H. P. Lovecraft: A Fehér Hajó
h.p.lovecraft
 
A nevem Basil Elton; az Északi-fok fényének őrzője vagyok, mint az apám s előtte nagyapám. Messze a parttól áll a szürke világítótorony, nyálkás kövekre építve — ezeket apálykor ugyan látni, de a dagály eltakarja őket. Túl e jelzőtűzön hét tenger fenséges bárkái szelik a vizeket immár egy évszázada. Nagyapám idejében sokan voltak. Apám idejében már kevesebben, és ma oly ritkán járnak erre, hogy néha különös magány fog el, mintha az utolsó ember lennék ezen a bolygón.
    Fehér vitorlájú kereskedohajók jöttek messzi partok felől, távoli, keleti partokról, ahol melegen süt a nap és az egzotikus kertek, gazdagon díszített templomok édesen illatoznak. Gyakran meséltek ezekről a nagyapámnak öreg kapitányok, s ő ugyanazt elmondta apámnak, aki elbeszélte nekem hosszúra nyúló oszi estéken, mikor félelmetesen süvített a keleti szél. És olvastam is ezekrol a dolgokról és sok más dologról is a könyvekben, melyeket akkor kaptam az emberektől, mikor még fiatal voltam és tele csodálattal.
    De van valami, ami csodálatosabb, mint az öregek meséi, csodálatosabb, mint a könyvek meséi, és ez: az óceán titkos történetei. Kék, zöld, szürke, fehér vagy fekete; sima, borzolt vagy tornyosuló; nem, az óceán nem néma. Egész életemben figyeltem, hallgattam és jól ismerem. Eleinte csak egyszeru kis meséket mondott, nyugodt partok és közeli kikötok történetét, de az évek során barátságosabb lett és más dolgokról is beszélt; különösebb, távolabbi és régebbi dolgokról. Idonként, alkonyatkor a láthatár szürke ködje szétvált, hogy látni engedje a túlsó utakat; néha, éjszakánként a tenger mély vize tiszta és áttetszo lett, hogy látni engedje a mélység útjait. És ez a látvány ugyanúgy mutatta a múlt és a lehetséges jövendo útjait, mint a jelen útjait, mivel az óceán osibb, mint a hegyek, és az Ido álmait, emlékeit hordozza.
    A Fehér Hajó délrol jött mindig, mikor a telihold magasan járt az égen. Délrol siklott a tengeren, simán, csöndesen. És bármilyen viharos vagy nyugodt volt is a tenger, bármilyen eros, bármilyen irányú volt a szél, mindig simán, csendesen siklott, vitorlája messzirol látszott, hosszú, furcsa evezosorai összhangban mozogtak. Egyik éjjel egy szakállas, hosszú köpenyes embert vettem észre a fedélzeten, és úgy tunt, intett nekem, hogy hajózzak el vele messzi, ismeretlen vizekre. Sokszor láttam eztán teliholdkor, és mindig magával hívott.
    Nagyon fényes volt a hold az éjszakán, mikor végül feleltem a hívásra, és holdsugarakból szott hídon mentem át a vizeken a Fehér Hajóhoz. Az ember, aki hívogatott, olyan nyelven üdvözölt, melyet mintha jól ismertem volna, és az evezosök lágy énekével teltek az órák, ahogy a titokzatos dél felé siklottunk; alakunkat bearanyozta a teltarcú hold.
    És amikor új, rózsás és ragyogó nap virradt, messzi földek zöldello partjait láttam, élénk, gyönyöru és számomra ismeretlen partokat. A tengerbol virágzó, fákkal tuzdelt, királyi fennsíkok emelkedtek ki, és itt-ott különös templomok fénylo, fehér tetoi, oszlopsorai csillantak meg. Ahogy a zöld partokhoz közeledtünk, a szakállas ember mesélt errol a földrol, Zar földjérol, ahol azok a gondolatok, szép álmok lakoznak, melyek valamikor meglátogatták az embereket, s melyeket aztán elfeledtek. És amikor ismét felnéztem, láttam, hogy igazat szólt, mert sok olyan dolgot pillantottam meg magam elott, melyeket a ködös láthatáron túl vagy az óceán foszforeszkáló vizében láttam korábban. Voltak alakok, képzeletbeli képek, gyönyörubbek, mint bármi, amit valaha is ismertem; ifjú költok látomásai, akik nélkülözve haltak meg, mielott a világ tudomást szerzett volna álmaikról. De nem léptünk Zar zöldello földjére, mert úgy tartják, aki arra jár, többé nem térhet vissza otthonába.
    Ahogy a Fehér Hajó csendesen maga mögött hagyta Zar templomait, a távoli horizonton óriási város tornyait pillantottuk meg; és a szakállas ember azt mondta: — Ez Thalarion, Ezer Csoda Városa, ahol mindazok a rejtelmek élnek, melyeket az emberek hiába igyekeztek felfogni. És közelebbrol ismét megnéztem a várost és láttam, hogy minden, általam eddig ismert vagy elképzelt városnál hatalmasabb. Templomainak tornyai az égbe nyúltak, hogy ember nem láthatta csúcsuk; és messze, a láthatáron túl húzódtak a szürke, komor falak, melyek fölött csak kevés teto látszott, furcsák és ijesztoek, mégis vonzóak és gazdagon díszítettek. Erosen vágyakoztam, hogy beléphessek e lenyugözo, mégis taszító városba, és kérleltem a szakállas embert, hogy kössünk ki Akariel óriás faragott kapujánál; de o finoman visszautasította kérésem, mondván: — Sokan léptek már Thalarionba, Ezer Csoda Városába, de egy se tért vissza. Csak démonok járnak ott és orült lények, melyek már nem emberek, és az utcák temetetlen emberek csontjaitól fehérlenek, akik látták Lathi-t, a sötét angyalt, mely a város felett uralkodik. Így a Fehér Hajó elhagyta Thalarion falait, és sok napig egy dél felé szálló madarat követett, melynek fényes tollai olyanok voltak, mint az ég, ahonnan alászállt.
    S egy kellemes parthoz közeledtünk, melynek virágai vidáman nyíltak és a szivárvány minden színében pompáztak, és amerre csak néztünk, gyönyöru erdok és világos ligetek zöldelltek a delelo nap alatt. A messzi fák közül énekszó és dallam összhangja tört elo, és jóízu kacagást hallottam, és türelmetlenségemben sürgettem az evezosöket, hogy mielobb a partra érjünk. És a szakállas ember nem szólt, csak figyelt, ahogy egyre közelebb értünk a liliomokkal benott parthoz. Hirtelen a szél oly illatot hozott a virágos ligetek felol, melybe beleborzongtam. A szél erosödött, és a levego megtelt a pestis sújtotta városok és fedetlen temetok halott csont-szagával. És ahogy eszeveszetten tovasiklottunk ettol az átkozott parttól, a szakállas ember is megszólalt végre, mondván: — Ez Xura, a Meg Nem Ízlelt Örömök Földje.
    Így hát a Fehér Hajó ismét az égi madár nyomába szegodött, meleg, áldott tengereken hajózott, melyeket simogatott a fuszeres szello. Nap nap után, éjszaka éjszaka után telt s még mindig hajóztunk, és teliholdkor az evezosök lágy dalát hallgattuk, mely ugyanolyan édes volt, mint azon a messzi éjen, mikor távoli szülohazámat elhagytuk. És végül a hold fényénél horgonyoztunk le Sona-Nyl kikötojében, melyet kettos, tengerbe nyúló, ívben összehajló kristályfok oriz. Ez a Képzelet Földje, és arany holdsugarakon lépdeltünk zöldello partjaira.
    Sona-Nyl Földjén nincs ido, sem tér, sem szenvedés vagy halál; és végtelen éveket töltöttem ott. Zöldek Sona-Nyl ligetei és rétjei, fénylok és illatosak a virágai, kékek és zenélnek a patakjai, tiszták és huvösek a szökokútjai, hatalmasak és tiszteletet parancsolnak templomai, kastélyai és városai. Eme földnek nincsenek határai, mivel minden gyönyöruséges látványon túl egy még szebb nyílik. A gazdag városok között és minden vidéken szabadon járhat a boldog nép, amely mind hibátlan szépségu és zavartalan boldogsággal megáldott. A megszámlálhatatlan évek során, melyeket ott töltöttem, üdvözülten sétálgattam a kertekben, ahol különös pagodák bújtak meg kellemes bokrok közt és a fehér sétányokat törékeny szirmú virágok szegélyezték. Lágy dombokat másztam meg, melyek csúcsairól lenézve varázslatosan nagyszeru látvány tárult elém: zöldello völgyekben fekvo falvak tornyai és óriási városok csillogó arany kupolái a végtelenül távoli láthatáron. És a hold fényénél szemléltem a villódzó tengert, a kristályfokokat és a nyugodt kikötot, ahol a Fehér Hajó horgonyzott.
    Telihold idején, Tharp rég elfeledett évében történt, hogy megpillantottam a mennyei madár hívogató körvonalait és megéreztem a nyugtalanság elso hullámait. Majd beszéltem a szakállas emberrel és elmondtam neki új vágyaimat: hogy elmenjünk a távoli Cathuriába, melyet ember még nem látott, de melyet mindenki a nyugati bazaltoszlopokon túlra helyez képzeletében. A Remény Földje az, és mindennek, amit ismerünk, ott lakozik a tökéletes eszményképe; legalábbis ezt mondják. De a szakállas ember azt mondta: — Óvakodj ama veszedelmes tengerektol, ahol állítólag Cathuria fekszik. Sona-Nyl Földjén nincs fájdalom, sem halál, de ki tudhatja, mi van Nyugat bazaltoszlopain túl? — Ennek ellenére a következo teliholdkor felszálltam a Fehér Hajóra, és a vonakodó szakállas emberrel elhagytam a boldog kikötot, hogy ismeretlen tengerre hajózzak.
    És repült elottünk az égi madár, és Nyugat bazaltoszlopai felé vezetett, de ezúttal az evezosök nem énekeltek lágy dalokat a telihold alatt. Magamban gyakran képzelegtem Cathuriáról, remek ligeteirol és palotáiról, és kíváncsi voltam, vajon miféle új örömök várnak ott rám. — Cathuria — mondtam magamban — az istenek lakhelye, és számtalan arany város földje. Áloé— és szantálfa-erdok vannak, mint Camorin illatozó ligetei, és a fák között vidám, édesen daloló madarak repkednek. Cathuria zöld és virágzó hegyein rózsás márványtemplomok állnak, melyeket dicso tetteket ábrázoló festmények, szobrok díszítenek gazdagon, s melyek udvarán hus vizu szökokutak vannak, amelyekben a barlangból eredo Narg illatos vize csobog elragadó zenéjével. És Cathuria városait aranyos fal övezi, és utcái szintén aranyból vannak. E városok kertjeiben különös orchideák nonek, és illatosak a korall— és borostyánfeneku tavak. Éjjelente az utcákat és a kerteket vidám lámpásokkal világítják meg, melyeket háromszínu teknospáncélból formáztak; ének és lant lágy hangjait is hallani. És Cathuria városainak házai egytol-egyig paloták, mindet jóillatú csatornára építették, melyben a szent Narg vizei folynak. Márványból és porfírból készültek a házak, és tetejük csillogó arany, mely visszaveri a napsugarakat és felnagyítja a város szépségét és az boldog istenek távoli hegycsúcsokról szemlélik oket. A legszebb pedig a hatalmas uralkodóé, Dorieb-é, akit néhányan félistennek, mások istennek vélnek. Magas Dorieb palotája, és sok márványtorony van falain. Széles termeiben sokan gyulnek össze, és régi idok trófeái lógnak ott. És a teto, melyet magas rubin és azúroszlopok tartanak, színtiszta arany, és isteneket, hosöket ábrázoló faragásokkal díszített, hogy aki felnéz, úgy érzi, valósággal az Olümposzt látja. És a padló üvegbol készült, alatta a Narg ügyesen kivilágított vize folyik, cifra halakkal, melyeket nem imernek szép Cathuria határain túl.
    Így beszéltem magamban Cathuriáról, de a szakállas ember egyre csak intett engem, hogy forduljunk vissza Sona-Nyl boldog partjaira, mert Sona-Nylt ismerik az emberek, míg Cathuriát még nem látta senki.
    És már harmincegyedik napja követtük a madarat, mikor megpillantottuk Nyugat bazaltoszlopait. Ködbe burkolóztak, ember nem láthatta, mi van mögöttük, vagy hol a csúcsuk — néhányan azt állították, az oszlopok az égig is elérnek. És a szakállas ember ismét kérlelt, hogy forduljunk vissza, de nem hallgattam rá, mert úgy éreztem, az oszlopok körüli ködbol lant és ének hangjait hallom; édesebbek voltak ezek, mint Sona-Nyl legszebb dalai és engem dicsoítettek, engem, aki a teliholdtól jött, messzi távolból, és a Képzelet Földjén élt. Így a dallam hangjára a Fehér Hajó besiklott a ködbe, Nyugat bazaltoszlopai közé. És mikor a zene abbamaradt és a köd eloszlott, nem Cathuria Földjét láttuk, hanem gyorsan hullámzó, ellenállhatatlan tengert, mely ismeretlen cél felé sodorta tehetetlen bárkánkat. Hamarosan zuhanó víz mennydörgése ütötte meg fülünket, és a messzi láthatáron titáni zuhatag szörnyu vizét pillantottuk meg, mellyel a világ óceánjai a mélységes nemlétbe hullanak. Ekkor a szakállas ember így szólt hozzám könnyes arccal: — Elutasítottuk Sona-Nyl gyönyöru Földjét s nem láthatjuk többé. Az istenek az emberek fölött állnak, és gyoztek. És én behunytam a szemem a közelgo ütközés elott, már nem láttam a mennyei madarat, mely gúnyosan csapkodott kék szárnyaival a zuhatag széle felett.
    A robaj után sötétség következett és emberi meg nem-emberi sikolyokat hallottam. Szélvihar kerekedett keletrol és fagyosan fújt, ahogy az alólam kiemelkedett nyirkos kotömbbe kapaszkodtam. Majd újabb csattanást hallottam és ahogy kinyílt a szemem, annak a világítótoronynak a talapzatán találtam magam, ahonnan évezredekkel ezelott elhajóztam. A lenti sötétben egy hatalmas bárka elmosódott körvonalait láttam, mely a kegyetlen sziklákra futott és ahogy a pusztaságon körbenéztem, láttam, hogy a nagyapám ideje óta eloször hunyt ki a láng.
    És a késobbiekben, mikor felmentem a toronyba, a falon lévo naptáron láttam, hogy ugyanolyan maradt, mint mikor elhajóztam. A hajnal jöttével lementem a partra és a hajótörés nyomait kerestem, de csak ezt találtam: egy furcsa, halott madarat, kinek tollai, mint az azúr égbolt, és egyetlen szétforgácsolódott árbocot, fehérebbet, mint a hullámok taréja vagy a hó a hegyeken.
    És ettol fogva az óceán nem mesélt a titkairól; és bár azóta sokszor világított a telihold magasan az egekben, nem jött, többé soha nem jött délről a Fehér Hajó.

Varga Illés Nándor (?) fordítása