Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

39.


Miközben vezetett, Constance túlkiabálta a szelet.
- Az élet olyan, mint az alsónemû: naponta kétszer váltani kell. A ma éjszakának vége, úgy döntöttem, elfelejtem.
Könnycseppeket rázott ki szemébõl, és nézte, ahogy elsuhannak az arca mellett.
- Éppen így felejtek én is. Ott mennek az emlékeim. Látod, milyen könnyû?
- Nem.
- Láttad a mamavitákat a legfelsõ emeleten a bérlakásban, ahol néhány éve laktál? Hogyan dobálták le az új ruháikat a tetõrõl a nagy szombati muri után, hogy bebizonyítsák, milyen gazdagok, és nem érdekelte õket: másnap újat vehettek Micsoda nagy hazugság! Le és ki a ruhákkal, és álltak ott kövér vagy sovány fenékkel hajnali háromkor a tetõn, és nézték a ruhák virágoskertjét, ahogy selyemszirmokként lelibegtek az üres telkekbe és sikátorokba. Emlékszel?
- Igen.
- Ez vagyok én. A ma éjszakát, a Brown Derbyt, azt a szerencsétlen gazembert eldobom a könnyeimmel együtt.
- Az éjszakának még nincs vége. Nem feledheted el azt az arcot. Felismerted a Szörnyeteget vagy nem?
- Jézusom! Az elsõ igazán komoly harcunk határán állunk. Hagyjuk abba!
- Felismerted?
- Felismerhetetlen volt.
- És a szeme? A szem nem változik. - Hagyd abba! - ordította Constance. - Oké - dörmögtem. - Abbahagytam.
- Helyes. - Újabb könnycseppek gördültek le az arcán. - Újra szeretlek. - Szélfútta mosollyal rám mosolygott, haját összevissza kuszálta a levegõ, ahogy a hideg fuvallat átáramlott a szétvédõn.
Ettõl a mosolytól elgyengültek a csontjaim. Istenem, gondoltam, mindig gyõzött, minden nap, egész életében, ezzel a szájjal, ezekkel a fogakkal, ezekkel az ártatlan szemekkel?
- Igen - nevetett Constance, kitalálva a gondolatomat. - És nézd! - mondta.
Hirtelen állt meg a filmgyár bejárati kapuja elõtt. Egy hosszú pillanatig fölfelé nézett.
- Ó, Istenem - mondta végül. - Ez nem kórház. Ez az a hely, ahová a nagy gondolatok elefántként meghalni jönnek. Ez a holdkórosok temetõje
- A temetõ a falon túl van, Constance.
- Nem. Elõször itt halsz meg, csak aztán ott. Közben pedig… - Keze közé szorította a fejét, mintha szét akarna robbanni. - Õrület. Ne menj be oda, kölyök!
- Miért?
Constance lassan felállt a volán mögött és megátkozta a kaput; amely még nem nyût ki, az éjszakai ablakokat, melyek csukottan, vakon álltak, és az üres falakat, melyek nem törõdtek vele.
- Elõször is megõrjítenek Aztán amikor már bediliztél, azért gyötörnek, mert délben fecsegsz, naplemente idején pedig rád tör a hisztéria. A fogatlan farkasember holdkeltekor. Ha már elérted az õrület egy bizonyos fokát, kirúgnak, és elterjesztik, hogy eredménytelen vagy, együttmûködésre képtelen és fantáziátlan. A neveddel cégjelzett vécépapírt küldenek minden stúdióba, hogy a nagyok a kezdõbetûidet kántálhassák, miközben trónolnak. Ha meghaltál, fölráznak, felélesztenek, hogy újra megölhessenek. Aztán fölakasztják a hulládat Bad Rocknál, az OK Corralnál vagy Versailles-nál a tízes felvevõben, üvegben tartósítanak, mint egy hamis embriót egy ócska filmben, vesznek neked egy olcsó koporsót a szomszédban, bevésik a nevedet a sírkõbe, persze hibásan, és krokodilkönnyeket hullatnak. Aztán jön a végsõ-dicstelenség: Senki sem emléksark a nevedre egyeden filmnél sem, amiket a jobb években csináltál. Ki ismeri a Rebecca forgatókönyvíróját? Ki emlékszik arra, ki írta az Elfújta a szél forgatókönyvét? Ki segített Wellesnek Kane-né válnia? Kérdezz meg bárkit az utcán! A pokolba is, még azt sem tudják, ki volt az elnök Hoover kormányzása idején. Szóval itt megkapod a magadét. Már a sajtóbemutató utáni napon elfelejtenek. Félsz elmenni otthonról két forgatás között. Ki hallott olyan forgatókönyvíróról, aki valaha is járt Párizsban, Rómában vagy Londonban? Mindegyik majd összepisili magát, amikor elutazik, úgy fél, hogy a nagykutyák megfeledkeznek róla. Elfelejtik? Dehogyis, soha nem is ismerték! Kerítsék elõ nekem hogyishívjákot! A neved a cím fölött? Á, nem. A produceré? Természetesen! A rendezõé? Talán. Emlékezz csak vissza, a Tízparancsolat nem Mózesé, hanem deMille-é. No és F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby címû filmje? Cigifüst a férfivécében. Beszippanják, és fintorognak! Nagybetûkkel akarod látni a nevedet? Öld meg a feleséged szeretõjét, és zuhanj le a holttestével együtt a lépcsõn. Ahogy mondom, ezt jelenti a vibráló ezüst vetítõvászon. Jusson eszedbe, hogy te vagy az üres hely a vetítõ minden egyes kattanása között. Észrevetted már azokat az ugrórudakat a filmgyár hátsó falánál? Ez segíti át a magasugrókat a kõfejtõbe. Eszeveszett õrültek alkalmazzák és kirúgják õket, tíz cent egy tucat. És meg lehet venni õket, mert õk szeretik a filmet, mi nem. Ez ad nekünk hatalmat fölöttük. Ivásra kényszerítjük õket; aztán elvessük az üveget, megrendeljük a halottaskocsit, az ásót. A Maximus Filmgyár, ahol mondom, egy temetõ. És, ó persze, a holdkórosoké.
Beszédét befejezve Constance állva maradt, mintha a stúdió falai lezúdulni akaró árhullámok lennének.
- Ne menj be oda! - mondta még utoljára. Halk tetszésnyilvánítást hallottunk.
Az éjjeliõr mosolygott, és tapsolt a díszes spanyol kovácsoltvas mögött.
- Csak egy darabig leszek itt, Constance - mondtam. - Még egy hónap, és délre utazom, hogy befejezzem a regényemet.
- Veled mehetek? Még egyszer eljutni Mexicalliba, Calexicóba, San Diego déli részébe, majdnem Hermosillóba is, meztelenül fürödni a holdfényben, illetve nem, te rongyos fürdõnadrágban.
- Én is szeretném. De Peg és én megyünk, Constance, Peg és én. - Á, vagy úgy, mi a fene! Csókolj meg!
Haboztam, ezért õ adott nekem egy cuppanós csókot, amellyel egy egész bérház hideg vizét felforralhatta volna.
A kapu kinyílt.
Behajtottunk, két holdkóros éjfélkor.
Ahogy felbukkantunk a széles tér mellett, amely tele volt katonák és kereskedõk kavargó tömegével, Fritz Wong nagy léptekkel felénk indult.
- Az Isten verje meg! Mindnyájan beálltunk a jelenetedhez, az az iszákos baptista-unitárius pedig eltûnt. Nem tudod, hol rejtõzik az a gazember?
- Hívtátok Aimee Semple McPhersonnál?
- Õ már meghalt!
- Vagy a Holly Rollersben? Vagy a Manly P. Hall univerzalistáknál? Vagy…
- Uramisten! - ordította Fritz. - Éjfél van! Ezek a helyek már mind bezártak.
- Megnéztétek már a Golgotán? - kérdeztem. - Gyakran jár oda.
- Golgota! - Fritz elviharzott. - Kutassátok át a Golgotát! És a getsemánei kertet? - Fritz a csillagokkal feleselt. - Istenem, miért pont ezt a piás Manischewitzet kellett kifognom? Hé, valaki! Menjetek, és béreljetek a holnapi istencsapásához kétmillió sáskát!
Különbözõ asszisztensek futottak szét minden irányba. Én is elindultam, amikor Constance megragadta a könyökömet.
Szemem a Notre Dame homlokzatára tévedt.
Constance látta, mit nézek.
- Ne menj föl oda! - suttogta.
- Tökéletes hely Jézusnak.
- Az ott csak egy homlokzat; nincs hátulja. Felmész valamivel, és úgy zuhansz le, mint azok a sziklák, amelyeket a púpos dobott a tömegre.
- Az csak film volt, Constance!
- És azt hiszed, ez valóság?
Constance megborzongott. Arra a Rattiganre vágytam, aki mindig nevetett.
- Épp most láttam valamit fenn a harangtoronyban.
- Lehet, hogy Jézust - feleltem. - Amíg a többiek tûvé teszik a Golgotát, miért ne nézném meg?
- Azt hittem, tériszonyod van.
Néztem, ahogy árnyékok kúsznak fel a Notre Dame homlokzatára.
- Te hülye! Menj csak! Hozd le Jézust - morogta Constance -, mielõtt ottmarad vízköpõnek. Váltsd meg Jézust!
- Már megtörtént.
Harminc métert tettem, aztán visszanéztem. Constance a kezét melengette a római légionáriusok tüzénél.