Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
66.
Gondolkoztam a Mályvarózsa Házon - mondta Crumley -,
és Emily Sloane barátnõdön is.
- Nem a barátnõm, de folytasd.
- Az elmebetegek reménnyel töltenek el.
- Micsoda! - majdnem elejtettem a sörömet.
- Az elmebetegek úgy döntöttek, hogy még maradnak
- folytatta Crumley. - Annyira szeretik az életet, hogy ahelyett, hogy
elpusztítanák, inkább elrejtõznek egy maguk emelte
fal mögé. Úgy tesznek, mintha nem hallanának, de
nagyon is hallanak. Úgy tesznek, mintha nem látnának,
de látnak. Az elmebetegek így vélekednek: Nem szeretek
élni, de imádom az életet. Gyûlölöm a
szabályokat, de szeretem önmagamat. Így ahelyett, hogy
elföldeljenek, inkább elrejtõzöm én magamtól.
Nem az alkoholba, sem a paplan alá, még csak nem is egy tûszúrásba
vagy a púder mögé, hanem az õrültségbe.
A saját kis zugomba, a saját csendes tetõm alá.
Szóval, igen, az elmebetegek reménnyel töltenek el. Bátorságot
adnak, hogy továbbra is normális és eleven legyek és
tudjam, hogy mindig kéznél van a megoldás, ha netán
belefáradnék vagy szükségem lenne rá: az
õrültség.
- Add ide azt a sört! - kaptam ki a kezébõl.
- Ez már hányadik?
- Csak a nyolcadik
- Te jó ég - löktem vissza neki -, ez mind benne lesz a
most megjelenõ könyvedben?
- Meglehet. - Crumley könnyedén és önelégülten
böffentett egyet, majd folytatta:
- Ha választanod kellene, hogy egymilliárd évig sötétségben
élj, és soha ne lásd meg újra a napot, nem választanád
inkább a katatóniát? Akkor még mindig élvezhetnéd
a zöld füvet és a felvágottgörögdinnye-illatú
levegõt. Megérinthetnéd a térdedet, amikor senki
sem látja. És mindvégig úgy tehetnél, hogy
nem érdekel az egész. De valójában annyira érdekel
a dolog, hogy üvegkoporsót csinálsz magadnak, és
magadra csukod.
- Te jó isten! Folytasd!
- De kérdem én, miért pont az õrültséget
választják? A válaszom: hogy ne kelljen meghalniuk Mégpedig
a szerelem miatt. Ugyanis minden érzékünk egyfajta szerelem.
Szeretjük az életet, de félünk attól, amit
az velünk mûvel. Tehát? Miért ne próbálhatnánk
ki az õrültséget?
Hosszabb szünet után megkérdenem:
- Hová a fenébe akarunk mi itt kilyukadni?
- A diliházhoz - válaszolta Crumley.
- Hogy beszéljünk egy katatónikus beteggel?
- Néhány évvel ezelõtt ez már egyszer bejött,
nemde, mikor hipnotizáltalak, és te végül majdnem
vissza tudtál emlékezni egy gyilkosra?
- Igen, de én nem voltam gyogyós!
- Ki állít ja ezt?
Én becsuktam a számat, Crumley kinyitotta az övét.
- Nos - folytatta -, mi lenne, ha templomba vinnénk Emily Sloane-t?
- A francba!
- Ne francozz itt nekem! Mi mindnyájan tudunk a Miasszonyunk Alkonyata
templomnak juttatott évenkénti jótékonysági
adományairól. Tudjuk, hogyan osztott szét kétszáz
ezüst keresztet két húsvéti búcsú
alkalmával. Aki katolikusnak született, az is marad mindhalálig.
- Akkor is, ha közben megõrült?
- Õ tudatában volt mindennek Legbelül, a fala mögött,
érezné, hogy misén van, és
beszélni
fog.
- Félrebeszélni, ömlengeni, talán
- Lehet. De õ mindent tud. Hiszen ezért õrült meg,
hogy ne kelljen rágondolnia vagy beszélnie róla. Õ
az egyetlen, aki megmaradt, a többiek vagy meghaltak, vagy az orrunk
elõtt rejtõztek el, és mindaddig hallgatnak, míg
pénzzel meg nem oldjuk a nyelvüket.
- Úgy gondolod, hogy Emily képes lenne érezni, feleszmélni
és visszaemlékezni? Mi lesz, ha csak súlyosbítjuk
az állapotát?
- Istenkém, nem tudom. De ez az utolsó lehetõségünk.
Senki más nem fog vallani. Te már megszerezted a sztori felét
Constance-tól, az egynegyedét Fritztól, és még
ott van a pap is. Kirakósjáték és Emily Sloane
fantomja. Gyújts gyertyát neki, és füstölj
tömjént az orra alá. Csengettyûszóval hívd
az oltárhoz. Akkor lehet, hogy felocsúdik hétezer napos
álmából, és beszélni kezd.
Crumley szótlanul ült egy teljes percig, és lassan kortyolgatta
a sörét. Aztán felém hajolt.
- Na, akkor kihozzuk onnét?