Rejtélyek vesznek körül minket, jó természetűek és
gonosz természetűek egyaránt. Véleményem szerint ismeretlen világban
élünk, barlangok és árnyak között, s osztoznunk kell rajta a félhomály
titokzatos lakóival. Elképzelhető, hogy az emberiség néhányszor már
eljutott a fejlődés magasobb fokára, ezt azonban utóbb rendszerint
elfeledte, midőn visszahanyatlott a sötét barbarizmusba. Meggyőződésem
továbbá, hogy ezekből az ősi korszakokból mindmáig fennmaradtak bizonyos
szörnyű hagyományok, noha sokkal jobban járnánk, ha az emlékezetük is
kiveszett volna.
Arthur
Machen
1.
Néhány hete Pascoag községben sok
találgatásra adott okot egy megtermett, jókötésű, egészségesnek tűnő férfi
különös viselkedése. Az illető gyalogszerrel érkezett Chepachet felől, az
országutat követve átvágott az alsó lakónegyeden, majd balra fordult, a
falu főutcájára, amely - néhány szerény irodaépület jóvoltából - eléggé
városias hangulatú. Ezen a ponton minden látható ok nélkül hisztériás
rohamot kapott: előbb néhány másodpercig furcsa arckifejezéssel meredt a
legnagyobb épületre, majd rémülten kiabálva futásnak eredt, egészen a
következő útkereszteződésig, ahol megbotlott és elesett. Miután az aggódó
polgárok fölsegítették és leporolták, megállapították róla, hogy magához
tért, nem sérült meg, és szemlátomást komolyabb következmények nélkül
átvészelte a váratlan idegrohamot. Az idegen zavartan motyogott valami
magyarázatfélét, hogy az utóbbi időben kissé túlerőltette magát; aztán
rohanvást, lesütött szemmel visszasietett a chepacheti országútra, és
elindult rajta visszafelé, amerről jött. Egyesek megfigyelték, hogy amíg
ki nem ért Pascoagból, inkább botladozott és nekiment ennek-annak, de nem
nézett szét, makacsul a földre szegezte tekintetét. Ezt a viselkedést
sokan rendkívül különösnek vélték egy erős, egészséges, rendezett külsejű
férfiember részéről, kiváltképp amikor valaki felismerte benne egy
köztiszteletben álló, Chepachet környéki malomtulajdonos
bérlőjét.
Mint kiderült, Thomas F. Malone-nak hívták, és New York-i
rendőrdetektív volt, aki orvosi javallatra töltötte a vidéken
betegszabadságát, miután hosszas és megerőltető nyomozást folytatott
valami hátborzongató bűnügyben, mely ráadásul tragikus balesettel zárult.
A gyanúsítottakat ugyanis nagyszabású razzia keretein belül tartóztatták
le, melynek során néhány régi téglaház összeomlott, s a szerencsétlenség
számos emberéletet követelt mind az őrizetbe vett személyek, mind az
intézkedő hatósági közegek köréből. Malone jelen volt az esetnél - mi
több, maga is csak csodával határos módon élte túl -, s érthető módon
szörnyű sokkot kapott. Azóta betegesen irtózik minden épülettől, amely a
kollégáit maguk alá temető téglaházakra emlékezteti. Ez a szokatlan, ám az
adott körülmények között teljesen érthető fóbia aztán valóságos pokollá
tette New Yorkban az életét, úgyhogy az ideggyógyász specialisták végül
átmeneti környezetváltozást tanácsoltak neki: utazzon vidékre, ahol még
véletlenül sem láthat ilyeneket. Egy rendőrorvos, akinek rokonai voltak
Chepachetben, eszményi pihenőhelyként javasolta neki a festői kis falut,
koloniál stílusú faházaival. Malone-nek tetszett az ötlet, s hamarosan oda
is költözött; előzőleg azonban érintkezésbe lépett egy idegorvossal a
közeli Woonsockerben, és szigorúan megfogadta, hogy az ő engedélye nélkül
nem látogat nagyobb településeket, ahol emeletes téglaépületek lehetnek.
Pascoagba újságot vásárolni sétált át, amivel hibát követett el; az orvosi
utasítás megszegéséért szörnyű ijedséggel és néhány csúf horzsolással
bűnhődött, ráadásul még kínos helyzetbe is keverte magát.
Ennyit
tudtak Malone ügyéről a pletykás nyelvek Pascoagban meg Chepachetben, és
nagyjából az őt kezelő ideggyógyászok is. Pedig nekik kezdetben sokkal
többet akart mondani, ám erről később sietve letett; rájött ugyanis, hogy
senki sem hisz neki, s míg jobb esetben legfeljebb udvarias bólogatásra
számíthat, rosszabbikban akár tébolydába is csukhatják. Így hát Malone
lakatot tett a szájára, és egy szóval sem tiltakozott, amikor orvosai
egyhangúlag arra vezették vissza látványos idegösszeroppanását, hogy
részese volt a szörnyű tömegszerencsétlenségnek, amikor a brooklyni Red
Hook negyedben összedőlt néhány elhanyagolt téglaház, számos bátor rendőr
halálát okozva. Szakvéleményükben hangsúlyozták az előzmények fontos
szerepét: a páciens eleve roppant idegi megterhelésnek volt kitéve, hisz
túlfeszített iramban dolgozott egy olyan ügyön, amely még a közismerten
rosszhírű Red Hook viszonyai között is döbbenetesen brutálisnak számított.
A váratlan tragédia volt az utolsó csepp a pohárban.
Egyszerű,
közérthető magyarázat volt, amit mindenki elfogadott és méltányolt; Malone
pedig, nem lévén ostoba ember; maga is mindig erre hivatkozott. Ugyan mit
érne el vele, ha a prózai gondolkodású átlagpolgárok előtt sötéten
célozgatna az emberi felfogóképességet meghaladó borzalmakra, a város
titkos bugyraiban tenyésző mételyre, a letűnt korok gonosz szellemére,
mely rákos fekélyként rágja bele magát a vén, barátságtalan háztömbökbe?
Minden bizonnyal gumifalú szobába zárnák, és eszükbe sem jutna fizetett
jutalomszabadságra küldeni, hogy nyugodtan kipihenhesse magát valahol
vidéken. Malone misztikus hajlamai ellenére értelmes ember volt. A
hátborzongató és bizarr talányok megoldásának legjobb eszközét, az
ösztönös megérzés képességét kelta őseitől örökölte; az elemző, logikus
elme, amellyel ízekre boncolta mások érveit, s kimutatta a különbséget
valószínűtlen és lehetetlen között, s sajátja volt. Ez a különös párosítás
minden jelentősebb akadályon átsegítette őt s születése óta eltelt
negyvenkét esztendőben, bár kétségkívül szokatlan mederbe terelte élete
folyását; elvégre ahhoz képest, hogy egy György-kori villában született és
a dublini egyetemen végezte tanulmányait, a hivatását jóformán egy idegen
világban találta meg.
Most, hogy chepacheti magányában végre
háborítatlanul végig gondolta mindazt, amit Red Hookban látott, hallott és
tapasztalt, Malone hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy senkivel sem
fogja megosztani a titkát - beleértve a hallgatást fogadók örök menedékét,
az asztalfiókba zárt papirost is. Amíg él, őrzi; aztán magával viszi a
sírba. Okkal ítélte roppant veszedelmesnek, hiszen ez a titok egy
vasakaratú küzdőt - őt magát - néhány óra leforgása alatt reszkető
idegronccsá alázott; a szánalmas nyomornegyedet, a jellegtelen arcok
egybemosódó tengerét viszont kísérteties, baljós lidércnyomássá
változtatta.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Malone megtartotta
magának a gondolatait. Már akkor sem számolt be senkinek az indítékairól,
amikor - látszólag minden józan megfontolást fölrúgó ötlettel - úgy
döntött, hogy hátat fordít múltjának, s éIetét a soknyelvű New York-i
alvilág örvénylő forgatagában fogja leélni. Barátai, régi iskolatársai
megrökönyödéssel fogadták váratlan elhatározását. Mi keresnivalója ott
neki? Mit érdeklik azt a fantáziátlan csőcseléket az ő meséi a rejtett
művészetekről és a rég letűnt álmokról? Malone azonban meglátta a titkos
csoda zöld lángját ebben a lármázó, tolongó, kifelé pénzéhes, befelé
istentelen tömegben. Később, mikor új New York-i ismerősei mind
kigúnyolták őt ábrándos természete miatt, szótlanul mosolygott.
Csúfondárosak és cinikusak voltak vele, nevetség tárgyává tették, amiért
folyton ismeretlen rejtélyek után kutat, és biztosították róla, hogy New
York manapság már kizárólag silány és hétköznapi jelenségekkel szolgálhat
neki. Egyikük hajlandó lett volna tetemes összegben fogadni, hogy Malone -
aki rendszeresen publikált a Dublin Review-ban, s elismert amatőr
szerzőnek számított - semmiféle olyan témát nem talál New York-ban, amit
érdemes lenne megírni; még a városi alvilág életéről sem tudna egy érdekes
történetet kanyarítani. Most, utólagosan visszatekintve Malone
megállapította, hogy a sors szörnyű iróniával igazolta a keresetlen
próféta szavait. A város mélyén erjedő iszonyat, melyre végül egy
pillantást vethetett, csakugyan alkalmatlan volt irodalmi témának. Ha
megpróbálná írásos formában feldolgozni - ami egyébként nem állt
szándékában, s talán képes sem lett volna rá -, az eredmény ahhoz a
könyvhöz hasonlítana, amit egy német Poe-ismerő szerint "nem lehet
elolvasni, mert nem engedi elolvasni
magát".
2.
Malone-nek mindig különös érzéke
volt a felszín alatt lappangó titkokhoz - nem a koholtakhoz, a valóban
létezőkhöz. Gyermekkorában rányílt a szeme a dolgok mélyén rejlő szépségre
és harmóniára; elnyerte a sorstól a költők adományát. Később azonban a
nyomor, a keserűség és a száműzetés sötétebb régiók felé terelte
tekintetét, s ő iszonyodva látta, mekkora részt hasított ki a gonosz a
minket körülvevő világból. Az emberi életet allegorikusan képzelte el,
mint egy fény-árnyék stúdiumokból álló, hatalmas szénrajzot, melyben
különböző művészi stílusok keverednek. Hol meghitt és egyszerű, mint a
gyerekfirkák; hol csak mozgalmasságában teljes, reneszánsz ihletésre; hol
gúnyos-kihívó, Beardsley nyomán; hol szilánkokra hullik akár egy antik
vázafestmény. És ezen a monumentális fantáziaképen Malone nagyon
gyakorinak látta azt a vonalvezetést, amely Gustave Doré finomabb, kevésbé
erőteljes metszeteire emlékeztette: ha ezeket elég sokáig nézi az ember, a
legközönségesebb, mindennapos formák egyszerre csak hátborzongatóvá
válnak; valami iszonyatos és megnevezhetetlen sejlik fel
mögöttük.
Malone a sors egyik nagy jótéteményének vélte, hogy a
kimagasló értelmi képességekkel rendelkező emberek általában nem veszik
komolyan az ősi misztériumokat, együgyű babonaságnak tartják őket. Ha
ugyanis néhány művelt, kivételesen intelligens személy (vagy egyetlen
igazi lángelme) komolyan elmélyedne a régi, lesüllyedt kultuszok titkos
tanaiban, abból olyan szörnyű bonyodalmak támadhatnának, melyek
alkalmasint nemcsak az emberiséget sodornák a végpusztulás szélére, hanem
akár az egész világot is - így az indoklás. Ezek a gondolatok persze elég
betegesek voltak, de nem görcsösödtek rögeszmékké. Malone nem hirdette
őket úton-útfélen, ritkán bocsátkozott róluk vitába, s akkor sem
szenvedélyesen; a feszültség első jelére témát váltott, és kedélyes
humorával orvosolta a hangulaton esett csorbát. TuIajdonképpen maga sem
vette igazán komolyan a balsejtelmeit, csak felszínesen eljátszadozott
velük. Ami a különféle misztériumokat illeti, voltak ugyan róluk bizonyos
fokú ismeretei, ám ezeket csupán társasági szinten hasznosította, amikor
szűk baráti körben elmesélt olykor egy-egy hajmeresztő történetet. A
hisztéria csak akkor tört ki rajta, amikor a munkaköri kötelesség
váratlanul és alattomosan egy igazi pokolfészekbe röpítette, melyben
legtitkosabb félelmei látszottak életre kelni.
Amikor először
hallott a Red Hook-ügyről, Malone a Butler Street-i kapitányságon
szolgált. Red Hook egész Brooklyn legrosszabb hírű városnegyede, egy
hatalmas, teleszemetelt labirintus a régi kikötőkerületben, szemben
Govemor's Islanddel. Mocskos, zsúfolt utcái a rakpartról kapaszkodnak fel
a dombhátakra, ahol kettő közülük - a Clinton Street meg a Court Street -
elkanyarodik a Borough Hall felé. A házakat túlnyomórészt téglából
építették, a tizenkilencedik század első negyedétől a közepéig terjedő
időszakban; néhány sötétebb sikátorban és mellékutcában az a fajta régies
ízű hangulat uralkodik, amit az irodalomban többnyire "dickensi"-nek
szokás nevezni, valódi változatát pedig csupán azok találják vonzónak,
akik kizárólag regényekből ismerik. A lakosságot szír, spanyol, olasz és
fekete népelemek reménytelen összevisszasága alkotja; amelybe a szomszédos
negyedekből még skandináv és amerikai szórványok is vegyülnek. A hangok és
szagok valóságos Bábele ez a környék; az utcai lárma napközben folyamatos
zsongássá mosódik össze, melyből időnként furcsa kiáltások emelkednek ki,
mintegy visszafeleselve s kikötőnek; ahol a gőzsípok messzebőgő
orgonakoncertjéhez a koszos mólókon megtörő hullámverés zúgása szolgáltat
zenei aláfestést. A partszegélyen valaha sokkal elviselhetőbb volt a
helyzet: az alsó utcákat világos szemű tengerészek népesítették be, a
rakpart mentén; az emelkedő tövében sorakozó házakban pedig tisztes,
rendszerető polgárcsaládok éltek. Ennek a boldogabb korszaknak a pusztuló
hagyatéka itt-ott még látható: egy karcsú templomtorony; egy művészien
faragott homlokzat; egy elkoptatott lépcsőfeljáró; egy pókhálósan
felrepedezett bolthajtás; két féregrágta kapuoszlop; egy tér közepén
díszpázsit és virágágyások maradványai, körülöttük rozsdamarta védőkorlát,
kovácsoltvas ágai jobbra-balra széthajlítva. Az épületeket errefelé inkább
kőből emelték, egyik-másikat körablakos kupola koronázta; régente ezekből
hajósgazdák és -kapitányok hozzátartozói fürkészték a tengert.
Az
anyagi és szellemi hanyatlás e zűrzavarából száz meg száz nyelvjárásban
szálltak az égre a durva szitkok és káromkodások. Az utcákon csapatokba
verődve kóboroltak a munkátlan naplopók, hol ordítozva; hol gajdolászva,
de szinte mindig részegen. Ha kívülálló vetődött a negyedbe, a legjobb
esetben is különös élményben volt része: amerre járt, számos házban
kialudtak a fények; gyors kezek húzták a függönyöket, sötétbőrű, bűnöktől
szétmart arcok tűntek el az ablakokból. A városi főhatóságok hol
szigorral, hol engedményekkel, hol átfogó reformokkal kísérleteztek, hogy
visszaszorítsák az elképesztő méreteket öltő bűnözést, a helyben szolgáló
rendőrök azonban nemigen siették el az ötletszerűen változó utasítások
végrehajtását. Ők már rég lemondtak az állapotok javításáról, inkább azért
küzdöttek, nehogy még tovább romoljanak; így is csak a legnagyobb
erőfeszítések árán tudták megakadályozni, hogy Red Hook rossz példája meg
ne fertőzze a szomszédos városnegyedeket. Ahol megszólalt a járőr
csengője, ott nyomban kísérteties némaság borult az egész környékre, és a
letartóztatottak sohasem bizonyultak túl közlékenynek. A hivatalos
hatósági nyilvántartásban csaknem annyiféle bűncselekmény szerepelt, ahány
nyelvjárást a lakosság beszélt, és ugyanolyan változatosak is. A skála a
rumcsempészettől és az illegális bevándorlók rejtegetésétől az
okirathamisításon és a közszeméremsértésen keresztül egészen a
rablógyilkosságig és a legvisszataszítóbb csonkításokig terjedt. Hogy a
nyilvántartásba vett bűncselekmények száma alatta maradt a központilag
becsült tűréshatárnak, az nem a lakosság érdeme volt - hacsak annyiban
nem, hogy sokan közülük mesterfokon értettek a különféle gaztettek
elleplezéséhez. Nyílt titok volt, hogy Red Hookba minden hónapban több
ember érkezett, mint ahányan elhagyták, nem számolva persze a vízijármű
nélkül a tenger felé távozókat; és minél gyakorlottabban űzte valaki a
hallgatás művészetét, annál nagyobb esélye volt rá, hogy ne kerüljön az
utóbbiak közé.
Mindenki látta, hogy Red Hookban abnormális
állapotok uralkodnak, magyarázatot azonban nem találtak rá, teljesen
tanácstalanul álltak a probléma előtt. Egyedül Malone fejtette meg a
talányt, és ő sem egyhamar. Még az ő kifinomult ösztöne is csak késve
figyelt fel: a városnegyedet deformáló befolyásra, annyira óvatosan,
türelmesen és ravaszul munkálkodott.
Red Hook, bár haloványan és
szinte kitapinthatatlanul, egy titok stigmáját viselte magán - s ez a
titok iszonyúbb volt szinte valamennyi bűnnél, amit a törvénytisztelő
polgárok megvetésükkel sújtanak, a papok meg a filantrópok pedig
kisebbíteni igyekeznek. Malone, akinek dús képzelőereje alapos tudományos
ismeretekkel párosult, tisztában volt vele, hogy ha a modern ember kívül
kerül a törvényesség szabályozórendszerén, akkor mindennapos életében,
ünnepi rítusaiban hajlamos a primitív félmajomi lét legősibb és
legsötétebb ösztönmintáit követni. Nem csupán zsigeri szinten keltett hát
benne undort és nyugtalanságot azoknak a véreres szemű, himlőhelyes
fiataloknak a látványa, akik időnként népes csapatokba verődtek a kora
hajnali szürkületben, majd lassú, vánszorgó körmenetre indultak,
káromkodva és furcsán dudorászva. Ezek a fiatalok sohasem mutatkoztak
egyenként, mindig csak csoportosan. Hol az utcasarkokon ácsorogva
mustrálták a járókelőket, mintha díszőrségen állnának; hol a kapualjakba
húzódtak vissza, és különös dallamokat játszottak olcsó hangszereken.
Kedvenc gyülekezőhelyük egy önkiszolgáló étterem volt a Borough Hallon;
gyakran lehetett itt látni őket, amint az asztaloknál szunyókáltak vagy
beszélgettek. Ilyenkor általában különféle szemérmetlen témákról folyt a
szó, és nemigen törődtek vele, hallgatózik-e valaki; más esetekben viszont
roppantul ügyeltek erre, például amikor viharvert, koszos taxikban dugták
össze a fejüket, és suttogóra fogott hangon tárgyaltak egymással. Ha nem
fértek el mind egy kocsiban, kisebb csoportokra oszolva kihajtottak valami
félreeső találkahelyre, amelyben nyilván előre megállapodtak. Ilyen
célokra előszeretettel választottak öreg, romos, bedeszkázott ablakú
házakat, de magába az épületbe sohasem mentekbe, legfeljebb behúzódtak a
bejárati lépcső árnyékába.
Malone-t sokkal jobban érdekelték és
aggasztották ezek a fiatalok, mint a kapitányságon munkatársai előtt
mutatta, mert a titkok végtelen világába nyúló vezérszálat látott bennük,
afféle Ariadné fonalát, amit ha sikerülne elég hosszan visszagombolyítani,
bizonyára elvezetne valamely baljós, rejtelmes, vénségesen vén ősmintához.
Persze ő más oldalról közelítette volna meg a feladatot, mint
nyomozókollégái, akik szorgos munkával irdatlan mennyiségű tényanyagot
halmoztak föl az érintettekről, melyet aztán az irodai fogalmazók
lelkiismeretesen rendszereztek: személyi adatok, szokások, baráti kör,
időpontok, találkozóhelyek... Az eredmény semmitmondó és unalmas volt,
Malone ösztönösen érezte, hogy ezek a fiatalok valamiféle hátborzongató
őshagyomány kései letéteményesei: csonka, töredékes örökségük eredetileg
olyan világhódító kultuszoknak és félelmetes tanoknak képezte részét,
melyek vénebbek voltak az emberiségnél. Erre utalt szoros összetartásuk, a
belső rivalizálás teljes hiánya, és az a rendkívül különös tény, hogy
hiába roskadoztak az íróasztalok az összegyűjtött adattömeg alatt, az
ügyben eljáró detektíveknek még feltételesen sem sikerült azonosítaniuk a
szervezet - vezetőit - sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem tudtak semmit a
belső felépítéséről. Úgy tűnt, a fiatalok ápolatlansága, hanyag szokásai
valójában nagyon is szigorú rendezettséget takarnak.
Malone
nemhiába olvasott olyan könyveket, mint Miss Margaret Murray munkája, A
boszorkánykultusz Nyugat-Európában. Tudta, hogy ott a parasztok és az
őslakók körében egészen a legújabb időkig fennmaradt a titkos gyűlések és
orgiák kiterjedt rendszere, melyek a néphitben mint fekete misék és
boszorkányszombatok bukkantak fel. A rejtőző hagyomány csaknem kétezer
évig virágzott a katolikus kereszténység legfontosabb törzsterületein, s
egyenes leszármazottja volt ama sötét ősvallásoknak, melyek még az
indogermán bevándorlás előtt uralkodtak a kontinensen. Hogy ennek a turáni
eredetű termékenység-kultusznak és rontó mágiának a pokoli gyökerei
napjainkra teljesen elsorvadtak volna, azt Malone egy pillanatig sem
hitte; és gyakran eltűnődött rajta, vajon mennyivel vénebbek és
gonoszabbak lehetnek némely lappangó tanok, mint az az ellenük intézett
leghajmeresztőbb vádiratokban
áll.
3.
Malone-t végül Robert Suydam ügye
rántotta bele a Red Hookban zajló események sodrába. Suydam tudós hajlamú,
különc remete volt, régi holland családból, amely azonban sohasem
tartozott a leggazdagabbak közé. Flatbushban lakott, egy tágas, de
elhanyagolt kúriában, amelyet a nagyapja még akkoriban épített, amikor az
egész település mindössze másfél tucat koloniál stílusú házból állt.
Ezeket azóta mind lebontották, úgyhogy most a Suydam-ház volt a városka
legöregebb épülete, nem számítva persze a főtéren emelkedő református
templomot, amely egyébként sokkal szívósabban dacolt az idővel. Igaz, a
tornyán megsűrűsödött a repkény, az udvar kerítését belepte a rozsda, a
cinterem gondosan ápolt gyepén pedig megszaporodtak a holland feliratú
sírkövek; ettől eltekintve azonban a templom szinte megszólalásig ugyanúgy
nézett ki, mint a régi metszeteken.
A Suydam-kúria egy alacsony
dombháton állt, évszázados tölgyek és szilfák koszorújában. Tartozott
hozzá egy kimondottan szerencsétlen méretű földdarab is, kertnek túl nagy,
birtoknak túl kevés. Megközelíteni legkönnyebben a Martense Street felől
lehetett, de még ez is jó fertályórás sétát jelentett az erdővé vadult
parkban. Robert Suydam több mint hatvan évet töltött ebben a környezetben,
főleg olvasással és elmélkedéssel; huzamosabb időre mindössze egyetlen
alkalommal hagyta el, még ifjú éveiben, egy teljes nemzedékkel korábban.
Nem sokkal szülei váratlan és titokzatos halála után tanulmányútra indult
az Óvilágba, ám tengerre szállását követően sokáig nem érkezett róla semmi
hír, úgy hogy Flatbushben már azt fontolgatták; árverésre kellene
bocsátani a birtokot. Ekkor azonban hirtelen megjelent Suydam, egy árva
szóval sem magyarázva nyolcéves távollétét, és újra betelepedett családi
örökségébe. Nagyon otthonosan berendezkedhetett, mert a RedHook-ügy
kezdetéig mindössze három ízben töltött két egymást követő éjszakát a
falain kívül; ennél többet pedig soha. Szabályszerű remeteéletet élt,
mivel anyagi viszonyai nem tették lehetővé, hogy személyzetet tartson, s
nősülés pedig - úgy tűnt - meg sem fordult a fejében. Ilyen körülmények
között nem csoda, hogy nyűg volt neki a vendéglátás, amit éreztetett is
régi barátaival, míg azok sorra el nem maradoztak.
Az udvarházból
csak három földszinti szobát használt, ezeket maga tartotta rendben; mivel
a többivel egyáltalán nem törődött, a patinás épület állapota nemsokára
rohamosan romlani kezdett. Ha elvétve mégis látogatója érkezett -
általában valamelyik távoli levelezőpartnere kereste fel -, a legnagyobb
helyiségben fogadta a három közül. Ez a tágas, magasított mennyezetű
bibliotéka volt, a falba épített tölgyfapolcokkal, melyek ívben meghajolva
roskadoztak a vaskos, öreg könyvek súlya alatt. Suydam gyűjteménye
lenyűgözően impozáns volt, akárhány múzeumnak becsületére válhatott volna.
Sajnos azonban a polcok között valami roppant szívós penészgombaféle
üthetett tanyát, amely a könyvekben ugyan - csodával határos módon -
szinte egyáltalán nem tett kárt, magát a szobát viszont fullasztó
dohossággal árasztotta el, még folyamatos szellőztetés mellett is.
Mindehhez hozzájáruIt; hogy a gyűjteményben számos megcsonkított,
megperzselt és egyéb módon károsodott példány is helyet kapott, amelyek
még ilyen siralmas állapotban is becses ritkaságok voltak, de kétségkívül
elég rút látványt nyújtottak. Valószínűleg a fenti tényezők együttes
érvényesülése okozhatta, hogy Robert Suydam könyvtárában általában nem
érezték jól magukat a látogatók. Még az erős idegzetűek sem kívántak
tovább időzni benne a feltétlenül szükségesnél, egy ízben pedig az egyik
vendég olyannyira nyomasztónak találta a hangulatát, hogy röviddel
érkezése után máris menekülésszerűen távozott az
udvarházból.
Flatbush egyre gyorsabb ütemű növekedése, mely végül a
Brooklynba való beolvadáshoz vezetett, nem befolyásolta Suydam életmódját,
hacsak azáltal nem, hogy egyre kevésbé számított közismert figurának. Az
idősebbek olykor még összesúgtak mögötte az utcán, a legtöbb új lakos
számára azonban csak egy testes, öreg csodabogár volt, aki fésületlen, ősz
üstökével, borostás arcával, foltos, fekete öltönyével és aranygombos
sétapálcájával ugyan jónéhány gunyoros-derűs pillantást vonzott magára, de
semmi több. Malone, mielőtt munkaköri kötelességéből kifolyólag
kapcsolatba került vele, még látásból sem ismerte őt, bár a nevét olykor
hallotta emlegetni, a különféle középkori babonák egyik jeles
szakértőjeként. Még két kultúrtörténeti dolgozatát is olvasta - újságokba
Suydam nem írt, de néhány tanulmányát füzetes formában kiadatta -, az
egyik a Faust-mondakörről szólt, a másik a KabbaláróI. Egy művelt barátja
ajánlotta őket figyelmébe, még idézett is belőlük pár sort emlékezetből;
és jó tanácsot adott, mert a dolgozatok valóban a téma mélyenszántó
ismeretéről és eredeti, szellemes gondolkodásról
tanúskodtak.
Robert Suydam tehát hosszú ideig pusztán egy név volt
Malone számára. "Ügy" akkor lett belőle, amikor több távoli rokona közös
bírósági keresetet adott be ellene, és súlyosbodó elmezavarára való
hivatkozással kérték cselekvőképtelensége kimondását, illetve gyámság alá
helyezését. Kívülálló szemmel nézve ez meglehetősen váratlan, sőt
drasztikus lépésnek tűnt a részükről; ők azonban minden fórumon fennen
hangoztatták, hogy súlyos döntésüket alapos megfigyelések és elkeseredett
viták után hozták meg, szándékaik tiszták, s őszintén aggódnak öreg,
magányos rokonuk sorsa miatt.
Mint a törvényszék előtt mondották,
az utóbbi időben furcsa változásokat tapasztaltak Suydam beszédmódjában és
viselkedésében. Így például homályosan célozgatott valamiféle "hamarosan
bekövetkező csodára", és gyakori látogatásokat tett Brooklyn egyik rossz
hírű negyedében, amire semmiféle értelmes magyarázattal nem tudott
szolgálni. Ahogy öregedett, egyre jobban elhanyagolta magát; néha úgy
nézett ki, mint valami útszéli csavargó. Újabban már a nyilvánosság előtt
sem szégyellt ilyen lezüllött állapotban mutatkozni. Többször is látták
így a földalatti vasút állomásain, máskor meg a Borough Hall köztéri
padjain, ahol rossz külsejű feketékkel beszélgetett. Néhány rokonának
folyton arról fecsegett, hogy hamarosan határtalan erők ura lesz; időnként
fölényes mosollyal ismételgetett különböző értelmetlen szavakat - például
"Sephiroth"; "Ashmodai", "Samaél" -, amiket nyilván valamiféle
varázsigéknek hitt. Kiderült továbbá, hogy nemcsak az egész évi jövedelmét
költötte el hónapok alatt, hanem a megélhetését biztosító alaptőkéből is
tetemes összegeket vont el. Ennek nagyobb részén furcsa könyveket
vásárolt, párizsi és londoni ügynökök közvetítésével; itt nyilván otromba
szélhámosságnak esett áldozatul, mert a könyvek között egyetlen angol
nyelvű sincs javarészt primitív kriksz-krakszokat tartalmaznak, ugyanakkor
Suydam felháborító summákat fizetett értük. A maradék pénzén kibérelt egy
koszos földszinti lakást Red Hookban, és gyakorlatilag be is költözött,
szinte minden idejét itt töltötte.
Éjszakánként nagy számban
fogadott furcsa vendégeket: naplopókat, feketéket, külföldieket,
mindenféle kikötői söpredéket. Hogy bent a lakásban mi történt, azt
egészen pontosan nem lehetett megállapítani, mivel a régi ablakot
lecserélték sötétzöld palacküvegre, annyi azonban ezen keresztül is
látható volt, hogy Suydam valamiféle ünnepélyes cselekmény vezéralakjaként
tevékenykedett. A magándetektívek, akik rokonai megbízásából megfigyelés
alatt tartották, arról is részletesen beszámoltak, miféle hangok szűrődtek
ki az utcára az éjféli összejövetelekről: kiáltozás, énekszó, táncoló
lábak dobogása. Mindannyian egybehangzóan állították, hogy a benti zsivajt
hallgatva feszengő érzés fogta el őket, és nem bánták volna, ha mielőbb
véget ér; indoklásul azt hozták fel, hogy ezek a hangok valahogy mások
voltak, mint várták, illetve egyikük pontosítása szerint túl
elragadtatottak, túl eksztatikusak.
Suydam nem fogadott ügyvédet,
saját maga védekezett a vádak ellen, s ez kétségkívül nagyban hozzájárult,
hogy a rokonok keresetét végül elutasították. Egyáltalán nem keltette
őrült vagy megszállott benyomását, választékos modorban, meglepő szónoki
készséggel beszélt; és egyszer sem fakadt ki dühös indulattal vádlói
ellen, legfeljebb némi ironizálást engedélyezett magának. Készséggel
elismerte, hogy viselkedése és kifejezésmódja az utóbbi időben
megváltozott, s azt sem tagadta, hogy reggelente néha elmulaszt
borotválkozni, máskor meg szórakozottságból tudományos szakkifejezéseket
vegyít a mindennapos beszédbe. Mindennek egyszerűen az a magyarázata, hogy
rendkívül fontos kutatómunkát végez, amely érzése szerint a közeljövőben
világhírűvé fogja tenni a nevét, mihelyt nyilvánosság elé tárja az
eredményeit; egyébként erre utalt a "közelgő csoda" meg a "határtalan
erők" emlegetésével is. Bevallotta, hogy hibát követett el, amikor így
fogalmazott: gondolnia kellett volna rá, hogy a képes beszéd felfogásához
egyfajta értelmi alapszint szükséges, a jámborabb elmék mindent szó
szerint vesznek. Hogy a rokonai nem ismerik a szanszkrit és a gót írást,
arról ő nem tehet; hasonlóképpen elhárítja magától a felelősséget az
ügyben, hogy ugyanők a földrajzi vetületábrákat firkálmányokkal tévesztik
össze. Tudnivaló, hogy kutatásának fókuszpontjában bizonyos európai
hagyományok állnak; ennek fényében talán az sem tűnik furcsának, hogy
szoros kapcsolatot tart fent külföldiekkel, valamint időnként
tanulmányozza népdalaikat és -táncaikat. Hogy ezt a munkát nyugodt
körülmények között végezhesse, ahhoz természetesen szüksége volt egy
bemutatóteremre, és a Red Hook-i ingatlan nemcsak azért tűnt ideálisnak,
mert a legtöbb közreműködő ebben a negyedben lakik, hanem az olcsó
bérfekvése miatt is. Egyébiránt nagyon örül neki, hogy a rokonai ennyire
szívügyüknek tekintik az ő anyagi jólétét, nehogy költségekbe verje magát
vagy elszegényedjen; ígéri, hogy végrendeletében érdemeik szerint
viszonozza majd kedvességüket. Ami az érdekes ötletet illeti, hogy
valamiféle titkos klikk vagy szövetség ki akarná forgatni őt a vagyonából,
s ennek érdekében otromba cselekhez folyamodna, nos, ez az elgondolás nem
is látszik annyira abszurdnak. Köszöni rokonainak, hogy felhívták a
figyelmét a veszélyre; legyenek nyugodtak, meg fogja tenni a szükséges
óvintézkedéseket, hogy aki még egyszer ilyesmivel próbálkozik, az csúnyán
megkeserülje.
Miután Robert Suydam a törvényszéken előadott
védekezésében ízekre szedte az ellene felhozott vádakat, a felmentés nem
lehetett kétséges; aki hallotta higgadt érvelését, az nem hihette
elmebetegnek. Az ítélethirdetés után szabadon távozhatott, rokonai pedig -
a Suydamok, a Corlearok és a van Bruntök - rezignált undorral visszahívták
a magándetektívek népes seregletét, akik eddig az ő megbízásukból minden
lépését nyomon követték.
Ezen a ponton léptek be az ügybe a
szövetségi és a helyi hatóságok, utóbbiak képviseletében Malone is. A
brooklyni rendőrség kezdettől fogva érdeklődéssel tekintett a Suydam körül
zajló bonyodalomra; sőt, szigorúan nemhivatalosan ugyan, de itt-ott már
bele is avatkoztak. A kiindulópontot a Suydam-rokonság által felfogadott
magándetektívek jelentették, akiket alapvetően egy idős, emberkerülő tudós
megfigyelésére szerződtettek; ehhez képest hamarosan nem várt nehézségekbe
ütköztek: Néhányan közülük, akik rendelkeztek rendőrségi kapcsolatokkal,
erről az oldalról próbáltak segítséget szerezni; meglepően könnyen meg is
kapták, mert ekkor már magasabb körökben is sokan néztek gyanakodva a
különc tudósra. A bizalmi alapú együttműködés során aztán kiderült, hogy
új szövetségeseit - akikből sikeres törvényszéki beszédében
"néptáncosokat" csinált! - Suydam valójában Red Hook leghírhedtebb,
legveszedelmesebb bűnözői közül toborozta. Legalább egyharmaduk volt
visszaeső súlyosabb elbírálás alá eső bűncselekményekben: rablásban,
orgazdaságban, embercsempészetben. Nem lett volna túlzás azt állítani,
hogy az öreg tudós ismeretségi köre Red Hookban felölelte valamennyi
szervezett bűnbanda felső vezérkarát, amelyik az utóbbi években valamelyes
jelentőségre tudott vergődni a városnegyedben. Amerikai csak mutatóba
akadt ebben a társaságban, a többséget frissen honosított külföldiek
alkották; végül pedig voltak néhányan - a legvadabbak -, akiket vagy
visszafordítottak Ellis Islandről, vagy eleve próbát sem tettek vele, és
kínai ember-csempészek közvetítésével kerültek Red
Hookba.
Időközben a Parker Place zsúfolt nyomornegyedében - azóta
más nevet adtak neki -, ahol Suydam lakást bérelt magának, egy rejtélyes
kolónia csírázott ki a semmiből. Alacsony, sötét bőrű, vágott szemű
idegenek aIkották, akik arab ábécével írtak, ám ha valaki az Atlantic
Avenue környékén élő szírektől kérdezősködött róluk, azok szinte ijedten
tiltakoztak a légből kapott ötlet ellen, hogy bármi közük is lehetne
hozzájuk. Papírjaik nem voltak, így hát tulajdonképpen mind egy szálig ki
lehetett volna toloncolni őket; csakhogy a rendőrök nemigen lelkesedtek a
gondolatért, hogy ilyen csip-csup ügyek miatt felforgassák Red Hook
ingatag nyugalmát. Évente négyszer-ötször így is kénytelenek voltak
megtenni; nagyjából ilyen időközönként kapott fel a sajtó egy-egy
különösen brutális bűnesetet a negyedből, és a felháborodott közvéleményt
meg kellett nyugtatni valamivel.
A vágott szeműek egy hihetetlenül
lepusztult kőtemplomba jártak, amelyet szerdánként táncteremnek rendeztek
be; neogótikus tornya a kikötőkerület legelhanyagoltabb körzetében
magasodott az égre. Névleg katolikus volt, de nem akadt olyan keresztény
pap egész Brooklynban, aki elismerte volna megszentelt földnek; a rendőrök
pedig igazat adtak nekik, ha éjszakánként a környéken őrjáratozva
meghallották, miféle zajok szűrődnek ki odabentről. Malone-t, aki a fülén
kívül ősi, kelta ösztönére is hagyatkozhatott, még akkor is
nyugtalanította ez a hely, ha üresen és kivilágítatlanul állt. Többször is
előfordult vele, hogy a néptelen templom közelében olyan érzése támadt,
mintha egy roppant basszusorgona dübörögne valahol mélyen az utca kövezete
alatt, amelynek dallama, miközben áttör a kőzetrétegeken, önmaga deformált
torzképévé fajzik, afféle akusztikus Qasimodóvá. A többieknek nem voltak
ilyen gondjaik; ők csak a nyilvános istentiszteletektől irtóztak, főleg az
emberi sakálvonítás meg az eszeveszetten püfölt dobok miatt. Mikor
megkérdezték róla Suydamot, némi tűnődés után azt felelte, szerinte valami
nesztoriánus rítus csökevénye lehet, melyet utóbb sámánisztikus elemekkel
dúsítottak föl, talán Tibetben. Maguk a jövevények szemlátomást mongolok,
méghozzá Kurdisztán vidékéről, mert arab betűkkel csak az ottani törzsek
írnak. Bizonyára... ámde Malone nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot,
hogy Kurdisztán egyúttal a Yezidi-nemzetség hazája is, a hírhedt perzsa
ördögimádók egyetlen olyan klánjáé, amely túlélte Mohamed próféta
kíméletlen tisztogatásait.
Bárhogyan is tegyen, a Suydam-ügy
kapcsán folytatott vizsgálódás során bizonyossá vált, hogy ezek a hívatlan
jövevények egyre nagyobb számban sokasodnak el Red Hookban; hogy miféle
fondorlatos módon csempészik be őket a városba, annak sem a tengerészet,
sem a bevándorlásügyi hivatal, sem a kikötői rendőrség nem tudott a
nyomára jutni. Hamarosan elözönlötték a Parker Place-t, és kirajzottak a
magaslati negyedbe, ahol a világ minden tájáról összeverődött lakosság a
gyökértelenek testvérösztönével fogadta őket. Zömök testalkatukkal és
jellegzetes arcberendezésükkel, melyben a ferdén álló szemek és a kiugró
járomcsontok domináltak, szinte nevetségesen festettek a tradicionális
amerikai ruhákban. Egyre sűrűbben tünedeztek fel a Borough Hallon, a
dologtalan őgyelgők és más gyanús alakok között, míg végül
elodázhatatlanul szükségessé vált, hogy hivatalosan számba vegyék őket,
felmérjék jövedelemforrásaikat és vagyoni helyzetüket, s akik nem
rendelkeznek közülük megfelelő iratokkal, azokat összegyűjtve átadják az
illetékes idegenrendészeti szerveknek. A művelet a szövetségi és a helyi
hatóságok szoros együttműködésének jegyében zajlott, vezetésével Malone-t
bízták meg. Amikor megkezdte tevékenységét Red Hookban, nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy valami sötéten tátongó szakadék szélén
egyensúlyoz, mely névtelen és torz borzalmakat rejt, túloldaláról pedig az
esküdt ősellenség figyeli bukdácsolását gúnyos vigyorral, Robert Suydam
kövér és ápolatlan alakjában.
4.
A nyomozói
munka sokrétű és változatos: a hanyag sétálgatás közben végzett
megfigyelés és a kedélyes hangulatú társalgás éppúgy az eszköztárába
tartozik, mint a letartóztatott személyek átgondolt kihallgatása, ahol a
kiszolgáltatottság légkörét a megfelelő pillanatban egy szál cigaretta
vagy egy korty brandy odakínálása oldja fel. Ezekkel a módszerekkel Malone
számos részletet megtudott a Red Hookban kibontakozó mozgalomról, mely
hovatovább már-már fenyegető méreteket öltött. A jövevények valóban kurdok
voltak, és egy ismeretlen dialektusban beszéltek, amely nem csekély
fejtörést okozott a nyelvészeknek. Akik munkát vállaltak közülük, jobbára
kikötői rakodók és engedély nélküli házalók voltak, mások görög
éttermekben szolgáltak fel vagy újságot árultak a sarki bódékban.
Többségük azonban nem rendelkezett semmiféle kimutatható jövedelemmel;
ezek nyilván bűnözésből éltek, melynek még a legártalmatlanabb ágazata a
csempészkereskedelem volt, elsősorban italneműekkel. Az áru éjszakánként
hajókon - valószínűleg kis tehergőzösökön - érkezett, majd evezős
csónakokba rakodták át; ezek aztán eltűntek egy bizonyos tehermóló alatt,
s egy titkos csatornán egy földalatti tóhoz jutottak. A tóbarlangot
alagutak kötötték össze a fölötte emelkedő épülettel; ez volt s
csempészbanda központja. Malone sajnos nem tudta azonosítani sem a mólót,
sem a csatornát; sem a házat, mert adatközlői meglehetősen zavaros
emlékeket őriztek róluk, és a beszédüket még a szaktolmácsok sem értették
teljesen; egyelőre azt sem sikerült kiderítenie, honnan nyeri folyamatos
utánpótlását a kolónia. Minden letartóztatott mongol-kurdot kifaggatott,
hogy honnan, milyen úton és miért jöttek Red Hookba; az első kérdésre
roppant szűkszavúan feleltek, s másodikra hazug és félrevezető válaszokat
adtak; a harmadiktól pedig szemlátomást megrémültek, és attól fogva egy
árva szót sem lehetett kihúzni belőlük. A töredékes vallomásokból
nagyjából annyit lehetett összerakosgatni, hogy valami istenség a papjain
keresztül hatalmat ígért nekik egy messzi, idegen földön, ahol paradicsomi
bőségben és világraszóló hírnévben élhetnek majd. Nem bizonyultak
beszédesebbnek a régivágású bűnözők sem, akik közül sokan a jövevényekkel
együtt látogatták a Suydamnál rendezett éjszakai összejöveteleket. A
helyszínt a rendőrök természetesen állandó megfigyelés alatt tartották, s
hamarosan rájöttek, hogy Suydam időközben további lakásokat bérelt, ahová
a beavatott vendégek jelszóval juthattak be. Három régi, emeletes
téglaházat mindenestül lefoglalt magának; itt elsősorban azokat a kísérőit
szállásolta el - méghozzá teljesen szabályosan, helyhatóságilag bejelentve
-, akik kezdettől fogva hűségesen kitartottak mellette. Flatbushi családi
kúriájában már nagyon kevés időt töltött, nyilván csak könyvekért járt
haza. Ahogy teltek a hetek, mindjobban elhanyagolta magát, külseje már
egészen elvadult. Malone kétszer is megpróbálta kikérdezni, ám mindkét
alkalommal merev elutasításba ütközött. Suydam kijelentelte, hogy nem tud
semmiféle titkos összeesküvésről, hacsak az ő zaklatására nem szövődtek
ilyenek; ami a mongol-kurdokat illeti, fogalma sincs, miért jöttek és mit
akarnak, de az igazat megvallva nem is túlzottan érdekli. Ő a negyedben
élő bevándorlók folklórját tanulmányozza, illetve tanulmányozná, ha nem
tartanák föl idétlen kíváncsiskodással állítólag művelt emberek. Arról nem
tehet; hogy egyes vizsgálati alanyai illegálisan tartózkodnak az
országban, nem szokta elkérni az irataikat. Felelős honpolgárként
természetesen minden támogatást megad a hatóságoknak, cserébe viszont
elvárja, hogy azok ne zavarják őt tudományos kutatómunkájában. Malone
megemlítette, milyen kiválónak találta a Kabbaláról írott dolgozatát, az
öreg Suydam azonban ettől sem lett barátságosabb. Átlátszó manővernek
vélte a dicséretet, amivel megpróbálnak a bizalmába férkőzni, s mikor
látogatója továbbra sem tágított, végül oly visszataszító módon riasztotta
el, hogy Malone undorodva visszavonult, és más információforrások után
nézett.
Hogy mit derített volna ki Malone, ha tovább dolgozhat az
ügyön, sohasem fogjuk megtudni. Ezen a ponton ugyanis valamilyen
nevetséges félreértés támadt a szövetségi meg a helyi hatóságok között, és
a nyomozás elakadt, majd több hónapra felfüggesztették. Malone-t más
feladatokkal bízták meg, amiket lelkiismeretesen el is látott; az üggyel
kapcsolatos érdeklődése azonban nem lankadt, s gyakran töprengett el
rajta, mi történik valójában Robert Suydam körül. A megfeszített iramú
munkában mindenesetre nem sok ideje maradt efféle tűnődésekre, mert New
Yorkban ekkoriban rendkívül elszaporodtak az emberrablások meg a
megmagyarázhatatlan eltűnések, s a megrettent közvélemény mind
kíméletlenebb nyomást gyakorolt a hatóságokra.
Nagyjából ekkortájt
vette kezdetét Suydam meghökkentő, senki által nem várt átalakulása, amit
a legtöbben örömmel üdvözöltek, egyesekre azonban még az eddigi
tevékenységénél is nyugtalanítóbban hatott. Egy délután általános
meglepetésre frissen nyírva és borotválva, ízléses és makulátlan
öltözékben bukkant fel a Borough Hallon, s ettől fogva napról napra
előnyösebb külsővel mutatkozott. A megjelenésében beálló változások
egyenként aprók és szinte észrevehetetlenek voltak, az összbenyomás
azonban határozottan kedvezőnek bizonyult. Ápolatlansága megszűnt,
tekintetébe élénk csillogás költözött, mozgása ruganyossá és lendületessé
vált; lassanként a fölös testsúlytól is sikerült megszabadulnia, ami
nagyon sokat javított a fellépésén. Mogorva modora már a múlté volt, az
emberekkel nyíltabban és barátságosabban viselkedett, kimondottan
szellemes társalgónak tartották. Mind gyakrabban fordult elő, hogy
fiatalabbnak nézték a koránál, hiszen még a haja is visszasötétedett, noha
szemlátomást nem festette. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre kevésbé
öltözködött régimódian, s végül azzal ejtette ámulatba új barátait, hogy
szerződést kötött egy építési vállalkozóval a flatbushi Suydam-kúria
általános tatarozására és felújítására. A munkálatok befejezése alkalmából
fényes fogadást adott, amelyre nemcsak régi ismerőseit invitálta meg - már
akikre emlékezett még -, hanem azokat a rokonait is, akik nemrég még
tébolydába akarták csukatni; mint a címükre postázott meghívóban
hangsúlyozta, a maga részéről meg nem történtnek tekinti a kínos
incidenst. Néhányan kíváncsiságból jöttek el, mások a látszat megőrzése
végett; az ünnepség azonban ragyogó sikernek bizonyult. A hajdani remete
valamennyi jelenlévőt elbűvölte szellemességével, udvarias modorával és
megnyerő viselkedésével.
Suydam bejelentette, hogy tudományos
kutatómunkáját befejezte, az eredményeket pedig vaskos tanulmányban
összegezte, melynek gondozását egy tekintélyes tengerentúli szakkiadó
vállalta, közzététele már folyamatban van. Ő maga időközben abba a
szerencsés helyzetbe került, hogy anyagi erőforrásai jelentős mértékben
kibővültek; hálával gondol arra az atyai jóbarátjára Európában, aki ennyi
év után sem feledkezett meg közös tanulmányaikról, s végrendeletében őt
nevezte meg kiterjedt birtokai örököseként. Miután immár sem a
munkakényszer; sem a szegénység nem szorongatta, végre lehetősége volt rá,
hogy kiegyensúlyozott életvitellel, gondos diétával és rendszeres
testgyakorlatokkal helyrehozza hanyatló egészségét. Hátralévő éveit derűs,
elégedett nyugalomban szeretné tölteni, mintegy a sors kegyéből
visszafiatalodva.
Ez utóbbi kifejezést a jelenlévők különösen
találónak érezték, és általános volt a vélemény, hogy Suydam szokásos
szónoki tehetségével megtalálta azt a nyelvi fordulatot, amely a
legköltőibb módon: hangsúlyozza a megjelenésében tapasztalható változást.
A fogadás végeztével a vendégsereg igen elégedett hangulatban oszlott fel,
mindenki derék embernek tartotta a házigazdát. Red Hookban Suydam egyre
ritkábban mutatkozott, inkább a jómódú, tisztes polgárok társaságát
kereste. A rendőrök észrevették, hogy az éjszakai összejövetelek többségét
most már a régi kőtemplomban tartják; a Parker Place-i lakás, bár továbbra
is nagy volt benne az egészségtelen jövés-menés, mintha veszített volna
népszerűségéből.
Ekkor két olyan esemény következett be, melyek
látszólag nem álltak összefüggésben egymással, Malone azonban mindkettőt
nagy fontosságúnak ítélte az ügy szempontjából. Az első nem járt
különösebb feltűnéssel, legfeljebb némi ízetlen pletykálkodásra adott okot
az effélére hajlamos körökben. Az Eagle hasábjain napvilágot látott egy
közlemény, amely bejelentene Robert Suydam eljegyzését a bayside-i
illetőségű Miss Cornelia Gerritsen-nel, egy igen jó családból való
hajadonnal; aki csaknem ötven évvel fiatalabb volt a vőlegénynél, és
távoli rokonságban állt vele. A másik esemény sokkal nagyobb port vert
fel, és a rosszhírű templommal volt kapcsolatos, amit a szerdai zenés
rendezvények miatt a népnyelv gúnyosan "Táncos Templomnak" keresztelt el.
Miután bejelentés érkezett, hogy egy földszinti ablakában a járókelők
futólag látni vélték az egyik elrabolt gyermek arcát, a rendőrség
rajtaütést intézett az épület ellen. Malone részt vett a bevétésen, és
kihasználta az alkalmat, hogy alaposan körülnézzen. Az akció
eredménytelennek bizonyult - a templomot a tornya csúcsától a pincéig
átkutatták, de egy árva lelket sem találtak -, ám Malone sok olyasmit
látott odabent, amire titkos kelta ösztöne érzékenyen és nyugtalanul
reagált. Először a primitív stílusban megfestett szentképek gúnyos,
pökhendi arckifejezése döbbentette meg; a főalakok olyan obszcén
öltözékben, pózban és környezetben voltak ábrázolva, hogy az még laikus
szemmel is kész istenkáromlásnak tűnt, de legalábbis botrányos
szemérmetlenségnek. Az ógörög felirat sem nyerte el Malone tetszését a
szószék fölött: egy antik varázsformulára ismert benne, amivel még
ifjúkorában találkozott egyszer, mikor klasszika-filológiát hallgatott a
dublini egyetemen. Szó szerinti fordításban így
hangzott:
Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki
örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között
vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a
halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen
áldozatunkat!
Miközben olvasta, jeges bizsergés futott
végig Malone hátán, és eszébe jutott a basszusorgona tompa zengése, amit
bizonyos éjszakákon hallani vélt a templom alól. Összeborzadt, mikor
meglátta, hogy az oltáron álló fémüst széle körös-körüI rozsdától
vöröslik; és úgy rémlett neki, mintha a templomhajó dohos levegőjében
valami furcsa, rettenetes szag emléke kísértene. Az orgonaszó gondolata
nem hagyta nyugodni, ezért a pince átkutatását személyesen vezette. A
rendőrök kétszer jelentették, hogy semmi érdemlegeset nem találtak, s ő
kétszer adta parancsba, hogy kezdjék elölről; harmadjára aztán megesett
rajtuk a szíve. Ösztönösen irtózott ettől a helytől, de nem volt biztos a
dolgában - amit látott, az közönséges ízléstelenség is lehetett, ahogy az
otromba elme elképzeli, és a suta kéz megvalósítja az impozáns
díszítést.
Ahogy Suydam esküvőjének kitűzött napja közeledett, a
sajtó közbotrányt csinált az emberrablási hullámból. Az áldozatok
többségükben a legnagyobb nyomorban élő családok gyermekei voltak, akik
miatt általában senki sem emeli föl a hangját, ám a rohamosan szaporodó
bűnesetek havi összesítése végül már oly ijesztő számokat adott ki, hogy
mégis kitört a közfelháborodás. Az újságok határozott fellépést követeltek
a hatóságoktól, és a Butler Street-i kapitányság rezignált beletörődéssel
küldte vissza Red Hookba a rendőreit, hogy nyomok és bizonyítékok után
kutatva felkavarják a bűnök e miazmás mocsarát. Malone boldog volt, hogy
fölveheti az elejtett szálat, és sikerült engedélyt kicsikarnia a
feletteseitől, hogy razziát tarthasson a Parker Place-en, Suydam egyik
bérelt házában. Hivatkozott rá, hogy a környéken lakók éjszakánként
sikolyokat hallanak az épületből, és a mögötte futó sikátorban egy piros
kendőt találtak. Maga is tisztában volt vele, hogy ez elég ingatag alap,
de makacs kitartással párosítva végül elegendőnek bizonyult a
felhatalmazás kiverekedéséhez.
Elrabolt gyermekeket - mint az
előrelátható volt - nem találtak ugyan a házban, egy kezdetleges
berendezésű vegykonyhát viszont igen, nem is beszélve a hámló vakolatú
falakat borító képekről, ábrákról, feliratokról. Mindez végérvényesen
meggyőzte Malone-t, hogy valami természetellenes szörnyűség nyomára
bukkant. A képek részben visszataszító szörnyeket ábrázoltak, minden
elképzelhető méretben és formában, részben pedig groteszk módon eltorzult
emberalakokat. Valamennyi szöveget vörössel írták; de többféle alfabétum
szerint: a latin, görög, arab és héber betűkön kívül Malone még legalább
három ismeretlen jelrendszer elemeit tudta elkülöníteni, és talált néhány
olyan alakzatot is, amiről nemigen lehetett eldönteni, képi ábrázolás-e
vagy felirat. Képzett filológus lévén úgy-ahogy el tudta olvasni a
szövegeknek mintegy felét, de jóformán semmit nem értett belőlük; ami
keveset mégis, az módfölött nyugtalanította. Egy ismételten felbukkanó
formula például egyfajta hebraizált görög dialektusban íródott,
tartalmilag pedig azokra a pokoligázó varázsszövegekre emlékeztette
Malone-t, melyek a hellenisztikus Alexandria egyes dekadens köreiben
voltak használatosak.
HEL. HELOYM. EMMANVEL. SABAOTH. AGLA.
TETRAGRAMMATON. AGYROS.
OTHEOS. ISCHYOS ATHANATOS. IEHOVA. VA.
ADONAI. SADAY. HOMOVSI-
ON. MESSIAS. ESCHEREHEYE.
A
padlót csaknem valamennyi helyiségben körök és pentagrammák borították; a
legtöbbet egyszerűen felfestették, néhányat azonban mélyen körbevéstek, és
akadt egy olyan is; amit szabályosan beleperzseltek a parkettába, nyilván
valami felizzított hegyű fémeszközzel. Mindez arra vallott, hogy ennek az
ósdi, piszkos téglaháznak a lakói igencsak különös hitszokásoknak
hódolhattak. A legfurcsább leletre azonban a pincében bukkantak: egy halom
szabványos méretű és súlyú aranytéglára az egyik sarokban, amelynek az
álcázására semmilyen kísérlet nem történt, csak valami ócska vásznat
vetett rá valaki hanyagul. Mivel a lakók közül senki sem jelezte
tulajdonigényét, a kincset hatósági raktárba szállították, törvényes
birtokosa azonban később sem jelentkezett érte, a kilétének kiderítésére
tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak. Nem sikerült tisztázni az
aranytéglák eredetét sem; viseltek ugyan bélyeget, ám ez a hatósági
nyilvántartásban szereplő egyetlen öntödéével sem egyezett, még a
külföldiekével sem. Leginkább valamiféle hieroglifára emlékeztetett, bár a
felkért egyiptológus szakértők nem tudták azonosítani; egyébként a pince
falait, ahol a kincset találták, ugyanez a jel díszítette.
Az
általános Parker Place-i gyakorlattal ellentétben a ház lakói nem önkényes
foglalók voltak, hanem szabályosan bejelentett lakosok, akik Robert
Suydammal álltak szerződéses viszonyban. A razzia során az intézkedő
közegekkel szemben csupán passzív ellenállást tanúsítottak, még akkor is,
amikor néhányat közülük különböző okokból őrizetbe vettek. A
letartóztatott személyek többségét később szabadon bocsátották, kivéve egy
semmiféle papírokkal nem rendelkező mongol-kurd csoportot, akiket
kitoloncoltak az országból, továbbá egy szökésben lévő és egy körözött
bűnözőt, akik ellen eljárás indult. Mivel lényegében semmi törvénybe
ütközőt nem találtak, az épületből csak az aranykincset szállították
biztos helyre, egyébként nem nyúltak semmihez. A Butler Street-i
rendőrkapitány mindenesetre rövid, semleges hangvételű levélben fordult
Suydamhoz, melyben azt tanácsolta neki, válogassa meg alaposabban a
bérlőit, különös tekintettel a romló közállapotok miatt nyugtalankodó
közvéleményre. Ilyen hangulatban nem elképzelhetetlen, hogy a zaklatott
kedélyű polgárok a szokottnál csekélyebb toleranciával reagálnak a szabad
vallásgyakorlás bizonyos extrém formáira, írta a kapitány; az pedig
rendkívül sajnálatos lenne, ha az efféle kellemetlen; ám végső soron
érthető súrlódásokból Mr. Suydamnak anyagi kára
származna.
5.
Beköszöntött a június, s
csakhamar magával hozta a szenzációs kézfogó napját. Dél körül Flatbushban
már ünnepi hangulat uralkodott, az öreg holland templom környékén alig
lehetett parkolóhelyet találni. A templomkaputól a főutcáig futószőnyeget
terítettek le. Az utóbbi években egyetlen helyi esemény sem történt
errefelé, mely pompában és jelentőségben a Suydam-Gerritsen esküvővel
vetekedhetett volna, és noha az ifjú párt a Cunard-mólóhoz kísérő tömeget
túlzás lett volna a brooklyni társaság krémjének nevezni, ám az újdonsült
férj Red Hookban kultivált baráti köréhez képest valóságos arisztokráciát
alkottak. Öt órakor a parton búcsúintegetésre lendültek a kezek, - az
óriási gőzös méltóságteljes lassúsággal elvált a mólótól, orrát komótosan
a tenger felé fordított, elhúzott a vontatóhajó mellett, és nekivágott a
roppant víztükörnek, melynek túloldalán az Óvilág csodái várják az utazót.
Estére elhagyta a külső kikötőt, és azok az utasok, akik még a fedélzeten
időztek, hamarosan tanúi lehettek a gyönyörű látványnak, amint az óceán
végtelenbe nyúló síkja fölött ékkövekként felszikráznak az első
csillagok.
Hogy az idillinek ígérkező nyugalmat a csempészhajó
felbukkanása vagy a velőtrázó sikoly zavarta-e meg előbb, azt utólag senki
sem tudta eldönteni. Talán mindkettő egyszerre történt, de ezen nem
érdemes sokat tépelődni. A sikoly a Suydam házaspár kabinjából jött, és a
keménykötésű matróz, aki elsőnek odaérve feltépte az ajtót, bizonyára
hajmeresztő dolgokat mesélhetett volna később az esetet kivizsgáló
detektíveknek. Hogy a hatóságoknak mégis nélkülözniük kellett feltáró
jellegű tanúvallomását, annak az volt az oka; hogy miután egy pillantást
vetett az ajtó mögé, ez a megtermett férfi hangosabb üvöltésben tört ki,
mint a két áldozat; majd inaszakadtából futásnak eredt; és eszelősen
vihogva rohangált fel-alá a fedélzeten, míg el nem kapták, és vasra nem
verték. A matróz nyomában érkező hajóorvos, aki a kabinba lépve rögtön
felgyújtotta a villanyt, nem őrült ugyan meg, de meg is tartotta magának,
amit látott. Titkát csak jóval később fedte fel, miután a Chepachetben
lábadozó Malone levelezésbe lépett vele.
A halál oka, írta a
doktor, fojtogatás következtében beálló fulladás volt, amit később mind a
bíróságnak beadott szakvéleményében, mind élőszóban tett tanúvallomásában
leszögezett. Azt viszont már fölöslegesnek vélte hangsúlyozni, hogy a Mrs.
Suydam nyakán megfigyelhető nyomok teljesen kizárták a férj bűnösségét;
Mr. Suydam keze nem hagyhatott ilyen nyomokat, azon egyszerű oknál fogva,
hogy emberi kéz volt. A hajóorvos saját futó hallucinációival sem kívánta
traktálni a törvényszéket, ezért nem említette, hogy amikor világosságot
gyújtott, a hófehér falról egy érthetetlen jelsor vöröslött a szemébe
nyilván valami felirat. Malone-nak később emlékezetből lerajzolta a furcsa
jeleket, ami nem esett nehezére, hisz álmában minden éjjel látta őket.
Másolata valóban rendkívül pontosnak bizonyult, noha feltehetőleg nem
ismerte a káldeus betűket, és nem tudta, hogy a LILITH szót írja le
velük.
A két fenti jelenség egyébként ideiglenes, sőt futó jellegű
volt: Mrs. Suydam bőre pillanatok alatt kisimult, az a bizonyos felirat
pedig hirtelen felvillant majd nyomtalanul elenyészett. A doktor már ott,
a kabinban eldöntötte hogy hallgatni fog róluk; ami pedig Suydamot illeti,
legfeljebb nem enged be senkit, míg ki nem találja, mihez kezdjen vele.
Malone-nak írott leveleiben többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a
harmadik tényezőt korántsem tudta megfigyelni ilyen közvetlenül. Mindössze
annyi történt, hogy mielőtt a villanyégő kigyulladt, a nyitott kabinablak
futólag foszforeszkáló derengésbe borult; aztán egy pillanatig mintha
halk, gonosz kuncogást vélt volna hallani, amint sebesen távolodik a kinti
éjszakában. Voltaképpen tehát semmit sem látott, állította Malone-nak a
doktor; bizonyíték gyanánt hivatkozott rá, hogy bár az utóbbi időben
álmatlanságban szenved, komolyabb idegi panaszai nincsenek. A fedélzeten
időközben a rozoga csempészbárka kötötte le a figyelmet, amelyik pimasz
módon olyan közel merészkedett a Cumard Line gőzöséhez, hogy az kénytelen
volt megállni, ha nem akarta összezúzni. Némi éles szóváltás után a
nagyobbik hajóról átdobtak egy kötélhágcsót, amin aztán néhány nagyszájú,
ápolatlan, gyanús külsejű alak mászott fel, valamennyien koszos
tengerésztiszti egyenruhában. Suydamért vagy a holttestéért jöttek; tudtak
a nászútjáról, és valami rejtélyes okból kifolyólag biztosra vették, hogy
meg fog halni közben. A hídon teljes káosz uralkodott, mert a kabinban
történt titokzatos tragédia még a csempészgőzös körüli bonyodalmak
zűrzavarában, amit ráadásul néhány hisztériás utas pánikkeltése is
tetézett, a Cunard-hajó legénysége azt sem tudta, hol áll a feje. Cseppet
sem járult hozzá a felfordulás mérsékléséhez, hogy az orvos - miután két
matróznak szigorúan meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be a kabinba az
ő engedélye nélkül - ebben a percben érkezett meg jelentést tenni. Ekkor a
Suydamot követelő küldöttség vezetője - egy züllött külsejű, sebhelyes
arab, aki körül valóságos felhőkben gomolygott az olcsó szesz bűze -
koszos, gyűrött papírdarabot húzott elő az inge elejéből, és a kapitány
kezébe nyomta. Egy levél volt az, Robert Suydam kézírásával, mely a
következőket tartalmazta:
Kapitány
Úr!
Amennyiben utam során váratlanul elhaláloznék, netán
valami megmagyarázhatatlan baleset megfosztana cselekvőképességemtől,
nyomatékosan arra kérem Önt, hogy akár van még benne élet, akár nincs,
mindenképpen szolgáltassa ki testemet e levél átadójának. Fölösleges
faggatnia, csak az én utasításaimat követi; amennyiben kísérőkkel
érkezett, azok még nála is kevesebbet tudnak. Nem győzöm hangsúlyozni,
mennyire fontos, hogy teljesítse a kérésemet. Számomra minden ezen áll
vagy bukik, és a dolog talán az Ön szempontjából sem lesz közömbös. Később
majd megérti. Nagyon kérem, ne hagyjon most cserben!
Robert
Suydam
A kapitány összenézett a hajóorvossal, aki
közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Erre ráncba szaladt a
homloka, de inkább az értetlenség, mint a bosszúság kifejezéseként. Sok
ideje nem maradt a döntésre, mert a csempészbárkáról jött küldöttség egyre
követelőzőbben viselkedett. Végül kissé tehetetlenül bólintott, és
személyesen vezette el a társaságot a Suydam házaspár kabinjához.
A
doktor később bevallotta Malone-nak, hogy csellel másfelé terelte a
kapitány figyelmét, amikor kinyitotta az ajtót az idegeneknek. Régóta
ismerte őt, kemény és kötélidegzetű férfinak tartotta, ebben a
szörnyűséges ügyben azonban nem bízott senkiben, igazából még önmagában
sem. A küldöttség szokatlanul hosszú időt töltött odabent az
előkészületekkel, ő viszont nem mert elmozdulni a kabin elől, és percről
percre kínzóbb feszültség gyötörte, úgyhogy végül csaknem elalélt
megkönnyebbülésében, amikor megjelentek néma terhükkel. Tetőtől talpig
belegöngyölték a felszabdalt ágyneműbe, több rétegben és meglehetősen
szellősen, aminek a doktor először nagyon megörült, mert ez eleget takart
és a körvonalak sem voltak túl árulkodóak; a következő pillanatban azonban
máris rátört a félelem, hátha az a valami kicsúszik a vásznak közül a
fedélzetre. Az idegenek ezt szemlátomást ugyanúgy szerették volna
elkerülni, mint ő, mert rendkívül óvatosan bántak ormótlan rakományukkal;
sikerült is nekik minden további bonyodalom nélkül átemelni a korláton és
leereszteni a saját nyomorúságos bárkájuk fedélzetére.
A Cunard
Line személyszállító gőzöse folytatta útját, és a hajóorvos egy óra múlva
ismét felkereste a Suydam házaspár kabinját, hogy elvégezze az utolsó
teendőket, melyek a maguk kellemetlenségében még hátravoltak. Más
körülmények között, hivatása régi és tapasztalt művelője lévén, higgadtan
és fenntartások nélkül végezte az ilyen munkát; most azonban annyira
megviselték az idegzetét az előzetes események; hogy szinte hálásan kapott
a lehetőségen, amikor az egyik utas - foglalkozását tekintve törvényszéki
kórboncnok - felajánlotta neki a segítségét. Ezzel önhibáján kívül kínos
helyzetbe sodorta magát, ismét alakoskodásra, sőt hazugságra kényszerült;
s kabinban ugyanis közben hátborzongató dolog történt. Mikor a kórboncnok
csodálkozva megkérdezte tőle, hogy miért eresztette le Mrs. Suydam vérét,
ő nem azt válaszolta, hogy esze ágában sem volt ilyen oktalan gyalázatot
művelni a halottal. Nem hívta fel továbbá társa figyelmét sem a
piperepolcról hiányzó illatszeres üvegcsékre, sem a mosdólefolyóra, ahová
a szagokból ítélve ezen üvegcsék eredeti tartalma került. Eszébe jutott,
hogy az idegenek iszonyú terhükkel bajlódva visszafelé igyekeztek a
csempészbárkára a zsebeik furcsán kidudorodtak; és egy pillanatra a
rosszullét környékezte az irtózattól. Őszintén reméli, írta egyszer
Malone-nak, hogy soha többé nem kell viszontlátnia azokat az embereket; ha
ugyan emberek voltak egyáltalán, amiben ő már korántsem
bizonyos.
6.
Ugyanezen a júniusi
estén Malone, mit sem tudván az óceánjárón zajló borzalmakról,
elkeseredetten tevékenykedett Red Hook sötét sikátoraiban. A rosszhírű
negyedet váratlan, baljós izgalom szállta meg; a bűnöző söpredék, mintha
titkos sugalmazást kapott volna valahonnan, tömegesen gyülekezett a Táncos
Templom és a Parker Place-i házak körül, várakozásteljes hallgatásba
burkolózva. Megint nyoma veszett három kisgyereknek - kék szemű norvég
csöppségeknek a Gowanus-negyed felé eső utcákból -, és az a hír járta,
hogy a viking harcosok kései sarjai népes csoportokba verődtek össze Red
Hook határán. Malone már hetek óta hasztalan ostromolta feletteseit, hogy
indítsanak nagyszabású tisztogatási akciót; a hóbortos kelta álmodozó
vészmadárkodása mindeddig süket fülekre talált. Most viszont mindenre
elszánt bűnözők és lincshangulatban égő polgárok kóboroltak csapatostul a
város utcáin, prózai ésszel is nyilvánvaló volt, hogy a helyzet
robbanásveszélyes; a hatóságok végre fölriadtak komótos önbizalmukból, s
lázas előkészületeket tettek a döntő beavatkozásra. A végszót az esti
órákban futótűzként elharapózó nyugtalanság adta meg: éjfél körül három
rendőrkerület indult egyesült erővel bevetésre a Parker Place és környéke
ellen. Ajtókat törtek be; rendbontókat vettek őrizetbe; gyertyafényes,
okkult ábrákkal telemázolt gyűléstermeken ütöttek rajta, ahol hihetetlen
tömegben találtak mindenféle rendű-rangú embereket, díszpalástokkal,
fejékekkel és egyéb furcsa holmikkal fölszerelve. A nagy zűrzavarban sok
bizonyíték veszendőbe ment, mert egyes tárgyakat az utolsó pillanatban
elhajítottak vagy titkos zugokba rejtettek; máskor émelyítően tömény
illatú tömjénrudakat gyújtottak meg sietve, hogy elnyomják az árulkodó
szagokat. De friss vért a rendőrök szinte mindenütt találtak; és Malone
összeborzadt, valahányszor megpillantott egy-egy még füstölgő oltárt vagy
áldozati üstöt. Sok helyen szeretett volna lenni egyszerre, s döntése csak
akkor esett Suydam lakására, miután az egyik összekötő meghozta neki a
hírt, hogy a Táncos Templom kong az ürességtől. Okkal remélhette, hogy a
lakásban fontos adatokat talál majd a förtelmes kultuszról, amelyről immár
egyértelműen bebizonyosodott, hogy középpontja és vezéralakja Robert
Suydam, az öreg okkultista. Várakozásteljes izgalomban égve kutatta át a
dohos szobákat, s közben fölfigyelt rá, hogy ha alaposan fölforgatja őket,
enyhe temetőbűzt kezdenek árasztani. Sorra vizsgálta a különös tárgyakat,
melyek hanyagul szanaszét szórva hevertek mindenfelé: könyvek,
zeneszerszámok, aranyrudak, üvegdugós flaskák... Egy ízben egy girhes,
fekete-fehér kandúr termett előtte valahonnan, és kísérteties csendben a
bokái közé szaladt; fel is bukott benne, és estében még egy kelyhet is
magára borított, ami félig teli volt valami vörös folyadékkal. Malone
holtra rémült meglepetésében, és ma sem biztos benne igazán, mit látott;
de álmaiban olykor felmerül a menekülő macska képe, amint futva távolodik
a rendetlen szobákban, s közben valami iszonyú és megmagyarázhatatlan
átalakulásba kezd.
Aztán egyszerre csak ott állt a zárt
pinceajtónál, és körülnézett valami szerszám után, amivel leküzdhetné az
akadályt. A közelben egy nehéz zsámoly hevert oldalt borulva, és a vén,
szúrágta ajtólap gyengébbnek bizonyult. Előbb a közepén támadt hosszú
repedés, aztán egy rettenetes erejű ütés az egész ajtót kifordította a
sarkából - de a túloldalról. Jéghideg légörvény süvített be kavarogva a
váratlanul feltáruló nyíláson; feneketlen vermek nyirkos bűzét árasztva;
és olyan erővel csapott össze az iszonyattól béna Malone körül, amelynek
nincs párja földön-égen, csak másfajta régiókban. Könnyedén szárnyára
kapta, mint valami játékszert vagy tollpihét, aztán diadalmas bömböléssel
elragadta a tátongó pincetorkon át az örök sötétség szerteágazó
labirintusába, melynek láthatatlan falai suttogásokat és jajongó sirámokat
visszhangoztak, időnként pedig eszelős gúnykacajt.
Malone
természetesen álmodott. Mindegyik idegorvos ezt mondta neki, és ő semmi
bizonyítékot nem tudott felhozni az ellenkezőjére. Jobb is lett volna
neki, ha álmodik, mert akkor talán nem marják szét ennyire a lelkét a
roskatag, ódon téglaházak meg a sötét bőrű, idegen arcok. Ám akkor mindez
iszonyú valóság volt, és soha semmi nem törölheti ki emlékezetéből azoknak
az éjsötét kriptáknak a látványát. A gigászi bolthajtások alatt roppant
rémalakok sejlettek föl a sűrű homályban: lomhán és némán mozdultak,
idomtalan mancsuk félig befalt táplálékot markolt, menynek még élő részei
sírva rimánkodtak kegyelemért vagy tébolyultan hahotáztak. A rothadás
nehéz párái szúrós tömjénfüsttel keveredtek, s ettől az elegytől könnybe
lábadt a szem és görcsbe rándult a gyomor. A levegőben amorf, ködnemű,
képlékeny szellemek nyüzsögtek alig megfoghatóan, hol külön-, hol
egybefolyva. Valahol sötét, nyúlós hullámok nyaldostak ütemesen egy
ónixmárvány mólót; aztán vékonyka, ezerhangú üvegcsilingelés gyöngyözött
végig az éjszakán, hogy köszöntse egy csupasz, foszforeszkáló teremtény
eszelős kuncogását, aki úszva érkezett a fekete vízben, kievickélt a
partra, majd megmászta a háttérben magasodó, színarany emelvényt, és
gúnyosan vigyorogva legubbaszkodott rá.
Akár egy gonoszul lüktető
szív, amelybe és amelyből ezer sugárban árad a végtelen sötétség... Malone
gondolatai bódultan, nehézkesen forogtak, képzelete azonban démoni
mámorban szárnyalt: baljós képzetek rajzották körül, benyomások bomlottak
virágba, lelke mélyén ősi ösztönök ébredeztek. Itt gyökerezik hát a
szörnyűséges ragály, amely városokat fertőz meg és fal föl elevenen, s
egész népeket olt be a korcspestis bűzével... Itt csíráznak ki a
szentségtelen bűnök, itt nemzik őket borzalmas rítusokkal, itt perdülnek
vigyorgó haláltáncra, hogy az egész világon végigszáguldanak… Innen
burjánzik el az alattomos kór, amely szivacsos torzókká rohasztja
áldozatait hogy a végén még a sír is iszonyodva veti ki őket magából...
Itt tart udvart a Sátán, mint egykor Babilonban; Lilith buja idomait szűz
gyermekek vérében fürdetik. Incubusok és succubusok rikoltanak hódolatot
Hekaténak; fej nélküli holdborjak bégetik a Nagy Anya dicséretét.
Bakkecskék ugrálnak elátkozott nádsípok zenéjére; aegypánok kergetnek torz
testű faunokat a puffadt varangyként gubbasztó kövek között. Nem
hiányozhat Moloch és Ashtaroth sem, mert a sötétség e kvintesszenciája
kitágítja a tudat határait, és betekintést enged az emberi kézelőerőnek a
félelem birodalmába, a tiltott dimenziókba, ahol a csírázó gonosz alakot
ölt. A világ és a természet tehetetlen az éjszaka kútjaiból fölfakadó
áradat ellen. Sem jelek, sem imák nem fékezhetik meg az iszonyat
boszorkánytáncát, mely akkor szabadul el, ha egy elfajzott bölcs a tiltott
kulcs birtokában véletlenül rábukkan a vénebb és komiszabb korok
bölcsességének valamely mindmáig fennmaradt tárházára.
Hirtelen egy
valódi fénysugár villant a képzelet félig-eleven rémképeinek
kaleidoszkópjába, és a Malone tudatát betöltő szellemlármába ütemes
evezőcsapások zaja furakodott be. Egy csónak úszott a látóterébe, az
orrában viharlámpa égett. Odasiklott az iszapos kőmóló mellé, ahol ügyes
kezek kikötötték egy roppant vasgyűrűhöz; aztán féltucat sötét bőrű férfi
szállt partra belőle, valamennyien tengerésztiszti egyenruhában, és
rendkívül óvatosan kiemeltek egy furcsa, hosszúkás csomagot, ami mintha
felhasogatott ágyneművel lett volna körülpólyálva. Odavitték a pőre,
foszforeszkáló teremtményhez, aki hátborzongató vigyorral nézte
közeledésüket az aranyemelvényről, és mikor végre odaértek hozzá, kuncogva
megveregette a terhüket. Az egyenruhás jövevények ezután egy holttestet
göngyöltek ki az ágyneművásznakból, és lefektették az emelvény elé. A
tetem nem lehetett túl friss, szemmel láthatólag erősen bomlófélben volt
már, de annyit azért még meg lehetett állapítani róla, hogy ápolatlan,
szőrös, elhízott vénember, málladozó fején elvadult, ősz hajsörénnyel. A
foszforeszkáló lény megint kuncogni kezdett, mire a férfiak különböző
méretű és formájú üvegcséket vettek elő a zsebükből, melyek mind valami
piros folyadékot tartalmaztak. Ezzel előbb gondosan bedörzsölték a
teremtmény lábát, majd odanyújtották neki az üvegcséket, s ő sorra
kikortyolta belőlük a maradékot.
Ekkor a végtelenre nyíló egyik
bolthajtásból mennydörgő orgonaszó zendült, valami csonka és torz
basszusrobaj, darabos dallamgöröngyökre töredezve, mintha a katakombák
gyomra háborogna. Az ocsmány hangra hirtelen megbolydult az éjszaka,
körös-körül mozgás pezsdült a felszín alatt, lappangó formák és árnyak
bontakoztak ki a sűrű homályból. Malone víziói keltek életre a rejtett
bugyrokból és üregekből - vagy tán nem is voltak víziók soha? -, s rajtuk
kívül mások, sokkal rosszabbak is; amilyeneket még a sötétség mákonyától
megmámorosodva sem bírt és mert elképzelni. Bakkecskék, szatírok és
aegypánok, incubusok, succubusuk és lenaurok, hibrid varangyok és amorf
légszellemek, kutyatorokkal vérszagra csaholók és örökéhes síri zabálók...
ahányan csak voltak, mintha mágneses delej vonzaná őket, mind egyetlen
lidérces díszmenetbe rendeződtek, és bestiálisan zsivajogva megindultak a
tompán dübörgő orgonaszó irányába. Élükön a csupasz, foszforeszkáló
szörnyeteg haladt, aki odahagyta pompázatos aranytrónusát, s most groteszk
taglejtésekkel, jobbra-balra szökellve vezette a démoni felvonulást,
karjában a kövér öregember üveges szemű tetemével. A sort a sötét bőrű,
tengerész-egyenruhás idegenek zárták, s az egész ünnepi menet dionüszoszi
őrjöngésben táncolt, ugrált, gurult, mászott és fetrengett az orgonarobaj
felé. A lét vegetatív szintjére visszasüllyedt Malone zsibbadt delíriumban
tántorgott utánuk, a sereghajtóktól néhány lépéssel lemaradva; csupán
valami homályos, zsigeri ösztön tartotta talpon, ám lassan már ez is
lankadni kezdett. Nem tudta, van-e hely számára ezen a világon, vagy
bármelyik másikon.
Egy darabig még így vánszorgott tovább, aztán
megtorpant, mint akit kétségek gyötörnek. Rövid, bizonytalan egy helyben
imbolygás után megpróbált visszafordulni, de belebotlott a saját lábába,
és elterült a hideg, nyirkos kövön. Egész testében reszketett, a fogai
össze-összekoccantak, fuldokolva kapkodott lélegzet után. Közben tovább
dörgött az ördögorgona, a távolodó tébolymenet bőgése, csattogása és
rikoltozása egyre halkult.
Malone pislákoló öntudata idővel
homályosan regisztrálta, hogy valahol messze egy szörnykórus disszonáns
kántálásba kezd, mialatt a háttérből még bestiálisabb hangok biztatják. A
sötét bolthajtáson átszűrődő zajok arra utaltak, hogy odaát valamiféle
szertartás folyik. Aztán felcsendült az iszonyú alexandriai pokoligázás,
melyet Malone először dublini diákéveiben olvasott, egy poros és
elfeledett fóliánsban, másodszor pedig alig néhány hete, a Táncos Templom
szószéke fölött.
Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki
örvendesz a kiontott vérnek (itt néhány mohó és éhes vijjogás harsant,
ragadozómadarakéhoz hasonlatos) és a kutyák ugatásának (itt félelmetes,
vad üvöltözés tört ki, szaggatott vonításokkal tarkítva), aki sírok között
vándorolsz az éjszakában (itt egyetlen reszketeg, panaszos nyögés
hallatszott, amiből valami sötét sóvárgás sütött), aki vér után szomjazol
és rettegést hozol a halandókra (kurta, éles rikoltások sorozata sok-sok
torokból, mint a krétacsikorgás ezerszeresére erősítve), Gorgó (ezt a
kórus elismételte), Mormó (őrjöngő, eksztatikus visszhang), ezerarcú Hold:
(sóhajtozás és kísérteties fuvolaszó), fogadd kegyesen
áldozatunkat!
Amint a karének véget ért, kaotikus hangzavar csapott
a magasba, melyből idővel valami hátborzongató sziszegés emelkedett ki,
olyan rohamosan erősödve, hogy a tetőfokán kis híján elnyomta a
basszusorgona pokoli bőgését - aztán egyszerre csak félbeszakadt, akárha
elvágták volna. Mohó, ritmustalan, tömeges zihálás következett, mintha az
egész pokoli gyülekezet együtt lihegett volna valami visszafojtott vágytól
vagy indulattól; majd ez a bestiális harmónia hirtelen egyedi hangok
Bábelévé hullott szét, ahogy mindenki összevissza kezdett kiabálni; s
egy-egy őrjöngőnek néha sikerült túlszárnyalni a többieket. - Lilith, ó,
hatalmas Lilith! - nyihogta-nyerítette valami. És: - Nézd, nézd, nézd a
vőlegényedet! - kacarászott egy másik. Újabb, még zavarosabb rikoltások;
dühödt lárma, általános felbolydulás; szaladó léptek éles, szapora
csattogása. Bárki is eredt futásnak odaát, a hangokból ítélve errefelé
igyekezett, így hát Malone félkönyékre támaszkodott, hogy jobban
lásson.
A kísérteties alvilágot átjáró derengés, mely a menet
távozásakor beteges pislákolássá halványult, most ismét felerősödött
valamelyest, és ebben a lidércfényben egy nyaktörő iramban menekülő alak
bukkant fel, amelynek voltaképpen sem futnia, sem éreznie, sem lélegeznie
nem lett volna szabad - az elhízott öregember üveges szemű, bomló teteme.
Nem volt szüksége már hordozókra: az imént bevégzett szertartás valami
démoni praktikával életet varázsolt dermedt tagjaiba. Szorosan a nyomában
ott loholt a pucér, kuncogó, foszforeszkáló teremtmény, az aranyemelvény
ura; nem sokkal mögötte a hat sötét bőrű férfi; még messzebb, alaposan
leszakadva pedig a groteszk pokolfajzatok egész hátborzongató
kompániája.
A tetem nemcsak vaktában menekült az üldözői elől,
hanem szemlátomást konkrét és meghatározott célja volt: minden rothadó
izomszálát megfeszítve a színarany emelvény felé igyekezett, amelyben
nyilván hatalmas nekromantikus varázserők szunnyadtak. Sokat kockáztatott,
amikor ilyen tempót diktált magának: bomló teste nem bírta a megterhelést,
minden lépésnél rongyként szakadt róla a hús, szétmállott benne valami,
megtépázott porcikái sorra mondták fel a szolgálatot. De közel járt már,
nagyon közel - még egy pillanat, és eléri célját. Az üldözők is látták
ezt, és elkeseredetten próbálták fokozni iramukat, de hiába: elkéstek
vele. Mert a rothatag huIla, aki valaha Robert Suydam volt, nem hagyta
legyőzni magát az áhított beteljesedés küszöbén, dacolt az alvilág minden
démonával, fogcsikorgató elszántsággal kaparta ki a sors kezéből a
diadalát. Amikor a csupasz, foszforeszkáló teremtmény már-már lecsapott
rá, ő nekirugaszkodott az utolsó ugrásnak, s maradék erejét a végsőkig
megfeszítve nemcsak a közvetlen veszélyt sikerült elkerülnie, hanem az is
nyilvánvaló volt, hogy már az emelvénynél fog földet érni. Viharvert teste
nem bírta ki a próbatételt: ezzel a kétségbeesett, döntő rohammal a
valaha-volt-Suydam lényegében ízről ízre szétszakította magát. Amíg a
levegőben úszott, egy s más elmaradt róla; aztán befejezte röppályáját, és
lucskosat csattanva vágódott az aranyemelvény oldalának. Ami kevés
összetartás még maradt a belső állagában, a becsapódás ereje azonnal
tönkrezúzta: barnás színű, kocsonyás masszává mállott szét az emelvényen,
majd ragacsos kupacban a tövébe pottyant. Győzött.
A lény, akit
egykor Robert Suydamnak hívtak, tudatos létezése utolsó percében valóban
lenyűgöző energiákat bírt mozgósítani: nem csupán önmagát redukálta velük
szerves salakanyaggá, hanem áhított céljára is hatást gyakorolt. A
becsapódás erejétől az aranyemelvény megingott - megbillent - aztán
méltóságteljes lassúsággal előrebukott ónixmárvány talapzatáról, egyenest
a fekete hullámok csöndes ölelésébe. A hűlt helyén árválkodó
kocsonyacsomót magára hagyta, csak egy aranyló fénysziporkát csillantott
meg feléje búcsúzóul, miközben súlyosan forogva eltűnt a Tartarosz alsó
régióinak kifürkészhetetlen mélységeiben.
Hogy a valaha-élt-Suydam
volt-e még ekkor olyan állapotban, hogy fel tudja fogni a titokzatos
emelvény búcsúüzenetét, az több mint kétséges; bizonyos azonban, hogy
Malone esetében ez az aranyfényű csillanás volt az utolsó dolog, amit a
bizarr és szörnyűséges alvilágból látott. A következő pillanatban ugyanis
az egész iszonyat semmivé foszlott a szeme előtt, és eget-földet
reszkettető mennydörgés szakadt rá; ő pedig abban a jóleső meggyőződésben
zuhant a rég várt ájulatba, hogy bármi is legyen ez az újfajta borzalom,
egyszer s mindenkorra véget vet halandó emlékeinek és
gondjainak.
7.
A különös álom, amit Malone
teljes hosszában végigélt, mielőtt értesült volna Suydam haláláról és
tetemének kiszolgáltatásáról a tengeren, számos további ponton is
hézagmentesen illeszkedik az ügy hiteles részletei közé - ami persze még
nem ad alapot ara, hogy valóságosnak fogadjuk el. A három vén házat a
Parker Place-en már nyilván hosszú évtizedek óta rejtett nyavalyák rágták,
s hogy erre senki nem figyelt föl, az csak azzal magyarázható, hogy ezek
az állagromlás alattomosan támadó, hosszan lappangó válfajai közé
tartoztak. Mindenesetre tragikus tény, hogy miközben a razzia teljes
lendülettel folyt bennük, az épületek egyszerre csak összedőltek, méghozzá
a legcsekélyebb figyelmeztető jel nélkül. A leomló falak maguk alá
temették az akcióban részt vevő rendőrök mintegy felét és csaknem az
összes őrizetbe vett személyt. Az áldozatok túlnyomó többsége azonnal
meghalt, rendőrök és gyanúsítottak egyaránt; csupán a földszinti és az
alagsori helyiségekből sikerült néhány túlélőt kimenteni. Malone-nak nagy
szerencséje volt, bogy a katasztrófa pillanatában mélyen Robert Suydam
lakása alatt tartózkodott. Mert hogy ott volt, az kétségtelen tény,
történetének ezt a mozzanatát senki nem vitatja. A földalatti tó partján
találtak rá eszméletlenül, nem messze attól a groteszk és hátborzongató
lelettől, amely különféle csontokból és egyéb emberi bomlástermékekből
állt. A sors kegyes szeszélye, hogy pár lábbal odébb előkerült a hozzájuk
tartozó protézis is; különben talán sohasem tudták volna azonosítani
bennük Robert Suydam maradványait. Az ügy kristálytiszta volt, hiszen ide
vezetett a csempészek titkos földalatti csatornája; azok az emberek, akik
elvitték a holttestet a Cunard-hajóról, nyilván csak eddig hozták el. A
csempészbárkát egyébként sohasem találták meg, vagy legalábbis nem tudták
hitelt érdemlően azonosítani őket. A rendőrség utólag elég ésszerű
magyarázattal szolgált az egész szövevényes ügyre, bár ezt némelyek -
például egy gyakorló hajóorvos, aki levelezésben áll Malone-nal - nem
tartják teljesen kielégítőnek.
Suydam nyilván egy kiterjedt
embercsempész bűnszövetkezet élén állt, mivel a lakásához vezető titkos
csatorna csupán egyike volt a környéket behálózó földalatti víziutaknak és
járatoknak. Egy száraz alagút például a Táncos Templom alatti kriptával
kötötte össze a lakást. Ezt a kriptát magából a templomból csak egy szűk
és rendkívül jól álcázott titkos aknán keresztül lehetett megközelíteni,
és hatósági körökben azzal vált hírhedtté, hogy sok különös és
hátborzongató dolgot találtak benne. Először is egy teljesen felszerelt
basszusorgonát, ami műszakilag kifogástalan állapotban lett volna, ha nem
csonkítják meg barbárul és szántszándékkal a sípjait. Aztán egy
szabályszerű kápolnát, egy tekintélyes méretű, kupolás épületet,
fapadokkal és furcsa formájú oltárral. Összeszámolták a férőhelyeit, és
megállapították, hogy egy ezerfős gyülekezet még kényelmesen elférne
benne, egyetlen hívőnek sem kellene állnia. Nagyzási mánia, kétségkívül;
ugyan honnan csődíthettek volna össze ennyi rengeteg embert? Még ha Red
Hook összes hivatásos csempésze megtébolyodna, és felvenné ezt az elég
undorító hitet, az épület akkor is szinte kongana az
ürességtől.
Sajnos a Suydam-banda elmekórtani elhajlásai nem
merültek ki az efféle alapvetően ártalmatlan nagyzási hóbortban. A kápolna
építésekor az oldalfalakban nyomorúságosan szűk, ablaktalan cellákat
alakítottak ki, amiket magánzárkának használtak: ötletszerűen elrabolt
szerencsétleneket sanyargattak bennük vagy valami homályos vallási
megokolásból, vagy egyszerűen puszta kegyetlenségből. Noha ez
tagadhatatlanul úgy hangzik, mint egy újabb rémmese Malone lázálmából,
ezúttal kétségbevonhatatlan tényről van szó, a hatóságok konkrét
bizonyítékokkal rendelkeznek róla. Amikor ugyanis a rendőrök átkutatták a
földalatti kápolnát, a cellák közül tizenhétben - bármilyen rettenetes is
kimondani - élő foglyokat találtak, két további esetben pedig már későn
érkeztek. A nyomorultakat természetesen azonnal kiszabadították, ám ezzel
már nem sokat segítettek rajtuk, mivel valamennyien a teljes szellemi
leépülés állapotában voltak; a mai napig is kivétel nélkül mind
elmegyógyintézeti ápolásra szorulnak. A borzalmak borzalma, hogy a rabok
között négy kisgyermekes anya is volt; igaz, a csöppségekkel a
kiszabadítóik nem nagyon tudtak rokonszenvezni, valahogy rendellenesnek
találták a külsejüket és a viselkedésüket - ami persze adott körülmények
között nem csoda. Röviddel azután, hogy a cellák lakóit visszaköltöztették
a napvilágra, az egyik ilyen kisgyermek váratlanul elhunyt, és a
kezelőorvosa, Dr. Dexter annak a furcsa véleménynek adott hangot, hogy a
halálesetben a sors kegyelmét kell látnunk. Úgy tűnt, ezek a gyermekek
rendkívül érzékenyek voltak a felszíni életmódra, és máskülönben
jelentéktelen fertőzések is könnyen végezhettek velük. Dr. Dexter igen
dicséretes módon kötelességének érezte, hogy megossza orvoskollégáival
ezen a téren szerzett tapasztalatait: több ízben is hosszúra nyúló,
magánjellegű konzultációkra invitálta őket, hogy közösen megvitassák,
miként lehetne a leghatékonyabb védelemmel felvértezni gyenge egészségű
védenceiket az életüket fenyegető hétköznapi veszedelmek ellen. Sajnos, ez
alkalommal a jó szándék éppúgy elégtelennek bizonyult, mint a modern
orvostudomány minden vívmánya: noha kezelőorvosaik folyamatos szakmai
eszmecserét folytattak egymással, a három másik gyermek gyors
egymásutánban elhalálozott. Egyesek persze - jobbára szűkkeblűségből vagy
szakmai féltékenységből - hajlamosak mindenféle sötét fantazmagóriákat
látni a dolgok hátterében, koholt összefüggéseket gyártanak, s olykor az
ízetlen személyi vádaskodásoktól sem riadnak vissza; ám rosszhiszeműségük
aligha érhet célt. Dr. Dexter megfontolt és felelősségteljes férfiú, még a
feleségének sem árulta el soha, hogy levelezésben áll Malone-nal; ami
pedig azt az ominózus írást illeti, amelyet az első bizonytalan és
körvonalazatlan gyanúi ébredésekor kapott tőle, azt haladéktalanul
elégette. Ebben a levelében Malone messzemenően óvatoskodott tőle, hogy
bármiféle konkrétumokba bocsátkozzon; megelégedett azzal, hogy idézte az
antik Deltio egy komor hangulatú s talán cseppet sem szónoki
kérdését:
"An sint unquam daemones incubi et succubae et an ex tali
congressu proles nascia queat?"
Mielőtt a titkos földalatti
csatornákat betemették volna, gondosan kikotorták őket, s ez alkalomból
látványos számban kerültek elő törött és megrágott csontok, mindenféle
méretben. Nyilvánvaló volt, hogy sikerült leásni az emberrablási hullám
gyökeréig, bár az életben maradt őrizetesek közül mindössze kettő ellen
gyűlt össze elegendő bizonyíték, hogy ebben az ügyben bűnvádi eljárás alá
lehessen vonni őket. Ezeket a személyeket annak rendje-módja szerint
elítélték, pillanatnyilag jogerősen kiszabott börtönbüntésüket töltik;
noha a közvélemény kitartóan presszionálta ez irányban az
igazságszolgáltatást, villamosszékbe küldeni nem lehetett őket, mivel a
gyilkosságokban csupán bűnsegédi bűnrészesek voltak. Az aranyemelvényt
vagy trónt, amelynek kimagasló okkult jelentőségét Malone ismételten
hangsúlyozza, nem sikerült megtalálni. Igaz, a titkos úthálózat
feltérképezése során kiderült, hogy a Suydam-lakás alatti csatornaszakasz
medrébe alulról egy függőlegesen futó kútakna torkollik, amit nem tudtak
kikotorni, mert túl mélynek bizonyult. Ennek az aknának a torkát lezárták
és lebetonozták, amikor nekiláttak a megürült telken épülő új ház
alapozási munkálataihoz, Malone azonban gyakran eltűnődik rajta, mi minden
lappanghat odalent.
A brooklyni rendőrség megelégedett az őrült
embercsempészek veszedelmes bandájának felszámolásával, és a gyanús
mongol-kurd kolónia ügyét a továbbiakban átengedte a szövetségi
hatóságoknak. Szabályos okmányokkal elenyészően kevesen rendelkeztek
közülük, túlnyomó többségük illegális bevándorlónak bizonyult. Ezeket a
szövetségi nyomozók kímélet nélkül összefogdosták és kitoloncolták az
országból; az eljárás során minden kétséget kizáróan bebizonyosodott
róluk, hogy az ördögimádó Yezidi-klánba tartoznak. A Cunard Line
utasszállítóját megállásra kényszerítő gőzös és legénysége - élén a
sebhelyes képű arabbal - egyelőre megoldatlan rejtély maradt, tapasztalt
detektívek szerint azonban csupán idő kérdése, hogy horogra akadjanak
valahol a szeszcsempészet ellen vívott háborúban. Malone kissé
csodálkozik, hogy ezek a magabiztosan nyilatkozó detektívek ennyire
könnyelműen napirendre tértek az egész Suydam-ügy sokatmondó zavarossága
és a nagyszámú mindmáig tisztázatlan részlet fölött; szerinte ezzel
siralmas szűklátókörűségről tesznek tanúságot. Ugyanilyen kritikusan
viszonyul azonban az újságírók szemléletmódjához is, akik csak a beteges
szenzációkat kutatják, és amint belebotlanak valami jelentéktelen szadista
kultuszba, azonnal kikiáltják az univerzum legsötétebb mélységeiből
előtörő iszonyatnak. Az utóbbi időben kiterjedt levelezést folytat művelt
és megbízható emberekkel, különféle kényes kérdésekben, melyek nem
tartoznak a hagyományos társasági témák közé. Tevékenysége elsősorban a
passzív adatgyűjtést célozza, bár ha aggasztó jelenségeket tapasztal, néha
megkísérel burkolt jótanáccsal szolgálni, mint Dr. Dexter esetében. Ennél
aktívabb fellépésre nem szívesen ragadtatná magát, sőt - határozottan
elzárkózna tőle. Nagyralátó tervei nincsenek: szeretné derűs kedéllyel
élvezni Chepachet békéjét és nyugalmát, hogy megtépázott idegei úgy-ahogy
rendbejöjjenek s néha titkon imádkozik érte, hogy a gyógyító idő mielőbb
csúsztassa át borzalmas élményeit a jelen valóság zord birodalmából a
legendává ködösült, festői emlékek mesevilágába.
Robert Suydam a
felesége mellett alussza örök álmát a greenwoodi temetőben. Rendhagyó úton
hazakerült maradványait minden ceremónia nélkül, a feltűnés teljes
mellőzésével hantolták el; rokonai hálásak voltak, amiért kínos ügyére
hamar fátyol borult. Suydam igazi szerepét a szörnyű Red Hook-i
eseményekben sohasem hozták nyilvánosságra, a neve tehát megmenekült a
meghurcoltatástól. Ezt főként váratlan halálának köszönhette, mivel így
nem állíthatták bíróság elé, amire máskülönben feltétlenül sor került
volna. Mindazonáltal élete utolsó szakaszáról nem szívesen beszélnek a
környéken, és a családja őszintén reméli, hogy az utókor a korábban
kialakult képet fogja megőrizni róla: művelt, szeretetreméltó különcöt lát
majd benne, aki időnként ártalmatlan módon belekontárkodott az
okkultizmusba és a néprajztudományba.
Ami Red Hookot illeti -
maradt, amilyen volt. Suydam jött és ment; egy rémálom föltámadt és
szertefoszlott; ám a sötétség és a tisztátalanság rossz szelleme továbbra
is ott lebeg az öreg téglaházak fölött. A piszkos utcákon időnként duhaj
bandák bukkannak fel mindenki számára váratlanul, s vonulnak tovább
ismeretlen célok felé; egyes ablakokban, amelyek alatt elhaladnak,
megmagyarázhatatlan rendszer szerint gyúlnak és alszanak a fények; az
elrongyolt függönyök takarásából néhol torz arcok tűnnek elő; s mire
hozzájuk szoknánk, némán visszahúzódnak a félhomályba. Az ősi iszonyat
ezerfejű hidrához hasonlatos, és a sötét kultuszok gyökerei mélyebbre
nyúlnak Démokritosz kútjánál. A lélek egyik fele vörös árnyékot vet, és az
ebben vonító fenevad mindenütt jelen van, örökké győzedelmesen. Az
együgyű, himlőhelyes fiatalok a kora hajnali órákban manapság is
csoportokba verődnek Red Hookban, titokzatos körmeneteikre gyülekezve;
aztán kórusban sírva, énekelve és káromkodva elindulnak a szürke ködben,
senki sem tudja róluk, miért és hová; talán valami régi-régi, vak ösztön
hajtja őket furcsábbnál furcsább helyekre, letűnt korok vérükbe ivódott
öröksége, amit már ők maguk sem értenek. Akárcsak régebben, most is több
ember érkezik havonta Red Hookba, mint ahányan elhagyják a saját lábukon;
és a szájról szájra szálló szóbeszéd már új, titkos vízi utakat emleget,
amik elvezetnek a nagy földalatti szeszraktárakba, no meg más,
kevésbé-érdekes látnivalókhoz.
A Táncos Templom ma főként
táncterem, és az ablakaiban néha különös arcok tűnnek fel. Nemrégiben egy
rendőr jelentette, hogy a betemetett kriptát valaki újra kiásta, minden
értelmesnek tűnő cél nélkül. Kik vagyunk mi, hogy olyan mérgekkel akarunk
birokra kelni, amelyek régibbek az emberi történelemnél? Erre az iszonyú
zenére valaha majmok táncoltak Ázsiában. Az ősi árnyék időtlen idők óta
ott lappang a tűnékeny halandó élet hátterében, s olykor, ha jó táptalajra
lel, benyújtja csápjait a vén téglaházak közé; és rákos fekélyként
burjánzik el körülöttünk.
Malone nem ok nélkül fél. Csak néhány
napja, hogy egy posztoló rendőr véletlenül kihallgatott egy kancsal, vén
boszorkányt, aki a szomszédos kapualj sötétjébe húzódva, suttogó hangon
tanítgatott egy csillogó szemű kislányt valami mondókára. A rendőr nem
nagyon figyelt oda rájuk, csak később tűnt fel neki, hogy mindketten
ugyanazt az ostoba halandzsát ismételgetik.
Ó, barátja és társa az
éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának,
aki sírok között vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és
rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen
áldozatunkat! |