Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN

 

66.


Gondolkoztam a Mályvarózsa Házon - mondta Crumley -, és Emily Sloane barátnõdön is.
- Nem a barátnõm, de folytasd.
- Az elmebetegek reménnyel töltenek el.
- Micsoda! - majdnem elejtettem a sörömet.
- Az elmebetegek úgy döntöttek, hogy még maradnak - folytatta Crumley. - Annyira szeretik az életet, hogy ahelyett, hogy elpusztítanák, inkább elrejtõznek egy maguk emelte fal mögé. Úgy tesznek, mintha nem hallanának, de nagyon is hallanak. Úgy tesznek, mintha nem látnának, de látnak. Az elmebetegek így vélekednek: Nem szeretek élni, de imádom az életet. Gyûlölöm a szabályokat, de szeretem önmagamat. Így ahelyett, hogy elföldeljenek, inkább elrejtõzöm én magamtól. Nem az alkoholba, sem a paplan alá, még csak nem is egy tûszúrásba vagy a púder mögé, hanem az õrültségbe. A saját kis zugomba, a saját csendes tetõm alá. Szóval, igen, az elmebetegek reménnyel töltenek el. Bátorságot adnak, hogy továbbra is normális és eleven legyek és tudjam, hogy mindig kéznél van a megoldás, ha netán belefáradnék vagy szükségem lenne rá: az õrültség.
- Add ide azt a sört! - kaptam ki a kezébõl.
- Ez már hányadik?
- Csak a nyolcadik
- Te jó ég - löktem vissza neki -, ez mind benne lesz a most megjelenõ könyvedben?
- Meglehet. - Crumley könnyedén és önelégülten böffentett egyet, majd folytatta:
- Ha választanod kellene, hogy egymilliárd évig sötétségben élj, és soha ne lásd meg újra a napot, nem választanád inkább a katatóniát? Akkor még mindig élvezhetnéd a zöld füvet és a felvágottgörögdinnye-illatú levegõt. Megérinthetnéd a térdedet, amikor senki sem látja. És mindvégig úgy tehetnél, hogy nem érdekel az egész. De valójában annyira érdekel a dolog, hogy üvegkoporsót csinálsz magadnak, és magadra csukod.
- Te jó isten! Folytasd!
- De kérdem én, miért pont az õrültséget választják? A válaszom: hogy ne kelljen meghalniuk Mégpedig a szerelem miatt. Ugyanis minden érzékünk egyfajta szerelem. Szeretjük az életet, de félünk attól, amit az velünk mûvel. Tehát? Miért ne próbálhatnánk ki az õrültséget?
Hosszabb szünet után megkérdenem:
- Hová a fenébe akarunk mi itt kilyukadni?
- A diliházhoz - válaszolta Crumley.
- Hogy beszéljünk egy katatónikus beteggel?
- Néhány évvel ezelõtt ez már egyszer bejött, nemde, mikor hipnotizáltalak, és te végül majdnem vissza tudtál emlékezni egy gyilkosra?
- Igen, de én nem voltam gyogyós!
- Ki állít ja ezt?
Én becsuktam a számat, Crumley kinyitotta az övét.
- Nos - folytatta -, mi lenne, ha templomba vinnénk Emily Sloane-t? - A francba!
- Ne francozz itt nekem! Mi mindnyájan tudunk a Miasszonyunk Alkonyata templomnak juttatott évenkénti jótékonysági adományairól. Tudjuk, hogyan osztott szét kétszáz ezüst keresztet két húsvéti búcsú alkalmával. Aki katolikusnak született, az is marad mindhalálig.
- Akkor is, ha közben megõrült?
- Õ tudatában volt mindennek Legbelül, a fala mögött, érezné, hogy misén van, és… beszélni fog.
- Félrebeszélni, ömlengeni, talán…
- Lehet. De õ mindent tud. Hiszen ezért õrült meg, hogy ne kelljen rágondolnia vagy beszélnie róla. Õ az egyetlen, aki megmaradt, a többiek vagy meghaltak, vagy az orrunk elõtt rejtõztek el, és mindaddig hallgatnak, míg pénzzel meg nem oldjuk a nyelvüket.
- Úgy gondolod, hogy Emily képes lenne érezni, feleszmélni és visszaemlékezni? Mi lesz, ha csak súlyosbítjuk az állapotát?
- Istenkém, nem tudom. De ez az utolsó lehetõségünk. Senki más nem fog vallani. Te már megszerezted a sztori felét Constance-tól, az egynegyedét Fritztól, és még ott van a pap is. Kirakósjáték és Emily Sloane fantomja. Gyújts gyertyát neki, és füstölj tömjént az orra alá. Csengettyûszóval hívd az oltárhoz. Akkor lehet, hogy felocsúdik hétezer napos álmából, és beszélni kezd.
Crumley szótlanul ült egy teljes percig, és lassan kortyolgatta a sörét. Aztán felém hajolt.
- Na, akkor kihozzuk onnét?