Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
28.
Délben Crumley kirakott Roy háza elõtt a nyugati Ötvennegyedik
utca sarkán. Gondosan tanulmányozta az arcomat.
- Hogy hívnak?
- Nem vagyok hajlandó elárulni a kilétemet.
- Akarod, hogy megvártalak?
- Menj csak! Minél hamarabb körülnézel a filmgyárban,
annál jobb. Amúgy sem szabad, hogy együtt lássanak.
Nálad van a térkép meg a listám a megnéznivalókról.
- Itt benn - kopogtatta meg Crumley a homlokát.
- Találkozunk egy óra múlva a nagyi házában.
Az emeleten.
- A jó öreg nagyinál.
- Crumley?
- Na?
- Szeretlek.
- Márpedig én nem foglak a mennyekbe juttatni.
- Nem is kell - feleltem. - Ezt éreztem egész éjszaka.
- Majd benyújtom a számát - vágta rá Crumley,
és elhajtott.
Bementem.
A tegnap esti sejtésem beigazolódott.
Ha Roy miniatûr városait elpusztították és
a Szörnyetegébõl vérvörös agyagmasszát
csináltak
A Doki kölnijének illata lengett a lépcsõházban
Roy lakásának ajtaja tárva-nyitva állt. A lakását
feldúlták.
- Istenem - suttogtam, megállva a szoba közepén, és
körülnéztem. Szovjet-oroszország. A történelem
újraírása.
Mert Roy személytelenné vált. A könyvtárakban
éjszaka széttépik a könyveket és összeragaszt
fák õket úgy, hogy Roy Holdstrom neve örökre
eltûnjön. Nincs többé.
Egyetlen könyvet sem hagytak, sem képeket, sem íróasztalt,
még a szemetesben sem maradtak papírfecnik. Még a vécépapírt
is leszedték a gurigáról a fürdõszobában.
A gyógyszeres szekrény tel jenen üres. Nem kandikáltak
ki cipõk az ágy alól. Nincs is ágy. Nincs írógép.
Üres szekrények Nincsenek dinoszauruszok. Sem dinoszauruszvázlatok
Órákkal ezelõtt ezt a lakást vákuummal
kiszívatták, kisöpörték, és felkenték
fényesen csillogó viasszal.
Dühöngõ õrület semmisítette meg a mûteremben
Roy Babilonját, Asszíriáját, Abu Simbeljét.
Tisztogató õrület söpörte el az emlékezet
utolsó porszemét, az élet legparányibb leheletét
is.
- Istenem, hát nem szörnyû? - szólalt meg egy hang
mögöttem.
Egy fiatalember állt az ajtóban. Festõköpenyt viselt,
melyet sokat használhatott, és az ujjain színfoltok díszelegtek,
akárcsak arca balfelén. A haja fésületlennek tûnt,
szemében egyfajta vadállati tekintet lakozott, mint azokéban,
akik égszaka dolgoznak, csak alkalmanként jönnek elõ
hajnalban.
- Jobb ha nem álldogálsz itt. Még visszajöhetnek.
- Várj csak - töprengtem. - Ismerjük egymást, igaz?
Roy barátja vagy
Tom
- Shipway. Jobb, ha eltûnünk innen. Ezek õrültek. Gyere!
Kiléptem Tom Shipway után az üres lakásból.
Egy tucat kulccsal nyitotta ki saját ajtaját.
- Vigyázz, kész, rajt!
Beugrottam.
Becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát. - A
tulajdonosnõ! Nem szabad meglátnia!
- Ezt? - kérdeztem körülnézve, Nemo kapitány
tengeralatti lakrészében álltam, a tengeralattjárója
belsejében, a gépházban.
- Te jó isten! - kiáltottam. Tom Shipway ragyogott.
- Jó, mi?
- Egy frászt jó
egyszerûen hihetetlen!
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Roy ideadta a novelláidat. Mars. Atlantisz.
És azt a cikket is, amit Jules Vernérõl írtál.
Nagy, mi?
Intett; én megindultam, nézelõdtem, és megtapogattam
ezt-azt, A jó kora, vörös bársonnyal bevont, hajópadlóhoz
erõsített karosszéket. A téz periszkópot,
ami a mennyezetbõl meredt alá. A hatalmas csõrendszert.
És azon túl az ablakot, melyet ovális, tengeralattjáró
ablakká alakítottak, s mely mögött változatos
méretû és színû trópusi halak úszkáltak.
- Ezt nézd meg! - hívott Tom Shipway. - Gyere! Belebámultam
a periszkópba.
- Ez mûködik - rökönyödtem meg. - A víz alatt
vagyunk! Legalábbis úgy tûnik! Te csináltad? Zseniális
vagy!
- Aha.
- Tudja
tudja a háztulajdonosnõ, hogy mit mûveltél
a lakásával? - Megölne, ha látná. Sosem engedem
be.
Shipway megnyomott egy gombot a falon. Árnyak váltakoztak a
zöld tengerben.
Egy csápjaival hadonászó óriási pókszerû
teremtmény tûnt fel. - Az óriás tintahal! Nemo
ellensége! Le vagyok nyûgözve!
- Hát
igen. Ülj le. Mi történt? Hol van Roy?
Miért rontott be hozzá néhány barom dingóként
és távozott hiénaként?
- Roy? Ja, igen. - A gondolat súlya fõbe kólintott. Lerogytan-.
- Jézusom, igen. Roy. Mi történt itt tegnap éjszaka?
Shipway nyugodtan járkált a szobában, és elõadta,
amit tudott.
- Láttad Rick Orsattit L. A.-ban szimatolni évekkel ezelõtt?
A gengszterre gondolok.
- Összeszedett egy-bandát
- Igen. Egyszer, évekkel ezelõtt úgy alkonyattájt
a külvárosban, amikor kibukkantam egy mellékutcából,
hat feketeruhást pillantottam meg, s még egyet az élükön,
és úgy mozogtak, akár a kicicomázott patkányok,
bõrruhában vagy selyemben, valamennyien gyászszínben,
és a hajukat is fekete olajjal simították le, tésztaképük
szinte világított. Nem is annyira vidrára, mint inkább
fekete menyétekre hasonlítottak Csendesen, kígyószerûen,
veszélyesen, barátságtalanul osontak, mint ahogy a füst
kanyarog ki a kéménybõl. Nos, tegnap este ugyanezt láttam.
Olyan erõs kölni szagot hoztak magukkal, hogy még bezárt
ajtón át is éreztem.
Phillips Doki!
erre kilestem, és megláttam azokat a nagy csatornapatkányokat,
amint a lépcsõházban aktákat, dinoszauruszokat,
képeket, bábukat, szobrokat, fényképeket hurcolnak
Rám pillantottak a szemük sarkából Gyorsan becsuktam
az ajtót, és a kémlelõn át lestem õket,
ahogy rohangáltak a gumitalpú cipõikben. Fél órán
át hallottam, ahogy kalamolnak.
Aztán a jövés-menés abbamaradt. Kinyitottam az ajtót,
a lépcsõházban nem láttam senkit, de megcsapott
az az irtóztató kölniszag. Ezek a fickók
megölték
Royt?
Összerezzentem.
- Mibõl gondolod?
- Úgy néztek ki; mint akik képesek rá. És
ha kipucolták Roy lakását, hát elég valószínû,
hogy eltették láb alól Royt. Hé! - Shipway elhallgatott,
és rám meredt. - Ezt nem gondoltam komolyan
de, izé,
Roy
?
- Hogy meghalt? Igen. Nem. Lehet
Egy olyan életvidám fickó,
mint Roy, nem hálhat meg!
Beszámoltam neki arról, amit a tizenhármas mûteremben
láttam; a szétzúzott várarákról,
a kõtélen lógó testrõl.
- Roy nem tenne ilyet.
- Lehet; hogy valaki más tette vele.
Roy nem hagyta volna egyetlen kurafinak sem, hogy szétrombolja a mûvét!
Az õrdögbe is! - Könnycsepp gördült ki Tom Shipway
szemébõl. - Én ismertem Royt! Ó segített
megépíteni az elsõ tengeralattjárómat.
Azt!
A fali polcon ott állt a Nautilus hatvancentis méretben, egy
képzõmûvészeti fõiskolás álma.
- Roy nem halhatott meg, ugye?
Megcsörrent a telefon valahol Nemo tenger alatti kabinjában. Shipway
felkapott egy jókora kagylóhéjat. Én felnevettem,
aztán abbahagytam a nevetést.
- Igen? - szólt bele a telefonba, majd hozzátette: - Ki az?
Majdnem kiütöttem a kezébõl a telefont. Beleüvöltöttem;
olyan hangon, amitõl még a halott is életre kel. Hallottam,
ahogy valaki halkan lélegzik a vonal túlsó végén.
- Roy!
Kattanás. Csend. Zúgás.
Vadul megráztam a kagylót, szorítottam. - Roy az? - kérdezte
Shipway.
- A francba! A lélegzésébõl nem lehet megállapítani!
Ennek hol a helye?
Lecsaptam a telefont, és behunyt szemmel álltam fölötte.
Aztán felragadtam ismét, és megpróbáltam
a kagyló túlsó oldalán tárcsázni.
- Hogy mûködik ez a vacak? - üvöltöttem. - Kit hívsz?
- Egy taxit.
- Hova akarsz menni? Majd én elviszlek!
- Illinois-ba, hogy a fene egye meg, Green Townba!
- Hiszen az kétezer mérföldre van innen!
- Akkor - szóltam kábán, lerakva a kagylót - jobb,
ha indulunk!