Mr. David Angel hazafelé tartott autójában az elhagyott úton. Elégedett volt, teljesen elégedett. A családjára gondolt: A feleségére, Mariára és a gyerekeire: Markra és Peterre. Arra gondolt, mennyire szereti õket. Mariával tíz éves házasságuk alatt még soha nem veszekedtek. Hiszen mire is való a veszekedés? Végtére is értelmes, civilizált emberek vagyunk, akik meg tudják vitatni a problémáikat normális hangnemben is. A gyermekeinél jobbat pedig nem is kívánhatott volna. Mindig szót fogadtak, tisztelték és szerették a szüleiket. Igazán ideális gyerekek voltak.
Angelék az anyagiakra sem panaszkodhattak. Mr. Angelnek jó állása volt, nem túl sok munkával. Azt csinálhatta, amit szeret, és ráadásul még jól is keresett. Így Mariának nem kellett dolgoznia, hanem ügyelhetett a házra és a gyerekekre. No meg magára. Igen... még mindig gyönyörû volt. Egyszóval Mr. Angelnek meg volt mindene, amirõl valaha álmodozott: Csinos feleség, aranyos gyerekek, szép ház, kocsi, nyaraló, kutya, macska, papagáj, aranyhal... Igen. Mr. Angel úgy gondolta, ez maga a Mennyország.
Villanás.
Mr. Angel megrémült. Hirtelen nem tudta, mi történt vele. Lehet hogy elgondolkodva nem figyelt eléggé a vezetésre és balesetet okozott? De nem, az nem lehet. Semmiféle csattanást vagy hasonlót nem hallott. Tehát nem karambol volt. De akkor mégis mi lehetett? Sötétség vette körül. Hát persze, az ijedtségtõl szorosan lehunyta a szemét. Megpróbálta kinyitni. Egy kicsit nehezen ment, de végül sikerült.
Minden megváltozott. A kocsija eltûnt. Mint ahogy az út, a házak és minden más is körülötte. Egy kórteremfélében feküdt, egy mûtõasztalon. Körülötte mindenféle mûszer, és orvosi ruhába öltözött alakok. Az egyik alak föléje hajolt és megszólalt.
- Jó reggelt Mr. Angel, a nevem Dr. Profan. Hogy érzi magát?
- Hol... hol vagyok? - kérdezte Angel elhaló hangon.
- Kérem ne ijedjen meg. Ön biztonságban van. Egy kicsit most fáj a feje, de ez hamarosan elmúlik. Amit most hallani fog, az talán félelemmel tölti el. De szeretném tudatni önnel, hogy minden, amit önnek elmondok, igaz. Kérem, mielõtt bármit is cselekszik, elõbb mindent alaposan gondoljon át. Nos tehát. Az ön helyzete hmm... hogy is mondjam.. meglehetõsen eredeti. Uram, most a valós világban van. Ön eddig egy kísérlet részese volt. A kísérlet lényege az volt, hogy megtudjuk, milyen hatással van az emberi pszichére a közvetlenül az agyba vetített képek, érzések sorozata. Mindaz, amit ön eddig látott és tapasztalt, az általunk az ön agyába vetített adatokból alakult ki. Mialatt a kísérlet folyt, vizsgáltuk az ön pszichés jellemzõit. A kísérlet végcélja az agyba vetített képek felhasználási lehetõségeinek kutatása, mint például a tömegtájékoztatás, szórakoztatás...de most ha lehet, nem sorolnám. Úgy gondoljuk, hogy elég adatot gyûjtöttünk a további kutatáshoz, ezért a kísérlet az ön számára véget ért, Mr. Angel.
Dr. Profan elhallgatott, hagyta, hogy Mr. Angel felfogja a hallottakat. Ám Angel nem értett semmit. Egyre növekedett benne a kétségbeesés. Tehát ahol eddig élt - vagy azt hitte hogy él - az nem a valóság volt? De hát nem emlékszik semmire azelõttrõl! Nagyon rossz érzése támadt. Mérgesen kitört:
- Ki adott magunknak engedélyt erre a kísérletre?! És egyáltalán kik maguk?
- Uram, mi a Virtuális Valóság Konszern kutatói vagyunk. A virtuális valóság lehetõségeit kutatjuk. Mint azt az elõbb már elmondtam, most éppen a közvetlen agyi kapcsolattal kísérletezünk...
Mr. Angel kezdte elveszíteni a fejét.
- De én nem mentem bele semmi ilyesmibe! Velem jogtalanul kísérleteztek! Követelem, hogy beszélhessek az igazgatóval!
Dr. Profan megnyugtatóan mosolygott. Látszott rajta, hogy biztos a dolgában.
- Kedves uram, erre semmi szükség. Semmiféle jogsértés nem történt. Ön önként jelentkezett kísérleti alanynak. Alá is irt egy papírt, amelyben elfogadja a feltételeinket. Nézze, ez az.
Dr. Profan egy szerzõdést mutatott neki. Angel mohón átfutotta, éppen csak a legfontosabb dolgokat elolvasva: „alulírott önként jelentkezem a kísérletre"... „minden következményt vállalok"... „aláirás: David Angel". Ez valóban az õ aláírása volt! De... de hát... hogyan lehetséges ez?
- Én erre az egészre nem emlékszem! - tört ki belõle.
Dr. Profan mosolya megnyugtatóból elnézõvé változott.
- Így van uram, ön nem is emlékezhet. A kísérlet kezdete elõtt kondicionáltuk az ön agyát. Kitöröltünk belõle minden emléket, hogy a kísérleti körülmények megfelelõek legyenek.
Mr. Angel újabb haraghullám borította el, de ezúttal visszafogta magát. Viszonylag nyugodt hangon kérdezte:
- És... mikor állítják vissza az emlékezetemet?
Dr. Profan idegesen köhintett.
- Sajnos... hm... nem áll módunkban visszaállítani, uram. Ennek technikai akadályai vannak. Tudja, az emberi agy olyan hatalmas kapacitású, hogy a mai technikai színvonalon még nem tudunk teljesen letárolni a tartalmát. De ne aggódjon uram. Az alapvetõ képességeit megõriztük önnek. Tud beszélni, írni, olvasni, el tud igazodni a világban. Csak az emlékei vesztek el.
Mr. Angel egész testében remegett. Érezte, hogy elvörösödik a méregtõl. Most már egyáltalán nem türtõztette magát. Ráordított Profanra.
- De ehhez nem volt joguk! Érti? Nem volt! Egyszerûen... nem... - Hangja elcsuklott a tehetetlen dühtõl.
Dr. Profan mosolya elnézõbõl csitítóvá változott.
- Nyugodjon meg, Mr. Angel. Semmi szükség rá, hogy idegeskedjen. Nézze meg a szerzõdést. Ott ez a körülmény is fel volt tüntetve. Minden teljesen szabályosan történt. Cégünk mindig ügyel rá, hogy ne legyen probléma a kísérletek körül.
Mr. Angelben forrt a düh. Most már nem Dr. Profanra haragudott, hanem saját magára. Hogy mehetett bele ebbe az õrültségbe? Mi vihette rá? Olyan rossz volt az elõzõ élete? Megkérdezte mindezt Dr. Profantól, aki ezúttal barátian elmosolyodott.
- Ó, ne aggódjon, uram, nem volt semmi olyan az életében, amire érdemes lenne emlékeznie. Mielõtt elkezdtük a kísérletet, elbeszélgettünk önnel. Ebbõl kiderült, hogy ön munkanélküli volt. Állandó lakással nem rendelkezett, sokszor csak a híd alatt aludt. Családja nem volt, sem rokonai. Azt kell mondjam uram, hogy önnek nem volt semmije, amit elveszíthetett volna. Ezért is jelentkezett a kísérletre. Egyébként most már nem olyan rossz a helyzete. Ha elolvassa figyelmesen a szerzõdést, láthatja, hogy szép kis munkadíjat fizetünk önnek. Ebbõl gond nélkül elélhet addig, amíg munkát nem talál magának. És most, ha megbocsát, még sok dolgunk van, Mr. Angel. Ki kell értékelnünk a kapott eredményeket. Ön elmehet. A raktárban megtalálja a ruháit. Köszönjük a közremûködését.
Dr. Profan udvarias vigyorral kitessékelte a terembõl.
Ahogy kilépett az ajtón, Mr. Angel még mindig nem akarta elhinni, mi történt vele. Leült egy padra, és a várost kezdte szemlélni. Mennyivel más hely ez, mint ahol eddig volt! Mindenhol csak rideg betontömbök, közönséges emberek... Gondolkozott. Tehát az elmúlt boldog élet... Mariával és a gyerekekkel... mind csak egy kísérlet része volt? Egy képzelt világ? Hiszen ez kegyetlenség... az alany nem is tudja, hogy az egész csak valami beteges agyszülemény, amit a kísérlet miatt találtak ki... Pedig micsoda élete volt! Most pedig - néhány bankón kívül - nincs semmije. Úgy érezte, ennél rosszabb már nem történhet vele.
Ám nem volt ideje jobban elmerengeni, mivel újabb villanás vakította el. Ugyanúgy, mint az elõbb. Úristen, mi jöhet még? Elõször szinte a mennyekben érezte magát, utána a rideg valóság... iszonyú elõérzete támadt.
Kinyitotta a szemét. Egy furcsa, sötét teremben volt, amit itt-ott izzó, vörös fények világítottak meg. Egy különös alak hajolt föléje.
- Jó reggelt Mr. Angel,
a nevem Dr. Belzebub. Ön eddig egy kísérlet
részese volt...