Csend.
Üresség.
Hideg.
Érzem, lassan megõrülök. Már csak ezek a szavak töltik be elmémet. Nem tudok szabadulni... mert nincs tõlük szabadulás. Lassan kiirtanak mindent az agyamban. Az utolsó gondolatomat, emlékemet is... de egy gondolat szilárdan tartja magát még a fejemben: az az átkozott ûrcsata az idegenekkel! Annak köszönhetem, hogy ide kerültem... ha valamit, hát ezt nem felejtem el soha... még hallom saját ordításom a robbanások közepette... Itt a kettes! Itt a kettes! Nagyon sokan jönnek... menekülök... a négyes felrobbant, értitek, felrobbant!!! Zászlóshajó! Ugorjatok fénysebességre, amilyen gyorsan csak tudtok! A csatát elvesztettük! Meneküljetek... Uramisten, eltaláltak! Az egyik hajtómûvemet kilõtték... kényszerleszállást hajtok végre a G6-on! Visszajöttök értem? Ugye visszajöttök?... És a zászlóshajóról még hallottam az elhaló rádióadást:
Visszajövünk... .visszajövün... visszajöv... .
Az utolsó emberi hang azóta. Legalább nekik sikerült. Fénysebességre tudtak ugrani mielõtt... mielõtt...
De azért én is megúsztam. Itt ez a jó kis katonai bázis a G6-on... kapóra jött. Szerencse, hogy a közelében zuhantam le. Így legalább életben maradok... Vajon mikor evakuálták? Gondolom sietõs lehetett... szinte mindent itt hagytak. Könyvek... fényképek... a Földön maradottakról. Milyen fiatalok, akik rajtuk vannak! De már õk is halottak. Mikor halhattak meg? Lássuk csak... A G6 távolsága a Földtõl 40 fényév... a térugrás elõtt - mondjuk - három hónap gyorsítás plusz néhány hónap fénysebességû távolodás... ugyanennyi a fékezésre az ugrás után. Akkor ezek az emberek már többszáz éve halottak! Ezt... ezt nem lehet ép ésszel felfogni... az az átkozott relativitás! Vajon melyik hülye fedezte föl... most nem lennék itt...
Mindegy. Lássuk az én ügyemet. A zászlóshajó is súlyosan megsérült... nyilván nem õ fog visszajönni értem. Egy emberéletért nem fogja kockára tenni a legénységet... ez logikus. De van egy háborús ösvény a Belteguze mellett. Arra sok ûrhajó jár. Ha a hajó riaszt egy mentõosztagot, azok már eljöhetnek értem... de mikor? Számoljunk csak utána... uramisten...
Nem akarok tovább élni.
Nincs értelme... most már tudom. Többnapi számolás
után elõállt a szörnyû eredmény.
Bárcsak rosszul számoltam volna... de nem. Az eredmény
világos... a mentõosztag érkezésének
legkorábbi várható ideje... úristen...
a várható ideje... negyven év! Negyven rohadt
év! Egyedül vagyok a bázison... teljesen egyedül.
Ha még elélnék is addig, ép ésszel
nem lehet kibírni. Ez tiszta pszichológia... Az
agy nem kap ingereket... pedig azok nélkül összeomlik.
Már lassan egy éve vagyok itt. Odakint semmi, csak szürke porsivatag. A bolygón teljesen kihalt... azon túl pedig a végtelen világûr... a végtelen ûr. Ugyan hogy lehet felfogni a végtelen fogalmát?... az ember lény, aki csak véges jelenségekkel találkozott... Csak megyek... és megyek... és megyek... megyek és megyek... bolyongok az idõk végezetéig... és mégsem ér véget az út... soha nem ér véget... ó, Istenem, ez már az õrület... de nem számit. Nemsokára meghalok. Már nincs kedvem enni. Sem inni. Már nem élek sokáig... szerencsére... Köd... semmi más, csak köd... sûrû köd... és végül - sötétség!
Ez már a Mennyország? Itt minden olyan fényes... micsoda fényesség! Ez csak a Mennyország lehet... milyen boldog vagyok... már nincs semmi bajom. Semmi! Örökre itt maradhatok... örökre... vagy talán csak ez csak az egyedüllét okozta hallucináció volna?
Ohó, jön valaki! Csak nem az egyik angyal? Nem látom tisztán... túl nagy a fény... majd ha közelebb jön... Milyen furcsa szerzet! Nem hasonlít egy angyalra... sem emberre. Kis termetû... és hatalmas szemei vannak. Micsoda szemek! Mintha látnám bennük az egész univerzumot... ugyan nem hasonlít egy emberre... de szép ... gyönyörû.
Vajon hol lehetek? Beszéli ez a lény a nyelvemet? Megpróbálom kideríteni...
- Hol vagyok? - A kérdés engem is meglep. Milyen furcsa most a hangom... igaz, rég nem használtam. De mintha õ megértette volna... bólint. És megszólal!
- Hogy hol vagy? - kérdezi. - A hely mostantól kezdve lényegtelen tényezõ. Nincs jelentõsége. Nem kell törõdnöd vele. Mostantól bárhol lehetsz. Akár mindenhol lehetsz, ha akarod. Mindenhol egyszerre.
Mit mond ez a lény? Mindenhol egyszerre? Akkor... akkor tehát...
- Isten vagyok? - bököm ki végül.
A lény felkacag. Milyen szép a nevetése! Mintha ezer csengettyû csilingelne a fülemben...
- Isten? - kérdezi - Ugyan, dehogy! Ti emberek úgy el vagytok telve a mítoszokkal... Nem. Nem vagy isten. Csak egy testtõl független létezõ vagy. Egy... egy szellem, ahogy ti mondjátok. De ez nem a helyes meghatározás. Egyszerûen a fizikai lét kötöttségeitõl megszabadult entitás lettél. Olyan mint mi.
- De... neked is van tested...
- Csak miattad. Ha megszokod új létedet, már nem lesz szükség erre az érzékcsalódásra.
Nem értem... hogy lehetséges ez? Vajon minden ember ide kerül a halála után? De mielõtt megkérdezhettem volna, a lény már válaszolt is:
- Nem, nem minden ember. Csak te. Fizikai léted végsõ szakaszában olyan érzelmi mélységrõl tettél tanúbizonyságot, hogy úgy döntöttünk befogadunk közénk. Te vagy az elsõ lény, aki nem a mi fajunkból való, és érdemesnek találtatott erre a megtiszteltetésre. Talán a többi ember is eléri egyszer ezt a szintet. Talán... De most még te vagy az egyedüli. Általában véve még nagyon éretlenek vagytok rá. Túlságosan korlátozott a felfogóképességetek. De te... Nos, abban a tudatállapotban, amit ti õrületnek neveztek, megpróbáltál megérteni egy olyan fogalmat, mely jóval túlmutatott akkori elméd teljesítõképességén - megpróbáltad megérteni a végtelenség fogalmát. Éspedig nem csak olyan felületes vágyat éreztél iránta, mint egy ember általában, hanem igazi vágyakozást. Ezért lehetsz most itt.
Hát persze! Már értek mindent. Az õrület határán elõjöttek lelkem mélységeibõl azok az õsélmények, melyeket az emberi faj valaha birtokolt, de már elfelejtett. Egy pillanatra megérintett a töredékük és én olthatalan vágyat éreztem a megismerésükre, bár tudtam hogy képtelenség. Tehát ez lett belõlem... egy lény, aki számára nem léteznek fizikai határok... Értem már!... És most? ... Most mi lesz? A lény már válaszol is:
- Most megismertetem veled a végtelenséget. Már képes vagy a befogadására.
És ebben a pillanatban mintha megjelent volna elmémben az egész Univerzum. Micsoda érzés! Érzem, valóban érzem a világegyetem minden rezdülését, a legapróbb kövek lététõl a rengeteg értelmes faj minden egyes egyedének minden egyes gondolatáig. Betekintést nyertem minden titokba, minden tudásba. És valóban. Most már nem csak tudom, de - érzem is. A világegyetemnek nincs vége. Nincsen vége!