Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
54.
Crumley, Henry meg én éjfélkor értünk a temetõhöz.
Haboztam, s közben a kaput bámultam.
- Ott van benn - biccentettem a sírkövek felé. - A Szörnyeteg
odament egy éjszaka. Mit csinálunk, ha összetalálkozunk
vele?
- A legcsekélyebb sejtelmem sincs - morogta Crumley, és belépett
a kapun.
- A pokolba! - mondta Henry. - Miit ne? S hátrahagyott az üres
sétányon. Utolértem õket.
- Várj, hadd vegyek egy mély lélegzetet! - mondta Henry.
- Aha. Ez egy temetõ, igen.
- Zavar ez téged, Henry?
- Egy fenét - felelte Henry -, a halottak nem számítanak.
Néha elrontják az álmomat. Akarjátok hallani,
honnan tudom, hogy ez nem egy közönséges kert? A kert tele
van kevert illatokkal, sokfélével. A temetõk? Többnyire
tubarózsaillatúak. A temetéstõl. Mindig is utáltam
a temetéseket, a szaguk miatt. Milyen vagyok, detektívek?
- Pompás, de
- Crumley elterelt minket a fénybõl.
- Ha túl sokat állunk itt, valaki azt találja gondolni,
hogy el kell temetnie bennünket. HOPP!
Crumley csendben lépdelt a több ezer tejfehér sírkõ
között. Szörnyeteg, gondoltam, hol vagy?
Visszanéztem Crumley kocsijára, és hirtelen egy kedves
barátnak éreztem, akit ezer mérföldnyire hagytam
magam mögött.
- Még nem árultátok el - mondta Henry -, miért
hoztatok egy vak embert a temetõbe? Az orromra van szükségetek?
- Igen és a baskerville-i kutyára - vallotta be Crumley.
- Nem kell vezetnetek - mondta õ. - Az orrom, mint egy kutyáé,
de az önérzetem egy macskáé. Vigyázz, Halál!
És elõreindult a sírkövek között, kopogtatva
jobbra, és balra; mintha ki akarna szakítani egy nagy darabot
az éjszakából, vagy szikrát csiholni ott, ahol
nem volt soha.
- Hogy csinálom? - suttogta.
Ott álltam Henryvel a márványtengerben, nevekkel és
dátumokkal és a köztûk gyorsan növõ fûvel.
Henry szippantott egyet a levegõbõl.
- Egy nagy darab követ érzek. Igen. Miféle Braille-írás
ez itt?
Áttette a botját a bal kezébe, miközben remegõ
jobbjával megérintette a finoman metszett nevet a kripta ajtaján.
Az ujjai körbejárták az A-t, s megállapodtak az
utolsó T-n.
- Ismerem ezt a nevet - mondta, és megdörzsölte nehéz
biliárdgolyóra emlékeztetõ szemét. - Õ
volt a néhai tulajdonosa a falon túli filmgyárnak?
- Igen.
- Az a lármás ember, aki állandóan a tanácstermekben
ült? Saját maga cserélte a pelenkáit és a
cumisüvegeket, két és fél évesen homokozót
vett, háromévesen felgyújtotta az óvodát,
hétévesen tíz fiút küldött az ápolónõnek,
nyolcévesen a lányokat üldözte, kilencévesen
megszerezte õket, parkolót kapott tízévesen és
megkapta a filmgyárat a tizenkettedik születésnapjára,
amikor meghalt a papája? Õ az?
- Henry - jegyeztem meg -, bámulatos vagy.
- S ez megnehezíti az életemet - ismerte el csendesen. - Nos?
Felnyúlt, hogy újra megérintse a nevet és a dátumot
alatta.
- 1934. október 31. Mindenszentek napja! Húsz évvel ezelõtt.
Kíváncsi lennék, hogy érezheti magát most,
hogy ilyen régen halott. A fenébe is! Kérdezzük
meg! Hozott valaki valamilyen szerszámot?
- Van itt egy feszítõvas a kocsiból! - felelte Crumley.
- Jó
- Henry felemelte a kezét. - Csak a hecc kedvéért
- megérintette az ajtót.
- Szentisten! - kiáltotta.
Az ajtó olajozottan nyílott. Sehol egy szem rozsda! Nem nyikorgott!
Olajozott!
- Édes Jézus! Nyitott ház!
Henry gyorsan hátralépett.
- Ha nem bánjátok, mivel ti vagytok a rátermettebbek,
menjetek ti elõre.
Megérintettem az ajtót. Hátrább csúszott,
porfelhõt vert. - Erre.
Crumley lerázta magáról a port, bekapcsolta a zseblámpáját,
és belépett a sötétbe.
Követtem. Ne hagyjatok itt - szólt utánunk Henry. Crumley
az ajtóra mutatott.
- Csukd be. Nem akarjuk, hogy valaki meglássa a fényt.
Haboztam. Túl sok olyan fûmet láttam, ahol pinceajtók
becsukódtak és az emberek kelepcébe estek, mindörökre.
És ha a Szörnyeteg most ott van kinn
- Krisztusom! Ide! - Crumley betolta az ajtót, s csak egy kis rést
hagyott, hogy levegõt kapjunk. - Most! - megfordult.
A helyiség üres volt, eltekintve egy nagy kõszarkofágtól
a közepén. Nem volt fedele. A szarkofág belsejében
lehet a koporsó.
- A francba! - motyogta Crumley.
Belenéztünk. Nem volt benne koporsó.
- Ne mondjátok meg! - mondta Henry. - Ha felteszem a sötét
szemüveget, jobb lesz a szaglásom!
S miközben lebámultunk, Henry meggörnyedt, vett egy mély
lélegzetet, kiengedte, megrázta a fejét, aztán
újra szippantott. Aztán közvetített.
- Ugyan kérem! Nincs ott semmi. Ugye?
- Igen
- J. C. Arbuthnot - mormolta Crumley -, hol vagy? - Itt nincs - állapítottam
meg.
- És sosem volt - tette hozzá Henry. Gyorsan ránéztünk.
Bólintott.
- Senki azon a néven, vagy más néven, nem volt itt soha.
Ha lett volna, megérezném De nincs itt semmi, még egy
réteg korpa, egy darab köröm, vagy egy szál szõr
sem. Még egy csepp tubarózsa vagy tömjén sem. Ezen
a helyen, barátaim, még egy óráig sem volt soha
hulla. Vágják le az orromat, ha tévedek!
Jéghideg hullám futott végig a gerincemen.
- Krisztusom - motyogta Crumley -, miért építettek ekkora
kriptát, ha nem tettek bele senkit, csak színlelték?
- Lehet, hogy sosem volt mit beletenni - latolgatta Henry. - Mi van tikkór,
ha Arbuthnot nem is halt meg?
- Nem, nem - mondtam. - Az újságok megírták szerte
a világon, ötezren gyászolták. Ott voltam. Láttam
a halottaskocsit.
- Mit csináltak vele azután? - kérdezte Crumley. - És
miért? - Én
Az ajtó becsapódott!
Mindhárman felkiáltottunk Megragadtam Henryt, Crumley pedig
mindkettõnket. Leesett a zseblámpa. Átkozódva
dugtuk össze a fejünket, s visszafojtott lélegzettel vártuk,
hogy halljuk; amint kulcsra zárják ránk. Botorkáltunk,
s némi tapogatás után megtaláltuk a zseblámpát,
és az ajtóra irányítottuk a fénycsóvát,
kívánva az életet, a fényt és az éjszakai
levegõt.
Nekirontottunk az ajtónak. És istenem, tényleg bezárták!
- Jézusom, hogy jutunk ki innen?
- Nem, nem - mondogattam.
- Hallgass! - reccsent rám Crumley. - Hadd gondolkozzak!
- Gondolkozz gyorsan - sürgette Henry. - Akárki zárt is
be minket, segítségért ment.
- Lehet, hogy csak a temetõ éjjeliõre volt - jegyeztem
meg. Dehogyis, gondoltam a Szörnyeteg.
- Add ide a lámpát. Ion. A fenébe. Crumley felvilágított,
majd körbe.
- Minden zsanér kívül van, nem tudunk hozzáférni.
- Nos - vetette fel Henry -, nem hiszem, hogy fõbb ajtó is lenne!
Crumley Henry arcába világított.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Henry.
Crumley körbevilágított a szarkofágon. Felvilágított
a plafonra, le a padlóra, aztán végig a barázdákon
és körbe a kicsiny ablakon, melyen csak egy macska férhetett
át.
- Nem hiszem, hogy kikiálthatnánk az ablakon!
- Nem kívánom, hogy bárki is válaszoljon - jegyezte
meg Henry. Crumley fényköröket rajzolt.
- Kell lennie egy másik ajtónak - mondta. - Kell lennie! - kiáltottam.
Éreztem a könnyeket a szememben és a kínzó
szárazságot a torkomban. Nehéz lépteket képzeltem
el, amint a kripta felé rohannak, árnyakat, amelyek azért
jönnek, hogy megfojtsanak; elképzeltem, amint Clarence vár
engem, s azt szeretné, ha meghalnék. Elképzeltem, ahogy
berobban az ajtó, és egy tonna könyv, dedikált fotó
és kártya zúdul ránk, s megfullaszt.
- Crumley! - mondtam, és a lámpáért nyúltam.
- Add ide!
Még volt egy utolsó hely, amit nem néztünk meg.
A szarkofágra meredtem. Belenéztem. Nagyot sóhajtottam.
- Nézzétek! - mondtam. - Oda - mutattam. - Istenem, nem tudom,
mi az, üreg, bemetszések, ferdülések, akármik
Sosem láttam ilyen dolgokat síremlékben. És ott,
nézd, a barázda alatt, nem fény jön alulról?
A fessébe! Várjatok!
Felugrottam a szarkofág szélére, egyensúlyoztam,
és jól megnéztem az alján lévõ formákat.
- Vigyázz! - kiáltotta Crumley.
- Nem, te vigyázz!
Bemásztam az aljára. Nagy olajozott szerkezet mozdult meg alattam.
A szoba megrázkódott, amikor az ellensúly megindult lefelé.
Besüllyedtem a szarkofág aljával együtt: A lábaim
beleolvadtak a sötétbe. A sima lap rézsút megállt.
- Lépcsõ! - kiáltottam. - Lépcsõ!
- Mi? - tapogatózott Henry. - Tényleg!
Tökéletes lépcsõfokok vezettek egy lesüllyesztett
sírboltba. Elindultam lefelé.
- Gyertek!
- Menjünk?! - kérdezte Crumley. - Mi a fene van ott lent?
- Mi a fene van ott kint? - mutattam a bezárt bejárati ajtóra.
- A fenébe is! - Crumley fellépett, és Henryért
nyúlt.
Henry úgy ugrott fel; mint egy macska.
Megfontoltan lépkedtem lefelé, remegve és a zseblámpát
lóbálva. Henry és Crumley átkozódva kõvettek
Újabb lépcsõ olvadt össze a szarkofág aljával,
amely újabb három méterre vezetett minket a katakombákba.
Amikor Crumley, aki utolsónak jött, lelépett a lépcsõrõl,
az ajtó visszacsapódott. A zárt plafonra sandítottam,
és egy felfüggesztett ellensúlyt pillantottam meg a félhomályban.
Hatalmas vaskarika lógott az eltûnt lépcsõ alján.
Lentrõl el lehet kapni, s ránehézkedve le lehet húzni
a lépcsõt.
Mindez egy szempillantást alatt.
- Gyûlölõm ezt a helyet! - morogta Henry. - Hisz nem is
látod - jegyezte meg Crumley. - Akkor sem tetszik. Hallgasd csak!
Fenn a szél vagy valami más rázta a bejárati ajtót.
Crumley elkapta a zseblámpát, és körbevilágított.
- Most már én is gyûlölöm ezt a helyet.
Ajtó látszott három méterre a falban. Crumley
berúgta, s az kinyílt. Henryt közrefogva átfurakodtunk
rajta. Becsapódott a hátunk mögött. Szaladtunk
Most vajon távolodunk a Szörnyetegtõl, vagy közeledünk
hozzá?! gondoltam.
- Ne nézz oda! - kiáltott Crumley.
- Hova ne nézzek? - Henry a levegõt csapkodta a botjával,
miközben köztünk szaladt. Crumley, a vezetõ szerepében,
felkiáltott.
- Mindegy, csak ne nézd!
Azonban már megláttam. Csontrakások és koponya-piramisok
birodalmán, törött koporsók és szétszórt
koszorúk között rohantunk; a halál csataterén;
törött tömjénesurnák, szobortöredékek,
elpusztult ikonok, mintha a végzet ünnepének közepén
idõzített bombát dobtak volna oda, hogy elmenekültünk
arról a helyrõl, ahol elenyészett az emberi test, s ahol
a fogak mosolyogtak
Ne nézz oda?! - gondoltam. Nem, inkább ne állj meg! Nekiütköztem
Henrynek, s félelemtõl részegen felsikkantottam. Henry
felállított, de õ is meg volt rémülve.
Egyik terembõl a másikba botorkáltunk, csonthegyek és
dobozrakások között, márványboltozatból
kõboltozatba, s egyszer csak egy fekete-fehér helyre érkeztünk.
Nevek és filmcímek villantak fel a halomba rakott filmtekercsek
dobozain.
- Hol a pokolban vagyunk? - zihálta Crumley.
- Rattigan! - kapkodtam levegõ után. - Botovin! Te jó
ég! A Maximus Filmgyárban vagyunk! Fölötte, alatta,
átjutottunk a falon!
S valóban, ott álltunk a Botovin Film alagsorában és
a Rattigan föld alatti világában, félig elégetett
1920-as 22-es és 25-ös filmtekercsek között. Constance
el nem temetett csontmezõnek hiufa az ilyen filmhalmokat, amikor együtt
kószáltunk. Hátranéztem a sötétbe,
hogy lássam az igazi csonthalmokat. Elárasztottak a címek:
Az indián asszony, Doktor Fu Manchu ördögi terve, A fekete
kalóz Nemcsak Maximus-filmek, hanem más stúdiók
kölcsönkért vagy ellopott munkái is.
Feldúltan álltam. Egyik felem menekült volna a hátam
mögötti sötét rettenettóz. A másik felem
szerette volna megérinteni és megnézni azokat az õsi
szellemeket, amelyek végigkísértek a gyerekkoromon.
Krisztusom! Kiáltani akartam, de nem tettem. Ne menjetek el, Chaney!
Fairbanks! Az az átkozott vasálarcos. Nemo a víz alatt:
D'Artagnan! Várjatok! Visszajövõk, ha túlélem!
Hamarosan visszajövök!
A félelem és csalódottság szülte ezeket a
gondolatokat, de a veszélyérzet és a túlélés
ösztöne, amely bennem munkált, elfojtotta az õrült
gagyogást.
Ne nézz rájuk, gondoltam. Jusson eszedbe a sötétség!
Fuss! Édes istene, ne állj meg!
Lépteink visszhangjától megrettenve háromszoros
gyorsasággal rohantunk. Egyszerre és szorosan egymás
mellett lépdelve tettük meg az utolsó harminc métert.
Crumley õrülten csapkodott a zseblámpás kezével,
s mindhárman szinte nekirogytunk az utolsó ajtónak.
- Istenem, ha be van zárva
!
Megragadtuk
Megdermedtem, mert eszembe jutott néhány régi film. Nyisd
ki az ajtót: az ár elönti New Yorkot, egy sóhegy
maga alá temet. Nyisd ki az ajtót, és minden idõk
legborzalmasabb szörnyetegei elkapnak hatalmas karmokkal, és egy
feneketlen szakadékba dobnak.
Megragadtam a kilincset, s közben kivert a veríték Guanajuato
az ajtó mögött susog. Lehet, hogy az a mexikói alagút
vár, amelyben egy horrort forgattam; száztíz férfi,
asszony és gyerek aszott hullája, akik kiszálltak a sírból,
hogy az úton turistákra és az ítélet napjára
várjanak
Guanajuato, ott vagy? - gondoltam. Nem! Benyitottunk. A tökéletesen
olajozott ajtó halkan nyílt.
Zihálva bebotorkáltunk, s becsaptuk az ajtót. Megfordultunk.
Megdöbbentõ látvány fogadott. Egy nagy szék
állt ott.
Meg egy üres íróasztal
Az asztal közepén egy fehér telefon.
- Hol vagyunk? - kérdezte Crumley.
- A szapora lélegzetébõl ítélve, a fiú
tudja választ - válaszolta Henry. Crumley körbevilágított
a szobán.
- Szûzmária, Caesar és Krisztus - kiáltottam. Manny
Leiber széke.
Manny Leiber íróasztala. Manny Leiber telefonja,
Manny Leiber irodája.
Megfordultam, s a tükröt néztem, amely a most láthatatlan
ajtót rejtette.
A kimerültségtõl félig részegen álltam
ott, s magamat bámultam a hideg üvegben.
S hirtelen eszembe jutott valami.
1826. Egy operaénekesnõ öltözõje. A tükör
mögül egy hang ösztönzi, követeli, hogy átlépjen
az üvegen, mint egy rettenetes Alice
átúszva a képzelet
szárnyán, leereszkedve az alvilágba, ahol egy sötét
köpenyt viselõ, fehér álarcos férfi kíséri
egy gondolához, amely sötét vizeken viszi egy eltemetett
palotához és egy ágyhoz, egy koporsó formájú
ágyhoz.
A fantom tükre.
A fantom utazása, a halál országából jövõ
fantomé. És most
A széke, az asztala, az irodája.
De nem a fantomé. A Szörnyetegé. Félrelöktem
a széket.
A Szörnyeteg
néha megtátogatja Manny Leiben? Megbotlottam,
és elhátráltam.
Manny, gondoltam. Õ, aki nem annyira osztogatta, mint inkább
kapta a parancsokat. Õ csak egy árnyék, nem a lényeg.
Egy mellékelõadás, nem a fõ attrakció.
Filmgyárat vezet?! Nem. Utasításokat teljesít,
amelyeket egy hang osztogat a telefonban? Igen. Õ egy hírnök.
Mégis abban székben ül? Nem. Õ sohasem ült
ott. Mert
?
Crumley meglökte Henryt. - Gyerünk!
- Mi? - kérdeztem zsibbadtan.
- Valaki bármelyik percben beeshet azon a tükrön! - Tükrön?!
- kiáltottam.
Kinyújtottam a kezem.
- Ne! - mondta Crumley.
- Mit csinál? - kérdezte Henry. - Visszanézek - mondtam.
Kitártam a tükörnek álcázott ajtót.
Kibámultam a hosszú alagútra, s hökkenten állapítottam
meg, milyen messze eljöttünk, országról országra,
rejtélyrõl rejtélyre, húsz éven át
mostanáig, mindenszentektõl mindenszentekig. Meg tudtam volna
tenni ezt a hosszú utat Crumley és Henry nélkül,
elhessegetve az árnyakat? Hallgatóztam.
Mintha kinyelt és becsapódott volna egy ajtó valahol
a távolban! Vajon egy sötét hadsereg vagy egy magányos
Szörnyeteg követ minket? Lehet, hogy hamarosan szétrobbant
mindent valami halálos fegyver? Lehet, hogy
- A fenébe! - mondta Crumley. - Idióta. El onnan!
Rácsapott a kezemre. A tûkör becsukódott. Megragadtam
a telefont, és tárcsáztam.
- Constance! - kiáltottam: - Green Town! Constance visszakiáltott.;
- Mit mondott? - Crumley rám nézett. - Nem érdekes -
tette hozzá -, mert
A tükör megrázkódott. Futottunk.