Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


4.


Az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy ültem a városcsendes részén, annak egy átlagos utcájában lévõ kis biztonságos faházam egyszerûen berendezett, egyszerû nappalijában, és a zugokat fürkésztem. Már három csésze forró kakaót megittam, de még mindig rázott a hideg, amint különbözõ képzetek jelentek meg elõttem a falon.
Az ember nem halhat meg kétszer! - töprengtem. Biztosan nem James Charles Arbuthnot volt az, akit a léhán láttam, amint ott kapaszkodik az éjszakai szélben. A testek elenyésznek. A test megszûnik létezni.
Emlékszem, mikor 1934-ben egy nap, épp a stúdió elõtt korcsolyáztam, amikor J. C. Arbuthnot az épület elõtt kiszállt a limuzinjából, én megbotlottam, és pont a karjaiba estem. Nevetve elkapott, adott egy autogramot, megcsípte az arcomat, s bement a kapun.
Most pedig, Jézusmária, ez a régen letûnt ember, megjelenik egy magas falon a zuhogó esõben, és az orrom elé esik a sírkert füvére. Hangokat véltem hallani, és újságfõcímeket kezdtem látni lelki szemeim elõtt:
J. C. ARBUTHNOT MEGHALT, DE FELTÁMADT HALOTTAIBÓL
- Nem! - kiáltottam a fehér mennyezetnek, ahol hallani lehetett az esõ kopogását, és ahol épp az a jelenet elevenedett meg elõttem, amikor a férfi a földre zuhan.
- Nem õ volt az! Átkozott hazugság!
Várj reggelig! - mondta egy hang.