Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN
33.
Lassan lépkedtem vissza a nagyszüleim múltbéli házához.
- Biztos vagy benne, hogy Roy volt az, aki egy órával ezelõtt
elhaladt itt? - kérdene Crumley.
- A pokolba is; gõzöm sincs! Igen, nem, talán. Nem vagyok
egészen beszámítható. Martini fényes délben
ez nem nekem való. És ráadásul megemelve méricskéltem
a forgatókönyvet - ki kell húznom kétkilónyit
ebbõl, és hozzáírnom három unciát.
Segíts!
A jegyzettömbre néztem, amit Crumley a kezében tartott.
- Na, mi van?
- Felhívtam három autogramgyûjtõ ügynökséget.
Mindegyik ismerte Clarence-t
Mindegyik ugyanazt mondta. A fickó
paranoiás. Sehol egy vezetéknév, egy telefonszám
vagy egy cím. Elmondtam nekik, hogy mitõl retteg: nem attól,
hogy kirabolják, nem. Attól, hogy meggyilkolják - és
aztán rabolják ki. Ötezer fotó, hatezer aláírás,
a félretett pénzecskéje. Tehát lehet, hogy nem
ismerte fel a Szörnyeteget aznap éjjel, de félt tõle,
hogy a Szörnyeteg tudja, hol lakik, és eljön, hogy elkapja.
Ez az akármilyen nevû Clarence, ahogy az ügynökség
emberei elmondták, mindig készpénzt vett fel, és
azzal is fizetett. Ha nincs számla, nincs rá mód, hogy
ezúton rátaláljanak. Sohasem intézett semmit postán.
Rendszeresen megjelent, hogy üzleteket kössön, aztán
hónapokra eltûnt. Zsákutca. És a Brown Derby szintén
zsákutca. Én kedves és finom voltam, de a fõpincér
feltartóztatott. Sajnálom, öregem. Hé
Ebben a pillanatban menetrendszerûen feltûnt a római falanx
a távolban. Futólépésben haladtak, vidám
kiabálások és káromkodás hangzott fel,
ahogy odaértek.
Vadul kihajoltam az ablakon, még a lélegzetemet is visszafojtottam.
- Ez az a társaság, amit említettél, hogy Roy
velük van? - kérdezte Crumley.
- Igen.
- Most is ott van? - Nem látom
Crumley kifakadt:
- A francba, mi az ördögnek rohangál ez a hülye balfasz
a stúdió körül? Miért nem megy már a
pokolba, miért nem menekül, az istenfáját?! Mit
õgyeleg itt? Meg akarja öletni magát? Megvon a lehetõsége,
hogy elfusson, de õ inkább behúz a csõbe téged,
sõt engem is. Miért?
- Bosszúból - feleltem. - Az összes gyilkosságért.
- Miféle gyilkosságokért?
- A teremtményei, a legdrágább barátai haláláért.
- Hülyeség.
- Figyelj, Crum! Mióta laksz a házadban Venice-ben? Húsz-huszonöt
éve? Te ültettél minden sövényt, minden bokrot,
te vetettei a pázsitot, te építetted újra a nádkunyhót,
beszerelted a háttérzörejt, az esõztetõket,
a bambuszt, orchideákat, õszi- és kajszibarackfákat,
citromfát telepítettél. Mi lenne, ha betörnék
egy éjszaka és elpusztítanék mindent; kivágnám
a fákat, letaposnám a rózsákat, felégetném
a nádkunyhót, kidobnám az utcára a hangdobozt?
Mit tennél?
Crumley elgondolkodott, arca kivörösödött.
- Pontosan - bólintottam. - Nem tudom, vajon Roy megnõsül-e
valaha is. Mert most a gyermekeit, az egész életét elpusztították,
porrá zúzták. Mindent, amit valaha is szeretett. Talán
most is itt van, próbálja megfejteni a haláleseteket,
éppúgy, mint mi, megtalálni a Szörnyeteget és
megölni. Az is lehet, hogy Roy örökre elment. De ha én
lennék a helyében, igen, én maradnék, rejtõzködnék
és folytatnám a kutatást, amíg az áldozatok
mellé nem temetném a gyilkost.
- A citromfáimat? Hûha! - mondta Crumley a távoli tenger
felé nézve. - Az orchideáimat és az esõerdõmet?
Valaki elpusztítaná? Nos, igen.
A falanx elhaladt a kései napfényben, és a kék
árnyékok felé tártolt. Az az esetlen égimeszelõ
nem volt köztük
A léptek és a kiáltások elhalkultak.
- Menjünk haza! - javasolta Crumley.
Éjfélkor hirtelen szél söpört végig
Crumley afrikai kertjén. A környéken már minden
fa téli álomra készült.
Crumley figyelmesen rám nézett.
- Úgy érzem, történni fog valami.
Történt.
- A Brown Derby! - mondtam döbbentem. - Istenem, miért nem gondoltam
erre hamarabb!? Aznap éjjel Clarence pánikszerûen menekült
el: Eldobta az aktatáskáját, otthagyta a Brown Derby
bejáratánál a járdán. Valaki bizonyára
fölvette. Talán még most is ott van, és arra vár,
hogy Clarence lehiggadjon és visszamerészkedjen érte.
A címének benne kell lennie.
- Jó nyom - bólintott Crumley. - Követni fogom.
Az éjszakai szél újra fújni kezdett, szomorúan
sóhajtozott a citrom- és narancsfák között.
- És
- És?
- Már megint a Brown Derby. Velünk talán nem áll
szóba a fõpincér, de ismerek valakit, aki éveken
át minden héten ott ebédelt, amikor még kissrác
voltam.
- Úristen - sóhajtott Crumley. - Rattigan. Lenyel téged
keresztbe.
- A szeretet megvéd engem!
- Gyûjtsd zsákba, és megtrágyázzuk vele
az egész San Fernando-völgyet.
- A barátság igenis, megvéd. Te sem tudnál bántani
engem, vagy igen?
- Arra ne számíts!
- Tennünk kell valamit. Roy bujkál. Ha õk, bárkik
legyenek is, rábukkannak, meghal.
- Ahogy te is, ha amatõr detektívesdit játszol - felelte
Crumley.
- Késõ van. Éjfél.
- Constance ilyenkor kel fel.
- Erdélyi idõ szerint? Az ördögbe is! - Crumley mély
lélegzetet vett. - Elvigyelek?
Egy õszibarack lehullott a kert valamelyik rejtett fájáról.
Tompán puffant.
- Igen - feleltem.