Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

38.


Útban a Brown Derby felé Constance lassan vezetett, elnézegette az alkonyi utcákat.
- Istenem, te mindenben hiszel, ugye? Hogyan? Miért?
- Egyszerû - feleltem. - Úgy, hogy nem csinálok semmit, amit utálok, vagy amiben nem hiszek. Ha felajánlanál nekem egy munkát, hogy mondjuk írjak filmet a prostitúcióról vagy az alkoholizmusról, nem tudnám megcsinálni. Én sohasem mennék el egy prostituálttal és nem tudom megérteni az iszákosokat. Csak azt csinálom, amit szeretek. Most éppen, hála Istennek, Galileáról írok, Krisztusról, távozásának hajnaláról és lábnyomairól a parti homokban. Én elég ingadozó keresztény vagyok, de amikor rábukkantam erre a jelenetre János Könyvében, illetve Jézus találta nekem, akkor elvesztem. Hogyan is tudtam volna nem megírni?
- Igen - Constance merõn nézett, le kellett horgasztanom a fejemet, és egy mozdulattal emlékeztetni rá, hogy vezet.
- A fenébe is, Constance, én nem a pénzre hajtok! Ha felajánlanád nekem a "Háború és béké"-t, visszautasítanám. Tolsztoj rossz? Nem. Egyszerûen csak nem értem õt. Én vagyok a szerencsétlen. De legalább tudom, hogy képtelen lennék megcsinálni a forgatókönyvet, mivel nem szeretem. Csak kidobott pénz lenne engem megbízni vele. Vége az elõadásnak. És itt a Brown Derby - mondtam, amint elsuhantunk mellette. Vissza kellett fordulnunk.
Ezen az estén alig volt forgalom. A Brown Derby szinte kongott az ürességtõl, és a keleti paravánt sem állították fel.
- A francba! - morogtam.
Szemem ugyanis a bal oldali boxba vándorolt. Ott állt a kis telefonfülke, ahol az asztalfoglalásokat intézték, és kis olvasólámpa világította meg az emelvényen álló asztalt, amelyen még néhány órája is valószínûleg ott hevert Clarence Sopwith fényképalbuma,
Ott feküdt, és várta, hogy valaki ellopja, megtalálja Clarence címét, és…
Istenem, gondoltam, ne!
- Gyere, fiacskám, rendeljünk neked egy italt - sürgetett Constance. A fõpincér épp a számlát hozta ki az utolsó vendégeknek. Hátul is volt szeme, így észrevett, és megfordult. Arca felragyogott, amikor meglátta Constance-t. Azonban a ragyogás csaknem azonnal elmúlt, amint meglátott engem. Végül is a jelenlétem kifejezetten rosszat jelentett számára. Ott voltam azon az éjszakán, amikor Clarence megszólította a Szörnyeteget.
A fõpincér újra elmosolyodott, és átrohant a termen, hogy eltávolítson engem. Mohón csókolta meg Constance minden egyes ujját. Constance hátravetette a fejét, és fölnevetett.
- Hiába, Ricardo. Évekkel ezelõtt eladtam a gyûrûimet.
- Hát emlékszik rám? - kérdezte a férfi meglepetten.
- Ricardo Lopez, más néven Sam Kahn?
- És mi Constance Rattigan eredeti neve?
- Elégettem a születési bizonyítványomat még a pelenkákkal együtt. Constance rám mutatott. - Ez itt…
- Tudom, tudom - Lopez rám se pillantott.
Constance újra felnevetett, mivel a férfi még mindig fogta a kezét.
- Ricardo az MGM-uszoda egyik úszómestere volt. Naponta tíz tucat lány próbált vízbe fulladni, hogy õ mesterséges légzésben részesítse õket. Ricardo, vezessen!
Leültünk. Nem tudtam levenni a szemem a vendéglõ hátsó faláról. Lopez észrevette, és rosszindulatúan csavarta a borosüvegben a dugóhúzót. - Én csupán nézelõdtem - mondtam halkan.
- igen, igen - morogta, amint kitöltötte Constance-nak a kóstolót. Az a másikvolt az õrült.
- A bor csodálatos - Constance lassan kortyolgatott - akárcsak maga. Ricardo Lopez elolvadt a gyönyörûségföl. Csaknem vad nevetésben tört ki.
- És ki volt az a másik õrült? - kérdezte Constance, látva fölényét.
- Á, semmi. - Lopez mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje régi gyomorbajos arckifejezését. - Volt odakinn egy kis nézeteltérés. A legjobb vendégem és valamiféle utcai koldus között.
Ó, Istenem, gondoltam. Szegény Clarence egész életében rivaldafényre és hírnévre vágyott.
- Ki ez a maga legjobb vendége, drága Ricardo? - kérdezte Constance a szempilláját rezegtetve.
Ricardo a hátsó fal felé pillantott, ahol a keleti paraván állt összehajtva. - Le vagyok sújtva. Szintem sírnom, kelt. Olyan óvatosak voltunk! Évekig. Õ mindig késõn érkezett. A konyhában várt, amíg ellenõriztem, nincs-e itt valaki, akit ismer. Nehéz feladat, nem? Végül is nem ismerhetek mindenkit, akit õ. De most egy ostoba baklövés egy futóbolond miatt, és az én nagyszerû vendégem valószínûleg soha többé nem jön. Talál majd egy másik vendéglõt, amely tovább tart nyitva, üresebb.
- Ennek a nagyszerû vendégnek… - Constance egy borospoharat tolt Ricardo elé, és jelezte, hogy töltsön magának - van neve?
- Nincs - Ricardo töltött, még mindig üresen hagyva az én poharamat. - Én sohasem kérdeztem. Sok éven átjárt ide, legalább havonta egyszer és készpénzzel fizetett a legfinomabb ételekért, a legjobb borokért. De mindezen évek alatt nem váltottunk többet három tucat szónál egy éjszaka. Csendben olvasta végig az étlapot, rámutatott arra, amit kért a paraván mögött. Aztán õ és a vele levõ hölgy beszélgettek; ittak és nevettek. Már, ha volt vele hölgy. Különös hölgyeket hozott. Magányosakat… - Vakokat - jegyeztem meg.
Lopez rám pillantott.
- Bizonyára: Vagy még rosszabb. - Mi lehet még ennél is rosszabb?
Lopez a borára nézett, aztán az egyik üres székre. - Üljön csak le! - invitálta, Constance.
Lopez idegesen nézett körül az üres étteremben. Végül leült, lassan megkóstolta borát, és bólintott.
- Mondjuk úgy inkább, nyomorultak. Mármint a nõi. Különös nõk. Szomorúak. Sebzettek? Igen, sebzett emberek, akik nem tudnak nevetni. Õ mégis megnevettette õket. Mintha ahhoz, hogy rendbe hozza saját csendes, szörnyû életét, másokat kellett volna felvidítania, valamiféle különös örömre csábítania. Bebizonyította, hogy az élet csak tréfa. Képzeljék csak! Ilyesmit bebizonyítani! És aztán csak nevettek, majd kivitte az éjszakába a szem nélküli, orr nélküli vagy gyengeelméjû nõt, hogy tagit fogjanak egy éjszakára, limuzint, mindig más cégtõl. Mindent készpénzben fizetett, mert ha nincs csekk, nem lehet azonosítani, és elhajtottak bele a csöndbe. Sohasem hallottam, mirõl beszéltek Ha megpillantott a paraván közelében öt méteren belül, az katasztrófát jelentett. Mindössze egy tízcentest kaptam borravalóként. Következõ alkatommal tíz méterre állok, és akkor a borravaló kétszáz dollár! Á, mindegy, igyunk a szomorúak egészségére!
Egy hirtelen szélroham rázta meg a vendéglõ külsõ ajtaját. Megborzongtunk. Az ajtószárnyak szélesre tárultak, majd visszacsapódtak, bezárultak.
Ricardo mereven kihúzta magát. Az ajtóról rám nézett, mintha én lennék a felelõs az ürességéért, és az éjszakai szél.
- Ó, a rohadt életbe, hogy az isten verje meg!
- Nem jön többet.
- A Szörnyeteg?
Ricardo rám meredt.
- Így nevezi? Nos…
Constance bólintott a poharam felé. Ricardo vállat vont, és öntött nekem kb. egy ujjnyit.
- Miért olyan fontos ez, hogy betör ide és tönkreteszi az életemet? Eddig a hétig gazdag voltam.
Constance azonnal kotorászni kezdett az ölében lévõ pénztárcában. Keze, mint egy kisegér, átcsúszott a mellette levõ székre, és otthagyott valamit. Ricardo megnézte, és megrázta a fejét.
- Ó, nem, magától nem, drága Constance! Igen, õ gazdaggá tett. Azonban egyszer, évekkel ezelõtt maga a legboldogabb férfivá tett engem a világon.
Constance megveregette a kezét, a szeme csillogott. Lopez felállt és visszament a konyhába, megközelítõleg két percre. Megittuk a bonunkat és vártunk, közben a bejárati ajtó nyílását néztük, ahol szél és hangok suttogtak az éjszakában. Amikor Lopez visszajött, körbenézett az üres asztalokon és székeken, mintha azok megróhatnák rossz viselkedéséért, ha Leül. Óvatosan egy kis fényképet tett elénk. Miközben azt néztük, megitta borát.
- Ezt egy Land fényképezõgéppel csinálták tavaly. Az egyik ostoba konyhai kisegítõnk ijesztgetni akarta a barátait. Két képet csinált három másodperc alatt. A földre hullottak A Szörnyeteg, ahogy ön nevezi, összetörte a gépet, eltépte az egyik képet, azt hívén, hogy az az egyetlen, és megtámadta a pincérünket, akit azonnal elbocsátottam. Felajánlottuk, hogy nem kell fizetnie, valamint kap még egy palackot a legjobb borunkból. Ezzel helyrehoztuk a hibát. Késõbb megtaláltam a másik képet az asztal alatt, ahová berúgták, amikor a férfi támadott. Hát nem nagy kár?
Constance szemét könnyek futották el.
- Így néz ki?
- Ó, Istenem - mondtam -, igen. Ricardo bólintott.
- Gyakran szerettem volna tõle megkérdezi: Uram, miért él ön? Nem álmodik néha arról, hogy szép? Ki az ön barátnõje? Mibõl él ön, és élet-e ez egyáltalán? De sohasem szóltam. Csupán a kezét bámultam, miközben kenyeret hoztam neki vagy kitöltöttem a bort. De néhány éjszaka kényszerített, hogy az arcára nézzek. Amikor borravalót adott, megvárta, hogy fölemeljem a tekintetemet. Aztán mosolygott, olyan mosollyal, mint egy borotva vágta seb. Látott már olyan küzdelmet, ahol az egyik férfi megvágja a másikat, és a hús úgy nyílik szét, mint egy piros száj? Az õ szája, szegény Szörnyetegé pont ilyen volt, amikor megköszönte a bort, és magasra emelte a borravalót, hogy a szemébe kelljen néznem, az arc masszájába süllyedt szemre, mely kétségbeesetten próbált kiszabadulni, de reménytelenül.
Ricardo gyorsan pislogott néhányat, és a zsebébe süllyesztette a fényképet.
Constance azt a helyet nézte az asztalterítõn, ahol elõzõleg a kép hevert.
-. Azért jöttem, hogy megnézzem, ismerem-e ezt az embert. Istennek hála; hogy nem. De a hangja? Talán legközelebb…
Ricardo dühösen felhorkant.
- Nem, nem. Már vége. Az az õrült autogramos, elrontotta. Most elõször fordult elõ ilyesmi a hosszú évek alatt. Ilyen késõn általában már üres az utca. Biztos vagyok benne, hogy nem jön többé. És én átköltözöm egy kisebb lakásba. Bocsássák meg az önzésemet! Nehéz lemondani a kétszáz dolláros borravalóról.
Constance szipogott, fölállt, megragadta Lopez kezét, és beletett valamit.
- Ne ellenkezzen! - mondta. - Az egy csodálatos év volt, '28. Itt az ideje, hogy megfizessem az én kedves selyemfiúmat. Maradjon! - kiáltotta még, mivel a férfi megpróbálta visszaadni a pénzt.
- Hé!
Ricardo megrázta a fejét, és az arcához húzta Constance kezét.
- La Jolla, a tenger, a szép idõ?
- Hullámlovaglás minden nap!
- Áh, igen, ott hevertünk a fonó fövenyen! Ricardo végigcsókolta Constance ujjait. Õ így szólt: - A gyönyör a könyök fõlõtt kezdõdik!
Ricardo felnevetett. Constance könnyedén meglegyintette az arcát, és elfutott. Hagytam kimenni az ajtón.
Aztán megfordultam, és a beugrót néztem a kis lámpával, az íróasztallal és az iratszekrénnyel.
Lopez észrevette, mit nézek, és õ is odafordult.
Azonban Clarence mappája a képekkel elveszett, nem a megfelelõ ember vitte el.
Ki fogja most megvédeni Clarence-t, gondoltam. Ki menti meg a sötétségtõl, és ki tartja életben hajnalig?
Talán én? Az a szegény mamlasz, akit még az unokahúga is legyõzött birkózásban?
Crumley? Meg merhetem kérni, hogy várakozzon egész éjjel Clarence házának udvarán, és kiáltson be Clarence ajtaján: Elveszett! Meneküljön!
Nem hívtam föl Crumleyt. Én sem mentem el, hogy Clarence Sopwith tornácán kiabáljak. Bólintottam Ricardo Lopeznek, és kiléptem az éjszakába. Constance kint sírt.
- Gyerünk innen a fenébe! - szipogta.
Megtörölte szemét egy oda nem illõ selyemzsebkendõveL
- Az az istenverte Ricardo! Öregnek érzem magam miatta. És az az istenverte fénykép arról a szegény, nyomorult emberrõl.
- Igen, az az arc - mondtam, majd hozzátettem -… Sopwith. - Mivel Constance pont ott állt, ahol Clarence Sopwith várakozott néhány éjszakával korábban.
- Sopwith? - kérdezte.