Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
12.
Én még egyszer végigpillantottam a rám meredõ
arcokon:
- Nem, inkább ne. Roy meg én hamarosan elkészülünk,
de jelen pillanatban
- Belekortyoltam a csapnivaló hollywoodi
csapvízbe. - Három hete figyelem ezt az asztalt. Mindenki mindig
ugyanazon a helyen ül. Maga itt, maga meg ott, maga pedig amott. Lefogadom,
hogy maga nem is ismeri az asztal túlsó szélén
ülõket, és viszont. Miért nem változtatják
a helyüket? Ki kellene hagyni néhány helyet, aztán
félóránként lehetne játszani cseréld-a-széket
játékot, helyet változtatni, megismerkedni valaki mással,
nem mindig a megszokott pofákat bámulni. Bocs.
- Bocs?! - Fritz megragadta a vállamat, és miközben röhögött,
egyfolytában rázott. - Oké, emberek! Játsszunk
cseréld-a-széket! Allez oop!
Taps. Éljenzés.
Általános vidámság vette kezdetét, az emberek
egymás hátát veregették, kezet ráztak,
széket változtattak, más helyre ültek és
ettõl én csak még inkább zavarba jöttem,
és még többen nevettek rajtam. Mások megtapsoltak.
- Mostantól minden nap ide fogjuk ültetni a mester urat, hogy
órákat adjon nekünk a jó modorból és
a társasági viselkedésbõl - jelentette be Fritz.
- Jól van, honfitársak - kiáltotta Fritz. - Nos, ifjú
mesterünk, tõled balra Maggie Botovin ül, a filmtörténet
legremekebb vágó/szerkesztõje!
- Ez csak duma! - bólintott felém Maggie Botovin, és
tovább foglalatoskodott az omlettjével, melyet helycserekor
is magával vitt.
Maggie Botovin.
Mesterkélt, csendes hölgy, mint egy felhangolt zongora, úgy
kihúzta magát, hogy magasabbnak tûnt, mint amilyen valójában,
és ahol az ölében tartotta a kezét, meg ahogy a
haját feltûzte a feje búbján, olyan volt, akárha
az elsõ világháború korszakának divatját
követné.
Hallottam egyszer a rádióban, amikor egy interjúban úgy
jellemezte magát, mint kígyóbûvölõ.
Rengeteg film ment át a kezén, siklott keresztül az ujjai
közölt, simán és gyorsan.
Ennyi és ennyi idõ alatt ennyi és ennyi filmet vágott
meg. Ez nem más, mondta, mint az élet maga.
Az idõ rohan, egy villanás, egy pillanat, s a jelen máris
dúlttá változik. Pillanatról pillanatra a jövõ
ott csillog az ember markában, ha nem ragad ja meg anélkül,
hogy összeroppantaná, ha nem alakítja anélkül,
hogy széttörné azt a pillanatfolyamot, semmi sem marad
belõle. A célom, az õ célja, valamennyiünk
célja, hogy beleolvasszuk és rányomtassuk önmagunkat
azokra a parányi jövõfoszlányokra, melyekkel érintkezve
gyorsan múló tegnapokat hagyunk magunk mögött.
A film ugyanilyen.
Egy különbséggel: azt újraélhetjük, kedvünk
szerinti gyakorisággal. Lepergetjük a jövõt, jelenné
varázsoljuk, tegnappá, aztán holnap újra kezdjük.
Micsoda nagyszerû mesterség, az idõ három vetületére
felügyelni; a megsejthetetlen holnapokra; a beszûkült jelenre;
a tegnapra, a másod percek, a percek, az órák, az évek,
az évezredek nagy temetõjére, melybõl rügyként
fakadt ki a másik kettõ.
És ha nem tetszik valamelyik e három rohanó idõfolyamból?
Elõ a szikével. Vágás. Ez az! Most már
jobb?
És most a hölgy itt ül mellette, egyik pillanatban még
az ölében nyugtatja a kezét, a következõben
egy nyolc milliméteres kamerát emel fel, körbepásztázik
az asztal körül, arcról arcra; a keze meg se rezzen, amíg
el nem jut hozzám, s a kamera meg nem állapodik rajtam.
Mereven bámulok bele, és eszembe jut az a nap, amikor 1934-ben
a stúdión kívül láttam õt; a megszállottakat,
a hóbortosokat, az autogramgyûjtõket filmezte, köztük
engem is.
Szeretnék felkiáltani: Emlékszik? De hogyan is emlékezhetne?
Lehajtom a fejem. A kamera megrezzen.
Ez volt az a pillanat, amikor Roy Holdstrom befutott.
Megállt a kajálda ajtajában, és engem keresett.
Amikor meglátott, nem intett, hanem dühösen megrántotta
a fejét. Aztán megfordult, és kisietett. Felugrottam,
és elrohantam, mielõtt Fritz Wong visszatarthatott volna.
Láttam, hogy Roy a férfivécébe siet, s egy porcelánszentély
elõtt találtam, ahol Respighi: Róma Szökõkútjainak
áldozott. Megálltam mellette; nem vettem részt a csobogásban,
mintha a régi csövek befagytak volna a télen.
- Figyelj, ezt most találtam a tizenhármas stúdióban.
Roy egy géppel írott cetlit tolt elém.
A Szörnyeteg végre megszületik!
Ma éjszaka a Brown Derbyn!
A Vine Streeten. Tízkor.
Légy ott! Különben elveszítesz mindent!
- Ugye, nem hiszed el! - ziháltam.
- Csak annyira, amennyire te elhitted azt az átkozott cetlit, ami a
temetõbe invitált. - Roy rámeredt a falná maga
elõtt. - Ugyanolyan a papír és a gépelés,
mint a te cetliden? Elmenjek a Brown Derbyre ma este? Az ördögbe
is, miért ne? Testek a falakon, eltûnt létrák,
lenyomatok a fûben, papírmasé hullák, plusz Manny
Leiben õrjöngése. Gondolkoztam egy keveset öt perccel
ezelõtt. Ha Manny Leiben és a többiek úgy ki akadtak
egy mûmadárijesztõ megjelenésétõl,
mi lenne, ha az hirtelen eltûnne?
- Ugye, nem tetted meg?
- Nem? - kérdezett vissza Roy.
Zsebre dugta a cetlit. Aztán egy kis dobozt emelt le a sarokban álló
asztalkáról, és felém nyújtotta. - Valaki
fel akar használni bennünket. És én úgy döntöttem,
miért ne tenném egy kissé hasznossá magam. Nesze,
fogd! Menj be egy fülkébe. Nyisd ki.
Engedelmeskedtem. Becsuktam az ajtót.
- Ne csak állj ott! - szólt be Roy. - Nyisd már ki!
- Azt csinálom.
Kinyitottam a dobozt, és rámeredtem.
- Istenem! - kiáltottam fel.
- Mit látsz? - kérdezte Roy.
- Arbuthnot!
- Igazán szépen és kényelmesen elfér a
dobozban, mi?