A 12 éves Johnny éppen kedvenc könyvét olvasgatta, amikor egy hatalmas csattanást hallott. A hang a kert felõl jött. Johnny kirohant a házból és... a látvány odaszegezte a földhöz . Egy különös, füstölgõ szerkezetet pillantott meg, ami igencsak rossz állapotban volt.
Legnagyobb meglepetésére egy furcsa, piros ruhás, meglehetõsen idõs emberke kászálódott ki belõle. Nem vette észre Johnny-t, mert láthatóan a szerkezet sérüléseit vizsgálgattata. A kis öreg nagyon emlékeztette a kisfiút valakire.
- Hát persze! - kiáltott fel Johnny - Te vagy a mikulás!
Az öreg meglepetten fordult felé.
- Honnan tudod? - kérdezte.
Hol volt, hol nem volt, valahol a végtelen térben és idõben,létezett egy világ: Sztónia. Lakói, a sztónok békés, talán túl békés, na jó, egy kicsit kényelmes, azaz leginkább rendkívül lusta lények voltak. Napjaikat azzal töltötték, hogy ültek, vagy feküdtek otthonukban (esetleg antigrav ágyban lebegtek, ha már a fekvés is túl nehéz volt) és bámultak a világba. Illetve nem is a világba, mert leginkább a SzHV-t, a Sztónai HoloViziót nézték naphosszat.
Ezen a bolygón élt egy mikulás. Õ különlegesnek számított a sztónok között, ugyanis õ rendkívül szorgalmas egy mikulás volt. Nem törõdött a holovizióval, mert fontosabb dolga volt: õ látta el ajándékokkal Sztóniát már több ezer éve. Végtelen örömét lelte ebben, és évrõl évre új ajándékokkal lepte meg Sztónia lakóit. Ám õk egyre kevésbé értékelték a mikulás kedvességét. Egyre kevesebbet sétáltak Sztónia gyönyörû tájain és egyre többet bámulták a holoviziót, melyben - bár nem vették észre - egy végtelenitett videószalag szolgáltatta a mûsort. Tették ezt addig, amíg egy napon a lustaság és az unalom kezet rázott egymással, és együttes erõvel fizikai jelleget öltöttek. A hatás elképesztõ volt: mindent és mindenkit kõvé változtattak Sztónián. Mindent kivéve egy valakit: a mikulást. Az õ életkedvével szemben hatástalan maradt erejük. Ám amikor a mikulás elindult, hogy szétossza ajándékait, már nem talált senkit, akinek odaadhatta volna õket. Nem látott semmi mást, csak köveket mindenhol: volt itt kõkunyhó (bár az eddig is kõbõl volt) meg aztán kõautó, kõkutya, kõmacska, kõ-kõszáli kecske, még kõtehén is. Így a mikulás dolga végezetlenül, szomorúan tért haza.
De nem is õ lett volna, ha egy ilyen csip-csup apróság, hogy kihalt a bolygója, le tudja törni az életkedvét. Töprengeni kezdett, hogy mit lehetne csinálni ebben a helyzetben. Fantasztikus kreativitásánál fogva nem is kellett sokat gondolkodnia, hanem azonnal rájött a megoldásra.
- Hát persze! Építsünk ûrhajót! Azzal aztán egy-kettõre itt hagyhatnám ezt az elfuserált szoborkiállitást.
Nosza, a sufniból elõhalászott néhány rozsdás vascsövet, meg egypár szódásszifont hajtómû gyanánt, valamint egy jó nagy befõttesüveget, amelybõl a pilótafülkét állította össze. A zsebrádióját szétszedte, és sebtiben összedobott belõle egy quadrodetektálót, ami az ûrbeli navigációhoz volt elengedhetetlen.
- Hiába!- gondolta - a sztón mérnökök mindig is tudtak. Mennyi mindenre jó egy zsebrádió!
Amikor kész volt az ûrhajó,
még egyszer végignézett egykor szép,
de balvégzetû szülõbolygóján,
azután beszállt a hajóba és meghúzta
az indítómadzagot, amivel aktivizálta a szódapatronmeghajtást.
A hajtómûvek felpezsegtek, majd hatalmas süvítés
közepette felemelték a gyönyörû(nek
éppen nem mondható) ûrhajót Sztónia
megkövesedett talajáról. Ezzel a mikulás
örökre elhagyta hûtlen bolygóját.
A kisfiú közelebb sétált a piros ruhás emberkéhez.
- Régen nálunk is volt mikulás - mondta a kisfiú. - De az még nagyon-nagyon régen volt. Még a nagyapám nagyapja sem élt akkor. Aztán lassan eltûnt az ünnep. Az emberek megunták. Tulajdonképpen... minden ünnep eltûnt...
A mikulás hallgatott.
- Én sajnálom - folytatta
Johnny. - Ma már csak a hávét lehet nézni.
Alig van más szórakozás. Én szeretek
olvasni, de egyre nehezebb hozzájutni egy igazi könyvhöz.
De van egy könyvem a mikulásról. Olvastam,
hogy régen a gyerekek csizmát tettek az ablakukba
és azt reggelre a mikulás megtöltötte
mindenféle ajándékkal. Ma már nem
divat az ajándékozás... Furcsa, hogy ma jöttél.
A könyvem szerint még csak holnap lesz mikulás.
Miután elhagyta a Sztóniát, a mikulás a quadrodetektáló segítségével bemérte a legközelebbi bolygót, ahol élet volt található. Hangosan olvasta a monitoron megjelenõ adatokat.
- Nézzük csak... Queliki... lakói: tízlábú, zöld, békés lények. Intelligencia: hát... lehetne magasabb is. Nem baj, ez jó lesz.
Úgy számította,
hogy a hypertérben tett néhány ugrás
után meg is érkezhet a kiszemelt bolygóra.
Ám még az út felénél sem tartott,
amikor a quadrodetektálója felmondta a szolgálatot.
Mivel a quadrodetektáció megszakadt, nem folytathatta
útját. Nem tehetett mást, minthogy alapjáraton
eldöcögött a legközelebbi légkörrel
rendelkezõ bolygóra. Néhány dekádnyi
vánszorgás után el is ért egy bolygóhoz,
mely a nyilvántartásban a Solaria nevû csillag
3. bolygójaként szerepelt. Lakói a számítógép
szerint hozzá hasonló, humanoid lények voltak.
A mikulás nagyot sóhajtott. Nem akart a régi
bolygójához hasonló lényekkel találkozni.
Csak elszomorodna. De nem maradt sok választása,
mert idõközben kiment az egyik szódahajtómû.
Így kényszerleszállást kellett végrehajtania.
Hatalmas csattanással ért földet egy füves
kertben, a kerthez tartozó ház közelében.
- Maradj itt! - mondta a kisfiú csillogó szemmel. Visszahozhatnád a mikulásünnepet. Tudod, nagyon hiányzik nekem.
- Nem maradhatok... - válaszolta szomorú szemmel a mikulás, - a Queliki bolygót szemeltem ki magamnak. Itt csak az ûrhajó megjavítása miatt álltam meg. Errõl jut eszembe... nincs egy szöged, amivel összefoltozhatnám a hajtómûvet?
- Máris hozom - A kisfiú elszaladt, és a kert végében álló rozzant asztal lábából kihúzott egy szöget. Az így szerzett lábszeggel tért vissza a mikuláshoz. Odaadta neki.
- Tényleg nem maradhatsz? - kérdezte a kisfiú.
A mikulás megcsóválta a fejét.
- Nem akarok maradni. Ez a hely elszomorít. Pont ugyanúgy tart a végzete felé, mint az én bolygóm. Ma éjszaka még itt maradok, de holnap folytatom az utamat.
- De hát... talán még nem késõ... talán még megmenthetnéd a Földet a pusztulástól.
- Sajnálom fiam. Visszavonultam.
Egy ideig hallgatattak, azután a mikulás törte meg a csendet.
- Hát... jó éjszakát, fiam.
Másnap a mikulás lehangoltan ébredt fel. Sajnálta, hogy el kell válnia a fiútól, aki láthatóan tiszteletbeli barátjává fogadta õt. Elindult a ház felé, hogy elbúcsúzzon tõle. Benézett az ablakon és... elméjét szép emlékek hulláma boritotta el. Az ablakban egy régi, megviselt csizmát pillantott meg, mögötte pedig a kisfiút, aki félénken pillantott vissza rá. A mikulás - hosszú idõ óta elõször - elmosolyodott.
2325. december hatodikán
világszerte elterjedt a hir, hogy a mikulás örökre
visszatért a Földre.