Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


15.


Ez az utolsónak érkezõ férfi olyan fakónak tûnt, hogy a bõre szinte csillogni látszott a benti fényben. Magas volt, úgy száznyolcvanöt centi, a haja hosszú, a szakálla ápolt és formásra nyírt, a szeme pedig olyan ijesztõ tisztasággal csillogott, hogy úgy éreztem, a pillantása a húsom alá, a lelkembe, a csontvelõmbe hatol. Ahogy elhaladt az asztal mellett, a kések és a villák megálltak a félig tátott szájak elõtt. Ahogy elhaladt, csendhullámot vonva maga mögött, az élet ismét folytatódott. Megfontolt léptekkel haladt, mintha köntöst viselne gyûrött zakója és kétes tisztaságú nadrágja helyett. Megáldó mozdulattal lépett el az asztal mellett, de a tekintetét elõrevetette, mintha a miénken túli világba nézne. Rám pillantott, és én összehúztam magam, mert nem tudtam elképzelni, miért pont engem választott ki ennyi elismert és elfogadott híresség közül. Végül megállt mellettem, s méltóságteljes viselkedése hatására képtelen voltam ülve maradni.
Csend támadt, amikor ez a szép arcú férfi kinyújtotta vékony csuklójú, vékony karját, melyen a legkecsesebb és leghosszabb ujjak voltak, amiket valaha is láttam.
Én is kinyújtottam a kezem, hogy megragadtam az övét. A kézfeje elfordult, és megpillantottam a szög helyét a csuklóján. A másik kezét is elfordította, így láthattam, hogy hasonló stigma éktelenkedik a bal csuklóján is. Elmosolyodott, megérezte, mire gondolok, mert halk hangon elmagyarázta:
- A legfõbben azt hiszik, a szögeket a tenyéren ütötték át. Nem. A tenyér képtelen lenne megtartani a test súlyát. Viszont a felszögezett csukló igen. A csukló. - Ismét megfordította mindkét kezét, és jól láthattam a helyet, ahol a szögek kibukkantak a másik oldalon.
- J. K. - mondta Fritz Wong -, ez itt a mi másvilági látogatónk, a mi ifjú science-fiction írónk.
- Tudom. - A szép arcú idegen biccentett, és magára mutatott. - Jézus Krisztus - mutatkozott be.
Oldalra léptem, hogy leülhessen, aztán visszarogytam a székembe. Fritz Wong egy kenyeres kosarat nyújtott felé.
- Légy oly szíves, változtasd ezeket halakká!
Lélegzet után kapkodtam.
Azonban J. K egy csekély ujjmozdulattal kivett egy ezüstösen csillogó halat a kenyérszeletek közül, és a magasba dobta. Fritz elbûvölten kapta el, s nagy nevetés, taps támadt.
- Ez a bor - közölte J. K. - tíz másodperccel ezelõtt még víz volt. Ki kér?
A bort kitöltögették, és megízlelték.
- Nézzék… - makogtam.
Az asztalnál mindenki rám meredt.
- Tudni szeretné - segített ki Fritz -, hogy tényleg az-e a neve, amit mondott.
A magas férfi ünnepélyes mozdulattal elõhúzta a jogosítványát, és megmutatta:
- Jézus Krisztus. Hollywood. Beachwood Avenue 911. Visszacsúsztatta a zsebébe, megvárta, amíg az asztalnál csend lesz, aztán megszólalt.
- 1927-ben jöttem ebbe a stúdióba, amikor a Jézus királyt forgatták. Famunkásként dolgoztam a mûhelyben. Én vágtam és munkáltam meg azt a három keresztet, melyek még ma is állnak a Kálvária dombon. Nagy vetélkedés kezdõdött a környék minden baptista és katolikus közösségében. Meg kell találni Krisztust! Itt lett meg. A rendezõ megkérdezte, hol dolgozom. Az ácsmûhelyben. Istenem, kiáltotta, hadd nézzem csak az arcát! Vegyen fel egy szakállt! "Maszkírozzon ki Jézusnak", kértem meg a maszkmestert. Aztán visszamentem, felöltöttem a köntöst és a töviskoszorút, meg az összes szent holmit. A rendezõ táncra perdült, és megmosta a lábamat. A baptisták a nyomomba szegõdtek az iowai tésztafesztiválon, amikor átkotortam a tragacsommal a városon a zászlókkal, melyeken ez állt: "ELJÕ A KIRÁLY", "ÉLJ ÚGY, MINT EZELÕTT"… Szerte a vidéken tíz éven át nagy Messiás-mûsorokat adtam, amíg a borral és a paráznasággal tele nem lett a hócipõm. Senkinek sincs szüksége egy szoknyapecér Megváltóra. Nem mintha macskákat rugdostam volna, és meghúztam volna más emberek feleségét, mint keréken a csavart, nem, annyi az egész, hogy én Õ vagyok, érted?
- Azt hiszem, igen - feleltem gyengéden.
J. K. kinyújtotta hosszú csuklóját, hosszú kezét, hosszú ujjait maga elé, szinte macskaszerû pózba, és várta, hogy a világ eljöjjön és imádni kezdje.
- A nõk istenkáromlásnak tartották még azt is, ha beszívják a lélegzetemet. Megérinteni pedig egyenesen rettenetes dolog. Megcsókolni halálos bûn. És maga az aktus? Akár kútba is ugorhattam volna, ahol az örökkévalóságig fülemig ellep a sár. A katolikusok, nem, a szenteskedõk voltak a legrosszabbak Sikeralt ágyba vinni egyet-kettõt, mielõtt rájöttek a kilétemre, amikor inkognitóban utaztam. Aztán amikor egy hónapig nélkülöztem a lepedõakrobaták tevékenységét, ámokfutásban törtem ki. Megborotválkoztam, és nekivágtam a környéknek, elhintettem a magjaimat a jó termõtestbe, dugványoztam a hölgyeket jobbra-balra. Több nõt magam alá gyûrtem, mint ahány kavicsot egy úthenger. Gyorsan mozogtam, mert nem szerettem volna, ha a puskatulajdonosok számba veszik a szûzhártyákat, és telepumpálnak engem is… ólommal, imádkoztam, hogy a hölgyek sose jöjjenek rá, hogy az Utolsó Vacsora Fõvendégének kegyeit élvezték. Amikor éretlen gyümölcsöt szakítottam le és leittam magam a sárga földig, a stúdió összekanalazta a csontjaimat, letette az óvadékot a seriffnek és kiengesztelte a helybéli papokat, és kisebb összegeket helyzeti el a születendõ gyermekek nevelésére, aztán haza hurcolt az ácsmûhelybe, ahol Keresztelõ Jánosként tartottak, és megfenyegettek, hogy a fejemet veszik, ha nem tudják befejezni a halsütést Galileában és egy rejtélyes túrát a Kálvária-dombra. Kiküldtek a dzsungelbe. Ami nagyszerû volt, mert végigprédáltam a dzsungelt. Soha sem létesett még nagyobb kurvapecér, mint akit most magad elõtt látsz. Nem érdemeltem meg, hogy én játsszam J. K.-t több ezer színházban szerte az államokban; lelkeket váltottam meg, és közben desszertre éheztem. Aztán számos éven át nem testekkel, hanem üvegekkel vigasztalódtam. Szerencsém volt, hogy Fritz felszedett az új filmjéhez, és több tonna vakolattal helyrepofozták a képem. Ennyi. Fejezetvég és kötetvég. Csapó.
Taps. Az egész asztal összeverte a tenyerét.
J. K. lehunyt szemmel bólogatott jobbra-balra.
- Egész jó sztori - mormoltam.
- Egy szót se higgyen el belõle - felelte J. K. A taps abbamaradt. Újabb ember érkezett. Phillips Doki állt meg az asztal túlsó végénél.
- Istenem - mondta J. K. erõs, tiszta hangon. - Megérkezett Júdás! Ha a Doki hallotta is, nem mutatta.
Habozott, utálkozva méregette a helyiséget, mintha nem akarna szóba állni senkivel. Azokra a gyíkokra emlékeztetett, amiket az õserdõk szélén lát az ember: csillog a szeme, rettenetesen nyugtalan, a levegõbe szimatol, kutató mancsokkal tapogatja a levegõt, aprókat csap a farkával, készen megperdülni, elsurrani, futni. Tekintete Royra vetõdött, és valamilyen oknál fogva elidõzött rajta. Roy kihúzta magát, szipogott, és kedvesen rámosolygott a Dokira.
Istenem, gondoltam, valaki meglátta Royt, miközben elcsente a testet. Valaki…
- Asztali imát kíván mondani? - kötözködött Fritz. - A Sebész Imáját… Ó, uram, ments meg minket a doktoroktól!
Phillips Doki úgy kapta félre a fejét, mintha egy légy szállt volna az orrára. Roy hátradõlt a székében.
A Doki szokása ellenére jött ide. Az étkezdén kívül a ragyogó, déli napsütésben Manny és több más bolha mérgesen és csalódottan ugrabugrál. És a Doki idejött, hogy elszökjön tõlük vagy hogy itt keressen gyanúsítottat: Nem tudom, melyik okból.
Azonban itt állt õ, Phillips Doki, az ismert orvos, aki már akkor is a stúdióban dolgozott, amikor a kamerákat még kézzel mozgatták. Olyan volt, akár azok a futballedzõk, akik az oldalvonalnál csak egyszer villantanak egy mosolyt a gyõztes csapatukra. Nem hosszas fejtegetésekkel vagy példabeszédekkel kommunikált, csak rövid, kurta megnyilvánulásokkal. Az igenek és a nemek között hosszan hallgatott.
Ott volt akkor is, amikor a Skylark stúdió vezetõje begurította az utolsó golflabdát a lyukba és holtan esett össze. Az a hír járta, hogy õ is a kaliforniai partok mentén vitorlázott, amikor az a híres könyvkiadó "véletlenül" a tengerbe dobta azt a hasonlóan híres rendezõt, aki megfulladt. Láttam lefényképezve Valentino ravatalánál, Jeanne Eagel betegszobájában, valami San Diego-i jachtversenyen, ahol õ biztosította a hõguta elleni védelmet egy csapat New York-i mozimágnás számára. Azt állították, hogy az egész stúdiót elkábította, aztán valahol Arizonában gyógykezelte õket. Ritkán étkezett a kajáldában. Már a megjelenésével megkeserítette az élelmet. A kutyák megugatták, mintha a pokol hírnöke lenne A csecsemõk a könyökébe haraptak, és gyomorrontást kaptak.
Mindenki megrezzent és hátrahõkölt az érkezésére.
Phillips Doki pillantása ide-oda járt rajtunk. Pillanatokon belül szemügyre vett mindenkit.
Fritz hozzám fordult.
- Az õ munkája sosem ér véget. Túl sok csecsemõt hoztak ma reggel az ötös stúdióba. Szívroham a New York-i irodában. Vagy az a színész Monacóban, aki összerúgta a patkót az õrült fiúbarátjával. Õ…
A szóban forgó doktor a székünk mögé lépett, valamit odasúgott Stanislau Grocnak, aztán gyorsan megfordult, és kisietett.
Fritz szúrós pillantást vetett utána, aztán ismét felém fordult.
- Ó, futurista mester, ki a jövõbe látsz, áruld el nekünk, mi a pokol folyik itt?
A vér az arcomba tolult. A nyelvem bûntudatosan lapult a számban. Lehorgasztottam a fejem.
- Játsszunk olyan székcseréset! - kiáltotta Groc, felállt, és felém nézve megismételte: - Székcseréset, székcseréset!
Mindenki nevetett. Mindenki helyet változtatott, s ez csak növelte zavaromat.
Amikor végeztek a nagy kavarodással, Stanislau Grocot, aki Lenin homlokát fényesítette, velem szemben találtam, Royt pedig mellettem.
Groc barátságosan mosolygott rá, mintha gyerekkori barátok lennénk.
- Hova sietett a Doki? - kérdeztem.
- Mi folyik itt?
- Szóra sem érdemes. - Groc nyugodtan nézegette az étkezde bejáratát. - Fura remegést éreztem délelõtt tizenegykor, mintha a stúdió jéghegybe ütközött volna. Azóta is eszelõs emberek rohangálnak össze-vissza, és próbálják kimerni a vizet. Boldoggá tesz, ha ennyi kiakadt embert látok Még a dög unalmas munkámról is megfeledkezek, hogy bronzi kacsákból brooklyni hattyúkat fabrikálok - Bekapott egy jókora adag gyümölcssalátát. - Mit gondol? Miféle jéghegynek ütközött a mi kedves Titanicunk?
Roy hátradõlt a székében.
- A díszletezõ- és ácsmûhely környékén van valami felfordulás - jegyezte meg.
Csúnya pillantást vetettem Royra. Stanislau Groc megmerevedett.
- Ja, igen - mondta vontatottan. - Egy apró probléma a lamantinnal, a nõalakkal, ami a Bountyra kerül.
Megrúgtam Royt az asztal alatt, de õ elõrehajolt. - Bizonyára nem ez az a jéghegy, amit említett.
- Á, dehogy - felelte Groc nevetve. - Nem annyira jéghegy az, mint inkább valami hõlégballon, ami miatt az összes producert és fejbólintó Jánost behívatták Manny irodájába. Valakit ki fog rúgni. És akkor… Groc a mennyezet felé intett apró, babászerû kezével - felfelé bukik!
- Micsoda?
- Ha egy embert kirúgnak a Warnertól, felfelé bukik az MGM-be. Az az ember pedig, akit az MGM-tõl rúgnak ki, a 20th Century Foxhoz kerül. Felfelé, úgyszintén! Isaac Newton megfordított törvénye! - Groc megmosolyogta saját elmésségét. - De maga, maga szegény író, maga sosem tud majd felfelé bukni, ha kirúgják, csak Befelé. Én…
Elhallgatott, mivel…
Úgy néztem rá, mint nagyapámra harminc évvel ezelõtt, amikor már tudtam, hogy soha többé nem kel fel a halottaságyából. A borosta nagyapám fakó, viasszerû bõrén, a szemhéj, amely szinte kirepedt, és azzal fenyegetett, hogy rám mered és amitõl nagymama jéggé dermedt, mint a hókirálynõ, mind, mindez egyértelmûen megvolt Lenin balzsamozó/kozmetikusánál; aki velem szemben ült, s a gyümölcssalátáját turkálta.
- Mondja - kérdezte udvariasan -, az öltéseket nézi a fülem mögött?
- Nem, dehogy!
- Dehogyisnem! - felelté szórakozottan. - Mindenki azt nézi! Itt van! Elõrehajolt, jobbra és balra fordította a fejét, s felhúzta a haját a füle mögött, majd a halántékáról.
- Istenem - mondtam: micsoda pompás munka.
- Annál is több. Tökéletes.
Ugyanis a vékony vonalak már elhalványultak, és ha csak bolhacsípések lettek volna, már akkor sem sok nyomuk maradt.
- Maga… - kezdtem.
- Hogy én mûtöttem-e meg magam? Megpróbáltam kivenni saját vakbelem? Lehet, hogy olyan vagyok, mint az a nõ, aki Shangri-Lába szökött, s a feje egy mongol póznán aszalódott!
Groc nevetett, és teljesen megittasult saját nevetésétõl. Szinte folyamatosan boldognak tûnt. Az embernek az az érzése támadt, la egyszer abbahagyja a nevetést, meghal. Mindig a boldog ugatás, a merev vigyor.
- Igen? - kérdezte, látva, hogy a fogait, a száját nézem. - Mi olyan mókás, hogy örökké nevet? - kérdeztem.
- Minden! Látta a filmet Conrad Veidttel…?
- A nevetõ embert?
Ezzel megfogtam Grocot.
- Lehetetlen! Maga hazudik!
- A mamám bolondot a filmekért. Iskola után állandóan moziba vitt, együtt néztük Pickfordot, Chaney-t, Chaplint. És… Canrad Veidtet is! A cigányok lemetszették az ajkait, és így örökké úgy nézett ki, mint aki nevet, aztán szerelembe esik egy vak lánnyal, aki nem látja azt a szörnyû vigyort, és õ megcsalja a lányt, de a hercegnõ kigúnyolja, mire õ visszatér a vak lányhoz, sír, és nyugalmat talál a lány tapogatózó keze alatt. És az ember csak ül az elsötétülõ vászon elõtt a moziban, és sír. Vége.
- Istenem! - kiáltotta Groc, és még nevetni is majdnem elfelejtett. Micsoda káprázatos gyerek maga. Igen! - Elvigyorodott. - Én ugyanolyan vagyok, mint amit Veidt el játszott, de engem nem cigányok nyomorítottak meg. Öngyilkossági kísérlet, merénylet, orgyilkosság áldozata lettem. Amikor az ember összezsúfolva hever egy tömegsírban tízezer hullával, és megpróbál felfele törni, hogy levegõhöz jusson, ájulással küzd, mert tudja, hogy kivégezték és mégsem halt meg. Azóta nem érintettem húst, mert ugyanolyan szagú, mint amit abban a gödörben éreztem; dögszagú, a temetetlen hús bûze lengi körül. Így hát - intett - maradok a gyümölcsnél. A salátáknál. Kenyér, friss vaj és bor. És miközben levegõért küszködtem, akkor szedtem fel ezt a vigyort. Ezzel a hamis mosollyal küzdõk a valós világ ellen. A halálnak is a képébe nevettem ezekkel a fogakkal, ezzel a buja nyelvvel? Mindegy, az a lényeg, hogy felelõsséggel tartozom magáért!
- Értem?
- Én tanácsoltam Manny Leibernek, hogy vegye fel Royt, a maga tirannoszauruszos társát. És én tanácsoltam, hogy vegyen fel valakit, aki olyan jól ír, mint ahogy Roy dolgozik. Voilát Maga lett az!
- Kösz - mondtam vontatottan.
Groc az étele fölé hajolt, örült, hogy nézem az állát, a száját, a homlokát.
- Vagyont kereshetne… - kezdtem.
- Már megvan. - Levágott egy szelet ananászt. - A stúdió elég jól megfizet. A sztárjaik szinte mindig italtól ráncos képpel jönnek be, vagy éppen kidugják a fejüket a kocsijuk szélvédõjén. A Maximus Film retteg attól, hogy én egyszer eltávozom. Hülyeség! Maradok. És egyre csak fiatalodom, évrõl évre, ahogy vágok és varrok, és újra varrok, amíg a bõröm olyan feszes nem lesz, hogy már pislogni sem bírok! Ilyen! - Megmutatta. - Mert már sosem mehetek vissza. Lenin kiüldözött Oroszországból.
- Egy halott üldözte el?
Fritz Wong közelebb hajolt, és érdeklõdve hallgatta.
- Magyarázza meg neki, Groc - biztatta gyengéden. - Az a Lenin, akinek megint piros az arca. Az a Lenin, akinek csillog a foga, akinek mosoly húzódik a száján. Lenin, akinek új a szemgolyója, kristályszerûen csillog a szemhéja alatt. Lenin, akinek nincs szeplõje, és a kecskeszakállát gondosan nyírat ja. A Lenin-Lenin. Mond ja el!
- Nagyon egyszerû - magyarázta Groc. - Lenint csodatévõ szentté avatták, aki még a kriptájában is halhatatlan.
- De… Groc? Ki volt õ? Valóban Groc kente rúzzsal Lenin szájára a mosolyt, õ tisztította ki az arckifejezését? Nem! Lenin még halálában is kitett magáért! Vagyis? Megölte Grocot!
- Így hát Groc elmenekült! És hol van most Groc? Felfelé bukik… magával együtt!
A hosszú asztal túlsó szélén ismét megjelent Phillips Doki. Nem jött tovább, csak egy éles fejrándítással jelezte Grocnak, hogy kövesse.
Grocnak idõbe telt, míg egy szalvétával megtörölgette rózsabimbószerû mosolyát, kortyolt még egy kis hideg tejet, keresztbe rakta a kését és a villáját a tányérján, és lekászálódott a székrõl. Megtorpant, töprengett egy darabig, majd visszafordult.
- Ez nem Titanic, ez annál sokkal komolyabb! Ozymandias! - közölte, és kiszaladt.
- Vajon miért hantázott a lamantinról meg a Bountyról? - tûnõdött Roy.
- Nem rossz - morogta Fritz. - Conrad Veidt kis méretben. A következõ filmemben felhasználom a kurafit.
- Mit értett azon, hogy Ozymandias? - kérdeztem.