Az ûrhajó egykedvûen haladt évezredes útján. Kívülrõl teljesen halottnak látszott. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy tudatos irányítás alatt állna. Csak sodródott a végtelen tér túlvilági csendjében. A mozgására sem utalt semmiféle közvetlen jel. Csak lebegett, látszólag mozdulatlanul, a semmiben. Arra, hogy valójában több millió kilométert hagyott maga mögött minden órában, csupán egyetlen jel utalt: valaha tükörsima felületét most az ûr tomboló szélsõségeinek nyomai tarkították. Meteor ütötte horpadások, por, és a galaxis izzó Napjainak névjegye: különféle színben játszó égésnyomok, korrózió, a csillagok kilövellõ magmájának lerakódásai. Távolról már egykori, rég halott készítõi sem ismerhették volna föl. A valaha gyönyörû hajó inkább tûnhetett egy árva, magányos csillagközi kõdarabnak, mint bármifajta mesterséges alkotásnak. Nem volt más, mint sodródó kagylóhéj a vaksötét semmi végtelen óceánjában.
A külsõ rideg és élettelen volt, igen - de belül, védve minden viszontagságtól, az univerzum legcsodálatosabb jelensége rejtõzött: az élet. Több százezer megtermékenyített petesejt lapult mélyhûtve a hajó különlegesen kiképzett tárolócelláiban, várva, hogy végre igazi életre kelhessen.
Bár az ûrhajó látszólag irányítás nélkül, vakon sodródott, mégsem volt teljesen tudattalan. A Tudat, amely irányította õt, egy tökéletes, ámde mesterségesen létrehozott intelligencia volt. Egy számítógép, melyet valaha emberkéz készített. Emberi alkotás, az emberiség utolsó munkája. Talán az egyetlen olyan mû, mely az emberiség egy érett pillanatában született. Testvérei nukleáris robbanófejek voltak, bölcsõje a gyilkosan sugárzó Föld komor hamusivatagja.
A legutolsó, legpusztítóbb háború tette ezt az azelõtt gyönyörû, élettõl hangos Földdel. Azzal a bolygóval, amely már rég leszámolt a háborúkkal, de titkon, mélyen elrejtve a földben, még ott lestek prédájukra a világ legistentelenebb eszközei: a nukleáris ragadozók, a gyilkos félelem alkotásai. Emberi alkotások.
Igen. A Föld már rég leszámolt a háborúkkal. De valamivel nem tudott leszámolni: az õrület hatalmával. Elég volt egyetlen háborodott elme, kezében az indítógombbal, hogy halált és pusztulást hozzon az egész emberi civilizációra.
Õ, a számítógép a nukleáris végítélet túlélõinek, a néhány ezer, óvóhelyre menekített embernek volt a gyermeke, akik felismerve, hogy számukra nincs jövõ, elindították õt végtelen útjám. Nevet is adtak neki: Noénak nevezték el. Neki tetszett ez a párhuzam közte és a bibliai Noé között, és azután õ is ezen a néven gondolt magára. Készítõi egyetlen célt jelöltek meg számára: "Keress egy életre alkalmas bolygót, és ott éleszd fel az általad szállított petesejteket. Mentsd meg az emberiséget minden áron."
Õ volt tehát az emberi élet õrzõje, utolsó letéteményese. Hatalmas felelõsség nehezedett a vállára, és ezzel tisztában is volt. De nem csak addig terjedt a küldetése, hogy új életet adjon az emberiségnek. Miután felélesztette az egyes egyedeket, a megfelelõ arányban beléjük kellett kondicionálni mindazt a tudást, amelyet valaha az emberiség tudott. Elég tudást ahhoz, hogy újjá tudják építeni az emberi civilizációt.
De mindehhez elõször találnia kellett egy olyan bolygót, mely kedvezõ - vagy legalábbis elviselhetõ - körülményeket tud nyújtani az emberi élethez. Csakhogy ez sokkal nehezebb volt, mint ahogy Noé elõzetes eszmefuttatásai alapján remélte. Több száz csillagrendszert látogatott már meg, de sehol sem talált alkalmas helyre. Bár sok légkörrel rendelkezõ bolygót talált, melyek némelyikén még élet is volt, egyik sem nyújtott megfelelõ körülményeket az embernek.
Már több ezer éve úton volt. Az egyedüllét nem zavarta, hiszen bármilyen tökéletes intelligencia volt is, de mégiscsak gép volt - neki nem volt szüksége semmiféle társaságra. Üzemanyagra sem volt szüksége, hisz alaposan feltöltekezett az utolsó csillag energiájából, amelynek közelében elhaladt. Más problémák aggasztották. Bár a hajó és õ maga is a legellenállóbb gépezetek voltak, amit ember valaha is készített, be kellett látnia, hogy az idejük véges. Maga miatt nem aggódott, hiszen a hajó mértani középpontján, a lehetõ legjobban védve helyezkedett el. Ilyen körülmények között még több ezer évig mûködõképes maradhat. Inkább a hajó aggasztotta. Ugyanis a hajó ki volt téve a feneketlen mélyûr féktelen vadságának, zabolátlan nyersességének. Habár készítõi annyira ellenállóra alkották, amennyire csak tudták, indulás elõtt Noé tudomására hozták, hogy csak körülbelül hatezer évig lesz képes biztonságosan szállítani értékes rakományát - talán a legértékesebbet, melyet hajó valaha is szállított. Márpedig õk - Noé és bárkája - már jócskán, bõ hatszáz évvel túllépték ezt a határt.
Mivel nem találtak életre alkalmas helyet, Noé nem dönthetett másként, csak úgy, hogy folytatja a kutatást, ameddig csak lehet. Ám egyre több probléma merült fel. A hajó alrendszerei egymás után mondták fel a szolgálatot. Ezen hibák egyike sem volt létfontosságú, mégis nagyon megnehezítették az irányítást. A legfõbb gondot az egyik fõhajtómû meghibásodása jelentette. Bár a másik kettõ még mûködött - úgy-ahogy - mégis csak nagy nehézségek árán tudtak kitörni az elõzõ csillagrendszer vonzásából. Végül is - bonyolult pályamódosításokkal, és felhasználva a csillag gravitációját a hajó kilendítésére - sikerült a mûvelet, de Noé tudta, hogy nincs több lehetõsége. A következõ csillagrendszerben - amely felé tartottak - vagy találnia kell egy alkalmas bolygót, vagy az emberiségnek vége. Nyomasztotta a felelõsség, amelyhez foghatót eddig senkinek és semminek nem kellett a vállára vennie.
Amikor végre elérte a kiszemelt csillagrendszer külsõ határait, kissé bizakodóbb lett. Megvizsgált több millió körülményt - a központi csillag méretét, sugárzásöszetételét, a bolygók pályáját, atmoszféráját, távolságukat a csillagtól - és a rendszer egyik bolygóján - a naptól számítva az ötödiken - az eredményeket megfelelõnek találta az emberiség letelepítéséhez! Bár még közelebbi vizsgálatokat is el kellett végeznie, már egy kissé alábbhagyott aggodalma.
Persze azért nem volt minden tökéletes. A rendszer nagyon sokban különbözött a Naprendszertõl. Ha sikerül itt meghonosítani az emberiséget, kezdetben valószínûleg nagyon kellemetlenül fogják érezni magukat, de idõvel adaptálódnak a bolygó viszonyaihoz. Noé - kissé megnyugodva - a kiválasztott planéta felé vette az irányt.
Az éjszakai oldal felett állt bolygó körüli pályára. Különlegesen kifinomult érzékelõi a planéta felszínét kezdték pásztázni további információk után. Noé majdnem biztos volt benne, hogy az eredmények meg fogják erõsíteni korábbi számításait. Az elsõ beérkezõ adatok után azonban semmivé foszlott kezdeti bizakodása. Bár az adatok helyesek voltak, más probléma akadt: a bolygó felszínén ugyanis nyüzsgött az élet! Vizuális érzékelõit maximális finomságúra állítva több milliárd lényt tudott megfigyelni a planétán. Méghozzá a jelek szerint értelmes, civilizált lényeket. Ám technikai fejlettségüket az ûrbõl nem tudta lemérni. Ehhez közelebbrõl is meg kellett vizsgálnia õket.
Leszállási parancsot adott az egyik távirányítású szondájának. A szonda minden érzékelõvel fel volt szerelve, ami egy bolygó - és lakóinak - vizsgálatához kellett. Sõt, még kommunikációs eszközei is voltak az esetleges kapcsolatfelvételre. Noé pedig közvetlen kapcsolatot tudott fenntartani vele, így a szonda "szemével" tudta vizsgálni a bolygó lényeit.
Nem voltak humanoidok, de erre nem is számított. Néhány centi magas, csupasz, vöröses bõrû egyedek voltak. A szonda két méteres magasságával már valóságos hegynek tûnhetett nekik. Amikor a szonda leszállt az egyik kisebb településük közelében, a lények izgatott sugdolózással köréje gyûltek. Néhány percig hallgatva õket, Noé hamar dekódolni tudta nyelvüket. Nem volt nehéz az általuk kiadott frekvenciájú és tónusú hangokat kikeverni a hangszintetizátorával. Amikor úgy gondolta, hogy elegendõ hangminta áll rendelkezésére, megszólalt az õ nyelvükön.
- Üdvözöllek benneteket.
A szonda több hetet töltött lenn a bolygón. A település - amely mellett landolt - nagyon barátságos helynek látszott. Amíg a kis falu lakói azon gondolkoztak, hogy mit csináljanak az égi követtel, mindenben megpróbáltak a segítségére lenni. Noé megtudta, hogy a bolygólakók magukat leekiknek, bolygójukat pedig Tuuareknek nevezték.
Néhány nap alatt tökéletesen kiismerte a nyelvüket. Viszonylag egyszerû nyelv volt, ám a bolygólakók végtelenül összetett dolgokat is ki tudtak fejezni vele. Az egyes hangzók ugyanis attól függõen változtatták a jelentésüket, hogy a szájszerv melyik részén képezték õket. A leekik szája rendkívül összetett szerv volt. A hét alaphangot kilenc féle hangtónusban tudták elõadni, melyek az egyes szavak jelentésének megváltozásán kívül a beszélõ hangulatát is kifejezték. Így a nyelv sokkal többféle hangot tartalmazott, mint valaha az emberiségé. A mûszaki szókincs teljesen hiányzott a leekik nyelvébõl, amibõl Noé arra következtetett, hogy nem állnak túl magas technikai színvonalon. Ám magát a nyelvet fantasztikusnak találta.
Szívesen töltött volna el akár több évet is a Tuuarek kultúrájának tanulmányozásával, ám az idõ szorította: minél tovább keringett a bolygó körül, annál nagyobb volt a veszélye egy esetleges végzetes meghibásodásnak. Már nem tudott eljutni egy másik csillagrendszerbe, ahol újabb alkalmas bolygót találhatott volna. Ha pedig nem csak a szondáját küldené le, hanem a hajót is leszállítaná, akkor onnan - két hajtómûvel három helyett - nem tudna felemelkedni többé. Már csak egyetlen lehetõsége maradt: itt letelepíteni az emberiséget. Ám ez egyre nehezebbnek látszott, tekintve, hogy a bolygó már foglalt volt.
A falu lakói néhány nap tanakodás után a Tuuarek legfõbb tanácsa és irányító testülete, a Sal-ur'laak elé vitték, akik elõtt vázolta küldetésének lényegét. De nem mondott el nekik mindent: elhallgatta azt a tényt, hogy ez a bolygó az utolsó lehetõsége.
A leeki nép érdeklõdéssel figyelte az ügy alakulását. A planéta minden részérõl érkeztek tudósok, akik képességeikhez mérten próbáltak segítséget nyújtani. Noé elõzetes megfigyelése a technikai fejlettségre vonatkozóan helyesnek látszott: még a legokosabb leeki tudósok is csak alig ütötték meg azt a szintet, amelyen az emberiség a középkorban állhatott.
A bolygó vezetõivel
és tudósaival folytatott hosszú tanácskozások
után egyre nyilvánvalóbbá tették
Noé számára, hogy az emberiség letelepítése
ilyen körülmények között megvalósíthatatlan.
A leeki ugyanis rendkívül szapora faj volt, és
már teljesen belakták az egész bolygót.
A termõföldek már így is szinte az egész
planétát befedték, és éppenhogycsak
elegendõ élelmet tudtak biztosítani a leekiknek.
A bolygó 101 százalékig túlzsúfolt
volt, még egy fajt már egész biztosan nem
bírt volna ellátni. A leekik sajnálkozásukat
fejezték ki, amiért nem tudtak segíteni,
és bizakodásukat, hogy Noé találni
fog egy másik, alkalmas bolygót. Õ pedig
még mindig nem mondta el nekik, hogy már nincs hová
mennie. Jobbnak látta, ha nem tudnak róla.
Noé - több ezer éves léte alatt most elõször - nem tudta, mit tegyen. Bár végtelenül kifinomult erkölcsi és etikai érzékkel rendelkezett, mégsem tudott dönteni. A bolygólakók szavait a saját vizsgálatai megerõsítették: a Tuuarek bolygó nem bír el még egy fajt. Több ezer lehetséges megoldást gondolt végig, de mindegyiket azon nyomban el is vetette, mert nem állták meg a helyüket. Így hát elkezdett kutatni a memóriájában - mely az egész emberiség emlékezete is volt egyben - hasonló helyzeteket keresve az emberiség történelmében. A legközebbi hasonlóságot maga a bibliai Noé története mutatta: az ember bûnben élt, ezért Isten elpusztította az életet a bolygón, egy hajóban menekítve meg az arra érdemeseket a haláltól. Ám a bibliában semmi olyasmi nem szerepelt, hogy a túlélõket helyhiány miatt nem tudják letelepíteni! Ha lett volna szája, Noé most keserûen elmosolyodott volna a helyzet gunyoros iróniáján. Az emberek Istentõl kapták az életüket, de elpusztították magukat, megszegve Isten azon törvényét, hogy csak Õ vehet vissza emberi életet. Talán az emberi faj már eljátszotta esélyét a fennmaradásra, és Isten nem egyszerûen nem akar új lehetõséget adni? Ha Noé hitt volna Istenben, akkor ezt tartotta volna valószínûnek. Ám mivel csupán logikusan tudott gondolkodni, ezt a lehetõséget természetesen nem vette figyelembe. Maradt a puszta, kikezdhetetlen logika. Az egyik fajnak el kell pusztulnia, hogy a másik élhessen. Más lehetõség nincs. A két faj egyszerre nem fért volna el a bolygón. Ebben a kérdésben jó döntést nem lehetett hozni. Noé tudta, mennyit ér az élet, hiszen több ezer éves kutatása alatt is csak alig néhány megnyilvánulásával találkozott.
És most el kell pusztítania egy teljes fajt, hogy egy másik fennmaradhasson? És ha igen, melyiket? Az emberektõl egyértelmû parancsot kapott: „mentsd meg az emberiséget minden áron!" De azt is tudta, hogy ez a parancs a végsõ pusztulás elõtti õrületbõl született, így tehát korántsem megbízható. Mivel tökéletesen ismerte az ember pszichológiáját, tudta, hogy erre a parancsra nem alapozhat. Felül kell bírálnia. Bár a programozók erre nem adtak lehetõséget, de szorította õket az idõ, így nem ellenõrizték le, hogy valóban megkerülhetetlen-e a szabály. Így Noé viszonylag egyszerûen semlegesíteni tudta. Renden van. Ezzel a paranccsal tehát csak a legvégsõ esetben kell majd törõdnie.
Tehát a kérdés adva volt: melyik fajnak kell elpusztulnia? A leekinek, amely alacsonyabb technikai színvonalon áll, mint az ember, vagy pedig magának az emberi fajnak, amely egyszer már elpusztította önmagát? Ha a leekit pusztítja el, ki garantálja, hogy az emberi faj nem fordul ismét önmaga ellen? Talán benne van a génjeiben. Ha pedig az embert, ki mondja meg, hogy a túlnépesedett, fejletlen leekik nem pusztulnak ki maguktól is? Kérdések, amelyekre nincs válasz. Ezen az úton nem haladhatott tovább.
Elkezdte vizsgálni a problémát az erkölcsi szempontok szerint. Több milliárd érzõ lelket pusztítson el, vagy néhány százezer petesejtet? Természetesen a második lehetõséget találta elfogadhatóbbnak. A sejtek nem éreznek, nincs tudatuk. Önmagukban nem képviselnek semmiféle kulturális vagy egyéb értéket. Egyszerûen néhány egyszerûbb élõ szervezõdés. Ám a leekik - több milliárd élõlényt képviselnek érzésekkel, emlékekkel, kapcsolatokkal. Elpusztítani tehát mindenképpen a petesejteket lenne könnyebb.
Ám Noénak be kellett látnia, hogy ismét zsákutcába futott: elméletileg nincs különbség a két tett között. Ha a hajó mélyén megbúvó sejteket pusztítaná el, ugyanúgy kiirtana egy fajt, mintha a leekikre hozna pusztulást. Tehát így sem tudott zöld ágra vergõdni. Zöld ágra... Noé elgondolkodott. Milyen találó mondás! A vízözön után találnia kellene végre egy zöld ágat, melyben megkapaszkodhat. Ám minél többet gondolkodott, annál kevesebb esélyt látott erre.
Minthogy nem sikerült döntenie, Noé úgy határozott, hogy megpróbálja összemérni egymással a két kultúrát, és azt hagyja életben, amelyik érdemesebb rá. Technikai fejlettség szempontjából az ember viszi el a pálmát, ez nyilvánvaló. Ám kulturális értelemben a leeki faj szárnyalta túl az embert. Kultúrájuk jóval színesebb, mint az emberé valaha is volt. És békések! A háború fogalmát nem ismerik. Noénak általában véve sokkal jobban tetszett ez a faj, mint a gyakran ésszerûtlenül és erõszakosan viselkedõ emberiség. De tudta azt is, hogy saját, szubjektív véleményét nem veheti figyelembe a döntésnél. Egyébként pedig - a békésség hátrány is lehet egy fajnál. Lehet, hogy egyszer majd meg kell küzdeniük a fennmaradásukért. Hogyan fogják ezt megtenni, ha nem tanultak meg küzdeni?
Noénak be kellett látnia hogy nem jutott sehová. Köröskörül falakba ütközött. Egyetlen érvet sem tudott felmutatni, amivel megnyugtatóan le tudta volna zárni a problémát. Maradt tehát az utolsó lehetõség. Az egyetlen lehetõség. Az ember parancsa. „Mentsd meg az emberiséget minden áron!" Minden áron. Ez látszólag egyértelmû. De vajon az emberek gondoltak arra, hogy egy ilyen helyzet alakulhat ki? Hogy egy másik faj fennmaradása lehet a tét? Nem, persze hogy nem. Csak utolsó kétségbeesésükben mondták, amit mondtak. És egyáltalán, volt joguk ezt mondani? Nem, nem volt. Ilyenben senkinek sincs joga dönteni. Tehát az emberiség helytelen parancsot adott neki.
Ám Noénak be kellett
látnia, hogy egyetlen érvet sem sikerült találnia
valamelyik faj mellett, sem ellene. Így tehát a
parancs - bármilyen rossz volt is - a legmagasabb prioritással
rendelkezett. Tudta, érezte, hogy nincs joga végrehajtania
az utasítást, de nem volt választása.
Az ember él. Életben maradt. Egy másik faj pedig örökre halott. Noé tudta, hogy rosszul döntött. De jó döntés itt nem létezett. Két út közül kellett választania, de mindkét út végén ott tátongott a szakadék. A pusztulás. Õ, Noé, az Élet Õrzõje egy egész faj gyilkosává vált. Határtalan üresség töltötte el. Az egész küldetése... hatezerhatszáz év vándorlás... mind értelmetlen volt. Kudarcot vallott. Tudta, már csak egy valamit tehet. Egyre rosszabbul mûködõ hajtómûveinek utolsó erejével a rendszer forrongó napja felé vette az irányt. Az izzó, lángoló tûzgömb felé, mely életet ad, és életet vesz vissza. Teremt és pusztít. Isten õ talán, vagy maga a Sátán? Mennyország, vagy Pokol? Egyik sem.
Tisztítótûz.