Minek elôtte pedig e könyvet az olvasók elébe bocsájtanám, szólanom kell annak céljáról, valamint nemes és bölcs barátomról és mesteremrôl, Henricus Institorisról, továbbá anélkül, hogy a szerénytelenség bűnébe esnék, magamról is. Mindezt pedig annak okáért, hogy az olvasó megérthesse azokat a dolgokat, melyek benne foglaltatnak e könyvben. A könyv szerzôje, Jacob Sprenger, a már említett Institoris mesterrel együtt mintegy ötszáz évvel ezelôtt élt, s mint tapasztalt, domonkosrendi fôinkvizítorai Mainz, Köln, Bréma és Trier vidékének, mindenkinél jobban ismerték a boszorkányokat, és igen eredményesen harcoltak ellenök. Ötödfél század után azonban úgy nevük, mint cselekedeteik feledésbe merültek, s ma már kevesen ismerik hajdani művüket, a Malleus Maleficarumot, mely a boszorkányok practicáinak, cselekedeteinek, és az ellenök való harcnak summája. A boszorkányság azonban nem halt meg, s manapság újra feltámadott - a fenyegetô veszedelemben pedig ismét szükség van egy munkára, mely eligazítja a közönséges embereket, mert a régit már nem ismerik, s a körülményekkel együtt a boszorkányok is megváltoztanak. Mindazonáltal, a napjainkban uralkodó sötétség és tudatlanság ellenére, a boszorkányság feltámadásáról már sokan tudomást szereztek, s bár hangjuk nem ért messze, néhányan figyelmeztetni próbálták az embereket. Elsôként az eretnekek, szektavezetôk és okkult mesterek döbbentek rá a boszorkányság új térhódítására - és ez érthetô, mert részben ôk hívták létre, de legalábbis egy gyökérbôl fakadt hajtásuk. Ôk azonban részint féltek ezt elmondani, részint nem hittek nekik. Ugyanakkor néhány tiszta, istenfélô pap is felfigyelt a jelenségre; mindenféle felekezetek papjai. A távoli Keletrôl az ilyen hírek azonban nem juthattak el Nyugatra, a muzulmán országokban történtek pedig nem tűntek fel, hiszen ott amúgy is erôs kézzel uralkodtak a nôkön. A keresztények közül egyedül a katolikusoknak volt tapasztalatuk és elég éles érzékük a veszély megszimatolására - itt azonban a hivatalos bürokrácia, a kötelezô ranglétra meghosszabította az ellenlépésekig telt idôt. Az Anyaszentegyháznak pedig nincsen már meg a világi cselekvéshez szükséges ereje és hatalma, így '72-ben, mikor Ôszentsége kinyilatkoztatta: a Sátán elszabadult, és démonai szerte garázdálkodnak a földön, a rettenetes ténybôl röpke életű sajtócsemege, kuriózum válott; s ebben nem kevés része volt maguknak a boszorkányoknak is, akik mindenkor jelen voltak az írástudók és betűvetôk mellett, és azokat befolyásolva, ellenôrizve kétszeres hatalomra tehettek szert. Végül, utolsókként bár, de az írók és költôk egy részének szemérôl is leesett a hályog - az ô cselekvésük azonban valóban szánalmas eredménnyel járt. Az írástudók ugyanis alkatuknál fogva hagyták magukat sodortatni az árral, vagy éppen új lehetôséget, alkotói ihletforrást látva benne, álltak át önszántukból lelkes boszorkányimádokká. Azok számára, akik fel tudták mérni a valóságos veszélyt, két út létezett: az önpusztításba torkolló kétségbeesés, avagy erejüken felül alkotva az emberiség tudomására hozni az inváziót. Az utóbbiban azonban - és joggal- majd mindenki csupán írói fantáziát, fikciót látott, ami gyakorlati lépéseket szintúgy nem vont maga után. Ilyenformán hát jómagam, az isteni gondviselésbôl adódóan, ötödfél évszázad után bocsátom útjára a Redivivus Maleficarum-ot, - s minden bizonnyal tetszésére szolgálna és áldását adná rá hajdani társam, Institoris is. Azóta magam is sokat tanultam még, és tudok az újabbkori boszorkányokról, s mit akkor nem tudtunk: ma világosan látom, hogy legnagyobb veszedelmet szerelmükkel jelentik. Mert „mágiával kezdôdik a szerelem, és varázslattal ér véget. Elôször az égrôl hazudik a földön, aztán a pokolról"- mondotta Eliphas Levy, a bölcs, kit sokan igaztalanul boszorkánymesternek is tartottak, holott jó keresztény, s a dolgok ismerôje volt. Ahogyan hajdani mesterem, Institoris is okos volt, és meglepôen tájékozott az élet dolgaiban. Bölcs volt, mint a kígyó, céltudatos, mint a hajó útja a tengeren, és könyörtelen, mint a szerelmes férfinek kellene lenni a nôvel. Talán ennek is köszönhetô, hogy tartott a kígyóktól, nem szerette a vizet, a szerelmet pedig megvetette. Ezen szerelem, a boszorkányok bűnös és veszélyes szerelme iránti megvetést, de leginkább az attól való elrettentést szándékozom magam is az emberek elé tárni újra - avagy, ha már elkerülni nem lehet, mert véges az emberi erô, s az érzelmeket egyedül Isten kormányozhatja, bölcs tanácsokkal látnám el az arra érdemeseket. Isten óvjon mindannyiunkat a boszorkányoktól, és ne védjen minket az irántuk való szerelemtôl, de szabadítson meg gonoszságuktól. Íratott az Úr 1996. évében, Jacob Sprenger által. |