MÁJUS 12. Csütörtök

11.

Másnap ébredés után rögtön lementek a tópartra. Vidámak, felszabadultak voltak, mintha elôzô nap mi sem történt volna. Elle ledobálta a ruháit, és egy szál bugyiban berohant a vízbe. Kefe teljesen ledöbbent a jelenettôl. Olyan mulatságos arcot vágott, hogy Casselnek muszáj volt nevetnie rajta.

- Hol szedted össze ezt a bombázót? - kérdezte még mindig hitetlenkedve Kefe.

- Jaj barátom, az egy külön történet - mosolygott sejtelmesen Chris. - A világegyetem akarta, hogy találkozzunk. Szóval úgy néz ki, mûködik a tervem.

- Terved? Miféle terved?

- Hát amiért elszöktem. Emlékszel, mennyit beszéltem arról a Laborban, hogy az emlékgépnek közkincsnek kéne lennie? Hogy újabb és újabb valóraváltókra bukkanhasunk a segítségével. Olyanokra, akiket nem befolyásol a Labor hatalma.

- Hé, csak nem azt akarod mondani...

- De bizony. Ez a lány az elsô valóraváltó, akit a közkinccsé tett emlékgéppel fogtunk. És mintegy ráadásul menô fotómodell.

- Meg gondolom a szeretôd - jegyezte meg epésen Kefe.

- Hé! - kiáltotta Cassel, és vigyorogva oldalba bökte társát. - Én csak szigorúan tudományos kísérletet folytatok a Labor elôírásai szerint, hogy ezzel lehet-e fokozni a valóraváltói hatékonyságát...

- Hát persze - bólogatott Kefe, mintha egy elmebetegnek válaszolna. - De hogy futottatok össze?

- Hamisan tanúskodott a rendôrségen. Engem vizualizált Bittner gyilkosaként egy emlékgépes kihallgatáson.

- A körözésedrôl tudok, azt még láttuk a telePC-ben, mielôtt elszöktünk. De... Hé, várj csak! Akkor hogyhogy ti ilyen jóban vagytok?

- Önként föladtam magam a rendôrségen, több okból is. Elôször is egy általános körözéssel szemben esélyem sincs. Másrészt tudtam, hogy valóraváltóval állok szemben, és kíváncsi voltam, ki az. Talán valaki lépre akar csalni a Laborból? Vajon ki állt a köpenyesek oldalára? Vagy a CIA küldött rám egy titkos tartalékot, akit nem ismerünk? Vagy valóra válik az álmom, és a nyilvánosságra hozott emlékgép elkezdi felfedezni az új tehetségeket? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, és megnéztem magamnak. Az a körözés olyan volt, mint egy kihívás.

- És mi derült ki a csajról? A CIA titkos tartaléka, vagy zöldfülû?

- Az utóbbi.

- Honnan tudod?

- Ô mondta.

- Na ne hülyéskedj! Gubó, néha olyan naiv tudsz lenni, hogy az ôrület!

- Hidd el, alaposan átbeszéltük a témát. Belezavartam egy párszor a sztorijába, úgyhogy tudom, mi az ábra. Azonkívül beszéltem Bittner igazi gyilkosával is, aki szintén megerôsítette a történetet...

- És hogy találkoztál az igazi gyilkossal? - kérdezte meglepetten Kefe.

- Elle barátnôje.

- Ez aztán a bizonyíték, mi? Két merénylô ha összejátszik, nyilván csak igazat mondhatnak! Gubó, ez nem matek, ahol két negatív szám szorzata pozitív! Úristen, miért nem mondtad elôbb, ki ez a nô? Ez teljesen más megvilágításba helyezi az egész ügyet!

- Ezt meg hogy érted?

- Nézd, az oklahomai konferencián résztvevô tudósok közül már egy sincs az élôk sorában. Utolsónak Bittner halt meg, és ez a nõszemély ott volt a közelben. Nem tudom, ki tette hidegre ezt a sok hírességet, de nagyon valószínû, hogy a Labor és a CIA. De az is lehet, hogy sok más szereplõ is benne van ebben a buliban, hiszen a világtörténelem talán legjelentõsebb ügyérõl van szó. Mondd, van olyan bizonyítékod, ami alapján száz százalékig megbízhatsz a nõben?

- Kefe, én jobban ismerem mint te...

- Talán túlságosan is jól - vágott közbe Kefe. - Egy jól sikerült ágyjelenet könnyen befolyásolhatja egy férfiember józan ítélôképességét.

- Hé! - kiáltott fel Cassel, és talpra ugrott. A hangra Elle hátrafordult, és kifelé kezdett tempózni a vízbõl.

- Bocs…- mormogta Kefe. Visszafojtott hangon folytatta: - Ne haragudj, de én itt igen bizalmas dolgokról szeretnék veled beszélni. És közben nem tudom, ki az, aki fülel…

A beszélgetés kínos hangulatban ért véget, Elle ugyanis végszóra sétált ki a vízbõl. Kefe nem mert rá nézni - nem lehetett tudni, vajon azért, mert zavarba jött a lány kendõzetlen bájaitól, vagy mert szégyellte magát, amiért Elle háta mögött vádaskodott. A lány csípõre tett kézzel végignézett rajtuk.

- Mi ez a gyászos hangulat, uraim? Tegyük félre egy kicsit az emberiség jövõjét, menjünk inkább reggelizni!

*

Guinn az idôeltolódás miatt kissé késôbb ébredt a szokottnál. Nem is bánta, legalább végre egyszer kipihente magát. Nem is emlékezett rá, hogy mikor engedhette meg magának utoljára ezt a luxust, mióta Gubó meglépett.

Az irodájába érve azonban már furdalni kezdte a lelkiismeret az elvesztegett idô miatt. Rossz hangulata csak fokozódott, amikor meglátta, hogy Boldwin már ott üldögél az ajtaja elôtt - ijesztôen morcos arckifejezéssel.

- Mi a gond? - kérdezte a CIA elhárítási fônöke, miközben bementek az irodába.

- A vévék.

- Úristen! - rogyott le a foteljába Guinn. - Mit csinálnak?

- Semmit. Éppen ez az, hogy semmit. Megtagadták az együttmûködést.

Boldwin leült a kanapéra, és tôle szokatlanul ideges módon rágyújtott.

- Anélkül, hogy összebeszéltek volna?

- Persze. Tudod, hogy szobafogságban tartjuk ôket Gubó szökése óta, nehogy véletlenül együtt eltervezhessenek valamit.

- Akkor ez azt jelenti... hogy... mentális kommunikációt fejlesztettek ki?

Boldwin leverte a hamut a cigijérôl.

- Nem tudom. Nem hiszem. Végül is nem egy drámai, hirtelen fordulatról van szó. Nem egyszerre következett be mindenkinél. Egy régóta tartó folyamat elôre látható végeredményéhez érkeztünk el. Mindenesetre ijesztô.

Mélyet szippantott a cigarettájából, kifújta a füstöt és folytatta.

- Azért ijesztô, mert eddig mindenki önként és dalolva együttmûködött velünk. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy hogyan kényszerítsem ôket. És most teljesen tanácstalan vagyok. Nem láthatok be a fejükbe. Azt gondolnak, amit akarnak. Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban is ellenünk vizualizálnak.

- Nem próbáltál beszélni velük?

- Dehogynem! - legyintett a pszichológus. - Egyenként. A lehetô legôszintébb, legnormálisabb hangon. Csakis azokat a dolgokat hallgattam el, amiket végképp muszáj volt. A szökés óta egyfolytában próbáltam a lelkükre és az eszükre hatni. Fôleg azt akartam kiszûrni, hogy ki érez együtt Gubóval, és miért. Csakhogy szép lassan kiderült, hogy mind az ô oldalán állnak. Így aztán napról napra nôtt köztünk a szakadék.

Guinn még mindig nem szólt semmit. Boldwin fejcsóválva fölállt, és karbafont kézzel az ablakpárkánynak támaszkodott.

- Az a baj, hogy ez az ember a szellemi vezetôjük lett - mondta. - Nem csak azért van szükség rá, mert ô a legtehetségesebb - hanem azért is, hogy rajta keresztül visszaszerezzük a többieket. Nélküle keresztet vethetünk a vévékre.

*

Kensit szinte az egész éjszakát álmatlanul töltötte. Néha-néha elbóbiskolt a karosszékében, de mindig valami rosszat álmodott a jövôrôl, és felriadt.

Reggel reflexszerûen bekapcsolta a telePC-t, de az még mindig nem tudott rácsatlakozni a Hálózatra. Az ablakhoz sétált, és kinézett. A rendôrautó még mindig ott állt az épület elôtt.

Hiába törte a fejét egész éjjel, nem találta a helyes megoldást. Elôször nem értette Guinnéket, mert úgy érezte, számtalan lehetôséget hagytak neki arra, hogy üzenjen a nagyvilágnak. De ahogy egyre alaposabban végiggondolta a helyzetét, kénytelen volt felismerni, hogy bizony sarokba szorították.

Azon gondolkozott, hogy bevonul a Laborba. Eltûnik a világ számára - de elôbb hagy maga után valami üzenetet. Hadd derüljön csak ki a CIA féltve ôrzött titka.

Például hagyhatna üzenetet az üzenetrögzítôjén, a számítógép memóriájában, sôt emlékgépre vehetné a Guinnékkel történt beszélgetés emlékeit. Persze hipnózis nélkül elég gyenge lenne a képminôség - ráadásul az emlékgép már nem bizonyító erejû, amióta kiderült, hogy puszta fantáziával be lehet csapni.

Írhatna levelet is, és otthagyhatná a titkárnô asztalán, hogy adja fel. Azonban egyik út sem járható. Ha a CIA meg tudta oldani, hogy együttmûködik a helybéli rendôrökkel, és a Cartimbosh egész épületében ki tudták kapcsoltatni az Internetet, akkor a kör bezárult. Ô bevonul a Laborba, a CIA a halálhírét költi - a nyomozók öt perc múlva itt vannak, és eltûntetnek minden nyomot.

És mi van, ha nem vonul be a Laborba, hanem cselbôl együttmûködik a CIA-vel? "Segít" nekik kivonni a forgalomból a kettes típusú emlékgépet. Nem figyelhetik örökké, nem követhetik minden lépését! Késôbb sokkal több lehetôsége lesz bojkottálni a tervüket.

Sôt, mindjárt kezdôdik a munkaidô! Sorra jönnek be a kollégái - bármelyikkel beszélhet, elmondhatja a nagy titkot, vagy üzenetet küldhet a külvilágba.

A kérdés csak az, hogy egyáltalán van-e értelme ellenszegülni. Tényleg helyesen cselekszik, és jó tesz az emberiséggel, ha feltárhatóvá teszi a jövôt?

Arról nem is beszélve, hogy valószínûleg nincs kinek üzenetet hagynia. A CIA név szerint ismeri azt a néhány Cartimbosh-kutatót, aki tisztában van az emlékgép mûködési elvével. Ez csak egyet jelenthet: beépített ember van közöttük. Vagy talán mindegyikôjük kettôs játékot ûz? Ez sem elképzelhetetlen, hiszen Bittner nyakig benne volt a kémkedésben - ki tudja, hány embert vont még be. Lehet, hogy éppen azzal buktatná le magát a CIA elôtt, hogy véletlenül olyan kollégájának üzenne, aki mindkét oldalra dolgozik.

Akkor viszont mihez kezdjen? Álljon ki a telePC nyilvánossága elé, hogy "emberek, az emlékgép megmondja a jövôt"? Ôrültnek néznék, és a CIA másnap diliházba csukatná. Vagy mesélje el, hogy kényszerítik az emlékgép képességeinek lerontására? Hogy bizonyíthatná? És hogyan védhetné meg magát a bejelentés után?

Egyre inkább rájött, hogy a hatalmasnak tûnô mozgástere gyakorlatilag a nullával egyenlô. Megajándékozták a szabad döntés és az ellenszegülés lehetôségével, mégsem tehet semmit.

De valamit tennie kell!

*

- Mi lesz velünk, Chris? - kérdezte Elle, miközben az utolsó, reggelihez használt tányért is elmosta. - Idônként be kell mennünk a városba vásárolni. Ha másért nem, hát ennivalóért. Nem akarok kényeskedni, de csak az az egy szál ruhám van, amiben eljöttünk.

- Tudom, tudom - bólogatott gondterhelten Cassel. - Megoldunk mindent. Már csak a te felvételeidet kell megnéznünk, aztán mást sem fogunk csinálni, mint gondolkodni. Arról, hogy mit tegyünk.

- Milyen felvételekrõl van szó? - kérdezte Kefe, aki a törölgetést vállalta magára.

- Nos, Bittner és Elle egy idõben együtt dolgoztak. A prof készíttetett vele néhány álomfilmet, amelyeknek én vagyok a fõszereplõje. Azért akarjuk megnézni õket, hogy kiderüljön: mi a fenét akart tõlem Bittner.

Cassel elõkotorta a CD-ket a kartondobozból, majd a három valóraváltó - ki tudja, hányadszor - ismét leült a telePC elé.

Elle és Chris semmi újat nem láttak. Ugyanazok a jelenetek ismétlôdtek meg, amelyeket a lány egyszer már bemutatott Chrisnek Bittner sasfészkében, a kastélyban. Helikopterezés, hegymászás, vízisielés - az önfeledt szórakozás legkülönfélébb formái. A végén pedig az elmaradhatatlan buja jelenetek. Elle elpirult, és a szeme sarkából Kefére pillantott. A srácnak bizony leesett az álla.

- Bittner kérte ezeket a képeket... - magyarázkodott a lány.

- Milyen alkalomból? - hüledezett Kefe.

A lány még mindig zavaban volt.

- Egy összejövetelen találkoztam vele, Julia Cartimbosh mutatott be minket egymásnak. Akkor úgy tudtam, én vagyok az egyetlen valóraváltó a világon - de Bittnerrôl kiderült, hogy ô már ismeri a jelenséget. Elkezdtünk együtt kísérletezgetni. Azt mondta, csak azért, mert kíváncsi, hogy vajon az emlékgépet is be tudom-e csapni. Közben nem is sejtettem, hogy éppen "valóravált" rajtam keresztül.

- Úgy látszik, azt akarta, hogy mi ketten találkozzunk - mondta Cassel Kefének. - Oda akart vonzani Elle-hez, mint valami mágneshez. Valószínûleg azért, hogy aztán a maga oldalára állítson a harcában.

- Ilyen a többi felvétel is? - kérdezte Kefe, a földön heverô másik négy dobozra mutatva.

- Ilyen. Csupa kellemes jelenet, amit Chris társaságában kellett eltöltenem.

Cassel tûnôdve játszadozott a távkapcsolóval.

- Nem emlékszel semmi furcsára, szokatlanra? - kérdezte. - Ami kilógna ebbôl a sorból?

Elle a fejét rázta. Chris kikapcsolta a telePC-t, mire Kefe komikusan szomorú arcot vágott.

- Akkor nem érdemes tovább nézegetni ezeket a felvételeket - jegyezte meg Cassel. - Most már biztos, hogy Bittner csak találkozni akart velem. De ezekrôl a kazettákról sosem fogjuk megtudni, mit remélt ettôl a találkozástól.

A férfi odasétált a DVD lejátszóhoz, hogy kivegye belõle a lemezt. Elle mellé lépett, és megérintette a karját.

- Chris, beszélhetnék veled… négyszemközt?

Cassel egy pillanatra megmerevedett. Talán mégis van valami fontos a többi lemezen - csak a lány nem bízik Kefében, és nem akarja, hogy lássa? Attól tartott, kínos csönd, feszültség fog kialakulni, ehelyett azonban Kefe felpattant a fotelbõl.

- Úgyis régóta vágyom egy kis pecázásra. A Labor sok mindent nyújtott, mi szem-szájnak ingere, de nem volt egy nyavalyás horgásztavuk sem.

Cassel mosolyogva fordult a távozó Kefe után.

*

Kensit már percek óta könyökölve bámulta az emlékgépet. Azt kívánta, bárcsak megszabadulhatna ettôl az ördögi masinától, mint problémája legfôbb forrásától. Aztán ráébredt, hogy ezzel a vágyával csak a CIA tervét támogatja.

Ilyen piszkosul jó lenne a pszichológusuk?

Ijesztônek találta az Egyesült Államok hatalmát. Még most is, amikor szétesôben vannak, képesek úgy garázdálkodni egy másik országban, mintha otthon lennének. Együttmûködésre tudják bírni az Interpolt, és helyi rendôrséget, mégpedig úgy, hogy közben az orruknál fogva vezetik ôket - hiszen nyilván nem árulták el nyomozásuk valódi tárgyát. Vajon mire lennének képesek még?

Azután eszébe jutott Jon víziója, és az amerikai birodalom bukása. Ha mélyen magába nézett, akkor örült ennek a fejleménynek. Az utóbbi idôben kezdett egyre nemzetközibbé válni a Föld, ami vitathatatlanul pozitív tény volt - például a Cartimbosh központja is minden gond nélkül Angliába költözhetett, a tulajdonosok kastélymániája miatt. Csakhogy ebben a "szép, új világban" az értékrendet az USA diktálta, és ez aggasztotta Kensitet. Akárcsak a jövôbe látás ténye.

Tényleg egy elôre kiszámítható, önálló akarattal nem rendelkezô robotgép lenne az ember? Akkor az azt jelentené, hogy nincsenek véletlenek - ez pedig meglehetôsen hihetetlenül hangzik.

Itt van például Jon esete. Valószínûleg éppen-hogy elkerülték egymást a két CIA ügynökkel, ezért nem fedezték fel az érkezését. Aztán kiderült, hogy Jon kocsija lerobbant. Ez vezetett oda, hogy feltûnés nélkül el tudta hagyni az épületet. Sôt, még egy véletlen kellett hozzá: az, hogy ô elfelejtette idejében hazaengedni a titkárnôt. Így szegény még késô este is ott ücsörgött, és el tudta vinni Jont.

Ha ez az eseménysorozat nem véletlenek egész láncolata, akkor micsoda?

Nagyot sóhajtva föltápászkodott, és jobb ötlet híján harmadszor is elindította Jon víziójáról készült videofelvételt. Átugrotta a várról és a repülô autókról szóló jelenetet, és azokra a részekre koncentrált, amelyek a jövô politikai változásait mutatták be. Azokat a jeleneteket szerette, amelyek Nigelék nappalijában játszódtak, mert a háttérben mindig ott volt a hihetetlen méretû és minôségû televízió.

Nem is látszott más a készülékbôl, mint a teljesen sík és sarkított képernyôje. Olyan volt, mint egy ablak. A tökéletes felbontás miatt valóban azt lehetett hinni, hogy az ember egy nyíláson keresztül bámul át valahová máshová. Egy másik helyiségbe, vagy éppen ki az utcára, esetleg a természetbe.

Kimerevített egy kockát, amelyen éppen a híradó ment a háttérben. Kíváncsi volt, hogy ha elkezdi nagyítani a képet, meddig marad meg a televízió tökéletes felbontása.

A képernyôn egy bemondó ült egy pult mögött. Oldalt, a feje fölött valakinek a fényképe volt látható. Kensit letörölt minden mást a képrôl - eltûnt a szoba, és csak a telePC maradt meg. Olyan volt, mint egy sík lap, ami a fekete ûr közepén lebeg. Megdöntötte a megfelelô szögben, hogy éppen szemben legyen, majd középre igazította a téglalapot. Csak ezután kezdte el nagyítani a képet. Minden egyes fázisnál ráélesített, és csak utána folytatta a nagyítást. Közben egyre jobban elôre dôlt, mert nem akart hinni a szemének.

A bemondó mellett a saját fényképe volt látható.

*

Cassel az egyik fotelben ült, Elle pedig az ölébe telepedett. Megfogta a férfi kezeit, és percekig csak bámulta õket. Hosszú hallgatás után megköszörülte a torkát, de a tekintetét nem emelte fel.

- Chris, én egyre jobban vonzódom hozzád… és éppen ezért nem szeretnék semmit eltitkolni elõled.

Casselnek eddig csak izgatottabb volt a szokásosnál, most azonban úgy elkezdett dobogni a szíve, mintha valaki belülrõl ököllel döngette volna a mellkasát. Kefének mégis igaza lett volna? A Labor, vagy egy ismeretlen hatalom küldte rá a lányt?

- Amikor elõször találkoztunk, füllentettem neked - folytatta Elle. - Azt mondtam, én találtalak ki. Te voltál álmaim férfija, sokat ábrándoztam rólad, ezért könnyûszerrel tudtalak gyilkosként feltüntetni az emlékgépes rendõrségi kihallgatáson.

- Így van - bólintott Cassel.

- Akkor nem mondhattam mást. Fogalmam sem volt, ki vagy. Miért is kezdtem volna regélni Bittnerrõl, a gyakorlásokról az emlékgépen, meg a többi dologról? Úgy érzem, azóta te elfogadtad, megértetted… és megbocsátottad nekem ezt hazugságot. Ugye?

Most a szeme sarkából a férfire pillantott. Olyan volt, mint egy riadt kisegér. Chris önkéntelenül is elmosolyodott, és ettõl kissé enyhült belsõ feszültsége.

- Eddig helyes, Watson - közölte. - Tovább!

- De aztán kiderült, hogy te is valóraváltó vagy. Az elsõ, akivel találkoztam. Így aztán rögtön elmeséltem, hogy hogyan "szervezett be" Bittner, hogyan kezdtünk gyakorolni az emlékgépen, mikor adta oda a fotódat, és milyen utasításokat adott veled kapcsolatban. Ezek után mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált: Bittner valamiért találkozni akart veled.

- Valami azt súgja nekem, hogy te ennek is tudod az okát.

- Bizony tudom - bólintott a lány. - Én vagyok az oka. Én akartam találkozni veled. Nem Bittner manipulált engem, hanem én manipuláltam õt.

*

Kensit hitetlenkedve bámulta saját tükörképét az emlékgép monitorán. Hogy kerül ô a távoli jövôben a híradóba? Élni és tevékenykedni fog még akkor is? Vagy csak megemlítik a korábbi munkásságát? De akkor miért egy ilyen fiatalkori képet mutatnak? Talán azért, mert fiatalon fog meghalni?

És mi van, ha mégsem ô az, csak az illetô nagyon hasonlít rá? Ilyen rossz élesség mellett már nem lehet biztosan állítani semmit.

A legjobban az bosszantotta, hogy ebben a nagy felbontásban most nem játszhatja tovább a filmet. Hiszen nem egy filmszakaszt nagyított ki, csak egyetlen kockát. Pedig milyen egyszerû lenne most lenyomni a lejátszást, és megnézni csak a híradót, kizárva a szobát az összes zavaró hatásával együtt.

Eltárolta a képet a memóriában, és visszaállt az eredeti kameraállásra. A képen ismét Nigelék nappalija jelent meg, a televízió pedig fájóan messze a háttérben. A fômérnök elindította a felvételt.

Bejött, amitôl tartott. A bemondó szövegét elnyomták a lakás zajai, a képernyô pedig túl kicsi volt ahhoz, hogy ki lehessen venni az eseményeket. Ráadásul Nigel, a "kamera", nem is a telePC-re koncentrált, hanem a barátnôjén legeltette a szemét, aki a telePC melletti bárpultból vett elô éppen valami italt, meg poharakat.

Kensit nagyot sóhajtott. Nincs más hátra, mint kockánként kinagyítani a képet, és összerakni belôle egy filmet. Úgy döntött, ír rá egy programot. A programozás csak fél óra, de a futása már órákat fog igénybe venni. Mindegy, még mindig gyorsabb, mintha ô nagyítaná ki egyenként a kockákat, manuálisan. Az is felötlött benne, hogy ezt a szolgáltatást az emlékgép leendô harmadik típusának már automatikusan tudnia kéne. Nagy elôny, ha bármelyik részletre rá lehet közelíteni, aztán abból a nem létezô kameraállásból folytatható a film nézése, mintha mi sem történt volna.

Az ötlet felvillanyozta. Már éppen fel akarta jegyezni a noteszébe, amikor eszébe jutott, hogy az emlékgépnek nem lesz harmadik típusa.

*

Cassel elengedte az ölében ülõ Elle kezét. Sõt, feszült tartásával azon igyekezett, hogy minél kisebb felületen érjen hozzá a lányhoz.

- Akkor talán kezdjük a legelejérõl - mondta Elle-nek szigorú arccal. - Kíváncsi vagyok, mi a legújabb verziód arról, hogy ki vagy te, és miért ülsz itt az ölemben.

A lány ismét leszegte tekintetét. Lelkileg felkészülhetett már a legdurvább szemrehányásokra is, mert nem fûzött semmilyen megjegyzést Cassel stílusához. A testbeszéde azonban letörtségrõl árulkodott.

- Ha akarod, hallgathatod újabb verzióként is. De én végre a teljes igazságot szeretném neked elmondani.

A férfi legszívesebben újabb ingerült megjegyzést fûzött volna a témához, de nagy nehezen visszafogta magát. Elle beszélni kezdett.

- Korán kiderült, hogy valóraváltó vagyok. Nem tudtam titokban tartani, a környezetem tudomást szerzett róla. Mit gondolsz, mi történt? Kiközösítettek. Hamarosan fiatal, értelmes, vonzó nõ létemre pokollá vált az életem. Csak egy lehetõség kínálkozott: elmenni messzire. Valahová, ahol nem ismernek, és újra kezdeni mindent.

Kísérletet tett rá, hogy megfogja Cassel kezét, de a férfi nem engedte. A lány felsóhajtott.

- Aztán rájöttem, hogy sehová sem menekülhetek a képességeim elõl. Kiválasztott vagyok, és viselnem kell a rám rótt terhet. Már csak egy célom maradt: megfejteni, hogy mi is ez a képesség. Miért van, mire kellene használnom, hogyan éljek vele? Bármit megadtam volna, ha találkozhatok olyan emberekkel, akik segítenek nekem ebben.

Egy pillanatra a távolba révedt, és bólogatni kezdett.

- Igen. Úgy döntöttem, rábízom magam az univerzumra. Vizualizálni kezdtem, mégpedig kétféle dolgot. Az egyik rendszeresen visszatérõ meditációmban elképzeltem, hogy beszélgetek és együtt dolgozok valakivel, aki ért a valóraváltáshoz. A másik pedig pénzrõl szólt. Sok pénzrõl. Gondoltam, az egyik be fog jönni, és nekem azt az utat kell majd választanom. Vagy a szellemiség, vagy a gyönyörök diadalmaskodnak majd.

Keserûen felnevetett.

- Nos, mind a kettõ bejött… Elõször is egy hónapnyi aktív vizualizáció után lezuhant a szüleim repülôgépe, és mindketten szörnyethaltak. Örököltem az összes vagyonukat, és megkaptam az életbiztosításuk alapján járó jókora összeget is.

A férfi tudta, hogy "normális földi halandó" nevetségesnek tartaná ezt az összefüggést. A valóraváltókkal viszont százszámra estek meg hasonló dolgok, így pontosan érezték, mikor változott meg a valóság az ô személyes hatásukra.

- És ez még semmi - folytatta elhaló hangon a lány. - Julia szülei is a gépen voltak. Megismerkedtünk, összebarátkoztunk. Úgy éreztem, meg kell tennem mindent, hogy visszazökkentsem a normális kerékvágásba, és szeretet nyújtsak neki. Valószínûleg így akartam levezekelni a bûnömet. Mivel nem tudtam minden gyászoló rokonnal valami jót cselekedni, hát kiválasztottam egyet. Meg azért is szükségem volt valakire, akit vigasztalhatok, hogy közben ne kelljen arra gondolnom: én is vigasztalásra szorulnék. Egyúttal magamat is megnyugtattam. Nos, Julia mutatott be Bittnernek. És máris együtt dolgoztam valakivel, aki ért a valóraváltáshoz.

A lány Cassel szemébe nézett, és megragadta mindkét kezét, nem engedve, hogy a férfi elhúzza.

- Ez történt! És innentõl fogva mindent tudsz. Minden igaz, amit mondtam! Örültem, hogy Bittner segít nekem, és nem gondoltam, hogy valóraváltok neki, amikor képeket jelenítek meg. Elkotyogta, hogy vannak más valóraváltók is, ezért esténként folytattam a vizualizációimat, amelyben találkozom egy igazi valóraváltóval. Aztán… aztán egy napon odaadta a fényképed. Akkor még nem láttam az összefüggést. De amióta találkoztunk, valami motoszkált a fejemben… És csak most tudatosult bennem, hogy így teljesedett be az eredeti tervem. Hiszen itt vagyok melletted.

Cassel nem reagált, fürkészõ tekintettel vizsgálgatta Elle arcát.

- Ezért sajnos nem tudhatjuk, Bittner akart-e veled találkozni olyan nagyon, vagy pedig én…

A férfi még mindig nem felelt. A lány a vállaira tette a kezét.

- Chris, én sosem hazudtam neked. Óvatos voltam, és mindig elhallgattam azokat az információkat, amiket nem volt biztonságos elmondani. És mihelyt többet tudtam rólad, mihelyt biztonságosnak ítéltem a helyzetet, azonnal elmondtam, amit lehetett. Az elõbb Kefének el kellett mondanom azt a féligazságot a Bittner-féle felvételekrõl, és nem bírtam tovább. Hiszen együtt dolgozunk egy ügyön! Ki akarjuk találni, mi a fene ez az egész. Most volt itt az ideje, hogy elmondjam, nehogy rossz következtetésre jussunk. Eddig idõ sem volt rá, úgy záporoztak az események…

Cassel még mindig hajthatatlannak látszott, Elle pedig egyre kétségbeesettebb lett.

- Hát nem érted? Szeretlek! Nagyon fontos vagy nekem! Évek óta magamban tartok mindent. Hidd el, valósággal sokkoltak ez elmúlt két nap eseményei. És ha tudni akarod, még soha senkinek nem árultam el ilyen sokat magamról negyvennolc óra alatt! Sajnálom, ennél gyorsabban nem ment!

Chirs szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Egyszercsak azon vette észre magát, hogy magához öleli a vállain zokogó lányt.

*

Kensit asztalra tett lábbal iszogatta a dobozos sörét. Néha rápillantott, az emlékgép képernyôjére, hogy lássa, lefutott-e már a program. A gép azonban még javában dolgozott - már két órája.

A kollégái persze már rég bejöttek, de a fômérnök meghagyta a titkárnôjének, hogy senki sem zavarhatja. Judy elcsodálkozott csapzott állapota, és tegnapi ruhái láttán, de nem szólt semmit. Ô volt Bittner titkárnôje is, így nagyon jól tudta, milyen dolog zsenikkel együtt dolgozni.

A képernyô hirtelen megelevenedett: véget ért a program futása. Kensit egybôl lecsapta a sörét, és vadul verni kezdte a billentyûket. A monitoron máris megjelent a híradó bemondója.

Semmit nem lehetett érteni a hangjából. Pontosabban csak foszlányokat, ami még rosszabb volt, mint a semmi. Kensit cifrát káromkodott, szidta magát, amiért errôl a problémáról megfeledkezett. Hirtelen azonban meglepetten elhallgatott. A bemondó mellett megjelent a fényképe, alatta pedig a következô felirat: Paul Kensit.

Szóval ez nem ô. De akkor kicsoda? Valami rokona? Csak nem... csak nem a fia? Netán unokája?

Álljt parancsolt a fantáziájának. Ez azért mégis túlzás. Még csak nem is házas, erre az utódjaiban gyönyörködik egy monitoron. Nem, valami más lesz a megoldás.

Mondjuk például Jon tudatalattija. Aki valaha is álmodott már életében, nagyon jól tudja, milyen hihetetlen asszociációkra képes a tudatalatti. Megtörtént események alapján teljes képtelenségek peregnek le elôttünk - mert az elme szimbólumokkal dolgozik.

Lehet, hogy Paul Kensitet is Jon fantáziája gyártotta. Sôt, ez a variáció nagyon is hihetônek tûnik. Jon csak a televízió elôtt ülve tudta meg, hogy a munkáját ország világ elôtt bemutatják. Az egész Föld láthatta azt az emlékgépes fényképet, amit Bittner feltételezett gyilkosáról készített. Ez az esemény nyilván olyan mélyen hatott rá, hogy elraktározta a tudatalattijában, azok közé a traumák közé, amiket nem szívesen idéz föl az ember. Ráadásul utólag tudta meg, hogy Paul Bittner gyilkosáról van szó, ami szintén növelte az ügy jelentôségét. Thier bevetette a nyomozásba, profi kommandósok támadtak rájuk, azután majdnem elvesztette David Kensit barátságát - és még egy csomó olyan dolog történt, amit lavinaként ez az egyetlen televíziós híradás indított el. Szegény Jon nyilván rengeteget nyugtalankodott az események miatt, és ez az idegeskedés most ilyen formában került a felszínre.

Jó, de mindig fönnáll a lehetôsége annak, hogy hátha mégsem így történt, hanem tényleg a jövô eseményei peregnek a képernyôn.

Kensit szerencsétlen képpel nézte a monitort, és azon gondolkozott, hogy errôl csak egyféle módon gyôzôdhet meg. Neki kell állnia, le kell szednie minden zavaró zajt, és kiemelni a telePC hangját. Sziszifuszi munka. Pontosabban nem lenne az, ha kiadná egy profinak, de erre sajnos nincs lehetôsége.

Aztán ráébredt, hogy úgy sincs más dolga, mint ezzel a felvétellel foglalkozni. Legalább addig sem gondol a sötét jövôre.

És az sem lehetetlen, hogy valami használható információra lel.

12.

Kefe a tóba hosszan benyúló, öreg móló végén ücsörgött egy kempingszéken. Cassel is hasonló ülöõalkalmatosságot szorongatott a hóna alatt, ahogy végiglépkedett a nyikorgó, korhadt deszkákon.

- Látom, még nem fogtál semmit - mondta Kefének, miközben mellé telepedett.

- Nem kapkodom el - vigyorgott a srác. - Úgy látszik, a halak is nagytanácsot tartanak a jövõjükkel kapcsolatban … Hé, nyúzottnak látszol. Mi a gond?

Chris megcsóválta a fejét.

- Bogarat ültettél a fülembe. Beszélgettünk Elle-lel, és… nem tudom, hogy hihetek-e neki.

Kefe zavarba jött.

- Figyelj, én nem akartam közétek állni, vagy bármi ilyesmi… Csupán aggódtam miattunk, és…

- Persze, persze, semmi baj - felelte Cassel, nem túl nagy meggyõzõdéssel.

- Hol van most Elle?

- Bement a közeli kisvárosba, vásárolni. Egyik pillanatban aggódom érte, nehogy valami baja essen, a másik pillanatban meg attól félek, nem jön vissza, vagy éppen jelentést tesz a megbízóinak.

Hallgattak egy sort. Kefe tudta, semmi értelme nem lenne egy olyan üresen csengõ bíztatásnak, mint például "ne aggódj, vissza fog jönni". Inkább témát váltott.

- Mit szólnál hozzá, ha reálisan sorra vennék a lehetõségeinket? Szerintem segítene eloszlatni ezt a nagy kétségbeesést, hogy mihez is kezdjünk most.

- Rendben - bólintott Chris, mellén összefonva karjait. - Hallgatlak.

- Na. El akarod - akarjuk - terjeszteni az emlékgépet szerte a világon, hogy új valóraváltókra leljünk, akiket nem korlátoz a Labor hatalma, politikai és katonai szempontjai. Csakhogy kétségeink merültek fel, biztonságos dolog-e ezt megtenni, az emlékgép állítólagos jövõbelátó képességei miatt. Ezért elõször meg kellene gyõzõdnünk róla, hogy tényleg a jövõt látható-e a progressziós hipnózis során. Szerintem ezt csak akkor fogadnánk el, ha mi magunk is megtapasztalnánk ezt az élményt, és cáfolhatatlan bizonyítékokra lelnénk.

- Eddig helyes, Watson. Mi kell ehhez?

- Úgy van, ez itt a kérdés: hogy mi kell ehhez? Nos, emlékgép. És hol találunk olyat? Három helyen: a rendõrségen, Bittner sasfészkében, és a Laborban. Valamelyikhez muszáj odamennünk, különben csak véget nem érõ filozofálgatásokat folytathatunk. Szóval szerintem egyedül azon érdemes gondolkoznunk, hogy melyikhez menjünk oda, és hogyan?

- Azt hiszem, igazad van - felelte némi szünet után Cassel. - Vagyis az a kérdés, melyik a legkevésbé veszélyes.

- Pontosan.

- Akkor a rendõrséget kizárhatjuk. Menjünk vissza Juliahoz?…

- Az a legbiztonságosabb környezet, nem? A házigazdát ismeritek, Elle jó barátnõje. Egy akkora kastélyban el tud bújtatni bennünket akár hónapokra is. Kizárólag olyan helyiségekben fogunk mozogni, amiket elõtte garantáltan poloskátlanítunk. Csak az számít, hogy észrevétlenül be tudjunk jutni.

- Valószínûleg ez lesz a legnehezebb feladat - morfondírozott Cassel.

*

Kensit órák óta a telePC hangjának kiszûrésén dolgozott. Egész nap ki sem mozdult az irodájából, ennivalót is Judyval hozatott magának. A lány most még nagyobb szemeket meresztett, mint reggel, amikor meglátta az irodában uralkodó rendetlenséget, de még mindig nem szólt semmit. Bátortalan hangon próbálta jelezni, hogy hányan keresték ma Kensitet, és hogy a feje tetején áll minden, de a fômérnök csak mormogott valamit, hogy majd másnap mindent helyre tesz, aztán ismét beletemetkezett a munkájába. Észre sem vette, amikor a titkárnôje kiment az irodából.

Újból lejátszotta a felvételt, ki tudja, hányadszor. Már kívülrôl tudta az összes zajt, de sosem sikerült a kellô módon eltüntetni ôket. Ettôl a sokadik lejátszástól sem várt sok jót. Így aztán meg is lepôdött, amikor nem éppen zajmentesen, de érthetôen meghallotta a bemondó hangját.

Paul Kensit, a híres tudós fia ma délelôtt megnyerte a CIA ellen öt éve indított perét. Mint ismeretes, David Kensit gyanús körülmények között tûnt el mintegy huszonöt évvel ezelôtt. Fia, Paul azzal vádolta a CIA-t, hogy ôk tüntették el az apját. A vád igaznak bizonyult.

Eddig tartott a felvétel. Nigel, a szemlélô ugyanis elfordult a telePC-tôl. Felállt, és barátnôjével átment a hálószobába.

*

Beesteledett. Cassel Elle mögött ült a tóparton, átkarolta a lányt, és állát a vállára támasztotta. A tüzet figyelték, ahogy egyre kisebb lángokat vetett.

- Jártál már Új Zélandon? - kérdezet Elle.

- Nem, csak filmeket láttam róla eddig. Szép hely lehet.

- Az én hazám még most is olyan, amilyennek az Úristen megteremtette. Nincs környezetszennyezés, nincsenek atomerõmûveink. Mi vagyunk a világvége: olyan messze esünk a többi kontinenstõl, hogy néha nehéz elhinni, egyáltalán létezik a világ többi része. Valami mégis emlékeztet rá. Egy ózonlyuk az országunk felett, amit nem mi csináltunk - de mi isszuk meg a levét. Tudsz róla, hogy nálunk életveszélyes napozni?

- Életveszélyes? Nem túlzás ez egy kicsit?

Elle a fejét rázta.

- Az emberek pólóban és kalapban napoznak nyáron a tengerparton. A televízióban állami hirdetés figyelmeztet a napvédô krémek használatára, csak úgy általában, márkajelzés nélkül. A gyengébb bôrû turistáknak 23 faktoros krémet is árulunk. Használata hozzátartozik a reggeli tisztálkodáshoz, bármilyen idô is van. Ha csak úgy kifekszel napozni, néhány óra alatt garantáltan olyan égési sérüléseket szedhetsz össze, amelyek egy életen át megmaradnak. Volt már, akinek amputálni kellett a lábát. Chris, ez nem fantázia, nem valami ôrült sci-fi a jövôbôl! Ez a jelen, itt és most.

- Hihetetlen...

- Neked - vágta rá a lány. - De aki benne él, annak nagyon is hihetô. Tudom, mindenkinek a fülén jön ki a sok környezetvédelmi duma. Ezért föl sem tûnik senkinek, hogy egy hetekig tartó globális környezetvédelmi konferencián született megállapodást az USA nem ír alá. Érthetô, hiszen gigászi bevételektôl esne el, ha bizonyos területeken vissza kellene fognia, vagy át kéne alakítania a termelését.

Hátrafordította a fejét, hogy lássa a férfi arcát.

- Mondd Chris, szerinted a vizualizációval változtathatunk ezen?

- Remélem. Nézd, az USA már szétesõben van. Szerintem ez még csak a kezdet.

- Ismered a Zulu király és az angol követ történetét? - folytatta a faggatódzást Elle.

Chris a fejét rázta.

- Az angol királynô követeket küldött Zuluföldre, hogy feltérképezzék az országot, beszéljenek az uralkodóval, és derítsék ki, vajon milyen kapcsolat alakítható ki ezzel az egzotikus néppel. Gyengék és le lehet ôket igázni? Erôsek ezért szövetségre kell velük lépni? A követ és a zulu király - Shaka Zulu - sokat beszélgettek. Mivel két külön világot képviseltek, nehezen értették meg egymást.

Itt én rendelkezem az emberek életével - mondta egyszer Shaka. - A ti királynôtök is rendelkezik az életetekkel?

Nem, dehogyis - csóválta a fejét a követ. - Nálunk demokrácia van. Szabadon dönthetünk saját életünk felôl.

Shaka hallgatott egy darabig, majd megkérdezte:

Szoktatok háborút viselni?

Igen - hangzott a követ válasza.

És ha a királynô azt mondja, akkor menni kell a háborúba?

Igen.

Akkor mégiscsak ô rendelkezik az életetekkel...

Cassel elgondolkozva piszkálta meg a tüzet egy bottal.

- Miért mesélted el ezt a történetet?

- Leélheted az életedet úgy, hogy meg vagy gyôzôdve róla: szabad vagy, és a magad akaratából döntesz. Olvasod az újságokat, amelyek a sajtószabadság jegyében hitelesen és pártatlanul tudósítanak. Vásárolsz a boltokban - és a széles választékból azt veszel meg, amit csak akarsz. Aztán egyszer csak beüt a krach. Mondjuk egy háború. És rájössz, hogy bábu vagy. Az Öbölháború idején a híres, mellét döngetô szabad nemzetközi sajtó átalakult az amerikai politika szócsövévé. Tömény propaganda ömlött a tévébôl, rádióból. Egy szó sem hangzott el az öldöklések ellen. Egyszerûen nyomasztó volt, hogy az USA ezt meg tudta csinálni. Iszonyatos volt az egyenes adásban közvetített, rémítô technikai fölény. Egy rakéta, amint követ, majd felrobbant egy hídon áthaladó autót - de csak az autót, a híd sértetlen marad. A szemtanúk közül többen láttak megállni, "körülnézni", majd befordulni amerikai rakétákat Bagdad utcáin. Láttál eligazítást, amit a hadseregtábornok tartott a katonáinak? Úgy szólt hozzájuk, mint az ötéves gyerekekhez szokás, akik a tévén nôttek fel: Mi vagyunk a jó fiúk, és most csapást mérünk a rossz fiúkra! Bevallom, ezek után én legalább annyira féltem az amcsiktól, mint az úgynevezett rossz fiúktól. Szerintem egyáltalán nem árt az Egyesült Államoknak, ha atomjaira hullik szét.

- És nekünk sem ártana, ha megtudnánk, szabadok vagyunk-e vagy sem… - mormogta Chris. - Beszélgettünk Kefével, és az tûnik a legjobb megoldásnak, ha visszamegyünk Juliahoz. Az emlékgéppel utánanézhetnénk, mi igaz ebbõl a jövõbe látásból. Ha benne vagy, akkor felhívhatnánk Juliat, nagyon rövid idõre. Virágnyelven kellene beszélni, és úgy megbeszélni vele egy randit, hogy csak õ értse, hová kell menni. Meg tudod csinálni?

Elle komoly arccal bámult a tûzbe.

- Biztosan ki tudok találni valamit. Várj csak, hadd gondolkozzam…

*

Guinn már éppen indulni készült haza, amikor Boldwin örömtôl sugárzó arccal berontott hozzá.

- Jó hírem van! A srácok fogtak két új vévét!

- Úgy érted zöldfülûeket? Odakint?

- Aha!

A CIA elhárításai fônöke felpattant a foteljából.

- Erre iszunk!

Csillogó szemmel a bárpulthoz sietett, és megragadott egy pezsgôsüveget. Kissé remegtek a kezei, amikor letépte a sztaniolt az üveg nyakáról. Vidámsága görcsösnek, erôltetettnek hatott. Mintha azért vigyorogna, mert tudja, hogy elviszi az ördög, ha szomorkodik.

A pezsgô nagyot pukkant, Guinn pedig sietve töltött a habzó nedûbôl.

- Mesélj róluk! - mondta, miután koccintottak.

- Egy tizenöt éves lány és egy hatvankét éves férfi Ontarióból.

- Hatvankettô? - hökkent meg Guinn. - Az eddigi legidôsebb vévénk harminc sem volt.

- Bizony elgondolkodtató... - bólogatott a pszichológus, és belekortyolt a pezsgôjébe. - Tudod, mi jutott még eszembe az eset kapcsán?

- Micsoda?

- Észrevetted már, hogy az újonclétszámunk meredeken emelkedik az utóbbi idôben? Annak idején megtaláltuk Gubót - aztán hosszú csend. Majd lett még egy ember. Majd még egy. Mára már tele van velük az egész birtok.

- Nincs ebben semmi különös - vonta meg a vállát Guinn, és leült a kanapéra. - Intenzívebben kutatunk. Több embert küldtünk ki, váltogatjuk a módszereket. Tényleg, ôket melyik metódussal kapták el?

- A pszichológus-trükkel. Hivatalos papírokat lobogtatva tömeges teszteket írattak. Elsô körben kiszûrték a vévégyanús egyéneket, aztán rákapcsolták ôket a hordozható típusú emlékgépre. Azt mondták az alanyoknak, képzeljenek el ezt meg azt, és ôk mérik az agyi tevékenységüket. A vévéket nem csak onnan lehet megismerni, hogy kép jelenik meg a monitoron, hanem onnan is, hogy ilyenkor valamilyen módon, közvetve elárulják magukat. Hiszen ôk tudnak a saját képességükrôl, és ez az egész folyamat a valóraváltásra emlékezteti ôket. Általában védekezô reakciót mutatnak, zavartak, ijedtek lesznek. És ebben az állapotban könnyû beszervezni ôket.

- Remélem, teljesen külön szárnyban helyezted el ôket!

- Természetesen. Nem is fognak tudni a többiek létezésérôl. A kérdés csak az, mennyi idô alatt tudunk használható embert faragni belôlük.

- Most legalább az is kiderül, van-e köztük mentális kommunikáció - mormogta Guinn. - Ha igen, akkor az öreg vévéink a két újoncot is megfertôzhetik.

- Reméljük a legjobbakat - felelte Boldwin, és felhajtotta maradék italát. Guinn visszaült az íróasztala mögé. Hirtelen megváltozott az arckifejezése. Döbbenten rakta le a poharát.

- És mi van, ha az öregek "hívták" az újoncokat? - kérdezte rémülten. - Mentálisan...

- Ne fesd az ördögöt a falra! - szólt rá Boldwin, de azért látszott, hogy ô is beleborzong az ötletbe. - Na jó. Döntsd le azt a piát, aztán menjünk. A holnapi napunk kemény lesz. Lejár Kensit határideje.

*

Amikor Elle és Chris beléptek a kunyhóba, a szoba egyik sarkában kékes fényfolt világított, ami azon nyomban ki is aludt. Cassel megmerevedett. Egy másodpercig nem történt semmi, mintha megállt volna az idô. Aztán Chris gyors egymásutánban felkapcsolta a villanyt, és rárontott a sarokban gubbasztó Kefére. Megragadta a gallérjánál fogva, felhúzta a földrôl, és rángatni kezdte. Elle-nek nem is volt ideje felfogni, hogy mi történik.

- Ki itt az ügynök, mi? - kiabálta. - Kicsoda?

Elle döbbenten állt, és megpróbálta kitalálni, miért verekszik a két férfi. Hirtelen rájött, hogy Kefe a telePC elôtt kucorgott, amikor beléptek. Valószínûleg használta - a képernyô fényét láthatták az imént. De miért teljes sötétségben videfonált? És miért kapcsolta ki a készüléket, amikor rajtakapták?

A két férfi már az ágyon birkózott. Cassel próbálta kiszorítani a szuszt társából, Kefe pedig nem gyôzött védekezni.

Most már Elle is felocsúdott, és odaugrott, hogy szétválassza ôket. Ketten is alig bírták lefogni a dühtôl tajtékzó Casselt.

- Azonnal magyarázd meg! - követelte Chris.

Kefe rémült volt, de úgy tûnt, nem a fizikai fenyegetettségtôl félt. Inkább attól, hogy leleplezôdött valaki elôtt, aki szeret és tisztel.

- Gubó, én...

- Másokat vádolsz, és közben kémkedsz utánam, mi?

- Chris, hadd mondja már el! - kiáltotta Elle. - Ha már kérdezed, akkor hagyd szóhoz jutni!

- Oké! - tárta szét karjait Cassel. - Akkor mondja el! Tessék, mondja el!

Leült az egyik fotelba, és idegesen malmozni kezdett az ujjaival. Az arckifejezése alapján félô volt, hogy ismét bármelyik pillanatban ráugorhat Kefére.

Elle a másik fotelbe telepedett, és felváltva figyelte a két férfit. A szíve a torkában dobogott.

- Láttad, hogy kivel beszéltem? - kérdezte riadtan Kefe.

- Naná! - csattant fel Chris. - Boldwin bulldogfejét még a sírban sem fogom elfelejteni.

- Boldwin... - suttogta Elle. - Ismerôs a neve.

- Még szép, hogy ismerôs - pattant fel a fotelbôl Cassel. - Ô volt Julia egyik látogatója a kastélyban, miatta kellett menekülnünk.

Mindketten megijedtek, hogy Cassel ismét nekiesik Kefének, de szerencsére a férfi zsebre dugta a kezét, és föl-alá kezdett járkálni.

- Igazad van, a Labor küldött utánad - ismerte be Kefe. - Remélem, azért adsz rá esélyt, hogy megmagyarázzam.

- Arra várok, bogaram, arra várok.

- Oké - sóhajtott Kefe. - Úgy kezdôdött az egész, hogy Bittner meg Andersson rájöttek a jövôbelátás lehetôségére. Úgy gondolták, hogy ez már jóval több annál, mint amit lelkiismeretfurdalás nélkül eltitkolhatnak. Elkezdték gyôzködni a Labort, hogy nyitni kéne - más kutatókat is odaengedhetnének az emlékgéphez. A CIA persze tiltakozott. Veszekedéssé, sôt majdnem "hadüzenetté" fajult az ügy. Bittnerék a CIA megkérdezése nélkül megtartották az oklahomai konferenciát. Persze Guinnék tudtak róla, mert az egész vita kezdetén ráállítottak egy embert Bittnerre.

Cassel végre leült. Úgy tûnt, elpárolgott a haragja, vagy legalábbis a történet elterelte róla a figyelmét.

- A CIA sorra kezdte kinyírni a konferencia résztvevôit - folytatta Kefe. - Bittner minden gyilkosság után kapott egy figyelmeztetô levelet arról, hogy milyen sors vár rá, ha nem kooperál. Emellett követelték tôle a konferencia eredeti felvételét is. Mindezek után a CIA legnagyobb meglepetésére a prof gyilkosság áldozata lett.

- Ezt nagyrészt eddig is tudtuk - bólintott Cassel. - Hol jössz be te a képbe?

- Mihelyt Bittner említést tett az idôutazásról, kutatni kezdtük a jövôt. Steve, Pici meg én, Boldwin vezetésével és felügyelete mellett. Persze akkor még semmit sem tudtunk a háttérben zajló csatározásról, meg gyilkosságokról. Csak azt tudtuk, hogy fontos kutatást végzünk, amit egyelôre titkosan kell kezelni.

- De hogyan jutottál odáig, hogy koslass utánam? - kérdezte emelt hangon Chris.

- Én ismerem a jövôt! - kiabálta vissza Kefe. - Láttam a katasztrófát, a fejetlenséget, a pusztulást! És tudom, hogy egyedül te tudsz segíteni! Szükség van rád a Laborban, jobban, mint valaha!

Cassel kutató tekintettel méregette társát. Bár próbálta titkolni, látszott rajta, hogy meglepôdött. Valószínûleg nem számított rá, hogy Kefe ôszinte meggyôzôdésbôl üldözi.

Kefe kihasználta a pillanatnyi hatásszünetet, és vészjósló hangon beszélni kezdett.

- Hetvenöt éven belül elfogy a Föld kôolajkészlete. A mai alternatív energiaforrásokat akkor már nagyobb mértékben használják, de egyik sem tudja teljes mértékben betölteni a hiányzó kôolaj szerepét. Ez természetesen kisebb-nagyobb változásokat, kellemetlenségeket okoz minden család életében. Az emberek elégedetlenkedni kezdenek. Egy részük fel van háborodva, és követeli a korábbi kényelmi szintjét, mégpedig bármi áron, a következmények nem érdeklik. Az emberiség másik fele viszont éppen ennek a csoportnak a viselkedésén van fölháborodva. Szerintük éppen ideje lenne belátni, hogy mértékletes életmódra van szükség. Ez a józanabb csoport nem tudja elképzelni, vajon minek kéne még ahhoz történnie, hogy az emberiség végre visszafogja magát.

A politika és a gazdaság tovább harsogja a szlogenjeit, mintha mi sem történt volna. A vízcsapból is folynak az amerikai életmódot hirdetô reklámok. "Vásárolj minél többet! Vedd meg a legújabbat, a legszebbet, a legjobbat! Szépnek, fiatalnak, gazdagnak kell lenned ahhoz, hogy boldog lehess! A technikai megoldja minden problémádat: idôt, pénzt, energiát takarítasz meg vele!" Az Amerikán kívül élô emberek már évtizedek óta látják ennek az értékrendnek a tarthatatlanságát, de a nagy áttörés akkor következik be, amikor maguk az amerikaiak is elfordulnak a korábbi ideológiájuktól. Rájönnek, hogy az amerikai álom alapelve végsô soron nem más, mint: érj oda elsônek, szerezd meg, és húzzál belôle minél több hasznot.

Megkezdôdik a Hold és a Mars betelepítése - és a tömeg felhördülve döbben rá, hogy a gyarmatosítási politikában még mindig a régi szemlélet uralkodik. Az emberiség még be sem fejezte a Föld kifacsarását, máris elkezdi tönkretenni a szomszédos égitesteket. Heves tiltakozás következik - de erre fölerôsödik a kényelem-pártiak hangja is, akik viszont életük megrontóit látják a környezetvédôkben. Elszabadulnak az indulatok, és az Egyesült Államok maradéka is széthullik.

Furcsa helyzet áll elô. A Holdra és a Marsra utazó gyarmatosítók most a hanyatló Egyesült Államok elôl menekülnek - mint ahogy elôdeik Európától igyekeztek elszakadni, mert az a kontinens már nem kínált számukra új lehetôségeket. Egy új világot akarnak felépíteni, ami mentes a régi hibáitól, és más fajta értékekre épül.

Kefe szünetet tartott, és próbálta kifürkészni szavai hatását. Cassel még mindig ugyanolyan meglepett arcot vágott, mint a monológ elején - Elle úgyszintén.

- És mit akar tôlem a Labor? - kérdezte Chris. - Hogy állítsam vissza a régi jó rendet? Vessek gátat a "más fajta értékek"-nek? Ez a demokráciának nevezett társadalom teljesen odavan magától! Azt hiszi, hogy eljutott a fejlôdés csúcsára, és innen már nincs továbblépés. Minôségi változást már el sem tud képzelni, csak mennyiségit. Még több ember, még több piac, még fejlettebb gépek, még több ûrhajó, még több meghódított bolygó. Én viszont azt mondom, éppen itt az ideje a minôségi változásnak.

- De nem olyan áron, amit én láttam! - vetette közbe Kefe. - Miért kell ehhez züllés, anarchia, kulturális és technológiai visszaesés? Az országunknak sem kell feltétlenül szétesnie ahhoz, hogy minôségi változás álljon be. Békés, nyugodt átmenetre lenne szükség. Szerinted nem?

- Dehogynem - bólintott Chris. - Csak nem tudom, lehetséges-e, illetve rajtam múlik-e. Képes vagyok-e egyáltalán ilyen horderejû változások véghezvitelére? Azt sem tudom, hogyan kellene hozzáfogni...

- Gyere vissza a Laborba! - vágott közbe szinte könyörögve Kefe. - Megoldjuk, hidd el!

Elle lélegzetvisszafojtva várta, mi lesz a válasz. Cassel tekintete szinte riadtan rebbent egyikôjükrôl a másikójukra.

- Meglátjuk... - motyogta végül. - Meglátjuk...

*

Kensit elcsigázottan lépett be lakása ajtaján. Ledobta a táskáját és a konyhaablakhoz botorkált. Óvatosan kilesett a függöny mögül. A rendôrautó, amelyik egész úton követte, természetesen ott állt a ház elôtt.

A fômérnök átballagott a nappaliba, és lerogyott a kanapéjára. Reflex-szerûen megnézte, a telePC-je fel tud-e lépni a hálózatra. Nem tudott.

Keserûn mosolyogva csóválta a fejét. Lehúzta az egyik cipôjét - aztán egyszer csak úgy maradt, maga elé meredve, kezében a cipôvel.

Ennyit érne egy ember? Mindegy, hogy mit csinál, nem tudja megváltoztatni a történelmet?

Kimondhatatlanul szégyellte magát. Most döbbent csak rá, hogy eddig jóval többnek tartotta magát saját embertársainál. Fölöttük állónak képzelte magát. Úgy gondolta, hogy az a gyári munkás, aki minden nap bemegy dolgozni, aztán minden este telePC-zik, sörözik, vagy a haverokkal kártyázik - nem sok vizet zavar a jövô szempontjából. De ô! Ô teljesen más! Ô világ legnagyobb pszichokommunikációs vállalatának fômérnöke. A kettes típusú emlékgép kifejlesztôje. Márpedig az emlékgépnél szenzációsabb találmány nincs az egész bolygón! Az ô élete azért már csak számít valamit, nem?

És rá kellett jönnie, hogy nem. Még most sem, hogy ilyen jelentôs döntést bíztak rá. Azt hitte, rajta múlik, a világ tudomást szerez-e arról, hogy az emlékgép a jövôbe lát. És tessék! Teljesen mindegy, hogy feláldozza magát vagy nem - ugyanaz a végeredmény. Mindenképpen elbukik.

A történelem úgy látszik így is, úgy is véghez viszi, amit akar. Persze ezt eddig is sejtette. Csak titokban azt remélte, hogy mindehhez emberi áldozat is kell. Világos, hogy bizonyos folyamatok elôbb-utóbb mindenféleképpen bekövetkeznek - de akkor is szükség van valakire, egy egyéniségre, egy individuumra, aki a megfelelô pillanatban fellép, és magára vállalja a változtatást. Éppen ettôl nagyszerû az ember.

És most az emlékgép elvette a nagyszerûség utolsó illúzióját is.

Május 13. Péntek