Gyakran eszembe jutott, hogy vajon az
emberiség többsége megállna-e valaha, és eltűnődne-e azon milyen óriási
jelentősége van az álmoknak és a mögöttük elterülő sötét tartománynak.
Miközben álmaink java része talán valóban nem több - Freud gyerekes
jelképrendszere szerint - éber élményeink: halvány és fantasztikus
visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan
éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul
izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre
betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés
szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az
élettől. Tapasztalataim miatt nem kételkedhetem benne, hogy az ember,
amikor elveszti evilági öntudatát, csakugyan egy másik, testetlen életben
lakozik, amely nagymértékben eltér az általunk ismerttől, de csupán a
legapróbb, leghatározatlanabb emlékek maradnak meg belőle az ébrenlét
idejére. Azokból az elhomályosodott és töredékes emlékekből sokat
sejthetünk meg, de keveset bizonyíthatunk. Csak sejthetjük, hogy az
álmokban nem szükségszerűen állandó a földi létben ismert élet, anyag és
vitalitás, az idő és a tér pedig nem úgy létezik, ahogyan azt éber felünk
értelmezi. Néha azt hiszem, ez a kevésbé anyagi élet a valódi létünk, és
hogy jelenlétünk a Föld bolygón hiábavaló, másodlagos, csupán
látszatjelenség.
Ilyesfajta ifjonti, spekuláló álmodozásból riadtam fel
1900/01 telének egyik délutánján, amikor a lunatikusoknak fenntartott
azilumba, ahol bentlakó orvos voltam, új beteget hoztak, akinek esete
azóta is szüntelenül gyötör. A neve a feljegyzések szerint Joe Slater,
vagy Slaader lehetett, megjelenésére jellegzetes catskilli hegylakó:
különös, taszító ivadéka valamely primitív, gyarmati parasztcsaládnak,
amelynek elszigeteltsége csaknem háromszáz éve tartott a hegyek
fellegvárával övezett, ritkán látogatott vidéknek és éppen emiatt egyfajta
barbár elfajzásba süllyedtek inkább, mint hogy tartsák a lépést
szerencsésebb, sűrűbben lakott helyre költözött testvéreikkel. Eme különös
népek között, akik pontosan megfelelnek a Dél hanyatló, "fehér szemét"
néven számontartott elemeinek, nem létezett törvény vagy erkölcs; szellemi
állapotuk pedig valószínűleg alatta maradt Amerika bármely
népességének.
Joe Slatert négy állami rendőr hozta intézetünkbe,
akik rendkívül veszedelmes személyként írták le. Én első látásra fikarcnyi
veszélyességet sem találtam rajta. Noha termete meghaladta az átlagosat,
és meglehetősen izmos volt, apró, vizenyős szemének álmatag fakókékje,
elhanyagolt, soha borotvát nem látott gyéres, szőke szakálla, bárgyún
lefittyedt, vastag alsó ajka abszurd módon meglehetősen ártalmatlan
ostobaságról árulkodott. Kora ismeretlen volt, mivel annál a fajtánál nem
divat a családi feljegyzés, sem az állandó kötelék; de kopaszodása és
fogainak romlása miatt a főorvos negyven körülinek taksálta.
Az
orvosi és bírósági iratokból mindent megtudtunk, ami ügyével kapcsolatban
összejött: ez a vadászatból, prémgyűjtésből élő, csavargó férfi örökké
csodabogár volt primitív szomszédainak szemében. Mindig sokkal később
feküdt, mint szokás, és amikor fölébredt, gyakran beszélt ismeretlen
dolgokról, olyan módon, hogy még ezeket a fantáziátlan népeket is
megijesztette. Nem azért, mert furcsa szavakat mondott, mivel csupán
környezetének elemi szintű makogását ismerte; inkább a hangnemből, a
kiejtésből sugárzott valami titokzatos vadság, amit senki sem
hallgathatott szorongás nélkül. Általában ő maga is éppen olyan rémült és
döbbent volt, mint hallgatósága, és egy órával ébredése után mindent
elfelejtett, amit beszélt, de legalábbis az okot, amely mondatta vele, és
visszasüllyedt a hegylakók jellemző, félig-meddig barátságos, tompa
egykedvűségébe.
Ahogy öregedett, úgy lettek hajnali tébolygásai
mind gyakoribbak és erőszakosabbak; egy hónappal azelőtt, hogy
intézetünkbe került volna, olyan döbbenetes tragédia történt, amely miatt
a hatóságok letartóztatták. Egyszer déltájt, egy előző nap délután ötkor
kezdődő kiadós whiskyzés után olyan szörnyű, földöntúli üvöltéssel ébredt,
hogy számos szomszéd odaszaladt faházához, egy mocskos hídláshoz, amelyben
hozzá hasonlóan leírhatatlan családjával élt. Slater kirohant a hóba,
égnek lökte a karját, elkezdett nagyokat ugrálni, mindeközben azt üvöltve,
hogy el akarja érni a "nagy, nagy kunyhót, améknek ragyognak a falaji, a
teteje s a pallója, és a hangos, fura, távoli zenét". Két tagbaszakadt
ember próbálta megfékezni, de ő eszelős erővel tombolt, beleordítva a
világba vágyait, és hogy meg kell ölnie valamilyen dolgot, "amék világít
reszket és nevet". Végül miután egy hirtelen csapással ideiglenesen
harcképtelenné tette egyik fogvatartóját, vérszomjas, démoni dühvel esett
a másiknak, ördögien üvöltözve, hogy felugrik a levegőbe, és mindent
keresztüléget, ami megpróbálja megállítani.
A család és a
szomszédok pánikba esve menekültek, és mire a legbátrabbak visszatértek,
Slater már eltűnt, egy fölismerhetetlen, pépes halmot hagyva maga után,
amely egy órája még ember volt. A hegylakók közül senki sem merte követni,
és valószínűleg örültek volna, ha a hidegben halálát leli; de amikor
jónéhány nappal később meghallották az ordítását egy távoli szakadékból,
rájöttek, hogy valamilyen módon sikerült életben maradnia, és így vagy úgy
e1 kell távolítaniuk. Ekkor a nyomába eredt egy fölfegyverzett csapat,
amely, akármilyen céllal indult is eredetileg, átvedlett a seriff
kíséretévé, miután történetesen észrevette őket e kevéssé népszerű állami
alakulat képviselője, kikérdezte őket, majd csatlakozott
hozzájuk.
A harmadik napon Slatert öntudatlanul találták egy fa
odvában, és a legközelebbi fogdába vitték, ahol az albany-i
lélekgyógyászok megvizsgálták, amint visszanyerte az öntudatát. A hegylakó
egyszerű történetet adott elő nekik. Azt mondta, egy délután napszállat
táján lefeküdt aludni, miután előtte bepálinkázott. Arra tért magához,
hogy véres kézzel áll a hóban a faháza előtt, lábánál Peter Sladernek, a
szomszédjának megcsonkított holtteste hevert. Rémületében az erdőbe vette
be magát, azzal a tétova elhatározással, hogy elmeneküljön arról a
helyről, amely bizonyára tanúja volt rémtettének. Úgy tűnt, ezenkívül
semmit sem tud, még a szakértők sem voltak képesek kihúzni belőle egyetlen
kiegészítő tényt sem.
Azon az éjszakán Slater nyugodtan aludt,
másnap reggel semmilyen különleges nem volt észlelhető rajta, kivéve
arckifejezésének bizonyos mértékű változását. Doktor Barnard, aki
megfigyelte a beteget, mintha különös csillogást észlelt volna a kék
szemekben, a petyhüdt száj észrevehetően megfeszült, mintha értelmes
elhatározás érlelődnék benne. De amikor rákérdezett, Slater ismét fölvette
a hegylakók szokásos, üres arckifejezését és csupán azt hajtogatta, amit
előző nap mondott.
A harmadik reggelen tört ki rajta az első roham.
Olyan őrjöngve ébredt nyugtalan álmából, hogy négy ember is alig tudta
lefogni, hogy rátegyék a kényszerzubbonyt. Az elmegyógyászok élénk
figyelemmel hallgatták szavait, mivel kíváncsiságuk rendkívüli módon
megnőtt a család és a szomszédság összefüggéstelen, ellentmondásos, mégis
mély benyomást keltő beszámolója után. Slater több mint tizenöt percig
félrebeszélt, a maga erdei kiejtésével zöld fényépületekről, űróceánokról,
különös zenéről, árnyas hegyekről és völgyekről habogott, de mindenekelőtt
valami rejtelmes, izzó lényről, aki reszketett, nevetett és őt gúnyolta.
Úgy tűnt, ez a hatalmas, meghatározhatatlan személyiség valami borzalmas
rosszat művelt vele, ezért legfőbb vágya az volt, hogy diadalmas bosszút
állva megölje. Azt mondta, ennek érdekében az üresség szakadékait kell
átrepülnie, keresztül kell égetnie mindent, ami az útjába áll. Úgy
folytatta, amíg nagy hirtelenséggel el nem hallgatott. Az őrültség tüze
kialudt a szeméből, és tompa csodálkozással nézett vallatóira, azt
firtatva, miért van megkötözve. Dr. Barnard kioldotta a bőrszíjakat, és
nem is tette vissza rá a zubbonyt egészen estig, amikor sikerült
rábeszélnie Slatert, hogy önként vegye föl a saját érdekében. A férfi most
már elismerte, hogy néha furcsákat beszél, ámbár nem tudta,
miért.
Egy héten belül még kétszer kapott rohamot, de ezekből a
doktorok keveset tudtak meg. Sokat törték a fejüket, hogy milyen forrásból
eredhetnek Slater látomásai, mivel a hegylakó nem tudott sem olvasni, sem
írni, és mivel nyilvánvalóan sohasem hallott tündérmeséket vagy
legendákat, ezek a nagyszerű képek meglehetősen rejtélyesek voltak. Nem
származhattak semmilyen ismert regényből vagy mítoszból ezt különösen az
tette világossá, hogy a szerencsétlen holdkóros csupán a maga egyszerű
módján volt képes kifejezni magát. Olyasmiről fantáziált, amit maga sem
értett, és nem is tudott értelmezni; azt állította, hogy átélt bizonyos
dolgokat, de képtelen volt bármilyen normális, összefüggő leírást adni
róluk. Az elmegyógyászok hamarosan megegyeztek benne, hogy az abnormális
álmok jelentik a baj gyökerét, mert élénkségük ébredés után egy időre
képes teljesen a hatalmába keríteni egy alapjában primitív elmét. A
bíróság puszta formalitásból elítélte Slatert emberölésért, azután
őrültség miatt fölmentették, majd abba az intézménybe küldték, ahol
betöltöttem alárendelt állásomat.
Már mondtam, mennyire érdekelt
mindig az álomélet, ezért képzelhetik, mily buzgón vetettem bele magam az
új beteg tanulmányozásába, amint teljes mértékben megismerkedtem ügyével.
Bizonyos barátságot látszott tanúsítani irántam, amelyben kétségtelenül
szerepet játszott titkolhatatlan érdeklődésem, és a tapintat, amellyel
kérdezgettem. Nem mintha valaha is megismert volna rohamai közben, amikor
lélegzetvisszafojtva csüggtem zavaros, de kozmikus világ-képein; de
nyugodt óráiban megismert, amikor rácsos ablakainál ülve szalmából és
fűzvesszőből fonogatta a kosarakat, és talán a hegyi szabadság után
sóvárgott, amelyet soha többé nem élvezhet. Családja sohasem látogatta
meg; valószínűleg találtak egy másik, ideiglenes családfőt, ahogy ez a
degenerált hegyiek között szokásos.
Fokozatosan rendkívüli
ámulattal töltöttek el Joe Slater őrült és fantasztikus eszméi. Ő maga
szellemileg és nyelvileg szánalmasan alacsony szinten állt; de izzó,
titáni látomásai, noha barbárul töredezett nyelvjárásban adta elő őket,
kétségtelenül olyanok voltak, amelyek csak felsőbbrendű, vagy legalábbis
kivételes elméből fakadhatnak. Hogyan lehetséges az, kérdeztem gyakran
magamtól, hogy a Catskill hegység tunya képzeletű degeneráltja olyan
képeket tud felidézni, amelyeknek már a kitalálása is a lángelme bujkáló
szikrájára utal? Egyáltalán, hogy lehet fogalma egy ilyen erdei tahónak
olyan természetfölöttien csillogó-ragyogó űrbirodalmakról, amilyenekről
hagymázas paroxizmusában dadogott? Egyre inkább hajlottam arra a
gondolatra, hogy ebben az előttem reszkető, siralmas személyiségben valami
felfoghatatlannak a kuszált magja rejlik; valami, ami messze túl van nálam
tapasztaltabb, de kevesebb képzelőerővel megáldott tudós- és
orvoskollégáim képzeletének határain.
Mégsem tudtam semmi
határozottat kiszedni ebből az emberből. Összes faggatózásommal annyit
bírtam összeszedni, hogy Slater valamilyen, csak félig testies álom-létben
vándorolt vagy lebegett ragyogó, csodálatos völgyeken, mezőkön, kerteken,
városokon, fény-palotákon át, egy olyan tartományban, amely határtalan, de
az ember előtt ismeretlen; ott nem volt sem paraszt, sem elfajzott, hanem
fontos és tevékeny, uralkodóian büszke személy, akinek csupán egyetlen
halálos ellenségtől kellett tartania, egy ugyanolyan éteri, de látható és
nyilvánvalóan nem emberforma valamitől, mivel Slater sohasem emlegette
emberként, mindig csak dologként. Ez a dolog valamely ocsmány, de meg nem
nevezett gonoszságot művelt Slaterrel, és emiatt a mániákus (már ha az
volt) bosszút esküdött.
Abból, ahogyan Slater em1egette
kapcso1atukat, úgy ítéltem meg, hogy ő és az a csillogó dolog egyenlő
lábon :állnak; azaz álom-létében ez az ember maga is ragyogó dolog volt,
ugyanahhoz a fajhoz tartozott, mint ellensége. Ezt a benyomást
alátámasztották a gyakori utalások, hogy az űrön át repül, és hogy mindent
keresztüléget, ami az útját állja. Ezeket a gondolatokat azonban nehézkes
nyelvezettel fejezte ki, amely teljesen alkalmatlan volt ennek a
tartalomnak a közvetítésére. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ha
ez az álom-lét csakugyan valós, az emberi nyelv nem nagyon alkalmas a
túlnani gondolatok kifejezésére. Lehetséges lenne, hogy az álom-lélek,
amely ebben az alacsonyrendű testben lakik, kétségbeesetten küzd, hogy
olyan dolgokat mondjon el, amelyeket a butaságnak ez az egyszerű, dadogó
nyelvezete képtelen továbbítani? Létezhet az, hogy én szemtől szemben
állok egy szellemi kisugárzással, amely elmagyarázhatná a rejtélyt, ha rá
tudnék lelni és kio1vashatnám gondolatait? Az idősebb orvosoknak nem
beszéltem erről, mert a középkorú ember kételkedő, cinikus, és nem hajlik
új eszmék befogadására. Egyébként az intézmény feje mostanában
figyelmeztetett atyáskodó stílusában, hogy túl sokat dolgozom, elmémnek
pihenésre lenne szüksége.
Már régen abban a hitben leledzettem,
hogy az: emberi gondo1at alapvetően atomi vagy molekuláris
mozgás
eredménye, amely képes éteri hullámmá vagy sugárzássá alakulni, mint a hő,
a fény, vagy az elektromosság. E meggyőződésem miatt korán foglalkozni
kezdtem a telepátia vagy mentális kapcsolat lehetőségével, amelyhez csak
megfelelő berendezés szükséges. Egyetemi éveim során több adó-vevőt
készítettem, kissé hasonlókat ama nehézkes szerkezetekhez, amelyeket a
drótnélküli táviratok továbbítására használtak a rádió előtti időkben.
Diáktársaimon kipróbáltam ezeket a szerkentyűket, de mivel semmilyen
eredményt nem értem el, hamarosan egyéb tudományos himmi-hummival együtt
elcsomagoltam őket egy lehetséges jövőbeli használat
reményében.
Most, abbéli hő vágyamban, hogy kikutassam Joe Slater
álom-életét, ismét eszembe jutottak ezek a masinériák, és jó néhány napot
eltöltöttem azzal, hogy rendbe hozzam őket. Amikor működőképesek lettek,
rögtön kaptam az alkalmon, hogy kipróbálhassam elméletemet. Valahányszor
Slater rohamot kapott, a homlokára illesztettem az adókészüléket, a vevőt
pedig a saját fejemre húztam, folytonosan igazítva a gondolati energia
elméletileg feltételezett hullámhosszára. Nemigen volt fogalmam róla, hogy
vajon a gondolatlenyomatok, már amennyiben sikerül érzékelnem őket,
értelmes választ gerjesztenek-e az agyamban, de azt bizonyosan éreztem,
hogy képes leszek érzékelni és értelmezni őket. Ennek megfelelően
folytattam kísérleteimet, bár senkit sem világosítottam föl azoknak
természetéről.
1900. február huszonegyedike volt, amikor a dolog
történt. Ahogy visszanézek az eltelt évek távolából belátom, milyen
irreálisnak tűnik, és néha azon tűnődöm, vajon nem az öreg Fenton
doktornak volt-e igaza, amikor azt állította, hogy túlságosan izgatott a
képzeletem. Emlékszem, mily nagy gyengédséggel és türelemmel hallgatta
mondandómat, de azután valami idegnyugtató port adott, és féléves
vakációra küldött, amit a következő héten meg is kezdtem.
A
végzetes éjszakán rendkívül izgatott és zavart voltam, mivel a kitűnő
ápolás ellenére Joe Slater félreérthetetlenül haldoklott. Talán a hegyi
szabadság hiányzott neki, vagy agyának zavara ártott meg elég renyhe
fizikumának; mindenesetre az életerő lángja halványan pislákolt a
romladozó porhüvelyben. A véghez közeledve elszunyókált, és ahogy
leereszkedett a sötétség, nyugtalan álomba merült.
Nem csatoltam rá
a kényszerzubbonyt, ahogy szokásunk volt, amikor aludt, mivel láthatólag
annyira legyengült, hogy még akkor sem jelentene veszélyt ha ismét
dühöngve ébredne a végleges elmúlás előtt. Viszont a fejére és a magaméra
helyeztem a kozmikus "rádió" adó- és vevőkészülékét, minden remény
ellenére remélve, hogy egy első és utolsó üzenet érkezik az álomvilágból a
megmaradt kurta időben. Csak egy ápoló tartózkodott velünk a cellában, egy
középszerű fickó, aki nem értette a berendezés célját, és nem is ütötte
bele az orrát kutatásaimba. Ahogy teltek az órák, láttam, hogy a feje
nehézkesen lecsuklik álmában, de nem zavartam föl- Kicsivel később magam
is elbólinthattam, elaltatott az egészséges és a haldokló
szuszogása.
Különös, lírai dallam hangjai ébresztettek. Akkordok,
remegések, eksztatikus harmóniák visszhangzottak mindenfelől, miközben
leírhatatlan szépség látványa tárult ki elragadtatott pillantásom előtt.
Élő tűz falai, oszlopai, párkányzatai izzottak lebegő énem körül, fölfelé
nyúlva a magasba, a leírhatatlan tündöklésű kupola irányába. Mintha
kaleidoszkóp forogna, időnként széles síkságok, szépséges völgyek, magas
hegységek, csalogató berkek csillámlottak át e palotaszerű pompán, oly
gyönyörűségekkel teljesek, ami csak elképzelhető, mégis az egész valami
éteri plasztikus egységben izzott, amelynek szövetét sokkal inkább a
szellem, mint az anyag alkotta. Miközben bámészkodtam, éreztem, hogy ezek
a bűvöletes átalakulások a saját agyamból fakadnak, mert minden kép olyan
volt, amilyennek változó tudatom látni vágyta. Nem idegenként lakoztam
ebben az elíziumi birodalomban, minden kép és hang ismerős volt
megszámlálhatatlan eonok óta, és így is lesz az elkövetkező
örökkévalóságban.
Ekkor fénytestvérem ragyogó aurája közelebb
lebegett, és szólott hozzám, lélek a lélekhez, hangtalan, tökéletes
gondolatcserével. Közelgett a győzelem órája, mert lény-társam elmenekül
végre a megalázó, átmeneti fogságból; örökre megmenekül, és követni fogja
az átkozott elnyomót, akár az éter legutolsó mezejéig, hogy ott betöltse
rajta szférákat rázó, lángoló kozmikus bosszúját. Kis ideig így lebegtünk,
amikor némi elhomályosodást és fakulást érzékeltem a környezetemben,
mintha valamilyen erő visszaszólítana a földre - pedig az volt az utolsó
hely, ahová kívánkoztam. A mellettem levő forma is változni kezdett,
fokozatosan vége felé közeledett társalgásurak, ő felkészült, hogy
elhagyja a színteret, fakulni kezdett, noha valahogy más ütemben, mint a
körülöttem levő dolgok. Még néhány gondolatot cseréltünk, és tudtam, hogy
a ragyogó lényt és engem is visszaparancsolnak a fogságba, bár
fénytestvérem számára ez lesz az utolsó. Már csaknem elhasználta siralmas
bolygó-hüvelyét, nem egészen egy óra múlva szabad lesz, hogy üldözhesse az
elnyomót a Tejút mentén, és tovább a közelebbi csillagok között egészen a
végtelenség határáig.
Jól érzékelhető sokk választja el a fény
halványuló világáról szerzett végső benyomásaimat a hirtelen és valahogy
szégyenkező ébredéstől. Kiegyenesedtem székemben, és láttam, hogy a
haldokló tétován mocorog a heverőn. Joe Slater csakugyan ébren volt, noha
valószínűleg életében utoljára. Közelebbről nézve láttam, hogy sápadt
arcán színes foltok jelentek meg, amelyeket korábban sohasem láttam. Ajka
ugyancsak szokatlanul szorosan össze volt zárva, mintha egy Slaternél
erősebb jellem kényszerítené rá akaratát. Az egész arc megfeszült, a fej
lehunyt szemmel fordult ide-oda.
Nem keltettem föl az alvó ápolót,
csak megigazítottam telepatikus "rádióm" kissé félrecsúszott fejpántját,
hogy felfogjak minden üzenetet, amit az álmodó sugároz. A fej azonnal
irányomba fordult, a szemek kinyíltak, én pedig üres döbbenettel bámultam,
amit láttam. Mert az az ember, Joe Slater, a degenerált catskilli ragyogó,
tágra nyílt szemmel tekintett rám, amelynek kékje mintha kicsit elmélyült
volna. Nyoma sem volt abban a pillantásban mániának vagy elfajzottságnak;
minden kétségen túl éreztem, hogy egy magasrendű, tevékeny elmével nézek
szembe.
Ebben a kritikus pillanatban agyam tudatára ébredt, hogy
kitartó külső hatás munkálkodik benne. Lehunytam a szemem, arra
összpontosítottam, hogy gondolataim mélyebbek legyenek, és az a lelkesítő
tudás lett jutalmam, hogy végre megérkezett a régen várt szellemi üzenet.
Minden átsugárzott gondolat gyorsan öltött formát agyamban, és noha
semmilyen ismert nyelvet nem használt, oly nagy képességem volt a fogalmak
asszociálására és kifejezésére, hogy úgy tűnt, mintha az üzenetet
közönséges angol nyelven sugároznák.
"Joe Slater halott," érkezett
a lélekdermesztő hang valamilyen közvetítő útján az álom fala mögül.
Kinyitott szemem kíváncsi iszonyattal fürkészte a kínok ágyát, de a kék
szem még mindig nyugodtan tekintett rám, az arcot átlelkesítette az
értelem. "Jobb, hogy meghalt, mivel nem volt alkalmas arra, hogy egy
kozmikus lény aktív elméjét elviselje. Nehézkes teste nem volt alkalmas az
éteri élet és a bolygó-élet között szükséges alkalmazkodásra. Túlságosan
sok volt benne az állati, túl kevés az ember; mégis, te minden
hiányosságán át fölismertél, holott a kozmikus és a planetáris lelkeknek
sohasem szabad találkozniuk. Ő volt az én kínzatásom és mindennapi
börtönöm a ti földi mértéketek szerint negyvenkét éven át.
O1yan
lény vagyok, amilyenné magad is válsz az á1omtalan alvás szabadságában. A
fénytestvéred vagyok, veled együtt lebegtem a ragyogó völgyekben. Éber
állapotodban nem volt szabad beszélnem veled a valódi énedről, de
mindketten hatalmas tereket, sok kort jártunk be. Jövőre, meglehet, abban
az Egyiptomban leszek, amelyet te ősinek nevezel, vagy Tsan Chan kegyetlen
birodalmában, amely háromezer év múlva következik el. Te meg én együtt
sodródtunk a vörös Arcturus körüli világokban, és laktunk a
rovarfilozófusok testében, akik büszkén mászkálnak a Jupiter negyedik
holdján. Milyen keveset is tud a földi én az életről és kiterjedéséről!
Nem is tanácsos többet megismerned a saját nyugalmad érdekében!
Az
elnyomóról nem beszélhetek. Ti a földön tudatlanul megéreztétek távoli
jelenlétét - ti, akik oda sem figyelve Algolnak, a Démoncsillagnak
kereszteltétek a hunyorgó fároszt. Meg kell találnom, le kell győznöm az
elnyomót, akivel hiába harcolok eonok óta, mert visszatart a test
tehetetlensége. Ma éjjel Nemezisként elindulok a lángoló, kataklizmikus
bosszú útján. Figyelj majd meg az égen, a Démoncsillag
közelében.
Nem beszélhetek tovább, mert Joe Slater teste egye
hidegebb és merevebb, és gyenge agya nem vibrál többé kívánságom szerint.
Te voltál az egyetlen barátom ezen a bolygón - az egyetlen lélek, aki
megérzett és keresett engem még abban a visszataszító formában is, amely
itt fekszik ezen az ágyon. Találkozunk még - talán az Orion Kardjának
ragyogó ködében, talán egy sivár fennsíkon a történelem előtti Ázsiában,
talán egy álomban ma éjszaka, amelyre nem fogsz emlékezni, talán egy másik
formában egy eonnyira innen, amikor a naprendszer már semmivé
lesz."
Ekkor a gondolathullámok hirtelen megszakadtak, az
álmodó - vagy mondjak inkább halott embert? - fakó szeme üvegesedni
kezdett. Félig kábultan odamentem a heverőhöz, megfogtam a csuklóját, de
hidegnek, merevnek, pulzus nélkülinek találtam. Az arc kifehéredett, a
lefittyedt vastag szájból kilátszottak a degenerált Joe Slater ocsmány,
rothadó agyarai. Megremegtem, takarót húztam a rusnya arcra, és
fölkeltettem az ápolót. Azután elhagytam a helyiséget, és némán a saját
szobámba tértem. Azonnal ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra, noha
álmaimra nem tudok visszaemlékezni.
Hogy mi a csúcspont? Milyen
tudományos mese dicsekedhet ilyen szónoki fogással? Én csupán elmondtam
bizonyos dolgokat, amelyek előttem ténynek tűnnek, és megengedem, hogy azt
állítsanak össze belőlük, amit akarnak. Mint már említettem, főnököm, az
öreg Fenton doktor semmit sem ismert el valóságnak abból, amit elmeséltem.
Megesküdött rá, hogy idegösszeomlást kaptam a feszültségtől, és nagy
szükségem van egy hosszú, fizetett szabadságra, amit nagylelkűen meg is
adott nekem. Professzori becsületére biztosított, hogy Joe Slater csupán
egy fejletlen agyú paranoiás volt, aki a legcsököttebbek körében is élő
népmesékből párolhatta le fantasztikus ábrándjait. Fenton doktor mindezt
elmondta - mégsem felejthetem, amit a Slater halála utáni éjszakán láttam
az égen. Nehogy azt higgyék, elfogult tanú vagyok, ezért egy másik tanú
feljegyzésével egészítem ki ezt a végső tanúságot. Ez megadja a
csúcspontot, amelyet önök várnak. A következő beszámolót a Nova Persei-ről
szó szerint idézem egy kitűnő csillagász-szakember, Garrett P. Serviss
tollából:
"1901. február 22-én, nem túl messzire az Algoltól,
csodálatos új csillagot fedezett föl az edinburghi Anderson doktor, olyan
helyen, ahol korábban sohasem látszott még csillag. Az idegen huszonnégy
órán át lett mind fényesebb, végül erősebben világított, mint a Capella.
Egy-két hét múlva láthatóan elhalványult, és a múlt hónapban már alig volt
látható szabad szemmel. " |