Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
38.
Útban a Brown Derby felé Constance lassan vezetett, elnézegette
az alkonyi utcákat.
- Istenem, te mindenben hiszel, ugye? Hogyan? Miért?
- Egyszerû - feleltem. - Úgy, hogy nem csinálok semmit,
amit utálok, vagy amiben nem hiszek. Ha felajánlanál
nekem egy munkát, hogy mondjuk írjak filmet a prostitúcióról
vagy az alkoholizmusról, nem tudnám megcsinálni. Én
sohasem mennék el egy prostituálttal és nem tudom megérteni
az iszákosokat. Csak azt csinálom, amit szeretek. Most éppen,
hála Istennek, Galileáról írok, Krisztusról,
távozásának hajnaláról és lábnyomairól
a parti homokban. Én elég ingadozó keresztény
vagyok, de amikor rábukkantam erre a jelenetre János Könyvében,
illetve Jézus találta nekem, akkor elvesztem. Hogyan is tudtam
volna nem megírni?
- Igen - Constance merõn nézett, le kellett horgasztanom a fejemet,
és egy mozdulattal emlékeztetni rá, hogy vezet.
- A fenébe is, Constance, én nem a pénzre hajtok! Ha
felajánlanád nekem a "Háború és béké"-t,
visszautasítanám. Tolsztoj rossz? Nem. Egyszerûen csak
nem értem õt. Én vagyok a szerencsétlen. De legalább
tudom, hogy képtelen lennék megcsinálni a forgatókönyvet,
mivel nem szeretem. Csak kidobott pénz lenne engem megbízni
vele. Vége az elõadásnak. És itt a Brown Derby
- mondtam, amint elsuhantunk mellette. Vissza kellett fordulnunk.
Ezen az estén alig volt forgalom. A Brown Derby szinte kongott az ürességtõl,
és a keleti paravánt sem állították fel.
- A francba! - morogtam.
Szemem ugyanis a bal oldali boxba vándorolt. Ott állt a kis
telefonfülke, ahol az asztalfoglalásokat intézték,
és kis olvasólámpa világította meg az emelvényen
álló asztalt, amelyen még néhány órája
is valószínûleg ott hevert Clarence Sopwith fényképalbuma,
Ott feküdt, és várta, hogy valaki ellopja, megtalálja
Clarence címét, és
Istenem, gondoltam, ne!
- Gyere, fiacskám, rendeljünk neked egy italt - sürgetett
Constance. A fõpincér épp a számlát hozta
ki az utolsó vendégeknek. Hátul is volt szeme, így
észrevett, és megfordult. Arca felragyogott, amikor meglátta
Constance-t. Azonban a ragyogás csaknem azonnal elmúlt, amint
meglátott engem. Végül is a jelenlétem kifejezetten
rosszat jelentett számára. Ott voltam azon az éjszakán,
amikor Clarence megszólította a Szörnyeteget.
A fõpincér újra elmosolyodott, és átrohant
a termen, hogy eltávolítson engem. Mohón csókolta
meg Constance minden egyes ujját. Constance hátravetette a fejét,
és fölnevetett.
- Hiába, Ricardo. Évekkel ezelõtt eladtam a gyûrûimet.
- Hát emlékszik rám? - kérdezte a férfi
meglepetten.
- Ricardo Lopez, más néven Sam Kahn?
- És mi Constance Rattigan eredeti neve?
- Elégettem a születési bizonyítványomat
még a pelenkákkal együtt. Constance rám mutatott.
- Ez itt
- Tudom, tudom - Lopez rám se pillantott.
Constance újra felnevetett, mivel a férfi még mindig
fogta a kezét.
- Ricardo az MGM-uszoda egyik úszómestere volt. Naponta tíz
tucat lány próbált vízbe fulladni, hogy õ
mesterséges légzésben részesítse õket.
Ricardo, vezessen!
Leültünk. Nem tudtam levenni a szemem a vendéglõ hátsó
faláról. Lopez észrevette, és rosszindulatúan
csavarta a borosüvegben a dugóhúzót. - Én
csupán nézelõdtem - mondtam halkan.
- igen, igen - morogta, amint kitöltötte Constance-nak a kóstolót.
Az a másikvolt az õrült.
- A bor csodálatos - Constance lassan kortyolgatott - akárcsak
maga. Ricardo Lopez elolvadt a gyönyörûségföl.
Csaknem vad nevetésben tört ki.
- És ki volt az a másik õrült? - kérdezte
Constance, látva fölényét.
- Á, semmi. - Lopez mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje
régi gyomorbajos arckifejezését. - Volt odakinn egy kis
nézeteltérés. A legjobb vendégem és valamiféle
utcai koldus között.
Ó, Istenem, gondoltam. Szegény Clarence egész életében
rivaldafényre és hírnévre vágyott.
- Ki ez a maga legjobb vendége, drága Ricardo? - kérdezte
Constance a szempilláját rezegtetve.
Ricardo a hátsó fal felé pillantott, ahol a keleti paraván
állt összehajtva. - Le vagyok sújtva. Szintem sírnom,
kelt. Olyan óvatosak voltunk! Évekig. Õ mindig késõn
érkezett. A konyhában várt, amíg ellenõriztem,
nincs-e itt valaki, akit ismer. Nehéz feladat, nem? Végül
is nem ismerhetek mindenkit, akit õ. De most egy ostoba baklövés
egy futóbolond miatt, és az én nagyszerû vendégem
valószínûleg soha többé nem jön. Talál
majd egy másik vendéglõt, amely tovább tart nyitva,
üresebb.
- Ennek a nagyszerû vendégnek
- Constance egy borospoharat
tolt Ricardo elé, és jelezte, hogy töltsön magának
- van neve?
- Nincs - Ricardo töltött, még mindig üresen hagyva
az én poharamat. - Én sohasem kérdeztem. Sok éven
átjárt ide, legalább havonta egyszer és készpénzzel
fizetett a legfinomabb ételekért, a legjobb borokért.
De mindezen évek alatt nem váltottunk többet három
tucat szónál egy éjszaka. Csendben olvasta végig
az étlapot, rámutatott arra, amit kért a paraván
mögött. Aztán õ és a vele levõ hölgy
beszélgettek; ittak és nevettek. Már, ha volt vele hölgy.
Különös hölgyeket hozott. Magányosakat
-
Vakokat - jegyeztem meg.
Lopez rám pillantott.
- Bizonyára: Vagy még rosszabb. - Mi lehet még ennél
is rosszabb?
Lopez a borára nézett, aztán az egyik üres székre.
- Üljön csak le! - invitálta, Constance.
Lopez idegesen nézett körül az üres étteremben.
Végül leült, lassan megkóstolta borát, és
bólintott.
- Mondjuk úgy inkább, nyomorultak. Mármint a nõi.
Különös nõk. Szomorúak. Sebzettek? Igen, sebzett
emberek, akik nem tudnak nevetni. Õ mégis megnevettette õket.
Mintha ahhoz, hogy rendbe hozza saját csendes, szörnyû életét,
másokat kellett volna felvidítania, valamiféle különös
örömre csábítania. Bebizonyította, hogy az
élet csak tréfa. Képzeljék csak! Ilyesmit bebizonyítani!
És aztán csak nevettek, majd kivitte az éjszakába
a szem nélküli, orr nélküli vagy gyengeelméjû
nõt, hogy tagit fogjanak egy éjszakára, limuzint, mindig
más cégtõl. Mindent készpénzben fizetett,
mert ha nincs csekk, nem lehet azonosítani, és elhajtottak bele
a csöndbe. Sohasem hallottam, mirõl beszéltek Ha megpillantott
a paraván közelében öt méteren belül,
az katasztrófát jelentett. Mindössze egy tízcentest
kaptam borravalóként. Következõ alkatommal tíz
méterre állok, és akkor a borravaló kétszáz
dollár! Á, mindegy, igyunk a szomorúak egészségére!
Egy hirtelen szélroham rázta meg a vendéglõ külsõ
ajtaját. Megborzongtunk. Az ajtószárnyak szélesre
tárultak, majd visszacsapódtak, bezárultak.
Ricardo mereven kihúzta magát. Az ajtóról rám
nézett, mintha én lennék a felelõs az ürességéért,
és az éjszakai szél.
- Ó, a rohadt életbe, hogy az isten verje meg!
- Nem jön többet.
- A Szörnyeteg?
Ricardo rám meredt.
- Így nevezi? Nos
Constance bólintott a poharam felé. Ricardo vállat vont,
és öntött nekem kb. egy ujjnyit.
- Miért olyan fontos ez, hogy betör ide és tönkreteszi
az életemet? Eddig a hétig gazdag voltam.
Constance azonnal kotorászni kezdett az ölében lévõ
pénztárcában. Keze, mint egy kisegér, átcsúszott
a mellette levõ székre, és otthagyott valamit. Ricardo
megnézte, és megrázta a fejét.
- Ó, nem, magától nem, drága Constance! Igen,
õ gazdaggá tett. Azonban egyszer, évekkel ezelõtt
maga a legboldogabb férfivá tett engem a világon.
Constance megveregette a kezét, a szeme csillogott. Lopez felállt
és visszament a konyhába, megközelítõleg
két percre. Megittuk a bonunkat és vártunk, közben
a bejárati ajtó nyílását néztük,
ahol szél és hangok suttogtak az éjszakában. Amikor
Lopez visszajött, körbenézett az üres asztalokon és
székeken, mintha azok megróhatnák rossz viselkedéséért,
ha Leül. Óvatosan egy kis fényképet tett elénk.
Miközben azt néztük, megitta borát.
- Ezt egy Land fényképezõgéppel csinálták
tavaly. Az egyik ostoba konyhai kisegítõnk ijesztgetni akarta
a barátait. Két képet csinált három másodperc
alatt. A földre hullottak A Szörnyeteg, ahogy ön nevezi, összetörte
a gépet, eltépte az egyik képet, azt hívén,
hogy az az egyetlen, és megtámadta a pincérünket,
akit azonnal elbocsátottam. Felajánlottuk, hogy nem kell fizetnie,
valamint kap még egy palackot a legjobb borunkból. Ezzel helyrehoztuk
a hibát. Késõbb megtaláltam a másik képet
az asztal alatt, ahová berúgták, amikor a férfi
támadott. Hát nem nagy kár?
Constance szemét könnyek futották el.
- Így néz ki?
- Ó, Istenem - mondtam -, igen. Ricardo bólintott.
- Gyakran szerettem volna tõle megkérdezi: Uram, miért
él ön? Nem álmodik néha arról, hogy szép?
Ki az ön barátnõje? Mibõl él ön, és
élet-e ez egyáltalán? De sohasem szóltam. Csupán
a kezét bámultam, miközben kenyeret hoztam neki vagy kitöltöttem
a bort. De néhány éjszaka kényszerített,
hogy az arcára nézzek. Amikor borravalót adott, megvárta,
hogy fölemeljem a tekintetemet. Aztán mosolygott, olyan mosollyal,
mint egy borotva vágta seb. Látott már olyan küzdelmet,
ahol az egyik férfi megvágja a másikat, és a hús
úgy nyílik szét, mint egy piros száj? Az õ
szája, szegény Szörnyetegé pont ilyen volt, amikor
megköszönte a bort, és magasra emelte a borravalót,
hogy a szemébe kelljen néznem, az arc masszájába
süllyedt szemre, mely kétségbeesetten próbált
kiszabadulni, de reménytelenül.
Ricardo gyorsan pislogott néhányat, és a zsebébe
süllyesztette a fényképet.
Constance azt a helyet nézte az asztalterítõn, ahol elõzõleg
a kép hevert.
-. Azért jöttem, hogy megnézzem, ismerem-e ezt az embert.
Istennek hála; hogy nem. De a hangja? Talán legközelebb
Ricardo dühösen felhorkant.
- Nem, nem. Már vége. Az az õrült autogramos, elrontotta.
Most elõször fordult elõ ilyesmi a hosszú évek
alatt. Ilyen késõn általában már üres
az utca. Biztos vagyok benne, hogy nem jön többé. És
én átköltözöm egy kisebb lakásba. Bocsássák
meg az önzésemet! Nehéz lemondani a kétszáz
dolláros borravalóról.
Constance szipogott, fölállt, megragadta Lopez kezét, és
beletett valamit.
- Ne ellenkezzen! - mondta. - Az egy csodálatos év volt, '28.
Itt az ideje, hogy megfizessem az én kedves selyemfiúmat. Maradjon!
- kiáltotta még, mivel a férfi megpróbálta
visszaadni a pénzt.
- Hé!
Ricardo megrázta a fejét, és az arcához húzta
Constance kezét.
- La Jolla, a tenger, a szép idõ?
- Hullámlovaglás minden nap!
- Áh, igen, ott hevertünk a fonó fövenyen! Ricardo
végigcsókolta Constance ujjait. Õ így szólt:
- A gyönyör a könyök fõlõtt kezdõdik!
Ricardo felnevetett. Constance könnyedén meglegyintette az arcát,
és elfutott. Hagytam kimenni az ajtón.
Aztán megfordultam, és a beugrót néztem a kis
lámpával, az íróasztallal és az iratszekrénnyel.
Lopez észrevette, mit nézek, és õ is odafordult.
Azonban Clarence mappája a képekkel elveszett, nem a megfelelõ
ember vitte el.
Ki fogja most megvédeni Clarence-t, gondoltam. Ki menti meg a sötétségtõl,
és ki tartja életben hajnalig?
Talán én? Az a szegény mamlasz, akit még az unokahúga
is legyõzött birkózásban?
Crumley? Meg merhetem kérni, hogy várakozzon egész éjjel
Clarence házának udvarán, és kiáltson be
Clarence ajtaján: Elveszett! Meneküljön!
Nem hívtam föl Crumleyt. Én sem mentem el, hogy Clarence
Sopwith tornácán kiabáljak. Bólintottam Ricardo
Lopeznek, és kiléptem az éjszakába. Constance
kint sírt.
- Gyerünk innen a fenébe! - szipogta.
Megtörölte szemét egy oda nem illõ selyemzsebkendõveL
- Az az istenverte Ricardo! Öregnek érzem magam miatta. És
az az istenverte fénykép arról a szegény, nyomorult
emberrõl.
- Igen, az az arc - mondtam, majd hozzátettem -
Sopwith. - Mivel
Constance pont ott állt, ahol Clarence Sopwith várakozott néhány
éjszakával korábban.
- Sopwith? - kérdezte.