Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
7.
Roy Holdstrom tizenkét éves kora óta készített
dinoszauruszokat a garázsban. Egy nyolc milliméteres finn örökítette
meg, amint a dinoszauruszok az apját kergetik körbe-körbe
az udvaron és végül felfalják. Késõbb,
húszévesen, Roy átköltöztette õket kis
incifinci stúdiókba, és elkezdett kis befektetésû
letûnt világ-filmeket készíteni, amelyek végül
is híressé tették. Kedvenc dinoszauruszai annyira betöltötték
az életét, hogy barátai már aggódni kezdtek,
és megpróbáltak szerezni neki egy olyan kedves lányt,
aki tolerálni tudná a vadállatokat. Ilyet azonban kereshettek.
Felmentem hozzá a veranda lépcsõin, és közben
eszembe jutott az a különleges éjszaka, mikor Roy elvitt
egy Siegfried elõadásra a Shrine Auditóriumba. "Ki
énekel?" - kérdeztem. "Kit érdekel az éneklés?"
mordult rám Roy. A Sárkány kedvéért megyünk!
Nos, a zene nagyszerû volt. De a sárkány? Fojtsa már
meg valaki a tenort! Oltsák le a lámpákat!
De jaj istenkém! A helyünk túlságosan oldalra esett,
és én csak Fafner Sárkány bal orra lyukát
láttam. Roy sem látott egyebet, minta számunkra láthatatlan
állat orrából elõtörõ füstöt,
mely azt a célt szolgálta, hogy megperzselje Siegfriedet.
- A francba! - sziszegte Roy.
És ráadásul Fafnernek meg kellett halnia. A varázstõr
mélyen a szívébe fúródott. Siegfried diadalmasan
felordított. Roy pedig dühösen felugrott, káromkodott
egyet a színpad felé, és kirohant.
A folyosón akadtam rá, amint magában dörmög.
- Fafnernek hívják! Krisztusom! Te jó isten! Láttad?
Mikor mi kiviharzottunk az éjszakába, Siegfried még mindig
az életrõl, szerelemrõl és gyilkolászásról
sivalkodott a színpadon.
- Szegény ördögök! - gondolt itt Roy a közönségre.
- Még kér teljes órát kell kibírniuk Fafner
nélkül!
És most itt ült elõttem ez a régi barát,
egy évekkel ezelõtt letûnt, de most visszahozott ház
elülsõ verandáján, csendesen ringatózva egy
hintaágyban.
- Hé! - üdvözölt vidám hangon. - Na, mit mondtam
neked? A nagyszüleid háza!
- Nem! Az enyém!
- Mindkettõ!
Roy felnevetett, igazi boldogsággal, és felém nyújtotta
a Nem térhetsz haza újra egy nagy vaskos példányát.
- Tévedett - mondta Roy halkan.
- Igen - értettem egyet -, istenemre, most megint itt vagyunk. Elhallgattam.
Ebben a pillanatban ugyanis e csodálatos zöld díszlet mögött
megpillantottam a sírkertet és a stúdiót elválasztó
falát. Megjelent a létra tetején fekvõ test szelleme,
de még nem álltam készen arra, hogy megosszam ezt az
iszonyú élményt Royjal. Helyette tehát így
szóltam:
- Hogy állsz a Szörnyeteggel? Megtaláltad már?
- Na és te hogy állsz a tiéddel? - kérdezett vissza
õ. Ez már így ment napok óta:
Royt és engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy tervezzünk
és készítsünk szörnyetegekei, hogy hullassunk
meteorokat az ûrbõl és emberszerû lényeket
bukkantassunk elõ sötét lagúnákból,
azaz mindenféle filléres boltba való kacatot.
Elõször Royjal kötötték meg a szerzõdést,
mert õ már technikailag magasabb szinten állt. Az õ
pterodaktiluszai már valóban átrepülték az
õsi égboltot. Brontoszauruszai pedig heggyé csontosodtak
Mahomet felé menet.
Aztán valaki egyszer csak elolvasott húszat-harmincat a Különös
Történeteim közül, melyeket tizenkét éves
korom óta írtam és ponyvaújságoknak adtam
el, mióta betöltöttem a huszonegyet. Nos, ez a valaki felkért,
hogy írjak sztorit Roy õshüllõi számára,
mely fantasztikusan felspannolt, hisz a fél életemet azzal töltöttem,
hogy mintegy kilencezer mozinál kilincseltem, és mindig arra
vártam, hogy egyszer valaki majd csak elsüti számomra a
startpisztolyt a filmszakmában.
- Valami egészen rendkívülit akarok! - közölte
Manny Leiber az elsõ nap. - Három dimenzióból
lövünk le valamit a Földre. Egy meteor lezuhan
- Az arizonai meteorkráter közelében - szúrtam be.
- Már egymillió éve ott van. Micsoda hely egy új
meteor számára, hogy pont ott csapódjon be
- Megjelenik a mi új veszedelmünk - kiáltotta Manny.
- És látni is lehet majd? - kérdeztem.
- Hát persze, de gondoljon egy olyan filmre, mint mondjuk A Párducember!
Ott a rettegést az éjszakai árnyak és a láthatatlan
dolgok biztosítják. Vagy A halottak szigete címû
produkcióban, ahol egy halott asszony, aki valójában
csak izommerevségben szenved, egy nap ráeszmél, hogy
egy sírkamrában tartják fogva.
- A rádiónak befellegzett! - kiáltotta Manny Leiber.
- Az emberek látni is akarják azt, amitõl félnek
- Nem akarok vitatkozni
- Akkor ne is tegye! - izzott Manny szeme. - Adjon át nekem tíz
olyan oldalt, hogy összecsináljam magam ijedtemben! Maga pedig
- bökött Roy felé -, bármit ír is a barátja,
tapassza össze dinoszaurusz-szarral! Most pedig alkossanak! Keljenek
fel, és vágjanak pofákat a tükörbe hajnali
háromkor!
- Uram! - kiáltottuk egyszerre. Az ajtó becsapódott mögötte.
Kint a napsütésben Roy és én egymásra pislogtunk.
- "Szép kis kátyúba kevertél minket már
megint, Stan!"
Nevetéstõl harsogva indultunk dolgozni.
Én megírtam a tíz oldalt, jócskán hagyva
helyet a dinoszauruszoknak. Roy tizenöt kilónyi nedves agyagot
rakott az asztalra, ugrált körülötte, püfölte,
gyúrta, abban a reményben, hogy egyszer csak elõbukkan
belõle a szörny, mint egy buborék az õsi tavakban,
hogy szétpukkanjon a kénes füstben, és szabadjára
engedje a rémségek rémségét.
Roy elolvasta az irományomat.
- Na és hol van a Szörnyeteged? - kérdene. Rápillantottam
üres, de vörös agyagtól ragacsos kezére. - És
a tiéd? - hangzott az én kérdésem.
És most itt álltunk, és már eltelt három
hét.
- Hé - kiáltott rám Roy -, mit álldogálsz
ott lenn és bámulsz? Gyere, vegyél egy fánkot,
ülj le, és mesélj!
Felmentem, vettem a kínált fánkból, leültem
Roy mellé a hintaágyba, és himbáltam magam, hol
elõre a jövõ felé, hol hátra, vissza a múltba.
Elõre a rakéták és a Mars, és hátra
a dinoszauruszok és tapitok felé.
- Ahhoz képest, hogy igazi nagy dumás vagy - jegyezte meg Roy
Holdstrom -, ma rendkívül csendes.
- Nagyon félek - böktem ki végre.
- No akkor - s Roy abbahagyta a múltban kalandozós játékot
-, oszd meg velem, ó, fenséges úr.
Én pedig elmondtam mindent.
Beszéltem neki a falról, elmondtam, hogyan cipeltem a létrát,
emeltem fel a testet, hogyan eredt el az elõ, és rántottam
magamra a hullát egy nagy villámlás közepette. Mikor
befejeztem és úgy éreztem, hogy már felszáradtak
homlokomon az esõcseppek, megmutattam Roynak a géppel írott
halloweeni meghívót.
Roy elõször alaposan megnézte, majd a terasz kövére
dobta, és rálépett.
- Valaki csak hülyéskedik! - tört ki belõle.
- Hát persze. De e miatt a kis vicc miatt
mikor hazaértem,
el kellett égetnem az alsógatyámat.
Roy felvette a cetlit, és újra elolvasta, majd a sírkerti
fal felé nézett.
- Miért küldene bárki is ilyet?
- Jó kérdés. Pláne, ha figyelembe vesszük,
hogy a stúdióban dolgozók többsége még
azt sem tudja, hogy itt vagyok!
- A fenébe is, tegnap este akkor is Halloweent ünnepeltük.
Persze, akkor sem semmi kis tréfa egy holttestet felcipelni egy létra
tetejére. Várj csalt, és mi van akkor, ha téged
éjfélre hívtak, másokat viszont nyolcra, kilencre,
tízre és tizenegyre? Hogy egyenként ijesztgessék
õket! Így már lenne értelme!
- Csak a te agyadban foganhat meg ilyesmi! Roy élesen vágott
vissza:
- Csak nem képzeled
?
- Nem. De. Nem.
- Na, döntsd el!
- Jusson eszedbe az a Halloween-este, amikor tizenkilenc évesek voltunk
és elmentünk a Paramount Színházba, hogy megnézzük
Bob Hopetól A macska és a kanárit, az elõttünk
ülõ lány pedig felsikoltott. Én körülnéztem,
és te ott ültél a gumi ghoulmaszkkal az arcodon.
- Igen, igen - nevetett Roy.
- Vagy az, amikor felhívtál, és közölted, hogy
a jó öreg Ralph Courtney, a legjobb barátunk, meghalt,
és kértél, hogy menjek át hozzátok. Addigra
persze te már kitelítetted õt, de az egész csak
vicc volt, amit te agyaltál ki. Még arra is rávetted
Ralphot, hogy tegyen fehér púdert mindenütt az arcára,
feküdjön hanyatt, és tegyen úgy, mintha halott lenne,
majd keljen fel, mikor én belépek. Emlékszel?
- Aha - nevetett újra Roy.
- De én találkoztam Ralphfal az utcán, és ez elrontotta
a tréfádat.
- Az már igaz. - Roy a fejét rázta, amint eszébe
jutottak saját kópéságai.
- Na hát akkor: Az sem lenne csoda, ha megfordulna a fejemben, hogy
talán te csempészted fel azt az átkozott hullát
a falra és küldted nekem a levelet.
- Csak egy helyen sántít a dolog - jegyezte meg Roy. - Alig-alig
tettél nekem említést Arbuthnotról. Ha én
csináltam volna a testet, honnan tudhattam volna, hogy fel fogod ismerni
a szerencsétlen ördögöt? Ez csak olyan valaki mûve
lehet, aki nagyon jól tudja, hogy évekkel ezelõtt te
láttad õt, nincs igazam?
- Hát, ami azt illeti
- Nincs semmi pláne egy esõben ázó tetemben, ha
az ember nem tudja, hogy mit lát. Meséltél te nekem egy
csomó más híres emberrõl, akivel gyerekkorodban
találkoztál, amikor a filmgyár körül lófráltál.
Ha én készítettem volna a holttestet, akkor biztosan
Rudolph Valentinót vagy Lon Chaney-t választottam volna, hogy
luftira felismerd. Ugye?
- Igen - ismertem be bágyadtan. Egy kicsit még fürkésztem
Roy arcát, majd gyorsan elkaptam a pillantásomat.
- Ne haragudj. De az ördögbe, igenis, Arbuthnot volt az. Legalább
kéttucatszor láttam az évek során, valamikor még
a harmincas években. Filmbemutatókon. Itt a stúdió
elõtt is. Õt, a sportkocsijait, egy tucat különbözõt
és a limuzinjait, melybõl három is volt neki. Láttam
a nõit is, akik mindig nevettek, és emlékszem, hogy mikor
autogramot adott, rendszerint úgy adta vissza az embernek a füzetet,
hogy egy huszonötcentest is csúsztatott bele. Egy huszonötcentes!
1934-ben! Huszonöt centen lehelt venni egy malátás tejet,
egy csokit és egy mozijegyet.
- Szóval ilyen pasas volt ez az Arbuthnot? Így nem csodálom,
hogy emlékszel rá. Neked mennyit adott?
- Egyszer egy dollár huszonöt centet kaptam tõle. Gazdagnak
éreztem magam. Most pedig annak a falnak a tövében nyugszik,
ahol tegnap éjjel jártam. Miért akarná valaki
azzal rám hozni a frászt, hol azt az érzetet kelti, hogy
kiásták a holttestét és feltuszkolták egy
létra tetejére? Kinek hiányzik ennyi veszõdés?
Úgy csapódott be a test, mint egy kõszikla. Legalább
két ember kell hozzá, hogy meg tudják mozdítani.
Mindez miért?
Roy harapott egyet a fánkjából.
- Igen, miért? Hacsak valaki nem téged akar felhasználni
arra, hogy mondd el a világnak. Másnak is el akartad, igaz?
- Talán.
- Nem tanácsolom. Már így is beszaladt a gatyamadzagod.
- De miért félek? Hacsak azért nem, mert úgy érzem,
hogy ez több, mint egy egyszerû tréfa és jelent valami
mást is.
Roy a falat bámulta, és közben evett.
- A fenébe is - szólalt meg nagy sokára. - Visszamentél
a sírkertbe ma reggel megnézni, hogy ott van még a tetem?
Gyere; nézzük meg.
- Nem!
- De hiszen nappal van. Nem lehetsz ilyen nyuszi! - Persze, nem is
de
- Hé! - kiáltott fel a teraszra egy felháborodott hang.
- Mit csinálnak ott fenn, két naplopó?
Roy és én lepillantottunk a beszélõre.
Manny Leiber állt lenn a füvön. Rolls Royce-a a házunk
elõtt parkolt, halkan berregõ motorral, neki magának
pedig meg sem rebbent az arca. - Nos? - kiáltott újra Manny.
- Értekezletet tartunk! - válaszolt Roy könnyed hangon.
- Be akarunk költözni ide!
- Hogy mit akarnak maguk? - Manny csak most szemlélte meg a régi
Viktória korabeli házat.
- Remekül alkalmas a munkára - mondta gyorsan Roy. - Pont be lehetne
itt rendezni nekünk egy jó kis irodát, ide a teraszra egy
kártyaasztalt, amoda meg egy írógépet.
- Magának már van irodája!
- Ott nincs ihletem. Ez itt - bólintottam a környezõ táj
felé, és vettem át Roytól a labdát -, ez
itt valódi ihletet ad. Minden írót ki kellene költöztetnie
az Írók Épületébõl! Miért nem
telepíti át Steve Longstreetet a New Orleans palotába,
hogy ott írja meg regényét a polgárháborúról?
Na és az a francia pékség odébb? Nagyszerû
hely lenne Marcet Dementhonnak, hogy az utolsó vonásokat elvégezze
a forradalomról írt mûvében, nem igaz? A Piccadilly
felé pedig elhelyezhetné mindazokat az új angol írókat.
Manny zavartól piros arccal lépkedett fölfelé a
terasz lépcsõin. Végigpillantott a stúdión,
a Rollsán, majd úgy állapodott meg kettõnkön,
mintha meztelenül cigarettázva ért volna tetten a pajta
mögött.
- Jézusom, nem elég, hogy minden befuccsolt már a reggelinél.
Most van még itt két ütõdött alak is, akik
Lydia Pinkham kalibáját át akarják változtatni
az írók székesegyházává!
- Jól van - mondta Roy. - Akkor tudja meg, hogy én ezen a szent
helyen, ezen a teraszon fundáltam ki minden idõk leghátborzongatóbb
minifilmjét!
- Hagyja a körítést - szólt közbe Manny. -
Az anyagot mutassa!
- Használhatjuk Rollsát? - kérdezte szemtelenül
Roy.
Elvitt bennünket.
Útban a 13-as mûterem felé, Manny Leiber végre
kifakadt:
- Én azon töröm magam, hogy mindent jól irányítsak
egy bolondok házában, maguk meg itt ketten teraszokon üldögélnek
és légvárakat építenek. Hol a fenében
van a Szörnyetegem? Már három hete várok
- A fenébe is - próbáltam érvelni -, idõbe
telik, amíg az ember valami igazán eredetivel tud elõrukkolni,
kilépni az éjszaka sötétjébõl. Adjon
még egy kis szabadságot, hogy szabadon lélegezhessünk,
és idõt, hogy az õsi titok önmagát csalogathassa
elõ. Ne izguljon már! Roy meggyúrja magának az
agyagot. Abból okvetlenül ki fog kerekedni valami. Egyelõre
még az árnyékban tartjuk a Szörnyeteget, de majd
meglátja
- Kifogások! - kiáltotta Manny és elõrebámult.
- Nem, nem látom meg. Még három napot adok! Akkor pedig
látni akarom a Szörnyeteget! - Mi van akkor - bukott ki belõlem
- ha a Szörnyeteg látja meg magát elõször?
Ha mindent a szörny szemével mutatunk!? A kamera fog mozogni,
õ lesz a szörny és az emberek a kamerától
fognak félni, és
Manny egyik szemét lehunyva rám
hunyorított:
- Nem is hangzik rosszul. A kamerától, mi?
- Igen, a kamera kimászik a meteorból. Akárcsak a szörnyek,
végigfúj a sivatagon, és láttán szétszaladnak
a Gila szörnyek, kígyók, keselyûk, kavarogni kezd
a homok
- A nemjóját! - meredt Manny Leiber tekintete a távoli
képzeletbeli sivatag porába.
- A nemjóját! - kiáltotta Roy is nagy boldogan.
- Olajozott lencsét teszünk a kamerára, - folytattam gyorsan
tovább -, lesz még egy kis füst, kísérteties
zene, árnyak, a hõs pedig kamerába mered majd, és
- És akkor?
- Ha most el mondom, nem fogom tudni leírni. - Akkor csak írja,
írja!
A Rolls megállt a 13-as mûterem elõtt. Kiugrottam az autóból,
és ezt gagyogtam:
- Ó, igaz is, azt hiszem, két változatban is megírom
a forgatókönyvet. Egyet magának, egyet pedig magamnak.
- Kettõt? - kiáltotta csodálkozva Manny. - Minek?
- A hét végéig leadom mind a kettõt. Ön pedig
majd eldönti, hogy melyik a jobb.
Manny gyanakvó szemmel fürkészett, amint ott álltam
félig kilógva a Rollsból.
- Hát ez eszméletlen! - Manny Leiber közelebb hajolt a
letakart szörnyhöz. - Ez lenne az?
- Igen - felelte Roy. - Õ az.
Manny megérintette a ponyvát.
- Várjon - állította meg Roy. - Még szükségem
van egy napra.
- Hazudik! - kiáltotta Manny. - Nem hiszem, hogy egyetlen istenverte
valami is lenne ez alatt a takaró alatt!
Manny újabb két lépést tett elõre. Roy
hármat, hogy elállja az útját. Ebben a pillanatban
megszólalt a telefon.
Mielõtt még mozdulni tudtam volna, Manny már felvette.
- Na? - harsogta.
Egyszer csak megváltozott az arca. Lehet, hogy elsápadt, de
az is, hogy nem. Mindenesetre megváltozott.
- Tudom - sóhajtott egyet. - Ezt is tudom. - Még egyet sóhajtott;
most már inkább pirulni kezdett. - Ezt már félórával
ezelõtt is tudtam. Mondja már, a pokolba magával, ki
az?!
Kis búgó hangot lehetett hallani a vonal túlsó
végén. Manny beszélõtársa letette a kagylót.
- Az átkozott gazember!
Manny oda akarta vágni a telefont, de még idejében elkaptam.
- Hozzon valaki vizesruhát, ez igazi bolondokháza! Hol is tartottunk?
Persze maguknál!
Mindkettõnkre mutatott.
- Két napot adok, nem hármat. Nagyon ajánlom, hogy addigra
csalogassák elõ azt a Szörnyeteget az odújából,
vagy
Ekkor kinyílt a külsõ ajtó. Fekete egyenruhás
kis csenevész alak, az egyik stúdióbeli sofõr
állt az ajtón át beszivárgó fényben.
- Mi van? - kiáltott rá Manny.
- Elhoztuk, de a motor bedöglött. Csak beállítottuk.
- Akkor menjen innen, az isten szereimére!
Manny már öklét mutatta volna a szerencsétlennek,
de ekkorra becsapódott az ajtó a kis zömöt: ember
mögött, így Manny kénytelen volt megfordulni, és
ránk zúdítani a dühét.
- Péntek délutánra kiállítom a csekkjüket.
Hozzák el, amit kértem, különben többé
nem kapnak munkát! Egyikük sem.
Roy csendesen megkérdezte:
- Azért megtarthatjuk? A mi kis Green Town-i irodánkat? Most,
hogy már látta ennek a két naplopónak az eredményeit?
Manny elég hosszú szünetet tartott, és visszanézett
a különös, rég elveszett világra.
- Krisztusom - lihegte -, el kell ismernem, hogy tényleg jól
megcsinálták. - Hirtelen elhallgatott, mert dühös
lett saját ellágyulása miatt, és gyorsan hangnemet
váltott. - De most aztán fogják be a szájukat,
és emeljék fel a seggüket!
És
bummm! Õ is elviharzott.
Mi pedig ketten, ahogy ott álltunk a régi kis otthonunk közepén,
egyszer csak összenéztünk
- Ez egyre furcsább lesz - jegyezte meg Roy. Majd így folytatta:
- Tényleg meg fogod csinálni? Két forgatókönyv
változatot írsz? Egyet neki és egyet maguralmak?
- Aha. Persze.
- Hogy leszel képes erre?
- Ja kérlek - magyaráztam -, tizenötével gyakorlattal
rendelkezem, megírtam már vagy száz ponyvanovellát,
volt úgy, hogy hetente egyet, akkor mi az most, két forgatókönyv-tervezet
két nap alatt? És mindkettõ nagyszerû lesz. Bízzál
bennem.
- Jó, jó, bízom. - Hosszú szünetet tartott,
majd így szólt: - Elmegyünk megnézni?
- Megnézni? Micsodát?
- A temetõt, amit láttál. Az esõben. Tegnap éjjel.
Tudod, a falon. Várj Roy odament a nagy légkamrás ajtóhoz.
Követtem. Kinyitotta az ajtót. Kilestünk.
Egy üvegablakos, díszes fekete halottaskocsi épp akkor
indult a stúdió sétánya elõl, és
rossz motorjával igen nagy zajt csapott.
- Azt hiszem, tudom, hová megy - suttogta Roy.