H. P. Lovecraft: A fa |
h.p.lovecraft |
1920.
Arkádiában, a Maenalus hegység egyik lankáján, egy olajligettel körbevéve állnak egy villa romjai, egykori bejáratát egy sírkő takarja. Valaha csodálatos épület volt, a legfinomabb faragványokkal ékesítve, de most már csak a pusztulás és romlás vert benne tanyát. E sírkő az egyik végénél, furcsán burjánzó gyökerek feszítették szét az időtől foltos pánhellikus márvány blokkokat, s egy természetellenes nagyságú, furcsán visszataszító formájú olajfa nőtt belőlük, mint valamilyen groteszk emberi forma, vagy haláltól eltorzult egykori emberi test. A falusi népek borzongva kerülték el ezt a helyet, amikor a hold halványan világít át a torz, elgörbült faágakon. A Maenalus hegység népszerű tanyája a félelmetes Pánnak, kinek sok megbomlott elméjű híve, de még egyszerű parasztlegények is hitték, hogy a fa valami rejtett rokonságban áll ezzel a titokzatos Pánnal. Egy öreg méhész azonban, aki a szomszédos faluban élt, másképpen mesélte el a történetet.
Sok-sok évvel korábban, amikor a domboldali villa még új volt és csillogó, két szobrász lakott itt, Kalos és Musides. Lídiától Neopolisig nagyrabecsült volt nevük és munkájuk, és egyik sem merészelte volna állítani, hogy ügyesebb, rátermettebb lenne a másiknál. Kalos Hermes-szobra Korintosz egyik márványszentélyében állt, míg Musides Pallas-figurája egy oszlopon kapott helyet Athénben, közel a Pantheonhoz. Minden ember tisztelettel hódolt Kalosnak és Musidesnek, csodálták, hogy nem telepszik meg a művészi féltékenység árnyéka testvéri barátságuk fényén.
Ám annak ellenére, hogy Kalos és Musides töretlen harmóniában éltek, természetük teljesen különbözött. Amíg Musides éjszakánként Tegea városi mulatságaiban tivornyázott, Kalos inkább otthon maradt, a napi munka fáradságát az olajliget hűsében pihente ki. Ott meditálhatott azokról a víziókról, látomásokról, melyek elméjét megtöltötték. Ott ötölte ki a szépség azon formáit is, melyeket a későbbi nemzedékek számára márványba faragva hagyott örökül. A ráérő, gondtalan városlakók bizony gyakran emlegették, hogy Kalos a liget szellemeivel beszélget, hogy alkotásai csak faunok és driádok képei után készültek, s nem pedig élő modell után dolgozik.
Olyan ismert volt itt Kalos és Musides, hogy senki sem csodálkozott, amikor a távoli Szirakúza uralkodója menesztett képviselőt hozzájuk, hogy Tiche szobrának elkészítésével bízza meg őket, melyet Szirakúzában tervezett felállítatni. A megrendelő Kalos és Musides régebbi munkái alapján, pályázat meghirdetése nélkül, közvetlenül nekik ajánlotta fel nekik a lehetőséget. S bár baráti szeretetük nagyon ismert volt, a ravasz tirannus mégis azt gyanította, hogy ink ább egyedül dolgoznak majd, munkájukat egymás elől is leplezve, nehogy a másik segítségét és tanácsait kelljen visszautasítani. Ezáltal a kőbe vésett alkotások kincstára két olyan újabb művel bővülhet majd, amelyek egészen elsötétíthetik a költők már megénekelt álmait is.
A szobrászok örömmel fogadták az uralkodó felkérését, s az ezt követő a napokban szolgáik szüntelen hallották a véső és kalapács munkáját. Nem látta őket senki, mert Kalos és Musides egyedül, titokban dolgoztak. Az alkotók elképzelése sze rint nem láthatja szem a két pompás figurát, a nyers tömb beszállításától kezdve egészen addig, míg az alakok teljesen ki nem szabadulnak a világ kezdete óta tartó sziklafogságukból.
Éjszakánként - szokása szerint -, Musides Tegea termeiben tivornyázott, mialatt Kalos az olajligetben álmodozott. De ahogy múlt az idő, az emberek egyre inkább a jókedv hiányát fedezték fel a korábban állandóan sziporkázó Musidesben. Szokatlan volt tőle, cimborái egymás között azt pusmogták, hogy e búskomorság azért uralkodott el rajta, mert nehéz teher nyomasztja: olyan nagy esélye van elnyerni készülő munkájával a legérdemesebbnek járó koszorút... Sok hónap múlt el, miközben Musides arca fokozatosan annyira megsavanyodott, hogy végül már egyáltalán nem volt olyan tréfa, mely mosolyra fakasztotta volna.
Amikor egy nap Musines Kalos súlyos betegségét megemlítette, tovább már nem kellett találgatniuk a búskomorság okát, hiszen valamennyien jól ismerték a szobrászok mély és szent barátságát. Következésképpen sokan meglátogatták Kalost, és valóban feltűnt nekik is sápadt arca, egyfajta boldog nyugalmat véltek kiolvasni belőle. Kalos tekintetével ellentétben Musides pillantása zavart volt és aggodalommal telt, melyet tettei is alátámasztottak. Félretolt minden szolgát, ápolva és gondozva barátját, még az együttérző látogatók gyűrűjében is. A nehéz leplek rejteke mögött állt a két befejezetlen Tiche-figura, a beteg ember és hűséges gondozói időnként meg-megérintették a lepleken keresztül...
Ahogy Kalos az összehívott orvosok és a kitartó barátok gondos ápolása ellenére érthetetlen módon egyre gyengébb és gyengébb lett, ő gyakran kívánta, hogy vigyék az általa annyira szeretett olajligetbe. Azt kérte, hagyják itt egyedül, magányosan óhajtott láthatatlan jelenségeivel beszélgetni. Musides könnyes szemekkel ugyan, de mindig teljesítette ezt a kérését, de a gondolat bántotta, hogy Kalos a faunokkal és driádokkal jobban törődik, mint vele. Ahogy az utolsó és végső fejezet közeledett, Kalos egyre inkább a földi életet követő dolgokkal kezdett foglalkozni. Musides zokogott, olyan síremléket ígért neki, mely csodálatosabb, mint maga a Mausoleum, ám Kalos ezt visszautasította, mondván, neki nem kell márványba vésett dicséret. Egy kívánsága volt csak - a haldokló ember gondolata -, hogy az olajfák függönyéből vett kis hajtás sarjadjon majd a feje mellett. És egy éjszaka, egyedül ülve az olajfák sötétlő függönye mögött Kalos meghalt. Csodálatos szavak kerültek a márványtömbre, melyet Musides szeretett barátja emlékére faragott. Senki, de Kalos önmaga sem faraghatott volna pompázatosabb domborművet, melyből Elysium minden pompája visszatükröződött. De Musides nem feledkezett meg a Kalos feje mellé ültetendő, a ligetből származó olajágacskáról sem.
Musides a fájdalom első nehéz időszakán túljutva belenyugodott a megmásíthatatlanba, és serényen dolgozni kezdett saját Tyche-figuráján. Most már minden tisztelet és várakozás csak őt illette, amíg a szirakúzai uralkodó által adott munka fel nem mentette őt vagy Kalost. Érzéseit visszafolytva áll hatatosan vésett-csiszolt tovább nap nap után, kitérve az esténkénti vigadozás elől, amely egykor annyira kedvére volt. Ebben az időben estéit barátja sírja mellett töltötte, ahol egy fiatal olajfa csemete sarjadt közel egykori barátjának fejétől. Olyan gyorsan növekedett a fácska, és olyan idegenszerű, furcsa formát eresztett, hogy láttára mindenki meglepetten kiáltott fel, Musides pedig egyszerre látta elbűvölőnek és visszataszítónak.
Három évvel Kalos halála után, Musides üzenetet küldött a tirannusnak, és Tegea agoráján suttogni kezdték, hogy a rendkívüli szobor elkészült. Ezzel egyidőben a sírkő melletti fa, csodálatos arányokat nyert el, túlnőtte az olajliget összes fáját, szokatlanul terjedelmes és nehéz ágerdőt növesztve afölé a terem fölé, melyben Musides dolgozni szokott. Nagyon sok látogató bámulta meg a csodálatos fát, ahogy a szobrász elkészült munkáit megcsodálni eljöttek ide, úgy hogy Musides nagyon ritkán volt egyedül. Neki bizony nem hiányzott ez a tömeges vendégjárás, de úgy látszott egyedül sem érezte magát jól. Félt egyedül maradni, most viszont a gyorsuló munka lekötötte, kapóra jött a sürgető határidő. A sivár hegyi szél sóhajtozva fújt keresztül az olajligeten és a sír-fán, mintha a gallyakból furcsa hangszert fontak volna, bizonytalan hangok képződtek e fuvallat hatására.
Sötét volt az ég azon az estén, amikor a szirakúzai tirannus megbízottja Tegeába érkezett. Mindenki tudta, hogy egy gyönyörű Tyche-képet hoztak Musedesnek ajándékul. Nagy lelkesedéssel fogadták a látogatókat, akiket a városban szállásoltak el, a szobrász látogatását másnapra tervezve. Az éjszaka heves vihar kerekedett, melynek szele bizony megszaggatta Maenalus sziklaormát is, a távoli Szirakúzából érkezett emberek pedig ugyancsak örültek, hogy a vihart a város biztonságos falai között vészelhetik át. Az időt csendes beszélgetéssel múlatták. Előkelő tirannusuk volt a beszéd témája, és annak a szobornak örvendeztek, melyet Musides készített a számukra. Tegea lakói Musides jóságáról is meséltek, és nagy bánatáról barátjának elvesztése miatt. Sajnálkoztak azért is, hogy több babér már nem dicsőítheti Kalos homlokát. Beszélgettek még a furcsa fáról is, amelyik a sírkő mellett sarjadzott, közel Kalos fejéhez. A szél olyan félelmetesen üvöltött, hogy mind a szirakúzaiak, mind az arkádiaiak Aioloszhoz imádkoztak.
A kelő nap reggeli fényében a szirakúzai küldöttek felkapaszkodtak a lejtőn a szobrász villájához, de az éjszakai szél furcsa dolgokat hagyott maga után. A szolgák jajveszékeltek a szörnyű pusztítás láttán, s nem maradt más a hatalmas villából, csak az olajliget fái között húzódó, ragyogó oszlopsor és a fehér kövek halmai. Magányosan búslakodtak az egyszerű udvarok és alacsonyabb falak, az egykor pompás nagyobb kődíszek derékszögben törve feküdtek, a különös, fiatal fa nehéz, alálógó ágai alatt - melyet láthatóan a vihar teljesen elkerült -, a romhalmaz fájdalmas képét az épen maradt sírkő márványba vésett feliratai tették teljessé. A küldöttek és a tegea-iak igencsak megrémültek, amikor felfedezték, hogy a pusztulás attól a nagy, baljós fától eredhet, amelyik az emberi mértékektől túl, oly idegen megjelenésű, és amelynek gyökerei oly furcsán törték keresztül Kalos faragott síremlékét. Félelmük és rémületük tovább nőtt, amikor megtalálták a lakóhely romjait is, viszont a szelíd Musidesnek és Tiche bámulatosan megformált képének nyomát sem lehetett felfedezni. Az oly hatalmas omladékhalmok közötti zűrzavarban a két város képviselői csalódottan tébláboltak, a szirakúzaiak, mert szobor nélkül kellett hazatérniük, a tegeaiak pedig, mert ünnepelt művészük homlokát nem díszíthették babérkoszorúval. Akárhogyan is történt, a szirakúzaiak később kaptak egy nagyon pompás Athene-szobrot, és a tegeaiak is vigaszt találtak maguknak: az agorán egy márványtemplomot emelve Musides tehetsége, erénye és testvéri szeretete emlékére.
De az olajliget még most is úgy áll, ahogy a fa túlnőtte Kalos síremlékét. Az öreg méhész azt mesélte nekem, hogy néha-néha a faágak érthetően suttognak egymásnak az éjszakai szélben, újra és újra ezt ismételge tve. "Oida! Oida! - Tudom! Tudom!"
Ford: Vitális Imre (The Tree, 1920.) |