Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
64.
A tengerparton kószálva beszámoltam Crumley-nek a papról,
a nádason át vezetõ útról, meg a két
nõrõl, akik akkor régen arra sétáltak.
Constance Rattigant a strandon találtuk. Most láttam õt
elõször a homokon feküdni. Azelõtt mindig vagy a medencében
volt, vagy a tengerben. Most a kettõ között feküdt,
mintha nem lett volna ereje bemenni a vízbe, de ahhoz sem, hogy visszavánszorogjon
a házához. Szánalmas volt látni, mennyire elgyengült,
tehetetlen és sápadt.
Leguggoltunk mellé a homokba, várták, hogy mikor érzi
meg jelenlétünket és emeli ránk szemét.
- Már régóta hazudsz nekünk - jegyezte meg Crumley.
A nõ szeme megrebbent.
- Melyik hazugságra gondolsz?
- Arra, amikor azt állítottad, hogy már a közepén
otthagytad azt a bizonyos éjszakai partit húsz évvel
ezelõtt. Te is tudod, hogy végig ott maradtál.
- Mit csináltam? - fordította el a fejét Constance. Nem
tudtuk megállapítani, hogy a szürke tengert bámulja-e,
mely fölött kora délutáni köd kezdett leereszkedni
hogy elrontsa a napot.
Elvittek a baleset színhelyére. Az egyik barátodnak segítségre
volt szüksége:
- Sohasem voltak barátaim.
- Ugyan már, Constance - ellenkezett Crumley. - Vannak bizonyítékaim.
Tényeket gyûjtöttem össze. Az újságok
szerint, három temetés volt ugyanazon a napon. Kelly atya, a
baleset helyszínéhez közel esõ kis templomban azt
állítja, hogy Emily Sloane a temetések után halt
meg. Mit szólnál, ha törvényszéki engedélyt
szereznék a Sloane-sír felnyitására? Egy vagy
két tetemet találnék? Én úgy gondolom,
hogy egyet, és akkor hová lett Emily? Vajon ki vitte el? Talán
te? Kinek az utasítására?
Constance Rattigan teste remegni kezdett. Nem tudtam megítélni,
hogy egy régi bánat felemlegetése sokkolta-e így,
vagy a ránk telepedõ köd váltotta-e ki belõle.
- Szavamra, nagyon okos vagy - mondta.
- Nem, csak idõnként elõfordul, hogy olyan ügyesen
sikerül a fészekbe nyúlnom, hogy egyetlen tojást
sem török el. Kelly atya mondta a forgatókönyvíró
barátunknak, hogy Emily megõrült. Vezetni kellett. Te vigyáztál
rá?
- Te jó ég - sziszegte Constance Rattigan. Egy hullám
csapott fel a partra. A köd még sûrûbbé vált
a bóják fölött. - Igen
Crumley lassan bólintott, majd így szólt:
- Minden bizonnyal csak isten tudja hogyan, jócskán eltussolták
a dolgot ott helyben. Valaki megtömte a templomi perselyt? Úgy
értem, a stúdió felajánlotta, a francba, hogy
is mondjam, hogy felújítja az oltárt, és mindörökre
támogatja az özvegyeket, valamint az árvákat? Hogy
egy hihetetlen vagyont adnak át a papnak hetente, hogy elfelejtse,
amist egy nap elvezetted onnan Emily Sloant.
- Ez - mormogta Constance, szeme most már tágra nyelt, felült;
és az égboltot kémlelte - ez is benne volt a pakliban.
- És még több pénzt ígértek a szegényeknek,
aztán többet és többet, ha a pap hajlandó azt
vallani, hogy a baleset nem a templom elõtt történt, hanem
úgy száz méterrel odébb, úgy hogy õ
nem látta, amint Arbuthnot feltöri a másikautót,
meggyilkolja az ellensédét, vagy hogy az ellenség felesége
megõrül a szörnyûség láttán. Igaz?
- Ez - mormogta nagysokáca Constance - már majdnem megfelel
az igazságnak. - És az, hogy te egy órával késõbb
kivezetted Emily Sloant a templomból, és akár egy élõhalottat,
keresztülvitted az üres, napraforgóval és ELADÓ
feliratú táblákkal teli telken
- Minden szinte röhejesen könnyen és simán ment -
emlékezett vissza Constance, de szürke arcán ezúttal
nyoma sem volt annak, hogy nevetni lenne kedve. - A temetõudvar, a
ravatalozó, a gyors szertartásokra fenntartott kápolna,
az üres telek, az ösvény, és persze Emily. A francba!
Õ akkor már elõrement, legalábbis a gondolataiban.
Nekem csak irányítanom kellett.
- Constance - kezdte Crumley -, él még Emily Sloane?
Constance apró, darabos mozdulatokkal fordította felém
az arcát, akár egy felhúzható baba, amely tíz
másodpercenként tesz egy mozdulatot, míg teljesen szembe
nem kerültünk egymással, de tekintete elsiklott fölöttem,
és a semmibe meredt.
- Mikor vittél utoljára virágot vagy ajándékot
ennek a márványszobornak? - kérdeztem. - Egy olyan szobornak,
amely sohasem látta a virágot, sem pedig téged, hanem
a márvány belsejében élt, abban a hallatlan csöndben;
mikor jártál ott utoljára?
Egy könnycsepp csordult ki Constance jobb szemébõl.
- Régen minden héten mentem. Mindig abban reménykedtem,
hogy majd csak felbukkan a vízbõl, mint egy jégbegy,
és felenged. De végül már nem tudtam elviselni a
csendet. Olyanná tett, mintha halott lennék.
A nõ feje az iménti darabos mozdulattal most az ellenkezõ
irányba fordult, egy tavalyi vagy néhány évvel
ezelõtti emlék felé.
- Szerintem - szólt Crumley - ideje lenne ismét virágot
vinni neki, nem?
- Nem tudom.
- Dehogynem. Mi a helyzet a Mályvarózsa Házzal?
Constance Rattigan hirtelen felugrott, a tengerre pillantott, a hullámverés
felé futott, majd a vízbe vetette magát.
- Ne! - üvöltöttem.
Hirtelen félelem fogott el. Még a legjobb úszókat
is örökre elnyelheti a tenger.
A hullámverés vonalához futottam, és éppen
kezdtem lerúgni a cipõmet, mikor Constance, vizet köpködve,
mint egy fóka, megrázva magát, mint egy kutya, elõbukkant
a hullámok közül, és a partra vonszolta ma gát.
Mikor szilárd talajt érzett a lába alatt, megállt,
és hányni kezdett. Úgy pattant ki a szájából,
mint egy dugó. Ott állt csípõre tett kézzel,
és nézte, amint a dagály elsodorja a hányadékát.
- Átok ül rajtam - mondta különös hangsúllyal.
- Ezek a hajszálak már évek óta itt lebeghettek
a vízben!
Megfordult és tetõtõl talpig végigmért,
miközben lassan visszatért a normális arcszíne.
Az ujján maradt tengervizet az arcomba spriccolta frissítõ-gyanánt.
- Az úszás - mutattam az óceánra - mindig helyrehoz?
- Azon a napon, mikor már nem, többé nem jövök
ki ide - jegyezte meg csendesen. - Egy kis úszás, egy kis napozás
segít. Arbuthnotért és Sloane-ért már nincs
mit tenni. Mindketten rég elrothadtak Vagy Emily Wickesért
Beléfagyott a szó, majd helyesbített: Emily Sloane-ért.
- Wickes az új neve, immáron húsz esztendeje a Mályvarózsa
Házban? - kérdezte Crumley.
- Ha már kihánytam azokat a hajszálakat, legalább
egy kis pezsgõt hadd igyam. Gyertek:
Kék csempés fürdõmedencéje mellett üldögélve
kinyitotta az üveget, és teletöltötte a poharakat.
- Lesztek olyan bolondok, hogy ennyi idõ elteltével próbáljátok
elõkeríteni Emily Wickes Sloane-t, élve vagy holtan?
- Ki akadályozhatná meg? - kérdezte Crumley.
- Az egész filmgyár! Nem, talán csak három ember,
akik tudják, hogy ott van. Segítségre lesz szükségetek.
Constance Rattigan nélkül senki sem jut be a Mályvarózsa
Házba. Ne nézzetek így rám. Beviszlek benneteket.
Crumley a pezsgõjét iszogatva megjegyezte:
- Egy utolsó kérdést. Ki volt az ügyeletes azon
az éjszakán húsz évvel ezelõtt? Bizonyára
nem volt könnyû dolga. Ki
irányította az akciót? Merthogy természetesen
valakinek irányítania kellett. Az emberek sikoltozva rohantak
egymásnak. Bûn és bûnhõdés, Háború
és béke volt egyszerre. Valakinek el kellett kiáltania
magát: Ne erre, amarra! Azon a kiáltásokkal és
vérrel teli éjszakán, hála istennek, neki sikerült
megmentenie a jelenetet, a színészeket, a filmgyárat,
és mindezt úgy, hogy nem volt film a gépében.
Õ a legnagyobb élõ német rendezõ.
- Fritz Wong?! - robbant ki belõlem.
- Fritz - ismételte Constance Rattigan. - Wong.