Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


25.


Tíz tucat olyan dolgot fedeztem fel, mely a lelkem közepéig megrázott.
A közelben maszkok, koponyák, elfûrészelt lábszárcsontok, lengõbordák, fantompofák hevertek szétszórva mindenütt, vad összevisszaságban. Valamivel arrébb egy vad háború maradványaira emlékeztetõ roncsok hevertek.
Roy pókvárosait és méhvárosait a földbe tiporták Az állatait kizsigerelték, kibelezték, széttörték, és belepréselték õket saját mûanyagtestükbe.
Átlépkedtem a roncsokon, melyek szétszórtan hevertek, mintha éjszakai bombatámadásnak estek volna áldozatul a miniatûr háztetõk, oromzatok és lilliputi figurák Rómát lerombolta egy roppant méretû Attila: A nagy alexandriai könyvtár nem égett le; parányi könyvecskéi kitépett kolibriszárnyakként hevertek a dûnék között. Párizst feldúlták. Londont kizsigerelték. Egy óriási Napóleon a földdel tette egyenlõvé Moszkvát. Mindent összevetve: öt év munkáját, heti hét nap napi hat óráját tették tönkre - öt perc alatt!
Roy! - gondoltam. Ezt nem szabad látnod! De már látta.
Ahogy a szétzilált csatatéren lépkedtem, egy árnyékot vettem észre a túlsó fal tövében.
Ugyanolyan árnyék volt, mint amilyet Az Operaház fantomjában láttam ötéves koromban. Abban a filmben a balerinák visszatáncoltak, piruetteztek, megdermedtek, rámeredtek, felsikoltottak, és elmenekültek. Mert ott lógott a mennyezetrõl, akár egy homokzsák, az éjszakás õr teste, lassan ingadozva, odafenn a színpadi gerendákon. Annak a filmnek, annak a jelenetnek az emléke, a balerinák, az árnyékban lógó hulla örökre kísérteni fog. És most ennek a mûteremnek a sarkában egy test imbolygott, egy hosszú pókhálón. Roppant méretû, hat méter magas sötét foltot vetett az üres falra, mintha abból a régi filmbõl utánozna egy ijesztõ jelenetet.
Ó, nem, suttogtam. Ez nem lehet! De igen.
Elképzeltem, ahogy Roy megérkezik, megmerevedõt a döbbenettóz, felsikolt kétségbeesésében, aztán dühében, majd új csalódottság vesz erõt rajta, miután engem felhívott. Aztán vadul kutat kötél, zsinór vagy valami vezeték után, végül felakasztja magát, és itt leng békésen. Nem élhet tovább csodás apróságai, játékszerei, szórakozása és mûremekei nélkül. Túl idõs már ahhoz, hogy újrakészítse valamennyit.
- Roy - suttogtam -, ez nem vall rád! Te mindig él ni akartál!
Azonban Roy teste lassan elfordult a homályban. Elpusztították a Szörnyeimet, közölte.
Õk sohasem éltek!
Akkor hát, suttogta Roy, én sem éltem soha.
- Roy - mondtam fennhangon -, magamra hagysz a világon? Meglehet.
- De ugye, nem engeded senkinek, hogy leakasszon!? Talán.
És ha igen, hogy lehet, hogy még mindig itt vagy? Hogyhogy még nem vágtak le?
Minek? Friss halott vagy. Még nem fedezlek fel. Én vagyok az elsõ, aki meglátott!
Rettegve nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem a lábát, hogy megbizonyosodjam: valóban Roy az! A koporsóban heverõ papírmasé bábu emléke száguldott át a fejemen.
Centirõl centire nyúltam elõre, hogy megérintsem… de aztán…
Az asztalán ott állt az a formázó emelvény, amelyik az utolsó és legnagyobb mûvét, a Szörnyeteget, a Rémet rejtette, azt a teremtményt, aki bement a templomba gyónni, majd be a temetõbe.
Valaki fogott egy golyós kalapácsot, és tucatnyi csapást mért rá. Az arc, a fej, a koponya betört, szétlapult, csak alaktalan massza maradt. Jézus Isten, suttogtam.
Vajon ez a végsõ bûn adta meg Roynak az utolsó lökést?
Vagy az is lehet, hogy a vandál alak várta meg Royt a sötétben lapulva, hátulról leütötte, és felakasztotta?
Megremegtem. Megtorpantam.
Mert hallottam, ahogy a mûterem ajtaja megnyikordul. Lehúztam a cipõmet, és nesztelenül fedezékbe szaladtam.