Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

40.


Notre Dame elõtt idõztem. Két dologtól féltem: felmenni és lejönni. Aztán megfordultam, még mindig pánikhangulatban, és beszippantottam a levegõt. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegõt:
- Szent ég! Tömjén! És gyertyafüst! Valaki járt itt. Jézus?
Áthaladtam a bejáraton, és megálltam.
Valahol a magasban a tartógerendák között egy nagy test mozgott. Felkémleltem a vászonredõnyökön, a furnérlemez homlokzaton, a víz köpõk árnyékán keresztül és megpróbáltam valamit meglátni, ami fenn mozgott a katedrális sötétjében.
Ki gyújtotta meg a tömjénfüstölõt? - gondoltam. Vajon mikor fújta el a szél a gyertyákat?
Finom púderként por szivárgott lé fentrõl.
Jézus? - gondoltam. Ha lezuhansz, ki váltja meg a Megváltót? Hallgatásomra csönd felelt.
Így hát…
Isten leggyávább teremtményének fel kellett vonszolnia magát létrafokról létrafokra, fel, át a sötétségen, rettegve, hogy a nagy harangok bármely pillanatban megkondulhatnak és én lezuhanok. Szorosan behunytam a szemem, és felmásztam.
A Notre Dame tetején megálltam egy hosszú pillanatra, kezemet a szívemre szorítva, a pokolba kívántam magam, amiért feljöttem, és szerettem volna lent leírni ott, ahol nagy; jól kivilágított és sörrel teli területen rómaiak nyüzsögtek a sikátorokban, hogy rámosolyogjanak Rattiganre, az odalátogató királynõre.
Ha most meghalok, gondoltam, egyikük sem fogja meghallani. - Jézus - szóltam be csendesen az árnyékba.
Csend. Megkerültem egy nagy furnérlapot. Valaki tartózkodott ott a csillagfényben, egy homályos alak ült lábát lógatva a katedrális faragott homlokzata fölé, pontosan ott, ahol a torzszülött harangozó üldögélt egy fél emberöltõvel ezelõtt…
A Szörnyeteg!
Kifelé nézett a város irányába, a négyszáz négyzetmérfölden elszórt millió fénypontra, hogy jutottál ide, gondoltam. Hogy jutottál át az õrségen a kapunál, vagyis nem! Hol is? A falon át! Igen! Egy létra és a temetõfal!
Kalapácsütést hallottam. Hallottam, amint egy testet vonszolnak, egy ládafedél becsapódott. Gyufa lobbant. A krematórium felmorajlott. Visszafojtottam a lélegzetemet. A Szörnyeteg megfordult, és ram meredt.
Én megbotlottam, és majdnem lezuhantam a katedrális tetejérõl. Nekiestem az egyik vízköpõnek.
A Szörnyeteg azonnal felugrott.
Megragadta a kezemet,
Egy lélegzetnyi idõre a katedrális peremén imbolyogtunk Kiolvastam a szemébõl, hogy retteg tõlem. Õ ugyanezt olvashatta az enyémbõl. Aztán visszarántotta a kezét, meglepetten, mintha megégette volna.
Gyorsan hátralépett, és félig guggolva álltunk.
Néztem azt a szörnyû arcot, a rémült és örökre bebörtönzött-szemeket; a sebszerû szájat és azt gondoltam:
Miért? Miért nem hagytad, hogy lezuhanjak? Vagy miért nem löktél le? Te vagy a kalapácsos ember, nem? Aki eljött, hogy megtalálja és összezúzza Roy szörnyû agyagfejét? Egyedül te vadulhattál meg ennyire! Engem miért kíméltél meg? Miért élek?
A válaszra nem kerülhetett sor. Valami megzörrent odalent. Valaki jött fel a létrán.
A Szörnyeteg sóhajszerû suttogást hallatott:
- Nem!
És elmenekült a magas peremen át. Lába tompán puffant a laza deszkapallókon. Por zuhogott le a katedrális sötétjébe.
Újabb mászók Elindultam, hogy kövessem a Szörnyeteget a távolabbi létrán. Utoljára még visszanézett. A szeme! Mi? Mi van a szemével?
A szemei különbözõek is voltak és ugyanolyanok is, rémültek és belenyugvók, egyik pillanatban összpontosítók, a másikban zavarosak Keze föllendült a sötét levegõbe. Egy percre azt hittem, talán rám szól; kiált, sikolt. De csupán egy különös fojtott sóhaj hagyta el az ajkát. Aztán hallottam, amint a lába fokról fokra leereszkedik, el ebbõl a valószerûtlen világból, le egy még szörnyûbb világba.
Utánabotorkáltam. Porban és gipszen csoszogtam. Homokként folyt le, mintha egy óriási homokórán szûrõdne át, hogy felhalmozódjon messze odalenn a keresztelõkút mellett. A deszkák recsegtek és inogtak a lábam alatt. Szél lebegtette a katedrális vásznait körülöttem, mint vándorló szárnyakat, aztán a létrán voltam és másztam lefelé, minden mozdulattal egy figyelmeztetõ kiáltást vagy káromkodást morzsolva fogaim között. Istenem, gondoltam, én és õ, ez a valami, együtt a létrán, menekülünk, de mi elõl?
Fölpillantottam, hogy lássam eltûnni a szemem elõl a vízköpõket, és egyedül voltam, egyedül ereszkedtem lefelé a sötétben. Az jutott eszembe, mi van, ha ott lenn vár rám.
Megborzongtam. Lenéztem.
Ha leesnék, gondoltam, egy évig tartana, amíg elérném a földet. Csupán egyetlen szentet ismertem, neve kiszaladt a számon: Crumley!
Kapaszkodj erõsen, mondta Crumley, még sok létrafok vár rád. Vegyél hat mély lélegzetet.
Beszívtam a levegõt, de kifújni nem bírtam. Fulladozva néztem Los Angeles négyszáz mérföldön elszórt fényeit, a lámpákét és a jármûvekét, a szép emberek tömegét, akik közül egy sincs itt, hogy lesegítsen, és a fényeket! Utcáról utcára, a fényeket!
Messze kinn, a világ peremén egy nagy sötét hullámot véltem látni, mely egy érinthetetlen part felé tartott.
Hullámlovaglás - suttogta Constance.
Ez használt. Lejjebb másztam, és tovább ereszkedtem, csukott szemmel, nem pillantva többé a mélységbe, amíg le nem értem és meg nem álltam, várva, hogy a Szörnyeteg megragadjon és elpusztítson, karok nyúljanak ki, hogy megöljenek, nem pedig megmentsenek.
De nem volt ott semmiféle Szörnyeteg. Csupán az üres keresztelõmedence, mely már fél pintnyi port összegyûjtött a katedrálisról, az elfúlt gyertyák és az eltûnt füstölõk
Még utoljára fölnéztem, át a Notre Dame félhomlokzatán. Bárki mászott is felfelé, már elérte a tetõt.
Egy fél kontinensnyire, a Golgotán tömeg nyüzsgött, mint egy szombat délutáni focitalálkozón.
Jézus, gondoltam, ha nem itt vagy, akkor hol?