Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
51.
Phillips Dokival találkoztam a Notre Dame-ból kifelé
jövet. Egy mûanyag táskát cipelt, és úgy
festett, mint azok az emberek, akik a parkokban kóborolnak egy szöges
bottal, és a táskájukba gyûjtik a szemetet. Ijedtnek
látszott, mert az egyik lábamat a lépcsõre tettem,
mintha misére indulnék.
- Hát - mondta túl gyorsan és szívélyesen
- itt a csodagyerek, aki megtanítja Krisztust a vízen járni
és visszahelyezi Júdást a bûnös szerepbe!
- Nem én - tiltakoztam. - A négy apostol. Én csak követem
õket.
- Mit csinál itt? - kérdezte õszintén, és
tetõtõl talpig végigmért, miközben ujjaival
dobolt ócska táskáján. Tömjén- és
kölniillat csapta meg az orromat.
Elhatároztam, hogy nem mondom el neki.
- Naplemente. A legjobb sétaidõ. Istenem, szeretem ezt a helyet.
Azt tervezem, hogy egyszer megveszem. Ne aggódjon. Önt megtartom.
Ha az enyém lesz, eltávolítom a hivatalokat, s mindent
élõ történelemmé teszek. Manny dolgozhat
New Yorkban, a Tenth Avenue-n. Fritz mehet Berlinbe! Én Green Townba!
Roy? Ha valaha is visszajön, a szamár! Építek neki
egy dinoszaurusz-farmot, amott. Elvadulok! Évi negyven film helyett
csinálok tizenkettõt, tizenkét remekmûvet. Maggie
Botovin lesz az alelnök. Õ roppant értékes, Louis
B. Mayert nyugdíjazom. És
Összevissza fecsegtem.
Phillips Doki tátott szájjal állt, mintha kibiztosított
kézigránátot nyomtam volna a kezébe.
- Nem bánja senki, ha bemegyek a Notre Dame-ba? Szeretnék felmászni,
s úgy tenni, mintha én lennék Quasimodo. Biztonságos
ez?
- Nem! - mondta a Doki túl gyorsan, s úgy lépett elém,
mint ahogy egy kutya kerüli meg a tûzcsapot. - Nem biztonságos.
Javításokat végzünk. Azon gondolkodunk, hogy leromboljuk
az egészet.
Megfordult és elsétált.
- Szamárság! Elment az eszük! - kiáltotta, s eltûnt
a katedrális belsejében.
Tíz másodperce álltam és bámultam a nyitott
ajtót, aztán megdermedtem.
Elõbb valamilyen mozgást, majd egy nyögést hallottam
belûbõl, aztán egy hangot, amely olyan volt, mintha egy
kõtél csapódna a faniak.
- Doki?!
A bejárathoz léptem, de nem láttam semmit.
- Doki?
Porfelhõ úszott felfelé. Mintha egy homokzsák
szakadt volna szét. Roy jutott eszembe, ahogy himbálózik
a 13-as mûteremben.
- Doki!
Eltûnt.
Felbámultam a sötétbe valami olyasmire, ami úgy
nézett ki, mint a cipõje talpa, s egyre feljebb és feljebb
kúszott.
- Doki!
S aztán
Valami a padlóhoz csapódott. Egy fekete cúgos cipõ.
- Krisztusom! - kiáltottam.
Hátraléptem, s néztem, ahogy egy hosszú porfelhõ
úszik a katedrális ege felé.
- Doki? - kiáltottam utoljára.