Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
22.
Az állatsereglet eltûnt, a járda üresen maradt a
filmgyár elõtt. Mami meg a fõbbiek elsétáltak
egy másik filmgyárhoz vagy valamelyik étteremhez. Három
tucatnyian lehetnek, szétszórtan Hollywoodban. Egyikük
biztosan tudja Clarence családi nevét.
Fritz hazavitt.
- Nyúlj csak be a kesztyûtartóba! - mondta útközben.
- Vedd ki azt az üvegdobozt. Nyisd ki!
Kinyitottam a kis fekete dobozt. Hat csillogó kristálymonokli
nyugodott benne hat bársonytokban.
- A poggyászom - jegyezte meg Fritz. - Mindössze ennyit hoztam
magammal, amikor sietve jöttem Amerikába kiéhezett ágyékkal
és a tehetségemmel.
- Mely roppant nagy.
- Állítsd le magad! - nyomott barackot Fritz a koponyámra.
- Sértegess csak, te fattyú! Azért mutatom neked ezeket
- bökött a monoklik felé -, hogy lásd, minden azért
nem vész el. A macskák és Roy a talpukra esnek. Mi van
még a kesztyûtartóban?
Egy vaskos, stencilezett kézirat hevert benne.
- Olvasd el, és ha nem adod ki nyomban magadból, ember leszel,
fiam. Kipling. Menj! Gyere vissza holnap fél háromra az étkezdébe.
Majd megbeszéljük. Aztán késõbb megmutatom
neked a Jézus alamizsnán; avagy Atyám, miért hagytál
el engem nyersvágatát. Ja?
Kiszálltam a kocsiból a házam elõtt.
- Sieg Heil! - búcsúztam
- Ez már több a soknál! - morogta Fritz, és elhajtott,
egyedül hagyva engem a házam elõtt egy gondolattal: Crumley.
Nem sokkal napnyugta alán kibicikliztem Venice-be.