Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


20.


És valóban ott álltak.
A megszállottak. A dilisek. A lököttek.
Az imádók megszállott tömege a stúdió szentélye elõtt.
Ezekhez a megszállottakhoz hasonlóan valaha én is az éjszakai utcákat róttam a Legió Stadion körül, hogy lássam Cary Grantot elsprintelni, vagy Mae Westet átkígyózni a tömegen, mint egy csonttalan, tollas boa, vagy Grouchót kuporogni Johnny Weismüller mellett, aki leopárdbõrként vonszolta Lupe Velezt maga után.
A dilinyósok, köztük én is, nap fényképalbumokkal, piszkos kézzel és kicsi, dedikált cédulákkal. A golyósok, akik, képesek voltak végigállni a Dames vagy a Flirtation Walk premierjét a gazdasági válság alatt, még ha Roosevelt mondta is, hogy nem tart már sokáig, és a Boldog Napok újra visszatérnek.
A gorgók, a sakálok, a démonok, a lidércek, a szomorúak és az elveszettek.
Valaha én is közéjük tartoztam.
És õk még mindig ott állnak. A családom.
Még megmaradt néhány arc akkoriból, amikor én is ott tolongtam közöttük.
Húsz évvel ezelõtt, istenem, ott állt Charlotte és a mamája! Charlotte papáját 1930-ban temették el, és legyökereztek a stúdió és tíz étterem elõtt. Most, egy emberöltõvel késõbb, a Mami még mindig ott állt, nyolcvanévesen, keszegen és görnyedten, és Charlotte ötvenesen, ugyanolyan törékenyen és nádszál karcsúan, mint amilyennek mindigás tûnt. Mindketten csalók. Mindketten gõzforralókat rejtegetnek az orrszarvúagyar mosolyuk mögött.
Clarence-t kerestem ebben a különös temetõi bokrétában. Mert Clarence volt köztük a legmegszállottabb: tízkilós fényképalbumokkal rohangált filmgyártól filmgyárig. Vörös bõrkötésû a Paramounté, fekete a RKO-é, zöld a Warner Brothersé.
Clarence télen-nyáron ott állt, beburkolózva tálméretes teveszõr kabátjába, melyben tollakat, jegyzettömböket és miniatûr fényképezõgépeket rejtegetett. Csak a legmelegebb napokon érkezett kabát nélkül. És akkor is úgy nézett ki, mint egy páncéltalan teknõsbéka, aki megijedt az élettóz.
Átmentem az utcán, és megálltam a tömeg mellett. - Helló, Charlotte - szóltam oda.
- Üdv, Mami.
A két asszony szelíd megrökönyödéssel meredt rám.
- Én vagyok - mondtam. - Emlékeztek? Húsz évvel ezelõtt. Én is itt álltam. Ûr. Rakéták. Idõ…
Charlotte levegõ után kapkodott, és majdnem megharapta saját kezét. Elõrehajolt, mintha le akarna esni a járdaszegélyrõl.
- Mami - kiáltotta. - Tudod, ki ez? Ez… a… a Kótyagos!
- Igen, a Kótyagos - nevettem halkan.
Mami szemében fény csillant.
- Az ég szerelmére - mondta, és megérintette a könyököm. - Ó, te szegény! Mit keresel itt? Még mindig gyûjtöd a…
- Már nem - feleltem vonakodva. - Itt dolgozom.
- Hol?
Odabiccentettem a vállam fölött.
- Ott? - kiáltotta Charlotte hitetlenkedve.
- A levelezésnél? - kérdezte Mami.
- Nem egészen. - Égett az arcom. - Mondjuk inkább, hogy a… kéziratosztályon.
- Kéziratokat másolsz?
- Ó, az ég szerelmére, Mami! - Charlotte arca felragyogott. - Úgy érti, hogy ír. Igaz? Forgatókönyveket?!
Erre az utolsó kinyilatkoztatásra Mami és Charlotte körül minden arc felém fordult.
- Õ, istenem! - sikkantotta Charlotte marná ja. - Nem lehet!
- De igen - szinte suttogtam. - Filmet csinálok Fritz Wonggal. A Caesar és Krisztust.
Hosszú, kábult csend támadt. Lábak mozdultak. Állak estek le. - Kap… - kezdte valaki -…hatok… Charlotte fejezte be.…egy autogramot? - Én…
Azonban most már számos kéz lendült felém, tollal és fehér cetlikkel. Bûntudatos képpel elvettem a Charlotte-ét, és ráfirkáltam a nevem. Mami rábandzsított, felülrõl lefelé.
- Írd rá a film nevét is, amin dolgozol - sürgetett Mami. - Krisztus és Caesar.
- Írd rá azt is, hogy "a Kótyagos" - biztatott Charlotte.
Írtam: "a Kótyagos":
Tök hülyének érezve magam ott álltam kõnõttük, ahogy minden fej a kis kártya fölé hajolt, ahogy erõlködve próbáltak rájönni a kilétemre.
- Hol van Clarence? - kérdeztem, hogy lekõzd jen a zavaromat. Charlotte és Mami eltátotta a száját.
- Rá is emlékszel?
- Hát lehet elfelejteni Clarence-t, a mappáit meg a kabátját? - jegyeztem meg firkálás közben:
- Még nem szólt ide - vágta rá Mami.
- Szólt? - pillantottam fel.
- Mindig hív azon a telefonon, és érdeklõdik, hogy ez-és-ez megérkezett-e, ki fõtt ki, meg hasonlók - felelte Charlotte. - Ezzel is idõt takarít meg. Sokáig alszik, mivel az éjszakát általában az éttermek elõtt tölti.
- Tudom. - Végeztem az utolsó aláírással, és megengedhetetlen jó kedvtõl ragyogtam. Még mindig nem bírtam újdonsült csodálóimra nézni, akik úgy tekintettek fel rám, mintha egy lépéssel át tudnék jutni Galileába.
Az utcasarkon csörögni kezdett a telefon. - Clarence az: - jegyezte meg Mami.
- Bocsáss meg… - Charlotte már indult volna.
- Kérlek - fogtam meg Charlotte könyökét -, ezer éve nem beszéltem vele. Meglephetem? - Charlotte-ról Mamira néztem, és vissza. - Na?
- Jól van - motyogta Mami.
- Menj csak! - biztatott Charlotte.
A telefon tovább csörgött. Odafutottam, és felkaptam a kagylót. - Clarence? - szóltam bele.
- Ki az? - kiáltotta azonnal gyanakodva.
Megpróbáltam elmagyarázni neki részletesen, de végül közöltem a régi becenevem:
- A Kótyagos.
Clarence számára ez nem jelentett semmit.
- Hol van Charlotte vagy Mami? Nem érzem jól magam.
Beteg lett, csodálkoztam, vagy Royhoz hasonlóan hirtelen megijedt.
- Clarence, te hol laksz?
- Miért?!
- Legalább a telefonszámodat add meg…
- Azt aztán senkinek! Még kirabolnának! Elvinnék a fotóimat. A kincsemet!
- Clarence! - rimánkodtam. - Velem találkoztál a Brown Derby elõtt tegnap éj jel.
Csend.
- Clarence? - szóltam. - Szükségem van a segítségedre, hogy beazonosítsak valakit.
Esküszöm, hogy hallottam, amint a kicsi nyúlszíve õrült módon kalimpálni kezd. Szinte hallottam, ahogy az apró albínószem kidülled az üregében.
- Segíts, Clarence - kérleltem. - Megadom a nevem és a telefonszámom. - Bediktáltam. - Hívj fel vagy írj a filmgyárba. Láttam, ahogy az az ember majdnem megütött téged tegnap este. Miért? Ki az az… Kattanás. Zúgás.
Clarence, bárki volt is, letette. Alvajáróként vágtam át az úttesten. - Clarence nem jön.
- Hogy érted ezt? - förmedt rám Charlotte. - Mindig jönni szokott! - Mit mondtál neki?! - pillantott rám Mami a gonosz bal szemével.
- Beteg.
Ugyanaz a baj gyötri, mint Royt, gondoltam. Meg mint engem. - Tud ja valaki, hol lakik?
Mindenki a fejét rázta.
- Csak követni kéne egyszer, és kiderülne! - Charlotte elhallgatott, és nevetett magán. - Úgy értem…
- Én egyszer láttam a Bachwoodon ballagni - mondta valaki. - Valamelyik udvarházban…
- Mi a családneve?
Nem tudta senki. Lehet, hogy nincs is neki.
- A fenébe! - suttogtam.
- Ha már itt tartunk… - Charlotte mamája az aláírt kártyát szemlélte. - Téged hogy is hívnak?
Betûztem számára.
- Aki a filmnél akar dolgozni - szipogott Mami -, viselhetne szebb nevet is.
- Szólíts csak Kótyagosnak - Elindultam. - Viszlát, Charlotte! Mami!
- Viszlát, Kótyagos!