Henry Jones Jr.
Vízió

MÁJUS 9. Hétfô

1.

A lány úgy ült a fotelban, mint egy rongybaba. Teljesen elengedte magát: két keze tenyérrel felfelé fordítva az ölében hevert, szemeit lecsukta, feje elôre hanyatlott. Felületes szemlélô akár halottnak is hihette volna. Pedig ritkán, de szabályos idôközönként mélyeket lélegzett.

Jon szigorú szemekkel figyelte a viselkedését. Közelebb hajolt hozzá, megvizsgálta az arcát. Elhúzta a tenyerét a szeme elôtt, de a lány nem reagált. A férfi elégedetten ült vissza a fotelja szélére, tettre készen elôre hajolva.

- Most háromig számolok - mondta. - Ha elérek háromig, mindent egészen pontosan megértesz, amit mondok neked. Mindent úgy fogsz látni, mint az általam megadott napon. Mondd meg, milyen nap van ma! Egy.. kettô.. három!

- Hétfô... - felelte bágyadt hangon a lány.

- Hogy hívnak?

- Elle Scott.

- Hány éves vagy?

- Huszonhat.

- Mi a foglalkozásod?

- Fotómodell vagyok.

- Jól van - bólintott a pszichológus, és kenetteljes hangon folytatta. - Visszamegyünk két napot az idôben. Este tíz óra van. Nyugodt vagy, mélyen, egyenletesen lélegzel. Egész tested laza és nyugodt. Minden, ami akkor történt veled, most újra megelevenedik benned. Mindent pontosan le tudsz írni, mert világosan látod majd magad elôtt. Az egészet egy bizonyos távolságból éled át, egy kissé hidegen hagy majd az egész. Milyen nap van ma?

- Szombat - mondta Elle. A hangja még mindig álmosnak tûnt.

- Hány óra van?

- Tíz.

- Délelôtt?

- Nem, este.

- Mit látsz?

A szomszédos asztalon álló képernyôn gomolyogni kezdett valami, majd úgy tûnt, mintha egy elmosódott alak suhant volna át az egyik oldalról a másikra.

- Ez az... Csak így tovább... Nyugodtan...

Elle halántékához két elektróda csatlakozott, amelybôl vezetékek futottak egy teljesen átlagosnak tûnô számítógépbe. A komputerre egy videorekordert kapcsoltak, hogy a képernyôn megjelenô emlékek késôbb visszajátszhatóak legyenek.

- Csak így tovább... - folytatta Jon. - Nyugodtan...

A kép hirtelen roppant tiszta lett, bár a színek kissé fakók voltak. Néha igazi fényükben villantak fel - mint amikor egy videorekorder nem tudja eldönteni, színesben vagy fekete-fehérben játsszon le egy gyenge minôségû felvételt.

Egy utca látszott a monitoron, mégpedig éjszaka. Keskeny, belvárosi utca volt, magas bérházak övezték. Az ósdi kandeláberek csak egy-egy foltot világítottak meg a járdán, így az úttest jobbára sötétbe borult.

Egy férfi tántorgott az utcán, de nem úgy, mint a részegek. Ki volt fulladva: zihált, és az oldalát fogta. Ahogy belépett az egyik lámpa fénykörébe, kiderült, hogy jobbjában egy pisztolyt szorongat.

A jelenet szemlélôje ijedten húzódott vissza egy kapualjba, közvetlenül a fal mellé. A fal teljesen betöltötte a képernyô bal felét, a jobb oldalon pedig egy kis utcarészlet volt látható, háttérben a szemközti házzal.

A csoszogás és zihálás egyre közeledett. Teljesen váratlanul egy karnyújtásnyira feltûnt a férfi arca, közvetlenül a kapualj elôtt. A kép megremegett - nyilván Elle ijedtsége miatt. A férfi azonban nem vette észre ôt. A kapualj külsô szélének támaszkodott, és pihent. Erôt gyûjtött a továbbvánszorgáshoz.

Az utcát fürkészte, így az arca profilból látszott. Olyan közel volt a feje, hogy szinte betöltötte a fél képernyôt, és ez teljesen azonosíthatóvá tette. Jóképû, harminc körüli férfi volt, markáns vonásokkal. Az arca csöpögött az izzadságtól. Megtörtnek és iszonyúan fáradtnak tûnt, a szemében reménytelenség tükrözôdött.

A szemlélô hosszú ideig az arcára koncentrált, aztán lassan végigmérte tekintetével a testét is. A férfi szürke inget, farmert és fekete bôrzakót viselt. Jobb kezében még mindig ott sötétlett a fegyver.

Az élô kamera visszatért az arcra. A férfi körülnézett, ellökte magát a faltól, és tovább bicegett. Eltelt néhány perc, amíg Elle átaraszolt a kapualj jobb szélére, és kilesett a férfi után. A tántorgó alak éppen akkor fordult be egy távoli sarkon. A szemlélô valósággal visszazuhant a kapualj rejtekébe, és a kép le-föl kezdett mozogni a zihálástól. Aztán lassan elenyészett az utca, az ablakok, a falak, a lámpák. Csak gomolygó köd maradt utánuk, majd az is átadta a helyét a tökéles feketeségnek.

*

Este Jonon volt a fôzés sora. Diane-nel felosztották a hetet: hétfôn, szerdán és szombaton a férfi készítette a vacsorát, a lány mosogatott, kedden, csütörtökön és vasárnap pedig fordítva. Péntekenként elmentek hazulról vacsorázni - no nem valami nagy étterembe, csak egy gyorsbüfébe. Néha lusták voltak kimozdulni, olyankor videfonon rendelték meg a pizzát, vagy a halat sültkrumplival.

Az ismerôseik kissé furcsának találták ezt a szokásukat. Elvben persze mindnyájan egyetértettek a ház körüli munkák egyenlô elosztásával, de ezt a precíz házirendet azért túlzásnak tartották. Rugalmatlanságról, a kezdeményezôkészség és a fantázia hiányáról tanúskodott. Azonkívül félô volt, hogy ez a fajta monotonitás meggyorsíthatja a kapcsolat ellaposodását. És a barátok úgy vélték, kár siettetni azt, ami elôbb-utóbb természetes úton is bekövetkezik.

Jon és Diane kettôsében nem csak ez volt furcsa. A férfi legjobb akarattal is csak középtermetûnek volt nevezhetô, szemüveget hordott és erôsen kopaszodott - fôleg ez utóbbi tulajdonsága miatt tûnt idôsebbnek harminchárom événél. Viszont a kis termetû férfiakra jellemzô energiatöbblet munkált benne, ami mozgékonnyá, de ugyanakkor ingerlékennyé is tette.

Diane ezzel szemben magas volt, és hosszú combú, festett szôke hajjal. Racionális és praktikus típus. Nem volt nagy darab, de élettársa mellett annak hatott. Itt a hazájában nagyon csinosnak számított, és a világ más tájain is legfeljebb arcának szépségérôl nyitottak volna vitát. Ugyanis abba a brit arccsoportba tartozott, amely nem arat osztatlan sikert a szigetországon kívül. De egy mosoly rengeteget szépített rajta, és Diane szerencsére sokszor mosolygott.

Most is mosolyogva figyelte, ahogy a férfi tálal a nappali dohányzóasztalára.

- Köszönöm, drágám! Isteni illata van.

Jon kedvese mellé telepedett a heverôre, a telePC-vel szemben, és falatozni kezdtek.

- Milyen volt a napod? - kérdezte a férfi.

- Hát tudod... - csóválta a fejét a lány. - Egy-két hétre amerikai kollégák jöttek hozzánk tanulmányútra. Az egyik tyúk közölte, hogy náluk könnyedén átszabathatnám az arcomat, az ô államukban a legolcsóbb.

- Hát ez a pofátlanság teteje! - csapta le a villáját Jon. - Hogy jön valaki ahhoz, hogy ilyet mondjon?

- Nem tudom. Azt hiszem, ôk túl lazák, mi meg túl konzervatívok vagyunk, és ez a két stílus nagyon üti egymást. Egyébként nem csipkelôdni akart, egyszerûen csak társalogni. És a plasztikázás náluk tényleg annyira mindennapos dolog, mint nálunk a fogmosás. Mintha egy jó fodrászt ajánlott volna.

- Na jó, de egy fodrászt is többféleképpen lehet ajánlani - háborgott Jon. - Hangozhat halálos sértésnek is!

- Hidd el drágám, hogy nem hangzott annak! - csitította a nô.

- Nem értelek én titeket, nôket - folytatta az evést Jon. - Az elôbb még haragudtál rá, most meg már véded. Éljen az összetartás, mi?

- Pontosan - mosolygott Diane. - A legnagyobb ellenség is baráttá válik, ha a férfiak ellen kell összefogni.

Jon elengedte a füle mellett a megjegyzést. Hirtelen kajánul elvigyorodott.

- Melyik államból jött az a csaj?

- Coloradóból.

- Akkor van egy rossz hírem a számára - mondta Jon. Fölkapta az asztalról a telePC vezeték nélküli billentyûzetét. A szemközti falba épített lapos, hatalmas képernyõ azonnal kivilágosodott. Jon begépelt néhány kulcsszót, és a keresést csak a hírcsatornák adatbázisára engedte rá. A képernyõn peregni kezdett azon tudósítások listája, amelyekben elhangzik a "Colorado", "USA" és "kiválás" szavak együttese. Jon el sem olvasta a listát, csak kiadott egy utasítást, hogy a legfrissebb hírt kéri. A keresõprogram helyét máris egy bemondó vett át, háta mögött Észak-Amerika térképe látszott.

"A nap híre, hogy Colorado is bejelentette kiválását az Egyesült Államok szövetségébôl. Colorado az ötödik a sorban, amióta Georgia két héttel ezelôtt megindította a láncreakciót. Megfigyelôk szerint az elszakadás egyáltalán nem volt váratlan lépés, sôt további államok kiválása várható. A bejelentést Adam Pears tette, aki egyúttal a Szenátus tagjából ideiglenes megbízott államelnökké avanzsált. Az indoklás kísértetiesen hasonlít a másik négy állam okaira: Pears szerint a helyi és szövetségi döntéshozás között áthidalhatatlanná vált a szakadék. Hogy ez mit is jelent konkrétan, arról hallgassák meg helyi tudósítónkat, George Shepherdet..."

- Honnan tudtad? - kérdezte Diane.

- A rádió is ezt szajkózza egész nap. A kocsiban hallottam.

- Nem kéne ilyen kajánnak lenned. Különben is lehet, hogy az a tyúk örül az elszakadásnak. Nyilván többségben vannak az elszakadás pártolói, ha meg lehetett csinálni.

- Ez akkor is azt jelenti, hogy valami véget ért. Tönkrement és rohad. Lehet, hogy ezentúl nem fogja évente átszabatni az arcát.

- Szerintem csak irigy vagy, hogy mi nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Nem szép dolog a káröröm!

Fogta a billentyûzetet, távkapcsoló üzemmódba állította, és csatornát váltott. Ismét egy híradásba pillanthattak bele. A bemondó háta mögött annak a férfinek az arca volt látható, aki délután Jon képernyôjén jelent meg.

- Hé, ez az én munkám! - kiáltott fel a férfi, és fölerôsítette a készüléket.

"... feltételezett gyilkosának fantomképe. A férfi ellen országos körözést adtak ki. A kép érdekessége, hogy különleges eljárással készült, melyet a Scotland Yard most tár elôször a nyilvánosság elé."

A képernyôn Jon fônökének unásig ismert irodája jelent meg. És ott ült maga Richard Welsh is, fekete bôrfoteljában, fontosságának teljes tudatában. Tárgyilagos arccal, az íróasztalán összekulcsolt ujjakkal várta a kérdést.

- A pojáca! - vetette oda Jon. - Nekem bezzeg nem szólt! Jellemzô!

- Csitt! - pisszegte le Diane az élettársát. - Hadd hallgassam, mint mond!

"- Rendôrfônök úr, kérem mondja el, mit tud az a készülék, amellyel a feltételezett gyilkos fantomképét készítették!

- Tudom, sokak számára hihetetlennek fog tûnni, amit mondok, de ez a szerkezet közvetlenül be tud pillantani az elménkbe. Az emlékgépnek elkeresztelt komputer képpé alakítja az emlékeinket, így bármi, ami megtörtént velünk, filmszerûen lepergethetô a monitoron. Egyszerûen videóra rögzítjük a szemtanú emlékeit, és ebbôl a filmbôl vágjuk ki az elkövetô arcát.

- Mennyire megbízható ez a vadonatúj módszer?

- Már régóta dolgozunk a géppel, csak nem akartunk a nyilvánosság elé lépni addig, amíg meg nem bizonyosodtunk a megbízhatóságáról. Szakembereink már százhatvanöt esetben készítettek hasonló fotót szemtanúk emlékei alapján, de csak belsô használatra, a nyomozóik és a járôrözô rendôrök számára. Az eddigi tapasztalatok alapján a képek megtévesztésig hasonlítanak a késôbb elfogott bûnözôkre."

Amíg a rendôrfônök beszélt, bemutattak néhány fénykép-párost. Az egyik fotó emlékgéppel készült a szemtanú "vallomása" alapján, a másik pedig a bûnözô elfogása után, igazi fényképezôgéppel. A hatás kedvéért mindig csak némi kivárás után írták ki, hogy melyik kép melyik. A hasonlóság olyan tökéletes volt, hogy sosem lehetett elôre kitalálni, milyen felirat fog megjelenni.

"- A gépet a Cartimbosh Rt bocsátotta rendelkezésünkre, hogy teszteltjük" -folytatta Welsh. - "Tudósaik és kutatómérnökeik nemrég fedezték fel a módszert, amellyel képpé lehet formálni az emlékeket. Az eljárás elôtt még hatalmas távlatok állnak, a szakemberek még nem is tudták felmérni, hogy mi mindenre lehet majd használni. Nagyon örülök, hogy elôször mi alkalmazhattuk, mert nagyban megkönnyíti a munkánkat. Ugyanakkor a tudósoknak is jó a rendôrségi használat, hiszen nap mint nap újabb bizonyítékkal szolgálunk arról, hogy a készülék valóban képes a múlt tökéletes és torzítás nélküli feltárására."

A nyilatkozat után ismét bemutatták a gyanúsított arcát, és felkérték a lakosságot, hogy segítsen a férfi kézrekerítésében.

- Na, szépen vagyunk - jegyezte meg Jon. - Nem is szóltak nekem, hogy még ma este bemutatják a képet. Azt meg végképp nem sejtettem, hogy ekkora feneket kerítenek neki. A fônök nyilatkozatáról sem tudtam. Kár, mert beszélhettem volna a fejükkel. Túl korai ez az egész.

- Miért? Nem elég megbízható az emlékgép?

- Azzal nincs semmi baj. De az emberek a legtökéletesebben mûködô dolgot is nehezen fogadják el.

Lenyelt néhány falatot, majd folytatta.

- Gondolj csak bele, milyen sokat fejlôdött a fantomkép készítése csupán egy évtized alatt. Kezdetben grafikusok kézzel rajzolták a szemtanúk vallomása alapján. Késôbb fényképekbôl kivágott arcrészletekbôl állították össze a tettes fejét. Végül számítógép alakítgatta a képernyôn a három dimenziós, körbe forgatható fejet, az utasítások alapján. Ezek világos és érthetô rendszerek. Az emberek el is fogadták ôket, szó nélkül. Bármelyik módszerrel készült képet le lehetett hozni az újságokban, bemutatni a telePC-ben, nem lett belôle semmi baj, sôt! De figyeld meg, most idegenkedni és hitetlenkedni fognak. Mert nem értik az emlékgép mûködési elvét, misztikusnak és kiátkozandónak fogják tartani.

- Dehát ez a módszer éppen hogy elfogadhatóbb! - vélte Diane. - Eddig a szemtanú azt hazudhatott a grafikusnak, amit csak akart. Kitalálhatott egy gyilkost, rákenhette a bûncselekményt egy régi ellenségére, vagy bárki másra. Az újságok másnap lehozták a képet, ami az ô irányítása alapján készült, akkor is, ha egy ártatlan embert hoztak vele hírbe. Vagy a grafikus is elronthatta a rajzot, ha nem tudta pontosan követni a szemtanú utasításait. Maga a szemtanú is emlékezhetett rosszul ezer és ezer ok miatt. Most viszont közvetlenül belenézhetünk valakinek az agyába, hogy mit is látott valójában. Mi baj lehet ezzel?

- A néptömegek nem logikusak - mondta Jon, és nagyot kortyolt a kólájából. - Egyénenként még talán, de egy bizonyos nagyságrend fölött biztos nem. Figyeld meg, lesz itt még haddelhadd! Olyasmikkel támadnak majd ránk, hogy a tanú vagy a gyanúsított személyiségi jogait sértjük, vagy egészségkárosodást okozunk a tanúnak, vagy a gép megbízhatatlan, satöbbi, satöbbi.

- Folyton pesszimista jóslataid vannak, aztán káromkodsz, amikor igazad lesz - jegyezte meg mosolyogva Diane. - Nem akarsz egyszer a változatosság kedvéért valami jó dolgot jósolni? Hátha bejön.

- Nem jós vagyok, hanem pszichológus. Nap mint nap az emberi viselkedés törvényszerûségeivel dolgozom, és nincsenek illúzióim.

- De ha jól tudom, egyes pszichológusok szerint a hozzáállás nagyon fontos. Amilyen dolgokra számítasz, olyanok fognak történni veled.

- Ha ez így lenne, akkor sohasem érhetnének meglepetések - felelte Jon.

Május 10. Kedd