Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
30.
Egy perccel késõbb már kifelé tartottam Felsõ-Illinois-ból,
egyre távolodva nagyszüleim házától.
Útközben érintettem a 13-as mûtermet. Háromszoros
lakattal, légmentesen lezárták. Miközben ott álltam,
elképzeltem, milyen érzés lehetett Roynak, amikor belépett
és azt látta, hogy valami õrült elpusztította
mindazt, amiért élt.
Roy, gondoltam magamban, gyere vissza, építs még szebb
Szörnyeket, élj örökké!
Ebben a pillanatban római katonák falanxa haladt el mellettem
futólépésben, egyszerre dobogva, csillogva a napfényben.
Arany, karmazsintollas sisakjaik fényes folyama gyorsan hömpölygött
tova. A császári testõrség sem festhetett volna
jobban, mozoghatott volna gyorsabban. Ahogy elfutottak mellettem, pillantásom
az utolsó testõrre esett. Nagy, hosszú lába rángatózott,
könyöke csapkodott. Sasorra szinte hasította a levegõt.
Tompán felkiáltottam.
A csapat befordult a sarkon.
Az útkeresztezõdés felé futottam.
Roy?! - kiáltottam gondolatban.
De nem kiálthattam világgá, hogy egy idióta rejtõzik
köztük, trappol velük.
- Istenverte marha! - nyögtem erõtlenül. - Barom! - morogtam,
miközben beléptem az étkezde ajtaján.
- Hülye - közöltem Fritzzel, aki már a hatodik csésze
kávé ját itta annál az asztalnál, ahol
a megbeszéléseket is tartotta.
- Igazán hízelgõ! - kiáltotta. - Ülj le!
A legfontosabb problémánk most az, hogy Iskarióti Júdást
ki kell vágni a filmbõl.
- Júdás!? Kirúgták?
- Amikor utol fiára hallottam róla, La Jollában tanyázott,
és tök részegen siklórepülést végzett.
- Uramisten!
Ezt már nem bírtam elviselni. A vidámság földrengése
rázta a mellkasomat.
Láttam magam elõtt Júdást, amint siklik a sós
tengeri szelek szárnyán, Royt, ahogy a római falanxban
fut; magamat is láttam, esõtõl eláztatva, amint
a test lezuhan a falról, majd újra Júdást, részegen
repült a szélben magasan La Jolla felett.
Köhögõ nevetésem megriasztotta Fritzet. Vad hörgésem
láttán azt hitte, fuldoklom, és hátba vágott.
- Mi bajod?
- Semmi - ziháltam. - Minden!
Végre sikerült lecsillapodnom.
Maga Krisztus érkezett suhogó palástjában.
- Ó, Heródes Antipas - mondta Fritznek -, próbatételre
szólítottál?
A színész - olyan magas volt, mint az El Greco-festmények
alakjai, és olyan kísérteties is a pokoli villámlások
és a viharfelhõk miatt, melyek elváltoztatták
sápadt bõrét - lassan egy székbe ereszkedett anélkül,
hogy elõtte hátratekintett volna. Ez is a hit egyfajta megnyilvánulása.
Amikor teste érintette a széket, a férfi büszke
mosollyal nyugtázta a pontos célzást.
A pincérnõ azonnal elérakott egy kis tányér
lazacot, köret nélkül, valamint egy pohár vörösbort.
Jézus behunyt szemmel rágcsált egy falat halat.
- Régi igazgató, új író - szólalt
meg végül. - Azért hívtatok, hogy a Bibliáról
beszélgessünk? Kérdezzetek! Fejbõl fújom
az egészet.
- Hála Istennek, hogy valaki tudja - mondta Fritz. - A filmünk
nagy részét egy felfuvalkodott igazgató átrakatta
a tengeren túlra, és halvány gõze sincs az egészrõl.
Maggie Botovin a négyes vetítõben van. Légy ott
egy órán belül! - Intett nekem a monoklijával. -
Hogy érzékeld a problémát: Krisztus járt
a vízen, de mit tett volna egy pöcegödör esetén?
J. K, tölts édes olajat e fiú szentségtelen fülébe!
- Fritz megérintette a vállamat. - Te meg, kölyök,
fejtsd meg a hiányzó Júdás rejtélyét,
és írj a filmnek egy olyan befejezést, melynek láttán
a csõcselék nem követeli vissza háborogva a jegy
árát.
Ajtócsapódás.
Egyedül maradtam Jézussal, aki tüzetesen megnézett
Jeruzsálem égkék szemével.
Higgadtan rágta a halat.
- Úgy látom- jegyezte meg -, kíváncsiság
gyötör, mit keresek itt. Én vagyok A Keresztény. Én?
Régi cipõ vagyok, jó Mózesnek, Mohamednek és
a prófétáknak. Nem érdekel, lényeg az,
hogy vagyok.
- Ezek szerint te mindig is Krisztus voltál?
Jézus látta, hogy õszintén kérdezem, és
rágcsált még egy kicsit.
- Krisztus vagyok egyáltalán? Nos, olyan ez, mintha életünk
kezdetén fölvennénk egy kényelmes köntöst,
és nyugodtan élnénk anélkül, hogy öltözködni
kellene. Ha ránézek a stigmáimra, úgy érzem,
az vagyok. Amikor reggelente nem borotválkozom, a szakállam
is megerõsíti e hitemét. Nem tudok elképzelni
másfajta életet. Ó, évekkel ezelõtt persze
kíváncsi voltam. - Megrágott még egy falatot.
- Mindent kipróbáltam. Elmentem Violet Greener tiszteleteshez
a Crenshaw Boulevardra. Hogy is hívták
? Az Agabeg-templomba.
- Én is jártam ott!
- Nagy szemfényvesztõk, mi? Szeánszok, tamburinok. Hogy
is hívják? Ja, Norvell. Csinálja még?
- Persze! Azzal a csipás birkaszemével meg a csinos kis fiúbarátaival,
akik a tamburinokba gyûjtik az aprópénzt.
- Mintha magamat hallanám! Érdekel az asztrológia? A
számmisztika? A görkorizás? Micsoda móka volt!
- Igen, görkoriztam is.
- Szereted az iszapbirkózást, beszélsz nyelveket?
- Ó, igen! No és mi a helyzet a néger baptista templommal
a Central Avenue-n? A Hall Johnson kórus vasárnaponként
beugrik és énekel valamit. Kolosszális!
- A pokolba is, fiú, te követtél engem! Hogy kerültél
te ezekre a helyekre?
- A választ kerestem.
- Olvastad a Talmudot, a Koránt?
- Túl késõn bukkantak fel az életemben.
- Majd megmondom én, mi jött valóban késõn
Bosszúsan felhorkantam.
- A Mormonok Könyve?!
- Szent Makréla! Eltaláltad!
- Húszévesen tagja voltam egy mormon színjátszó
csoportnak. Az Angel Moroni halálra untatott!
Jézus harsogva röhögött, és a stigmáit
csapkodta.
- Unalmas is! És mi a helyzet Aimee Semple McPhersonnal?
- A gimnáziumi barátaim unszolására egyszer fölszaladtam
a színpadra, hogy "megváltást nyerjek". Odafutottam,
és letérdeltem. Õ megveregette a fejemet. Azt kiáltotta:
"Uram, mentsd meg a bûnöst! Dicsõség és
halleluja!" Letámolyogtam a színpadról, és
a barátaim karjába zuhantam.
- A pokolba is! - mondta Jézus. - Engem Aimee kétszer váltott
meg. De aztán eltemették. Mikor is? Negyvennégy nyarán.
Egy bazi nagy bronzkoporsóban. Tizenhat ló meg egy buldózer
kellett hozzá, hogy felvontassák a temetõdombra. Öregem,
Aimee mûszárnyai a megszólalásig igazinak tûntek!
A nosztalgia kedvéért még ma is meg-meglátogatom
a templomát. Istenem, hogy hiányzik: Úgy érintett
meg, mint Jézus, pünkösdi díszköntösben.
Micsoda móka volt!
- És most itt vagy te - jegyeztem meg -, mint fõállású
Krisztus a Maximusnál. Az Arbuthnottal töltött aranykor óta.
- Arbuthnot? - Jézus arca elsötétült az emlék
hatására. Eltolta maga elõl a tányért -
Gyerünk! Vizsgáztass! Kérdezz! Ótestamentumot vagy
Újat, mindegy.
- Ruth Könyve.
Két percen át idézett Ruth Könyvébõl.
- A Prédikátor Könyve?
- Elmondom az egészet!
- Elmondta.
- János Evangéliuma?
- Az egy nagy szamárság! Utolsó vacsora utolsó
vacsora hátán! - Micsoda? - kérdeztem kétkedõn.
- A feledékeny keresztény! Az Utolsó Vacsora NEM az utolsó
vacsora volt, hanem az utolsó elõtti. Napokkal a keresztre feszítés
és a temetés után Simon meghívta Pétert
és a többi tanítványt, és ott tanúi
voltak a halak csodájának. A tengerparton halvány fényességet
láttak. Odaérve egy férfit láttak, aki szétszórt
égõ szén és halak mellett állt. Szóltak
a férfihoz, és tudták, hogy Krisztus az, aki int nekik
és így szól: "Vegyétek ezeket a halakat,
és tápláljátok vele felebarátaitokat. Vigyétek
el üzenetemet, menjetek el a világ városaiba, és
prédikáljátok ott a bûnök bocsánatát",
- Megáll az ész! - suttogtam.
- Érdekes, ugye? - nevetett Jézus. - Elõször az
Utolsó Elõtti Vacsora volt, a da Vinci-féle, aztán
pedig a Leges-Legutolsó, amely a Tiberiai tenger homokos partján,
szénen sütött halból állt, s amely után
Krisztus eltávozott, hogy örökre a vérükben,
szívükben, agyukban és lelkükben maradjon. Vége.
Jézus lehajtotta a fejét, majd hozzátette:
- Menj, írd át a könyveket, különösen János
Könyvét. Nem az én kedvemért, de a te érdekedben.
Tünés, mielõtt visszavonom az áldást!
- Megáldottál?
- Végig, mialatt beszélgettünk, fiam. Egész idõ
alatt. Menj!