MÁJUS 11. Szerda
9.
Mindnyájan barátságosnak találták a kunyhót. Öreg volt és dohos, a padlója nyikorgott, de rögtön otthon érezték benne magukat. Elle a kisvárosban vásárolt enni- és innivalót kipakolta a papírzacskóból a konyhaasztalra és a hûtõbe, majd megpróbált nagyjából rendet rakni. Amikor szélesre tárta az ablakokat, gyönyörû kilátás tárult eléjük: mintha képkeretbe foglalták volna a hegyi tavat, és a csipkés hegygerinceket.
A férfiak felbontottak egy-egy sört, majd Chris elõhalászta táskájából a DVD-lejátszót. Az egyik asztalon porosodó telePC ósdi darab volt, de rendelkezett a megfelelõ, szabványos aljzattal, így a lejátszót minden gond nélkül rá tudták csatlakoztatni. Cassel elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy nem is olyan régen még egy csúcstechnológiával felszerelt laborban ücsörögtek.
- Milyen filmet hoztatok? - kérdezte Kefe, és húzott egyet a sörösüvegbõl. - Akció, romantikus vagy komédia?
- Horror - felelte Chris. - Bittner személyes emlékei egy oklahomai konferenciáról. A CIA halálra keresi a felvételt, és végig akarjuk nézni, hogy megtudjuk, miért.
- Biztonságban vagyunk itt? - kérdezte Elle az ablakban állva, miközben le nem vette volna a szemét a kinti tájról.
- Nem, de máshol sem lennénk - felelte Cassel. - Jobb lesz, ha lassan hozzászoktatod magad ehhez a gondolathoz. És ahhoz is, hogy valóraváltóként nincs miért izgulnod. Egészen addig, ameddig te tartod kezedben az eseményeket.
A lány kénytelen-kelletlen behajtotta a pallettát, és leült a két férfi mellé. Az oklahomai konferencia ott folytatódott, ahol abbahagyták. Andersson professzor éppen "visszahozta" elôzô életébôl a hipnózis alanyát.
- Mi ez? - kérdezte suttogva Kefe. - Csak nem elôzô élet regresszió?
- De - bólintott komoran Cassel. - Bittner emlékei. Az öreg részt vett egy szeánszon, amit Andersson professzor tartott.
- Remélem, hisznek a
szemüknek, és nem tartanak öreg vásári
szemfényvesztônek.
- jegyezte meg mosolyogva Andersson. - A továbbiakban
még inkább számítok a pozitív
hozzáállásukra, és a nyitottságukra.
Ugyanis olyasmi fog következni, ami sokkal meghökkentôbb
és hihetetlenebb, mint az elôzô élet
regresszió...
A Cartimbosh dolgozói számára lassan a vége felé járt a munkaidõ, ám David Kensitnek, a cég újdonsült fõmérnökének egészen más járt a fejében. Furcsának találta, hogy a rendõrség nyíltan megvádolta egy Bittner-ellenes összeesküvéssel, ám ezt követõen mégsem történt semmi. Nem tartóztatták le, nem keresték telePC-n, se személyesen. Zavartalanul folytathatta a munkáját.
Nem hagyta nyugodni a probléma, hogy Elle Scott és Chris Cassel tanúvallomása egyaránt hazugságnak bizonyult, ezért tovább folytatta a két emlékgépes felvétel elemzését. Elôször elcsodálkozott, aztán mérges lett, amikor két ismeretlen férfi elôzetes bejelentés nélkül belépett az irodájába. Fölemelkedett a székébôl, és az asztali kommunikátor felé akart nyúlni, hogy magyarázatot követeljen a titkárnôjétôl, amikor a testesebb férfi megszólalt:
- Kérjük ne tegye, dr Kensit. Azt mondtuk a hölgynek, hogy régi jó barátai vagyunk, és meg akarjuk lepni. Ne rontsuk el ezt az illúziót.
Azzal átnyújtott egy fényképet, egy egyetemi rögbicsapat tablóképét. Kensit legnagyobb meglepetésére saját magát pillantotta meg a fotón. Középen állt, átkarolva azt a két vadidegen férfit, aki éppen most lépett be az irodájába. Mielôtt a fômérnök szóhoz tudott volna jutni a meglepetéstôl, a nagy darab férfi folytatta.
- Azt azért nem akarjuk elárulni neki, hogy a CIA frontemberei tettek itt látogatást.
A másik, üzletembernek tûnô férfi is közelebb lépett és kezet nyújtott.
- Ha megengedni, bemutatkozom. Peter Guinn vagyok. Ô pedig Adam Boldwin, egyik fontos projektünk mérnök-pszichológusa.
Kensitnek rossz elôérzete támadt, ahogy kezet rázott hivatlan vendégeivel. Bekövetkezett az, amitôl régóta félt. Mindig is sejtette, hogy Bittner mindenféle kétes kapcsolatokat tartott fent különféle szervezetekkel, amelyekrôl ô hallani sem akart. Ha a nyomára bukkant valami kapcsolódásnak, félrefordult, hogy ne kelljen tudnia róla. Persze sejtette, hogy ez a struccpolitika hosszú távon tarthatatlan, és elôbb utóbb szembe kell néznie a tényekkel. Azt már sosem fogja megtudni, vajon Bittner be akarta-e avatni a sötét üzelmeibe. Talán nem csak a szaktudása miatt választotta ôt utódjául, hanem azért is, mert a kétes kapcsolatok ápolására is alkalmasnak ítélte? Így vagy úgy, most már belecsöppent a kellôs közepébe. Vajon van-e még választási lehetôsége?
- Üdvözlöm önöket, uraim - mondta sután. - Foglaljanak helyet. Mégis mirôl van szó?
- Mondja fômérnök úr - kérdezte Guinn, - próbálta már ellenkezô irányba használni az emlékgépet?
- Ellenkezô irányba? - hökkent meg Kensit. - Ezt meg hogy értik?
- A jövô megjelenítésére
- felelte komoran Boldwin.
A videofelvételen látható oklahomai teremben még mindig Jim Berger, a NASA munkatársa ült a "vallatószékben", és Andersson professzor utasításait követte.
- Elôremegyünk az idôben... Elôre, egészen addig, amíg nem találsz egy olyan eseményt, amire tisztán emlékszel... Amirôl be tudsz számolni...
Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Úgy tûnt, mindhiába, mert nem volt mit nézni. A képernyô egységesen feketén sötétlett, még csak nem is hullámzott vagy vibrált, ahogy regresszió esetén szokott a kép élesedése elôtt. A szemet erôltetve azért föl lehetett fedezni egy-két apró pöttyöt, de ezeknek senki sem tulajdonított különösebb jelentôséget.
Egészen addig, amíg ezek a pöttyök egyszerre meg nem lódultak balra - jobbról pedig beúszott a képbe a Föld. A jó öreg anyabolygónk az ûrbôl nézve.
A nézôk meglepetten kiáltottak fel, az oklahomai teremben és a tóparti faházban egyaránt. Aztán megint pisszenés nélküli csend támadt. A bolygó méltóságteljesen megállapodott a kép közepén, de csupán néhány pillanatra. Megcsodálhatták a kékségét, fehéren kavargó felhôit, itt-ott elôvillanó kontinenseit. Aztán a Föld lassan megmozdult, és eltûnt ugyanarra, amerrôl jött. Ám a szemlélô tekintete ezúttal nem állapodott meg a puszta ûrön. Az ellenkezô irányból feltûnt a Hold, és szemmel láthatóan közeledett. Ekkor érte a nézôket a következô meglepetés: a Hold felszínén mesterséges településeket, és jármûvek mozgását lehetett észlelni. Mielôtt a közönség magához térhetett volna, a szemlélô szép lassan továbbfordult, mire a további kilátást egy fémfal takarta el. A kép még mindig mozdult tovább és tovább - míg végül egy ûrhajó belseje tárult fel elôttük. Az egyszerûen berendezett, szûk helyiség közepén egy kezeslábasba öltözött nô lebegett, és kedvesen mosolygott a szemlélôre.
A kép nem volt olyan tiszta, mint a múltba, vagy elôzô életbe vezetô regresszió esetén. Leginkább azokra a jelenetekre hasonlított, amelyeket a filmrendezôk szándékosan ködössé, kopottá, opálossá tesznek, hogy a nézôk szájába rágják: az most a múlt, az egyik szereplô emlékeit látjuk csupán. Csakhogy az ismert klisék mögött most a jövô sejlett fel. A jövô emléke.
És hamarosan ez az emlék is szertefoszlott, elhalványult, darabjaira esett. Andersson professzor hiába próbálkozott újra, nem tudott újabb jelenetet kicsikarni a jelentkezô elméjébôl.
- Ez a pasi... ez a pasi ûrkomppal utazott a Holdra? - kérdezte hitetlenkedve Elle.
- Úgy tûnik - bólintott
tátott szájjal Cassel. - Mégpedig egy emberek
által benépesített Holdra...
A Cartimbosh fõmérnöke meglepetten rogyott vissza székébe.
- Micsoda? - hökkent meg Kensit. - A jövô megjelenítésére?
- Igen - felelte Guinn. - Nincs ebben semmi különös. A jövôutazás egyszerû hipnózis, átlagos progresszió, amit már évtizedek óta ismer a pszichológia tudománya. Úgy látom, meglepôdött. Ön még sosem találkozott ezzel a jelenséggel?
Kensit zavartan rázta a fejét.
- Nem... Soha...
- Érdekes - hümmögött Guinn, csodálkozást mímelve. Meglehetôsen rosszul csinálta. - Csak azért csodálkozom, mert információink szerint itt önnél az emlékgép továbbfejlesztett változata található.
- Igen. De hol itt az összefüggés?
- Csak ezzel a kettes változattal lehet a jövôbe utazni. Ebbôl a gépbôl három van az egész világon. Az egyik a mi Laborunkban, a másik Bittner professzor sasfészkében Cartimboshék egyik kastélyában. A harmadik pedig itt, a szomszédos szobában.
Jelentôségteljesen a szemközti csukott ajtóra mutatott. Kensit, ha lehet, most még jobban elcsodálkozott. Honnan szedik ezek az információkat?
- A hallgatás beleegyezés - bólintott Guinn, és alig tudta megállni, hogy el ne mosolyogja magát a fômérnök arckifejezése láttán. - A kérdés csak az, hogy ön most tényleg meglepôdött, vagy csak színleli a döbbenetet. Hiszen Bittner professzorral együtt dolgozták ki a kettes változatot, ezért tudnia kellett errôl a lehetôségrôl.
- De nem tudtam... - bizonygatta kétségbeesetten Kensit. - Sôt, szerintem Bittner sem tudott, vagy ha mégis, akkor nagyon jól titkolta. Nézzék, az egyes változat használata során rájöttünk, hogy az agyban van még egy csomó plusz információ, amivel nem számoltunk. Amit a gépünk sem beolvasni, sem feldolgozni nem tud. Ezen akartunk segíteni, és az eredmény minket is meglepett. A beüzemelés után szinte naponta jöttünk rá új és új felhasználási lehetôségekre. És biztos vagyok benne, hogy még most sem használjuk az agy összes információját. Jelenlegi ismereteink szerint az emberi agy a világegyetem legbonyolultabb konstrukciója.
- Oké, oké! - mondta Guinn, miközben felemelt kézzel próbálta megállítani a szóáradatot. - Ne mentegetôzzön! Mellébeszéléssel nem sokra megyünk. A kérdésem a következô: Elôre megfontolt szándékkal építették olyanra a gépet, hogy a jövôbe lásson?
- Nem, dehogy...
- A beüzemelés után mikor jöttek rá, hogy az emlékgép alkalmas a jövôutazásra?
- Ismétlem, nem jöttünk rá...
- Hé, fiatalember, jó lenne, ha kissé komolyan venné a témát! Bittner professzor tudott errôl a lehetôségrôl, és hihetetlennek tartom, hogy ön mint helyettese, legközelebbi munkatársa és utódja semmit sem sejtett.
- De ha egyszer mondom, hogy...
Guinn és Boldwin irgalmatlanul
felpörgették a beszélgetést. Olyan tempóban
záporoztak a kérdések, hogy Kensit alig gyôzött
válaszolni. Úgy látszik bele akarták
zavarni a mondandójába. A fômérnök
csak kapkodta a fejét, és egy idô után
már nem is hallotta a kérdéseket. Tagadó
válaszai automatikussá váltak, és
közben azon gondolkozott: hogy kerül ô ebbe a
helyzetbe? És ami ennél is fontosabb: hogyan kerüljön
ki belôle?
Chris és Elle még mindig döbbenten beszéltek az imént látott mentális idôugrásról. Egyedül Kefén nem látszott meglepôdés. Lepisszegte a többieket, és maximális figyelemmel koncentrált a képernyôre.
"Látom, hogy ez a jövôutazás már végképp hihetetlennek tûnik az önök számára. Pedig higgyék el, nem vagyok bûvész, és nem alkalmazok trükköket. Önök azt látták, ami Berger úr elméjében lakozik.
Tisztában vagyok vele, hogy felfoghatatlan dolgot mûvelek, ami alapos tanulmányozást igényelne. Csakhogy hiába állnék ki a világ elé, senki sem hinne nekem, csalónak és sarlatánnak tartanának. Önök viszont a tudományos, kulturális és politikai élet nagyjai, akik együtt talán tehetnek valamit azért, hogy a közvélemény létezônek fogadja el a jövôbe vezetô progressziót. Különösképp, ha önök is kipróbálják, és átélik. Ezért most arra szeretném kérni önöket, hogy akinek kedve van, vegyen most részt egy ilyen utazáson. Természetesen maximálisan megértem azokat, akik nem akarják megismerni a jövôt, ezért most visszautasítják a felkínált lehetôséget. Tudom, nem arról van szó, hogy nem akarnak segíteni. Sôt, még azt is megértem, aki feláll és elmegy, mert nemhogy a saját, de még mások jövôjére sem kíváncsi. Kérem, ha van ilyen önök között, akkor most hagyja el a termet."
Senki sem mozdult. Nem tudni, minek volt köszönhetô: Andersson elôadói stílusának, a résztvevôk intelligenciaszintjének, vagy egyszerûen csak az emberi kíváncsiságnak. Sôt, a közönség tagjai sorra jelentkeztek az utazásra, úgyhogy a professzornak sorrendet kellett felállítania köztük. Amikor pedig végre elkezdték, még az elôbbi holdutazásnál is döbbenetesebb jelenetek sora következett.
Az egyik férfi indult egy cairoi olimpián, ahol hátrakétákkal repkedtek idôre egy akadálypályán. Egy nô olyan kórházban dolgozott orvosként, ahol a gyermekek elôre "megrendelt" tulajdonságokkal születtek. A harmadik nézô pilóta volt egy sztatoszférikus repülôjáraton: a rakéta-szerû gépet kilôtték a légkörön kívülre, ahonnan rögtön visszazuhant a Föld túloldalára, két órányira rövidítve a bolygó megkerülését. Egy másik nézô fúziós atomerômûben volt munkafelügyelô, megint másik pedig abban az élelmiszergyárban dolgozott, amely a holdkomp számára gyártott speciálisan csomagolt ételeket. Láthattak még porsízést a Hold folyékony porból álló tengerén, ahol a síelôket motorcsónak helyett speciális légpárnás szánok húzták.
Szépen sorban a közönség minden egyes tagja részt vett a kísérletben. Mikor az utolsó jelentkezô is végzett, azonnal heves vita alakult ki közöttük arról, hogy vajon mit láttak: a jövôt, vagy az elme fantázia-játékait.
"Azt hiszem, van egy bizonyítékom, ami eldöntheti a vitát" - jegyezte meg Berger, akin a legelsô progressziót hajtották végre. - "A legutóbbi látomásban speciális szánokat láthattunk, amelyek holdbéli közlekedésre alkalmasak. Nos, mivel küszöbön áll a Hold betelepítése, nálunk a NASA-nál már elkészült egy ilyen szán terve. A meglepô az, hogy a képernyôn hajszálpontosan azt a szánt láthattuk, amelynek rajzai hétpecsétes titokként lapulnak legbiztosabb páncélszekrényeink mélyén. Ha a szívemre hallgatok, a jövôt láttuk. Ha a logikámra, akkor az az úr, akinek a látomásában gyönyörködhettünk, profi ipari kém. Úgy lopta el a terveinket, hogy észre sem vettük, és most csak azért jött ide, hogy minket átverjen. Sôt, valahonnan még azt is kinyomozta, hogy mi lesz a célja ennek az összejövetelnek - noha Andersson professzor titokban tartotta. Döntsék el önök, melyik a valószínûbb..."
A vita még hevesebben lángolt
fel, mint elôtte, de nem várhatták ki a végét,
mert a felvétel váratlanul véget ért.
A lejátszó automatikusan kikapcsolt, a képernyõ
elsötétült. A három valóraváltó
azonban mozdulatlanul tovább bámulta a feketeséget.
Képtelenek voltak szabadulni a lidércálomtól,
amit oklahomai konferenciának hívtak.
A CIA emberei végre befejezték Kensit gyötrését. Tárgyilagosabb, nyugodtabb hangot ütöttek meg.
- Gondolom, ön is belátja, milyen pánik törhet ki világszerte, ha kiderül, hogy elôre elrendelt jövônk van - mondta Boldwin. - Tömeghisztéria, öngyilkosságok, fosztogatás, anarchia, züllés - teljes káosz. Éppen ezért roppant fontos a számunkra, hogy az ön tudtával folytak-e a gépen a jövôt kutató kísérletek. Ha igen, meg kell neveznie a személyeket, akik tudnak ezekrôl a kísérletekrôl. Nem szabad engednünk, hogy ez az információ kiszivárogjon.
Kensit döbbenten nézett rájuk. Hirtelen beugrott neki egy összefüggés, ami igencsak megrémítette.
- Mondják - kérdezte ijedten, - van valami köze ennek az egésznek Bittner professzor halálához?
- Nem tudjuk. Részünkrôl nincs. Tény, hogy sok idegeskedést megspóroltunk volna, ha ô nincs az élôk sorában, de nem mi ölettük meg. Megnyugtathatom, hogy önnel sincs hasonló szándékunk. Szükségünk van az információira.
"És ha már átadtam azokat az információkat?" - gondolta rémülten a fômérnök. Vajon tisztában vannak vele ezek az emberek, hogy éppen az ellenkezô hatást érik el, mint amit szeretnének?
- Sajnálom, uraim - felelte kissé remegô hangon. - Bittner elfelejtette közölni velem, hogy ilyet is tud a masinánk. Ha gondolják, kukoricára térdepelek, és leírom százszor.
Guinn és Boldwin sokatmondó pillantásokat váltottak. Kensit feszülten, szinte görcsösen figyelte ôket.
- Oké, akkor váltsunk témát - szólalt meg Guinn. - Ki férhet hozzá a kettes típusú géphez, és a dokumentációihoz?
Kensit kezdett megnyugodni. Ezek az emberek két kezükkel akarják elhordani a sivatagot.
- Attól tartok, elkéstek, uraim - felelte egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. - Az intézetünknél már mindenki tud a kettes változat létezésérôl. Legalább egy tucat mérnök dolgozott rajta, rajtuk keresztül hallott már róla az ôket támogató személyzet, a házastársaik, a barátaik... A világ vezetô kutatóintézete vagyunk, a konkurencia is teljes gôzzel figyel ránk... Egy köztudomású ténybôl nem lehet hirtelen titkot csinálni!
- Dr Kensit, ön kitûnô mérnök, de a mi munkánkat mi ismerjük jobban - mondta kimérten Guinn. - Igenis titkot fogunk csinálni a kettes típusú emlékgépbôl, mégpedig remélhetôleg az ön szíves közremûködésével. Az alapelv egyszerû: a gépnek csôdöt kell mondania. Károsítania kell egy-két agyvelôt, és a nagyközönség máris riadtan elfordul tôle. Maradnak az érdeklôdô tudósok, akiket könnyen meg lehet gyôzni arról, hogy nem érdemes kutatni. Fôleg, ha ön jelenti be a további kísérletek leállítását.
- Én? - hördült fel Kensit.
- Természetesen. Nézze, minden kutató-fejlesztô munka során vannak zsákutcák. Egyes típusok vakvágánynak bizonyulnak, és más irányba kell folytatni a fejlesztést. Hamar elfeledkezik róla mindenki.
A fômérnök szóhoz sem jutott. Boldwin megragadta az alkalmat, és átvette a szót.
- Lehet, hogy egy tucat kutatómérnök dolgozott a gépen, de készülék szíve, mûködésének alapelve nem kerülhetett ki annak a szigorúan titkos labornak a falai közül. Gondolom, erre azért önök is vigyáztak. Tehát a feladat mindössze abból áll, hogy ki kell találni, mivel lehet rávenni ezeket a mérnököket arra, hogy csôdnek könyveljék el ezt a típust. Ezt pedig egyedül ön tudja kitalálni.
Kensit karbafont kézzel hátradôlt forgófotelében.
- Nem tudom, mi venne rá, hogy ezt tegyem.
Mihelyt kimondta, már meg is bánta a kérdést. Örülnie kellett volna, hogy eddig nem fenyegették meg, ehelyett most kiprovokálja! De így legalább megtudja, hogy mennyire kell tartania "tárgyalópartnereitôl".
- A józan belátás - jegyezte meg vészjósló hangon Guinn. - Ôszintén reméljük, hogy az észérveinkkel ön is egyetért, ezért önként segít nekünk megóvni az emberiséget a katasztrófától. Igazán feleslegesnek tartjuk egy ilyen intelligens ember megfenyegetését, hiszen közös a célunk. De ha mégis szükség lenne rá, megnyugtathatom, hogy megvannak az eszközeink.
Kensit ismét hallgatásba burkolózott. A csend szinte kihívó volt. Mintha a fômérnök mégis hallani akarná, milyen ütôkártya van a CIA kezében.
- Nos, jó - sóhajtott Guinn. - Két lehetôség közül választhat. Az elsô: segít nekünk a feledés homályába taszítani a kettes típusú emlékgépet - és megy tovább az élete, mintha mi sem történt volna. A második: kutathatja a jövôt, ameddig csak akarja - a mi titkos laboratóriumunkban. Ez esetben azonban a világ számára halott lesz. Papíron eltûnik az élôk sorából. Elfelejtheti a hétköznapi életét, barátait, családját. Ehelyett egész életében áldozhat a tudomány oltárán.
Néhány másodpercnyi kínos csend után Guinn felemelkedett a székébôl, Boldwin pedig követte a példáját.
- Mi most elmegyünk - jelentette ki Boldwin. - Negyvennyolc óra gondolkodási idôt kap. Ha akar, most rögtön rohanhat, és elmesélheti bárkinek, ami itt elhangzott. De én azt javaslom, elôbb gondolkozzon egy kicsit. Ne a mi hatalmunkon, meg hogy mit tehetünk magával. Hanem az emlékgépe hatalmán, meg azon, hogy mit tehet a világgal. Viszontlátásra fômérnök úr.
Hátat fordítottak neki, és elindultak az ajtó felé. Kensit tétován felemelkedett ültébôl, gondolatai már máshol jártak.
- Egy emberünk hamarosan felveszi önnel a kapcsolatot - fordult vissza az ajtóból Guinn. - Kész tervünk van, de természetesen nagyon kíváncsiak vagyunk az ön ötleteire is. A szakmai hiányosságainkat önnek kell majd kiegészítenie. Remélem, számíthatunk önre. Ja, és itt van azoknak a mérnököknek a listája, akik szerintünk tudnak az emlékgép központi egységének mûködési elvérôl. Kérem nézze át, hogy nem tévedtünk-e véletlenül! Minden jót!
A fômérnök is rebegett valami köszönésfélét, és átvette a cédulát. Amíg a CIA emberei kimentek az irodájából, elolvasta a neveket.
Mindegyik stimmelt.
Visszasüppedt a foteljába.
Kensit irodája elôtti rövid kis folyosó teljesen üres volt, Guinn és Boldwin mégis a lehetô leghalkabban suttogtak egymásnak, miközben a liftre vártak.
- Vélemény? - kérdezte Guinn.
- Nem tudnám megjósolni a döntését. Nincs elég információm Kensitrôl. Egy dolgot azonban biztosan érzek: nem fog harmadik variáción gondolkodni. Az általunk adott ultimátum két lehetôsége közül fog választani. Akárhogy is dönt, a malmunkra hajtja a vizet. Ha inkább velünk jön kísérletezni a Laborba, és eltûnik a nagyvilág elôl, akkor is fel tudjuk használni az ál-halálát olyan propagandára, amilyenre csak akarjuk.
- Helyes. Mindenesetre én azt mondom, készüljünk fel a legrosszabb eshetôségre is. Szólok a fiúknak, hogy kezdhetik a megfigyelést.
Karóráján megnyomott néhány gombot, majd megelégedéssel nyugtázta embereinek visszajelzését. Idôközben megérkezett a lift, mindketten beszálltak.
Alig csukódott be mögöttük
az ajtó, a szomszédos lift ajtaja kinyílt,
és Jon, a Scotland Yard pszichológusa lépett
ki belôle.
- Ezek szerint az idôutazás teljesen más, mint amilyennek hittük - suttogta Cassel.
- Nem csodálom, hogy a politikusok el akarták titkolni ezt a felvételt az emberek elôl - jegyezte meg fejcsóválva Elle. - Még most sem tudok magamhoz térni...
Kefe felállt, és zsebre dugott kézzel, idegesen fel-alá kezdett járkálni.
- Na álljunk meg egy pillanatra! - mondta. - Honnan tudjuk, hogy tényleg a jövõ az, amit látunk? Ezekre az elõzõ élet - jövendõ élet jelenetekre én kétféle magyarázatot tudok elképzelni. Az egyik: valóban létezik a lélekvándorlás. A másik: az elménk játékáról van szó. Ne is haragudjatok, de az elsõ túl misztikus és megfoghatatlan ahhoz, hogy elfogadjam. Ha viszont a másodikat fogadom el - ami sokkal racionálisabbnak tûnik - akkor az egész egy humbug, és nem is a jövõt látjuk, hanem vágyálmainkat, vagy fantáziálásainkat
- Lehet, de a jelenség létezik - figyelmeztette Cassel. - A CIA eszeveszetten keresi, ezt a felvételt. A konferencián részt vett összes ember halott. És láthattunk egy évek múlva megvalósuló, szigorúan titkos holdjárót, amit a NASA hétpecsétes titokként õriz. Mindez együtt már jelent valamit. Szerintem nem ártana elgondolkoznunk rajta, mi a helyzet akkor, ha az emlékgéppel tényleg a jövõbe pillanthatunk be.
Ellenvetés nem érkezett. Kefe karbafont kézzel leült a telePC elé az asztalra.
- Oké, akkor vegyük sorra a lehetõségeket! - folytatta Chris. - Az elsõ a lélekvándorlás. Egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel, hogy létezik, és éppen most találtunk rá a bizonyítékra az emlékgép segítségével. Ez esetben világos, miért láthatjuk a történelmi múltat. De hogy jön ide a jövõ?
- Egyszerûen - felelte Elle. - Nem ismeritek a videotékás hasonlatot?
- Milyen hasonlatot? - csodálkozott Kefe.
A lány elmosolyodott.
- Jó, akkor elmesélem. A hinduk szerint a lélek egyrészt azért száll alá az anyagi világba, hogy tapasztaljon, tanuljon, másrészt azért, hogy levezekelje az elôzô életében elkövetett bûneit. Ezt hívják karmának. Namost, egy lélek csak akkor száll alá, ha egy fejlettségének, tudásszintjének megfelelô testet talál magának. Egy olyan személyt, aki élete során a megfelelô nehézségekbe ütközik, éppen olyan helyzetekbe keveredik, amelyek megoldását a léleknek meg kell tanulnia. Mindebbôl az következik, hogy lélek igenis tudja, milyen fô események fognak történni vele abban az életben. Valószínûleg ezt láthattuk most a videón.
- De akkor mi a fenének száll alá? - okvetetlenkedett Chris. - Hogyan tanulhatna valaki egy olyan történetbôl, amit már ismer?
- Ha elmész egy videotékába, a polcon számtalan film sorakozik, és mindegyiknek elolvashatod a hátulján a rövid tartalmát. De a film csak akkor okoz számodra élményt, ha megnézed, ha idôt szánsz rá, ha alámerülsz benne, kizársz a tudatodból minden más zavaró hatást - vagyis átéled. Csak így tudsz tanulni belôle, vagy szórakozni rajta. Ez a hasonlat egyúttal magyarázatot ad az idôutazás problémájára is. Ha elkezdek lejátszani egy filmet megszakítás nélkül, akkor a fôhôs számára az idô lineárisan telik: mindig most van, a múlt egyre hosszabb, és még nem létezik a jövô - ezért kifürkészhetetlen. Én viszont tudom a hôs jövôjét - hiszen az egész életét a kezemben tartom egy lemezen. Sõt, tetszésem szerint választhatok kosztümös történelmi drámát, a jelenben játszódó filmet, vagy a jövõt bemutató sci-fit.
Kefe megcsóválta a fejét.
- Bár már sokat gondolkoztam rajta, eddig még sosem tudtam eldönteni, van-e egyáltalán olyan, hogy lélek. Az is nagy ugrás lenne a számomra, ha a létezését elhinném - nem még azt, hogy videotékába jár. Nincs valami jobb magyarázat?
- Talán létezik egy közös tudatalatti... - vélte Elle. - Vagy a gének olyan információt is átörökítenek, amelyekrôl eddig nem is tudtunk. Lehet, hogy az "elôzô életek" a kísérleti alany ôseinek, rég meghalt rokonainak életei, így közvetlen úton, öröklés útján kerülnek át az alany szervezetébe.
- Ezt kapásból cáfolhatom - közölte Cassel. - Ha ez igaz lenne, akkor az azonos családfából származó emberek közül több személynek lehetne pontosan ugyanaz az elôzô élete - mondjuk a közös dédapjuké. De ilyesmi még soha egyetlen kísérletben sem fordult elô. Minden embernek külön, saját elôzô életei vannak.
- És a jövõbe látásra ez sem ad magyarázatot - tette hozzá Kefe.
Cassel felállt, és elgondolkozva járkálni kezdett.
- Egyes vélemények szerint az elme olyan, mint egy rádióvevô. Vagyis a gondolatok nem a fejünkben születnek: mi csak rájuk tudunk hangolódni. Ha ebbôl a szempontból vizsgáljuk a kérdést, akkor az emberi tudat fejlôdésének a története nem más, mint az, hogy egyre finomabb, jobb minôségû vevôkké váltunk. Lehet, hogy most már tökéletesen tudunk hangolódni. Lehallgatjuk a világegyetemnek azt a tudatszintjét, amely pontosan tudja, hogy mikor mi történik, mert rálátása van az egész rendszerre. Mint egy mérnöknek a számítógépére.
Kefe az üres képernyõre mutatott.
- De ez azt jelentené, hogy szabad akarattal nem rendelkezô, elôre kiszámítható gépek vagyunk csupán!
Cassel cinikusan elmosolyodott.
- Ne panaszkodj, hiszen a tudomány lélektelen gépként kezeli az embert. "A szerelmi gerjedelemért ilyen meg ilyen kémiai reakciók felelôsek, a gondolatokért ilyen meg ilyen bioáramok..." Ha belegondolsz, most semmi új dologra nem döbbentünk rá, mindössze újból bizonyítást nyert egy már ismert tény. Más kérdés, hogy ez a bizonyítás így, képernyõn szemlélve olyan, mint egy lórugás.
- De az ember nem gép! - tiltakozott Kefe.
- Tudományos szempontból az. Egyszerûen csak olyan sok tényezô határozza meg, hogy nem tudjuk kiszámítani a reakciót - pedig megtehetnénk az összes ismeret birtokában. A tudósok éppen ezen dolgoznak.
- Hé fiúk! - csitítgatta ôket Elle. - Bocs, hogy beleszólok a filozófiai vitátokba, de a jelen pillanatban nem számít, hogy amit a képernyôn láttunk, az tényleg a jövô volt-e. Bôven elég ha a hatalom azt hiszi, hogy a biztosan megvalósuló jövôt látta. Ti hogyan reagálnátok a helyében?
Kefe habozás nélkül válaszolt.
- Mindent megtennék, hogy megakadályozzam a nem kívánatos részek bekövetkezését.
Elle bólintott.
- És ki alkalmas erre? - kérdezett vissza a lány.
Cassel döbbenten dôlt hátra a fotelében.
- Én! - suttogta. Olyan ijedt arcot vágott, hogy a többiek aggódva kérdezgetni kezdték, mi baj van.
- Semmi, semmi - hárította el ôket Cassel. - Csak most jöttem rá, mire használtak engem az utolsó napokban a Laborban. Azért kellett egy kétszáz év múlva létezô Egyesült Államokat vizualizálnom, mert a fejesek tudták, hogy kétszáz év múlva nincs Egyesült Államok, és betojtak. A vége felé egyre több olyan témát adtak, ami a távoli jövôben játszódott, ezért a megvalósulását a mi generációnk már biztosan nem tudja ellenôrizni. Ez teljességgel érthetetlen volt számomra, ráadásul a köpenyesek egyre erôszakosabbak lettek. Végül is ez volt az utolsó csepp a pohárban a szökésem elôtt.
- Ne félj, velünk is próbálkoztak - erôsítette meg az információt Kefe. - És ha jobban belegondolok, nálunk is a távoli jövô ránk erôszakolása volt fô indok a szökéshez. No meg a te szökésed.
Cassel csípõre tett kézzel megállt a szoba közepén.
- Oké, a kép összeállt.
A kérdés csak az, hogy mi a fenét csináljunk
most
10.
Alig csukódott be a Cartimbosh fõmérnökének ajtaja a CIA emberei mögött, máris újabb látogató érkezett. Jon ugyanis úgy döntött, hogy személyesen, bejelentés nélkül keresi fel Kensitet. Attól tartott, ha idôpontot kér, akkor már a telePC képernyôjén elkezdheti magyarázni a bizonyítványát, és ehhez semmi kedve sem volt. Nem akarta még tovább rontani a helyzetét. Sôt, videfonon talán még arra is esélyt adott volna a fômérnöknek, hogy visszautasítsa a találkozást.
Úgy érezte, barátságuk feljogosítja arra, hogy hívatlanul állítson be a Cartimbosh-hoz. Biztos volt benne, hogy személyesen meg tudja gyôzni a barátját, vagy át tud törni az esetleges visszautasítás falán.
Mindennek ellenére izgult, hogy vajon milyen fogadtatásban fog részesülni. Gyomorgörcse még akkor sem oldódott fel, amikor Kensit titkárnôje kedvesen rámosolygott.
- Helló Jon! Davidhez jöttél?
- Igen, de nem volt elôre megbeszélve...
- Úgy látszik, ma ilyen napunk van - vonta meg a vállát a lány. - Az elôbb lepte meg két régi egyetemi tanára, akik a rögbicsapatát is edzették. Most mentek el. Nem találkoztál velük?
- De, lehet... - mormogta Jon. - Szerinted zavarom most Davidet?
- Á, dehogy. Menj be nyugodtan. Várj, beszólok neki.
- Kösz.
A titkárnô lenyomta az asztali kommunikátor gombját, hogy bejelentse a pszichológust. A készülék a szokásosnál kicsit tovább csengetett.
- Fônök, Jon van itt.
A vonal másik végén kínos csend fogadta a bejelentést.
- Jöjjön be - mondta végül a fômérnök, nem túl lelkesen.
Jon idegesen nyitott be az irodába. Meglepôdött, amikor észrevette, hogy az elébe sietô David még nála is gondterheltebb.
- Szervusz, Jon - nyújtotta a kezét Kensit. - Csüccs le. Mi járatban vagy?
A pszichológus még nem látta ilyennek a barátját. A cselekedetei teljesen automatikusak voltak, mint valami rugóra járó bábunak, a gondolatai teljesen máshol járhattak. Jon nem tudta mire vélni a dolgot, a helyzet teljesen kizökkentette a saját gondolatmenetébôl és problémakörébôl. Tétován ült le a vendégek számára fenntartott kanapéra, a fômérnök is mellé telepedett. Még egyszer végiggondolta a mondandóját, aztán vett egy nagy levegôt, és hadarni kezdett.
- Tudom, hogy hülyén jön ki, de az a helyzet, hogy magyarázkodni jöttem. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy szövetkeztem ellened Thier-rel, vagy egy pillanatig is azt hittem, hogy bûnös vagy. Felkért, hogy segítsek neki a nyomozásban, amit én csak azért vállaltam el, hogy ellensúlyozzak egy téged vádoló, részrehajló és rossz indulatú hadnagyot. Thier velem szemben is titkolózott, és csak itt nálad játszotta ki a bizonyítékait. Engem ugyanúgy meglepett az elôadása, mint téged. És az a legrosszabb az egészben, hogy elérte vele, amit akart. Mind a ketten megutáltuk, aminek következtében itt vagyunk, és éppen egy ôszinte, bizalmas beszélgetésbe kezdünk. A hadnagy azt reméli, hogy ezzel a rossz zsaru - jó zsaru módszerrel fogjuk kiszedni belôled az igazságot. Úgyhogy tökéletes csapdában vagyok. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha ôszintén elmondok neked mindent.
Elhallgatott, és érdeklôdve várta Kensit válaszát.
A fômérnök tûnôdve bámulta barátját. Próbált koncentrálni arra, amit Jon mondott, újra elismételni magában a szavait, és kihámozni az értelmüket. Nagyon nehezére esett, mert képtelen volt odafigyelni. Még mindig az elôzô találkozáson járt az esze. A két férfi csak egy perccel a pszichológus érkezése elôtt lépett ki az ajtaján, éppen hogy csak elkerülték egymást.
Nagy-nehezen ráébredt, hogy mi Jon látogatásának célja. Bizonyítani akarja, hogy a barátja, hogy az ô oldalán áll. Kensit furcsának találta, hogy ez a személyes probléma, ami nemrég még megrázta, most milyen másodragú kérdéssé degradálódott.
A jövôbelátás lehetôsége minden mást kiûzött az agyából. De hogyan gyôzôdjön meg róla, hogy igaz-e a dolog? Addig nem döntheti el, segít-e a CIA-nek, amíg nem tudja, mi ez az egész. Persze az a legvalószínûbb, hogy nincs választási lehetôsége. Mostantól fogva biztos minden lépését figyelik.
Jont egyre inkább feszélyezte a hallgatás. Egy idô után Kensitnek is feltûnt a kínos csend, és visszazökkent a valóságba. Ránézett barátjára, aki meggyötört arccal várta a válaszát.
- Persze, persze... - mondta mosolyogva. - Megértelek. Nincs semmi baj. Gondoltam, hogy te csak jót akartál.
Kis szünet után a bárszekrény felé indult.
- Kérsz valamit inni?
- Napközben nem iszom alkoholt, de egy narancslét szívesen elfogadnék - mondta kissé megkönnyebbülve Jon. Kensit energikus, határozott mozdulatokkal teletöltött két poharat, aztán a sajátjához még egy jó adag vodkát is hozzálöttyintett.
Közben vadul dolgozott az agya. Ki kéne próbálni a progressziót. De ahhoz segítségre van szüksége. Egy kísérleti alanyra. De ki lehetne az? Közeli ismerôsének kell lennie, akiben megbízhat. Ugyanakkor az illetôt szükségszerûen be kell avatni a titokba, és ezzel nagy veszélybe sodorja. A tudás akár az életébe is kerülhet.
Ahogy hátrafordult, és megpillantotta Jon-t, villámcsapásként hasított bele a felismerés: ô a tökéletes alany! Csak éppen eddig annyira ideges volt, hogy nem látta a fától az erdôt.
Megrettent saját gondolataitól. Hogyan válhatott percek alatt ennyire ördögivé? Itt ül vele szemben egy barátja, aki szeretné rendbe hozni megtépázottnak hitt kapcsolatukat. Erre ô hidegen mérlegre teszi a személyét, hogy vajon alkalmas-e egy kísérletre. Sôt, talán az élete felôl is dönt.
Zavartan megköszörülte a torkát. Visszaült az asztal mellé, és megpróbált természetesen viselkedni.
- Szóval te sem kedveled a jó öreg Thier-t? - kérdezte könnyed stílusban.
- Amióta így csôbe húzott, nem. Pedig más embernek gondoltam. Azon is meglepôdtem, hogy nem háborgott, amikor elvették tôle az ügyet.
- Elvették tôle? - hökkent meg Kensit. - Hogyhogy?
- Átvette az Interpol.
A fômérnöknek végre összeállt a kép.
Azért vették el a Bittner-ügyet egy kis helyi rendôrségtôl, mert nem akarták, hogy a rendôrök a gyilkos személyén kívül másra is rábukkanjanak. A jövôbe látás titkára!
Hiszen Elle Scott és Chris Cassel éppen Bittner ügyében tanúskodtak, mégpedig úgy, hogy az egyikôjük - vagy akár mindkettôjük - fantáziált a gépen. Most már biztos, hogy lehet kitalált vallomást is tenni az emlékgépen - és a bizonyíték ott hever az asztalán!
A fotóra pillantott, és hirtelen beugrott neki a megoldás. Rájött, hogyan tudja úgy bevonni Jon-t a kísérletébe, hogy nem sodorja veszélybe. Igaz, hazudni kell, és tudtán kívül kihasználnia szegény barátját, de még mindig ez tûnt a legkevésbé rossz megoldásnak. Különben is lehet, hogy Jon az utolsó ember, aki még észrevétlenül bejöhetett ide. Róla még nem tud senki. Biztos szívesen segítene is, ebben a nagy bizonyítási lázában, ha megmondhatná neki, hogy milyen nagy bajban van. Csak éppen nem mondhatja meg. Kensit legalábbis ezzel nyugtatgatta egyre jobban mardosó lelkiismeretét.
Elvette a fényképet az íróasztaláról, és megmutatta a pszichológusnak.
- Jól nézd meg ezt, mert ez itt egy perdöntô bizonyíték, és Thier igencsak örülne, ha a kezembe kaparinthatná - mondta. - Ez ugyanis nem fotó. Igaz, hogy játszottam az egyetemi rögbicsapatban, de a képen szereplô egyik embert sem ismerem. Soha nem találkoztam velük. A háttér tényleg lehetne az egyetemünk udvara, de nem az. Apró kis eltérések vannak - mégpedig nem olyan jellegû eltérések, amelyek maguktól bekövetkezhettek volna. Nem olyasmikrôl van szó, hogy átfestettek egy ablakot, megnôtt egy fa, vagy leomlott egy faldarab. Ehelyett aránytalanságok, valótlanságok, helycserék fordulnak elô. Mintha valaki rosszul emlékezne!
- Akkor ez itt... egy hibás emlék? - próbált következtetni Jon. - Mégis lehet hipnózisban rosszul emlékezni?
- Nem - csóválta a fejét David. - Ez itt színtiszta fantázia. Legalábbis ezt állította ez a két ember, aki itt járt. Bizonyítékul hozták ezt a képet. Ôk szerepelnek rajta edzôként, pedig sosem voltak azok.
Jon eltátotta a száját.
- Ezek szerint... lehet fantáziálni a gépen? Dehát az eddigi kísérletek az ellenkezôjét bizonyítják...
- Ez a két emberem viszont kidolgozta a módszert a laborunkban. Most adták elô nekem az egészet. Két perce sincs, hogy elmentek. Nem találkoztál velük?
- Nem tudom, rengeteg ember volt az aulában.
- És itt a fönti folyosón?
- Itt nem láttam senkit.
Kensit megkönnyebbült. Most már minden akadály elhárult a kísérlet elôl. Megpróbált könnyed hangon megszólalni, mintha különösebben nem is számítana neki az egész.
- Ha gondolod, most rögtön kipróbálhatjuk, nekem ugyanis nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság.
- Örömmel! - csillant föl Jon szeme. Nem számított rá, hogy ilyen jól fognak alakulni a dolgok. David megbocsátott neki, ráadásul még egy ilyen roppant érdekesnek ígérkezô kísérletbe is bevonja.
A fômérnök látta
barátja örömét, és ismét
szívébe markolt a kétség. Gyorsan
a távkapcsoló után nyúlt, mielôtt
meggondolhatná magát. A szomszédos dupla
fémajtóra irányította, mire feltárult
az emlékgép birodalma. Fogták az italaikat,
és átsétáltak a másik helyiségbe.
- De eddig miért nem sikerült fantáziálni? - kérdezte Jon, miközben Kensit üzembe helyezte a kettes típusú emlékgépét. - Miért vallottak kudarcot a korábbi kísérletek?
A fômérnök megvonta a vállát, hogy az idôt húzza. Idegesen kapkodva dolgozott, és közben remélte, hogy a pszichológus ebbôl semmit sem vesz észre. Egyfolytában azon járt az agya, hogyan hazudhatna valami hihetôt.
- Reméled nem veszed zokon, ha nem árulom el - mondta. - Itt van ez a vadonatúj módszer, amivel fantáziálni lehet a gépen, és még nincs tesztelve, bejáratva. Nem akarok felelôtlenül nyilatkozni. Másrészt könnyen üzleti titok lehet az eljárásból. Mielôtt kiadnánk a kezünkbôl, végig kell gondolnunk, hogy milyen hasznunk származhat belôle. De nem kell félned, nem lesz tôle semmi bajod.
- Oké, de azt azért elárulhatnád, hogy mit kell csinálnom.
Kensit felerôsítette Jon fejére az elektródákat. A háta mögé állt, így nem kellett a szemébe néznie, amíg válaszolt.
- Semmit nem kell csinálnod. Éppen ez a trükk benne. Ezzel a módszerrel egyelôre csak annyit tudunk elérni, hogy a hipnotizôr irányítja az alany fantáziáját. Vagyis te azokat a képeket fogod megjeleníteni, amiket én mondok neked hipnózis közben.
- Most már értem - bólintott Jon. - Ezért nem fedezték fel eddig ezt a módszert. Minden kísérletezô félt attól, hogy valaki más bábuként kezelje, játsszon az akaratával és a fantáziájával, ráadásul mindezt akkor, amikor nincs öntudatánál.
- Valószínûleg - bólintott rá csodálkozva David. Mindig is tudta, hogy az emberi elme a legképtelenebb dolgokat is képes ésszerû és logikus érvekkel alátámasztani - de ez a fordulat azért ôt is meglepte. Mindegy, az a fô, hogy Jon meggyôzte magát valamirôl, ami nem igaz.
- Készen állsz? - kérdezte tôle. Jon bólintott.
David elindította a lenyomta a felvétel gombját, majd megkezdte a hipnózist. Ugyanazt a módszert alkalmazta, mint bármely más esetben - egy eltéréssel. Ahelyett a mondat helyett, hogy "Ébredésed után minden szóra emlékezni fogsz, ami most elhangzik", éppen az ellenkezôjét mondta.
- Milyen nap van ma? - kérdezte Jontól.
- Szerda.
- Mi a foglalkozásod?
- Pszichológus vagyok a rendôrségen.
- Rendben Jon. Most elôre megyünk az idôben... harmincöt évet... Látsz valamit?
- Nem.
- Hogy hívnak?
- Nincs nevem.
Kensitnek hatalmasat dobbant a szíve. Most döbbent csak rá, hogy mibe is fogott bele. Nyelt egy nagyot.
- Hogy érzed magad?
- Jól. Könnyûnek.
- Hogy... hogy nézel ki?
- Nem értem a kérdést.
- Milyen a tested?
- Nincs testem.
A fômérnöknek verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. A szeme sarkából a képernyôre pillantott. A monitor olyan sötéten feketéllett, mintha be sem lenne kapcsolva. Még csak nem is gomolygott rajta semmi, jelezvén, hogy esetleg kialakulóban lenne valamilyen kép. Persze, hiszen nem adott utasítást Jonnak arra, hogy "nézzen körül". Hirtelen ráébredt, hogy nem is akar ilyen utasítást adni. Retteg attól, amit esetleg láthatna. Elcsukló hangon folytatta.
- Elôre megyünk az idôben... Addig, amíg nem találsz valamilyen eseményt, amit fel tudsz idézni... Hogy hívnak?
- Nigel.
Kensit megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt.
- Jól van, Nigel. Hány éves vagy?
- Tizenöt.
- Mit látsz magad körül?
- Egy várat.
- Éld át, ami történik, Nigel.
A képernyôn szinte azonnal megjelent a vár. Az ósdi falakat kiegészítették és rendbehozták, a földet elegáns kôburkolat fedte. Rengeteg turista sétált a szûk utcácskán, rövidnadrágban, napszemüvegben, nyakukban az elmaradhatatlan fényképezôgéppel. Nigel az árkádok alatt megbúvó kis boltok kirakatait bámulta.
Rövid séta után kiértek egy jókora, napsütötte térre. Nem is tér lehetett, inkább terasz, mivel a szemközti oldalán csupán néhány oszlop magasodott, árkádokat alkotva. Az oszlopsor mögött lebilincselô panorámában lehetett gyönyörködni: hegyek és hegyek, ameddig a szem ellát.
"Nézd mama!"- mutatott Nigel a tér egyik sarkába. Egy hagyományosnak tûnô taxi éppen maga alá húzta kerekeit, és elegáns ívben a levegôbe emelkedett. Nigel odaszaladt a terasz korlátjához, hogy utána pillantson. Az alant elterülô város felett hasonló autók tucatjai röpködtek.
Eltartott egy darabig, amíg Kensit magához tért. Akkor aztán újra kezébe vette a gyeplôt, és elkezdte irányítani Jon gondolatait. Módszeresen akart haladni, de minden új csodánál leragadt, és meglepetésében elfeledkezett a munka elôre meghatározott menetérôl. Látott Marsra szállást Nigelék otthoni, kétszer három méteres telePC képernyôjén, látott egységes ázsiai bankjegyet, az Etna kitörését, férfiak számára készített fogamzásgátló tablettát.
Végül látta
az Egyesült Államok haláltusáját.
Nigel egész életében egyre mélyült
a válság, mígnem a szövetség
teljesen darabjaira nem hullott. Valóságos kulturális
forradalom következett be. Nem sokat lehetett kideríteni
a folyamatról, legfeljebb annyit, hogy az emberek valami
miatt megtagadták a régi értékeket.
Kensit szeretett volna további részleteket is megtudni,
de ahhoz órákon át kellett volna nyúznia
Jon-t, elkapnia olyan jeleneteket, beszélgetéseket,
amelyek bôvebb információval szolgálnak.
De már így is jóval túllépte
azt az idôt, amit a kísérletre szánt.
Csak egyszerûen nem tudott elszakadni a jövô
élményétôl.
Jobban átgondolva a dolgot, már nem is volt olyan biztos benne, hogy teljes részletességgel meg tudná vizsgálni Nigel jövôbeli életét. Ugyanis több problémát is megfigyelt a megjelenítés során. A kép sokkal fakóbb, ködösebb, opálosabb volt, mint a múlt kristálytiszta emlékei. Kensit legtöbbször nem tudta kézben tartani az egyes jeleneteket. Nem tudott mindent lehívni, csak bizonyos történéseket, és azokat sem elejétôl a végéig. Részletek, felvillanások voltak ezek - mintha az emlékgép nem mûködne rendesen.
Visszavezette Jont a jelenbe, de még nem ébresztette fel. Azon töprengett, milyen felvételt mutasson neki a felébredése után, amire rá lehet fogni, hogy a fantáziájával produkálta. Végül is megmutathatná a jövôt is, a kellô hazugsággal körítve. Nem, az nagyon veszélyes lenne. Jon rögtön rájönne. Vagy ha nem is rögtön, elültetne egy gondolatot Jon fejében, amelybôl a legváratlanabb és legkellemetlenebb pillanatban kínos asszociáció pattanhat elô.
Kivette a CD-t, és biztonságos helyre tette, aztán elkezdett keresgélni a felvételei között. Talált néhány rajzfilmet és számítógépes grafikai demonstrációt. Annyi feszültség után végre megengedett magának egy mosolyt: elképzelte, milyen lenne rádumálni Jont, hogy ezek a filmek az ô agyából pattantak ki.
Inkább azok között a CD-k között kotorászott, amelyek az emlékgép hôskorában készültek. Tökéletlenül, de már reményteljesen, jól láthatóan fölvillanó régi emlékek. Kívülrôl ismerte mindegyiket, hiszen személyesen végigszenvedte a kísérleteket - minden egyes kazettáról külön történet jutott eszébe. Nem kellett sokáig keresgélnie, hogy megtalálja a megfelelôt. Berakta a rekorderbe, és felébresztette Jont.
- Na, hogy sikerült? - kérdezte élénken a pszichológus, miután magához tért.
- Remekül! - vigyorgott Kensit. - Öregem, ha ez a módszer tényleg ilyen egyszerûen mûködik, akkor sürgôsen felül kell vizsgálnunk az emlékgéprôl alkotott nézeteinket. Úgy tûnik, egyáltalán nem lehetetlen becsapni. Szóval nagyon valószínû, hogy Elle Scott és Chris Cassel is ezt használta ki. Kérdés, hogy hogyan, ha akkor láttak életükben elôször emlékgépet.
A fõmérnök megnyomta
a lejátszás gombját. Jon izgatottan dôlt
elôre a fotelben.
A három valóraváltó leballagott a tópartra. Cassel átkarolta a lányt, és úgy gyönyörködtek a tájban. Amikor Kefe észrevette a mozdulatot, elôször meglepett arcot vágott, aztán vigyorogva Casselre kacsintott. Közben még elismerôen bólintott is a fejével. Chris csak mosolyogva csóválta a fejét a némajáték láttán.
Elindultak a parton. Nem szóltak semmit, a lábuk elé bámultak. Cassel törte meg a csendet.
- Vajon miért csak most kezdett el fájni a hatalomnak az elkövetkezô életbe vivô progresszió? Miért most kapnak a fejükhöz? A hatvanas évek végén végeztek már hasonló kísérleteket. Azóta tudjuk, hogy nem csak korábbi életkorba, hanem elôzô és eljövendô életekbe is el lehet jutni.
- De akkor még sem a regresszió, sem a progresszió nem volt széles körben ismert jelenség - vélte Elle. - Csak valami érdekesség, amirôl olvashattál, ha éppen érdekelt, aztán el is felejtetted. Most viszont a számítógép képernyôjén, tökéletes felbontásban lehet látni egy ûrállomást a Holdon, egy mûködô ûrkompot, és még sok minden mást. Ezt már elhitték, sôt, biztosan pánikba estek tôle. Sürgôsen elkezdték egymás agyát vizsgálgatni, és újabb meg újabb színes, szélesvásznú bizonyítékokra bukkantak.
- Lehet, hogy õk is ugyanolyan bizonytalanok, mint mi - tûnõdött Cassel. - Nem tudják, a jövõt látják-e vagy sem.
- Végsõ bizonyítékot csak egyféleképpen lehetne szerezni - mondta Kefe. - Ha a beindulna egy általános kutatási mozgalom. Mihelyt a tudósok meghirdetnék, emberek ezrei csatlakoznának hozzá, és éjjel-nappal gyártanák a tudományos elemzés céljára készülô felvételeket. Egy idô után biztosan elôkerülnének olyan felvételek is, amelyek egyértelmûen bizonyíthatók, vagy cáfolhatók. Szerintem ezt a kampányt akarja az USA megakadályozni.
- De miért? - lepõdött meg Elle.
Kefe felkapott a partról egy lapos követ, és elhajította. Megvárta, míg néhányat pattanva elsüllyed a vízben, és csak utána válaszolt.
- Gondolj bele: az emlékgépes kutatás eldönthet egy õsrégi filozófiai kérdést. Végérvényesen bebizonyíthatja azt, hogy van lélek - vagy pedig azt, hogy nincs. Az elsõ esetben vallásháborúk törnének ki: régi és vadonatúj egyházak küzdenek majd meg a hívõk lelkéért és a hatalomért. A második esetben az emberek rádöbbennek, hogy lelketlen gépek, reakciójuk kiszámítható, és elõre elrendelt jövõjük van. Ezután olyan depresszióhullám és önpusztítás következne, amilyen még nem volt az emberiség történetében.
Cassel elgondolkodva bólogatott.
- Ez nagyon is hihetõ víziónak tûnik. De mit tudna tenni ellene a CIA? Az emlékgép már bekerült a köztudatba. Bemutatta a televízió. Tudósok százai fogják követelni, hogy dolgozhassanak vele. Elôbb-utóbb valamelyikôjük rá fog jönni a regresszió és a progresszió lehetôségére. Mostantól ez nem a mi problémánk, hanem a világegyetemé. Megy minden a maga útján, és az fog történni, aminek történnie kell.
- Ne felejtsd el, hogy az oklahomai konferencia résztvevõi mind halottak - figyelmeztette Kefe. - Keresik a felvételt, és minket is üldöznek. Nem lepõdnék meg, ha holnap világszerte bejelentenék, hogy bevonják az emlékgépet, mert használhatatlan. Sõt, egyenesen egészségkárosító.
Mielõtt Cassel felelhetett volna, Elle odafordult hozzá.
- Emlékszel a délelõtti beszélgetésünkre, az erdõben? Amikor elárultad, hogy a vizualizáció segítségével te hoztad nyilvánosságra az emlékgépet. Akkor megkérdeztem tõled, szerinted elég érett-e már az emberiség a használatához. Most ismét ez az elsõ kérdés, ami eszembe jut. Az új információk fényében nem kellene esetleg újra átgondolni a válaszodat, és a tervedet?
- Nem tudom - sóhajtotta
Chris fejcsóválva. - Nem tudom
A film a végére ért. Kensit meg volt elégedve: jó felvételt választott. Kissé ködös, kissé opálos - tipikus képek az emlékgép hôskorából. Ha minden jól megy, akkor Jon el fogja hinni, hogy ezeket a jeleneteket ô fantáziálta. Izgatottan pillantott barátjára.
- Hihetetlen! - csóválta a fejét Jon. - Majdnem olyan éles képeket produkált a fantáziám, mintha valós emlékeket éltem volna át!
- Most már legalább biztosak lehetünk benne, hogy mûködik - bólogatott Kensit. Kimondhatatlanul megkönnyebbült.
- Ezek után tuti, hogy vagy Elle Scott vagy Chris Cassel fantáziált tanúvallomás helyett - vonta le a következtetést Jon. - Mihez kezdjünk ezzel az információval? Az ügyet már elvették tôlünk. Szóljunk az Interpolnak?
Kensit már alig gyôzte a folyamatos rögtönzést. Mindvégig higgadtnak kellett látszania, miközben izgult, az agya pedig kétszer olyan sebesen járt, mint szokott. A lehetô leghihetôbb történetet kell elôadni, nem szabad ellentmondásba bocsátkoznia, és mindezt úgy, hogy Jon ne keveredjen bajba, és az események a megfelelô irányba folyjanak.
- Nem eszik olyan forrón a kását - mondta. - Elôször is alapos analízisnek szeretném alávetni ezeket a felvételeket. Össze kell ôket hasonlítanom Cassel és a nô vallomásaival. Különben is, késô van már. Emiatt kár lenne bárkit is felébreszteni. Majd holnap.
Jon az órájára pillantott.
- Hú, tényleg! Jobb lesz, ha megyek is, mert Diane felkoncol! felhívhatnám indulás elôtt?
- Persze, parancsolj.
A pszichológus a telePC-hez lépett, de amikor beütötte élettársa hívószámát, a szokásos videfon-ablak helyett egy hibaüzenet jelent meg a monitoron.
- David, mi van ezzel a készülékkel?
Kensit fölkapta a fejét.
- Hm?
- Nem tud rácsatlakozni a hálózatra.
A fômérnök odaballagott. A képernyõn apró betûkkel az alábbi felirat virított:
"Nem sikerült hálózati kapcsolatot létesíteni. A kiszolgáló szerver érvénytelen választ küldött. Kérem konfigurálja újra a kapcsolódási alrendszert, vagy jelezze a hibát az Internet szolgáltatójának."
Kensit hamarosan rádöbbent, mirôl lehet szó. A gyomra görcsbe rándult. Legszívesebben feltépte volna irodájának ajtaját, de visszafogta magát. Komotósan kisétált az elôtérbe a titkárnôjéhez.
- Judy, mi van az Internet csatlakozásunkkal?
- Nem tudom. Az egész épületben nem mûködik. Már egy órája észrevettem. Azonnal szóltam a szolgáltatónknak. Azt mondták, tudnak a hibáról, és javítják.
Szerencsére senkinek nem tûnt fel a fômérnök rémülete, mert Jon elnevette magát.
- Ez igen! A világ elsô pszichokommunikációs cégétôl nem lehet videfonálni! Pedig egy taxit is akartam hívni. Idefelé is azzal jöttem, lerobbant a kocsim.
- Én el tudlak vinni - monda Judy. - Feltéve, ha már nem kellek neked, David.
- Dehogyis, menj csak - felelte zavartan Kensit. - Ne haragudj, hogy ilyen sokáig bent tartottalak. Egy érdekes kísérletbe kezdtünk, és elfeledkeztünk rólad.
Elbúcsúztak egymástól, majd Judy és Jon elindultak haza. A fômérnök fejcsóválva bámult a telePC koromfekete képernyôjére.
Egy hirtelen ötlettõl áthatva benyúlt az ingzsebébe, és elõvette a rádiótelefonját. Ez a készülék sem mûködött, egy olyan tipusú mûszaki hibára hivatkozva, amirõl Kensit még soha életében nem hallott. A fõmérnök egyre feszültebb lett. Az ablakhoz rohant, és kinézett. Jól sejtette. Egy rendôrautó állt az épület elôtt.
Keserûen fölnevetett. Ezt az erôdemonstrációt már túlzásnak tartotta.
Odaállíthattak volna egy átlagos civil autót, de nem. A CIA azt akarja: tudjon róla, hogy figyeltetik. Sôt. Lássa, hogy a Scotland Yardot állították rá. A szétesôben lévô amerikai birodalom még most is képes arra, hogy eszközként használja az angol rendôrséget. Sôt, a telePC-jét is ki tudja kapcsoltatni. Mindezt egy idegen ország területén, csupán azért, hogy ôt megfélemlítsék. Ami egyre inkább sikerül is nekik.
Idegesen figyelte, mi fog történni, amikor Jon és Judy kijönnek a kapun. Szerencsére a titkárnô a földalatti parkolóban szokta hagyni a kocsiját, így senki sem fogja látni, amint egy férfi is beszáll mellé. Ha minden rendben megy, nem veszik észre.
Felnyílt a garázs automata ajtaja, és kigördült belôle Judy kocsija. A rendôrautó nem reagált, hagyta elmenni. Persze lehet, hogy rádión jelentést tettek róla, és mások már a nyomába is eredtek. Kensit tudta, hogy ez csak holnap reggel fog kiderülni, Judy beszámolójából - vagy sosem.
Nem tudta, mit tegyen. Menjen haza? Valószínûleg az otthoni telePC-je is használhatatlan. Egyébként is, itt bent nagyobb a mozgástere. Nem is beszélve arról, hogy újra meg akarta nézni a jövôt, azt a víziót, amit Jon agyából bányászott elô.
A polchoz lépett, és
elôkereste a felvételt.
Elle és Chris egymást átölelve, mozdulatlanul feküdtek az ágyon. Nem jött álom a szemükre. Elméjükben még mindig ott zakatolt az a rengeteg élmény, ami nap közben érte ôket. Egyszerûen képtelenek voltak lazítani. Persze féltek is, hiszen ki tudja, mire ébrednek reggel. Vidáman csicsergô madárszóra, vagy rendôrségi szirénák vijjogására?
Elle a plafont bámulta. Hirtelen, saját maga számára is meglepetésként a következô kérdés csusszant ki a száján:
- Chris, szerinted van Isten?
- Ha hiszel benne, akkor van - felelte a férfi. - Ha nem hiszel, akkor nincs.
- Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom. Az isten teremti az embert, az ember pedig az istent. Ez egy kölcsönös folyamat. Mindenkinek olyan istene van, amilyet magának teremt - cserébe pedig az általa teremtett úristen gondoskodik is róla, hogy tényleg olyan dolgok történjenek vele, amilyenre az az ember számít.
- De akik nem hisznek Istenben, azok nem teremtenek maguknak semmilyet!
- Dehogynem! Kérdezz csak meg egy ateistát, miért nem hisz istenben. Azt fogja mondani: "Ugyan már, higgyek egy ôsz, szakállas öregapóban, aki a felhôk szélén ücsörög, a lábát lógázza, és onnan figyeli, hogy ki rosszalkodik?" Na, ô ilyen istent teremtett magának, aztán eldöntötte, hogy nem hisz benne. Ha megkérdeznél még száz ateistát, mind a száz más fajta szerinte nem-létezô istent sorolna fel.
Elle felkönyökölt, és megpróbálta a félhomályban kivenni a férfi arcvonásait.
- És te milyen istent teremtettél magadnak?
- Számomra az isten szó egyet jelent a világegyetemmel, a természettel, az élettel. Szerintem ezek nem csak rokon értelmû szavak, hanem pontosan ugyanazt jelölik. Bármilyen mondat értelmes marad, ha ezeket a szavakat fölcseréled benne. Ennek ellenére egy hívô és egy ateista nem veszik észre, hogy ugyanarról beszélnek. Megdöbbennének, ha egyszerûen csak kicserélnék egymás szövegeiben az "istent" "természet"-re, "világegyetem"-re vagy "élet"-re.
- Szóval szerinted ugyanúgy része vagyunk istennek, mint az egyes sejtek a testünknek? Ez egy szakállas elmélet, ami felvet egy csomó problémát. Ha ugyanis igaz, akkor nincs szabad akaratunk, csak fogaskerekek vagyunk egy hatalmas gépezetben. És ezt elég nehéz elhinni, mert én szabad akaratából cselekvô lénynek tartom magam.
- Nem hiszem, hogy ezt a kérdést épp mi, és épp itt fogjuk eldönteni, hiszen filozófusok generációi tûnôdtek már azon, vajon szabad-e az ember vagy determinált. Mindenesetre nekem az az elmélet tetszik igazán, amely szerint az ember teljesen szabad és teljesen determinált egyszerre.
- Egyszerre? Dehát ez a két dolog kizárja egymást!
Cassel, aki eddig a hátán feküdt, most szembefordult Elle-lel.
- Egyáltalán nem. Csak mi itt a nyugati világban hozzászoktunk, hogy vagy ez, vagy az. A keleti kultúrák minden vagy helyett és-t használnak, és nem zavarja ôket az, amit mi ellentmondásnak tartanánk. És elég sokszor igazuk van. Gondolj csak bele: megszületik egy ember, és hajtják a vágyai, szeretne olyan dolgokat csinálni, amelyek jólesnek neki, amelyek boldogsággal töltik el. Minél inkább azt csinálhatja, amit a bensôje diktál, annál szabadabbnak érzi magát. És amikor elérte a teljes szabadságot, megtalálta önmagát, és a hozzá legjobban illô tevékenységet végzi - abban a pillanatban teljesen determinált. Hiszen pontosan azt a szerepet játsza, amit a természet - vagy az Úristen - rászabott. A világegyetem döntötte el, hogy ô milyen embernek fog megszületni, a génjeiben hordozta a vágyait, a céljait, a terveit.
- Ez így azért túlzás! Ott van például a szocializáció. Egyáltalán nem mindegy, hogy az a szerinted determinált gyerek milyen környezetben nevelkedik. Ez is meghatározza a céljait, terveit. Más lesz belõle, ha egy orvos gyereke, és más, ha egy lakatlan szigeten nõ fel.
- Azt hiszem, a lakatlan szigetet nyugodtan tekinthetjük kivételnek. Én most arról beszélek, hogy ha mindenki ideális környezetben nõhetne fel, amely belsõ tulajdonságainak legteljesebb kibontakoztatásához vezet - akkor bizony a szabadság felé vezetõ úton azokat a parancsokat követné, melyeket az úristen, avagy a természet plántált belé.
- Na jó, arról hosszan vitatkozhatnánk, létezik-e ideális környezet, vagy lesz-e valaha. Igazából azért kérdeztelek istenrõl, mert nem tudom, ezek után van-e jogunk használni a vizualizációt. Lehet, hogy beavatkozunk vele a természet rendjébe.
- Ezt hogy érted?
- Tudjuk a jövôt! Ismerjük a Nagy Forgatókönyvet! Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy milyen az az elôre felépített jövô, amit rombolunk. És ha isten akarata ellen cselekszünk?
- Nem tudunk sem isten akarata ellen cselekedni, sem beleavatkozni a természet rendjébe - jelentette ki Cassel. - Bármit is teszünk, éppen az a természet rendje. Ebben a világegyetemben semmi sem jött létre véletlenül. Mindennek megvan a funkciója és szerepe, csak így mûködik az egész. Ha kialakult az ember, az nem véletlen. Ha megtanult eszközöket használni, az sem véletlen. És ha eljutott az evolúció újabb lépcsôfokára, ahol a szellemi energiáival befolyásolni tudja az anyagi világot - akkor miért ne használja ezt a tulajdonságát? Mi lett volna, ha az ember nem kezd el beszélni, mert megijed a saját hangjától, és isten elleni véteknek tartja szavak kiejtését?
- Ne is haragudj, de ezzel az érveléssel minden cselekedet megindokolható.
- Oké. Szerinted minket, valóraváltókat ki talált ki? A Sátán? Mert szerintem ugyanaz az Úristen, vagy világegyetem, amelyik az élettervet dolgozta ki. Miért hiszed te is azt, hogy az ember kívül áll a természeten? Hogy az egész világ tökéletesen mûködik nélkülünk, ahogy az Isten megtervezte, és mi mást sem csinálunk, csak belerondítunk, és keresztbe teszünk a Nagy Tervezônek? Nem tudunk, mert mi is szerepelünk a Tervben! Bele vagyunk kalkulálva.
- De hogyan? - kérdezte most már követelô hangnemben Elle. - Mi a feladatunk?
- Pontosan ez minden ember életének legnagyobb rejtvénye - jegyezte meg Chris. Rövid csend után folytatta:
- Az ember annyira büszke magára, meg a természetátalakító tevékenységére, hogy azt hiszi, fölötte áll a természetnek. Nem része neki. Mi állunk a táplálkozási lánc legtetején, és magától értetôdik a számunkra, hogy az alattunk helyet foglaló lényekbôl éppen annyi születik, amennyi kell. A különbözô fajok kordában tartják egymás létszámát, elôsegítik az evolúciót a gyengébbek felfalásával. Minden növénynek, állatnak megvan a maga helye, szerepe és fontossága - és a természet tökéletesen mûködik. És azt hisszük, hogy mindez csupán értünk van, hogy minket szolgáljon. Pedig a természet törvényei ránk is ugyanúgy vonatkoznak. Vagy te nem tudtad, hogy a statisztikák szerint az öldöklõ háborúk után mindig jóval több fiú jön világra, mint lány?
- De tudtam - bólogatott a lány.
- Pedig nincs lábát lógató szakállas bácsi a felhôk szélén.
- Talán azért helyezzük magunkat fölé a természetnek, mert nekünk fejlett tudatunk van. Leírhatod, milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy héliumatom, a Hold, vagy mik a szokásai az oroszlánoknak. Régebbi történelmi korokban még azt is le tudtad írni, milyenek spártaiaknak, vagy az athéni polgárok - mert a szokásaik, kultúrájuk annyira meghatározták ôket. Ma már viszont annyira egyéni lénnyé vált az ember, hogy semmilyen általános leírással nem tudnád megközelíteni. Szerintem már rég túlléptünk azon, hogy a természet határozza meg, hogy milyenek legyünk, és milyen szerepet töltsünk be a Nagy Körforgásban. Mi magunk döntünk felôle.
- Attól tartok, ez csak hiú ábránd. A természeten nem tudsz felülemelkedni, nem tudsz elôle meglógni, mert nincs hová. Ha át tudnál bújni az ötödik dimenzióba - az is a természet lenne. Nem tudom, halottál-e róla, hogy az utóbbi évtizedekben folyamatosan nô az emberi agy ingerküszöbe. Ahogy modernizálódunk, egyre több és több hatás ér minket, amit nem tudunk mind feldolgozni, mert stresszt okozna. Az elménk úgy védekezik, hogy bizonyos ingerekkel egyszerûen már nem is törôdik, nem tartja ôket figyelemre méltónak. Ezt végül is fejlôdésnek is nevezhetjük, ha akarjuk. Akkor szerinted most az emberiség verje a mellét, hogy milyen ügyesen megváltoztatta a saját agyát? Hogy magunk döntöttünk felôle?
- Nem erre gondoltam. Az ember eszközöket, gépeket készít. Olyan anyagokat hoz létre, amelyek maguktól sosem jöttek volna létre a világegyetemben. Ezáltal olyan hulladékokat termel, amelyek károsítják a környezetet, növény- és állatfajok halnak ki miatta. Ez igenis beavatkozás a természet rendjébe, ezért jogos arról beszélni, hogy ember kontra természet.
- De a "mesterséges" tárgyakat is a természet hozta létre, hiszen az ember a természet része! A gyantát a fa produkálja, a mézet a méhek, az ûrhajókat pedig az ember. Mégsem várhatjuk el a vizipókoktól, hogy ôk oldják meg a bolygóközi utazás problémáját. Márpedig valakinek meg kell oldania, mert az élet legalapvetôbb törvénye a növekedés, gyarapodás, terjeszkedés. És az élet egy cérnaszálon függ, amíg csak egyetlen egy bolygón létezik.
- De ez még mindig nem ad választ a környezeti károkra.
- Valami kell, hogy motiválja az embereket arra, hogy elhagyják a szülôbolygójukat. Túl kényelmes fajta vagyunk, kényszer nélkül elücsörögnénk még itt egy darabig. Csakhát nyakunkon az ózonlyuk, a fogyó energiakészletek, a túlnépesedés... A világegyetem gondoskodik indokokról. Az ember pedig olyan gyarló, hogy csak saját hibáiból tanul - ezért nem is baj, hogy elkövette ezeket a bûnöket itt a Földön. Az új, meghódított világokra majd jobban fog vigyázni.
A férfi megcirógatta Elle arcát, majd visszadõlt az ágyba.
- Ha nem is tudok mindent elfogadni, amit mondasz - jegyezte meg a lány, - irígyellek azért, hogy ilyen szilárd a világnézeted.
Ha nem lett volna félhomály, Elle láthatta volna, hogy a férfi lesüti a szemét.
- Egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek látszom. A Laborban valóságos szentté avattak, én lettem a szellemi vezetôjük. Kényszerbôl váltam prófétává. Morzsákból raktam össze a világnézetemet és a hitemet. Néha úgy érzem, hogy nem is az enyém az egész, hanem egy fércmû, egy rosszul felépített tákolmány, ami ugyan stabilnak látszik, de minden nagyobb fuvallat megingatja. Kérdések százai, ezrei mardosták és mardossák még most is a bensômet. De ha kimutattam volna, hogy én ugyanolyan elesett ember vagyok, mint a többiek a Laborban, kitört volna a pánik. De nekem ki nyújt biztonságot? Ki válaszolja meg a kérdéseimet?
A lány elmosolyodott.
- Éppen attól vagy nagyszerû, hogy a kétségeid ellenére vezetni tudtad a többieket.
Hallgattak egy darabig. Elle odabújt Chrishez, a férfi pedig átölelte.
- Tudod, az én hitem mások bölcsességének morzsáiból táplálkozik - mondta Cassel. - Van, ami megkondít bennem egy harangot, és igaznak érzem, ezért elfogadom - és van, ami nem. Például nagyon tetszik az az elmélet, hogy a nyugati világ férfias jellegû, a keleti pedig nôies. Nyugaton a cselekvés, a harciasság, a józan logika számít értéknek - és még hosszan sorolhatnám. Keleten a befogadás, a megértés, a szelídség. A világban akkor fog bekövetkezni az újabb nagy korszakváltás, amikor ez a két oldal egymásra talál - éppen úgy, ahogy egy nô és egy férfi szokott. Ugyanígy egymásra talál majd a vallás és a tudomány.
- Lehet hogy ez a folyamat máris zaljik, és éppem te indítottad el az Egyesült Államok szétbomlasztásával! - vélte Elle.
- Lehet - ráncolta a homlokát
Cassel. - De az is lehet, hogy csak eszköz voltam a világegyetem
kezében.