Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

57.


Nyugat felé hajtva az üres úton, ahol még egy autó szelleme sem tûnt fel, engedtük Henrynek, hogy õ mondja el, mi történt. Valahogy jó volt hallani a menekülésünk történetét egy vak ember elbeszélésében. Henry nemcsak a szájával beszélt, hanem az egész fejével, miközben orrával mélyeket szippantott a levegõhól, melyet felkavart fekete ujjai rajzoló mozdulataival. Vázlatot készített: az egyik helyre Crumley-t, a másikra önmagát állította, alulra engem, és mögénk a szörnyeteget. Vagyis azt a valamit, ami úgy várakozott a kriptaajtó elõtt, ahogy egy földomlás zárja el a menekülés útját. Marhaság! Henry azt mondta, hogy mivel hidegre fordult az idõ, fel kellett volna tekerni az ablakokat. Értelmetlen vállalkozás! A kocsinak nincs teteje.
- Ezért - jelentette ki Henry, levéve a szemüvegét a fináléhoz - hívtunk téged, õrült hölgy, hogy jöjj, és ments meg minket.
Constance mérgesen nézett hátra a visszapillantó-tükörben.
- A fenébe, túl lassan megyünk!
Adott még egy kis gázt. A fejünk engedelmesen billent. Crumley kinyitotta a lékára ajtaját.
- Oké. Kerüljetek beljebb! - mormogta. - Mennyi az idõ?
- Késõ- felelte Henry. - Az éjszaka virágzó jázminok épp most bontják ki a szirmukat.
- Igaz ez? - kérdezte Crumley.
- Nem, de szépen hangzik - Henry a láthatatlan hallgatóságra vigyorgott. - Adj egy sört!
Crumley körbeadta a söröket.
- Jobb lenne, ha gin is lenne benne - elégedetlenkedett Constance. - A fenébe! Van benne.
Beraktam a vetítõbe Roy Holdstrom filmjét, és lekapcsoltuk a villanyt. - Oké? - Bekapcsoltam a gépet. - Most!
S megkezdõdött a film.
Rebegtek a képek Crumley falán. Csak harminc másodpercnyi használható film volt rajta, az is elég zavaros, mintha Roy néhány óra alatt csinálta volna néhány nap helyett, ameddig általában a figurák be- és visszaállítása és azok filmezése el szokott tartani.
- Te jó ég! - suttogta Crumley.
Mindnyájan kábultan ültünk.
A Szépség barátja volt, a Brown Derbybõl.
- Nem bírom nézni - mondta Constance. De azért néne.
Crumley-ra pillantottam, és azt éreztem, amit valamikor régen, gyermekkoromban a bátyámmal a sötét moziban ülve. Crumley arca a bátyám arca volt harminc évvel azelõttrõl, elkápráztatva és elborzasztva egyszerre, kíváncsi és elutasító, az a fajta pillantás, amikor az emberek nézik, de nem akarják látni a közlekedési balesetet.
Mert a falon, közvetlenül és valóságosan megjelent az Emberszörny. Minden torz vonása, a szemöldök minden apró mozdulása, a kitáguló orrlyukak, az ajkak mozgása tökéletes mása volt azoknak a vázlatoknak, melyeket Doré rajzolt, miután hazajött hosszú éjszakai portyázásairól, London rõtét zugaiból, groteszk képekkel a szemhéja mögött; ilyenkor viszkettek az ujjai, s alig várta, hogy tollat, tintát és papírt ragadjon, s hogy elkezdjen dolgozat. Ahogy Doré emlékezetbõl rajzolt, Roy gondolatban lefényképezte a Szörnyeteget, hogy emlékezzen a legcsekélyebb mozgásra is: a szõrszálakéra az orrlyukakban, a szempillákéra. Emlékezett az elálló fülekre, és a folyton nyáladzó pokoli ajkakra. S amikor a Szörnyeteg ránk bámult, Crumley és én hátrahõköltünk. Látott minket. Gyilkolni jött.
Elsötétült a fal
Hallottam, ahogy kibuggyan belõlem: - A szeme - suttogtam.
Kotorászni kezdtem a sötétben; visszapörgettem a tekercset, és újraindítottam.
- Nézzétek, nézzétek! - kiáltottam. Megállítottam a kamerát annál a kockánál. A vad tekintetbe õrület vegyült.
- Ez nem agyagfigura!
- Nem? - kérdezte Crumley. - Ez Roy!
- Roy?!
- Álarcban, a Szörnyeteget játszva.
- Nem!
Az arc ránk meredt, az élõ szemek dühösen forogtak.
- Roy…
A fal elsötétült.
Pontosan, mint amikor az a Szörnyeteg, akivel a Notre Dame-ban találkoztam, s akinek most viszontláttam a szemét, hátratántorodott és elmenekült…
- Jézus! - mondta Crumley végül, s a falat bámulta. - Hát ez az, ami a temetõben kószál éjszakánként!
- Vagy Roy kószál…
- Az a lökött! Miért csinálta ezt?!
- A Szörnyeteg rántotta bele, miatta rúgták ki, majdnem a halálát okozta, mi mást tehet, mint azt, hogy utánozza, szörnnyé változik, arra az esetre, ha meglátják. Roy Holdstrom nem létezik, ha elrejtõzik a maszk mögé.
- Akkor is lököttség!
- Egész életében lökött volt - mondtam. - De most aztán igazán! - Mit akar elérni?
- Bosszút állni.
- Bosszút?!
- Azt akarja, hogy a Szörnyeteg pusztítsa el a Szörnyeteget - véltem.
- Hát, ez nem igaz! - Crumley a fejét rázta. - A pokolba! Forgasd le még egyszer a filmet!
Lejátszottam. A képek visszatükrözõdtek az arcunkon.
- Az pedig nem Roy! - morogta Crumley. - Egy agyagfigura, animáció.
- Nem. - Kikapcsoltam a vetítõt. Ülünk a sötétben.
Constance furcsa hangokat hallatott.
- Jé - jegyezte meg Henry. - Valaki sír!