Randolph Carter háromszor álmodott a csodálatos városról
és háromszor riadt arra, hogy éppen ott áll fölötte a magas teraszon.
Gyönyörűen, aranyosan lángoltak a naplemente fényében a falak, templomok,
oszlopcsarnokok, az erezett márványból faragott ívelt hidak, a széles
sugárutakat ékesítő szökőkutak, melyek szivárványos sugarakat lövelltek
ezüst medencékbe, az illatos kertek a ritka fákkal szegélyezett széles
utcák, a virággal teli vázák, az elefántcsont szobrok ragyogó sora; az
északi meredek lejtőn ódon csúcsos oromzatok, vörös tetők kúsztak a
magasba és fű nőtt az utcák kövei között. Isteni láz perzselt,
természetfölötti trombiták harsogtak, halhatatlan cimbalmok zengtek.
Rejtély lebegett a város fölött, mint mesék ember nem járta hegyei között
a felhők; ahogy ott állt elakadó lélegzettel várakozva a báboskorláttal
határolt mellvéden, hevesen nyilallt át rajta egy csaknem eltűnt emlék, az
elveszett dolgok fájdalma és az őrjítő vágy, hogy ismét ott lehessen azon
a valaha félelmetes, nagy fontosságú helyen.
Tudta, hogy valamikor
roppant jelentős lehetett számára, bár hogy melyik ciklusban vagy
megtestesülése idején ismerte, ébren-e vagy álmában, azt nem tudta volna
megmondani. Rég elfelejtett első ifjúságából idézett elmosódó képeket,
amikor csodát és örömet kínáltak a napok titkai, hajnal és alkony serényen
követte egymást a lant- és énekszó lelkes hangjaira, izzó kapukat nyitva
újabb ámulatba ejtő csodák felé. De minden este, mikor ott állt a magas
márványteraszon a különös urnák, faragott korlátok között és lenézett a
földöntúlian bensőséges, gyönyörű, elcsöndesedett alkonyati városra,
érezte a zsarnoki álomistenek béklyóját; ezért nem lett volna bölcs dolog
elhagyni ezt a magaslatot, vagy leereszkedni a végeláthatatlan széles
márványlépcsőkön oda, hol régi varázslatok utcái terültek szét
hívogatón.
Amikor harmadszor ébredt úgy, hogy nem sétált le a
lépcsőkön; nem járta be a csendes, alkonyati utcákat, hosszan és buzgón
imádkozott az álmok rejtett isteneihez, kik szeszélyesen merengnek a
felhők fölött az ismeretlen Kadathban, az ember nem járta jeges pusztaság
szívében. De az istenek nem válaszoltak, nem mutattak könyörületet, nem
adtak kedvező jelet, amikor álmában hozzájuk folyamodott és megidéztette
őket Nasht és Kaman-Thah szakállas papjaival, kiknek lángoszlopos
barlangtemploma nincs messze az éber világ kapujától. Inkább mintha épp
ellenkező eredményt ért volna el imáival, mert az első kísérlet után nem
látta meg többé a csodálatos várost; mintha az a három korábbi pillantása
távolból véletlen, révedés lett volna csupán, ami ellenkezik az istenek
titkos tervével vagy akaratával.
Végül, amikor már belebetegedett a
sóvárgásba a lángoló alkonyati utcák és öreg cseréptetőkkel szegélyezett,
sejtelmes domboldali sikátorok után, mert sem ébren, sem álmában nem tudta
kiverni őket a fejéből, Carter elhatározta, hogy odamerészkedik
könyörögni, hol még sosem járt ember, és a sötétségen átvágva behatol a
jeges sivatagokba, hol felhőfátyolban, idegen csillagok diadémjával az
ismeretlen Kadath rejti sötéten és titkosan a Nagyok
ónixkastélyát.
Könnyű szendergésében leereszkedett a lángok
barlangjának hetven lépcsőfokán és beszélt tervéről Nasht és Kaman-Thah
szakállas papjainak. A papok megrázták süveges fejüket és megesküdtek,
hogy ezzel elveszejti a lelkét. Figyelmeztették rá, hogy a Nagyok már
jelezték akaratukat, és nem szabad ismételt könyörgésekkel zaklatni őket.
Kadathban, emlékeztették, nemhogy ember nem járt soha, de még csak azt sem
sejtik, hogy a tér melyik pontján fekszik a mi világunk álom-tartomány:
abban-e, vagy talán azokban, melyek a Fomalhaut, esetleg az Aldebaran
valamely ismeretlen kísérőjét övezik? Mert ha a miénkben, akkor
elképzelhető, hogy oda lehet érni, de az idők kezdete óta mindössze három
emberi lélek akadt, kik valaha is átkeltek a többi álomtartománytól
elválasztó feneketlen mélységeken, és még azok közül is tébolyodottan tért
vissza kettő. Ezekhez az utakhoz hozzá- tartoznak a kiszámíthatatlan helyi
viszontagságok, csakúgy, mint a szavakba foglalhatatlan, hátborzongató
végveszély, mely ott ólálkodik a rendezett világegyetemen túl, ahová az
álmok sem érnek el; a legmélyebb entrópia végső, alaktalan penésze, mely
ott fortyog és mocskolódik a végtelenség középpontjában: Azathoth, a
korlátozást nem tűrő démonszultán, kinek nevét egyetlen ajak sem merészeli
hangosan kiejteni, ki felfoghatatlan, fénytelen cellákban rágódik éhesen
az időn túl, ráut dobok tébolyító tompa döngése, elátkozott fuvolák
egyhangú vinnyogása közepette. Ezek ocsmány lüktetésére, sivítására járják
a táncot lassan, félelmetesen, esztelenül a gigászi Végső Istenek, a vak,
néma, komor, agy nélküli Más Istenek, kiknek lelke és hírnöke
Nyarlathotep, a kúszó káosz.
Ilyen dolgokra figyelmeztették Cartert
Nasht és Kaman-Thah papjai a láng barlangjában, ő mégis elhatározta, hogy
megkeresi a hideg pusztaságban az ismeretlen Kadath - bárhol legyen is az
- isteneit és kivívja tőlük a csodálatos alkonyati város látványát,
emlékeit és menedékét. Tudta, hogy utazása különös és hosszan tartó lesz
és a Nagyok ellenezni fogják; de mivel régi ismerője volt az álomföldnek,
számíthatott sok hasznos emlék és dolog segítségére. Ravaszul, útjára
gondolva hivatalos áldást kért a papoktól, és merészen leereszkedett a
Mélyebb Álom Kapujához vezető hétszáz lépcsőfokon, majd kibukkant az
Elvarázsolt Erdőben.
E kusza erdő alagútjaiban, hol alacsony
csodatölgyek ágai fonódtak össze tapogatódzva és különös gombák
világítottak halvány fénnyel, tanyáztak az alattomos és titkolódzó zoogok;
ismerték az álomvilág megannyi sötét titkát, de jó egynéhány éberföldinek
is birtokában voltak, mivel az erdő kér helyütt érintkezik az emberek
világával, noha katasztrofális következményekkel járna elárulni, hogy hol.
Érthetetlen pletykák, események és eltűnések jelzik az emberek között a
zoogok behatolását és még jó, hogy nem mehetnek túlságosan messzire
álomföldön túl. De az álomvilághoz közeli vidékeken szabadon közlekednek,
mivel aprók, barnák, láthatatlanul surrannak pajzán meséket hozva
magukkal, hogy azokkal múlassák az időt szeretett erdőjükben a tűzhelyek
mellett. Legtöbbjük föld alatti rejtekhelyen él, de néhányan a nagy fák
törzsébe vették be magukat. Noha főként gombán élnek, azt is suttogják
róluk, hogy szeretik a húst is, testi és lelki értelemben egyaránt.
Bizonyos, hogy sok olyan álmodó hatolt be az erdőbe, ki soha többé nem
került elő. Carternek azonban nem volt mitől félnie. Régi álmodó volt, ki
megtanulta a zoogok repeső beszédét és több szerződést kötött velük; a
segítségükkel találta meg Oorh-Nargaiban a Tanariai-hegység mögött
Celephais ragyogó városát, ahol az év egyik felében a nagy Kuranes király
uralkodott, kit az életben más néven ismernek. Kuranes volt az egyetlen
lélek, ki áthatolt a csillagközi szakadékokon és ép elmével tért
vissza.
A gigászi fatörzsek foszforeszkáló sorai között gázolva
Carter repeső hangokat hallatott zoog módra és innen-onnan válaszoltak
neki. Emlékezett rá, hogy a teremtmények egyik faluja az erdő mélyén terül
el, ott, hol egy nagy, mohos kövek határolta kör alakú tisztáson rég
elfelejtett, öregebb és rettegettebb erdőlakók tanyáztak valaha, és
egyenesen errefelé sietett. Útját groteszk gombák szegélyezték, amelyek
egyre jobban duzzadoztak, ahogy közeledett a fenyegető körhöz, hol az
idősebb lények táncoltak és áldoztak egykoron. Végül kísérteties
zöldesszürke óriás tűnt fel e pöffedt gombák fényében, áttörte a
lombsátrat és eltűnt fölötte. A legközelebbi uagja volt a kőgyűrűnek és
Carter tudta, hogy már nem jár messze a zoogok falujától. Ismét repeső
hangokat hallatott, majd türelmesen várt, míg végül úgy érezte, hogy sok
szem figyeli. A zoogok voltak, amelyeknek furcsa szemét sokkal hamarabb
meg lehet látni, mint apró, surranó, barna alakját.
Kiözönlöttek
rejtett odúikból, kilyuggatott fatörzseikből, míg végül hemzsegett tőlük a
homályosan megvilágított környék. Néhány vadabb példány kellemetlenül
hozzádörgölőzött Carterhez, az egyik éppenséggel utálatos módon
belecsípett a fülébe, ám ezeket a vásottakat hamarosan megzabolázták az
idősebbek. A Bölcsek Tanácsa, ráismerve a látogatóra, felajánlott neki egy
lopótöknyi italt, amelyet egy kísérteties fa nedveiből erjesztettek. Ennek
a fának a magját a Holdból ejtette le valaki; miután Carter szertartásosan
meghúzta, különös társalgás következett. A zoogok sajnos nem tudták, hol
van Kadath hegycsúcsa, még azt sem tudták megmondani, vajon a jeges
pusztaság a mi álomvilágunkhoz tartozik-e, vagy másokéhoz. A Nagyokról
terjengő pletykák alapján bármelyik eset elképzelhető; csak annyit
lehetett mondani, hogy sokkal inkább a magas hegycsúcsokon lehet
megpillantani őket, semmint a völgyekben, mert ott szeretnek táncolni
múltat idézően, fejük fölött a Holddal, talpuk alatt a
felhőkkel.
Ekkor egy nagyon öreg zoognak eszébe jutott valami,
amiről a többiek még nem hallottak; elmondta, hogy Ultharban, a
Skai-folyón túl, még mindig megtalálható a hihetetlenül régi Pnakotikus
Kéziratok utolsó példánya, melyet ébren lévő emberek készítettek
elfelejtett északi királyságaikban, és akkor hozták át az álmok földjére,
amikor a szőrös, emberevő griophkehek elfoglalták soktemplomú Olathocot,
és Lomar földjének minden hősét lemészárolták. Ezek a kéziratok, mondta,
sokat elárulnak az istenekről: és mellesleg Ultharban vannak emberek, kik
látták az istenek jeleit, sőt ott él az az öreg pap is, ki fölmászott egy
magas hegyre, hogy lássa, hogyan táncolnak a holdfényben az istenek. Ő
kudarcot vallott, társa viszont, kinek sikerült, névtelenül enyészett
el.
Így hát Randolph Carter köszönetet mondott a barátságosan
repeső zoogoknak, kik adtak neki még egy lopótöknyi holdfa-bort, majd
elindult a foszforeszkáló erdő túlsó vége felé, hol a Skai rohan Lerion
lejtőin, Hathegen, Niren és Ultharon át a síkság felé. Mögötte kíváncsi
zoogok surrantak rejtve, láthatatlanul; azt akarták megtudni, mi történik
vele, hogy mesét mondhassanak róla népüknek. A hatalmas tölgyek, melyeken
átnyomakodott, mind vastagabbak lettek a falun túl. Erősen figyelt egy
pontra, hol majd elvékonyodva állnak a halott vagy haldokló fák a
természetellenesen vaskos gombák, rothadó humusz és elhullott társaik
mohos törzsei között. Itt élesen el fog kanyarodni, mivel azon a helyen
egy óriási kőlap hever az erdő földjén; azok, kik meg merték közelíteni,
azt állítják, ölnyi széles vasgyűrű van rajta. Észben tartva a hatalmas
mohos sziklák ősi körét és valószínű célját, a zoogok meg se állnak a
széles gyűrűt viselő irdatlan kő közelében; tudják, hogy nem minden halt
meg, amit elfelejtettek és nem szeretnék látni, amint a kőlap lassan,
ellenállhatatlanul fölemelkedik.
Carter a kellő helyen elfordult,
és meghallotta maga mögött néhány félénk zoog repeső hangját. Tudta, hogy
követni fogják, így nem jött zavarba; hozzászokott ezeknek a kíváncsi
teremtményeknek a furcsaságaihoz. Szürkült, mire az erdő szélére ért, az
erősödő izzás árulta el neki, hogy ez a hajnal szürkesége. Tanyák kéményei
pipáltak a Skaira ereszkedő termékeny rétek között, mindenfelé sövények,
szántók, zsúptetők látszottak a békés tájban. Egyszer megállt egy háznál,
hogy igyék egy pohár vizet, ahol minden kutya rémülten ugatott az alig
észrevehető zoogokra, kik mögötte kúsztak a fűben. Egy másik háznál, ahol
már mocorogtak az emberek is, kérdezgetett az istenektől, hogy sűrűn
táncolnak-e a Lerionon; de a paraszt meg a felesége csak a régi jelet
vetették felé és megmondták, merre kell Nirbe és Ultharba
mennie.
Délben ment végig Nir egyik széles főutcáján, ahol már járt
egyszer és amelynél nem jutott tovább mikor errefelé utazott. Kevéssel
később átment a Skai kőhídján, melynek közepét élőáldozattal pecsételték
meg tizenhárom évszázada a kőművesek. A túlparton egyre több lett a macska
- melyek mind felpúpozták a hátukat a Cartert követő zoogok miatt - tudta,
hogy Ultharhoz közeledik hol egy ősi és igen szigorú törvény folytán az
emberek nem ölhetnek meg egyetlen macskát sem. Ulthar elővárosai nagyon
szépek voltak, kis zöld kunyhóikkal, csinosan elkerített tanyáikkal; de
még szebb volt a különös város, öreg csúcsos tetőivel, kiugró emeleteivel,
számtalan kéményével, keskeny hegyi utcáival, hol öreg macskaköveket
lehetett látni, ha a kecses macskák el nem lepték egészen. Mivel az
állatok némileg tágították a kört a félig sejlő zoogok miatt, Carter
egyenesen az öregek szerény temploma felé vette útját, ahol, mint mondták,
megtalálhatja a papokat és a régi följegyzéseket. A borostyánnal
befuttatott, tiszteletre méltó, kör alakú sziklatoronyban, mely Ulthar
legmagasabb halmát koronázza, megkereste Atal pátriárkát, aki fönt járt
Hatheg-Kla tiltott csúcsán a kősivatagban és élve le is jött
onnan.
Atal, ki elefántcsont emelvényen ült egy fűzérekkel
díszített szentélyben a templom tetején, háromszáz éves volt, ennek
ellenére tökéletes emlékezettel és tudattal bírt. Carter sok mindent
megtudott tőle az istenekről, mindenekelőtt azt, hogy ők valóban a Föld
istenei, kik gyenge kézzel uralkodnak a mi álomvilágunkban és nem áll
hatalmukban másutt élni. Lehet, mondta Atal, hogy kegyesen tekintenek az
emberi imára, mégsem szabad azt fontolgatnia, hogy fölmászik ónixerődjükbe
Kadath ormán a jeges pusztaságban. Szerencsére nincs ember, ki tudná, hol
tornyosul Kadath, mert nagy árat kellene fizetni a hegymászásért. Atal
társa, Barzai, a Bölcs, sikoltva tűnt el az égben, pusztán azért, mert
megmászta Hatheg-Kla ismert csúcsát. Az ismeretlen Kadathnál, ha meg is
találja, még rosszabbul sülhet el a dolog; noha a Föld isteneit
túlszárnyalhatja néha egy bölcs halandó, akkor is védik őket a Kívülvaló
Más Istenek, akikről jobb nem is beszélni. A világ történetében a Más
Istenek legalább kétszer rányomták pecsétjüket a Föld ősgránitjára;
egyszer még a vízözön előtt, mint a Pnakotikus Kéziratok egyik rajzából
sejthető, amely olyan régi, hogy az írását nem is lehet elolvasni, és
másodszor a Hatheg-Kla-ra, honnan Barzai, a Bölcs próbálta meglesni a
holdfényben táncoló földi isteneket. Így hát, mondta Atal, sokkal jobb
békén hagyni az összes istent és kizárólag tapintatosan, imákkal fordulni
hozzájuk.
Carter, noha kiábrándította Atal elcsüggesztő tanácsa és
a sovány segítség, mit a Pnakotikus Kéziratokban és Hszan Hét Rejtett
Könyvében talált, nem vesztette el teljesen a reményt. Előbb a mellvédes
terasz alatt elterülő alkonyati csodavárosról kérdezgette az öreg papot,
azt gondolván, talán képes lesz megtalálni az istenek segítsége nélkül is;
Atal azonban nem tudott semmit. Úgy vélte, valószínűleg Carter saját
álomvilágához tartozik, nem a látomások mindenki által ismert földjéhez;
az is elképzelhető, hogy egy másik bolygón van. Ebben az esetben a Föld
istenei nem tudják odavezetni, még ha akarnák is. De ez nem valószínű,
mivel az álom félbeszakadása meglehetős világossággal mutatja, hogy ez
olyasmi, amit a Nagyok el akarnak rejteni előle.
Ekkor Carter bűnös
dolgot cselekedett, mert gyanútlan házigazdáját addig itatta a zoogoktól
kapott holdborral, míg az öregember megállíthatatlanul beszélni kezdett.
Félredobva fenntartásait, szegény Atal nyíltan fecsegett tilos dolgokról;
egy nagy képmásról beszélt, amelyet az utazók beszámolói szerint a
Tgranek-hegység tömör gránitsziklájába véstek a Déli-tengeren levő Oria
szigetén, és arra is célzott, hogy valószínűleg a Föld istenei faragták
bele saját képüket azokban a napokban, mikor azon a hegyen táncoltak a
holdfényben. Csukladozva azt is elmondta, hogy ennek a képmásnak a vonásai
nagyon különösek, így könnyen fölismerhetőek és hogy ezek biztos jelei az
istenek igazi fajának.
Carter rögtön megértette, hogyan kell ezt
fölhasználnia, hogy meglelje az isteneket. Ismeretes, hogy a Nagyok közül
az álruhás fiatalabbak gyakran vesznek maguknak asszonyt az emberek
leányai közül, így hát a jeges pusztaság határainál, amelynek közepén
Kadath áll, minden paraszt ereiben isteni vér csörgedezik. Ha pedig így
van, annak a pusztaságnak a megtalálásához elég megnéznie a Ngraneken levő
kőarcot és megjegyezni vonásait; ha ezt megtette, akkor az élők között
kell hasonmásokat keresnie. Ahol a legelterjedtebbek, a legtöbb van
belőlük, ott a legközelebb az istenek szállása; bármilyen köves pusztáság
terüljön el a falvak mögött, ott kell lennie a helynek hol Kadath
áll.
Ily környéken bizonyára sokat tudnak a Nagyokról, és az is
lehet, hogy vérükkel együtt emlékfoszlányokat is örökül hagytak, melyek
nagyon hasznosak lehetnek egy kutatónak. Lehet, hogy nem tudnak
származásukról, az istenek annyira nem hasonlítanak az emberekre, hogy
nincs halandó, akiben tudatosodna, ha látja arcukat; Carter már akkor
megértette ezt, mikor még csak kereste Kadathot. De lehetnek fenséges
gondolataik, melyeket társaik félreértenek, énekelhetnek olyan távoli és
páratlan helyekről és kertekről, hogy a közönséges emberek bolondnak
nevezik őket; ebből talán megtudhat egyet-mást Kadath ősi titkaiból, vagy
rábukkanhat célzásokra az istenek titkolta csodálatos alkonyati várossal
kapcsolatban, mi több, bizonyosan túszul lehet ragadni egyik-másik isten
szeretett gyermekét; vagy akár egy fiatal istent is tőrbe lehet ejteni, ki
álruhában jár az emberek között, kedves pórleány mátkája oldalán. Azt
azonban nem tudta Atal, hogyan találhatja meg a Ngraneket Oriab szigetén;
azt ajánlotta, kövesse a csobogó Skait a hidak alatt a Déli-tengerig,
odáig, hol ulthari polgár még sohasem járt, de ahonnan csónakokkal, vagy
öszvér vontatta kétkerekű kocsik hosszú karavánjaival szoktak érkezni a
kereskedők. Van ott egy nagyváros, Dylath-Leen, ennek azonban rossz híre
van Ultharban fekete; három evezősoros gályái miatt, melyek egy meg nem
nevezett partról érkeznek rubintokkal megrakottan. A kalmárok, kik a
gályákkal érkeztek, hogy a köveket eladják, emberek voltak, vagy csaknem
emberek, de az evezősöket sohasem látta senki. Ultharban nem helyeslik az
olyan, ismeretlen partokról érkező fekete hajókkal való kereskedést,
melyeknek evezőseit elrejtik a külvilág szeme elől.
Mire Atal ezt
az értesülést kinyögte, már nagyon álmos volt. Carter szelíden lefektette
a főpapot egy intarziás ébenfa heverőre, a hosszú szakállt gondosan
elrendezve annak mellén. Amikor távozóban megfordult, észrevette, hogy
lépteit nem követik halk, repeső hangok és csodálkozott, hogy így
ellanyhultak a nyomkövetésben a zoogok. Azután észrevette, hogy Ulthar
hóltáplált, nyájas macskái szokatlan gusztussal nyalogatják szájuk szélét,
és eszébe jutott, hogy miközben ő az öreg pappal társalkodott, mintha
fújást és tompa nyávogást hallott volna a templom alsó részéből. Az is
eszébe jutott, mily gonosz éhséggel méregetett egy különösen pimasz fiatal
zoog egy fekete kiscicát, odakint az utca kövén. És mivel
a világon
semmit sem szeretett annyira, mint a fekete kiscicákat, lehajolt és
megsimogatta Ulthar fényes szőrű macskáit, miközben azok a szájuk szélét
nyalogatták és cseppet sem búslakodott, hogy a kíváncsi zoogok nem kísérik
tovább.
Most már alkonyodott, így Carter megállt egy vén fogadónál,
amely az alsóvárosra néző meredek utcácskában állt. Ahogy kiment
szobájának erkélyére és lenézett a vörös tetős házak tengerére, a kövezett
utcákra, meg a mögöttük elterülő szép földekre, ahol minden bűvös-bájosnak
tűnt a rézsútos sugarakban, megesküdött rá, hogy Ulthar éppolyan hely,
ahol szívesen letelepedne örökre, ha nem élne emlékeiben egy még
nagyszerűbb alkonyati város, amely mindig tovább hajszolja ismeretlen
veszélyek felé. Ekkor leszállt a szürkület, misztikus ibolyaszínűek lettek
a rózsaszín vakolatú falak a házak ormain, egymás után gyúltak ki az öreg
rácsos ablakokban a derengő kis sárga fények. Szép hangú harangok zengtek
a fölötte emelkedő templomban, az első csillag lágyan hunyorgott a Skai
túlpartján elterülő mezők fölött. Az éjszakával megérkezett a dal, Carter
bólogatott, miközben a lantosok ősi napokat idéztek a szelíd Ulthar
cizellált erkélyein, mozaikos udvarain. Még a város temérdek macskájának
hangjában is volt valami kedvesség, noha legtöbbjük elnehezedett és
hallgatott a különös lakoma után. Néhány elosont azokba a rejtélyes
királyságokba, melyeket csak a macskák ismernek; a városlakók szerint ezek
a Hold sötét oldalán vannak, hová a macskák a magas háztetőkről ugranak
át. Az egyik fekete kiscica azonban fölszaladt Carter ölébe és ott
dorombolt, játszadozott, majd összegömbölyödött lábainál, amikor a férfi
végül ledőlt a kicsiny heverőre, amelynek párnáit illatos, álmosító hatású
növényekkel töltötték tele.
Reggel Carter csatlakozott egy
kereskedőkaravánhoz, amely Ulthar fonott gyapját meg a város szorgos
parasztjai által nevelt káposztát vitte Dylath-Leenbe. Hat napon át
haladtak csilingelő csengettyűikkel a sima utakon a Skai partján; némely
éjszakákon furcsa, régies halászvároskák fogadóiban szálltak meg, máskor a
csillagok alatt sátoroztak, hallgatván a csöndes vízről a halászok dalait.
A táj nagyon szép volt, zöld sövényeivel, ligeteivel festői, meredek
tetejű kunyhóival, nyolcszögletű szélmalmaival.
A hetedik napon
füstfelleg nyúlt fel előttük a látóhatáron, azután felbukkantak
Dylath-Leen zömmel bazaltból épített, magas, fekete tornyai. Ezekkel a
szögletes tornyokkal kicsit úgy festett a távolból Dylath-Leen, mint az
óriások ösvényének egy darabkája, utcái pedig sötétek és ellenségesek
voltak. Sok baljós kikötői kocsma van a temérdek rakparton, a városban
hömpölyög a föld minden tájáról jött furcsa tengerészek áradata, melyben
olyanok is előfordulnak, kik a pletyka szerint nem földi eredetűek. Carter
a város különösen öltözött férfiait kérdezgette az Oriab szigetén emelkedő
Ngranek-csúcsról és megtudta, hogy jól ismerik azt a helyet. Hajók szoktak
érkezni a sziget Baharnából, az egyik alig egy hónap múlva indul vissza,
és a Ngranek zebraháton csupán kétnapi járás a várostól. Csak kevesen
látták az Isten kőarcát, mert a Ngranek veszedelmes oldalán van, amely
puszta szirtekre és kísérteties lávavölgyekre tekint alá. Azon az oldalon
az istenek valaha megharagudtak az emberekre és szóltak róla a Más
Isteneknek.
Nehéz volt ezeket a híreket kiszedni a kalmárokból és
tengerészekből Dylath-Leen kikötői kocsmáiban, mert szívesebben suttogtak
a fekete gályákról. Az egyik egy hét múlva várható azokról az ismeretlen
partokról rubintokkal megrakodva, és a városiak még ránézni is féltek arra
a dokkra. Azoknak az embereknek, kik onnan lejöttek, túl széles volt a
szájuk és az a mód, ahogyan turbánjuk két helyen kidudorodott a
homlokukon, különösen rossz fényt vetett rájuk. Lábbelijük a legkisebb és
legdrágább volt, amelyet valaha láttak a Hat Királyságban. De a
leggyanúsabb volt a láthatatlan evezősök dolga. Kínos volt látni, olyan
túlságosan is fürgén, pontosan és elevenen mozgott a három evezősor és az
sem volt helyénvaló, hogy egy hajó egy kikötőben álljon heteken át, amíg a
kereskedők a portékájukat árulják, és mégse lehessen látni a legénységet.
Ez nem volt tisztességes Dylath-Leen kocsmárosaival, szatócsaival és
henteseivel szemben, kik soha egy morzsányi élelmet nem küldhettek a
fedélzetre.
A kufárok csakis aranyat és tömzsi, fekete rabszolgákat
vásároltak, akiket a folyón át hoztak Pargból. Ez volt minden, amit e
rossz képű kalmárok és láthatatlan evezőseik műveltek; sohasem látogatták
meg a fűszereseket és a henteseket, csak az arany és a kövér, fekete pargi
emberek kellettek nekik, akiket súlyra vásároltak. A szag, amely ezekről a
gályákról áradt, ha déli szél fújt a kikötőben, egyszerűen leírhatatlan
volt. Csupán a thagfű állandó füstölésével bírták elviselni a kocsmákban a
legszívósabb városiak. Dylath-Leen sohasem tűrte volna meg a fekete
gályákat, ha máshonnan is be tud szerezni ilyen rubintokat, ám egész
álomföldön nem volt egyetlen bánya, ahonnan hasonlókat lehetett volna
fölhozni.
Főként ilyesmiről pletykáltak a város kozmopolita lakói,
miközben Carter türelmesen várakozott a baharnai hajóra, amely elviheti a
szigetre, hol a faragott Ngranek mered a magasba kopáran. Közben
fáradhatatlanul hallgatta a távoli utazók történeteit hátha hall valamit a
jeges pusztaságban álló Kadathról, vagy egy városról ahol márványból
vannak a falak és ezüst szökőkutak sejlenek az alacsonyabb teraszokon a
naplemente fényében. Ezekről azonban semmit sem tudott meg; bár egyszer
mintha szokatlanul élesen nézett volna rá egy élemedett, ferde szemű
kereskedő, amikor Carter a jeges pusztaságról beszélt. Erről a férfiról az
a hír járta, hogy Leng jeges, sivatagos fennsíkjának szörnyű
sziklafalvaival kereskedik, hová épeszű ember nem teszi be a lábát, és
melyeknek ördögi tüzei éjszakánként messze ellátszanak. A pletyka szerint
üzletel még a sárga selyemálarcos, leírhatatlan főpappal is, ki egyedül
lakik egy történelem előtti sziklakolostorban. Ily emberről könnyen
elképzelhető, hogy kereskedik a jeges pusztaság lakóival is, ám Carter
hamarosan belátta, hogy hasztalanul faggatja.
Némán és
idegenszerűen ekkor siklott be a kikötőbe a bazalt hullámtörő és a magas
világítótorony mellett a fekete gálya; különös szagot árasztva, melyet a
déli szél végigterített a városon. Kínosan feszengtek a kocsmázók a
vízparton és hamarosan sötét, széles szájú kereskedők lopakodtak a partra
kidudorodó turbánban parányi cipőben, hogy fölkeressék a drágakőbazárt.
Carter közelről figyelte őket és minél tovább nézelődött, annál kevésbé
tetszettek neki. Később látta, amint morogva-izzadva fölterelték a
hajópallón a furcsa gályára a testes pargi feketéket és azon tűnődött,
milyen országban - ha létezik ilyen egyáltalán - fognak vajon szolgálni e
szánalmas, kövér alakok.
Amikor a gálya már harmadik napja állt a
kikötőben, este az egyik rossz képű kereskedő megszólította és alattomosan
vigyorogva célzott rá, hogy hallott a kocsmákban Carter kérdezősködéséről.
Úgy látszott, van tudomása oly titokról, melyek nem valók a nyilvánosság
elé: és bár hangja elviselhetetlenül undorító volt, Carter úgy érezte, ha
már ilyen mélyen belement a dologba, egyetlen utazót sem szalaszthat el.
Ezért hát meghívta egy emeleti, kulcsra zárható kamrába és előhúzta ami a
zoogok holdborából maradt, hogy megoldja a másik nyelvét. A különös
kereskedő jól teleitta magát, de változatlanul vigyorgott ivás után is.
Majd furcsa palackot varázsolt elő a saját borával és Carter látta, hogy a
palackot egyetlen, érthetetlen ábrákkal televésett rubinkőből csiszolták.
A kereskedő megkínálta vendéglátóját és noha Carter egyetlen kortyot
ivott, forogni kezdett körülötte a világ, és elképzelhetetlen őserdők
izzása hevítette. Eközben vendége egyre szélesebben vigyorgott, és mielőtt
Carter átsiklott volna a feketeségbe, utoljára azt látta, hogy ördögi
röhej borítja el a sötét, ocsmány arcot, és a nevetőgörcs kóros rángásában
valami szavakba nem foglalható dolog bomlik ki a homlokán a turbán szövete
alól.
Förtelmes bűzre tért magához egy sátorponyva alatt a hajó
fedélzetén, miközben a Déli-tenger csodálatos partjai természetellenes
gyorsasággal távolodtak. Nem volt megbilincselve, de három sötét kereskedő
állta körül kajánul vigyorogva, és turbánt dudorító homlokuktól Carter
majdnem olyan rosszul lett, mint a bűztől, amely a kísérteties fedélzeti
lejárókból szivárgott. Látta elsiklani a dicső földeket és városokat,
amelyekről egy földi álomtársa - világítótorony őre az ódon Kingsportban -
mesélt a régi napokban: fölismerte Zak templomokkal díszített teraszait,
hol elfelejtett álmok laknak; a förtelmes Thalarionnak, az ezer csoda
démonvárosának tornyait, ahol Lathi, a fantom uralkodik; Zurának, a
beteljesületlen gyönyörök honának buja kertjeit, és a kettős
kristály-földnyelv ragyogó ívét, mely Shna-Nylnek, a fantázia áldott
földjének kikötőjét őrzi.
A bűzlő hajó, a lenti láthatatlan
evezősök abnormális csapásaitól hajtottan, tisztátalanul suhant el a
nagyszerű földek előtt. Mielőtt leszállt volna az éj, Carter már látta,
hogy a kormányos egyenesen Nyugat Bazaltoszlopai felé irányítja őket,
melyek mögött az egyszerű népek szerint a fénylő Canthiuria terül el. A
bölcs álmodók azonban jól tudják, hogy ezek egy óriási vízesés kapui,
amelyeken át a földi világ álombirodalmának óceánjai lezuhannak a tátongó
semmibe, át az üres téren, más világok és csillagok felé, a rendezett
világegyetemen kívüli félelmetes űr irányába, hol a káoszban Azathoth
démonszultán rágódik éhesen a síp- és dobszóra, hol vakon, némán, komoran
járják ördögi táncukat a Más Istenek, és velük lelkük és hírnökük,
Nyarlathotep.
Noha a három kaján kereskedő szót sem ejtett
szándékáról, Carter jól tudta, azokkal szövetkeztek kik nem akarják, hogy
elérje célját. Álomföldön köztudott, hogy a Más Isteneknek sok ügynöke jár
az emberek között; ezek az ügynökök, legyenek egészen emberek, vagy
félistenek, buzgón teljesítik e vak és agy nélküli lények akaratát,
cserébe undorító szellemük és küldöncük, Nyarlathotep, a kúszó káosz
kegyeiért. Így hát Carter arra a következtetésre jutott, hogy a puklis
turbános kereskedők, hallván, mint kérdezősködik a Kadath kastélyában
lakozó Nagyok felől, úgy döntöttek, elviszik Nyarlathotepnek, valamely
kimondhatatlan jutalomért cserébe. Hogy hol lakhatnak ezek a kereskedők az
ismert világegyetemben vagy a vérfagyasztó külső térben, azt nem is
sejtette, mint ahogy azt sem bírta elképzelni, minő pokoli helyen
találkozhatnak a kúszó káosszal, hogy átadják őt és bezsebeljék
jutalmukat. Azt azonban tudta, hogy nincs lény, ha mégoly kevéssé emberi
is, mint ezek, ki közelíteni merészelne Azathoth démonisten sötét
trónjához az alaktalan központi űrben.
Napnyugtakor a kereskedők
megnyalták rendkívül széles szájukat és éhesen pislogtak, mire az egyik
lement, majd egy kosár tányérral és egy fazékkal tért vissza valaminő
rejtett és undok kabinból. Ekkor egymás mellé kuporodtak a ponyva mögött
és ették a gőzölgő húst, amely körbejárt közöttük. Carternek is adtak egy
adagot, ő azonban valahogy szörnyűnek találta az étel méretét és alakját.
Még sápadtabb lett, mint volt, és mikor senki sem figyelt oda, bedobta
adagját a tengerbe. Megint a láthatatlan evezősökre gondolt odalent, meg a
kosztra, amelyből túlságosan gépies erejüket merítik.
Már sötét
volt, amikor a gálya áthaladt Nyugat Bazaltoszlopai között. Előttük
baljósan felerősödött az utolsó vízesés dübörgése. A zuhatag párája
elsötétítette a csillagokat, nyirkos lett a fedélzet, a hajó ingott a
meredély széle felé rohanó áramlatokban. Egy különös füttyentéssel meg egy
szökkenéssel megtörtént az ugrás, és Carter átélte a lidércnyomás minden
rettegését, amikor a Föld eltávolodott és a nagy hajó néma üstökösként
száguldott a csillagközi térben. Eddig nem tudta, miféle ólálkodó,
ugrándozó, fetrengő feketeségek sandalognak és vicsorognak az éterben az
utazóra és nyúlkálnak nyálkás mancsukkal, amikor valamilyen mozgó tárgy
fölkelti kíváncsiságukat. Ezek a Más Istenek név nélküli lárvái, hozzájuk
hasonlóan vakok és agy nélküliek, kiket sajátos éhek és szomjak
hajtanak.
Ám a förtelmes gálya nem ment oly messze, amitől Carter
tartott, mert hamarosan észrevette, hogy a kormányos egyenesen a Hold felé
fordítja a hajót. A Hold karéja egyre szélesebben ragyogott, ahogy
közeledtek hozzá, zavarba ejtően mutogatva páratlan krátereit és
hegycsúcsait. A hajó odaért a peremhez és hamarosan kiviláglott, hogy
célja az a titokzatos, rejtélyes oldal, amely sohasem fordul a Föld felé
és az álmodó Snireth-Koét leszámítva, nem látta még emberi szem. A gálya
felé közeledő Hold képe nagyon fölzaklatta Cartert; egyáltalán nem
tetszett neki az itt-ott düledező romok nagysága és alakja. A hegyeken
álló halott templomok fekvéséből úgy tűnt, nem a helyes vagy jóindulatú
isteneket dicsőítették bennük; a törött oszlopok szimmetriája valamely
sötét jelentést hordozott, mely nem csábított megfejtésre. Carter nem volt
hajlandó találgatni, mekkorák és milyen alakúak lehettek az egykori
hívők.
Amikor a hajó befordult a Hold pereménél és ember nem látta
földek felett vitorlázott, bizonyos életjelek tűntek fel a különös tájon.
Carter sok alacsony, széles, kerek kunyhót látott a groteszk fehéres
gombáktól burjánzó földeken. Megfigyelte, hogy a kunyhók ablaktalanok,
formájuk az eszkimók igluira emlékeztet. Ezután egy tunya tenger olajos
hullámait pillantotta meg, és tudta, hogy az utazás megint vízen -
legalábbis valamilyen folyékony anyagon - folytatódik. A gálya különös
hangot hallatva ért felszínt, a hullámok zavarba ejtő ruganyossággal
fogadták. Most már szélsebesen siklottak, egyszer elhaladtak egy másik
gálya mellett, amelyet atyafiságosan üdvözöltek, de általában semmit sem
lehetett látni, csak a különös tengert és az eget, amelynek feketeségében
csillagok sziporkáztak, holott vakítóan sütött a nap.
Ekkor egy
leprás part fűrészes szélű hegycsúcsai bukkantak fel, és Carter
megpillantotta egy város csúnya vastag, szürke tornyait. A fogoly
fölöttébb idegesítőnek találta dőlésszögüket, csoportosulásukat és azt a
tényt, hogy egyáltalán nem volt ablakuk; keserűen kárhoztatta magát, hogy
könnyelműen belekóstolt a dudoros turbánt viselő kereskedő furcsa borába.
Míg a város egyre erősödő ocsmány bűzében közeledtek a part felé, Carter
sok erdőt vett észre a fűrészes körvonalú hegyeken, és mintha annak a Föld
elvarázsolt erdejében álló magános holdfának a rokonait látta volna,
amelynek nedvéből a kicsi barna zoogok különös borukat
erjesztik.
Most már mozgó alakokat is látott a visszataszító
rakpartokon, és minél jobban kivehette őket, annál inkább eluralkodott
rajta a félelem és az irtózat. Egyáltalán nem emberek vagy emberszabásúak
voltak, hanem nagy, szürkésfehér, nyálkás lények, amelyek tetszésük
szerint nőttek-zsugorodtak és legszívesebben - noha ezt is változtatták -
holmi szem nélküli varasbéka alakját öltötték, amelynek tompa pofája
végében valamilyen furcsa, kurta, reszketeg, rózsaszín tapogatókoszorú
ült. A lények fürgén mászkáltak a rakpartokon, természetfölötti erővel
cipelték a bálákat, ládákat, dobozokat, itt-ott, mancsukban hosszú
evezőkkel, föl-le ugráltak valamelyik lehorgonyzott gályáról. Egyik-másik
a széles szájú rabszolgák csapatait terelgette, kik megközelítőleg ember
formájúak voltak, akár a Dylath-Leenbe járó kereskedők; csakhogy így,
turbán, cipő, ruha nélkül már egyáltalán nem tűntek emberieknek. A
kövérebb rabszolgákat, kiket egy felügyelőféle próbaként megcsipkedett,
lehajtották a hajóról, ládákba tették, leszögelték, majd a teherhordók
továbbvitték őket az alacsony raktárakba, vagy nehézkes, behemót
társzekerekre rakták. Az egyik szekér egy rándulással nekiindult. A lény,
mely húzta, oly elképesztő volt, hogy Carternek tátva maradt a szája,
pedig elég rémséget látott ez ocsmány helyen. Itt-ott falkákban terelték a
hajókra a felöltözött, turbános rabszolgákat, őket a nyálkás varasbékák
hordája követte: a gályák tisztjei, navigátorai, evezősei. Carter azt is
látta, hogy a majdnem emberi teremtményeket a legalantasabb munkákra
tartogatják, amihez nem kellett erő: ők kormányoztak, főztek,
jöttek-mentek, szállítottak, üzleteltek az emberekkel a Földön és más
bolygókon a kereskedelmi utak során. Jól beválhattak a Földön, mert ha
felruházzák őket, cipőt és turbánt adtak rájuk, nemigen különböztek a
földiektől: nyugodtan alkudozhattak a földi boltokban, anélkül, hogy kínos
magyarázkodásra került volna sor. Zömüket azonban, hacsak nem voltak
soványak vagy csúnyák, levetkőztették, beládázták és felrakták a mesebeli
lényektől vont társzekerekre. Időnként kirakodtak és beládáztak más
fajzatokat is; voltak, amelyek nagyon hasonlítottak e félemberekhez, mások
nem annyira, és voltak, amelyek egyáltalán nem emlékeztették rájuk. Carter
azon mélázott, vajon kirakodják és beládázzák-e a szegény tömzsi, pargi
feketékét is, hogy elszállítsák őket a szárazföld belsejébe a ronda
szekereken?
Amikor a gálya kikötött az egyik szivacsos kőből
faragott, nyálkás rakpartnál, varasbékalények lidérces hordája bugyogott
elő a fedélzeti nyílásokon. Ketten megragadták Cartert és magukkal
vonszolták. A város szaga és külseje elmondhatatlan volt, Carterben csupán
töredezett képek maradtak a csempézett utcákról, fekete ajtókról, az
ablaktalan, függőleges, szürke falak feneketlen szakadékairól. Végül
beráncigálták egy alacsony kapun és megszámlálhatatlan lépcsőfokot mászott
meg a szurokfekete sötétségben. A varasbékalényeknek láthatóan mindegy
volt, világos van-e vagy sötét. Elviselhetetlenül büdös volt a házban, és
amikor Cartert bezárták egy kamrába és egyedül hagyták, alig maradt annyi
ereje, hogy körbetapogatózzék, milyen és mekkora helyen van. Kör alakú
szoba volt, nagyjából hat méter átmérőjű. Ettől kezdve megszűnt létezni az
idő. Időnként löktek be ételt, de Carter meg se érintette. Nem tudta, mi
lesz a sorsa; úgy sejtette, addig tartják itt, amíg meg nem érkezik a
végtelenség Más Isteneinek félelmes lelke és küldönce, Nyarlathotep, a
kúszó káosz. Ismeretlen számú óra vagy nap után ismét szélesre tárult a
nagy kőajtó, és Cartert lelökdösték a lépcsőkön, ki a rettentő város
vörösen megvilágított utcáira. A Holdon éjszaka volt és városszerte
fáklyahordó rabszolgák álldogáltak. Egy ocsmány téren tíz varasbékalényből
s huszonnégy csaknem emberi fáklyatartóból összeállt valami menetféle:
tizenegy-tizenegy kétoldalra, egy-egy előre és hátra. Cartert középre
került; öt békalény elébe állt, öt mögé, egy-egy csaknem ember fáklyatartó
a két oldalára. Néhány béka-lény borzalmas hangokat csalt elő
visszataszítóan kifaragott elefántcsontfuvolákból: Az oszlop sátáni
sípolással indult neki a csempézett utcáknak az elsötétedett, trágár
gombamezők felé, és hamarosan elkezdtek felkapaszkodni a várost övező
alacsony dombok egyikére. Carter pillanatig sem kételkedett benne, hogy e
vérfagyasztó lejtőn vagy istenkáromló fennsíkon várakozik a kúszó káosz;
szeretett volna mihamarabb biztosat tudni. Az istentelen fuvolák
idegtépően vinnyogtak; Carter az egész világot odaadta volna egyetlen
félig is normális hangért, ezeknek a varangyoknak azonban nem volt
hangjuk, a rabszolgák pedig nem beszéltek. És ekkor normális hang
hallatszott a csillagszikrás sötétségből. A magasabb csúcsokról gördült
alá, a fűrészes szirtek elkapták és pokoli ricsajjal verték vissza.
Macskák éjféli nyávogása volt. Most látta be Carter, hogy igazuk volt a
falusi öregeknek, kik súgva emlegettek csupán macskák előtt ismeretes
titkos birodalmakat, hová e sompolygók gyakorta ugranak át éjszakánként
magas háztetőkről. Bizony, a Hold sötét oldala az a hely, hová
fel-felszökkennek, dombokon kergetőznek, ősi árnyakkal társalognak, és
mikor a büdös lények oszlopában meghallotta ismerős, barátságos
nyávogásukat, az otthon meredek háztetőire, meleg tűzhelyeire, világító
apró ablakaira gondolt.
Randolph Carter jól ismerte a macskák
beszédét, és itt, ezen a szörnyű helyen a megfelelő kiáltást hallatta. De
nem is volt erre szükség, mert alig nyitotta ki a száját, amikor hallotta,
hogy közeledik, erősödik a kórus: cikázó alakokat látott a csillagok
előtt; amint buckáról buckára szökkentek egyre sűrűbb csapatokban az apró,
kecses árnyak. Felharsant a klán hívása, és mielőtt a dögletes körmenetnek
ideje lett volna megijedni, bundák fullasztó felhője, öldöklő karmok
vihara borította el őket. A fuvolázás félbeszakadt, sivalkodás támadt az
éjszakában. Haldokló csaknem-emberek sikoltottak, macskák köpködtek,
nyávogtak, fújtak, a békalények azonban még akkor is hallgattak, mikor
vastagon patakzott büdös zöldes vérük a trágár gombák között a likacsos
földre.
Elképesztő látványt világítottak meg a fáklyák. Carter még
sohasem látott ennyi macskát. Fekete, szürke, fehér, sárga, tigriscsíkos
és foltos; közönséges, perzsa és manx, tibeti, angóra és egyiptomi;
valamennyi égett a harci láztól és még mindig érzett körülöttük az a
csorbíthatatlan szentség; mely Pi-Basztban töltötte be hatalmas istennőjük
templomait. Hétszeres erővel ugrottak a csaknem-emberek torkának és a
varangyok rózsaszín tapogatós orrának, és vadul rántották le őket a gombás
síkra, hol társaik isteni dühtől megszállott légiói tépték-marták őrjöngve
a lényeket. Carter kiragadott egy fáklyát az egyik megdöbbent rabszolga
kezéből, ám hamarosan leterítette hű védőinek áradó hulláma. Eztán csak a
szuroksötétben hallhatta a fülsiketítő csatazajt, a győztesek kiáltásait,
és érezte barátainak puha talpát, ahogy ide-oda rohantak rajta keresztül a
harc hevében.
Végül félelmében és kimerültségében lehunyta a
szemét, és amikor ismét kinyitotta, különös jelenet tárult elé. A Föld
hatalmas korongja, amely tizenháromszor akkora volt, mint amekkorának mi
látjuk a Holdat, különös fényt árasztott a holdtájra; a vad fennsíkon és a
fűrészes hegygerincen szép rendben kuporgott a macskák végtelen tengere.
Körkörösen üldögéltek, két-három vezér pedig Carter arcát nyalogatta és
vigasztalóan doromboltak hozzá. A halott rabszolgáknak és varangyoknak
semmi nyoma, de Carter mintha csontokat látott volna valamivel arrébb, a
közte és a harcosok közti nyílt területen.
Beszédbe elegyedett a
vezérekkel a macskák lágy nyelvén, és megtudta, hogy jól ismerik régi
barátságát a faj iránt, mely gyakran kerül szóba oly helyeken, hol macskák
összegyűlnek. Nem maradt észrevétlen az sem, amikor áthaladt Ultharon és a
sima szőrű öreg macskák emlékeztek rá, hogyan simogatta meg őket, miután
elbántak az éhes zoogokkal, kik ferdén néztek egy fekete cicára. Az sem
merült feledésbe, mennyire örült a cicának, ki eljött hozzá a fogadóba, és
másnap, indulás előtt hogyan adott neki egy csésze finom tejszínt. Ennek a
cicának a nagyapja volt a sereg vezére, ki egy távoli dombról észrevette
az ördögi körmenetet, és a fogolyban fölismerte fajtája testi-lelki jó
barátját a Földön és az álombirodalomban.
Ekkor nyávogás kélt egy
messzi oromról és az öreg vezér hirtelen abbahagyta elbeszélését.
Hadseregének egyik előretolt őrszeme volt, ki a hegység legmagasabb
csúcsán állomásozott, hogy figyelje az egyetlen ellenséget, amelytől a
földi macskák félnek; a Szaturnusz termetes és különös macskáit, akik
valamilyen okból nem feledték Holdunk sötét oldalának báját. Szerződött
szövetségesei voltak az ördögi varangyoknak és megátalkodott ellenségei a
mi földi macskáinknak, így a seregletnek meggyűlhetett volna velük a
baja.
A tábornokok rövid tanácskozása után a macskák fölkerekedtek
és szorosabb alakzatot véve föl, oltalmazóan tömörültek Carter köré,
készen rá, hogy egy hatalmas űrugrással visszaérkezzenek Földünk és
álomvilága háztetőire. Az öreg táborszernagy azt tanácsolta Carternek,
hagyja magát simán és tétlenül sodortatni a bundások soraival, és azt is
elmagyarázta, hogyan ugorjék, amikor a többiek ugranak, és hogyan érjen
földet kecsesen velük együtt. Azt is fölajánlotta, hogy ott teszik le,
ahol akarja, Carter pedig úgy döntött, hogy ez a hely Dylath-Leen legyen,
honnan a fekete gálya elindult; onnan szeretett volna elvitorlázni Oriabba
a Ngranek faragott oldalához, és figyelmeztetni is akarta a város népét,
hogy amennyiben tapintatosan és méltányosan megoldható, ne kereskedjenek
többé a fekete gályákkal. Azután egy adott jelre, barátjukat biztonságosan
közrefogva, minden macska felszökkent a magasba, miközben a Hold-hegység
egyik rémséges ormának fekete barlangjában még mindig hiába várakozott a
:kúszó káosz, Nyarlathotep.
A macskák villámgyorsan átvetették
magukat az űrön, így Carter most nem látta a mélységben leselkedő,
fickándozó, fetrengő fekete formátlanságot. Még mielőtt tudatára ébredt
volna, mi is történt, már vissza is tért ismerős fogadó szobájába
Dylath-Leenben és a lopakodó, barátságos macskák patakokban ugráltak ki az
ablakon. Az ulthari öreg vezető maradt utolsónak, és mikor Carter megrázta
a mancsát, azt mondta neki, hogy kakaskukorításra otthon kell lennie.
Amikor megvirradt, Carter lement és megtudta, hogy egy hét telt el foglyul
ejtése és távozása óta. Még csaknem két hétig kellett várnia az oriabi
hajóra, és ez idő alatt egyfolytában a fekete gályákat és alávaló
mesterkedéseiket ostorozta. A városlakók nagy része hitt neki; ám az
ékszerészek annyira kedvelték a nagy rubintokat, hogy senki sem tett
ígéretet a nagyszájú kereskedőkkel létesített üzleti kapcsolatok
felmondására. Nos, ha Dylath-Leennek egyszer majd meg kell innia a gonosz
üzletek levét, az már nem Carter hibája lesz.
Egy hét múlva
befutott a fekete hullámtörő és a magas világítótorony között a régvárt
hajó, és Carter örömmel látta, hogy embereket hoz, oldalai festettek,
sárga latin vitorlák hajtják és őszülő kapitánya selyemruhát visel.
Illatos gyantát hozott Oriab mélyének erdeiből, baharnai fazekasok drága
cserepeit és a Ngranek ősi lávájából faragott különös kis alakokat,
cserébe Ulthar gyapjáért, Hatheg színjátszó kelméiért meg azért az
elefántcsontért; melyet a fekete emberek faragtak a Parg folyó mentén.
Carter elintézte a kapitánnyal, hogy elvigye Baharnába, ki azt is
megmondta, hogy az utazás tíz napig tart. A várakozás egy hete alatt sokat
beszélgettek a Ngranekről, s a kapitány elmesélte, hogy kevesen látták azt
a faragott arcot; a legtöbb utazó megelégszik azzal, hogy Baharnában
meghallgatja az öregemberek, lávagyűjtők, képmásfaragók legendáit, azután
úgy adják tovább messzi otthonaikban, mintha tényleg láttak volna valamit.
A kapitány még abban se volt biztos, van-e ma egyáltalán élő ember, aki
látta a faragott arcot, a Ngranek rossz oldalán; amely puszta és
kísérteties, és mindenféle pletykák szállonganak a csúcs közelében tátongó
barlangokról, melyekben az éji huhogányok élnek. Arról azonban nem akart
beszélni, mifélék lennének ezek az éji huhogányok, mivel ezek arról
ismeretesek, hogy fölöttébb kitartóan kísértenek azok álmaiban, akik
túlságosan sokat gondolnak rájuk. Ekkor Carter kérdezgetni kezdte a
kapitányt a jeges pusztaságban álló ismeretlen Kadath meg a csodálatos
alkonyati város felől, ám erről a jóember igazán semmit sem tudott
mondani.
Carter egy korai reggelen vitorlázott el Dylath-Leen-ből,
amikor megfordult a dagály és az első napsugarakban csillogtak a komor
bazaltváros vékony, szögletes tornyai. Két napig hajóztak keletnek a zöld
partok előtt, és gyakran láttak csinos halászfalvakat, melyeknek vörös
tetős, kéménysisakos házai meredeken kúsztak fölfelé az ódon, álmatag
kikötőktől és a tengerparttól, hol száradó hálók hevertek. A harmadik
napon azonban élesen délnek kanyarodtak ott, hol a hullámverés erősebb
lett, és hamarosan elvesztették szem elől a szárazföldet. Az ötödik napon
a tengerészek idegesek lettek, a kapitány pedig elnézést kért
gyávaságukért, mondván, a hajó most halad át egy elmerült város rozzant
falai és omladozó oszlopai fölött, mely olyan régi, hogy az emlékezetből
is eltűnt, és ha a víz elég tiszta, látni lehet az elsüllyedt városban
hemzsegő árnyakat, és az egyszerű népek ezt nem veszik jó néven. Azt is
hozzátette, hogy sok hajó veszett már oda a tengernek ezen a részén;
látták, amint errefelé mentek, de sohasem tértek vissza.
Aznap
éjjel vakító fényesen világított a Hold és egy széles út sejlett föl a víz
alatt. Olyan gyenge volt a szél, hogy alig mozdult a hajó, elsimult az
óceán. A palánkon átnézve Carter egy nagy templom kupoláját pillantotta
meg a sokölnyi mélységben; előtte természetfölötti szfinxekkel
szegélyezett sétány vezetett valahová, ami köztérnek tűnt. Delfinek
bujkáltak vidáman ki-be a romok között, itt-ott tengeri disznók
ficánkoltak sután, és néha magasra szökkentek a vízből. Amint a hajó
arrébb sodródott, halmokat lehetett látni a tengerfenéken, hol világosan
kitetszettek a lépcsőzetes ősi utcák és a miriádnyi elmosott házacska
nyomai.
Aztán felbukkantak az elővárosok, végül pedig egy nagy,
magányos épület egy dombtetőn. Sokkal egyszerűbb volt a többi épületnél és
jóval több maradt meg belőle. Sötét volt és alacsony, négyzet alakú,
minden sarkán torony, középen kövezett udvar, és tele volt furcsa kis
kerek ablakokkal. Valószínűleg bazaltból építették, noha nagy részét
elborította a növényzet; olyan volt a magányos, tiszteletet parancsoló
helyen, e távoli dombon, akár egy templom vagy kolostor. Valami hal
foszforeszkálhatott benne, mert egészen úgy hatott, mintha a kis, kerek
ablakok ki lennének világítva, és Carter bizony nem nagyon kárhoztathatta
a matrózokat félelmeikért. A vizenyős holdfényben különös, magas monolitot
pillantott meg az udvar közepén és látta, hogy valami rá van kötve.
Kihozta a teleszkópot a parancsnoki kabinból, és látta, hogy az a valami
egy tengerész, oriabi selyemruhában, ki fejjel lefelé lóg és nincs szeme.
Örült, mikor erőre kapott a szél és egészségesebb vizek felé hajtotta
hajójukat.
Másnap egy ibolyaszín vitorlájú hajóval találkoztak,
amely Zarba, az elfelejtett álmok országába tartott szokatlan színű
liliomok hagymáival. A tizenegyedik napon a távolban felbukkant Oriab
szigete és az égnek meredő, hósipkás Ngranek. Oriab igen nagy sziget, a
kikötője a hatalmas Baharna. A rakpartok porfírból vannak faragva,
mögöttük emelkedik óriási kőteraszokon a város, az utcák és lépcsők
gyakran az épületek fölött ívelnek, a házakat hidak kötik össze. Van egy
nagy csatornája, amely gránitalagúton vezet át a város alatt Yáth taváig,
melynek túlpartján egy elfelejtett nevű ősi település vályogtégla falai
omladoznak. A hajó este érkezett a kikötőbe, Thon és Thal, a két
világítótorony barátságosan villogott, Baharna teraszainak millió
ablakában fokozatosan gyúltak ki a puha fények, mint alkonyatkor a
csillagok, míg a meredeken fölfelé kapaszkodó kikötőváros meg nem telt
ragyogó lángokkal az égi csillagok és a kikötő csendes vizében ringatózó
tükörképeik között.
Miután partra szálltak, a kapitány a Yáth
partján álló saját kis házában látta vendégül Cartert, ahol a város lejtői
már lefelé ereszkedtek; felesége és szolgái szokatlan, zamatos fogásokat
tálaltak az utazó tiszteletére. Ezután Carter napokig kutakodott a
Ngranekről szóló pletykák és legendák után az összes kocsmában és
nyilvános helyen, ahol csak lávagyűjtők és képfaragók találkozhatnak, de
senkit sem talált, aki följutott a magas meredélyre, vagy látta volna a
faragott arcot. A Ngranek nehezen megmászható hegy volt, hátában az
átkozott völggyel, mellesleg senki sem vehette biztosra, hogy az éji
huhogányok nem csupán a mesés fantázia termékei. Amikor a kapitány
visszaindult Darlath-Leenbe, Carter egy lépcsősorra nyíló öreg fogadóban
szállt meg a téglából épült óvárosban, melynek stílusa emlékeztetett a
Yáth túlpartjának romjaira. Itt dolgozta ki terveit, hogyan mássza meg a
Ngraneket, és hasonlította össze mindazt, amit a lávagyűjtőktől hallott az
odavezető útról. A fogadós nagyon öreg ember volt, és sok legendát ismert,
amivel nagy segítségére volt Carternek. A régi ház egyik emeleti szobájába
is bevezette vendégét és mutatott neki egy primitív képet, amelyet egy
utazó karcolt az agyagfalba a régi napokban, amikor az emberek merészebbek
voltak és kevésbé ódzkodtak attól, hogy a Ngranek meredek lejtőit
meglátogassák. Az öreg fogadós dédapja azt hallotta a dédapjától, hogy az
utazó, aki ezt a képet karcolta a falba, fölmászott a Ngranekre és látta a
faragott arcot, amit azért rajzoltak ide, hogy más is láthassa; de
Carternek erős kétségei támadtak, mivel a széles durva vonások a falon
hevenyészettek és kezdetlegesek voltak, és teljesen elnyomta őket a sok
apró kép, amely a lehető legízléstelenebb módon ábrázolt mindenféle
szarvas, szárnyas, karmos, kunkori farkú lényeket.
Végül
megszerezve minden értesülést, amit csak össze lehetett gyűjteni Baharna
fogadóiban és nyilvános helyein, Carter zebrát bérelt és egy reggelen
elindult a Yáth partján a sziget belseje felé, ahol a sziklás Ngranek
toronylott. Jobboldalt szép kertek és kőből rakott kis tanyaházak álltak a
hullámzó dombokon, erősen emlékeztetve a Skai-parti termékeny földekre.
Estére közel járt a Yáth túlpartjának névtelen, ősi romjaihoz, s noha öreg
lávagyűjtők figyelmeztették, hogy ne táborozzék ott le éjszakára,
kipányvázta zebráját egy mállatag fal előtt álló furcsa oszlophoz,
leterítette takaróját egy védett zugban, hol néhány faragványt látott, de
nem tudta megfejteni, mit ábrázolnak. Egy másik takarót maga köré csavart,
mivel Oriabon hidegek az éjszakák; egyszer fölriadt, mert úgy rémlett,
valamilyen rovar szárnya érinti az arcát így hát betakarta a fejét is és
békésen aludt, amíg csak föl nem ébresztette a magah madarak dala a távoli
gyantaerdőből.
A nap akkor kelt a nagy hegyoldal mögött, melynek
mérföldjein ősi téglaalapok és lepusztult falak, alkalmanként törött
oszlopok és alapzatok húzódtak magányosan a Yáth partján. Carter zebrája
keresésére indult. Nagy volt a bosszúsága, amikor észrevette, hogy a
szelíd állat összerogyva hever a furcsa oszlop mellett, amelyhez kikötötte
és még inkább nyugtalankodott, látván, hogy az állat elpusztult, a vérét
az utolsó cseppig kiszívták a torkán ejtett különös alakú seben át. A
csomagját is megbontották, néhány fényes himmi-hummi eltűnt, a föld
porában mindenfelé hártyás, nagy lábak hagytak nyomokat, melyeket nem
tudott hová tenni. A lávagyűjtők legendái és figyelmeztetései jutottak
eszébe, meg hogy vajon mi érinthette meg éjjel az arcát. Azután a vállára
vette a csomagját és megindult a Ngranek felé, noha nem minden borzongás
nélkül, mert mikor a romokon vágott át az út, hatalmas, tátongó
kapuboltozatot pillantott meg a közelben, egy régi templom falában, honnan
lépcsőfokok vezettek le a sötétség mélyébe.
Most vadabb, félig fás
vidéken kapaszkodott, hol csak a szénégetők kunyhóit meg a ligetekben
gyantát gyűjtögetők táborát látta. Balzsamosan illatozott a lég, a magah
madarak vidáman csattogva villogtatták hét színüket a napfényben.
Naplemente tájt elért egy táborba, ahová a lávagyűjtők akkor tértek vissza
tele zsákjaikkal a Ngranek alacsonyabb lejtőiről; itt ő is tábort vert,
figyelte az emberek dalait, meséit, és azt is kihallgatta, amit egymás
között suttognak egyik elveszett társukról, ki fölkapaszkodott egy szép
lávatömbért, de napszállatig sem tért vissza a többiekhez. Amikor másnap
keresni kezdték, csak a turbánját találták meg, és a nyiladékokban sem
lelték zuhanása nyomát. Nem keresték többé, mivel az öregember, aki velük
tartott, azt mondta, semmi haszna. Senki sem találhatja meg azt, kit az
éji huhogányok ragadnak el, noha e lények létezése teljesen bizonytalan,
majdhogynem monda. Carter firtatta, vajon az éji huhogányok szívnak-e
vért, szeretik-e a csillogó tárgyakat, és hártyás nyomokat hagynak-e, de
valamennyien tagadóan rázták a fejüket és láthatóan megriadtak e
kérdésekről. Amikor észrevette, hogy elhallgatnak, nem kérdezgetett
tovább, csupán beburkolózott takarójába, és lefeküdt aludni.
Másnap
a lávagyűjtőkkel kelt, majd elbúcsúztak egymásról, minthogy azok nyugatnak
tartottak, maga pedig kelet felé indult egy zebrán, amelyet tőlük
vásárolt. Az idősebbek áldásokkal és figyelmeztetésekkel halmozták el és
azt mondták, jobb, ha nem mászik túl magasra a Ngraneken. Carter hálásan
megköszönte a tanácsokat, melyeket esze ágában sem volt megfogadni. Még
mindig úgy érezte, meg kell találnia az ismeretlen Kadath isteneit; ki
kell csalnia belőlük az utat, mely az alkonyati, elhagyatott és csodálatos
városba vezet.
Déltájt, egy hosszú, meredek lejtőn túljutva, a
hegyi emberek elhagyatott téglavárosába érkezett. Ezek a népek valaha
ilyen közel laktak a Ngranekhez és képeket faragtak a sima lávából. Itt
éltek az öreg fogadós nagyapjának idejéig, de akkor megérezték, hogy
jelenlétük nem kívánatos. Otthonaik felkúsztak a lejtőkre és minél
magasabbra építkeztek, annál több. ember tűnt el pitymallatra. Végül
elhatározták, hogy jobb, ha valamennyien távoznak, mivel hébe-hóba
mindenfélék villantak fel a sötétben, amit senki sem tekintett kedvező
jelnek; így hát utóbb mindnyájan leköltöztek a tengerhez, Baharnában
telepedtek le, egy nagyon öreg kerületben és gyermekeiknek megtanították a
képfaragás ódon művészetét, amelyet a mai napig űznek. E száműzött hegyi
emberek gyermekeitől hallotta Carter a legjobb meséket a Ngranekről,
amikor bejárta Baharna öreg korcsmáit.
Eközben, ahogy közeledett,
mindjobban fölémagasodott a Ngranek komor háta. Az alacsonyabb lejtőkön
alig néhány fa maradt meg, azokon túl satnya bokrok, fölöttük pedig
kopáran szöktek az égnek az iszonyú sziklák, hogy belevesszenek a fagyba,
jégbe, örök hóba. Carter látta a sötét szikla nyiladékait, hoporcsosságát,
és nem nagyon örült a kilátásnak, hogy meg kell másznia. Imitt-amott
dermedt lávaömlések állták útját, a lejtőkön, sziklagerinceken salakhalmok
púpozódtak elszórva. Kilenc eonnal korábban, még mielőtt az istenek
táncoltak volna csúcsain, ez a hegy tüzet köpött és bömbölve mennydörgött.
Most némán, vészjóslón nyúlt a magasba, eltakarva a rejtett oldalt,
amelybe a pletyka szerint titkos, titáni képet faragtak. Barlangok is
voltak a hegyen, melyek üresen konganak az ősidők sötétjében, de az is
lehet - ha a legendák igazat mondanak -, hogy oly rémségek ólálkodnak
bennük, melyeket el sem képzelhetünk.
A föld tovább emelkedett a
Ngranek lába felé, már alig akadt törpe tölgy és kőris a sziklák, a láva
és az ősrégi hamu között. Kialudt parazsat is lehetett látni sokfelé, hol
a lávagyűjtők táboroztak, meg néhány durva oltárt is, melyet ők emeltek,
hogy elnyerjék a Nagyok jóindulatát és elhárítsák mindazt, amit ők maguk
álmodtak a Ngranek magas hágóira és barlangútvesztőibe. Estére Carter
elérte a legtávolabbi tűzrakás elszenesedett nyomát, és tábort vert
éjszakára, egy facsemetéhez kötve a zebrát, magát pedig elalvás előtt jól
belecsavargatva a takaróba. Egész éjjel csak egy voonith vonított valami
távoli tó partján, ám Carter egyáltalán nem félt ettől a kétéltű
borzalomtól, mivel bizonyosra mondták, hogy a Ngranek lejtőinek még a
közelébe sem merészkedik.
A reggel ragyogó fényében megkezdte
hosszú kapaszkodását, addig hurcolva magával zebráját, amíg a hasznos
állat el tudott jutni, végül, amikor a gyér pagony talaja túlságosan
meredekké vált, kikötötte egy csökött kőrisfához. Egyedül kapaszkodott
tovább; először az erdőn át, hol egykori falvak romjai álltak elgazosodott
tisztásokon, majd a kemény fűben, melyben itt-ott csenevész bokrok
ágaskodtak. Bánta, hogy kiért a fák közül, mert most már olyan nyaktörő
volt a lejtő, hogy szédülni kezdett. Kitárult előtte a táj: a képfaragók
elhagyott kunyhói, a gyantafák ligetei, a gyantaszedők táborai, a ligetek,
hol a szivárványszínű magahok dalolnak és fészkelnek; a távolban még a
Yáth is ott sejlett és partján a tiltott ősi romváros, amelynek neve
homályba merült. Okosabbnak vélte, ha nem néz körül, csak mászott, míg a
bokrok is meg nem ritkultak, és gyakran nem maradt más kapaszkodója, mint
az erős szálú fű.
Hamarosan még jobban elvékonyodott a föld, nagy
foltokban bukkant ki a szikla, a szakadékokban imitt-amott kondorkeselyűk
fészkeltek. Végül nem volt egyéb a csupasz kövön kívül, de ez meg nem volt
elég egyenetlen és viharvert ahhoz, hogy megkönnyítse a mászást, bár a
kidudorodások, peremek, csúcsok sokat segítettek. Carter örült,
valahányszor meglátta a morzsalékos kőzetben valamelyik lávagyűjtő
ügyetlen kézzel odakarcolt jelét, mert ebből láthatta, hogy előtte is járt
itt emberi lény. Egy bizonyos magasság után ismét tapasztalni lehetett az
ember jelenlétét, mert a kellő helyeken kapaszkodókat vájtak a sziklákba
és apró fejtések, gödrök mutatták, hol találtak lávaeret. Egy helyütt
keskeny peremet faragtak egy különösen gazdag, a sziklamászó útvonalától
távol eső lelőhelyhez. Carter csak egyszer-kétszer mert körülpillantani,
és csaknem elhűlt a körülötte kitáruló táj látványától. A partig látta az
egész szigetet, a távolban Baharna kőteraszai sejlettek és kéményei
pipáltak rejtelmesen, mögöttük különös titkokat ringatva húzódott a
határtalan Déli tenger.
Noha már sokat kanyargott ide-oda a hegyen,
a túlsó faragott oldal még mindig elrejtőzött előle. Most észrevett egy
fölfelé, balra futó sziklaperemet, mely mintha a kívánatos irányba haladt
volna, és a folyamatos előrehaladás ígéretével kecsegtette. Tíz perc múlva
megbizonyosodott róla, hogy a perem valóban nem zsákutca, hanem meredeken
egy sziklaív felé vezet, amelyen, hacsak hirtelen meg nem szakad vagy el
nem tér más irányba, néhány órás mászással átjut a magányos szirtekre és a
förtelmes lávavölgyre néző, ismeretlen déli oldalra. Amikor kitárult
előtte az új táj, láthatta, hogy sivárabb és vadabb, mint a tenger felé
eső vidék, amelyen eddig jött. Valahogy a hegyoldal is megváltozott; olyan
nyiladékok, barlangok törték meg az utat, amilyenekkel eddig nem
találkozott. Egyik a feje fölött, másik alatta tátongott, mind függőleges
sziklán nyílt, emberi láb számára elérhetetlenül. A levegő most már nagyon
lehűlt, de olyan nehéz volt mászni, hogy Carter észre sem vette. Csupán a
ritkább levegő aggasztotta, arra gondolt, talán ez zavarta meg más
utazók fejét és ezért ötlötték ki az éji huhogányok meséjét, amelyek
létezésével magyarázták e veszedelmes ösvényekről lezuhant hegymászótársuk
eltűnését. Ő nem nagyon hitt az utazók meséiben, de mindenesetre volt nála
egy hajlott pengéjű handzsár. Minden kevéssé fontos gondolata elenyészett
abban a kívánságban, hogy lássa a faragott arcot, amely elvezetheti az
istenek nyomára az ismeretlen Kadath tetején.
A félelmetesen fagyos
magasságban átjutott végre a Ngranek rejtett oldalára. Mérhetetlen
szakadékot látott maga alatt, abban pedig kisebb nyiladékokat és meddő
lávaömlenyeket, a Nagyok hajdani haragjának jelét. Délfelé kibomlott
előtte a táj; kihalt vidék volt, szántóföldek és kunyhók kéményei nélkül
nyúlt a végtelenségbe. Ezen az oldalon nyomát sem lehetett látni a
tengernek, mivel Oriab nagy sziget. Még mindig sűrűn sorjáztak a
függőleges sziklán a fekete üregek, furcsa hasadékok, ám egy sem volt
hozzáférhető hegymászók számára. A fölötte meredező sziklatömeg
megakadályozta, hogy följebb is lásson, és Carter egy pillanatig
megremegett a kétségtől, nehogy: járhatatlannak bizonyuljon az út.
Bizonytalanul egyensúlyozva a szélben, mérföldekre a síktól, amikor az
egyik oldalon csak az űr van és a halál, a másikon meg csúszós
sziklafalak, egy pillanatra megértette a félelmet, amely miatt az emberek
elkerülik a Ngranek rejtett oldalát. Nem tudott megfordulni, noha a nap
már lefelé süllyedt. Ha nem ér föl a tetőre, az éjszaka itt találhatja
kuporogva, a hajnal pedig már nem fogja megtalálni. Volt azonban egy út,
amelyet még időben észrevett. Csak nagyon gyakorlott álmodó volt képes
fölhasználni azokat az észrevehetetlen lábtámaszokat, de Carternek ez is
elég volt. A sziklán átvergődve egy lejtőt talált fölötte, amelyen sokkal
könnyebben lehetett haladni, mint lejjebb, mert egy olvadozó széles
gleccser bőven hagy ott helyet az agyagos talajnak és a sziklaperemeknek.
Balra nyiladékok ereszkedtek alá ismeretlen magasságokból ismeretlen
mélységekbe, egy barlang szája éppen fölötte nyílt.
Másutt annyira
megdőlt a hegyoldal, hogy még megtámaszkodni és pihenni is volt helye. A
dermesztő hidegből érezte, a hóhatár közelében járhat, és fölnézett, hogy
lássa, mily ragyogó csúcs veri vissza a kései rőt napsugarakat. Fölötte
sok ezer lábnyira valóban ott fehérlett a hó, azalatt pedig hatalmas szirt
ugrott elő örökkévalóság rajzolta merész vonalban, olyan, mint amilyet az
imént mászott meg. Amikor megpillantotta, elakadt a lélegzete, majd
hangosan fölkiáltott és áhítattal kapaszkodott meg az éles sziklaperemben,
mert a titáni domborulat nem olyan volt amilyenné a Föld hajnalán
formálódott, hanem egy isten faragott és csiszolt vonásait ragyogtatta
vörösen és döbbenetesen a napnyugta fényében.
Szigorúan,
félelmetesen izzott az arc a lemenő nap tüzében. Emberi elmével még azt
sem lehetett felmérni, mily óriás, ám Carter azonnal tudta, hogy ember nem
készíthette. Egy isten véste isteni kézzel, hogy most dölyfösen és
fenségesen pillantson le a betolakodóra. A szóbeszéd
összetéveszthetetlennek hírlelte és Carter láthatta, hogy tényleg így van;
a hosszú, keskeny szemek, a nyújtott cimpájú fül, a vékonyan hegyes áll
nem emberi, hanem isteni fajra vallott.
Lenyűgözve kapaszkodott a
magas és veszedelmes sziklafészekben, noha azt találta, amit várt; egy
isten arca volt, sokkal csodálatosabb, mint gondolta, és templomnál
hatalmasabban nézett le a naplemente síri csöndjében a magasból, hol
isteni kéz véste a sötét lávába. A csoda oly erős volt, hogy senki sem
vonhatta ki magát hatása alól.
Ehhez járult még a felismerés
csodája; noha Carter azt tervezte, valamennyi álomországot bejárja, amíg
megtalálja az ehhez hasonló arcokat, az istenek gyermekeiét,
már
tudta, hogy erre nem lesz szükség. Ez a nagy, faragott arc a hegyoldalban
nem volt ismeretlen, gyakran látott hasonlókat Celephais kikötőjében, mely
Ooth-Nargatban van a Tanariai-hegység mögött uralkodóját pedig Kuranes
királynak hívják, akit valaha ismert az éber világban. Minden évben ilyen
arcú tengerészek érkeznek északról sötét hajókon, hogy ónixot cseréljenek
faragott jádekőre, sodrott aranyra, kis piros celephaisi énekesmadarakra.
Most már bizonyos, hogy nem lehetnek mások, mint a félistenek, kiket
keres. Ahol ők laknak, annak közelében kell lennie a jeges pusztaságnak és
benne az ismeretlen Kadathnak, hol a Nagyok ónixkastélya áll.
Így
hát Celephaisba kell mennie, sokkal messzebb Oriab szigeténél. Vissza kell
hajóznia Dylath-Leenbe, onnan föl a Skain a niri hídig, megint keresztül a
zoogok elvarázsolt erdején, ahol az út Oukranos kertjeit átszelve északnak
kanyarodik a thrani aranyos tornyok felé; ott kell találnia egy galleont,
mely a cerenariai tengerre tart.
A szürkület azonban sűrűsödött és
az óriás, faragott arc még szigorúbban nézett le rá. Az éjszaka azon a
sziklaperemen kuporogva találta vándorunkat; a sötétben sem lefelé, sem
fölfelé nem mehetett, csupán egy helyben maradhatott, amíg a nappal
megérkezik. Kapaszkodott és reszketett a keskeny helyen, imádkozott, hogy
el ne aludjon, nehogy meglazuljon a szorítása és odalent találja magát a
több mérföldes szédítő zuhanás után az átkozott völgy szurdokai és
fűrészes sziklái között. Kigyulladtak a csillagok, de azokon kívül csak a
fekete semmit látta; a semmit, tele halállal, mely ellen nem tehetett
mást, mint hogy kapaszkodott a sziklákban, minél hátrább húzódva a
meredély láthatatlan szélétől. Az utolsó, amit látott a homályban, egy
kondorkeselyű volt, amely a közeli nyugati szurdok mellett szárnyalt és
vijjogva libbent arrébb, hogy messzebb kerüljön a zarándok feje fölött
tátongó barlang szájától.
Hirtelen, anélkül, hogy bármily neszező
figyelmeztetést küldött volna a sötét, érezte, hogy görbe handzsárját
kilopja az övéből egy láthatatlan kéz, és hallotta, amint lefelé pattog a
sziklák között. Betegesen sovány, szarvas-farkas, denevérszárnyú rémalak
takarta el a Tejutat. Tőle nyugatra, másutt is kezdtek elsötétülni a
csillagok, mintha meghatározhatatlan néma valamik hussannának elő sűrű
falkákban a szakadékkal szemben tátongó, hozzáférhetetlen barlangból.
Ekkor egy dermesztő hideg kéz markolta meg a nyakát, egy másik a lábát,
azzal hirtelen fölkapták, és kilendültek vele az űr fölé: Újabb perc
múltán kihunytak a csillagok, és Carter tudta, hogy az éji huhogányok
ragadták magukkal.
Sebbel-lobbal behurcolták a sziklán nyíló
barlangba és a mögötte indázó szörnyű labirintusba. Amikor ösztönszerűen
vergődni kezdett, nagy nyugalommal belecsíptek. Ők maguk hallgattak, még
hártyás szárnyuk sem adott hangot. Riasztóan hidegek, nyirkosak és síkosak
voltak, mancsuk szorítása visszataszító. Aztán belevetették magukat valami
iszonytató, elképzelhetetlen mélységbe, bucskáztak, pörögtek a
gyomorkavaró, áporodott, síri léghuzatban; Carter úgy érezte, mintha a
téboly pokoli örvényében süvöltenének előre. Újra meg újra felordított, ám
csak annyit ért el, hogy a fekete mancsok kiszámított alapossággal egyre
nagyobbakat csíptek rajta. Ekkor szürke, foszforeszkáló fényt pillantott
meg, és sejtette, hogy a ködös legendák emlegette föld alatti rettegés
birodalmába jutott, hol a dögletes levegőben vibráló fakó lidércfények és
a Föld méhéből felpárálló ősködök világítanak csupán.
Végül mélyen
maga alatt szürke, baljóslatú hegygerincet pillantott meg. Tudta, hogy
Throk mitikus ormait látja. Félelmetesen, vészjóslóan magasodtak a
naptalan örök mélység kísérteties korongján; magasabbak voltak, hogysem
ember el tudná képzelni, és szörnyű völgyeket őriztek, hol ocsmány dólok
turkálnak és furkálnak. Carter mégis inkább őket nézte volna, mint foglyul
ejtőit, kik förtelmesen idétlen, fekete valamik voltak: bőrük sima,
olajos, mint a ceté, undok szarvaik vége egymás felé görbült,
denevérszárnyaik hangtalanul csapkodtak; ronda, mohó mancsuk volt, tüskés
farkukat szükségtelenül és idegesítően lengették. De az volt a
legrosszabb, hogy sohasem beszéltek vagy nevettek, és nem is mosolyogtak,
mert egyáltalán nem volt arcuk a mosolyhoz, csupán sejtelmes üresség ott,
ahol arcnak kellett volna lenni. Csupán fogni, repülni és csípni tudtak;
ez volt az éji huhogányok tudománya.
Ahogy a csoport
alábocsátkozott és minden irányban egyre magasabbra toronylottak Throk
ormai, látni lehetett, hogy semmi sem él meg itt az örök alkonyatban, a
zord, tiszteletet parancsoló grániton. Még lejjebb ereszkedtek és a
levegőben kialudtak a lidércfények, átvette az uralmat az űr ősi fekete
sötétje, melyben csak a karcsú ormok villóztak. Ám hamarosan eltávolodtak
ezek is, és nem maradt más, mint a legmélyebb barlangok nyirkosságától
tapadó, suhogó légáramlat. Végül az éji huhogányok földet értek valamilyen
láthatatlan talajon, ami csontrétegnek rémlett és egyedül hagyták Cartert
abban a fekete völgyben. A Ngraneket őrző éji huhogányoknak az volt a
dolga, hogy eddig hozzák; megtették és némán elrepültek. Carter megpróbált
utánuk nézni, hogy merre repülnek, de nem sikerült, mert a Throk ormait is
elnyelte a homály. Semmi sem volt sehol, csak feketeség, félelem,
hallgatás és csontok.
Carter biztos forrásokból tudta, hogy Pnoth
völgyében van, ahol a hatalmas dólok mászkálnak és kutakodnak; azt azonban
nem tudta, mire számítson, mert senki sem látott még dólt, még csak azt
sem sejtették, miféle szerzetek volnának. Annyit lehet tudni róluk, hogy
tompa zajjal zörgetik a csonthegyeket, és vonagló testüknek nyálkás
tapintása van. Nem lehet látni őket, mert csak a sötétben mászkálnak.
Carter nem is akart velük találkozni, így hát erősen figyelt minden neszre
az ismeretlen mélységet betöltő csontmezőn. Még ezen a félelmetes helyen
is volt terve és célja, mivel a pnothi szóbeszédek nem voltak ismeretlenek
valaki előtt, akit a régi napokban ismert. Röviden, minden valószínűség
szerint ez volt az a hely, hová az éber világ hullaevő kísértetei szórjak
lakomáik maradványait; és ha egy kis szerencséje van, belebotolhat abba az
elképesztő szakadékba, amely még Throk csúcsainál is magasabbról indul: ez
a kísértetország határa. Csontzuhatag jelzi, hogy merre kell keresnie, és
ha egyszer megtalálja, felkiálthat egy kísértetnek, hogy eresszen le egy
létrát; bármily különösen hangozzék, Carter roppant sajátos kapcsolatban
állt e borzasztó lényekkel.
Egy bostoni ismerőse, ki egy temető
melletti ódon, bűnös utcában rejtőző titkos műtermében festett furcsa
képeket, összebarátkozott a kísértetekkel és megtanította Carternek az
undorító nyöszörgés-huhogás egyszerűbb elemeit. Ez az ember a végén
eltűnt, ám Carternek volt egy olyan gyanúja, hogy itt még találkozhat
vele, és most először használhatja álomföldön ködös ébrenléte távoli angol
nyelvét. Mindenesetre úgy érezte, képes lesz rábeszélni egy kísértetet,
hogy vezesse ki Pnothból; még mindig jobb kísértettel találkozni, akit
látni lehet, mint egy dóllal, akit nem.
Így hát Carter megindult a
sötétben és futott, amikor úgy rémlett neki, hogy valamit hall a lába
alatt levő csontok közül. Egyszer csak belebotlott egy köves lejtőbe: ez
lehetett Throk egyik csúcsának gyökere. Végre messze hangzó
csörgés-zörömbölést hallott; most már bizonyos, hogy ott jár a
kísértetnyiladék közelében. Nem tudta, felhallatszik-e a hangja a több
mérföldes mélységből, de azt már sejtette, hogy ennek a belső világnak
mások a törvényei. Ahogy tovabotladozott, egyszer csak eltalálta egy
repülő csont, súlyából ítélve nyilván koponya. Megállapítva, hogy odaért a
baljóslatú hasadékhoz, Carter huhogó kiáltást hallatott, olyan érthetően,
ahogy tudta, mivel ez a kísértetek hívójele.
Itt lassan terjednek a
hangok, eltelt egy kis idő, mire meghallotta a válasznyöszörgést. De végül
megjött a felelet: közölték, hogy lebocsátanak egy kötéllétrát. Idegesítő
volt a várakozás, nem tudhatta, nem fogja-e kurjantásának hangjára
megzörrenteni valami a csontokat. És nem sokkal később valóban elmosódó
neszt hallott a távolból. Lassacskán közeledett, Carter pedig egyre
kínosabban érezte magát, de nem akart mozdulni arról a helyről, ahol a
létrát leeresztik. Szinte elviselhetetlenné fokozódott a feszültség, már
ott tartott, hogy pánikszerűn elmenekül, amikor valami puffant a közelében
a frissen ledobált csontok között, és ez elvonta a figyelmét az előző
neszről. A létra volt, amely percnyi tapogatózás után megfeszült a
kezében. De a másik zaj sem szűnt meg és még azután is követte, amikor
mászni kezdett. Másfél méter magasan járt, amikor a zörgés
félreérthetetlenül felhangosodott alatta és három méternél tartott, amikor
valami megmozdította a létrát. Túl volt a négy méteren, amikor egy nagy,
nyálas, kígyózó valami odadörgölőzött az oldalához. Ekkor kétségbeesetten
kapaszkodni kezdett fölfelé, menekülve az undoríró, püffedt dól
elviselhetetlen tapogatásától, kinek formáját még nem látta emberi
szem.
Órákon át kúszott fölfelé, fájó karral, felhólyagzott kézzel,
mire ismét megpillantotta a szürke lidércfényeket és a Throk vigasztalan
ormait. Végül, anélkül, hogy függőleges falat látott volna; észrevette
odafent a kísértetnyiladék kiugró sziklaperemét; órákkal később
megpillantott egy kíváncsi arcot is: úgy bámult lefelé, mint a Notre Dame
vízköpői a járókelőre. Hirtelen elgyöngülve majdnem elengedte a létrát, ám
egy pillanattal később magához tért; eltűnt barátja, Richard Pickman
valaha bemutatta egy kísértetnek, innen ismerte kutyaszerű pofájukat,
omlatag testüket és kimondhatatlan ocsmányságaikat. Így hát összeszedte
magát, amikor a förtelem felhúzta a szédítő mélységből a hasadék peremére,
és nem ordított fel a mellette halmozódó, félig elfogyasztott maradványok
láttán, sem a körben guggoló kísértetektől, kik érdeklődve figyelték,
miközben étküket rágcsálták.
Fakó fényben úszó fennsíkon állt,
amelynek egyetlen földrajzi jellegzetességét a nagy kőtömbök jelentették,
meg a föld alatti vackok bejáratai. A kísértetek általában tisztelettel
bántak vele, noha az egyik megpróbált belecsípni, számosan pedig tűnődve
taksálgatták cingár alakját. Türelmes huhogással kifaggatta őket eltűnt
barátja felől és megtudta, hogy valamilyen kísértet kiválóság lett belőle
az éber világhoz közeli szurdokok egyikében. Egy zöldes, idősebb kísértet
fölajánlotta, hogy odavezeti Pickman jelenlegi lakásához, ő pedig ösztönös
undora ellenére követte egy tágas barlangba, és órákig mászott utána a
buján tenyésző penész között a sötétben. Homályos síkra jutottak, amely
tele volt a Földről származó furcsaságokkal - öreg sírokkal, csorba
urnákkal, emlékművek groteszk töredékeivel -, és Carter nem minden
felindulás nélkül állapította meg, hogy közelebb lehet az éber világhoz,
mint bármikor, amióta a lángok barlangjában leereszkedett a hétszáz
grádicsos lépcsőn a Mélyebb Álom Kapujához.
Egy 1708-ból származó,
a bostoni temetőből lopott sírkövön ült az a kísértet, aki Richard Upton
Pickman festő volt valaha. Meztelen volt és gumiszerű, olyan sokat átvett
a kísértetek külleméből, hogy ember volta már elhomályosodott. De még
emlékezett egy kicsit az angol nyelvre és képes volt Carterrel társalogni,
itt-ott kísérteti nyöszörgéssel egészítve ki a morranásokat és egytagú
szavakat. Meglehetősen aggályosnak látszott, mikor hallotta, hogy Carter
az elvarázsolt erdőbe szeretne menni, onnan pedig Celephais városához, a
Tanariai-hegységen túl. Az éber világ e kísérteteinek semmi dolguk a felső
álomvilág temetőiben (azt rábízzák a halott városokban tenyésző vörös lábú
vámpírokra), és sok minden választja el szurdokukat az elvarázsolt
erdőtől, egyebek között a gugok félelmetes királysága.
A szőrös és
óriási gugok állították valaha a kőköröket abban az erdőben, hol különös
szertartásokkal áldoztak a más isteneknek és Nyarlathotepnek, a kúszó
káosznak, amíg egy este valamely szörnytettük híre el nem jutott a Föld
isteneinek fülébe, kik száműzték őket a lenti barlangokba. Csupán egy
vasgyűrűs kő csapóajtó köti össze a földszellemek világát az elvarázsolt
erdővel, azt pedig a gugok félnek kinyitni az átok miatt. Kizárt, hogy egy
halandó álmodó átmehessen föld alatti királyságukon és azon az ajtón át
távozzék; valaha ők jelentették a gugok fő táplálékát, kik még mindig
legendákat mesélnek ínycsiklandó zamataikról, noha a száműzetés miatt
rémdiétára kényszerültek. Ezek a visszataszító lények, kik elpusztulnak a
fényben, Zin tárnáiban élnek, és úgy ugrálnak hosszú hátsó lábukon, mint a
kenguruk. A valahai Pickman kísértete azt tanácsolta Carternek, hogy vagy
Sarkomanhba távozzék a mélységből, amely egy kihalt város a Leng alatti
völgyben, hol két szárnyas diorit oroszlántól őrzött fekete, salétromos
lépcsők vezetnek álomföldről az alsó szakadékokba, vagy egy templomudvar
temetőjén keresztül térjen vissza az éber világba, és kezdje újra a
keresést azzal, hogy megint leereszkedik a könnyű álmok hetven lépcsőfokán
a lángok barlangjába, és a hétszáz lépcsőfokon a Mély Álmok Kapujáig, ahol
belép az elvarázsolt erdőbe. Ez azonban nem volt ínyére kutatónknak; nem
tudta, milyen út vezet Lengből Ooth-Nargatba, és ugyancsak vonakodott
felébredni attól tartva, elfelejti, amit eddig megtudott álomországban.
Egész vállalkozása kudarcba fullad, ha elfelejti azoknak a tengerészeknek
a fenséges égi arcát, kik északról hoznak ónixot Celephaisba, és
istenlétükre utat mutathatnak neki a jeges pusztaságba, Kadathhoz, hol a
Nagyok lakoznak.
Hosszas rábeszélés után a kísértet beleegyezett,
hogy elkalauzolja vendégét a gugok királyságának óriási falán túlra. Volt
rá némi esély, hogy olyan órában, mikor az óriások telizabáltan hortyognak
szobáikban, Carter keresztül tud lopakodni a körkörös sziklák szürkületi
birodalmán és elérheti a Koth jelét viselő központi tornyot, melynek
lépcsőin fel lehet jutni az elvarázsolt erdőbe nyíló kőajtóhoz. Pickman
javasolta azt is, hogy fogadjon föl három kísértetet, kik emelőikkel
segítenének fölnyitni a kőajtót. A gugok valamiért tartottak a
kísértetektől, gyakran még tulajdon kolosszális temetőikből is
elmenekültek, ha meglátták, amint ott lakmároznak.
Azt is
tanácsolta, hogy álcázza magát ő is kísértetnek; borotválja le
megnövesztett szakállát (a kísértetek szőrtelenek), dagonyázzon ruhátlanul
a penészben, hogy megfelelő színű legyen a bőre, ugrándozzék roggyantan,
ruháját batyuban vigye magával, mintha síri cafat lenne. A gugok városát -
amely az egész királysággal egyetemben itt van a közelben - elérhetik a
megfelelő üregeken át és egy temetőben fognak kibukkanni, nem messze Koth
tornyától, hol a lépcső van. Mindazonáltal óvakodjanak a nagy üregtől a
temető mellett! Ez Zin tárnáinak bejárata, ott a gyilkos kedvű bosszúálló
rémek leskelnek a felső mélység lakóira, akik vadásznak rájuk. A rémek
akkor jönnek elő, amikor a gugok alszanak, és a kísérteteket éppen úgy
készek megtámadni, mint a gugokat, mivel nem tudnak közöttük különbséget
tenni. Nagyon primitív lények, egymást eszik. A gugoknak van őrszemük egy
szűk helyen Zin tárnáinál, de gyakran elbóbiskol és hagyja, hogy meglepjék
a rémek. Noha a rémek nem képesek életben maradni a valódi fényben, a
mélység szürke félhomályát el tudják viselni néhány órán
keresztül.
Így- tehát Carter végtelen tárnákon mászott át három
segítőkész kísértet társaságában, magukkal hurcolva az 1719-ben elhunyt
Nepemiah Derby ezredesnek a salemi Charter Streeten álló temetőből csent
sírkövét: Amikor ismét kilyukadtak a szürke fénybe, hatalmas monolitok
mohlepte erdejében találták magukat. Oly irdatlanok voltak, hogy alig
lehetett föllátni a tetejükig: ezek voltak a gugok szerény síremlékei. A
lyuktól jobbra, amelyből kikecmeregtek, a monolitok erdején túl
fejbekólintó kilátás nyílt a belső világ szürke egébe fúródó, se vége, se
hossza ciklopi kerek tornyokra. Ez volt a gugok nagyvárosa, hol egy ajtó
tíz méter magas. A kísértetek gyakran jártak ide, egy halott gugon majdnem
egy évig elélt egy egész horda, és még a vele járó kockázattal együtt is
jobb volt a gugoknál áskálni, mint az emberek sírjaival piszmogni. Most
értette meg Carter azoknak a titáni csontoknak a rejtélyét, amelyekkel
Pnoth völgyében találkozott.
Éppen előttük, pontosan a temető
mellett tökéletesen függőleges szikla emelkedett, melynek aljában
hatalmas, fenyegető üreg ásított. A kísértetek azt mondták Carternek, hogy
kerüljék el, amennyire lehetséges, mivel ez a bejárata Zin ocsmány
tárnáinak, hol a gugok rémekre vadásznak a sötétben. És aggályaik
hamarosan be is igazolódtak, mert abban a pillanatban, amikor az egyik
kísértet elkezdett volna a tornyok felé kúszni, hogy lássa, jól
számították-e ki a gugok pihenőjét, a félhomályban a nagy üreg szájánál
felizzott egy sárgásvörös szempár, majd még egy, elárulva, hogy a gugok
megfogyatkoztak egy őrszemmel és azt is, hogy a rémeknek valóban
kifinomult a szaglása. Így hát a kísértetek visszabújtak odújukba, és
intettek társuknak, hogy maradjon csöndben. Legjobb, ha várnak, míg a
rémek végeznek a dolgukkal, aztán lehet, hogy hamarosan visszavonulnak,
hiszen kifáradhattak, amíg legyűrtek egy gug őrszemet a fekete tárnában.
Egy pillanattal később póniló nagyságú lény pattant ki a szürke
félhomályba. Carternek fölfordult a gyomra a pikkelyes, mocskos bestia
látványától, melynek pofája sajátságosan emberi volt, noha hiányzott az
orra, a homloka és más fontos részletek.
Három újabb rém ugrott
elő, csatlakozván társukhoz, és egy kísértet halkan odahuhogta Carternek,
hogy nincsenek rajtuk harci sebek, ami rossz jel. Azt bizonyítja, hogy nem
is csatáztak a gug őrszemmel, csupán elsurrantak mellette míg aludt, így
erejük és vadságuk lanyhulatlan és az is marad, míg nem találnak maguknak
zsákmányt és nem ejtik el. Rendkívül undok látványt nyújtottak e hamarosan
tizenötre gyarapodó, mocskos, idomtalan dögök, amint kenguru módjára
szökdécseltek a szürke alkonyfényben a titáni tornyok és monolitok
irányába, de még ennél is undokabb volt köhögő torokhangú beszédük. És
mégse voltak olyan hátborzongatóak, mint az, ami mögöttük bukkant fel
zavarba ejtő hirtelenséggel az üreg szájából.
60 centiméter széles,
15 centiméter hosszú mancs volt, melyből hátborzongató karmok meredeztek.
Ezután megjelent egy másik mancs, majd a fekete szőrrel borított behemót
kar, amelyhez két kurta alkarral csatlakozott mindkét mancs. Azután
megjelent a rózsaszín szempár és végül ott imbolygott előttük az ébredező
őrszem hordónagyságú feje is. Sörtés csontkinövésektől árnyékolt két szeme
tenyérnyire kidülledt a fejéből. Ám főleg a száj tette iszonytatóvá. Nagy,
sárga agyarak ültek benne és a fejtetőről indulva hasította ketté a pofát:
függőleges volt és nem vízszintes.
De még mielőtt a szerencsétlen
gug teljes hétméteres magasságában kiemelkedhetett volna a tárnából, a
bosszúért lihegő rémek rajtaütöttek. Carter egy pillanatig attól félt,
riadóztatni fogja a többieket és felveri az egész társaságot, a kísértetek
azonban halkan odahuhogták neki, hogy a gugok némák, arckifejezésük
változtatásával társalognak. Félelmetes küzdelem következett. Az ádáz
rémek mindenfelől rárohantak a kúszó gugra, belemartak, darabokat téptek
ki belőle, öldökölve marcangolták kemény, hegyes patájukkal, miközben
egyfolytában izgatottan köhögtek, felvisítva, valahányszor a gug nagy
függőleges szája beleharapott valamelyikükbe. A csatazaj biztosan
felébresztette volna a várost, ha nem halkul, amint az őrszem egyre
közelebb került az üreg bejáratához. Mivel pedig így történt, a küzdők
hamarosan eltűntek szem elől a sötétben, és csak néhány ördögi visszhang
árulta el a folytatást.
Ekkor a legéberebb kísértet jelt adott,
hogy indulhatnak. Carter követte a három ugrándozó árnyat kifelé a
monoliterdőből; be a félelmetes város sötét, visszataszító utcáiba, hol
nem lehetett látni a ciklopkövekből rakott kerek tornyok tetejét. Csöndben
kacsáztak a kemény sziklajárdán, undorral hallgatva az alvó gugoknak a
nagy fekete ajtókon kihallatszó ronda, fojtott hortyantásait. A kísértetek
lamentáltak, hogy a pihenés órája a vége felé jár és gyorsabban szedték a
lábukat; de az út így is sokáig tartott, mivel a távolságok is óriásiak
voltak ebben a hatalmas léptékű városban. Végül kiértek egy nyílt
területre egy torony elé; mely óriásibb volt a többinél. Titáni ajtaja
fölött a féldomborművű szörnyűséges jelkép azt is megborzongatta, aki nem
ismerte a jelentését. Ez volt a Koth jelét viselő központi torony, és a
homályban derengő grádicsok vezettek a felső álomföldre, az elvarázsolt
erdőbe.
Így kezdődött a vaksötétben a végeérhetetlen kapaszkodás,
amit roppantul megnehezítettek a gugok méretére faragott, méteres fokok.
Carternek fogalma sem volt róla, hány foka van a lépcsőnek, de hamarosan
annyira kimerült, hogy a fáradhatatlan, rugalmas kísértetek voltak
kénytelenek segíteni neki. Egész mászás során ott lógott a fejük felett a
veszély, hogy fölfedezik és űzőbe veszik őket; noha egyetlen gug se
merészkedett fölemelni az erdőbe nyíló kőajtót a Nagyok átka miatt, ez a
megkötés nem volt érvényes a toronyra meg a lépcsőre és a menekülő rémeket
gyakran a torony tetejéig üldözték. A gugoknak olyan jó a fülük, hogy a
kapaszkodók csupasz kezének-lábának neszét is meghallják, ha fölébred a
város; így nem sok idő kell a hatalmas léptű óriásoknak, kik rémvadászat
közben Zin tárnáiban megszokták a sötétben való látást, hogy egykettőre
utolérjék kisebb zsákmányukat ezeken az irdatlan lépcsőkön. Nyomasztó
gondolat volt, hogy egyáltalán nem láthatják néma üldözőiket, míg hirtelen
rájuk nem rontanak a sötétségből. Még hagyományos rettegésük a
kísértetektől sem tartaná vissza őket egy olyan helyen, hol minden előny
az ő oldalukon volt. Veszélyt jelenthetnek az alattomos, mérges rémek is,
melyek gyakorta felszökdécseltek a toronyba a gugok pihenője alatt. Ha a
gugok sokáig alszanak és a rémek csata végeztével kijönnek az üregből,
szag után menve könnyen utána vethetik magukat a vándoroknak. Akkor már
majdnem jobb, ha a gugok eszik meg őket.
Egy örökkévalóságig tartó
mászás után köhögést hallottak a fejük fölött; ez a váratlan fordulat
semmi jót nem ígért. Egy rém vagy talán több is, nyilvánvalóan még
Carterék érkezése előtt betévedt a toronyba és ugyanilyen nyilvánvaló,
hogy a veszély ugyancsak közel van. Egy rémült pillanat után a
kísértetvezető a falhoz nyomta Cartert, atyjafiait csatarendbe állította
és a magasba emelve az öreg palasírkövet, hogy lecsapjon vele, ha az
ellenség fölbukkanna. A kísértetek látnak a sötétben, így a társaság nem
volt olyan rossz helyzetben, mintha Carter egyedül ácsorgott volna itt.
Újabb pillanat elteltével paták koppantak; egy fajzat szökdécselt lefelé a
lépcsőn és a követ tartó kísértet kétségbeesett ütésre emelte fegyverét.
Most felvillant két sárgásvörös szem, és a kopogáson át is lehetett
hallani a rém zihálását. Mikor leszökkent a kísértet fölötti grádicsra, az
bámulatos erővel megforgatta a követ, a fajzat pedig egyetlen fuldokló
sóhajtással összeesett. Úgy tűnt, egymaga volt. Pillanatnyi fülelés után a
kísértet megveregette Carter vállát, hogy induljanak. Továbbra is
segíteniük kellett neki, pedig Carter örült, hogy itt hagyhatja a
mészárlás színhelyét, hol az idétlen rém roncsai láthatatlanul fröccsentek
szét a feketeségben.
Végül a kísértetek megállították társukat;
Carter tapogatózva megállapította, hogy odaértek a sziklából faragott
éktelen nagy csapóajtóhoz. Arra nem is gondolhattak, hogy teljesen
fölnyissák, de a kísértetek abban reménykedtek, kiékelhetik annyira a
sírkővel, hogy Carter elillanhasson a résen át. Ők maguk azt tervezték,
hogy visszaereszkednek és a gugok városán keresztül mennek haza, mert
nagyon értettek a cselezéshez, viszont a felvilágban nem ismerték az utat
a síri Sarkomandig, hol oroszlános kapu vezet a mélységbe.
Vadul
rugaszkodott neki a három kísértet a fejük fölötti ajtó kövének, Carter
pedig minden csepp megmaradt erejével segített nekik. Úgy vélték, a
legfelső fok melletti él lesz a megfelelő, és gyalázatos koszton növelt
izmaik minden rostjával feszültek neki. Néhány pillanat múlva fénycsík
villant előttük; Carter, akit ezzel bízta meg, becsúsztatta az öreg
sírkövet a résbe. Most megint nekiveselkedtek és följebb emelték, ám
nagyon lassan haladtak és természetesen mindig visszajutottak a kiinduló
helyzetbe, valahányszor elmulasztották bedugni a
sírkövet.
Elszántságukat hirtelen ezerszeresére növelték az alulról
jött hangok. Csak az agyoncsapott rém aláhulló patás döge puffant és
koppant; de akármi mozdította is el, az egyáltalán nem volt megnyugtató.
Éppen ezért, ismerve a gugok szokásait, a kísértetek kétségbeesetten
siettek; meglepően rövid idő alatt olyan magasra emelték az ajtót, hogy
meg tudták tartani addig, amíg Carter megfordította a palakövet, és
kellően szélesre tágult a rés. Rugalmas vállukat Carter talpa alá nyomva
segítették át a résen, aztán a lábát tartották, míg kikecmergett a felső
álomvilág áldott földjére. Néhány pillanattal később ők maguk is
kimásztak, félreütve a sírkövet, bezárták a hatalmas csapóajtót, miközben
alulról már hallatszott a zihálás. Mivel a Nagyok átka miatt egyetlen gug
nem lépheti át ezt a kaput, Carter mélységes megkönnyebbüléssel,
megnyugodva terült el az elvarázsolt erdő vasrag, groteszk gombái közt,
miközben útitársai mellette kuporogtak oly módon, ahogy a kísértetek
szoktak pihenni.
Bármily fura volt is az elvarázsolt erdő, amelyben
oly sokat bolyongott, valódi menedéknek és gyönyörűségnek bizonyult ama
szurdokok után, honnan most szabadult. Közelükben nem volt eleven
erdőlakó, a zoogok félve kerülték a rejtélyes ajtót, Carter tehát
tanácskozott társaival jövőbeli útjukról. A tornyon keresztül nem mertek
visszatérni; a éber világ nem vonzotta őket, amikor megtudták, hogy Nasht
és Kaman-Thah papjai között kellene áthaladniuk a lángok barlangjában.
Végül úgy határoztak, hogy Sarkomand kapuján térnek vissza a mélységbe,
bár nem tudták, odáig miként jutnak el. Carter emlékezett rá, hogy a város
a Leng alatti völgyben fekszik, az is eszébe jutott, hegy Dylath-Leenben
látott egy ferde szemű, baljós öreg kereskedőt, akiről az a hír járta,
hogy Lenggel üzletel, ezért azt tanácsolta a kísérteteknek, vágjanak át
Nir mezőin, és a Skai mentén, torkolatáig követve a folyót, keressék meg
Dylath-Leen t. Ők nyomban úgy döntöttek, hogy azonnal útra kelnek, és el
is szökdécseltek, nem vesztegetve az időt, mert a sűrűsödő alkony egész
útra sötétet ígért. Carter kezelt a visszataszító fajzatokkal, megköszönte
segítségüket, és üdvözletét küldte annak a szörnynek, aki valaha Pickman
volt; de akarata ellenére fújt egyet az örömtől, mikor társai távoztak. A
kísértet az kísértet, még legjobb esetben is kellemetlen kísérő egy
embernek. Ezután keresett egy erdei tavat, és lemosta magáról az alsó
világ sarát, majd ismét felöltötte gondosan magával hozott
ruháit.
Éjszaka volt a szörnyfák félelmes erdejében, ám a
foszforeszkálás miatt éppen úgy lehetett benne járni, mint nappal; éppen
ezért Carter elindult a jól ismert úton Celephaisba, amely a
Tanariai-hegység mögötti Ooth-Nargaiban van. Ballagás közben a zebra járt
a fejében, melyet egy örökkévalóság előtt kötött ki egy kőrisfához a
Ngranek oldalában, a messzi Oriabon. Azon tépelődött, vajon megetette-e,
elengedte-e valamelyik lávagyűjtő? Eltöprengett azon is, eljut-e még
egyszer Baharnába, kifizetheti-e valaha a zebrát, amelyet a Yáth partján
öltek le, amikor az ősi romok közt éjszakázott, és hogy emlékszik-e még rá
az öreg fogadós? Ily gondolatokat hozott a visszahódított felső álomföld
levegője.
Hirtelen megtorpant, mert zajt hallott egy nagyon nagy,
üreges fa irányából. Elkerülte a széles sziklakört, mivel most nem akart
beszélni a zoogokkal; az óriásfától hallatszó repesésből ítélve azonban
most nem a szokott helyen tartottak fontos tanácskozást. Amikor közelebb
sompolygott, feszült, heves vita hangjai ütötték meg a fülét és roppant
aggodalommal nyugtázta, amit hallott. A zoogtanács főnökei a macskák
elleni háború tervét latolgatták. Az egészet az Ultharba tartó Cartert
követő csapat elvesztése okozta, amelyet a macskák teljes joggal büntettek
meg illetlen viselkedése miatt. Már régóta mérgedt a kelevény; és most,
legkésőbb még ebben a hónapban a táborba gyűlt zoogok lecsapnak rájuk,
meglepetésszerű rajtaütéseket intézve magányosan vagy csoportosan járó,
mit sem sejtő macskák ellen, arra sem hagyva lehetőséget Ulthar cicáinak,
hogy megfelelő kiképzés birtokában mozgósíthassák csapataikat. Ez volt a
zoogok terve és Carter látta, hogy közbe kell avatkoznia, mielőtt
folytatná kutatásait.
Nagyon csendesen lopakodott tova a fák
között, és a macskák kiáltását hallatta a csillagfényes mezőn. A közeli
tanyán egy nagy nőstény vette az adást és továbbította a dimbes-dombos
mérföldeken át a nagy, a kicsi, a fekete, a szürke, a tigriscsíkos, a
fehér, a sárga és a mindenféle harcosoknak; keresztülszállt a kiáltás
Niren, át a Skain egészen Ultharig, és az ottani macskák kórusban
válaszoltak és menetoszlopba sorakoztak. Szerencsére újhold volt, így lent
maradtak a Földön. Sebesen és némán szökelltek le a kemencékről és
háztetőkről, és hatalmas, bundás tengerként hömpölyögtek a mezőkön az erdő
széle felé. Carter üdvözölte őket, igazán jólesett a szemének a sok
formás, egészséges macska látványa, azok után, amerre járt és amiket a
mélységekben látott. Boldog volt, amikor észrevette, hogy fényes nyakán
rangjelző övvel, harciasan fölmeredő bajusszal tiszteletreméltó barátja és
valamikori megmentője vezeti az ulthari különítményt. Ám még jobban örült
ama fürge, fiatal alhadnagynak, ki nem volt más, mint az az apró cica a
kocsmából, akit egy csésze tejszínnel traktált azon a rég elmúlt ulthari
reggelen. Mostanra szíjas, ígéretes kandúr lett belőle, dorombolva
nyújtott mancsot barátjának. A nagyapja szerint igen vitézkedik a
seregben, a következő ütközet után a jól megérdemelt kapitányi rang
várja.
Carter körvonalazta a macskanemzetséget fenyegető veszélyt,
mire torokhangú hálás dorombolás kélt minden irányból. A tábornokokkal
közösen kidolgozták az azonnali cselekvési tervet, melynek értelmében
máris elindítják a menetoszlopokat a zoogtanács és más ismert zoog
erődítmények ellen; így elejét vehetik a rajtaütéseknek és megadásra
kényszeríthetik őket, mielőtt mozgósíthatnák inváziós hadseregüket. A
parttalan macskaóceán pillanatnyi késlekedés nélkül elözönlötte az
elvarázsolt erdőt, körülvette a tanács fáját és a nagy kőkört. A repesés
rémült nyiszorgássá fokozódott az érkezők láttán és a surranó, kíváncsi,
barna zoogok igen lanyha ellenállást tanúsítottak. Látták, hogy eleve meg
vannak verve, és gondolataik a bosszúról átterelődtek önmaguk
mentésére.
A macskák fele körbeülte a zoog foglyokat, utat nyitva a
raboknak, kiket társaik az erdő más részeiben kerítettek be. Carter
tolmácsolt a hosszan tartó tárgyalásokon, melyek során úgy döntöttek, hogy
a zoogok népe megtarthatja szabadságát, amennyiben tetemes sarcot fizet a
macskáknak az erdő nem oly mesés részeiből származó fajdban, fürjben és
fácánban. Tizenkét nemes családból származó ifjú zoogot magukkal visznek
túsznak az ulthari Macskák Templomába, és a győzők semmilyen kétséget nem
hagytak afelől, hogy fölöttébb gyászos következményekkel járna, ha
egyetlen macskának is nyoma veszne zoog területen. Amikor mindezt
megtárgyalták, a macskák sorai felbomlottak, lehetővé téve, hogy a zoogok
egyenként elsuranhassanak otthonaikba, amit azok sietve meg is tettek, nem
fukarkodva a morcos hátrapillogásokkal.
Az öreg macskatábornok
kíséretet ajánlott föl Carternek az erdőn át, bármerre akarna is távozni,
mert valószínű, hogy a zoogok sötét haragot táplálnak iránta haditervük
bukása miatt. Ő hálásan fogadta az ajánlatot, nemcsak a biztonság miatt,
de kedvelte is a macskák bájos társaságát. Így hát, miután kipihente a
kötelességteljesítés fáradalmait, egy örvendező, játékos hadsereg közepén
indult el Randolph Carter nagy méltósággal, keresztül az elvarázsolt és
foszforeszkáló erdőn, faóriások között, meghányva-vetve kutatásait a
tábornokkal és unokájával, miközben a csapat többi tagja fantasztikus
szökellésekkel múlatta magát és kergette a hullott leveleket, melyeket az
ősi földön, a gombák között hajtott a szél. Az öreg kandúr azt mondta,
sokat hallott az ismeretlen Kadathról a jeges pusztaságban, de nem tudja,
merre van. A csodálatos városról még csak nem is hallott, de boldogan
számolna be Carternek mindenről, amiről ezután szerez
tudomást.
Megadott kutatónknak néhány fontos jelszót, melyek nagy
beccsel bírnak az álomföldi macskák között, és nyomatékosan figyelmébe
ajánlotta, hogy ha arra jár, keresse föl a celephaisi macskák öreg
főnökét. Ez a vén macska, ki nem volt teljesen ismeretlen Carter előtt,
méltóságteljes máltai volt; nagyon befolyásos segítő lehet minden ügyben.
Pitymallott, mire elérték az erdő szélét, ahol Carter kelletlenül
elbúcsúzott barátaitól. A cicaként megismert ifjú alhadnagy szívesen
követte volna, ha az öreg tábornok meg nem tiltja, ám a zord pátriárka
ragaszkodott hozzá, hogy első a törzs és a hadsereg. Így hát Carter
egyedül indult el az aranymezőkön át, melyek titokzatosan nyíltak szét a
fűzfák szegélyezte folyó partján, a macskák pedig visszamentek az
erdőbe.
Az utazó jól ismerte e kertes vidékeket, amelyek az erdő és
a Cerenariai-tenger között terültek el és vidáman követte a csörgedező
Oukranost. A nap magasabbra emelkedett a ligetek és a pázsit fölé, teltebb
lett az ezernyi virág színe, amelyek minden dombot, völgyet csillagokkal
szórtak tele. Szentelt pára borítja e tájat, hol a napfény valamivel
erősebb, mint másutt, picivel harsányabban dalolnak a madarak, zümmögnek a
méhek; a vándorok úgy érezték, tündérországban járnak, nagyobb örömmel és
álmélkodással, mint amire később vissza tudnának emlékezni.
Carter
délre elérte Kiran jáspis teraszait, amelyek lejtősen ereszkednek alá a
folyópartig. Itt áll az a magányos templom, hová arany gyaloghintón jön el
minden évben napszállati tenger partján elterülő távoli birodalmából
Ilek-Vad királya, hogy imádkozzék Oukranos istenéhez, aki akkor énekelt
néki, mikor ifjú fővel egy kunyhóban lakott a partján. Minden jáspisból
volt e templomban, és egy holdnyi területet foglalt el falaival,
udvarával, hét hegyes tornyával, belső szentélyével, ahová rejtett
csatornán jut be a folyó és az Isten lágyan énekelget éjszakánként. A Hold
gyakran hallott különös zenét, amikor lenézett az udvarokba, teraszokra és
csúcsokra, de hogy e muzsika az istentől származott-e, vagy a rejtezkedő
papok daloltak, azt Ilek-Vad királya tudta volna csupán megmondani, mert
egyedül ő léphetett be a templomba, vagy láthatta a papokat. Most, a
nappal álmos nyugalmában csöndes volt a faragott, kifinomult templom,
Carter csak a nagy folyó csobogását és a madarak, méhek muzsikáját
hallotta, ahogy tovahaladt az elvarázsolt nap sugarai alatt.
A
zarándok egész délután az illatos mezőkön meg a folyó menti szelíd dombok
szélcsendes oldalán vándorolt, hol zsúpfedeles békés kunyhók álltak, meg a
barátságos istenek jáspisból vagy krizoberillből csiszolt kápolnái. Néha
az Oukranos partján lépkedett és füttyentett a kristálytiszta vízben
ficánkoló szivárványszín halaknak, néha megállt a susogó nádban, elnézte a
túlnani nagy, sötét erdőt, melynek fái lejöttek a vízig. Korábbi álmaiban
furcsa, esetlen puopothok cammogtak elő félénken a fák közül, hogy
igyanak, mosr azonban egyet se látott. Egy alkalommal azért állt meg, hogy
megfigyeljen egy halászmadarat elkapó húsevő halat; csábító pikkelyeit a
napban villogtatva csalta oda prédáját a víz felé, és akkor ragadta meg
csőrét hatalmas szájával, mikor a szárnyas vadász a helyet kereste, ahol
lecsaphatna.
Estefelé fölkapaszkodott egy enyhe, füves lejtőn és
megpillantotta maga előtt a naplemente fényében Thran ezer aranyozott
tornyát. Minden elképzelést meghaladnak e hihetetlen város fölfelé
menetelesen vékonyodó alabástromfalai, melyeket egyetlen darabból faragtak
ki, de hogy miként, azt ember nem tudhatja, mivel régebbiek az
emlékezetnél. Még mindig fenséges száz kapujával, kétszáz fiatornyával,
belső toronycsoportjaival, amelyeket egytől egyig magasztos aranysisak
borít; így az emberek szerte a síkon látják őket az égre meredni, egyszer
tisztán ragyogva, máskor felhő- és ködfátyolban, s néha a felhők oly
alacsonyra ereszkedtek, hogy a legfelső toronysisakok szabadon szikráztak
a pára fölött. Thran kapui nyitva álltak a folyó felé, amelyet hatalmas
márvány rakpartok szegélyeztek; mellettük illatos cédrus- és
calamanderfából ácsolt ékes galleonok ringatóztak lágyan horgonyaikon, és
különös, szakállas tengerészek üldögéltek a messzi tájak hieroglifáit
viselő hordók és bálák között. A szárazföld felé, a falak mögött terültek
el a termőföldek, hol kicsiny, fehér kunyhók álmodoztak apró dombokon,
keskeny utak kanyarogtak kecses kőhidacskákon át a csatornák és kertek
között.
E zöld mezőkön ballagott Carter estefelé és látta, amint a
szürkület felkúszik a folyóról Thran csodálatos aranyos toronysisakjaira.
Csupán szürkületkor érte el a déli kaput és itt addig nem engedte tovább a
vörös ruhás őrszem, amíg három hihetetlen álmát elmondva be nem
bizonyította, hogy érdemes álmodó, ki méltó járhatni a thrani titokzatos,
meredek utcákon és bámészkodni a bazárokban, hol a díszes gályákon hozott
portékát árulják. Ezután belépett a hihetetlen városba; a fal olyan
vastagnak bizonyult, hogy a kapu valóságos alagutat képezett benne, majd a
keskeny ösvény kígyóként kanyargott az égnek meredő tornyok között a
mélyben. Fények sütöttek a rácsos, erkélyes ablakokból, lantok és sípok
hangja lopakodott ki félénken a belső udvarokból, hol a márvány szökőkutak
csörgedeztek. Carter ismerte az utat, lefelé ment a sötétedő utcákon a
folyó felé, hol egy öreg kikötői kocsmában megtalálta a temérdek, más
álomból jól ismert kapitányt és tengerészt. Ott kibérelte a Celephais felé
tartó egyik nagy, zöld gálya kabinját és megszállt egy éjszakára, miután
komoly társalgást folytatott a fogadó tiszteletre méltó macskájával, ki
régi háborúkról és elfelejtett istenekről mélázva, álmosan hunyorgott a
hatalmas kemencén.
Reggel Carter elindult a gályán Celephais felé.
A hajóorrban ült, amikor a köteleket behúzták és elkezdődött a hosszú
vitorlázás, át a Cerenariai-tengeren. A partok mérföldeken át olyanok
maradtak, mint Thran fölött: jobboldalon különös templomok emelkedtek a
távoli hegyekben, meredek cseréptetős falvak álldogáltak álmatagon a
parton, hol szétteregetett hálók száradtak a napon. Céljáról meg nem
feledkezve, óvatosan faggatta a tengerészeket mindazokról, kikkel
Celephais kocsmáiban találkoztak, megkérdezte, mi légyen nevük s eredetük
a különös, keskeny szemű, lógó fülcimpájú, vékony orrú, hegyes állú
embereknek, kik sötét hajókon érkeznek északról, hogy ónixot cseréljenek
faragott jádekőre, sodrott aranyra és celephaisi kicsi piros
énekesmadarakra. Ez emberekről nem sokat tudtak a tengerészek, kivéve,
hogy ritkán szólnak és valaminemű áhítatot ébresztenek maguk
iránt.
Hazájuk nagyon messze van, Inquanoknak hívják és nem sok
ember merészkedett el addig, mert hideg, szürkületi föld és úgy mondják,
kellemetlenül közel esik Lenghez; noha járhatatlanul magas hegyek
szegélyezik azt az oldalát, amely mögött Lenget hiszik, így tehát senki
sem tudja, valóban ott van-e az ördögi fennsík szörnyű sziklafalvaival és
kimondhatatlan kolostorával, vagy a szóbeszéd csupán azt a rettegést
tükrözi, melyet félénk emberek éreznek éjszakánként, mikor a szörnyű
gerinc agyarai feketén harapnak a kelő holdba. Az bizonyos, hogy az
emberek a legkülönbözőbb óceánokon érkeznek Lengbe. Inquanok többi
határáról fogalmuk sem volt ezeknek a tengerészeknek és néhány bizonytalan
célzást kivéve nem hallottak a jeges pusztaságról és az ismeretlen
Kadathról. A csodálatos alkonyati városról, amelyet Carter keresett,
egyáltalán semmit sem tudtak. Ezért nem is kérdezgette tovább őket távoli
dolgokról az utazó, csak múlatta idejét addig is, míg beszélhet a hideg és
szürkületi Inquanok rendkívüli sarjaival, amaz istenek leszármazottaival,
kik ábrázataikat a Ngranek oldalába faragták.
Ugyanaznap, valamivel
későbbi szakában a gálya elért ahhoz a folyókanyarhoz, ahol Kled illatos
őserdei felé vezet az út. Carter vágyva vágyott partra szállni, mivel a
trópusi szövedékben csodálatos elefántcsont paloták aludtak szűzies
magányban, hol valaha a vidék mesés uralkodói éltek, kiknek neve feledésbe
merült. Az öregek bűvölete tartotta meg e helyeket sértetlennek és
romolhatatlannak, mivel írva vagyon, hogy egy napon ismét szükség lesz
rájuk; elefántkaravánok pillantották meg őket a távolból a Hold fényében,
bár senki sem merészkedett közelükbe, az őrök miatt; kik
háborítatlanságukat vigyázták. De a hajó tovasuhant, az alkony
elcsitította a nappal neszeit, hunyorogni kezdtek odafent az első
csillagok, válaszul a partokon fölvillantak a korai szentjánosbogarak
fényei. Az őserdő messzire elmaradt mögöttük, csupán halovány illatot
hagyva emlékeztetőül. A gálya egész éjjel úszott nem látható, nem is
sejthető titkok között. Egyszer az egyik őrszem tüzeket jelentett a keleti
hegyeken, de az álmos kapitány azt mondta, jobban teszik, ha nem látnak
túl sokat, mivel egyáltalán nem tudni, ki vagy mi gyújtotta
őket.
Reggelre a folyam ugyancsak kiszélesedett, Carter a part
menti házakból látta, hogy közelednek Hlanithhoz, a Cerenariai-tenger
partján álló nagy kereskedővároshoz. Ennek falai érdes gránitból épültek,
a házak pedig stukkódíszes gerendavázas fantasztikus csúcsokban végződnek.
A hlanithiak minden más álomföldinél jobban emlékeztettek az éber világ
lakóra; ezért a város nem is foglalkozott mással, mint árucserével, bár
kézműveseinek megbízható munkáját sokra becsülték. Hlanith rakpartjai
tölgyfából készültek, ide kötötték ki a gályát, amíg kapitánya a
kocsmákban alkudozott. Carter ugyancsak partra szállt, és érdeklődve
bámulta a kátyús utcákat, amelyeken fából ácsolt ökrösszekerek ballagtak,
miközben a bazárban kereskedők kínálgatták kurjongatva portékáikat. A
kövezett utcákban álló kikötői kocsmák mind az ablaktalan oldalukat
fordították a rakpartnak a dagályok idején szállongó sós permet miatt;
szerfelett véneknek tűntek alacsony, feketére füstölt mennyezetükkel és
zöldes ökörszem ablakaikkal. E korcsmák öreg tengerészei sokat beszéltek
távoli kikötőkről, sok történetet tudtak a szürkületi Inquanok különös
embereiről, de keveset tettek hozzá a gálya matrózainak meséihez. Több ki
és berakodás után a hajó végre ismét útnak indult a napnyugati tengeren;
töpörödni kezdtek Hlanith magas falai, ormai, melyeket a nappal aranyfénye
olyan széppé varázsolt, amilyenné az emberek sohasem tudták
volna.
Két nap, két éjjel vitorlázott a gálya a Cerenariai-tengeren
úgy, hogy nem láttak más földet, nem beszéltek más hajó legénységével. A
második nap alkonyulatakor fölemelkedett előttük az alacsonyabb lejtőin
páfrányerdőkkel benőtt Aran havas orma, és Carter tudta, hogy megérkeztek
Ooth-Nargaiba, Celephais csodálatos városába. Hamarosan fölbukkantak a
mesés város régi fényben tündöklő minaretjei, bronzszobrokkal díszített
ragyogó márványfalai és nagy kőhídja, amely alatt a Naraxa egyesül a
tengerrel. Lágy vonalú dombok emelkedtek a városon túl, ligeteikben,
aszfodéloszkertjeikben apró kápolnák és kunyhók; messze a távolban a
Tanariai-hegység bíbor csúcsai tornyosultak hatalmasan és misztikusan,
amögött kezdődnek az éber világba és a más álombirodalmakba vezető tiltott
utak.
A kikötő tele volt festett gályákkal, némelyik Serannian
márvány felhővárosából jött, mely a tenger és az ég találkozása mögött
lebeg az éterben, némelyik az álomföld sokkal anyagiasabb vidékeiről
érkezett. Ezek között kanyargott a kormányos a galleonnal a fűszerillatú
rakpartok felé, ahol alkonyatkor kötöttek ki, amikor a város milliónyi
fénye hunyorogni kezdett a víz fölött. Örökké újnak tűnik a látomások e
halhatatlan városa, hol az időnek nincs hatalma bármit megfakítani, vagy
szétrombolni. Most is ugyanúgy áll Nath-Horthath türkiz temploma, és a
nyolcvan orchideafüzéres pap is ugyanaz, mint akik tízezer éve építették.
Még mindig ragyog az óriás kapuk bronza, az ónixkövezet sem kopott meg és
nem csorbult ki. A falak nagy bronzszobrai pedig olyan kalmárokra és
tevehajcsárokra tekintenek alá, kik ősöregek, ámde villás szakállukba
mégse vegyül fehér szál.
Carter nem kereste föl rögtön a templomot,
a palotát, vagy a fellegvárat, hanem a tengerparti falnál maradt a
kereskedők és tengerészek között. Amikor már túl késő volt a
szóbeszédekhez és legendákhoz, egy jól ismert ódon fogadóban pihent meg és
az általa keresett ismeretlen Kadath isteneiről álmodott. Másnap
végigjárta a rakpartokat, hátha talál néhány Inquanokból való különös
tengerészt, de azt mondták neki, hogy most éppen egyetlenegy sem érkezett
a kikötőbe, gályáik teljes két hétig nem várhatók észak felől. Mégis
találkozott egy thoraboniai
tengerésszel, ki járt Inquanokban és
dolgozott a szürkületi ország ónixbányáiban; ez az ember azt mondta, hogy
van egy lejtő észak felé, a lakott tartományokon túl, melyet mindenki
félni és kerülni látszik. A thoraboniainak az volt a véleménye, hogy ez a
pusztaság vezet a Leng szörnyű fennsíkját övező áthatolhatatlan hegylánc
pereméhez és ezért tartanak tőle az emberek; noha azt is hozzátette, más
bizonytalan híresztelések is járják gonosz lényekről és névtelen őrökről.
Hogy ez lehet-e vagy sem a mesés pusztaság, amelyben az ismeretlen Kadath
áll, azt nem tudta; de nem látszik valószínűnek, hogy a gonoszok és a
névtelen őrök, ha valóban léteznek, csak úgy a semmiért tartózkodnának
ott.
A következő napon Carter fölment az Oszlopok Utcáján a türkiz
templomig és beszélt a főpappal. Noha Celephaisban elsősorban
Nath-Horthaht imádják, az összes Nagyot megemlítik napi imáikban; a pap
érthetően járatos volt a dolgaikban. Akár Atal a távoli Ultharban, ő is
erősen óvta Cartert attól, hogy meglátogassa az isteneket; kijelentette,
hogy ingerlékenyek, szeszélyesek és az agy nélküli Kívülvaló Más Istenek
védelme alatt állnak, akiknek szelleme és hírnöke a kúszó káosz,
Nyarlathotep. A csodálatos alkonyati város féltékeny rejtegetése világosan
mutatja, nem akarják, hogy Carter elérjen oda és kétséges, hogyan
fogadnának egy vendéget, ki őket akarná meglátogatni és hozzájuk szeretne
fohászkodni. Még sohasem akadt ember, ki meglelte volna Kadathot és
valószínűleg nem is lesz ilyen. Olyan szófia beszédek járják, hogy a
Nagyok ónixkastélya senkinek sem kecsegtető.
Megköszönve az
orchideakoszorús főpap tanácsait, Carter elhagyta a templomot és kiment a
bazárba; a juhkaszabok sorára, hol Celephais macskáinak főnöke tanyázott
jól táplált elégedettségében. Ez a szürke, méltóságteljes lény az
ónixkövezeten süttette magát a nappal, lagymatag mancsot nyújtva közeledő
látogatójának, De amikor Carter megismételte az ulthari öreg
macskagenerálistól tanult jelszót és a bemutatkozást, a bundás pátriárka
egyből nagyon szívélyes és közlékeny lett; sok mindent feltárt abból a
titkos tudásból, amit csak a macskák ismernek Ooth-Nargai tengerparti
lejtőin. És ami a legjobb, elismételt számos dolgot, mit Celephais félénk
tengerparti macskái meséltek loppal az inquanoki emberekről, kiknek sötét
hajóira egyetlen macska be nem tenné a lábát.
Úgy tűnt, ezeknek az
embereknek valamilyen földöntúli kisugárzása lehet, bár a macskák nem
ezért kerülik hajóikat, hanem mert Inquanokban olyan árnyak vannak,
melyeket nem lehet elviselni, így hát abban a hideg szürkületi
birodalomban sohasem hallatszik vidám dorombolás vagy meghitt nyávogás.
Senki sem tudja, azért van-e így, mert a megmászhatatlan ormok között
mindenfélék átszivárogtak az állítólagos Lengből, vagy a dermesztő északi
sivatagból húzódtak lefelé valamik, de tény, hogy abban a távoli országban
a külső tér olyan szellői lengedeznek, amiket az embereknél érzékenyebb
macskák nem szeretnek. Éppen ezért nem teszik be a lábukat a sötét
hajókra, amelyek Inquanok bazalt rakpartjai felé tartanak.
A
macskák tiszteletre méltó koros főnöke azt is elmondta, hol találhatja meg
barátját, Kuranes királyt aki Carter legutóbbi álmaiban felváltva
uralkodott Celephais rózsakvarcból épített Hetven Gyönyörűség-palotájában
és az égen úszó Serannian tornyos felhőkastélyában. Úgy látszik, nem leli
többé örömét ezekben a helyekben, hanem gyermekkorának angliai szirtjei és
dombjai után érez sorvasztó vágyakozást, hol álmodó falucskákban esténként
régi dalok szólnak az ablakrácsok mögött, és messzi völgyekben szürke
templomtornyok kukucskálnak kedvesen a zöldből. Nem térhetett vissza
hozzájuk az éber világba, mert porhüvelye halott volt; de megtette, amit
tehetett és e vidék egy darabját megálmodta a várostól keletre, ahol a
mezők kecsesen emelkednek a tengerparti szikláktól a Tanariai-hegység
lábáig. Itt lakott egy tengerre néző, szürke kőből rakott, gótikus
udvarházban, igyekezvén azt gondolni, hogy a valahol Trevor Towersben van,
ahol született, és ahol ősapáinak tizenhárom nemzedéke látta meg a
napvilágot. A közeli parton kis cornwalli halászfalu épült, meredek,
kövezett utcákkal, melyeket olyan emberek laktak, kiknek arca igen
hasonlított az átlagos angolokéra. A király még azzal is megpróbálkozott,
hogy megtanítsa őket az öreg cornwalli halászok szívének oly drága
kiejtésére. Ugyanebben a völgyben, nem messze az udvarháztól emelkedett
egy nagy normann apátság, amelynek tornyát láthatta a kúria ablakából; a
templomudvar szürke köveire a király őseinek neve volt fölvésve és
valahogy még a moha is olyan volt, mint a jó öreg Angliában. Noha Kuranes
álomföldön volt király, és uralkodott mindenféle képzelt pompa és csoda,
ragyogás, szépség, extázis, gyönyör, újdonság és izgalom fölött, boldogan
lemondott volna az egész hatalomról, fényűzésről és szabadságról, ha
egyetlenegy áldott napra kisfiú lehetett volna a tiszta, csöndes
Angliában, abban az ódon, imádott országban, amely meghatározta létét és
melynek változtathatatlanul része maradt.
Így hát, amikor Carter
istenhozzádot mondott a macskák szürke főnökének, nem kereste föl a
rózsakvarcból épült teraszos palotát, hanem kiment a keleti kapun, és a
százszorszéppel benőtt földeken keresztül elindult a sziklás tengerpart
irányába lejtő park tölgyfái közt átsejlő csúcsos oromtető irányába.
Idővel egy magas sövényhez, abban egy apró téglabódéval egybeépített
kapuhoz ért, és amikor meghúzta a csengőzsinórt, nem a palota cifrán
öltözött, kikent-kifent lakája ballagott le ajtót nyitni, hanem egy bő
zubbonyt viselő, testes kis öregember ki tőle telhetőleg igyekezett
utánozni a távoli Cornwall sajátos kiejtését. Carter végigsétált az árnyas
ösvényen a lehetőleg angliaiakra emlékeztető fák között, és fölment a
teraszokra az Anna-stílusú kertek koszorújában. Az ósdi mód kőmacskáktól
közrefogott ajtóban pofaszakállas, megfelelő libériába öltöztetett inas
fogadta és nyomban bevezette a könyvtárba, ahol Kuranes, Ooth-Nargai és a
senaniani ég ura ült gondolataiba merülve az ablaknál. A tengerparti
falucskát nézte és azt kívánta bárcsak jönne be az öreg dadus és szidná
le, hogy miért nem készült össze még mindig arra az undok zsúrra a
vikáriusnál, pedig a kocsi már várja és anyjának mindjárt elfogy a
türelme.
Kuranes, akin olyan köntös volt, amilyet fiatalkorában
kedvelnek a londoni szabók, sietve fölemelkedett, hogy üdvözölje vendégét;
nagyon kedves volt neki egy angolszász látványa az éber világból, még ha
ez az angolszász a massachusettsi Bostonból származott is, nem pedig
Cornwallból. Sokáig beszélgettek a régi időkről, lévén mindkettejüknek sok
mondanivalója, mivel régi álmodók voltak, szakértői a hihetetlen
helyeknek. Kuranes volt az, aki járt odakint a csillagokon túl a végső
űrben és állítólag ő az egyetlen, aki ép elmével tért vissza erről az
útról.
Végül Carter előhozakodott kutatásainak céljával és föltette
vendéglátójának mindama kérdéseket, amelyeket másoknak szokott. Kuranes
nem tudta, hogy Kadath vagy a csodálatos alkonyi város merre lehet; azt
azonban tudta, hogy a Nagyokat igen veszedelmes dolog fölkeresni és a Más
Istenek valamilyen sajátos módon védik őket az arcátlan kíváncsiskodóktól.
Sokat megtanult a Más Istenekről, kik az űr távoli részeiben lakoznak,
különösen abban a tartományban, hol nem léteznek a formák és színes gázok
tanulmányozzák a legféltettebb titkokat. S'ngac, az ibolyaszín gáz szörnyű
dolgokat mesélt neki Nyarlathotepről, a kúszó káoszról és figyelmeztette,
sohase közeledjék a központi űrhöz, hol Azathoth démonszultán rágódik
éhesen a sötétben. Mindent összevéve nem jó dolog egy tálból cseresznyézni
az öregekkel; ha pedig konokul megtagadják, hogy belépjen abba a
csodálatos alkonyi városba, akkor jobb, ha nem is keresi.
Kuranes
abban is kételkedett, hogy vendégének hasznára válna, ha betehetné lábát a
városba, még ha odaérne is. Ő maga éveken át álmodott sóváran a szép
Celephaisról és Ooth-Nargai földjéről, a szabadságról, a színekről, az
életről, a kötöttségektől, hagyományoktól, ostobaságoktól mentes élet
csodálatos élményeiről. De most, hogy eljutott ebbe a városba és országba
és király lett itt, úgy találta, a szabadság és a ragyogás túlságosan
hamar kifárasztják és állandóan valami kapaszkodó után vágyott érzelmeiben
és emlékeiben. Király volt Ooth-Nargaiban, de nem látta értelmét, mindig
az ismerős angliai dolgok érdekelték, amelyek ifjúságát alakították. Az
egész királyságot odaadta volna egy cornwalli templom harangjának
kongásáért a dombok között, Celephais összes minaretjét elcserélte volna a
kúriával szomszédos falu meredek tetőiért. Így hát azt mondta vendégének,
lehet, hogy az ismeretlen alkonyati városban egyáltalán nincs is meg, amit
keres, az is lehet, hogy jobb, ha megmarad dicsőséges, félig elfeledett
álomnak. Gyakran meglátogatta Cartert a régi éber napokban és jól tudta,
milyen szépek az új-angliai dombok, ahol világra jött.
Biztos volt
benne, hogy végül az utazó úgyis csak első tudatos emlékeire fog vágyni; a
Beacon Hill esti ragyogására, a magas tornyokra, a távoli Kingsport
kanyargós hegyi utcáira, a szellemjárta ódon Arkham fakó hollandi tetőire,
az áldott mezőkre és völgyekre, hol kőfalak kanyarognak és fehér
tanyaházak teteje kukucskál a zöld lugasok mögül. Mindezt elmondta
Randolph Carternek, ő azonban mégis kitartott célja mellett. Úgy váltak
el, hogy egyik se tudta meggyőzni a másikat, és Carter visszament a
bronzkapun Celephaisba, majd leereszkedett az Oszlopok Utcáján a régi
mólóhoz, hol ismét tengerészekkel beszélgetett távoli kikötőkről, és várta
a sötét hajót a hideg, szürkületi Inquanokból, amelynek különös arcú
tengerészei és ónixkereskedői a Nagyok vérét hordozzák.
Egy
csillagfényes estén, amikor a Fárosz tündöklően ragyogott a kikötő fölött,
befutott a várva várt hajó, és a különös arcú tengerészek és kereskedők
egyenként és csoportosan bukkantak fel a parti kocsmákban. Nagyon izgalmas
volt újra látni az eleven arcokat, amelyek annyira hasonlítottak a Ngranek
oldalának isteni képmásához, de Carter nem sietett beszélni a csöndes
tengerészekkel. Nem tudta, mennyi büszkeség, titoktartás és ködös istenség
lehet a Nagyok e gyermekeiben, és biztosan nem lenne bölcs dolog elmondani
nekik, mit keres, vagy túlságosan mohón érdeklődni arról a jeges
pusztaságról, mely szürkületi országukon túl nyújtózik észak felé. Keveset
szólnak más népekhez azokban az ódon kocsmákban; csoportokba verődtek a
távoli sarkokban és maguk között énekelgettek kísérteties dallamokat az
ismeretlen helyekről, vagy hosszú meséket mondtak, olyan kiejtéssel, amely
különösnek tűnt az álomvilág többi lakójának. Oly rendkívüliek és
megindítóak voltak ezek a dalok és mesék, hogy bűvölet ült tőlük a
hallgatók arcára, akkor is, ha közönséges fül csak az idegenes kiejtést és
a borús dallamot érzékelte.
Az idegen tengerészek egy hétig
lézengtek a kocsmákban és kereskedtek Celephais bazárjaiban, és mielőtt
elvitorláztak volna, Carter fölment sötét hajójukra, elmondta, hogy öreg
vájár és szeretne bányászni az ő tárnáikban. Ez a hajó nagyon szép volt,
fortélyos építésű, a szerelvények ében- és tikfából készültek, a
faragásokat bearanyozták és az utazó rendelkezésére bocsátott kabinba
selyemből és bársonyból vontak drapériát. Egy reggel amikor megfordult a
dagály, a tengerészek felkerekedtek, fölhúzták a horgonyt, és a napkelte
fényeitől izzó falak, a bronzszobrok és a kortalan Celephais arany
minaretjei a magas fedélzeten álló Carter szeme előtt süllyedtek el a
távolban, az Aran hófödte csúcsa pedig egyre kisebb lett. Délre semmi sem
látszott a Cerenariai-tenger kékségén, kivéve a távolban egy festett
gályát, amely Serannian birodalma felé tartott, oda, hol a víz az eget
éri.
Éjszaka kigyúltak a csodálatos csillagok és a sötét hajó a
Nagygöncöl és a Kisgöncöl irányába fordult, amelyek lassan járták útjukat
a sarkkör fölött. A tengerészek ismeretlen helyek különös dalait
énekelték, egyenként osonva le a legénységi szállásra, miközben a
vágyakozó őrszemek ősi dalokat dúdoltak és kihajoltak a korláton, hogy
lássák a tengeri lugasban játszadozó fényes halakat. Carter éjfélkor
feküdt le és az üde reggel ragyogásában ébredt. Észrevette, hogy a nap
sokkal délebbre áll, mint szokott. Az egész második napot azzal töltötte,
hogy megismerje a hajó személyzetét, kiket apránként rávett, hogy
beszéljenek hideg, szürkületi országukról, pompás ónixvárosukról,
félelmükről a magas, áthatolhatatlan csúcsoktól, amelyek mögött állítólag
Leng terül el. Elmondták, mennyire sajnálják, hogy nincsenek macskák
Inquanok földjén és úgy gondolják, ennek Leng rejtett közelsége az oka.
Csak az északi köves pusztáról nem beszéltek. Volt valami nyugtalanító
abban a sivatagban, és hasznosabbnak tűnt nem elismerni a
létezését.
A későbbi napokban a bányákról meséltek, mivel Carter
azt mondta, oda igyekszik dolgozni. Sok volt belőlük, mivel Inquanok
városát mindenestül ónixból építették, s e féldrágakő csiszolt vagy
csiszolatlan tömbjeit kínálták Rinarban, Ogrothanban és Celephaisban, míg
otthon ezen vásárolták Thran, Ilamek és Kadatheron kalmáraitól e mesés
kikötők gyönyörű portékáit. Messze északon, majdnem a jeges pusztaságban,
amelynek létezését az inquanokiak vonakodtak elismerni, volt egy
használaton kívüli kőbánya, nagyobb a többinél; ebből fejtettek az
elfeledett időkben oly csodálatosan hatalmas tömböket és kockákat,
melyeknek simára csiszolt helye is rémítő. Aki ezeket a hihetetlen
kőkoloncokat kibányászta és valahová elszállította, az nem nevezhető
embernek; de jobb nem is törődni azzal a bányával, amelyhez ilyen nem
emberi emlékek tapadnak. Így hát magára maradt a szürkületben, csupán a
hollók és a hírhedett Shantak-madár zavarta meg mérhetetlen nagyságát.
Amikor Carter hallott erről a kőbányáról, mélyen elgondolkodott, mivel
ismerte az ősi meséket, amelyek szerint a Nagyok kastélyát az ismeretlen
Kadath tetején ónixból rakták.
A nap minden reggel alacsonyabban
kelt és a pára egyre csak sűrült és sűrült a fejük fölött. Két hét múlva
egyáltalán nem is láttak napot, csupán az örök felhőkupolát, mely nappal
szürkületi derengésben csillámlott, éjszaka hidegen, csillagtalanul
foszforeszkált. A huszadik napon nagy, éles szélű szikla bukkant föl a
távoli tengerben, az első földdarab azóta, hogy az Aran havas csúcsa
eltűnt a hajó mögött. Carter megkérdezte a kapitányt, mi a neve annak a
sziklának, de csupán azt a választ kapta, hogy névtelen és minden hajó
kerüli a hangok miatt, melyek éjente hallatszanak onnan. Amikor sötétedés
után tompa, szüntelen üvöltés harsant föl a fűrészes gránitszikláról, az
utazó boldog volt, hogy nem álltak meg és hogy a sziklának nincs neve. A
tengerészek imádkoztak és énekeltek, míg el nem enyészett a zaj, Carter
pedig álomtalan szörnyű álmokat látott a hajnali órákban.
Két nap
múlva reggel nagy szürke hegyvonulat bukkant föl tőlük keletre a
messzeségben, amelyeknek csúcsai belevesztek a szürkületi világ
egyfolytában gomolygó felhőibe. Láttán a tengerészek boldogan énekeltek,
néhányan letérdeltek a fedélzetre, hogy imádkozzanak; Carter ebből tudta,
hogy megérkeztek Inquanok földjére, és hamarosan lehorgonyoznak annak a
nagyvárosnak bazalt rakpartjainál, amely a föld nevét adta. Déltájt a
sötét partvonal is felbukkant és nem egészen három óra múlva kirajzolódtak
az ónixváros hagymakupolái és fantasztikus tornyai. Páratlan és izgalmas
látványt nyújtott arany volutákkal, indákkal és arabeszkekkel berakott,
finom fekete kőből épült falaival, rakpartjaival az ősi város. Sokablakos,
magas házainak faragott mintái, virágai inkább fájdalmas mint szívderítő
szépséggel kápráztatták a szemet: Az egyiket hagymakupola zárta le, a
másikat lépcsős piramis, melyből sajátosnál sajátosabb és képzeletdúsnál
képzeletdúsabb minaretek kötegei szöktek az égnek. A falak alacsonyak
voltak és kapuk lyuggatták őket át meg át; valamennyi kapu fölött hatalmas
ív feszült, és mindegyiket egy-egy isten koronázta, ugyanazzal az
ügyességgel kifaragva, mint ama hatalmas arc a távoli Ngraneken. Középen
egy dombon tizenhatszögletű irdatlan torony hordozott magas csúcsos
harangtornyot egy lapos kupolán. A tengerészek azt mondták, hogy ez a
Vének temploma, amelyben egy öreg főpap uralkodik, aki szomorú a féltett
titkok terhétől.
Időnként egy furcsa harang kongása reszketett
végig a városon, mindannyiszor kürtök, hegedűk és énekhangok misztikus
dallama válaszolt neki. A templom magas kupoláját körbefutó erkélyen
sorjázó háromlábakról lángoszlopok törtek föl bizonyos pillanatokban; mert
ennek a városnak a népe és papjai ősi titkok bölcsességét hordozták,
hűségesen megtartván a Nagyok ütemét, ahogy az meghagyatott a Pnakotikus
Kéziratoknál is öregebb tekercsekben. Ahogy a hajó elhaladt a hatalmas,
bazalt hullámtörő mellett, egyre tisztábban hallatszottak a város egyéb
zajai; Carter látta a rabszolgákat, tengerészeket és kereskedőket a
rakparton. A tengerészek és kereskedők az istenek különös arcú fajtájához
tartoztak, a rabszolgák viszont tömzsi, ferde szemű emberek voltak, akik a
szóbeszéd szerint a Leng mögötti völgyekből szivárogtak át valahogy a
járhatatlan hegység hágóin. A kikötők szélesen ölelték körül a
városfalakat, mindenféle portékát rakodtak ki a lehorgonyzott gályákról,
egyik végében faragott és faragatlan ónix várta, hogy berakják és
elinduljanak vele Rinar, Ogratlian és Celephais távoli piacai
felé.
Még nem volt este, amikor a sötét hajó horgonyt vetett egy
kiszögellő rakpart mellett. A tengerészek és kereskedők sorra partra
szálltak, és az íves kapukon át bementek a városba. Ennek a helynek az
utcáit ónixkővel rakták, néhányat szélesre, egyenesre építettek, mások
keskenyek, kanyargósak voltak. A vízparti házak alacsonyabbak voltak a
többieknél, különös ívelésű ajtajuk fölött arany jelek mutatták, hogy a
viszonylag kisebb istenségek tiszteletére épültek, akiket mindenki
kedvelt. A hajó kapitánya egy ódon tengerészkocsmába vitte Cartert; ahol
távoli országok hajósai gyűltek össze és megígérte, hogy másnap megmutatja
neki a szürkületi város csodáit, elviszi az ónixbányászok kocsmáiba,
melyek az északi fal mentén sorjáznak. Leszállt az éj és a kis bronzlámpák
kigyulladtak, a tengerészek távoli tájak dalait énekelték. De mikor a nagy
torony harangjának zengése végigremegett a városon, majd válaszképpen
fölemelkedett a kürtök, hegedűk, énekhangok dallama, mindenki abbahagyta a
nótázást-mesélést, és némán meghajtotta a fejét, amíg az utolsó visszhang
is el nem halt. Csoda és idegenség lebeg Inquanok szürkületi városa
fölött, az emberek félnek a legcsekélyebb mértékben is csorbítani
szertartásaikat, mert nem is gyanított közelségben leselkedik ugrásra
készen a bosszú és a végzet.
Carter a fogadó árnyai között egy
kuporgó alakot pillantott meg egy távoli zugban, aki nem tetszett neki.
Nem volt más, mint a Dylath-Leen ivóiban egykoron látott ferde szemű
kereskedő, kiről az a szóbeszéd járta, hogy Leng förtelmes sziklafalvaival
kereskedik, melyeket épeszű népek elkerülnek, és melyeknek ördögi fényei
messzire világítanak éjszakánként, sőt ismeri még a sárga selyemálarcos
leírhatatlan főpapot is, ki egyszál maga tanyázik egy történelem előtti
sziklakolostorban. E kufárt feltűnően érdekelni látszott, hogy Carter mit
kérdezget Dylath-Leen kereskedőitől a jeges pusztaságról és Kadathról;
megjelenése a sötét, kísérteties Inquanokban, ilyen közel Észak csodáihoz,
valahogy nem volt megnyugtató. Ám eltűnt, mielőtt szólhatott volna vele. A
tengerészek azt mesélték, jakkaravánnal érkezett egy nemigazán
meghatározható helyről, honnan a mesékben emlegetett Shantak-madár óriási,
ízletes tojásait hozta, hogy elcserélje ügyes ilarneki
jádekupákra.
Másnap a hajóskapitány végigkalauzolta Cartert
Inquanok ónix utcáin a szürke ég alatt. Sötét szépséggel tündököltek az
intarziás ajtók, alakos homlokzatok, vésett erkélyek, kristálylapos kiugró
ablakok; itt-ott terek nyíltak, fekete pillérekkel, oszlopsorokkal, furcsa
szobrokkal, melyek oly embereket ábrázoltak, kik meselények is voltak.
Nincs rá szó, mily szépséges és különös volt a kilátás a hosszú, egyenes
utakra, oldalsétányokra, hagymakupolákra, toronysisakokra és arabeszkes
tetőkre; ám semmi sem volt káprázatosabb, mint a Vének nagy központi
templomának kiugró tömbje, tizenhat faragott oldalával, lapos kupolájával,
büszke, csúcsos harangtornyával, amely mindent fölülmúlt fenségben. Kelet
felé, messze a városfalakon és a legelők mérföldjein túl mindenütt ott
magasodott szürkén annak a végeérhetetlen, áthatolhatatlan hegységnek a
háta, amely mögött a szóbeszéd szerint az ocsmány Leng terül el.
A
kapitány elvitte Cartert a nagyszerű templomba, amely fallal övezett
kertjével egy nagy, kör alakú téren áll, ahonnan az utcák olyanformán
ágaznak el, mint küllők a kerékagyból. Mindig nyitva áll e kert hét
boltíves kapuja, melyeken ugyanazok a faragott arcok sorakoznak, mint a
városkapukon, és az áhítatosak kedvükre kószálhatnak a csempézett
ösvényeken, a kisebb istenek groteszk haramiáival és kápolnáival
szegélyezett keskeny dűlőkön. Voltak a kertben szökőkutak, tavacskák és
medencék, amelyek visszatükrözték a magas erkélyek háromlábainak gyakori
fellángolását; valamennyi ónixkővel volt kirakva és világító apró halak
úszkáltak bennük, amelyeket búvárok hoztak föl az óceán mélyebb
lugasaiból. Amikor a torony harangjának mély zúgása végigremeg a kerten, a
városon, és a kapuk hét erkélyéről kürtök, hegedűk és emberi hangok
válaszolnak neki, álarcos, csuklyás papok oszlopa feketéllik elő a templom
hét ajtaján, kinyújtott kezükben nagy aranyüstökkel, melyekből különös gőz
árad. Furcsa járással, mereven kinyújtott lábakkal masírozik végig az
ösvényeken a hét oszlop a hét erkélyig, ahol eltűnnek és nem is bukkannak
elő többé. Pletykálják, hogy föld alatti utak kötik össze az erkélyeket a
templommal, és a papok azon át térnek vissza; suttognak a kimondhatatlan
misztériumokhoz vezető, hosszú ónixlépcsőkről is, ám arra csak néhányan
mernek célozgatni, hogy az álarcos, csuklyás papok nem emberi
lények.
Carter nem lépett be a templomba, mert azt csak a Fátyolos
Királynak szabad. Épp mielőtt elhagyta volna a kertet, jött el a
harangütés órája, és ő hallotta a fülsiketítően vibráló zengést a feje
fölött, a kürtök, hegedűk, emberi torkok jajongását a kerti erkélyekről. A
hét úton végigment az üstvivő papok hét menete a maga különös módján, oly
félelmet oltva az utazóba, mely ritkán fogta el emberi áldozások láttán.
Amikor az utolsó is eltűnt, Carter is eljött a kertből, ám közben
észrevett egy foltot a kövezeten, ott, ahol elvitték az üstöket. Még a
hajóskapitánynak sem tetszett az a folt, és gyorsan elvezette a dombra,
hol a Fátyolos Király sokkupolás csodapalotája emelkedik.
Ama
széles, kanyargós utat leszámítva, amelyen a király és társai járnak
jakháton és fogaton, meredek sikátorok vezetnek az ónixpalotába. Carter és
vezetője egy lépcsőzetes sikátoron kapaszkodott föl sajátos arany jelekkel
ékes intarziás falak között, erkélyek és kiugró ablakfülkék alatt, ahonnan
néha lágy dallamok, vagy egzotikus illatok permeteztek: Mindig a szemük
előtt voltak azok a titáni falak, félelmetes támpillérek, hagymakupolák,
amelyekről a Lefátyolozott Király palotája híres; végül átmentek egy nagy
fekete boltív alatt és odaértek a kertekhez, amelyeket az uralkodó a maga
örömére építtetett. Carter megállt, egészen elgyengülve ennyi
gyönyörűségtől, mert az ónixteraszok, oszlopos sétányok, tarka virágos
ágak, arany lugasoknak támaszkodó, gyöngéd virágzó fák, elragadó
domborművekkel díszített bronzurnák és háromlábak, talapzataikon az
erezett fekete márványból faragott, szinte lélegző szobrok, a bazaltmedrű
tavacskák csempézett szökőkútjai világító halaikkal, az apró templomok,
melyeknek faragott oszlopain szivárványszínű madarak énekeltek, a nagy
bronzkapuk csodálatos volutái, a csiszolt falak minden hüvelykjére
felfuttatott virágzó szőlő olyan látvánnyá egyesült, amelynek szépsége
meghaladta a valóságot, még itt, az álmok földjén is félig-meddig mesének
hatott. Látomásként reszketett a szürke, alkonyi ég alatt; fölötte
magasodott a kupolás, faragásokkal ékes nagyszerű palota, jobbra a
járhatatlan csúcsok fantasztikus körvonalai meredeztek a távolban. A
madarak és a szökőkutak állandóan daloltak, a ritka virágok illata
fátyolként terült szét a döbbenetes kerten. Egyetlen emberi lény sem járt
arra és Carter örült ennek. Ezután megfordultak és ismét lementek a
sikátor ónixlépcsőin, mivel magába a palotába nem léphet be látogató; és
nem is volt ajánlatos túl sokáig, túl kitartóan bámulni a középső kupolát,
mert állítólag abban lakott a sokat emlegetett Shantak-madarak ősapja,
amely különös álmokat bocsáthatott a kíváncsiskodóra.
Ezután a
kapitány a város északi negyedébe vezette Cartert, a Karavánok Kapujának
közelébe, hol a jakhajcsárok és ónixbányászok kocsmái voltak. Itt; a
kőfejtők egyik alacsony mennyezetű fogadójában búcsút mondtak egymásnak; a
kapitányt elszólították üzleti ügyei, miközben Carter buzgón beszédbe
elegyedett az északi bányászokkal. Sokan voltak ebben az ivóban, és az
utazó egyikükkel sem beszélgetett túlságosan sokáig; azt állította, hogy
régi ónixvájár, aki igyekszik mindent megtudni Inquanok bányáiról. De nem
sok újat tudott meg, a
bányászok félénk és kitérő válaszokat adtak,
ha az északi, hideg pusztára, és az ember által nem látogatott kőbányára
fordult a szó. Féltek az állítólagos ügynököktől, akik a hegyekből, a
feltételezett Lengből érkeztek, az arrafelé érezhető gonosztól és a messze
északon szétszórt sziklák közötti névtelen őröktől. Arról is suttogtak,
hogy a hírhedett Shantak-madár se jóféle lélek; még jó, hogy nincs is
ember, ki igazán látta volna őket (a Shantakok mesés ősatyját a királyi
kupola alatt sötétben etetik).
Másnap, mondván, hogy felkeresi a
különböző bányákat, meglátogatja Inquanok tanyáit és távoli ónixvárosait,
Carter bérelt egy jakot, és teletömte az útra a nagy bőr nyeregtáskákat. A
Karavánok Kapuja mögött az út szántóföldek között halad, a sok furcsa
tanyaházat lapos kupolák koronázzák. Az utazó megállt kérdezősködni néhány
ilyen háznál; egyszer zordonon zárkózott gazdára lelt, kiből oly magasztos
fenség áradt, mint a Ngranek oldalába faragott képmásból; biztosan érezte,
hogy egy Naggyal találkozott, vagy legalábbis olyasvalakivel, ki az
emberek között lakozik, noha vérének kilenctizede azonos az istenekével. E
szigorú, tartózkodó kunyhóban gondosan megválogatott szavakkal szólt az
istenekről, és hálálkodott minden áldásért, amit nekik
köszönhetett.
Aznap éjjel Carter egy út menti mezőn táborozott egy
nagy lygathfa mögött, amelyhez jakját kötötte, reggel pedig
tovazarándokolt észak felé. Tíz óra tájt elérte Urg apró kupolás faluját,
ahol megpihennek a kereskedők a bányászok pedig elmondják meséiket, és ott
maradt délig. Itt fordul nyugatnak Selarn felé a nagy karavánút, Carter
azonban mindig csak északnak tartott a kőfejtőkhöz vezető országúton.
Egész délután mendegélt az egyre emelkedő úton, amely valahogy keskenyebb
volt, mint a főút, mellette a tájban több volt a kő, mint a szántóföld.
Estére hatalmas fekete sziklákká nőttek a bal oldali alacsony dombok,
ebből tudta, hogy közeledik a bányavidékhez. Jobb kéz felől egész útját
végigkísérte a messzeségben toronyló áthatolhatatlan hegység kopasz oldala
és a vándor indulása óta itt hallotta a legfélelmetesebb meséket a néhány
paraszttól, kereskedőről és az ónixszállító nehézkes fogatok
hajtóitól.
A második éjjelen nagy, fekete nyiladék árnyékában vert
tábort, a jakot egy földbevert cövekhez kötötte. Megfigyelte, milyen
erősen foszforeszkálnak a felhők ezen az északi tájon, és többször is
mintha sötét alakzatok íródtak volna rájuk. A harmadik reggelen
megpillantotta az első ónixbányát, üdvözölte a csákánnyal és vésővel
dolgozó embereket. Napszállat előtt tizenegy bányát hagyott maga mögött;
errefelé végképp nem volt más, mint ónixkoloncok és vándorkövek, növény
egy szál se, nagy darab sziklatörmelékek hevertek szétszórtan a fekete
földön, jobboldalt pedig, kopáran és kísértetiesen, mindvégig ott
ágaskodtak az áthatolhatatlan szürke csúcsok. A harmadik éjszakát a
kőfejtők táborában töltötte, ahol a szökdécselő lángok különös fényeket
vetettek a nyugati csiszolt sziklákra. A férfiak sok dalt daloltak, sok
mesét mondtak, olyan sajátos jártasságot mutatva hajdan volt eseményekben
és az istenek szokásaiban, hogy Carter maga is láthatta, mennyi rejtett
emléket hordoztak a Nagyok leszármazottai. Megkérdezték, merre tart, és
intették, nehogy túlságosan messze merészkedjék észak felé; de ő csak azt
hajtogatta, hogy új ónixteléreket keres és nem óhajt több kockázatot
vállalni, mint bármelyik ásványkutató. Reggel istenhozzádot mondtak
egymásnak és Carter tovább ment a sötétedő észak felé, noha
figyelmeztették, hogy arra csak azt a senki által nem látogatott,
félelmetes kőbányát találja, amelyből ember előtti kezek fejtettek ki
csodálatos méretű tömböket. Az egyáltalán nem tetszett neki, hogy mikor
megfordult egy búcsúintegetésre, mintha azt a ferde szemű, tagbaszakadt,
alamuszi öreg kereskedőt látta volna közeledni a táborhoz, akiről azt
suttogták a távoli Dylath-Leenben, hogy Lenggel trafikál. Két további
bánya után úgy tűnt, véget ér Inquanok lakott része, az út meredek
jakösvénnyé szűkült a fenyegető fekete sziklák között. Jobbra továbbra is
ott meredeztek a sivár, távoli csúcsok, és ahogy egyre mélyebbre hatolt az
ember nem járta vidék szívében, úgy lett egyre sötétebb és hidegebb a táj.
Hamarosan észrevette, hogy eltűntek a csapásról a láb- és patanyomok;
eszerint az ősidők különös kihalt ösvényein jár. Egyszer-másszor holló
károgott magasan a feje fölött, itt-ott egy rebbenés a hatalmas sziklák
mögött kellemetlenül emlékeztetett a Shantak-madárról szóló legendákra.
Legtöbbször azonban egyedül volt bozontos társával, noha aggódva
konstatálta, hogy a kitűnő állat mind kelletlenebbül halad előre, egyre
többször horkan föl rémülten minden útszéli apró neszre.
Az ösvény
most beszorult a komor, ragyogó falak közé és meredekebb volt, mint
valaha. Nehéz lett a kapaszkodás, a jak sűrűn megcsúszott a mindent
vastagon elborító törmeléken. Két óra múlva Carter megpillantott elöl egy
gerincet, amely mögött semmi más nem volt, csak a borús, szürke ég, és
azon hálálkodott, hogy innen már lehet lefelé menni. Azonban nem volt
könnyű elérni ezt a tetőt; az úr csaknem függőlegessé vált, és még
veszélyesebbé tették a fekete kövek, apró kavicsok. Carter időnként
leszállt és vezette gyanakvó jakját; nagyon nehéz volt maga után húznia a
meg-megbokrosodó vagy botladozó állatot és közben lehetőleg még talpon is
maradni. Azután hirtelen fölért a tetőre, lepillantott és elakadt a
lélegzete.
Az ösvény valóban lefelé vezetett, ugyanolyan magas
természetes falak között; bal kéz felől azonban óriási űr tátongott, több
holdas gigászi kőfejtő, hol egy elemi erő széthasogatta, föltépte és
kivájta a termésónixot a szakadék alján; és e titáni szurdok alatt, a föld
bugyraiban még mélyebb üregek ásítottak. Ez nem az ember bányája volt:
homorú oldalaiban több méter széles tömbök helye tátongott, mutatta,
mekkora koloncokat vágtak ki a névtelen kezek és vésők. Fönt a magasban, a
fűrészes peremnél hatalmas hollók csapongtak és károgtak, a beláthatatlan
mélységből fölszüremlő tompa cirregés pedig arról árulkodott, hogy
denevérek, urhagok és más gyanús fajzatok kísértenek a feneketlen
sötétségben. Ott állt Carter a keskeny úton a szürkületben, az ereszkedő
ösvény tetején; jobbra, ameddig ellátott, magas ónixszálak tornyosultak, a
bal oldaliak pedig éppen előtte hasadtak szét a szörnyű és embertelen
kőbányává.
A jak hirtelen felbőgött, és utasát félrelökve kitört,
pánikban vágtatott előre, míg végül eltűnt az észak felé lejtő keskeny
csapáson. A kavicsok, amelyeket patái fölvágtak, átrepültek a kőbánya
peremén, eltűntek a sötétben, és nem lehetett hallani, mikor értek
feneket. Carter rá sem hederített a nyaktörő űr veszélyeire, hanem
lélekszakadva rohant a menekülő barom után. Baloldalt hamarosan fölébe
tornyosultak megint a sziklák, az ösvény hasadékká szűkült, de ő csak
nyargalt tovább, követte a kétségbeesetten rohanó állat széles
csapáját.
Egyszer mintha a rémült jószág patacsattogását hallotta
volna, és ebből bátorságot merítve, megkettőzött gyorsasággal rohant
mérföldeken át. Az úr lassacskán kiszélesedett, és ő ekkor kapott észbe,
hogy mindjárt kiér a jeges és ijesztő északi pusztaságba. A jobb oldali
repedéseken megint áttetszett a megmászhatatlan távoli ormok sivár, szürke
oldala, előtte pedig a sziklák és vándorkövek közötti nyílt tér
félreérthetetlenül hirdette a sötét, határtalan síkság közeledését. Most
az előbbinél is tisztábban hallotta a kopogást, de most megrémült,
ahelyett, hogy felbátorodott volna, mert rájött, hogy ez nem a menekülő
rémült jak lábdobogása. A paták mögötte koppantak, könyörtelen
céltudatossággal.
Az üldözés futássá változott a láthatatlan üldöző
elől. A menekülő nem mert visszapillantani, mivel úgy érezte, olyasmit
látna, amire nincs szó és nincs fogalom. A jak valószínűleg hamarabb
hallotta vagy érezte meg, Carter pedig nem óhajtott azon gondolkozni,
emberi zsiványtanyáról jött-e üldözője vagy a kőbánya fekete méhéből
csámborgott-e elő. Közben elmaradtak a kőszálak, az éjszaka egy nagy
homokpusztára és kísérteties kőkoloncokra ereszkedett alá, amelyek között
elveszett minden ösvény. Nem találta a jak lábnyomait, de mindig hallotta
a háta mögött a kopogást; hébe-korba mintha gigászi szárnyak suhogása
elegyedett volna hozzá. Gyászos világossággal látta, hogy utat vesztett,
reménytelenül eltévedt az értelmetlen sziklák és ember nem járta homok
átokverte halott pusztájában. Azok a távoli és áthatolhatatlan csúcsok
jobboldalt, csak azok adtak némi támpontot, de még azok is mindjobban
elmosódtak, ahogy sűrült a félhomály és a nappal helyét a betegesen
foszforeszkáló felhők vették át.
Ekkor valami szétfolyó
szörnyűséget pillantott meg a sötétedő északon. Egy pillanatig azt hitte,
fekete hegylánc, de mindjárt látta, hogy több annál. A komor felhők
foszforeszkáló fénye nem hagyott kétséget; időnként a körvonalait is
kirajzolta a mögötte izzó pára. Hogy milyen messze volt, azt nem tudta
megállapítani Carter, de igen távol kellett lennie. Több száz méter magas
volt, nagy, homorú ívben feszült az átjárhatatlan szürke csúcsoktól az
elképzelhetetlen nyugati vidék felé, és egykor valóban magas ónixhalmokból
állt. Ám ezek a halmok nem voltak halmok többé, amióta az emberénél
nagyobb kéz érintette őket. Felhő- és párakoronásan, némán kuporogtak a
világ tetején, mint a farkasok, az örökkévalóságig őrizve Észak titkait.
Ültek irdatlan félkörben a figyelő kutyaszörnyekké faragott hegyek, és
fölemelt jobbjukkal fenyegették az emberiséget.
Csak az égbolt
villódzó fényében látszott úgy, mintha mozognának a kétfejűek, ám a
csetlő-botló Carter hatalmas árnyakat látott föllebbenni felhőborította
süvegükről és ezt már nem érzékcsalódás okozta. Pillanatról pillanatra
nőttek a csapkodó-suhogó alakok és az utazó tudta, hogy botladozása véget
ért. Semmiféle madárhoz vagy denevérhez nem hasonlítottak, sem a
felvilágon, sem álomföldön, nagyobbak voltak az elefántoknál és lófejük
volt. Carter tudta; hogy ezek lehetnek a rossz hírű Shantak-madarak és nem
töprengett tovább, miféle gonosz leselkedők és névtelen őrök tartják távol
az embert a sarki sziklasivatagtól. Mikor lemondóan megállt, végre hátra
mert nézni, hol csakugyan ott közeledett egy sovány jak hátán az ördögi
legendák ferde szemű kereskedője, és szélesen vigyorogva vezette a gonosz
pofájú Shantakok förtelmes hordáját, melyeknek szárnyai még mindig
koszmósak voltak a kortól és a földalatti bugyrok szennyétől.
Noha
csapdába esett a legendás, lófejű lidércnyomások nagy, gonosz körében,
Randolph Carter nem vesztette el az öntudatát. Ocsmányan és
hátborzongatóan tornyosodtak fölötte a titáni rémpofák, a ferde szemű
kereskedő pedig leugrott jakjáról és vigyorogva odaplántálta magát a
fogoly elé. Azután intett, hogy másszon föl az egyik undorító Shantak
hátára, segített is neki miközben utazónkban az irtózat kelt birokra a
józan belátással. Nehezen boldogult, mert a Shantak-madárnak toll helyett
pikkelyei vannak és ezek a pikkelyek nagyon csúszósak. Amikor
elhelyezkedett, a ferde szemű ember fölugrott a háta mögé, otthagyva
girhes jakját az egyik hajmeresztő madárkolosszusnak, mely magával is
hurcolta az északi faragott hegykoszorú felé.
Iszonyú suhogással
vágtak neki a végtelen jeges űrnek, föl, aztán keletnek, neki az
áthatolhatatlan hegység szürke, sivár oldalainak, amelyek mögött állítólag
Leng terül el. Magasan a felhők fölött repültek, míg végül megpillantották
odalent a mesés ormokat, melyek a köd villogó örvényébe rejtőztek Inquanok
népe elől. Carter nagyon tisztán látta őket, és a legmagasabb csúcsokon
ugyanolyan különös barlangokat fedezett föl, mint a Ngraneken; ám nem
kérdezgette foglyul ejtőjét, mert az ember és a lófejű Shantak-madár
egyformán rettegtek az üregektől, sebbel-lobbal igyekeztek túllenni rajtuk
és csak akkor engedtek föl, mikor messze eltávolodtak tőlük.
A
Shantak most alacsonyabban szállt, a felhők kupolája alatt szürke,
terméketlen síkság nyújtózott, amelyen elszórtan gyönge tüzek pislákoltak.
Még lejjebb ereszkedtek, magányos gránitkunyhók, sivár falvak tünedeztek
fel, melyeknek ablakában fakó fény világított. A vityillókból és falvakból
sípok vinnyogása, csörgők utálatos zörgése hallatszott, alátámasztva
Inquanok földrajzi felfedezőinek szavait. Utazónk korábban is hallott már
ilyen hangokat, és tudta, hogy arról a hideg, puszta fennsíkról erednek,
ahová jótét lélek sose teszi be a lábát; a gonosz és a rejtélyek eme
kísérteties földjének neve Leng.
A pisla tüzek körül sötét alakok
táncoltak. Carter kíváncsi volt, miféle népek lennének, hiszen hús-vér
ember még sohasem járt Lengben, mely csupán messziről látott tüzeiről és
kőkunyhóiról volt ismeretes. Nagyon lassan, félelmetesen szökelltek ezek
az alakok, rossz volt látni őrült rángatózásukat és hajladozásaikat;
Carter nem is csodálkozott, hogy a regék irtóztatóan gonoszaknak hírlelik
őket, mint ahogy azon sem, hogy egész álomfölde rettegi e félelmes,
fagyott fennsíkot. Mikor a Shantak még lejjebb ereszkedett, kezdtek
pokolian ismerősek lenni a visszataszító táncosok; a fogoly feszülten
összpontosítva kutatott emlékeiben, hogy hol látott már ilyen
teremtményeket.
Úgy ugrándoztak, mintha lábfej helyett patájuk nőtt
volna és valami paróka- vagy sisakfélét hordtak apró szarvakkal. Más ruha
nem is volt rajtuk, de a legtöbbjük meglehetősen szőrös volt. Kurta farkuk
is volt, és mikor fölbandzsítottak, Carter látta, milyen roppant széles a
szájuk. Már tudta, kik, és dehogyis viseltek parókát vagy sisakot. Leng
rejtélyes népe azonos volt a fekete gályák rossz képű kereskedőivel, akik
rubintot szállítottak Dylath-Leenbe, a csaknem-emberekkel; a holdbéli
szörny-varangyok rabszolgáival! Ugyanaz a sötét nép volt, amely réges-rég
fekete gályájára hurcolta őt, s kiknek rokonait csordaként hajtották
polipszerű, formátlan uraik annak az átkos holdvárosnak a mocskos
rakpartjain, a soványabbját dolgoztatták, a kövérebbjét pedig ládába
csomagolták egyéb szükségleteik kielégítésére. Most látta, honnan
származnak e kétértelmű teremtmények és megremegett a gondolatra, hogy
Lenget ismerik a holdbéli formátlan förtelmek is.
De a Shantak
átrepülte a tüzeket; a kőkunyhókat és a csaknem-ember táncosokat, azzal
föllendült a szürke gránit, a fakó sziklasivatagok, a jég és hó kihalt
hegyei közé. Nappalodott, és az alacsony felhők foszforeszkálása helyet
adott az északi világ párás félhomályának és az ocsmány madár még mindig
céltudatosan szállt a jeges némaságban. A ferde szemű ember időnként szólt
hozzá gyűlöletes torokhangú nyelvén és a Shantak felelt neki, nyiszorogva,
mint üvegen a köröm. Eközben egyre emelkedett a vidék, míg végre elértek
egy szélseperte táblahegyet, amely láthatólag ennek az átkozott ürességnek
a teteje volt. Itt, a néma és hideg magányban, faragatlan monolitok
gyűrűjében emelkedett egy durva kövekből rakott, szögletes, ablaktalan
épület. Nem volt benne semmi emberi, Carter úgy sejtette a vén mesékből,
hogy csakugyan elértek a legrettentőbb és -legendásabb helyre, a távoli és
történelem előtti kolostorhoz, ahol társtalanul él a sárga selyemálarcos
leírhatatlan főpap, ki a Más Istenekhez imádkozik, és Nyarlathotephez, a
kúszó káoszhoz.
Most földre szállt az ocsmány madár: a ferde szemű
leugrott és lesegítette foglyát. Carter most már biztos volt benne, miért
fogták el; világos, hogy a ferde szemű kufár sötétebb hatalmak ügynöke,
ezért siet lelkesen urai elé vonszolni a halandót, ki feltételezhetően az
ismeretlen Kadathot akarja megkeresni, hogy elmondjon egy imát az
ónixpalotában lakozó Nagyok orcája előtt. A kereskedő volt az oka, hogy
Dylath-Leenben elfogták a holdvarangyok rabszolgái. Most ugyanazt akarja
tenni, amit a Carter segedelmére siető macskák meghiúsítottak: félelmetes
találkozásra viszi áldozatát a szörnyeteg Nyarlathoteppel, hogy
megtanulja, minő vakmerőség az ismeretlen Kadathot keresni. Leng és a
hideg puszta Inquanoktól északra közel lehet a Más Istenekhez és arrafelé
jól őrzik a Kadathba vezető hágókat.
A ferde szemű apró termetű
volt, de a lófejű óriásmadár szavatolta, hogy mindenki engedelmeskedjék
neki. Carter is átvágott a nyomában a monolitkörön, aztán belépett az
ablaktalan kőkolostor alacsony boltíves kapuján. Odabent vaksötét volt, ám
a gonosz kereskedő meggyújtott egy morbid vésetekkel csúfoskodó kis
agyagmécsest, és végiglökdöste foglyát a keskeny, kanyargós folyosók
labirintusán. A falakra ősrégi, ijesztő képeket festettek, olyan
stílusban, amely ismeretlen a Föld régészei előtt. A színek évmilliók után
is ragyogtak, az ocsmány Leng szárazsága és hidege sok régi dolgot tartott
életben.
Carter csak futólag látta a festményeket a lámpa fakó és
pisla világánál, de beleremegett a történetbe, amelyet elmondtak. Ezek a
vénséges freskók voltak Leng évkönyvei a szarvas, patás, széles szájú
csaknem-emberek ördögi táncot roptak elfelejtett városok között. Voltak
csataképek ősi háborúkról, amelyeket a lengi csaknem-emberek vívtak
duzzadt bíbor pókokkal a szomszédos völgyekben; olyan kép is volt, amelyen
épp megérkeztek a fekete gályák a Holdról és Leng népét uralmuk alá
hajtották a gályákról előbugyborékoló, szökdécselő és mászó polipszerű,
formátlan fertelmek. E síkos piszkosfehér pocsékságokat imádták a lengiek,
még csak nem is panaszkodtak, amikor legderekabb és legzsírosabb hímjeiket
elhurcolták a fekete gályák. A szörnyeteg holdvarangyok egy tengeri
szigeten táboroztak, fűrészes sziklák között, amely, mint Carter a
freskóról megállapította, nem volt más, mint az Inquanokba hajóztában
látott; szürke, névtelen, elátkozott szikla, ahonnan ronda üvöltés
hallatszott egész éjszaka, és amelyet messze elkerülnek Inquanok
tengerészei.
A freskókon látni lehetett a nagy tengeri kikötőt és a
csaknem-emberek fővárosát; büszkén állt lenyűgöző magas templomaival,
faragott házaival oszlopsorai pompájában a sziklák és bazalt rakpartok
között. Nagy kertek és oszlopos utcák vezettek a szirtektől és a
szfinxekkel koronázott hat kaputól a titáni központi térig, ezen a téren
pedig két óriási szárnyas oroszlán őrizte a föld alá vezető lépcsőket.
Újra és újra fölbukkant a két szárnyas óriásmacska, félelmetes diorit
oldaluk csillogott a nappal félhomályában és a felhősen foszforeszkáló
éjszakában. Miközben Carter elbotorkált sűrűn ismétlődő képeik mellett
végre eszébe jutott, hol vannak és melyik városban uralkodtak a
majdnem-emberek az ősidőkben, még a fekete gályák eljövetele előtt. Szó se
lehetett tévedésről, álomföld legendái bőségesek és gazdagok. Semmi
kétség, hogy az ősváros nem más, mint a történelmi Sarkomand, amelynek
romjai millió évvel azelőtt megfakultak, hogy az első teljesen ember
meglátta a napvilágot, és a gigászi oroszlánkettős egy örökkévalóság óta
őrzi a lépcsősort, amely álomföldről vezet le a Nagy
Szakadékba.
Más képek a Lenget Inquanoktól elválasztó komor szürke
csúcsokat ábrázolták, meg a szörnyűséges Shantak-madarakat melyek a hegyek
derekán kiugró sziklaperemekre építik fészkeiket. Ugyancsak megörökítették
a furcsa barlangokat a legmagasabb ormok közelében, ahonnan a legmerészebb
Shantakok is vijjogva menekülnek el. Carter látott felülről ilyen üregeket
és észrevette, hogy hasonlítanak a Ngranek barlangjaira. Tudta már hogy ez
a hasonlóság több puszta véletlennél, mert ezek a faliképek bemutatták
félelmes lakóikat is; e denevérszárnyak, görbe szarvak, tüskés farkak,
nyúlkáló mancsok és gumiszerű testek nem voltak ismeretlenek előtte.
Találkozott e némán röpködő-markolászó fajzatokkal korábban is; ezek a
Nagy Szakadék értelem nélküli őrei, kiktől még a Nagyok is tartanak, mert
nem Nyarlathotepet uralják, hanem a tiszteletre méltó Nodenst. Ők a
félelmetes éji huhogányok, akik vég nélkül röpködnek Pnath völgye és a
külső világ között, és sohasem nevetnek vagy mosolyognak, mert nincs
arcuk.
A ferde szemű kereskedő most egy nagy, kupolás terembe lökte
be Cartert, amelynek falait döbbenetes domborművek borították, közepén
kerek gödör tátongott, amelyet hat, gyanús foltokkal mocskolt kőoltár vett
körül gyűrű alakban. Ebben a hatalmas, büdös kriptában nem volt világítás,
a baljós kereskedő mécse pedig olyan gyér fényt árasztott, hogy csupán
apró részleteket lehetett látni. A terem távolabbi végében ötlépcsős magas
kőemelvény volt, azon pedig sárga alapon vörös mintás selyemköntöst, sárga
selyemálarcot viselő ormótlan alak dagadozott egy aranytrónon. Neki
integetett és gesztikulált a kereskedő, mire a sötétben bujkáló fölemelt
selyembe burkolt mancsaival egy förtelmes faragványokkal borított
elefántcsontfuvolát, és undorító hangokat hallatott lebegő sárga álarca
mögül. Egy darabig így társalogtak. Carternek gyomorkeverően ismerős volt
a fuvola hangja és a helyiség bűze. A vörös fénnyel megvilágított
vérfagyasztó várost és a visszataszító körmenetet juttatta eszébe, ami
után a félelmetes kapaszkodás következett a Holdon át, mielőtt megmentette
volna a barátságos földi macskák támadása. Tudta, a teremtmény azon az
emelvényen kétségtelenül a leírhatatlan főpap, akiről a legendák sátáni,
abnormális dolgokat suttognak, ám rettegett elgondolni, milyen irtózatos
lehet a valóságban.
Ekkor a mintás selyem kissé visszacsúszott az
egyik piszkosfehér mancsról, és Carter már tudta, miféle fajzat a
rémületes főpap. És az undor olyasmire vette rá, amibe ép ésszel sohasem
mert volna belevágni, de most reszkető öntudatában semminek sem maradt
hely azon az őrjöngő vágyon kívül, hogy elmeneküljön attól, ami ott
kuporog az aranytrónuson. Tudta, hogy reménytelen kőlabirintus választja
el a külső hideg felföldtől és még ha kiér is, ott az irtózatos
Shantak-madár várakozik; mégis, mindennek ellenére csak azt tudta, hogy el
kell menekülnie ettől a selyemruhában vonagló förtelemtől.
A ferde
szemű ember az egyik iszonytatóan mocskos oltárkőre tette a különös
mécsest és előrelépett, hogy hadonászva szóljon a főpaphoz. Carter, aki
mostanáig meg se moccant, hatalmasat lökött rajta a félelem vad erejével,
úgy, hogy áldozata nyomban belezuhant a tátongó üregbe, amely a pletyka
szerint egyenesen Zin pokoli tárnáiba vezet, hol a sötétben a gugok
vadásznak a rémekre. Ezzel majdnem egy időben lekapta a mécsest az
oltárról és berontott a freskókkal díszített labirintusba, fordult erre,
fordult arra, ahogy jött és igyekezett nem gondolni sem a háta mögött
kitartóan doboló alaktalan lábakra, sem a csúszás-mászásra hátul, a sötét
folyosókban.
Néhány pillanat múlva már bánta fejvesztett
futkosását. Bárcsak megjegyezte volna a freskókat, amelyek mellett
elhaladtak befelé jövet! Igaz, olyan temérdek festmény volt és annyira
zűrzavarosak, hogy nem sok hasznukat vette volna, ennek ellenére szidta
magát, amiért nem próbálta meg. Ezek, amelyeket most látott, még
borzalmasabbak voltak. Tudta, hogy nem a kivezető folyosón jár. Egy idő
után, biztosra véve, hogy nem követik, lassított valamelyest; de alighogy
föllélegzett, máris új bajba került. A mécses lángja halványodni kezdett
és Carter hamarosan ott maradt a szuroksötétségben: semmit nem látott,
semmi sem mutatott irányt.
Amikor a világítás kihunyt, lassan
tapogatózott előre a sötétben és a Nagyokhoz imádkozott, hogy segítsenek,
ha tudnak. Időnként érezte, hogy a kőpadló emelkedik vagy süllyed és
egyszer megbotlott egy látszólag értelmetlen lépcsőfokban. Minél tovább
ment, annál nyirkosabb lett a környezet, pedig valahányszor kitapogatott
egy kereszteződést vagy oldalfolyosót, mindig azt a járatot választotta,
amely a legkevésbé lejtett. Mégis, úgy érezte, lefelé halad; a doh, a
nyálkás falak és a padló egyenetlensége arra utalt, hogy mélyen lent
járhat Leng tisztátalan fennsíkja alatt. Arra azonban semmi sem
figyelmeztette; ami végül is bekövetkezett: rettenetesen, döbbenetesen,
lélegzetelállító zűrzavarban. Az egyik pillanatban még lassan araszolt a
csúszós padlón, amely csaknem sík volt, a következőben szédülve zuhant
lefelé a sötétben egy nagyjából függőleges üregben.
Nem tudta,
mikor ért véget a borzalmas zuhanás, úgy rémlett, órákig tart a hagymázos
émelygés, a rémült önkívület. Azután rájött, hogy megállt, és fölötte az
északi éj foszforeszkáló felhői világítanak beteg fénnyel. Mindenfelé
omladozó falak és törött oszlopok, a cserjéktől-gyökerektől feltúrt
kövezetet benőtte a fű. Mögötte függőleges bazaltszál meredezett, amelynek
nem látszott a csúcsa; sötét oldalát visszataszító vésetek borították, és
boltíves, faragott ajtó vezetett a belső feketeségbe, ahonnan ő érkezett.
Előtte kettős oszlopsor húzódott, a törmelékek, a talapzatok egy régi
széles utcáról árulkodtak; az urnákról és a medencékről tudta, hogy ez
lehetett a kertek sétánya. Atávolban hatalmas körteret jelezve szétnyíltak
az oszlopsorok és e gyűrűben két szörnyalak sötétlett a csillámló éji
felhők alatt. Hatalmas diorit szárnyas oroszlánok voltak, közöttük
sötétség és árnyak. Hét méter magasra emelték teljesen ép, groteszk
fejüket és gúnyosan vicsorogtak a körülöttük elterülő romokra. Carter
tudta, mik lehetnek: a legendák egyetlen ilyen kettőst ismernek. Ők voltak
a Nagy Mélység örök őrei, ezek a sötét omladékok pedig ó Sarkomand
romjai.
Első dolga volt elbarikádozni a kapuboltozatot a hullott
kövekkel és a fura omladékkal. Nem óhajtotta, hogy követői támadjanak Leng
gyűlöletes kolostorából, épp elég veszély leselkedett az előtte álló úton.
Fogalma sem volt, hogyan jut el Sarkomandból álomföld népesebb részeibe;
azzal sem ér el sokat, ha leereszkedik a kísértetek barlangjába, mivel
azok se tudnak többet, mint ő. A három kísértetnek, amelyek átkalauzolták
a gugok városán a külső világba, sejtelmük sem volt, hogy kell menni
Sarkomandba, ha haza akarnak jutni, de azt tervezték, megkérdezik
Dylath-Leen öreg utazóit. Carternek nem nagyon volt ínyére, hogy ismét
leereszkedjék a gugok alvilágába és megint Koth pokoli tornyával
próbálkozzék, amelynek ciklopi lépcsői az elvarázsolt erdőbe vezetnek,
ámde sejtette, hogy mégis rá kell fanyalodnia, ha minden más próbálkozása
kudarcot vall. Leng fennsíkján nem mert elmenni segítség nélkül a magányos
kolostor mellett; a főpapnak sok ügynöke lehet, útja végén nyilván ott
lennének a Shantakok és talán más dolgokkal is meg kellene birkóznia. Ha
tudna szerezni egy hajót, visszavitorlázhatna a tengeren át Inquanokba a
fűrészes ocsmány szikla mellett: a kolostor ősi festményei megmutatták,
hogy e félelmetes hely nincs messze Sarkomand bazalt rakpartjaitól. De
hajót találni ebben az eonok óta elhagyott városban igen valószínűtlen, és
az sem tűnt reálisabbnak, hogy építsen magának egyet.
Ilyen
gondolatokkal bíbelődött Randolph Carter, amikor egyszer csak új dolgon
akadt meg a szeme. Szélesen húzódott előtte a mesés Sarkomand irdatlan
csontváza, fekete, törött oszlopaival, szfinxekkel koronázott, rogyadozó
kapuival, titáni köveivel, szörnyűséges szárnyas oroszlánjaival a
csillámló éji felhők beteg izzásában. Most messze elől; valahol jobbra
olyan fényt vett észre, amely nem a felhőkből származott. Nincs egyedül a
halott város némaságában. Hol fellobbant, hol elhalványodott, zöldes
árnyalata nem volt valami biztató. Amikor közelebb lopakodott a törmelékes
utcán, néhány szűk résen át, leomlott falak között, látta, hogy tábortűz
ég a rakpartok mellett, és néhány sötét alak csoportosul körülötte;
pestises bűz terjengett mindenfelé. Mögöttük a kikötő vize olajosan
csapkodta egy lehorgonyzott, nagy hajó oldalát és Carter halálra ijedt,
látván; hogy ez az egyik rettegett gálya a Holdról.
Már azon volt,
hogy elkúszik az undorító tábortűz közeléből, amikor izgalom söpört végig
a bizonytalan sötét alakokon és különös, félreismerhetetlen hangot
hallott. Egy kísértet rémült huhogása volt, amelyet egy pillanattal később
valóságos fájdalomkórus követett. Bízván a félelmes romok árnyékában,
Carter engedte, hogy kíváncsisága legyőzze félelmét és újra
előresompolygott. Féreg módjára a hasán tekergőzve keresztülvágott egy
nyílt utcán, más helyütt fel kellett állnia, nehogy zajt csapjon a
szétszóródott márványdarabok között. De mindig sikerült megúsznia a
felfedeztetést, így rövid idő alatt talált egy helyet egy irdatlan oszlop
mögött, ahonnan megfigyelhette a zöldben úszó jelenetet. Az ocsmány tűz
körül émelyítő holdgombákat vacsorálva lapítottak bűzös körben a varasbéka
szerű holdbestiák és csaknem emberi rabszolgáik. Néhány rabszolga fura
dárdákat hevített a szökdécselő lángokban és fehéren izzó hegyükkel
időnként megpiszkálták három szorosan összekötözött foglyukat, akik ott
fetrengtek a vezérek előtt. Csápjaik mozgásából Carter látta, hogy a tömpe
orrú holdbestiák hatalmasan élvezik a látványosságot és nagy volt
elszörnyedése, amikor fölismerte a rémült nyüszítést és rájött, hogy a
megkínzott kísértetek nem mások, mint a hűséges trió, kik fölkalauzolták
őt a mélységből, azután elindultak az elvarázsolt erdőből, hogy
megtalálják Sarkomandot és azt a kaput, amelyik visszavezeti őket alvilági
szülőhonukba.
Igen nagy volt a zöldes tűz körül a holdbestiák
száma; Carter belátta; hogy pillanatnyilag semmit sem tehet egykori
szövetségeseiért. Fogalma sem volt, hogyan foghatták el a kísérteteket, de
úgy képzelte, a szürke varangyszerű borzadályok meghallhatták, amikor
Dylath-Leen-ben a sarkomandi utat firtatják és nem akarták, hogy ily közel
jussanak Leng gyűlöletes fennsíkjához és a leírhatatlan főpaphoz. Egy
pillanatig tépelődött, mit kellene tennie, és eszébe jutott, milyen közel
van a kapu, amely a kísértetek fekete királyságába vezet. Legokosabb, ha
visszakúszik kelet felé, a két oroszlán terére és tüstént leereszkedik a
mélységbe, ahol biztosan nem találkozik nagyobb rémségekkel, mint idefönt,
viszont hamar találhat olyan kísérteteket, akik buzgón testvéreik
segítségére sietnek, és talán eltakarítják a fekete gályáról a
holdbestiákat. Eszébe jutott, hogy a kapunál, akárcsak a mélység többi
bejáratánál, éji huhogányrajok őrködnek; de most már nem félt ezektől az
arc nélküli teremtményektől, mert megtudta, hogy ünnepélyes szövetséget
kötöttek a kísértetekkel, és az egykori Pickman megtanította rá, hogyan
süvítse a jelszót, amit megértenek.
Így hát megkezdte csöndes
kúszását a romokon át, lassan közeledve a nagy központi tér és a szárnyas
oroszlánok felé. Kényes munka volt, de a holdbestiák olyan jól
szórakoztak, hogy nem hallották azokat az apróbb zajokat, amelyeket
véletlenül csapott a lehullott kövek között. Végül kiért a nyílt terepre
és elindult a satnya fák, kúszónövények között. Az óriási oroszlánok
ijesztően meredtek rá a foszforeszkáló felhők beteg fényében, de ő
férfiasan ment tovább, majd odakerült a pofájuk elé, mert tudta, hogy azon
az oldalon lesz az ijesztő sötét, amelyet őriznek. Háromméternyire
kuporgott egymástól rémítő domborművekkel televésett irdatlan talapzatán a
két csúfondáros pofájú dioritszörny. Közöttük csempeborítású tér volt,
amelyet valaha ónixkorlát vett körül, közepén fekete kút tátongott. Itt
állt hát az ásító mélység partján, honnan hoporcsos-mohos kőlépcsők
vezettek le a lidérces alvilágba.
Még az emléke is szörnyűség annak
az órákig tartó sötét ereszkedésnek. Carter egyre csak keringett és
keringett vakon lefelé egy mérhetetlen, meredek, csúszós csigalépcsőn.
Olyan elnyűttek és keskenyek voltak a fokok és annyira nyálkásak az
alvilág kipárolgásától, hogy a rajtuk járó sohasem tudhatta, mikor indul
meg, hogy lélegzetelállító zuhanás után megérkezzék a pokol fenekére;
ugyanígy nem sejtette, mikor és hogyan ragadják meg az
éji
huhogányok, ha tényleg lakik néhány ebben az ősi lejáróban. Körülvette a
mélység nem embernek való fojtogató szaga. Idővel elgémberedett és
elálmosodott, sokkal inkább ösztönei, mint tudatos elhatározás hajtotta
előre. Még azt sem érezte, mikor megállt, mert hátulról némán megmarkolta
valami. Aztán szélsebesen hasította a levegőt, és csak a rosszindulatú
csipkedésre kapott észbe, hogy itt a gumiszerű éji huhogányok
tevékenykednek.
Attól, hogy az arc nélküli, csapkodó lények hideg,
nedves markában van, eszébe jutott a kísértetek jelszava és olyan hangosan
süvítette, ahogy bírta, a szél és a repülés zűrzavarában. Bár a
huhogányokat esztelen lénynek tartják, a hatás azonnali volt; rögtön
abbamaradt a csipkedés, a teremtmények sietve kényelmesebb testhelyzetbe
fordították foglyukat. Ettől fölbátorodva Carter némi magyarázatot
kockáztatott meg; elmondta, hogy a holdbestiák elfogták és megkínozták a
három kísértetet és hogy egy csapatra lenne szüksége a kiszabadításukra. A
huhogányok, ha tökéletlenül is, megértették, amit mondott; még gyorsabban
és céltudatosabban repültek. A tömör sötétséget hirtelen felváltotta a
belső világ szürke félhomálya és kitárult előttük az egyik olyan lapos,
élettelen síkság, ahol szívesen kuporognak és zabálnak a kísértetek.
Töredezett sírkövek, csontmaradványok árulkodtak a hely lakóiról; Carter a
sürgős hívójelet hallatta, mire kutyaszerű, nyeszlett fajzatok perdültek
elő a föld alatti járatokból. Most lecsaptak a huhogányok, talpra
állították utasukat, azután kissé visszavonultak és behúzott nyakkal
félkörbe ültek a földön, miközben a kísértetek üdvözölték a frissen
érkezettet.
Carter gyorsan, szabatosan elhuhogta üzenetét a
groteszk társaságnak, kik közül négyen rögtön eltávoztak különböző
üregekbe, hogy továbbadják a hírt a többieknek és elegendő segélycsapatot
toborozzanak. Hosszasabb várakozás után betoppant valamilyen, fontos
kísértet, aki szemléletesen gesztikulált a huhogányoknak, mire kettő
elrepült a sötétbe. Ezután folyamatosan gyarapodtak a síkon a szárnyas
lények sorai, míg fekete nem lett tőlük a nyálkás talaj. Közben mindegyre
izgatottan nyüszítő újabb kísértetek másztak elő az odúkból, és
kezdetleges csatarendbe verődtek, nem messze az összezsúfolódott
huhogányoktól. Egy idő után fölbukkant az a büszke és befolyásos kísértet,
amely valaha Richard Pickman bostoni festő volt és Carter részletesen
elsivította neki, mi történt. Ez láthatólag mély benyomást tett a hajdani
Pickmanre aki egyébként örömmel üdvözölte régi barátját, majd félrevonta
tanácskozni a többi vezetőt, kissé távolabb az egyre gyarapodó
tömegtől.
Végül, miután szemlét tartottak a sorok felett, az
összegyülekezett főnökök egyszerre felsivítottak és parancsokat habogtak a
kísértetek és huhogányok tömegének. A szarvas szárnyasok nagyobb osztaga
azonnal elrepült, míg a többiek kettesével, szétterpesztett lábakkal
letérdeltek, a kísértetek pedig egyesével odamentek hozzájuk. Mindegyik
huhogánypár felkapta kijelölt utasát, felröppentek és eltűntek a
feketeségben; végül nem maradt más, mint Carter, Pickman, a többi főnök
meg néhány huhogánypár. Pickman elmagyarázta, hogy a huhogányok egyszerre
töltik be az előőrsök és a kísértetek csataménjeinek szerepét és haduk
most végigzúdul Sarkomandon, hogy ellássa a holdbestiák baját. Carter a
főnökökkel együtt odament a várakozó huhogányokhoz és a nedves, síkos
mancsok felragadták őket. A következő pillanatban fölfelé pörögtek a
szélben és a sötétségben, vég nélkül, föl, egyre föl, a szárnyas
oroszlánok kapujához, Sarkomand kísérteties romjai közé.
Hosszú
szünet után Carter ismét megpillantotta a város betegesen csillámló
éjszakai egét és megállapította, hogy a nagy tér nyüzsög a harcias
kísértetektől és huhogányoktól. Érezte, hogy nemsokára hajnalodik, a sereg
azonban olyan erős, hogy nincs szükségük a meglepetésre, ha le akarják
győzni az ellenséget. A rakpartok mellett még halványan pislákolt a zöldes
tűz, de nem hallottak kísértetjajongást, ami azt bizonyította, hogy a
foglyok kínzása egy időre abbamaradt. A harcosok halk utasításokat
nyüszítettek hátasaik fülébe és élükön a lovas nélküli éji huhogányok
osztagával, széles, keringő oszlopban emelkedett föl a kísértetek hada és
végigsepert a lakatlan romok fölött, az ördögi lángok felé. Carter Pickman
mellett repült az első sorban és közeledőben a förtelmes táborhoz látta,
hogy a holdbestiák teljes mértékben készületlenek. A foglyok egy csomóban,
tehetetlenül hevertek a tűz mellett, varangyszerű fogvatartóik pedig
összevissza, álmosan süppedeztek körülöttük. A csaknem-ember rabszolgák
aludtak, még az őrszemek is elhanyagolták feladatukat, amit ebben a
tartományban formális kötelességnek tekintettek.
Az éji huhogányok
és a rajtuk lovagló kísértetek végső rohama igen gyors volt, és mielőtt a
szürke, varangyszerű rondaságok és csaknem-ember rabszolgáik egyet
nyikkanhattak volna, mindet fölragadta egy csoport huhogány. A holdbestiák
persze némák voltak; de még a rabszolgáknak is csekély esélyük volt
kiabálni mert a gumiszerű mancsok beléjük fojtották a hangot. A
medúzaszerű ormótlan fertelmek borzasztóan rángatóztak, ám tehetetlenek
voltak a huhogányok erejével, éles, fekete karmaival szemben. Ha egy
holdbestia túlságosan hevesen kapálózott, a huhogány megráncigálta
reszkető rózsaszín csápjait, ami úgy látszik, nagyon fájhatott, mert az
áldozat rögtön abbahagyta a kapálózást. Carter mészárlásra számított, de
belátta, hogy a kísérteteknek sokkal körmönfontabb terveik vannak. Valami
parancsot süvítettek, és a többit rábízták a huhogányok ösztöneire, kik
némán eltűntek balszerencsés foglyaikkal a Nagy Mélységben, hol
igazságosan szétosztották őket a dólok gugok, rémek és a sötétség más
lakói között, kiknek táplálkozási szokásai nem egészen fájdalommentesek a
választott uzsonna szempontjából. A győzedelmes rokonok eközben
kiszabadították kötelékeikből és vigasztalgatták a három megkötözött
kísértetet, míg más csoportok a megmaradt holdbestiákat keresve,
megszállták a kikötőben a gonoszul bűzlő fekete gályát hogy
megbizonyosodjanak róla, nem bújt-e el valaki a legyőzöttek közül.
Úgyszólván bizonyos volt a teljes győzelem, mert az életnek egyetlen
további jelét nem fedezték föl. Carter, aki azon aggódott, hogy legyen
eszköz amivel visszatérhet álomföld más részeibe, rávette őket, hogy ne
süllyesszék el a lehorgonyzott gályát, amit készségesen és hálásan
teljesítettek, amiért értesítette őket a három kísértet elfogatásáról. A
hajón találtak néhány roppant sajátos tárgyat és díszítést, amelyeket
Carter azonnal a tengerbe hányt. Most szétváltak a huhogányok és a
kísértetek, az utóbbiak megmentett társaikat faggatták a történtekről. Úgy
tűnt, mindhárman követték Carter utasításait: emberi öltözetben surrantak
tova az elvarázsolt erdőtől Dylath-Leenig, Niren keresztül a Skai mentén,
magányos parasztházak mellett, lehetőleg úgy szökdécselve, hogy
hasonlítson az emberek járásához. Groteszk viselkedésük és arcuk sok
szóbeszédre adott alkalmat Dylath-Leen kocsmáiban, de ők kitartóan
kérdezgették az utat Sarkomand felé, addig, míg egy öreg utazó el nem
magyarázta nekik. Ekkor tudták meg, hogy csak egy olyan hajó indul
Lelag-Leng felé, amely nekik megfelel, és felkészültek a türelmes
várakozásra.
Ám az ördögi kémek sok mindent jelentettek, mert
röviddel később egy fekete gálya érkezett a kikötőbe és a széles szájú
rubintkereskedő meghívta egy italra a kísérteteket egy kocsmába. Egyetlen
rubintból faragott, vészjósló, groteszk vésetekkel díszített palackból
töltötte a bor, és a kísértetek ugyanúgy foglyokként találták magukat a
fekete gályán, mint Carter valaha. Ez alkalommal a láthatatlan evezők nem
a Hold felé, hanem az ősi Sarkomand irányába hajtották a gályát;
nyilvánvalóan a leírhatatlan főpapnak szánták foglyaikat. Érintették az
éles szegélyű sziklát az északi tengeren, amelyet Inquanok tengerészei
elkerülnek, a kísértetek itt látták első ízben a hajó vörös urait;
érzéketlenségük ellenére felfordult a gyomruk ennyi rosszindulatú
alaktalanságon és félelmetes bűzön. A sziklán tanúi voltak a varangyszerű
helyőrség kimondhatatlan vigalmának - az ilyen vigadozásból szokott
felcsapni az éjszakai üvöltés az emberek félelmére. Ezután értek partot a
romos Sarkomandban és kezdetét vette a kínzás, amelynek folytatódását a
felmentő sereg megérkezése megakadályozta. Mikor a további terveikről
beszélgettek, a három megmenekült kísértet azt javasolta, rohanják le az
éles szélű sziklát és pusztítsák el a varangyok helyőrségét. Az éji
huhogányok tiltakoztak; nem örültek a kilátásnak, hogy víz fölött kelljen
repülniük. A legtöbb kísértetnek tetszett a terv, de tanácstalanok voltak,
hogyan hajtsák végre a huhogányok segedelme nélkül. Ekkor Carter, látván,
hogy nem képesek elboldogulni a horgonyon ülő gályával, felajánlotta, hogy
megtanítja őket a nagy evezők használatára, amely javaslatot buzgón
helyeselték. Most már el érkezett a szürke nappal, és az ólomszín északi
ég alatt kísértetek válogatott különítménye felszállt az ocsmány hajóra,
elfoglalták helyüket a padokon. Carter meglehetősen tanulékonynak találta
őket és még az éj leszállta előtt számos próbautat tettek a kikötő
környékén. Mindazonáltal csak három nap múlva mertek gondolni a hódító
útra. Akkor az evezősök már kellően ki voltak képezve, a huhogányok
biztonságosan elrejtőztek az elülső kabinban, így hát elvitorlázott végre
a csapat; Pickman és a többi főnök a fedélzeten összegyülekezve vitatta a
támadás módját és menetét.
Már az első éjszakán meghallották a
szikláról az üvöltést. A gálya legénysége beleremegett, mindenekelőtt a
három megmentett kísértet, akik jól tudták, hogy ez mit jelent. Úgy
gondolták, nem jó, ha a támadást éjszaka hajtják végre, így a hajó ott
lebegett a foszforeszkáló felhők alatt, hogy bevárja a szürkés pirkadatot.
Amikor felerősödtek a fények és az üvöltés elhallgatott, az evezősök újra
meghúzták evezőiket és a gálya mind közelebb és közelebb került ahhoz az
éles szélű sziklához, amelynek gránit csúcsai fantasztikusan meredtek a
borús ég felé. A szikla oldalai nagyon meredekek voltak; peremén azonban
itt-ott látni lehetett a különös, ablaktalan kunyhók kidudorodó falait,
meg az utak alacsony védőkorlátait. Az ember hajói sohasem juthattak ennek
a helynek a közelébe, vagy legalábbis sohasem jöhettek ennyire közel úgy,
hogy el is távozzanak utána; Carter, és a kísértetek azonban nem féltek és
tántoríthatatlanul haladtak tovább, megkerülve a szikla keleti
homlokzatát, keresve a rakpartokat, amelyről a megmentettek azt mondták,
hogy a déli oldalon vannak, hol meredek földnyelvek alkotnak
kikötőt.
A földnyelvek a sziget meghosszabbításai voltak és olyan
közel estek egymáshoz hogy egyszerre csak egy hajó mehetett el a
sziklafalak között. Kívül nem látszottak figyelők, így a gálya merészen
keresztülhaladt a csatornaszerű szoroson; be a mögötte levő kikötő állott,
büdös vizére. Itt viszont csupa nyüzsgés volt minden: sok hajó horgonyzott
egy félelmetes sziklarakpart mentén, tömérdek majdnem-ember rabszolga és
holdbestia cipelte a ládákat és dobozokat, vagy hajtotta az ormótlan
szekereket vontató, leírhatatlan, mesés borzalmakat, A dokkok fölött
kicsiny kővárost is vájtak a függőleges sziklába: kanyargós úttal
kezdődött, amely a hegy magasabb régióban eltűnt szem elől. Hogy mi volt a
bámulatos gránitcsúcson túl, azt nem lehetett megmondani, de az itt
látottak alapján bizonyara nem volt megnyugtató.
A befelé tartó
gálya láttán a rakpartokon még hevesebb lett a nyüzsgés: akinek volt
szeme, az meregette, akinek nem, az várakozóan mozgatta rózsaszín
tapogatóit. Természetesen nem tudták, hogy a fekete gálya idegen kézen
van, a kísértetek nagyon hasonlítottak a szarvas-patás majdnem-emberekre,
az éji huhogányok pedig nem voltak szem előtt. Eddigre a vezetők
kidolgozták haditervüket: eszerint szabadon engedik a huhogányokat mihelyt
elérik a rakpartot, azután rögtön elvitorláznak, az egész ügyet rábízzák a
majdnem agy nélküli fajzatok ösztöneire. Ha kiteszik őket a sziklára, a
szarvas szárnyasok első dolga felragadni minden élőlényt, amely a kezük
ügyébe esik, aztán pedig, mivel teljesen képtelenek a gondolkodásra, a
hazatérés ösztönére hallgatva megfeledkeznek víziszonyukról és egyenesen
visszaröpülnek a mélységbe, magukkal vivén förtelmes prédáikat, hogy
megfelelő elbánásban részesüljenek a sötétben, ahonnan nem sokan tértek
még vissza élve.
A kísértet; amely valaha Pickman volt, lement és
néhány egyszerű .utasítást adott a huhogányoknak, miközben a hajó egyre
közeledett a fenyegető, bűzös rakpartokhoz. Ott most újabb mozgolódás
keletkezett, Carter látta, hogy a gályájuk izgalmat és gyanakvást ébreszt.
A kormányos nyilván nem a megfelelő dokkba kanyarodott és valószínűleg az
őrök is észrevették a különbséget az iszonyú kísértetek és az emberfélék
között, kiknek a helyébe álltak. Valahogy szavak nélkül riadóztathattak,
mert szinte egyszerre dögletesen bűzlő holdbestiák hordája kezdett
kiözönleni az ablaktalan házak kis fekete ajtónyílásain, végighömpölyögve
a jobboldalt kanyargó utcán. Amikor a gálya orra odakoccant a rakparthoz,
furcsa dárdák esője zúdult rá, leölve két kísértetet és könnyebben
megsebesítve egy harmadikat; ekkor azonban valamennyi fedélzeti ajtót
kinyitották, hogy kibocsássák a zümmögő éji huhogányok fekete felhőjét,
amelyek úgy gyülekeztek a város fölött, mint szarvas, óriás
denevérraj.
A kocsonyás holdbestiák hosszú póznákkal igyekeztek
visszalökni a támadó hajót, de nyomban abba is hagyták, amikor az éji
huhogányok nekik estek. Szörnyű látvány volt az arctalan, gumiszerű
csipkedők mulatsága, amint iszonyú sűrű felhőjük szétszóródott a város
fölött, majd fölszárnyalt a kanyargós út mentén a szikla ormára. Néha a
fekete csoport véletlenül elejtett egy-egy fogoly varangyot, amely
undorító bűzt árasztva loccsant szét a sziklán. Amikor az utolsó
huhogányok is elhagyták a gályát, a kísértetvezérek parancsot sivítottak a
visszavonulásra; az evezősök nyugodtan kilapátoltak a kikötőből a szürke
földnyelvek között, miközben a város a csata és hódítás zűrzavarában
vonaglott.
Pickman, a kísértet jó néhány órát hagyott a
huhogányoknak, hogy primitív elméjük legyőzze félelmüket a tenger fölötti
repüléstől. Mérföldnyire az éles szélű szikláktól megállíttatta a gályát,
és várakozás közben bekötöztette sebesült harcosait. Leszállt az éj, a
szürke félhomály helyet adott az alacsony felhők beteges
foszforeszkálásának; a vezetők egész idő alatt figyelték az átkozott
szikla csúcsait, hogy lássák, repülnek-e az éji huhogányok. Pirkadatkor
fekete pötty lebegett tétován a legmagasabb csúcson, majd rövid idő alatt
csapattá növekedett. Pontosan reggel a csapat szétszóródott és egy
negyedórán belül eltűnt a távolban északkelet felé. Egyszer-kétszer mintha
elhullajtott volna valamit a vékonyodó csapat; Carter azonban nem
aggódott, mivel megfigyelte, hogy a varangyszerű holdbestiák nem tudnak
úszni. Végre a kísértetek megelégedésére valamennyi huhogány távozott
Sarkomand és a Nagy Mélység felé halálra ítélt terhével, a gálya pedig
visszaevezett a szürke földnyelvek között a kikötőbe; a rémületes társaság
partra szállt és kíváncsian szétszéledt a meztelen sziklák; a tömör kőből
kifaragott sasfészkek, tornyok és erődök között. Félelmes titkok tárultak
föl a pokoli ablaktalan kriptákban; sok minden maradt a félbeszakadt
mulatságokból, ami különböző változásokat mutatott eredeti állapotához
képest. Carter eltakarított néhány valamit, melyeknek már nem volt élő
formája, és sietősen elmenekült néhány más elől, melyeknek természetében
nem lehetett elég biztos. A bűzlő házak főképpen holdfából faragott
groteszk székekkel és padokkal voltak berendezve, a falakra
kimondhatatlan, tébolyodott jeleket mázoltak.
Számtalan fegyver,
szerszám és dísztárgy hevert mindenfelé, köztük néhány tömör
rubintbálvány, melyek a Földön nem található különös lényeket ábrázoltak.
Ezek anyaguk ellenére sem bátorítottak alapos vagy hosszas vizsgálatra;
Carter vette a fáradságot, hogy ötöt apró darabokra törjön kalapáccsal. A
szétszórt lándzsákat, gerelyeket összegyűjtötte és Pickman jóváhagyásával
szétosztotta a kísértetek között. Az ilyen eszközök újdonságot jelentettek
a kutyaforma szökdécselő fajzatoknak, de viszonylagos egyszerűségük
megkönnyítette, hogy rövid idő alatt megtanulják kezelésüket.
A
szikla tetejét több templom díszítette, mint magánlakás; sokukba kamrákat
vájtak, amelyekben szörnyűséges faragott oltárokat, gyanús foltokkal
szennyezett medencéket és olyan kápolnákat leltek, hol a kadathi
kegyet-len isteneknél is rettenetesebb lényeket imádtak. Az egyik nagy
templom végéből alacsony, fekete folyosó nyílt; ezt követve Carter egy
hatalmas kupolás terembe jutott, amelynek boltozatát démoni faragások
borították, közepén pedig ugyanolyan bűzös, feneketlen üreg ásított, akár
Leng förtelmes kolostorában, ahol egyedül borong a leírhatatlan főpap. A
terem túlsó árnyas végében, az ocsmány kút mögött mintha furcsán öntött
kis bronzajtó sejlett volna, ám Carter valamilyen okból
megmagyarázhatatlan módon félt kinyitni vagy akár csak meg is közelíteni
és sietve visszavonult a folyosón rút szövetségeseihez, akik gondtalan
hányavetiséggel szökdécseltek, amit ő nemigen tudott átérezni. A kíséretek
felfedezték és a maguk módján hasznosították a holdbestiák befejezetlen
mulatságát. Találtak egy nagy hordó erős holdbort, legörgették a
rakpartra, hogy magukkal vigyék és később felhasználják diplomáciai
tárgyalásoknál, noha a megmentett trió, amely emlékezett még a hatására
Dylath-Leenből, figyelmeztette társait, hogy senki se kóstolja meg. A víz
közelében, az egyik pincében, találtak egy nagy raktárat, tömve Holdon
bányászott nyers és csiszolt rubintokkal, de amikor a kísértetek rájöttek,
hogy nem ehetőek, elvesztették minden érdeklődésüket irántuk. Carter egy
darabot sem próbált magával vinni, mivel túl sokat tudott arról, kik
bányásszák őket.
Hirtelen izgatott huhogás hallatszott a kikötőben
hagyott őrszemek felől. A visszataszító martalócok félbehagyták
foglalatosságaikat és összeverődtek a parton. A szürke földnyelvek között
újabb fekete gálya közeledett sebesen. Egy pillanat se kell, hogy a
fedélzeti majdnem-emberek rájöjjenek a város megszállására és riadóztassák
az alanti szörnyeket. Szerencsére a kísértetek még maguknál tartották a
lándzsákat és gerelyeket, amelyeket Carter osztott ki közöttük; az ő
parancsára, amelyet az a lény is megerősített, aki valaha Pickman volt,
csatasort alkottak és felkészültek, hogy megakadályozzák a hajó kikötését.
A gályáról izgatott lárma jelezte, hogy a legénység fölfedezte a dolgok
megváltozott állását, a hajó azonnali megtorpanása pedig arra utalt, hogy
észrevették a kísértetek létszámfölényét. Pillanatnyi habozás után az
újonnan jöttek csöndesen megfordultak és ismét távoztak a két földnyelv
között, de a kísértetek egy pillanatig sem hitték, hogy ezzel elkerülték
az összecsapást. Vagy erősítést hoz a fekete hajó, vagy a legénység
megpróbál másutt partra szállni a szigeten; egy csapat fürkészt azonnal
fölküldtek a csúcsra, hogy lássák, merre fordul az ellenség.
Alig
néhány perc múlva lihegve tért vissza egy kísértet, mondván, a holdbestiák
és az emberfélék kiszálltak a keleti girbegurba földnyelven és most olyan
rejtett ösvényeken, sziklaperemeken másznak fölfelé, amelyeket egy
hegyikecske is nyaktörőnek tartana. A gálya szinte azonnal ismét
felbukkant a szurdokszerű szorosban, de csupán egy másodpercre. Néhány
pillanattal később második hírnök érkezett zihálva a magasból, hogy
elmondja, újabb csapat ért földet a másik földnyelven; mindegyik sokkal
népesebb, mint ahogy a gálya méreteiből következne. Maga a hajó lassan
haladt, mivel alig maradtak rajta evezősök. Hamarosan fel is tűnt a
sziklák között és megállt a büdös kikötőben, mintha a közelgő összecsapást
figyelné, készen állva a lehetséges beavatkozásra.
Carter és
Pickman ezalatt három csapatra osztotta a kísérteteket, egy-egy a
behatolók elé sietett, egy pedig a városban maradt. Az első kettő azonnal
fölmászott a megfelelő irányban a sziklákra, miközben a harmadik egy
szárazföldi és egy tengeri rajra oszlott. A tengeriek Carter
parancsnoksága alatt fölszálltak a lehorgonyzott gályára és kieveztek a
jövevények gályájához, hol gyéren maradt a legénység, miért is a másik
kihátrált a szoroson át a nyílt tengerre. Carter nem vette azonnal
üldözőbe, mert tudta, hogy nagyobb szükség lehet rá a városban.
A
holdbestiák és a majdnem-emberek félelmetes különítményei fölfelé másztak
a földnyelvek tetejére, hátborzongató körvonalaik kirajzolódtak az
ólomszín szürkületi égre. Sivítani kezdtek a támadók vékony, pokoli
fuvolái, és olyan hatást gyakoroltak a felemás, félig alaktalan lényekre,
amely majdnem olyan undorító volt, mint a varangyforma rondaságok bűze.
Ekkor a kísértetek két osztaga is fölbukkant. Mindkét oldalról röpködni
kezdtek a gerelyek, a kísértetek harsány huhogása, az emberfélék állati
üvöltése sátáni, őrjöngő, leírhatatlan hangzavarban olvadt össze a fuvolák
visongásával. Itt-ott testek hullottak a földnyelvek keskeny
sziklataréjairól a külső tengerbe vagy a kikötő vizébe; itt gyorsan
lerántotta őket valami víz alatti lény, amelynek jelenlétét néhány óriási
buborék árulta el.
Félórája tartott a viadal az ég háttere előtt,
de a nyugati sziklák felől jött támadók máris megsemmisültek. Viszont a
keleti szirten, ahol a holdbestiák csapata vezette a támadókat, a
kísértetek nem álltak ilyen jól; lassan hátráltak a lejtőkőn. Pickman
gyorsan erősítést küldött erre a frontra a városban maradt csapatból, és
ezek sokat segítettek a csata további szakaszában. Addigra a nyugati
oldalon vége lett a harcnak, a győzelmes túlélők lesiettek, hogy
segítsenek félig visszaszorított társaiknak; megfordult az ár, és ismét
visszaszorította a támadókat a földnyelv keskeny gerincére. A
majdnem-embereket egy szálig lemészárolták, de a varangyszerű borzalmak
utolja kétségbeesetten harcolt erős, undorító mancsukba szorított hosszú
lándzsákkal. Szinte már nem is használtak gerelyt, a harc kézitusává
fajult, mivel egyszerre kevés lándzsás tudott vívni a keskeny
peremen.
Ahogy nőtt a düh és a vakmerőség, egyre többen hullottak a
tengerbe. Azokat, akik a kikötő vizébe csobbantak, a bugyborékoló
láthatatlan képében várta a rögtöni megsemmisülés, de azok közül, akik a
nyílt tengerbe csapódtak, akadtak, akik ki tudtak úszni az árapály mosta
sziklákhoz, és a lebegő gálya is számos holdbestiát mentett meg. A sziklák
megmászhatatlanok voltak; kivéve ahol a szörnyetegek partra szálltak, így
egyetlen kísértet sem tudott csatlakozni csapatukhoz. Néhányukat az
ellenséges gályáról vagy föntről dárdáztak le a bestiák, de pár túlélőt
meg tudtak menteni. Amikor a szárazföldi csapatok biztos fölényben
látszottak lenni, Carter gályája előretört a földnyelvek közül és messzire
kiűzte: a másik gályát a nyílt tengerre, majd megállt, hogy segítsen a
sziklákba kapaszkodó vagy az óceánban úszkáló kísérteteknek. A
holdbestiákat, akiket a hullámok kimostak a sziklákra vagy zátonyokra,
gyorsan eltakarították.
A bestiák hajója biztos távolban volt, a
támadók szárazföldi ereje egyetlen helyre összpontosult, Carter
tekintélyes erőt tett partra a keleti földnyelven az ellenség hátában, ami
igen megrövidítette a csata hátralevő részét. Két oldalról támadva,
darabokra metélték vagy a tengerbe dobálták az undorító idétlenségeket és
mire leszállt az este; a kísértetfőnökök megállapították, hogy a sziget
ismét tiszta. Az ellenséges gálya eközben eltűnt; a győztesek úgy
döntöttek, jobb, ha kiürítik a gonosz, éles peremű sziklát, mielőtt a
holdbéli borzalmak túlerőt szednének össze és megint megtámadnák
őket.
Így hát estére Pickman és Carter összegyűjtötte az összes
kísértetet, gondosan megszámolták őket és kiderült, hogy, több mint
egynegyedük elveszett a nap csatáiban. A sebesültek a gálya priccsein
hevertek, mivel Pickman mindig ellenezte a régi kísértetszokást, hogy a
saját sebesültjeiket is megölik és megeszik: A sértetleneket odaküldte az
evezők mellé, vagy máshova, ahol a legnagyobb hasznukat lehetett venni. A
gálya elindult az alacsonyan foszforeszkáló felhők alatt, és Carter nem is
bánta, hogy otthagyják a tisztátalan titkok szigetét, amelynek éjsötét
kupolás terme a feneketlen kúttal és a visszataszító bronzajtóval
szüntelenül ott kóválygott gondolataiban. Hajnalra már látni lehetett
Sarkomand romos bazalt rakpartjait, ahol néhány éji huhogány őrszem
kuporgott szarvas fekete vízköpőként az ember kora előtt kihalt félelmetes
város törött oszlopain és mállatag szfinxein.
A kísértetek tábort
ütöttek Sarkomand lezuhant kövei között és üzentek a huhogányoknak, hogy
küldjenek nekik elég hátast. Pickman és a többi főnök áradozva mondtak
köszönetet a támogatásért. Carter úgy érezte, jól haladnak a tervei és
most már nemcsak ahhoz kérhet segítséget szörnyű szövetségeseitől, hogy
itt hagyhassa álomföldnek ezt a részét, de ahhoz is, hogy kutatásait
befejezve megtalálja az ismeretlen Kadath tetején lakozó isteneket, meg a
nagyszerű alkonyati várost, ahonnan oly hirtelen elragadták álmaiban.
Elmondta, mit tud a jeges pusztaságról, amelyben Kadath áll, a szörnyeteg
Shantakokról, a kétfejű őrökké faragott hegyekről. Elbeszélte, hogy a
Shantakok félnek az éji huhogányoktól, mert még e hatalmas lófejű madarak
is visongva igyekeztek minél távolabb a sivár, szürke csúcsok között,
amelyek Inquanokot választják el a gyűlöletes Lengtől. Elmondta, mit
tudott meg a huhogányokról a leírhatatlan főpap ablaktalan kolostorában:
még a Nagyok is félnek tőlük, és uralkodójuk egyáltalán nem Nyarlathotep,
a kúszó káosz hanem a tiszteletre méltó ősöreg Nodens, a Nagy Mélység
Ura.
Mindezeket elhabogván az összegyűlt kísérteteknek, rögtön
ezután körvonalazta kérését, amit egyáltalán nem tekintett túlzottnak ama
szolgálatokhoz képest, amelyeket mostanában tett a gumiszerű, kutyaforma
szökdécselőknek. Azt mondta nagyon szeretné igénybe venni pár éji huhogány
szolgálatait, hogy biztonságban jusson át a légben a Shantakok birodalmán
és a faragott hegyeken, túl a jeges pusztaságon, oda, hol nem járt még
halandó. Föl akart repülni az ismeretlen Kadath tetején álló
ónixkastélyig, hogy könyörögjön a Nagyokhoz, ne tagadják meg tőle az
alkonyati várost, és biztosan érezte, hogy az éji huhogányok gond nélkül
el tudják vinni odáig, magasan a síkság veszedelmei fölött, át az őrzőkké
faragott ocsmány kétfejű hegyeken, amelyek az idők végezetéig ott
kuporognak a szürke félhomályban. A szarvas arctalanoknak nincs veszedelem
a Földön, még a Nagyok is tartanak tőlük. Abban a váratlan esetben pedig,
ha közbelépnének a Más Istenek, kik hajlamosak utánanézni a föld szelídebb
isteneinek, nos, az éji huhogányoknak akkor sincs félnivalójuk: a
kívüllevő szörnyfajzatok nem törődnek e repülő síkos némákkal, kiknek nem
Nyarlathotep az uruk, csupán a hatalmas és ősöreg Nodens előtt hajolnak
meg.
Tíz-tizenöt fős falka biztosan elegendő lenne, huhogta Carter,
hogy akárhány Shantakot távol tartsanak, bár talán nem ártana, ha néhány
kísértet is csatlakozna a csapathoz, hogy a maguk módján irányítsák ezeket
a teremtményeket, mivel jobban ismerik kísérteties szövetségeseiket az
embernél. Leszállhatnának valamilyen megfelelő helyen a mesés ónix
fellegvár falain belül, az árnyékban megvárhatnák visszatértét vagy
jeladását, miközben ő megpróbál bejutni a kastélyba, hogy imádkozzék a
Föld istenei előtt. Ha valamelyik kísértet úgy döntene, hogy elkíséri a
Nagyok tróntermébe, ő csak hálási lesz érte; mivel jelenléte súlyt és
fontosságot ad könyörgésének. Mindazonáltal ehhez nem ragaszkodik, csupán
szállítást kér az ismeretlen Kadath tetején lévő kastélyig és vissza, meg
a végső útra, magához a csodálatos alkonyati városhoz, abban az esetben,
ha az istenek jóindulatúnak bizonyulnak, illetve a Mélyebb Álom földi
kapuihoz az Elvarázsolt Erdőben, akkor, ha imái nem találnak
meghallgatásra.
A kísértetek nagy figyelemmel hallgatták Carter
beszédét, és eközben az ég elsötétült az éji huhogányoktól, kiket az
üzenetvivők küldtek vissza. A szárnyas lidércek. félkörbe ültek a
kísértethad mögött, tiszteletteljesen várakozva, amíg a kutyaszerű főnökök
fontolóra vették a földi utazó kérését. Az a kísértet, aki valaha Pickman
volt; sokáig suttogott társaival és a végén sokkal többet ajánlottak
Carternek, mint amennyire számított. Mivel támogatta őket, hogy megverjék
a holdbestiákat, ők ugyanígy támogatják vakmerő utazásában olyan
birodalmakba, ahonnan még senki sem tért vissza; nem csupán néhány
szövetséges éji huhogány fogja elkísérni, hanem ez az egész táborozó
sereg, veterán kísértetharcosok és újonnan csatlakozott huhogányok
egyaránt, kivéve azt a kis helyőrséget, amely az elfoglalt fekete hajón
marad és vigyázza a tengeri sziklaszigetről hozott zsákmányt. Amikor
óhajtja, rögtön útnak indulnak a levegőn át, és ha megérkeztek Kadathba,
illő számú kísértet megy vele, mintha deputáció menne a Föld isteneihez
ónixkastélyukba.
Carter a hálától és örömtől először szóhoz se
tudott jutni, majd a kísértetvezérekkel közösen terveket kovácsolt merész
útjára. Eldöntötték, hogy a sereg magasan fog szállni, át az ocsmány Leng,
a névtelen kolostor; a gonosz sziklafalvak fölött; csupán a hatalmas
szürke csúcsok között állnak meg, hogy beszéljenek a Shantak-riogató éji
huhogányokkal, akik a hegyek likacsaiban tanyáznak. Azután a tőlük kapott
tanácsoknak megfelelően választják meg útirányukat; vagy az Inquanoktól
északra húzódó kopár-faragott hegyeken, vagy a förtelmes Lengen túli
északi nyúlványokon át közelítik meg Kadathot. A kutyaszerű lélektelen
kísérteteknek meg az éji huhogányoknak nem kell félniük a láb nem járta
pusztáktól, és nem fognak visszarettenni, ha majd ott toronylik magányosan
Kadath a titok ónixkastélyával.
Délfelé a kísértetek és az éji
huhogányok fölkészültek a repülésre, mindegyik harcos kiválasztott egy
megfelelő pár hátast. Cartert kényelmesen elhelyezték a csapat élén,
Pickman mellett; legelöl lovas nélküli huhogányok szálltak két sorban,
mint előőrsök. Pickman éles sivítására az egész hátborzongató sereg a
lidérces felhők közé emelkedett, maga alatt hagyva az ősi Sarkomand törött
oszlopait, leomlott szfinxeit; egyre magasabbra és magasabbra szálltak,
míg el nem vesztették szem elől a város mögötti óriás bazaltsziklát is, és
ki nem tárult előttük Leng jeges, terméketlen fennsíkjának szegélye. Még
magasabbra emelkedtek, annyira, hogy a táblavidék is összezsugorodott
alattuk; ahogy északnak tartottak a rémület szélseperte fennsíkja fölött,
Carter elborzadva látta viszont a durva monolitok körét és a kushadó
ablaktalan épületet, ahol a selyemálarcos vérfagyasztó förtelem tanyázik,
kinek karmaitól alig tudott megmenekülni. Ez alkalommal nem ereszkedtek
alá; denevérrajként szállt a sereg az élettelen tájon, el az ördögi
sziklafalvak pisla tüzei fölött, meg se állva, pillantást sem vetve az
örökké táncoló-sípoló, patás-szarvas majdnem-emberek morbid vonaglására.
Egyszer láttak egy Shantak-madarat, mely alacsonyan szállt a síkság
fölött, de amikor észrevette őket, ocsmányul felsivított és groteszk
pánikban, vad szárnycsattogással elszállt észak felé.
Alkonyatra
elérték a csipkés szélű szürke csúcsokat, amelyek sorompót képeznek
Inquanok felé és ott lebegtek a csúcsok közelében a különös barlangoknál,
amelyek Carter emlékezete szerint nagyon megijesztették a Shantakokat. A
kísérteties vezetők folyamatos nyüszítésére szarvas fekete szárnyasok
vágódtak elő a magas üregekből, kikkel a kísértetek és a huhogányok
hosszasan tárgyaltak csúnya hadonászás közepette. Kiderült, hogy az lesz a
legjobb, ha Inquanoktól északra átrepülnek a jeges pusztaságon, mert Leng
északi része oly láthatatlan csapdákat tartogat, amelyeket még az éji
huhogányok sem szívelnek; pokoli erők sűrűsödnek arrafelé fura dombokon
álló fehér, félgömb alakú épületekben, melyeket a helyi szóbeszéd a Más
Istenekkel és Nyarlathoteppel, a kúszó káosszal hoz
összefüggésbe.
Kadathról a csúcsok szárnyasai szinte semmit sem
tudtak, kivéve, hogy valami félelmetes csoda van ott észak felé, melyet a
Shantakok és a faragott hegyek őriznek. Célozgattak pletykákra rendellenes
méretekről, ott, az úttalan mérföldek mögött, fölemlegettek félő
suttogásokat egy birodalomról, ahol az éjszaka borong örökkön-örökké; de
semmilyen határozott adattal nem tudtak szolgálni. Így hát Carter és
csapata hálásan megköszönte segítségüket, aztán keresztülvágva a
legmagasabb gránitcsúcsok között, Inquanok egén lesüllyedtek a
foszforeszkáló éjszakai felhők alá, miközben látták a távolban ama rémes
kuporgó vízköpőket, amelyeket valamilyen titáni kéz faragott ijesztésül a
szűz sziklába.
Ott kuporogtak pokoli félkörben, lábuk a sivatag
homokját taposta, süvegük a ragyogó felhőket karcolta; baljós,
farkasszerű, kétfejű lények, arcukon harag, jobb kezük fölemelve; tompán,
rosszindulatúan figyelték az ember világának peremét és rémülten meredtek
a hideg északra, mely nem az emberé. Undorító térdükről elefántnyi
Shantakok emelkedtek a magasba, de menekültek is eszelős visongással;
amikor az éji huhogányok előőrse felbukkant a párás égen. A csapat
északnak repült a vízköpők hegye fölött, át a sötét sivatag mérföldjein,
ahol nem volt semmiféle jelzés. Egyre tompábban világítottak a felhők; míg
végül Carter csupán feketeséget látott maga körül; szárnyas paripáik
azonban sohasem tévedtek, a Föld legsötétebb kriptáiban táplálkoztak, és
noha egyetlen szemük sem volt, ők egész csúszós-nedves testükkel láttak.
Egyre csak repültek, a szél kétes illatokat és kétes zajokat hozott;
Carter pedig azon tűnődött a szurokfeketeségben, vajon még mindig a Föld
álomvilágában járnak-e?
Azután hirtelen elvékonyodtak a felhők, a
csillagok kísértetiesen világítottak a magasban. Alattuk minden fekete
volt, ám e sápadt égi jelzőtüzek oly jelentést és útmutatást látszottak
hordozni, mint sehol másutt. Nem azért, mintha a csillagképek lettek volna
mások, hanem mert mintha olyan üzenet tükröződött volna az ismerős
alakzatokban, amely korábban nem látszott tisztán. Minden észak felé
összpontosult; a sziporkázó ég minden hajlata és csillagképe részévé lett
egy hatalmas mintának, amelynek az a feladata, hogy először a szemet,
azután a megfigyelőt is valamilyen titkos és szörnyű cél felé vezérelje a
végtelenbe nyúló jeges pusztaságban. Carter kelet felé nézett, ahol a
határhegység csúcsai toronylottak Inquanok mentén és éles vonalú árnyat
látott a csillagok hátterében: a hegység folytatódott. Most már
töredezettebb volt, tátongó szakadékokkal, fantasztikusan szabálytalan
csúcsok szaggatták. Közelebbről nézve Carter megállapította, hogy a
groteszk sziluett minden sejtelmes kanyara, hajlata a csillagok északi
útmutatását erősíti meg.
Iszonyú sebességgel repültek, az utasnak
feszülten kellett figyelnie hogy elkaphassa a részleteket, amikor épp a
legmagasabb csúcs fölött hirtelen észrevett valami mozgó sötétséget a
csillagok előtt, amelynek pályája pontosan párhuzamos volt a saját bizarr
csapatának mozgásával. A kísértetek is fölfigyeltek rá, Carter hallotta
halk susogásukat és egy pillanatig úgy vélte, hogy a feketeség talán egy
gigászi Shantak, sokkal nagyobb fajtársainál. Ám hamarosan rájött, hogy
elmélete nem tartható; a hegyek fölött szálló valami alakja egyáltalán nem
olyan volt, mint a lófejű madáré. Körvonalai, amelyek természetesen
elmosódtak a csillagok előtt, leginkább egy - vagy két - irdatlanul nagy,
süveges fejre emlékeztettek; különös módon mintha szárnyak nélkül szállt
volna bukdácsolva az égen. Carter nem tudta megállapítani, a hegység
melyik oldalán lehet, de hamarosan rájött, hogy alul is folytatódik, mert
a nyiladékoknál teljesen eltakarta a csillagokat.
Most egy tágas
rés következett a hegyláncban, ott, ahol a hegyeken túli ocsmány Lenget
egy fakó csillagfényben úszó alacsony hágó köti össze a Jeges
pusztasággal. Carter erősen figyelte ezt a hasadékot, tudván, hogy most
pillanthatja meg annak az irdatlan valaminek az alsó részét, amely odafent
bókol a csúcsok fölött. Most valamennyit előrehaladt és az egész csapat a
rést bámulta, ahol mindjárt ki fognak rajzolódni körvonalai. A hegynél
hatalmasabb árnyék megközelítette a nyiladékot és kicsit lassított, mintha
tudná, hogy lehagyta a kísértethadat. Még egy pillanatnyi bizonytalanság
után föltárult az egész alak és a titok, mire a kozmikus félelem fojtott
nyöszörgése tört fel a kísértetek ajakán, az utazó lelkén pedig olyan
borzongás futott át, melytől sohasem tudott teljesen megszabadulni többé.
Mert az elefántnyi bukdácsoló valami az ormok fölött csupán fej volt,
süveges, kettős fej - mely irtózatos méretű, hátborzongatóan puffadt
testben folytatódott. Mint egy óriás emberhiéna, sompolygott előre a hegy
magasságú szörnyeteg torzszülött alakja feketén íródott az égre,
kúpsüveges förtelmes két feje majdnem az égig ért.
Carter nem ájult
el, még csak nem is kiáltott hangosan, mivel régi álmodó volt; de
végigborzongatta a hideg, amikor iszonyodva hátranézett és további
óriásfejek körvonalait pillantotta meg a hegyormok felett, amint bóklászva
és kitartóan osonnak az első után. Pontosan a hátuk mögött három
hegynagyságú alak rajzolódott ki a déli csillagok előtt: lábujjhegyen,
nehézkesen osontak, farkas módjára, több száz méter magasan imbolygó
hegyes süvegükben. Tehát a jobbjukat fölemelő faragott hegyek nem ültek
meg félkörben Inquanoktól északra! Dolguk volt, nem késlekedhettek.
Szörnyű volt látni, ahogy egyetlen hang nélkül, némán osonnak
előre.
A valahai Pickman parancsot süvített a huhogányoknak és az
egész hadsereg magasabbra szállt a levegőben. Addig emelkedett a csillagok
felé a groteszk hadoszlop, amíg nemcsak a földbe gyökerezett szürke
gránitgerinc, de a lábra kelt faragott süveges hegyek is eltűntek alattuk
és nem volt ott más, mint sötétség. Észak felé tartott a szárnycsapkodó
légió a feltámadó szélben, láthatatlan nevetés kísérte őket az éterben, és
sem egy Shantak, sem egyéb lény nem emelkedett föl a kihalt pusztaságról,
hogy üldözőbe vegye őket. Minél tovább haladtak, annál gyorsabban
repültek, gyorsabban, mint a puskagolyó, megközelítve a pályáján keringő
bolygó sebességét. Carter azon tűnődött; ekkora sebesség mellett hogyan
láthatják odalent még mindig a Földet, ám tisztában volt vele, hogy
álomföldön a dimenzióknak különös tulajdonságaik vannak. Bizonyosra vette,
hogy az örök éjszaka birodalmában járnak és úgy rémlett, észak felé
szorítják őket a fejük fölötti csillagképek is, úgy terelve bele az északi
semmibe a repülő sereget, mint ahogy a zsák száját fogják össze, hogy az
utolsó szem is kiszóródjék belőle.
Riadtan állapította meg, hogy az
éji huhogányok nem csapkodnak többé szárnyaikkal. Arc nélküli szarvas
hátasaik összehajtogatták szárnyas függelékeiket és tétlenül sodortatták
magukat a hahotázó forgószéllel. Nem földi erő ragadta tova a sereget,
kísértetek és huhogányok egyaránt tehetetlenek voltak azzal a
légáramlattal szemben, amely eszeveszetten, könyörtelenül hurcolta őket
észak felé, ahonnan halandó még nem tért vissza. Végre magányos fakó fény
gyúlt előttük a messzeségben a láthatáron, egyre erősödött, ahogy
közeledtek feléje, és alatta fekete tömeg emelkedett, amely eltakarta a
csillagot. Carter úgy vélte, hegyi jelzőtűz lehet, mert csak hegy lehet
akkora, hogy ilyen magasságból is látni lehessen.
Egyre följebb
emelkedett a fény és alatta a feketeség, míg végül az északi ég felét
eltakarta tépett körvonalú, kúpos tömege. Bármilyen magasan járt is a
sereg, az a fakó és baljós fárosz túlért rajtuk, szörnyűségesen toronylott
minden csúcs és földi hívság fölött, atomok nélküli étert kóstolgatva,
ahol a rejtélyes Hold és az őrült bolygók keringenek. Az ember nem ismer
ehhez fogható irdatlan hegyet. A magas felhők messze odalent a lába körül
gomolyogtak. A ritkuló levegő legfelső szintjének növekvő szédülete csupán
öv volt a derekán. Mindjobban kirajzolódva, fején ismeretlen csillagok
diadémjával, megvetően és kísértetiesen nyúlt ki e híd föld és menny
között, feketén az örök éjszakában. A kísértetek huhogtak csodálatukban a
láttán, Cartert a félelem borzongatta, nehogy a száguldó hadsereg
darabokra törjön, amikor nekivágódik a ciklopi szikla hajthatatlan
ónixfalának.
Egyre magasabbról és magasabbról lövellt a fény, amíg
el nem ért a zenit ívéig, honnan kísérteties gúnnyal kacsintott le a
szálló seregre. Mögötte északon fekete volt minden: félelmetesen
szurokfekete a véghetetlen mélységtől a határtalan magasságig, csak az a
halvány fény hunyorgott elérhetetlenül minden látomás fölött. Carter
alaposabban megnézve látta, milyen vonalat ír tintafekete háttere a
csillagokra. Tornyok meredeztek a titáni hegytetőn; szörnyű, kupolás
tornyok emberi alkotó elme számára elképzelhetetlen, morbid, kusza
sorokban és csoportokban, csodás és fenyegető pártázatok, teraszok, melyek
parányinak, feketének és távolinak tűntek a láthatár felső peremén ragyogó
gonosz csillagkorona mellett. A mérhetetlen hegy ormán halandó ésszel
elképzelhetetlen kastély izzott démoni fényben, és Randolph Carter
megértette, hogy futása véget ért tilalmas tetteinek, vakmerő látomásainak
végcélját látja maga előtt: a Nagyok mesés, hihetetlen otthonát az
ismeretlen Kadath tetején.
Ugyanakkor, mikor erre rájött,
észrevette, hogy megváltozik a tehetetlen, szélhordta csapat haladásának
iránya. Hirtelen emelkedni kezdtek és világossá vált, hogy repülésük célja
az ónixkastély, ahol a halvány fény világított. Olyan közel volt a nagy,
fekete hegy, hogy oldala szédítő sebességgel száguldott el a fölfelé
suhanók mellett, kik a sötétségben semmit sem tudtak kivenni. Egyre
hatalmasabbak lettek a fölöttük emelkedő éji kastély komor tornyai és
Carter láthatta, hogy mérhetetlen nagysága már-már határos az
istenkáromlással. Nagyon is elképzelhető, hogy köveit névtelen munkások
fejtették, titáni üregeket hagyva abban az Inquanoktól északra húzódó
hegyben, már a küszöbe akkora volt, mint a Föld legmagasabb erődítménye.
Az ismeretlen csillagkorona betegesen sápadt fénnyel világított, és ettől
mintha szürkület ereszkedett volna az iszamlós ónixból faragott miriádnyi
kupolás toronyra. Most már látszott, hogy a halvány sugár egyetlen
ablakból ered, magasan fönt a legnagyobb torony tetején, és amint a
tehetetlen had közeledett a hegyoromhoz, Carter szorongató árnyakat vélt
átvillanni a gyenge fénypászmán. Különös, csúcsíves ablak volt, oly
stílusú, mely a Földön nem ismeretes.
A tömör sziklát felváltották
a szörnyű kastély titáni alapjai, és mintha csökkent volna a csapat
sebessége. Irdatlan falak maradtak el mellettük, pillanatra fölvillanó
gigászi kapun viharzottak át az utazók. Vakfekete volt az óriás udvar,
aztán a csapatot elnyelte egy hatalmas boltív és odabent még sűrűbb lett a
sötétség. Nyirkos szél örvénylett a láthatatlan ónixlabirintusban, Carter
nem tudta volna megmondani, miféle ciklopi lépcsők, néma folyosók
határolták kanyargós légi útjukat. Egyre csak süvöltöttek felfelé a
sötétségben és egyetlen hang, érintés, villanás sem bolygatta meg a titok
sűrű fátyolát. Bármilyen nagy volt is a kísértet- és huhogánycsapat,
elveszett a földöntúli kastély borzasztó tereiben. És amikor hirtelen
kigyúlt körülöttük annak a világítótoronyként szolgáló magányos
toronyszobának a lidércfénye, sokáig tartott, mire Carter ki tudta venni a
távoli falakat, a távoli mennyezetet és rájött, hogy nem a határtalan űrbe
került vissza ismét.
Randolph Carter abban reménykedett, hogy
higgadtan, méltósággal vonulhat majd be a Nagyok tróntermébe, mellette és
mögötte szertartásosan sorjázó kísértetek hatásos kíséretével, és mint az
álmodók szabad és hatalmas mestere mondhatja majd el imáját. Tudta, hogy a
Nagyok egymagukban nem képesek elbánni egy halandóval, és bízott a
szerencséjében, hogy a Más Istenek és Nyarlathotep, a kúszó káosz nem siet
segítségükre a döntő pillanatban, ahogy sokszor tették azelőtt, amikor
emberek keresték otthonukban vagy hegyeikben a Föld isteneit. Félig-meddig
abban is reménykedett, hogy iszonytató kíséretével, ha kell, szembe tud
szállni a Más Istenekkel is, mert a kísérteteknek nincsenek uraik, az éji
huhogányok pedig nem Nyarlathotepet; hanem az ősöreg Nodenst uralják: De
most már belátta, hogy valóban sötét csodák és névtelen őrök strázsálják a
felséges Kadathot a jeges pusztaságban és a Más Istenek éberen vigyázzák a
Föld gyenge; erélytelen isteneit. Hiába hogy nem urai a kísérteteknek és
az éji huhogányoknak, a külső tér értelmetlen, formátlan szörnyei
parancsolhatnak nekik, ha kell. Így hát Randolph Carter nem szabad és
hatalmas álmodóként érkezett a Nagyok tróntermébe kísérteteivel.
Lidércnyomásos vihar szippantotta és terelte be őket a csillagok alól,
nyomukban az északi pusztaság rémeivel; a sereg tehetetlen fogolyként
röppent be a kísérteties fénybe, és dermedten hullott az ónixpadlóra,
amikor valamilyen hangtalan parancsra a rémület szele
abbamaradt.
Nem aranyemelvények elé érkezett Randolph Carter,
koronás-dicsfényes lények fenséges körébe, kiknek a Ngranek hatalmas
képmásáéhoz hasonló keskeny szemük, hosszú fülcimpájuk, vékony orruk és
hegyes álluk van, és kikhez egy álmodó imádkozhat. Azt a szobát
leszámítva, sötét volt Kadath ormán az ónixkastélyban, és az urak nem
voltak itt. De ebben az egyetlen toronyszobában, amely majdnem akkora
volt, mintha nem is szoba lenne, távoli falai és mennyezete csaknem
elveszett a tekintet elől a kavargó ködben, kísérteties fény izzott. Igaz,
hogy a Föld istenei nem voltak itt, de náluk finomabb, kevésbé látható
lények még lehetnek; ahol nincsenek gyenge istenek, másmilyenek még
lehetnek; biztos, hogy a kastélyok ónixkastélya nem volt lakatlan. Carter
el sem tudta képzelni, micsoda rém vagy szörnyalak nyilatkoztatja most ki
önmagát. Érezte, hogy várták látogatásukat és azon tűnődött, vajon milyen
közelről figyeltette egész idő alatt Nyarlathotep, a kúszó káosz?
Nyarlathotep; a végtelen formák rettenete, a Más Istenek félelmetes lelke
és hírnöke volt, akit a szivacsos holdbestiák szolgáltak. Carter arra a
fekete gályára gondolt, amely eltűnt; mikor a hadiszerencse a varangyszerű
förtelmek ellen fordult azon a tengerben álló, tépett szélű
sziklán.
: Ezeken tűnődve tápászkodott fel lidércnyomásos társasága
közepette, amikor a halványan megvilágított, határtalan teremben minden
átmenet nélkül elbődült egy démoni trombita. Háromszor harsogott a
félelmetes bronzhang, és amikor a harmadiknak is elhalt lassan a
visszhangja, Randolph Carter észrevette, hogy egyedül van. Sejtelme sem
volt, hogyan, miért és hova tűntek szeme elől a kísértetek és éji
huhogányok. Csak annyit tudott, hogy hirtelen magára maradt, és hogy
akármilyen láthatatlan hatalmak ólálkodtak gúnyosan körülötte, azok nem a
Föld barátságos álomországából valók. Hirtelen új hang kelt a terem
legtávolabbi szögletéből. Ez is ütemes trombitálás volt, de meg se
közelítette a három rekedt bömbölést, amely elfújta tekintélyes seregét:
Ebben a halk zengésben az éteri álom minden csodája és dallama
visszhangzott; elképzelhetetlen szépség lebegett egzotikusan minden
különös akkordban és kifinomult idegen ütemben. Füstölők illata vegyült az
arany hangokhoz; a feje fölött erős fény támadt, földi szem előtt
ismeretlen árnyalatokban lüktetve alkotott a trombiták
dallamával
különös szimfóniát. Fáklyák lángoltak a messzeségben és dübörgő dobok
közeledtek a feszült várakozás közepette.
Szivárványszín selyem
ágyékkötőt viselő óriási fekete rabszolgák kettős sora bontakozott ki a
gyérülő ködből és a füstölők párájából. Fejükre ragyogó fémből kovácsolt,
sisakszerű, hatalmas szövétnekek voltak szíjazva, amelyekből titokzatos
balzsamok füstje kanyargott. Jobbjukban kaján kimérafőben végződő
kristálypálcát tartottak, bal kezükben hosszú, vékony ezüst trombitát,
amelyet időnként megfújtak. Arany kar- és bokaperecet viseltek,
bokapereceiket aranylánc kötötte össze, ami méltóságteljessé tette
viselője járását. Nyomban látni lehetett, hogy ezek valódi fekete emberek
a Föld álomvilágából, noha szertartásaik és öltözetük nemigen
származhatott teljes mértékben a mi világunkból. Cartertől méternyire az
oszlopok megálltak és a feketék egyszerre kapták vastag ajkaikhoz
trombitáikat. Vad, eksztatikus harsogás következett, de még ennél is
vadabb és élesebb volt az a kiáltás, amely rögtön ezután tört fel a fekete
torkokon.
Valaki közeledett magányosan a két oszlop között: vidám,
szivárványszínű ruhába öltözött; magas, karcsú alak, arca egy ifjú fáraóé,
fején önmagától világító aranykorona. A királyi alak odalépett Carter elé:
büszke tartása, okos arca olyan lenyűgöző volt, mint egy sötét istené vagy
egy bukott arkangyalé, szemében szeszélyes humor szikrái villóztak. Amikor
megszólalt, a Léthe vizeinek szilaj zenéje hullámzott selymes
hangjában.
- Randolph Carter - mondta -; azért jööttél ide, hogy
lásd a Nagyokat, akiket ember nem láthat. A figyelők mondták, és a Más
Istenek zsörtölődtek, miközben értelmetlenül pörögtek és hajladoztak a
vékony fuvolák dallamára a legvégső űrben, hol a démonszultán borong,
akinek nevét ajak nem meri hangosan kimondani.
- Amikor Banai, a
Bölcs, fölmászott a Hatheg-Klara, hogy lássa és hallja a Nagyokat táncolni
és üvölteni a felhők között a holdfényben, sohasem tért vissza. A Más
Istenek ott voltak, és megtették, amit kellett. Az aphorati Zenig az
ismeretlen Kadathba akart eljutni a jeges pusztában, és koponyája most
gyűrűbe foglalva díszíti legkisebb ujját valakinek, kit nem szabad
megneveznem.
- De Te, Randolph Carter, mindenekkel dacoltál a Föld
álomországában, és még mindig benned ég a keresés lángja. Nem
kíváncsiskodni jöttél, hanem mint ki kötelességét teljesíti, és sohasem
hunyt ki benned a tisztelet a Föld jámbor istenei iránt. Ezek az istenek
mégse engedtek oda álmaid csodálatos, alkonyati városába, kicsinyes
mohóságukban megtartva azt maguknak; mert valójában ők kívántak meg a
különös szépséget, melyet te képzeltél el és megesküdtek, hogy ezután
sehol másutt nem hajlandók lakni.
- Eltávoztak az ismeretlen
Kadathon állló kastélyukból, hogy átköltözzenek a te csodálatos városodba.
Nappal erezett márványból rakott palotáikban mulatnak, amikor lenyugszik a
nap, kimennek az illatos kertekbe és nézik a templomok és oszlopsorok,
íves hidak és ezüstmedencés szökőkutak, virággal teli urnákkal díszített
széles utcák és elefántcsontszobrok pazar sorának arany dicsfényét. Amikor
leszáll az éj, fölmásznak a magas, harmatos teraszokra, leülnek a faragott
porfírpadokra, hogy a csillagokat bámulják, vagy a halvány mellvédekre
dőlve figyelik a város meredek északi oldalát, ahol az öreg csúcsostetejű
házak ablakaiban sorra gyúl ki a barátságos gyertyák nyugodt, sárga
fénye.
- Az istenek megszerették csodálatos vvárosodat és nem
járnak többé az istenek útján. Megfeledkeztek a Föld magaslatairól és
ifjúkoruk hegyeiről. A Földnek nincsenek többé istenei, kik valóban
istenek, csupán a külső űrből való Mások uralkodnak a feledésbe merült
Kadathon. A te tulajdon gyermekkorod messzi völgyében, Randolph Carter,
ott játszadoznak a nemtörődöm Nagyok. Túlságosan jól álmodtál; a bölcs
főálmodó, álmaid átcsalták az isteneket az emberiség közös látomásainak
világából abba, amely csak a tiéd; olyan várost építettél gyermekkorod
ábrándjaiból, mely szebb minden eddigi fantomnál.
- Nem helyes,
hogy a Föld istenei otthhagyják trónjaikat a hálószövő póknak,
birodalmukat pedig a Másoknak, hogy azok uralkodjanak rajta a Mások sötét
módján. A külső erők szívesen szabadítanák rád a zűrzavart és félelmet,
Randolph Carter, ki bosszúságuk oka vagy, de tudják; egyedül rajtad múlik,
hogy az istenek visszatérjenek világukba. A te féléber álomvilágodban az
éjszaka legerősebb hatalmai sem üldözhetik őket; csak te tudod szelíden
kitessékelni az önző Nagyokat csodálatos alkonyati városodból, vissza az
északi félhomályba, megszokott helyükre, az ismeretlen Kadathba a jeges
pusztaságban.
- Így hát, Randolph Carter, a Más Isteenek nevében
megkíméllek, és megparancsolom, hogy szolgáld az akaratomat.
Megparancsolom, hogy keresd meg azt az alkonyati várost; amely a tiéd, és
küldd el onnan a henye, dologtalan isteneket, akiket vár álomviláguk.
Könnyű lesz rátalálnod az istenek derűjének rózsaszín izzására, a
természetfölötti trombiták harsogására, a halhatatlan cimbalmok zengésére,
arra a helyre, melynek titka és célja végigkergetett az ébrenlét termein
és az álom örvényein, eltűnt emlékek foszlányaival, szertefoszlott dolgok
fájdalmával gyötörve téged. Valóban nem lesz nehéz meglelned aranykorod
jelképét és ereklyéjét, mert ez az a csorbíthatatlan örök drágakő, mely
kristályszikráival bevilágítja esteli ösvényed. Vedd észre! Nem kell
ismeretlen tengereken átvágnod, csupán az ismerős évekbe kell
visszamenned; vissza a gyermekkor különös ragyogásába, a varázslat futó,
napfényes pillanataiba, melyektől tágra nyílt ifjú szemed.
- Tudnod
kell, hogy arany és márvány ccsodavárosod csupán summázata annak, amit
láttál és szerettél fiatal korodban: Boston domboldali háztetőinek
dicsfénye, nyugati ablakainak lángolása az alkonyatban; a virágillatú
Közlegelő, a hatalmas kupola a dombon, a csúcsos tetők és kémények
szövevénye az ibolyaszín völgyben ahol a sokhídú Charles folyik álmosan.
Mindezeket a dolgokat te magad láttad, Randolph Carter, amikor a dada
először tolt ki tavasszal, és ezek lesznek az utolsók, miket látni fogsz
majd az emlékezet és a szeretet szemeivel. És ott az évektől borongó
Salem, a századok sziklás szakadékaitól szabdalt kísérteties Marble Head,
:Salem tornyainak, toronysisakjainak dicsősége, amilyennek a Marble Head
távoli legelőiről látszanak a kikötőn át, a lenyugvó nap
fényében.
- És ott van Providence, furcsán és feenségesen, hét
dombjával a kék kikötő fölött, az eleven történelem fellegváraihoz vezető,
domboldali teraszos zöld lejtőivel, és az álmatag hullámtörők mögül
látomásként kiemelkedő Newport. Ott Arkham; mohos hollandi tetőivel a
sziklás, hullámzó rétek előtt; az özönvíz előtti Kingsport, vén
kéménykötegeivel, elnéptelenedett rakpartjaival, kiugró házereszeivel, a
magas sziklák márványával, az óceánnal, amelynek tejszínű ködei mélyén
bóják harangoznak.
- Emlékezz Concord hűvös völgyeire, Poortsmouth
macskaköves utcáira, a vidékies New Hampshire szürkületi kanyargós
útjaira, hol óriás szilfák mögül villannak ki a fehér tanyaházak és a
nyikorgó kútágasok, Gloucester sós kikötőire, Truro szélfújta füzeseire;
meredélyre épült messzi városokra, az északi part halmainak füzérére, néma
köves lejtőkre, alacsony, borostyánnál befuttatott kunyhókra a hatalmas
vándorkövek szélcsendes oldalán, Rhode Island szívében; a tenger szagára,
a földek illatára; a sötét erdők varázsára, a kertek, gyümölcsösök hajnali
örömeire. Ezek alkotják városodat, Randolph Carter; ők alkotnak téged. New
England szült a világra, ő öntötte lelkedbe a szépséget, amely nem halhat
meg. Ebből az emlékektől és álmoktól megolvasztott kikristályosított,
kicsiszolt szépségből lett a megfoghatatlan naplemente teraszos csodája;
hogy megtaláld azt a márványmellvédet, különös urnáival és faragott
korlátjával, hogy leereszkedhess végre azokon a végtelen korlátos
lépcsőkön a széles sugárutak, szivárványló szökőkutak városába, csupán
vissza kell térned vágyteli gyermekkorod gondolataihoz és
látomásaihoz.
- Lásd! Azon az ablakon az örök csillaagok fénye
világít. Most is ott világítanak a jelenetek fölött, amelyeket ismersz és
szeretsz; felisszák bájukat, hogy még szebben ragyogjanak az álom kertjei
fölött. Ott az Antares - ebben a pillanatban a Tremont Street tetői fölött
hunyorog, láthatod a Beacon Hillen levő ablakodból. Ezek mögött a
csillagok mögött ásít a szakadék, honnan értelmetlen uraim ideküldtek. Egy
napon te is átkelhetsz hozzájuk, de ha bölcs vagy, tartózkodsz az effajta
könnyelműségektől; a halandók közül, kik ott voltak és visszatértek,
csupán egy őrizte meg ép elméjét sértetlenül az üresség lüktető-markolászó
rettenetei között. Szörnyűségek és fertelmek marcangolják egymást a helyén
és a kisebbek gonoszabbak, mint a nagyobbak, amit abból is láthatsz,
hányan próbáltak kezemre adni, noha én nem voltam ellenséges irányodban,
sőt segítettelek volna idejutni ha nincs másutt dolgom és nem veszem
biztosra, hogy egyébként is megtalálod ide az utat. Kerüld hát a külső
sötétséget, ragaszkodj ifjúkorod békés, szép dolgaihoz. Keresd meg a
csodálatos várost, és távolítsd el onnan a pihenő Nagyokat, visszaküldvén
őket szelíden saját fiatalkoruk színhelyeire, melyek alig várják
visszatérésüket.
- Az elmosódott emlék útjánál is könnyyebb lesz
az, amit én készítek számodra. Nézd! Ott közeledik egy szörnyeteg Shantak,
egy rabszolga vezeti, ki lelked nyugalma érdekében láthatatlan. Szállj föl
rá, készülj - tessék! Yogash, a fekete fölsegít a pikkelyes szörnyetegre.
Menj mindig a déli égbolt legfényesebb csillaga felé - a Vega az - és két
óra múlva alkonyati városod teraszai fölött leszel. Csak addig engedd a
madarat, amíg meg nem hallod a magas éter távoli dalát. Annál magasabban
az őrület rejtőzik, így fékezd meg Shantakodat, mihelyt az első hangok
fölcsendülnek. Akkor nézz vissza a Földre és meg fogod látni Ired-Naa
oltárának örök lángját egy templom szentelt tetején. Az a templom a te
epedve vágyott alkonyati városodban áll, így hát indulj arrafelé, mielőtt
odafigyelnél a dalra és elvesznél.
- A város közelében irányítsd az
állattot ugyanahhoz a magas mellvédhez, honnan öregkorod tekintetével
pásztáztad a terjengő dicsfényt, és addig döfködd a Shantakot, amíg
hangosan föl nem rikolt. Azt a kiáltást a Nagyok meghallják, és felismerik
illatos teraszaikon és olyan honvágy fogja el őket a távoli Kadath
csillagdiadémos fenyegető vára után, amire városod csodái sem tudnak
vigaszt nyújtani.
- Ekkor le kell szállnod közéjük a Shaantakkal és
hagyni, hogy megnézzék és megérintsék ezt a rút, lófejű madarat; közben
mesélj nekik az ismeretlen Kadathról, amelyet nemrég hagytál ott, mondd
el, milyen szépek és sötétek határtalan termei, hol szökellni, mulatozni
szoktak a természetfölötti sugárzásban. A Shantak is szólni fog velük a
Shantakok módján, de ő nem bír a rábeszélés ajándékával, csak a régi
napokra emlékezteti őket.
- Addig kell beszélned a vándorló
Nagyyoknak otthonukról és ifjúságukról, amíg el nem kezdenek sírni és nem
kérnek, hogy mutasd meg a visszautat, amelyet elfelejtettek. Ekkor
eleresztheted a várakozó Shantakot, mely az égbe röppenve a hazatérők
kiáltását hallatja, mire a Nagyok a régi örömmel pattannak föl és
perdülnek táncra, és tüstént elindulnak isteni módon az ocsmány madár
után, át a mennyek mély szakadékain, Kadath ismerős tornyai és kupolái
felé.
- Ekkor a tied lesz a csodálatos alkonnyati város, hogy örülj
neki és örökre ott lakozzál, a Föld istenei pedig a maguk szokott helyéről
uralkodnak majd az emberek álmain. Most eredj - az ablak nyitva, a
csillagok várnak odakint. Shantalkod már zihál és topog
türelmetlenségében. Irányítsd a Vega felé az éjszakán át, de fordulj,
amikor meghallod a dallamot. Ne felejtsd el ezt a figyelmeztetést, nehogy
a rémület szippantson be a sikoltó, üvöltő őrület szakadékába. Emlékezz a
Más Istenekre; nagyok, agy nélküliek, szörnyűek kik ott rejtőznek a külső
űrben. Ok azok az istenek, akiket jobb; ha elkerülsz.
- Hej!
Aa-Shanta `nygh! Indulj! Küldd vissza a Föld isteneit ismeretlen
Kadathjukba, és imádkozz, hogy soha ne találkozz velem ezer másik
alakomban. Isten veled Randolph Carter és jól vigyázz, mert én vagyok
Nyartathotep, a kúszó káosz!
Levegő után kapkodva, szédelegve,
Randolph Carter kiáltva lőtt ki ocsmány Shantakján az űrbe a hidegkéken
ragyogó északsarki Vega iránt; ám még egyszer visszanézett az ónix
lidércnyomás kusza toronykötegeire, hol a levegő és a Föld álomvilágának
felhői fölött még mindig izzott az ablakban a fény. Lábasfejű, sötét,
óriás fertelmek siklottak el mellette, láthatatlan denevérszárnyak
csapkodtak, ő azonban csak kapaszkodott a visszataszító lófejű, pikkelyes
madár rút sörényébe. A csillagok csúfolódva táncoltak, itt-ott majdnem
elmozdultak, hogy azelőtt nem látott és nem rettegett, halvány
sorsjegyekbe csoportosuljanak, és alvilági szelek üvöltöttek a fekete
magányban a kozmosz mögött.
Ekkor baljós figyelmeztetés csapott
végig a sziporkázó égbolton, a szelek és rémek eloldalogtak, ahogy az
éjszaka teremtményei szoktak hajnal előtt. Csillagködök arany foszlányai
hullámzottak reszketőn, aztán távoli dallam zendült félénken, zöngicsélő
akkordokban, melyeket nem ismernek világegyetemünk csillagai. A zene
erősödött, a Shantak a fülét hegyezte és előrelódult. Carter ugyancsak
előrehajolt; nehogy elveszítsen akár egyetlen gyönyörű hangot. Dal volt
ez, melyet nem emberi torok dalolt, hanem az éjszaka és a szférák; ősöreg
volt már akkor is, amikor az űr, Nyarlathotep és a Más Istenek
megszülettek.
A Shantak gyorsabban repült lovasa előrébb görnyedt,
idegen mélységek csodáitól ittasan, kívülvaló varázslat kristályos
csápjaiban pörögve. Későn jutott eszébe a gonosz figyelmeztetése a démonok
küldöttének gunyoros intése, aki óvta e dallam őrületétől. Ugratta csak
Nyarlathotep, amikor megmondta, hogyan juthat el a biztonságba és az
alkonyati városhoz; csúfolódásból tárta föl előtte a fekete hírnök a henye
istenek titkát, akiket oly könnyedén vissza tudott volna küldeni. Mert
csak tébolyt és az űr kegyetlen bosszúját kaphatja ajándékba
Nyarlathoteptől az elbizakodott; noha lázasan iparkodott megfordítani
ocsmány hátasát, a kajánul vihogó Shantak sebesen, fáradhatatlanul
folytatta útját, gonosz örömmel csapkodott hatalmas, síkos szárnyaival, és
egyenesen amaz istentől elrugaszkodott mélységek felé tartott, ahová az
álmok sem érnek el; hol a legteljesebb entrópia bugyborékoló és blaszfém
alaktalan penészének közepén trónol Azathoth, az agynélküli démonszultán,
akinek nevét egyetlen ajak se meri fennhangon
kiejteni.
Rendületlenül engedelmeskedve a förtelmes küldött
parancsának hussant át a pokoli madár az alaktalan leskelők és szökdelők
nyájai, a sodródó lények hülye csordái között, kik fogdosnak és
tapogatnak, tapogatnak és fogdosnak; a Más Istenek névtelen lárvái
mellett, kik hozzájuk hasonlóan agy nélküliek és vakok, és különös éhek és
szomjak hajtják őket.
Az éj és a szférák hisztérikus csukladozássá
fajuló zenéjén pukkadozva hurcolta tovább rendíthetetlenül és
fáradhatatlanul a hátborzongató pikkelyes szörnyeteg tehetetlen lovasát a
legszédítőbb magasságoktól a legfeneketlenebb mélységig; túl a
csillagokon, a tárgyak birodalmán, meteorként száguldva keresztül a
formátlan sötéten, időntúli, elképzelhetetlen, éjsötét cellák felé, hol az
alaktalan Azathoth rágódik falánkan gonosz dobok tompa, őrjítő pufogása és
elátkozott fuvolák vékony, egyhangú visongása közepett.
Tovább,
tovább, át a sikoltó, vartyogó, sötéten hemzsegő szakadékokon - azután
valami elmosódó áldott messzeségből egy kép és egy gondolat érkezett el a
kárhozatra ítélt Randolph Carterig. Túlságosan is jól tervezte el
Nyarlathotep az ő kigúnyoltatását és megkínoztatását, amikor azt is
beleszőtte, mit a jeges rémület orkánja sem bír elsöpörni: Az otthont -
New Englandet, Beacon Hillt - az éber világot.
- Tudnod kell, hogy
arany és márvány ccsodavárosod csupán summázata annak, amit láttál és
szerettél fiatalkorodban: Boston domboldali háztetőinek dicsfénye, nyugati
ablakainak lángolása az alkonyatban; a virágillatú Közlegelő, a hatalmas
kupola a dombon, a csúcsos tetők és kémények szövevénye az ibolyaszín
völgyben, ahol a sokhídú Charles folyik álmosan... Ebből az emlékektől és
álmoktól megolvasztott, kikristályosított, kicsiszolt szépségből lett a
megfoghatatlan naplemente teraszos csodája; hogy megtaláld azt a
márványmellvédet, különös urnáival és faragott korlátjával, hogy
leereszkedhess végre azokon a végtelen korlátos lépcsőkön a széles
sugárutak, szivárványló szökőkutak városába, csupán vissza kell térned
vágyteli gyermekkorod gondolataihoz és látomásaihoz.
Tovább,
tovább, tovább a kárhozatba, át a feketeségen, ahol vak lények fogdosnak,
nyálkás pofák bökdösnek és megnevezhetetlen dolgok vihognak és vihognak és
vihognak. De a kép és a gondolat mégis elérkezett és Randolph Carter
világosan tudta, hogy álmodik, és csak álmodik és hogy valahol a háttérben
ott van az éber világ és gyermekkorának városa még létezik. Szavak jöttek
ismét.
- Csupán vissza kell térned vágyteli ggyermekkorod
gondolataihoz és látomásaihoz. Fordulj, fordulj! - feketeség mindenfelé,
de Randolph Carter meg tudott fordulni.
Noha a száguldó
lidércnyomás vastagon megülte minden gondolatát, Randolph Carter mégis
képes volt fordulni és mozdulni. Meg tudott mozdulni, és ha akart, le
tudott ugrani a gonosz Shantakról, amely Nyarlathotep parancsára száguldva
vitte a végzet felé. Le tudott ugrani és bemerészkedhetett az éjszaka
végeláthatatlanul tátongó szakadékaiba, melyek még mindig kevésbé
félelmetesek, mint az entrópia szívében leselkedő névtelen végzet. Meg
tudott fordulni, meg tudott mozdulni, ugorni - meg tudott - meg kellett -
meg kellett!
Leugrott a hatalmas, lófejű förtelemről a halálra
ítélt, kétségbeesett álmodó, és hullott lefelé a határtalan fekete űrön
át. Eonok forogtak körbe, világegyetemek haltak meg és születtek újjá,
csillagok váltak felhővé és felhők váltak csillaggá, és Randolph Carter
áthullott a határtalan fekete űrön.
Ekkor a lassan mászó
örökkévalóságban egy futó pillanatra visszatért önmagába a kozmosz utolsó
köre és minden olyan lett megint, mint kalpákkal (a kalpá a hindu
kozmogóniában Brahmá egy napja és éjszakája, 4320000000 napévvel egyenlő)
korábban.
Anyag és fény újjászületett olyannak, amilyennek a tér
ismerte őket; üstökösök, napok és világok támadtak lángoló életre, noha
semmi se volt már, ami elmondhatta volna, hogy léteztek már és eltűntek,
léteztek és eltűntek mindörökre, vissza a kezdetlen kezdetig.
Volt
ismét menny, szél és bíbor fény a hulló álmodó szemhéja alatt. Voltak
istenek, jelenlétek és akaratok szép és rút; és a gonosz éj sikoltott,
mert megrabolták zsákmányától. Mert az utolsó körben élt egy gondolat és
egy látomás egy álmodó gyermekkorából és most újraépült az éber világ, a
drága öreg város, hogy testet és igazolást adjon mindezeknek. S'ngac, az
ibolyaszín gáz utat mutatott a semmiből, az ősöreg Nodens tanácsokat
üvöltött a feneketlen mélyből.
Csillagok duzzadtak hajnalokká
hajnalok robbantak arany, kármin, bíbor szökőkutakká és az álmodó még
mindig zuhant. Kiáltások szaggatták fényszalagokká az étert, visszaverve a
külső világ ördögeit. Az ősöreg Nodens győzelmesen felüvöltött, amikor a
prédájához közeledő Nyarlathotep hökkenten torpant meg a ragyogástól, mely
szürke porrá égette formátlan szörnyeteg vadászait. És Randolph Carter
végre csakugyan leereszkedett a csodaváros széles márványlépcsein, hogy
visszajusson a szép New Englandbe, amely formálta őt.
Így tehát,
amikor felharsant a reggel ezersípú orgonája, és a dombon álló városháza
aranykupoláját izzó bíborba vonta a hajnal, Randolph Carter ordítva riadt
föl bostoni szobájában. Madarak énekeltek a rejtett kertekben,
kúszónövények szívfájdító illata áradt a fák felől, amelyeket nagyapja
ültetett. Szépség és fény sugárzott a klasszikus kandallóból, a faragott
párkányok és falak groteszk figuráiról, nyávogva tápászkodott föl a
kandalló mellett a fényes szőrű fekete macska, amelyet gazdája mozgása és
kiáltása fölriasztott szundikálásából. És a mérhetetlen messzeségben, a
Mélyebb Álom kapuján, az elvarázsolt erdőn, a kertországon, a
Cerenariai-tengeren és az alkonyati Inquanokon túl borongva rótta az
ónixkastélyt a jeges pusztaságban, az ismeretlen Kadath tetején
Nyarlathotep, a kúszó káosz és orcátlanul gúnyolódott a Föld jámbor
istenein, akiket oly hirtelen ugrasztott ki a csodálatos alkonyati város
illatos mulatságai közül. |