Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
69.
Crumley délben érkezett meg, és látta, hogy a
telefon mellett ülök.
- Egy találkozót kell megbeszélnem a stúdióban
- mondtam.
- Kivel?
- Bárkivel, aki éppen Manny Leiber irodájában
lesz, amikor megcsörren a nagy íróasztalon lévõ
fehér telefon.
- És aztán?
- Akkor én is betoppanok oda.
Crumley bámulta a kinn tomboló vihart.
- Vagy jól megütöd a bokád - szólt végül.
- Mi mást kellene tennünk? - csattantam fel. - Üljünk
és ölbe tett kézzel várjuk, míg ránk
törik az ajtót, vagy elõbújnak a tenger alól?
Gyûlölöm a tétlenséget. Inkább meghalnék.
- Add csak ide!
Crumley megragadta a telefont, és tárcsázott.
Amikor beszélt, muszáj volt visszafognia felindultságát:
- Tökéletesen rendben vagyok Kérlek, törölj a
betegszabadságról: ma éjjel már otthon leszek
- Éppen amikor szükségem volna rád - mondtam. -
Te gyáva!
- Gyáva, szar alak vagyok! - csapta le a kagylót. - És
csitkás!
- Micsoda?
- Egész héten át az voltam. Kivártam, hogy sikerrel
jársz-e vagy sem. Egy csitkás. Tudod, aki annak idején
megzabolázta a lovat, amikor Grant tábornok kiesett a nyeregbõl.
Haláleseteket nyomozni és régi iratcsomókat átböngészni
- olyan, minuta lefeküdnék egy sellõvel. Na, itt az ideje,
hogy segítsek ennek a hõscincérnek!
- Tudod, hogy a hõscincér eredetileg egy nagyon ronda rovarfaj.
Hõscincér. Hõs lovag. Hõstett. Haha!
- Te jó ég! Fel kell hívnom a szerelõket. Add
ide azt a telefont! A telefon megcsörrent. Mindketten felugrottunk.
- Nehogy felvedd! - figyelmeztetett Crumley.
Hagytam, hadd csörögjön nyolcszor, majd tízszer. Aztán
nem bírtam tovább: felkaptam a kagylót.
Elõször csupán egy elektromos zörejt lehetett hallani
valahonnan a város másik végébõl, ahol
láthatatlan esõcseppek kopogtak a hideg és kérlelhetetlen
sírköveken. De aztán
Hallottam, hogy valaki hangosan lélegzik. Olyan volt, mint egy távoli,
tajtékzó hörgés.
- Halló! - szóltam. Csend.
Végül ez az izgatott, horrorfilmekbe illõ hang kibökte:
- Miért nem vagy itt?
- Senki nem szólt nekem - nyögtem remegve.
Újra hallatszott az a szörnyû, víz alatti szörtyögés:
mintha valaki saját vérében fuldokolna.
- Ma éjjel - súgta a hang. - Hét órakor. Ugye,
tudod, hol? Beleegyeztem. Én hülye, beleegyeztem!
- Nos - mondta vontatottan a mély hang -, már sok idõ
eltelt azóta, hogy
szóval
- Gyászosan folytatta:
- Mielõtt végleg eltûnök, beszélnünk
kell, érted, beszélnünk
kell
Az ismeretlen nagyot sóhajtott, és ezzel a beszélgetés
véget is ért.
Tágra nyelt szemekkel ültem, és markoltam a telefonkagylót.
- Mi az õrdög volt ez? - kérdezte a mögöttem
ülõ Crumley.
- Nem én hívtam - remegtem szinte öntudatlanul. - Õ
hívott engem.
- Add ide!
Crumley tárcsázott.
- A betegszabadságról lenne szó
- mondta.