A késő délutáni félhomályban varrótűk villogtak szaporán a veranda egyik rejtett zugában. A felületes megfigyelő akár azt is hihette volna, hogy szentjánosbogarak cikáznak a levegőben. A három asszony összeszorított szájjal összpontosított a munkájára. Testük hol előre-, hol hátradőlt, nem csoda hát, hogy a hintaszék fájdalmasan recsegve billegett alattuk. Mindhárom asszony feszülten figyelte a kezét, mintha tudj' isten milyen értékes dolgot tartottak volna ott.

- Persze, már el is felejtettem: Milyen bolond vagyok! - Az első asszony abbahagyta a hímzést, letette a kézimunkát meg a tűt, és elnézett a veranda nyitott ajtaja felé. Az ajtó a csendes, barátságos kis konyhára nyílott. Benn az asztalon ott hevert - az asszony családi életének legnyilvánvalóbb szimbólumaként - egy nagy halom frissen mosott borsó, melyben a sok szem arra várt, hogy kiszabadítsák őket a hosszú, zöld hüvelyekből.

- Nem - ellenkezett az első. - Inkább nem. Most nem akarom.

A második asszony készítette közülük a legfinomabb és talán a legszebb kézimunkát. Vitathatatlan szakértelemmel forgatta ujjai közt a tűt. Fekete szemével fáradhatatlanul követte keze minden mozdulatát. Szorgosan hímezgette a virágot, az embert, az utat, a napot, a házat; s lassan egy miniatűr, ám annál szebb táj kerekedett ki a darabka szöveten.

- Úgy látszik, hogy a bajban mindig a kezeinkhez fordulunk vigaszért - szólalt meg. A többiek egyetértően bólogattak, s alattuk megnyikordult a hintaszék.

- Én hiszem - mondta az első asszony -, hogy a lelkünk valójában a kezünkben van. Hiszen a világon mindent a kezünkkel készítünk. Néha azt gondolom, hogy nem használjuk ki igazán a kezünket, mert nem használjuk eleget a fejünket.

- Igen - helyeselt a harmadik nő -, amikor valaki visszagondol az életére, nem is annyira az arcokra, hanem a kezekre és azok cselekedeteire emlékszik.

Egy pillanatig eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha összeszámolnák: életükben hányszor emelték fel a fazék fedőjét, hányszor nyitották-csukták az ajtót, hány virágot szedtek, hány vacsorát főztek; s mindezt a fürge vagy éppen lassú ujjaikkal tették, mint örök emberi szokásokat és szükségleteket. Így visszagondolva nem a testüket, csupán a kezüket látták, amint egy álomvilágban ajtókat tár szélesre, vízcsapokat nyit meg, port seper, gyermeket náspángol. Csak a rózsaszín kezek neszezését hallották, az álmot nem kísérte semmi egyéb hang.

- Ez nem old meg semmit - jelentette ki végül az első asszony. Megtörölte a szemét, majd megnézte a hüvelykujját. Nedves volt.

A férfi eltűnt az útról. Már nyoma sem volt a kézimunkán.

- Lehet, hogy bolondok vagyunk. Lehet, hogy öt óra után is megy tovább minden a rendes kerékvágásban, mi pedig hántjuk a borsót, nyitjuk az ajtókat, levest kavargatunk, mosogatunk, ebédet főzünk, narancsot hámozunk...

Folytatták tovább a hímzést. Az ujjaik fürgén mozogtak. Arcuk beletemetkezett a munkába. A szövetdarabokon észvesztő gyorsasággal tűntek fel az újabb és újabb minták. Hímeztek füvet, fákat, házakat és .folyókat. Nem beszéltek, csupán a lélegzésük hallatszott.

De már arra sem volt ideje, hogy a fejét, felemelje. A szeme sarkából még látta, hogy körülötte a világ iszonyú fényes lesz, és tüzét fog. Lehorgasztott fejel ült, mert tudta, hogy mi következik. Nem nézett fel sem ő, sem a másik két asszony, ám az ujjaik még most is szédítő gyorsasággal mozogtak; nem érdekelte őket, hogy mi történik az országban, a városban, a házban vagy éppen ezen a verandán. Csak bámulták a kezük közt tartott mintákat.

A második asszony észrevette, hogy az egyik hímzett virág eltűnik. Próbálta újból megvarrni, de az már örökre elveszett, s eltűnt vele együtt az út és a zöld mező is. Látta, hogy a tűz belekap a kis házba és lassan elemészti azt, majd leégeti a fák lombjait is. A nap szintén eltűnt nyomtalanul. A tűz elérte a varrótűt, s a nő tehetetlenül tűrte, hogy a láng egyre jobban megközelíti az ujjait, a karját, a testét, és elégeti a cérnát, amit ő fűzött gondosan a tűbe. Volt abban valami ördögi szépség, ahogy a sok minta a kézimunkán lassan az enyészeté lett. Nem tudta, nem látta, hogy mi történik a másik két asszonnyal, a bútorokkal vagy az ajtó mellett álló hatalmas szilfánál. A tűz már a ruhát rágta a testén, megégette az arcát, majd rátalált a szívére, és piros rózsát hímzett bele...