Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
37.
Fritz kifelé tartott a statiszták közül a zûrzavarból,
kiabált, mutogatott, toporzékolt. Egy lovaglóostort hurcolt
magával a hóna alatt, de én sohasem láttam, hogy
használta volna. A kamerák - három is akadt készen
álltak, és a rendezõasszisztensek a statisztákból
álló tömeget rendezgették a széles utcán,
amely a tér felé vezetett, ahol Krisztus feltûnhet valamikor
alkonyat és hajnal között. A felfordulás közepén
Fritz meglátott engem és Constance-t, amint megérkeztünk,
és intett a titkárának. Az futva jött oda, én
átnyújtottam az öt gépelt oldalt, és a titkár
visszasietett vele a tömegen keresztül.
Néztem, ahogy Fritz átlapozza a forgatókönyvemet,
háttal nekem. Láttam, ahogy hirtelen hátrahajtja a fejét.
Hosszú pillanat telt el, míg végül Fritz megfordult,
és anélkül, hogy a szemembe nézett volna, fölvett
egy szócsövet. Belekiáltott. Azonnal csönd lett.
- Mindnyájan helyezkedjenek el! Akik tudnak, ül jenek le. A többiek
álljanak kényelmesebben. Holnap eljön Krisztus és
el is távozik. És így fogjuk õt várni,
aztán befejezzük és hazamegyünk. Figyeljenek.
És felolvasta a forgatókönyvem utolsó oldalait szóról
szóra, oldalról oldalra, halk, de tiszta hangon, és egyetlen
fej sem fordult el, egyetlen láb sem moccant. El sem tudtam hinni,
ami történt. Minden szavamat a hajnali tengerrõl, a halak
csodájáról, Krisztus furcsa, sápadt szellemérõl
a parton, ahogy a halak sülnek a parázson és ahogy a tanítványok
csendben, behunyt szemmel hallgatják, és miközben a Megváltó
a búcsúszavait mormolja, hull a vére a csuklóján
lévõ sebeibõl a szénre, melyen az Utolsó
Vacsora Utáni Vacsora sült.
Végül Fritz Wong kimondta utolsó szavaimat.
És csupán suttogás hangzott a tömegbõl, a
néphól és a római falanxból egyaránt,
és a csend közepette Fritz keresztüllépkedett a tömegen,
míg oda nem ért hozzám. Addigra én már
félig vak voltam a meghatottságtól:
Fritz meglepetten nézett Constance-ra, odavetett egy biccentést,
aztán megállt egy pillanatra, végül levette szemérõl
a monoklit, megfogta a kezemet, és leletette a lencsét, mint
valami díjat, egy medált a tenyerembe. Összecsukta ujjaimat
fölötte.
- Ma éjszakától kezdve - mondta csendesen - te fogsz
nézni helyettem.
Ez parancs volt, utasítás, áldás.
Aztán méltóságteljesen ellépkedett. Álltam
és néztem utána, reszketõ markomban szorítva
a monokliját. Amikor a hallgató tömeg közepére
ért, felkapta a szócsövet, és így kiáltott:
- Rendben, csináljanak valamit.
Nem nézett rám többé.
Constance megfogta a karomat, és elhúzott onnan.