Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


22.


Az állatsereglet eltûnt, a járda üresen maradt a filmgyár elõtt. Mami meg a fõbbiek elsétáltak egy másik filmgyárhoz vagy valamelyik étteremhez. Három tucatnyian lehetnek, szétszórtan Hollywoodban. Egyikük biztosan tudja Clarence családi nevét.
Fritz hazavitt.
- Nyúlj csak be a kesztyûtartóba! - mondta útközben. - Vedd ki azt az üvegdobozt. Nyisd ki!
Kinyitottam a kis fekete dobozt. Hat csillogó kristálymonokli nyugodott benne hat bársonytokban.
- A poggyászom - jegyezte meg Fritz. - Mindössze ennyit hoztam magammal, amikor sietve jöttem Amerikába kiéhezett ágyékkal és a tehetségemmel.
- Mely roppant nagy.
- Állítsd le magad! - nyomott barackot Fritz a koponyámra. - Sértegess csak, te fattyú! Azért mutatom neked ezeket… - bökött a monoklik felé -, hogy lásd, minden azért nem vész el. A macskák és Roy a talpukra esnek. Mi van még a kesztyûtartóban?
Egy vaskos, stencilezett kézirat hevert benne.
- Olvasd el, és ha nem adod ki nyomban magadból, ember leszel, fiam. Kipling. Menj! Gyere vissza holnap fél háromra az étkezdébe. Majd megbeszéljük. Aztán késõbb megmutatom neked a Jézus alamizsnán; avagy Atyám, miért hagytál el engem nyersvágatát. Ja?
Kiszálltam a kocsiból a házam elõtt.
- Sieg Heil! - búcsúztam
- Ez már több a soknál! - morogta Fritz, és elhajtott, egyedül hagyva engem a házam elõtt egy gondolattal: Crumley.
Nem sokkal napnyugta alán kibicikliztem Venice-be.