Ray Bradbury
Holdkórosok temetõje
Fordította: NEMES ISTVÁN


3.


Kifelé jövet a stúdióból a fõkapu melletti férfivécé felé kanyarodtam, majd továbbmentem. Ez a mosdó olyan hely, amelytõl mindig is ódzkodtam; egy föld alatti, barlangszerû valami, ahol hallani lehet a víz halk csöpögését, és valamilyen, a folyami rák surranására emlékeztetõ hangot, amikor az ember megpróbálja kinyitni az ajtót, Már régóta tudtam, hogy tanácsos várni egy kicsit, megköszörülni a torkomat, és lassan kinyitni az ajtót, mielõtt belépek. A férfimosdó belsõ ajtajai vagy nagy robajjal, vagy nagyon halkan csukódnak, sõt, néha olyan csattanással, mintha egy lõfegyvert sütött volna el valaki, amint a barlanglakói egész nap, most pedig a színpadi partik miatt még késõ este is, pánikszerûen vonultak vissza menedékükbe. Az ember pedig belépett a hûvös porcelán és föld alatti patakocskák csendjébe, elvégezte a dolgát, amilyen hamar csak tudta, és kézmosás nélkül menekült e helyrõl, csak azért, hol mikor már kívül került az ajtón, még egyszer megüsse a fülét, amint a folyami rák félénken újra mocorogni kezd, hogy ismét meghallja a nyitódó-csukódó ajtók neszét, és azt, amint a barlanglakók különbözõ hevességgel, illetve fejetlenséggel merészkednek elõ rejtekhelyükrõl.
Tehát, mint mondtam, másfelé vettem az irányt, és megálltam az éppen útba esõ nõi vécé elõtt. Bekiáltottam, hogy megállapítsam, szabad-e a terep. A nõi vécé hideg, tiszta, fehér porcelánnal burkolt hely volt, nem pedig ide-oda rohangáló szörnyekkel teli sötét barlang. Végeztem is egy pillanat alatt, s mikor kijöttem, épp egy porosz hadtestet láttam a tízes számú színpadi parti felé menetelni, és a kapitányt, amint a közlegényeket dirigálja. Egy skandináv szõkeségû, jóképû, nagy, ártatlan szemû fiatalember gyanútlanul lépett be a férfivécébe.
Sohasem fog innen újra elõkerülni, gondoltam, és végigsiettem a már majdnem éjféli utcákon.
A taxim - amit drágasága miatt nem igazán engedhettem volna meg magamnak, de most mégis úgy döntöttem, hogy az ördög vigyen el, ha egyedül megyek a sírkert közelébe - három perccel a kijelölt idõpont elõtt állt meg a temetõ kapujánál.
Két hosszú percen át számolgattam a Green Glades Parkban nyugvó mintegy kilencezer halott kriptáit és a nekik állított emlékmûveket:
Így tengõdnek parlagon már ötven éve, mióta Sam Green és Ralph Glade, a telektulajdonosok csõdbe mentek, kaviccsal szórták be az udvart s telerakták sírkövekkel.
Mikor a károsult bungalóépítõk ráéreztek elõdeik nevének jó csengésére, egyszerûen felvették a Green Glades Park nevet, ahová is a stúdió kelléktárában lévõ csontvázakat temették az út túlsóoldalára.
Egyesek úgy vélték; hogy azok a filmesek, akik valamicskét is részesedtek az ingatlan telekbõl, megvesztegették a két urat, hogy tartsák a szájukat.
Rengeteg pletyka, mendemonda, bûn és ilyen-olyan bûntett szállt sírba az elsõ temetéssel.
És most, amint ott ültem a taxiban, remegõ térddel és vacogó foggal, a távoli falra meresztettem a szemem, melynek túlsó oldalán hat biztonságos, meghitt, gyönyörû színpadot tudtam megszámolni, s ahol épp most értek véget az utolsó halloweeni mulatozások, az emberek utolsó holmijaikat csomagolták össze, a zene elhallgatott, s jó és rossz emberek egyaránt hazaszállingóztak.
Amint megláttam, hogy az autó fényszórója a nagy színpad falára irányul, és elképzeltem a búcsúzkodó embereket, hirtelen elfogott a vágy, hogy én is köztûk legyek, legyenek jók vagy rosszak, ám most azt kellett szeretnem; ami van.
A sírkertben éjfélt ütött az óra. - Nos? - hallottam egy hangot:
Rögtön elkaptam a szemem a stúdió faláról, és a sofõr tarkójára szegeztem.
Õ viszont a vasrácsozatot kémlelte, és a fogát szívogatta. A kaput rázta a szél, és a nagy óra elütötte az utolsót is.
- Ki fogja kinyitni a kaput? - kérdezte a sofõr.
- Én?! - hebegtem elképedten.
- Úgy van, - válaszolta a vezetõ.
Jó egy perc múlva rá tudtam szánni magam, hogy nekilássak a kapunyitásnak, de meglepetten tapasztaltam, hogy már nyitva van, és csak az a dolgom, hogy kitárjam.
Beirányítottam a taxit, mint ahogy egy öreg ember vezet egy kimerült, rémült lovat. A taxi halk pöfögése és a sofõr suttogása sem lendített valami sokat a helyzeten.
- A fenébe is, ha valami most ránk talál itt rontani, tõlem ne várja, hogy ölbe tett kézzel várjam - sopánkodott a sofõr.
- Nem, nem kell megvárnia - nyugtattam meg. - Jöhet velem óvatosan!
Több fehér alak is látszott a kavicsos út mindkét oldalán. Hallottam, amint egy kísértet valahol felsóhajt, de csak a saját tüdõm volt olyan, mint egy fújtató, mintha megpróbálna tüzet csiholni a mellkasomban.
Néhány esõcsepp hullott a fejemre.
- Istenem - suttogtam -, még esernyõm sincs.
Mi a csodát csinálok én itt? - gondoltam magamban.
Azelõtt, amikor horrorfilmet néztem, mindig kinevettem a hõst, hogy képes az éjszaka kellõs közepén elmenni hazulról, mikor már otthon lenne a helye. Vagy azt a nõt, aki ugyanígy tesz, pislogva a nagy ártatlan szemével, és még hozzá tûsarkú cipõt hord, hogy legyen miben elesnie, mikor futásra kerül a sor. De most én állok itt, csupán azért, mert egy ostoba cetli ígért valamit.
- Oké - hallottam a taxis hangját. - Eddig, vagyok hajlandó jönni!
- Gyáva alak! - kiáltottam oda neki.
- Az ám! - jött a válasz. - Itt fogok várni!
Már megtettem a fele utat a hátsó fal felé, az esõ pedig mostanra egyre nagyobb cseppekben esett, verdeste az arcomat, s fojtotta belém a szitkozódást.
Elég fény szûrõdött ki a taxi fényszóróiból ahhoz, hogy lássam: valaki egy létrát támasztott a temetõ hátsó falához, melybõl ily módon könnyûszerrel át lehetett jutni a Maximus Filmgyár hátsó udvarára.
Mikor a létrához értem, felfelé fordítottam a fejem a hideg szemerkélõ esõben,
A létra tetején egy ember próbált átmászni a falon.
Ám a fal tetején megdermedt, mintha villámcsapás szögezte volna oda vak, kékesfehér emulzióban: fejjel elõrehajolt, mint amikor a vasutasok a síneket vizsgálják, és a teste olyan tartást vett fel, mintha bármely pillanatban át készülne vetni magát a falon, egyenesen le a Maximul Filmgyár udvarába.
Azonban mozdulatlan maradt, akár egy groteszk szobor.
Éppen fel akartam szólni neki, amikor észrevettem, hogy miért ez a csend és mozdulatlanság.
A falon fekvõ férfi vagy haldoklott, vad már meg is halt.
Ez az ember idejött a sötétben, felmászott a létrán, és megdermedt valaminek a láttán - de ugyan minek a láttán? Valami a háta mögül rémítette meg ilyen hirtelen? Vagy a stúdió területén lehetett valami a távolbora, ami még ennél is sokkal rosszabb?
Az esõ csak egyre verte a fehér sírköveket. Finoman megráztam a létrát.
Azután felüvöltöttem:
- Úristen!
Mert ekkor a létra tetején lévõ idõs ember a földre zuhant. Épp hogy el tudtam ugrani elõle.
Úgy csapódott be a sírok közé, mint egy tíztonnás ólommeteorit. Feltápászkodtam, és fölé hajoltam, bár semmit sem hallottam a szívem zakatolásától; az esõ pedig csak tovább verdeste a sírköveket, s teljesen eláztatta a földön heverõ alakot.
Belebámultam a halott ember arcába.
De az csak üveges szemmel meredt vissza rám.
Miért nézel így rám? - kérdezte halkan.
Mert, gondoltam magamban, olyan ismerõsnek tûnt.
Az arca olyan volt, mint egy fehér kõ.
Ez Charles Arbuthnot, a Maximus Filmgyár elõzõ igazgatója, latolgattam tovább.
Így van, suttogta.
De hát; kiáltottam fel gondolatban, amikor utoljára láttam önt, akkor én még tizenhárom éves kisfiú voltam, aki szeretett a Maximus elõtt görkorcsolyázni. Azon a héten, mikor maga meghalt, húsz évvel ezelõtt, az újságokban fõbb tócet fényképet közöltek arról a két autóról, melyek belerohantak egy telefonfülkébe, mutatták a szörnyû roncsokat, a véráztatta járdát, az eltorzult testeket, és újabb két nap múlva több száz fotó jelent meg a temetésen részt vevõ ezernyi gyászolóról, a millió virágról, a valódi könnyeket hullató New York-i filmfejesekrõl, meg persze a mintegy kétszáz komor arcú színész sötét szemüvege mögötti nedves szemekrõl. Rettenetesen gyászolta magát mindenki.
Aztán közöltek még néhány fotót a Santa Monica Boulevardon lévõ kocsironcsokról, észég hetek múlva is foglalkoztatta a baleset a sajtót, és a rádió még akkor is dicshimnuszokat zengett, és nem tudta megbocsátani a királynak, hogy mindõrökre elment. Mindez, James Charles Arbuthnot, maga miatt.
Nem, ez lehetetlen! Majdnem felordítottam. Hogy lehet, hogy ma este újra felbukkan egy falon? Ki tette oda? Nem halhat meg valaki kétszer, vagy maga igen?
Hatalmasat villámlott. Akkorát dörgött az ég, mintha egy nagy, súlyos ajtót csaptak volna be valahol. A halott ember arcába hulló esõ olyan hatást keltett, mintha sírna. Tátott szájába is szabadon esett az égi áldás.
Egyszeriben sarkon fordultam, elüvöltöttem magam, és pucoltam onnét.
Mikor a tanihoz értem, már tudtam, hogy a szívemet valahol a holttest mellett hagytam.
Csak most éreztem, hogy fut utánam. Mikor utolért, úgy éreztem, mintha golyó fúródott volna a rekeszizmomba, és ez a lökés nekivágott a taxinak.
A sofõr a nyomomban felvert salakot bámulta.
- Volt ott valaki? - kiabálta.
- Nem!
- Hála istennek! Táguljunk innét!
A motor nem indult. Mindketten kétségbeesetten nyögtünk fel. Újraindítottunk, s ezúttal sikerült hatnunk a kocsira rémületünkkel. Úgy tartják, nem olyan könnyû hatvannal tolatni. Nekünk akkor, ott sikerült.