Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
26.
A sebészorvosdoktor érkezett, a terhességmegszakító,
a tûnyomogató, köpenyes, fõpap doktor.
Phillips Doki surrant be a fénybe a mûterem túlsó
ajtaján, körülpillantott, meglátta a romokat, aztán
felfedezte az akasztott testet, és bólintott, mintha a halál
mindennapos eset lenne. Elõrelépett, és úgy rugdosta
szét a parányi városrészeket, mintha csupán
szemét vagy értéktelen vacakok lennének.
Ezt látva hangtalanul átkozódtam. A szám elé
kaptam a kezem, és visszábbhúzódtam az árnyékba.
Egy falba vájt résen át leskelõdtem.
A Doki megdermedt. Akár egy nyúl egy erdei tisztáson,
úgy lesett körül acélkeretes szemüvegében,
és nemcsak nézett, szimatolt is. Fülei mintha rángatóztak
volna tar koponyája oldalán. A fejét rázta. Csoszogva
letiporta Párizst, feldúlta Londont, és odalépett
az iszonyatos, lógó testhez
Szike villant a kezében. Megragadott egy kellékes ládát,
kinyitotta, a csüngõ test alá tolta, odahúzott egy
széket, fellépett rá, és elvágta a kötelet
Roy nyaka fölött.
Roy teste iszonyatos döbbenéssel esett a ládába.
Nem tudtam visszatartani a nyögést. Megdermedtem, attól
tartva, hogy ez alkalommal meghallotta, és odajön a mosolygó
acélszikével a kezében. Erõsen visszatartottam
a lélegzetem.
A Doki leugrott a székrõl, és a tetem fölé
hajolt.
A bejárati ajtó kivágódott. Lábak dobbantak,
hangok hallatszottak.
A takarító brigád érkezett, és én
nem tudtam, hogy ez a szokványos munkaidejük, vagy külön
iderendelték õket.
A Doki keményen rácsapta a ládára a fedelet.
Az ujjaimba haraptam, és az öklömet még beljebb szuszakoltam
a számba, hogy elfojtsam a feltörni készülõ
nyögést.
A fedél a helyére került. A Doki intett.
Visszábbhúzódtam, ahogy a munkások seprûkkel
és lapátokkal nekiestek Athén romjainak, Alhambra falainak,
az alexandriai könyvtárnak, a Bombay-i Krisna-szentélyeknek,
és a kukába dobálták azokat.
Húsz percbe telt eltakarítani és eltüntetni Roy
Holdstrom élete munkáját, és magukkal vitték
a koporsót is, melyben ott hevert néhai barátom teteme.
Amikor az ajtó végre becsukódott, elgyötörten
nyögtem fel, átkoztam a halált, a rohadék doktort,
a távozó munkásokat. Vadul püfölni kezdtem
a levegõt, aztán könnyes szemmel hagytam abba. Hosszú
idõ elteltével, amikor végre sikerült leráznom
magamról a remegést és a sírást, hihetetlen
dolgot pillantottam meg.
Egy rakás díszletoromzatot döntöttek a mûterem
északi falának, melyeken ugyanolyan ajtó- és ablaknyílások
tátongtak, mint amiken át Roy meg én elõzõ
nap menekültünk.
Az elsõ ajtónyílás közepén ismerõs
doboz hevert. Úgy nézett ki, mintha véletlenül felejtették
volna ott. Tudtam, hogy ez inkább ajándék. Roytól!
Odaléptem, lehajoltam, és megérintettem a dobozt. Suttogás
- koppanás.
Bármi fekszik is benne, zörög.
Te vagy benne, te esõben létrára mászkáló
tetem? Suttogás-koppanás-mormolás.
A francba, gondoltam, hát már sose szabadulok meg tõled?!
Felkaptam a dobozt, és rohanni kezdtem.
Odaértem a kijárati ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset.
Behunyt szemmel megtöröltem a szám, aztán lassan kinyitottam
az ajtót. Jóval távolabb az átjáróban
a munkások épp ekkor fordultak be a sarkon az ácsmûhely
és a hatalmas szemétégetõ felé.
Phillips Doki mögöttük lépkedve halk utasításokat
osztogatott. Megborzongtam. Ha öt perccel késõbb érkezem,
épp akkor toppanok be, amikor megtalálja Roy testét és
az elpusztított világvárosokat. Az én testem is
ott heverne most abban a kellékes ládában a Royéval
együtt!
A taxim a kilences mûterem mögött várt.
A közelben állt egy telefonfülke. Betámolyogtam, beledobtam
egy érmét, és a rendõrséget hívtam.
- Igen? Helló, igen, helló, igen! - jelentkezett be egy hang.
Megtántorodtam a fülkében, és úgy néztem
a telefonkagylóra, mintha egy döglött kígyó
lenne.
Mit mondhatnék? Hogy kiürítettek és kitakarítottak
egy mûtermet. Hogy a szemétégetõben hamarosan úgyis
fellobbannak a lángok, mielõtt a rendõrségi szirénák
megakadályozhatnák?
És akkor mit találnak? Egyedül engem, védtelenül,
fegyvertelenül, bizonyíték nélkül?
Engem kirúgnak, de az sem kizárt, hogy holtan hajítanak
át a falon a szomszédos temetõbe.
Nemi Felrikoltottam. Úgy éreztem, mintha fejbe vágnának
egy kalapáccsal, és olyan péppé vernék
a fejem, mini azt az agyagfigurát. Tántorogva estem az ajtónak,
és úgy éreztem magam a fülkében, mintha egy
lezárt üvegkoporsóban lennék, amibõl nem
tudok kitörni, bárhogy dörömbölök. A telefonfülke
ajtaja kivágódott.
- Rossz irányba nyomta! - közölte a taxisofõr.
Õrülten felvihogtam, és hagytam, hogy kivezessen.
- Ott felejtett valamit.
Visszament a dobozért, amit elejtettem a fülkében. Suttogás-koppanás-mormolás.
- Ja, igen - mondtam.
- Az öreget.
A filmgyárból kifelé menet lefeküdtem a hátsó
ülésre. Amikor kigördültünk a kapun, a sofõr
hátraszólt.
- Melyik irányba fordul jak?
- Balra. - A csuklómba haraptam. A sofõr engem nézett
a visszapillantó tükörben.
- Jézusom - jegyezte meg -, szörnyen néz ki. Beteg? A fejem
ráztam.
- Meghalt valaki? - találgatott. - Igen, meghalt.
- Újabb elágazás. A Western Avenue. Északra forduljak?
- Délre. - Roy lakása az Ötvennegyedik utcán van.
És akkor? Ha bejutok, vajon nem csapja meg az orromat a jó doktor
kölnijének illata az elõszobában? És a munkásai,
akik egy sötét folyosóban várnak, hogy elcipeljenek
engem is, mint egy tönkrement bútort?
Megborzongtam és vacogtam, nem tudom, felnövök-e valaha is.
Belsõ hangokat hallottam.
Üvegcsörömpölést. A szüleim már rég
meghaltak, és a haláluk könnyûnek tûnt.
Azonban a Royé? El sem tudtam képzelni ilyen mérvû
elkeseredést, ennyi bánatot, ami õt fojtogatta.
Most már félek visszamenni a filmgyárba. Az az eszelõs
építmény azzal fenyeget, hogy rám zuhan és
agyonnyom.
Az éjféli ajándék, a játékdoboz,
benne e papírmasé test és ijesztõ pofa a taxi
padlóján hevert.
Zörgés-koppanás suttogás. Mennykõcsapás
rázta meg a mellkasomat.
- Ne arra, sofõr! - szóltam elõre. - Itt forduljon be!
Az óceánhoz! A partra!
Amikor Crumley ajtót nyitott, csak az arcomra pillantott, és
a telefonhoz ballagott.
- A betegszabadságom öt napig fog tartani - közölte.
Egy tele üveg vodkával tért vissza, és a kertben
talált rám, ahol mélyeket lélegeztem a jó
sós levegõbõl, próbálva felfedezni a csillagokat,
azonban kissé ködös volt az ég. Az ölemben heverõ
dobozra pillantott, megfogta a kezem, beletette a vodkát, és
a számhoz nyomta.
- Igyál! - mondta csendesen. - Aztán lefekszel. Majd reggel
beszélünk. Ez mi?
- Rejtsd el! - motyogtam. - Ha valaki megtudja, hogy itt van, lehet, hogy
mindkettõnknek végünk
- De mi ez?
- A halál, azt hiszem.
Crumley elvette a kartondobozt. Az zörgött, rezgett és suttogott.
Crumley leemelte a fedelét, és belebámult. Valami fura
papírmasé dolog bámult vissza rá.
- Szóval, így nézett ki a Maximus Filmgyár egykori
feje? - kérdezte Crumley.
- Igen.
Crumley vizsgálgatta még egy darabig, majd csendesen így
szólt: - Ez tényleg a halál.
Becsukta. A doboz belsejében a súly megváltozott, és
azt suttogta: "aludj".
Ne! - gondoltam. Ne tedd ezt!