Thier korán bement az irodába. Rosszul aludt, megviselték az elôzô napi események. Morcos arccal, résnyire szûkült szemmel töltötte magának a kávéját, amikor megszólalt a telePC hívást jelzett. Nagyot káromkodva tette le a csészéjét, és vételre állította a készüléket.
- Tessék, Thier...
Kopogás hallatszott az ajtó felôl, és Jon dugta be a fejét. A nyomozó intett neki, hogy lépjen be. Közben fülébe dugta a telePC fülhallgatóját, és megpöccintett egy kapcsolót, hogy csak ô hallja a beszélgetést.
- Micsoda? - kérdezte meglepetten. - Ez biztos?... Kitôl származik az információ?... Jó... Értem... Világos. Azért indulj el ezen a szálon, hátha mégis tudsz valami bizonyítékot szerezni.... Rendben. Szevasz.
Elgondolkodva kapcsolta ki a készüléket. Összeráncolt szemöldökkel bámult maga elé, tudomást sem vett a pszichológusról.
- Ki volt az? - kérdezte Jon.
Thier felkapta a fejét.
- Egy emberem. Nem érdekes. Hát te mit csinálsz itt ilyen korán?
A pszichológus úgy vette észre, hogy a hadnagy zavarba jött. Sôt, mintha titkolna valamit. Hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy nem forszírozza a dolgot, Thier elôbb-utóbb úgyis kiböki majd, ami a lelkét nyomja.
- Képzeld, felhívott David Kensit a Cartimboshtól - mondta. - Egész egyszerûen azt állítja, hogy megoldotta az ügyet. Azt ígértem neki, azonnal kimegyünk.
A hadnagy kétkedve nézett kollégájára.
- Ilyet állított?
Na, ez tényleg érdekel. Menjünk.
Cassel álmodott. Arról, hogy ô is vizualizál. Egy egyszerû, spártai módon berendezett szobában feküdt naphosszat, és becsukott szemmel különféle jeleneteket képzelt el újra és újra. Egyre pontosabban és árnyaltabban.
Mindegyik történet egy bizonyos videofelvétel körül forgolódott. Elôször magát a tárgyat körvonalazta: elképzelte amint a kezében forgatja, és jó alaposan szemügyre veszi. Nem volt rajta semmi különös, csak a matricáján díszelgett egy nagy piros betûs felirat: Oklahomai Konferencia.
Minden nap más és más helyzettel próbálkozott. Elképzelte hagyományos képlemez, kazetta, CD és DVD formájában is. Különbözô variációkat dolgozott ki arra, hogy megtalálja a felvételt. Hol egy fiókban, hol egy polcon, hol egy trezorban, hol egy telePC-vel elérhetõ adatbankban. És mindig nagyon örült neki.
Ezt csinálta három-négy
hétig, aztán hetekig csak járkált
mindenfelé, és várta, hogy rábukkanjon
a felvételre. De nem lett meg.
Jon árgus szemekkel figyelte, ahogy Kensit, a Cartimbosh fõmérnöke bûvészkedik a gépén. Izgatottan várta, hogy az egymásnak ellentmondó vallomások titkáról végre fellebbenjen a fátyol. Thier nyomozó viszont karba tett kézzel, hátradôlve ült a forgószéken, mint aki fenntartásokkal kezeli az ügyet.
A képernyôn ismerôs képsor kezdett pörögni: Elle tanúvallomása. Cassel közeledett futva a gyéren megvilágított utcán, kezében a fegyverrel. Amikor félúton volt a szemlélô felé, Kensit kimerevítette a képet.
- Most figyeljetek!
Eltüntette a hátteret, csak a férfit tartotta meg. Forgatni kezdte a testet a hossztengelye körül. Azonnal láthatóvá vált, hogy az alaknak nincs hátulja. Mintha csak egy dombormûvet forgattak volna körbe: a másik oldalról meg lehetett tekinteni az arc, a mellkas, a lábak homorú lenyomatát.
- Ez semmit sem jelent - állapította meg Jon. - Mindössze annyit, hogy a lány ezen a ponton még nem látott semmit a gyanúsított hátából, ezért nem is tudhatja, milyen.
- Úgy van - bólintott Kensit annak a tanárnak az elégedettségével, aki nyugtázza tanítványának jó eredményét. Tovább pörgette a felvételt. Cassel elrohant a szemlélô elôtt, és most már a hátát mutatta. A fômérnök megismételte az elôbbi mûveletsort. Az alak körbefordult - és ezúttal eleje nem volt! Helyette a homorú hátban, fenékben és lábszárakban lehetett gyönyörködni.
Jonnak leesett az álla.
- Ez azt jelenti, hogy...
- Valószínûleg azt, hogy színtiszta fantázia az egész - mondta ki Kensit a hihetetlen következtetést, amit kollégája annyira abszurdnak tartott, hogy kimondani sem mert. - Mivel látta a fickót elölrôl, tudnia kellene reprodukálni azt az oldalt is. A gyanúsítottnak mégsincs eleje. Sôt, továbbmegyek. Bármelyik pozícióban megállíthatnám a filmet, a pasasnak mindig hiányozna a túloldala, bármilyen szögben is áll. Ez csak annak a jele lehet, hogy nem valódi emlékkel van dolgunk.
- De biztos vagy ebben? Mióta kísérletezel ezzel a továbbfejlesztett géppel? Nem lehet, hogy csak valamilyen hibáról van szó?
A fômérnök széttárta a karját.
- Teljes bizonyossággal semmit sem állíthatok, hiszen elôször fordul elô ilyesmi. De ez lenne az egyetlen logikus magyarázat.
Jon még mindig nem akart hinni a szemének. Olyan képpel bámulta a félbevágott, homorú emberi testet, mintha az utcán találkozott volna vele.
- Nem az a baj, hogy régi a felvétel? - makacskodott. - Úgy értem, hogy az alaptípusú géppel készült, ezért a te jobb géped számára kevés az adat?
- Mindkét gép ugyanazt az adatmennyiséget rögzíti, csak az enyém többet tud kihozni belôle. Ennek ellenére én is gondoltam arra, amit mondasz, ezért lejátszottam egy tucat régi és új felvételt. Csak ennél az egynél találtam ilyen rendellenességet.
Jon hitetlenkedve csóválta a fejét.
- De... de hogy lehet ez? Minden eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy nem lehet a gépen fantáziálni! Nincs olyan ember, aki meg tudná csinálni!
- Mindenbôl van egy elsô - vonta meg a vállát Kensit.
Jon Thierre pillantott, aki még mindig tartózkodó pózban ücsörgött, és egyetlen megjegyzést sem fûzött a szenzációs felfedezéshez.
- Mit szólsz a dologhoz, Glen? - kérdezte tôle a pszichológus.
A nyomozó hatásszünetet tartott, és közben jelentôségteljesen bámulta Kensitet.
- Rossz hírem van, David. A kommandósok, akik elrabolták két ôrizetesünket, a Cartimboshnak dolgoztak.
A másik két férfi meghökkent. Meglepetésükben szóhoz sem jutottak. Thier folytatta.
- Tudom, hogy nem szép tôlem, de ezért kénytelen vagyok téged is potenciális felbujtóként kezelni. Úgyhogy most lenne egy-két kérdésem. Hidd el, én örülnék a legjobban, ha a válaszaid minden kétséget kizáróan tisztáznának téged.
Jon mérgesen nézett a nyomozóra, aki felrúgta a megállapodásukat. Úgy látszik, hiába egyeztek meg abban, hogy mindent megbeszélnek, Thier kissé lazán kezeli az ígéreteit. Jon úgy érezte, nem ilyen körülmények között kellett volna megtudnia, hogy a kommandósokat a Cartimbosh küldte.
Kensit nagy-nehezen megszólalt.
- Engem gyanúsítasz? - kérdezte hitetlenkedve. - Dehát ez nevetséges!
- Nem olyan nagyon - rázta a fejét Thier. - Mivel Bittnernek az öreg és szenilis szülein kívül nincs más rokona, nem az öröksége miatt gyilkolták meg. A második legvalószínûbb indíték a féltékenység valamelyik formája: szerelmi, szakmai, vagy csak egyszerû irigység, netán utálat. Ez mind könnyen elképzelhetô, ugyanis információim szerint senki sem kedvelte a profot. Ingerlékeny volt, lekezelô, egyesek szerint aljas is. Viszont zseni. A tudományos világ ünnepelt sztárja. A legrosszabb indulattal is csak középkorúnak lehetett nevezni, vagyis még sok ideje volt hátra a cég élén. Mindez együtt esélyt sem adott egy ifjabb generációnak a kibontakozásra. Bittner miatt már többen itt hagyták a céget. De mi van akkor, ha valakit annyira kikészített a professzor, hogy az illetô nem a menekülést, hanem a támadást választotta?
Az újabb hatásszünet alatt Jon a szeme sarkából Kensitre sandított. A fômérnök zavartnak látszott. Mint akit rajtakaptak valamin. A pszichológus reményei szerint csak azért, mert sok igazság volt abban, amit Thier elmondott, és Kensit szégyellte magát ellenséges érzelmeiért.
A fômérnök lehajtotta a fejét.
- Igaz, hogy nem kedveltem Bittnert... és néha tényleg úgy éreztem, hogy meg tudnám ölni. De ez csak olyan jelképes dolog, ilyet mindenki mond vagy gondol néha. De se igazi indokom, se alkalmam nem volt megszervezni a gyilkosságát. Arról nem is beszélve, hogy eszembe sem jutott.
"Jó válasz!" - mosolygott magában Jon, és kíváncsian figyelte, vajon hogyan reagál rá a nyomozó.
- Én azért mondanék egy nyomós indokot - felelte Thier. - Gondolom, az emlékgép kettes, továbbfejlesztett változata most a te neved alatt fog bevonulni a világtörténelembe. Amennyire a tudósokat ismerem, az elismertség és a hírnév sokat számít. Sôt, egyes körökben csak ez számít. Ha viszont Bittner még élne, te névtelenségre lennél kárhoztatva, legfeljebb valahol nagyon apró betûvel egy lábjegyzetben említenének meg.
Kensit még gondterheltebb lett. Érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok.
- Egyáltalán honnan vetted az információt, hogy a Cartimbosh küldte a kommandósokat? - kérdezte. - Még kész sincsenek a fejek, amiket készítek nektek! Vagy a retinaképek alapján sikerült beazonosítani a pasasokat?
A nyomozó megrázta a fejét.
- Az alapján senkit sem találtunk. De megvannak a megfelelô informátoraink.
- Dehát... Szerinted mi a fenéért segítelek benneteket a nyomozásban? Azért, hogy lebuktassam magam?
- Nem. Azért, hogy megzavarj. Ehhez az emlékgéphez egyedül te értesz, még Jon sem konyít hozzá. Olyan programot futtathatsz le rajta, amilyet csak akarsz. Ha úgy gondolod, akkor rákapcsolod a fejemre, és az emlékeim helyett a Miki egér fog szteptáncolni a képernyôn. Egyszerûen nem tudunk téged ellenôrizni, David, mint ahogy a gépedet sem. A nyomozás kezdete óta egyetlen rohadt információban sem lehetünk biztosak, ami a géptôl származik.
Kensit hosszú ideig csak hitetlenkedve csóválta a fejét. Aztán váratlanul stílust váltott. Karbafont kézzel hátradôlt, és szinte pökhendin nézett rájuk. Valószínûleg rájött, hogy sokkal jobban teszi, ha méltatlannak tartja magához a vádat, mintha zavartan magyarázkodik.
- Oké, ha minden áron tárgyalást akarsz itt rendezni, akkor legyen. Én azt állítom, hogy ártatlan vagyok. A törvény szerint neked kell bizonyítanod az ellenkezôjét. Rajta, hallgatom.
Jon most gondolt csak bele, hogy ez a színpadias jelenet barátságuk végét is jelentheti. Kensit biztos ebben a pillanatban is azt hiszi, hogy ô végig tudott Thier vádjáról, és a tervezett vallatásról. Vajon hajlandó lesz-e szóba állni vele ezek után, és elhiszi-e majd a magyarázatát?
Thier továbbra is közömbös hangot ütött meg.
- Te ugye most azt akartad bizonyítani nekünk, hogy Elle Scott, a szemtanú vallomása színtiszta fantáziálás.
- Igen - bólintott komoran a fômérnök.
- Jó. Feltételezzük - hangsúlyozom, csak feltételezzük - hogy te benne vagy egy Bittner-ellenes összeesküvésben. Elõször eltettétek láb alól a professzort. Minden simán ment, egészen addig, amíg váratlanul feltûnt egy szemtanú: Elle Scott. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy: el kell tüntetni a szemtanút. Kettõ: el kell velünk hitetni, hogy a szemtanú vallomása hazugság. Nos, éppen ez folyik most.
Kensit gúnyosan felnevetett.
- Hát persze - vetette oda a foga között. - Bizonyítsd be!
- Rendben. David, azt mondtad, hogy fölfedezted: Elle felvétele különleges. Ezért egy tucat régi felvételt megnéztél, hogy megbizonyosodj róla: nincs hozzá hasonló. Így van?
- Igen.
- A megvizsgált felvételek között szerepelt Cassel vallomása is?
- Nem - tárta szét karjait a fômérnök. - Annyira meglepett Elle felvétele, hogy összehasonlításnak elôkaptam a régóta használt referenciafelvételeket, aztán rögtön felhívtalak benneteket.
Jont furcsa érzés kerítette hatalmába: lassan, de biztosan némi gyanú kezdett fészket verni benne.
- Akkor most megnézzük
azt a vallomást - jelentette ki Thier.
Elle vidáman szaladt fölfelé a szûk csigalépcsôn, kézen fogva húzta maga után Casselt. A kastély legmagasabb tornyába tartottak. Minden fordulatnál keskeny ablakon tekinthettek alá a lent elterülô, fenségesen zöld, lágyan hullámzó dombságra.
- Hová viszel? - kérdezte a férfi.
- Titok! - nevetett a lány. - Mindjárt ott vagyunk, és meglátod.
Hamarosan felértek a toronyszoba ajtajához. A kilincs helyén egy ultramodern zár díszelgett, ami teljesen kirítt a középkori környezetbôl. Elle beütött rajta egy ötjegyû számot, majd hüvelykujját odanyomta az apró érzékelôhöz. A vastag tölgyfaajtó meglepôen hangtalanul tárult fel elôttük. Amit pedig odabent találtak, az Cassel minden várakozását felülmúlta.
A vastag kôfalú, kör alakú helyiség közepén egy emlékgép állt. De nem akármilyen: futurisztikus kiképzésû kapcsolótáblája azt sejtette, hogy jóval többet tud, mint az a változat, amellyel Cassel korábban találkozott.
A félköríves, mattfekete pulton három képernyô is volt, a gombok, kapcsolók, botkormányok dzsungele pedig leginkább egy keverôpultra vagy televíziós vágóasztalra emlékeztette a férfit.
Az ajtó halk kattanással becsukódott mögöttük. Most látszott csak, hogy a belsô fele fémbôl van, akárcsak azok a vastag pántok, amelyek a kôfalba csusszantak.
- A foglyom vagy! - mosolygott Elle. - Na, mit csináljak veled?
- Ne kímélj, és áruld el, miért hoztál fel ide!
- Nem valami romantikus válasz - mímelte a sértôdöttet a lány, aztán megint elmosolyodott. - Na jó. Csüccs le ide a forgószékre a képernyô elé.
Cassel szót fogadott, Elle pedig üzembe helyezte a készüléket.
- Ez is Juliáé? - kérdezte a férfi.
- Nem, az enyém! - felelte büszkén Elle. - Sokat szórakoztunk ezzel a masinával, és itt derült ki, hogy képes vagyok kitalált történeteket megjeleníteni. Julia le volt nyûgözve, és végül nekem adta a gépet. Persze ez csak jelképes, hiszen úgysem tudnám innen elvinni.
Leült a meditációs fotelbe, és felrakta az elektródákat. Komikusan zord arcot vágott.
- És most reszkess, fogoly! Megtekintheted, milyen sors vár rád! Felkészültél?
Cassel ijedtséget mímelve buzgón bólogatni kezdett.
- Akkor figyelj! - mondta Elle és lehunyta a szemét.
A képernyô néhány másodpercig még sötét maradt, majd villogni, vibrálni kezdett. A kastély jelent meg rajta elôször fakón, azután egyre élesebb, határozottabb körvonalakkal. Cassel azon gondolkozott, vajon mennyi és milyen eltérést találna, ha összehasonlítaná ezt a fantáziaképet egy fényképpel.
A kastély belsô udvaráról egy helikopter emelkedett fel a magasba, és gyorsan közeledett a "kamerához". Egy hirtelen váltással láthatóvá vált a jármû belseje. Elle és Cassel ültek benne, és a helikoptert a férfi vezette.
Cassel tátott szájjal bámult a képernyôre. A vágás, a "kameraállás", az alakok és tárgyak élethûsége, tónusai, mozgása alapján meg mert volna esküdni, hogy filmet lát.
A helikopter után vízisielés következett: Elle és Chris külön-külön motorcsónak mögött siklottak a vízen, és mosolyogva integettek egymásnak. Azután egy jetskin száguldoztak fel-alá: Elle a férfi háta mögött ült, átkarolva a derekát.
És ez még csak a kezdet volt. Leugrottak egy zord szakadék felett átívelô hídról egy zubogó hegyi folyóba, de a bokájukra kötött rugalmas biztosítókötél az utolsó pillanatban visszarántotta ôket a vízbecsapódástól. Késôbb delfinekkel úsztak víz alatt, és speciális kamerákkal filmezték a sziklákon élô apró állatokat, a színpompás mélytengeri életet. Lélegzetelállítóan szép hegygerinceken síeltek szikrázó napsütésben. Repülôgépbôl ugrottak, szabadesés közben úgy ficánkoltak a levegôben, mint hal a vízben - azután kioldották ejtôernyôiket. Terepjáróval autóztak az egyenlítôi szavannákon, orrszarvúkat, zsiráfokat, elefántokat fényképezve. Zuhatagos, rohanó folyón száguldottak lefelé egy lélekvesztôn, egy dzsungel közepén. Teljes hegymászószerelésben kapaszkodtak felfelé egy kopár, meredek sziklán, csákányokkal és biztosítókötelekkel.
Ezután olyan szenvedélyes és felszabadult erotikus jelenetek következtek, melynek láttán a világ minden férfijának elakadt volna a lélegzete. Cassel helyében bárki más letépte volna a lány fejérôl az elektródákat, hogy élôben is megismételhessék a képernyôn látottakat. De a férfi semmi ilyesmit nem tett. Ehelyett egyre komorabb arccal hintázott a székén, és közben elgondolkozva simogatta az állát.
Még akkor is ebben a mérlegelô pozícióban volt, amikor a lány kikapcsolta a gépet, és örömtôl sugárzó arccal rátekintett. A mosoly azon nyomban le is hervadt Elle arcáról.
- Mi baj van? - kérdezte ijedten Casseltôl.
- Ha megengeded, most én
is mutatnék valamit - felelte a férfi.
Kensit idegesen töltötte be az emlékgép memóriájába Cassel vallomását. Ôrjítô volt, ahogy a két rendôr szó nélkül, árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát.
Elindult a felvétel. Megjelent a korábbról már ismert szállodai szoba, a telePC, a fotel, a kinyújtott láb, és a sör. Cassel felemelte a kezét, hogy igyon egyet - és a sörösdoboz elindult a "kamera" felé.
Kensit megállította félúton. Letörölte a képernyôrôl a hátteret, csak a kar és a doboz maradt meg. A két rendôr még elôrébb hajolt, hogy jobban lásson.
A csonka emberi testrész lassan körbefordult a hossztengelye körül. És a túloldalán nem volt semmi!
Fölkiáltottak meglepetésükben.
- Ezt hogy magyarázod meg, David? - kérdezte a nyomozó.
A fômérnök zavartan tárta szét a karjait.
- Nem értem... Ez még nekem is új. Teljesen elbizonytalanodtam.
- Hát ez az - bólogatott
Thier. - Egyetlen információban sem lehetünk
biztosak. És hogy még egy adalékkal tetézzem
az ügyet: embereim jelentése szerint a szemtanúnk
hamis adatokat adott meg. Olyan személy, hogy Christian
Cassel, nem is létezik.
Cassel fölállt, hogy átvegye Elle helyét az emlékgép mellett. A lány készséggel ült odébb: örült, hogy a férfi végre rászánta magát, hogy föltárja a múltját. De vajon miért ezt a különös módot választotta?
- Azt akarod, hogy hipnotizáljalak? - kérdezte, miközben Cassel felvette az elektródákat.
- Nem, kösz - mosolygott a férfi.
- Bízhatsz bennem, értek hozzá...
- Elhiszem - bólintott Cassel. - De most inkább figyelj!
Behunyta a szemét, és ellazította a testét. A fekete képernyô gomolyogni kezdett, majd néhány alaktalan, szürkés folt suhant át rajta. Hirtelen döbbenetesen éles kép tûnt fel. Egy fehér keretes ablak jelent meg, amely majdnem betöltötte a képernyôt, de azért látszott mellette a vörös téglafal. A betonból készült szürke ablakpárkányon barna cserépben egy gyönyörû fehér virág pompázott. Elle-nek leesett az álla a kép élességétôl, gazdag részleteitôl, és színeitôl. Amikor észrevette, hogy a virág mozog a szélben, visszarogyott a fotelbe.
Valaki becsukta az ablakot. A közeledô üvegben még a virág tükörképe is látszott! De csak egy pillanatra, mert a cserép már zuhant is lefelé.
A "kamera" követte az esô tárgyat, mégpedig úgy, mintha együtt zuhant volna vele, így a cserép a kép közepén pörgött-forgott, a háttérben pedig újabb és újabb ablakok rohantak fölfelé. És akkor az utolsó pillanatban történt valami, amit szemmel nem is lehetett követni. Mielôtt a virág földet ért volna, fecskévé változott, és egy éles fordulattal az égnek vette útját.
Cassel levette a fejérôl az elektródákat, és szerényen mosolyogva a lányra pillantott.
- Ez volt a demoprogramom az elôzô munkahelyemen.
Elle halálra váltan nézett a férfira. Rémülten, ugrásra készen ült a fotelben, kezeivel görcsösen szorította a karfát.
- Te is... be tudod csapni a gépet?... - hebegte.
- Igen. De nem ez a fô produkcióm.
Én a megjelenített képeket valóra
is tudom váltani. Más szóval: képes
vagyok rá, hogy megváltoztassam a valóságot.
Percekig tartott, amíg Jon és Thier kiértek a Cartimbosh Kutatóintézet hatalmas központi épületébôl, mégsem szóltak egymáshoz egy szót sem. Azonban alig ültek be a kocsiba, a pszichológusból ömleni kezdett mindaz, ami a hosszú séta alatt felgyülemlett benne.
- Glen, nem errôl volt szó - mondta a nyomozónak. - Ha már egyszer megkértél, hogy segítsek, akkor elvárom, hogy egyenrangú félként kezelj. Márpedig te két igen fontos információt is elhallgattál elôlem: egyrészt hogy a kommandósokat a Cartimbosh küldte, másrészt hogy Cassel álnevet és hamis címet adott meg nekünk. Még rosszabbul áll a szénád, ha azt is belekalkuláljuk, hogy mindez egy olyan nyomozás során történik, amikor a saját haverom után kell vizslatnom. Ez nem volt szép tôled, és ne csodálkozz rajta, ha megrendült benned a bizalmam.
Thier beindította a kocsit, és a kapitányság felé vették útjukat. A nyomozó a forgalmat figyelte, és úgy válaszolt Jonnak - a pszichológus szerint örült, hogy nem kell a szemébe néznie.
- Jaj, ne legyél már gyerekes, Jon! Nem ismered a rossz zsaru - jó zsaru trükköt? A két nyomozó közül az egyik durván bánik a pasassal, aztán a másik zsaru odamegy és megsimogatja a buksiját, mire a hapsi szépen sorjában mindent kitálal. Ilyen egyszerû az egész. Pont neked kell ezt magyaráznom, egy pszichológusnak?
Jon hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Szóval azt akarod, hogy most menjek oda Kensithez, haverkodjak vele, kérjek elnézést a viselkedésedért, magyarázzam meg, hogy én errôl semmit sem tudtam - aztán lessem a válaszát?
- Pontosan - bólintott a nyomozó. - Egyébként is ezt tennéd, nem? Hiszen mindez így igaz. Legalább ôszinte lesz a jelenet.
Jon döbbenten pillantott a nyomozóra. Mintha egy teljesen új embert fedezett volna fel maga mellett.
Az út hátralévô
részében sem szóltak egymáshoz.
Elle görcsös tartása valamelyest fölengedett: eleresztette a fotel karfáját, és hátradôlt. Ennek ellenére látszott rajta, hogy a szíve még mindig a torkában dobog.
- Hogy érted azt, hogy meg tudod változtatni a valóságot? - kérdezte kissé remegô hangon Casseltôl.
- Vizualizációval - felelte nyugodtan a férfi. - Ha rendszeresen koncentrálok valamire, akkor az valóra válik. Olyan, mint egy cirkuszi mutatvány. Világszám! Állítólag én vagyok a legjobb ebben a produkcióban az egész bolygón. Legalábbis ezt mondták abban a katonai laboratóriumban, ahol évekig kísérleteztek velem.
Elle egyre csak a fejét csóválta és megpróbált kinyögni valamit, de csak nagy-nehezen sikerült neki.
- De akkor miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból? - kérdezte végül. - Te mindent tudsz a vizualizációról, sokkal jobban, mint én. Miért hagytad, hogy elmagyarázzam neked?
- Mert tudni akartam, mi ez az egész. Csapdára gyanakodtam. Elle, engem a fél világ üldöz az amerikai hadseregtôl kezdve a CIA-ig bezárólag.
- De miért?
A lány hangja még mindig kétségbeesetten és követelôen csengett. Rémületében minél elôbb meg akarta tudni, hogy mekkora bajba keveredett. Cassel viszont egyre higgadtabb lett, ahogy könnyített a lelkén.
- Szerintük miattam esik szét az Egyesült Államok.
- Na ne! - nevetett fel idegesen Elle. - Az ózonlyukért meg a túlnépesedésért nem üldöznek?
Cassel elkomorodott.
- Egyáltalán nem olyan vicces. Hidd el, hogy nem vicces.
Elle nem válaszolt. Érezte, hogy a férfi gondolatban messze jár, és nem lenne tanácsos megzavarni. Vagy most szánja rá magát, hogy elmondjon mindent, vagy soha.
- Az emlékgép becsapása csak trükk - kezdte a férfi. - Melléktermék. De nagyon fontos kiindulási pont. Kevés ember van, aki át tudja verni a gépet, akinek annyira erôs a fantáziája, hogy valóságos képpé formálódik. Nos az ilyen emberekbôl megfelelô képzés után mind lehet valóraváltó. Vagy röviden vévé.
- Valóraváltó?
- Így neveztek el minket, akik meg tudjuk változtatni a valóságot. Valóra tudjuk váltani az álmainkat. Neked is menne, hidd el. Sôt, félig-meddig sikerült is, hiszen itt vagyok.
- De hogy mûködik ez az egész?
Cassel szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Senki sem tudja. Éppen ezért kezdtek el velem kísérletezni, hogy kiderítsék. De a legjobb tudósok hosszú évek alatt sem jutottak vele semmire.
- Milyen kísérleteket csináltatok?
- Mindenfélét - vonta meg a vállát a férfi. - Mivel semmilyen támpontunk nem volt, csak próbálkoztunk. Mindig adtak egy témát, amit rendszeresen, egy bizonyos ideig vizualizálnom kellett, aztán vártuk a hatást. Ha történt valami, azt gyorsan följegyezték, aztán kaptam valami más témát. Azt remélték, hogy így majd meg tudják állapítani a vizualizáció törvényszerûségeit. Rá is jöttünk egy csomó dologra - de mindegyik mellékes, és jelentéktelen. A lényeget illetôen csak egy dolgot tudtunk megállapítani: nincsenek szabályok! A vizualizáció kiszámíthatatlan.
Úgy tûnt, a lányt egyre inkább izgalomba hozza a téma.
- Hogy érted, hogy kiszámíthatatlan?
- Hol száz százalékig az történt, amit elképzeltünk, hol teljesen más. És a mai napig nem tudjuk, hogy miért. Egyetlen összefüggést sem sikerült feltárnunk. A kutatók pedig nem vették észre, hogy mivel kísérleteznek, egyre tovább és tovább mentek. Néha komoly katasztrófát is okoztunk. Olyankor persze megijedtek, de ahelyett, hogy leálltak volna, újabb vizualizációval igyekeztek helyrehozni a hibát. Én persze segítettem, ahol tudtam, mert megrettentem mindattól, amit okoztam, és vissza akartam csinálni. De sosem sikerült. És elérkezett az a pont, ahol úgy éreztem, ki kell szállnom.
- Milyen katasztrófákat okoztál?
Elle-t érthetetlen módon izgalomba hozta ez a téma: nagy aggodalommal, szinte már rettegéssel várta a választ. Cassel nem vett észre semmit, az arca elkomorodott.
- Ne haragudj, de ez a téma nagyon mélyen érint, és... nem szeretek róla beszélni...
- Rendben - bólintott megértôen, de kissé csalódottan a lány. - És az Egyesült Államok széthullása?
Cassel arcán torz vigyor jelent meg.
- Na, azt legalább megérdemelték! Meg akarták erôsíteni a saját pozíciójukat. Elképzeltették velem, hogy az észak-amerikai kontinensen kétszáz év múlva egy szuperfejlett, gazdag, demokratikus jóléti állam virágzik. Erre mi történt? Másnap kilépett a szövetségbôl az elsô tagállam. Minden elôzmény és tárgyalás nélkül. Aztán a második, majd a harmadik - és a folyamat azóta is tart.
- De miért? Hiszen te épp az ellenkezôjét szeretted volna...
Cassel a fejét csóválta.
- A vágykép valóra fog válni - kétszáz év múlva. Csak az az államalakulat nem az USA lesz. A világegyetem úgy döntött, hogy akkor tudja a leghatékonyabban végrehajtani ezt a vágyálmot, ha az Egyesült Államokat minél elôbb eltakarítja a Föld felszínérôl.
- Dehát az ôrület! - Elle szinte kiabált. - Már ne is haragudj, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ezek a dolgok miattad következtek be. Hogy tudjátok egyáltalán ellenôrizni az eredményt?
- Nagyon nehezen. Ha bûvész lennék, egyszerûbben menne minden: cilinderrel letakarnának egy piros kendôt, koncentrálnék, és a cilinder alól egy zöld kendô tûnne elô. De ez nekem nem megy, mert csak olyan dolgot tudok megvalósítani, ami nem lehetetlen, ami egyébként is megeshetne. Mivel az általam kiváltott események csak úgy maguktól is bekövetkezhetnének, a legtöbb esetben nagyon nehéz kimutatni az összefüggést. Volt, amirôl azt hittük, hogy nem sikerült - aztán másfél év múlva mégis megtörtént. Ilyenkor aztán lehetetlen eldönteni, volt-e benne szerepem. És olyan kísérlet is akadt szép számmal, aminek azóta sem láttuk kimutatható következményét. Vagy nem tudunk róla, vagy másképp, sajátos módon értelmezve valósult meg. Eddig ugyanis minden kísérlet sikerült - legfeljebb nem úgy, ahogy mi elképzeltük. Egy idô után azért már jó közelítéssel meg tudtam mondani, hogy mi az, amiben én voltam a ludas, és mi az, amiben nem.
Elle egy végtelennek tûnõ percig szótlanul emésztette a hallottakat.
- Azt mondtad, hogy "kevés ember van, aki be tudja csapni a gépet", meg hogy "mi, valóraváltók"... Te ismersz még ilyen embereket? - kérdezte végül.
- Persze. Együtt kísérleteztek velünk egy katonai laborban Amerikában, a legnagyobb titoktartás közepette.
- Évek óta?
- Igen.
A lány ismét elgondolkozott.
- De... én csak azóta tudok az emlékgéprôl, hogy Juliával találkoztam. Az emberek meg a tegnapelôtti híradás óta ismerik. Eddig szándékosan nem mutatták be, hogy titeket, valóraváltókat titokban tarthassanak?
- Úgy van. De nem csak rólunk van szó. Ez a gép önmagában is ôrülten veszélyes, a valóraváltók nélkül is fenekestül felforgathatja az emberiség életét. Gondolj csak bele: mostantól fogva nincsen titok. Ha két ember négyszemközt, egy lakatlan szigeten beszélget - azt is vissza lehet játszani egy bíróságon, és bizonyítékként lehet felhasználni a másik ellen. Lôttek a maffiózók közötti titkos megbeszéléseknek, a politikusok alkuinak, a menedzserek üzleti tárgyalásainak, a válófélben lévô párok magánéletének. Az emlékgép filmipart is tönkre vágja. Nincs többé szükség kamerára, világításra, a felszerelés utaztatására - a rendezô egyszerûen fogja magát, és a saját szemével nézi a jelenetet. Aztán leül a stúdióban, és az emlékeit átülteti videóra. Már ez is hatalmas változás, pedig csak két olyan témát említettem meg, ami kapásból eszembe jutott. Képzeld el, mi minden sülhet még ki a gyakorlati felhasználás közben!
Elle még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy egy csapatra való különleges ember létezését ilyen sokáig titokban tudták tartani.
- Pedig egyszerû az egész. Képzeld el, hogy egy ligeti padon ülsz, oldaladon egy férfival. Egyszercsak lehullik egy falevél az egyik fáról, a férfi pedig kijelenti, hogy ezt a jelenséget ô hozta létre: a puszta akaratával vette rá a levelet, hogy lehulljon. Hogy reagálnál erre? Legjobb esetben is kinevetnéd. Csak akkor hinnéd el, hogy csodára képes, ha az akarata segítségével mondjuk a levegôbe emelne téged - mert ez lehetetlen. A mi tevékenységünkön azért nincs mit eltitkolni, mert úgyse hinne nekünk senki, ha elmesélnénk. Persze ez a falevél rossz példa volt, mert nem tudnám megcsinálni, de a lényege az: csak olyan dolgot tudunk valóraváltani, ami egyébként is megtörténhetne.
- Na, ez már egy szabály! - kapott a szón Elle! - Azt mondtad, semmire sem sikerült rájönnötök.
- Azt mondtam, hogy csak apróságokra.
- Szerinted nincs is benne semmilyen rendszer?
- Biztos van. Mint ahogy a széljárásban is. Pontosan tudjuk, miért és hogyan keletkezik a szél, és globális méretben meg is tudjuk határozni egy-két fô áramlatát, de az utcán sétálva mégis úgy érzed, hogy össze-vissza fúj, saját kénye-kedve szerint. Úgy tûnik, szabad akarattal rendelkezik. Pedig csak olyan sok tényezô befolyásolja, hogy nem tudjuk mindet figyelembe venni, mert nincs az az összetett matematikai modell, ami le tudná írni.
- És gondolod, hogy lesz valaha is olyan rendszer, ami modellezni tudja a valóraváltás törvényszerûségeit?
Cassel a fejét csóválta.
- Majd akkor, ha lesz egy rendszer, ami az emberi agyat modellezi. Majd ha rájöttünk, hogy mit miért gondolunk. Azt nem mondom, hogy ez soha nem következik be, de remélem, még nagyon messze van az az idô. Mert akkor teljesen kiszámítható lesz minden ember minden egyes reakciója. Rájövünk majd, hogy robotok vagyunk, és nem is rendelkezünk szabad akarattal, csak olyan sok tényezô határozza meg a mûködésünket, hogy korábban nem tudtuk mindet számításba venni. Ôszintén szólva ezt már nem szeretném megérni. Viszont az emlékgép becsapásáról több információval tudok szolgálni.
- Igen? - csillant fel Elle szeme. - Például?
- Aki képet tud megjeleníteni, az valóraváltani is tud. Egy szakember csak ránéz a képernyôre, és a delikvens elsô próbálkozása alapján meg tudja mondani, mennyire tehetséges, illetve mennyit kell vele foglalkozni ahhoz, hogy igazi valóraváltó legyen belôle. Ahogy gyakorolják a valóraváltást, úgy lesznek egyre élethûbbek a monitoron megjelenô képek is. Szóval a megjelenítés nem csak cirkuszi mutatvány, hanem a haladás nagyon jó fokmérôje is.
Elhallgatott, és jelentôségteljesen Elle-re pillantott. A lány nem szólt semmit, kérdô tekintettel várta a folytatást.
- Te azt állítod,
hogy a rendôrségi kihallgatáson spontán
találtál ki engem. Én hittem neked, mivel
a valóraváltásnak nincsenek szabályai,
és ez az eset belefért volna az eddigi tapasztalataim
alapján felállított képbe. Lehet,
hogy neked tényleg fogalmad sem volt a valóraváltásról,
meg a többi dologról, és egyszerûen ez
volt az elsô ilyen jellegû, véletlen próbálkozásod.
Oké. De valami mégsem stimmelt, ezért vártam,
hogy mikor árulod el magad. Nos, ez az utóbbi jelenetsor,
amelyben fülig szerelmes Rómeóként élveztem
az életet az oldaladon, már profi munka volt. Azokat
a jeleneteket nem lehet spontán kivetíteni, Elle!
Az egészet el kellett tervezned, és föl kellett
rá készülnöd. Száz százalékig
biztos vagyok benne, hogy hetekig gyakoroltál. Szóval
akárhogy is nézzük, most lebuktál.
Robert Guinn, a CIA második embere nyugtalanul bámult ki irodája ablakán. Lelkiismeretfurdalás gyötörte. Úgy érezte, nagyrészt ô a felelôs azért, hogy az Egyesült Államok szétesôben van. Néha viszont, amikor másféle hangulat kerítette hatalmába, másokra kente az egészet. Szidta a fônökét, a tanácsadóit, az elnököt, a tudósokat, a Cartimbosh-t, a valóraváltókat. De végül mindig rádöbbent, hogy teljesen mindegy, ki a felelôs. A Természet (vagy az Isten?) úgy döntött, hogy a valóraváltóknak meg kell jelenniük. Az evolúciót pedig még az Egyesült Államok elnöke sem állíthatja meg.
Ki sejtette öt évvel ezelôtt, hogy idáig fajulnak a dolgok? Igen, lassan öt éve, hogy az elsô valóraváltót személyesen bemutatták neki. Zavarodott, ijedt fiatalembernek tûnt. Támogatást, bátorítást, otthont remélt. Célokat szeretett volna kapni, hogy ismét értelmet nyerjen az élete. Guinn sosem gondolta volna, hogy így is kinézhet egy "természetfeletti" képességekkel rendelkezô ember. El is nevezték Gubónak, mert szinte begubózódott a saját világába.
Ahogy telt-múlt az idô, és sikerült munkára fogniuk Gubót, a fiatalember egyre nyugodtabb lett. A környezetében dolgozó tudósok, katonák, politikusok és titkosügynökök viszont egyre jobban elvesztették a lábuk alól a talajt. Többen lázasan tanulmányozni kezdték a misztikát, mások a templomba menekültek, vagy a "hivatalos" tudomány könyveit bújták. Keresni kezdték a választ, mert az egész addigi világképük fejtetôre állt. A srác ugyanis elképesztôen hatékony volt.
Többen annyira megijedtek, hogy ki akartak szállni. De az Egyesült Államok nem engedhette meg magának, hogy ekkora titok illetéktelenek kezébe jusson. És ez a titoktartás néhány ember életébe került. Guinn akkor érzett életében elôször igazi lelkiismeretfurdalást. Pedig azelôtt sosem volt szívbajos, ha kellemetlenkedôk félreállításáról volt szó. Amikor elfogadta a fölkínált pozíciót, nagyon is tisztában volt vele, mi minden tartozik majd a feladatkörébe. A CIA fônökének arcát mindenki ismeri, mert folyton reprezentál, nyilatkozik - tehát ô, az elhárítás vezetôje végzi a piszkos munkát, név, arc és hírverés nélkül. Tette is a dolgát szó nélkül. De ezúttal úgy érezte, a Világegyetemmel próbál ujjat húzni, amikor gyilkosságok árán titokban tart egy ilyen csodát.
És a rémálom ezzel még nem ért véget. Mert egyre több valóraváltót fedeztek fel, és egytôl egyig beszervezték ôket. A kísérletek pedig egyre nagyobb távlatokat nyitottak meg a kutatók elôtt - és ez egyre jobban megrémisztette azokat, akik még bele mertek gondolni, hogy mit is csinálnak tulajdonképpen. Guinn gondolkodása rengeteget változott a közös munka kapcsán. Amikor odáig fajult a dolog, hogy Gubó megszökött, emberileg teljesen meg tudta érteni. A másik, hivatalos énje viszont elfogadta a felsôbb parancsot, hogy a valóraváltót elô kell keríteni. Abban ugyanis kénytelen volt egyetérteni az Egyesült Államok elnökével, hogy helyre kell állítani mindent, amit csak lehet. És erre egyedül Gubó volt képes.
Mert egyértelmûen ô volt a legjobb. Kezdetben azt hitték, ez azért van így, mert ô érkezett legelôször, vele gyakoroltak a legtöbbet - ezért "rutint" szerzett. Hamarosan kiderült, hogy nem errôl van szó. A srác egyszerûen akkora tehetséggel rendelkezett, amit a többiek bármennyi gyakorlással sem tudtak volna felülmúlni.
Guinn elmélkedését az asztali kommunikátor jelzése szakította félbe.
- Igen? - szólt hátra a válla fölött.
"Uram, Adam Boldwin szeretne bemenni önhöz" - mondta a titkárnôje.
- Helyes. Engedje be.
Guinn azonnal magához tért révültségébôl, és energikus léptekkel az asztalához sietett. Tudta, hogy Boldwin csak fontos hírrel zavarja. És Guinn már egy rossz hírnek is jobban örült volna, mint ennek a teljes információhiánynak. Boldwin arca azonban úgy sugárzott az örömtôl, amikor belépett, hogy izgatottsága a CIA elhárítási fônökére is átragadt.
- Szervusz Adam! - nyújtotta a kezét. - Mi történt?
- Megvan Gubó! - vigyorgott Boldwin.
- Hol?
- Angliában, Chris Cassel álnéven.
Guinn már nyúlt is az asztali kommunikátorához.
- Azonnal intézkedem - mondta.
- Hagyd! - tette rá a kezét Boldwin a kapcsológombokra. - Ágyúval verébre? Ezt az embert nem lehet a hagyományos módszerrel elkapni. De ha mégis sikerülne, mit érnénk vele? Idehoznánk megkötözve, és kényszerítenénk rá, hogy arra gondoljon, amire mi szeretnénk? Ezzel már egyszer kudarcot vallottunk, ha nem emlékeznél rá.
Guinn lassan visszahúzta a kezét.
- De, nagyon is jól emlékszem... - felelte halkan. Megtörten rogyott vissza a székébe.
- Gubó éppen ezért lépett le: mert kényszeríteni próbáltuk - emlékeztette Boldwin. - Egy természetfeletti képességekkel rendelkezô embert nem lehet megzsarolni. Úgy sétált ki az ajtónkon, mintha nem is ôriztük volna. Kémkedtünk utána, mindent tudtunk róla, mégis eltûnt.
- És mit jelent az, hogy most megvan?
- Önként jelentkezett a rendôrségen, a körözés miatt.
Guinn meghökkent.
- Önként?
Boldwin is letelepedett egy fotelba, majd komótosan rágyújtott. Ôrjítôen lassan fújta ki a füstöt. Guinn utálta ezt a tulajdonságát: ha Boldwin valamilyen régen várt információ birtokába került, megnyugodott, és nem tudta elképzelni, hogy mások még mindig tûkön ülnek.
- Önként - bólintott Boldwin.
- De miért? Hogy lehet valaki ennyire ôrült?
- Ôt nem a saját mércéddel kell mérni. Ha téged üldöznének valami miatt, akkor úgy éreznéd, hogy addig tudod kezedben tartani az eseményeket, amíg szabadlábon vagy. Ha jelentkeznél a rendôrségen, akkor mások kezébe adnád a döntést, a sorsodat. Nos, nála ez éppen fordítva van. Egyszerûen oda kell mennie az események sûrûjébe. Amíg menekül, semmit sem irányít, de ha megjelenik a gócpontban, kezébe veheti a dolgokat.
Guinn tûnôdve dôlt hátra a foteljében. Kénytelen-kelletlen igazat adott magában Boldwinnak. Végül is ô volt az, aki a valóraváltó kísérleteket vezette, ô ismerte legjobban ezeket a nem mindennapi embereket. Valamiért mégis bosszantotta a tudós viselkedése. Ez a halvány mosoly az ajkán, meg ahogy a füstöt fújja, mind arra utal, hogy Boldwin még most is büszke a "tanítványára". Tetszik neki, hogy a kedvence így át tud verni mindenkit. Nem mintha Boldwintól bármit is tanulhatott volna egy Gubó kaliberû fickó.
- Akkor most mi legyen? - sóhajtotta Guinn. A hangsúlyban reménytelenség tükrözôdött, mintha a CIA elhárítási fônöke azt akarná éreztetni, hogy feladta. Véletlenül se akar fônöknek látszani.
- Rá kell vennünk Gubót, hogy ismét dolgozni akarjon. Önként és dalolva csinálja azt, amit mi nem tudtunk rákényszeríteni. És ezt csak egyféleképpen lehet elérni: az érzelmein keresztül kell megfogni.
Guinn bólintott.
- Ötletnek jól hangzik, de el nem tudom képzelni, hogyan lehetne átültetni a gyakorlatba.
Boldwin hamiskásan elmosolyodott. Keresztbetette a lábát, és hátradôlt a fotelban.
- Én meg tudnám oldani, ha szabad kezet kapnék.
- Megkapod - legyintett nagyvonalúan Guinn, mintha rajta múlna. Mintha ô gyakorolna kegyet azzal, hogy engedélyt ad a saját megmentésére. Ahogy a valóraváltók ügye apránként az Egyesült Államok, majd a földgolyó legfontosabb ügyévé vált, Guinn egyre gyakrabban kényszerült rá, hogy nála hozzáértôbb embereknek engedje át a döntést. Kezdetben zavarta, és szégyellte magát miatta. És persze félt, hogy veszít a hatalmából. Aztán egy idô után rájött, hogy ebben a játszmában már rég nem ô a fôszereplô, hanem a tudósok. Mindennek dacára igyekezett megôrizni a látszatot, de egyre inkább úgy érezte magát, mintha egy véget érni nem akaró rémálomban élne. És még mindig reménykedett benne, hogy egyszer felébred, és minden úgy lesz, mint régen.
- Ez most azt jelenti, hogy tényleg szabad kezet kaptam? - kérdezte mohón Boldwin.
- Persze. Végül is te ismered a legjobban Gubót.
- Akkor jó - vigyorgott a tudós. - A legjobb ügynököm ugyanis már dolgozik a problémán.
Guinn meghökkent. Idáig fajultak volna a dolgok? Boldwinnak "ügynöke" van? És önállóan mer intézkedni? Ennyire pojácának tûnik már a CIA elhárítási fônöke?
- Ki az? - kérdezte komoran.
- Az egyik valóraváltó.
- Persze... Gondolhattam volna. Logikus.
Krákogott egyet, és megpróbált hivatalos arcot vágni.
- Mindenesetre még a mai napon kérek egy részletes írásbeli jelentést az eddig történtekrôl, és a terveidrôl. Végül is én adom hozzá a nevemet, nem?
- Dehogynem - bólintott elnézést kérôen Boldwin. Guinn úgy érezte, mintha a hangjából a beteget nyugtató orvos hangja is kiérzôdne egy kicsit. Boldwin is megneszelhetett valamit, mert gyorsan témát váltott.
- Hogy áll a kutatás? Van valami hír Bittner felvételérôl?
- Nincs - felelte Guinn. - A régi lakásán, ahol meggyilkolták, nem találtunk semmit. Persze már nem nagyon lakott ott, amióta befutott, csak az éppen aktuális szeretôit hordta oda, hogy anonim maradhasson. Minden lényegesebb cuccát Cartimboshék egyik kastélyában tartotta, és gyakorlatilag ott élt. Engedélyt kéne kérni, hogy körülnézhessünk. Oda egyrészt nehéz lenne behatolni, mert Bittner bombabiztossá tette a fészkét, másrészt taktikailag sem lenne jó húzás. Cartimboshékkal nem árt fenntartani a jó viszonyt. A lányukkal egyébként is el kellene beszélgetnünk, hogy elmeséljük, milyen kapcsolatban voltunk a szüleivel, és Bittnerrel. Valahogy meg kéne gyôzni ôt is, hogy érdemes együttmûködni velünk. Ha ez sikerül, akkor minden bizonnyal megengedné, hogy körülnézzünk Bittner dolgai között.
- Találkozót akarsz vele összehozni?
- Perceken belül indulok Angliába.
Boldwin kis idôre megfontolt hallgatásba burkolózott.
- Talán veled kéne mennem - bökte ki végül. - Hátha az emberemnek segítségre lesz szüksége. Ráadásul én is olyan vagyok, mint Gubó: szeretek benne lenni az események sûrûjében.
Guinn már nem is gondolt bele, hogy ez most vajon arcátlanság-e, amiért haragudnia kellene, vagy éppen mázli, mert így nem kerülhet sor palotaforradalomra a távollétében.
- Jó, gyere - felelte fáradtan.
- Én készen állok, mihelyst összeszedted
magad, indulhatunk.
Cartimboshék angliai kastélyában, a futurisztikus emlékgép által uralt toronyszobában feszült volt a hangulat. Elle durcásan karbafonta a kezét, és hátradôlt a fotelban. Látszott rajta, hogy Cassel vádja telibe talált. A férfi taktikai érzéke azt súgta, hogy most még puhítani kell egy kicsit a lányt, és bebizonyítani neki, hogy ô szinte mindent tud a cselszövéseirôl. Magabiztosan beszélni kezdett.
- Nézd, én ismerem az összes profi valóraváltót. Tudom, hogy te tényleg új vagy a piacon, vagyis a szövegnek amit elôadtál, a nagy része igaz. Induljunk ki abból, hogy hetekig kellett gyakorolnod, amíg össze tudtad hozni kettônk fôszereplésével azt a szerelmes szappanoperát, amit nemrég levetítettél nekem. Namármost, ehhez emlékgépre is szükség volt, meg egy tanárra is. Hol férhettél hozzá ezekhez? Csakis itt, Bittnernél. Ha még nem hozták nyilvánosságra az emlékgép létezését, akkor honnan tudtad, hogy téged azzal fognak kihallgatni a rendôrségen? Gondolom, Bittnertôl. Állításod szerint olyan sokat foglalkoztál meditációval és önhipnózissal, hogy könnyedén ki tudtál bújni a téged hipnotizáló pszichológus hatása alól. Ez azért nem egy olyan egyszerû dolog. Csak akkor mûködik igazán, ha tudod, hogy mi alól kell kibújni, vagyis elôre ismered a hipnotizôr módszerét. Amirôl Bittner úgyszintén részletes tájékoztatást tudott nyújtani. Vagyis minden szál ide vezet, kár is tagadnod. Csak azt áruld el: miért tetted és kinek dolgozol?
A lehetô legváratlanabb dolog történt: Elle-nek legörbült a szája széle, és sírva fakadt.
Cassel kizökkent a zord inkvizítor szerepébôl. Fogalma sem volt, most mit csináljon. Közelebb húzódott a lányhoz, és sután megsimogatta.
- Én is... tudok... valóraváltani... - zokogta Elle.
A férfi döbbenten ölelte
át a lány remegô testét, akibôl
csak úgy patakzottak a könnyek.
Elle nagy-nehezen abbahagyta a sírást. Cassel türelmesen várt, amíg kifújja az orrát, és rendbe teszi az arcát.
- De miért nem ezzel kezdted? - kérdezte szeretetteljes hangon a lánytól.
- Mivel?
- Hogy tudsz valóraváltani.
Elle elrakta a zsebkendôt.
- Mert mindig mindenki hülyének nézett, akinek elmondtam. Egyszer már majdnem diliházba is zártak miatta. Rólad csak pár perce tudom, hogy valóraváltó vagy, és úgy megdöbbentem, hogy az elmondhatatlan... Tudod, mennyit ábrándoztam arról, hogy bárcsak találkozhatnék egy hozzám hasonló emberrel, aki megértene, akivel elbeszélgethetnék!
Cassel nem szólt semmit. Nagyon is ismerte ezt az érzést. Ismét beléhasított az a fájdalmas emlék, amikor elôször rádöbbent, hogy képes megváltoztatni a világ dolgainak természetes folyását.
Ô is kiskora óta gyakorolta a vizualizációt, akárcsak Elle. Mivel még gyerek volt, a maga elé képzelt jelenetekben gyakran kalandozott el a fantázia világába, olyan dolgokat képzelt maga elé, amelynek a megvalósulása nagyon-nagyon valószínûtlen volt. De mint kiderült, nem lehetetlen.
Szépen sorjában minden megtörtént, amit maga elé képzelt. Elôször nem akarta elhinni. Aztán újabb és újabb kísérletekkel próbálkozott, hogy meggyôzôdjön róla: nem tévedés az egész. Csak az ötödik-hatodik alkalommal fogadta el, hogy igenis, ô "természetfeletti" képességekkel rendelkezik. Akkor még használta ezt a szót, de azóta rájött, hogy ez a kifejezés önmagában is paradoxon.
Amikor az elméje végre hajlandó volt elfogadni, hogy mindez igaz, élvezni kezdte a dolgot. Ki ne szeretett volna tizenéves fejjel varázsló lenni? Élvezte mágikus erejét, és sorra követte el a vidámabbnál vidámabb csintalanságokat - mígnem becsúszott az elsô hiba. Egy ártatlannak induló tréfa, ami rosszul sült el. És attól fogva jött a lelkiismeretfurdalás, és a zavarodottság. Chrisnek erkölcsi és morális kétségei támadtak saját hatalmát illetôen. Elvesztette a lába alól a talajt, zavart, ideges és zárkózott lett. Ráadásul mindez akkor játszódott le, amikor egy kamasz egyébként is a helyét keresi a nagyvilágban, és a koránál fogva kérdések százai merülnek fel benne. Cassel hamarosan csak önmaga árnyékának tûnt.
Nagyon vágyott valaki után, aki utat mutatna neki, mint ahogy a tanítványnak mesterre, a sportolónak edzôre van szüksége. De nem ismert más embert, aki ilyen tulajdonsággal rendelkezett volna, a hétköznapi emberek pedig nem tudták volna megérteni a problémáját - és ez kimondhatatlanul magányossá tett az ifjú Casselt.
Ekkor környékezte meg a hadsereg. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy vonuljon be egy csúcstechnológiával felszerelt laborba, ahol kiderítik, hogy mi is az, amit tud. És ha már egyszer bent volt, a katonák gondoskodtak róla, hogy bent is ragadjon. Ugyanis elkezdtek szállingózni befelé az újabb valóraváltók.
Cassel úgy érezte, otthonra lelt. Végre olyan emberekkel beszélgethetett, akik megértették, akikkel megoszthatta a gondjait. Sôt, akiken segíthetett. Mert az új jövevények egytôl egyig ugyanazon a kínszenvedésen mentek keresztül, mint ô. És az, hogy tanácsokat adhatott a saját keserû tapasztalatai alapján, teljesen helyrebillentette Cassel lelki egyensúlyát.
Ezért tökéletesen meg tudta érteni Elle viselkedését. A lány egyszerûen nem tudott annyira logikátlan, annyira zaklatott és annyira nagy bajkeverô lenni, hogy Cassel el ne tudta volna nézni neki.
Elle úgy értelmezte a hosszú hallgatást, hogy a férfi nem kíván reagálni az imént elhangzottakra, ezért folytatta a gyónást.
- Tudod, Paul nagy nôcsábász volt... Mármint Bittner professzor. Pedig nem volt jóképû, de volt benne valami, amit nehezen tudnék megfogalmazni... Talán szuggesztív... Igen, azt hiszem ez jó szó.
Cassel vágott egy fintort. Úgy látszik ez már mindörökre így marad: a nagy nôcsábászok sosem lesznek szimpatikusak férfitársaiknak. Jó néhányszor látta már Bittnert a telePC-ben, és oktatófilmekben a hadsereg laboratóriumában. Sok mindent gondolt róla, csak azt nem, hogy szimpatikus. Inkább cinikusnak és nagyképûnek tûnt. A viselkedésében és stílusában határozottan volt valami ördögi, amitôl Casselt kirázta hideg. Nem szívesen beszélgetett volna személyesen a professzorral. Ismét keserûen megállapította magában, hogy mindez nem akadályozta meg Bittner abban, hogy sorra falja egymás után a nôket. Akár az ilyen gyönyörûeket is, mint Elle.
- Összejöttetek? - kérdezte a lánytól, és ô maga is meglepôdött, amikor a hangjában féltékenység és megvetés csendült. Elle egyáltalán nem sértôdött meg, sôt mentegetôzni kezdett.
- Annyira szükségem volt valakire! Amikor Paul megtudta, hogy valóraváltó vagyok, elmondta, hogy ô már ismer ilyen embereket, így aztán beszélgetni kezdtünk. El sem tudod képzelni, mekkora élmény volt, hogy végre valaki meg tudott engem érteni! Aztán egyre többször találkoztunk... egyre többet beszélgettünk... Tudod, hogy van ez!
A lány már megint olyan hangsúllyal fejezte be a mondandóját, mint aki megértést, feloldozást remél. Cassel szokása szerint nem reagált rá. Tudta, hogy egy valóraváltó egyik legnehezebb feladata megtanulni azt, hogy a tetteiért egyedül ô a felelôs. Attól nem csökken a felelôssége, ha egy barátja bólogatni kezd:"bizony, bizony nem tehettél mást, én is így cselekedtem volna". Ehelyett inkább megkérdezte:
- Hogy került egyáltalán szóba a valóraváltás?
- Teljesen magam alatt voltam. Julia szüleinek temetése után ismerkedtem meg vele, a halotti tornál. Beszélgetés közben megkérdeztem tôle, mihez fogna, ha egyszer csak rádöbbenne, hogy minden álma egy csettintésre valóra válhat. Mihez kezdene a hatalmával? Más körülmények között ez egy ártatlan kérdés lett volna, egy kedves kis játék, amibe bárki szívesen belemegy. Rajtam viszont biztos látszott, hogy emögött több rejlik. Így aztán az elsô adandó alkalommal félrevont, és direkt módon rákérdezett, én képes vagyok-e arra, amirôl az imént beszéltem. A nyíltsága teljesen megdöbbentett. Ráadásul a kérdés azt sugallta, hogy mások is vannak, akik rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Így aztán átszakadt egy gát, és minden feltört belôlem, ami az elmúlt évek során felgyülemlett...
- Tehát igazam volt. Kapcsolatod volt Bittnerrel, és gyakoroltatok az emlékgépen.
- Igen, gyakoroltunk. De csak a képi megjelenítést. Valóraváltásról szó sem volt. Eszembe se jutott, hogy azért csináljuk. Azt mondta...
Elcsuklott a hangja. Nyelt egy nagyot és folytatta.
- Azt mondta, hogy nagyon tehetséges vagyok az emlékgép becsapása terén, hogy ilyen éles meg színes képeket még nem látott. Hogy ezzel feltétlenül érdemes kísérletezni. És ezt én el is hittem neki, mert nem ismertem más hasonló tehetségû embert, nem volt kivel összehasonlítani magam.
Cassel úgy érezte, hogy a lány további bíztatásra szorul.
- Persze, ez tökéletesen érthetô, Elle. Nincs semmi baj. Mondd csak tovább.
- Bittner odaadta a fényképedet. Azt mondta, hogy egy magazinból vágta ki. Úgy gondolta, jobban fog menni a megjelenítés, ha egy konkrét személyre tudok összpontosítani - pláne, ha az illetô egy nagyon is jóképû fiatalember. Nekem mindegy volt, és ô értett jobban a géphez, hát ezt is elhittem neki. Meg egyébként is tetszettél, és tényleg könnyebben ment az egész, amikor teljesen belülrôl jött. Erôs koncentráció helyett csak lazítottam, és mélyen átéltem a vágyaimat. Ennyi.
Cassel hátradôlt a fotelben, és elgondolkodva simított végig az állán.
- Világos - mondta. - Aztán egyszercsak meghalt Bittner, teljesen váratlanul. Ekkor a legegyszerûbbnek látszott rámkenned a gyilkosságot, hiszen engem rutinból is meg tudtál jeleníteni. Sôt, számítottál arra, hogy nem szóbeli, hanem emlékgépes kihallgatás lesz, mert Bittnertôl már azt is tudtad, hogy a rendôrségen használják a gépet.
A lány hang nélkül bólintott. Cassel felállt, és az ablakhoz sétált. Leült a peremére, és karbafonta a kezét.
- Rendben. Most az a legfontosabb, hogy pontosan mit kellett velem kapcsolatban vizualizálnod. Bittner ugyanis nem azért csináltatta veled az egészet, hogy szép képekben gyönyörködjön a monitoron. A segítségeddel valóra akarta váltani azokat a képsorokat. Manipulálni akart engem, rá akart venni valamire. És téged is manipulált, hiszen a tudtodon kívül valóraváltottál neki. A vizualizáció szempontjából ugyanis mindegy, hogy csak magad elé képzeled az eseményeket, vagy egy képernyôn is megjeleníted. Így is, úgy is hat. Ezért fontos tudnom, hogy miket kellett elképzelned.
A lány arca végre földerült.
- Hát ez igazán egyszerû! Mindegyikrôl videofelvétel készült. Itt kell lenniük a tárolóban.
Benyúlt az emlékgép
alatti szekrénybe, és elôvett egy távkapcsolót.
Az egyik falra irányította, amelyet vastag fémpáncél
borított, és megnyomott egy gombot. A páncél
ajtónak bizonyult: fémes surrogás kíséretében
a falba csusszant. Mögötte egy hosszú folyosó
tûnt fel, két oldalán plafonig érô
polcrendszerrel. A polcok pedig roskadoztak a videokazettáktól,
floppyktól, CD-ktôl, DVD-ktõl és más
adathordozóktól.
Jon, a Scotland Yard pszichológusa föl-alá járkált az irodájában. Úgy érezte, sarokba szorították. Mindig valósággal mellbeütötte, ha váratlanul, aljas módon támadták meg. Fõleg akkor, ha olyan ember tette ezt, akitõl a legkevésbé sem számított rá. Ilyenkor egy ideig el sem hitte, hogy mindez megeshetett vele.
Pontosan ezt érezte most is, annak kapcsán, amit Their nyomozó mûvelt vele. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Tehetetlen düh járta át minden porcikáját.
Kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Thier nyitott be hozzá.
- Elvették tôlünk az ügyet, Jon - közölte tényszerûen a hadnagy. Úgy látszott, nem rázta meg különösebben a dolog, de megkönnyebbülést sem tükrözött az arca.
- Hogyhogy? - lepôdött meg a pszichológus.
- Én sem tudok túl sokat az egészrôl, csak amennyit a fônök elmondott. Átvette az Interpol és punktum. A többi csak ködösítés volt. Végül is lehet, hogy az öreg sem tud többet. Mondtam, hogy itt nagyobb dolgok forognak kockán, mintsem sejtenénk.
- Csodálkozom, hogy nem csinálsz belôle presztizskérdést. Hiszen úgy indultál neki az egész ügynek, hogy nekünk kell megvédenünk a saját hírnevünket, meg a fônök renoméját is. Az elsô nyilvános emlékgépes fellépésünk miatt.
A hadnagy magasra feldobta az öngyújtóját, majd elkapta a levegôben. Zsebre dugta, és Jon szemébe nézett.
- Épp ellenkezôleg. Az Interpolnak ez a húzása mentesít a felelôsség alól. Éppen azt bizonyítja, hogy jóval fontosabb ügyrôl van szó, mint amit mi, esendô földi halandók megoldhatnánk. Nyugodt lélekkel széttárhatjuk a karjainkat, hátradôlhetünk a fotelben, és fölrakhatjuk a lábunkat az asztalra.
Jon megértôen bólogatott, de közben teljesen más járt a fejében. A hadnagy úgy értelmezte Jon hallgatását, hogy szomorú az ügy befejezése miatt, így vigasztalni kezdte.
- Látom sajnálod, de hidd el, nem érdemes. Azért biztos így is érdekes volt neked ez a kis kiruccanás a saját területedrôl. De lassan szokjál hozzá a gondolathoz, hogy megint jön a rendes kerékvágás. A nyomozásnak vége.
"De nem nekem"
- gondolta Jon.
Elle és Cassel beléptek a titkos adattárba. A férfi egyik meglepetésbôl a másikba esett. Elôször is az ósdi várfolyosón tökéletes légkondicionálás mûködött: a hûvös szellô lágyan simogatta az arcát. Másrészt azon csodálkozott, hogy Elle milyen otthonosan mozog a felvételek között.
- Hova is szokta tenni... - keresgélt a lány a felvételek között.
- Ide csak úgy bárki bejöhet? - hüledezett Cassel.
- Dehogyis! Láthattad, hogy már a lépcsôházból sem volt egyszerû belépni, és a távkapcsolón is kódszámot kell beütni.
- Ilyen jóban voltatok Bittnerrel?
A férfi maga is meglepôdött hangja élén. Elle a legalsó polcnál guggolt, és ajkán halvány mosollyal nézett föl Casselre.
- Igen, ilyen jóban.
Egy darabig nem szóltak semmit, csak válogattak a felvételek között. Cassel is felvett néhány lemezt, csak úgy találomra, hogy megnézze, mi van rájuk írva.
- Megvannak - közölte Julia, ás az egyik polcról leemelt vagy öt CD-t. A férfi azonban rá se hederített.
- Hé, mi ez? - kiáltott fel meglepetten. Egy DVD-RAM-ot tartott a kezében, de úgy nézett rá, mintha legalábbis egy víz alatt repülô madarat talált volna. Elle odalépett mellé.
- "Oklahomai konferencia" - olvasta el a feliratot. - Mi olyan meglepô ezen?
- Velem kerestették ezt a felvételt! - felelte Cassel szinte kiabálva. - Vizualizáltam egy ilyen feliratú dobozt heteken át. Ez volt az elsô kísérlet, amelyben egy elrejtett tárgyat próbáltak velem megkerestetni. És egyben az utolsó is. Leálltunk az ilyen típusú próbálkozásokkal, mert nem sikerült.
- Dehogynem sikerült - vélte Elle. - Hiszen itt van a kezedben.
Cassel kinyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Zavarta, hogy a lány ilyen gyorsan beletanult a vizualizálás logikájába, éppen akkor, amikor neki kihagyott az agya.
- Úgy van - bólintott. - Itt van a kezemben. És most meg is fogom nézni, hogy mi a fenét kerestettek velem. Mert ha itt, Bittner titkos adattárában találok rá erre a felvételre, akkor nem tudományos kísérletrôl volt szó. Tényleg meg akarták találni valamiért ezt a felvételt, mert fontos volt nekik.
Visszacsörtetett a szobába, és berakta a DVD-t az emlékgép monitorához csatlakozó lejátszóba.
- És ezekkel mi lesz? - jött utána Elle, még mindig hóna alatt tartva a többi felvételt.
- Majd megnézzük késôbb. Ez most fontosabb. Rakd csak le ide az asztalra.
A lány szót fogadott. Kényelmesen elhelyezkedtek a fotelekben, és Cassel elindította a lejátszást. Hang nélkül bámulták az egyelõre még fekete képernyôt.
- Egyre biztosabb, hogy itt valami háború folyt az amerikai politika és Bittner között - törte meg a csendet a férfi. - A CIA valamiért nagyon meg akarta kaparintani ezt a lemezt. Bittner pedig rajtad keresztül engem akart manipulálni. De miért?
- Reméljük, most minden kiderül.
Hirtelen gomolyogni kezdett a sötétség a képernyôn. Cassel felkiáltott meglepetésében.
- Ez emlékgépes felvétel!
- Valakinek az emlékei?
- Vagy fantáziálása. Ami nem mindegy. Jó lenne tudni, melyikrôl van szó.
Egy kétszárnyú, díszes ajtó jelent meg a monitoron. Oldalról egy kar nyúlt be a képbe, és szélesre tárta a szemlélô elôtt. Az illetô - akárki legyen is - egy elegánsan berendezett, mégis meghitt szalonba lépett be. Öt férfi és egy nô fordult érdeklôdve az új jövevény felé. A legidôsebb férfi elésietett. Hatvan körül járhatott, de nagyon jól tartotta magát. Jól állt neki az ôsz haj, markáns arca és mosolya vonzóvá tette. Már messzirôl nyújtotta a kezét.
"Üdvözlöm Bittner professzor! Csakhogy megjött!"
- Bittner - suttogta Elle.
- Szóval az ô emlékeit nézzük - bólintott Cassel. - Akkor legalább a fantáziálás kizárva. Hiszen Bittner nem tudott valóraváltani. Legalábbis nem tudok róla. Szerinted?
- Szerintem sem - rázta a fejét a lány. - Egyébként is, akkor nem lett volna rám szüksége ahhoz, hogy manipuláljon téged.
Az ôsz hajú férfi folytatta.
"Jöjjön, bemutatom a többieknek!"
Odavezette a társasághoz. Csupa ismert arc és csupa ismert név! A tudomány, a mûvészet, a politika jeles képviselôi.
- Úristen Elle, ezek az emberek mind halottak! - nyögte ki Cassel. - Az elmúlt néhány hét során mind a föld alá kerültek. Valami nagyon büdösre bukkantunk...
Lélegzetvisszafojtva figyeltek tovább.
A vendégek leültek, az ôsz férfi pedig állva maradt. Odasétált egy kezdetlegesnek tûnô emlékgéphez, ami a szalon közepén állítottak fel.
"Üdvözlöm önöket a kis házi laboratóriumomban. Aki még nem ismerne, Björn Andersson vagyok. Huszonhat éve foglalkozom pszichiátriával, az utóbbi idôben a Loyola egyetemen, professzorként. Idestova tizenöt éve tanulmányozom és alkalmazom a regressziót, és legjobb tudomásom szerint annak idején az elsôk között vezettem elôzô életbe vezetô regressziót."
- Hát persze! - csapott a homlokára Cassel. - Tudtam, hogy ismerem valahonnan!
Elle lepisszegte. A férfi elhallgatott, de már így is elmulasztottak néhány mondatot.
"...de mivel nem mindegyikünk szakértô, egy kicsit bôvebben is kifejteném munkám lényegét. Nos, ha nagyon leegyszerûsítem, akkor a regresszió nem más, mint hipnózis, amelyben a beteget visszavezetjük életének egy korábbi szakaszába. Ezzel a módszerrel olyan emlékeket is elôhozhatunk az elméjébôl, amelyeket a beteg tudatos szinten már rég nem tud felidézni. A megfelelõ módszereket alkalmazva a régi, elnyomott, visszafojtott emlék újbóli átélése néha egyenlô a gyógyulással. Az igazán mély, sokkoló élményeket ugyanis olyan mélyre ássuk el a tudatunkban, amilyen mélyre csak lehet - hogy ne kelljen rájuk emlékeznünk. Hogy ne fájjanak újra. Ezzel viszont azt érjük el, hogy hordozzuk magunkban az emléket, és az tudat alatt befolyásolja a mozdulatainkat, gondolatainkat, akár az egész életünket - ugyanis a rejtegetéssel megakadályoztuk a feldolgozását, megemésztését. Pedig lehet, hogy csak egyszer kellene elôásni azt a bizonyos fájó élményt, szembenézni vele, a helyére rakni - és utána el lehet engedni, már nem árthat többé."
A "kamera" - vagyis Bittner - körbepillantott a hallgatóságon. A többiek arcán élénk érdeklôdés tükrözôdött.
"Amikor valakit visszavezetünk a múltba, az illetô úgy éli meg a régen történt eseményeket, mintha azok a jelenben esnének meg vele. Képszerûen látja maga körül az akkori környezetét, a terapeuta utasítására "körül is tud nézni" és válaszokat ad a személyekre, tárgyakra, eseményekre vonatkozó kérdésekre. Sôt, ami a legérdekesebb: ha valakit például hat éves korába visznek vissza, akkor ugyanúgy ír és beszél, mintha hat éves lenne. Ez a jelenség évtizedek óta ismert, és bizonyított, ezért most szíves engedelmükkel eltekintek a demonstrálásától. Nyilván azt is tudják, hogy az emlékgép megjelenése óta ezek az emlékek kép formájában is megjeleníthetôek..."
Andersson odébb lépett, hogy ne takarja az emlékgépet. Rárakta a kezét, és úgy folytatta.
"Még alig szoktunk hozzá ehhez a szenzációs lehetôséghez, ez a készülék máris újabb meglepetéssel szolgál. Mégpedig a segítségével betekinthetünk elôzô életeinkbe is."
A hallgatóság visszafogottan felmorajlott. Az elôadó elmosolyodott.
"Úgy hallom, ez a kijelentés megosztotta önöket. Nos, ezzel mindenki így van - még a tudósok is két nagy táborra oszlanak az elôzô életek teóriáját illetôen. Ezért most szeretném összefoglalni azokat a bizonyított tényeket, amelyeket minden szakértô elfogad. Elôször is: az emberek kilencven százalékánál lehet végrehajtani elôzô életbe vivô regressziót. Ha bárkit - hangsúlyozom bárkit - kiszólítanék önök közül, nagyon jó eséllyel végezhetnénk el a kísérletet. Ilyenkor a hipnotizált személy egy rég letûnt korban találja magát, esetleg tájszólásban vagy más nyelven beszél - olyan nyelven, amelyet éber állapotban nem tud, és soha nem is tanult. És közben olyan részletességgel tud beszámolni az ôt körülvevô történelmi világról, mintha abban a pillanatban is benne élne."
Cassel bólogatni kezdett.
- Ôrület! Most már tudom, hogy miért kell olyan nagyon ez a lemez a CIA-nek. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!
- Micsoda? - kérdezte a lány.
- Hát az elôzô életek! Tudod, milyen következményekkel járhat ez?
- Nem.
- Akkor csak figyelj - felelte vészjóslóan Cassel.
"Nos, eddig a tények. A jelenség magyarázata azonban már a vallásos illetve tudományos hittôl függôen eltérô. Egyesek a lélekvándorlás bizonyítékát látják benne, és azt mondják: íme a keleti vallásfilozófiáknak igazuk volt. A magát racionálisnak nevezô tábor ezzel szemben úgy véli, pusztán az elme játékáról van szó: szerintük a történelmi múltról szóló történeteket tudatalattink rakosgatja össze azokból a darabokból, amiket észrevétlenül rögzít életünk során. Ez elképzehetõ, hiszen az elménk kapacitása óriási: azok az információk - regények, filmek, híradások, mesék és mítoszok - is megtalálhatóak benne, amelyekre pedig nem is figyeltünk teljes odaadással. Érdekes és nem elvetendô elmélet, de egyes esetekben ellentmond neki az a tény, hogy a hipnotizált személy társadalmi közegénél, mûveltségénél és világlátottságánál fogva még "háttérzajként" sem találkozhatott azzal az idegen nyelvvel, illetve azzal a történelmi mûveltséggel, amirôl a hipnózis során tanúbizonyságot tesz. Megint mások úgy vélik, hogy faji emlékezetrôl van szó. Nem egy megfoghatatlan lélek vándorol az éteren át testbôl testbe, hanem a test sejtjei, génjei örökítik tovább az emberiség felhalmozódott tudását. Ez is egy kutatható irányvonal, de ugyanolyan kevéssé bizonyítható, mint a másik variáció."
Bittner lepillantott a bal kezére, valószínûleg az óráját nézhette meg. Ujjai idegesen doboltak a szék karfáján.
"Én egyik megoldás mellett sem foglalok állást" - folytatta Andersson. - "Engem mint pszichiátert csak az érdekel, hogy ez a fajta regresszió a beteg egészségét nem károsítja, ugyanakkor általában sikerül vele helyreállítani a páciens lelki egyensúlyát. Sokan az "elôzô életükben" találják meg legégetôbb problémáik okozóját. Rájönnek, hogy annak idején hibáztak, ezért kell most vezeklésként szenvedniük, vagy valami szerencsétlenség történt velük, ezért van bizonyos helyekkel vagy cselekedetekkel kapcsolatban fóbiájuk. És ha a beteg egy ilyen kezelés után gyógyultan - vagy legalább megkönnyebbültebben - távozik, akkor szerintem teljesen mindegy, hogy egy valódi idôutazásról, vagy az elme játékáról van szó."
Az elõadó szünetet tartott, az arca elkomorodott.
"A témával foglalkozó szakemberek még egy dologban egyetértenek. Történetesen abban, hogy nem szabad az elôzô élet regressziót csupán önmagáért alkalmazni. Az elôzô élet feltárása nem szórakozás, amit csupán kíváncsiságból csinál az ember, hogy aztán elmesélhesse a társaságban. Talán a hallgatóim között is akad néhány, aki így gondolkodik, ezért talán meglepheti önöket, hogy most egy ilyen nagy csoportban, szinte színpadi mutatványként fogunk elôzô élet regressziót bemutatni. Meg szeretném nyugtatni önöket, hogy eddig én is csínján bántam ennek a módszernek az alkalmazásával. De most valami másról van szó. Egy számítógép képernyôjén nézhetjük az emberi történelmet. Talán úgy, ahogy az valójában történt. Ez felmérhetetlen változást jelent a történészek munkájában, az oktatásban - de legfôképp az emberi gondolkodásban. Én hiszek abban, hogy aki tisztában van vele, honnan jött, az könnyebben el tudja dönteni, hogy hová tart, és így jobban megállja helyét az élet viharaiban. Ugyanez a jelenség az egész emberiségre vonatkoztatva jelentôsen javíthatná életünk minôségét. Ezért vállalom, hogy most úttörôként megkezdem ezt a kutatási vonalat, akkor is, ha esetleg sarlatánnak tartanak érte. Egyszer már túléltem ezt a vádat, amikor az elsô elôzô élet regressziót vezettem. Úgyhogy most engedelmükkel megtartanám az elsô nyilvános demonstrációt. Ki hajlandó vállalkozni a kísérletre?"
Az eddig pisszenés nélkül figyelô közönség most mocorogni és beszélgetni kezdett. Mielôtt az emberek elkezdhették volna mesélni egymásnak az önigazoló kifogásokat, hogy ôk most éppen miért nem jelentkeznek, egy férfi máris felállt.
- Gratulálok uram, az ön neve valószínûleg bevonul a történelembe - mosolygott Andersson. - Kérem fáradjon ki ide elôre.
A férfi ötven éves lehetett, kopaszodó és pocakos. Láthatólag élvezte a helyzetet, ajkán halvány mosoly játszadozott.
- Üdvözlöm, uram - nyújtott kezet Andersson. - Kérem mutatkozzon be nekünk.
- Jim Berger vagyok, a NASA munkatársa. Komputer hardver fejlesztéssel foglalkozom.
- Akkor gondolom nem folytatott mélyreható történelmi tanulmányokat.
- A történelem sosem volt az erôs oldalam - vigyorgott Berger, majd fejével az emlékgép felé bökött. - Az ehhez hasonló szerkezetek mûködési elve izgatott mindig is.
- Akkor most kipróbálhatja a gyakorlatban is. Kérem foglaljon helyet abban a fotelban.
Andersson megkezdte a szokásos procedúrát, amit Casselék már unásig ismertek. Mégsem tekerték elôre a felvételt, hátha az elôkészületek közben is valami fontos részlet hangzik el. De a professzor hang nélkül dolgozott, a közönség pedig feszülten figyelt. Csak annyit tudtak meg, hogy a hipnózis menete nem változott semmit: annak idején is ugyanúgy zajlott, mint most.
- Öt éves vagy - mondta a prof. - Mit látsz?
- A konyhát - felelte Berger, és az emlékgép mellé állított vetítôernyôn abban a pillanatban meg is jelent a konyha. A "kameraállás" kissé furcsának tûnt, de hamar rájöttek, hogy ez mibôl adódik: Berger öt évesen ilyen alacsony volt.
Éppen egy süteményt próbált meg elcsenni az asztal közepén álló tálból. Egy nô - valószínûleg az anyja - háttal állva mosogatott, és ahogy egy tányért lerakva félig oldalra fordult, észrevette, miben mesterkedik a fia.
- Hé Jimmy, ne most egyél sütit, majd ebéd után. Nem lesz étvágyad!
Cassel a nézôk reakcióját figyelte. Legtöbbjüknek szó szerint tátva maradt a szája. Pedig ez még csak a kezdet.
- Jól van - mondta Andersson. - Még jobban visszamegyünk az idôben.
A kép elmosódott, majd kavarogni kezdett, de a színek megmaradtak. A terítô piros-fehér kockái hajkurászták a haj barnáját, majd egybeolvadtak az ablak kékjével.
- Még jobban visszamegyünk az idôben - folytatta a prof. - A születésed elôtt vagyunk két hónappal. Mit érzel, mit tapasztalsz?
- Semmit... Semmit...
- Még tovább megyünk vissza... Másfél évet... Most hol vagy?
- Nem tudom...
Berger határozott hangja egyre inkább motyogássá szelidült. A viselkedése zavartabb, bizonytalanabb lett. A képernyô teljes sötétségbe burkolózott.
- Milyen érzéseid, benyomásaid vannak?
- Nincs... Nincs semmi...
- Világos van, vagy sötét?
- Nem látok semmit! Minden olyan... üres.
- Írd körül az állapotodat!
- Olyan... olyan lebegô...
- Hogy hívnak?
- Nincs nevem.
- Milyen évet írunk?
- Nem tudom.
- Mekkora vagy körülbelül?
- Nem tudom.
- Van kapcsolatod más emberekkel... vagy gondolkodó, érzô lényekkel?
- Nincs.
A NASA munkatársa megnyugodni látszott. Úgy tûnt, kezd hozzászokni furcsa helyzetéhez. Görcsös testtartása lazult, és egyre higgadtabban válaszolgatott. A közönség viszont még mindig lélegzetét visszafojtva bámult.
- Menjünk vissza még jobban az idôben... Egészen addig, amíg olyan eseményre nem bukkansz, amit pontosan körül tudsz írni... Amit meg tudsz jeleníteni magad elôtt... Amire pontosan emlékszel...
A képernyôn újra élénk színek kezdtek táncolni. Mielôtt szép lassan alakzatokká formálódhattak volna, teljesen váratlanul megjelent egy tökéletesen éles kép.
Düledezô, kôbôl épült házak, zsuptetôk. Fából készült rozoga ajtók és paletták. Nôk hosszú szoknyában, fôkötôvel, hónuk alatt kosarakkal. Kinél mosott ruha, kinél kenyér. Szekér zörög végig a rázós kövezeten, rogyásig pakolva szövettel. Egyes házakon cégérek, ki-be járkáló vásárlók.
A szemlélô végigtekintett a nyüzsgô utcán, majd megfordult. És ekkor, valahol távol, túl az utca végén megpillantotta - a Notre Dame-ot!
Chris és Elle döbbenten
néztek össze.
Május 11. Szerda