Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
73.
Két nap múlva eltemették Arbuthnotot.
Vagy inkább újratemették A sírboltban helyezték
végsõ nyugalomra: az egyházközség néhány
tagja szállította el odáig; akik nem tudtak semmirõl.
Kelly atya egy halva született gyermeket temetett, akit még meg
sem kereszteltek Mindannyian ott voltunk: Crumley, Constance, Henry, Fritz,
Maggie és én. Roy jóval távolabb állt tõlünk.
- Mit keresünk mi itt? - dörmögtem.
- Megbizonyosodunk róla, hogy örökre eltemették -
jegyezte meg Crumley.
- Megbocsátunk annak a szerencsétlennek - mondta halkan Constance.
- Bár tudnák még mások is, mi történt
itt ma! - mondtam. - Képzeljétek csak, hányan jöttek
volna el; hiszen végre vége a rettegésnek! Isten veled,
Napóleon!
- Õ nem volt Napóleon - mondta Constance.
- Nem?
Végigpásztázta tekintetem a temetõ falát,
ahol lustán terült el a két világváros. King-Kong
már nem vadászhat repülõgépekre, nincs porlepte
fehér síremléke Krisztusnak, és nincs már
kereszt, hogy a jövõbe vetett hitet megfeszítsék
rajta. Nem, gondoltam, õ talán tényleg nem Napóleon,
hanem Barnum, Gandhi és Jézus. Heródes, Edison és
Griffith. Mussolini, Dzsingisz kán, és Tom Mix, Bertrand Russell,
a Csodatévõ Ember és a Láthatatlan Ember. Frankenstein;
Hüvelyk Matyi és Drakula.
Valószínûleg hangosan motyogtam magam elé gondolataimat,
mert Crumley tompa hangon rám szólt:
- Csend legyen!
Arbuthnot sírboltja, benne a virágokkal és a Szörnyeteg
testével, talán örökre bezárult. Az ajtó
nagy robajjal csapódott be mögöttünk.