Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
72.
Egy helyre még feltétlenül el kellett mennem.
A koromsötét Notre Dame lépcsõin kapaszkodtam fel.
Megláttam egy alakot nem messze a felsõ esõcsatornától:
állát vadállati mancsaira támasztotta és
bámult ki Párizsra, amely való fában soha nem
létezett.
Közelebb húzódtam, majd egy mély lélegzetet
véve megszólaltam: - Te
?
Hangom elcsuklott.
A figura csak ült az árnyékban, nem mozdult. Egy újabb
lélegzetvétellel kimondtam:
itt
?
Az alak kiegyenesedett, arcán megcsillant a város pislákoló
fénye. Összeszedtem magam, és halkan nyögtem:
- Roy?
A Szörnyeteg rám se nézett: tökéletes mása
volt annak, aki a gyóntatószéknél kilehelte a
lelkét néhány perccel ezelõtt.
A szörnyû fintor és az eszelõs szemek a vért
is megfagyasztózták bennem. A kegyetlen, sebhelyszerû
száj köpte-hörögte ki aszót:
- Igeeen.
- Mindennek vége - akadoztam. - Istenem, Roy. Gyere le ide.
A Szörnyeteg bólintott. Jobb keze kinyúlt, hogy letépje-hámozza
magáról ezt a szörnyû maszkot: a festett viaszt és
a bódult ámulatot. Rémisztõ arcát karmával
szaggatta le. Az álarc mögül az én egykori osztálytársam
nézett velem farkasszemet.
- Ugye, pont úgy nézek ki, mint õ? - kérdezte
Roy.
- Istenem, Roy. - Alig láttam, a szememet úgy ellepték
a könnyek. Te vagy az!
- Hát igen - motyogta Roy. - Magam is alig hiszem.
- Istenem; Roy - ziháltam -, vegyél le magadról mindent.
Ha magadon hagyod ezt a szörnyûséget, olyan értésem
lesz, hogy örökre rajtad marad; soha többé nem láthatlak.
Roy jobb keze megrándult, és végigsimította ocsmány
arcát. - Érdekes, én is ezt gondolóm - szólt
halkan.
- Miért kellett így átalakítanod az arcod?
- Újabb gyónás következik? Ma már hallottál
egyet. Kell egy másik is?
- Igen.
- Talán felcsaptál papnak?
- Már magam is kezdem azt hinni. Azt akarod, hogy kiközösítselek?
- Honnan?
- A barátságunkból. Rám szegezte tekintetét.
- Ezt soha nem tennéd! - Talán mégis.
- Barátok nem zsarolják egymást a barátságukkal.
- Újabb ok arra, hogy beszélj. Na gyerünk!
A félig letépett maszk mögött Roy végül
megszólalt, de nagyon halkan. - Az állatfiguráim ügye
volt mindennek az oka. Azelõtt soha senki nem nyúlhatott hozzájuk
Egész életemet tettem arra, hogy megtervezzen és formába
öntöm õket. Tökéletesek voltak: teremtõ
Istennek érezhettem magam. Mi más maradt még nekem? Randevúztam
én valaha a legmenõbb lányokkal? Volt kapcsolatom akár
egyetlen nõvel azokban az idõkben? Este a brontoszauruszommal
feküdtem ágyba, álmomban a gyíkmadárral repültem.
Képzelheted, mii éreztem, amikor valaki tönkretette ezeket
az ártalmatlan jószágokat, szétzúzva ezzel
az én kis világomat. Dühöngõ õrültté
váltam.
Roy hallgatott szörnyû maszkja mögött egy kis ideig.
Aztán folytatta. - A fenébe is, minden oly egyszerû volt.
Már az elején minden összejött, de nem szóltam
egy szót sem semmirõl. Kíváncsi vagy arra az éjszakára,
amikor követtem a Szörnyeteget a temetõbe? Lenyûgözött
az az átkozott bestia. Féltem, hogy te csak tönkretennéd
a játékot. Játék?! Emberek haltak meg miatta!
Szóval, amikor láttam, hogy bebújik a sírkamrába
és nem is jön elõ, nem mondtam el neked semmit. Tudtam,
hogy minden eszközzel próbálnád megakadályozni
a tervemet, nekem pedig el kellett készítenem étetem
fõ mûvét, azt a szörnyû maszkot, Tartottam
a számat, közben szép csendben megformáztam az agyagszobrot.
Aztán valaki széttiporta a dinoszauruszaimat és minden
figurámat, a förtelmes Szörnyeteg szobrából
is csak szilánkok maradtak. Teljesen megvadultam. Szöget ütött
a fejembe: csak egyvalaki rombolhatta szét az én kis világomat.
Nem Manny volt, és nem is olyan valaki, akit ismertünk. Maga a
Szörnyeteg volt az, a férfi a Brown Derbybõl. De hogyan
szerezhetett tudomást a mellszoborról? Talán valaki elmondta
neki? Nem! Eszembe ötlött az éjszaka, amikor a stúdió
mellett követtem õt a temetõbe. Igen, így történt!
A síron át a fal alatt valahogy bejutott a stúdióba,
ahol meglátta az arcáról készült maszkok
és dühében mindent szétrombolt. Istenem, mennyi
õrült tervet forgattam akkor a fejemben! Tudtam, ha a Szörnyeteg
rám talál, végem van. Így színleg végeztem
magammal, sikerült port hintenem ellenfelem szemébe. Mivel a Szörnyeteg
halottnak hitt, én nyugodtan kutathattam utána, és vártam
a kedvezõ alkalmat a bosszúra. Te találtad meg azt a
felakasztott testet, amirõl azt hitted, én vagyok. Aztán
ók is megtalálták és elégették,
én pedig azon az éjjel átmásztam a falon keresztül.
Már tudod, mit találtam ott. Bementem a temetõ sírboltjába
az ajtó nyitva állt
és némi kacskaringó
után a tükörnél, Manny irodájában találtam
magam. Majd elájultam a meglepetéstõl! A Szörnyeteg
vezette a stúdiót, persze láthatatlanul. Tehát
nem ölöm meg a fattyút, hanem türelmesen varok, míg
minden hatalmát megszerezhetem! Nem ölöm meg a Szörnyeteget,
én magam leszek a Szörnyeteg! Én fogok uralni huszonhét-huszonnyolc
országot, az egész világot! Majd a maga idejében
elõjövök, újjászületek; azt mondom, hogy
semmire sem tudok visszaemlékezni, vagy valami hasonló. Még
nem is tudtam mindezt végiggondolni, mikor megjelent a Szörnyeteg.
Láttam, hogy halálos beteg, de õ nem vett észre
engem. Titokban követtem, és egy alkalmas pillanatban letaglóztam
a sírbolt felé vezetõ úton. Az álarcom
tökéletes volt. Mikor látta, hogy ott állok az alagútban
elõtte, szinte megbénult, és én könnyûszerrel
leüthettem és bezárhattam a pincébe. Aztán
visszamentem a tükörhöz, hogy belekóstoljak a hatalomba:
most én szóltam az üveg mögül. Korábban
már hallottam a Szörnyeteg hangját a Brown Derbyben, az
alagútban és az irodában is. Most én suttogtam,
dünnyögtem a parancsokat, de az ördögbe! A vágtázó
halottat újra mûsorra tûzték Készen álltam
levetni az álarcot, és ismét saját magam lenni,
azonban történt valami.
- Micsoda?
- Nem bírtam elszakadni a hatalomtól.
- Mi?!
- Imádtam a hatalmat. Ügynökök és más
fontos emberek tették, amit én akartam. Szinte megrészegedtem
ettõl. Imádtam, hogy egy személyben vezethetem a stúdiót,
és hozhatom a fontos döntéseket. Nem volt szükség
a végeláthatatlan testületi gyûlésekre
elég volt a tükör, a visszhang és az árny.
Olyan filmeket akartam készíteni, amelyekre már rég
szükség lett volna. Újjáépítem egész
elveszett világomat, újjáalkotom lerombolt teremtményeimet.
A stúdiónak nem csupán pénzzel, hanem vérrel
és életekkel kell fizetnie! Eljátszom annak a szerepét,
aki tönkretette az életemet és sárba taposok minden
ostoba tökfejt, még ha semmirõl sem tud! Régebben
a filmgyár irányított engem, most én irányítottam
a stúdiót. Istenem, Louis B. Mayer mennyire kibírhatatlan
volt, a Warner Brothers pedig a szokásos nyálas filmjeit forgatta.
Amíg nem vezettél egy egész filmgyárat, kisfiam,
addig nem tudhatod, mi az, hogy hatalom. Nem egy várost, egy országot
irányítasz, hanem egy másik világot valahol a
valóságon túl. Lassítsatok, mondod, és
az emberek máris lassabban mozognak. Gyorsabban, mondod, és
õk a Himalájára másznak vagy a sírjukba
ugranak
ahogy szerepûk kívánja. A te akaratodnak
engedelmeskednek a színészek, te határozod meg, mely
jelenetek következnek, mikor kezdjük vagy fejezzük be
egyszóval minden a te kezedben van. Éjszakánként
felmásztam a Notre Dame-ba, és csak nevettem azokon a bugrisokon,
akik tönkretették a barátaimat és kiöltek belõlem
minden emberi érzést. Õrûit gondolatok kavarogtak
bennem. Nézz csak ki, mi lett a mûvembõl: minden szarneszét
rombolva. A Szörnyeteg kezdte el, de végût én vittem
véghez. Tudtam: ha nem hagyom abba, elõbb-utóbb diliházba
visznek, mint paranoiást. A Szörnyeteg haldoklott, és minden
vágya az volt, hogy meggyónjon egy papnak Muszáj volt
visszaadnom neki a stúdiót, hogy õ aztán rád
testálhassa.
Roy elhallgatott, és megnyalta borzalmas ajkait.
- Van még itt néhány dolog, ami nem egészen világos
elõttem - szóltam.
- Halljuk!
- Hány embert ölt meg Arbuthnot az utóbbi napokban? És
hány embert
- itt elcsuklott a hangom.
Roy folytatta helyettem:
- Hány embert tett tönkre Roy Hotdstrom, a második Szörnyeteg?
Bólintottam.
- Ha ez megnyugtat, nem én öltem meg Clarence-t.
- Hála Istennek
Nyeltem egy nagyot, majd megkérdeztem: - Istenem, mikor
?
- Mire célzol?
- Mikor
melyik nap állt félre Arbuthnot, és jöttél
te elõ?
Most Royon volt a sor, hogy nyeljen egyet undorító álarca
mögött.
- Hangokat hallottam a telefonvonalakban, sõt az alagutakban is. Követtem
az árnyakat, akik Valószínûleg el akartak temetni
valakit. Tudtam, a Szörnyeteg szörnyû pusztítást
vitt végbe Clarence otthonában, tehát a holttestét
muszáj volt eltemetni. Biztos távolból megfigyeltem,
hogy a Doki az alagúton keresztül valamelyik átkozott,
elhagyatott kriptába vonszolja Clarence testét. Bár akkor
még nem gyanakodtak, könnyen rájöhettek volna, hogy
élek. Bármikor ellenõrizhették volna a krematóriumot,
és ott az én valódi csontjaim helyett csupán egy
mûcsont vázat találtak volna. És még valami.
Te ismerted Clarence-t. Lehet, hogy megláttak téged a szobámban.
Ha mindezt végiggondolják, téged talán élve
eltemettek volna. Ugye, belátod, hogy cselekednem kellett
így
lettem én a Szörnyeteg. Bezártam a filmgyárat és
próbára akartam tenni az embereimet, hogy ugrásra készen
lesik-e a parancsaimat. Így sokkal könnyebb volt elintézni
azokat a gazembereket, akik valószínûleg az életemre
törtek volna.
- Stanislau Groc is köztük volt? - kérdeztem.
- Groc? Igen. Õ hozott ide mindannyiunkat. Adott nekem munkát,
mert jól tudtam sminkelni. Talán õ ültette el a
bogarat Arbuthnot fülébe; hogy alkalmazzon téged is. Aztán,
hogy megijessze a stúdióban dolgozókat és Arbuthnotot,
kiakasztotta a falra azt a holttestet; majd meghívott minket a Brown
Derbybe, ahol maga a Szörnyeteg is megjelent. Elkészítettem
a Szörnyeteg mását, és halálra ijesztettem
vele mindenkit. - Akkor hát te ölted meg Grecot?
- Nem éppen. Az embereim elfogták a kapunál, elhurcolták
Menny irodájába és magára hagyták Kinyílt
a tükörajtó, és szörnyet halt, mikor engem meglátott.
Most azt kérdeni meg, mi lett Phillips Dokival!
- Tényleg, mi lett vele?
- Végül is õ tüntette el a "holttestemet",
nem? Õ és a csicskásai. Aztán összeakadtam
vele a Notre Dame-ban
meg sem próbált elfutni. A harangokhoz
kötöztem. Csak meg akartam ijeszteni: jó magasra felcipelni
és rázni-rázni, míg meg nem áll a szíve,
mint Grocnak. Ez csak emberölés; nem gyilkosság. Végül
õrjöngeni kezdett, belegabalyodott a kötélbe, és
így saját magát akasztotta fel. Vétkes vagyok
én ebben?
Hát persze, gondoltam. Vágy mégsem?
- Jézussal mi történt? - kérdeztem lélegzet-visszafojtva.
- Nem az, amire gondolsz. Két nappal ezelõtt felmászott
a keresztre, csuklóján tátongtak a sebek Szép
lassan elvérzett. Szegény öreg, részeges Jézus
a keresztfán halt meg. Isten nyugosztalja. Én találtam
rá, és illóképpen eltemettem.
- Hol vannak õk? Hol van Groc, Phillips és Jézus?
- Valahol. Akárhol. Számít ez? Milliók teste nyugszik
odakint, köztük az övék is. Örülök neki
- szólt habozva -, hogy te nem vagy köztük.
- Én
?
- Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy abbahagyom. Mintegy tizenkét
órával ezelõtt. Pedig te is a listámon voltál.
- Micsoda?
- Úgy okoskodtam: meg kell halnod, ha az utamba kerülsz. Ez teszi
fel az i-re a pontot. Gondoltam, várok, hiszen neked semmi közöd
ehhez az átkozott színjátékhoz Te mindig tudtad,
hol a határ. Te a barátom vagy, értelmet adhatsz az életemnek.
Ez volt a fordulópont. Ha tudod, hogy õrült vagy, már
a gyógyulás útján jársz. Ilyen zsákutca
után már csak egy lehetõség maradt: a régi
életem. Szerettelek és szeretlek: ezért tértem
vissza. Felnyitottam a sírbolt ajtaját, és kiengedtem
az igazi Szörnyeteget.
Roy felém fordította a fejét. Tekintete ezt mondta: Hiszel
nekem? Meg tudsz bocsátani? Barátok vagyunk még? Vajon
miért tettem mindezt? A rendõrség fog róla tudni?
Ki mondja el nekik? Meg fognak büntetni? Kell-e fizetni az õrültnek
mindévért? Hát nem õrültség volt ez
az egész? Vége a játéknak vagy csak most kezdõdött?
Nevetünk vagy sírunk most?
Arcáról leolvashattam: nemsokára felkel a nap, és
a két város élete visszatér a rendes kerékvágásba.
A holtak hallgatni fognak, de az élõk ugyanazt mondják
majd, mint tegnap. Hagyhatjuk-e beszólni õket? Vágtathat-e
a Halál szélsebesen és mellém állsz-e akkor?
Roy várt.
- Tényleg visszajössz velem? - kérdeztem. Vettem egy mély
lélegzetet, és folytattam:
- Újra Roy Holdsírom vagy, és az is maradsz, akit annyira
szeretek: a barátom?
Roy lehorgasztott fejjel nyújtotta felém a kezét. Úgy
ragadtam meg, mint egy fuldokló a felé nyújtott szalmaszálat.
Összeölelkeztünk
Szabad kezével Roy letépte magáról a szörnyû
álarc maradékát. Markában összegyûrte
a vékony viaszmaszkot a halványzöld sebhellyel, és
nagy lendülettel kidobta a Notre Dame ablakán. Nem hallottuk,
amikor a földre esett. Viszont egy rémült alak felkiáltott:
- A fenébe is, hét
Crumley volt az, aki lent állt a Notre Dame tornácán.
- Kifogyott a benzinem - közölte. - Itt keringõztem a háztömb
körül, és egyszer csak nincs több benzin.
Felnézett, kezét szemellenzõként használva:
- Mi a túró folyik ott fenn?