Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


10.


Békés meleg fogadott. A Délidõ: Ezernyi lábnyom mélyedt a díszletek közti porba. Némelyiket Tom Mix, Hoot Gibson és Ken Maynard hagyta réges-rég. A szél elfújta az emlékeket, kotorta a felforrósodott port. A lábnyomok természetesen már nem látszottak, a por nem õrizte meg azokat, és még John Wayne határozott léptei is a semmibe vesztek, ahogy Máté, Márk, Lukács és János sarunyomai is eltûntek Galilea tengerpartjának homokjából. A tószag mindazonáltal megmaradt, a postakocsis hamarosan bezörög egy rakás új forgatókönyvet, és egy rakás pisztolyos tehénpásztor özönli majd el a díszleteket. Most azonban semmi sem zavarta békés nézelõdésünket Stan és Pan autójából, ahonnan szemügyre vettük a jó öreg polgárháborús lokomotívot, melyet évente kétszer felfûtöttek, és eljátszatták vele a Galvestoni gyorst, vagy Lincoln halotti vonatát, meg isten tudja, még mit.
Végül én törtem meg a csendet.
- Mibõl gondolod, hogy itt a test?
- Az ördögbe is - jegyezte meg Roy, és belerúgott a padlódeszkába, pont ahogy Gary Cooper rúgott féke egykor egy tehénlepényt. - Nézd csak meg jobban azokat az épületeket!
Néztem.
A nyugati területen a mûfalak mögött hegesztõmûhelyek, régi kocsik múzeuma, díszlettároló raktárak és…
- Az ácsmûhely? - kérdenem.
Roy bólintott, és arrafelé irányította a kocsit.
- Itt készítik a koporsókat, tehát itt lesz a test. - Roy valahogy kikászálódott az ócska tragacsból. - A koporsót ide hozták vissza, mivel itt készült. Gyere már, mielõtt az indiánok megérkeznek!
Egy hûvös barlangban értem utol, ahol Napóleon birodalmi bútorai hevertek nagy rakásban, és Juliul Caesar trónja várakozott rég elfeledetten mögöttük
Körülnéztem. Soha semmi nem tûnik le, gondoltam. Minden visszatér. Csak akarni kell.
És hol rejtezik a visszatérésre várva? Hol születik újjá? Itt, gondoltam. Igen, itt.
Azoknak az embereknek a fejében, akik uzsonnás zacskókkal érkeznek be dolgozni, s férjekként vagy szeretõkként távoznak.
És idõközben?
Akár a Mississippi Belle-t is megépítik, ha gõzhajóval akarsz eljutni New Orleansba vagy megkerülni Bernini oszlopait északon. Vagy megépítik az Empire State Buildinget, és csinálnak egy gõzhajtású majmot, ami elég nagy ahhoz, hogy megmászhassa.
Az álmaidat használják tervrajznak, mert õk Michelangelo és da Vinci fiainak fiai; a tegnap atyjai, akik fiakként bukkannak majd fel a holnapban.
És épp ekkor a barátom, Roy behatolt egy homályos járatba egy western szalon mögött, magával húzott engem is, és együtt botorkáltunk a bagdadi homlokzatok között.
Némaság. Mindenki elment ebédelni.
Roy hangosan szimatolt, és hangtalanul nevetett.
- Az istenit, ez az! Észed ezt a szagot? Fûrészpor! Emiatt jöttünk ebbe a faraktárba. Szinte hallom a fûrészek hangját. Mennyi mindent készítenek itt. Rángatózik a kezem a gondolatra. Ide nézz! - Roy megállt egy hosszúkás üvegvitrin elõtt, és rámutatott a benne lévõ szép makettre.
A Bounty volt az, félméteres nagyságban, árbocain felhúzott vitorlákkal, és két hosszú évszázaddal ezelõtti képzeletbeli tengereken hajózott. - Nyerünk! - biztatott Roy. - Simogasd meg!
Megérintettem, csodáltam, és teljesen megfeledkeztem arról, miért is jöttünk, szerettem volna itt maradni örökké. Roy azonban továbbvonszolt.
- Ez az - suttogta. - Válassz!
Rengeteg koporsó soraltozott valamivel beljebb a párás félhomályban. - Minek ennyi? - kérdeztem, miközben közelebb léptank.
- Valamibe csak el kell temetni azt a sok hullát, amit most és Hálaadáskor gyártanak
Odaértünk az egymás mellett heverõ faládákhoz.
- Mind a tiéd - biztatott Roy. - Válassz!
- Nem lehet a legbelsõ. Azt túl nehéz megközelíteni. És az emberek lusták. Így hát… inkább ez.
Megböktem a legközelebbi koporsót a cipõm orrával.
- Mi lesz már? - sürgetett Roy, nevetve a habozásomon. - Nyisd ki!
- Nyisd ki te!
Roy lehajolt, és megpróbálta felemelni a fedelet.
- A francba!
Szögek zárták.
Valahol dudaszó harsant. Kinéztünk.
Kripta város utcájára egy autó fordult be.
- Gyorsan! - Roy egy munkapadhoz rohant, eszelõsen matatott, felkapott egy kalapácsot meg egy feszítõvasat, és nekiesett a szögeknek.
- A jóeget! - ziháltam.
Manny Leiber Rolls-Royce-a porzott el a karám mellett odakint a déli napsütésben.
- Gyerünk innen.
- Egy tapodtat se, míg… na végre! Az utolsó szög is engedett.
Roy megragadta a fedelet, vett egy mély lélegzetet, és felrántotta. Hangok hallatszottak odakintrõl.
- Az istenit, nyisd már ki a szemed! - kiáltotta Roy. - Odanézz! Behunytam a szemem, mert nem akartam, hogy a homlokomról ömlõ izzadság belefolyjon. Most kinyitottam.
- Na? - kérdezte Roy.
A test a koporsóban hevert a hátán, kimeredt szemmel, kitágult orrlyukakkal, tátott szájjal. Azonban most nem mosta az arcot zuhogó esõ. - Arbuthnot - mondtam.
- Igen - lihegte Roy. - Emlékszem rá a fényképekrõl. Istenem, menynyire hasonlít. De mi végbõl csinál valaki ilyet? Minek rakta fel a létrára?
Ajtó csapódott. Száz méterrel visszább Manny Leiber kiszállt a Rollsából, hunyorgott napfényben, körülnézett, aztán felénk pislogott. Megrezzentem.
- Várj csak… - mondta Roy. Felhorkant, és lenyúlt. - Ne!
- Maradj már! - felelte, és megragadta a testet. - Az isten szerelmére, tûnjünk már el!
- Mit izgulsz?
Roy megragadta a testet, és kiemelte. Földbe gyökerezett a lábam.
Mert a testet olyan könnyen emelte ki, mint egy pelyhes zsákot.
- Nem!
- De igen. - Roy megrázta a testet. Zörgött, mint valami madári fesztõ. - Rögtön gondoltam! És nézd, a koporsó alján ólomsúlyok hevernek. Azokkal nyomatták le, amikor felrakták a létrára! És amikor leesett, pontosan olyan nagyot döbbent, mint leírtad. Vigyázz! Jönnek a cápák!
Roy kifelé intett a napfénybe, ahol Manny körül jól megteremett alakok gyülekeztek.
- Oké, tûn fûnk el!
Roy visszadobta a testét, rácsapta a fedelet, és eliramodott. Rohantam utána a bútorok, oszlopok és mûfalak útvesztõjében. Jókora távolság megtétele után, túl három tucat ajtón, félúton valami reneszánsz karzat felé megálltunk, lekuporodtunk, és hallgatóztunk. Huszonöt-harminc méterre tõlünk Manny Leiber most érkezett oda, ahol egy perce még mi álltunk. Manny hangja kihallatszott a többieké közül. Gondolom, azt mondhatta, hogy mindenki kussoljon. Csend támadt. Felnyitották a mûtetemet tartalmazó koporsót.
Roy felhúzott szemöldökkel nézett rám, én lélegzet-visszatartva meredtem õrá.
Mozgás támadt, bizonytalan hangzavar, szitkozódás. Manny káromkodása mindenkién túltett. Aztán izgatott veszekedés támadt, összevissza duma, aztán Manny rájuk ordított, s a koporsófedél csattanva hullott vissza.
Pisztolylövés dörrent, és én meg Roy berezelve rohantunk onnan a jó fenébe. Teljes sebességgel lerobogtunk a lépcsõn, újabb tucat ajtót kereszteztünk, és kiugrottunk az ácsmûhely hátsó kijáratán.
- Hallasz valamit? - lihegte Roy, hátrafelé pillantgatva. - Nem. És te?
- Semmit. De az elõbb biztosan lõttek. Nem is egyszer, háromszor. És Manny is itt van! Az istenit, mi folyik itt? Mi ez a nagy zûrzavar egy átkozott viaszbábu miatt, amit én is kigyúrhatnék két dolcsi árú viaszból, latexbõl és gipszbõl fél óra alatt?
- Lassíts, Roy! - szóltam rá. - Nehogy meglásson valaki futás közben! Roy lassított, de még mindig hatalmasakat szökellt.
- Az istenit, Roy… ha megtudják, hogy bent jártunk! Nem jönnek rá. Hé, ez egyre izgibb.
Na tessék, gondoltam, így mutasson az ember a legjobb barátjának egy hullát.
Egy percre rá odaértünk Roy Stan és Pan tragacsához, amit a mûhely mögött hagyott.
Roy bevágta magát a kormány mögé, és a lehetõ legocsmányabb vigyorral szemlélte az eget és a felhõket.
- Mássz már be! - szólt rám.
A mûhely felõl hangok közeledtek. Valaki káromkodott a közelben. Valaki más épp a kritikáját fejtette ki. Megint valaki igenlõen felelgetett.
Mások pedig nemleges választ adtak, és egy kis tömeg tódult ki a fonó, déli napsütésbe, mint ahogy a méhek rajzanak ki a kaptárból.
Egy pillanattal késõbb Manny Leiber Rolls-Royce-a suhant tova hangtalanul. Három osztriga-sárga, bólogató fickót láttam benne ülni.
No meg Manny Leibert, vérvörösen a haragtól.
Ahogy a Rolls elsuhant az épület mellett, Manny meglátott bennünket. Roy odaintett, és vidáman hellózott.
- Roy! - üvöltöttem rá.
- Mi bajod? - förmedt rám Roy, és elhajtott.
Royra pillantottam, és majd felrobbantam a dühtõl. Vidáman fütyörészett.
- Lökött alak! - jegyeztem meg. - Egyetlen ideg sincs a testedben?
- Miért lenne? - kérdezett vissza Roy nyálasan. - Csak nem tojok be egy papírmasé bábutól? Az ördögbe is, Manny idegessége jó kedvre derített. Nem egy letolást kaptam tõle az elmúlt napokban. Lehet, hogy valaki most az õ gatyájába dugott gránátot? Remek!
- Te voltál? - csaptam le rá hirtelen. Roy megrezzent.
- Már megint kezded? Miért fércelnék össze egy ilyen ócska madárijesztõt és másznék fel vele egy létrára éjszaka?
- Az elõbb említett okból: Hogy elûzd valamivel az unalmát. Hogy gránátokat dugdoss mások gatyájába.
- Ugyan. Bár én ötlöttem volna ki! De most alig várom már az ebédet. Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd Manny, ha meglát.
- Gondolod, észrevett bennünket valaki odabenn?
- Ugyan már! Épp ezért integettem! Ezzel fejeztem ki, milyen bambák és ártatlanok vagyunk! Itt valami történik. Természetesen kell viselkednünk.
- Sosem viselkedtünk még úgy. Roy nevetett.
Körbeautókáztunk a mûhelyek között, áthajtottunk Madridon, Rómán és Kalkuttán, aztán valami bronzi külvárosi negyedbe értünk.
Roy az órájára pillantott.
- Találkozód van. Fritz Wonggal. Menj! Az elkövetkezõ órában mindenhol mutatkozunk majd, csak ott nem. - A kétszáz méterrel mögöttünk elterülõ Kripta város felé mutatott.
- Mikor fogsz végre te is megijedni? - kérdeztem. Roy a bokáját tapogatta.
- Majd egyszer.
Kirakott a kajálda elõtt. Kiszálltam, és a barátom néha komoly, máskor szórakozott arcát tanulmányoztam.
- Bejössz? - kérdeztem.
- Majd késõbb. Most van egy kis elintéznivalóm.
- Roy, ugye, nem akarsz semmi baromságot elkövetni? Ismerem ezt a távolba révedõ, megszállott pillantást.
Roy vállat vont.
- Csak eltöprengtem. Mikor is halt meg Arbuthnot?
- Huszonkét évvel ezelõtt, épp ezen a héten. Autókarambol; hárman maradtak ott. Arbuthnot, Sloane, a könyvelõje, meg Sloane felesége. Napokon át a címlapon hozták. Nagyobb temetést kapott, mint Valentino. Én a temetõn kívül álltam a barátaimmal. Annyi virággal halmozták el, amennyi a New York-i Rózsakarneválhoz is elég lett volna. Több ezer munkatársa kísérte el utolsó útján sötét szemüvegben. Istenem, micsoda sírás-rívás volt. Nagyon szerették Arbuthnotot.
- Szóval, karambol?
- Nem akadt szemtanú. Valaki belerohant hátulról. Lehet, hogy részegen hajtott haza egy stúdiós buliról.
- Lehet. - Roy az alsóajkába harapott, és rám kacsintott. - De mi van, ha nem így történt? Elképzelhetõ, hogy ennyi idõ elteltével valaki kiderített valamit a balesettel kapcsolatban, ami megint valakinek kínos lehet. Máskülönben mit keresett volna a test a falon? Miért ez a pánik? Minek ez a titkolózás, ha nincs semmi rejtegetnivaló? Hallottad, hogy veszekedtek az ácsmûhelyben? Hogy lehet az, hogy egy halott, aki nem is halott, egy test, ami nem is test, ennyire kihozza a sodrából az igazgatókat?
- Nyilván nem csak egy levél van - jegyeztem meg. - Valószínûleg nemcsak én kaptam. De én voltam az egyetlen marha, aki odamentem megnézni. És amikor én nem rikácsoltam szét a dolgot, csak neked kotyogtam el, bárki tette is a testet a falra, új akciót volt kénytelen kezdeményezni. Újabb leveleket írt vagy telefonált, hogy pánikot keltsen, és ideküldte a halottaskocsit. És az a fickó, aki a testet készítette és a levelet küldte, most is itt van, és a háttérbõl figyeli a mókát. De miért… miért… miért?
- Pszt - csendesített le Roy. Beindította a motort. - Majd az ebédnél megoldjuk ezt az elcseszett rejtélyt. Játszd meg az ártatlant. Próbálj olyan naiv képet vágni, mint Louis B. Mayer babfõzelék-evés közben. Most megyek, még van egy kis melóm a modellen. Be kell illesztenem az utolsó utcát. - Az órájára pillantott. - Két órán belül a dinoszauruszok birodalma készen áll a felvételre. Akkor már csak a hatalmas és dicsõséges Szörnyetegre lesz szükség.
Roy ragyogó-sugárzó arcára pillantottam.
- Nem azért mégy, hogy ellopd a testet és felrakd a falra, ugye?
- Ilyesmi meg sem fordult a fejemben - közölte Roy, és elhajtott.