Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

69.


Crumley délben érkezett meg, és látta, hogy a telefon mellett ülök.
- Egy találkozót kell megbeszélnem a stúdióban - mondtam.
- Kivel?
- Bárkivel, aki éppen Manny Leiber irodájában lesz, amikor megcsörren a nagy íróasztalon lévõ fehér telefon.
- És aztán?
- Akkor én is betoppanok oda.
Crumley bámulta a kinn tomboló vihart.
- Vagy jól megütöd a bokád - szólt végül.
- Mi mást kellene tennünk? - csattantam fel. - Üljünk és ölbe tett kézzel várjuk, míg ránk törik az ajtót, vagy elõbújnak a tenger alól? Gyûlölöm a tétlenséget. Inkább meghalnék.
- Add csak ide!
Crumley megragadta a telefont, és tárcsázott.
Amikor beszélt, muszáj volt visszafognia felindultságát:
- Tökéletesen rendben vagyok Kérlek, törölj a betegszabadságról: ma éjjel már otthon leszek
- Éppen amikor szükségem volna rád - mondtam. - Te gyáva!
- Gyáva, szar alak vagyok! - csapta le a kagylót. - És csitkás!
- Micsoda?
- Egész héten át az voltam. Kivártam, hogy sikerrel jársz-e vagy sem. Egy csitkás. Tudod, aki annak idején megzabolázta a lovat, amikor Grant tábornok kiesett a nyeregbõl. Haláleseteket nyomozni és régi iratcsomókat átböngészni - olyan, minuta lefeküdnék egy sellõvel. Na, itt az ideje, hogy segítsek ennek a hõscincérnek!
- Tudod, hogy a hõscincér eredetileg egy nagyon ronda rovarfaj. Hõscincér. Hõs lovag. Hõstett. Haha!
- Te jó ég! Fel kell hívnom a szerelõket. Add ide azt a telefont! A telefon megcsörrent. Mindketten felugrottunk.
- Nehogy felvedd! - figyelmeztetett Crumley.
Hagytam, hadd csörögjön nyolcszor, majd tízszer. Aztán nem bírtam tovább: felkaptam a kagylót.
Elõször csupán egy elektromos zörejt lehetett hallani valahonnan a város másik végébõl, ahol láthatatlan esõcseppek kopogtak a hideg és kérlelhetetlen sírköveken. De aztán…
Hallottam, hogy valaki hangosan lélegzik. Olyan volt, mint egy távoli, tajtékzó hörgés.
- Halló! - szóltam. Csend.
Végül ez az izgatott, horrorfilmekbe illõ hang kibökte: - Miért nem vagy itt?
- Senki nem szólt nekem - nyögtem remegve.
Újra hallatszott az a szörnyû, víz alatti szörtyögés: mintha valaki saját vérében fuldokolna.
- Ma éjjel - súgta a hang. - Hét órakor. Ugye, tudod, hol? Beleegyeztem. Én hülye, beleegyeztem!
- Nos - mondta vontatottan a mély hang -, már sok idõ eltelt azóta, hogy… szóval… - Gyászosan folytatta: - Mielõtt végleg eltûnök, beszélnünk kell, érted, beszélnünk… kell…
Az ismeretlen nagyot sóhajtott, és ezzel a beszélgetés véget is ért.
Tágra nyelt szemekkel ültem, és markoltam a telefonkagylót. - Mi az õrdög volt ez? - kérdezte a mögöttem ülõ Crumley.
- Nem én hívtam - remegtem szinte öntudatlanul. - Õ hívott engem.
- Add ide!
Crumley tárcsázott.
- A betegszabadságról lenne szó… - mondta.