Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
61.
Átsétáltam a templomhoz, amely méreteiben kicsinek
tûnt, de a díszítése ragyogóvá varázsolta.
Bementem, és megálltam az oltár elõtt, amely ötmillió
dollár értékû aranyból és ezüstbõl
készülhetett. A középen levõ Krisztus-szobrot
beolvasztva, a fél országot meg lehetett volna venni. Rengeteg
értéket halmoztak itt fel. Miközben ott álltam elkábulva
a keresztrõl visszaverõdõ fényben, Kelly atya
hangját hallottam meg a hátam mögött.
- Ön az a forgatókönyvíró, aki telefonált,
hogy van egy problémája? - szólt halkan a padok közül.
A hihetetlenül fényes oltárt tanulmányoztam.
- Bizonyára sok gazdag híve van, atyám - mondtam.
Arbuthnot, gondoltam.
- Ó, nem, most üres a templom, e csendes órában.
- Kelly atya átlépkedett a padok között, és
kinyújtotta mancsát. Száznyolcvan centi magas volt, az
izomzata akár egy atlétáé. - Szerencsére
van néhány hívünk, akiknek állandó
problémájuk van a lelkiismeretükkel. Minden pénzüket
a templomra költik. Kínos a vétkezõktõl pénzt
elfogadni, de jobb, mintha azt lóversenyen dobnák ki az ablakon:
Nagyobb esélyük van itt a nyerésre, mert én beléjük
oltom a Jézustól való félelmet. Miközben
a pszichiáterek kibeszélik a lelküket, én egy-egy
jól irányzott pokoli kiáltással nevelem õket.
Jöjjön, foglaljon helyet. Szeret a skót whiskyt? Gyakran
gondolkodom azon, hogy ha Krisztus most élne, vajon õ szeretné.
Ez persze költõi kérdés. Erre jöjjön!
Bementõnk az irodába.
- Attól a bolond filmtõl jön, amelyet épp most fejeznek
be odaát a filmgyárban? Fritz Wong még mindig ugyanolyan
õrült dolgokat mond?
- És ugyanolyan jókat.
- Jó hallani, hogy egy író dicséri a fõnökét.
Én ritkán tettem. - Ön? - kérdeztem meglepõdve.
Kelly atya nevetett.
- Fiatalemberként kilenc forgatókönyvet írtam, amelyeket
sosem mutattak be. Harmincöt éves koromig mindent megtettem, hogy
eladjam õket. Aztán azt mondtam, a pokolba az egésszel,
és papnak álltam, de késõn. Nehéz volt.
A templom nem fogad be olyan komolytalan embereket, mint amilyen én
vagyok. Úgy verekedtem át magam a szemináriumokon, hogy
rengeteg keresztény témájú dokumentumfilmet készítettem.
Most beszél jen ön!
Nevettem. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte Kelly atya.
- Arra gondoltam, hogy az íróink ismernék az ön
múltját, állandóan itt nyüzsögnének,
hogy válaszokat kapjanak a kérdéseikre, s közben
úgy tennének, mintha gyónni jönnének! Hogy
írta meg ezt a jelenetet, hogy fejezte be azt, hogy kezdte
- Tönkretették a hajót és elsüllyesztette a
legénységet! - Megitta a whiskyjét, és kuncogva
újratöltött, aztán elkezdtünk fecsegni, mint
két öreg, edzett író. Meséltem neki a Messiásomról,
õ pedig mesélt nekem a Krisztusáról.
Aztán azt mondta:
- Úgy látom, jól és simán dolgozott. Azok
a kétezer évvel ezelõtti öregfiúk is készítettek
efféle tákolmányokat, ha megfigyeljük a Máté
és János közötti különbséget.
Beszélni szerettem volna, de nem mertem forró olajat önteni
egy papra, aki szenteltvizet osztogat.
Felálltam. - Nos, köszönöm, atyám. Lenézett
kinyújtott kezemre.
- Fegyvert hord magánál - mondta könnyedén -, mégsem
sütötte el. Üljön vissza.
- Minden pap így beszél?
- Az írek igen. Maga a fa körül táncol, de egyetlen
almát sem rázott le. Rázza meg!
- Azt hiszem, azt fogom tenni. - Kortyoltam egyet a poharamból. Nos
Képzelje el, hogy katolikus vagyok
- Elképzelem.
- Gyónni szeretnék.
- Mindig szoktak gyónni.
- És idejövök éjfél után
- Szokatlan idõpont - mondta, de fények lobbantak mindkét
szemében.
- Kopogok az ajtón
- Igen? - kissé elõre hajolt. - Tovább.
- Beengedne? - kérdeztem.
Visszadõlt a székben.
- Valamikor a templomok mindig nyitva álltak - folytattam.
- Régen - mondta sokkal halkabban.
- Nos, atyám, ha irtózatos szükségemben éjjel
bekopogok, beenged?
- Miért ne? - A fények lobogtak a szemében, mintha meggyújtottam
volna a kanócot, hogy jobban égjen.
- A világtörténelem legbûnösebb teremtménye
miatt. - Nincs ilyen teremtmény.
Megdermedt a nyelve az utolsó fõnév hallatán,
de már késõ volt. Módosította a kijelentést
azzal, hogy újrafogalmazta a mondatot.
- Nincs ilyen személy.
- De - folytattam - ha az elkárhozott Júdás jön
könyörögve - itt megálltam - olyan késõi
órán?
- Iskariót? Felkelnék hozzá, igen.
- És mi van akkor atyám, ha ez az elveszett ember nem csak egyszer
egy héten, hanem az év legfõbb éjszakáján
bekopogna? Felkelne, vagy nem venne róla tudomást?
Ez megtette a hatását. Kelly atya felugrott, mintha a dugót
akarná visszadugni az üvegbe. Elsápadt az arcától
a haja tövéig.
- Az elõbb menni akart. Nem tartom vissza.
- Nem, atyám. - Igyekeztem bátor lenni. - Szüksége
van rám. Kopogtattak az ajtaján húsz évei ezelõtt,
ezen a héten, késõn. - Ráhibáztam. Álmában
hallotta, hogy döngetik az ajtaját
- Egy szót se többet! Menjen innen!
- Hogy lehet egy ilyen kis templomnak ilyen gazdag belsõ díszítése?
kérdeztem. - A keresztelõ õrmagában eltartana
egy bíborost és választhatna egy pápát.
- Egyszer - mondta Kelly atya, miközben az üres pohár fenekét
nézte - szívesen elküldeném magát a pokol
tüzére!
Leejtette a poharat. Nem szedte fel a darabjait.
- Viszlát! - mondtam.
Kiléptem a napfénybe.
Elindultam északnak a templom hátsó részén.
Mindenhol gyom és magas fû nõtt, itt-ott néhány
lóherefolt és kései napraforgók, amelyek bólogattak
a meleg szélben. Egy fehér gerendás ház állt
ott, s egy kivilágítatlan tábla jelezte: MÁLYVARÓZSA
SZANATÓRIUM.
Két szellemet láttam az úton. Az egyik nõ vezette
a másikat. "Egy színésznõ" - mondta
Kelly atya. - "Elfelejtettem a nevét." Az egyik szellem vissza
jött, egyedül. Sírt.
- Constance? - suttogtam.