesetten felnyögött.
- Valaki észlevett valamit.
Csend honolt egy darabig.
- Kicsoda? - tettem fel a kérdést a sötétben.
- Doki. Doki, a mi jó öreg sebészünk. Az én
idõm lejárt.
Újabb szünet után folytatta:
- Rákos vagyok.
Vártam, míg elég erõt gyûjt ahhoz, hogy
tovább beszéljen.
- Szóval rákos. Nem tudom, Doki kinek mondhatta még el
közülünk. Egyikük el akart menekülni: úgy
gondolta, felmarkolja a pénzt, és olajra lép. Megzsarol,
hogy fizessek, vagy mindenkinek elmondja az igazat.
Arra gondoltam, hogy ez csak Groc lehetett, de megkérdeztem:
- Tudod, melyikük volt az? - A kérdések egyre-másra
törtek fel belõlem: - Ki rakta a holttestet a létrára?
Ki írta a levelet, hogy jöjjek a temetõbe? Ki mondta azt
Clarence-nek, hogy várjon a Brown Derbyn kívül, ahol aztán
õ észrevett téged? Kinek a sugallatára készítette
Roy Holdstrom azt a mûszörnyet? Ki itatta le Jézust, azt
remélve, hogy önkívületében majd mindent kitálal?
Ki volt az?
A hatalmas test az ablaktábla mögött minden kérdésre
görcsösen összerándult, levegõ után kapkodott:
mintha minden egyes levegõvétele az élet utolsó
szalmaszála, feltörõ sóhaja pedig kétségbeesett
lemondás volna.
Rövid hallgatás után újra megtörte a csendet:
- Amikor az az egész szörnyûség a holttesttel elkezdõdött,
mindenkire gyanakodtam. Sõt még rosszabb: kezdtem megõrülni:
Gondoltam, Doki nem lehetett. Õ gyáva, és ez különben
is túl nyilvánvaló lett volna. Talán Jézus?
Õ, ha lehet, még gyávább: minden éjjel
az alkoholba menekül. Jézus sem lehetett.
- Jézus most hol van?
- Eltemették valahová. Tulajdonképpen saját kezûleg
akartam eltemetni. Úgy döntöttem, lassanként mindenkit
elteszek láb alól, aki valaha is ártani próbált
nekem. Megfojtottam volna Jézust, mint ahogy azt Clarence-szel tettem.
Royt is megöltem volna, de akkor azt hittem: õ végzett
magával. Valójában él és virul. Õ
ölte meg és temette el Jézust.
- Nem! - kiáltottam.
- Itt rengeteg sírbolt van. Roy elrejtette valahol Szegény jó
Jézus! - Roy nem lehetett!
- Miért ne? Bármelyikünk megölte volna, ha alkalom
adódik rá. A gyilkosság olyan dolog, amirõl gyakran
ábrándozunk, de soha nem tesszük meg. Kevés az idõm,
hadd fejezzem be! Doki, Jézus, Manny
vajon melyikûk próbált
tönkretenni? Manny Leiber? Nem. Õ csak egy lemez volt, aki mindig
ugyanazt a mûsort játszotta. Tehát akkor Groc. Õ
alkalmazta Royt, én pedig úgy gondoltam: téged foglak
felhasználni a végsõ leszámolásnál:
Honnan tudtam volna, hogy a végsõ leszámolás ellenem
irányul? Földi létem lassan befejezem. Úristen,
mennyire õrült voltam
de most már vége mindennek:
Õrülten rohanni, kiabálni
éleztem, ez már
túl sok nekem. Megfáradtam, hiszen túl sok vért,
túl sok halált láttam, s most a rák véget
vetett mindennek. Aztán az alagútban, a sírok mellett
találkoztam a másik Szörnyeteggel.
- A másik Szörnyeteggel?
- Igen - lehelte, fejét a gyóntatószék oldalának
támasztva. - Kapd el õt! Azt hitted, ugye, hogy csak én
vagyok itt egyedül?
- Egy másik
?
- A barátod. Õ az, akinek összetörtem a szobrát,
amikor láttam, hogy azt az arcot rólam mintázta. Akinek
én romboltam szét a városait. Akinek kibeleztem a dinoszauruszaik
Õ vezeti a filmgyárat!
- Ez
ez lehetetlen.
- Bolondok vagyunk mind: te is, én is. Mikor látta, mit tettem
a vadállataival, a városaival, az agyagszobrával, megõrült.
Õ maga lett a két lábon járó iszonyat.
Rémisztõ álarca
- Álarc - mormoltam remegõ szájjal.
Már mindenre rájöttem, mégis elhessegettem magamtól
a gondolatot. Láttam a Szörnyeteg filmbél: arcát
Crumley házfalán. Hát nem egy bábfigurát
mozgattak filmkockáról filmkockára: maga Roy játszotta
a szerepet, kimaszkírozva magát a pusztítás atyjának,
a zûrzavar gyermekének, a rombolás igaz fiának!
A filmbéli Szörnyeteget tehát Roy alakította.
- A barátod - zihálta a férfi a rács mögött.
- Istenem, micsoda szerep! A hangja is egészen olyan volt, mint az
enyém. A falon keresztül beszélt Manny íróasztala
mögül, és
- Visszavetetett engem - motyogtam félig öntudatlanul.
- És önmagát is?!
- Igen! Micsoda zsenialitás! Megérdemelne egy Oscar-díjat!
Kezem végigsimította a rácsot.
- De hát hogyan tudta ezt
véghezvinni? Hol volt egyébként az arcáról
a sebhely, a ránc
meddig bírta mindezt észrevétlenül
csinálni? Szemtõl szembe találkoztam vele a fal tövében,
a kripták között. Ó, az átkozott kurafi! Már
évek óta nem néztem tükörbe
és
akkor mégis egy alakot láttam, aki szakasztott hasonmásom
volt. Vigyorgott! Össze akartam törni a tükröt. Azt hittem,
képzelõdöm. Az üvegbõl lidércfény
vetült rám. Torkom szakadtából ordítottam,
majd elvesztettem az egyensúlyomat. A tükörkép felemelte
az öklét és lesújtott. Egy kriptában; rácsok
mögött tértem magamhoz. Tombolni kezdtem, õ meg csak
nézett. "Ki vagy te?!", kiabáltam. De már valójában
tudtam. Édes bosszú! Megöltem a teremtményeit, szétromboltam
a városéit és megpróbáltam õt is
kinyírni. Micsoda diadal! Amint elfutott, még visszaordította:
"Figyelj! Én most már a magam ura vagyok, hát még
több pénz kell nekem!" Naponta kétszer hozott csokoládét,
hogy megetessen egy haldoklót. Látta, hogy valóban haldoklom:
ezzel a játszma számára is, számomra is véget
ért. Talán rájött, hogy a halálom így
már nem az igazi
nem elég szórakoztató.
Talán félt, talán csak unatkozott. Néhány
órával ezelõtt engedett szabadorr, és a telefonhoz
vezetett, hogy hívjalak téged. Magamra hagyott, én pedig
vártam rád. Nem volt szükséges mondania, mit tegyek:
csupán a templomhoz vezetõ alagútra mutatott: Gyónnod
kell, mondta. Most terád vár a rejtekhelyén.
- Hol?
- Az Úristenit neki! Hol van az egyetlen olyan hely, ami illik az olyan
teremtményekhez, mint mi vagyunk?
- Igen - bólintottam, s a szemem könnybe lábadt. - Már
jártam ott.
A Szörnyeteg összecsuklott a gyóntatószékben.
- Úgy van - sóhajtotta. - Ezen a héten már túl
sok embernek ártottam. Megöltem néhányat, legtöbbjük
a te barátod volt. Kérdezd csak meg õt! Õ is legalább
olyan õrült lett, mint én. Ha vége lesz ennek az
egésznek, és a rendõrség rákérdez,
fogjál rám mindent! Nincs szükség két Szörnyetegre
egy is éppen elég. Rendben van?
Hallgattam. - Mondj már valamit! - Rendben.
- Jól van. Mikor látta, hogy már nem sok van nekem hátra,
nem akarta tovább ûzni a játékot, illõnek
találta, hogy szabadon engedjem. Közös stúdiónk
mûködésében zavar támadt. Mindketten szerettük
volna, ha minden a régi kerékvágásban haladna.
A következõ héttõl már vágj is bele.
A vágtázó halott forgatásába!
- Nem - motyogtam.
- Az úristenit neki! Utolsó erõmmel is beléd fojtom
a szuszt, ha nem engedelmeskedsz. Ezt reg kell tenned! Mondj igent!
- Igen - mondtam végül -, megteszem.
- És végül még valami. Amit elõzõleg
felajánlottam neked. A filmgyár a tiéd, ha akarod.
- Ne
- Te vagy az egyetlen, aki alkalmas erre: ne dönts hát elhamarkodottan!
Sok ember az életét tenné kockára egy ilyen örökségért.
- Kockára tenné az életét, ez a jó kifejezés.
Egy hónapon belül részeges roncs lennék, vagy belepusztulnék.
- Hát nem érted? Te vagy az egyetlen fiam,
- Sajnos így van. Mégis, miért engem választottál?
- Mert te naiv vagy, becsületes és istenfélõ. Valódi
bolond, nem csak tetteted magad. Sokat beszélsz, de mindig igazad van,
ha az ember alaposan mögéje néz a dolgoknak.
- Igen, de én nem hallgattam éveken a tükrön keresztül
leadott utasításaidat, mint tette azt Manny.
- Õ csak beszél, de a szavai üresen csengenek.
- De már sokat tanult tõled. Biztosan tudja, hogy kell a dolgokat
irányítani. Hadd dolgozzam inkább neki!
- Utolsó esély? Utolsó ajánlat? - kérdezte
fakó hangon.
- Talán hagyjam ott a feleségemet, az írásaimat
és egész eddigi életemet?
- Ah
igen - suttogta végül a hang. Majd hozzátette:
- Oldozz fel, atyám, vétkeim alól!
- Én nem tehetem.
- De igen. És bocsáss meg nekem, hiszen ez a pap feladata. Bocsáss
meg és oldozz fel! Néhány perc múlva már
túl késõ lesz. Ne akard, hogy a pokolba kerüljek
mindörökre!
Behunytam a szemem, és azt mondtam:
- Feloldozlak. Megbocsátok neked, bár Istenemre, nem tudlak
megérteni!
- Ki értett meg engem valaha is? - zihálta. - Még én
sem értettem meg.
Fejét az ablaktáblára ejtette:
- Köszönök mindent.
Szeme becsukódott, õ pedig megkezdte utazását
a nagy ûrbe, ahonnan már nincs visszatérés. Valahol
egy sírbolt ajtaja csapódott, mintha jelképezné,
hogy egy ember élete örökre feledésbe merült.
- Megbocsátok neked! - ordítottam az undorító,
immár halott arcnak. - Megbocsátok nekeeed
- visszhangzott
az üres templom falairól. Az utca kihalt volt.
Crumley, hát hol lehetsz, gondoltam. Futásnak eredtem.