H. P. Lovecraft: Polaris
h.p.lovecraft
 
A Sarkcsillag hátborzongató fénnyel ragyogott be szobám északi ablakán át. Ott sütött végig a sötétség hosszú óráin keresztül. És az ido oszre fordultával, amikor az északi szelek tomboltak és jajongtak, s a mocsár vöröslevelu fái csak ok tudják, mirol pusmogtak egymás között, a kora reggeli órákban a sarlóvá fogyatkozott hold alatt én az ablaknál ültem, és figyeltem a csillagokat. A szikrázó Cassiopeia csavarjaitól lejjebb, amint az órák múlóban voltak, mialatt a Göncölszekér felkapaszkodott a páraáztatta mocsári fák mögül, amelyek hajladoztak az éjszakai szélben. Pirkadat elott az Arcturus hunyorított vörösen a temeto fölül az alacsony dombocskán, és a Coma Berenices csillámlott különösképp messzi a misztikus keleten; de amíg a Sarkcsillag le nem bukott mindig ugyanarról a helyrol a fekete égbolton, visszataszítóan hunyorgott; mint egy orült figyelo szeme, mely számos furcsa üzenetet igyekszik közvetíteni, de nem emlékeztet másra, mint hogy valaha képes volt közvetíteni egy üzenetet. Néha, amikor felhos volt az ég, tudtam aludni.
    Jól emlékszem a nagy Aurora éjszakájára, amikor a mocsár fölött a démoni fény sziporkái játszottak sokkolón. A sugár után felhok jöttek, és ekkor alaludtam.
    És a sarlóvá fogyatkozott hold alatt történt, hogy eloször láttam meg a várost. Csöndesen és álmatagon hevert egy különös fennsíkon, különös hegyek közötti üregben. Kísérteties márványból voltak falai és tornyai, oszlopai, kupolái és járdái. A márványutcákon márvány támpillérek álltak a felsobb részeken, s ezekbe szakállas férfiak voltak faragva. A levego meleg volt, és nem kavargott. És homlokegyenest, mindössze tíz fokra a zenittol a izzott a figyelo Sarkcsillag. Hosszú ideig bámultam a várost, de a nappal nem jött el. Amikor a vörös Aldebaran, mely csillag alacsonyan hunyorog a égen, ámde sosem nyugszik, egy negyedet kúszott az útján a horizont körül, fényt és mozgást láttam a házakban és az utcákon. Köntösük furcsa alakú volt, de egyszerre nemes és otthonos, sétáltak széltében-hosszában a sarlóvá fogyott hold alatt, a férfiak bölcsen szóltak egy nyelven, amelyet megértettem, bár elütött minden más nyelvtol, amelyet valaha is hallottam. És amikor a vörös Aldebaran tovakúszott útjának felén a horizont körül, újra sötétség és csönd honolt.
    Amikor felébredtem, már nem az voltam, aki voltam azelott. Emlékezetembe beivódott a város víziója és lelkemben más és bizonytalan emlékek ébredtek, melyek természetében nem voltam biztos. Attól kezdve a felhos éjszakákon, amikor aludni tudtam, gyakran láttam meg a várost; néha egy olyan nap meleg, sárga sugarai alatt, amely nem nyugodott le, de alacsonyan került egyet a horizonton. És a tiszta, felhotlen éjszakákon a Sarkcsillag bámult rosszindulatúan, mint még soha annakelotte.
    Fokozatosan azon kezdtem töprengeni, mi lehet az én helyem abban a városban, a különös fennsíkon a furcsa csúcsok között. Eloször kielégített a kilátás, a mindentlátó, testetlen jelenlét élménye — most arra vágytam, hogy tisztázzam a kapcsolataimat, és hogy megszólaltathassam elmémet az ünnepélyes emberek között, akik mindennap beszélgettek a köztereken. Azt mondtam magamban: „Ez nem álom, ami nemjelenti-e azt, hogy próbára tehetem a magasabb realitást azzal a másik élettel ott a ko- és téglaházban, délre a baljóslatú mocsártól meg attól a temetotol az alacsony dombocskán, ahol a Sarkcsillag minden éjszaka bekandikál az északi ablakomon?”
    Egy éjszaka, amint a társalgást hallgattam a számos szobrot magába foglaló nagy téren, változást éreztem; és felfogtam, hogy végül valóságos formát öltöttem. Idegen sem voltam Olathoe utcáin, mely Sarkia fennsíkján fekszik, a Noton és a Kadiphonek csúcs között. A barátom volt az , aki beszélt, Alos, és az o beszéde olyan volt, hogy az örömet okozott a lelkemnek, mert az egy igaz ember és hazafi beszéde volt. Azon az éjszakán érkeztek a hírek Daikos bukásáról és az inutosok eloretörésérol; zömök, pokoli, sárga ördögök, akik öt évvel ezelott jelentek meg az ismeretlen nyugatról, hogy feldúlják a mi királyságunk határait és megsarcolják számos városunkat. Hogy a hegyek lábánál megerosített helyekre visszavonultunk, útjuk most nyitva áll a fennsíkhoz, hacsak nem áll ellent minden lakos tíz férfi erejével. Mert a zömök kreatúrák felettébb jártasak voltak a háború muvészeteiben, és nem ismertek olyan aggályokat a becsület terén, amelyek a mi magas, szürkeszemu lomari férfiainkat visszatartották a könyörtelen hódításoktól.
    Alos, a barátom a fennsík minden eroinek parancsnoka volt, benne feküdt országunk utolsó reménye. Ez alkalommal o beszélt a veszélyekrol, amelyekkel szembe kell majd nézni, és buzdította az olathoei embereket, a lomariak legbátrabbjait, hogy tartsanak ki oseik hagyományai mellett, akik amikor délre kényszerültek költözni Zobnából, mielott a nagy jégtakaró fejlodött (amint valamikor leszármazottainknak kellett menekülni számos napn át Lomar földjérol) vitézül és gyozedelmesen söpörtük félre a szorös, hosszúkarú, kannibál gnophkeheket, akik utunkban álltak. Alos kiállt mellettem a harcosok egy pártjának ellnében, merthogy gyönge voltam, s különös eszméletvesztésekre hajlamos, mikor nélkülöznöm kellett, és megterheltem magam. De az én szemeim tükrözték a legnagyobb lelkesedést a városban, ellenére annak, hogy minden nap hosszú órákat szenteltem a Pnakotikus Kéziratok tanulmányozásának és a Zobnai Atyák bölcsességének; így a barátom nem csalódván bennem nem ítélt el tétlenségemért, s megjutalmazott engem azzal a kötelességgel, amely a második legkevésbé fontos dolog volt. Taphnen ortornyába küldött engem ott szolgálni mint orszem hadseregünket. Az inutosiak megpróbálhatták volna elérni a citadellát egy keskeny szoroson a Noton hegyok mögött és ezáltal meglepni a helyorséget, és én voltam hivatott leadni a tuzjelet, amely riasztaná a várakozó zsoldosokat, és megmentené a várost az azonnali pusztulástól.
    Egyedül álltam ort a toronyban minden izmos testu férfiért, akikre a lenti szorosban volt szükség. Agyam fájón kábult az izgatottságtól és fáradtságtól, mert napok óta nem aludtam; még határozott célom volt, mert szerettem az én lomari szüloföldemet és a márványvárost, Olathoét, mely a Noton és a Kadiphonek csúcsok közében feküdt.
    De amint a torony legfelso kamrácskájában álltam, a párán át, amely a messzi Balof-völgy fölött lebegett, megpillantottam a vörös és baljóslatú, sarlóvá fogyatkozott holdat remegon. És a teto egy nyílásán át szikrázón fénylett a Sarkcsillag, remegve, mintha élne. És figyelve, mint valami ördög vagy egy csábító. Úgy rémlett, lelke gonosz tanácsokat suttogott, áruló álmosságba ringatva kárhozatos, ritmikus ígérettel, mely újra meg újra ismétlodött:


Aluszva lesok álmát
Hat- s húszezer éven át
Keringve tértem én
Oda, hol enyém a fény.
Más csillagok kelnek
Tüstént a tengelynek,
Csitító csillagok,
Édes feledést adók:
Mikor útam véget ér,
A múltnak árnya kél.


Hiábavalóan küzdöttem a rám töro álmossággal keresvén a kapcsolatot ezekkel a furcsa szavakkal, megannyi tanával az egeknek, amelyekkel a Pnakotikus Kéziratokban ismerkedtem meg. Fejem súlyos volt és szédült, lehanyatlott a mellkasomra, és amikor legközelebb felpillantottam, egy álmomban jártam, a Sarkcsillag vigyorgott le rám az ablakomon át, egy álommocsár hajladozó fái fölül. És én még mindig álmodtam.
    Megszégyenülten és kétségbeesetten üvöltöttem, néha orjöngve, könyörögve a körülöttem lévo álomteremtményeknek, hogy ébresszenk fel, mielott az inutosiak fellopódznak az ösvényen a Noton csúcsa mögött, és a meglepetés erejét kihasználva elfoglalják a citadellát; de ezek a teremtmények démonok voltak, mert nevettek rajtam,és elmondták nekem, hogy nem álmodom. Lóvá tettek engem, mialatt aludtam, és ami alatt a zömök, sárga ellenség felkúszhatott hozzánk csöndesen. Kudarcot vallottam megbízatásomban, és cserben hagytam Olathoe márvány városát, Alosnak, barátomnak, parancsnokomnak próbája rosszul végzodött. De még álmomnak azok az árnyai is kigúnyoltak engem. Ok elmondták, hogy ez nem lomari föld, csak éjjeli képzelodésem; hogy ezekben a birodalmakban, ahol a Sarkcsillag magasan ragyog, és a vörös Aldebaran alacsonyan kúszik körbe a horizonton, smmi sem volt, csak jég és hó évezredek óta, és soha egy ember, csupán zömök, sárga teremtmények, elfagyasztva a hidegtol, akiket ok „Esquimaux”-nak hívnak.
    És amint gyötrödtem bunös agóniámban, orjöngve, hogy megmentsem a várost, amelynek veszélye minden pillanatban nott, és hiábavalóan törekedtem lerázni a ko- és téglaháznak eme természetellenes álmát, délre a baljós mocsártól és a temetotol az alacsony dombocskán a Sarkcsillag, gonosz és szörnyuséges, lepillantott a fekete égboltról, visszataszítóan hunyorogva, mint egy elmebeteg szeme, amely üzeneteket próbál közvetíteni, semmire sem emlékeztetve, csak hogy valaha tudott üzeneteket közvetíteni.

Varga Illés Nándor (?) fordítása