H. P. Lovecraft és William Lumley

1935 október

Megjelent 1938. februárban Weird Tales, 31, No. 2, 152-66.

Mr. Typer magántanulóként tanult és a Columbia és Heidelberg egyetem óráit is látogatta. Tanulmányai elsõsorban természeti tudományokra irányult, beleértve az obskurus és általános félelmet keltõ határterületeket is. Írásai a vámpirizmusról, a ghoul és poltergeist érzékelésekrõl magánkiadásokban jelentek meg, miután más kiadók ezeket visszautasították. 1900 után egy sajátságos keserû vitasorozat kapcsán jegyezték nevét a Pszichológai Ismeretterjesztõ Társaságnál.

Az alább ismertetett naplót állítólag egy nagy udvarház romjai között találták Attica, N.Y. közelében, amelyik különösen baljós hírnévtõl sújtva állt generációk óta, a végsõ összeomlás küszöbén. Az épület nagyon régi volt, az elsõ fehér telepesek idõszakából datálódik, és a ház alapjait egy furcsa és titokzatos család, bizonyos van der Heyl tette le, akik 1746-ban érkeztek ide Albionból, a boszorkányüldözés különös, homályos idõszakában. Az építés idõpontja talán 1760. tájékára tehetõ.

A van der Heyl-sek története csak pár részletében ismert. A külvilágtól teljesen elzárkóztak, a legközelebbi szomszédaikkal sem tartva semmiféle kapcsolatot, fekete szolgálóik is közvetlenül Afrikából érkeztek. Gyengén beszéltek angolul, gyermekeik pedig magánúton és európai intézetekben tanultak. A van der Heyl-sek zárt családját elhagyni kívánók rendre eltûntek, egy idõ múlva a klán nevét a Fekete Mise csoporttal és kultuszával társították, illetve azonosították.

Az ijesztõ ház körül egy ritkás, nagy területen szétszórt házakból álló a kétértelmû, Chorazin nevet viselõ falucska terült el, indiánok és más furcsa, különös lakók népesítették be környezõ unalmas vidékrõl. Idegen jellegû, belterjes, örökletes tulajdonságokat viselõ falusi emberek lakták Chorazin-t. A falu mögött, a van der Heyl-házból jól látható helyen, egy dombocska tetején furcsán egyéni jelleget hordozó, kövekbõl kirakott gyûrû állott, melyet az irokézek gyûlölettel és babonás félelemmel telve kerültek. A kövek eredete és természete még nem ismert, korukat archeológiai és geológiai bizonyítékok alapján rendkívül korai idõszakra datálták.

Ezt követõen a ház teljesen kihalt, más végzetes események - beleértve három felderítetlen halálesetet, öt eltûnést, és négy gyors lefolyású elmezavaros esetet - bukkantak fel, amikor a késõbbi idõszakban új tulajdonos bukkant fel, vagy érdeklõdõ látogatók érkeztek a vidékre. A ház, a falu, és a terjedelmes mezõgazdasági terület minden része visszakerült a birtokhoz, melyet egyben árverezett el az állam, miután sikertelen maradt a van der Heyl-leszármazottak felderítése. Az 1890 körüli idõszaktól új tulajdonos (a néhai Charles A. Shields, majd fia Oscar S. Shields, vagy Buffalo) vette át a teljes birtokot, amelyet az állam teljesen elhanyagolt, õ pedig figyelmeztetett minden kíváncsiskodót, hogy tartsák magukat távol a területtõl.

Ismereteink szerint a házat az utolsó negyven évben csak rendõrhivatalnokok, az újságkihordó, furcsa külföldi alakok, és okkult tudományokat és tanokat hallgató személyek látogatták. Az érkezett levelek Eurázsia titokzatos vidékérõl származtak, talán Chochin-Kínából, ahonnan késõbb, 1903-ban üres elmével és bizarr módon megcsonkított személyek kerültek elõ, melynek rettenetes híre az akkori világsajtót is bejárta.

Mr. Typer naplóját - egy 6 x 3 1/2 hüvelyk méretû könyvecske, szívós papírral és egy furcsa, tartós fémfólia-borítással - 1935. november 16-án találta meg egy Chorazin-beli falusi a hagyatékban, akit egy rendõr küldött a kihalt birtokra, a van der Heyl-udvarház összeomlásának hírét megerõsíteni. A ház valóban összeomlott, nyilvánvalóan tisztán a kora és a elhanyagoltsága miatt, a november 12-i rendkívül erõs szélben. A pusztulás furcsán teljes volt, és a romok felületes átvizsgálása pár hét alatt megtörtént. John Eagle, a barna képû, majomarcú, indiánszerû falusi, a napló megtalálója, úgy mesélte, hogy a könyvet a törmelék felsõ rétegében lelte meg, úgy hogy ennek valamelyik felsõ szobában kellett lennie.

A ház tartalmának csak egészen kis hányadát lehetett felderíteni és felismerni, beleértve egy óriási és bámulatosan erõs, tömör kriptát a pincében (õsrégi vasajtó védte valaha, melyet valószínûleg a rendkívül makacs zár és az ajtót díszítõ idegen-jellegû mintázat miatt törtek össze) a megmaradt ép és kimutathatóan egyedi, rejtélyes jellemvonásokkal. Említésre méltó a falnak az a része, ahol a téglafelületbe megfejthetetlen hieroglifákkal véstek. Másik furcsasága egy félelmetes kör alakú nyílás a kripta hátsó részén, a nyílás bejárata azokkal a törmelékekkel torlaszolódott el, melyek a ház összeomlásakor hullottak a pincébe.

De mindezek közül kétségkívül a legkülönösebb mégis padló kövein szétkenõdött büdös, nyálkás, kátrányszerû anyag egészen friss üledéke volt, mely méternyi szélességben húzódott többé-kevésbé szabálytalan, folyamatos vonalban a törmelékhalom által lezárt odú bejáratáig. Az elsõ ember, aki kinyitotta a kriptát, azt mondta, hogy ez a hely büdösebb, mint az állatkertben a kígyók terráriuma.

A napló, amelybe nyilvánvalóan a rettegett van der Heyl-ház sötét titkainak feltárására gyûjtötte az eltûnt Mr. Typer adatait, eredeti kézírással készült. Az írásjegyek és a jelleg azt mutatta, hogy az idõ haladtával egyre erõsebben eltorzul az írás, a vége felé pedig egyes helyeken már szinte olvashatatlan. Chorazin lakói - akik együgyûsége és hallgatagsága megzavart mindenkit, aki a vidék és titkai iránt érdeklõdött - bevallották, hogy nincs semmiféle emlékük, amely alapján Mr. Typer-t a rettegett ház más látogatóitól megkülönböztethetnénk.

A napló szövegét szó szerint írom le, megjegyzés nélkül. A leírtakból azt a következtetést lehet levonni, hogy az író tudata megbomlott, ám ezt olvasóimnak maguknak kell eldönteni. Csak a jövõ döntheti el, hogy micsoda érték ez a napló az emberöltõk óta tartó misztikus történetek felderítésében. Talán azt is jelezni kell, hogy genealógusok igazolták Mr. Typer kései emlékei Adriaen Sleght anyagában.

Reggel 6 óra körül érkeztem Atticából, végig gyalogosan - egy közeledõ förgeteg siettetett -, s nem volt lehetõségem lovat vagy kocsit bérelni, automobilt pedig nem tudok vezetni. Ez a hely már ránézésre is egészen pocsék, és elrettentem a házhoz közeledve, ámbár már igen régóta tisztában vagyok a sötét erõk hatalmával. Túlságosan közeli már az az éjszaka - az egykori Walpurgis-szombat ismétlõdõ rémsége - tudom az egykori események után, hogy milyen látványra számíthatok. Akármi közeledik is, nem hátrálok meg. Valami mérhetetlen ösztönzõ erõ sarkall, én csak a puszta életemet kockáztathatom a boldogtalan titkok elleni küldetésem során. Csak én jöhettem ide, senki más, és a sorsommal pedig nem ellenkezhetek.

Nagyon sötét volt, amikor ideérkeztem, habár a nap magasan fent állt. A legsûrûbb viharfelhõk közeledtek, és én már attól tartottam, hogy a villámfény kevés lesz az utat megtalálni. A falu egy förtelmes kis pöcegödör, és pár lakója nem jobb az idiótánál. Az egyik valami különös módon tisztelgett nekem, mintha ismerne valahonnan. Láthattam a tájképet is - csak egy kis, mocsaras völgy, idegen barna gyomos ösvények és halott gombatelep körbe-körbe egyenetlenül, gonoszul tekergõ fák pár faággal. De a falu mögött van egy komor kinézetû domb, melynek a tetejét körberakott hatalmas kövek töltik ki, a kör közepén pedig egy magányosan fekvõ kõemlék. Azonnal rájöttem, hogy errõl a gonosz õsrégi dologról V... már mesélt nekem, ahogy N... holdtöltekor látta.

A hatalmas ház egy elvadult park közepén feküdt, melyet teljesen benõtt a vadrózsa. Alig-alig tudtam magam keresztülverekedni rajta, s amikor a bejárat elé értem, visszariasztott a ház kora és rozogasága. Ez a hely koszos és látszatra is nyugtalanságot keltõ volt, a romlás hangulata hatott át mindent, csodálkoztam, hogy egy épületet mennyire képesek ezek a szúrós, erõs indák benõni. Fából készült a ház, bár az eredeti vonalait a különbözõ idõszakokban hozzáépített szárnyak kuszasága elrejtette, azt gondolom, hogy az eredeti épületet Új-Anglia telepesei az akkori építési módok és technikák szerint húzhatták fel. Akkoriban, amikor ez a ház épülhetett, viharos idõk jártak - emlékezetem szerint akkor menekült el Dirck van der Heyl felesége is Salembõl, a hírhedt Abaddon Corey lánya volt. Volt egy kis tornác, ahol meghúzhattam magam, amíg a vihar kitombolta magát. Pokoli egy förgeteg volt - fekete, mint az éjfél, szakadó esõvel, úgy dörgött és villámlott, mint ítéletnapkor, a dühöngõ szél folyamatosan karmolt-cibált.

A lépcsõ porát felbolygatva, az emeleten a bejárat feletti szobát választottam ki szálláshelyemnek. Az egész helyiség be volt bútorozva, de alig találtam ép berendezési tárgyat. Nyolc óra körül írtam ezeket a sorokat, miután utazótáskám tartalmából étvágyamat csillapítottam. Késõbb ezek a falusi népek meghozták a felszerelésemet, habár attól mindegyikük elzárkózott, hogy a házba belépjen, sõt a parkbeli romoktól félve csak a kapuig merészkedtek. Remélem, hogy késõbb szert tehetek egy bricskára, mert csak magamra hagyatkozhatok ezen a rendkívül barátságtalan helyen.

Tisztában vagyok néhány rosszindulatú dolog jelenlétével ebben a házban. Egy kárörvendõ, minden izében határozottan gonosz szándékkal állok szemben - egy akarattal, amelyik megkísérel megtörni és birtokba venni engem. Egy darabig biztos ellent tudok majd állni, de minden erõmet fel kell használnom. Érzem megdöbbentõ gonoszságát, és nem emberi jellegét. Úgy hiszem, hogy földön túli ellenséges erõkkel állok szemben, erõkkel az idõtlen csillagvilágból és az univerzumon túli mélységekbõl. A ház olyan, mint amilyennek Aklo írásaiban szerepel. Olyan érzés tört fel bennem, mintha a ház élne, s irdatlan tömege másik láthatatlan tömeget is befogadva. Ezeknek a romló szobáknak, fülkéknek és folyosóknak kell tartalmazniuk ezeket a tömegeket - melyeket emberi szem nem érzékel. Oly õsinek kell lenniük, oly réginek, hogy az leírhatatlan és megdöbbentõ.

Az utolsó éjszaka keveset aludtam. Délután háromkor idegen, metszõ szél kezdte átjárni a vidéket, folyamatosan erõsödve, a ház már úgy mozgott, mintha forgószél rázta volna. Ahogy lefelé mentem a lépcsõn láthattam a bejárati ajtót rázkódni, a sötétségben ködös, félig látható alakokat képzeltem el. Valamivel lejjebb leérve az ajtót hevesen megnyomta kívülrõl - a szél, én legalábbis úgy képzeltem, habár megesküdhetek, hogy láttam, amint egy óriási, fekete mancs körvonalai oszlottak szét, miközben villámgyorsan körbefordultam. Nem kíméltem a lábaimat, de elõtte biztonságosan véghelyzetéig toltam, ütöttem és rúgtam a nehéz, erõs reteszt a veszedelmesen rázkódó ajtón.

Virradat elõtt nem tartottam célszerûnek felderíteni a házat, mégis most már képtelen voltam újra elaludni, rettegéssel és kíváncsisággal kevert gondolatok forogtak elmémben, türelmetlenségemben nekikezdtem. Erõs fényû lámpámmal kezemben, a port felverve a nagy déli nappaliba mentem át, ahol ismerõs arcképek lógtak a falakon. Pont úgy néztek ki, ahogy V... leírta, és már más obskurus forrásokban is találkoztam velük. Más helyeken olyan sûrû sötétség és porfelhõk kavarogtak, hogy és csak rövid ideig bírtam, vagy semeddig, de ezekbõl a nyomokból is tisztán felismerhetõ volt az utálatos van der Heyl-vérvonal. Egyes festményekrõl egészen szuggesztív tekintetû arcok néztek vissza rám, de hogy kiket és miket ismertem fel bennük, most már nem tudom visszaidézni.

Az arcképre többször pillantottam, hiszen mágnesként vonzotta tekintetemet. Azt tapasztaltam, hogy minden egyes pillantáshoz az elõzõnél szörnyûbb és hihetetlenebb látvány tartozott. A hosszú, savanyú arc, kicsi, összehúzott szemek és disznóformájú ábrázat összhatásában egyfajta undok páraként gomolygott, habár a mûvész megpróbált annyira emberi formát festeni, amennyire csak lehetséges. Tökéletesen úgy nézett ki, ahogy V... leírta. Miközben ezt a rémséget bámultam, a szemeibõl vöröslõ izzás kezdett áradni, és egy pillanatra az alak háta mögött idegen, látszólag jelentéktelen kép tûnt fel - a piszkossárga égbolt alatt egy magányos, kopár mocsár, ahol lehangoló látványt nyújtó csipkebokrok sötétlõ bozótja nõtt. Józanságomat féltve kiviharzottam ebbõl az elátkozott galériából a porlepte lépcsõkön felfele a "szállásomra".

Úgy döntöttem, hogy a ház zegzugos labirintusát, a különbözõ toldaléképületeket a késõbbiekben csak nappali fényben fogom vizsgálgatni. Nem keveredhettem el, a lábnyomaim különbözõek voltak ebben a helyenként bokáig érõ porban, és hagyhattam más azonosító jeleket is, ahol szükséges volt. Különösnek tûnt, hogy milyen könnyen megtanultam a folyosók bonyolult, tekervényes rendszerét. Egy hosszú, az épületegyüttesbõl messze kinyúló, északi szárnyat végéig követve egy lezárt ajtóhoz jutottam, amelyet kénytelen voltam betörni. Egy nagyon kis szobába jutottam, bútorokkal telezsúfolva, szúette, rossz állapotú faburkolattal. A belsõ falon egy sötétlõ lyukat leltem, mögötte és körülötte rothadt a penészes borítás. Felfedeztem egy szûk, titkos átjárót is, amely lefelé vezetett az ismeretlen, tintafekete mélységekbe. Ez egy meredeken dõlõ kürtõ vagy alagút volt, lépcsõ és korlát nélkül, azt csak találgatni tudtam, hogy vajon mire használhatták.

A kandalló fölött volt egy penészes festmény, amit vizsgálódásom vége felé vettem észre: egy fiatal nõt ábrázolt, késõ tizennyolcadik századi stílusú ruhában ábrázolva. S habár arca klasszikus szépség volt, a leggonoszabb tekintet nézett vissza rám, melyet valaha is emberi ábrázat viselhetett. Nem pusztán érzéketlen, kapzsi, és elemien gonosz, hanem más, az emberi felfogóképességen túli, szörnyû tulajdonságok jelei is mutatkoztak rajta. Ahogy megfigyelhettem, a mûvész - vagy a lassú pusztulás és rothadás folyamata - gyengén zöldes fluoreszkálással fakó jelleget juttatott a textúrának. Késõbb felmentem a padlásra, ahol pár láda ismeretlen eredetû, idegen könyvet találtam - egészen idegen fogalmak tömegét levelekben és fizikai formulák formájában. Az egyik Aklo képletének olyan különbözõ változatait tartalmazta, amelyekkel még sohasem találkoztam.

Bizonyára végig jelen volt itt az a láthatatlan erõ, habár a lábnyomok alapján teljesen egyedül voltam. Tegnap egy ösvényen vágtam keresztül a vadrózsa-bozóton egészen az elvadult park kapujáig, ahol a csomagjaim vártak, de ezt reggelre bezárulva találtam. Áprilisban nagyon szokatlan ilyen arányú fejlõdés, hiszen a bokrokban éppen csak mozog a tavaszi élet. Újra éreztem valamit, a kezem nehezen mozgott, valami légnél sûrûbb anyagon hatolhattam keresztül, úgy sejtettem, hogy ez a fülkék rémítõ tartalma lehet. Éreztem a hatalmas méretû valami jelenlétét, és tudtam, hogy a harmadik Aklo-szertartás segítségével - amit az egyik könyvben találtam meg tegnap a padláson - megvédhetem tõle magamat, ráadásul láthatóvá is tehetem. Vajon merészelhetem-e megpróbálni ezt a valamit maradóan materializálni a közeli jövõben? Nagyon veszélyes játéknak tûnik.

Ezen a korai délutánon fedeztem fel elõször a pincét, a létrán leereszkedve egy raktárhelyiségbe jutottam, ahonnan rothadó falépcsõsor vezetett tova. Az egész helyiség egy nitrátos, megkövesedett tömeg, alaktalan halmokkal, melyek a különbözõ tárgyak helyét jelölték. A túlsó végérõl egy szûk átjáró nyílott, amelyik az északi szárny felé bõvült, abba az irányba ahol, azt a kis bezárt szobát találtam. A pincének ez a kibõvülõ vége kemény téglafallal és egy lezárt vasajtóval végzõdött. Nyilvánvalóan valamifajta sírbolthoz tartozott, ez a fal és az ajtó a tizennyolcadik század munkásságának jegyeit viselte magán, és a ház legrégebbi részével kellett egykorúnak lennie - nyilván a polgárháború elõtti idõszakból. A záron, amelyik feltehetõen korosabb, mint a többi lakatosmunka, bizonyos belevésett szimbólumokat találtam, melyek megfejtésére képtelen voltam.

V... semmit nem mesélt nekem errõl a pincérõl. Ez a hely nagyobb nyugtalansággal töltött engem, mint bármi, amivel itt korábban találkoztam, a csendes félelem hatására mielõbb a biztonságot jelentõ magasabb szintek irányába igyekeztem. Ezideig nem zavartak a hangok, amelyek tartózkodási helyem rosszindulatúságát jelezték. Ám a pincében való tartózkodásom alatt jámboran kívántam azt, hogy lépéseim ne csapjanak zajt, s ahogy haladtam felfelé a létrán õrjítõen lassúnak tûnt haladásom. Nem akartam újra lemenni - de a másik énem ösztönzött erre... újra lemenni oda, majd azon az éjszakán, amikor már megtanultam... amit meg kellett még tanulnom.

Hallottam a rettenet mélységes hangját - a még távolabbi mélységekkel szemben körültekintõen kell viselkednem. Az utolsó éjszaka a kísértés még erõsebb volt, és a rövid, fekete órák alatt egyszer csak lemerészkedtem ebbe a bûzös, pokoli pincébe a lámpámmal, izgatottan az alaktalan halmok között addig a rettenetes téglafalig, a zárt ajtóhoz. Nem csaptam zajt, és tartózkodtam az általam ismert mindenféle varázsige mormolásától is, de õrült figyelemmel figyeltem.

Utoljára olyan hangok hallottam a kovácsolt vasajtón túlról, mint valami irdatlan éji fantom testébõl feltörõ fenyegetõ morajlás és fortyogás. És akkor még hallatszott valami démoni csúszó hang is, mintha gigászi kígyó vagy tengeri szörny húzta volna hatalmas gyûrûit a padló kövezete fölött. Majdnem megbénultam ezek hallatán, rápillantottam a félelmetes rozsdás lakatra, és azokra az idegen, kriptajellegû faragott hieroglifákra. Ezeket a jeleket nem ismerhettem fel, és bizonytalan ismérvei egy istenkáromló és leírhatatlan ódonságra utaltak. Nekem úgy tûnt, a lámpa fénye ezekrõl a hieroglifákról valamilyen zöldes kontúrral tükrözõdött vissza.

Sarkon fordultam és menekülni kezdtem, ám az ismerõs titáni mancsot pillantottam meg magam elõtt, a hatalmas karmok növekedni kezdtek, és egyre valóságosabbnak tûntek, ahogy én hosszasan néztem. Mögöttem - belül ebben a förtelmes sírboltban - egy tompa robbanás hangjai ismétlõdtek, amelyek úgy tûntek, mint a távoli horizonton dörgõ villámcsapás visszhangja. Rémületem csak fokozódott, még gyorsabban menekültem az árnyékszerû mancsok elõtt, kezemben tartott lámpámmal és láttam õket köddé válni az elektromos sugár nyalábjában. Felszaladtam a létrán, a lámpát fogaim között tartva, addig nem pihenve, míg újra a "szállásomra" nem jutottam.

Hogy micsoda véget szánhatott nekem a sors, elképzelni sem tudtam. Nyomozni jöttem, de nem tudhattam, hogy miféle dolgokkal fogok itt találkozni. Bárcsak elmenekülhetnék, azt kívántam. Ezen a reggelen is megpróbáltam keresztüljutni a kapun a csomagjaimhoz, de szilárdan összefonódó, egybenõtt vadrózsabozótot találtam az ösvényen. Ez azonos volt minden irányban - körbe a ház valamennyi oldalán. Barna, szúrós indák hajoltak meglepõ magasságokig, acéljellegû sövényt formázva ismét a kijáratomhoz. A falusiak is a gonosz szolgálatában állhatnak. Amikor beléptem a házba, a holmijaimat a nagy bejárati elõcsarnokban találtam meg, habár semmi nyoma nem volt, hogyan jutottak be ide. Most már sajnálom, hogy összejárkáltam mindenhol a lerakódott port. Valamit szét akartam szórni, hogy késõbb megláthassam az újabb nyomokat.

Ezen a délutánon a hatalmas, árnyékos könyvtár poros padlóján ülve különféle könyveket olvasgattam, és alapult amelyet és nem tudtam hordozni említeni. Én nem láttam a Pnakotikus Kéziratok (Töredékek) vagy az Eltdown Shards szövegét annak elõtte, és még csak sejtelmem sem volt ezeknek az irományoknak a rettenetes tartalmáról. Azt hiszem, már túl késõ van bármivel is próbálkozni - tíz nap múlva eljön a rettegett Walpurgis-Éj. Ez az éj a gonosz diadalának olyan éjszakája lesz, melytõl a kegyes istenek mentsenek meg engem.

A kép szemei követtek engem! Lehetséges, hogy a képeket takaró por és korhadék és penész rejtekében még határozottabb, sürgetõbb szándékok rejtõznek? A kígyó- és disznóképû boszorkánymesterek sötétlõ körvonalai félelmetesen csillogtak, ezekben a fényjátékokban még furcsább, lidércesebb keverék arcformák kezdtek kialakulni a fõalakok árnyékos hátterébõl. Rendkívüli látvány volt a família egyes tagjainak hasonlósága, minden emberi vonásuk, de még kegyetlenebb volt mindaz, amit emberekhez kötni sem lehetett. Azt kívántam, bárcsak kitörölhetném elmémbõl ezeket az arcokat - arcokat, melyeket már a múltból ismertem. Ez egy elátkozott vonal - vérvonal - volt, s Cornelis of Leydon volt a legeslegrosszabb valamennyiük közül. Õ volt az, aki áthágva minden törvényt és akadályt, az apja nyomdokain haladva megtalálta azt a bizonyos másik kulcsot. Biztos vagyok benne, hogy V.... csak a szörnyû igazság pár, apróbb részletével volt tisztában, s így én valóban teljesen felkészületlenül és védtelenül érkezhettem ide. Vajon milyen lehet az a Régiek elõtti vonal? Mit történhetett 1591-ben, semmire sincs bizonyíték azonkívül, hogy a gonosz örökség és a külsõ tér lényeivel tartott kapcsolat titka generációk óta száll apáról fiúra. Micsoda szerteágazó gyalázatos vérvonal burjánozhat két évszázada e ház falai közül? Talán az egész világban szétszóródtak e rettenetes klán leszármazottjai, a rettenetes örökség helyi követeként? Bizony, újra fel kell idéznem azt a bizonyos helyet, ahol elõször találkoztam a Sleght névvel.

Remélem, ezek a képek mindig a keretükben álltak és örökre ott is maradnak. Ebben a pár órában hirtelen megjelentek a korábbi mancsok, arcok és formák fantomképei, de már néhány õsrégi arckép pontos másolataként. A lidércek és a falon álló képek fantom-másai most már együtt is jelentkeztek, habár a fényt kerülték, láthatóan zavarta õket, ezért maradtak inkább a különbözõ szobák és fülkék homályában.

Talán - reményeim szerint -, a szellemek zaklatott képzeletem szüleményei voltak, de most már ebben sem vagyok biztos. Volt közöttük több nõi ábrázat is, és többségükrõl pokoli jelleggel felruházott szépség tükrözõdött vissza, ahogyan a kis, bezárt szobában is. Voltak más, nem arckép-jellegû vízióim is, de ezért ezekben is felismertem a festett arcképek rejtõzõ vonásait, melyeket a vászon kormos és penészes foltjai takartak. Borzalmasan féltem attól, hogy ezeknek a szilárd vagy félig-szilárd alakzatok egyszer majd testet öltenek - vagy más félelmet keltõ és megmagyarázhatatlan jelenségek által ér majd el a végzet.

Volt közöttük egy nõ, akinek minden porcikájából áradt a kedvesség. Mérgezõ bája olybá tûnt, mintha mézelõ, csodás virág nyílna a pokol tornácán. Amikor megláttam teljesen eltûnt, csak késõbb jelent meg ismét. Görögös jellegû arca volt, és most utólag elgondolkodva, pikkelyeket gyanítok ezen a bársonyos bõrfelületen. Ki lehet ez a csodás nõ? Õ lakhatott abban a kicsiny, lezárt szobában egy évszázaddal ezelõtt? Vagy talán még korábban?

A felszerelésem újra a nagy bejárati elõcsarnokban volt - úgy, ahogy rendelkeztem felõle. Korábban port szórtam szét, hogy a lábnyomok megmaradjanak, ám ezen a reggelen a csarnok padlóját tisztán találtam - valaki tisztára seperte...

Ez a rettenetes felfedezések napja volt. Újra a pókháló-lepte padláson kutattam, majd találtam is egy faragott, porladó ládát - talán Hollandiából - telisteli istenkáromló könyvekkel és iratokkal jóval korábbi idõbõl, mint bármi, amivel itt összetalálkoztam. Volt itt egy görög Necronomicon, a norman-francia Eibon Könyve, és a De Vermis Mysteriis elsõ kiadása Ludvig Prinn-tõl. De az õsrégi, bekötött kézirat volt a legrosszabb. Ez gyenge latinsággal íródott, teli Claes van der Heyl idegen, csapongó vonalvezetésével, kétségkívül naplóként vagy jegyzetfüzetként szolgált 1560. és 1580. között. Amikor szétpattintottam az elfeketedett ezüst csatot és felnyitottam a megsárgult füzetkét, lapjai közül kihullott és szétnyílott egy színes rajz - egy rettenetes szörnyeteg képmása, semmihez sem hasonlítható, talán leginkább a tintahalhoz, csõrrel és csápokkal, hatalmas sárga szemekkel, körvonalai pedig bizonyos visszataszító hasonlóságot mutattak az emberi alakkal.

Mindeddig én még sohasem láttam ennyire gyûlöletes, nem evilági, rémálomba illõ figurát. A mancsokon, a lábakon és fejcsápokon furcsa, sarlószerû karmok voltak - arra a kolosszális árnyék-alakra emlékeztetve, amelyik olyan rémesen tapogatózott az utamon - noha a képen a fantom uralkodóként ült egy trónszerû talpazaton, melybe ismeretlen, talán kínai eredetû hieroglifákat véstek. Az írást és a képet tanulmányozva szinte vibrált a baljós, gonosz levegõ, a lény szinte kisütött a képbõl, úgyhogy ezt nem gondolhattam egy jámbor világ vagy egy kor termékének. Ez a szörnyû alak inkább a határtalan ûr leggonoszabb pontjáról érkezhetett, eónokkal ezelõttrõl - és azok az eldritch-i szimbólumok és aljas érzésû ikonok leheltek belé életet, a maguk morbid életét, mellyel készek elragadni a pergament olvasó testét és lelkét. Ez azt jelenti, hogy az a pokoli rajz és ezek a hieroglifák nem adnak valós segítséget nekem, de tudom, hogy mindkettõ pokoli percizitással és megnevezhetetlen szándékkal készült másolata valami valóságos dolognak. Ahogy vizsgáltam a rám tekintõ karaktereket, rokonságuk a pincelakaton található jelekkel újra és újra szembetûnt. Otthagytam a képet a padláson, álmomba ne kerüljek a közelébe.

Délután és este végigolvastam a teljes Claes van der Heyl-kéziratot; és ahogy olvastam, körvonalazódott elõttem, hogy létem félelmetesebb és homályosabb szakasza következik ezután. A világ keletkezése és más korábbi világoké, kitárult magától a szemeim elõtt, megismerkedtem Shamballah városával, amelyet a lemuriak építettek ötvenmillió évvel ezelõtt, s most érintetlen csend honol e keleti romok mögött. Tanulmányoztam Dzyan Könyvét, melynek elsõ hat fejezete a Föld keletkezése elõtt született, és amelyik öregebb, mint a Vénusz urai, akik hajóikon hozták a civilizációt a mi planétánkra. És láttam az elsõ idõk írásos feljegyzéseiben azt a nevet, melyet csak suttogva mernek az ezt ismerõk kiejteni, és amelyet egy zártabb és még félelmetesebb úton ismertem meg - a került és rettegett Yian-Ho nevét.

Egyes helyeken a továbbjutáshoz a kulcsra volt szükségem. Véletlenül, különbözõ utalásokból kikövetkeztettem, hogy az öreg Claes nem merte az összes ismeretét egy könyvbe leírni, így bizonyos pontok máshova utaltak. Egyik kötet sem volt értelmezhetõ teljesen a másik nélkül, ennél fogva valószínûvé vált, hogy a második könyv valahol ennek az elátkozott háznak egy másik rejtekében fekszik. Miáltal e ház fogoly voltam, az ismeretlen életfogytig tarthatott itt fogva, elhatároztam, hogy olyan mélyen kutatom a kozmoszt, ahogy csak lehetséges, annyit próbálok megismerni, amennyit enged a gonosz, mielõtt eljön értem a végzet.

Reggel mindent végigkutattam azért a bizonyos második naplóért, és dél körül meg is találtam a kis lezárt szobában. Amint az elsõt is, Claes van der Heyl barbár latinjával írta, és ez is tartalmazott bizonyos megjegyzéseket, illetve az elsõ kötetre irányuló utalásokat. A késõbbi oldalakra rápillantva, szemet szúrt egy pillanatra Yian-Ho rémítõ neve, Yian Ho-é, az elveszett és rejtett városé, amely eon-öreg titkokat rejt, és amelynek bizonytalan emlékei öregebbek, mint az emberiség test mögött lappangó elméje és tudati öröksége. Ez több alkalommal is ismétlõdött, és a szöveg körül volt szórva durva-rajzolatú hieroglifákkal, melyek megtévesztésig hasonlítottak a pokoli rajz talpazatára vésett jelekhez. Így már világosan látszott az összefüggés a rettenetes csápos alak és az elfelejtett üzenet között. Ezzel az új információval mentem fel a törött lépcsõn a pókhálók és a lidércek padlásszobájába.

Amikor megpróbáltam kinyitni a padlásajtót, úgy szorult, ahogy annak elõtte még soha. Néhányszor ellenállt minden nyitási kísérletemnek, és amikor utoljára próbáltam utat nyitni, volt egy olyan határozott érzésem, mintha valamilyen hatalmas láthatatlan lény egyszer csak engedne - egy szellem, amely fenn lebeg anyagiatlanságában, de szárnycsapásai hallhatóak. Amikor újra megpillantottam a félelmetes rajzot, éreztem, hogy ez nem teljesen ugyanaz, amit utoljára itt hagytam. A két könyv együttesen sem adott azonnali megoldást a titkokra. Ez is csak egy kulcs volt - egy kulcs egy fekete titokhoz, melyet kellõ óvatossággal feltárhatok. Pár óráig - talán napig - tarthat az irtózatos üzenet megfejtése.

Vajon elég hosszú-e még az életem a titok megfejtésére? Vízióim árnyékos fekete karjai és mancsai követtek most már tovább és tovább, és ezek még hatalmasabbaknak tûntek, mint korábban. Nem szabadulhattam meg tartósan ezektõl a benyomásoktól, embertelen rémlátomásoktól, melyek hatalmas ködfoltként terjengtek a ház sötétlõ fülkéiben. Most már a groteszk, szertefoszló arcok és formák, és a gúnyos arckép-alakok zavarbaejtõ összevisszaságban csoportosultak elõttem.

Valóban, ezek a Föld félelmetes õsi misztikumai voltak, olyan jobbára elfelejtett és felidézhetetlen, rettegett titkok, melyek ellen az ember semmit nem tehetett, és melyeket emberi lény csak békéje és józansága elveszítése árán ismerhetett meg. Rejtett igazságok, melyeket idegen eredetû örök ismeretek szültek, és melyek a Földet egyedüliként járták be. Rettenetes túlélõi voltak ezek az emberinél erõsebb és öregebb fajoknak, dolgoknak, melyek istenkáromlóan kóboroltak eonok óta, felfoghatatlanul, szörnyû fajzatok, melyek végtelen álmaikat aludták elképzelhetetlen kriptákban és távoli barlangokban, kívül az okság és az ész törvényein, ébredésre készen, amint erre késztetik az istentelen, elfelejtett, sötét jelek és titkos igék.

A képet és a kulcsot vizsgáltam egész nap a padlásszobában. A napfényben idegen hangokat hallottam, rövid ideig hallatszottak, és mielõtt felismerhettem volna elhalkultak, mintha távolodnának. Figyeltem, és azt tapasztaltam, hogy a domb irányából származhattak, arról a kétes hírû dombról a körbenálló kövekkel, amelyik a falu mögött fekszik, valamivel északabbra a háztól. Volt ott egy ösvény, ami a háztól vezetett fel az õsi kõemlékhez, és gyanítottam, hogy bizonyos idõszakokban a van der Heyls-família is számos alkalommal használta, de ez az egész dolog eddig a tudatom mélyén rejtõzködött. A mostani hangok magukban foglaltak egy átható éles, vékony hangot a fütyülés vagy sípolás egyéni és förtelmes fajtájával vegyítve, egy bizarr, idegenfajta zenét, melyet semmiféle földi krónikában leírthoz nem hasonlíthattam. Alig volt hallható, és hamarosan el is enyészett, de a dolog máshogy folytatódott, mint vártam. A hang máshol erõsödött, a dombon túl, ahol a ház hosszú, északi szárnya volt a titkos kürtõvel, a zárt tégla sírbolt alatt. Lehet ezek között valamiféle földalatti kapcsolat?

Egy különleges és zavaró jellegû felfedezést tettem fogságom természetével kapcsolatban. Egy baljós akarat mágnesként húz egyenesen a dombhoz, furcsamód most a vadrózsák dzsungelében utat leltem, de csak ebben a kijelölt irányban. Egy romos kapu ez, amelyet a régi ösvénnyel együtt elkerültek a vadrózsa szúrós indái. Az ágak magasan benõtték az út oldalait és körbe a dombot, habár a dombtetõn, amely a körberakott köveket tartotta, csak különösen burjánzó moha és satnya fû nõtt. Fölmásztam erre a dombra és pár órát töltöttem el itt, arra a különös szélre figyelve, amely mindig az elfeledett monolitok körül fújt körbe-körbe, néha sötét, kriptai jellegû hangokat hallatva, súgva.

Ezek a kövek olyan színeket és mintázatokat viseltek, melyek semmi máshoz nem voltak hasonlatosak. Ezek közül egyik sem volt barna vagy szürke, hanem inkább furcsa módon piszkossárga alap egyesült egy gonoszas zölddel, az egész látvány kaméleon-jellegû összképet mutatott változatosságával Ezek a mintázatok különös módon, sokszínû kígyó jelleget mutattak, én pedig megmagyarázhatatlan módon undorodtam a megérintésüktõl - olyasmi volt, mint egy varangy vagy más hüllõ hideg és nyirkos bõre lenne. A központi menhir közelében egy magányos, kõvel szegélyezett üreg állt, melyet nem magyarázhattam másként, csak egy régi betemetett kút vagy alagút lehetséges bejárataként.

Ezt a napot újra a dombtetõn töltöttem, és úgy találtam, hogy a szél még zavart keltõbben susog. A szinte haragos, sziszegés-szerû zúgás minden más hangot elnyomott, és bizonytalanul emlékeztetett engem arra az idegenül sípoló dalra, melyet korábban a távolból hallottam. Naplemente után északi látóhatár kora nyári fényébe hirtelen furcsa villanás hasított, mellyel szinte egyidõben egy bizarr robbanás is következett magasan a halványuló égbolton. Valami nagyon zavart engem ebben a rendkívüli jelenségben... nem menekülhettem el a látvány elõl, s a lármával végzõdõ nem emberi jellegû, sziszegõ beszéd elõl, amely torokhangú kozmikus kacajjal zárult. Vajon túlfeszített elmém rakoncátlankodott, vagy illetéktelen kíváncsiságom idézte meg a homályos ûr hallhatatlan árnyait? A Sabbat egyre közelebb van, s a cselekedeteimtõl nagyon sok függ. Vajon hogyan fog végzõdni ez az egész?

Az utolsó álmaim valóra váltak. Akár így, akár úgy, vagy a testemre, vagy a lelkemre tart igényt a gonosz, át fogok menni a kapun! Az eljárás megfejtése, ha lassan is, de azoknak a képen található idegen hieroglifáknak a segítségével haladt, és ezen a délutánon végül megtaláltam a megfelelõ utat! Estére már tudtam, hogy mi a szándékuk- és azt is, hogy a házban felfedezett utat fogják használni...

Ez alatt a ház alatt - temettek el, hogy hol, azt nem tudom - egy régi Öreget, aki meg fogja nekem mutatni a Kaput, ahol átléphetek, és megadja nekem azokat az elveszett jeleket és igéket, melyekre késõbb szükségem lesz. Hogy milyen régen fekszik õ itt eltemetve, elfeledetten azoknak a dombon emelt köveknek a védelmében, és azok által, akik késõbb felkeresték ezt a helyet és ezt a házat építették, - nem sejthetem. Csak egy idõpont volt biztos: hogy Hendrik van der Heyl 1638-ban érkezett Új-Hollandiába. A Föld akkori embereinek mindezekrõl fogalmuk sem lehetett, mindössze az a pár rémült ember suttogott egymás között, akik felfedezték vagy örökölték a kulcsot és egyes titkokat. Emberi szem nem megpillantotta ezt - kivéve, talán, ennek a háznak az eltûnt varázslóit, kik mélyebbre ástak e titkokban, mint szabadott volna.

Ezeknek a szimbólumoknak az ismeretében a Rémület Hét Elveszett Jeléhez hasonló hatalom birtokába kerültem, és felismertem közöttük a rémületes és legmélyebbrõl származó Rettegés Szavait. Egy célom maradt: hibátlanul megtanulni a ráolvasást, amelyik fel fogja ébreszteni azt az régi Öreget, Aki Az Õsi Kaput Õrzi. Sokáig csodáltam e kántálás különös jellegét. Idegen, visszataszító torokhangok és zavaró sziszegések esszenciája, általam nem felismerhetõ nyelven, Eibon Könyvének legsötétebb fejezeteibõl. Amikor napsütésben látogattam meg a dombot, s próbáltam fennhangon olvasni a szöveget, csak egy tétova, halvány visszhangot csaltam elõ: baljós dörgést a távoli horizonton, és a porszemcsék egy ritka felhõjét, amelyik valami egészen gonosz élõ dologként vonaglott és örvénylett. Talán nem mondtam ki egészen pontosan az idegen szótagokat, vagy talán csak a nagy Átalakulás alkalmával mûködnek az igék a Sabbat-on - azon a pokoli Sabbat-on, melyen a házban jelenlévõ idegen Erõ magával fog ragadni...

Ma sötét baljós felhõk lebegtek a dombon levõ kör felett. Ilyen felhõk néhányszor már korábban is feltûntek, de ezek kontúrja és összetétele most új jelentéssel bírt. Kígyószerûek és fantasztikusak voltak, és furcsán hasonlítottak azokhoz a gonosz lidércalakokhoz, melyekkel a házban oly sokszor találkoztam. Körben lebegtek a központi kõemlék körül, ismétlõdõen forogva, mintha vészjósló élettel és céllal lettek volna felruházva. Szitkozódhattam, amire õk egy mérges morajlással válaszoltak. Mintegy tizenöt perccel késõbb lassan tovább hajóztak, egészen keleti irányba, egy kóborló zászlóalj egységeiként. Valóban õk voltak azok a rettenetes Öregek, akiket Salamon õsrégi tudása említ - azok az óriási feketék, akiknek száma légiónyi és akiknek lépései alatt rázkódik a föld?

Legnagyobb gondjaim a ráolvasás korlátozott természetével adódtak. Az útmutató biztosan helyes, de Hogy Mit idézek meg, azt elõre nem tudhatom. Természetesen igék és mozdulatok kellenek, de ha helytelenül használom õket, akkor nem biztos, hogy a Nagy Öreget idézem meg. Mégis, dacolnom kell minden veszéllyel, és nem hátrálhatok meg. Egy ismeretlen, belsõ erõ sürget.

Felfedeztem egy másik akadályt is. A lezárt pinceajtóval még nem boldogultam, a kulcsot elõbb meg kell találnom. A zár rendkívül erõs, nem tudom felfeszíteni. Hogy a kulcs valahol itt van a közelben, ebben biztos vagyok, de a Sabbat-ig már nagyon rövid az idõ. Szorgalmasan és alaposan kell keresnem. Vajon lesz-e bátorságom kinyitni azt a bizonyos vasajtót, ami mögött ki tudja milyen féregfajzat leselkedik és vár rám?

Ahogy a zaj hangosabb lett, az iram pedig gyorsult, egyre idegesítõbbé, és egyre vészjóslóbbá válva, pokoli és még felismerhetetlenebb hangok kezdtek vegyülni a lármába -, azok a tompa visszhangok, amelyek a távoli horizont mennydörgésének visszhangjához hasonlítottak. Mostanra ezek hangereje százszorosára nõtt, új, félelmetes felhangokkal bõvülve. Semmi máshoz nem hasonlíthattam ezt a hangot, mint azoknak a hatalmas szörnyeknek az ordításához, melyek a szauridák korában éltek, melyek a Föld elsõ kószáló rémségei voltak és melyekhez Valusia gonosz mágikus kígyó-emberei emeltek ormótlan oltárköveket. Az ordítás a csúcspontjáig fokozódva szinte megsüketített - valami ismeretlen organikus torokból kitörõ, tébolyító hanghoz hasonlított. Vajon kinyithatom az ajtót és dacolhatok az azon túl kuporgó csúszó-mászó pokoli förtelem támadásával?

A sírbolt kulcsát megtaláltam. Ezen a délutánon a kis bezárt szobában - az õsrégi asztal egyik fiókjának szeméthalma alatt -, végül fáradozásom sikerrel járt. Foszladozó újságpapírba volt csomagolva, ami 1872. október 31-vel datálódott, de volt egy belsõ csomagolása is száraz bõrbõl - valószínûleg valami ismeretlen hüllõ bõre - amire tört latinságú üzenet volt írva, más kéz írása volt, nem egyezett a jegyzetfüzetekben találtakkal. Ahogyan azt már korábban gondoltam, a zár és a kulcs öregebb volt, mint maga a kripta. Az öreg Claes van der Heyl és leszármazottai készültek valamire, valamit fel akartak támasztani - és hogy az a valami mennyivel öregebb, mint õk voltak, azt nem becsülhettem meg. A latin üzenetet betûzve, megremegtem a rémület és névtelen félelem hirtelen támadt rohamában.

"A félelmetes elsõ Öregek titkai" - futott az aggasztó szöveg - ", melyek okkult szavak elmondása által ember elõtt született rejtett dolgok birtokába juttatnak, oly dolgokhoz, melyet egyetlen földi sem ismerhet, nehogy a föld békéje mindörökre elvesszen. Ez a kijelentés nagy fájdalmat okoz nekem. Yian-Ho-hoz, amely a számlálhatatlan eonok óta elveszett és elfelejtett város, annak a kimondhatatlannak a lakhelye, kinek testében most úgy vagyok jelen, ahogy más élõ testben még sohasem. E testben találtam meg a tudást, s habár azóta már újjászülettem, e tudást már nem veszíthetem el, bár boldogan megtenném. Megtanultam áthidalni az ûrt, amit nem lehet áthidalni, és megidézni a Földön túlról Azt Akit nem lehet megidézni. És amit azért küldtek, hogy engem szolgáljon, nem fog szunnyadni addig, amíg én vagy az utánam jövõk meg nem találják és meg nem teszik, amit meg kell találni és meg kell tenni.

"Hogy mit hívtam életre és mi kelt életre, nem részletezhetem újra. Le van írva a Tilalmas Dolgok Könyvében. Hogy mi fog történni velem, párja vagyok a körülöttem levõ rettenetes alaknak - és nem ajánlhatom másnak ezt a létet - körülöttünk az õ megszületett és nem megszületett gyermekei, akik utána engem fognak szolgálni, ahogy a parancs szól. Talán idegen a segítségük, ám még idõben megidézve õket elkerülhetõ a vég. Ismeretlen és homályos földek mélységeiben kell keresni õket, és a külsõ õrzõk számára házat kell emelni...

Ez az útmutató ahhoz a zárhoz, amely Yian-Ho eonok óta rettegett és elfeledett városából származik, a zárhoz, amely a búvóhely elõcsarnokában található. Yaddith urai fognak segíteni engem - vagy minket - hogy elfordíthassuk a kulcsot."

Így szólt az üzenet - egy üzenet, amelyet csak egyszer olvastam el, úgy tûnt, már korábban is ismertem. Most, ahogy írom ezeket a szavakat, a kulcs itt van elõttem. Ezt hosszan és vegyes félelmekkel telve nézem, és nem találok szavakat ennek az érzésnek a leírásához. Ez valami ismeretlen, finoman zöldes bevonatú fém volt, a zár anyagával azonos, patinás bronz-ötvözet. Ez az idegen tervezésû, fantasztikus formájú kulcs, koporsó-alakú tömör vége nem hagy kétséget afelõl, hogy ez a kulcs abba a bizonyos zárba illik. A fogantyúja egy idegen, nem emberi képet ábrázolt, aminek pontos körvonalait és eredetét nem sikerült beazonosítanom. Hosszú ideig tartottam ezt a kulcsot a kezemben, miközben egy idegen, rendellenes életet véltem a hideg fémben felismerni - egy megélénkülõ vagy pulzáló, szinte csak sejthetõ lüktetés formájában.

Az eidolon aljába egy alig felismerhetõ, eonok által koptatott történet volt vésve ezekben az istenkáromló, kínai-jellegû hieroglifákban, amelyeket már olyan jól ismertem. Csak az elsõ pár szót tudtam felismerni: "Az én bosszúm rejtõzik..." - a fakó szöveg többi része felismerhetetlen volt. Ez a szöveg másfajta véget jósolt nekem - a következõ éjszaka már a pokoli Sabbat vár rám. De furcsamód az összes borzalmas kilátás közül a Sleght nevével kapcsolatos talány izgatott legjobban. Vajon retteghetek-e a van der Heyls név és a Sleght név közötti kapcsolat felfedezésétõl?

Eljött az idõ. Az utolsó éjszaka, amikor felkeltem, a kulcs kísérteties zöld fénnyel sugárzott - egészen más morbidabb zöld, másabb, mint amit azoknak a bizonyos arcképeknek szemében és bõrén tapasztaltam, eltért a sokkoló zár és kulcs zöldjétõl, másabb, mint a szörnyûséges kõemlék zöldje a dombon, és tudatom ezer egyéb üregében. Metszõ suttogások hallatszottak a levegõben - sziszegõ suttogások, a rettenetes síremlék körül örvénylõ szél hangjához hasonlóak. Valami szólt hozzám az éterbõl, és azt súgta, "Az idõ lejárt.". Rossz elõjel volt, de kinevettem a félelmeimet. Vajon nincsenek-e nekem félelmetes igéim és nem bírom a Rémület Hét Elveszett Jelét - melyekkel rákényszeríthetem akaratomat a kozmosz és az ismeretlen sötétlõ mélységek bármilyen lakójára? Nem sokáig fogok tétovázni...

Az ég sötét foltja, mintha egy rettenetes vihar közeledett volna - egy vihar, amely sokkal nagyobb és félelmetesebb, mint az ideérkezésem éjszakáján. A faluból különös és szokatlan gajdolás hallatszott. Ezek, úgy ahogyan én gondoltam - csakugyan azok a szegény, szerencsétlen idióták voltak, akik a rettentõ titkok ismeretében a dombon azt a rémítõ Sabbat-ot tartották.

A házban a fantomok csoportokban gyülekeztek. A sötétben elõttem az ég szinte izzott, egyfajta zöldes fénnyel. Mégsem mentem le a pincébe. A legjobb, amit tehettem, hogy vártam, nehogy a morajló és puffanó hangok - azok csúszkáló tompa visszhangok - elbátortalanítsanak engem, mielõtt még kinyithatnám a végzetes ajtót.

Hogy mivel fogok összecsapni, és mit fogok tenni, nekem csak a legképtelenebb ötleteim vannak. Vajon a feladatom a sírkamrában véget ér, vagy mélyebbre kell ásnom, egészen a mi planétánk sötétlõ szívéig? Olyan dolgok vannak ott, amelyeket nem érthetek meg - vagy a legkevésbé szeretném megérteni - e rettenetes, növekvõ és megmagyarázhatatlan érzés ellenére, melyben a múlt oly meghitten kötõdik ehhez az ijesztõ házhoz. Ott van az a kürtõ például, amely a kis zárt szobából vezet a föld alá. De most már tudom az okát, hogy miért van a sírbolt összekötve a föld alatt a dombbal.

Az északi ablakon kinézve a falusiak csoportját láthattam a dombtetõn. A nagy, központi kõemlék közelében ástak az alacsonyan gomolygó felhõk alatt, monoton, akarat nélküli mozgással. Hirtelen beugrott, hogy azon a kõvel szegélyezett üreges helyen dolgoznak, ahol egy hosszú alagút bejáratát sejtettem. Vajon mi fog történni? A Sabbat mennyi régi rítusát tartották meg ezek az emberek? Hogy a kulcs milyen félelmetesen izzott - ez elképzelhetetlen volt. Merészelhetem-e használni, amikor majd használnom kell? S nagyon zavart egy másik dolog is. A könyvtárban kutakodva egyszer csak beugrott annak a névnek a teljes alakja, amely állandóan kísértett emlékeim között: "Trintje, Adriaen Sleght felesége." Az Adriaen név volt a kapcsolat!

A rettenet megkezdõdött, de nekem nem kell gyengülnöm. A vihar megtört egy pandemonikus õrjöngéssel, és a villám háromszor csapott le a dombon, amíg a hibrid, degenerált falusiak a kõemléken belül voltak. Majdnem folyamatosan láttam õket a villámfényben. A hatalmas kövek ijesztõen emelkedtek ki valami tompa zöld fényben, amelyik megvilágította õket, a villámlás szüneteiben. A villám fültépõen dörgött, én minden egyes alkalommal úgy tûnt, mintha félelmetesen válaszolna valami más meghatározhatatlan utasításnak. A kreatúrák a dombon kántálni kezdtek és üvöltöttek és sikoltoztak félig majomszerûen, az õsi szertartás parancsainak megfelelõen. Úgy szakadt az esõ, mint az árvíz, ám õk csak ugráltak és egyfajta diabolikus eksztázisban bocsátottak ki különféle õrült hangokat.

Kegyelmes Isten! Végül csak meg tudtam, hogy honnan ismerõs ez a név! Most már tudom, és teljesen átjár a rémület. Minden elveszett…

A kulcs kezdett hûlni, ahogy bal kezemmel idegesen megragadtam. Elõször csak bizonytalanul mozdult meg, majd pulzált, egyre határozottabban, végül tisztán éreztem az élõ fém mozgását. Yian-Ho-ból félelmetes céllal került elõ - és hozzám, aki túl késõn értettem meg, hogy van der Heyl vére volt, amelyik leszivárgott egyenesen a Sleght-eken keresztül az én családfámba is. Az átkozott vér, amely az én ereimben is csörgedezik - bennem, a leszármazottban, akinek a végrehajtás félelmetes, átkos feladata jutott…

Ford: Vitális Imre