Mick és Jeremy egy sötét, félreeső zugban rejtőztek a Nostromo űrhajó fedélzetén. Fáztak, éhesek voltak és féltek. És félelmüket csak növelték a hajó sötét folyosói, és a fémpadlóra csöpögő víz kísérteties hangjai. És volt ott egy másik zaj is. Valami nagyon magas, visításszerű hang, amelytől egyikőjük sem aludt már napok óta.

Mielőtt az a szörnyeteg megjelent volna a hajón, viszonylag nyugodt űrutazásokon vettek részt. Életük sosem forgott közvetlen veszélyben. Most viszont a halál torkában voltak.

Jeremy nyugtalan, szinte már siránkozó hangon szólalt meg:

- Ételt kell szereznünk mindenképpen! - mondta - Már három napja itt vagyunk!

Mick megrázta a fejét.

- Nem mozdulhatunk innen, te is tudod! Hisz az a szörnyeteg itt rejtőzik valahol a hajón. Már én is szédülök az éhségtől. De ha kimegyünk innen, az a szörny biztos, hogy elkap minket.

Jeremy mérgesen tört ki.

- Nem mindegy?! Ha itt maradunk, úgyis kipurcanunk. Én már nem bírom itt tovább. Én kimegyek. Maradj itt, ha akarsz. De ne várd, hogy hozok neked ennivalót!

- Várj! Veled megyek - törődött bele Mick. - De előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nincs-e itt a közelben. Maradj csöndben.

Kidugták a fejüket rejtekhely nyílásán. Mindketten lélegzet-visszafojtva figyeltek, de a félhomályban nem sokat láttak. A távolból azonban kísérteties neszezés ütötte meg a fülüket. Karmok csikorogtak az űrhajó fémpadlóján és ismét felharsant az a magas, visító hang. A szörnyeteg a hajó másik felében portyázott.

- Valamelyik szellőzőnyílásban lehet. Talán most eljuthatunk a raktárig! - mondta Mick reménykedve.

- Most, vagy soha! - vágta rá Jeremy.

Kiugrottak a rejtekhelyről és meglódultak. Végigrohantak a folyosón, és bevetették magunkat a következőre. Mindketten jól ismerték a hajót, és tudták, hogy jó néhány folyosón kell még végigmenniük a raktárig. Már nem törődtek azzal, hogy halkan osonjanak. Teljes erőből rohantak és ugrásaik kísérteties visszhangot vertek az acélpadlón.

Tudták, hogy a szörny hamarosan meghallja őket - ha eddig ugyan nem hallotta meg - és a nyomukba ered. Egyetlen esélyük volt: ha gyorsabbak, mint az a valami, ami rájuk vadászik.

Tűhegyes karmok csattanását hallották, közvetlenül a hátuk mögül. Mick hátranézett, és látta, hogy a folyosó végében egy hatalmas árny tűnik fel. A szörnyeteg észrevette őket.

Megindult a hajsza.

Már csak egy folyosó választotta el őket a raktártól, de a szörny gyorsabb volt, mint ők. Egyetlen lehetőségük maradt: belevetették magukat a folyosó oldalán támadt résbe. A rés nem volt túl nagy, de arra elég volt, hogy a szörnyeteg ne vegye őket észre. A fenevad elsuhant a nyílás mellett és hátborzongató visítása egyre távolabbról hallatszott.

Mick és Jeremy reszketve fülelt, ám a zajok elültek. És néhány lépésre előttük ott volt a nyitott raktárajtó! Ezúttal már óvatosan, hangtalanul osontak be rajta.

A raktárban minden csendes volt. Hatalmas ládák sorakoztak egymásra pakolva. Néhány nyitva volt. Odarohantak az egyik halomhoz, immár teljesen felszabadultan, annak tudatában, hogy hamarosan csillapíthatják az éhségüket.

És ekkor zajt hallottak a fejük fölül. A ládahalom tetején megmozdult valami! Felnéztek, és hirtelen rájöttek, hogy a szörny intelligensebbnek bizonyult náluk. Túljárt az eszükön. Tudták, hogy végük van.

Jones macska leugrott a ládák tetejéről, és álkapcsa hangosan csattant a két egér fölött.