Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


33.


Lassan lépkedtem vissza a nagyszüleim múltbéli házához.
- Biztos vagy benne, hogy Roy volt az, aki egy órával ezelõtt elhaladt itt? - kérdene Crumley.
- A pokolba is; gõzöm sincs! Igen, nem, talán. Nem vagyok egészen beszámítható. Martini fényes délben… ez nem nekem való. És ráadásul megemelve méricskéltem a forgatókönyvet - ki kell húznom kétkilónyit ebbõl, és hozzáírnom három unciát. Segíts!
A jegyzettömbre néztem, amit Crumley a kezében tartott.
- Na, mi van?
- Felhívtam három autogramgyûjtõ ügynökséget. Mindegyik ismerte Clarence-t… Mindegyik ugyanazt mondta. A fickó paranoiás. Sehol egy vezetéknév, egy telefonszám vagy egy cím. Elmondtam nekik, hogy mitõl retteg: nem attól, hogy kirabolják, nem. Attól, hogy meggyilkolják - és aztán rabolják ki. Ötezer fotó, hatezer aláírás, a félretett pénzecskéje. Tehát lehet, hogy nem ismerte fel a Szörnyeteget aznap éjjel, de félt tõle, hogy a Szörnyeteg tudja, hol lakik, és eljön, hogy elkapja. Ez az akármilyen nevû Clarence, ahogy az ügynökség emberei elmondták, mindig készpénzt vett fel, és azzal is fizetett. Ha nincs számla, nincs rá mód, hogy ezúton rátaláljanak. Sohasem intézett semmit postán. Rendszeresen megjelent, hogy üzleteket kössön, aztán hónapokra eltûnt. Zsákutca. És a Brown Derby szintén zsákutca. Én kedves és finom voltam, de a fõpincér feltartóztatott. Sajnálom, öregem. Hé…
Ebben a pillanatban menetrendszerûen feltûnt a római falanx a távolban. Futólépésben haladtak, vidám kiabálások és káromkodás hangzott fel, ahogy odaértek.
Vadul kihajoltam az ablakon, még a lélegzetemet is visszafojtottam.
- Ez az a társaság, amit említettél, hogy Roy velük van? - kérdezte Crumley.
- Igen.
- Most is ott van? - Nem látom…
Crumley kifakadt:
- A francba, mi az ördögnek rohangál ez a hülye balfasz a stúdió körül? Miért nem megy már a pokolba, miért nem menekül, az istenfáját?! Mit õgyeleg itt? Meg akarja öletni magát? Megvon a lehetõsége, hogy elfusson, de õ inkább behúz a csõbe téged, sõt engem is. Miért?
- Bosszúból - feleltem. - Az összes gyilkosságért.
- Miféle gyilkosságokért?
- A teremtményei, a legdrágább barátai haláláért.
- Hülyeség.
- Figyelj, Crum! Mióta laksz a házadban Venice-ben? Húsz-huszonöt éve? Te ültettél minden sövényt, minden bokrot, te vetettei a pázsitot, te építetted újra a nádkunyhót, beszerelted a háttérzörejt, az esõztetõket, a bambuszt, orchideákat, õszi- és kajszibarackfákat, citromfát telepítettél. Mi lenne, ha betörnék egy éjszaka és elpusztítanék mindent; kivágnám a fákat, letaposnám a rózsákat, felégetném a nádkunyhót, kidobnám az utcára a hangdobozt? Mit tennél?
Crumley elgondolkodott, arca kivörösödött.
- Pontosan - bólintottam. - Nem tudom, vajon Roy megnõsül-e valaha is. Mert most a gyermekeit, az egész életét elpusztították, porrá zúzták. Mindent, amit valaha is szeretett. Talán most is itt van, próbálja megfejteni a haláleseteket, éppúgy, mint mi, megtalálni a Szörnyeteget és megölni. Az is lehet, hogy Roy örökre elment. De ha én lennék a helyében, igen, én maradnék, rejtõzködnék és folytatnám a kutatást, amíg az áldozatok mellé nem temetném a gyilkost.
- A citromfáimat? Hûha! - mondta Crumley a távoli tenger felé nézve. - Az orchideáimat és az esõerdõmet? Valaki elpusztítaná? Nos, igen.
A falanx elhaladt a kései napfényben, és a kék árnyékok felé tártolt. Az az esetlen égimeszelõ nem volt köztük
A léptek és a kiáltások elhalkultak.
- Menjünk haza! - javasolta Crumley.
Éjfélkor hirtelen szél söpört végig Crumley afrikai kertjén. A környéken már minden fa téli álomra készült.
Crumley figyelmesen rám nézett.
- Úgy érzem, történni fog valami.
Történt.
- A Brown Derby! - mondtam döbbentem. - Istenem, miért nem gondoltam erre hamarabb!? Aznap éjjel Clarence pánikszerûen menekült el: Eldobta az aktatáskáját, otthagyta a Brown Derby bejáratánál a járdán. Valaki bizonyára fölvette. Talán még most is ott van, és arra vár, hogy Clarence lehiggadjon és visszamerészkedjen érte. A címének benne kell lennie.
- Jó nyom - bólintott Crumley. - Követni fogom.
Az éjszakai szél újra fújni kezdett, szomorúan sóhajtozott a citrom- és narancsfák között.
- És…
- És?
- Már megint a Brown Derby. Velünk talán nem áll szóba a fõpincér, de ismerek valakit, aki éveken át minden héten ott ebédelt, amikor még kissrác voltam.
- Úristen - sóhajtott Crumley. - Rattigan. Lenyel téged keresztbe.
- A szeretet megvéd engem!
- Gyûjtsd zsákba, és megtrágyázzuk vele az egész San Fernando-völgyet.
- A barátság igenis, megvéd. Te sem tudnál bántani engem, vagy igen?
- Arra ne számíts!
- Tennünk kell valamit. Roy bujkál. Ha õk, bárkik legyenek is, rábukkannak, meghal.
- Ahogy te is, ha amatõr detektívesdit játszol - felelte Crumley.
- Késõ van. Éjfél.
- Constance ilyenkor kel fel.
- Erdélyi idõ szerint? Az ördögbe is! - Crumley mély lélegzetet vett. - Elvigyelek?
Egy õszibarack lehullott a kert valamelyik rejtett fájáról. Tompán puffant.
- Igen - feleltem.