Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
15.
Ez az utolsónak érkezõ férfi olyan fakónak
tûnt, hogy a bõre szinte csillogni látszott a benti fényben.
Magas volt, úgy száznyolcvanöt centi, a haja hosszú,
a szakálla ápolt és formásra nyírt, a szeme
pedig olyan ijesztõ tisztasággal csillogott, hogy úgy
éreztem, a pillantása a húsom alá, a lelkembe,
a csontvelõmbe hatol. Ahogy elhaladt az asztal mellett, a kések
és a villák megálltak a félig tátott szájak
elõtt. Ahogy elhaladt, csendhullámot vonva maga mögött,
az élet ismét folytatódott. Megfontolt léptekkel
haladt, mintha köntöst viselne gyûrött zakója
és kétes tisztaságú nadrágja helyett. Megáldó
mozdulattal lépett el az asztal mellett, de a tekintetét elõrevetette,
mintha a miénken túli világba nézne. Rám
pillantott, és én összehúztam magam, mert nem tudtam
elképzelni, miért pont engem választott ki ennyi elismert
és elfogadott híresség közül. Végül
megállt mellettem, s méltóságteljes viselkedése
hatására képtelen voltam ülve maradni.
Csend támadt, amikor ez a szép arcú férfi kinyújtotta
vékony csuklójú, vékony karját, melyen
a legkecsesebb és leghosszabb ujjak voltak, amiket valaha is láttam.
Én is kinyújtottam a kezem, hogy megragadtam az övét.
A kézfeje elfordult, és megpillantottam a szög helyét
a csuklóján. A másik kezét is elfordította,
így láthattam, hogy hasonló stigma éktelenkedik
a bal csuklóján is. Elmosolyodott, megérezte, mire gondolok,
mert halk hangon elmagyarázta:
- A legfõbben azt hiszik, a szögeket a tenyéren ütötték
át. Nem. A tenyér képtelen lenne megtartani a test súlyát.
Viszont a felszögezett csukló igen. A csukló. - Ismét
megfordította mindkét kezét, és jól láthattam
a helyet, ahol a szögek kibukkantak a másik oldalon.
- J. K. - mondta Fritz Wong -, ez itt a mi másvilági látogatónk,
a mi ifjú science-fiction írónk.
- Tudom. - A szép arcú idegen biccentett, és magára
mutatott. - Jézus Krisztus - mutatkozott be.
Oldalra léptem, hogy leülhessen, aztán visszarogytam a
székembe. Fritz Wong egy kenyeres kosarat nyújtott felé.
- Légy oly szíves, változtasd ezeket halakká!
Lélegzet után kapkodtam.
Azonban J. K egy csekély ujjmozdulattal kivett egy ezüstösen
csillogó halat a kenyérszeletek közül, és a
magasba dobta. Fritz elbûvölten kapta el, s nagy nevetés,
taps támadt.
- Ez a bor - közölte J. K. - tíz másodperccel ezelõtt
még víz volt. Ki kér?
A bort kitöltögették, és megízlelték.
- Nézzék
- makogtam.
Az asztalnál mindenki rám meredt.
- Tudni szeretné - segített ki Fritz -, hogy tényleg
az-e a neve, amit mondott.
A magas férfi ünnepélyes mozdulattal elõhúzta
a jogosítványát, és megmutatta:
- Jézus Krisztus. Hollywood. Beachwood Avenue 911. Visszacsúsztatta
a zsebébe, megvárta, amíg az asztalnál csend lesz,
aztán megszólalt.
- 1927-ben jöttem ebbe a stúdióba, amikor a Jézus
királyt forgatták. Famunkásként dolgoztam a mûhelyben.
Én vágtam és munkáltam meg azt a három
keresztet, melyek még ma is állnak a Kálvária
dombon. Nagy vetélkedés kezdõdött a környék
minden baptista és katolikus közösségében.
Meg kell találni Krisztust! Itt lett meg. A rendezõ megkérdezte,
hol dolgozom. Az ácsmûhelyben. Istenem, kiáltotta, hadd
nézzem csak az arcát! Vegyen fel egy szakállt! "Maszkírozzon
ki Jézusnak", kértem meg a maszkmestert. Aztán visszamentem,
felöltöttem a köntöst és a töviskoszorút,
meg az összes szent holmit. A rendezõ táncra perdült,
és megmosta a lábamat. A baptisták a nyomomba szegõdtek
az iowai tésztafesztiválon, amikor átkotortam a tragacsommal
a városon a zászlókkal, melyeken ez állt: "ELJÕ
A KIRÁLY", "ÉLJ ÚGY, MINT EZELÕTT"
Szerte a vidéken tíz éven át nagy Messiás-mûsorokat
adtam, amíg a borral és a paráznasággal tele nem
lett a hócipõm. Senkinek sincs szüksége egy szoknyapecér
Megváltóra. Nem mintha macskákat rugdostam volna, és
meghúztam volna más emberek feleségét, mint keréken
a csavart, nem, annyi az egész, hogy én Õ vagyok, érted?
- Azt hiszem, igen - feleltem gyengéden.
J. K. kinyújtotta hosszú csuklóját, hosszú
kezét, hosszú ujjait maga elé, szinte macskaszerû
pózba, és várta, hogy a világ eljöjjön
és imádni kezdje.
- A nõk istenkáromlásnak tartották még
azt is, ha beszívják a lélegzetemet. Megérinteni
pedig egyenesen rettenetes dolog. Megcsókolni halálos bûn.
És maga az aktus? Akár kútba is ugorhattam volna, ahol
az örökkévalóságig fülemig ellep a sár.
A katolikusok, nem, a szenteskedõk voltak a legrosszabbak Sikeralt
ágyba vinni egyet-kettõt, mielõtt rájöttek
a kilétemre, amikor inkognitóban utaztam. Aztán amikor
egy hónapig nélkülöztem a lepedõakrobaták
tevékenységét, ámokfutásban törtem
ki. Megborotválkoztam, és nekivágtam a környéknek,
elhintettem a magjaimat a jó termõtestbe, dugványoztam
a hölgyeket jobbra-balra. Több nõt magam alá gyûrtem,
mint ahány kavicsot egy úthenger. Gyorsan mozogtam, mert nem
szerettem volna, ha a puskatulajdonosok számba veszik a szûzhártyákat,
és telepumpálnak engem is
ólommal, imádkoztam,
hogy a hölgyek sose jöjjenek rá, hogy az Utolsó Vacsora
Fõvendégének kegyeit élvezték. Amikor éretlen
gyümölcsöt szakítottam le és leittam magam a
sárga földig, a stúdió összekanalazta a csontjaimat,
letette az óvadékot a seriffnek és kiengesztelte a helybéli
papokat, és kisebb összegeket helyzeti el a születendõ
gyermekek nevelésére, aztán haza hurcolt az ácsmûhelybe,
ahol Keresztelõ Jánosként tartottak, és megfenyegettek,
hogy a fejemet veszik, ha nem tudják befejezni a halsütést
Galileában és egy rejtélyes túrát a Kálvária-dombra.
Kiküldtek a dzsungelbe. Ami nagyszerû volt, mert végigprédáltam
a dzsungelt. Soha sem létesett még nagyobb kurvapecér,
mint akit most magad elõtt látsz. Nem érdemeltem meg,
hogy én játsszam J. K.-t több ezer színházban
szerte az államokban; lelkeket váltottam meg, és közben
desszertre éheztem. Aztán számos éven át
nem testekkel, hanem üvegekkel vigasztalódtam. Szerencsém
volt, hogy Fritz felszedett az új filmjéhez, és több
tonna vakolattal helyrepofozták a képem. Ennyi. Fejezetvég
és kötetvég. Csapó.
Taps. Az egész asztal összeverte a tenyerét.
J. K. lehunyt szemmel bólogatott jobbra-balra.
- Egész jó sztori - mormoltam.
- Egy szót se higgyen el belõle - felelte J. K. A taps abbamaradt.
Újabb ember érkezett. Phillips Doki állt meg az asztal
túlsó végénél.
- Istenem - mondta J. K. erõs, tiszta hangon. - Megérkezett
Júdás! Ha a Doki hallotta is, nem mutatta.
Habozott, utálkozva méregette a helyiséget, mintha nem
akarna szóba állni senkivel. Azokra a gyíkokra emlékeztetett,
amiket az õserdõk szélén lát az ember:
csillog a szeme, rettenetesen nyugtalan, a levegõbe szimatol, kutató
mancsokkal tapogatja a levegõt, aprókat csap a farkával,
készen megperdülni, elsurrani, futni. Tekintete Royra vetõdött,
és valamilyen oknál fogva elidõzött rajta. Roy kihúzta
magát, szipogott, és kedvesen rámosolygott a Dokira.
Istenem, gondoltam, valaki meglátta Royt, miközben elcsente a
testet. Valaki
- Asztali imát kíván mondani? - kötözködött
Fritz. - A Sebész Imáját
Ó, uram, ments
meg minket a doktoroktól!
Phillips Doki úgy kapta félre a fejét, mintha egy légy
szállt volna az orrára. Roy hátradõlt a székében.
A Doki szokása ellenére jött ide. Az étkezdén
kívül a ragyogó, déli napsütésben Manny
és több más bolha mérgesen és csalódottan
ugrabugrál. És a Doki idejött, hogy elszökjön
tõlük vagy hogy itt keressen gyanúsítottat: Nem
tudom, melyik okból.
Azonban itt állt õ, Phillips Doki, az ismert orvos, aki már
akkor is a stúdióban dolgozott, amikor a kamerákat még
kézzel mozgatták. Olyan volt, akár azok a futballedzõk,
akik az oldalvonalnál csak egyszer villantanak egy mosolyt a gyõztes
csapatukra. Nem hosszas fejtegetésekkel vagy példabeszédekkel
kommunikált, csak rövid, kurta megnyilvánulásokkal.
Az igenek és a nemek között hosszan hallgatott.
Ott volt akkor is, amikor a Skylark stúdió vezetõje begurította
az utolsó golflabdát a lyukba és holtan esett össze.
Az a hír járta, hogy õ is a kaliforniai partok mentén
vitorlázott, amikor az a híres könyvkiadó "véletlenül"
a tengerbe dobta azt a hasonlóan híres rendezõt, aki
megfulladt. Láttam lefényképezve Valentino ravatalánál,
Jeanne Eagel betegszobájában, valami San Diego-i jachtversenyen,
ahol õ biztosította a hõguta elleni védelmet egy
csapat New York-i mozimágnás számára. Azt állították,
hogy az egész stúdiót elkábította, aztán
valahol Arizonában gyógykezelte õket. Ritkán étkezett
a kajáldában. Már a megjelenésével megkeserítette
az élelmet. A kutyák megugatták, mintha a pokol hírnöke
lenne A csecsemõk a könyökébe haraptak, és
gyomorrontást kaptak.
Mindenki megrezzent és hátrahõkölt az érkezésére.
Phillips Doki pillantása ide-oda járt rajtunk. Pillanatokon
belül szemügyre vett mindenkit.
Fritz hozzám fordult.
- Az õ munkája sosem ér véget. Túl sok
csecsemõt hoztak ma reggel az ötös stúdióba.
Szívroham a New York-i irodában. Vagy az a színész
Monacóban, aki összerúgta a patkót az õrült
fiúbarátjával. Õ
A szóban forgó doktor a székünk mögé
lépett, valamit odasúgott Stanislau Grocnak, aztán gyorsan
megfordult, és kisietett.
Fritz szúrós pillantást vetett utána, aztán
ismét felém fordult.
- Ó, futurista mester, ki a jövõbe látsz, áruld
el nekünk, mi a pokol folyik itt?
A vér az arcomba tolult. A nyelvem bûntudatosan lapult a számban.
Lehorgasztottam a fejem.
- Játsszunk olyan székcseréset! - kiáltotta Groc,
felállt, és felém nézve megismételte: -
Székcseréset, székcseréset!
Mindenki nevetett. Mindenki helyet változtatott, s ez csak növelte
zavaromat.
Amikor végeztek a nagy kavarodással, Stanislau Grocot, aki Lenin
homlokát fényesítette, velem szemben találtam,
Royt pedig mellettem.
Groc barátságosan mosolygott rá, mintha gyerekkori barátok
lennénk.
- Hova sietett a Doki? - kérdeztem.
- Mi folyik itt?
- Szóra sem érdemes. - Groc nyugodtan nézegette az étkezde
bejáratát. - Fura remegést éreztem délelõtt
tizenegykor, mintha a stúdió jéghegybe ütközött
volna. Azóta is eszelõs emberek rohangálnak össze-vissza,
és próbálják kimerni a vizet. Boldoggá
tesz, ha ennyi kiakadt embert látok Még a dög unalmas munkámról
is megfeledkezek, hogy bronzi kacsákból brooklyni hattyúkat
fabrikálok - Bekapott egy jókora adag gyümölcssalátát.
- Mit gondol? Miféle jéghegynek ütközött a mi
kedves Titanicunk?
Roy hátradõlt a székében.
- A díszletezõ- és ácsmûhely környékén
van valami felfordulás - jegyezte meg.
Csúnya pillantást vetettem Royra. Stanislau Groc megmerevedett.
- Ja, igen - mondta vontatottan. - Egy apró probléma a lamantinnal,
a nõalakkal, ami a Bountyra kerül.
Megrúgtam Royt az asztal alatt, de õ elõrehajolt. - Bizonyára
nem ez az a jéghegy, amit említett.
- Á, dehogy - felelte Groc nevetve. - Nem annyira jéghegy az,
mint inkább valami hõlégballon, ami miatt az összes
producert és fejbólintó Jánost behívatták
Manny irodájába. Valakit ki fog rúgni. És akkor
Groc a mennyezet felé intett apró, babászerû kezével
- felfelé bukik!
- Micsoda?
- Ha egy embert kirúgnak a Warnertól, felfelé bukik az
MGM-be. Az az ember pedig, akit az MGM-tõl rúgnak ki, a 20th
Century Foxhoz kerül. Felfelé, úgyszintén! Isaac
Newton megfordított törvénye! - Groc megmosolyogta saját
elmésségét. - De maga, maga szegény író,
maga sosem tud majd felfelé bukni, ha kirúgják, csak
Befelé. Én
Elhallgatott, mivel
Úgy néztem rá, mint nagyapámra harminc évvel
ezelõtt, amikor már tudtam, hogy soha többé nem
kel fel a halottaságyából. A borosta nagyapám
fakó, viasszerû bõrén, a szemhéj, amely
szinte kirepedt, és azzal fenyegetett, hogy rám mered és
amitõl nagymama jéggé dermedt, mint a hókirálynõ,
mind, mindez egyértelmûen megvolt Lenin balzsamozó/kozmetikusánál;
aki velem szemben ült, s a gyümölcssalátáját
turkálta.
- Mondja - kérdezte udvariasan -, az öltéseket nézi
a fülem mögött?
- Nem, dehogy!
- Dehogyisnem! - felelté szórakozottan. - Mindenki azt nézi!
Itt van! Elõrehajolt, jobbra és balra fordította a fejét,
s felhúzta a haját a füle mögött, majd a halántékáról.
- Istenem - mondtam: micsoda pompás munka.
- Annál is több. Tökéletes.
Ugyanis a vékony vonalak már elhalványultak, és
ha csak bolhacsípések lettek volna, már akkor sem sok
nyomuk maradt.
- Maga
- kezdtem.
- Hogy én mûtöttem-e meg magam? Megpróbáltam
kivenni saját vakbelem? Lehet, hogy olyan vagyok, mint az a nõ,
aki Shangri-Lába szökött, s a feje egy mongol póznán
aszalódott!
Groc nevetett, és teljesen megittasult saját nevetésétõl.
Szinte folyamatosan boldognak tûnt. Az embernek az az érzése
támadt, la egyszer abbahagyja a nevetést, meghal. Mindig a boldog
ugatás, a merev vigyor.
- Igen? - kérdezte, látva, hogy a fogait, a száját
nézem. - Mi olyan mókás, hogy örökké
nevet? - kérdeztem.
- Minden! Látta a filmet Conrad Veidttel
?
- A nevetõ embert?
Ezzel megfogtam Grocot.
- Lehetetlen! Maga hazudik!
- A mamám bolondot a filmekért. Iskola után állandóan
moziba vitt, együtt néztük Pickfordot, Chaney-t, Chaplint.
És
Canrad Veidtet is! A cigányok lemetszették az
ajkait, és így örökké úgy nézett
ki, mint aki nevet, aztán szerelembe esik egy vak lánnyal, aki
nem látja azt a szörnyû vigyort, és õ megcsalja
a lányt, de a hercegnõ kigúnyolja, mire õ visszatér
a vak lányhoz, sír, és nyugalmat talál a lány
tapogatózó keze alatt. És az ember csak ül az elsötétülõ
vászon elõtt a moziban, és sír. Vége.
- Istenem! - kiáltotta Groc, és még nevetni is majdnem
elfelejtett. Micsoda káprázatos gyerek maga. Igen! - Elvigyorodott.
- Én ugyanolyan vagyok, mint amit Veidt el játszott, de engem
nem cigányok nyomorítottak meg. Öngyilkossági kísérlet,
merénylet, orgyilkosság áldozata lettem. Amikor az ember
összezsúfolva hever egy tömegsírban tízezer
hullával, és megpróbál felfele törni, hogy
levegõhöz jusson, ájulással küzd, mert tudja,
hogy kivégezték és mégsem halt meg. Azóta
nem érintettem húst, mert ugyanolyan szagú, mint amit
abban a gödörben éreztem; dögszagú, a temetetlen
hús bûze lengi körül. Így hát - intett
- maradok a gyümölcsnél. A salátáknál.
Kenyér, friss vaj és bor. És miközben levegõért
küszködtem, akkor szedtem fel ezt a vigyort. Ezzel a hamis mosollyal
küzdõk a valós világ ellen. A halálnak is
a képébe nevettem ezekkel a fogakkal, ezzel a buja nyelvvel?
Mindegy, az a lényeg, hogy felelõsséggel tartozom magáért!
- Értem?
- Én tanácsoltam Manny Leibernek, hogy vegye fel Royt, a maga
tirannoszauruszos társát. És én tanácsoltam,
hogy vegyen fel valakit, aki olyan jól ír, mint ahogy Roy dolgozik.
Voilát Maga lett az!
- Kösz - mondtam vontatottan.
Groc az étele fölé hajolt, örült, hogy nézem
az állát, a száját, a homlokát.
- Vagyont kereshetne
- kezdtem.
- Már megvan. - Levágott egy szelet ananászt. - A stúdió
elég jól megfizet. A sztárjaik szinte mindig italtól
ráncos képpel jönnek be, vagy éppen kidugják
a fejüket a kocsijuk szélvédõjén. A Maximus
Film retteg attól, hogy én egyszer eltávozom. Hülyeség!
Maradok. És egyre csak fiatalodom, évrõl évre,
ahogy vágok és varrok, és újra varrok, amíg
a bõröm olyan feszes nem lesz, hogy már pislogni sem bírok!
Ilyen! - Megmutatta. - Mert már sosem mehetek vissza. Lenin kiüldözött
Oroszországból.
- Egy halott üldözte el?
Fritz Wong közelebb hajolt, és érdeklõdve hallgatta.
- Magyarázza meg neki, Groc - biztatta gyengéden. - Az a Lenin,
akinek megint piros az arca. Az a Lenin, akinek csillog a foga, akinek mosoly
húzódik a száján. Lenin, akinek új a szemgolyója,
kristályszerûen csillog a szemhéja alatt. Lenin, akinek
nincs szeplõje, és a kecskeszakállát gondosan
nyírat ja. A Lenin-Lenin. Mond ja el!
- Nagyon egyszerû - magyarázta Groc. - Lenint csodatévõ
szentté avatták, aki még a kriptájában
is halhatatlan.
- De
Groc? Ki volt õ? Valóban Groc kente rúzzsal
Lenin szájára a mosolyt, õ tisztította ki az arckifejezését?
Nem! Lenin még halálában is kitett magáért!
Vagyis? Megölte Grocot!
- Így hát Groc elmenekült! És hol van most Groc?
Felfelé bukik
magával együtt!
A hosszú asztal túlsó szélén ismét
megjelent Phillips Doki. Nem jött tovább, csak egy éles
fejrándítással jelezte Grocnak, hogy kövesse.
Grocnak idõbe telt, míg egy szalvétával megtörölgette
rózsabimbószerû mosolyát, kortyolt még egy
kis hideg tejet, keresztbe rakta a kését és a villáját
a tányérján, és lekászálódott
a székrõl. Megtorpant, töprengett egy darabig, majd visszafordult.
- Ez nem Titanic, ez annál sokkal komolyabb! Ozymandias! - közölte,
és kiszaladt.
- Vajon miért hantázott a lamantinról meg a Bountyról?
- tûnõdött Roy.
- Nem rossz - morogta Fritz. - Conrad Veidt kis méretben. A következõ
filmemben felhasználom a kurafit.
- Mit értett azon, hogy Ozymandias? - kérdeztem.