Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


5.


A reggel sem segített.
Sem a rádió, sem a tévé nem számolt be semmilyen hulláról.
Az újság tele volt autószerencsétlenségekrõl és kábítószerügyekrõl szóló cikkekkel. J. C. Arbuthnotról egy szó sem.
Kitámolyogtam a házból, visszamentem a garázshoz, melyben nem étit autó, csak a használtan vett kerékpárom, rengeteg játék meg régi tudományos-mûszaki folyóiratok.
Már félúton jártam a stúdió felé kerékpáromon, mikor rájöttem, hogy nem emlékszem egyetlen keresztezõdésre sem, amelyen vakságomban nyilván túlhaladtam. Ez annyira megdöbbentett, hogy leszálltam a bringámról, és csak álltam ott remegve, mint a nyárfalevél.
Ekkor egy szilaj, piros, nyitott sportkocsi fékezett és állt meg mellettem.
A volánnál ülõ férfi, akin fordítva volta sapka, behúzta a kéziféket. A szélvédõn keresztül bámult rám, kék szeme volt, s az egyiken monoklit viselt, mely szorosan illeszkedett szemgödrébe és vakítón verte vissza a napsugarakat.
- Adjon isten, te ostoba, istenverte gazfickó - kiáltotta német dialektussal.
Meglepetésemben majdnem elengedtem a kerékpárt. Már tizenkét éves koromban láttam ezt a profilt valamilyen régi érmén. Ez az ember vagy a feltámadt Caesar, vagy a szent Római Birodalom legfõbb német helytartója volt. A szívem csak úgy pumpálta ki a levegõt a tüdõmbõl.
- Mit motyog? - kiáltotta újra a kocsi vezetõje. - Beszéljen hangosabban!
- Helló - hallottam a saját hangomat -, maga ostoba istenverte gazember… Maga Fritz Wong, ugyebár? Sanghajban született kínai apától, és osztrák anyától, Hongkongban, Bombay-ben, Londonban és egy tucatnyi német városban nevelkedett. Volt kifutófiú, majd filmvágó, író, még operatõr is az UFA-nál, végül pedig rendezõ a világ minden részén. Fritz Wong, a fenomenális rendezõ, A Cavalcanti varázslat címû nagyszerû némafilm rendezõje. Az a pasas, akit 1925 és 1927 között Hollywood uraként ismertek, és egy olyan jelenet miatt adták ki az útját, melyben a rendezésen kívül egy porosz tábornokot is játszik és Greta Froelich bugyiját szagolgatja. Ez a nemzetközileg ismert rendezõ elõbb visszatért Berlinbe, majd újra elhagyta, amikor Hitler hatalomra került, az Õrült szerelem, A Holdra és vissza rendezõje, valamint…
Minden egyes mondatomnál egy negyed hüvelyknyit fordult felém a feje, miközben a szája pajkos mosolyra húzódott. Monoklija morzejeleket villogott.
Keleti vágású szeme az üveg mögött óvatosan rám sandított. Elõször úgy tûnt, hogy a bal szeme maga Peking, a jobb pedig Berlin, de nem így volt. Csak a monokli nagyító lencséje miatt dominált a keleti beütés. Szemöldökébõl és orcájából csak úgy sugárzott a germán arrogancia, mellyel akár kétezer évig is eléldegélt volna, vagy addig, amíg valaki meg nem elégeli, és fel nem bontja miatta a szerzõdését.
- Hogy is szólított? - kérdezte a legnagyobb udvariassággal.
- Ahogy maga szólított engem - válaszoltam bágyadtan. - Ostoba, istenverte gazfickónak - suttogtam.
Bólintott, majd elmosolyodott. Szélesre tárta a kocsija ajtaját. - Szálljon be!
- De maga nem is…
…ismerem magát? Gondolja, hogy azért körözgetek itt, hogy mindenfelé tuskó biciklist vegyek fel a kocsimba? Azt hiszi, nem láttam már a stúdió sarkánál sündörögni, és eljátszani, hogy maga a fehér bárány? Tudja, ki maga? - Itt összecsapta a tenyerét. - Edgar Rice Burroughs fattya, A Mars Hadura… azaz H. G. Wells törvénytelen ivadéka, egyenesen Jules Vernétõl. Csukja össze a biciklijét. Már így is késésben vagyunk.
Belöktem a bringámat a hátsó ülésre, és épp hogy volt annyi idõm, hogy magam is bevágódjak mellé, még mielõtt a kocsi egy pillanat alatt ötvenre gyorsult,
- Ki ne tudná - próbálta Fritz Wong túlharsogni a kipufogó zaját -, hogy mi mindketten õrültek vagyunk, hogy ott dolgozunk, ahol. De maga szerencsés, mert legalább szereti, amit csinál.
- Maga nem? - érdeklõdtem.
- Krisztusom! - motyogta. - Dehogyisnem!
Nem tudtam levenni a szemem Fritz Wongról, csak néztem, amint a kormány fölé hajol, és élvezi, amint a szél az arcába fúj.
- Maga a legostobább istenverte alak, akivel valaha dolgom volt! - kiabálta. - Hát meg akar halni? Miért nem tanult meg autót vezetni? Miféle bringa ez? Ez az elsõ filmes munkája? Minek írja azt a marhaságot? Miért nem olvas inkább Thomas Mannt vagy Goethét?!
- Thomas Mann és Goethe forgatókönyvéért senki nem adna egy petákot sem. A Halál Velencében… remekmû. A Faust… szintúgy. De egy jó forgatókönyv… vagy egy olyan novella, mint az enyém, amely segítségével az ember eljuthat a Holdra, és még el is hitetik vele, hogy mindez valóság? Én nem kérek a klasszikusokból. Hogy tud ezzel a monoklival vezetni?
- Semmi köze hozzá! Különbi is, jobb vaknak lenni. Ha alaposan megnézi az elõttünk lévõ kocsit, hirtelen vágya támad, hogy felöklelje hátulról. Hadd nézzem az arcát. Maga egyetért ezzel?
- Csak viccesnek találom!
- Jézusom! Maga mindent szentírásnak vesz, amit az isteni Fritz Wong mond. Hogy lehet, hogy nem tud vezetni?
Mindkettõnknek ordítanunk kellett, hogy túl tudjuk harsogni a szemûnkbe, szánkba csapó szelet.
- Az íróknak nem telik autóra! És tizenöt éves koromban láttam, hogy öt ember szakadt miszlikre, amikor a kocsijuk egy telefonfülkének rohant.
Fritz rápillantott az emlékezéstõl sápadt arcomra.
- Olyan lehetett, mint egy háború, igaz? Maga nem is olyan ostoba. Úgy hallottam, hogy feladatot kapott Roy Holdstrom mellett. Jó benyomást akar tenni? Nagyszerû. Nem szívesen ismerem el, hogy minden bizonnyal képes is rá.
- Gimnazista korunk óta barátok vagyunk Royjal. Már akkor figyeltem, amint megalkotta az elsõ miniatûr dinoszauruszokat a garázsukban. Eltökéltük, hogy majd ha nagyok leszünk, együtt fogunk szörnyeket készíteni.
- Nem - kiabálta Fritz Wong a szél ellen küszködve. - Maga szörnyeknek dolgozik. Most éppen Manny Leibernek? Egy pók Gila szörnyeteg álma. Vigyázzon! Egész állatsereglet vár ránk!
A stúdió bejáratával szemben gyülekezõ autogramra várók felé bólintott.
Én is odanéztem. Egy szempillantás alatt kiszállt testembõl a lélek, s éveket szárnyalt vissza múltba. 1934 volt újra, ide-oda lökdösött a megvadult, tollat és papírt lengetõ tömeg, emberek rohangáltak összevissza, a premier estjein a jupiterlámpák fényében, vagy éppen Marlene Dietrichet üldözték be az öltözõjébe. De ugyanígy elevenedett meg elõttem, mikor Cary Grantot kísérték el a péntek esti Légió stadionbeli bokszmeccsekre, vagy az étterem elõtt szobroztak, és azt várták, hogy Jean Harlow elfogyassza egyik három óra hosszõs ebédjét, vagy hogy Claudette Colbert nevetve bukkanjon fel éjfélkor.
Tekintetem végigsiklott az õrült tömegen, és újra magam elõtt láttam múltbeli névtelen barátaim bárgyú, sápadt; vaksi arcát, amint ott várakoznak a Maximus; a madridi Prado Múzeum stílusát utánzó homlokzata elõtt, ahol a harminc láb magas rendíthetetlen kovácsoltvas-kapu nyitódott és csukódott azok elõtt, akik sohasem ízlelhették meg a sikert. Láttam, amint elvegyülök a kitátott csõrû éhes madarak között, akik mohón várták, hogy akár csak egyetlen pillanatra is megpillanthassák kedvencüket, s láttam a vakuk villogását és az autogramgyûjtõ füzeteket. S amint lebukott a nap, s emlékeimben fölkelt a Hold, eszembe jutott, hogy annak idején képes voltam több mint tizenöt kilométert görkorcsolyázni hazáig a kihalt mellékutcákon át, s közben arról álmodozni, hogy egy nap én leszek a világ legnagyobb írója vagy legalább egy kisebb formátumú Filmgyár munkatársa.
- Állatsereglet? - mormogtam. - Maga így hívja õket? - És itt van az õ állatkertjük! - folytatta Fritz.
Ekkor áthajtottunk a stúdió kapuján, s végig az éppen akkor érkezõkkel, statisztákkal és hivatalnokokkal teli fákkal szegélyezett sétányon. Fritz Wong beállt egy PARKOLNI TILOS táblával jelzett területre. Kiszálltam és így szóltam:
- Mi a különbség az állatsereglet és az állatkert között?
- Minket itt bent a pénz tart rács mögött, azokat a szegény bolondokat odakint pedig a saját ostoba álmaik.
- Valaha én is közéjük tartoztam, és arról álmodoztam, hogy egy nap átkerülök a stúdió kapujának másik oldalára.
- Ostoba. Most már sohasem fog megmenekülni.
- De! Meg fogok! Épp most fejeztem be egy újabb novelláskötetet és egy darabot. Nem leszek többé ismeretlen kis senki!
Fritz monokliján megcsillant a fény.
- Ne mondja ezt nekem. Még tisztelni kezdem magát.
- Ahogy én Fritz Wongot ismerem, harminc másodperc múlva nyoma sem lesz ennek a tiszteletnek.
Fritz figyelte, amint kiemelem a kerékpárt az autójából. - Úgy vélem, maga majdnem német - jegyezte meg. Felszálltam a bringára.
- Meg vagyok sértve - válaszoltam. - Maga mindenkivel így beszél?
- Nem, csak Nagy Frigyessel, akinek ki nem állhatom a stílusát, de akinek imádom a filmjeit.
Fritz levette a monokliját, és inge zsebébe tette. Úgy tetszett, mintha valami érmét hagyott volna leesni, hogy ezzel elindítson valamilyen benne lévõ gépezetet.
- Már figyellek néhány napja - váltott át tegezésre. - Elmebeteg rohamaimban még a novelláidat is olvasgattam. Van annyi tehetséged, hogy érdemes lenne csiszolgatni. Most éppen egy elég reménytelen filmen dolgozom, az úr legyen irgalmas, mely Krisztusról, Heródesrõl és a többi butuska szentrõl szól majd. Kilencmilliós hiánnyal és egy olyan iszákos rendezõvel kezdték forgatni, aki még egy ovis csoportot sem tudna átvezetni az úton. Engem ért a megtiszteltetés, hogy mentsem, ami menthetõ. Te keresztény vagy?
- Annak indultam.
- Jó! Akkor ne lepõdj meg, ha kirúgatlak abból a bugyuta dinoszauruszos sztoriból. Ha tudnál nekem segíteni, sínre tenni ezt a krisztusi horrorfilmet, az már mindenképpen egy lépés lenne elõre. A lázári elv! Ha egy döglött pulykán dolgozol és sikerül elõcsalogatnod a filmfakkokból, azt díjazzák. Hadd figyeljelek és olvasgassak tõled még néhány napig. Gyere az étkezdébe pontban egy órakor. Edd, amit én, és akkor beszélj, ha kérdeznek, rendben? Te kis tehetséges csibész!
- Igenis, Unterseeboot kapitány!
Amint el akartam indulni, adott egy löketet a biciklimnek. Ne úgy, hogy ártson vele, csak ahogy a legcsendesebb öreg filozófus is útnak indított volna egy zöldfülût. Nem néztem hátra. Attól féltem, hogy õ is vissza talál nézni.