Norman J. Lean nem tartozott azok közé az emberek közé, akik mindig mindent elôre kiszámítanak. Nem, ami azt illeti egyáltalán nem. Közel tíz éve vezetett már kisebb-nagyobb teherûrhajókat, de elôrelátása még mindig nem volt kellônek tekinthetô és tudta, hogy ezen valószínûleg már nem is tud változtatni. Most is úgy tûnt neki, valamire ismét nem figyelt rendesen. Egy százhatvanezer tonna Bremium-Triát ötvözetbôl készült szállítóhajóban ült és az ernyôfalat bámulta, miközben Jela - ahogyan a Hajóagyat nevezte - a kialakult helyzetet elemezte;
- ...a szivárgás miatti veszteség igen jelentôs. A maradék hajtóanyaggal a külsô rendszerek egyetlen lakott bolygóját, vagy ûrállomását sem tudjuk elérni. A vészjelzést természetesen folyamatosan sugárzom...
- Hogyhogy nem vetted észre a szivárgást még a robbanás elôtt? - kérdezte Norman idegesen.
- Az önfigyelô blokkjaim semmit sem érzékeltek belôle, pedig a detonációt is nagy valószínûséggel ez okozta - válaszolta az Agy.
- Hogyhogy semmit, hiszen azért vannak nem?
Az Agy által rajzolt sematikus figura megvonta a vállát.
- Mégsem észlelték. A robotok most vannak a külsõ burkolaton... de még semmi biztosat nem tudok.
Norman agya bizsergett a feszült figyelemtôl, és lázasan próbált valami biztatót kivenni Jela szavaiból vagy az ernyôfalon feltûnô ábrákból.
- Mi legyen? Csak azt ne mondd, hogy nincs semmi ötleted. - Jela ilyet még soha nem mondott, Norman mégis félt, hogy egyszer majd akkor hallja, mikor ô maga is tehetetlen.
- Minthogy az ugrás lehetetlen, maradnak a legközelebbi lakatlan bolygók... - Jela hangjában némi szomorúság érzôdött, de Norman nem csodálkozott már semmin sem.
A Drevior rendszerre gondolt. A zsúfolt bárokra, ahol számtalan történet keringett olyan pilótákról, akiket a magány, az ôrület, vagy vérszomjas idegen vadállatok öltek meg, miközben elkeseredetten próbálták megjavítani tönkrement hajóikat. Mindezt olyan bolygókon, ahol a légkör metánból vagy hidrogénbôl állt. Vagy ha levegôjük mégis alkalmasnak tûnt az emberi szervezet számára, akkor porviharok és mérgezô vegetáció tette elviselhetetlenné a létezést. A hazajutásért küzdôk gyötrô álmait csak a halál váltotta meg, s mire a mentôexpedíciók megérkeztek, csak néhány utolsó zavaros feljegyzést, vagy még ennyit sem találtak.
- Akkor hát... keress egyet, amíg nem késô. - Norman felállt és járkálni kezdett a teremben. A kialakult helyzetért csak saját magát hibáztathatta, amiért a Nevaron IV-en elmulasztotta hajója, a Cheron átvizsgálását. Sietett, mert amúgy is késésben volt a szállítmánnyal.
- Legalább Jeff eljött volna... ketten lehet hogy okosabbak lennénk - gondolta. Lelassította a járkálást és megállt a terem közepén. Érezte, hogy itt már Jeff sem tehetne semmit... még... ô sem.
A bolygó, amit Jela talált, fentrôl nem volt túl bíztató. A "Föld-szerû" és a "barátságos" jelzôk semmiképpen sem illettek rá. Ahhoz képest, hogy az utolsó szalmaszál volt, persze Norman fantasztikus szerencseként is felfoghatta volna, mert elérhetô távolságban keringett, és volt rendes légköre. Vagy azért, mert egyáltalán létezett és Norman tudta, hogy egy halálraítélt nem lehet válogatós.
A landolás nem sikerült jól. Az ûrhajó fékezés közben a maradék hajtóanyagot is felemésztette és a légkör alsóbb térségeibe érve már minden egyedül Jela kifinomult neuron-processzorain múlott. Norman az ülésébe szíjazva maga is csak egy darab tehetetlen tárgynak számított, és az ûrruha steril magányában az egyetlen dolog amit tehetett az volt, hogy imádkozott. Kisebb robbanások hallatszottak a hajó oldalsó részeibôl és valahonnan füst kúszott elô. Azután egy hatalmas robbanást érzett, a hajó iszonyúan megremegett és oldalra dôlt, amit világosan érzett a növekvô gravitáció miatt. Végül minden elcsendesedett. Lent voltak.
Norman kimászott a hevederekbôl és elindult a terminálok felé. Valami nem stimmelt. A csend... Túl nagy volt a csend és Norman érezte, hogy nagyon nagy baj van. Mindenfelé berendezési tárgyak, mûszerek és alkatrészek hevertek. Az irányítópult sötét volt. A "tûz- és atombiztos" burkolatú neuron-egységek helyén egy robbanás okozta lyuk tátongott, ahonnan az alsó szint és annak megmaradt válaszfalai látszottak. Norman csak állt, és sokáig nem akarta felfogni a nyilvánvaló tényt. Valami nagyon hideg kúszott lefelé a tarkóján, a szíve mintha többször is kihagyott volna és tompa zúgással agyában egyetlen mondat visszhangzott. Jela halott volt. Norman körül megfordult a vezérlôterem. Jela és vele együtt az egész önfenntartó rendszer, a regenerálódó egységek, a javító robotok memóriái, az egész iszonyúan hatalmas ûrhajó, minden ellenôrzô és irányító-figyelô egységével együtt, örökre és végérvényesen halott volt. Normant elhagyta minden ereje. Agyának egyetlen lehetôsége maradt, hogy a közelgô kétségbeesés magával ne ragadja; elájult.
Két órával késôbb tért
magához. Tisztában volt mindennel, amit a hajóaggyal
együtt mindörökre elveszített, mégis
tudta, hogy nem fogja feladni. Ki fog lépni a felszínre.
Ki kell derítenie, hogy hova is került és mit
tud kezdeni a kinti lehetôségekkel. Norman mindezzel
tökéletesen tisztában volt.
A felszín... Jela nem tévedett, a bolygó légköri összetétele megfelelô volt, és a gravitáció is elviselhetônek bizonyult, mégis mikor Norman kinyitotta a zsilipajtót, a maradék ereje is kezdte elhagyni. A Cheron roncsai egy kék sivatag kellôs közepén feküdtek, amely felett fehér színû, M2 típusú nap ragyogott. A narancsszín-árnyalatú égbolton néhány magaslégköri felhô úszott, s amerre a szem ellátott, mindent apró szemcsés, sivatagi por borított. Sötétkék por, semmi más. Norman az ajtóba roskadt. - Ez nem lehet igaz - motyogta. - Istenem, add hogy ne legyen igaz, hogy csak álmodjam az egészet és ébredjek fel és felejtsem is el és... - elhallgatott. Pupillája összeszûkült. A narancssárga horizonton túl, százhúszmillió fényévre egy bolygó várta, és Norman szívesen cserélt volna annak bármelyik lakójával. A kinti lehetôségek egyenlôek voltak a nullával.
- Miért pont én??!! - kezdett ordítani - Miért, miért, miért....- öklével a Bremium zsilipajtót verte, és csak ordított, ordított kifelé a sivatagba... és ekkor... eszébe jutott a szállítmány.
A Cheron többlépcsôs szállítóhajó volt, hatalmas rakodóterekkel, melyeknek kilencven százalékát B osztályú Csillagporral töltötték fel. A Csillagpor nagyon ritka anyagnak számított, a Galaxis ötezer ismert térsége közül egyedül a Nevaron IV-en és körzetében volt fellelhetô. Értékes voltát azon tulajdonságának köszönhette, hogy a felhasználásával készített ötvözetek antigravitációs jellemzôket mutattak, és ezt viszonylag egyszerû eszközökkel szabályozni is lehetett. De Normannak egyáltalán nem a Csillagpor járt a fejében, hanem a Cheron tizedik raktere. A tizedik egységben élelmiszert és felszerelést szállított az Awoor-III kutatóállomásra, ahová a második térugrás után kellett volna megérkeznie. Az Awoor egyike volt azoknak a bolygóknak, melyeket az állomások személyzetén kívül soha nem telepítettek be emberekkel, mert rendkívül mostoha idôjárási viszonyaik csak a tanulmányozásnak jelenthettek biztos alapot. Norman érezte, hogy a tizedik raktérben találni fog használható dolgokat. Reménykedni kezdett és ez új erôt öntött tagjaiba. Ki fogja húzni addig, míg a mentôhajó megérkezik, mert hogy jönni fog, abban mostmár egyre inkább biztos volt.
- Menni fog - gondolta magában. - Minden ami addig kell, ott van a tizes tárolóban. Élelmiszer, mûszerek, felszerelések.
Már nem aggódott. Szinte jókedvûen indult vissza a hajó gyomrába, hogy átverekedje magát a roncsokon egészen a tizes blokkig. De ami ott várta, az egészen más volt, mint amire számított.
A narancsszín égboltot kétszer is körbejárta az M2-es napkorong, mire Normannak sikerült hozzáférnie a tizes tárolóblokk reménykeltô bejáratáig. Ezalatt az idô alatt sokszor feltette magának a kérdést: miért van az, hogy egy ûrhajóban minden, amivel kezdeni lehetne valamit - beleértve a kisegítô robotegységeket is - egyetlen számítógép mûködésétôl függ. Jóllehet Jelának három, egymástól gyakorlatilag független "én-je" volt, melyek mindegyike önállóan is képes lett volna a hajót irányítani, ezekbôl az egyik már az elindulás elôtt meghibásodott. A második "én" a leszálláskor semmisült meg, a harmadik pedig - és az egészben ez volt a legszörnyûbb - be sem indulhatott. A harmadik egységet helyileg az alsó szintre telepítették, de ennek berendezéseibôl csak a csupasz Bremium-Triát falak maradtak meg, miután a megkínzott fôhajtómû szétrobbanó darabjai mindent apró fémszilánkokká szaggattak. Ez volt az a bizonyos utolsó robbanás, - és amit Norman is érzékelt - a hajó megdôlt, mert az irányítás teljesen felmondta a szolgálatot. De ezek a dolgok két nappal ezelôtt történtek. Norman azóta átjárhatóvá tette a fôfolyosót, és eljutott a raktárakig. Végre ott állt a tizes elôtt, és a mechanikus záregység hangos kattanással adta meg magát.
A Remény Ajtaja megnyílt.
Norman nem akart hinni a szemének. A raktár üres volt. Ahol az élelmiszereknek, az önjáróknak és a kutatóállomás mûszereinek kellet volna lenniük, nem volt semmi. A tároló hatalmas termében a falak komoran verték vissza kézilámpája fényét. Mintha valaki iszonyú játékot ûzött volna vele. A fémpadlón csak szemétmaradványok látszottak itt-ott. Hirtelen a terem átellenes sarkában megcsillant valami. Norman odarohant. Egy fehéres színû fémláda állt elôtte, mely Normannál kétszer magasabb volt és szélessége sem lehetett több két avecnél. Karjaival könnyûszerrel át tudta érni. Rögzítése egyedülálló volt, ugyanis a fémdobozt egyszerûen beleolvasztották a terem sarkába. Normannak fogalma sem volt róla, hogy ki hozta ezt ide, mikor, és ami a legfôbb - hogyan. Igazán csak most kezdte bánni, hogy a "berakodáskor" - ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni - mindent Jelára hagyott, ô maga pedig gondtalanul sétálgatott a Nevaron IV kikötôjének forgalmas szintjein. Amikor visszatért a hajóba, valami halványan azt súgta neki, hogy meg kellene néznie minden rendben ment-e, de Jela azt válaszolta, hogy nem volt semmi probléma és Norman hagyta megnyugodni lelkiismeretét. Ha akkor körülnéz, talán minden másképpen alakult volna.
Tüzetesen szemügyre vette az elôtte magasodó fémdobozt. Bárki tette is ide, nem akarta, hogy ô tudjon róla. A fémládát a Nevaron IV-en olvasztották hozzá a raktár sarkához, ebben biztos volt, célja pedig nem lehetett más, mint az Awoor-III kutatóállomás. Önmagát ismerve ott is Jelára bízott volna mindent, és ha nem történik robbanás és nem kezd szivárogni a hajtóanyag, sohasem tudta volna meg, mit is vitt a tizes raktárban felszerelés helyett. Jelát pedig nyilván még a Nevaron IV-en átprogramozták. Normannak még mindig nem fogyott el minden reménye. Talán ha ki tudná valahogy nyitni... Egy fémlapot vett észre, a tárgy oldalán. Ahogy a keze végigsimított rajta, egy kis fedôlemez csúszott hangtalanul félre. Alatta apró billentyûzet látszott.
- Kombinációs zár - mondta ki hangosan.
A következô két órában Norman számtalan variációt kipróbált a szerkezeten, de az nem akarta feltárni titkát. Maga sem tudta, miben reménykedik még, hiszen az esély, hogy egy ilyen zárat kinyisson, egy volt az egymillióhoz. Persze, az ajtót ki is tudta volna robbantani de a robbanásokból egyelôre elege volt. A harmadik órában járt már, amikor egy hirtelen ötlettôl vezérelve a saját nevét írta be. A láda ajtaja enyhe zizzenéssel kitárult.
- Micsoda ócska trükk - gondolta bágyadt mosollyal. Óvatosan benézett a nyíláson. A ládában egy formatervezett fotel volt, amely leginkább egy pilótaülésre emlékeztette. Rajta számtalan kapcsoló és apró kijelzômonitor a karfába építve. Norman beleült a székbe. Azután csak ült ott, arcát a tenyerébe hajtotta, és az ujjai között nézett kifelé. Látta a láda nyitott ajtaját, a tizes raktár homályba veszô falait, a raktártetô hatalmas fedôzsilipjébôl egy kis darabot és az ajtót, ahonnan bejött. Narancssárga fény szûrôdött be a nyíláson. Mint egy király. Ott ült a trónon, odakint egy egész bolygó várta.
- Minden az enyém. Csak az alattvalók hiányoznak... - gondolta. - Sebaj, azért egy nevet adunk a királyságnak - szája fanyar mosolyra húzódott - A bolygó neve mától: Namron 1.
A Drevior zajos kocsmái jutottak eszébe. Egészen mélyrôl, valahonnan lentrôl nevetés hullámai kezdtek feltörni belôle. Meg sem próbálta visszafojtani. Elôször csak halkan, azután egyre hangosabban, tébolyultan rázta a nevetés, a könnyei is potyogni kezdtek. Kezével a térdeit csapkodta. A raktár falai felerôsítették a hangját, és már szinte ordított. Norman John Lean kezdett megtébolyodni.
Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Még mindig a pilótaülésben ült. Valószínûleg elaludhatott, de most valami felébresztette. A tenyere alatt, a karfán apró fények villogtak.
- Mi lehet ez?... - A kékes fényû kis monitorra meredt, amely a bal tenyere mellett világított. "P-IDÔUGRÁS. ELÔKÉSZÜLETEK RENDBEN" - olvasta. - ...hát persze! - Egyszerre megvilágosodott elôtte minden. Fellebbent a fátyol a nagy titokról, amit az ûrhajóban talált, amiben most is ült. Persze senki sem tudhatott még errôl az eszközrôl, arról sem hogy egyáltalán létezik ilyesmi.
- A világ még csak a térugrást ismeri... de az idôugrás... új fogalom lesz. - gondolta Norman. Igen, semmi kétsége nem volt afelôl, hogy egy idôgépben ült.
Mostmár biztos volt benne, hogy megtalálják. Egy ekkora értéket keresni fognak, talán már úton is vannak érte. Szinte látta is a kutatóhajókat, ahogyan közelednek. A Hajóagyak talán éppen most elemzik Jela vészjeleit... a koordinátákat. Csak várnia kell. Norman jobban szemügyre vette a keze ügyében lévô dolgokat. Bal kezénél, a monitor alatt billentyûzet, jobb kezénél egy botkormány-szerû kar és néhány kisebb gomb világított. Az ülés háttámlája egészen a feje fölé hajolt, ha felnézett pontosan a homloka irányában egy nagy kör alakú mintázatot látott. Hihetetlen...egy idôgép. Megmarkolta jobbján a botkormányt, és elôrenyomta. Ekkor váratlan dolog történt. Semmi gyorsulást nem érzett, de az ülés szinte kirobbant a ládából és a fémpadló felett lebegve - vele együtt - egyenesen a szemközti raktárfal felé száguldott. Elengedte a kart, de a fal ekkor már ott volt elôtte, és úgy látszott nekiütközik. Norman a szeme elé kapta a kezét...
Hûvös, nyugtató szellô simogatta az arcát. Ahhoz képest hogy halott volt és ijedt Norman eléggé elevennek érezte magát. Kinyitotta a szemét és körülnézett. A bolygó M2-es napja nyugodni készült a látóhatár szélén. Az égbolt sötéten izzott és a kék porsivatag méltóságteljesen úszott el a lábai alatt. Mögötte egy ûrhajó roncsai távolodtak, és Norman döbbenten ült a repülô szerkezetben.
- Átmentem a falon!... Keresztülrepültem egy
három rétegbôl álló Bremium-Triát
falon, és még élek! - hitetlenkedett. Úgy
látszott, hogy a gép valami egészen hihetetlen
módon univerzális közlekedési eszköz
is, amely számára nem létezik fizikai akadály.
Megpróbálta kormányozni. A botkormány-szerû
kar valóban az irányításra szolgált,
és Norman vidáman keringett a levegôben. Az
antigravitációs motorok enyhe zümmögéssel
repítették bármerre, amerre csak menni akart.
Mire a planétán beköszöntött az éjszaka,
Norman számtalanszor körbe - és keresztül-kasul
repülte hajóját anélkül, hogy egyetlen
ajtót, vagy leválasztóegységet is
kinyitott volna. Átrepült hosszában a kilenc
Csillagpor raktáron is. Ilyenkor úgy látta,
mintha erôtér venné körül, s ô
egy átlátszó burok közepén ülve
száguldana, miközben normálisan lélegezni
tud, és a por egyetlen szemcséje sem éri
el. Gyorsulást, vagy lendületet egyáltalán
nem érzett, még akkor sem, ha hirtelen irányt
változtatott. Kezdte nagyon jól érezni magát.
Norman mint mindig, ezen az estén is az irányítóhelyiség megmaradt részében aludt. Álmában a kék sivatag felett repült. A pordomboknak egyszerre vége szakadt, és hatalmas hegyek fölé ért. A hegyek mögött tenger húzódott, hullámai lustán nyaldosták a kék homokot. Norman leszállt, és elterült a parton. Feje felett három apró kis pontot vett észre, melyek egyre nôttek és ô tudta, hogy megérkeztek a mentôhajók. Gyorsan beugrott a székbe, és felszállt. Nevetve repült az ûrhajók felé, és látta méltóságteljes szárnyaikat, ahogyan a légköri navigáláshoz kinyíltak. Már mellettük repült, mutatta az utat a hajójához. Ekkor hirtelen kialudtak a karfán a jelzôfények, a kis monitor elsötétült és Norman zuhant, egyre zuhant lefelé...
Verejtékben úszva ébredt fel. Az idôgép ott állt a fekvôhelye mellett. Biztonságot és nyugalmat sugárzott magából, de Norman még az álom hatása alatt állt. Mi lehet itt az erôforrás, mennyire megbízható és ami a legfôbb, meddig lesz elég? Vészhelyzetre tartalékolt élelmiszerkészlete fogytán volt, és Norman nem tudhatta, mikor találnak rá. Sürgôsen találnia kellett valami élelmiszert és vizet is, de a sivatag nem sok jóval biztatta. Valamikor talán hatalmas erdôk voltak itt - gondolta - tele állatokkal és növényekkel. Vagy tenger, pont olyan amilyenrôl álmodott. Norman a gépre nézett. Ott volt a megoldás. Rá fog jönni, hogyan kell utazni vele az idôben. Rá kell jönnie - gondolta.
Három óra múlva újra az idôgépben ült, és mindent tudott róla. A kis monitorra minden szükséges információt sikerült behoznia, a kapcsolók mûködését, az elvet amely alapján mûködött - és amibôl szinte semmit nem értett meg - sôt a szükséges hajtóanyag típusát is. Megtudta, hogy a szerkezet egy kétirányú idôgép, mely csak a múlt és a jelen között képes utazni, de a jövôbe - ezt Norman valahogyan sejtette is - nem. Amikor az üzemanyagról megkapta az információt, kellemes érzés töltötte el. A szerkezet mûködéséhez ugyanis B osztályú, finomítatlan Csillagpor kellett és ebbôl a szempontból nézve Norman nemcsak ezen a bolygón, de az ûr e térségében is a leggazdagabbnak számított.
Kirepült a sivatagba, kellô távolságra a hajóroncstól.
- Kezdetnek legyen, mondjuk ötvenezer év helyi idôben - gondolta Norman, és beállította a gépet. A kijelzôn megjelent az üzenet: "UGRÁS LEHETSÉGES. INDÍTÁS FOLYAMATBAN". Norman egy darabig még látta a hajót, azután mintha vízbe merült volna, minden kékes színû lett, elhalványult és szétfolyt. Norman J. Lean számára a jelen kezdett új értelemet ölteni.
Teljesen más volt, mint a térugrás. Norman úgy érezte magát, mintha egy óceán közepén ülne. Szemei elôtt elmosódva, mint egy gyorsan lejátszott film változott a táj. A sivatag kékje kezdett eltûnni, barnás, sárga és lila színek keveredtek a látványhoz. Azután zöld színek tûntek fel, de Norman szeme nem tudta követni a változást. Egy pillanatra felcsillant benne a remény; hátha növényzet az... majd a kép kitisztult. Megérkezett. Norman még szédült az iszonyú sebességgel lejátszódott folyamatok miatt, de ahogy szétnézett, semmi kétsége nem maradhatott afelôl, hogy az idôben utazott. Ameddig a szeme ellátott, békés, majdnem földi táj tárult elé. Egy erdei tisztáson volt. Ezüstös két- és háromtörzsû fákat látott maga körül, zöld lombokkal. A lába alatt zöld fû nôtt a sötétkék talajon. Az ûrhajója eltûnt, de Norman tudta, hogy semmi baj, a hajó egyszerûen csak a jövôben maradt. A kijelzôre nézett:
"A FOLYAMAT VÉGREHAJTVA. RELATÍV ÉV: -50.000"
- Hihetetlen - gondolta - szóval így nézett ki a sivatag ötvenezer évvel ezelôtt. Meghúzta az irányító kart, és felemelkedett. A narancsszínû égbôl nézve a táj - minden idegenszerûsége ellenére - gyönyörû volt. Ahogy Norman repült a fák felett, megint úgy érezte magát, mint egy uralkodó, aki földjének tartományait tekinti meg. Pontosan a feje felett ragyogott a fehér napkorong, és kellemes meleget árasztott. Állatoknak, vagy bármilyen mozgó lénynek semmilyen nyomát nem látta. Norman már épp arra gondolt, hogy talán jobban vissza kellett volna ugrania az idôben, amikor hirtelen egy árny tornyosult az idôgép fölé.
- Biztosan egy felhô - villant át agyán, mielôtt felnézett. Nem felhô volt. Egy roppant méretû, sötétbarna, szárnyas lény repült felette, vele pontosan azonos sebességgel. Norman kétségbeesve próbált meg kitérni elôle, ide-oda cikázva gépével, de a valami könnyedén követte. Világos volt, hogy zsákmánynak tekinti. Egyszerre eszébe jutott gépének sebezhetetlensége, az, hogy akár egy ûrhajón is képes volt keresztülszállni sértetlenül. Norman felhagyott a meneküléssel. Vidáman hagyta, hogy a repülô lény újra és újra lecsapjon rá, s közben gyönyörködött mozgásában. Az állat leginkább a Rawe bolygó sárkányaira hasonlított, hatalmas szárnyain a pikkelyek meg-megcsillantak a napfényben. A nyolcadik sikertelen próbálkozás után a lény feladta, és lemaradt a géptôl. Norman egészen napnyugtáig tanulmányozta a vidéket. Talált kisebb állatokat, különféle gyümölcsöket, és vizet is. Miután gépe segítségével elemezni tudta összetételüket, megnyugodott. Ami a táplálékot illette, már bôségesen el volt látva vele.
Egy gondolat azonban nem hagyta nyugodni. A nap folyamán többször is látott egy különös, kör alapú dombot a magasból, amely egy tisztás közepén feküdt. Norman még nem volt fáradt, így elhatározta, hogy megnézi közelebbrôl. Talán értelmes lények alkották. Megkereste és leszállt mellé. Kimászott az ülésbôl és odasétált. Kis szorongást érzett, ahogy eszébe jutott: Igaz csak pár lépésnyire, de most hagyta el elôször a biztonságot jelentô idôgépét.
Szürke színû, tömör sziklatömb elôtt állt, amely szabályos félgömb formájú volt. Felszíne egyenetlennek tûnt, néhol töredezettnek látszott. Itt-ott mohaszerû növényzet is borította. Norman körbejárta a sziklát. Ahogy vizsgálgatta, egy helyen vállszélességû, sík részt talált. Normannak úgy tûnt, valamilyen felirat van rajta. Izgatottan kaparta le a kôre nôtt növényeket. Valóban felirat volt. A vöröslô, alkonyi fényben kísértetiesen tiszta helyesírással rajzolódtak ki a kôbe vésett betûk:
Norman John Lean !
Figyelmeztettél, mégsem hallgattam rád.
Pedig Neked volt igazad.
Már tudom; azért tettem így, hogy ne kelljen
szembenéznem az igazságoddal.
Sajnálom.
Norman sokáig nézte a feliratot. Azt gondolta, megôrült és a képzelete játszik vele, de a betûk annyira valóságosak voltak. Tébolyult félelem kezdte elborítani elméjét. Odarohant az idôgéphez, és kapkodva beállította.
- Vissza, vissza, gyerünk már! - kiáltozott.
Szavai visszhangzottak a tisztás csendjében. Azután
megnyugtatóan elmosódott a táj, majd újra
összeállt. Norman visszatért a kék sivatagba.
Megint az irányítóhelyiségben aludt. Reggel újra eszébe jutottak az elôzô nap eseményei. A tény, hogy idôben és térben pontosan ugyanoda érkezett vissza, ahonnan elindult, megerôsítette azt hogy az idôgép jól mûködik. Akkor pedig valóban a múltban járt, és valóban egy neki szóló üzenetet talált. Kizárva azt, hogy csak a képzelete játszott vele, Norman csak egyetlen megoldást talált. Beült a gépbe, és beállította a paramétereket. Ahogy az irányítópult elmosódott elôtte, egyre erôsebben érezte, hogy meg fogja találni a választ. Csupán "hátrább" kell ugrani. Úgy gondolta hetvenezer év ennek a bolygónak a múltjában biztosan elég lesz...
Ahogy kitisztult a látvány, Norman csak sötétkék dombokat látott. A talajt csenevész fû borította, és néhol egy-két kisebb fa. Nem túl messze egy hatalmas hegy emelkedett a táj fölé. Különös érzése támadt, hiszen "tegnap" ugyanezen a helyen járt - csak húszezer évvel "korábban", akkor itt nem állt semmilyen magasabb szikla. Felemelkedett és a hegy irányába kezdett repülni. Az alatta elsuhanó táj egyre zordabbá vált, ahogy közeledett a magaslathoz. A gyér zöld területek is elmaradtak, csak sziklák és kôtömbök suhantak el alatta. Volt valami furcsa a hegy alakjában...olyan szabályosnak tûnt...
- Végre egy értelmes lény! - Norman megrettent. A saját nyelvén hallotta a mondatot. Lebegésre állította a gépet és körbenézett. A tegnapi érzése kezdett lassan visszatérni.
- Van itt valaki? - kérdezte kiabálva. Remélte, hogy nem csak az idegei ûznek tréfát vele.
- Namron I. ura természetesen. Az egyetlen aki az értelmet képviseli ezen a bolygón. Bár úgy látom, most már ketten vagyunk.
Norman biztos volt benne, hogy a hangok a hegy irányából jönnek, és nem a fejében szólalnak meg.
- Honnan ismered a nyelvemet és... - Norman torka elszorult - honnan tudod, minek hívom ezt a bolygót?
- Elmédnek az a területe, ahol a beszéded keletkezik, - a te szavaiddal élve - nyitott könyv a számomra. Bár nem tudom, hogyan kerültél ide, megtanultam a fogalmakra alkotott kommunikációs formációidat. Természetesen azt is, hogyan hívod ezt a bolygót. Azt hiszem hozzád képest elég gyorsan tanulok... egyébként a bolygóm neve Cahrazzk.
- Szóval olvasol a gondolataimban? - kérdezte Norman, miközben szemével a zengô hang forrását kereste.
- Sajnos nem tudok, csupán a nyelvedet és a hozzájuk kötött fogalmaidat érzékelem. Például sejtelmem sincs arról, hogyan kerültél ide, vagy hogy most mire gondolsz.
- De hol vagy? - Norman érezte, hogy a feszültség kezd oldódni tagjaiban. Úgy tûnt nem hallucinál. Egy intelligens lénnyel beszélt, de az egész valahogy nagyon valószínûtlennek tûnt.
- Amit magad elôtt látsz és "hegy"-nek nevezel, az vagyok én. Igazából persze bármilyen alakzatot felvehetek...
Ebben a pillanatban a hegy - mintegy igazolva a lény szavait - összezsugorodott és emberformává alakult. Norman leereszkedett mellé a talajra, de nem szállt ki az idôgép ülésébôl. A lény leginkább egy kidolgozott szoborra emlékeztette, ami egy karosszékben ülô embert ábrázol. Norman rájött, hogy ôt utánozza. Ezüstszürke fényû felszíne sima volt, néha apró hullámok futottak át a felületén. Az emberalak szája megmozdult:
- Gondolom így már jobban tetszem... - szólalt meg újra a lény - mondd el ki vagy, és honnan kerültél ide. Rengeteg fogalmat találok benned, amelyeknek nem ismerem a jelentését. Abban biztos vagyok, hogy nem ezen a bolygón laksz. - A hangban némi önteltség csengett.
- A világûrben számtalan lakott bolygó létezik... öö... mindet ugyanilyen emberek lakják mint én - kezdte Norman - Egy ûrhajóval jöttem, ami meghibásodott, most a társaimat várom...
- Tévedsz, nem a te fajod az egyetlen. Nem is gondolnád, hányféle lény hordozza az értelmet a mindenségben. Viszont az ûrhajódat nem érzékelem sehol a Cahrazzk felszínén. Lehet, hogy nem mondasz igazat? - a lény színe sötétzöldre változott, s Norman úgy érezte, hogy óvatosnak kell lennie.
- ...Elég messze van. Innen nem láthatod - próbált kitérni a válasz elôl. A lény nem hagyta annyiban, és aprólékosan elmagyarázta Normannak, hogy ezen a bolygón csak nála alsóbbrendû fajok élnek, számtalan állatfaj, és bármelyikük érzékszervével azonnal képes kapcsolatba lépni, akár csoportosan is, anélkül, hogy egyetlen "lépést" tenne a talajon. A bolygó felszínének áttekintéséhez számára pár pillanatnál nem kellett több idô. Norman nehezen tudta ezt elhinni, de végül úgy döntött megmondja az igazat.
- Na jó. A te jövôdbôl jöttem. Azért nem látod a hajómat, mert az is ott maradt.
A Namron I.-nek még hetvenezerszer kellene megkerülnie a napját ahhoz, hogy abba az idôbe érjen, ahol hagytam.
A lény hosszú ideig nem felelt. Talán nem tudta eldönteni, mit is válaszoljon. Végül csak ennyit mondott:
- Az idôben nem lehet utazni. Nagyon sokat tudok az idô szerkezetérôl, nem is gondolnád mennyit... ismerem mibenlétét és ne hidd, hogy meg tudsz téveszteni. Az idôben nem lehet utazni.
Norman lassan megcsóválta a fejét. Sohasem gondolta volna, hogy ô lesz az, aki értelmes lényt talál, azt pedig végképp nem, hogy egy idegen intelligencia ennyire emberi tulajdonságokkal is rendelkezhet. Ez a teremtmény büszke volt a tudására, de öntelt is. Egyszerûen nem hitte el neki, hogy az idôutazás lehetséges. Norman kicsit szégyellte is magát, hogy nem tud vele vitatkozni. Ô maga szinte semmit nem tudott az idôrôl és szerkezetérôl, mindössze annyit amennyit bárki más - hogy egyre csak múlik. Viszont talált egy gépet, amivel idôugrásokra képes. Ez volt az igazság, Normannak valójában fogalma sem volt róla, hogyan mûködik a gépe. Próbálta megmutatni az apró monitor magyarázatait, és sokáig beszélgettek egészen más témákról is. Norman megtudta, hogy a lény neve Droom-Yehevo, halhatatlannak hiszi magát, és már nagyon régóta él itt. Évezredekkel ezelôtt egy hatalmas ûrjáróval érkezett ide, tizenkétezer társával együtt. Aztán - Normannak nem volt teljesen egyértelmû, miért - Droom-Yehevót itt hagyták egyedül. Azóta a bolygón élô minden lénnyel megtanult kommunikálni - minden állattal a saját fejlettségi fokán belül. Gyakorlatilag ô uralkodott a bolygó mindenkori faunáján. Az idôutazás kérdésében azonban hajthatatlan maradt, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy lehetetlen.
A bolygón egyre sötétebb lett, már alig látták egymást. Csupán az apró kijelzôk fényei világítottak, sejtelmes fénybe burkolva kettejük valószínûtlen párosát. Norman felvett egy apró, sötétkéken csillogó kis követ a földrôl, és sokáig nézegette. Támadt egy ötlete. A követ a zsebébe tette és csak ennyit mondott:
- Bebizonyítom neked, hogy mégis igazam van. Most eltûnök, és tíz év múlva visszatérek pontosan ugyanerre a helyre. Ezen a bolygón nem tudok elbújni elôled, és az ûrbe sem léphetek ki, a hajóm nélkül. Az idô lesz az egyetlen közeg, amiben utazhatok.
- Tíz év hosszú idô. Sokkal elôbb megtalállak, ebben biztos lehetsz... de ha mégsem... nos, akkor itt várlak.
A lény mintha nevetett volna rajta. Nagyon bízott magában. Norman beállította a gépét.
"FOLYAMAT VÉGREHAJTVA. RELATÍV ÉV: -69990" - a kijelzô halványkéken világított. A gép nem tudta pontosan eltalálni a napszakot, a narancsszín égbolt már hajnali fényben ragyogott, de Norman nem bánta. Számára az imént még éjszaka volt, és éppen most fejezte be a beszélgetést egy Droom-Yehevo nevû lénnyel. De a reggeleket mindig jobban szerette.
- Szóval igazad volt - A hang a háta mögül szólalt meg. - Nem találtalak sehol, bár csaknem minden élôlényemet magamhoz kapcsoltam. Kerestelek mindenhol, az összes vizekben, a levegôben, még a felszín alatt is. Sok állatot elpusztítottam, mert vagy túl mélyre, vagy túl magasra hajszoltam ôket, hogy szerveikkel érzékelhesselek. Már belátom, talán mégis tudsz utazni az idôben... de az is lehet, hogy homogén anyaggá tudsz válni... például kôzet-jellegûvé... a gépeiddel együtt. Még mindig nem gyôztél meg teljesen.
Norman megfordult. Az idôugró mögött észrevette a lényt, aki most egy bonyolult, sokszögû alakzatot formált magából. Háromszor magasabb volt, mint ô.
- Nézd, a te dolgod, hogy elhiszed, vagy nem. De ha már itt tartunk, én kézséggel elhiszem, hogy minden élôlényt te irányítasz ezen a helyen, sôt azt is hogy beszélni tudsz velük. Annál is inkább, mert velem is képes voltál kapcsolatba lépni. De egyvalamit én sem hiszek el neked. Azt, hogy halhatatlan vagy.
- Azt, hogy én vagyok itt az úr, könnyedén bebizonyíthatom. Nézz csak fel... - Norman az égre pillantott. Magasan felettük egy csapat madár húzott el. Legalább ötszáz példány. Testük fekete betûket formált a hajnali égen. "DROOM-YEHEVO" - olvasta Norman. Kísérteties látvány volt.
- Azt hiszem, így kell írni a nevemet a néped írásjeleivel. Ez talán meggyôzött. De hogy halhatatlan vagyok, azt valóban nem tudom bebizonyítani - a lény most újra Norman alakját utánozta, ezúttal az idôgép nélkül. Normannal most saját, bíborszínû mása beszélgetett, aki éppen egy kövön ült.
- A Világmindenségben sehol nincsenek állandó dolgok. Még az élettelen anyag is folyton változik, és bármerre is hajóztam a Világegyetemben az élet és a halál mindenütt ugyanazt jelentette. Egyszer te is meg fogsz halni, egyszerûen csak rendkívül hosszú életû vagy - mondta Norman.
- Mit tudhatsz te errôl... nem elég bizonyíték az, hogy már évezredek óta élek itt? Sôt az elôzô bolygóra is emlékszem, ahol nagyon sokan laktunk... - Droom-Yehevo meglepôen emberi mozdulattal széttárta "karjait" - ott sem halt meg soha senki.
"Talán, csak te nem tudtál róla" - gondolta Norman, de nem akart tovább vitatkozni. Másra terelte át a szót. Megkérdezte a lénytôl, nem magányos-e, mire Droom-Yehevo azt felelte: "Csak az magányos, aki nem ismeri fel saját lehetôségeit, és így nem is tud mit kezdeni velük. Lehetôségek pedig mindig vannak." Ez eléggé meglepte Normant, aki azután az emberekrôl kezdett mesélni. Beszélt a számtalan égitestrôl, amelyet benépesítettek, és beszélt a Földrôl is, ahonnan minden elkezdôdött. Elmondta Droom-Yehevónak, milyen az ûrhajója és mi is az a térugrás. A lény ismerte a fogalmat, de ôk a csillagok között ettôl sokkal eltérôbb módon közlekedtek. Azután Droom-Yehevo egy magasabbrendû szellemi lényrôl kezdett mesélni, aki az egész Univerzum irányítója és minden történés ura. Szavaiban Norman döbbenten ismerte fel saját vallásának igazságait, amikben maga is mélyen hitt. Nyilvánvalóvá vált, hogy az idegen lény és Norman ugyanabban az Istenben bíztak.
A mûvészet is szóba került és Norman megtudta, hogy Droom-Yehevo világán többnyire a szabályos és bonyolult geometriai jelleg a fontos. A lények saját alakjuk újabb és újabb formálásával fejezik ki magukat. Meglepô módon a divat fogalma ott sem volt ismereten. Mialatt beszélgettek, a hatalmas felhôk fölött egyre magasabbra kúszott a nap. Norman már nagyon fáradtnak érezte magát, és úgy döntött, visszatér a hajóhoz. Beállította a gépet, és elbúcsúzott Droom-Yehevótól.
- Csak tudnám, hova tûnsz ilyenkor - mondta a lény - még gondolkodom rajtad...
Norman csak a fejét csóválta. Miközben beszélgettek, rájött mit is jelentett az a felirat, amit innen húszezer évnyire talált. Sôt azt is tudta már, miért volt olyan szabályos alakja a kôtömbnek, amire fel volt írva. A kõtömb nem volt más, mint Droom-Yehevo "földi" maradványa. A feliratot talán az utolsó perceiben hozta létre magán, vagy akkor amikor belátta, hogy a halál elôl még ô sem menekülhet...
- Holnap megint eljövök, egy csomó dolgot kell még megbeszélnünk - mondta a pilóta búcsúzóul és elindította gépét.
Most nem pontosan oda ért vissza, ahonnan elugrott. Sem az idôpont, sem a hely nem volt rendben. Miután az elmosódott színek és formák kitisztultak, Norman az idôgéppel együtt a tizes raktárban találta magát. pontosan abban a fémládában, ahol a szerkezetet megtalálta. - Talán valamit rosszul állítottam be... - gondolkodott hangosan.
- Nem, ön tökéletesen kezelte a gépet - szólalt meg egy hang a csendben, és erôs fény árasztotta el a termet. Norman hunyorgott. A raktár közepén egy egyenruhás ember állt, és ôt nézte.
- Igen, megérkezett a mentôhajó. A nevem Brent Collins. Köszönetet kell mondjak önnek, és egyúttal elnézést is kérek amiért ezt a kísérletet, tudta és beleegyezése nélkül folytattuk le. De ön remekül helytállt. A Psycho-Idôugró gépünk tökéletesen mûködik.
- Miféle kísérletrôl beszél? - kérdezte Norman zavartan.
- Mr Lean, ön egyetemes idô szerint pontosan hat hónappal ezelôtt zuhant le erre a bolygóra - az egyenruhás elindult a pilóta felé.
- Téved, csak öt napja az egésznek - Norman nem értette a dolgot.
- Attól tartok, hogy ön téved, Mr Lean. A robbanást a hajója burkolatán mi idéztük elô. A Hajóagyat szintén mi programoztuk át, hogy ne tudjon semmit a tizes raktárról. A szivárgás megindulása után egyedül ez a bolygó jöhetett számításba, persze ezt is mi választottuk ki. A hajóagy három egységét pedig a vészhelyzet megteremtése érdekében voltunk kénytelenek tönkretenni. Mindez része volt annak a kísérletnek, amelynek során egy frissen feltalált, de még csak laboratóriumi környezetben kipróbált mentôeszközt - a Psycho-Idôugrót - kellett a gyakorlatban megfigyelnünk... - Collins megállt, közvetlenül Norman elôtt, és mosolyogva a szemébe nézett - Úgy tûnik, ez fényesen sikerült.
- Na de... ezzel a géppel vissza tudtam utazni a múltba. Értelmes lénnyel találkoztam, el sem hinné hogy... azonkívül bármilyen anyagon keresztül lehet vele repülni - bizonygatta Norman nem túl nagy meggyôzôdéssel. A hallottak után már neki is úgy tûnt, nevetségesen valószínûtlen amit mond.
- Higgye el, Mr Lean, ez a gép el sem mozdult innen, mióta ön beleült ebbe a székbe. Az ön összes szervének tökéletes mûködését a gép figyelte és szabályozta, agyát a fantázia segítségével megoldandó feladatokkal látta el. Bizonyára nagyon érdekes dolgokat fog nekünk mesélni. Röviden, ön hat hónapig lelassított életfunkciókkal várta a mentést, ennek a gépnek - amellyel persze mi is végig kapcsolatban álltunk - a védôszárnyai alatt.
- Nézze... ez elég hihetetlen. De ha így is van, tönkretették a hajómat, arra kényszerítettek, hogy egy idegen bolygóra zuhanjak, kétségbeessek, mi volt ennek az értelme? - Norman kezdett dühbe gurulni.
- Ön is tudja, hogy mindeddig a hajótörött pilóták igen ritkán érték meg azt a napot, amikor rájuk találtak. Ez a gép majd megóvja ôket...
- És miért éppen engem szemeltek ki ?! - kérdezte Norman - legalább... megkérdeztek volna elôtte!
- Nos, ön tapasztalt, intelligens, ugyanakkor sokszor elôbb cselekszik, mint gondolkodik. Ideális, felfedezô típusú személyiség. A géprôl és a kísérletrôl azért nem tudhatott semmit, mert ez befolyásolta volna az agyát - Collins megveregette a pilóta vállát - jöjjön, rengeteget fogunk még beszélgetni. Az egyenruhás a kijárat felé indult. Norman kiszállt az ülésbôl, és a hallottaktól még kissé zavarodottan, maga is követni kezdte. Mikor Collins eltûnt az ajtóban, ô még egyszer visszafordult.
A terem sarkában a fényben szikrázva pihent az idôgép. Norman elgondolkodva állt a fémpadlón. Tehát az egészet pusztán a saját agya találta ki. Az erdôket, a madarakat, ...Droom-Yehevót, ...mindent. Még az álmai sem voltak igazi álmok. Hirtelen a zsebébe nyúlt. Kivett belôle valamit, és csodálkozva tartotta a lámpák felé. Azután elmosolyodott. Hát igen... Collinsékra is ráfér még, hogy kicsit tovább tanulmányozzák ezt a szerkezetet. Az apró, kék színû kô diadalmasan csillogott a fényben.