Rövid idô alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idô arra, hogy az ember a bent ülôk helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manôver. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak elszámították a sebességet.
A hajó már leért a lejtôs leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtôzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az ûrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, széltében lapulni kezdett. Egyre jobban lefékezôdött, csak idönként repültek belôle fel fekete pontok, az ûrhjó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok mûve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült. Az ûrhajó meghalt, az agyam azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó eresztékek dörgô zaját, a felhasadt fém sikolyát, a levegô süvítô hangját, mely kristályosan rakódott le a falakra. A bent ülôk mindebbôl csak a legelejét hallhatták.
A videó ernyôje sokszoros nagyításban egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt, melynek szétfolyt fehérjéje különös szegélyt alkotott a sárgája körül.
- Vége. - mondta valamelyikünk.
Igazi méreteiben és drámaiságában azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt, amikor ûrcsónakon leereszkedtünk a kráter peremére, s egyszerre átérezhettük a tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát befedô óriási roncsdarabokká lettek, a hajó egyes darabjai, a hajtómû, a fúvókák, a fékezôoszlopok úgy hevertek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna szét játék közben. Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebben a szétlapult ûrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.
A roncstól ötven méternyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban lévô személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány valószínüleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becspódás erejétôl kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristályvizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem elôször fordul elô, mióta az ember meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülôgépbôl, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyôfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet.
A lányt beraktuk az ûrcsónakba. Eszméletlen volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal nem részesítjük elsôsegélyben, ô is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételû alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen, számunkra azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtôznek e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren csillogó fürtjei alatt.
Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány, mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak, sôt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását. Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lenyhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszihológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülô pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tôlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal. A jelöltnek elôször le kell gyôznie ösztönös ellenszenvét, majd ékes tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot. Elképzelheti például, hogy ez a pók egy magányosan kóborló helybéli poéta, a tücskök és bogarak békeszeretô társafalmának örökös megbízottja.
De rossz szándékot feltételezni errôl a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú pillái árnyékot vetnek sápadt, finom orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa szemének színét, valami fondorlatot sejteni, még ha holmi vírusok képében is, nem, ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.
Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam, mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak és szolgalelkûnek tartja magát, amiért egy segítségre szoruló védtelen fiatal teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi szabályok bürokratikus oltárán.
Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertôtlenített egy próbaszondát, s a szkafander anyagán átszúrva mintát vett az alatta lévô levegôbôl. Azt sem tudtam, végül milyen eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel együtt visszamentem a roncshozhogy a belsejébe hatolva újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélôre leljünk. Reménytelen vállalkozás volt, egyike azon reménytelen vállalkozásoknak, melyeket mégis végig kell csinálni, sosem hagyhatja félbe az ember.
- Baj van - szólalt meg a doktor. Éppen a roncs belsejében küszködtünk, de bentrôl is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb, hiszen az ûrhajó arabjait csak a gondviselés tartotta felettünk.
- Mi a baj? - kérdeztem vissza a doktort.
- Életben van - felelte -, de nem tudunk segíteni rajta. Jégbôl van. Hótündér.
A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumokra, a be nem avatottak nem mindig tudták követni szavait.
- Számunkra természetes - magyarázta meg a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül ért el hozzám a hangja, úgy éreztem, nekem, nem a körülötte álóknak mondja -, ogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.
Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik a körülötte állók sem.
- Földi nyomáskörülmények között - folytatta a doktor - az ammónia forráspontja mínusz 33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.
Minden világos.
- A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem, hogyan néznek most az ottl évôk erre a fantom lányra, akirôl csak le kell emelni a sisakot, s nyomban köddé válik...
Bauer, az elsôtiszt, most sem állta meg, hogy ne csillogtassa tudását.
- Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya 17, a vízé 18. Hôkapacitásuk megközelítôleg egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyû, mint a víz, képes leadni a hidrogénokat. Egyszóval, kiválló oldószer.
Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekbôl pedig sosem lehet eleget tudni.
- Alacsony hômérsékleten viszont az ammóniafehérjék meglehetôs stabilitást mutatnak - vetette ellen a doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.
Síri csend lett, senki nem szólt egy szót sem.
Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az elôzôhöz képest.
Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammónia szag terjengett. Már az egész ûrhajót átjárta az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan küszködtünk a szivárgás ellen.
A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcsô- és palackerdô közepén. Egyes lombikokból gumitömlôk és csövek nyúltak ki, s tüntek el az üveg válaszfal mögött. Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot vetett a fordítógép.
- Ébren van ? - kérdeztem a
doktort.
- Igen, már épp hiányolt - felelte tompán és kissé zsémbesena doktor. Arcát félig eltakarta a szûrôkészülék. Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvô büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.
Szúró fájdalom nyilalt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szûrôt, de nem akartam óvatoskodónak tünni: Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.
Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt régi arckép, feltûnt Hótündér arca.
- Szerbusz - köszöntött.
Majd rögtön fel is kattintotta a fordítógépet, mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét. Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném hallani az igazi hangját is. Mielôtt bekapcsolta volna a transzlátort, elôbb mindíg mondott nekem valamit a saját hangján.
- Mivel töltöd a napot? - érdeklôdtem. Az üveg válaszfal szigetelése nem volt tökéletes, ezért hallani lehetet csilingelô hangját, amikor megszólalt. A fordítógép nem tudta olyan gyorsan fordítani a szavait, ahogy az ajkai mozogtak, így néhány másodpercig szabadon gyönyörködhettem arcában, szembogarában, mely olyan gyorsan változtatta a színét, mint a szeles, viharos tenger.
- Próbálom felidézni mire is tanított a mama - közvetítette monoton, közömbös hangon a fordítógép Hótündér szavait. - Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnaak kell ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár, gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön ez a tudás.
És már kacagott is, míg a fordítógép még mindíg mondta, kissé lemaaradva, imént elhangzott szavait.
-Meg aztán tanulok olvaasni is - újságolta.
- Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen is az ü betû?
- Jaj, az egy nagyon mulatságos betû! De az f betû még nála is mulatságosabb. Emlékszel, eltörtem a könyved.
A doktor most elfordította a fejét a bûzös lombikokról, s ránk nézett.
- Te is meggondolhatnád, mielôtt könyvet adsz neki. A mûanyag könyvlaap mínusz 50 fokon megmerevedik és törékeny lesz.
- Úgy is van - helyeselt Hótündér.
Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Ha a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztô hidegséget érzek. Ô majdnem forrót.
Negyven percünk lehetett addíg, míg Bauer meg nem jelent a diktafonjával és végeláthatatlan kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje. És ez önöknél hogy van? És az önöknél hogy van? És ez a reakció önöknél hogyan megy végbe?
Hótündér ügyesen utánozni kezdte Bauert, majd elpanaszolta: " De hisz én nem vagyok biológus! Ha viszont hazudnék neki, késôbb kényelmetlen lenne."
Volt nálam néhány rajz és fotó, neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek, a városok és a növények. Néhány, számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek tûnô részletre nevetve mutatott rá, s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a távolba révedtek.
- Mi a baj?
- Unatkozom. És félek.
- Nem kell félni. Hazaviszünk.
- Nem is attól félek.
Aznap váratlanul megkérdezte:
- Van a lányról is fényképed?
- Miféle lányról?
- Arról. aki otthon vár téged.
- Nem vár senki.
- Nem igaz! - vágta rá. Idônként szörnyen karegorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit. Nem akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.
- Miért nem hiszel nekem?
Nem válaszolt.
... Felhôk borították el a napot, elsötétült az ég, a tenger hullámai hidegszürkék lettek, csak a széleken villódzott némi szürkés fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni, mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszinkék, majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett, szeme elszíntelenedett, ha meg haragos volt, zöldesek lettek.
Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi ûrhajónk fedélzetén nyitotta elôször nyitotta fel ôket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettôl függne, hogy felrobban-e az ûrhajó. Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.
Másnap már áttetszô ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott...
Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor, s ennek észerevehetôen örült. Hótündér rámosolygott, s azt mondta:
- Az akvárium az ön rendelkezésére áll.
- Nem értem, Hótündér.
- Nem ott tartja a kísérleti csigáit?
- Mondjuk inkább aranyhalnak - felete Bauer, akit nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.
Hótündérnek egyre gyakrabban volt rossz kedve. Nem is csoda, hisz már hetek óta élt ebben a kis kétszer három méteres üvegszobában. Az akvárium csúfnév nem is állt messze az igazságtól.
- Nekem most mennem kell - mondtam Hótündérnek, de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy "de siess vissza".
Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatbaan megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellet jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erôvel Stuart Mária arcképébe vagy épp Nofratete fejszobrába is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos fiatal teremtés iránt, az érte érzett felelôsség, mely önkéntelenül is arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és nemesebbekké legyünk, akárcsak az elsô randevúnk elôtt. Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzée általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ôk. De senki sem vette a bátorságot. Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek maguktól.
Este doktor Sztresnyij magához hívatott az interkomon keresztül, s azt mondta:
- Hótündér üzent érted.
- Csak nincs valami baj?
- Nincs semmi baj, ne izgulj.
Rohantam a kórházba. Hótündér már az illuminátornál várt.
- Ne haragudj - kezdte -, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ha most meghalnék, többé sose látnálak.
- Badarság - dörmögte a doktor az orra alatt.
- Maradj itt velem egy kicsit! - kérlelt.
Valamilyen ürüggyel a doktor magunkra hagyott bennünket.
- Szeretnélek egyszer megérinteni - szólt Hótündér. - Szörnyû, hogy még csak hozzád sem érhetek anélkül, hogy meg ne égessem magam.
- Nekem valamivel jobb - feleltem bután -, én legfeljebb megfagyok.
- Nemsokára megérkezünk, ugye?
- Igen - feleltem. - Már csak négy nap van hátra.
- Nem akarok hazamenni - jelentette ki a Hótündér. - Amíg itt vagyok, legalább elképzelhetem, hogy megérintelek, ott viszont nem. Tedd az üvegre a tenyered.
Szót fogadtam.
Hótündér az üveg másik oldalán odaérintette a homlokát, s én elképzeltem, ahogy a tenyerem áthatol az átlátszó falon, s megfogja a homlokát.
- Nem nagyon hideg?
Hótündér elvette a falról a homlokát, és mosolyogni próbált.
- Jó lenne találni egy semleges bolygót - mondtam.
- Milen bolygót?
- Semlegeset. A kettônk közöttit. Ahol, mondjuk, mindig mínusz negyven fok a hômérséklet.
- Az nekem forró.
- Jó, legyen minusz 45. Megfelel?
- Természetesen meg - felelte Hótündér. - De vajon tud-e úgy élni az ember, hogy örökké csak tûrjön?
- Csak tréfáltam. Még levelet sem tudok írni neked, egeészen különleges papír kellene hozzá, ami nem párolog el. Meg aztán, ez a szag...
- És a vízé? A víznek szerinted nincsen szaga? - vágta rá Hótündér.
- Nem, tudtommal nincsen szaga.
- Nem valami fejlett a szaglásod.
- Látom, megjött a kedved.
- Vajon beléd szerettem volna akkor is, ha földi vagyok?
- Nem tudom. Kezdetben én is szerettelek, de most már tudom, hogy mi sohasem lehetnénk együtt.
- Köszönöm.
Utolsó nap Hótündér rendkívül izgatott volt, mondogatta ugyan, hogy el sem tudja képzelni, hogy elhagyjon minket és engem, de gondolatban már egészen máshol járt, képtelen volt összpontosítani valamire összevissza csapongott. Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok, másik fele azonban már azok között járt, akik hazavárják.
Félórája körözött már ürhajónk körül az ô ûrcsónakjuk, a fordítógép szüntelenül zümmögött a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási munkával.Bauer jött be a laborba újságolni, hogy megközelítettük a repülôteret. Igyekezett kimondani a nyelvtörô elnevezést is, de nem ment. Hótündér oda sem figyelve, ösztönösen kijavította, majd azonnal afelôl érdeklôdött, hogy ellenôrizték-e már a szkafanderét.
- Rögtön ellenôrzöm - mondta Gleb. - Ne izgulj, csak harminc lépés az egész benne.
- Meg is akarom tenni - vágta rá Hótündér, észre sem vette, milyen rosszúl esik ez Glebnek. - Azért nem ártana, ha te is megnéznéd.
- Rendben van - feleltem.
Gleb megvonta a vállát és kiment. Három perc múlva ismét megjelent, s szétrakta az asztalon a szkafandert. Az egyik légpalack odaütôdött az plasztikhoz, mire Hótündér homlokán összefutottak a ráncok, mintha legalábbis szándékosan történt volna. Kikopogott az üvegajtón.
- Jobb lesz, ha beadod nekem a szkafandert, majd magam ellenôrzöm.
Halántékomon lüktetni kezdett az ingerültség. Éreztem, hogy ez már az elvállás pillanata, s az idegenség, amely most közénk emelkedik, nem szabadna, hogy megzavarja az elvalasunkat.
Az ûrhajónk simán talajt ért az idegen bolygón. Hótündér már szkafanderbe öltözve állt. Azt hittem, korábban kijön majd az üvegfal mögül a laborba, de meg sem kockáztatta, megvárta, míg az interkomban felhangzott a parancsnok hangja:
- A kiszálló személyzet öltsön szkafandert! Külsô hômérséklet mínusz 53 fok.
Kinyílt az ûrhajónk ajtaja, s aki Hótündértôl el akart búcsuzni, mind ott sorakozott mögötte.
Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral váltson néhány szót, én pedig kiléptem elôtte a kijárathoz gurított lépcsôre.
Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak a felhôk. Vagy harmincméternyire tôlünk megállt egy sárga színû jármû, néhány ember kôlapokon állt mellette. Szkafander nélkül voltak. Igaz is, ki hord ilyen maskarát, ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a repülôtér óriási méreteiben.
Újabb jármû érkezett, emberek szálltak ki belôle. Hallottam, hogy Hótündér mellém lép. A többiek hátrahúzodtak, magunkra hagytak minket.
De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje. Egyszer csak felismert valakit.
Magasba emelt kézzel integetett neki. A várakozók kis csoportjából kivált valaki, egy asszony, s a kôkockákon a lépcsô felé kezdett futni. Hótündér lerohant elé a lépcsôn.
Én meg ott álltam, és vártam, mert már csak én maradtam egyedül, aki még nem vett búcsut tôle. Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is, amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer mellett a reptériekkel való tárgyalásban. Nem maradhattunk itt túl sokáig, egy óra múlva már indultunk is vissza. Az asszonz mondott valamit Hótündérnek, mire ô felkacagott, és levette magáról a sisakot. Az asszony ekkor a lány arcához szorította a magáét, s én tudtam, hogy most mindketten melegséget éreznek. Kicsit messze voltak tôlem, mégis jól láttam ôket. Ekkor Hótündér gyorsan mondott valamit az asszonynak, majd futni kezdett a lépcsô felé. Mikor felért a lépcsôn, a szemebe nézett, s lehúzta a kesztyûjét.
- Ne haragudj - mondta - , tôled még el sem búcsuztam.
Hangja most más volt, mint eddig, a fordítógép közvetítette csak, amit valaki elôrelátóan a kijárat fölé helyezett.
- Húzd le a kesztyûdet - kérte. - csak mínusz ötven fok van.
levettem a kesztyûm. Senki sem akadájozta meg, pedig a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért Hótündér.
Nem éreztem fagyos hideget. Sem akkor, sem késôbb, amikor hirtelen az arcához fogta a kezemet. Késôn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.
- Semmiség az egész - nyugtatott meg. - Majd elmúlik, ha pedig nem, annyi baj legyen.
- Megbolondultál? - korholtam.
- Vedd vissza a kesztyûdet, még lefagy - figyelmeztetett.
Az asszony valamit fölkiáltott neki.
Hótündér rám nézett, szeme sötétkék, teljesen száraz lett...
Útban a várakozó jármû felé, még egyszer hátrafordult, s magasba emelt kézzel búcsut intett nekünk, nekem.