RAY BRADBURY

HÍMZÉS

A késő délutáni félhomályban varrótűk villogtak szaporán a veranda egyik rejtett zugában. A felületes megfigyelő akár azt is hihette volna, hogy szentjánosbogarak cikáznak a levegőben. A három asszony összeszorított szájjal összpontosított a munkájára. Testük hol előre-, hol hátradőlt, nem csoda hát, hogy a hintaszék fájdalmasan recsegve billegett alattuk. Mindhárom asszony feszülten figyelte a kezét, mintha tudj' isten milyen értékes dolgot tartottak volna ott.

- Mennyi az idő?

- Tíz perc múlva öt.

- Fel kellene állnom, hogy fejtsek egy kis borsót vacsorára

- De... - szók az egyikük:

- Persze, már el is felejtettem: Milyen bolond vagyok! - Az első asszony abbahagyta a hímzést, letette a kézimunkát meg a tűt, és elnézett a veranda nyitott ajtaja felé. Az ajtó a csendes, barátságos kis konyhára nyílott. Benn az asztalon ott hevert - az asszony családi életének legnyilvánvalóbb szimbólumaként - egy nagy halom frissen mosott borsó, melyben a sok szem arra várt, hogy kiszabadítsák őket a hosszú, zöld hüvelyekből.

- Menj, és hámozd meg a borsót, ha kedved van hozzá! - mondta a második asszony:

- Nem - ellenkezett az első. - Inkább nem. Most nem akarom.

A harmadik asszony felsóhajtott. Rózsát, falevelet és margarétát hímzett egy zöld mező közepére. Kezében a tű szaporán mozgott fel-le.

A második asszony készítette közülük a legfinomabb és talán a legszebb kézimunkát. Vitathatatlan szakértelemmel forgatta ujjai közt a tűt. Fekete szemével fáradhatatlanul követte keze minden mozdulatát. Szorgosan hímezgette a virágot, az embert, az utat, a napot, a házat; s lassan egy miniatűr, ám annál szebb táj kerekedett ki a darabka szöveten.

- Úgy látszik, hogy a bajban mindig a kezeinkhez fordulunk vigaszért - szólalt meg. A többiek egyetértően bólogattak, s alattuk megnyikordult a hintaszék.

- Én hiszem - mondta az első asszony -, hogy a lelkünk valójában a kezünkben van. Hiszen a világon mindent a kezünkkel készítünk. Néha azt gondolom, hogy nem használjuk ki igazán a kezünket, mert nem használjuk eleget a fejünket.

Mindhárman tűnődve bámulták a serényen dolgozó kezüket.

- Igen - helyeselt a harmadik nő -, amikor valaki visszagondol az életére, nem is annyira az arcokra, hanem a kezekre és azok cselekedeteire emlékszik.

Egy pillanatig eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha összeszámolnák: életükben hányszor emelték fel a fazék fedőjét, hányszor nyitották-csukták az ajtót, hány virágot szedtek, hány vacsorát főztek; s mindezt a fürge vagy éppen lassú ujjaikkal tették, mint örök emberi szokásokat és szükségleteket. Így visszagondolva nem a testüket, csupán a kezüket látták, amint egy álomvilágban ajtókat tár szélesre, vízcsapokat nyit meg, port seper, gyermeket náspángol. Csak a rózsaszín kezek neszezését hallották, az álmot nem kísérte semmi egyéb hang.

- Ma este nem készítünk vacsorát, sem holnap este, sem azután!

- Nem nyitjuk, nem zárjuk az ablakokat!

- Télen nem lapátolunk szenet a kazánba az alagsorban!

- Nem vágjuk ki az újságokból a legújabb recepteket!

Hirtelen eltörött a mécses. Könnyek szaladtak le mindhárom nő arcán, és a kézimunkákra hullottak.

- Ez nem old meg semmit - jelentette ki végül az első asszony. Megtörölte a szemét, majd megnézte a hüvelykujját. Nedves volt.

- Nézzétek, mit csináltam! - kiáltott fel a második asszony. A másik kettő abbahagyta a munkát, és felnézett. A nő magasra emelte a kézimunkáját. Rajta a táj tökéletes volt, kivéve azt a részletet, ahol a hímzett nap ragyogott le a hímzett zöld mezőre, és a hímzett barna országút kanyarodott a hímzett rózsaszín ház felé, az úton egy férfi állt, s valami nem volt rendben az arcával.

- Ki kell bontanom az egész mintát, hogy helyrehozhassam - szomorkodott a második asszony.

- Micsoda szégyen! - Mindannyian e piciny hibát nézték az egyébként gyönyörű képen.

A második asszony egy apró csillogó ollóval a kezében elkezdte kibontani a hímzést. A minta cérnaszálról cérnaszálra bomlott ki. A nő szinte esőszakosan tépte-cibálta az anyagot. A férfi arca lassan eltűnt, de ő még ekkor sem hagyta abba a húzgálást.

- Mit csinálsz? - kérdezte a másik kettő.

Előredőltek, és megnézték, hogy mit csinál.

A férfi eltűnt az útról. Már nyoma sem volt a kézimunkán.

Nem szóltak semmit, hanem folytatták a hímzést.

- Mennyi az idő?

- Öt perc múlva öt óra.

- Öt órára várható, igaz?

- Igen.

- De azt nem tudják pontosan, hogy milyen hatása lesz, ugye?

- Nem tudják.

- Istenem, miért nem akadályoztuk meg, hogy ilyen messzire menjenek?

- Ez most kétszer akkora lesz, mint az előző. Nem is: talán tízszer, vagy éppen ezerszer nagyobb!

Ez már nem olyan, mint az első volt, vagy az utána következő tucat. Ez már más. Senki sem tudja, milyen hatása lesz, amikor megérkezik.

Ültek a verandán, és szívták a rózsa és a kaszált fú illatát.

- Mennyi most az idő?

- Egy perc múlva öt óra.

Kezükben a tűk ezüstös fénnyel csillogtak. Úgy úsztak az alkonyi levegőben, mint három apró fémhal.

Messziről mintha szúnyog döngicsélt volna. Aztán dobpergésre emlékeztető hang hallatszott. A három nő felkapta a fejét, és feszülten figyelt.

- Semmit sem fogunk hallani, igaz?

- Azt mondják, nem.

- Lehet, hogy bolondok vagyunk. Lehet, hogy öt óra után is megy tovább minden a rendes kerékvágásban, mi pedig hántjuk a borsót, nyitjuk az ajtókat, levest kavargatunk, mosogatunk, ebédet főzünk, narancsot hámozunk...

- Atyám, mekkorát nevetnénk akkor a mostani ijedelmünkön! - Egy pillanatra összemosolyogtak.

- Öt óra van.

Folytatták tovább a hímzést. Az ujjaik fürgén mozogtak. Arcuk beletemetkezett a munkába. A szövetdarabokon észvesztő gyorsasággal tűntek fel az újabb és újabb minták. Hímeztek füvet, fákat, házakat és .folyókat. Nem beszéltek, csupán a lélegzésük hallatszott.

Eltelt harminc másodperc.

A második asszony felsóhajtott, és kezdett megnyugodni.

- Azt hiszem, mégiscsak hántok egy kis borsót vacsorára - mondta. - Én...

De már arra sem volt ideje, hogy a fejét, felemelje. A szeme sarkából még látta, hogy körülötte a világ iszonyú fényes lesz, és tüzét fog. Lehorgasztott fejel ült, mert tudta, hogy mi következik. Nem nézett fel sem ő, sem a másik két asszony, ám az ujjaik még most is szédítő gyorsasággal mozogtak; nem érdekelte őket, hogy mi történik az országban, a városban, a házban vagy éppen ezen a verandán. Csak bámulták a kezük közt tartott mintákat.

A második asszony észrevette, hogy az egyik hímzett virág eltűnik. Próbálta újból megvarrni, de az már örökre elveszett, s eltűnt vele együtt az út és a zöld mező is. Látta, hogy a tűz belekap a kis házba és lassan elemészti azt, majd leégeti a fák lombjait is. A nap szintén eltűnt nyomtalanul. A tűz elérte a varrótűt, s a nő tehetetlenül tűrte, hogy a láng egyre jobban megközelíti az ujjait, a karját, a testét, és elégeti a cérnát, amit ő fűzött gondosan a tűbe. Volt abban valami ördögi szépség, ahogy a sok minta a kézimunkán lassan az enyészeté lett. Nem tudta, nem látta, hogy mi történik a másik két asszonnyal, a bútorokkal vagy az ajtó mellett álló hatalmas szilfánál. A tűz már a ruhát rágta a testén, megégette az arcát, majd rátalált a szívére, és piros rózsát hímzett bele...