Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
6.
Te jó isten! - kiáltottam fel. - Egy kis idõre minden
kiment a fejembõl.
A tegnap éjszaka, a hideg esõ, a magas fal. Még a holttest
is. A 13-as számú mûterem elõtt hagytam a kerékpáromat.
Egy éppen arra járó rendõr megkérdezte:
- Van engedélye, hogy itt parkoljon? Ez Sam Shoenbroder helye. Szóljon
be az irodába.
- Engedély? - kiabáltam. - Jesszuskám! Egy bicikli miatt?
Bevágtam a jármûvemet a nagy dupla légkamrás
ajtó mögé, a sötétbe. - Roy! - kiáltottam
De nem jött válasz.
Körülnéztem a halványan derengõ fényben
Roy Holdstorm kiselejtezett játékai között.
Nekem is volt egy ilyen szeméttelepem otthon a garázsban, csak
kisebb.
A 13-as mûterem mögé voltak bedobálva Roy hároméves
korából származó játékai, a könyvei,
melyeket ötévesen olvasott, bûvészkészletek,
melyeket nyolcévesen használt, elektromos vegyészeti
kísérletekre szolgáló szerkentyûk kilenc-tíz
éves korából, a vasárnapi kiadás képregényei,
melyeket tizenegy éves korában gyûjtött, majd King
Kong figurái, a tizenhárom éves kisfiú kedvencei
1933-ban, amikor is két hét alatt ötvenszer nézte
meg a moziban a hatalmas gorillát.
Viszketeti a markom. Akadtak itt különféle elektromágnesek,
pörgettyûk, bádogvonatok és olyan bûvészkészletek,
amelyekre még ma is fájna a gyerekek foga, és amiért
még lopásra is vetemednének. Ott volt a saját
arcom is, annak a kísérletnek az eredménye, mikor Roy
vazelinnel és párizsi gipsszel kente be az arcom. És
szanaszét heverve egy tucatnyi, Roy saját, karvalyra emlékeztetõ
profiljából. Ezenkívül koponyák és
sarokba állított vagy sámlira ültetett, felöltöztetett
csontvázak; bármi, amitõl Roy otthon érezhette
magát egy akkora mûteremben, melynek ajtóin könnyûszerrel
átfért volna még a Titanic is, és még maradt
volna hely az Old Ironside számára is.
Roy egy teljes falat arra szánt, hogy faliújság nagyságú
cikkekkel és poszterekkel aggassa tele, olyan filmekbõl, mint
A letûnt világ, King Kong, King Kong fiai, csakúgy, mint
a Drakula vagy a Frankenstein. Ebben a Woolworth-féle filléres
garázsbeli kiárusításban meg lehetett találni
Karloff és Lugosi szobrát is. Az íróasztalon pedig
három gömbcsuklós dinoszaurusz díszelgett, melyeket
A letûnt világ készítõitõl kapott
Roy ajándékba, de mostanra már leolvadt a gumihús
az õsállatok fémcsontjairól.
A 13-as mûterem tehát olyan játéküzlet, ószeresraktár,
trükkgyár és olyan álmok légi hangára
volt, melynek közepén minden nap megállhatott Roy, zongorázástól
hosszú ujjaival megbökdöshette a rejtélyes vadállatokat,
és suttogva életre kelthette õket tízmilliárd
esztendõs szunyókálásukból.
Ebbe a kavalkádba, ezen egyszerû szemétdombra, a játékok,
vérszomjas szörnyek, levágott fejek, szabadon heverõ
King Tut babák iránti szenvedély szentélyébe
tettem én most be a lábam.
Mindenfelé nagy mûanyag tetõvel lefedett alacsony sátrakat
lehetett látni, melyek tartalmát csak késõbb akarta
napvilágara hozni Roy. Nem is mertem odanézni.
E kupleráj kellõs közepén egy csupasz csontváz
egy cédulát tartott mereven a levegõben. Ez állt
rajta:
CARL DENHAM!
Ez a King Kong producere volt.
A FRISSEN ELKÉSZÜLT VILÁG VÁROSAI TALÁLHATÓK
ITT A PONYVA ALATT, ÉS ARRA VÁRNAK, HOGY FELFEDEZZÉK
ÕKET. NE NYÚLJ HOZZÁ. KERESS MEG ENGEM.
THOMAS WOLFE TÉVEDETT. HAZAMEHETSZ ÚJRA. FORDULJ BALRA AZ ÁCSOK
BARAKKJÁNÁL, MAJD A MÁSODIK SZABADTÉRI DÍSZLETNÉL
JOBBRA. A NAGYSZÜLEID OTT VÁRNAK RÁD! GYERE ÉS NÉZD
MEG! ROY.
A ponyvákra pillantottam. A le nem leplezendõkre. Hát
persze! Futottam, s közben gondolkodtam: Hogy érti ezt? A nagyszüleim?
Várnak rám? Lelassítottam. Mélyen beszívtam
a tölgy, szilfa és juharfa illatától friss levegõt.
Roynak igaza volt. Tényleg hazamehetek.
A kettes számú szabadtéri díszlet elõtt
ez állt egy feliraton: ERDEI TISZTÁS, de valójában
Green Town volt az, ahol születtem, és ahol olyan kenyéren
nevelkedtem, mely egész télen át a pocakos kemence mögött
dagadt és olyan boron, mely kora õsszel került ugyanoda,
na meg más ínyencségeken, amik szintén ott sültek
már jócskán azelõtt, hogy beköszöntött
a tavasz.
Nem a mellékutcákon mentem, hanem a füvön, és
magamban örültem, hogy olyan barátom van, mint Roy, aki ismerte
a régi álmomat, és most hívott, hogy nézzem
meg.
Elhaladtam a mellett a három fehér ház mellett, melyben
1931-ben a barátaim laktak, befordultam a sarkon, s döbbenetemben
a földbe gyökerezett a lábam.
Apám régi 1929-es Buickja állt ott a poros macskaköves
úton, és arra várt, hogy 1933-ban nyugat felé
vegye az utat. Ott szunnyadt magában rozsdásodva, behorpadt
fényszóróval, és észrevettem, hogy a hûtõ
töltõnyílásának is levált a fedõje.
A hûtõ most lyukacsos papírral volt befedve, hogy eltakarja
a múlt nyarai során rajta fennakadt molyokból és
kék-sárga lepkeszárnyakból kialakult mozaikot.
Behajoltam az ajtón, hogy remegõ kézzel megsimogassam
a hátsó ülésen lévõ párnák
azóta szúróssá vált huzatát, ahol
a bátyámmal lökdöstük egymást és
kiabáltunk, amint a család keresztülutazott Missourin,
Kansason, Oklahomán és
De nem, ez nem lehetett az apám kocsija. De mégiscsak az. Ekkor
felpillantottam, s megláttam a világ kilencedik csodáját:
Elém tárult a nagyszüleim háza, a teraszon a piros
muskátlikkal teli cserepek, amint ott sorakoztak a korlát mentén,
a páfrányok, mint megannyi zöld kis szökõkút
mindenfelé, meg a hatalmas pázsit, mely olyan volt, mint egy
zöld macska kiterített bundája, tele lóherével
és pitypanggal, s mindez úgy vegyült egybe, hogy az embert
mindig elfogta a vágy, hogy lehúzza cipõjét és
mezítláb rohangálja be az egész fene fûszõnyeget.
Aztán
Ott volt még a magas kupola alatti ablak, ahol reggelente úgy
ébredtem, hogy erre a gyönyörû zöld világra
esett az elsõ pillantásom.
A terasz nyári hintaágyában, finoman ide-oda himbálva
magát, kezét az ölében nyugtatva ott ült az
én legdrágább barátom
Roy Holdstrom.
Roy is messze járt, valamelyik sok-sok évvel ezelõtti
nyár derekán kalandozhattak a gondolatai.
Ekkor azonban meglátott, szélesre tárta daruszerû
karjait, hogy ebbe a mozdulatba beleölelje a pázsitot, a fákat
és engem.
- Istenem - szólt oda nekem -, hát nem szerencsések vagyunk?