MÁJUS 11. Szerda
7.
A gondnok a könyvtárban talált rá Juliára. Az öreg már évtizedek óta Cartimboshék szolgálatában állt, és szerette is ôket - csak éppen Julia természetével nem tudott megbékélni. Fôleg azóta, amióta az "öregek" meghaltak, és Julia vette kezébe az öröküket. Sok apró kis bosszúságból állt össze az a nagy fokú ellenszenv, amit a gondok érzett a lány iránt.
Ilyen volt ez a mostani eset is. Julia nem volt hajlandó használni a személyi hívót, amivel könnyedén meg lehetett volna találni bárhol és bármikor a kastély területén. Ezért a gondnoknak végig kellett talpalnia a fél épületet, és a személyzet többi tagjától kérdezôsködni, hogy merre látták az "úrnôt". Az öreg ezt nagyon megalázónak érezte, fôleg a hosszú szolgálat tükrében, amit a családnál teljesített. Arról nem is beszélve, hogy milyen kellemetlen dolog a vendégeket megvárakoztatni.
Próbálta ô már rábeszélni Juliát a személyi hívóra, de a lány azt felelte, hogy ô nem akar hivalkodni. Meg egyébként is utálja a modern technikát. Szép kis jövô a Cartimbosh számára!
A könyvtár csendjében visszhangot vertek a gondnok csizmájának léptei. Julia felpillantott a könyvébôl. Az öreg mindent megtett, hogy ne látszódjon az arcán rosszallás, de nem volt benne biztos, hogy ez sikerült is.
- Mi történt, James? - kérdezte a lány.
- Vendégei érkeztek, Julia.
Már ez a megszólítás is zavarta. Nem lehet neki azt mondani, hogy "asszonyom", mert hát ugye nem az. A "hölgyem" pedig nem tetszett neki, így kifejezetten kérte, hogy a keresztnevén szólítsák.
- Kik azok?
- Adam Boldwin és Peter Guinn urak. Ôk maguk mondták, hogy nincsenek bejelentve. Kérdeztetik, hogy tudja-e fogadni ôket.
- Ismernem kéne ôket? Nem tudja, milyen ügyben jöttek?
- Csak annyit mondtak, hogy Paul Bittner professzor úrról szeretnének önnel beszélni.
Juliának rémülten villant a szeme, és hatalmas csattanással becsukta a kezében tartott vaskos könyvet. Az öreg figyelmét nem kerülte el ez az apró közjáték. A lány gyorsan visszanyerte önuralmát, talán csak a hangja árulkodott némi izgatottságról.
- Rendôrök?
- Nem hiszem. Azt megmondták volna, hogy ön biztosan fogadja ôket.
- Ez igaz. A szalonban vannak?
- Természetesen.
A lány elgondolkodott.
- Helyes - mondta. - Azonnal megyek. Senki ne zavarjon minket, amíg tárgyalunk. Fôleg Elle és Chris ne jöjjön a környékre.
- Rendben - bólintott a gondnok, és kiballagott a könyvtárból.
Julia idegesen rakta vissza a könyvet
a polcra.
Zavarából már semmi sem látszott, amikor belépett a hallba. A két férfi láttán megkönnyebbült: elsô ránézésre sokkal ártalmatlanabbnak találta ôket, mint amire számított. Egyikôjük egy gondterhelt, szimpatikus negyvenes férfi, aki Guinn néven mutatkozott be. Boldwin pedig egy nagy darab, vidám ötvenes, fiatalosan csillogó, huncut szemekkel. Egyikôjük sem olyan, akitôl félni lehetne. Julia úgy döntött, hogy könnyedén meg fog birkózni a feladattal.
- Úgy hallottuk, nem szereti a modern technikát - jegyezte meg mosolyogva Guinn, miután helyet foglaltak. Féloldalas mosoly volt, szájának egyik széle mozdulatlan maradt. Julia nem kedvelte az ilyen mosolyt: leereszkedônek, cinikusnak tartotta.
- Ja, a személyi hívóra gondol? - kérdezte. - Biztos a gondnokom panaszkodott maguknak. Szeretem a magányt, egyszerûen ilyen típus vagyok. Semmi értelme egy ekkora kastélynak, ha nem lehet benne elbújni a nagyvilág elôl, sétálni és gondolkodni.
- Ez érthetô - bólintott vidáman Boldwin. - Csak meglepôdtünk, mert furcsán hangzik a világ legnagyobb pszichokommunikációs cégének vezetôjétôl, az Érzés-Rögzítô és az emlékgép összes jogdíjának tulajdonosától, hogy nem szereti a csúcstechnológiát.
- Azt hiszem, ehhez jogom van - jegyezte meg fagyosan Julia.
- Hogyne - mentegetôzött a nagy darab férfi. - Csak azért hoztuk szóba a témát, mert ezzel akartuk megmagyarázni, miért nem jelentkeztünk be elôre. TelePC-n sem tudtuk önt elérni. Egy másik kastélyban mondta a személyzete, hogy valószínûleg itt lesz.
- De most már itt vannak, és elmondhatják, mi járatban jöttek.
A két férfi összenézett. Tekintetükbôl eltûnt a mosoly, mintha egy ókori színházi maszk hullott volna le az arcukról.
- Cartimbosh kisasszony, én a CIA egyik vezetôje vagyok - mondta Guinn. - Ez az úr itt mellettem pedig többet ért az emlékgéphez, mint az ön fômérnöke.
Ha meg akarták döbbenteni Juliát, akkor sikerült. És az bosszantotta a legjobban, hogy nem is sikerült palástolnia meglepetését.
"Szemét hatásvadászok!" - gondolta magában, de hangosan ezt mondta:
- Én pedig a Cartimbosh cég tulajdonosa vagyok, és még mindig nem tudom, miért jöttek.
Nem kis elégtétellel nyugtázta, hogy azért neki is sikerült egy kissé meghökkentenie a férfiakat. Guinn szó nélkül fölállt, és a kandallóhoz sétált.
- Idejönne egy percre, hölgyem?
Julia követte a férfit. Guinn benyúlt a kandallóba, szöszmötölt valamit. Aztán egy apró borotválkozótükröt vett el a belsô zsebébôl, ami egy kicsit nagyított. Úgy tartotta, hogy a lány jól láthassa, mit ügyködött a tûzhely belsejében.
Az egyik félrehúzott tégla mögött. egy apró fekete henger díszelgett.
- Ez egy lehallgatókészülék - közölte a CIA elhárítási fônöke. - Tudja, hová fut ki az információ? Az én cégemhez! Az embereim ebben a pillanatban is lelkiismeretesen rögzítik, hogy ön mit beszélget ezzel a két hívatlan férfival. Azt is elárulhatom, hogy nem most tettem ide ezt a mikrofont. Évek óta itt van. És még jó néhány dolgot mesélhetnék arról, hogyan függött össze a mi munkánk és az ön szüleinek élete.
Azzal eltette a tükröt. Julia kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Most már nem volt olyan biztos benne, hogy csatát fog nyerni. Sôt.
- Akkor talán üljünk le, és mesélje el a zsarolás feltételeit. Aztán majd meglátom, mit tehetek.
Guinn zavarba jött - vagy legalábbis roppant jól színlelte.
- Félreért engem, hölgyem. Szó sincs zsarolásról. Éppen az ellenkezôjét próbálom elérni. Fel akarom lebbenteni a fátylat arról a viszonyról, ami az ön szülei és köztünk volt. Éppen azért, hogy felszámoljam ezt a fajta kapcsolatot.
- Ah, mily nagylelkû! - játszotta a középkori úrhölgyet Julia. - Gratulálok, igazán kifinomultak a módszerei. Hiába mondja az ellenkezôjét, attól még mind a ketten tudjuk, mirôl beszélünk.
A két férfi ismét sokatmondó pillantást váltott. Most ébredtek rá, hogy nehéz csatának néznek elébe.
Boldwin átvette a szót.
- Higgye el, hogy rosszul látja a helyzetet. A segítségére van szükségünk. Ki akarjuk vonni a forgalomból az emlékgépet.
Most Julián volt a meglepôdés sora. A szemében érdeklôdés villant, és még valami más is. Kegyetlenség? Hatalom? Boldwin mindenesetre regisztrálta az eseményt.
- A legutóbbi kísérleteink során csúnya dolgok történtek - folytatta. - Biztosan hallott róla, hogy az utóbbi idôben a tudományos, kulturális, politikai és gazdasági élet több kiválósága is rejtélyes módon elhunyt. Nos, ez a tragédia sajnos közös ügyünk. Ugyanis mindegyiküknek az önök emlékgépe okozta a halálát - a mi titkos Laboratóriumunkban.
Julia egyre kevésbé tudta véka alá rejteni kíváncsiságát. Kitágult pupillákkal, félig nyitott szájjal bámult hol az egyik, hol a másik férfire.
- Látja, jó szándékkal vagyunk ön iránt - mosolygott Guinn. - Még ilyen meglehetôsen kínos információkat is elárulunk magunkról.
- Mi történt azokkal az emberekkel? - kérdezte izgatottan a lány, mint aki nem is hallotta Guinn megjegyzését.
- Tudja, az olyan emberek, akiknek ekkora hatalmuk és pénzük van, gyakran nem tudnak mit kezdeni a szabad idejükkel - folytatta Boldwin. - Ezért költséges és veszélyes foglalatosságokkal múlatják az idôt. Úgy fogalmaznék, hogy... ezek az emberek a tudat olyan szintjeire próbáltak hatolni, ami már nem bizonyult egészségesnek.
- Nem lehetne egy kicsit konkrétabb? - kérdezte rekedten Julia. A két férfi újfent összenézett - ezúttal viszont azért, mert nyeregben érezték magukat. A lány szinte könyörgött az információért.
- Kísérletbe kezdtek. Arra gondoltak, hogy ha az elme ilyen kristálytisztán tárolja a múltat, akkor talán más, mélyen rejlô információt is ki lehet csikarni belôle. Intuíciókat. Isteni sugallatot. Ihletet. Az élet nagy kérdéseire keresték a választ. Természetesen rengeteg pénzük volt - mi pedig gyarló módon nem utasítottuk vissza az adományaikat. Végül is nem kértek mást, csak gépidôt, és legjobb hipnotizôreink szolgáltatásait.
- De mi történt? - kérdezte szinte követelôdzve Julia.
- Elôször semmi. A hipnózis teljesen normálisan zajlott le. Eltekintve attól, hogy semmi világraszólót nem tudtunk kihozni a híres emberek agyából. Ôk mégis kezdtek rászokni, mint valami narkotikumra. Hamarosan rájöttünk, hogy miért. A Laboron kívül látomásaik, hallucinációik támadtak. Ilyenkor rohantak vissza hozzánk, hogy még fülön csípjék a víziójukat. Sosem jártak sikerrel, és a kudarc csak fokozta a rohamaikat. Hamarosan teljesen elveszítették a kapcsolatot a valósággal. A végén már ôrjöngtek. Volt, aki önmagában tett kárt, és belehalt a sérüléseibe, másokat viszont nekünk kellett likvidálnunk, mert veszélyesek voltak a környezetükre. Pedig nem sokkal korábban ezek az emberek olyan nagy gondolkodók voltak, akikre mindenki felnézett. Iszonyú volt végignézni az átalakulásukat, és a nyomorult, hozzájuk méltatlan halálukat.
Julia hirtelenjében nem is tudott mit válaszolni. Úgy tûnt, nagyon mélyen érintette a történet. Guinn magához ragadta a kezdeményezést.
- Úgy éreztük, közös ügyünk a hasonló esetek megelôzése. Felül szeretnénk vizsgáltatni az emlékgép új, kettes típusát. Persze csak akkor, ha ön is beleegyezik. Ez esetben következô utunk az ön fômérnökéhez fog vezetni.
Julia összeszedte magát, és ismét férfiasan határozottá vált.
- Nézzék... Önök most belerángatnak engem valamibe. Olyan dolgokat mesélnek, amikrôl nem biztos, hogy tudni akarok. Például éppen az imént tettek gyilkosságaik cinkosává. Most már a bûntársuk vagyok - ha csak nem megyek azonnal a rendôrségre, elmesélni az itt elhangzott beszélgetést. De meg vagyok róla gyôzôdve, nagyon hathatós érveik vannak rá, hogy miért ne menjek.
- Bizony, vannak - bólintott Boldwin. - Ha kiderül, hogy közhasználatra lett bocsátva egy olyan készülék, amely a legkiválóbb elméket is az ôrületbe kergeti - akkor a Cartimboshnak vége. Bár az emlékgép az ön apja nevéhez fûzôdik, mégis mindenki magát fogja perelni. Valószínûleg csak két választása van: tönkreteszi önmagát és a cégét a szülei felelôtlensége miatt - vagy kijavítja a hibát, és senki nem tud meg semmit.
A lány idegesen dobolni kezdett ujjaival a fotel karfáján.
- Oké, eddig a levegôbe beszéltünk. Tudnak valami bizonyítékot is mutatni?
Boldwin kényelmetlenül fészkelôdni kezdett a székén.
- Bittner holmijai között kell lennie egy videofelvételnek, amely ezekrôl a szellemidézésekrôl szól. Ha lehet, az ön felügyelete mellett megkeresnénk ezt a felvételt. Szeretnénk, ha ön is a saját szemével ezeket a borzasztó szeánszokat, és beleegyezne a lemez megsemmisítésébe.
- Erre miért van szükség? - vonta össze a szemöldökét Julia.
- Nem szeretnénk, ha a felvétel közkézen forogna, és más is kedvet kapna ahhoz, hogy hasonló ôrültségeket mûveljen. Továbbá el akarjuk tüntetni a bizonyítékokat. Ne feledje: törvényeink értelmében mi gyilkosságokat követtünk el. A bíróságon senkit nem érdekelne, hogy az emberiség érdekében cselekedtünk. Kemény munkánkba került, amíg eltereltük magunkról a gyanút, és hihetô történeteket találtunk ki, hozzájuk kapcsolódó álbizonyítékokkal együtt.
A lány határozatlannak tûnt. Boldwin úgy érezte, ütni kell még egy kicsit a vasat.
- Ezzel egyezségre is juthatnánk. Ha ön átadja a felvételt, akkor mi kiküldjük az emberünket, hogy szerelje le a lehallgatókészülékeket. Így teljesen új alapokra helyezhetjük a Cartimbosh család és a CIA kapcsolatát.
- Elôre nem ígérek semmit - jelentette ki a lány. - Elôbb szeretném látni azt a felvételt. Annak viszont semmi akadálya, hogy most rögtön megkeressük.
Azzal fölemelkedett ültébôl. A férfiak megkönnyebbülten követték. Azonban alig tettek két lépést, Juliának eszébe villant valami.
Elle és Chris.
- Megvárnának az urak az elôtérben? - kérdezte. - Beszélnem kell a gondnokommal.
- Természetesen - bólintottak
a férfiak, és kimentek a szalonból.
Odakint alig bírták visszafogni az örömujjongásukat.
- Öregem, minden a terv szerint! - suttogta vigyorogva Guinn.
- Én mondtam neked, hogy a jövô a pszichológiai hadviselésé - fölényeskedett Boldwin.
- Azért kicsit veszélyes volt ennyire kiélezned a dolgot.
- Miért? Elég régóta figyeltetjük a csajt, szinte mindent tudunk róla. Gyûlöli a technikai civilizációt, ami szerinte elidegeníti az embereket, ezért mániákusan írtja a gépeket, ahol csak tudja. A szüleit is gyûlöli, amiért aktívan hozzájárultak ehhez az elidegenedéshez. Mindezek alapján nem fog kihagyni egyetlen olyan lehetôséget sem, amikor szülei kulturális örökségét rombolhatja. Azt is szándékosan emeltem ki, hogy unatkozó milliomosok voltak az áldozatok: ôk szabadították rá az emberiségre ezt az újfajta nyavalyát. Julia ezt az embertípust gyûlöli a legjobban. Egyszerûen biztosra mentem.
- Rendben, de válaszút elé állítottad. Amikor azt mondtad: "Vagy tönkreteszi magát és a céget...", akkor a szívemhez kaptam. A jelentések alapján én olyannak képzelem ezt a nôt, aki erre is képes.
- Ugyan, dehogy! - legyintett a pszichológus. - Ez csak a látszat. Az ilyen lázadó milliomosok nagyon is függnek a vagyonuktól. Folyton meg akarnak szabadulni tôle, de amikor tényleg elveszíthetnék, akkor két kézzel belékapaszkodnak. Hidd el, nem volt semmi rizikó.
A két férfi valósággal úszott az örömmámorban. Kis híján átölelték és hátbalapogatták egymást. De nem akartak túlzásokba esni, hiszen a lány bármikor kiléphetett a szalonból.
- Gratulálok a kézügyességedhez! - folytatta Boldwin. - Ahogy becsempészted oda azt a lehallgatót, miközben a másik kezeddel a tükröt tartottad... Fenomenális!
Guinn szerényen mosolygott.
- Szükség lesz még a kézügyességemre, amikor megtaláljuk a felvételt, és kicseréljük erre.
Elôhúzott a zsebébôl egy DVD lemezt.
- Ezen van az a történet,
amit elôadtál Juliának. Az egyik legjobb valóraváltónkkal
csináltattam meg, aztán még számítógéppel
is rásegítettünk. A csaj nem gyôz majd
szörnyülködni, az iszonyú sátánista
szeánsz láttán!
Elle és Cassel még mindig tátott szájjal tanulmányozták a képernyõn a XVI. századi életet, amikor a bal felsõ sarokban felvillant egy jezés: belsõ hívás. Chris a mikrofonos fejhallgatót vette fel, hogy a monitoron tovább pereghessen a felvétel.
- Tessék.... Micsoda?... Máris megyünk!... Jó... Jó.
Lecsapta a fejhallgatót.
- Szedelôdzködj! Indulunk.
Kapkodva leállította a felvételt.
- Mi történt? - érdeklôdött a lány.
- Itt van Guinn és Boldwin.
Cassel fogta a róla szóló CD-ket, amiket még nem néztek meg, majd a külsõ DVD lejátszót lecsatlakoztatta a rendszerrõl, és a lemezekkel együtt a hóna alá csapta.
Most már Elle-re is átragadt a férfi idegessége. Felugrott a fotelból.
- Miért, kik azok?
- A CIA elhárítási fônöke, és a vizualizációs kutatás vezetôje. Az a két személy, akivel legutoljára szeretnék találkozni az egész földgolyón. Zárd be az adattárat.
A lány sietve megnyomott valamit a távkapcsolón, mire a fémajtó a helyére csusszant. Gyorsan körülnéztek, nem hagytak-e valami árulkodó nyomot maguk után, aztán kiléptek a folyosóra.
- Nincs sok idônk - hadarta Cassel, miközben a lány a másik ajtó bezárásával bíbelôdött. - Julia azt mondja, lehet, hogy lehallgatták a beszélgetésünket. Sôt, lehet, hogy az épületben több helyen poloska van. Talán még a többi kastélyában is.
Elle döbbenten fordult meg.
- Akkor most hová megyünk?
- Fogalmam sincs.
Egy végtelennek tûnô pillanatig némán bámulták egymást.
- Na gyere - mondta Cassel. Kézenfogta
a lányt, és szaladni kezdtek lefelé a lépcsôn.
A közeli garázs felé vették útjukat. Szerencsére ott találták a szerelôt és a sofôrt, így el tudták kérni tôlük a fekete Porsche kulcsát. Bedobták a lemezeket, a lejátszót, és a lehetô leggyorsabban indultak is. Cassel nagy nehezen rávette a lányt, hogy hajtsa le vízszintesre az ülését, és dõljön hátra, hátha fegyvert használnak ellenük. Chris a gázra taposott, és közben a kelleténél talán egy kicsit többször nézett bele a visszapillantó tükörbe, amíg a kastély el nem tûnt a szemük elôl. Csak ekkor szólt oda Elle-nek
- Felülhetsz.
- Láttál valamit? - kérdezte a lány.
- Nem - csóválta a fejét Cassel. - Szerintem nem vettek észre.
Egy darabig csendben autóztak: mindketten járatták az agyukat, vajon mit is csinálhatnának most.
- Vajon mi a fenét kerestek itt Guinnék? - töprengett hangosan a férfi.
- Julia nem mondta?
- Nem. Csak elhadarta a lényeget, aztán lecsapta. Arra sem volt idôm, hogy figyelmeztessem: egy szavát se higgye el ennek a két gazembernek.
- Nem kell ôt félteni - mosolygott Elle.
Kis szünet után odafordult Casselhez.
- Hát úgy kerültek ide, hogy lehallgattak minket! Ezt mondta Julia, nem? Tudták, hogy itt vagy!
A férfi megdöbbent. Próbálta visszaidézni, hogy miket mondhatott az elôzô nap során, amirôl a CIA tudomást szerezhetett. Remélte, semmi fontosat. Utólag is áldotta a taktikai érzékét, amiért semmi lényegeset nem árult el magáról.
És mi van, ha Bittner emlékgépes bagolyvárában is volt poloska?
- Szépen vagyunk - jegyezte meg a férfi. - Eddig azt hittem, többé-kevésbé biztonságban voltunk. De most kiderült, hogy nem. Azon kívül ismét rendôrségi körözéssel kell szembenéznünk. És természetesen az összes amerikai ügynökkel.
- Egy kis vizualizáció nem segítene rajtunk?
Cassel a fejét rázta.
- Napokig, esetleg hetekig kell valamit elképzelni ahhoz, hogy bejöjjön. Egyébként is, én a szökésem elôtt heteken át azt vizualizáltam, hogy megúszom. Vagy mûködni fog, vagy nem, mert nem volt konkrét elképzelésem arról, mit fogok a szökés után csinálni. Nem igazán meggyôzô képeket jelenítettem meg magam elôtt.
Az országúton tovább
száguldott egy fekete Porsche - egyikôjük sem
tudta, hová.
Guinn és Boldwin már egy jó félórája keresgéltek az adattárban, és semmit nem találtak. Julia nyugodtan ücsörgött kint a szobában az emlékgép melletti egyik fotelban, és egy almát rágcsált. A két férfi most veszekedni kezdett, és annak ellenére, hogy megpróbálták visszafojtani a haragjukat, mégis kiszûrôdött egy-két hangos szófoszlány a polcok közül. Julia úgy tett, mintha az ablakon bámulna kifelé, és közben fülelt.
- Hidd el, hogy naivitás így keresni - mondta Boldwin. - Gondolod, hogy nagy betûkkel rá lesz írva: "Oklahomai konferencia". Gubóval is egy ilyen felvételt vizualizáltattunk, és nem lett meg. Az is lehet, hogy nincs ráírva semmi, hiszen Bittner úgyis tudta, melyik az.
- Akkor csak egy megoldás van - vélte Guinn. - Végig kell nézni a felvételeket.
- Az összeset? - szörnyülködött Boldwin.
A CIA elhárítási fônöke kisétált az emlékgépes szobába Juliához. Boldwin egykedvûen ballagott utána.
- Csak nem feladták? - kérdezte a lány.
- Egyelôre igen - felelte Guinn. - Ha ön is beleegyezik, küldünk egy szakembert, aki végignézi a felvételeket - természetesen az ön felügyelete mellett.
Julia elgondolkozott. Még mindig nem volt ínyére, hogy kiadjon a kezébôl valamit, amirôl azt sem tudja, hogy micsoda. Szerette volna ô is látni - biztos, ami biztos.
De ezt csak egyetlen módon teheti meg. Hagyja, hogy a CIA megkeresse, hiszen ô magától azt sem tudja, mit kellene keresni. Akkor van csak értelme akcióba lépni, ha már megvan a lemez.
- Rendben - felelte. - De akkor csinos fiút küldjenek, én magam szeretném megmotozni.
A férfiak megkönnyebbülten nevettek. Julia velük nevetett, de valójában lenézte ôket, hogy bedôlnek egy ilyen ócska szövegnek. Dehát mit is várhatna tôlük. Férfiak.
Ha egy kicsit is ismernék,
tudnák, hogy ô soha de soha nem gondolna komolyan
egy ilyen mondatot.
- Na, mit gondolsz? - kérdezte Guinn, miközben beült a sofôrtôl elválasztott hátsó ülésre.
- Mármint a lányról? - kérdezett vissza Boldwin.
- Igen. Mégiscsak te vagy a pszichológus. Átvert minket, vagy nem?
Boldwin becsapta a kocsi ajtaját, és elgondolkodva hátradôlt. Guinn bekapcsolta a belsô kommunikátort, és utasította a sofôrt, hogy hajtson a Cartimbosh kutatóintézetéhez. Aztán érdeklôdve fordult a tudós felé, és várta a válaszát.
- Ilyen rövid ismeretség után ezt nem tudnám megmondani. Mindenesetre a hazudozás alapvetô, triviális jeleit nem láttam rajta. Vagy tényleg most hallott elôször errôl a felvételrõl, vagy nem ma kezdte a szélhámoskodást.
- És hajlandó lesz hosszú távon együttmûködni velünk? Úgy, mint a szülei, vagy Bittner?
- Ezt már nem hiszem - csóválta a fejét Boldwin. - Ha lehet, én máson keresztül tartanám a kapcsolatot. Ha mégis ômellette döntünk, akkor nagyon ügyesnek kell lennünk, és folyton váratlan kockázatokkal kell számolnunk.
A park széléhez értek, és éppen kihajtottak volna a fôkapun, amikor a szomszédos lugas fái közül egy vállas, zömök fiatalember lépett elô. Guinn jelzett a sofôrnek, hogy álljon meg, és lehúzta az ablakát.
- Eseménymentes? - kérdezte a férfitôl.
- Nem - hangzott a válasz. - Hét perccel azután, hogy Önök beléptek az épületbe, egy fekete Porsche hagyta el a területet. Készítettünk közelit az utasokról.
Erre már Boldwin is közelebb dugta a fejét, együtt kezdték nézegetni a fotókat - de az elsônél nem jutottak tovább.
- Gubó! - kiáltottak fel szinte egyszerre.
- A fenébe! - tette hozzá Guinn. - El kell kapni!
- Nyugi! - hûtötte le Boldwin. - Mondtam már, hogy jó kezekben van az ügy! Bízz bennem!
- És ha nála van a lemez? Uramisten, biztos hogy nála van!
- Az emberem rajta tartja a szemét, és nem fogja engedni, hogy ostobaságot csináljon. A meggyôzés szempontjából talán még jobb is, ha Gubó megnézi a felvételt. Talán könnyebben belátja, hogy segítenie kell, mintha mi kérnénk rá.
Guinn még mindig fújtatott, morgolódott, dúlt-fúlt magában. Egyáltalán nem tetszett neki a tudós hozzáállása. Boldwin érezte, kell még szólnia néhány meggyôzô szót.
- Ha tényleg nála van a lemez, akkor legalább megtaláltuk! És akkor szerezzük meg, amikor akarjuk. Nem vagyunk többé veszélyben. Sôt, közeleg a gyôzelem. Csak meg kell várnunk, hogy beérjen a gyümölcs.
Guinn hümmögött még egyet-kettôt, majd durcás arccal a férfihez fordult, aki még mindig a kocsijuk mellett ácsorgott.
- Követi valaki a Porschét?
- Nem uram, csak a regisztrálásra kaptunk utasítást.
- Helyes - sóhajtotta lemondóan Guinn. - Jól végezte a feladatát. Az akció után jelentkezzen nálam jutalomért az embereivel. Leléphet.
- Értettem uram. És köszönöm.
A férfi ismét eltûnt
a fák között. Guinn fejcsóválva
húzta fel az ablakot.
8.
Elle és Chris már félúton járhattak az autópályán Crawford felé, amikor a Porschéban megcsörrent a rádiótelefon. Riadtan néztek össze.
- Biztos Julia lesz az - rebegte Chris. Úgy hangzott, mint aki inkább magát próbálja megnyugtatni. Elle még nem látta ilyen zavartnak.
- És ha nem ô az? - kérdezte tôle.
- Akkor gyorsan lecsapom. Abból nem lehet baj. Legalább fél perc vagy még több kell nekik, amíg bemérnek.
Megpöccintett egy kapcsolót, mire a kocsi mind a négy hangszórójából áradni kezdett Julia hangja.
"Elle?"
- Igen, mi vagyunk - válaszolta gyorsan a lány. - Mindjárt odaérünk a...
"Ne mondd meg, hol vagytok!" - vágott közbe Julia. - "Lehallgathatnak. Valószínûleg minden kastélyom tele van poloskákkal. Ne menjetek a birtokaimra! Tûnjetek el!"
- Mit akartak? - hadarta Cassel.
"Egy felvételt keresnek. De most már hagyjuk abba, mert bemérhetnek. Sok szerencsét! Valahogy adjatok hírt magatokról!"
Azzal megszakította a vonalat.
Elle és Chris nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Chris levette a lábát a gázról, az autó egyre lassabban gurult, majd megállt a leállósávban.
Odafordult Elle-hez.
- Jármûvet kell váltanunk. Az elsô lehetôségnél lehajtok az autópályáról, és otthagyjuk valahol a kocsit. Gondolom, Julia nem hal bele a veszteségbe.
- Persze, hogy nem, de hová megyünk?
A férfi a fejét csóválta.
- Fogalmam sincs. De amíg megtesszük az elsô konkrét lépést, addig sem esünk pánikba. És van idônk gondolkodni.
Azzal rátaposott gázra.
A Porsche erdei fák árnyas lombjai alatt parkolt, néhány lépésre egy földúttól, amelyen legfeljebb az erdész szokott autózni a terepjárójával. Cassel egy sporttáskába pakolta a lemezeket és a lejátszót, Elle pedig átnézte az autót, nem maradt-e benne valami. Teljesen úgy festettek, mint egy piknikre készülô ifjú pár.
- Nem zárom be az ajtót, és a kulcsot is a gyújtásban hagyom - jelentette ki a férfi. - Hátha a "becsületes megtaláló" inkább ellopja a kocsit, mintsem jelentse, mit talált. Talán ezzel is nyerhetünk valami idôt.
A lány nem válaszolt. Cassel fölpillantott a csomagtartóból, hogy megnézze a hallgatás okát. Elle a motorháznak dôlve ácsorgott, karbafont kézzel, és savanyú ábrázattal.
- Mi baj van? - kérdezte tôle. Mivel válasz most sem érkezett, odasétált hozzá, és megsimogatta a lányt.
- Semmi, csak... Azt hittem, hogy végre otthonra leltem Juliánál. Erre most itt vagyunk egy erdô közepén, és fogalmam sincs, mihez kezdünk.
Cassel megfogta a kezét, és húzta maga után az erdei út felé.
- Gyere, indulnunk kell.
Elle követte ugyan, de egy kirakati baba is több aktivitást mutatott volna.
- És mit csinálunk? Talán kiállunk az út szélére stoppolni? Leintünk egy rendôrautót, megmondjuk, hogy eltévedtünk, és megkérjük, hogy segítsen?
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj.
Kézenfogva folytatták útjukat az ösvényen. Semmit sem láttak a gyönyörû tájból, mert gondolataik teljesen máshol jártak.
- Chris!
- Hm?
- A vizualizáció segítségével szöktél el a katonai laborból?
- Igen - bólintott Cassel.
- Ez érdekes Azt mondtad, azért szöktél el, mert bezárva érezted magad, és a politikusok eszköze voltál - akárcsak a többi valóraváltó. De mentálisan szabadok voltatok, nem? Ki tudta ellenôrizni, hogy mi jár a fejetekben? Bármit vizualizálhattatok - akár olyat is, ami káros volt embertársaitokra, vagy éppen a fogvatartóitokra nézve.
Cassel szája keserû mosolyra húzódott.
- Ilyesmi még csak meg sem fordult a fejében senkinek.
- Honnan tudod?
- Természetesen nem tudom, csak gondolom. Nézd, a valóraváltás megtapasztalása olyan, mint egy megvilágosodás. Mint egy újjászületés. A hatalmad elôször megmámorosít, aztán megrémít, végül alázatra és megértésre tanít. Mindegyikünk megégette már magát, kivétel nélkül. Az összes valóraváltó megtapasztalta legalább egyszer, hogy a legjobb szándékú vizualizáció is tragikus katasztrófát eredményezhet, és a leggonoszabb valóraváltás is az ellentétébe csaphat át. Aki ezen keresztülment, az utána már nagyon is csínján bánik a hatalmával. Ahogy sorra érkeztek a Laborba az újabb és újabb valóraváltók, lelkileg helyre kellett ôket pofozni, hogy egyáltalán merjenek még vizualizálni. És még akkor is ötször meggondolták. Te nem tapasztaltad ezt? Mernél csak úgy bármikor, bármit vizualizálni?
Elle gyorsan, rémülten megrázta a fejét. Chris észrevette a riadalmát, de nem szólt semmit. Minden valóraváltónak voltak titkai - általában olyan katasztrófák, amelyeknek akár pillanatnyi felidézése is kétségbeesésbe tudták taszítani ôket. Cassel éppen ezért nem erôltette tovább a témát.
- És mi volt a terved a szökéssel? - érdeklõdött Elle. - Mihez kezdenél magaddal, ha nem kellene folyton menekülnöd?
- Támogatnám az új valóraváltókat, akik a katonai támaszpontokon kívül próbálgatják a szárnyaikat. Szerintem a valóraváltók felbukkanása minôségi változást hoz az emberiség életébe. Egy új evolúciós lépcsôfokra léphetünk. Ugyanakkor el kéne gondolkozni rajta, mire is kéne használni ezt a képességet. Csakhogy odabent a Laborban gondoskodtak róla, hogy ne legyen idônk eltûnôdni azon, hogy mi célja is lehetett a világegyetemnek - avagy az Úristennek - a valóraváltók megteremtésével. Jó zsarnok módjára pontosan arra használták azokat a szerencsétlen embereket, amire akarták. Ez így nem mehet tovább. A valóraváltás több ennél. Ha már egyszer a természet vagy a világegyetem úgy döntött, hogy a valóraváltóknak meg kell jelenniük, akkor az nem lehet véletlen. Ezért szükség van független csodabogarakra is, akiket nem befolyásol a hatalom nyomása, és mindenféle sugallat nélkül, maguktól ébrednek rá arra, hogy mi értelme ennek az egésznek: mire hivatottak és mit kell tenniük. Lesz egy csomó ember, aki a nyilvánossá vált emlékgép segítségével rádöbben majd, hogy ô is valóraváltó - és elkezdi keresni élete értelmét. Mindenféle külsô politikai, katonai nyomás nélkül. És akkor fog majd bekövetkezni az igazi változás az emberiség életében.
Elle nem válaszolt azonnal. Egyikôjük sem vette észre, hogy határozott tempójuk andalgássá lassult, és teljesen kiment a fejükbôl a veszélyhelyzet.
A lány ismét felvette a beszélgetés fonalát.
- Ha öt éven keresztül titokban tudták tartani az emlékgépet és titeket, titkos laboratóriumban kísérleteztek veletek, akkor mégis miért engedték át a gépet a rendôrségnek?
- Ezt is én intéztem el - felelte a férfi. - Vizualizációval. Elõször azt oldottam meg, hogy az emlékgépet átadják a rendõrségnek, aztán pedig azt, hogy a készülék bekerüljön a kötudatba is. Szükség volt erre a lépésre, mert az emlékgép az egyetlen készülék, amivel ki lehet szûrni a potenciális valóraváltókat. Most egy rakás szervezet követelni fogja a Cartimboshtól, meg a rendôrségtôl, hogy ôk is kipróbálhassák a gépet. Vizualizációval támogatnom kell a harcukat. Mindenre figyelnem kell a háttérbôl, és kordában tartani az esetleges túlkapásokat. Úgy tûnik, a tervem mûködik, hiszen a géppel máris kiszûrtek téged, te pedig itt bandukolsz mellettem
Elmosolyodott, és átkarolta a lányt.
- Az alapján amit eddig tudok az emlékgéprôl - fôleg a félig megnézett oklahomai konferencia után - egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az emberiség eléggé érett már a használatához - vélte Elle.
- Ez bizony a tudományos és technikai haladás örök dilemmája. Igazat is adnék neked, ha nem az lenne az egyetlen alternatíva, hogy a széles tömegek helyett egy szûk körû elit használja a gépet, a saját érdekében. Ha lenne egy harmadik variáció is, amelyben egy nagytudású bölcs döntené el, mikor adja a kezünkbe a játékszert, és elmondaná, hogy mire használhatjuk - akkor erre a változatra szavaznék. De ilyen verzió nincs, ezért inkább a széles tömegek mellett teszem le a voksomat.
Elengedte a lányt, megigazította a vállán a sporttáskát, majd folytatta.
- Legjobb tudomásom szerint én voltam az elsô a Földön, akirôl kiderült, hogy valóraváltó. A Laborban az utánam érkezôk úgy viszonyultak hozzám, mintha az apjuk lennék - még akkor is, ha netán idôsebbek voltak nálam. Útmutatást, bíztatást, jótanácsokat vártak tôlem. Én pedig úgy éreztem, hogy tartozom nekik ennyivel - és elkezdtem azt tanítani, amit a legjobban nekem kellett volna megtanulnom. Amolyan próféta lettem. Lehet, hogy az agyamra ment a dolog, és most már a Laboron kívül is úgy érzem, nekem kell megváltanom a világot. De hidd el, mindezt csak kényszerbôl teszem, mert nekem is kimondhatatlanul nagy szükségem lenne egy tanítómesterre, aki megvilágosít és utat mutat. Valószínûleg tudat alatt azt reméltem, hogy a géppel majd találni fogunk nálam régebbi és bölcsebb valóraváltót. Ugyanis nem valami nagy élmény a legelsônek lenni.
Egy mûút tûnt fel elôttük. Útirányukat keresztezve haladt, megközelítôleg északra és délre. Elhagyatott volt és csöndes, egyetlen autó sem közeledett rajta.
- Merre? - kérdezte a lány.
A férfi körülnézett, valami támpontot keresve, de az út mindkét vége egyformán kanyarogva tûnt el a zöldellô fák között.
- Mondjuk erre - felelte hirtelen,
és a lányt maga után húzva balra fordult.
Vagy húsz perce gyalogolhattak észak felé az erdei mûúton, és ezalatt egyetlen autó sem ment el mellettük. Most mégis mintha motorzúgás verte volna fel az erdô csendjét. Chris megtorpant, és mozdulatlanul fülelt. A zúgás határozottan közeledett, és már azt is ki lehetett venni, hogy nem személykocsiról, hanem termetesebb jármûrôl van szó.
A férfi intett Elle-nek, és félig behúzódtak a fák közé. Ugrásra készen álltak, hogy szükség esetén eltûnhessenek az erdôben, vagy éppen leinthessék a kocsit. Szerencsére a kanyargós út miatt már messze felsejlett a jármû körvonala: egy menetrendszerinti távolsági busz közeledett feléjük.
Cassel csak egy pillanatig habozott. Mielôtt idejük lett volna megbeszélni a döntést, vagy aggódni a lehetséges következmények miatt, kilépett az útra, és integetni kezdett a busznak. Elle félve araszolt utána.
A busz lassított. Chris izgatottan figyelte, hányan ülnek a jármûvön, és mekkora feltûnést kelt a váratlan megállás. Szerencséjükre mindössze öt-hat utas zötyögött a buszon, és csak egy vagy kettô kezdte tekergetni a nyakát.
Kinyílt az ajtó. Fölszálltak.
- Hová? - kérdezte a sofôr.
Casselnek csak most jutott eszébe, hogy nagy izgatottságában el is felejtette megnézni a feliratot a busz elején.
- Végig - jelentette ki határozottan. Kifizették a jegyeiket, és lesütött szemmel elindultak a jármû vége felé.
Cassel menet közben igyekezett elkerülni az utasok tekintetét, a szeme sarkából azonban úgy látta, valaki nagyon felélénkült a közeledtükre. Az illetô kihúzta magát ültében, és végig követte ôket a tekintetével. Amikor egyvonalba értek vele, sziszegni kezdett, hogy észrevegyék. Cassel most már végképp nem tudta, mit csináljon. A szíve a torkában dobogott. Megpróbált úgy tenni, mintha nem hallaná a jelzést, és kifejezéstelen arccal ment tovább. Az utas azonban váratlanul megragadta a karját, és odasúgta:
- Hé, Gubó!
Cassel úgy perdült meg, mint akit a kígyó mart meg. Egy huszonkét év körüli, szôke, tüskehajú fiatalember vigyorgott rá csillogó szemekkel.
- Kefe! - hebegte Chris. - Hát te?
Elle idegesen, a szája szélét rágva pillantott hol az egyikôjükre, hol a másikójukra.
- Tudtam, hogy találkozunk! - mondta Kefe, és az arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. - Gyertek hátra, ott nyugodtabban beszélhetünk!
Azzal választ sem várva elindult elôttük a busz hátulja felé. Elle magyarázatot remélve pillantott Casselre, de a férfi csak intett neki, hogy ne izguljon.
Elhelyezkedtek a hátsó üléseken. Elle és Chris elterpeszkedtek, mert így nem látszottak ki a támlák mögül. Kefe körülnézett, nem figyeli-e ôket valaki, aztán ô is lejjebb csúszott egy kicsit. Lelkesen, de visszafogott hangon beszélni kezdett.
- Öregem! Magam sem hittem volna, hogy sikerül! Pontosabban biztosan hittem benne, hiszen sikerült... De hagyjuk a filozófiát! Azt vizualizáltam, hogy találkozni fogunk, és összejött!
Cassel szája félmosolyra húzódott.
- Úgy látszik, mindenki velem akar találkozni - jegyezte meg ironikus hangsúllyal, majd Elle-hez fordult. - Elle, bemutatom Kefét, sorstársamat a Laborból.
- Örvendek - vigyorgott a srác.
- Szintén - motyogta Elle. Úgy tûnt, nagyon zavarban van. Cassel ezt annak tudta be, hogy a lány egy nap alatt már a második valóraváltóba botlott bele.
- Mindenekelôtt meséld el, hogy kerülsz ide - mondta Cassel Kefének.
- Szöktem! - felelte a srác, még mindig ugyanazzal a büszke vigyorral az arcán. - Emlékszel, milyen sokat beszélgettünk mindenfélérôl: a vizualizáció értelmérôl, a világegyetem törvényeirôl, a szeretetrôl, a hatalomról... És ezek a beszélgetések mély nyomot hagytak bennem. Aztán amikor megléptél, te! Azt látnod kellett volna! Olyan felbolydulást okoztál, hogy csak na! Kiderült, hogy nem csak velem beszélgettél ilyesmikrôl, hanem másokkal is, és akit megfogott a téma, az mind elégedetlenkedni kezdett. Valóságos lázadás tört ki!
Casselnek tetszett a történet.
- Aztán mi történt? - kérdezte lelkesen.
- Válaszképpen a köpenyesek elôször észérvekkel próbálkoztak, de amikor alulmaradtak a vitában, kimutatták a foguk fehérjét. Volt ott fegyveres ôrség, meg minden. Erre néhányan a jobb fejek közül - például Flegma, meg Pici - olyan mentális trükkökkel fenyegetôztek, amiket soha nem tudnának végrehajtani. Mindegy, hatott. A köpenyesek beijedtek, és nekiálltak tanakodni. Na, akkor léptünk mi le.
- Pontosan kik?
- Akiket mondtam: Flegma, Pici, meg még Steve is. És én. Megbeszéltük, hogy külön menekülünk, mert úgy több esélyünk van. Még egymásnak sem árultuk el hová megyünk, nehogy a köpenyesek kiszedjék valamelyikünk agyából, ha olyan helyzet adódna. Ha eljön az ideje, úgyis meg tudjuk találni egymást.
- Van valami konkrét uticélod? - érdeklôdött Cassel. - Csak azért kérdem, mert nekünk nincs. Kéne egy rejtekhely, ahol nyugodt körülmények között végignézhetnénk néhány videofelvételt.
- Akkor gyertek velem! - felelte csillogó szemmel a srác. - A bácsikám tóparti házába tartok. Van telePC-je.
Cassel kérdôen pillantott Elle-re.
- Részemrôl rendben - mondta a lány, de testbeszéde azt üzente, hogy egyáltalán nem rajong az ötletért, és nem bízik Kefében. Chris látszólag nem vett tudomást a jelzésrôl.
- Köszi, elfogadjuk - bólintott.
Chris és Kefe egymás szavába vágva mesélték az élményeiket. Úgy viselkedtek, mintha évek óta nem látták volna egymást. Chris mindent tudni akart arról, hogy mi történt a Laborban a szökése óta, Kefe pedig a lehetô legrészletesebben hallani szerette volna barátja "idekinti" kalandjait. Órákig meséltek volna még egymásnak, ha a vezetô nem jelenti be, hogy a busz a végállomáshoz közeledik. Kefe fölállt, és visszament a saját üléséhez, hogy összerámolja a csomagjait. A lány rögtön közelebb húzódott Chrishez, és odasúgta neki:
- Miért bízol meg ebben a srácban? Nekem gyanús. Mi van, ha direkt küldték utánad a Laborból? Egyetlen állítását sem tudja igazolni.
A férfi megsimogatta Elle haját.
- Fölösleges aggódnod. Három éve ismerem Kefét, feltûnne, ha megjátszaná magát. De ha mégis igazad lenne, akkor is az a legjobb taktika, ha vele maradunk. Legalább rajta tudjuk tartani a szemünket, és megakadályozhatjuk küldetése végrehajtásában. Egyébként is, most segítségre van szükségünk - akárkitôl. És Kefe nem akárki, hanem jó barátom. Egy kicsit óvatosabbnak kell lennünk a szokásosnál, és kész.
A lány a fejét csóválta.
- Úgy érzem, ordító tényeket hagysz figyelmen kívül. Ez a srác akkor tûnt fel, amikor a CIA felfedezte hollétünket. Miért éppen belé botlottunk, miért nem öt tucat rendôrbe, meg hatszor annyi titkosügynökbe?
Mielôtt Cassel válaszolhatott volna, Kefe visszajött hozzájuk, vállán a táskájával. Kimutatott az ablakon.
- Ide kell majd visszajutnunk a városból.
Az autópálya hegyoldalban futott, és nagyszerû rálátást kínált a szomszédos völgyben elterülô tóra. A mélykéken csillogó vízfelületet meredeken emelkedô, dús, zöld erdô borította hegykoszorú zárta körül.
- Nincs messze - folytatta Kefe. - A legjobb lesz gyalog jönni. Felesleges újabb szemtanúkat szereznünk.
Hirtelen sötét lett:
egy alagút zárta el elôlük a kilátást.
Amikor kijöttek a másik végén, a busz
lassított, és lehajtott az autópályáról.
Megérkeztek.
Május 11. Szerda