Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
70.
A bezárt stúdió hideg és kihalt volt, néhol
sötét csíkok tarkították. Harmincöt
év után elõször állt csak egy õr a
kapu elõtt. Egyetlen épületben sem égett a villany.
Csak a keresztezõdésnél látszott némi fény;
az ösvény egyik része a Notre Dame felé vezetett
- ha az ott állt még egyáltalán -, illetve az
örökre elveszett Kálvária-domb felé, a másik
ág vitt a temetõ irányába. Drága Jézus,
gondoltam, az én két városom. Most mindkettõ hideg
és sötét, semmiben sem különböznek. Egymás
mellett elterülõ testvérvárosok: az egyikben a fû
és a márvány ural mindent, a másikban pedig egy
ember, aki olyin sötét, kegyetlen és gõgös;
mint maga a Halál. A markában tartja a polgármestereket,
a seriffeket, a rendõrséget és a bankokat. Én
volnék az egyetlen élõ és mozgó dolog az
úton, aki - reszketve a félelemtõl - az egyik kihalt
városból a másik felé tart.
Megérintettem a kaput.
- Az Isten szerelmére - szólt mögöttem Crumley -,
ne csináld!
- Meg kell tennem - mondtam. - A Szörnyeteg most már mindenkirõl
tudja, hol van. Lecsaphat rád is, Constance-ra is, Henryre is. Talán
még most nem teszi. Valahogy a nyomunkra akadt, õt pedig, ugye,
nem lehet megállítani. Bizonyíték sincs ellene.
Nincs törvény, mely letartóztathatná. Nincs bíróság,
mely hinne neked. De még csak börtön sincs. Én pedig
nem akarom, hogy az aszfaltba döngöljenek, vagy az ágyamban
trancsírozzanak szét. Úristen, Crumley, mennyire utálom
az örökös várakozást!
Tudod mit, hallanod kellett volna a hangját. Azt hiszem, haldoklik.
Valami szörnyû baj érhette utol, ezért akar beszélni
velem.
- Beszélni! - kiáltotta Crumley keserûen. - Így
akar-beszélni: maradj veszteg, amíg szétverem a fejed.
- Beszélni - ismételtem.
A kapun belõl álltam, és végigbámultam
a hosszú utcán. A Kereszt stációi tûntek
fel elõttem.
A fal, ahol futottam Halloween estéjén. Green Town, ahol korábban
Royjal laktam.
A 13-as mûterem, ahol a Szörnyeteget megalkották, majd megsemmisítették.
Az ácsmûhely, ahová a koporsót rejtették.
Maggie Botovin háza, ahol Arbuthnot alakja árnyékolta
be a falat.
Az élelmiszerraktár, ahol a filmbéli apostolok megszegték
az áporodott kenyeret, és ittak Jézus borából.
Az eltûnt Kálváriadomb és Krisztus, aki már
régen egy másik sírboltban nyugszik - nem tud már
több Csodát tenni.
- A pokolba is! - moccant meg Crumley mögöttem. - Én is veled
megyek. Megráztam a fejem. - Nem. Kutathatnál hetekig-hónapokig,
akkor sem találnál rá a Szörnyetegre. Elõled
elrejtõzne. Velem már hajlandó találkozni, és
talán mond valamit az eltûntekrõl. Te kapnál vajon
engedélyt, hogy felnyiss száz sírt a fal mentén?
Gondolom, hogy a város vezetõsége kezedbe nyomná
az ásókat, hogy Jézus, Clarence, Groc és Phillips
Doki után kutass?! Soha nem látjuk viszont õket, ha a
Szörnyeteg nem vezet el hozzájuk. Ezért inkább várj
rám a temetõ bejárata elõtt! Majd csak kijövök
onnan valahogy.
- Oké - felelte Crumley elcsukló hangon. - Akkor csak ölesd
meg magad! - Majd nagyot sóhajtva a kezembe nyomott valamit. - A fenébe
is! Nesze, fogd!
- Pisztoly? - kiáltottam. - Tudod, mennyire félek a fegyverektõl!
- Tedd csak el! A stukkert az egyik zsebedbe rakd, a töltényeket
a másikba!
- Nem.
- Tedd el! - taszított rajtam Crumley.
Engedelmeskedtem.
- Lehetõleg egy darabban gyere vissza!
- Igenis, uram - mondtam.
Beléptim a kapun. Alakom eltörpült a stúdió
mellett, amely érzésem szerint egybemosódott a koromsötét
éjszakával. A szélsõ épületek úgy
épültek, úgy festettek, mint a halálos sebet kapott,
térdre rogyó elefántok, amiknek teteme kutyák
és madarak martaléka lesz
Végigmentem az utcán, és titokban reméltem, hogy
Crumley visszahív, De csend volt.
A harmadik sikátornál megálltam. Legalább egy
pillantást akartam vetni Green Town felé; de végût
nem tettem. Ha a buldózerek lerombolták, a termeszek pedig felfalták
kupoláit, ablakfülkéit, oromzatait és borospincéit,
akkor én nem is vagyok rá kíváncsi.
Az irodaház elõtt egy magányos utcai lámpa pislákolt.
Az ajtó nem volt bezárva.
Vettem egy mély lélegzetet, és beléptem. Hülye.
Idióta. Barom. Seggfej.
Magamban mormoltam egy imát, amíg másztam felfelé
a lépcsõn. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva
volt.
Hála Istennek! - Éppen el akartam futni, amikor
A reteszek
megcsikordultak.
Az iroda ajtaja kivágódott.
A pisztoly, gondoltam. Zsebembe nyúlva megtapogattam a fegyvert és
a tölténycsomagot, délig beléptem.
Az irodát csupán egy fényforrás világította
meg, melyet a tõlem legtávolabb esõ nyugati falra erõsítettek.
Egy kép függött alatta. Néma csendben mentem végig
a termen.
Ott volt a sok üres dívány, üres szék és
a nagy, csupasz íróasztal a telefonnal.
És a nagy szék, amely nem volt üres.
Hallhattam a szuszogását: hosszú volt, lassú és
nehézkes, akár egy hatalmas éjszakai állaté.
Homályosan kivettem a székben ülõ testes ember körvonalait.
Véletlenút megbotlottam valamiben: ijedtemben majd megállt
a szívverésem. Bámultam a derengõ alakot, de igazából
semmit nem láttam. Fejét leszegte, arca meghatározhatatlan,
hatalmas karját és mancsszerû kezét az íróasztalra
támasztotta. Egy sóhajtás hallatszott.
A Szörnyeteg lassan felemelte arcát a fény felé.
A szempár mereven engem bámult.
Mellkasa hullámzott, mint egy óriási tengeri tajték.
A szék is megcsikordult, jelezvén; hogy a rémalak megmoccant.
A villanykapcsoló után nyúltam.
Az undorító sebre emlékeztetõ száj szólásra
nyílt. - Ne! - Az óriási árnyék hatalmas
kart mozgatott.
Hallottam, hogy kétszer is megérinti a telefont. Mormogás,
kattanás. Felkapcsoltam a villanyt, de nem gyulladt ki fény.
Az ajtózár visszacsapódott eredeti helyére. Csend
volt. Aztán pedig újra hangos zihálás hallatszott.
- Maga ugye
az állás miatt jött? Mi miatt? - gondoltam.
A hatalmas árny elõrehajolt a sötétben. Hiába
bámultam, most nem láttam a szemét.
- Maga azért jött - lihegte a hang -, mert a filmgyár igazgatója
akar lenni?
Mármint én? - gondoltam. A hang szótagolva folytatta:
- Senki sem felel meg erre a munkára. Ez egy saját világ.
Édenkert néhány hektáron. Valamikor voltak itt
narancsfák, citromfák és tehenek. A tehenek még
mindig megvannak, de semmi baj. Ez már a magáé. Mindent
magának adok.
Ez õrültség!
- Jöjjön, nézzen körül a birodalmamban! - gesztikulált
hosszú karjával. Megnyomott egy láthatatlan kapcsolót,
mire az íróasztal mögötti tükör félrecsusszant,
és erõs szél áramlott be a terembe egy alagútból:
- Erre! - súgta a hang.
Az alak feltápászkodott. A szék elfordult, nyikorgott,
és hirtelen azt vettem észre, hogy az árnyék nincs
sem a székben, sem a szék mögött. Az íróasztal
olyan üresen hevert ott, mint egy nagy hajó fedélzete.
A súlyos tükörajtó már zárult befelé.
Elõreugrottam, mert attól féltem: ha az becsapódik,
még a kis tompé fény is kialszik, és én
megfulladok a sötétben.
A tükörajtó arrébb csúszott. Arcom félelemben
fürödve jelent meg az üvegén.
- Nem mehetek tovább - üvöltöttem. - Félek!
A tükör megállt.
- A múlt héten, igen, akkor kellett volna félnie - súgta
õ. - Ma éjjel? Válasszon ki egy sírt! Az lesz
az enyém.
És a hangja most az apámé volt, aki betegágyán
senyvedve megváltásként várta a halált,
de az csak hónapok múlva jött el érte.
- Lépjen csak keresztül! - mondta halkan a hang.
Istenem, gondoltam, ezt még hatéves koromból ismerem.
A fantom, mely mindig az üveg mögül integetett. Felrémlett
a kíváncsi énekesnõ, aki õt hallgatta és
megérintette a tükröt: a férfi keze pedig mutatta
neki a várbörtönbe vezetõ utat. Az éjsötét
folyón himbálózó síri gondola, melynek
a Halál a kormányosa. A tükör, a suttogás,
a kihalt Operaház, és végül az a dal.
- Nem tudok mozdulni - mondtam. Ez tényleg igaz volt. - Félek.
- A szám megtelt porral. - Maga már régen halott
Az üveg mögött álló árnyalak bólintott.
- Nem könnyû így halottként élni a sírbolt
alatt, egy másik világban. Van néhány emberem,
akik tényleg keveset tudnak, jól megfizetem õket, de
ha hibáznak, végük van. A halál utoléri õket
délután a 13-as mûteremben. Vagy egy ártalmatlanéjszakán
a falon túl. Vagy ebben az irodában, ahol igen gyakran aludtam
a kedvenc nagy székemben. Most pedig
A tükör megremegett: hogy lélegzete vagy kézmozdulata
volt-e az oka, azt nem tudom. Valami lüktetni kezdett a fülemben.
Hangom visszaverõdött az üvegrõl, ez egy fiú
hangja volt.
- Nem beszélhetnénk itt?
Megint az a szomorú, félhangos nevetés:
- Nem. Elõbb körülnézünk. Mindent meg kell ismernie,
ha a helyembe lép.
- Nem akarok! Honnan a pokolból veszi ezt?
- Én mondtam. Sõt: én mondom. Higgye el: én jó
halott vagyok.
Dohos szél fújt, régi filmszalagok salétrom- és
sírok nyers földszagát árasztva.
A tükörajtó ismét kitárult. Távolodó
léptek halk zaja hallatszott. Meresztettem a szemem az alagút
irányába, melyet félig megvilágított a
mennyezeten tanyázó szentjánosbogarak fénye:
A Szörnyeteg jókora árnyéka ott imbolygott a lejtõn
lefelé, majd felém fordult.
Rendületlenül bámult hihetetlenül vad és hihetetlenül
szomorú szemével.
A sötét lejtõ felé biccentett.
- Na, ha járni nem tud, akkor fusson! - morogta.
- Mi elõl?
A szája nedvesen cuppantott, majd kibökte:
- Elõlem! Én egész életemben csak futottam! Azt
hiszi, nem tudnám követni? Akkor tegyünk próbát!
Játsszuk azt, hogy még mindig erõs és hatalmas
vagyok! Hogy megölhetném. Tegyen úgy, mintha félne!
- Már félek!
- Akkor fusson, az úristenit!
Felemelte az öklét, hogy eltüntesse az árnyékát
a falról. Futottam.
Õ követett.