H. P. Lovecraft: Hypnos |
h.p.lovecraft |
Az álom úgy ijeszt, mint egy nagy szörnyü Lyuk, Hol lelkünk mélybe hull s ki tudja, hova jut? - Baudelaire (ford.: Szabó Lőrinc)
Talán a kegyes istenek, ha valóban léteznek, őrzik azokat a kárhozott órákat, ahol elfogyott az akarat vagy bódulat ereje, ahol már a lét határát megjárt ember gondolatait az álom űrjéből hagyja örökül. A kegyes halálból nincs visszaút, s akit mégis visszakísér az éjszaka legmélyebb odvaiból, annak elméje megbomlik és tébolyultként vezekel merészségéért. Bolondként merültem el én is büntetlen elmével az emberi tudat számára ismeretlen, őr jítő titkokba. Bolond, vagy isten volt Ő is, egy Lény, aki egyedüli társam volt, s aki erre a kárhozott útra szövetségesként kísért, sőt vezetett, és Aki eljutott az út végén abba a borzadályba, ahol talán a lelkünk rejtett félelmeivel táplálkozó, szunnyadó rémségeket szabadította fel!Egy vasútállomáson ismerkedtünk meg, furcsa körülmények között, a kíváncsi, tülekedő tömeg gyűrűjében feküdt. Eszméletlen volt, egyfajta epileptikus remegő állapotban, amely furcsán idegen ridegséget adott karcsú, nyúlánk testének. Talán a negyvenedik évéhez közeledhetett, már mély barázdák jelentek meg az arcán, sápadt és beesett, ovális arca, valójában jóképű volt, vastagon szürke tapintású, hullámos haja és kicsi, tömött szakálla, mely egykor még a legmélyebb hollófeketében pompázhatott. Az arca fehér volt, mint a Pentelicius-márvány, magassága és tökéletesen arányos alakja majdnem isteni jellegű.Szobrászként, mint leendő modellt, patetikus csodálattal figyeltem a titokzatos, fekvő alakot: ez a mozdulatlan férfi egy faun szobrát idézte az antik Hellászból. Talán egy templom romjai közül kiásott, és a mi fojtogató időnkben valahogy életre kelt alak, csak a pusztító évek nyomását és hűvös leheletét érezve. Amikor végre kinyitotta végtelen, beesett, és vadon fénylő fekete szemé t, már tudva-tudtam, hogy további sorsunk össze fog fonódni, ő lehetett talán az egyetlen, egy magányos utazó, akinek sohasem lehetett előttem társa-barátja-követője. Más körülmények között a világra különleges pillantásokkal csodálkozhatott rá, ám most szemeiből nem egyéb tükröződött vissza, mint a valóság és a normális tudaton túli világ rémülete, a világé, amelyet ábrándosan dédelgettem, melyért rajongtam, de hiába kerestem. Ahogy a közönyös tömeg szenzáció híján eloszlott, ketten maradtunk a sötétlő pályaudvar hideg kövén. Határozottan közöltem vele, hogy most velem kell jönnie, míg teljesen fel nem épül. Később pedig tanítómként és vezetőmként segítsen a belőle sugárzó mérhetetlen titkok megismerésében. Gondolatait felfogtam -, beleegyezett. Amikor beszélni kezdett, hangja muzsikának tűnt - kristálytiszta szférák és mélyhegedűk hangját véltem hallani. Az egymást követő éjszakákon egyre gyakrabban beszélgettünk lelkesen, majd nappal is, miközben márványba véstem domború mellkasát, s miniatűr fejet faragva elefántcsontból, halhatatlanná téve nemes, markáns arcélét is.Tanulmányaink során nem tudtunk beszélni velük, annyira csekély kapcsolatot tartottak fenn a tudati világgal, hogy élő emberek ezt nem is érzékelik. Ők a fakó entitások és egyéb tudatosságok azon csoportjába tartoznak, egészen távoli mélységekből, az anyagon, időn és téren túli, más hatalmasabb, visszataszítóbb fogalmak univerzumából, amelyek gyaníthatóan csak álmainkban léteznek - azokban a ritka álmokban és álmokon túl, melyekkel az átlagembe r nem is találkozik és a nagy képzelőtehetségű, érzékeny tudatú emberek is csak egyszer-kétszer az emberöltő folyamán. Felidézett tudásunk tárháza egy olyan jellegű halmazból származik, ahogy egy buborék születik az udvari bolond pipájából, - majd azt kaján bolondunk visszaszívja pipájába, mielőtt megérinthetnénk. Az embereknek lehet sejtelmük létezéséről, esetleg valamilyen szinten konkrét ismereteik is van róla, de nem tulajdonítanak neki komolyabb jelentőséget. Amíg okos emberek megpróbálják értelmezni álmaikat, addig az istenek mulatnak rajtuk.Egy férfi, akinek húzott, keleti metszésű szemei voltak, azt állította, hogy minden idő és tér relatív, és az emberek kinevették. De éppen ez a keleti szemű ember mondta azt is, hogy erre semmi bizonyíték nincs, ez nem más egyelőre, mint tiszta elmélet. Szerettem volna bizonyosságot szerezni, eredmény nélkül, ám ismeretlen társam előzetes próbálkozási kísérletei részben sikeresek voltak. Ekkor közös erővel fogtunk bele újra, és egzotikus szerek segítségével kerest ünk félelmetes és elfelejtett álmokat az ősrégi Kentben, a régi uradalmi ház toronybástyájában, műtermünk csendes magányában.Az ezt követő napok gyötrődései közül a legfőbb kínok - összefüggéstelenek. Ezeken az istentelen vizsgálódó stúdiumokon semmiféle nyelven soha le nem írható szimbólumokat és sugallatokat láttam, tapasztaltam és ismertem meg. Azért mondom ezt így, mert benyomásaink az elsőtől az utolsóig csak perceptibilis fogalmak, és ezek az érzetek nem hasonlíthatóak össze olyan benyomásokkal, mely eket a normál emberi idegrendszer befogadni képes. Ezek a látomások nélkülözték az idő és a tér ismert tulajdonságait, teljes mértékben meghatározhatatlan és definiálhatatlan jelleggel bírtak. Csak rendkívül szegényesen, gyermeki fogalmakkal tudom összefoglalni tapasztalatainkat. Bukdácsolva, repülve jöttek, bármikor idéztük meg őket, elménk émelygőn fordult ki mindenből, amit valóságosnak és jelennek éreztünk, légiesen hajszolva tovább borzasztóan, fénytelenül, rémületes mélységek felett keresztülszáguldva olyan, világunkban létező akadályokon, melyeket csak ragadós, durva gőzfelhőként írhatok le.Ezeken a fekete és testetlen vándorlásokon mi hol egyedül, hol ketten vettünk részt. Amikor ketten voltunk, mindig ismeretlen társam haladt elöl... Bár árnyként suhant előttem, elmémben folyamatosan jelen volt idegenül fénylő arca, ijesztően ható furcsa szépségével, rendellenesen fiatalos, markáns arcával, égő szemeivel, olümpiai barnaságával, árnyékos hajával és terjedelmes szakállával. Álomutazásainkról nem készítettünk jegyzeteket, s az idő múlásával átélt élményeink egyre inkább fakultak. Tudom, hogy valami furcsán bonyolult, gyarló elmével felfoghatatlan oka van annak, hogy utazásaink hosszan tartó ideje alatt semmit sem öregedtünk. Suttogva tervezgetett útjainkat, az újabb mélységek meghódítására irányuló becsvágyó szándékainkat sem démon sem isten nem inspirálhatta. Beleborzadtam ezek említésére, és nem mertem másoknak elmesélni - noha lehet, hogy egyszer még el kell mondanom -, hogy társam egyszer már papírra vetette azokat a kívánságait, melyeket hangosan kimondani sem mert. Ám elég volt neki egy rossz pillanatban kitekinteni az ablakon a csillogó éjszakai égre, s a papírt el is égette. Én utalni fogok - csak utalni - hogy neki vázlatai voltak a látható és az álombeli univerzumok bonyolult törvényszerűségeiről. Vázlatai és tervei, melyek alapján a föld és a csillagok az ő parancsai szerint fognak mozogni, és ő határozhat minden élő dolog fölött. Állítom - sőt esküszöm - hogy nem osztozom ezekben az extrém célokban. Bármelyik jóakaróm állította az ellenkezőjét, nem lehetett igaz, hisz nekem sem célom sem módom nincs e megnevezhetetlen szférákkal sikeresen szembeszállni. Erre csak egy kivételes hatalom kivételes ereje lehet képes. Azon a bizonyos éjszakán ismeretlen eredetű örvények forgattak-röpítettek bennünket a végtelenül üres mélységekbe, túl minden létezési formán és gondolatiságon. Rövid ideig érzékeltük egyszer a legőrjítőbb áthatolhatatlan tömeget, érzékeltük a végtelenséget, amelyik abban a pillanatban ért el bennünket, mégis ezek a képek most részben hiányoznak az emlékezetemből és a lényegi részek előhívására teljesen képtelen vagyok. Nyúlós akadályok húztak vissza, mégis úgy tűnt sokkal távolabb jutottunk az ismeretlen birodalmába, mint ahogy arra előzőleg számíthattunk. Barátom szédületes átalakuláson ment keresztül, ahogyan belemerültünk a szűzies éter ezen félelmetes óceánjába, láthattam a baljós ujjongást az ő lebegő, fénylő, fátyol-arcán. Hirtelen ez az arc fakulni kezdett, majd eltűnt, és pár pillanat múlva ismét a hideg űrben találtam magam, egy áthághatatlan akadály előtt. T eljesen más volt mint az előzőek, összehasonlíthatatlanul sűrűbb, egy ragadósabb, hidegebb anyag, ha lenne viszonyítási mód és kategória, melybe egy nem-anyagi szféra besorolható volna.Ott voltam, éreztem, hogy képtelen vagyok túljutni a végső akadályon, melyen barátom és vezetőm sikeresen átjutott. Félelmek és kínok közt harcolva újra és újra, a drog-álmok végére jutva kinyitottam szemeimet, a műterem szemközti sarká ban feküdt fakó arccal, öntudatlanul álmodótársam, rettenetesen elgyötörve, abban a vad szépségében, ahogy a hold-árasztotta aranyzöld fény márvány vonásaira vetült.Rövid idővel később az alak a sarokban mozogni kezdett, és talán a szánakozó ég óvta meg tudatom attól a látványtól és hangtól, melyet ekkor tapasztaltam. Nem mesélhettem el neki, mi módon sikoltozott, vagy hogy mit láttam a járhatatlan poklokból egy pillanatra felvillanva ijedt-őrült fekete szemeiben. Csak azt mondhattam el, hogy elájult, vigyáztam rá, de hagytam önmagától eszméletre térni.Így lett vége önkéntes kóborlásainknak az álmok sötétlő régióiban... Döbbenetes, megrázó és baljós módon, Ő, aki túl lépett a Határon, arra kért, hogy soha többé térjünk vissza ezekbe a birodalmakba, se ketten, se külön-külön. Hogy milyen élményekkel tért vissza... nem mert róla beszélni, miféle rémeket zavart fel..., bölcsen azt javasolta, hogy aludjunk egy kicsit - ha lehetséges -, amíg a szerek hatása teljesen elmúlik. Én hamarosan teljesen magamhoz tértem abból a kimondhatatlan rémületből, amelyik szinte az öntudatlanságig ellepett engem is.Egy egészen rövid és kényszerű alvás után, öregnek és fáradtnak éreztem magam, ám társam jóval nagyobb testi és lelki változásokon ment keresztül. Ráncosodó arcát és szinte hófehér haját mások elől sem leplezhette. Fogalmaink szerint teljesen megöregedett. Ilyen zord, ilyen visszahúzódó még sohasem volt, amióta megismertem - bár neve és származása a mai napig ismeretlen előttem - társam eszeveszett rettegése szinte a delíriumig fokozó dott. Nem hagyhattuk egyedül, mert olyan őrjöngésbe kezdett, hogy társaságunkból több személy együttesen sem tudta lecsendesíteni. Egyedüli gyógyírt a legdurvább és féktelenebb módon zajló mulatozásban talált, melyet pár ismeretlen fiatal fickó társaságában gyakorta megismételtünk.Külső megjelenésünk és meglett k orunk a gúny állandó tárgya lett, barátom viszont úgy vélte, hogy a tréfa kevésbé rossz, mint a magány.Csillagos éjszakákon különösen félt a szabad ég alatt tartózkodni, ha pedig erősebben sziporká ztak a tiszta égbolt fényei, titokban az égbolt egy bizonyos éjsötét zugára sandítgatott, mintha valami rémületes légi dologtól tartott volna. Egy idő múlva fölfedeztem már a szabályosságot e helyek és időpontok között. Tavaszi éjszakákon ez a sötétlő folt még valahol, a messzi északkeleten lehetett. Nyáron már hozzánk jóval közelebbi foltot vizsgálgatott...Ford: Vitális Imre |