Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


26.


A sebészorvosdoktor érkezett, a terhességmegszakító, a tûnyomogató, köpenyes, fõpap doktor.
Phillips Doki surrant be a fénybe a mûterem túlsó ajtaján, körülpillantott, meglátta a romokat, aztán felfedezte az akasztott testet, és bólintott, mintha a halál mindennapos eset lenne. Elõrelépett, és úgy rugdosta szét a parányi városrészeket, mintha csupán szemét vagy értéktelen vacakok lennének.
Ezt látva hangtalanul átkozódtam. A szám elé kaptam a kezem, és visszábbhúzódtam az árnyékba.
Egy falba vájt résen át leskelõdtem.
A Doki megdermedt. Akár egy nyúl egy erdei tisztáson, úgy lesett körül acélkeretes szemüvegében, és nemcsak nézett, szimatolt is. Fülei mintha rángatóztak volna tar koponyája oldalán. A fejét rázta. Csoszogva letiporta Párizst, feldúlta Londont, és odalépett az iszonyatos, lógó testhez…
Szike villant a kezében. Megragadott egy kellékes ládát, kinyitotta, a csüngõ test alá tolta, odahúzott egy széket, fellépett rá, és elvágta a kötelet Roy nyaka fölött.
Roy teste iszonyatos döbbenéssel esett a ládába.
Nem tudtam visszatartani a nyögést. Megdermedtem, attól tartva, hogy ez alkalommal meghallotta, és odajön a mosolygó acélszikével a kezében. Erõsen visszatartottam a lélegzetem.
A Doki leugrott a székrõl, és a tetem fölé hajolt.
A bejárati ajtó kivágódott. Lábak dobbantak, hangok hallatszottak.
A takarító brigád érkezett, és én nem tudtam, hogy ez a szokványos munkaidejük, vagy külön iderendelték õket.
A Doki keményen rácsapta a ládára a fedelet.
Az ujjaimba haraptam, és az öklömet még beljebb szuszakoltam a számba, hogy elfojtsam a feltörni készülõ nyögést.
A fedél a helyére került. A Doki intett.
Visszábbhúzódtam, ahogy a munkások seprûkkel és lapátokkal nekiestek Athén romjainak, Alhambra falainak, az alexandriai könyvtárnak, a Bombay-i Krisna-szentélyeknek, és a kukába dobálták azokat.
Húsz percbe telt eltakarítani és eltüntetni Roy Holdstrom élete munkáját, és magukkal vitték a koporsót is, melyben ott hevert néhai barátom teteme.
Amikor az ajtó végre becsukódott, elgyötörten nyögtem fel, átkoztam a halált, a rohadék doktort, a távozó munkásokat. Vadul püfölni kezdtem a levegõt, aztán könnyes szemmel hagytam abba. Hosszú idõ elteltével, amikor végre sikerült leráznom magamról a remegést és a sírást, hihetetlen dolgot pillantottam meg.
Egy rakás díszletoromzatot döntöttek a mûterem északi falának, melyeken ugyanolyan ajtó- és ablaknyílások tátongtak, mint amiken át Roy meg én elõzõ nap menekültünk.
Az elsõ ajtónyílás közepén ismerõs doboz hevert. Úgy nézett ki, mintha véletlenül felejtették volna ott. Tudtam, hogy ez inkább ajándék. Roytól!
Odaléptem, lehajoltam, és megérintettem a dobozt. Suttogás - koppanás.
Bármi fekszik is benne, zörög.
Te vagy benne, te esõben létrára mászkáló tetem? Suttogás-koppanás-mormolás.
A francba, gondoltam, hát már sose szabadulok meg tõled?! Felkaptam a dobozt, és rohanni kezdtem.
Odaértem a kijárati ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset.
Behunyt szemmel megtöröltem a szám, aztán lassan kinyitottam az ajtót. Jóval távolabb az átjáróban a munkások épp ekkor fordultak be a sarkon az ácsmûhely és a hatalmas szemétégetõ felé.
Phillips Doki mögöttük lépkedve halk utasításokat osztogatott. Megborzongtam. Ha öt perccel késõbb érkezem, épp akkor toppanok be, amikor megtalálja Roy testét és az elpusztított világvárosokat. Az én testem is ott heverne most abban a kellékes ládában a Royéval együtt!
A taxim a kilences mûterem mögött várt.
A közelben állt egy telefonfülke. Betámolyogtam, beledobtam egy érmét, és a rendõrséget hívtam.
- Igen? Helló, igen, helló, igen! - jelentkezett be egy hang. Megtántorodtam a fülkében, és úgy néztem a telefonkagylóra, mintha egy döglött kígyó lenne.
Mit mondhatnék? Hogy kiürítettek és kitakarítottak egy mûtermet. Hogy a szemétégetõben hamarosan úgyis fellobbannak a lángok, mielõtt a rendõrségi szirénák megakadályozhatnák?
És akkor mit találnak? Egyedül engem, védtelenül, fegyvertelenül, bizonyíték nélkül?
Engem kirúgnak, de az sem kizárt, hogy holtan hajítanak át a falon a szomszédos temetõbe.
Nemi Felrikoltottam. Úgy éreztem, mintha fejbe vágnának egy kalapáccsal, és olyan péppé vernék a fejem, mini azt az agyagfigurát. Tántorogva estem az ajtónak, és úgy éreztem magam a fülkében, mintha egy lezárt üvegkoporsóban lennék, amibõl nem tudok kitörni, bárhogy dörömbölök. A telefonfülke ajtaja kivágódott.
- Rossz irányba nyomta! - közölte a taxisofõr.
Õrülten felvihogtam, és hagytam, hogy kivezessen.
- Ott felejtett valamit.
Visszament a dobozért, amit elejtettem a fülkében. Suttogás-koppanás-mormolás.
- Ja, igen - mondtam.
- Az öreget.
A filmgyárból kifelé menet lefeküdtem a hátsó ülésre. Amikor kigördültünk a kapun, a sofõr hátraszólt.
- Melyik irányba fordul jak?
- Balra. - A csuklómba haraptam. A sofõr engem nézett a visszapillantó tükörben.
- Jézusom - jegyezte meg -, szörnyen néz ki. Beteg? A fejem ráztam.
- Meghalt valaki? - találgatott. - Igen, meghalt.
- Újabb elágazás. A Western Avenue. Északra forduljak?
- Délre. - Roy lakása az Ötvennegyedik utcán van. És akkor? Ha bejutok, vajon nem csapja meg az orromat a jó doktor kölnijének illata az elõszobában? És a munkásai, akik egy sötét folyosóban várnak, hogy elcipeljenek engem is, mint egy tönkrement bútort?
Megborzongtam és vacogtam, nem tudom, felnövök-e valaha is. Belsõ hangokat hallottam.
Üvegcsörömpölést. A szüleim már rég meghaltak, és a haláluk könnyûnek tûnt.
Azonban a Royé? El sem tudtam képzelni ilyen mérvû elkeseredést, ennyi bánatot, ami õt fojtogatta.
Most már félek visszamenni a filmgyárba. Az az eszelõs építmény azzal fenyeget, hogy rám zuhan és agyonnyom.
Az éjféli ajándék, a játékdoboz, benne e papírmasé test és ijesztõ pofa a taxi padlóján hevert.
Zörgés-koppanás suttogás. Mennykõcsapás rázta meg a mellkasomat.
- Ne arra, sofõr! - szóltam elõre. - Itt forduljon be! Az óceánhoz! A partra!
Amikor Crumley ajtót nyitott, csak az arcomra pillantott, és a telefonhoz ballagott.
- A betegszabadságom öt napig fog tartani - közölte.
Egy tele üveg vodkával tért vissza, és a kertben talált rám, ahol mélyeket lélegeztem a jó sós levegõbõl, próbálva felfedezni a csillagokat, azonban kissé ködös volt az ég. Az ölemben heverõ dobozra pillantott, megfogta a kezem, beletette a vodkát, és a számhoz nyomta.
- Igyál! - mondta csendesen. - Aztán lefekszel. Majd reggel beszélünk. Ez mi?
- Rejtsd el! - motyogtam. - Ha valaki megtudja, hogy itt van, lehet, hogy mindkettõnknek végünk
- De mi ez?
- A halál, azt hiszem.
Crumley elvette a kartondobozt. Az zörgött, rezgett és suttogott. Crumley leemelte a fedelét, és belebámult. Valami fura papírmasé dolog bámult vissza rá.
- Szóval, így nézett ki a Maximus Filmgyár egykori feje? - kérdezte Crumley.
- Igen.
Crumley vizsgálgatta még egy darabig, majd csendesen így szólt: - Ez tényleg a halál.
Becsukta. A doboz belsejében a súly megváltozott, és azt suttogta: "aludj".
Ne! - gondoltam. Ne tedd ezt!