Halálszárny (Warhammer 40 000 novella) Rúna Magazin I. évfolyam 1. szám Írta: Bryan Ansell és William King Felhőjáró a torkát szorongató sírással küszködve meredt otthona maradványaira. Lehunyta szemét, három mély lélegzetet vett, de amint újra felnézett, rá kellett döbbennie: amit lát, nagyon is valóságos. Megfordult, és imént landolt gépükre, a Halálszárnyra pillantott. Vadmenyét, a társa éppen ekkor lépett le a siklóhajó rampájáról. Zord tekintettel végignézett a romhalmazon, mely egykor Felhőjáró faluja volt, és készenlétbe helyezte vfflámszóróját. Aszott kopanyaaraát tovább torzította a zord kifejezés. - Sötét Angyalok, óvakodjatok! - mondta. - A Halál járt e helyen. A nap sugarai hanyatt eslek Vadmenyét fekete Terminátor-páncélján; fehér haja és Y alakú hegtetoválásai láttán bárkinek az jutott volna eszébe, a Csontfaló tért vissza, hogy megszerezze a világot. Felhőjáró hitetlenkedve rázta a fejét. lSétszáz esztendőn át őrizgette elméjében e hely emlékét. Annak ellenére, hogy a Rendház volt az otthona, a Harci Testvériség a családja, mindig úgy érezte, amikor a Császár végül pihenéssel jutalmazza, lelke ide, régi falujába fog majd visszatérni. Tétován a sírhalmok felé fordult. Valamennyit megnyitották. Felhőjáró odalépett az egyikhez , és belenézett. A csontok törötten, szétszórva hevertek a padlón. Efféle szentséggyalázásra csupán a legádázabb ellenség lehet képes, hiszen tettük egyúttal Felhőjáró klánjának végét is jelentette. - Őseim szellemei otthontalanná váltak, örök vándorlásra kényszerültek - mondta a férfi. - Vérivó, döghúsra leső szörnyek váltak belőlük... Iflánom elvesztette becsületét! Súlyos, kesztyűs kéz érintette a vállát. Megfordult, és a mögötte álló Sánta Medve szemébe nézett. Igét évszázaddal korábban Felhőjáró és Sánta Medve klánjaik viszálya miatt egymás ellenségei voltak. Am hajdani klántársaik rég elhullottak, az örökölt gyűlölet pedig már jó ideje szoros barátsággá változott köztük. A Sálét Angyalok közé tartozol - szólt Sánta Medve halkan. - Ha kell, majd mi bosszúi állunk ezért a becstelenségért. Felhőjáró megrázta a fejét. - Nem, nem ez a módja. Az Egi Harcosok nem keveredhetnek bele a klónak közti viszálykodásba. Nekünk az efféle ügyek fölé kell emelkednünk; csak a legderekabbakat emeljük magunk közé a síkföldiek közül - nem szabad senki pártjára állnunk... - Szavaid dicsőséget hoznak a Rendházra, kapitány testvér -- mondta Sánta Medve, és lehajolt, hogy felemeljen egy tárgyat. Ahogy Felhőjáró meglátta barátja kezében a fémdarabot - egy nyeletlen baltafejet -, még inkább hatalmába kerítette a keserűség. - Nem így képzeltem a hazatérést - suttogta. Hal vannak az Osz Ünnepére virágokat gyűjtő gyermekek? Hal vannak az ifjak, kiknek elébünk kellene rohanniuk, égve a vágytők hogy megérinthessék vértezetünket? Hol vannak a léleklátók, akikkel megoszthatjuk örömünket és bánatunkat? Halattak. Meghaltak mind. Sánta Medve elbicegett, és magára hagyta Felhőjárót gyászával. Bölcsen Szóló megvizsgálta a kunyhóban heverő két kiszáradt holttestet. Az egyik egy vén harcosé volt, akinek jobbja még mindig kőbaltája nyelét markolta - a fegyvert, melyen a viharmadár-rúna díszelgett. A másik hulla valaha asszony lehetett. Csontujjai egy csecsemő nyakára fonódtak. - Önkezével fojtotta meg gyermekét, nehogy az ellenség megkaparintsa - állapította meg Véres Hold. A könyvtárosnak feltűnt a gárdista hangjából kicsendülő, leplezni kívánt borzongás. Mély lélegzetet vett, igyekezeti kizárni tudatából a barakkot betöllő bűzt. - Valami rettenetes dolog történt itt, de már hosszú évtizedek teltek el azóta - felelte, hogy valamelyest enyhítse Véres Hold babonás félelmét. Időre volt szüksége ahhoz, hogy felidézze a múlt eseményeit. Szinte fojtogatta a hajdani borzalom súlya. A helyiségben árnyak lebegtek, és az egész terület pszichés aurájában volt valami meglepően ismerős. - Úr Sámán... - kezdte Véres Hald. A könyvtáros elmosolyodott. Egykori, "előző életük szakásai meglepő erővel tértek vissza most, hogy újra szülóőalygájuk földjét tapadták. - Ifönyvtáros testvérnek szólíts, Véres Hold - mondta. - Már nem vagy a testőröm; gárdisták vagyunk mindketten. - LIr... testvér - folytatta Véres Hold --, Síkfölde egyetlen harcosa sem vetemedett volna ilyen gyalázatra. Mit gondolsz...? - Nyomozni fogunk, barátom. El kell látogatnunk a többi barakkvárasba, beszélnünk kell a törzsfőnökökkel. Aztán, ha kiderül, hagy holmi esztelenek felélesztették a Portyázás régi szokását, véget kell vetnünk garázdálkodásuknak. Az a hír járta, hogy a Hegyi Iflánok némelyike váltig ragaszkodik ősi, démonimádó vallásához, mely a Császár harcosainak érkezese előtt általánosnak számított ezen a világon. Amennyiben ez bizonyítást nyer, az űrgárdisták szent kötelessége beavatkozni. Ám Hülcsen 5zólá nem hitte, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Hár a jelek erre utaltak, nem tartotta valószínűnek, hogy démonimádók felelősek a szörnyű mészárlásért. Egészen mást gyanítotí - valami olyasmit, aminek már a puszta gondolatára feltámadt benne a félelem. Megpróbálta elfojtani, és közben remélte, hagy megérzései ezúttal nem bizonyulnak valósnak. A váras úgy terpeszkedett a síkságon, akár egy kormos-mocskos leviatán. Felhőjáró már a többiek előtt felfedezte, és megparancsolta Sánta Medvének, hogy a siklóhajával egy völgybe szálljon le, úgy, hogy a gépet a városfalakról ne lehessen észrevenni. A hegy oldalából aztán messzelátójávallüzelesen megvizsgálta a települést. Undorító hely volt, azokra a bolyvilágokra emlékeztette Felhőjárót, melyekben volt már szerencséje-vagy balszerencséje - megfordulni. A vaskos falakkal övezett város hosszú mérföldekre elnyúlt. A távolban óriás kémények emelkedtek, csípős vegyianyag-felhőket eregetve a szürke égre. A falakon kívül egy mérgektől fekete vizű folyá rohant Ahogy Felhőjáró vizslatta, felfedezte a fájdalmasan bőgő szarvasokat, melyeket a folyón lebegő dereglyékből a falakon belül épített hatalmas vágóhidak felé tereltek, odabent pedig az óriási káőarakkokból az utcákra, a gigászi téglaépületek, a gyárak felé özönlő emberek hadát. A vidéket nehéz füst ülte meg, mely időnként annyira összesűrűsödött, hagy még a várost, a falak közt hemzsegő lakosokat is eltakarta. - Innen származik az a fémbalta, amit Sánta Medve talált - mondta Bölcsen Szóló, és Felhőjáró mellé, a földre ereszkedett. - Ifíváncsi vagyok, kik építették... - Olyan ez, akár egy rémálom - mormolta Felhőjáró. - Hazatérünk, s azt kell látnunk, hogy házainkat lerombolták, földünkön pedig ez a... ez a förtelem áll! - Ebben a városban Síkfölde valamennyi népének összes klánja, sőt, tán még tízannyi ember is elférne - állapítatta meg Bölcsen Szóló. - Mit gondolsz, kapitány testvér, lehetséges, hogy népünket rabszolgasorba taszítva idehurcolták? Felhőjáró hosszasan tűnődött. - Ha így történt - mondta végül -, akkor odamegyünk a lángokádóinkkal meg a villámszóróinkkal, és kiszabadítjuk őket. - Mielőtt a várasra támadnánk, többet kell megtudnunk róla. Ha nem így teszünk, előfordulhat, hogy csapdába esünk, vagy lebírhatatlan túlerővel kerülünk szembe - felelte a Sámán. - En azt mondom, menjünk oda -- szólalt meg mágöttük Vadmenyét. - Ha ördögöket találunk odabent, szétégetjük őket - Es ha ó7c is pontosan erre számítanak? A korom és a szenny nagyon is orkokra vall - mondta Sánta Medve, aki időközben felderítette a hegygerinc túlsó oldalát. - Soha egyetlen ork sem halmozott egymásra ennyi követ - ellenkezett Bölcsen Szóló. - Ezt a várast emberi kéz alkotta. - De nem Síkfölde lakói - vélte Felhőjáró. - Azok az épületek százszor nagyobbak, mint a barakkok, ráadásul téglából emelték falaikat. - Csak egy mód van rá, hogy bármit is megtudjunk - mondta Bölcsen Szóló. -- Egyikünknek be kell mennie a városba. A harcosok helyeslően bólintottak, és annak jeléül, hagy önként jelentkeznek, mindegyikük megériníette hegtetoválását. Bölcsen Szóló megrázta a fejét. - Nekem kell mennem. Engem szellemek óvnak. Felhöjárá látta, a többiek mind feléje Iordulnak, hogy lássák, miként dönt. Mint kapitány, elvben ellentmondhatott a könyvtárosnak. A városra nézett, majd a némán, elszántan előtte állá Sámánra Üresnek érezte lelkét; úgy vélte, bármit tesznek, hiábavaló. A népe. . A faluja.. Mindennek vége. - Ahogy kívánod, Ur Sámán Szólj a szellemekhez, és kérd a segítségüket! - mondta az ősi, rituális válasz szavait ismételve - Véres Hold szakasza itt marad, hogy fedezzen. Mi, többiek visszatérünk a Halálszárnyra. Megnézzük, hátha találunk még néhány túlélőt a többi barakkvárosban. Mire Bölcsen Szóló befejezte az előkészületeket, leszállt az éj. Négy őse rúnákkal díszített koponyáját maga mellé tette a földre, mégpedig úgy, hogy mind a négy egy-egy égtáj felé fordult - így figyelhették a szellemek birodalmából érkezőket. Bölcsen Szóló kis tüzet gyújtott, egy maréknyi füvei vetett a langok közé, s mélyen beszívta füstjüket. Megérintette a mellvérijére festett szárnyas koponyát, majd az övét ékítő halálfejet, végül fohászkodni kezdeti a Császárhoz, a viharmadarak megszelídítőjéhez, a lelki ösvények kala uzához, hogy vigyázzon rá, miközben végrehajtja a varázslatot. Amikor végzett, káníálni kezdett A parázsló füvek füstje betöltötte tüdejét Uyy érezte, mintha kiemel kedne testéből, és felülrúl nézne ünrnagára A többi Terminátor -- a társai - elhúzódtak a szellemtűz mellől. Bölcsen Szóló megborzongott, ahogy elosont ióle az élet, ahogy a létet a nemlétföl elválasztó ösvényre ért. Testét zokogás reszkettette meg, de uralkodott magán, és folytatta a rituálét. Hűvös, sötét helyen állt most. Tudata peremén derengő alakokat érzékelt: úgy örvénylettek, akár a köd, és hideget leheltek, mint a sírdombok. Hallotta a feje fölött lebegő Halálszárny dübörgéséi, mely nem volt más, mint a Császár hírvivője, az elesettek lelkének hordozója. A Sámán beszélt a megidézettekkel, egyezséget kötött velük, hogy a segrtségére lesznek, és hálóbál nekik ajándékozta ereje egy feszét. Erezte, ahogy az éhes szellemek körülötte tolonganak, készen arra, hogy elrejtsék, láthatatlanná tegyék testét, hogy felhőt vonjanak bárki szeme elé, aki ránéz, és mindenkivel elhitessék: barátsággal közeledik hozzájuk. Bölcsen Szóló kilépett a kórból, és elhaladt a gárdisták mellett Amint a válgyból felkapaszkodott a hegyhátra, megpillantotta a távoli várost. A falak között lobogó éjszakai tüzek beragyogták az eget, a metropoliszt pedig gigantikus, földre vetülő árnyfolttá változtatták. Fejük fölött a Vihar-hegység magasodott a homályban, Felhőjarö eltűnődbtt, vajon Sánta Medvének hogyan sikerül majd átjutnia a csúcsok között. Elgondolkodott, arca azonban merev maszk maradt. Nem engedhette meg magának, hagy azon rágódjék; mi történhetett övéivel. A Vadászó Medvék faluját hagyták utolsónak-- ez, a Felhőkkel Övezett Orom alatti barlangrendszerben meghúzódó település volt a legtávolabb fölük. Sánta Medve felbicegett a sziklán átvezető keskeny ösvényen. Felhőjáró megpróbált nem gondolni arra, amü a barakkvárosokban láttak. A lerombolt épületeken, a széthányt és meggyalázott sírdombokon kívül nemigen találtak semmit. A ledbntótt totemek közé a gárdistákat leszámítva egyetlen élőlény sem merészkedett A Termináiorok elfáldelték a holtakat, és a Császárhoz fohászkodtak lelkűk üdvéért. Felhőjáró látta, hagy Vadmenyét megtorpan A szikár férfi áldozati tőre tollakkal ékes markolaíával babrált, miközben megvizsgálta az ösvény melletti szirteket, és a levegőbe szimatolt. - Egyetlen őrszem sincs a kozelben - mondta - Valaha elég gyakran portyáztam ezen a vidéken A Vadászó Medvék rnindig őrszemeket állítottak. Ha valaki élne a faluban, már rég felfedezett volna bennünket - Nem! -- ordította Sánta Medve, és berohant az első barlangba. - Paolo szakasz, biztosítani a terepet! - csattant Felhőjáró parancsa, mire üt Terminátur azonnal tüzelésre kész pozíciót vett fel a bejárat előtt -A többiek utánam! Sisakot feli Tartsátok nyitva a szemeteken Vadmenyét, kövesd Sánta Medvét a műszereddel -- de nehogy elveszítsd! Ahogy beléptek a barlatrgba, a testpancélok automatikusan bekapcsolódó reflektorai széthasították a sötétleget Az óriási üregből több tucat folyosó nyfft; a fénykévék elől visítozó, szárnyas lények rebbenlek szét. Felhőjáró egy pillanatra hagyta, hogy lelkében szétáradjon a remény. Tudta, hogy mindazoknak, akik Síkfölde népeiből életben maradtak, itt kell lenniük Ebben a hatalmas, éjsötét labirintusban Sánta Medve klánjának tagjai akár éveken at kihúzhatták . Am miközben az alagút-rengetegben haladva Sánta Medve lokátorsziynálját követték, Felhőjárón egyre inkább eluralkodott a kétségbeesés. A termekben és csarnokokban, melyeken áthaladtak, csupán halattak hevertek Némelyik holttesten fel lehetett ismerni a lándzsadöfések, baltacsapások nyomaü, akadtak olyanok, melyeket valamely emberfeletti erő zúzott szét, sőt, olyanok is, melyeket egyszerűen széttépett valami Felhőjáró nem egyszer látott hasonlóképp lemészárolt embereket, de egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi ezen a világon is megtörténhetett Nem, az efféle szörnyűségek mindig máshol, az ember szülóőolygójátál távol következnek be; valahol kint, az űr végtelenjében, de nem itta Harnarosan utoléríék Sánta Medvét, aki a legtágasabb csarnokban állt. A legnagyobb barlangban, melynek padlóját szerfelzárt csontok borűotiák. A reflektar~k éles fényétől megzavarodva húzódtak árnyékba a dögevő bogarak. Sánta Medve zokogva a falakra mutaíoit; a falakra; melyeken ott díszelegtek az idők kezdete óta festett képek és jelek. Am Felhőjáró most nem törődött az ősök hagyatékával. Csak a legutolsó és legnagyobb rajzot látta, az űsszetéveszthetetlen, négykarú lény festett mását. Ahogy nézte, lelkében gyűlölet váltakozott a félelemmel - Génorzók -- mormolta, és kiköpött. A mögötte állá Sánta Medve felnyögütí, Vadmenyét pedig vakkantásra emlékeztető, kurta kacaját hallatta -- Felhőjárót csontja velejéig megóurzongatta ez a hang. Bölcsen Szóló besétált a város nyitott kopulán A levegóően terjengő bűz a torkát kaparta, összpontosítása néhány pillanatra meggyengült. Erezte, hogy a megidézett szellemek el akarják hagyni. Megacélozta hat akaratál, s a védővarázslat ereje máris visszatért. Miközben szemügyre vette kűrnyezetét, rájött: nincs komoly oka aggodalomra. Egyetlen őri sem látott; a kapu kózeleben csupán egy útvárnszedő bódé álli; melyben egy sápadt hivatalnok rendezgette bizonylatait. Minden jel arra vallott, hagy a város építői biztonságban érzik magukat; még az őrszemek felállítását is feleslegesnek tartják. Bölcsen Szőlő jobban megnézte a várnszedőt. A fickó egy ablak mbgöri ült, és egy számokkal teleirt, vaskos könyv fölé görnyedi. A kezében perinát tartott, egy pislákoló lámpás remegő fényénél írt valamit. Hirtelen megérezte a könyvtáros jelenlétét, és felnézett. Magas pofacsontjai és pirospozsgás arca Síkfölde fakórra emlékezteteti, de a hasonlóság ezzel véget is ért. ISarjaí gyengék és véznák voltak, arcvonásai pedig ingatag egészségről árulkodtak Szárazan köhögött, majd folytatta munkáját. Arcán és fején nyoma sem volt a férfivá avatás hegrajzolatainak, ruhái durva vászonból készúltek, nem szarvasbőrhól. Egyetlen fegyver sem akadt a keze ügyében, és szemmel láthatóan nem zavarta, hogy egy parányt irodában kell ücsbrőgnie ahelyett, hogy a szabad ég alatt róná útját. Hülcsen Szölbnak nem fért a fejébe, hogy e szánalmas korcs annak a harcos civilízáciönak a leszármazottja; amelyhez egykor ő maga tartozott Mivel nem útkőzött akadályukba, folytatta előrenyomulását a város belseje fele Undorral küszködve haladt végig a hatalmas épületek kozt húzódó szűk, mocskos utcákon A városból teljességgel hiányzott a harmánia; háztömbjeit mintha minden tervei mellőzve, amúgy találomra hányták volna egyinas melle. A gigantikus gyarak előtt főkara üres terek nyujtozkodtak, látszólag minden különösebb ok vagy rendeltetés nélkül A település úgy niivekedett, terjeszkedett, akár beteg szervben a rákos daganat Csatornáknak nyoma sem latszutt; az utakat és sikátorukat vastag szennyréteg lepte. A levegóően emberi ürúlék bűze keveredett a sülő ételek és az olcsó szesz éles, jellegzetes szagával. A tereket övező épületek aljában kifőzdék és fogadók magas, sötét kapui sorakoztak Mindenütt koszos kölykök rohangáltak. Dlykar nagydarab, hosszú, kék kabátot viselő alakok törtek utat maguknak a sokadalomban. Hegtetoválás ékítette arcukat, büszkén, már-már fennhéjázva lépdeltek - és hatjukkal kíméletlenül végigvágtak mindazokon, akik elébük kerültek. Hölrsen Szóló meglepve látta, hogy senki sem mer visszaütni; mintha a város lakóiból kiveszett volna minden küzdőszellem. Ahogy kószált, a könyvtáros felfedezett valamit, amit minden addiginál aggasztóbbnak talált Az utcákat járó emberek -- a mocskos lurkók és a kékkabátosok kivételével --, a felnőtt férfiak és nák valamennyien testi fogyatékosok voltak- Végtagjaik elkorcsosultak, orrukat ellorzították a csúf sebhelyek. Némelyikük famankókon sántikált, mások vakon, egyegy gyermek vállára támaszkodva bóklásztak A legszörnyűbb mégis az a törpe volt, akinek mindkét lába hiányzott, és kézen állva; talpa helyett két tenyerén "lépkedve' járt Ugy tűnt, mintha mindannyian valamely roppant ipari katasztrófa áldozatai lennének A sötétben, a pokoli kémények résein át áradó fényben, az árnyékok között úgy mozogtak ezek az emberek, akár a szellemek Céltalanul lézengtek az utcákon, s közben zokogva könyörögtek alamizsnáért, szánalomért és megváltásért Buzgón fohászkodtak a Mennybéli Atyához, a négykarú Császárhoz, és kérték, segítsen rajtuk. Átkozódtak és imádkoztak, dühöngtek és esdekeltek a város beszennyezett, mocskos ege alatt. Bölcsen Szóló látta, ahogy a szegények meglopják a hozzájuk hasonló nyomorultakat, és eltűnndött, mi okozhatta vajon, hogy fajtársai idáig aljasultak. Élénken emlékezett a barakkfalvak és barlangvárosok lakóira, a bátor harcosokra, akik soha senkitől nem kértek semmit. Miféle gonosz, aljas mágia változtatta át Síkfölde büszke népének fiait ilyen szánalomra méltó, mégis undorító fajzatakká? Összerezzent, mikor valaki belecsimpaszkodott a karjába - Alamizsnán - nyöszörögte a kölyök - Szánj meg, uram, hogy élelmet vehesseki Bölcsen Szóló megkönnyebbülten felsőhajtott. A varázslat még mindig nem vesztett erejéből. A gyereknek nem tűnt fel, hogy idegen: csak adományíorrást látott benne Erezte ugyan, hogy a pajzsként használt szellemek legszívesebben elhagynák őt és a várost, ám még mindig nem sikerült kicsúszniuk tudata szorításából - Nincs semmim, amit neked adhatnék, fiú - felelte, mire a kölyök trágárságokal fröcsögve eliramodott. A gárdisták csalódottan, szomorúan és dühösen hagyták el a barlangvárast. Felhőjáró látta, hogy Sánta Medve még mindig igen sápadt, ezért intett neki meg Vadmenyétnek: kövessék. A két szakaszparancsnok a kapitány után lépdelt, aki egy sziklaszirten megállva nézett végig az alant elterülő völgyön. - Orzók - mondta Felhőjáró. -- Ezi jelentenünk kell az Impériumnak Vadmenyét a mélybe köpött. -A sötét város az övék -- mondta Sánta Medve halkan, de szavaiból csak úgy sugárzott a gyűlölet. Felhőjáró meg tudta érteni az érzelmeit. - Leigázták a Népet -- folytatta Sánta Medve. - Legyőzték őket, maradékukat pedig a város falai közé terelték. - Néhány klán ellenállt - dünnyögte Felhőjáró. Büszkeséggel töltötte el, hogy övéi is a reménytelen küzdelem mellett döntöttek; a bizonyosság némi könnyebbségei szerzett neki. - Vllágunknak befellegzett. Az időnk lejárt - jelentette ki Vadmenyét. Szavai úgy kongtak Felhőjáró fülében, akár a gyászra hívó harangok. Tisztában volt vele, hogy Vadmenyétnek igaza van: fajuk egész kultúrája megsemmisült. Most már csak ők, a Sötét Angyalok emlékeznek Síkfölde népeinek világára. Amikor meghalnak, a klánokat mindenki elfeledi majd, mindössze a Rendház Flottájának feljegyzéseiben fognak szerepelni. Ha a 5ötéi Angyalok nem szakítanak a hagyománnyal, és nem toboroznak más világokról, a gárdisták jelenlegi generációjának kihaltával a Rendház története is lezárul... Felhőjáró üresnek érezte lelkét. Pedig oly nagy reményekkel tért haza! Arra számított, hogy újra az övéi közt élhet, és mielőtt aggastyán válik belőle, ismét láthatja falujál. Am mostanra minden álma szétfoszlott. Aá kellett döbbennie, hogy otthona megsemmisült, övéi halottak - meglehet, már évtizedek óta. - Es még csak nem is sejtettük - suttogta - ISlánjaink rég elpusztultak, de mi nem tudtunk róla. Atkozntt volt a nap, mikor a Halálszárnyon szülőőolygónk felé indultunk! A két szakaszparancsnok némán állt mellette. A holdlény áttört a fellegeken -- és ák hárman hirtelen megpillantottak valamii a völgyben. A körvonalak lassan élesebbé váltak tisztán rajzolódott ki előttük egy óriási, földbe vésett szárnyas koponya - Mi az? -- kapta fel a fejél Vadmenyét - Miknr utoljára vadásztam errefelé, még nem volt ott Sánta Medve rosszallóan sandított rá. Felhőjáró tudta, öreg barátja álmában sem gondalt volna rá, hogy egy ellenséges klán tagja bemerészkedhetett a Vadásző Medvék szent völgyébe. A hallgatag, szikár férfi még egy évszázados együttlét után is tudott meglepetéssel szolgálni számukra Azon a helyen végezték szertartásaikat klánunk léleklátói - közölte Sánta Medve. - Nyilván megpróbálták megidézni a Halálszárnyat, az Égi Harcosok hordozóját Végső kétségbeesésükben folyamodhattak ehhez az eszközhöz Arra számítottak, hogy megvédjük őket Vártak ránk, de hiába - Hosszút állunk értönki mordult fel Vadmenyét Sánta Medve bólintott. - Bemegyünk a városba, és földig romboljuk. - Csak harmincan vagyunk - emlékeztette Felhőjáró. Nem szállhatunk szembe egy egész városra való Génorzóval! A ISódex világos utasítást ad arra nézvést, mit kell tennünk ilyen esetben Orbitális pályáről vírusbombát vetünk a bolygóra. Sánta Medve és Vadmenyét megütközve meredt rá -- De mi lesz a népünkkel? Lehet, hogy néhányan közülük élelhen vannak még. . - próbálkozott Sánta Medve. - Mielőtt minden életet kiirtunk a szülóőolygónkon, el kell gondolkodnunk ezen! Vadmenyét elsápadt. Felhőjáró még sohasem látta ilyen bizonytalannak. - En ezt képtelen vagyok megtenni - suttogta. - Te megtennéd, kopt- ~' tány testvér? Te ki tudnád adni a parancsot a világunk és népünk teljes .. végleges elpusztítására? Felhőjáró érezte a rá nehezedő felelősség súlyát. Világos volt a feladat. Ezen a bolygón olyasvalami vert tanyát, ami veszélyt jelent az Impé riumra. Egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy népét átadja a feledésnek. Megprőbált nem gondolni arra, hogy Sánta Medvének talán mégis igaza lehet, hogy a Génorzók esetleg még nem igázták le maradéktalanul a Népet. Megpróbálta elvetni ezt a lehetőséget, de titokban mégis azt remélte, ez az igazság llermedt mozdulatlanságban állt egy pillanatig, mintha egész testét megbénítaná a döntés terhe. - Nem határozhatsz egymagad, Felhőjáró - mondta most Vadmenyét. -- Főbe valamennyi harcos beleszólhat, aki a Népbál való. Felhőjáró Vadmenyét ádázul csillogó szemeibe nézett. Vadmenyét felidézett egy ősi szokást, és neki jog szerint meg kell felelnie A Terminőtorok kapitánya Sánta Medvére pillantott, az óriás azonban zordan és némán nézett vissza rá. - Jál van bólintott végül Felhőjáró. - Gyűlést tartunk. Bölcsen Szóló látta a téren kitört zavargást. Egy osztagnyi kékkabátos az egyik oldalra terelte a nyomorék koldusok hadát, és közben még arra sem ügyeltek, nehogy valamelyik szerencsétlent összetapossák. A húsba metsző penge könnyedségével oszlatták szét a tömeget. A könyvtáras visszahúzódott egy kocsma ajtajába. Az egyik magabiztos pribék -- egy suhanc; akinek arcán még be sem gyógyultak a díszhegek -így is közvetlen közel lépett hozzá, felemelte botját, hogy jókorát húzzon vele Hülcsen Szóló fejére - ám a csapás lesiklott a testpáncélról. A kékkabátos meglepetten pislogott, majd elhátrált. A pribékek által szabaddá tett úton megjelent két kopaszra borotvált fejű, barna egyenruhás, fedett gyaloghintót ripelő ember. Ahogy Bölcsen Szóló a hordszék oldalán díszelgő négykarú alakra pillantott, félelem borzongatta meg. Amitől a legjobban tartott, lám, bekövetkezett. - Alamizsnát, uram, egy kis alamizsnát! -- rimánkodott a koldushad. A kiáltozás monoton zsongássá tompult Néhány nyomoronc a földre vetette magát, és a hordszék felé nyújtogatta csonka végtagjait. Félrelibbent a gyaloghintó oldalát fakaré függöny: alacsony, kövér férfi kászálódott alá. Hőre fakó volt, kékes árnyalatú; magalszárú, koromszín csizmát és finom szüvetbó7 készült, fekete öltönyt viselt. A nyakába akasztott lánc medálja egy négykarú alakot formázott. Feje kopasz, arca szőrtelen volt; szúrás tekintetű szeme feketén csillogott. A tömegre pillantva kárörvendő vigyorra rándult ajka, tokája megremegett. Előhúzta erszényét. A koldusok lélegzettüket visszafojtva, várakozóan bámultak rá... A férfi most egyenesen a könyvtárasra nézett -- s elcsodálkozott, majd elkomorodott Bölcsen Szóló féltárdre rogyott. Akarata ellenére cselekedett így, hiszen fogadalmat tett, hogy a Császár képmásának kivételével soha semmi és senki előtt nem borul le. Erezte a gonosz pillantás súlyát, és eltűnődött, vajon a kövér ember képes-e rá, hogy átlásson a testét kürülöleln álcán, a szellemek alkotta védőpajzson. Valamennyi szakasz felsorakozott a tűz mellett. A jókora rönkök vörösen parázslottak a sötétben, fényük démonivá varázsolta a gárdisták arcvonásait. Mögöttük, akár egy hatalmas védőbástya, oü állt a leszállókarmaira támaszkodó Halálszárny, azon túl pedig ott magasodott a félelmes fürtelem otthona, az ellenség városa. A tűzhöz legközelebb a közömbös arcú szakaszparancsnokok álltak, mögöttük embereik. Valamennyien magukra öltötték harci vértezetüket, kezük ügyében tartatták villámszóróikat és lángvetőiket, A tűz fénye megcsillanta vállvasakra festett, szárnyas kardot ábrázoló jelvényeken A férfiak fegyverzete és felszerelése kétséget sem hagyott afelől, hogy az Impériumot szolgálják - a hegek ékítette arcok grimasza azonban Síkfölde lakóira vallott. Felhájárá oly rég ismerte harcosait, hogy szinte beléjük látott; Bölcsen Szóló sem csinálta volna különbül. Tekintetükből kiolvasta, hogy bosszúra szomjaznak és a halál után sóvárognak mind Igen, mind arra vágytak; hogy a szellemek 6irndalmában Csatlakozhassanak klánjuk tagjaihoz. Felhőjáró is hallotta ősei szavát; hallotta a véréri kiáltó lélekhangokat, de megpróbálta kizárni őket tudatából. A Császár katonája volt, így más kötelezettségei is akadtak, mint hogy teljesítse népe eltávozott tagjainak óhaját. - Harcolnunk kell - mondta Vadmenyét. - A holtak így kívánják. Bosszút kell állnunk klánjainkéi t. Ha valaki még életben maradt népünkbó1, meg kell szabadítanunk. Vissza kell szereznünk becsületünket! - A becsület sokféle lehet -- felelte Véres Hold. - A bersület azonos azzal a hűséggel, amivel a Császárnak tartozunk. Terminátor-páncéljaink a szimbólumai ennek a hűségnek. A pánrél jelképezi mindazt, amit a Rendház adott nekünk Szabad-e megkockáztatnunk, hogy elveszítjük; és az Orzók kezére juttatjuk Rendházunk ürökségét~ - Ezek a páncélok négy évszázadon át óvták a csatába induló gárdistákat. Miért éppen most, miért éppen minket hagynának cserben? kérdezte Vadmenyét ingerülten. - Csak még nagyobb becsületet szPrezhetünk színeinknek azzal, hogy legyőzzük ellenségeinket! - Martus testvér, Paoln testvér, hallgassatok! - kiáltotta Felhőjáró. Vadmenyét és Véres Hold régi neve helyett szándékosan a Rendház formális-rituális megszólítási formáját használta, azokat a neveket, I melyeket akkor vettek fel, mikor a Császár katonái lettek. A két Terminátor átérezte a pillanat jelentségét, és lehajtotta fejét. - Bocsáss meg nekünk, kapitány testvér, és mondd, mivel tehetjük jóvá bűnünket! 5zolgálatndra állunk. 5emper fideles. - Nincs szükség rá, hogy vezekeljelek. - Felhőjáró végignézett az arcokon. Minden szem rá szegeződött. Mielőtt újra megszólalt, óvatosan átgondolta és mérlegelte minden egyes szavát. -- Ma éjjel nem úgy gyűltünk itt össze, mint a Császár katonái, hanem az ősi szokásnak engedelmeskedve, mint a Nép harcosai. Ezt mint kapitány, és mint harcifűnök mondom. Most valamennyien klánjaink szószólói vagyunk. Egyesít minket a testvériség, ezért egy hangon kell beszélnünk, egy elmeként kell gondolkodnunk, és meg kell találnunk a legmegfelelőbb, legjárhatóbb ösvényt, melyen tovább haladhatunk. Felhőjáró tisztában volt vele, nincs minden egészen úgy, ahogy mondta. A jelenlévők nem klánjaik szószólói voltak, hanem maguk a klánok - a Nép utolsó életben maradt fiai. A rítus azonban úgy parancsolta, hogy eképp szólítsa meg őket. - Iförünkben most nincs helye ellentétnek. A gyűlés végeztéig egy klán vagyunk. Furcsa volt kimondania ezeket a szavakat olyan harcosok előtt, akik már sokszáz nap fényében, ezernyi csatában egymás mellett küzdöttek. Am az ősi szokás szerint el kellett ismételnie a békítő, eredetileg az egymással torzsalkodó törzsek képviselőinek szánt mondatokat. A gárdisták azonban csak bólintattak, és Felhőjáró hirtelen rádöbbent: nagyon is helyénvalóan cselekedett. Amíg e bolygó földjét tapodják, meg kell tartaniuk e világon született, élt és meghalt elődeik szakásait. Ezen a helyen és ebben az idóően közös örökségüknek kell vezérelnie őket. Az örökség, még ha pusztán szavakból áll is, valamennyiük lelkének megnyugvást ad a borzalmak után, melyeknek tanúi voltak - Llgy kell beszélnünk - folytatta -, hogy egy pillanatra se feledjük el közben, mi történt hazánkkal, de azt sem, hogy harcosak vagyunk, akiknek fontos a becsület. Élet és halál függ ettől. Szóljatok hát, mondjátok ki őszintén gondolataitokat, népünk szokása szerint...! A testes férfi, megtörve az adományozás szertatásának menetét, még mindig Bölcsen Szólóra bámult. Minél tovább nézte ~nál komorabbá vált az arca: magas, dudorokkal csúfított homlokán mind több ránc jelent meg. Hirtelen azonban elfordítatta a fejét, és belekotort erszényébe. A tömeg siralmas üdvrivalgásba kezdett, ahogy egy maroknyi vaspénzt hajított közéjük. A férfi ezután visszamászott gyaloghintójába, és kényelmesen hátradőlve figyelte a garasokért folyó küzdelmet A gárdista is a porfelhőben egymást taposó, pénzdarabok után kapkodó szerencsétlenekre nézett, majd undorodva megrázta a fejét, és belépett a fogadóba. Még a legmocskosabb kasvilág lakói is nagyobb méltósággal viselkedtek volna, mint az utcán ordítozó csürhe... körülnézett a majdnem üres, döngölt földpadlójú helyiségben, a durván ácsolt asztalok között, melyek mellett egy-két rongyos, mocskos részeg ücsörgött. A falakon elnagyolt mázolmányok függtek; mindegyik ugyanazt a négykarú, első pillantásra csillagnak tűnő alakot ábrázolta. Bölcsen Szóló fülét hirtelen megütötte egy távoli gőzsíp elnyújtott, vonyító hangja. A fogadós hasát a deszkalapnak támasztva állt pultja mögött. Bölcsen Szóló eléje lépett, de ahogy kezét a pultra tette, hirtelen rádöbbent, egyetlen garasa sincs. A fogadós ellenségesen bámult rá, és vaskos ujjával megdörzsölte püffedt, értágulásos arcát. - Na, mit akarsz? -böffentette. Bölcsen Szólót meglepte a férfi durva, támadó élű hangja. A Nép tagjai mindig tisztelettudóan beszéltek, udvariasan viselkedtek - az ilyesmi sosem árthat, különösen akkor nem, ha a pimaszt a sértett bármikor fejbe vághatja egy kőbaltával. Bölcsen Szóló mélyen a fogadós szeméhe nézett, és feléje sugározta akaratát. Nem ütközött ellenállásba, a férfi gyenge lelke meg sem próbált védekezni - ám a művelet még így is meglehetősen fárasztó és kimerítő volt. A fogadós lesütötte szemét, megfordult, és anélkül, hogy vendége akár egyetlen hangos szóval vagy intéssel jelezte volna, valami agyagkorsóból italt töltött egy pohárba. A fogadó bejárata felöl döngő léptek hallatszottak, hirtelen kivágódott az ajtó, s egy csapatnyi ordítozó munkás özönlött a terembe. A férfiakból és nőkből álló társaság valamennyi tagjának arcáról lerítt az elcsigázottság. ISezük és meztelen lábuk éppen olyan olajos volt, akár kopott öltözékük. Bölcsen Szóló úgy vélte, most érhetett véget a műszakjuk. Fogta az italát, leült az egyik sarokasztalhoz, és a székekre zökkenő munkásokat figyelte, akik fennhangon szapulták főnökeiket, és vég nélkül panaszkodtak az alacsony bér miatt. Néhányan félrevonultak, és belefogtak valami kockajátékba. Bölcsen Szóló egy idő múlva észrevette, hogy sokan eltünedeznek a helyiség hátuljából nyíló ajtón át. Felállt, és követte őket. Ugy látta, senkinek sem tűnt fel a távozása. A sötét szoba, ahová belépett, állati zsiradéktól bűzlött. A középütt tátongó gödör körül vidáman rikoltozó, vagy éppen dühösen szitkozódó munkások tolongtak. Bölcsen Szóló elóőbre lépett, a tömeg pedig széthúzódva utat engedett neki. Ahogy a gödör szélére ért, tüstént meglátta, mi váltott ki ilyen heves indulatokat az emberekből. Odalent két jól megtermett, síkföldi menyét küzdött. Mindkettő fájdalmas sebeket ejtett a másikon, s az ordítozó közönség nagy örömére húscafatokat téptek ki egymás testéből. Csaknem embermagasságúak voltak, nyakukat tüskés, gallérszerű fémlemez védte. Tucatnyi sebből véreztek már, egyikük elvesztette egyik szemét. Bölcsen Szóló undorodva húzódott hátra. Fiatal korában többször is vadászott menyétre. Valódi, harcosnak való kihívás volt egyetlen kóőaltával szembeszállni a vad és ravasz fenevaddal. Ha az ember nem vigyázott, könnyen alulmaradhatott. Ám ebben a kegyetlen játékban nem volt semmi szépség; semmi, ami bárkinek is becsületére válhatott volna. Az egész csupán arra szolgált, hagy a fáradt, éhes munkások valahol, valamin kiélhessék felgyülemlett indulataikat. A könyvtáras ellépett a gödörtől, hagyta, hogy az ordítozók újra elfoglalhassák helyüket. Visszatért a másik helyiségbe, ahová időközben egy kékkabátos érkezett: a kocsmárossal beszélgetett a pultnál. Ahogy Bölcsen Szóló kilépett az utcára, észrevette, hogy mindketten utánabámulnak - gyorsan bevette hát magát a ködös éjszakába. Egy plllanatra úgy érezte, nem emberi tekintetek kereszttüzébe került. Felhőjáró a tűz körül álló harcosak arcába nézett; mind arra vártak, hagy ő kezdje el a beszédet. Mély lélegzetet vett. Igen, a hagyomány szerint neki kell elsőként szólnia. A harcosok gyűlése nem formális vita volt csupán, ahol az ellenfelek fegyverek helyett szavakkal küzdenek. Nem, a gyűlés sokkal több volt ennél. Itt nyílt mód a tapasztalatcserére, a történetek elregélésére; a szavaknak nem lehetett bántó, dühre ingerlő élük. Felhőjáró mindezt jól tudta, körültekintően kezdatt hát hozzá: - Mikor még csak tizenkét nyarat láttam, a többi hozzám hasonló korú fiúval együtt a Sárga Barakkban éltem. Az volt ott az utolsó nyaram, mert felszólítottak, fogadjam asszonyomul Szökkenő Szarvast, klánom legszebb leányát. A fiúk, a társaim, sokszor beszéltek az Égi Harcosokról, akiknek utolsó látogatása óta akkor egy teljes évszázad telt el. Az égen azonban megint megjelent a vörös csillag, közeledtük hírnöke. . 5élyomkarom, nagyapám nagyapja a kiválasztattak közé került, és eljuthatott a szellemek birodalmába, hogy szolgálja a Nagy Égi Főnököt. A családomat, így engem is, különös megbecsüléssel vettek körül ezért a többiek. Így volt ez annak ellenére, hogy Sólyomkarom távozásakor apátlanul hagyta fiát, aki rákényszerült, hogy egy másik barakkban találjon magának új családot... Ezüst Rénszarvasnak hívták a fiút, akivel versengenem kellett Szökkenő Szarvas kezéért. A barátom volt, de gyűlölt is, hiszen a leány végül engem választott, s nem öt. Dühében sértő szavakat mondott rám és családomra. Nem volt joga hozzá, hiszen Ezüst Rénszarvas atyái közül egy sem száguldhatott a Halálszárnyon, egyetlen őse sem juthatott el az égen túli végtelenbe... Megdühödtem és visszavágtam neki. Azt mondtam, ha valóban olyan bátor, amllyennek mondja magát, lesz mersze ahhoz is, hogy megmássza a ISísértetek Hegyét, és meglátogassa az Ősök Otthonát... Felhőjáró rövid szünetet tartott, időt hagyva a harcosoknak, hagy szavai alapján elképzelhessék a helyzetet. Az emlék még mindig frissen és élénken élt benne: újra érezte az ifjak barakkját melegítő tűz csípés füstjét, szinte látta a mennyezetről lelágá prémeket. - Ezüst Rénszarvas csak erre várt - folytatta. - Dühösen vicsorogva azt válaszolta, felmegy a hegyre, ha valaki vele tart, hogy tanúja legyen hőstettének. Amikor ezt mondta, egyenesen rám nézett. Csapdába ke-rültem. Nem visszakozhattam anélkül, hogy el ne veszítsem becsületemet. Mennem kellett, mert ha nem teszem, elismertem volna, hogy Ezüst Rénszarvas különb nálam... Mikor a történteket hírül vette, 5zökkená Szarvas rimánkodni kezdett, ne menjek. Attól félt, a szellemek magukkal ragadnak. Szökkenő Szarvas egy Sámán leánya volt, és birtokolta a léleklátás képességét. Hallgatnom kellett volna rá, ám fiatal voltam, az ifjak pedig oktalanul büszkék és tapasztalatlanak. Mikor aztán a leány látta, nem tántoríthat el szándékomtnl, levágott a hajóhól egy tincset, mágikus fonatat készített belóle, és nekem ajándékozta, hogy az visszavezessen hozzá... Vadásztempóban is három napig tartott az út a Ifísértetek Hegyéig. A félelem állandó társunkul szegődött. A hideg őszi éjszakákon, a telihold sápadt fényénél, mikor a fákon szellemek leselkedtek, már nem találtuk olyan könnyűnek azt, ami a barlang biztonságos melegében gyerekjátéknak rémlett. Olyan iszonyatos élmény volt a nyugodni nem tudó haltak otthona felé közeledni, hogy mindketten visszatértünk volna a faluba, ha netán magunk vagyunk... De egymás elóti nem mutathattuk ki félelmünket, hiszen éppen a versengés kényszenített minket abba a helyzetbe. Egyikünk sem akart elsőként visszafordulni; mindketten arra vártunk, hogy a másik adja fel... A harmadik nap estéjén aztán megtaláltuk az első figyelmeztető totemeket. Azoknak a holtaknak a koponyáit helyezték föléjük, kiket az Égi Harcosok ítéltek halálra. Legszívesebben elszaladtam volna, de a büszkeségem arra kényszenített, hogy tovább menjek. Nekivágtunk háta hegynek. Az éjszaka nyugodt volt és hideg. Az aljnövényzetben láthatatlan élőlények moccantak, a hold pedig úgy bámult le ránk, akár egy Megátkozott Lélek. Az ösvény mentén satnya fák álltak kísértet-sorfalat. Addig másztunk felfelé, míg egy széles, kopár, szárnyas koponyával jelölt fennsíkra nem értünk... Teljesen magával ragadott minket a siker érzése, olyannyira, hagy egy percre még egymás iránti gyűlöletünkről is megfeledkeztünk. Olyan helyen álltunk, ahol alig néhány ember járt rajtunk kívül. Dacolni mertünk a szellemekkel, és túléltük. Boldogok voltunk, ám félelmünk nem múlt el teljesen... Már nem tudom, mire gondoltam, mikor Ezüst Rénszarvas felfelé mutatott. Hirtelen olyan dübörgés támadt, mintha ezernyi szellem egyszerre riadna fel álmából, és az égen vakítóan éles fény gyúlt. Először nyilván azt hittem, a szellemek rontanak ránk, hagy megbüntessenek minket tiszteletlenségünkért, bár meglehet, a rémülettől gondolni sem tudtam semmire. Azt tudom csak, hagy dermedten álltam a helyemen, miközben Ezüst Génszarvas megforult és elmenekült... Addig is féltem, de az mit sem számított ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor a távolban megláttam a hatalmas, szárnyas testet, és meghallottam a közeledő viharmadár övültését. Képzeljétek csak el, mit éreztem, amint végül megpillantottam magát a Halálszárnyat, a Császár harci paripáját, a győzedelmes Szárnyas Vadászcsontvázat...! Nyomban megbántam, hogy büszkeségem ilyen eszeveszett tettre ösztökélt. Mozdulni sem tudtam, nem hogy menekülni. Mozdulatlanul álltam, és vártam, hogy a Halálszárny belém vájja karmait, és kiszakítsa testemből a lelket. Iszonyomnál csak megdöbbenésem volt nagyobb, mikor a viharmadár leszállt előttem a földre, és elnémult dühödt ordítása. Ám még ekkor sem voltam képes arra, hogy elfussak A szörny kitátotta csőrét, és kiokádott néhány fekete páncélt viselő holtnak választottat. Az alakok a szárnyas penge jelét viselték vállvasukon .. Akkor már tudtam: a szellemek birodalmában vagyok, hiszen a páncélosok között ott állt nagyapám nagyapja, Sólyomkarom is. Megismertem, hiszen éppen elégszer láttam családi barakkunk tetőgerendájába vésett arcképét. Őreg volt, a haja ősz, fáradtnak is látszott, arca mégis magán viselte családunk jellegzetes vonásait . Ha az ember ilyen félelmetes helyen Iát ismerős, ám mégis idegen arcot, valahogy megnyugszik. Osöm látványa segített, hogy legyőzzem félelmemet. Csodálkozva el6bhre léptem, míg aztán közvetlenül előtte álltam; a rettenetes öregember előtt, kinek arra annyira hasonlított az enyémre .. Hosszú percekig némán bámult rám, majd elmosolyodott, felnevetett. Vértes keblére ölelt, úgy kiáltatta: "Milyen szerencsés e hazatérésünké Látszott rajta, legalább annyira meglepte a találkazás, mint engem. Felhőjáró elhallgatott, és gondolatban összehasonlította őse hazatérését a sajátjával. Most nem volt ok a nevetésre; neki nem adatott meg az a boldogság, ami az idők folyamán számos gárdista osztályrésze lett. Csak moss látta át igazán, milyen örömet érezhetett a vén harcos az ismerős alak láttán Felhőjáró szomor~í volt, és mindössze amiatt örvendezett, hogy Sólyomkaromnak nem kellett látnia népük pusztulását. - Megdü6bentő élmény volt persze a legendás harcosak közt állni, és sajói ősömmel beszélni Tudtam, azért tértek vissza, hogy kiválasszák utódaikat, akik majd a helyükre lépnek a Császár szolgálatában. Megfeledkeztem hát mindenről, és könyörögni kezdtem, engedjék meg, hogy velük tartsak. Az öreg rám nézett, és megkérdezte, van-e okom a maradásra, vagy arra, hogy megtagadjam a távozást. Szökkenő Szarvasra gondoltam, és egy pillanatig tétováztam - de mert vakmerő ifjú voltam, mert ellenállhatatlanul vonzott a dicsőség látomása, meg az égen túli csodák, nemmel feleltem neki. Mit tudtam én akkor az életről? Döntenem kellett. Persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy évszázadokig kell majd élnem. . Ősöm észrevette tanácstalanságomat, és azt mondta, ha mégis van rá okom, jobban teszem, ha maradok. Ám én már elhatároztam magam, és kértem, tegyenek próbára szokásuk szerint. Egy asztalra béklynztak, és éles pengékkel felnyitották testemet. Akkor már bebizonyítottam bátorságomat, átestNm a Menyétkarom Szertartásán, ám az a fájdalom semmiségnek tűnt ahhoz képest, amit az asztalon kellett kiállnom Miután pengéik megnyitottak, mindeféle dolgot ültettek belém. Azt mondták, ezek a tárgyak a részemmé válnak, és hozzásegítenek majd, hogy erős legyen a lelkem. Ezután heteken át feküdtem lázas agóniában, és közben megváltozott a testem, a lelkem pedig a hideg világ határára szállt. Miközben fgy egyedül és elveszve kóboroltam, a testvérek egyike mindig mellettem állt, és az Impérium litániáit ismételgette... Egyik látomásomban aztán a Császár a Halálszárny, a leghatalmasabb viharmadár hátán eljött hozzám. Más volt ez, mint az az építmény, ami az Égi Harcosok otthonául szolgált A Halálszárny szörnyszellem volt, míg a többi hozzá hasonló csupán az ő képére készített fémtotem... '~ A Császár beszélt hozzám. Elmondta, ezerszer ezer világ létezik, és mind I szükséget szenved. Megmutatta nekem, miféle fajok léteznek az emberen kívül, és megmutatta a világmindenség szívét is, ami nem más, mint a káosz maga. Megmutatta a lelkünkben rejtőző sötét erőket, prédául dobott nekik, és figyelte, ahogy ellenállak a támadásuknak. Ereztem, ha engedek a kísértésnek, a Császár azonnal eltaszít magától, és halálra sújt... Végül aztán magamhoz tértem, s tudtam: lelkem a Császáré lett. Véglegesen elhatároztam, elhagyom népemet, otthonomat és arámat, hogy őt szolgálhassam. Biztos voltam benne, a helyes utat választottam. Felhőjáró Terminátor-társaira nézett. Remélte, elég érthetően adta elá történetét, és bízott benne, sikerült vele hatást gyakorolnia hallgatóira, sikerült őket emlékeztetnie a Császár iránti kötelességükre. Remélte, hogy szavaival megvilágítatta előttük: egykor valamennyien ugyanúgy döntöttek, mind arra az útra léptek, amire ő. Szinte biztosra vette, hagy újra, most is a helyes megoldást választják majd. Megrázta fejét, és megérintette a hajfonatot, mely még mindig a nyakában lógott. Eltűnődött, hogy akkor, annyi évvel ezelőtt valóban jól döntött-e Talán mégis boldogabb lett volna, ha Szökkenő Szarvassal marad... A soha véget nem érő csatározással töltött hosszú évek sarán kiégett belőle az egyszerű, tiszta élei látomása, amit ifjúkorában képzelt el magának. Még csak el sem köszöntem tőle, gondolta. Valahogy ez volt a legszomorúbb az elméjében keringő gondolatok között. Úgy vélte, legtöbb társára sikerült hatnia a történetével, ám mikor Sánta Medve előrehajolva jelezte, hogy szólni kíván, Felhőjárő tudta, nem kerülhetik el a vitát. - A Génorzőkről akarok beszélni - mondta halkan Sánta Medve. A Génorzőkról, borzalmas tetteikről és kegyetlenségükről... Bölcsen szóló a sötét utcákon lépkedett. Most, hogy az est leszálltával a munkások otthonukba húzódtak, a város néptelennek látszott. Hirtelen szellő kerekedett, korompettyeket szőrt az utcákra, és valamelyest megritkítatta az eget takarő füstfellegeket is. Bölcsen Szálő a szájában érezte a szállongó hamu és mocsok keserű ízét. Elhaladt az óriási, megszakítás nélkül dohogó gőzgépeket rejtő gyárak mellett. A lárma szinte szétszaggatta a levegőt. A dugattyúk veszett, nyakukat himbáló dinoszauruszok gyanánt emelkedtek fel és süllyedtek vissza a helyükre. Bölcsen Szóló tudta: sosem pihennek. Ifülönös kíváncsiságtál hajtva végigment a gazdag és díszes paloták utcáján. Ilgy érezte, apránként megismeri egy gigászi kirakósjáték részleteit, és tudta, ha az utolsó darabot is sikerül megtalálnia, a valóság valamennyi morzsája a helyére kerül majd. A palotákat kerítés és kovácsoltvas (a Bagoly, a Puma és a Patkány jeleivel díszített) kapu választotta el az utcától. Ezek az állatok valamikor a Hegyi Klánok totemei voltak. Bölcsen Szóló elgondolkodott. Lehetséges, hogy a palotákban a tözsek vezetői laknak? Igen, nagyon is elképzelhető, hogy a főnökök lepaktáltak a város építőivel, bárkik is legyenek azok. A Hegyi Iflánok tagjai mindenre képesek... Bölcsen Szóló érezte, ahogy felgerjedő dühe szétárad testében, és elsodorja zavarodottságát. Nem volt többé értelme az életének. Népét elárulták, szülőbalygőját elrabolták, s még a Sötét Angyaloknak is végük. Tízezer éven át élt a hagyomány, mellyel szakítani kényszerülnek. Nem akad több szabad vadász, akik közül az Égi Harcosok kiválaszthatnák utódaikat. A Rendház minden bizonnyal tovább ragyog majd, de örökségének vége - többé semmi sem lehet olyan, mint a régi időkben. Ő, Bölcsen Szóló, a Síkfölde népéből választott gárdisták utolsó generációjához tartozik. Nincs senki, aki a helyébe - és társai helyébe - léphetne. Ahogy a szennyes hullámokkal hömpölygő folyó felé tartva végighaladt a paloták között, szellemi érzékszervei figyelmeztették, hogy valaki követi. Már ez sem érdekelte különösebben. Igazában örült volna, ha megütközhet a leskelődővel, bárki legyen is az. Megszaporázta lépteit - s ekkor az utca végéből fájdalmas nyögést hallott. - Nem sejtjük, honnan jönnek - fogott történetébe Sánta Medve. Ezt még az Administratum Ifurátorai sem tudják. Figyelmezetés és előjelek nélkül jelennek meg. Hatalmas, hipertérben száguldó hajókon érkeznek. Még a kérges lelkű Terminátarak is megremegtek e szavak hallatán. Felhőjáró azokra a társaira nézett, akik találkoztak már a Génorzőkkal. A harcosak arcát a puszta emlék felidézésére is eltorzította az iszony grimasza. Őnkéntelenül kihúzták magukat, és idegesen körbenéztek. A kapitány kiolvasta tekintetükből a félelmet, hogy újra szembe kell nézniük a Génorzókkal, azokkal a lényekkel, akik még velük is képesek végezni. - Rettenetes ellenfelek - folytatta Sánta Medve. - Vadak, vakmerőek, nem ismerik sem a könyöriiletet, sem a félelmet. Nem használnak fegyvereket, talán mert nincs is szükségük ilyesmire. Barmaik olyan erősek, hogy papírként tépik szét az admantiumot. Nem viselnek páncélt - bőrük azonban olyan kemény, hogy egy ideig még légüres térben is képesek életben maradni. Külsejük, akár a vérengző fenevadaké, de értelmesek és jől szervezettek. Ok a mi legfélelmetesebb ellenfeleink Horus harcmester eretnek lázadása óta. Hagy honnan tudok rőluk ennyi mindent? Ahogy közülünk sokan, én is találkoztam már velük. Felhőjárő megborzongott, és felidézte, milyen körülmények között nézett szembe ő a Génorzőkkal. Ujra maga előtt látta a kitines testeket és pofákat, a tátongó állkapcsokat, a meredező karmokat; eszébe jutott, termetük ellenére milyen számkápráztatő, rovarszerű gyorsasággal mozogtak. - De mégsem félelmetes harcmodoruk teszi rettenetes ellenfelekké a Génorzókat, hanem valami egészen más mormolta Sánta Medve. - Hagy mi, rögvest elmondom nektek. Vagy százhúsz esztendeje, még mielőtt magamra öltöttem a Terminátorok páncélját, Flottánkat elküldték, derítsük ki, miért nem ad életjelt magáról a Thranx nevű bolyvilág. Iformányzója épp húsz év óta nem fizette az adót az Impériumnak, ezért az Adeptus Terra úgy határozott, időszerű felfrissítenie az emlékezetét. Flottánkhoz a Sötét Angyalok, az Űrfarkasok, az Ultramarinak egyegy hadosztálya, meg a Necromundáról átvezényelt Császári Gárda egy különítménye tartozott. Ahogy megközelítettük a bolygát, lázadásra, ellenállásra számítottunk valamennyien. Am az orbitális monitorok nem vezényeltek ránk tüzet, a kormányzó pedig szép szavakat intézett hozzánk a kommunikátoron át. Azt állította, hogy világát sorozatos térviharok, majd ork támadások sújtatták. Elnézést kért az elmaradt adók miatt, és felajánlotta, akár azonnal bepótolja mulasztását. Azt javasolta, hagy Van Dam inkvizítor, a büntetőexpedíció vezetője szálljon le hozzá, így személyesen is biztosíthatja őt világa hűségérát. Természetesen gyanúsnak találtuk az elhangzottakat. Van Dam azonban úgy vélte, érdemes próbát tenni, mert talán mód nyílik arra, hogy a bolygót katonai beavatkozás nélkül nyerjük vissza az Impérium számára. A Sötét Angyalokat rendelte maga mellé testőrségnek. így aztán beállítottuk a lokátorainkat, és teleportáltunk a kormányző palotájába. A Thranx acélburokkal fedett világ, lakói sosem láthatják az eget - ám a kormányzó palatája olyan óriási volt, hogy mennyezete alatt felhők gomolyogtak, s esőt szórtak a fogadótermet körülölelő park fáira. Lenyűgöző látványban részesültünk. A fogadóterem felé vezető, kanyargő fémösvény két szélén őrök álltak. Maga az építmény egy mesterséges tő vize felett lebegett szuszpenziós erőterén. A kormányzó egyetlen hatalmas, mesterséges gyöngyszemből faragott trónon ülve fogadott minket. Mellette két gyönyörű, ám vak leány állt: az udvari telepaták. Üdvözölt bennünket, és előhozatta az adó fejében felkínált kincseket. Ifülönleges szempontok szerint tenyésztett, szürkebőrű rabszolgák hordták a terembe a ládákat. Elképesztően izmosak voltak, de még így is alig bírták el a sok-sok drágaságot. Végtelennek rémlő sorban masíroztak el előttünk az iparigyémánttömbökkel, az aranyberakásos villámszórókkal, a keramit- és jadekontúros testpáncélokkal... Huac, a kormányzó egész idő alatt megállíthatatlanul fecsegett. Megzavart minket a látvány, megtévesztett negédes hangja és udvariassága. Ahogy a hosszú nap lassan véget ért, kezdtük úgy érezni, valóban nem lesz szükség küzdelemre. Már-már elhittük, csak annyi dolgunk lesz, hogy fogjuk a kincseket, és hazatérjünk. Elménk annyira megtelt a kellemes élményekkel, hogy készek voltunk mindenbe beleegyezni, amit szívélyes házigazdánk javasolt. Aztán előhozták azokat az óriási kriagenikus kaporsőkat... Huac azt mondta, ezekben vannak a legértékesebb kincsek. Ekkor már annyira bíztunk benne, hagy kis híján végzetes hibát követtünk el: majdnem elfogadtuk őket anélkül, hogy beléjük pillantottunk volna! Ekkor... Bölcsen Szőlő megálljt parancsolt. A koporsók mellé lépett, és kántálni kezdett. Szavai hallatán úgy éreztük, sűrű szövésű pókháló emelkedik fel szemünk elől - és megláttuk a borzalmat. A mágus - mert Huac varázsló volt - elbűvölt minket, de Bölcsen Szőlő felnyitotta szemünket és megtörte a búbájt. Iszonyodva láttuk, hogy kis híján magunkkal vittük hajőnk fedélzetére a koporsókban heverő Génorzőkat. Huac egész átlő délután, szünet nélkül zsongta fülünkbe szavait, és ezzel különös, misztikus szorításába kényszerítene elménket. Olyannyira uralma alá vont minket, hagy már-már közbeléptünk, amikor Bölcsen Szóló villámszórójával megölte őt és két látnokát. Egyedül az élő legenda, Sólyomkarom csatlakozott a könyvtáros testvérhez. Mire végre mi is feleszméltünk, csaknem késő volt már. Huac fegyveresei végezni akartak velünk. Am hiába kábított mindaddig varázslat - mi gárdisták volíunk. Mire az őrök lövésre emelhették volna lézereiket, villámszóróinkkal már le is kaszaboltuk valamennyit. Van Dam megpróbált kapcsolatba lépni a Flottával, de a kommunikátorok felmondták a szolgálatot. Ráadásul visszateleportálni is képtelenek voltunk. Nem lehetett elkerülni a teljes összecsapást. Ifi kellett jutnunk a felszínre, ahol már reménykedhettünk benne, hagy a siklőhajók felszednek bennünket... Úgy tűnt, a bolygó valamennyi lakója ellenünk fordult -- s így is volt. Ifétszázan lehettünk, amikor kitörtünk a fagadőteremből...Amint kiértünk, őrült mődjára dühöngő fegyveres férfiak, fegyvertelen ndk és gyerekek vetették ránk magukat. Még akkor sem mutattak félelmet, amikor sorra hullani kezdtek előttünk; amikor látniuk kellett, milyen sors vár rájuk. Nem féltek, sőt, mintha a halál valami különös, szentségtelen élvezetet okozott volna nekik. Az egész bolygőt megfertőzte a Génorzók vérvonala. Mielőtt a felszínre vergődtünk volna, olyan dolgok estek meg velünk, melyek túltettek minden rémálmon. Sötét folyosókon harcoltunk, keskeny létrákon kapaszkodtunk felfelé a falakon, szűk nyílásokon furakodtunk keresztül. Láttam, ahogy az egyik mennyezeti átjáróbál Acélököl fej nélkül zuhan alá... Van Dam felhajított egy füzérnyi repeszgránátot, és egy másodperc múlva egy kifejlett Orzó szétrobbant testének cafatjai zúdultak vissza ránk... Izzó Egbalt, a fivérem egy csapatnyi, robbanóanyagot szorongató kölyöknek esett áldozatául. Ráugráltak, ledöntötték a lábáról, és elkattintották a detonátorokat. Egyikük sem maradt életben... A végtelen folyosókon kétszer is majdnem rajtavesztettünk. ISözelharcra kényszerültünk az Orzókkal. Húsz fivérünk pusztult el, míg végül Bölcsen Szóló energiabárdja, és Felhőjáró áramkardja utat nyitott előttünk. Aztán, miközben a legutolsó csapóajtó mellett őrködve vártam a töbh:eket, én is megsebesültem. Egy Orzá alulról átfúrta magát a padlón, és n•.agával rántott. Rálőttem. Arra még emlékszem, hogy miközben egyre lejjebb és lejjebb vonszolt, még láttam irtózatos pofáját, láttam a köréje gyűi3, förtelmes testét szeretettel simogató thranx-tokot, de aztán elsötétült előttem a világ... Mikor aztán hajónk ispotályában, egy vadonatúj bíanikus lábbal gazdagabban magamhoz tértem, a többiek elmondták, mi történt. Bölcsen Szóló és Felhőjáró mentett meg. Felcipeltek a világ acéltetejére, ahol már várt ránk a siklóhajó. A bolygóval már csak egyetlen dolgot lehetett tenni: ki kellett adni a parancsot teljes megsemmisítésre. Orbitális pályáról vírusbombákat hajítottunk a felszínre. Ifésóőó az inkvizítori nyomozások kiderítették, hogy mindössze hatvan évvel azelőtt kezdődött a baj, amikor egy kósza Ilrfantom a Thraruc rendszerébe lépett. Az Orzóknak három generációnyi időre volt szükségük a bolygó teljes megfertőzésére. Tudjuk rőluk, hogy utődaikat emberekkel hordatják ki, az áldozatok pedig boldogok - ilyen nagy az Orzók hipnotikus hatalma... Számtalan hosszú éjszakán át tűnődtem azon, hogy ha korábban érkezünk, talán meg tudtuk volna menteni azt a világot is. Talán képesek lettünk volna megfékezni az orzókat, mielőtt rákfeneként terjedve megfertőzték a bolygőt. Talán nem kellett volna elrendelni az Extermínatust. . Felhőjáró látta, hagy Sánta Medve története felizgatta, és még jobban feldühítette a harcosokat. Arcukról lerítt: valamennyien arra gondolnak, hagy a szörnyek élő keltetőgépként használták a Nép fiait; azon tűnődnek, hogy egy id6óen végrehajtott, gyors akcióval talán meg lehetett volna előzni a katasztrófát. - Induljunk - mondta Vadmenyét. - Menjünk el a városba, és végezzünk az Orzők porontyaival! Többen talpra ugrattak, ám egy hang visszaparancsolta őket. - Várjatok - szólt Véres Hold. - A gyűlésnek még nincs vége. Szólni kívánok... Bölcsen Szólót a fájdalmas kiáltás forrása felé sodorta türelmetlen dühe. A folyö partján, az egyik gigantikus gyár árnyékában aztán meglátta a csapatnyi kékkabátost, meg a falhoz szoruló öregembert, akit lassan, módszeresen halálra akartak botozni. Az egyik pribék lámpát tartott a kezében, időnként szenvtelen hangon egy-egy parancsot vakkantott. - Ugye, többé nem fogsz ilyen lázító beszédeket tartani? - kérdezte valamelyik kékkabátos, és megsuhintotta botját. Még társa gúnyos kacaja sem nyomta el a széttörő hordák reccsenését. Az öreg térdre zuhant. - Az Impérium és az Égi Harcosok ellen prédikálsz, mi? Mi késztet egy ilyen vén bolondot ilyesmire? A Császárra, már azt hittem, mind egy szálig kiirtottuk a hozzád hasonlókat! - Titeket félrevezettek - nézett fel hőhéraira az öreg. - Az Égi Harcosok nem építették volna fel ezt a várost, és nem tereltek volna minket vágóhídra szánt rénszarvasokként a falai közé. Ők nem szentségtelenítették volna meg őseink sírhelyeit. A ti uraitok a Hegyi ISlánok által megidézett gonosz szellemek, nem pedig valódi Égi Harcosoké A Halálszárny vissza fog térni, és elűzi őket! - Hallgass, te istenkáromló névtelen! -- kiáltott a kékkabátosak veze tője. - A bátorságodat akarod bizonyítani? Talán fel kellene elevenítenünk a régi szokásokat, és végre kellene hajtanunk rajtad a Menyétkarom Szertartását! Az öreg felköhögdtt, és kiköpte a szájába toluló vért. - Tegyetek, amit akartuk. Es igenis van nevem! Hajnalcsillag vagyok, Szökkenő Szarvas és Ezüst Génszarvas fia; birtoklom a léleklátást, és azt mondom, a szellemek igenis léteznek! Ősi erők uralkodnak a föld felett. Az égen ott ragyog a vörös csillag. Közeledik a végzetetek - Ezért kezdtél éppen ma éjszaka prédikálni? Azt hittem, az egyetlen szellem, akivel szót értesz, egy palackban lakik - mondta egy másik pribék, és Hajnalcsillag oldalába rúgott. Az öreg felnyögött. Bölcsen Szóló egyenesen a lámpa fénykörébe lépett. - Menj innét, jóbarát! -- förmedt rá a főpribék. - Ez a barakk-harcosok ügye. Tűnj el, ha nem akarod ezzel az eszementtel együtt a folyőban végezni! - Szégyent hoztok a harcosok nevére - mondta Bölcsen 5zőló halkan. - Menjetek, akkor életben hagylak benneteket. Ha maradtok, meg kell halnotok. Az öreg döbbenten felnézett. Bölcsen Szóló felfedezte a homlokára II tetovált szárnyas koponyát, a Sámánok jelét. A pribékek felröhögtek, de néhány óvatosabb, aki a gárdista hangjából kiérezte a fenyegető veszélyt, a biztonság kedvéért hátrébb húzódott. A vezetőjük azonban intett, rontsanak rá az okvetetlenkedőre. - kapjátok el! Bölcsen Szóló az alkarjával felfogta a feléje zúgó bot ütését. Fémes csattanás hallatszott, és a dorong eltörött. Bölcsen Szóló energiabárdja nyelével betörte az egyik kékkabátos orrát, majd meglendítette a lábát, és emberfeletti erűvel egy másik gyomrába rúgott. Ahogy a pribék vért köpve előregörnyedt, a könyvtáros keze élével a nyakára csapott, s a fickó élettelenül zuhant a földre. Mast egyszerre valamennyi kékkabátos rátámadt, de hatjaik annyi kárt sem tettek benne, mint leveles ágak egy őrjöngő medvében. Néhányuk megpróbálta megragadni Bölcsen Szólő karját, hogy nagyol rántva rajta kibillentsék egyensí~lyából, de hasztalan erőlködtek. Bölcsen Szóló könnyedén lerázta magáról támadőit, és könyökével meg fegyverével egymás után osztogatta a halálas csapásakat. Ahogy mind jobban magával ragadta a csata heve, érezte: a megidézett szellemek sorra elszöknek tőle. `India, már az utolsó is magára hagyta, így aztán álca nélkül, teljes valójában állt a kékkabátosok előtt. De már ez sem számított, hiszen egy kivételével valamennyivel végzett, az utolsó pedig futásnak eredt. A gárdista azonban utánaugrott, s fél karjával átölelte a pribék nyakát. Egy csavarás, egy reccsenés -- a küzdelem véget ért. Az öreg vallásos áhítattal bámult a harcosra. - A szellemek igazat szóltak - mondta hitetlenkedve, majd kinyújtatta a kezét, és megérintette Bölcsen 5zólát. -- Végre eljöttetek! Eljöttetek, hogy megszabadítsátok a Népet a hamis Császár igájától, és visszavezessetek minket a szabad földekre! Mi a neved, Egi Harcos? - Ifjúkaromban Bölcsen Szólónak hívtak. Sólyomlélek tanonca voltam. Mikor aztán az igaz Császár szolgálatába léptem, a Lucian nevet vettem fel. Az öreg szeméből könnyek peregtek. -- Mondd, mi történt a népünkkel? - sürgatte a könyvtáros. - Hogyan alacsonyodhattak le így? - Amikor elkezdődött, én is gyermek voltam még - mondta Hajnalcsillag, és meglörölte az arcát. - Egy nyári estén felragyogott az ég, fülsiketítő robaj görgött végig födjeink felett. Az égen megjelent egy tűzcsík.,. valami felrobbant. Ezen a helyen, ahol most vagyunk, hatalmas kráter támadt, melynek közepén, ott, ahol most a Négykarú Császár temploma áll, roppant nagy, vörösen izző fémoszlop emelkedett... Néhányan azt hittük, az Egi Harcosak tértek vissza, s a hang az ő viharmadaruktól származott. A Sámánok azonban tudták, hogy ez nem igaz, mert a Halálszárny csak minden századik esztendőben ereszkedik alá, akkor is ősszei. Ekkor pedig még csak ötven év telt el a vörös csillag legutóbbi tündöklése óta. Mi mégis örültünk, mert arra gondoltunk, talán felszállhatunk a Halálszárnyra. Boldogak voltunk, hiszen arra számítattunk, a legtöbbünk már aggastyán lesz, mire az Egi Harcosok újra megérkeznek. Főnökcinkei azonban nem a legendák páncélos harcosai fogadták, hanem gyenge, sápadt emberek. Hitvány férfiak, akik azt állították magukről, a Császártól érkeztek hozzánk, hogy megtanítsák, hogyan kell felépíteni a földi édenkertet. Sokat prédikáltak a megértés erényéről, a testvéri szeretetről, és arról, hogy véget kell vetnünk mindenféle háborúskodásnak. A főnökök elzavarták őket. Ez nagy hiba volt, mert amint az idegenek látták,hogy mézes szavakkal sammire sem mennek, erőszakkal kezdték ránk kényszeríteni akaratukat. Szövetkeztek a Hegyi Iflánokkal, fémpengéket adtak harcosaiknak, olyan fegyvereket, melyek ellen a mi fegyvereink mit sem értek... A síkföldieket végül rákényszerítették, hogy az új eszközökért - melyekre égető szükségünk volt - cserébe bizonyos dolgokat adjanak. Lassanként mindenki fülébe eljutottak azok a mesék, melytikból megtudtuk, hogyan győzték le harcosainkat a négykarú, iszonytató karmú démonok. Nem sakkal ezután a bitorlók uralmuk alá hajtatták Síkfölde népeit. Az engedelmesébbjéból rabszolgát csináltak, azokat pedig, akik megprőbáltak ellenszegülni akaratuknak, egyszerűen megölték. Aztán elérkezett a váras felépítésének ideje is. A munkát főként rabszolgák végezték, de néhány garasért a szabad emberek is elszegődtek, és... Az öreg szemei hirtelen elkerekedtek, és iszonyodva Bölcsen Szóló mögé bámult. A könyvtáros megfordult, a ködből pedig sorra előléptek az addig rejtőzködő alakok Egyikük az a kövér ember volt, aki délután a gyaloghintóban utazott. Mellette két négykarú öriás állt, testük nyersolajként fénylett. A két Génorzó fenyegetően felemelte holdfényben meg-megcsfflanó karmait. - Ezt mi is elmondtuk volna, ha minket kérdezel - suttogta a kövér férfi, és Bölcsen Szőlóra meresztette fekete, hipnotikus tekintetű szemét, A könyvtáros megfeszítette ujjait; süvöltve meglendülő energiabárdja a halál dalába kezdett. - Még Aradiel parancsoldása idején, száz nyárral ezelőtt történt kezdte Véres Hold. - Az Angelus Morte asatahárkával szektorszéli őrjáraton voltunk, amikor egyszerre megszőlalt a riadő. A szenzorok szerint nem messze tőlünk egy Űrfantom lépett ki a hipertérből. A távolsági letapogatók egyetlen használható adatot sem tudtak szerezni róla, így aztán utasítást kaptunk, közelítsük meg, és derítsük fel. Bezsúfolódtunk hát a landolótorpedókba, és kilőttük magunkat az ismeretlen hajó felé. A fantom sötét volt, látszólag nem működtek az energiafejlesztői, így aztán, mikor átmásztunk rá, kénytelenek voltunk bekapcsolni sisakreflektorainkat. Semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, mégis, a szokásosnál jóval nagyoóó óvatossággal láttunk neki a kutatásnak. Hamarasan megtudtuk a hajó nevét: Elveszett Lelkek Börtöne. Egy kicsit furcsának találtuk, de mint később kiderült, nagyon is találó elnevezés volt... Egyre idegesebbek lettünk, ahogy végigmentünk a folyosókon. A hajót még mindig belengte a hipertér nyugtalanító kipárolgása. Jö ideig nem találtunk semmi különösei, ám hirtelen néhány hullába botlottunk. Űrfarkasok voltak, akikkel villámszóró végzett. Még csak találgatni sem tudtunk, milyen régen heverhetnek ott. Talán miőta a hajó utoljára a normál térben járt, ez pedig történhetett tíz, de akár tízezer évvel korábban is A hiperűr áramlatai kiszámíthatatlanok, és az idő is másképp telik ott, mint ideát. Conrad őrmester még nagyabb óvatosságra intett minket. Már-már továbbmentünk, de hirtelen valami szörnyű dolog történt. Az egyik halott Űrfarkas felült, szemeiben karmazsinvörös fény gyúlt, és beszélni kezdett. "Végetek van", mondta. "Mindegyikőtök úgy fog meghalni, ahogy én!" Azonnal tüzet nyitottunk rá, de hiába lőttük szét, suttogása tovább csengett a fülünkben... Már éppen megfordultunk, hogy visszavonuljunk, amikor szenzorcink mozgást jeleztek. Fogalmunk sem volt, mik lehetnek, mindössze annyit tudtunk, hogy velünk párhuzamosan haladnak. El akartak vágni minket a leszállótorpedótól... Az egyik mellékfolyosóban felfedeztünk néhány páncélos alakot. Rövid tűzharcba bocsátkoztunk velük. Az egyiküket eltaláltam, és legnagyobb megdöbbenésemre hallottam kiáltását a kommunikátoromban. Ugyanazt a frekvenciát használták, amit mii Amikor erre rájöttünk, megfagyott a vér az ereinkben. "Lehet, hogy őlc is gárdisták?" Nem kellett sokáig várnunk a válaszra. Végigrohantak a folyosón, és ránk rontottak. A gárda páncélját viselték ugyan, de testük iszonyatosan torz volt. Némelyikük karja helyén hosszú csápok sarjadtak, azzal szorongatták rozsdás villámszórőikat. Egyesek arca nyálkás-zölden fénylett, akár a varangyoké, másoknak karmai, vagy a kelleténél több végtagja volt. fJlyan is akadt, amelyik láb nélkül, széles váladékcsíkot húzva, a karjain vonszolta magát előre- Magukon viselték a Ifáasz jelét. Harushaz fohászkodtak, meg olyan erőkhöz, amiknek jobb, ha nem is mondom ki a nevét... A legszörnyűbb mégis az volt, hogy ismertük őket. Renegátok voltak, az Eretnekség Iforának túlélői, akik a halhatatlanságért cserébe lepaktáltak a Ifáosszal. Ifemény harc kezdődött. Ők ugyan többen voltak, de mi Terminátor-páncélt viseltünk, és mellettünk állt az igazság. Egy ideig úgy tűnt, mégis ők kerülnek ki győztesen az összecsapásból, de amikor mennydörgő kalapácsainkhoz és villámló karmainkhoz nyúltunk, pillanatok alatt darabokra téptük valamennyiüket. Démonok módjára, az őrültek erejével harcoltak, ám végül mégis mi győztünk ., Lepillantottam utoljára elpusztított ellenfelem testére, és belém hasított a gondolat: ez a lény egyszer ugyanolyan gárdista volt, mint én. Ugyanúgy átesett a kiképzésen és az átnevelésen, mint én. Felesküdött a Császár szolgálatára, mégis elárulta az emberiséget - hogyan történhetett meg ilyesmi? Egy igazi gárdista nem szegheti meg esküjét. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy valaki szakítson mindennel, ami egész addigi életében szent volt a számára, és szövetséget kössön a 5ötéséggel. Vajon mivel csábította el őt a Káosz? Gazdagsággal? A mi számunkra még annyit sem érnek a drágakövek, mint más embernek a kavicsok. Mi mindenből az elképzelhető legjobbat kapjuk. Erzéki örömöket? Hiszen megtanítattak minket rá, hagy az ilyesmi mulandó. Hatalmat? Erót~ Mi ismerjük a valódi ha talmat és erőt. Nem más az, mint a Császár akarata ISözülünk egy sem kelhet versenyre vele- Nem ..! Ahogy ott álltam a test fölött, hirtelen mindent megértettem. Az az ember nem egyszerre, nem egyetlen ugrással állt a ISáosz oldalára, hanem kis, alig észrevehető lépésekkel közeledett feléje, míg végül elérte, és elveszett benne- Először meg kellett bíznia vezérében. ISönnyű dolog, hiszen Horus valaha a Császár legdicsőbb bajnoka és harcmestere volt. Másodszor követnie kellett a vezért. lei ne tenné meg'? Egy katona mindig követi parancsnokát. Aztán... hinnie kellett, hogy Honis isten. Ezt a hibát bárki könnyen elkövetheti. Talán a nagy Eretnek, a legelőször teremtett lények egyike nem kapott isteni hatalmat rögtön másodikként a Császár után... Hajdan élt testvérem lassanként letért az igaz ösvényről, míg végül elvesztette életét és lelkét. Bárki ráférhet erre a tévútra, hiszen az első apró hiba a következő, már nagyobbhoz vezet, míg végül az ember eléri a Nagy Tévedést Erre jöttem rá, miközben az Elveszett Lelkek Börtönén a renegát holttestét bámultam. Megfejtettem a rejtélyt, és elhatároztam, eztán mindig, mindenben a Császár akarata szerint cselekszem. Ismerem valamennyi szabályunkat, tudom, hagy mindegyiknek jó oka van. Elfogadom, nem azért léteznek, hogy megkérdőjelezzük, hanem hogy betartsuk őket, s így távol maradhassunk a Tévedés íelé vezető úttól. A tűz körül mindenki mély hallgatásba burkolózott. Felhőjáró érezte, Véres Hold szavai is nagy hatással voltak a harcosokra, és hirtelen rádöbbent, hogy miközben a történetet hallgatta, ő maga is az eretnekség jeleit kutatta lelkében. Véres Hold történetéből könnyű volt levonni a tarrslságat: ha kibújnak a Császár iránti kötelezettségeik alól, megteszik az első lépést az elátkozottság felé. Nem felejthetik el, hogy gárdisták, a Császár válogatott harcosai. Ha már ők sem tartják meg hűségesküjüket, akkor ugyan, kinek a szavában lehet bízni Hosszú percekig mindenki hallgatott, majd Vadmenyét jelezte, ő is mondani akar valamit. - A halálról fogok beszélni - kezdte. - Emberek és világok haláláról... Bölcsen Szóló úgy érezte magán a kövér mágus kényszerítő akaratát, mint más valami erős ütést. A hatalmas, fekete szemek mintha feneketlen üregekké változtak volna; üregekké, melybe a könyvtáros tehetetlenül belezuhant. A földön fekvő Hajnalcsillag halkan nyöszörögni kezdett. A gárdista összerezzent, s ezzel a mozdulattal megtörte a létrejött pszichikai kapcsolatot. Ifözben hálásan gondolt azokra, akik vértezetét - mint könyvtárosét - pszihocsuklyával is felszerelték- A mágus erős volt, Bölcsen Szóló pedig már a találkozásuk előtt is gyengének érezte magát. A két Orzó feléje vetődött. A könyvtáros felemelte villámszóróját, és kilőtt egy hosszú sorozatot Az elől haladó Génrablót cafatokra tépték a nehéz lövedékek. A társa ennek láttán hihetetlen gyorsasággal a töldre bukott - ám Hajnalcsillag utolsó erejével a könyvtáros és támadója közé vetette magát. Ifaram villant, az öreg teste kétfelé szakadt. Bölcsen Szóló meglendítette bárdját. A penge hideg fénnyel felizzott, ahogy átmetszette az Orzó nyakát. A gárdista hátraugrott, hogy elkerülje a lény utolsó, reflexszerű csapását. A mágus felnevetett. - Nem menekülhetsz. Add fel a harcot! Minek vesződnél? - Olyan erősen koncentrált, hogy feje körül glóriaként ragyogott fel szellemi erőtere. A könyvtáros tüzet nyitott rá, ám valarnilyen hatalom eltérítette a lövedékeket, és arra kényszerítíe valamennyü, hagy néhány lábnyira célpontjuk előtt robbanjanak fel. Bölcsen Szóló előrelendült, és meglóbálta bárdját. Ahogy a fegyver a mágus felé lendült, a gárdista érezte a testében feszülő, felerősödő erőt De hiába volt minden. Hiába sújtott le, a penge ellenfele fejétől egy lábnyira megállt a levegőben. Bölcsen Szóló megfeszítette izmait, felvijjogtak páncélja szervomotorjai, de még ez az erő is kevésnek bizonyult. A gárdista lassan, megállíthatatlanul mégis a kövér alak felé nyomta a bárdot. A varázsló hátán csorgatta veríték a szellemi erőfeszítéstől. Már tudta, képtelen megvédeni magát. Hirtelen élesen felrikoltott, és felhagyott az erőlködéssel A bárd a feje búbjától egészen az ágyékáig kettéhasította; Bölcsen 5zólá hallotta haldokló elméjének sokáig visszhangzó sikolyát, és érezte, ahogy száz meg száz tudat válaszol a kiáltásra. A távolhól, a sűrűsödő ködfüggöny mögül felhangzó lábak dobogása elárulta az újabb ellenfelek közeledtét. Bölcsen 5zólá tudta, csak akkor maradhat életben, ha elmenekül. Megfordult hát, és elrohant. - Meghalt a világunk -- mondta Vadmenyét. Néhány harcos mormogva méltatlankodni kezdett, amiért nem tartja be a rituálé szabályait, ám Vadmenyét egyetlen kézmozdulattal elhall gattatta őket. - Ez az egész szertartás nem más, mint önámítás - folytatta vad, ellenimnndást nem tűtó hangon. A6hó1 a korhól ered, ami már örökre lezárult, miért áltatjuk hát magunkat? Lehet, hogy ti a régi szakások felelevenítésével meg tudjátok vigasztalni magatokat, de én nem. Ha nektek ez tetszik, mondjatok csak szép példabeszédeket a Császárnak tett eskünkről, a Génorzók borzalmairól, az elátkozottság felé vezető útrál...én inkább egyszerűen kimondom az igazat. Népünk tagjai meghaltak, vagy tán rabszolgaságban sínylődnek, mi pedig itt ülünk, és azon tanakodunk, mit tegyünk. Talán varázslatot bocsátott ránk valaki? Voltunk valaha is ilyen határozatlanok? Ilyen helyzetben egy igazi harcosnak nincs választási lehetősége. Bosszút kell állnunk a halottainkért. Fegyvereinknek meg kell ízlelniük az ellenség vérét. Gyávaság lenne, ha nem néznénk szembe velük. -- De ha nem sikerül.. - kezdte Véres Hold. - Ha nem sikerül, akkor kudarcai vallunk. Ám legyen! Miért élnénk? Hány nyárnak kell eltelnie, míg végül meghalunk, vagy bekerülünk az éló legendáknak szánt, hideg fémtestekbe? -- Vadmenyét elhallgatott, a tűzbe bámult. Felhőjáró meglepődött nyugodt hangján, amikor folytatta: - Oreg vagyok - mondta halkan. - Oreg és fáradt. Már több, mint kétszáz nyarat láttam. Még eltelik néhány, és meghalok. Abban reménykedtem, míelőti ez bekövetkezik, még egyszer, utoljára láthatom népemet. Am a sors másképp rendelkezett. Én egyedül csak ezt sajnálom. Felhőjáró érezte a Vadmenyét szavaiból áradó elgyötörtséget, és saját agyában megtalálta annak visszhangját. A tűz körül ülő férfiak mindegyike évszázadok óta szolgálta már a Csá szárt, hiszen amint átestek a gárdistává történő átalakulás folyamatán, éltük is meghosszabbodott. - Ha a népemmel maradtam volna - mondta Vadmenyét -, mostanra rég halott volnék. De én nem ezt az utat választottam, és sokáig éltem. Talán sokkal tovább, mint ameddig egy halandónak élnie szabad. Ideje hói, hogy befejezzem. Es ugyan hol találhatnék erre alkalmasabb helyet, mint itt, a szüláőolygónkon, őseim csontjai között? Síkfölde népének napja leáldozott. Bosszút állhatunk halottainkért, azután csatlakozhatunk hozzájuk. Ha csatába keveredünk, harcos módjára akarok meghalni. Azt akarom, hogy halálom olyan legyen, amilyen az életem volt. Fegyverrel a kezemben, ellenséggel körülvéve akarok elpusztulni. Azt hiszem, éppen ez az, arnire mindannyian vágyunk. Lássunk hát hozzá álmunk megvalósításához! A tűzben meg-megreccsenő fahasábok éles hangján kívül egyetlen nesz, egyetlen szó sem törte meg a beállt csendet. Felhőjáró sorra a harcosok arcára pillantott, és látta, hogy a halál már mindegyikükre ráírta jelét Vadmenyét végre kimondta azt, amit valamennyien éreztek, mióta csak meglátták a lerombolt barakkokat. Népük ősi dicsőségén rágódó kísértetek voltak mind. Az emlékeken kívül semmi sem maradt itt számukra. Ha azonnal, gondolkodás nélkül továbbálltak volna, a rájuk váró üregségen és halálon kívül semmit sem nyerhettek volna, Am ha utoljára szembeszállnak az ellenséggel, pusztulásuk legalább nem lesz hiábavaló. - En azt mondom, menjünk he a városba - jelentette ki Sánta Medve. - Ha a fertőzés még nem terjedt el túlságosan, megmenthetjük a túlélőket. Felhőjáró Véres Holdra nézett. - Tól van, legyen - mondta Véres Hold. - De ha kudarcot vallunk, a Halálszárny ledobja a vírusbombákat. A harcosok előrenyújtották jobb öklüket, jelezve, hogy elfogadják a döntést. Valamennyien Felhőjáró felé fordultak, és várták, hogy ő is elmondja véleményét a tervről. Felhőjáró hirtelen tehernek érezte a parancsnoki ranggal együtt járó felelősséget. A lerombolt falvakra gondolt, felidézte személyes veszteségeit, és hozzámérte az Impérium iránii kötelességéhez. Síkfölde népét már semmi sem keltheti életre, de talán... talán utódaikat még meg lehet menteni. Aádöbhent, nem csupán ezért kedvére való a javaslat. Erezni akarta azt az elégedettséget, ami akkor fogja el az embert, amikor szemtől szemben áll ki ellenségeivel. Felhőjáró dühös volt. Dühös volt, és azt akarta, hogy az Orzóknak a kínok kínjait kelljen kiállniuk azért, amit tettek. Látni akarta, ahogy szenvednek. Bosszút akart állni népéért és saját magáért is. Ilyen egyszerű volt az egész. Egy efféle szándék és elhatározás nem méltó ugyan az Impérium tisztjéhez, ám klánja elpusztult tagjaiért mégis meg kell tennie. Végül - ő maga is meglepődött ezen -, rájött, mihez is kell valóban hűségesnek lennie. - Harcolni fogunk - mondta hosszú hallgatás után -, de úgy, ahogy a Nép harcosai tették valaha. Ebbe a csatába nem a Császárért, hanem lemészárolt klánjainkért indulunk. Utolsó harcunkat az ősi módon kell megvívnunk. Hajtsuk végre a Halálszárny szertartásáti Bölcsen Szóló az életéért futott. Átszáguldott a sötét utcákon, de képtelen volt megszabadulni üldüzőitöl, a gyors, gyllkos szándékú Génorzóktól. Már mindenütt érezte jelenlétüket Átugrott az út közepén tornyosuló szemétkupac fölött, befordult a sarkon, és kilódult az egyik főutcára. Az egyik kapuból két kíváncsi munkás dugta ki a fejét, de szinte azonnal vissza is húzódtak menedékükbe. Bölcsen Szóló egyre jobban elgyengült. A szíve zakatolt, már alig kapott levegőt. Erejét szinte teljesen kiszívta a hosszú ideig fenntartott varázslat, a végletekig elcsigázta a megidézett szellemek megzabolázása. Tudta, nem bírja már soká. Futás közben hátralesett a válla fölött. Egy Génorzó éppen akkor ügetett ki a sikátorból Bölcsen Szóló rálőtt, de a lövedék célt tévesztett. Arra mindenesetre jó volt, hogy az Orzót fedezékbe kényszerítse. A gárdista ekkor újabb veszély közeledtét érezte meg, s a késztetésnek engedelmeskedve előre nézett. Sötét kapualjból bukkant elő a következő ellenfél. Bölcsen Szólónak még volt annyi ideje, hogy meglendítse bárdját, de a következő pillanatban a szörny máris rávetődött. A harcos lecsapott. A széles penge az Orzó mellébe mélyedt, s a lény előredőlt, ledöntve láháról gyilkosát. Bölcsen Szóló az élettelen test alá szorult. Már nekilátott, hagy kiszabadítsa magát, amikor hirtelen égető, kínzó fájdalom hasított a karjába. Az Orzó utolsó rándulásával még a gárdistába döfte egyik karmát. A harcos jól tudta, ha bárdja célt téveszt, nem úszhatta volna meg ennyivel. A fájdalommal mit sem törődve hasra fordult, és tüzet nyitott a csapatostul közeledő ellenségre, majd lelökte magáról a lény holttestét, és tovább futott. Már nem bírom sokáig, gondolta, de utolsó erejét is elhasználva rohant, egyre rohant. Egy közeli épület fölött már látta az elképesztően magas városfalat. Mágikus igét mormolt, hogy gátat szabjon a sebéből előkúszó gonosz fájdalomnak, és az egyik kapu felé fordult. A szíve is csaknem megdermedt, amikor a kapu előtt meglátta a gyűlületes, torz, fekete szemű, emberszerű lényekből álló tömeget. Némelyikük ósdinak látszó energiafegyvert szorongatott, a többiek kardot lóbáltak kezükben, mögöttük pedig karmukkal fenyegetően hadonászó, kifejlett Génorzók sorakoztak. Bölcsen Szóló megtorpant, és szembefordult velük. Egy pillanatig tiszteletteljes csendben meredtek egymásra. A könyvtáros a Császárnak ajánlotta lelkét. Tudta, a Halálszárny nemsokára eljön érte Fegyvere tára majdnem kiürült, és tisztában volt vele, hogy puszta bárddal nem képes legyőzni ennyi ellenfelet. Mintha egy hangtalanul kimondott jolre tennék, a Génorzók és kölykeik egyszerre lendüllek támadásba. Az első lövés szétégette Bölcsen Szóló mellvértjének szárnyas koponyával díszített oldalát, a harros azonban összeszorította fogait, és viszonozta a tüzet. Megállás nélkül osztotta a halált, míg egy hangos kattanás nem jelezte, a tár kiürült. Arra már nem volt idoje, hogy újat nyomjon a helyébe, ezért belekezdve a halálra szántak dalába, a szörnyek elé ugrott. Belevetette magát a karmokkal és pengékkel feléje sújtó, förtelmes testek tengerébe. Egy varázsigével bárdjába összpontosította ereje utolsó foszlányaü, aztán meglendítette a félelmetes fegyvert. Fejeket, karokat csapott le, de ha egy szörny a földre hullott, máris új szökkent a helyébe Bölcsen Szólónak sem ereje, sem módja nem volt a védekezésre, így teste hamarosan számtalan sebbó7 vérzed... Végül, amikor kiröppeni készült belőle a lélek, mintha hatalmas szárnyak csapkodását hallotta volna. Eljött értem a Halálszárny, gondolta még, aztán erős ütés érte a fejét, és az öntudatlanságba taszította. Mielőtt lemázolta volna a páncélja jobb vállvasára festett, felhőt és villámszórót ábrázoló személyes jelét, Felhőjáró egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Ugy érezte, hirtelen megváltozott. Mintha a jelvény elfedésével múltja legnagyobb részétől fosztotta volna meg magát. Lassú mozdulatokkal belevéste páncéljába az új képet, a bosszú és a halál jelét. Amint elkészült, érezte ahogy a totem szellemei a testébe költöznek. Vadmenyétre nézett. A szikár harcos is befejezte a páncélján díszelgő képek lefestését. Fehér lett a páncél, magára vette a halál színét. Vadmenyét csak a bal vállvason hagyta meg a fekete koponyát Végrehajtották az ösi szertartási, mely még a viharmadarakat megszelídító Császár eljövetelét megelőző időkbá7 származott. Felhőjáró csak egyszer, gyermekkorában látott hasonlót, amikor egy vén harcosokból álló csapat tagjai fehérre festették testüket, s egy megölt kisgyermekért bosszút esküdtek a Hegyi Iflánok valamely hordája ellen. Ők vették magukra a halál és a gyász színeit, mert biztosan tudták, egyikük sem ter vissza az óriási túlerőben lévő ellenséggel vívandó csatából. A tűz mellett ülő Véres Hold a kapitányra nézett, és elvigyorodott. Felhőjáró elébe lépett. - Felkészültél, barátom? - kérdezte. Véres Hold bólintott. Felhőjáró a tűz fölé hajalt, kezeit a forró hamuba dugta, majd egymás mellé szorított ujjaival két orcájára rajzolta a Halálszárnyat szimbolizáló jeleket. - Bárcsak Bölcsen Szóló is visszatérne - sóhajtott fel Véres Hold, miközben megismételte Felhőjáró mozdulatait. - Talán megteszi - felelte Felhőjáró. Véres Hold kétkedőn nézett vissza rá. A kapitány egy intéssel maga köré parancsolta a harcosokat. Mikor aztán mind a tűz körül álltak, valamennyien belekezdtek saját halotti énekük kántálásába. Miközben végigcipelték a hosszú, acélfalú folyosókon, Bölcsen Szóló tudta, hogy haldoklik. Tátongó sebein át lassan kicsorgott testéből az élet, és minden egyes csepp elvesztett vér tovább apasztotta erejét Miközben a démoni, púpos Génorzókölykök egyre tovább vitték az alig megvilágított folyosókon, úgy érezte, mintha valami gonosz álomba csöppent volna. Miközben a fájdalom ködén át figyelte, mi történik vele, eltű nődön, vajon miféle erő tarthatja még mindig életben. Pislákoló tudata felfogta: abban a hajóban van, amely szülőbolygójára hozta a szörnyeket. Ahogy a cipekedő démonok egyike hirtelen mozdulatot tett, kibírhatatlan fájdalom hasított tagjaiba. Csak akaratereje megfeszítésével tudta visszafojtani sikolyát. Valami hosszú csarnokba rángatták, melynek közepén egy iszonyatos alak várt reá. Lefektették elé a padlóra, s a szörny félrehajtott fejjel nyomban vizsgálgatni kezdte. A könyvtáros szeméből könnyeket fakasztott a fájdalom, erőlködve mégis feltápászkodott. A Génorzó őrök azonnal feléje vetődlek, de mielőtt elérhették volna, az óriási bestia egyetlen hunyorintással visszaparancsolta őket. Bölcsen Szóló tántorogva állt a Génorzók Atyja előtt. Már több, nehezen érthető történetet hallott az ehhez hasonló lényekről, a rémes faj nemzőiről, a legősibb förtelmekről. A lény szemébe nézett, és ahogy tudata összekapcsalődott az övével, úgy érezte, mintha elektromos sokk érte volna. Tudta, a legyőzhetetlen, halálos ősellenség előtt áll. Lelke megremegett a szörny vad akaratának erejétől. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hagy letérdeljen, behódoljon a vén teremtménynek. Am emberfeletti erőfeszítéssel mégis sikerült uralkodnia magán. Eszébe idézte, hogy ez a szörny végzett egész népével. Ép karját halálos csapásra emelve előrevetődött, gyenge lábai azonban megroggyantak. Tehetetlenül elvágódott. Mielőtt azonban a padlőra zuhant volna, az Ősatya könnyedén elkapta, szelíd mozdulattal talpra állítatta, és karmaival távolabb lökte magától. A förtelmes szájból kivágódott a hosszú nyelvhez hasonlatos szaporítószerv, de meg sem érintette a sebesült harcost. Bölcsen Szőlá hirtelen megérezte az idegen gondolatokat, melyek csápszerűen tapogatóztak elméje felé. Megpróbálta gyűlölete pengéivel lemetszeni a mentális végtagokat, megpróbálta elszakítani magát az szörny tudatától, ám az Osatya mégis rákényszerítene akaratát. Az Orzó elméje teljes erejével lecsapott rá, és Bölcsen Szóló érezte, bárhogy próbálkozzék, a gondolatcsápok sorra szétzúzzák az útjukba emelt védőgátakat. Megérezte a Génorzó hatalmát, és már tudta: kipihenten, gyógyultan, ereje teljében sem lenne képes szembeszállni vele. Sebesülten, kimerülten pedig még a legcsekélyebb ellenállásra sem gondolhat. Ledőltek akaratának utolsó védfalai is. Az Ősatya behatolt az elméjébe, és válogatni kezdett az emlékei között. Előszór csak találomra vizsgálódott, és Bölcsen Szóló, kihasználva a lehetőséget, megeresztett felé egy mentális támadást. Az Orzó könnyedén kitért előle, de közben egyetlen pillanatra ő is kénytelen volt megnyitni tudatát a harcos előtt. A könyvtáros úgy érezte, menten megfullad a hullámokban rátörő különös, idegen emlékképektúl és érzelmektől. Maga előtt látta az Osatya múltját; az általa megtett utat, mely megfertőzött világok, szörnyutódok sokaságán át vezetett. Látta a bolyvilágot, ahonnét egy gyors haján útnak indult, nem sakkal azelőtt, hogy a vírusbombák lehullottak. Bölcsen Szóló hirtelen rádöbbent, ő maga is járt azon a bolygón felismerte a Thranxot -, és rájött, aurája alapján a lény is azonosította őt. Látta, ahogy az Ősatya hajőját eltalálja az Impérium egyik csatahajójáról leadott lövés; látta, ahogy a sebzett űrbárka nagy nehézségek árán mégis behatol a hipertérbe. Végignézte a küzdelmet, melyet "legénysége"" a normál térbe való visszatérésig folytatna a berendezésekkel, és látta, ahogy a jármű - egy örökkévalósággal utóbb - végül becsapódik egy új, érintetlen bolygó testébe. Látta a roncsok közül előmászó túlélőket, néhány tisztavérű Orzót, és a három hibrid technikust. Látta, ahogy a hajó roncsaiból baltákat fabrikálnak, látta, ahogy kereskedni kezdenek a bolygó lakóival, és annak is tanúja volt, milyen erőfeszítéseket tettek, hogy gyökeret verhessenek az ellenséges világon. Fura elégtétellel figyelte, ahogy a pszichikai kapcsolat pókhálája minden újabb Orzó világrajöttével egyre terjed. Sajátjaként érezte a törzsbe tömörült emberek, az őslakók legyőzése fölötti kárörömet, és azt, amely az új iparbázis építésének kezdetekor töltötte el a rémek atyját. A hajőt hamarosan kijavítják. LTj, meghódítható világok várják a győzteseket kozmikus mércén alig karnyújtásnyira... Sötét kétségbeesés áradt szét Bölcsen Szóló tagjaiban. Látta az egyre újabb világok megszállását tervező Orzókat, és közben érezte: semmit sem tehet, hogy megállítsa ezt az ősöreg, lebírhatatlan lényt. Már-már feladta; nem látott kiutat. Egyre közelebbinek érezte viszont saját halálát, s ez megnyugtatta kissé. Egyszerre megvilágosodott előtte, mit kell tennie. Tudatának egy része kész volt behódolni az Ősatya előtt, egy másik darabja azonban a megsemmisülést áhítatta. A gárdista önmaga lett megint. Ujra ott állt, azon a hideg és sötét helyen, s megérezte a Császár távoli, de fényes csillagként tündöklő jelenlétét. Dühödt kísértetek közt, az éhes Osatya előtt vergődött, a rém a rabszolgái közé akarta kényszeríteni - ám ő eközben egyre közelebbró7 hallotta a lelkéért érkező Halálszárny robaját. Az Osatya túl későn döbbent rá, mire készül az eléje hurcolt ember; már nem volt ideje rá, hogy visszarántsa tudatcsápjait. Bölcsen Szóló minden gyűlöletét, félelmét és dühét összegyűjtve nyitva tartotta a két elme közötti mentális folyosót; ebben iménti, mély kantaktusuk segítette leginkább. Az Osatya kétségbeesetten szabadulni igyekezett, mindhiába. A szárnycsapások egyre közelebbről hallatszottak, a könyvtárost orkánszerű bömbölés süketítette meg, mely lehetett vihar, de lehetett akár önnön utolsó lélegzetvétele is. Felfelé szállt már a kín örvényéhól a sötétségbe, mikor a kavargás elragadta az Ősatyát. A szörnyeteg tüstént elpusztult: a gárdista haláltusája menthetetlenül a nemlétbe taszította. A harcos érzékelte, hagy ellenfele megsemmisül, s érzékelte a veszteséget a porontyok felöl. Aztán, ahogy szelleme még magasabbra hágott, kapcsolatot keresett bajtársai lelkével Búcsút mondott nekik, elsuttogta, mit kell tenniük - aztán lehullt a sötétség. Felhőjárő, miközben a tűzbe bámult, megérezte barátja jelenlétét. Felemelte a fejét, és Bölcsen Szólót pillantatta meg maga előtt. A könyvtáros sápadt volt, arcát a szenvedés grimasza torzította, testét szörnyű sebek éktelenítették. Felhőjáró megértette, hogy szellemet lát, hogy az üreg Sámán már nem él. Egy pillanatig hallotta a titáni szárnyak verdesését, és meglátta a hold felé röppenő viharmadarat. Bölcsen Szóló szelleme eltűnt. Felhőjáró megborzongott. Tudta jől, az elszáguldő Halálszárny szele csapta meg. Társai felé fordult. Ok is tanúi voltak a latomásnak. Felhőjáró felemelte a kezét, búcsút intett Bölcsen Szólónak, majd ugyanazzal a mozdulattal kiadta a parancsot az indulásra. A fehérre mázolt páncélzatú, végsőkig elszánt Terminátorok csapata megindult a távoli város felé. Felhőjáró trónjáról nézett látogatóira, a sorfalat alkotó harcosok között óvatosan eléje vonulő űrgárdistákra. Legelál egy kapitány és egy könyvtáras haladt, mögöttük a Terminátorok; a terem ajtajában kétlábú Gyalogtank látott el őrszolgálatot. Felhőjáró - maga sem tudta, miért - valahogy megnyugtatónak találta az ódon, ismerősnek tetsző gépezet jelenlétét. Látta, hogy népe jelenlévő tagjai megnyugtató gesztusért esedezve fordulnak feléje, nyugalmat és közönyt erőltetett hát arcára. Érezte az idegen, barakkokban lakó emberek földjére lépő gárdistákból sugárzó nyugtalanságot is, és látta lövésre készen tartott villámszóróikat. Orült, hagy újra láthatja a Harci Testvériség tagjait. Sánta Medve halála óta elviselhetetlen magány gyötörte. Az Impérium katonái közül többet személyesen is ismert; megrohanták a Rendházban töltött régi szép napok emlékei. Három mély lélegzetet vett, megérintette a trónja mellett üresen álló, fehérre festett régi páncélt, és beszélni kezdett. - Üdvözöllek benneteket, Égi Harcosak - mondta. - Üdvözöllek, Ezékiel testvér - viszonozta a köszöntést a gárdisták vezetője, de szavai gyanakvón csengtek. Felhőjáró végighúzta bütykös kezét az arcát ékítő hegtetoválásokon, és elvigyorodott. - Tehát téged neveztek ki kapitánynak, Törött ISés .. - Igen, Ezékiel testvár. Én lettem a kapitány, miután te nem tértél vissza. - Törött ISés szünetet tartott, nyilván magyarázatot várt. - Tíz évetekbe telt, mire elhatároztátok, hagy megkeresitek a Sötét Angyalok eltűnt páncéljait? - érdeklődöd Felhőjáró gunyorosan. - Hábortí dúlt odakint: nagy ork-vándorlás zajlott a Segmentum Dhscurában - közölte a tiszt. -- Rendházunkat szolgálni hívták. Terminátoraink hiánya érzékenyen érinteti valamennyiünket Gondolom, tudsz valamilyen magyarázattal szolgálni a történtekre... A gárdisták hűvösen méregették Felhőjárót. A fiatal harrosok úgy néztek rá, mintha idegen, sőt, áruló lett volna. Felhőjáró még nem felejtette el az első alkalmat, mikor e harcosok közt állhatott; hosszá évek óta először jutott eszébe, mire képesek. Elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát. - Ezek az emberek nem a mi népünk fiai, Felhőjáró. Mi történt itt? - kérdezte egy mély, döngő hang. A Gyalogtank szólt, s Felhőjáró már nem is érezte magát annyira egyedül. Hisz Sólyomkarom is itt van, a harci gép létfenntartó rendszerének elválaszthatatlan részeként! Végre valaki, legalább egyvalaki, aki az ő oldalán áll, aki elég öreg ahhoz, hogy megérthesse őt...! A pillanat azt a másikat idézte, amikor először találkoztak a Halálszárny árnyékában; amikor Felhőjáró felfedezte azt az ismerős ábrázatot az ismeretlenek közt. - Nem, tiszteletreméltó ős, valóban nem azok. Ők azok az emberek, akik túlélték a Génorzók hódítását, és sikerült tisztának maradniuk. Felhőjáró hallotta a gárdisták soraiban feltámadó, izgatott morajt, és látta, hogy a harcosok a barakkok népére szegezik fegyvereiket. - Jobban teszed, ha részletesen adsz számot a történtekről, Ezékiel testvér - mondta Törött Kés. Így aztán Felhőjáró belekezdett, hogy előadja történetét a csodálkozó gárdistáknak. Elmondta, hogyan szállt le a bolygóra a Terminátorok csapata, és miként derítették ki, hogy otthonuk pusztulásáért egyedül a Génorzók lehetnek felelősek. Elmondta, milyen beszédek hangzottak el a gyűlésen, és hogy a harcosok végül milyen elhatározásra jutattak. Beszélt Bölcsen Szóló megjelenő lelkéről, meg arról is, hogyan vonultak be a Terminátorok a városba. Nem Síkfölde népének egyszerű szavaival, hanem az Impérium bonyolult nyelvén szólt a harcosokhoz. - Ahogy áthaladíunk a fekete kapuk között, az Orzók máris ránk támadtak. Valamennyien zavaradottnak látszattak, mintha valamiféle sakk érte volna őket. Isis csoportokban, vezérlő elgondolás nélkül, találomra rontottak ránk. ISönnyedén végeztünk velük. Átnyomultunk az utcákra kiözönlő emberek sikoltozó tömegén, és könyvtárosunk lokátorának jelzéseit követve a város központja felé indultunk. Menet közben hatalmas, tisztavérű, kifejlett Orzók ugrottak ránk az épületek ablakaiból és tetejéről. Örültek módjára dühöngve, gondolkodás nélkül vetődtek közénk, így megsemmisítésük nem jelentett komoly problémát. A város közepén egy templomot találtunk-egy épületet, mely olyan volt, mintha hitünk obszcén paródiájának szánták volna. Előtte egy négykarú lény, a Császárnak kinevezett förmedvény szobra állt. Ledöntöttük a bálványt, és a talapzatában megleltük a föld alá vezető járatot. Végigmentünk a hideg, acélfalú folyosókon, átmásztunk a csapóajtókon és a zsilipkapukon. Az egész építmény egyetlen hatalmas, betemetett űrhajának látszott. Még ekkor is a lokátor jelzéseit követtük, hiszen meg akartuk találni Bölcsen Szóló vértjét, és bosszút akarhmk állni haláláért. Menet közben időnként ránk támadtak az Orzók újabb hordái, de minddel könnyedén végeztünk. Aztán valami megváltozott. Egy ideig minden nyugodt volt. Idegesen néztünk össze. Véres Hald megkérdezte, lehetségesnek tartom-e, hogy már valamennyi szörnyet megöltük. Még most is magam előtt látom csodálkozó arcát... Vonásai még akkor sem torzultak el, amikor egy szellőzőnyílásból ráugró Drzó letépte a fejét... Villámszórómmal addig lőttem a dögöt, míg csak egy véres kupac maradt a helyén... Az Orzók ismét rohamra indultak, de most már koordináltan mozogtak, mintha valami gonosz értelem vezérelné őket. IÍgy viselkedtek, mintha egy ideig vezető nélkül kellett volna cselekedniük, ám egy új démon mostanra az elhullott parancsnok helyére állt. A falakat átszakítva rontottak ránk, a szellőzőnyílásokból, a mennyezetről ugrattak közénk. Körülvettek minket, s velük a csatlósukul szegődött emberek. Szemkápráztató gyorsasággal mozogtak, és jóval többen voltak, mint mi. Iszonyatos láívány volt, ahogy a szívós bestiák elhullott társaikkal mit sem törődve egyre közelebb férkőztek hozzánk. Megállás nélkül irtottuk őket, de egyre csak jöttek, jöttek. Frontembereinket és hátvédeinket már mind lekaszabolták. Olyan gyorsan mozogtak, hogy alig láttuk őket, alig volt időnk felmérni, honnan számíthatunk újabb rohamra... Lángszóróinkkal legalább százat szétégettünk. Olyan förtelmes bűz töltötte be a folyosót, hogy... hogy nem Találok rá szavakat. Úgy rohantak ránk, akárha egész életükben csak arra vártak volna, hogy minket elpusztíthassanak. Úgy viselkedtek, mintha még a halál sem érdekelné őket; mintha valamely személyes ok miatt acsarognának ránk. Bármely szakasz, még a Terminátorok más egységei is az utolsó emberig elhullottak volna, de mi magunkon viseltük a Halálszárny jelét. Mielőtt a városba indultunk volna, valamennyien elénekeltük a halál dalát. Szívünkben nem volt félelem, vágy azonban annál inkább, hogy kiirtsuk őket. Apró lépésekkel ugyan, de előrenyomultunk... A folyosókon már patakzott a vér; végül elértük a legnagyobb, a központi csarnokot, ahol aztán megtaláltuk Bölcsen Szóló holttestét. Mellette ott hevert a Génorzók Osatyjának teteme is. A csarnok zsúfolásig tele volt az utolsó tisztavérű és hibrid Orzókkal. Mi már wsak néhányan maradtunk... Egy pillanatra megálltunk, s egymásra meredtünk. Azt hiszem, mindkéi fél az ősellenséget látta a másikban. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian éreztük: ez a csata fogja eldönteni e világ további sorsát... A csarnokban uralkodó néma csendet csak légzőmaszkjaink zümmögése törte meg. Még a saját szívem dohagását is hallottam .. ISiszáradi a szám; de fussa nyugalom áradt szét bennem. Tudtam, hamarosan üdvözölhetem atyáim szellemét. Az Orzók alakzatba rendeződtek, mi pedig felemeltük tüzelésre kész fegyvereinket .. Egy néma jelre aztán tátott szájjal, de hangtalanul, mind ránkzúdultak. Némelyik hibrid régi energiafegyverrel lődözött. Mellettem álló testvérem összerogyott Zárótüzet zúdítottunk rájuk, és cafatokra szaggatuk első támadó hullámukat. Azt a tüzet semmi sem élhette túl. Minden lövésünk talált, de még mindig rengetegen maradtak. Lljra nekünk rontottak, s ezúttal már jobban megszorongattak minket. Láttam, ahogy Vadmenyét eltűnik a ráugró Orzók alatt. A fegyvere felmondta a szolgálatot, de vad átkokat szórva továhh harcolt. Még Tótiam, ahogy letépi a mellét átdöfő Orzá fejét... 0 volt nemzedékünk legdirsóőb harcosa. Sánta Medve és én egymásnak vetettük hátunkat, és lassan körbelépkedve irtottuk a szörnyeket. Energiakesztyűink szétzúzták, áramkardjaink felhasították testüket. Ha valamivel több tisztavérű Orzónak sikerült volna életben maradnia, egészen más lehetett volna a csata kimenetele. Ám számosan elhullattak odakint, és a szűk térben csak a sokkal gyengébb hibridekkel kellett szembenéznünk. Ennek ellenére egyre súlyosbodott a helyzetünk. Sánta Medve sebzetten összeesett, és mintha csak erre várt volna, elém ugrott egy kifejlett bestia. Nagyobb volt a többinél; ő lehetett az új vezérük. Kiütötte kezemből a kardot. Magamban hálát adtam a Császárnak az erőkesztyűmhe épített digitális fegyverekért. Mérgezett tűket lőttem a rohadék szemébe, és sikerült megvakítanom. Egy pillanatra húzódott csak vissza, de ez nekem éppen elég volt ahhoz, hogy felemeljem lángvetőmet, és végezzek vele. ISörülnéztem. A csarnokban csak néhány Terminátor maradt talpon.13aldogan felüvöltöttünk, de amint elhullott társainkra néztünk, nyomban elillant győzedelmes örömünk. Csak hatan maradtunk... Nem számoltuk, hány Orzót öltünk meg... A felszínen már vártak ránk Síkfölde népének gyermekei. A templom előtt hatalmas tömeg verődött össze. Mindenki izgatottan várta, mi lesz a csata eredménye. Amikor kibújtunk a föld alól, megdöbbenve bámultak ránk. Leromboltuk templomukat, megöltük isteneiket... Azt sem tudták, démonokként vagy szabadítókként tiszteljenek-e minket. Végignéztünk a nyomorultakon, egykori klánjaink megmaradt tagjain. Győztünk, visszahódítottuk vllágunkat, de keserű volt a diadal. Népünket ugyan kimentettük a Génorzók igájából, elvesztettük azonban saját addigi életünket... Azután, ahogy ott álltunk, szemben a tömeggel, hirtelen rádöbbentem, mit kell tennünk. Maga a Császár sugallta a gondolatot. Gyorsan elmagyaráztam társaimnak a tervemet. Ifitereltük az embereket a város falai közül, sorba állítottuk őket a mezőn, és nekiláttunk, hogy átvizsgáljuk a testüket, keresvén az Orzók vérvonalának jegyeit. Egyetlenegyet sem találtunk Ugy tűnt, az Orzókkal együtt az általuk terjesztett kórt is megsemmisítettük- Végigmentem a gyárakon, elsétáltam a kémények mellett. Mindent megnéztem, aztán porig égettük az egész várost. Hat törzsbe osztattuk az embereket, és búcsút mondtunk egymásnak Tudtuk, talán soha többé nem találkozunk... Ezután külön-külön utakon indulva elvezettük népünket a váras lángoló romjaitól. Sánta Medve a hegyekbe vezette embereit, én pedig a régi falunkba az enyéimet. Uj barakkokat építettünk, és azóta itt élünk. A tübbiekrál nincs semmi hírem. Ezeknek az embereknek azt mondtam, a Császár parancsára érkeztem, és az a feladatom, hogy visszavezessem őket régi életükhöz. Megtanítottam őket vadászni és halászni. Harcolunk a többi törzzsel. Egy napon ez a nép újra méltó lesz rá, hogy fiai az Egi Harcosok közé lépjenek.. Felhőjáró elhallgatott. Látta, a harcosakra nagy hatást gyakorolt a története. Törött Ifés a könyvtárosára nézett. Felhőjáró érezte a tudatközi kapcsolat múló nyomását. - Ezékiel testvér az igazat mondta, Gábriel testvér - mondta a könyvtáros. Törött Ifés az üreg gárdista felé fordult. - Horsáss meg nekem, testvérem, tévesen ítéltelek meg. Azt hiszem, a Rendház és Síkfölde népe hálával tartozik neked és harcostársaidnak. - Hűségem örök - dünnyögte Felhőjáró. - A páncélokat azonban vissza kell vinned minden darabjuk a Rendház tulajdana. Törött lSés bólintott. - De tégy meg egy szívességet - folytatta Felhőjáró. - Halottaink emlékére kérlek, hagyjátok meg rajta a Halálszárny színét! Fivéreink tetteinek emlékét őrzik majd az eljövendő korok számára. - Ugy legyen - felelte Törött Ifés. - Mindenki emlékezni fog a Halálszárnyra. A gárdisták megfordultak, és a Gyalogtank mellett elhaladva sorra kiléptek a teremből. Már csak 5ályomkarom nem emberi szemei figyelték Felhőjárót, aki a Terminátorak távozása után hirtelen levertté vált, s egyszeriben érezni kezdte éveinek súlyát. Felemelte fejét, és a nagy gépre pillantott. - Mit kívánsz tőlem, tiszteletreméltő ősöm? - kérdezte Síkfölde népének nyelvén. - Visszatérhetsz velünk - mondta Sőlyomkarom. -- Megérdemled, hogy belőled is Élő Legenda váljék. Felhőjárő nem is vágyott másra, mint hogy utolső éveit a Rendházban tölthesse, de tudta, nem mehet. Felelősséget érzett a nép iránt, melyet vissza kellett vezetnie a Császár igaz útjára. Megrázta fejét. - Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod - zúgta a Gyalogtank. - Méltó vezére vagy a Népnek, Felhőjárő. - Bármelyik Égi Harcos az lenne, tiszteletreméltó ős, de csak keveseknek adatik meg ez a lehetőség. Mielőtt azonban távoznál... Valamit még meg kell tudnom. Amikor először találkoztunk, azt mondtad, nem lehetek Egi Harcos, ha van valaki, aki miatt inkább maradni szeretnék. Te megbántad, hogy gárdista lettél, mondd? A Gyalogtank nem mozdult. - Időnként még most is bánom. 5zamorú dolog örökre elszakadni azoktól, akiket szeretsz... Eg veled, Felhőjárő! Töhbé nem találkozunk. A szerkezet megfordult, és magára hagyta a népe körében trőnoló Felhőjárőt. Ódon, ezüstössé fakult hajfonattal játszadozott az öreg. Az oldal tetejére Vissza az archívumba