Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

72.


Egy helyre még feltétlenül el kellett mennem.
A koromsötét Notre Dame lépcsõin kapaszkodtam fel. Megláttam egy alakot nem messze a felsõ esõcsatornától: állát vadállati mancsaira támasztotta és bámult ki Párizsra, amely való fában soha nem létezett.
Közelebb húzódtam, majd egy mély lélegzetet véve megszólaltam: - Te…?
Hangom elcsuklott.
A figura csak ült az árnyékban, nem mozdult. Egy újabb lélegzetvétellel kimondtam:
…itt…?
Az alak kiegyenesedett, arcán megcsillant a város pislákoló fénye. Összeszedtem magam, és halkan nyögtem:
- Roy?
A Szörnyeteg rám se nézett: tökéletes mása volt annak, aki a gyóntatószéknél kilehelte a lelkét néhány perccel ezelõtt.
A szörnyû fintor és az eszelõs szemek a vért is megfagyasztózták bennem. A kegyetlen, sebhelyszerû száj köpte-hörögte ki aszót:
- Igeeen.
- Mindennek vége - akadoztam. - Istenem, Roy. Gyere le ide.
A Szörnyeteg bólintott. Jobb keze kinyúlt, hogy letépje-hámozza magáról ezt a szörnyû maszkot: a festett viaszt és a bódult ámulatot. Rémisztõ arcát karmával szaggatta le. Az álarc mögül az én egykori osztálytársam nézett velem farkasszemet.
- Ugye, pont úgy nézek ki, mint õ? - kérdezte Roy.
- Istenem, Roy. - Alig láttam, a szememet úgy ellepték a könnyek. Te vagy az!
- Hát igen - motyogta Roy. - Magam is alig hiszem.
- Istenem; Roy - ziháltam -, vegyél le magadról mindent. Ha magadon hagyod ezt a szörnyûséget, olyan értésem lesz, hogy örökre rajtad marad; soha többé nem láthatlak.
Roy jobb keze megrándult, és végigsimította ocsmány arcát. - Érdekes, én is ezt gondolóm - szólt halkan.
- Miért kellett így átalakítanod az arcod?
- Újabb gyónás következik? Ma már hallottál egyet. Kell egy másik is?
- Igen.
- Talán felcsaptál papnak?
- Már magam is kezdem azt hinni. Azt akarod, hogy kiközösítselek?
- Honnan?
- A barátságunkból. Rám szegezte tekintetét. - Ezt soha nem tennéd! - Talán mégis.
- Barátok nem zsarolják egymást a barátságukkal. - Újabb ok arra, hogy beszélj. Na gyerünk!
A félig letépett maszk mögött Roy végül megszólalt, de nagyon halkan. - Az állatfiguráim ügye volt mindennek az oka. Azelõtt soha senki nem nyúlhatott hozzájuk Egész életemet tettem arra, hogy megtervezzen és formába öntöm õket. Tökéletesek voltak: teremtõ Istennek érezhettem magam. Mi más maradt még nekem? Randevúztam én valaha a legmenõbb lányokkal? Volt kapcsolatom akár egyetlen nõvel azokban az idõkben? Este a brontoszauruszommal feküdtem ágyba, álmomban a gyíkmadárral repültem. Képzelheted, mii éreztem, amikor valaki tönkretette ezeket az ártalmatlan jószágokat, szétzúzva ezzel az én kis világomat. Dühöngõ õrültté váltam.
Roy hallgatott szörnyû maszkja mögött egy kis ideig. Aztán folytatta. - A fenébe is, minden oly egyszerû volt. Már az elején minden összejött, de nem szóltam egy szót sem semmirõl. Kíváncsi vagy arra az éjszakára, amikor követtem a Szörnyeteget a temetõbe? Lenyûgözött az az átkozott bestia. Féltem, hogy te csak tönkretennéd a játékot. Játék?! Emberek haltak meg miatta! Szóval, amikor láttam, hogy bebújik a sírkamrába és nem is jön elõ, nem mondtam el neked semmit. Tudtam, hogy minden eszközzel próbálnád megakadályozni a tervemet, nekem pedig el kellett készítenem étetem fõ mûvét, azt a szörnyû maszkot, Tartottam a számat, közben szép csendben megformáztam az agyagszobrot. Aztán valaki széttiporta a dinoszauruszaimat és minden figurámat, a förtelmes Szörnyeteg szobrából is csak szilánkok maradtak. Teljesen megvadultam. Szöget ütött a fejembe: csak egyvalaki rombolhatta szét az én kis világomat. Nem Manny volt, és nem is olyan valaki, akit ismertünk. Maga a Szörnyeteg volt az, a férfi a Brown Derbybõl. De hogyan szerezhetett tudomást a mellszoborról? Talán valaki elmondta neki? Nem! Eszembe ötlött az éjszaka, amikor a stúdió mellett követtem õt a temetõbe. Igen, így történt! A síron át a fal alatt valahogy bejutott a stúdióba, ahol meglátta az arcáról készült maszkok és dühében mindent szétrombolt. Istenem, mennyi õrült tervet forgattam akkor a fejemben! Tudtam, ha a Szörnyeteg rám talál, végem van. Így színleg végeztem magammal, sikerült port hintenem ellenfelem szemébe. Mivel a Szörnyeteg halottnak hitt, én nyugodtan kutathattam utána, és vártam a kedvezõ alkalmat a bosszúra. Te találtad meg azt a felakasztott testet, amirõl azt hitted, én vagyok. Aztán ók is megtalálták és elégették, én pedig azon az éjjel átmásztam a falon keresztül. Már tudod, mit találtam ott. Bementem a temetõ sírboltjába… az ajtó nyitva állt… és némi kacskaringó után a tükörnél, Manny irodájában találtam magam. Majd elájultam a meglepetéstõl! A Szörnyeteg vezette a stúdiót, persze láthatatlanul. Tehát nem ölöm meg a fattyút, hanem türelmesen varok, míg minden hatalmát megszerezhetem! Nem ölöm meg a Szörnyeteget, én magam leszek a Szörnyeteg! Én fogok uralni huszonhét-huszonnyolc országot, az egész világot! Majd a maga idejében elõjövök, újjászületek; azt mondom, hogy semmire sem tudok visszaemlékezni, vagy valami hasonló. Még nem is tudtam mindezt végiggondolni, mikor megjelent a Szörnyeteg. Láttam, hogy halálos beteg, de õ nem vett észre engem. Titokban követtem, és egy alkalmas pillanatban letaglóztam a sírbolt felé vezetõ úton. Az álarcom tökéletes volt. Mikor látta, hogy ott állok az alagútban elõtte, szinte megbénult, és én könnyûszerrel leüthettem és bezárhattam a pincébe. Aztán visszamentem a tükörhöz, hogy belekóstoljak a hatalomba: most én szóltam az üveg mögül. Korábban már hallottam a Szörnyeteg hangját a Brown Derbyben, az alagútban és az irodában is. Most én suttogtam, dünnyögtem a parancsokat, de az ördögbe! A vágtázó halottat újra mûsorra tûzték Készen álltam levetni az álarcot, és ismét saját magam lenni, azonban történt valami.
- Micsoda?
- Nem bírtam elszakadni a hatalomtól.
- Mi?!
- Imádtam a hatalmat. Ügynökök és más fontos emberek tették, amit én akartam. Szinte megrészegedtem ettõl. Imádtam, hogy egy személyben vezethetem a stúdiót, és hozhatom a fontos döntéseket. Nem volt szükség a végeláthatatlan testületi gyûlésekre… elég volt a tükör, a visszhang és az árny. Olyan filmeket akartam készíteni, amelyekre már rég szükség lett volna. Újjáépítem egész elveszett világomat, újjáalkotom lerombolt teremtményeimet. A stúdiónak nem csupán pénzzel, hanem vérrel és életekkel kell fizetnie! Eljátszom annak a szerepét, aki tönkretette az életemet és sárba taposok minden ostoba tökfejt, még ha semmirõl sem tud! Régebben a filmgyár irányított engem, most én irányítottam a stúdiót. Istenem, Louis B. Mayer mennyire kibírhatatlan volt, a Warner Brothers pedig a szokásos nyálas filmjeit forgatta. Amíg nem vezettél egy egész filmgyárat, kisfiam, addig nem tudhatod, mi az, hogy hatalom. Nem egy várost, egy országot irányítasz, hanem egy másik világot valahol a valóságon túl. Lassítsatok, mondod, és az emberek máris lassabban mozognak. Gyorsabban, mondod, és õk a Himalájára másznak vagy a sírjukba ugranak… ahogy szerepûk kívánja. A te akaratodnak engedelmeskednek a színészek, te határozod meg, mely jelenetek következnek, mikor kezdjük vagy fejezzük be… egyszóval minden a te kezedben van. Éjszakánként felmásztam a Notre Dame-ba, és csak nevettem azokon a bugrisokon, akik tönkretették a barátaimat és kiöltek belõlem minden emberi érzést. Õrûit gondolatok kavarogtak bennem. Nézz csak ki, mi lett a mûvembõl: minden szarneszét rombolva. A Szörnyeteg kezdte el, de végût én vittem véghez. Tudtam: ha nem hagyom abba, elõbb-utóbb diliházba visznek, mint paranoiást. A Szörnyeteg haldoklott, és minden vágya az volt, hogy meggyónjon egy papnak Muszáj volt visszaadnom neki a stúdiót, hogy õ aztán rád testálhassa.
Roy elhallgatott, és megnyalta borzalmas ajkait.
- Van még itt néhány dolog, ami nem egészen világos elõttem - szóltam.
- Halljuk!
- Hány embert ölt meg Arbuthnot az utóbbi napokban? És hány embert… - itt elcsuklott a hangom.
Roy folytatta helyettem:
- Hány embert tett tönkre Roy Hotdstrom, a második Szörnyeteg?
Bólintottam.
- Ha ez megnyugtat, nem én öltem meg Clarence-t.
- Hála Istennek
Nyeltem egy nagyot, majd megkérdeztem: - Istenem, mikor…?
- Mire célzol?
- Mikor… melyik nap állt félre Arbuthnot, és jöttél te elõ?
Most Royon volt a sor, hogy nyeljen egyet undorító álarca mögött.
- Hangokat hallottam a telefonvonalakban, sõt az alagutakban is. Követtem az árnyakat, akik Valószínûleg el akartak temetni valakit. Tudtam, a Szörnyeteg szörnyû pusztítást vitt végbe Clarence otthonában, tehát a holttestét muszáj volt eltemetni. Biztos távolból megfigyeltem, hogy a Doki az alagúton keresztül valamelyik átkozott, elhagyatott kriptába vonszolja Clarence testét. Bár akkor még nem gyanakodtak, könnyen rájöhettek volna, hogy élek. Bármikor ellenõrizhették volna a krematóriumot, és ott az én valódi csontjaim helyett csupán egy mûcsont vázat találtak volna. És még valami. Te ismerted Clarence-t. Lehet, hogy megláttak téged a szobámban. Ha mindezt végiggondolják, téged talán élve eltemettek volna. Ugye, belátod, hogy cselekednem kellett… így lettem én a Szörnyeteg. Bezártam a filmgyárat és próbára akartam tenni az embereimet, hogy ugrásra készen lesik-e a parancsaimat. Így sokkal könnyebb volt elintézni azokat a gazembereket, akik valószínûleg az életemre törtek volna.
- Stanislau Groc is köztük volt? - kérdeztem.
- Groc? Igen. Õ hozott ide mindannyiunkat. Adott nekem munkát, mert jól tudtam sminkelni. Talán õ ültette el a bogarat Arbuthnot fülébe; hogy alkalmazzon téged is. Aztán, hogy megijessze a stúdióban dolgozókat és Arbuthnotot, kiakasztotta a falra azt a holttestet; majd meghívott minket a Brown Derbybe, ahol maga a Szörnyeteg is megjelent. Elkészítettem a Szörnyeteg mását, és halálra ijesztettem vele mindenkit. - Akkor hát te ölted meg Grecot?
- Nem éppen. Az embereim elfogták a kapunál, elhurcolták Menny irodájába és magára hagyták Kinyílt a tükörajtó, és szörnyet halt, mikor engem meglátott. Most azt kérdeni meg, mi lett Phillips Dokival!
- Tényleg, mi lett vele?
- Végül is õ tüntette el a "holttestemet", nem? Õ és a csicskásai. Aztán összeakadtam vele a Notre Dame-ban… meg sem próbált elfutni. A harangokhoz kötöztem. Csak meg akartam ijeszteni: jó magasra felcipelni és rázni-rázni, míg meg nem áll a szíve, mint Grocnak. Ez csak emberölés; nem gyilkosság. Végül õrjöngeni kezdett, belegabalyodott a kötélbe, és így saját magát akasztotta fel. Vétkes vagyok én ebben?
Hát persze, gondoltam. Vágy mégsem?
- Jézussal mi történt? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- Nem az, amire gondolsz. Két nappal ezelõtt felmászott a keresztre, csuklóján tátongtak a sebek Szép lassan elvérzett. Szegény öreg, részeges Jézus a keresztfán halt meg. Isten nyugosztalja. Én találtam rá, és illóképpen eltemettem.
- Hol vannak õk? Hol van Groc, Phillips és Jézus?
- Valahol. Akárhol. Számít ez? Milliók teste nyugszik odakint, köztük az övék is. Örülök neki - szólt habozva -, hogy te nem vagy köztük.
- Én…?
- Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy abbahagyom. Mintegy tizenkét órával ezelõtt. Pedig te is a listámon voltál.
- Micsoda?
- Úgy okoskodtam: meg kell halnod, ha az utamba kerülsz. Ez teszi fel az i-re a pontot. Gondoltam, várok, hiszen neked semmi közöd ehhez az átkozott színjátékhoz Te mindig tudtad, hol a határ. Te a barátom vagy, értelmet adhatsz az életemnek. Ez volt a fordulópont. Ha tudod, hogy õrült vagy, már a gyógyulás útján jársz. Ilyen zsákutca után már csak egy lehetõség maradt: a régi életem. Szerettelek és szeretlek: ezért tértem vissza. Felnyitottam a sírbolt ajtaját, és kiengedtem az igazi Szörnyeteget.
Roy felém fordította a fejét. Tekintete ezt mondta: Hiszel nekem? Meg tudsz bocsátani? Barátok vagyunk még? Vajon miért tettem mindezt? A rendõrség fog róla tudni? Ki mondja el nekik? Meg fognak büntetni? Kell-e fizetni az õrültnek mindévért? Hát nem õrültség volt ez az egész? Vége a játéknak vagy csak most kezdõdött? Nevetünk vagy sírunk most?
Arcáról leolvashattam: nemsokára felkel a nap, és a két város élete visszatér a rendes kerékvágásba. A holtak hallgatni fognak, de az élõk ugyanazt mondják majd, mint tegnap. Hagyhatjuk-e beszólni õket? Vágtathat-e a Halál szélsebesen és mellém állsz-e akkor?
Roy várt.
- Tényleg visszajössz velem? - kérdeztem. Vettem egy mély lélegzetet, és folytattam:
- Újra Roy Holdsírom vagy, és az is maradsz, akit annyira szeretek: a barátom?
Roy lehorgasztott fejjel nyújtotta felém a kezét. Úgy ragadtam meg, mint egy fuldokló a felé nyújtott szalmaszálat. Összeölelkeztünk
Szabad kezével Roy letépte magáról a szörnyû álarc maradékát. Markában összegyûrte a vékony viaszmaszkot a halványzöld sebhellyel, és nagy lendülettel kidobta a Notre Dame ablakán. Nem hallottuk, amikor a földre esett. Viszont egy rémült alak felkiáltott:
- A fenébe is, hét
Crumley volt az, aki lent állt a Notre Dame tornácán.
- Kifogyott a benzinem - közölte. - Itt keringõztem a háztömb körül, és egyszer csak nincs több benzin.
Felnézett, kezét szemellenzõként használva:
- Mi a túró folyik ott fenn?