Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
53.
Álltam már Crumley ajtaja elõtt, s az kinyílt.
Álltam már Constance Rattigannál a parton, s õ
kilépett a tengerbõl. Most végighaladtam az öreg
bérház csupasz folyosóján, ahol valaha éltem
az álmaimmal, üres zsebbel, egy üres papírral a hordozható
írógépemben.
Megálltam Henry ajtaja elõtt, s éreztem, hogy a szívem
majd kiugrik a helyérõl, mert éppen alattam volt az a
szoba, ahol a drága Fannie-m meghalt, és ez volt az elsõ
alkalom, hogy visszatértem az óta a hosszú és
szomorú nap óta, amikor elvesztettem a jó barátaimat,
mindörökre. Kopogtam.
Egy nádpálca nyekergését és tompa torokköszörülést
hallottam. Nyikorgott a padló.
Hallottam, amint Henry odanyomja sötét arcát az ajtó
belsõ felére. - Ismerem ezt a kopogást - mormogta.
Újra kopogtam.
- Átkozott legyek, ha
- az ajtó kitárult. Henry
vak szeme a semmibe révedt.
- Hadd vegyek egy mély lélegzetet! Belélegzett, aztán
kifújta.
- Szent Isten - Henry hangja remegett, mint a gyertya lángja, amikor
megérinti egy lágy fuvallat. - Mentolos rágógumi.
Te vagy agy?
- Igen én, Henry - mondtam kedvesen.
Tapogatózva kinyújtotta a kezét. Megfogtam mindkettõt.
- Isten hozott, fiam! - kiáltotta.
Megragadott, és megölelt, aztán észrevette, hogy
mit tett, és hátralépett.
- Bocsánat
- Nem, Henry, ölelj meg még egyszer! Hosszasan megölelt.
- Hol voltál, fiú, merre jártál? Olyan rég
láttalak! És Henry csak itt él ezen az átkozott
nagy helyen, amit hamarosan lerombolnak.
Megfordult, visszament a székéhez, és kinyújtotta
a kezét, hogy megtaláljon és megvizsgáljon két
poharat.
- Olyan tiszta ez, amilyennek én érzem?
Ránéztem, és bólintottam, aztán észbekaptam,
és hangosan is feleltem.
- Igen.
- Nem akarlak megfertõzni, fiam. Nézzük csak! Ó,
igen. - Kihúzott egy asztalfiókot, és egy üveg finom
whiskyt vett elõ. - Iszol?
- Veled igen.
- Ez a barátság! - Töltött. Odanyújtotta az
egyik poharat. Megemeltük a poharakat, miközben könnyek csorogtak
végig fekete arcán.
- Ugye, nem tudtad, hogy egy vak néger is képes sírni?
- Most már tudom, Henry.
- Hadd nézzem! - Elõrehajolt, hogy megérintse az arcomat.
- Sós víz. Ugyanolyan könnyen sírsz, mint én.
- Mindig is így volt.
- Sosem felejtem el, fiam. Hol jártál? Megsebzett az élet?
Hogyhogy itt vagy? - Elhallgatott. - Ó, ó! Problémád
van?
- Igen is, nem is.
- Fõként igen? Jól van. Nem képeltem, hogy amikor
egyszer elszabadulsz, hamar visszajössz Úgy értem, nem
mindenkinek jut az elefánt eleje.
- De nem is a fara. Henry nevetett.
- Jézusom, de jó hallani a hangodat, fiú. Mindig azt
gondoltam, hogy jó illatod van. Azt értem ezen, hogy ha az ártatlanságot
valaha egy batyuba kötötték volna, te lennél az, két
mentolos rágógumit rágva egyszerre. Te állsz?
Ülj le! Hadd mondjam el az aggodalmaimat, aztán te elmondod a
tieidet. Lerombolták a venice-i mólót, a kisvasutat;
mindent lerombolnak. Jövõ héten lebontják ezt a
házat is. Hová menjen az ember? Hogyan hagyjuk el a hajót
mentõcsónak nélkül?
- Biztos vagy ebben?
- Túlórában dolgoznak alattunk dinamitrudakat tettek
a tetõre, rágcsálókat a falakba és egy
csapat trombitást a sikátorba. Aztán hova mehetnénk?
Nem hagytak nekünk túl sokat. Miután Fannie elment, Sam
halálra itta magát és Jimmy belefulladt a fürdõkádba,
ez már csak egy kis lökés volt, egy oldalba lökés,
ahogy te mondanád, a jó öreg Haláltól. Melankóliába
zuhanni elég, hogy megtisztuljon egy albérlet. Elég legyen
ebbõl, most már tudsz mindent.
- Ennyire rossz a helyzet: Henry?
- A rossz rosszabbra hajlik, de nem számít. Itt az idõ,
hogy elköltözzek. Az ember minden öt évben összepakolja
a fogkeféjét, vásárol néhány új
zoknit, mindig ezt mondom. Van egy helyed számomra, fiú? Tudom,
tudom. Ott kinn csak fehérek vannak. De a pokolba is, én nem
látok, akkor mi a különbség?
- Van egy szabad szobám a garázsban, ahol gépelni szoktam.
A tiéd!
- Isten, Jézus és a Szentlélek hamar jön. - Henry
visszadõlt a székbe, megérintve a száját.
- Ez mosoly vagy mosoly ez? Csak két napra! - tette hozzá gyorsan.
- A nõvérem ügyefogyott férje jön értem
New Orleansból, hogy hazavigyen. Így leveszi a válladról
a
Elhallgatott, és elõredõlt.
- Megint valami zûr? A kinti világban?
- Nem egészen, Henry. Csak valami hasonló. - Remélem;
nem komoly!
- Eléggé - mondtam egy szívdobbanás után.
- El tudsz jönni most velem? Gyûlölöm, hogy sürgetnem
kell, Henry. Nagyon sajnálom, hogy éjszaka hívlak el.
- Miért, fiam - nevetett õ kedvesen -, éjszaka és
nappal, számomra csak szóbeszéd, amit egyszer gyerekkoromban
hallottam.
Felállt, és tapogatózni kezdett.
- Várj - mondta -, meg kell találnom a nádpálcámat.
Így már látok: