MÁJUS 10. Kedd

2.

Másnap délelôtt a gyilkosság gyanúsítottja besétált Jon "rendelôjének" ajtaján. Zsebre tett kézzel, kíváncsi arccal, mint aki egy érdekes kiállításon jár. Jon megijedt. Nem értette a helyzetet. Automatikus reakcióként asztala mögé húzódott, és megfogta széke karfáját.

A férfi mögött Glen Thier lépett be, a gyilkossági csoport nyomozója. Ugyanolyan furcsán viselkedett, mint Jon. Ez leginkább tétovaságban nyilvánult meg, ami sosem volt jellemzô az energikus, katonás, harmincas éveit taposó hadnagyra.

- Jon, ez itt Christian Cassel úr... - mondta Thier zavartan.

A férfi rámosolygott a rendôr-pszichológusra, és barátságosan kezet rázott vele.

- Örvendek!

- Részemrôl a szerencse... - hebegte Jon.

- Az a helyzet - folytatta Thier, - hogy ennek az úrnak a fényképét több globális újságban és telePC-adásban lehoztuk, mint egy gyilkosság gyanúsítottját. Cassel úr önként jelentkezett nálunk, mert szerinte valami tévedés lehet a dologban. Szeretné bebizonyítani az ártatlanságát, ezért kéri, hogy vizsgáld meg az emlékeit.

Jon ha lehet, még jobban meglepôdött. Kérdôen nézett a nyomozóra, aki válaszképpen széttárt karokkal, tanácstalanul megvonta a vállát. Nem folytathatták tovább a néma párbeszédet, mert Cassel udvarias várakozással tekintett rájuk.

- Kérem üljön le ebbe a fotelbe - mondta neki Jon, és rutinszerûen nekilátott a készülék üzembehelyezésének. Miután mindent bekapcsolt, felrakta a férfi fejére az elektródákat, és megkezdte a hipnózist.

A képernyôn egy lakás nappali szobája jelent meg. A szemlélô egy fotelben ült, látszott a nyújtott lába és a bal keze, benne egy doboz sörrel. TelePC-t nézett, éppen elkezdôdtek az esti hírek. A szignál után megjelent a bemondó, és a szombati dátum.

Jon hitetlenkedve bámult a monitorra. Megint összenéztek Thierrel, de nem szóltak egy szót sem. A pszichológus Casselhez fordult.

- Jól van... Befejezi a visszaemlékezést... Visszatér a jelenbe... Amikor csettintek, frissen és pihenten ébred...

De nem csettintett, csak leállította a videót, és megszabadította Casselt az elektródáktól. Amikor végzett, intett a nyomozónak, hogy kövesse. Átmentek Jon szomszédos irodájába, ahonnan egy nagy üvegablakon át szemmel tarthatták Casselt.

- Ilyen nincs! - jelentette ki zavartan. - Most éppen megtapasztaltuk a lehetetlent. Nem tudom, mit mondjak.

- Csak nyugalom! - mondta Thier. Látszott rajta, hogy ez inkább saját magának szólt, mint a pszichológusnak. - Gondoljuk végig logikusan az egészet! Nem lehet, hogy a két vallomás közül az egyik valami hiba, vagy torzítás miatt eltér a valóságtól? Vagyis nem az jelent meg a képernyôn, aminek kellett volna?

- Az nem lehet! - vágott közbe idegesen Jon. - Amióta létezik ez a gép, a tudósok egyfolytában azt tesztelik, mennyire valósághû az az emlék, ami a képernyôn megjelenik, milyen eltérések lehetnek, és milyen okból. Nos, semmit sem találtak. Ezen a képernyôn a valóságnak kell megjelennie. Nem lehet másképp.

- De ez a két jelenet kizárja egymást! Akkor valamelyiküknek hazudnia kell...

- Hazudni sem lehet - mondta komoran a pszichológus. - Több olyan kísérletet láttam, amikor valaki kitalált történetet próbált megeleveníteni a képernyôn. Olyan fakóra, valótlanra, összefüggéstelenre sikeredett az egész, hogy az csak na. Én magam is próbálkoztam vele. Ha érdekel, megmutathatom a felvételt, hogy lásd a különbséget.

Kihúzott egy fiókot, és kotorászni kezdett benne. Egy rakás lemez közül kiválasztott egyet és berakta a lejátszóba. A képernyôn fekete, szemcsés háttér elôtt a szürke különféle árnyalataiban játszó foltok mozogtak. A bal alsó sarokban egy amôba alakú folt hullámzott, egy kerek alakzat pedig hol eltávolodott tôle, hol közeledett hozzá.

- Na, szerinted mi ez? - kérdezte csípôre tett kézzel Jon.

- Passz.

- Labdázó kislány. Föl-föl dobja a labdát, és közben ugrál. Ez a legjobban sikerült alkotásom. Nos, hogy tetszik?

A nyomozó szóhoz sem jutott, csak még csüggedtebb arccal bámult, mint eddig.

- És ez szabad akaratú próbálkozás volt - toldotta meg a pszichológus. - A vallomásokat viszont hipnózisban tették. Hipnózisban még soha senkinek nem sikerült fantáziálnia. Ennyire sem, mint nekem ezen a felvételen.

- Akkor mi folyik itt? Valami megoldásnak csak kell lennie!

- Nem lehet, hogy ez a pasas megszólalásig hasonlít az igazi gyilkosra? Biztos te is láttál már számtalan hasonmás-vetélkedôt a telePC-ben. Elôfordul az ilyesmi.

- Ekkora hasonlóság nem lehet véletlen.

- És mi van, ha ikertestvérek? Ha azért jött, hogy a testvérét kimentse?

- Akkor teljesen lökött, mert egy perc alatt le tudjuk nyomozni, hogy van-e testvére, és már le is buktak mind a ketten.

Hallgattak egy sort. Emésztették a hallottakat, és azon tûnôdtek, vajon mi is legyen a következô lépés. Jon szólalt meg elôször.

- Mit tudunk a pasasról?

- Nem sokat - csóválta a fejét Thier. - Amerikai turista. Néhány napja érkezett egyedül, hogy megnézze Londont. Csak úgy, minden indok nélkül, és ez nagyon gyanús, de nem lehet belekötni. Fôleg azért, mert a bizonyítékunk finoman szólva használhatatlanná vált. A nemzetközi bonyodalmakról nem is beszélve. Ráadásul alaposan meg is lepôdtem, amikor belépett az irodámba, és nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Úgy álljak hozzá, mint egy bûnözôhöz, vagy mint egy ártatlanul meghurcolt emberhez? Nem is tartottam rendes kihallgatást, kapásból idehoztam.

- Aha - felelte Jon. Elgondolkodva végigsimított az állán. - És mi a helyzet a nôvel?

- Új zélandi fotómodell, három hónapja dolgozik Londonban. Saját bevallása szerint elég jól megy neki, amit a külseje és a fellépése alapján el is tudok képzelni. Ôt sem ellenôriztük jobban, hiszen a papírjai rendben voltak, és szavahihetônek tûnt.

- Ôt minden férfi szavahihetônek tartaná - jegyezte meg mosolyogva Jon.

- Jó, jó - legyintett Thier. - Amióta az emlékgépet használjuk, egyre kevésbé fontos a szemtanú lenyomozása. Nem kell mérlegelni, hogy rokona, ismerôse vagy ellensége-e a gyanúsítottnak, mert úgysem hazudhat.

- Persze, csak vicceltem. Mindenesetre most mindkettôjüknek alaposabban utána kell nézni.

A nyomozó bólintott.

- Természetesen. Már kiadtam a parancsot.

Jon tûnôdve simított végig az állán.

- Valami zavar támadhatott az emlékgép mûködésében. Meg kéne kérdezni Paul Bittnert, a Cartimbosh-tól. Ô fejlesztette ki a gépet, neki tudnia kell a választ.

Thier döbbenten nézett kollégájára.

- Jon, hol élsz te? Hát nem hallottad?

- Mit?

- Ô volt az áldozat. Paul Bittner professzor, a Cartimbosh fômérnöke.

*

Elle úgy érezte magát, mintha valami krimisorozatba csöppent volna. Az azonosító helyiség ugyanis pontosan olyan volt, mint a filmeken. A szoba egyik fala üvegbôl volt, így látni engedte a szomszédos, fehér falú, teljesen üres termet. Az üvegfalon innen is csak néhány székbôl állt a berendezés. Az egyikbôl egy katonás férfi pattant fel, és odasietett bemutatkozni.

- Üdvözlöm kisasszony, Glen Thier nyomozó vagyok.

A szeme csillogott, valósággal az egész lénye sugárzott. Jon elhúzta a száját. Érdekes módon eddig csak ezt a reakciót látta férfitársaitól, ha Elle megjelent. A lány viszonzásképpen szintén mindig kedves volt, de sosem ilyen túláradóan. Akár egy férfi ugrált körülötte, akár öt, valahogy mindig tartózkodó maradt. Nem élvezte, ha legyeskednek körülötte, csak tudomásul vette. Mintha senki se tudná tûzbe hozni. Jon ennek ellenére nem tartotta frigidnek. Foglalkozási ártalomként könyvelte el a jelenséget: egy ilyen csinos fotómodell már régen immunissá válhatott a férfiúi nem képviselôinek nagy részével szemben.

Jon tudta, hogy ha most nem lép közbe, Thier hosszan tartó beszélgetést kezdeményezhet, ami valószínûleg egy vacsorameghívásba fog torkollni, ezért inkább közbevágott.

- Kezdhetjük az azonosítást?

Thier zordan nézett a kollégájára.

- Ha Scott kisasszony is készen áll - felelte némi szünet után, majd a lányra mosolygott.

- Persze, kezdjük - bólintott Elle.

Jon a fali kommunikátorhoz lépett, és átszólt kollégáinak, Thier pedig hellyel kínálta a lányt. Mikor elhelyezkedtek, közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta:

- Öten fognak bejönni, plusz egy rendôr. Az öt férfi közül az egyik a gyanúsított. Ha felismeri, kérem teljes mondatban írja körül, melyikôjük az. Ez a jegyzôkönyv, meg a jogszerûség miatt fontos. Ne aggódjon, az üveg a túlsó oldalról átlátszatlan tükör, így nem láthatják magát. A helyiség pedig tökéletesen hangszigetelt.

Akkor minek suttogni? - gondolta Jon, és az esett volna legjobban a májának, ha ezt a kérdést hangosan is fölteheti. De az már végképp sok lett volna az elôbbi félbeszakítás után. Elle úgyis tudja, hogy ez csak egy újabb közeledési kísérlet, és szándékosan észre sem fogja venni.

Így is lett. A lány csak bólintott, és a túlsó oldalra összpontosított.

Kinyílt az ajtó, és beballagott az öt férfi. Egyenletesen eloszlottak a padlóra festett vonal mentén. A sort záró rendôr becsukta az ajtót, a sarokba húzódott, és várt.

Jon Elle-t figyelte. A lány szeme nem járt ide-oda. Egyetlen pontra szegezôdött. Azt a férfit nézte, akit már a belépéskor kiszúrt magának, és azóta is követte a tekintetével. Lassan fölemelte a kezét, és rámutatott.

- Ô az - mondta kissé remegô hangon, aztán eszébe jutott, mit is kértek tôle az elôbb. - Balról a második férfi, fekete nadrágban és kék mintás ingben. Ôt láttam azon az estén, fegyverrel a kezében.

A lány légzése szaporább lett, sôt mintha még a keze is megremegett volna. A tekintete pedig, amellyel Thierre nézett, riadtnak tûnt.

- Így jó lesz? - kérdezte.

- Formailag jó - bólintott a nyomozó. - De teljesen biztos az állításában? Ne feledje, egy ember sorsa múlhat ezen.

Elle ismét az üveg felé fordult. Végigjártatta a szemét a többieken is, és közben megnyugodni látszott. Amikor ismét megállapodott a szeme a kiválasztott férfin, lassan bólogatni kezdett, és teljesen higgadtan szólalt meg.

- Igen, ô volt az.

*

Thier idegesen dobolt az ujjaival az íróasztalán, amikor Jon belépett hozzá.

- Mi a helyzet? - kérdezte a pszichológus.

- Beszéltem a fônökkel - sóhajtott a nyomozó. - Ki van akadva. Tudod, milyen nehéz volt rádumálni az emlékgép használatára, aztán újból neki kellett futni, hogy kisajtoljuk belôle az engedélyt az elsô nyilvános köröztetésre. Ô még mindkettôt korainak tartotta. Kész csoda, hogy belement, amilyen konzervatív az öreg.

- Dehogyis - mosolygott kissé szomorkásan Jon. - Ô is ugyanúgy ki akarta próbálni, mint mi. Csak rádumáltatta magát, hogy legyen kivel megosztani a felelôsséget, ha beüt a ménkô. És lám.

Thier egy pillanatra kizökkent a sorscsapás sújtotta beosztott szerepébôl, és csodálkozva nézett kollégájára.

- Látod, ez lehet... De nem vagy te egy kicsit túl cinikus pszichológusnak?

Jon megvonta a vállát.

- Inkább túl ôszinte. Már többen is mondták, hogy ilyen lepcses szájjal vissza kéne adnom a diplomámat.

Thier fölállt a székébôl, és föl-alá kezdett járkálni.

- A helyzetünk szempontjából teljesen mindegy, hogy a fônök mit taktikázott össze annak idején. Így is, úgy is nekünk kell kivágnunk magunkat, az ô dicsôségére, vagy bukására. Sôt lehet, hogy ennél jóval több forog kockán.

Gondterhelten elhallgatott.

- Mire gondolsz? - kérdezte borús hangon Jon.

- Az emlékgép föltalálása hatalmas távlatokat nyitott. Szerintem el sem tudjuk képzelni, mekkora változásokat fog hozni az emberiség életében. Csakhogy vannak nálunk jóval okosabb emberek, akik az élénk fantáziájukkal már biztos végiggondoltak egy-két dolgot, és sejtik a jövôt. Nem véletlen, hogy olyan szigorú szabályok határozzák meg a gép felhasználhatóságát. Annyi területen lehetne még alkalmazni, mégsem hallunk egyetlen más alkalmazóról sem. Vagy te hallottál?

- Nem - rázta a fejét a pszichológus. - De lehet, hogy más is ugyanúgy titokban tartja, mint mi.

- Pontosan. Hatalmas csatározás folyhat a háttérben: politikai összecsapások, ipari kémkedés, netán egy konzervatív tudóskör keresztes hadjárata az emberiség önkényes megmentése érdekében.

- Nem fújod fel egy kicsit a dolgot? - kérdezte Jon.

Thier leült az asztal szélére.

- Szerinted miért mûködött százhatvanöt esetben tökéletesen a gép, és miért mondott kudarcot éppen akkor, amikor kiléptünk a nyilvánosság elé? Ráadásul nem valami triviális mûszaki hibával, amit egy mûszerész bármikor meg tudna javítani, hanem valami olyasmivel, amit egyáltalán nem tudunk megmagyarázni. És ráadásul nem egy átlagpolgár megölése kapcsán, hanem éppen az emlékgép feltalálójának halála miatt. Mindez nem lehet véletlen!

Jon tûnôdve hallgatott.

- Még kiderülhet, hogy pofonegyszerû a megoldás - szólalt meg egy idô után. Végül is mi nem vagyunk szakértôk. Fel kéne hívni a Cartimbosh-t, és konzultálni velük.

A nyomozó összefonta karjait maga elôtt.

- Te ugye jó viszonyban vagy David Kensittel?

- A Cartimbosh munkatársára gondolsz? - kérdezte Jon. - Igen. Rendkívül szoros munkakapcsolatban álltunk, amikor átadták nekünk az emlékgépet, és betanított a használatára. Közben össze is haverkodtunk. Bármikor felhívhatom telePC-n...

Thier megálljt intett a kezével.

- Nem ezért kérdeztem. Ô került Bittner helyére, vagyis a Cartimbosh fômérnöke lett. Nem is rossz indíték egy gyilkossághoz, mi?

- Csak nem gondolod, hogy...- hökkent meg Jon.

- Minden eshetôséggel számolnunk kell. Nem egy szokványos nyomozás lesz. És én arra szeretnélek kérni, hogy csináld végig velem.

- A felelôsség megosztása, mi? - húzta el a száját Jon.

- Korántsem. Az emlékgép és a pszichológia a te szakterületed. Engem palira vehetnek, de téged már nehezebb átverni. Továbbá túl ôszinte is vagy, így önkéntelenül is ki fog buggyanni belôled, mikor ki akar minket átverni.

- Vagyis legyek egy két lábon járó hazugságvizsgáló gép a számodra. És még a saját haveromat is figyeljem, ha lehet.

A nyomozó megkerülte az asztalát, és visszaült a helyére. Jon tudta, hogy csak az idôt húzza.

- Ha diplomatikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy ez így azért túlzás - felelte Thier. - De nem leszek. Errôl van szó. Csak te mindig sarkítva fogalmazol. Rajtad múlik, hogy gépnek tekinted magad, vagy kreatívan együttmûködô társnak. Ami pedig David Kensitet illeti... mindenféleképpen figyelmeztetnelek kellett, hogy ô is a gyanúsítottak között van, hiszen együtt indulunk most hozzá.

Jon hitetlenkedve csóválta fejét.

- Mint minek a gyanúsítottja?

- Egy konspirációé. Amíg ilyen zavaros az egész, ôt sem lehet kizárni. Szerinted ez a két ember, aki itt ül a szomszéd szobában, nem tudta manipulálni a gépet. Akkor viszont kicsoda? Bittner halálával Kensit nagy jó kis pozícióba került, plusz ô lett az az ember, aki jelenleg az egész világon legjobban ért az emlékgéphez. Ha akar, az orrunknál fogva vezethet minket. Nem volt véletlen, hogy nem hívtuk meg Kensitet egyik gépi kihallgatásra sem, pedig a saját fônöke, a gép megalkotója halt meg.

A pszichológuson látszott, hogy még most sem tudott napirendre térni Thier gondolatmenete fölött.

- Nem tudtál valami más indítékot vagy gyanúsítottat elôkotorni?

- Kensit nem gyanúsított, csak nem kell feltétlenül minden szavát elhinni. Egyébként Bittnert rengetegen utálták a cégnél, ezzel az erôvel bárkire lehet gyanakodni. Éppen ez a szörnyû, hogy semmilyen támpontunk sincs. Agglegény volt, gyereke, oldalági rokona nincs. A pénzét - ami nem kevés - a szülei örökölték, de ôk aztán végképp gyanún felül állnak. Egyrészt nyolcvan évesek, másrészt eddig is nagyon jól éltek fiuk támogatásából, harmadrészt teljesen kikészítette ôket a fiuk halála.

Most a pszichológuson volt az idôhúzás sora. Keresztbetette a lábát, megigazította a szemüvegét, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia.

- Jó - mondta végül. - Segítek neked a nyomozásban. De elôre szólok, hogy nem vagyok pártatlan, és fôleg Kensit miatt szállok be. Rajtad akarom tartani a szemem, nehogy nagyon elszaladjon veled a ló.

- Na ezért az ôszinteségedért alkalmazlak - vigyorgott Thier.

3.

Cassel egy hatalmas, rózsaszín franciaágyon tért magához. A vízmatrac a legkisebb mozdulatára is kellemesen hullámzani kezdett alatta. De még ez a túlméretezett ágy is eltörpült a helyiség méreteihez képest. Cassel biztos volt benne, hogy egy kastélyba került. A pazar berendezés teljesen lenyûgözte: hatalmas tükrök, gyönyörû faragású székek, szekrények, fésülködôasztal. Ha nem izgult volna annyira, bizonyára tovább tanulmányozta volna a részleteket. De most minden agytekervényét az foglalkoztatta: vajon kik hozták ide, és miért?

Hirtelen minden eszébe jutott. Elrabolták! Mégpedig útközben, amikor a Cartimboshhoz mentek.

A rendôrök azt mondták neki, hogy valami baj lehet az emlékgéppel, ezért el kell menniük a céghez, amelyik kifejlesztette. Ott majd megismételheti a vallomását.

Beültek egy kocsiba: a pszichológus a sofôr mellé, a nyomozó pedig vele a hátsó ülésre. Egy másik kocsi is követte ôket, abba pedig egy gyönyörû lány szállt be, egy rendôr kíséretében. A csaj igazi bombázó volt, Cassel elméjébe fényképként vésôdött bele az arca és az alakja. Szívdobogtató pillanat volt, amikor beszállás elôtt észrevették egymást. Mindketten lélegzetvisszafojtva megálltak, és csak bámultak a másikra. Cassel teljes szívébôl remélte, hogy abban a pillanatban a lány ugyanazt érezte, amit ô.

Aztán elindultak. A Cartimbosh laboratóriuma a város szélén volt, így sokat kellett autózni. Egy meglehetôsen kihalt úton haladtak egy elôvárosban, amikor keresztbefordult elôttük egy furgon, és fegyveresek ugráltak ki belôle, a fejükön olyan kámzsával, amelybôl csak a szemük látszott ki. Betörték a kocsiablakot, és ezen a ponton az események összekuszálódtak. Valószínûleg elveszített az eszméletét, és csak itt tért magához.

De hol van az az itt?

Elhatározta, hogy felfedezô útra indul. Éppen ki akart kászálódni az ágyból, hogy körülnézzen, amikor kinyílt az ajtó.

A lány lépett be, aki a másik autóban utazott. Tökéletesen illett a képbe: éppen olyan gyönyörû volt, mint a díszes terem, vagy az alant elterülô park. Ráadásul sugárzóan, felszabadultan mosolygott Casselre.

- Csakhogy magadhoz tértél, Chris! - mondta. - Hogy érzed magad?

Cassel ügyetlenül leplezve zavarát, megpróbált hûvösen tartózkodó maradni.

- Elnézést, de nem emlékszem rá, hogy ismernénk egymást...

A nô melléült az ágyra, mire a vízmatrac vad, de egyre csillapodó hullámzásba kezdett.

- Elle-nek hívnak. És nagyon örülök neki, hogy létezel.

Ezzel egy pajkos mosoly kíséretében végigsimította a férfi karját. Mintha csak egy jéghegyet is simogatott volna. Cassel ijedten húzta el a kezét.

- Mi ez az egész? - kérdezte. A lány jót mulatott a viselkedésén.

- Valószínûleg ezt kérdi egy csecsemô is, amikor kibújik az anyaméhbôl: mi ez az egész? Aztán amikor rájön, sírva fakad. De ettôl most igazán megkímélhetnél. - Évôdve nézett a férfira. - Bármennyire is hihetetlen, téged én teremtettelek.

- Hogy mi?

A lány hátravetett fejjel felkacagott - ôszintén, teljes szívbôl, akár egy tizenöt éves gyerek. Annyira természetes és gyönyörû jelenség volt, hogy Cassel egy pillanatra el is feledkezett a helyzetrôl. Teljesen átadta magát annak az élménynek, hogy egy csodálatos, kedves teremtés ül mellette az ágyon.

A lány abbahagyta a nevetést, és ráemelte tekintetét. Lassanként szomorúság költözött hatalmas barna szemeibe.

- Tudod, ôrültség, amit csináltunk... és... szemétség meg tisztességtelen, de... ugyanakkor egy olyan lehetôség, amit senki se hagyna ki... Úristen, hol is kezdjem?

Váratlanul felpattant az ágyról, és az ablakhoz sétált. Egy ideig szótlanul bámulta a parkot, és amikor megfordult, rémült és zavaros volt a tekintete. Cassel megdöbbent a hirtelen hangulatváltástól. Elôször azt hitte, ôrülttel van dolga, és félt tôle, most viszont kezdett ébredezni benne némi együttérzés, sôt sajnálat is. Egyre jobban tetszett neki a lány. Elle megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.

- Biztos hallottál már a vizualizációról. Misztikusok ugyanúgy hisznek benne, mint a hivatalos tudósvilág egyes pszichológusai. Mindnyájan azt állítják, hogy csak akkor tudsz elérni valamit, ha konkrét céljaid vannak. Egy cél pedig csak akkor válik konkréttá, ha közlöd az elméddel. Mondjuk kimondod hangosan. Vagy leírod. Vagy pedig... becsukott szemmel elképzeled, hogy már el is érted azt a célt. Az, hogy "szeretnék egy házat", nem cél, egészen addig, amíg el nem képzeled, milyen is legyen pontosan. Akkor már van miért dolgozni, és ez mozgásba is fog téged hozni. Elôtte csak vágyálom az egész, amiért semmit sem teszel.

Cassel már sejtette a folytatást, csak nem akarta elhinni. A lány saját szájából akarta hallani a történetet, hátha akkor belátja, hogy valóban nincs más magyarázat.

- Szóval... én sokat olvastam a vizualizációról, jártam különbözô csoportokba, és naponta gyakoroltam. Tényleg sokszor segített. Például, amikor egy nehéz munka elôtt álltam, amitôl féltem. Csak fogtam magam, elvégeztem néhány jóga-gyakorlatot, relaxáltam, aztán elképzeltem a helyzetet, amint a munka végeztével megdicsérnek, hogy milyen jól csináltam. Egy héten át csináltam a gyakorlatot, és mire a munkára került a sor, lazán, nyugodtan fogtam hozzá.

Elle eddig maga elé bámult a levegôbe, most viszont az ajkába harapott, és szomorú szemeivel Casselre pillantott. Visszament az ágyhoz, leült, és megfogta a férfi mindkét kezét.

- Ha tudnád, hogy mennyit ábrándoztam rólad! De sosem gondoltam volna, hogy élôben is látni foglak. Amikor aztán megpillantottalak az üvegfal mögött... Egyszerûen nem tudtam nemet mondani... Pedig azt kellett volna... Kérlek, ne haragudj...

Az utolsó mondat már zokogásba fulladt. Elle elôredôlt, és a takaróba temette az arcát. Cassel teljesen zavarba jött. Automatikusan simogatni kezdte a lányt, de arról fogalma sem volt, mit is mondhatna. Hosszú szünet után szólalt meg.

- Na, tegyük tisztába ezt az egészet. Szóval te nagyon jól tudod, hogy nem én öltem meg a professzort, sôt, még csak nem is jártam a környéken.

A lány csak bólogatott, de az arcát nem emelte fel a takaróról.

- Vagyis a vizualizáció segítségével egy kitalált férfit jelenítettél meg a képernyôn. És a legnagyobb meglepetésedre kiderült, hogy ez a kitalált fickó létezik.

Elle felemelte könnyáztatta arcát.

-Igen.

- Akkor neked azt is tudnod kell, hogy valójában ki ölte meg Bittner professzort. Fedeztél valakit, amikor engem állítottál be gyilkosnak.

Látszott a lányon, hogy Cassel minden egyes szava igaz. Gondterhelt arckifejezése azt is elárulta, hogy nem tudja, hogyan mondja el az igazságot.

- A legjobb barátnôm ölte meg - közölte hirtelen. - Tudod, Julia meglehetõsen labilis természetû. Világéletében szemetek voltak vele a férfiak, ráadásul eddigi egyetlen gyermekét is elvesztette… Rövid ideig viszonya volt Bitnerrel, és amikor a prof szakítani akart vele, Juliának betelt a pohár. Szabályszerûen begolyózott. Elõvett egy pisztolyt, és azzal fenyegetõzött. Hol Bittnert akarta megölni, hol saját magát, hol mindkettõjüket. Végül már csak saját magát. Amikor a halántékához szorította a fegyvert, Bittner odaugrott, hogy megmentse. Dulakodni kezdtek, és közben véletlenül eldördült a fegyver…

Elle reménykedve próbált valami megértés felfedezni Cassel szemeiben, de a férfi tekintetébôl semmit sem lehetett kiolvasni.

- Honnan tudod, hogy véletlenül? - kérdezte tárgyilagosan Cassel. - Hiszen néhány perccel korábban még Bittnert akarta megölni.

- Pontosn ezt kérdezte volna a rendõrség is - jegyezte meg szomorkás arccal Elle. - Julia ezért nem tett beismerõ vallomást. Túl zavaros volt a helyzet, és senki nem hitt volna neki. Én az utolsó néhány percnek fültanúja voltam, és közben ököllel dörömböltem a kulcsra zárt ajtón. Amikor percekkel a pisztoly dörrenése után Julia végre beengedett az ajtón, nem volt olyan állapotban, hogy hazudni tudott volna. Minden, amit mondott, egybavágott a bentrõl kiszûrõdõ hangokkal. Hidd el, én ismerem õt, és tudom, hogy csak baleset lehetett!

Cassel a padlót bámulta. Reakciója láttán Elle lemondóan legyintett.

- Látod, te sem hiszel nekem. A rendõrség szemében ugyanennyit ért volna a vallomásom. Semmit.

- Mi történt azután? - kérdezte Cassel, jelezvén, hogy nem kívánja értékelni az ügyet.

- Szegénynek nem volt alibije. Megbeszéltük hát, hogy én nála voltam vendégségben. Aztán jött az ötlet, hogy... hogy én akár szemtanú is lehettem. Leírok nekik egy gyilkost, aztán hadd keresse a rendôrség. Csakhogy a rendôrök nem kérdezgettek, hanem rákapcsoltak erre a gépre. Nem volt más választásom, mint elképzelni egy meg nem történt történetet.

- De én úgy tudom, hogy hipnózisban mindenki pontosan visszavezethetô a múlt egy adott pontjára, és fantáziálás kizárva!

Elle bájos arcára visszatért egy halvány mosoly.

- Persze. Elvileg. De hipnotizálni csakis azt lehet, aki hagyja magát. A rendôrségen nem tudták, hogy én milyen régóta jógázom, gyakorolom az önszuggesztiót, és a vizualizációt. Tudtam, hogy a férfi milyen módszerekkel fog dolgozni, és mielôtt ô hipnotizált volna engem, én már rég hipnotizáltam magam. Még arra is programoztam az elmémet, hogy a rendôr utasításaira mi történjen. Téged magam elé képzelni pedig rutinszerû dolog volt. Utána még nevettem is magamban, hogy nem csak kivágtam magam a helyzetbôl, hanem szerencsés esetben a rendôrséggel kerestetem meg a tökéletes férfit. Sosem gondoltam volna, hogy ez meg is történik. Amikor ott álltál az üveg túloldalán élôben... egyszerûen képtelen voltam magamhoz térni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy rád ne mutassak.

- Csakhogy ezzel jó nagy csávába rángattál bele, szépségem! - kiáltott fel a férfi, megtörve a már-már meghittnek mondható hangulatot. - Arra nem gondoltál, hogy tönkretehetsz vele? Most, hogy még el is raboltatok, most már aztán mindenki tutira veszi a bûnösségemet! Ártatlan embert nem szöktet senki.

A lány bûnbánóan hajtotta le a fejét, nem mert Cassel szemébe nézni. Ujjával apró köröcskéket rajzolt a takaróra. A férfi dühösen folytatta.

- Csak annyit kellett volna mondanod, hogy "nem, nincs köztük a pasas." Aztán megvársz a kapunál, amikor kijövök, és fölcsípsz. Kész. Nem nagyon álltam volna ellen.

Elle felemelte az arcát. Teljesen elkeseredett és reményvesztett volt. Mint aki lemondott mindenrôl, és várja a jogos megtorlást. Casselnek elakadt a szava.

Úristen, ez a lány gyönyörû! - gondolta döbbenten, és kellemesen beleborzongott az érzésbe. Az érzésbe, ami Elle iránt támadt benne hirtelen. Egy darabig nem szóltak semmit, csak nézték egymást. A lány arcán látszott, hogy ismét közel áll a síráshoz.

- Végül is nem tehettél mást - mondta a férfi. - Nem tagadhattál le, hiszen kiköpött mása voltam az emlékképnek. Gyanút fogtak volna. De mégis mit vártál, hogyan fogok reagálni? Kirántottatok a normális életembôl, bele ennek a zûrzavarnak a közepébe! Egyáltalán hol vagyunk?

- Itt minden Juliáé. Örökölte. Ugyanabban a repülôszerencsétlenségben vesztette el a szüleit, mint én, de ô kissé tehetôsebb családból származott. Tulajdonképpen a katasztrófa hozott minket össze. A holttestek azonosításánál találkoztunk.

Chris erre sem tudott mit mondani. Ennek a lánynak mindig sikerült megdöbbentenie, és elterelnie a figyelmét a saját problémájáról. Elle nem is várt választ. Elfordult, és kibámult az ablakon, de a szeme a semmibe révedt. Aztán felállt, és lassan az ablakhoz sétált.

- Szerintem ne erôltessük tovább a témát - mondta háttal állva. - Nincs jogom, hogy itt tartsalak. Nem gondoltam bele, mit csinálok! És nincs is erôm folytatni... Legjobb lesz, ha értesítjük a rendôrséget, és elmagyarázzuk nekik az egészet.

Szomorkás mosollyal az arcán a férfi felé fordult.

- A filmekben ez enyhítô körülmény szokott lenni.

Christ meglepte ez a hirtelen váltás. Végképp elvesztette lába alól a talajt. Egész eddig azért küzdött, hogy kikeveredjen ebbôl az ügybôl, most pedig úgy érezte magát, mint egy ötéves gyerek, akitôl elvették a játékát. Most döbbent csak rá, hogy nagyon is élvezte ezt a kalandot.

Újságok címlapján szerepelt. Globális körözést adtak ki ellene. Elrabolták a rendôrségrôl. Aztán megismerkedett ezzel a lánnyal, aki nem csak gyönyörû, de szeretetreméltó is. Vagány, rejtélyes, szeszélyes, izgató. Néha az öntudat és a határozottság mintaképe, néha meg úgy viselkedik, mint egy gyámoltalan kislány, akit védelmezni kell. Minden egyes dolog, amit elárult magáról, megérne egy külön egész estés beszélgetést.

Most küldje börtönbe? De miért? Mit követett el, amiért ekkora büntetést érdemelne?

A barátnôje viszont embert ölt. Ugyanakkor lehet, hogy olyan idegállapotban csinálta, ami felmenti a felelôsség alól. De joga van-e neki ahhoz, hogy elítélje vagy felmentse Juliát? Egyáltalán: joga van-e ehhez bárki másnak?

- Szeretném megismerni Juliát - mondta Elle-nek.

A lány elmosolyodott.

- Akkor maradnod kell egy kicsit. Elment egy másik birtokára, hogy kipihenje az izgalmakat.

- Úristen! - döbbent meg Cassel. - Hány ilyen birtoka van?

- Van egy pár - felelte Elle még mindig mosolyogva.

- És nem mehetnénk utána?

- Dehogynem. Mivel szeretnél utazni? Yacht, Ferrari, Rolls-Royce, helikopter?...

*

- Na tessék! - mondta Jon. - Kellett nekem nyomozónak mennem! Nézd meg, még most is remeg a kezem...

- Nyugi! - próbálta leinteni Thier, de látszott rajta, hogy ô sincs a helyzet magaslatán. - Végül is egyben vagyunk.

A nyomozó idegesen beletúrt a hajába. Tény, hogy ô sem vett még részt olyan helyszínelésen, ahol felügyelô és áldozat volt egyszemélyben. Végignézett szorgoskodó kollégáin, akik fényképeztek, féknyomot mértek, ujjlenyomatokat kerestek, szemtanúkat gyûjtöttek. Az útszakaszt lezárták, a két betört ablakú rendôrautó még mindig ugyanott állt az út közepén, ahová a furgonok miatt kifaroltak. Valahogy olyan idegenül hatott az egész. Biztosan azért, mert a szíve még mindig a torkában dobogott. Most megérzett valamit abból, milyen lehet a másik oldalon állni, és kihallgatottnak lenni.

Újabb szirénázó rendôrautó közeledett. Valaki félrehúzta az egyik kordont, és átengedte a jármûvet. A kocsiból Richard Welsh rendôrfônök pattant ki. Thier agyában hátul megmozdult valami, hogy most mérgesnek kéne lennie, mert ez a látogatás úgy hiányzik neki, mint púp a hátára, de a felháborodás nem jutott el a tudatosság szintjére. Tôle szokatlan melankóliával fogadta a fônökét.

- Mi történt itt, Thier? - kérdezte félig döbbenten, félig követelôzôn Welsh.

- Megtámadott vagy nyolc-tíz fegyveres, fekete ruhában és símaszkban. Elvitték mindkét tanúnkat.

Welsh nagyot káromkodott, és végigtekintett a csatamezôn.

- Sejtitek, kik lehettek?

Thier és Jon a fejét rázta.

- Semmivel sem lettünk okosabbak az ügy kezdete óta - felelte a pszichológus. Ötletünk sincs.

A rendôrfônök fejcsóválva újból felmérte a terepet.

- Tenni kéne már valamit fiúk! De komolyan! Mostanában túl sûrûn hullanak a híres emberek, nem gondoljátok? Az elmúlt napokban négy vagy öt politikus, mûvész, gazdasági szakember halt meg vagy tûnt el gyanús körülmények között.

A nyomozó és a pszichológus nem válaszoltak - úgy tettek, mintha ôk is a sürgô-forgó kollégáikat nézegetnék.

- Szemtanúk vannak? - kérdezte Welsh. - Mármint rajtatok kívül.

- Vannak... - kezdte Thier, de Jon közbevágott.

- Persze a legjobb szemtanúk mi magunk vagyunk. Igaz, hogy egy "kis" sokkhatás is ért minket közben, ami egyeseknél részleges emlékezet-kiesést okoz, másoknál viszont éppen hogy kitörölhetetlenül emlékezetessé teszi a látottakat.

- Akkor én az elôbbiek közé tartozom - mormogta Thier. - És az eddigi kihallgatások alapján úgy tûnik, nem csak én, hanem a kísérô rendôreink is. Alig emlékszünk valamire.

- Persze - bólintott a pszichológus. - Ez az idegrendszer természetes védekezô reakciója: az emlékek blokkolásával akadályozza meg, hogy újra át kelljen élnünk a borzalmakat. Pedig a tudatalattinkban minden benne van, és egy emlékgép elô is tudja halászni.

A másik két férfi megütközve nézett Jonra.

- Csak nem gondolod komolyan, hogy rákapcsoljátok magatokat arra a gépre? háborodott fel Welsh. - Most, amikor kiderült, hogy fabatkát sem ér? Megbízhatatlan az információja! Miatta van ez az egész balhé!

- A Cartimbosh-hoz így is, úgy is el kell mennünk - érvelt Jon. - Ideje magyarázatot kapnunk a két egymással ellentétes vallomásra. És ha már egyszer ott vagyunk, megnézethetjük magunkat.

A rendôrfônök szeme villámokat szórt.

- Én a helyetekben mostantól fogva elônyben részesíteném a hagyományos nyomozati módszereket! És igyekeznék felmutatni valamit a levegôben lebegô, rózsaszín feltételezések helyett! Negyvennyolc órán belül részletes jelentést kérek Elle Scott és Chris Cassel múltjáról, jelenérôl, jövôjérôl. És kérek legalább egy bandát, amely alaposan gyanúsítható a fogolyszöktetéssel. Remélem, érthetô voltam.

- Igen, uram - mormolta Thier, miközben cipôjének orrát tanulmányozta.

- Helyes - bólintott Welsh. - Akkor jó munkát.

Azzal beszállt a kocsijába, és elhajtatott.

Kínos csend telepedett rájuk. A nyomozó egykedvûen bámulta tovább a szorgoskodó rendôröket, mintha mi sem történt volna. Jon viszont ôt figyelte a szeme sarkából, hogy vajon mit váltott ki belôle az iménti eszmecsere.

- Azt hiszem, ezt én baltáztam el - törte meg a csendet Jon. - Bocs...

- Dehogyis - legyintett a nyomozó. - Mondhattunk volna bármit, ugyanez lett volna a vége.

A rendôrök közben befejezték a helyszínelést: sorra indultak el az autók, a kordonokat teherautóra pakolták.

- Lehet, hogy még ennél is keményebb lesz, ami következik - mondta Thier. - Ezek a kommandósok profik voltak. Ha valaki egy ilyen csapatot vet be, az komolyan gondolja a dolgot. Tudom, hogy nem vagy járatos nyomozati kérdésekben, ezért elárulom, hogy ilyen eset még nem fordult elô a praxisomban, pedig már láttam egyet s mást.

- Nincs valami nyilvántartásotok az ilyen profikról?

- Néhányról, akit sikerült azonosítani. Csak az a baj, hogy ezek zsoldosok: mindig máshoz állnak. "Szabadfoglalkozású" kerítôk szervezik be ôket, és állítják össze a csapatot a megrendelô igényei szerint - de még a szervezôk sem tudják, ki a megbízó. A kommandósok még annyira sem. Ezért nem érünk sokat a beazonosításukkal.

- De gondolom akkor is ez az egyetlen nyom, amelyen elindulhatunk.

- Egyrészt - bólintott Thier. - Másrészt pedig Cassel és Scott teljes lenyomozásával, ahogy a fônök mondta. De az ebben a pillanatban is folyik.

- Még egy puhatolozó kérdés - mosolygott Jon. - Te se bízol már az emlékgépben?

- Felôlem rákapcsolhatjuk magunkat - vonta meg a vállát Thier. - De én már mindent fenntartásokkal kezelek ebben az ügyben.

Elindultak a kocsijukhoz. Mielôtt beszálltak volna, Thier megszólalt:

- Nézd... Ha úgy gondolod, most még visszaléphetsz. Teljesen meg tudnám érteni, ha így döntenél.

Jon felkapta a fejét, mint aki nem tudja hová tenni a megjegyzést. Aztán széles vigyor terült szét az arcán.

- Ne viccelj, most kezd izgalmas lenni!

*

Chris még sosem repült helikopterrel, és most elsôre mindjárt egy luxuskategóriájúba ülhetett be. Hatalmas hely volt benne, a pilótát pedig plexifal választotta el az utastértôl, mint az angol taxikban. A rotorok olyan csendesen jártak, hogy egy kicsit sem kellett megemelni a hangjukat, ha beszélgetni akartak.

Cassel lenyûgözve bámulta az alattuk elsuhanó tájat, a zöld erdôket, a kígyózó folyókat és utakat, az apró házakat. Amikor megfordult, hogy a másik oldalon is kinézzen, észrevette, hogy Elle mosolyogva figyeli.

- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek - szólalt meg a lány. - De ne félj, nagyon jól áll.

- Sajnálom, gyerekkoromban nem volt helikopterem.

- Ezzel nem vagy egyedül. De mesélhetnél már egy kicsit magadról! Milyen volt az az élet, amibôl "kirángattalak"?

A férfi megcsóválta a fejét.

- Egy szót sem, amíg nem kaptam választ minden kérdésemre.

- Hû, de megijesztettél! - nevetett fel gyöngyözô kacagással Elle. - Kérdezz hát, te zord szívû inkvizítor!

- Valami nem stimmel nekem azzal kapcsolatban, ahogy rámtaláltál. Szóval azt állítod, hogy csak úgy kitaláltál magadnak egy pasast, akirôl ábrándozni lehet?

- Elég részletesen és alaposan kitaláltam! - vigyorgott Elle.

- És szerinted nincs benne semmi meglepô, hogy az illetô, akit te találtál ki, tényleg létezik? Ráadásul egy nyelvet beszéltek, és mindez pont akkor történik, amikor a férfi a hazájából, az Egyesült Államokból a te országodba, Angliába látogat?

A lány arca megváltozott: úgy tûnt, mostantól teljesen komolyan veszi a témát.

- Nem meglepô. Jóval több annál. Döbbenetes és hihetetlen. És ne is kérdezd a magyarázatot, mert fogalmam sincs róla.

- Nekem van egy eléggé kézenfekvô magyarázatom. Mégpedig az, hogy fordítva történt az egész. Te tudtál rólam, és személy szerint engem, Chris Casselt akartál megkaparintani. Titokban megfigyeltél, vagy készítettél rólam videót, netán fényképeket szereztél. Azok alapján gyakoroltál, és amikor a rendôrségi vallatásra került a sor, profi módon tudtad elôadni magad. Ez a variáció sokkal hihetôbbnek tûnik a számomra.

- Eltaláltad - bólintott komor arccal Elle. - A fürdôszobai tükröd mögé helyeztük el a kamerát, és onnan filmeztünk.

Hirtelen mérges, csalódott arcot vágott, és emelt hangon folytatta.

- Mondd Chris, te teljesen megôrültél? Úgy nézek én ki, mint egy nemzetközi titkosügynök? Ennyire nem bízol bennem?

A férfi zavarba jött.

- Dehogyis... Én csak...

- Hidd el, én sem tudom, hogyan mûködnek azok az erôk, amelyekkel játszadozom, mint ahogy egy átlagember sem tudja, milyen reakciót indít el egy villanykapcsoló megbökésével. A lámpa mégis ég.

Chris szótlanul emésztette a hallottakat.

- Mesélj még errôl a vizionálásról! - kérte végül.

- Vizualizáció - javította ki a lány. - De végül is mindegy, ha ugyanazt értjük alatta. Számtalan könyvet írtak már róla, és mindegyik egytôl egyig kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb életet ígér a módszer alkalmazóinak. A szerzôk azt állítják, hogy a vizualizáció segítségével könnyebben elérhetjük a céljainkat. Csak arról nem írnak egy szót sem, mi van, ha száz százalékos hatékonysággal sikerül alkalmazni a módszert. Lehet, hogy én vagyok az elsô, akinek sikerült.

- De hogyan folyik az egész? - érdeklôdött Cassel. - Mit csinálsz?

- Semmi különöset - vonta meg a vállát Elle. - Elôször is biztosítom a nyugodt környezetet. Esetleg felteszek valami kellemes, lágy zenét. Aztán leülök vagy lefekszem valahová, ellazítom magam és koncentrálni kezdek egy képre vagy eseménysorra.

- Mint például?

- Például ha szeretnék lefogyni öt kilót, akkor azt képzelem magam elé, amint a barátaim, a kollégáim sorra gratulálnak, hogy mennyivel jobban nézek így ki. Vagy választhatom azt a jelenetet is, amikor emiatt megkapok egy jobb munkát, mondjuk egy világméretû reklámkampány modelljének választanak. Az a lényeg, hogy a pozitív végeredményre kell koncentrálni, és lehetôleg a közvetett hatásra.

- Ennyi az egész? - csodálkozott a férfi. - De ugye nem azt akarod mondani, hogy csak elképzeled, hogy lefogysz, és másnap öt kilóval könnyebben ébredsz?

- Dehogyis! - nevetett a lány. - Semmit nem elég elképzelni, cselekedni is kell. Ha csak ülsz ölbe tett kézzel, semmi sem fog történni. A vizualizáció csak kiegészít, megerôsít, hatékonyabbá tesz. Egyébként legalább egy hónapig tanácsos ugyanarra az álomképre visszatérni, egy negyedórát naponta.

- Azt hiszem ez az, amit önszuggesztiónak hívnak. Minden pszichológus azt mondja, hogy bármit is akarsz véghezvinni, elôbb el kell hinned, hogy képes vagy rá. A te vizualizációd ezt segíti elô: megerôsíti a belsô hitet, így a szükséges magabiztossággal léphetsz a tettek mezejére. És ez tényleg rengeteget számít az eredményesség szempontjából. Ez rendben is van akkor, amikor helyzeteket képzelsz magad elé, amelyek meg fognak veled történni. De hogy tárgyakat, embereket találjál meg vele... Ne is haragudj, de ez nekem túl misztikus!

- Hidd el, hogy nekem is - bólogatott Elle. - Pedig én sokat foglalkoztam misztikával, és hiszek is benne, de amikor megláttalak téged életnagyságban, megdöbbentem.

- Azelôtt mennyire voltál hatékony? Úgy értem, fordult már elô hasonló eset, hogy ennyire pontosan teljesült egy álmod?

- Ahogy te is mondtad, helyzetekkel próbálkoztam. A legtöbb be is jött, de azokból semmilyen következtetést nem lehet levonni. Ugyanis csupa olyan helyzetre gondoltam, ami egyébként is megtörtént volna. Például sikeres vizsgák, vagy felvételi a manökenképzôre, jó munkák... Lehet, hogy ezzel külsôvel és stílussal mindezt elértem volna vizualizáció nélkül is. Olyasmire sosem gondoltam, hogy én legyek a brit trónörökös felesége - azon aztán le lehetett volna mérni a vizualizáció hatékonyságát.

- Tehát tárgyakat, embereket nem is próbáltál az életedbe bevonni. Mint ahogy teljesen reménytelennek tûnô helyzeteket sem. Sok-sok pénzt? Utazást a Vénuszra?

- Ilyesmi eszembe se jutott.

Cassel tûnôdve bámult ki az ablakon. Nem is látta a tájat, a hallottakon járt az esze. Hirtelen visszafordult.

- Lehet, hogy ez az egész fordítva mûködik, mint ahogy hisszük? Ha alaposan végiggondoljuk, akkor nem az történt, amit te szerettél volna, hanem amit a világegyetem akart.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Elle, és érdeklôdve szembefordult a férfival.

- Nézzük végig a folyamatot! Számodra úgy kezdôdött az egész, hogy kitaláltál engem. Aztán megjelentem, vagyis az álom megvalósult. Csakhogy én nem a semmibôl bukkantam elô, huszonnyolc évesen, múlt nélkül, család nélkül, pusztán a te akaratod miatt. Én annak rendje és módja szerint megszülettem és felnôttem.

- Még nem látom az összefüggést.

- Ha te kitalálod, hogy toronyórára van szükséged aranylánccal, és a "varázserôd" tényleg mûködik, akkor elvileg megtörténhet, hogy egy mesterember elkezd rajta dolgozni, létrehozza a semmibôl, aztán a tárgy majd eljut hozzád valamilyen úton-módon. De ezt nem csinálhatod meg egy emberrel. Csak olyan emberre gondolhatsz, aki már létezik! Különben sosem teljesül álmod.

Elle lassan bólogatni kezdett.

- Úgy van. Érdekes, ebbôl a szempontból még sosem gondoltam bele...

- Hiába képzelsz magad elé egy dinoszauruszt, vagy egy földönkívüli lényt. Nem fog megjelenni. Mint ahogy egy nem létezô ember sem. Vagyis a lehetôségeid korlátozottak. Csak a bolygón jelenleg élô néhány milliárd férfi közül választhatsz. Ez esetben viszont nem te vagy az akarat, amely teremt, hanem csak egy eszköz vagy annak az akaratnak a kezében, amely össze akar hozni minket.

A lány döbbenten hallgatta az okfejtést. A férfi rövid hatásszünet után folytatta.

- Mi lehet ez az akarat? Vajon mi bírta rá az elmédet, hogy éppen engem válassz? Ki vagy mi sugallta neked Chris Casselt? A világegyetem? A kísértetek? A jóisten?

Cassel az imént még higgadtan, logikusan következtetve beszélt, mint aki a nagy rejtély közös megoldásán fáradozik. Most viszont némi élt kapott a hangja: gúnyosan és vádlóan csengett. Elle zavarba jött.

- Nem tudom... Lehet, hogy véletlen az egész. De az is elképzelhetô, hogy tényleg létezik egy közös tudatalatti.

A férfi váratlanul kikelt magából.

- Márpedig én az ilyen hókuszpókuszokban nem hiszek. Úgyhogy a végére fogok járni, hogy mi a fene történik itt. Mert most már piszkosul érdekel.

A lány megütközve és csalódottan nézett Casselre. Kínos csend telepedett rájuk. Elfordultak, látszólag az alattuk elsuhanó tájat kezdték szemlélni.

4.

Jon otthonosan mozgott a Cartimbosh kutatóintézetében, de így is percekig tartott, amíg a hatalmas épületben eljutottak David Kensit, a cég vadonatúj fômérnökének irodájáig. Útközben Jon azon tûnõdött, milyen nagyot változott a helyzet az elmúlt egy óra leforgása alatt. Akkor még két õrizetessel tartottak ide, hogy fellebbentsék a fátylat az egymásnak ellentmondó emlékgépes vallomások titkáról. Most pedig azért vannak itt, hogy segítséget kapjanak a két elrabolt tanú elõkerítéséhez. Ha egyáltalán tanúnak lehet õket tekinteni… Csak egy valami nem változott: az új fõmérnök, akihez tanácsért jönnek, még mindig gyanús. Legalábbis Thier nyomozó számára.

Ahogy közeledtek Kensit irodájához, Jon egyre kellemetlenebbül érezte magát. Már elõre irtózott a helyzettõl, hogy árgus szemekkel kell figyelnie barátját. Nem mintha olyan régi, vagy mély barátságról lett volna szó. Mivel Jont nagyon érdekelték az emlékgépben rejlõ lehetõségek, Kensitnek pedig errõl a készülékrõl szólt az egész élete, hivatalos szakmai találkozóik hosszabbra és hosszabbra nyúltak, majd egyre gyakrabban egy-egy sörözõben végzõdtek. A harmincas éveiben járó, vékonydongájú férfit Jon sem gyilkosként, sem konspiráció résztvevõjeként nem tudta elképzelni. Kensit tipikus agglegény volt, egy kicsit mindig ideges és zárkózott, Jon éppen ezért értékelte, hogy neki sikerült közel kerülnie hozzá. Most, mikor Thier szembe állította vele, most vette csak észre, hogy mennyire megkedvelte a fõmérnököt.

Kensit szívélyesen fogadta õket, de arckifejezésébe jó adag aggodalom is vegyült.

- Hallottam, mi történt - mondta, miközben hellyel kínálta ôket. - Örülök, hogy egyben vagytok! Nem esett komoly bajotok?

- A rémületen kívül semmi - mosolygott Jon.

- Igazán nem kellett volna ennyire sietnetek. Pihenhettetek volna egyet a nagy ijedtségre. Hiszen a madárkák elrepültek, így nincs kit megvizsgálnom. A szakmai konzultációt pedig holnap, vagy akár késôbb is megejthettük volna.

- Ez igaz - bólintott Thier. - Csakhogy nem ezért jöttünk. Forró nyomon vagyunk, és nem szeretnénk, ha kihûlne. A mi agyunkba kellene belekukkantani, hátha kiderül, kik voltak az emberrablók. Az izgalmak miatt ugyanis a tudatos szinten alig emlékszünk valamire, pedig biztos minden ott lapul az agyunkban.

Jon elhúzta a száját. Úgy érezte, Thier megpróbálja a saját ötleteként elõadni az õ javaslatát. Még csak néhány órája kezdtek együtt dolgozni, de Jon egyre inkább fenntartásokkal kezelte a nyomozót és módszereit.

- Oké - felelte Kensit. - Kivel kezdjük?

- Velem - mondta határozottan Thier. - Akkor Jon addig megfigyelheti, mit hogyan csinálsz, és még konzultálhattok is.

- Helyes. Akkor helyezkedj el a díványon.

A fõmérnök sorban üzembehelyezte az emlékgép egységeit. Miután befejezte az elôkészületeket, hipnotizálni kezdte a hadnagyot. Jon éberen figyelte minden egyes szavát és mozdulatát.

A képernyôn hamarosan megjelent a rendôrkocsi belseje, a hátsó ülésrôl nézve. Nyugodt tempóban haladtak az úton, amikor egy szembejövô furgon hirtelen kifarolt elôttük, és elzárta az utat. A sofôrjük megijedt, és elrántotta a kormányt, így a két jármû párhuzamosan, a menetirányra merôlegesen állt meg, közel egymáshoz. Mielôtt a bent ülôk felocsúdhattak volna, símaszkos fegyveresek ugrottak a kocsi ablakához.

Sokan voltak, és látszott rajtuk, hogy nem elôször hajtanak végre efféle akciót. Néhányan valamilyen szerszámmal betörték az ablakokat, aztán rögtön félre is ugrottak. A helyüket máris elfoglalták a társaik, akik az ablakon betartott kábítópisztolyokkal ártalmatlanná tették az utasokat. Amikor Thiert is eltalálták, a kép elsötétült.

A vizsgálatot persze megismételték Jonnal is, de nem lettek sokkal okosabbak. Ugyanazok a képek peregtek le, csak más látószögbôl. Mindössze annyi volt a különbség, hogy Jon egy pillanatra hátrafordult, így láthatóvá vált, hogy a másik kocsit hátulról támadta meg egy ugyanilyen furgon.

Hárman együtt újból végignézték az emlékekrôl készült felvételt. Thier közben egyre csak bólogatott.

- Profik. Én mondtam, hogy ezek profik. De kinek dolgoznak? Casselnek? A lánynak? Egyiknek se?

- Reméljük, hamarosan kiderül - mormogta Kensit. Megállította a lejátszást a furgon kifarolása elôtti utolsó pillanatban, majd bûvölni kezdte a számítógépet. A komputer elôször is teljesen élessé tette a homályos pillanatképet. Aztán a fômérnök kivágta és kinagyította a képnek azt a részletét, amelyen a furgon volt. A nagyítástól ismét életlen lett a kép, de néhány utasítással újból tökéletessé tette. És ez így ment egészen addig, amíg a jármû teljesen tisztán olvasható rendszámtáblája be nem töltötte az egész monitort.

Jonnak leesett az álla.

- Hé! Mintha egy kicsit továbbfejlesztettétek volna ezt a masinát! Az enyém ilyet nem tud!

- Ez a kettes változat - felelte nem kis büszkeséggel a hangjában Kensit. - Nem akartuk átadni, amíg le nem teszteltük. De azt hiszem, ez a legmegfelelôbb alkalom a premierre.

Eltárolta a rendszámot a gép memóriájában, majd visszatért az eredeti filmhez. Megvárta, amíg az elsô támadó feje a lehetô legközelebb ér, és ismét leállította a videót. Eltûntette a hátteret, így csak a fej maradt a képernyôn. A hideg, kegyetlen szem éppen rájuk bámult.

A fômérnök ismét a nagyítási módszert alkalmazta. Ezúttal egészen addig csinálta, amíg a szemgolyó be nem töltötte a képernyôt.

- Na most már van egy retinaképetek. Talán ez alapján már azonosítani lehet a nyilvántartóban.

- Hihetetlen... - tátotta a száját Thier.

- És ez még mind semmi! Most figyeljetek!

Visszatért ahhoz a képhez, amikor csak a fegyveres feje volt a monitoron. A fekete símaszk teljesen elfedte az arcot, csak a két szem és az orrnyereg volt látható. Ezt az álcát a számítógép most szépen lassan elkezdte lebontani, és lassanként elôtûnt alóla az igazi arc!

A két rendôr felkiáltott meglepetésében. Kensit dicsôségtôl sugárzó arccal kezdett magyarázni.

- Bármennyire is hihetetlen, a gép most a ti agyatokban tárolt információk alapján dolgozik. Az elménk sokkal, de sokkal többre képes, mint gondolnánk. Egyes tudósok szerint az emberi agy még csak evolúciójának a legelején tart. Akárhogyan is van, a tudatalattink egyszerûen mindent rögzít és feldolgoz, hátha egyszer még szüksége lesz rá. Olyan részleteket is, amelyek el sem jutnak a tudatosság küszöbéig.

A képernyôn apránként fogyó kámzsára mutatott.

- Ha például egy órával ezelôtt megkérdeztem volna tôletek ennek az anyagát, vagy vastagságát, semmit nem tudtatok volna mondani. Vagy csak valami halvány körülírást, találgatás alapján. De a tudatalattitok eltárolta. És mi csak nemrég jöttünk rá, hogyan lehet ezt az információt is elôhívni az emlékgép segítségével. Az elsô fejlesztésnél olyannyira csak a képi adatokra figyeltünk, hogy eszünkbe sem jutott, mi minden áramolhat még az agy és a számítógép között.

A rendôrök még mindig nem tértek magukhoz.

- Akkor bármit meg tudsz csinálni? - kérdezte Jon. - Például lebontod a furgon oldalfalát, és megnézed, mi van benne?

- No ilyet azért nem - mosolygott Kensit. - Csak olyasmivel tudok dolgozni, amit már láttál, még ha csak egy pillanatra is. Például teljesen körbe tudom forgatni térben a furgont, hiszen a másik oldalát is láttad - igaz, hogy csak messze, mielôtt kifarolt volna. De ez elég.

Közben meg is csináltatta az emlékgéppel, amit mondott, hogy alátámassza szavait. És valóban: a furgon olyan gyönyörûen forgott körbe a semmi közepén, mintha körülsétálták volna. A fômérnök folytatta.

- Ha a gép olyan részletet talál a furgonon, amit soha sehonnan nem láttál, azt üresen hagyja. Ha például meg akarnám nézni a furgon alvázát, semmit sem találnék ott.

Zongorázni kezdett a billentyûkön, mire a forgó kocsi megbillent, a hasát mutatva nekik. Az alváz helyén feketeség sötétlett.

- Egy bizonyos utasításra különbözô kalkulációk és valószínûségszámítás alapján az ilyen üresen hagyott helyeket is ki tudja tölteni. Ez néha jól jön ki, néha nem. Ha például a karosszéria egy része takarásban volt, azt a kocsidoboz többi része alapján gond nélkül kipótolja. Ez jó. A mi esetünkben ezt a módszert nem érdemes alkalmazni.

Bizonyításképpen megnyomott egy gombot, és a jármû sötét hasa karosszériává változott. Az emlékgép ugyanazt a színû és anyagú lemezt varázsolta oda, amibôl a kocsi oldala készült.

A két férfinak túl sok volt egyszerre ez az információ. Megpróbálták megemészteni és logikailag elrendezni magukban a látottakat és hallottakat. Thierben fogalmazódott meg az elsô kérdés.

- Akkor most hogy tudod elôvarázsolni ezt az arcot? Hiszen egyikônk sem látta soha!

- Nem az eredeti arc lesz. Nézzétek csak!

A képernyôn már az arc fele láthatóvá vált, de nem volt benne semmi emberi. Olyan volt, mint egy teljesen festetlen, egyszínû kirakati baba. A színtelen száj például annak rendje és módja szerint dudorodott ki az arcból, de látszott rajta, hogy soha nem lehetne kinyitni, és mögötte szájüreg helyett tömör anyag rejtôzik. Az orron sem volt orrlyuk, és kétszer olyan széles volt, mint egy normális emberé - ugyanis ilyen sok helyet hagyott maga alatt a símaszk, ahogy megfeszült.

- Ez a legdurvább fokozat - magyarázta Kensit. - A gép egyszerûen csak a kámzsa vastagságával csökkentette a fejet. Amit most látunk, az a légbuborék, ami a fejet körülveszi. Ezen még rengeteget tud finomítani, de az sokáig tart.

- De mi alapján finomít? - makacskodott Thier.

- Feltételezi, hogy mindenütt ugyanolyan a bôr, mint ami a szem körül kilátszott. Azt a részt alaposan kielemzi, még a fény intenzitását és beesési szögét is kalkulálja. Továbbá több képkocka alapján tud dolgozni, és futás közben az álca mindig másképp feszül. Plusz a fegyveres lélegzik is, ezért az anyag hol jobban hozzátapad a fejéhez, hol kevésbé. Ezek alapján el lehet a fejrôl távolítani a légbuborékot. Az is szerencse, hogy ketten is láttátok, más-más látószögbôl, így az együttes adatokból sokkal több következtetést tud levonni. Sôt, most jut eszembe! Küldjétek be a két sofôrt, és a nô kísérôjét is, meg az utcai szemtanúkat is! Akkor aztán tökéletes lesz az egész.

- Mennyi idô kell a teljes elemzéshez? - kérdezte Thier.

- Hát... Két-három nap. És szeretném, ha átküldenétek a két tanúvallomás anyagát. Chris Cassel és Elle Scott vallomására gondolok. A komputeres adatbázisra lenne szükségem, amit az emlékgép készített. Hátha ezzel a továbbfejlesztett szerkentyûvel olyan információt is találok benne, amit a ti gépetek nem tud értelmezni.

Jon ismét ledöbbent. Két-három nap hihetetlenül rövid idô volt ahhoz képest, hogy hány fegyveres támadó fejét kellett megkomponálni, a felmerülô érdekes részleteket kiemelni, két gyanús tanúvallomást átvizsgálni... Thier azonban egyáltalán nem hatódott meg. Valószínûleg azért, mert nem értett a számítógépekhez, ezért nem tudta értékelni ezt a teljesítményt.

- Mikor érdeklôdhetünk legközelebb? - kérdezte szenvtelenül a nyomozó.

- Majd én jelentkezem minden olyan fázisnál, ahol érdemes. Jonnal úgyis kapcsolatban maradunk. A retinaképeket már most át tudom küldeni, mire visszaértek, lehívhatjátok a telePC-tekre.

Hirtelen eszébe jutott valami, és gondterhelten fordult vissza a komputerhez.

- De mi a fenét fogok kezdeni a hajukkal?... - mormogta inkább magának, mintsem a többieknek, és újabb utasításokat kezdett gépelni. A rendôrök összenéztek.

- Akkor mi mennénk is - jegyezte meg Jon. Kensit csak nehezen tudott elszakadni a képernyôtôl. Félig felemelkedett a forgószékbôl.

- Kikísérlek benneteket.

- Maradj csak - mondta Thier. - Ismerjük a járást.

Kensitet nem nagyon kellett lebeszélni. Gyors kézfogások után máris beletemetkezett a munkájába. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Jon legnagyobb meglepetésére Thier arcán hamiskás mosoly terült szét.

- Hadd játsszon - kacsintott rá a pszichológusra.

*

Amikor a helikopterben már végképp elviselhetetlenné vált a csönd, Cassel odafordult Elle-hez.

- Azt még igazán elárulhatnád, hogy kik raboltak el engem - mondta még mindig morcos hangon. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy azok is ti voltatok Juliával, meg a barátnôitek a helyi nôegyletbôl?

- Nem! - nevetett fel a lány. - Tudod, akik olyan gazdagok, mint Julia, azoknak már kijár egy saját kommandós osztag. A biztonság kedvéért.

- Mégis kik voltak ennek a lánynak a szülei? - kérdezte magából kikelve Chris. Elle válasz helyett a szája elé tette az ujját, és lefelé mutatott. Alattuk egy újabb csodálatos erôdítmény tûnt fel.

A helikopter éles szögben megdôlt, és egy jókora tiszteletkört leírva ereszkedni kezdett a kastély felé. Mintha a pilóta csak tudta volna, hogy Cassel még sohasem utazott helikopteren, a lehetô leglátványosabb módon oldotta meg a leszállást.

Ez a kastély is ugyanolyan hatalmas és gyönyörû volt, mint ahonnan eljöttek. Kecses tornyai büszkén törtek az égre. Zöldre festett, szélesre tárt zsalugáterei vidámságot kölcsönöztek a középkori hangulatot árasztó, faragott terméskôbôl épült falaknak.

Elôször úgy tûnt, hogy a pilóta a vizesárok mellett, a leeresztett függôhíd tövében száll le, de egy hirtelen kanyarral a belsô udvar felé vette az irányt. Hatalmas szelet kavartak, ezért alig értek földet, a pilóta kikapcsolta a rotorokat.

Az udvart övezô árkádok alól egy közepes termetû, jelentéktelen külsejû lány sietett eléjük. Tökéletesen illett rá a vendég elé sietô komorna szerepe. Mintha gondosan kiválogatták volna erre a feladatra, nehogy véletlenül túlragyogja úrnôjének szépségét.

Kikászálódtak a jármûbôl, és elindultak a "fogadóbizottság" felé. Elle elôreszaladt, és a két lány vidáman ugrott egymás nyakába. Casselnek kezdett gyanús lenni a dolog.

- Bemutatom a barátnômet - mosolygott Elle. A másik lány kicsit zavartan ugyan, de tetôtôl talpig végigmérte a férfit, aztán kezet nyújtott.

- Julia Cartimbosh vagyok. Örülök, hogy létezel.

*

Kis idô múlva Cassel és Julia kettesben sétáltak a kastély parkjában. A férfit lenyûgözte a különbözô alakúra nyírt sövények, labirintusok, folyondár-alagutak formavilága. Így aztán beszélgetésük hosszú ideig csak a parkra korlátozódott. A lány oldalát azonban furdalta a kíváncsiság, és Casselnek szegezte a kérdést:

- Miért akartál találkozni velem?

Cassel megütközve pillantott Juliára.

- Hogy miért? Mégiscsak miattad köröztették világszerte a fényképemet, mint egy gyilkosét. Miattad raboltak el, és miattad üldöz a rendôrség. Ráadásul bármit is teszek ebben a helyzetben, az a te sorsodat is nagyban befolyásolni fogja. Úgyhogy gondoltam, megnézem magamnak, ki felôl is döntök.

Julia zavarba jött. A férfinek az a furcsa érzése támadt, hogy egyáltalán nem a felsorolt vádak, hanem az utolsó mondat miatt. Tudniillik hogy ô most megnézi magának. Cassel akármibe lefogadta volna, hogy Juliának nem sok férfi lehetett az életében. Az a típus volt, akinek mindig akad egy nálánál csinosabb barátnôje, akire ragadnak a fiúk, ô pedig csak sóvárog udvarlók után.

Mivel a lány nem válaszolt, Cassel magához ragadta a kezdeményezést.

- Elôször is tudni szeretném, hogy kik raboltak el. Ki küldte rám azokat a kommandósokat?

- Én - felelte a lány olyan hangon, mint aki legszívesebben elbújna a fû alá. Annyira nem illett hozzá a kommandós parancsnok szerepe, hogy a férfi önkéntelenül elnevette magát.

- És honnan van neked ilyen osztagod? - kérdezte vidáman.

- Örököltem.

Ebben az egy szóban benne volt minden. Utálat, beletörôdés, lemondás. A lány egy pillanatra évekkel öregebbnek nézett ki.

- Apádtól örökölted?

Julia komoran, összeszorított szájjal bólintott. Cassel tovább faggatódzott.

- Csak nem ô volt a Cartimbosh Rt alapítója?

- Tulajdonosa. A céget már generációkkal ezelôtt megalapította a család. De világhírûek csak az utóbbi néhány évben lettünk, hiszen szinte egyszerre jelentkeztünk az emlékgéppel, meg a Haller-Renzon féle Érzés-Rögzítôvel. Azóta csak úgy dôl a pénz!

Ezt az utolsó mondatot olyan megvetéssel ejtette ki a száján, hogy Cassel megdöbbent. Most elôször merült fel benne, hogy a lány veszélyes is lehet. Jobb lesz vigyáznia, hiszen végül is egy gyilkossal sétálgat itt. És azt is észben kell tartania, hogy Julia számára az lenne a legegyszerûbb megoldás, ha ô nem élne.

Egy boltíves sövény-kapun áthaladva gyönyörû rózsakertbe értek. A lány az egyik padhoz sétált és letelepedett rá, Cassel pedig követte a példáját.

- Úgy veszem észre, nem volt valami felhôtlen a viszonyod a családdal - jegyezte meg a férfi.

Julia gúnyosan elmosolyodott.

- Na felhôtlen az nem volt. Az elsô adandó alkalommal itthagytam a flancos kastélyaikat, a magamutogató estélyeiket, a befolyásos barátaikat, és az egész beszûkült világukat. Megpróbáltam egyedül boldogulni. Aztán a szüleim meghaltak... És megint a nyakamba szakadt ez a piszok nagy gazdagság. Úgy látszik, nem tudok menekülni elôle.

- Nem akarsz gazdag lenni? - kérdezte csodálkozva Cassel.

- Nem! - tört ki a lány. - Képzeld el, hogy nem! Akkor sem, ha ez a legtöbb embert irritálja.

- De miért nem?

- Tudod milyen az, amikor minden sikerül, amit csak akarsz? Amikor egy csettintésre megkapsz mindent? Amikor egy hét alatt eléred azokat a célokat, amihez másnak egy egész élet kell? Egy idô után elfogynak a céljaid, és az életed teljesen tartalmatlanná, üressé, értelmetlenné válik. Most biztosan azt hiszed, bediliztem, hiszen mindenki arra vágyik, hogy minden sikerüljön neki. De én már megtapasztaltam, és köszönöm, nem kérek belôle. Amikor még a szüleimmel éltem, bármibe is fogtam bele, egyedül futottam, és én voltam a gyôztes. Nem volt verseny és nem volt bukás. Nem volt megmérettetés.

Casselnek ismét az az érzése támadt, hogy a probléma inkább a férfiak hiányára vezethetô vissza. Juliát valószínûleg inkább az bosszantja, hogy mindet meg tudott szerezni, amit csak akart - kivéve azokat a férfiakat, akik tetszettek neki. Ugyanakkor biztos sokan futottak utána, valószínûleg csak a pénze miatt. Ezek a férfiak pedig kihasználták és átverték. Lehet, hogy önmagáért soha senki nem szerette.

- És ezért hagytad ott a szüleidet? - kérdezte. - Mert gazdagok voltatok?

- Ez egy kölcsönös dolog volt. Apám nem örült neki, hogy lány lettem, pláne amikor kiderült, hogy nem lehet több gyerekük. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a saját nevével fémjelzett világcég más kezébe fog kerülni. Aztán arra is ráébredt, hogy teljesen másképp gondolkodom boldogságról, pénzrôl, hatalomról, mint ôk. És ez így együtt sok volt, mindkét fél számára.

Cassel észrevette, hogy megint kezd ugyanabba a hibába esni, mint az Elle-lel folytatott beszélgetés során. Idejött megbeszélni egy nagyon is konkrét dolgot, aztán hagyja, hogy elkalandozzanak egy teljesen más irányba. De azt most mégsem kérdezheti meg egy hirtelen fordulattal, hogy "miért ölted meg a professzort?". Valahogy el kell jutni odáig.

- Ha nem akarod, ne hidd el, de meg tudlak érteni - mondta. - Sosem képzeltem azt, hogy a pénz és a boldogság között egyenes arányosság áll fenn. De azt sem hiszem, hogy akár a szegénység, akár a gazdagság eleve boldogtalanságra kárhoztatna bárkit. Lehet, hogy eddig nem sikerült megtalálnod a helyed a vilgában, de most itt a lehetõség, hiszen a magad ura vagy.

Julia nem szólt semmit, csak morcosan bámult maga elé. Cassel tovább próbálkozott:

- Keress magadnak igazi kihívásokat. Neked a hatalmad, pénzed, hírneved is megvan ahhoz, hogy olyan dolgokat hozzál létre, amelyek igazi elõrelépést jelentenek az emberiség életében. Itt van például az emlékgép és az Érzés-Rögzítô, amely…

Julia legyintett.

- Arról hosszan vitatkozhatnánk, hogy az ilyen mûszaki csodák nagy lépések-e, vagy egyáltalán lépésnek számítanak-e az emberiség életében. Egyébként az Érzés-Rögzítôt egyszerûen ellopták a feltalálóktól. Nem is érdemes beszélni róla, az egy külön történet.* Az emlékgépet se mi dolgoztuk ki, hanem Paul Bittner.

Itt elakadt, mint aki rosszat mondott, vagy elszólta magát, és riadtan pillantott Casselre. A férfi kegyetlen módon rögtön lecsapott.

- Talán ezért nem volt szimpatikus neked Bittner? Mert ilyen piszok nagy gazdagságra ítélte a családodat?

Julia sokkal jobban zavarba jött, mint a beszélgetés során bármikor.

- Azt hittem, Elle elmesélte... Én nem szívesen beszélek errôl... Amikor rádöbbentem, mit tettem, öngyilkos akartam lenni. Valami roham jött rám, Elle alig tudott lefogni, szinte verekedtünk. Annyira hálás vagyok neki, hogy azt el sem tudom mondani! Szinte profi pszichológussá fejlôdött mellettem. Neki köszönhetem, hogy már nincs bennem halálvágy, sôt, egész jól elvagyok.

Cassel úgy érezte magát, mint egy inkvizítor. Látta a lány arcán a gyötrelmet, ahogy felidézi az emlékeket, és egyre nôtt a lelkiismeretfurdalása. De úgy érezte, nincs más választása, hát tovább forszírozta a dolgot.

- Azért jó lenne, ha mesélnél valamennyit az esetrôl... Ugyanis rövidesen elköszönök tôletek, és addig el kellene döntenem, mit is tegyek. Feltéve, hogy nem vagyok a foglyod.

Julia arcán halvány mosoly suhant át, és nemet intett a fejével. A férfi folytatta.

- Helyes. Nem ártana tudnom, hogy hidegvérrel, elôre megfontoltan öltél, vagy hirtelen haragodban.

A lány Casselre emelte szomorú tekintetét, szeme sarkában könnyek bújkáltak.

- Véletlenül! Esküszöm, hogy véletlenül! Saját magammal akartam végezni. Egyszerûen elegem volt belõle, hogy minden, de minden érzelemrõl kiderül, hogy hazugság! Hogy mindig ugyanaz történik velem, hogy nem tudok kitörni ebbõl az ördögi körbõl.

A lány keze ökölbe szorult, ajka egészen elfehérdett. Cassel riadtan kapta el róla a tekintetét. Nem tudta eldönteni, sajnálja, vagy féljen tõle.

*

Cassel nem sokkal késôbb whiskyt kortyolgatott a kastély lovagtermében. Szemét végigjártatta a szebbnél szebb berendezési tárgyakon: a kandallón, a padlón fekvô medvebundán, a sarkokban álló páncélokon, a bôr kanapékon. Húzta az idôt: addig sem kellett döntést hoznia, amíg bámészkodott.

Persze nem sok választási lehetôsége volt, csak eddig abban reménykedett, hogy menet közben sikerül kitalálnia valamit. De nem sikerült. Ezért most ismét nekiállt, hogy összegezze magában a benyomásait - ki tudja, hányadszor.

Itt van két közveszélyes nô társaságában. A veszélyességük abban rejlik, hogy mindketten hatalommal bírnak, és mindketten elszakadtak a realitásoktól. Julia nem találja helyét a világban, és ezért másokat vádol - a szüleit, a szeretôit, a gazdagságot. Ha egy kicsit mélyebben beleásna a múltjába, biztosan kiderülne, hogy ô is jócskán felelôs mindazért, ami történt vele. Az egész lénye csupa ellentmondás és szertelenség: elítéli szülei teljhatalmát, de amikor úgy alakul, akkor csettintésre embert raboltat a kommandójával. Chrisnek nem volt kedve megvárni, hogy mi lesz a szeszélyes hölgy következô ötlete, éppen aktuális lelki bajainak ellensúlyozására.

Aztán itt van Elle. Az ô hatalma természetfeletti képességében, és szépségében rejlik. És szemmel láthatóan ô sem tudja, hogy mihez kezdjen ezekkel a fegyverekkel. Az egész lénye valahogy olyan… valószerûtlen. Határozott és gyámoltalan, butuska és eszes, nehezen meghódítható, gyönyörû hercegnô és könnyen kapható cafka egyszerre. És mégis van benne valami, ami a pozitív oldalra lendíti a mérleg nyelvét, és megfogja az embert. Legalábbis Cassel így érezte. Vajon mit vár tôle ez a lány? Hogy ô is essen hanyatt ettôl a piszok nagy gazdagságtól, és a világtól elvonulva kettecskén éljenek Julia különbözô birtokain? Ennyire naiv és egyszerû lenne Elle? A férfi furcsának találta, hogy két ilyen közeli barátnô mint Julia és Elle éppen a gazdagság témájáról ne beszélgettek volna el - márpedig Juliának undora van a pénztôl, Elle pedig a bûvkörében él.

Cassel tudta, hogy ideje lenne rákérdezni a legfontosabbra. Arra, amit Elle még mindig elhallgat. A férfi eddig a pontig élvezte a játékot, de most már kezdte unni. Egyre inkább úgy tûnt, nem tudja kiprovokálni a lányból, amit akar.

Elle, mintha csak kitalálta volna, hogy ô jár Cassel fejében, belépett a terembe. Rövid, vérvörös ruha volt rajta, ami teljesen a testéhez tapadt. Kicsit zavartnak látszott, mint aki lámpalázas. A férfi meg tudta érteni, neki is a torkában dobogott a szíve.

- Töltenél nekem is? - kérdezte szokatlanul gyámoltalanul a lány.

Cassel úgy reagált, mint aki valami álomból ébred. Megköszörülte a torkát.

- Persze... Hogyne... Máris.

A kôfalba süllyesztett bárpulthoz lépett, és elôvett még egy poharat. A lány addig lerúgta a cipôit, és maga alá húzott lábakkal leült a kanapé egyik sarkába, összegömbölyödve, mint egy kismacska. Hamarosan a férfi is csatlakozott hozzá, átnyújtva a pohár whiskyt.

- A találkozásunkra! - emelte a poharat Elle. Koccintottak, és belekortyoltak az italba. A lány a poharába bámult, és látszott rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani, csak nem tudja, hogy kezdje. Hirtelen megszólalt.

- Bocs, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak. Fontos megbeszélnivalóm volt Juliával.

- Semmi baj - felelte Cassel, és tovább iszogatott. Tudta, hogy Elle nem ezzel akart kirukkolni, így várakozó álláspontra helyezkedett. Pedig tudta, hogy nem szép tôle. Nézte, ahogy szenved a lány, míg el nem szánja magát, és belefog a mondandójába.

- Jó sûrû napunk volt, mi? Gondolom, te is elfáradtál. Nincs kedved itt aludni?

Cassel majdnem kilöttyintette a whiskyjét. Nem esett nehezére, hogy helyesen értelmezze ezt az ajánlatot: a hangulat és a hangsúly mindent ígért, csak alvást nem. Elle-en látszott, hogy a torkában dobog a szíve, és várja az ítéletét.

A férfi zavartan megköszörülte a torkát.

- Nos… Mielõtt elmegyek, még súlyos döntéseket kell hoznom…

Elhallgatott, mert hirtelen eszébe villant valami. Mi lehetett az a fontos megbeszélnivaló Juliával? Mi van, ha csapdába akarják csalni? Talán Elle érdekbôl akarja elcsábítani, hogy pozitív legyen a döntése? Netán el akarják oszlatni a gyanúját, hogy aztán kiontsák a beleit?

Zavartan nézett a lányra. Elle olyan riadt és kívánatos volt, hogy nem tudott neki ellenállni. Ô is meglepôdött rajta, amikor meghallotta a saját hangját.

- Jó... Itt maradok.

A lány arcára visszatért az ôszinte és felszabadult mosoly - végre kezdett ismét önmagára hasonlítani.

- Ennek örülök! - mondta nevetve. - De most már igazán mesélhetnél valamit magadról is. Egész nap játszottad a nyomozót, az összes titkunkat kihúztad belôlünk, de magadról semmit sem árultál el.

Ezúttal Cassel bámulta a poharát, nem szólt semmit. Úgy tûnt, mérlegeli, mennyit is meséljen el.

- Nem véletlen, hogy hallgattam magamról - mondta végül. - Abból indultam ki, hogy ennek az ügynek még sokféle kimenetele lehet, ezért jobb, ha nem tudjátok, ki vagyok és hol lehet engem fellelni. Továbbá abban sem vagyok biztos, hogy hazudtál-e nekem, vagy tényleg érthetetlen és misztikus úton találtál rám. És még mindig sok bennem a megválaszolatlan kérdés.

Most nézett csak a lány szemébe. Elle elszontyolodott a válasz hallatán. Cassel nem bírta megállni: mosolyogva folytatta.

- Meg aztán a legtöbb nôt fel lehet izgatni egy kis titkolózással...

Odahajolt a lányhoz, és hosszan megcsókolta. Alig fejezték be, máris nekifogtak, hogy megszabadítsák egymást a ruháiktól.

Május 11. Szerda