Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
67.
Nem vittük Emily Sloane-t templomba. A templomot vittük Emily Sloane-hoz.
Constance intézte az egészet.
Crumley és én szereztük a gyertyákat, a tömjént
és egy Indiában készült rézcsengõt.
Az Elysian Field-i szanatórium Mályvarózsa Házának
egy kis elsötétített szobájában helyeztük
el a gyertyákat és gyújtottuk meg. Én még
egy-két anyagdarabot is tûztem a térdem alá a nadrágomra.
- Ez meg mi a fenének kell? - sziszegte Crumley.
- A hanghatások miatt. Suhog. Mint a pap reverendája.
Aztán, mikor már meggyújtottuk a gyertyákat, Crumley
és én behúzódtunk egy boltív alá,
szétlegyeztük a tömjént, és kipróbáltuk
a csengõt. Kellemes, tiszta hangon szólalt meg.
Crumley halkan szólt Constance-nak: - Most.
Emily Sloane a szobába lépett.
Nem saját akaratából mozgott, nem is a lábán
jött, merev nyakkal és ráncos, márványszerû
arccal érkezett. Sem a szemen; sem az arcizmai nem rándultak
Elõször a profilja tûnt elõ a sötétbõl,
majd merev teste és ölében tartott keze, melyeket a sír
komorságával kulcsolt össze évek óta érintetlen
ölében. A tolószéket hátulról egy
majdnem láthatatlan rendezõ tolta maga elõtt, Constance
Rattigan, aki a hajdani temetés hangulatát felidézendõ,
talpig feketébe öltözött. Amint Emily Sloane fehér
arca és iszonyúan néma teste elõtûnt a hallból,
minden olyan volt, mintha madarak röppentek volna föl; mi pedig
szétlegyeztük a tömjént, és megráztuk
a csengõt.
Krákogtam egyet.
- Pszt! Hallja! - suttogta Crumley.
Valóban így volt.
Amint. Emily Sloane a félhomályban derengõ szobába
ért; halovány mozdulatot tett, szemhéja alatt megrebbent
a szemgolyó, amint a gyertyaláng alig észrevehetõ
remegése még érezhetõbbé tette a csendet,
és árnyékokat vetett a falra.
Én még mindig a levegõt legyeztem. Megráztam a
csengõt.
Ékkor Emily teste maga is megremegett. Akár a soha nem látott
szélben született pihekönnyû papírsárkány,
olyan mozdulatot tett, mintha nem érezné saját súlyát.
Újra felhangzott a csengõ hangja, és a tömjén
illatára megremegett az asszony orrcimpája.
Constance hátrahúzódott a sötétbe. Emily
Sloane a fény felé fordait.
- Istenkém - suttogta.
Hát ez õ, gondoltam magamban:
A vak asszony, aki a Brown Derbybe jött és a Szörnyeteggel
távozott azon az éjszakán, mindez mintha ezer napja történt
volna.
És nem vak
Csak izommerevsége van.
De nem is hétköznapi izommerevsége.
Még a sir innensõ oldalán, a tömjénnel áthatott
illatos és füstis szobában lélegzett, és
a csengõt hallgatta.
Emily Sloane.
Emily mintegy tíz percig szótlanul ült. Mi pedig a szívverésünket
számoltuk Figyeltük, mint fogynak a gyertyák és
lassankénk szertefoszlik a füst.
Végre eljött a csodálatos pillanat, mikor oldalra billent
a feje, és kitágultak a pupillái.
Újabb tíz percig ült így, és csak úgy
itta magába az emlékeket, melyek még azon szerencsétlenség
elõtt történtek, mely a kaliforniai partvonalon ilyen nyomorékká
tette.
Láttam, amint megrebben a szája, s nyelve megmozdul összezárt
ajkat mögött.
Valamit írogatott szemhéja belsejére, majd lefordította
ezeket a gondolatokat:
- Senki
- mormogta - nem
érti meg
Aztán
- Soha senki
nem értette.
Elhallgatott.
- Õ
- szólalt meg végre, majd újra elakadt.
A tömjén füstölt. A csengõ megcsörrent.
a
stúdió
amit úgy
szeretett
A kézfejembe haraptam, de csak vártam.
olyan hely
ahol
játszani lehetett. Díszletek
Újabb csend. Szemével követte az emlékképeket.
- Játékkészletek
villany
vonatok. Kisfiúk,
igen. Tíz
Felsóhajtott
- Tizenegy
évesek
A gyertyaláng megremegett.
õ
mindig azt mondta
karácsony
mindig
sohase legyen vége. Õ
meghalna
ha nincs karácsony
a kis buta. De
mikor tizenkét éves volt
visszavitette
a szüleivel
a zoknikat
nyakkendõket
pulóvereket.
Karácsony napján. Vegyetek inkább
játékokat.
Másként
nem volt hajlandó
megszólalni.
Elcsuklóit a hangja.
Crumley-re pillantottam: Kidülledt szemmel várta, hogy még
többet halljon az asszonytól. A tömjén füstölt.
Megráztam a csengettyût.
- És
? - szólalt meg vége suttogva Crumley. És
?
- És
- visszhangozta Emily. Tovább olvasta a gondolatokat
lezárt szemhéja alól. - Így
vezette
a
stúdiót is.
A csontok kirajzolódtak az alakján. Kiegyenesedett székében,
mintha az emlékei valamilyen zsinórt húztak volna meg
benne, helyére került volna mindenereje; az elvesztett élete
s egész lénye. Úgy tûnt, hogy még az arccsontja
is átformálja egész arckarakterét és állát.
Most már gyorsabban beszélt. S végûi szabad folyást
engedett gondolatainak.
- Játszott. Igen. Nem munka volt számára
hanem
játék. A stúdió. Amikor meghalt
az apja.
És beszélni kezdett, egyfolytában három, négy
szót is kimondva, majd végül már csak úgy
buktak ki belõle a gondolatok Arca belepirult a mesélésbe,
s szeme égni kezdett. Ki akart kelni a tolókocsiból.
Mint egy aknájából felfelé haladó lift,
úgy emelkedett a lelke is, és vele egyûn a teste, mely
ekkorra teljesen felegyenesedett.
Errõl eszembe jutottak azok az 1925-ös, 26-os éjszakák,
mikor a távolból halk zene vagy énekszó hallatszott,
és az ember megpróbálta beállítani a kis
rádióján azt a sávot, melyen messzirõl
jött Schenectadyt játszottak, de amikor néhány átkozott
hülye más zenét hallgatott, és az ember nem azt
akarta, ezért addig kalandozott sávról sávra,
míg ki nem akadt a keresõ, szikrák nem pattogtak a készülékbõl,
és a hangok áradni nem kezdtek a nagy lemez formájú
hangosítókból, és az ember diadalmasan fel nem
nevetett, még akkor is ha õ csak a zenét akarta, nem
pedig a gyõzelmet. Tehát ezen az éjszakán történt,
ezen a helyen, tömjénfüstbe és gyertyafényben,
csengettyûszó mellett, hogy Emily Sloane újra megelevenedett.
Lényét annyira áthatotta az emlékezés,
hogy szinte kiemelkedett földi létébõl, és
csak egyre a csengettyût hallgatta, azt a hangot, azt a hangot, Constance
pedig ott állt a fehér szobor mögött, készen,
hogy bármely pillanatban elkaphassa, ha az esni készülne,
de ekkor újra megszólalt a szobor.
- A stúdió. Vadonatúj volt. És karácsony.
Minden nap. Õ mindig haza jött. Hétkor. Reggel pedig
mohó és türelmetlen: Ha valaki hallgatott
õ
azt mondta: "Beszélj!" Nevetett: Sohasem értették
meg. Õ sem, hogy hogyan lehet valaki depressziós, mikor csak
egy életünk van. Élni kell! Még olyan sok a tennivalónk
Megint elvesztette a fonalat, mintha az iménti kitörése
halálosan kimerítette volna. Hagyta, hogy verjen a szíve,
megteljek a tüdeje levegõvel, és akkor újra nekiiramodhatott,
mint az szõtt vad:
- Egyidõsek
voltunk. Huszonöt, mikor megérkeztünk
Illinois-ból. Majd megõrült a filmekért. Tudta,
hogy én is. Együtt
maradtunk. Elhallgatott. Majd így
folytatta:
- Csodálatosan ment minden. Az elsõ években
nõtt
a stúdió. Felépítette
Tervezett. Felfedezõnek
hívta magát. Feltalálónak Harmincöt éves
korára
azt mondta
meg akarja hódítani
a világot. Nem utazott sehová. Gyûlölte a vonatot.
Az autót is. Az autók ölték meg az apját.
Nagyon szerettük egymást. Tud ja, kis világban éltünk
És ez még kisebbé vált, amint egyre több
várossal, országgal került kapcsolatba. Gaul! Az övé.
Aztán
Mexikó. Afrika partjainál húzódó
szigetek Majd
maga Afrika! Azt mondta: Nem kell utazni. Teljesen bezárkózott.
Vendégeket hívott. Látod, ez Nairobi? Itt! És
London? Meg Párizs? Ott vannak. Külön szobákat rendeztetett
be minden jelenet számára. Egy-egy éjszakára átruccant
New Yorkba. A hétvégeket pedig
Left Bankben töltötte
hogy mikor reggel felébred római kori romokat pillantson meg.
Virágokat ültetett. Megépítette Kleopátra
sírját. Minden város elõtere mögé
szõnyeget, ágyakat rakatott, és folyóvizet szereltetett
be. A stúdió alkalmazottai kinevették. De õt nem
érdekelte. Fiatal volt és bohó. Folytatta az építkezést
1929-ig, 30-ig. Nem, egészen 31-ig. Sõt, 32-ig!
A szoba túlsó végében Crumley felvonta a szemöldökét,
s rám nézett. Uram, atyám! Azt hittem, hogy valami új
dologra bukkantam, amint a nagyszüleim Green Town-i házában
írogatok.
- Még egy olyan Notre Dame-hoz hasonló helyet is épített
- mormogta Emily. - Hálózsákban aludt. Párizs
távoli csücskében. Korán felkelt napozni. Hát
nem õrültség? Nem. - Õ egyre csak nevetett. Nevess
te is. Nem volt õrült
csak késõbb történt,
hogy
Visszasüppedt a helyére.
Jó ideig azt hittûk; hogy végleg elnémult.
Azonban én akkor megint megcsendítettem a csengettyût,
s õ felvette láthatatlan kötését, és
a mintát kezdte szemlélni a mellén.
- Késõbb
valóban
megõrült.
- Feleségül mentem Sloane-hoz Abbahagytam a titkárnõsködést.
Õ sohasem bocsátott meg. Nagyban folytatta a játékot
azt mondta, még mindig szeret. És akkor, azon az éjszakán
történt a baleset. Igen. Igen. Megtörtént.
- És akkor
én
meghaltam.
Crumley és én egy jó percig vártunk. Az egyik
gyertya kialudt.
- Tudják, el szokott jönni meglátogatni - folytatta végre,
amint a többi gyertya is az utolsókat pislákolta.
- Õ? - suttogtam félénken.
- Igen. Ó, kétszer, háromszor is
évente.
Vajon tudja, hány év telt már el azóta? - tûnõdtem
magamban. - El szokott vinni, el szokott vinni. - Sóhajtott.
- Beszélgetni szoktak? - suttogtam.
- Õ szokott. Én csak nevetek. Ó
szokta mondani
õ szokta mondani.
- Mit?
- Hogy ennyi év után is
szeret engem.
- És maga mit válaszol?
- Semmit. Nem jól van így.
bajt csináltam.
- Tisztán szokta látni az arcát?
- Ó, nem. Mindig a sötétben ül. Vagy a székem
mögött áll, és azt mondja, "szerelmem".
Szép hangja van. Semmit sem változott. Annak ellenére,
hogy mindketten halottak vagyunk.
Kinek a hangja az, Emily?
- Kié lenne
- habozott. Majd felragyogott az arca. - Természetesen
Arbyé.
- Arbyé
?
- Arbyé - ismételte, s megingott, amint az utolsó gyertya
lángjába bámult. - Arbyé. Õ keresztülvitte,
amit akart. Én legalábbis így gondolom. Annyi mindent
akart az élettõl A stúdiót, a játékokat.
Akkor is, amikor én már nem voltam vele. Azért élt,
hogy visszajöhessen arra a helyre, amit még szeretett. Tehát
még a temetõ után is megtartotta ezt a helyet. A kalapács.
A vér. Ó, istenem! Megölt engem. Engem! - felsikoltott,
s visszazuhant a székébe.
Lehunyta a szemét, s ajkai összeszorultak Teljesen elcsendesedett,
s mindörökre visszasüppedt szoborszerû állapotába.
Nem volt az a csengõ, az a tõrajén, amely újra
ki tudta volna mozdítani a maszkja mögül. Halkan a nevén
szólítottam.
Ám mostanra õ már újabb üvegkoporsót
készített, s örökre magára zárta a fedelét.
- Istenem - mondta Crumley. - Mit tettünk?
- Bebizonyítottunk két vagy talán három gyilkosságot
- feleltem. - Menjünk haza - fordult Crumley az asszonyhoz
De Emily nem is hallotta. Jól érezte ott magát, ahol
volt.