Nincs hôsiesebb a földön, de balgább dolog sem, mint az ártatlan, és a test vétkétôl mentes szerelem - mondotta Institoris mesterem és barátom egykoron - mert beteljesületlen marad, és terméketlenül szép, akár a virágzó, de gyümölcsöt nem termô fa; s végtelenül emészti önmagát, akár a farkába harapó kígyó. S bár igazat szólott akkoron, a késôbbiekben ô maga sem kerülhette el e veszedelmet, amint a továbbiakban azt elbeszélem. S valóban csodálatos e történet, mert csodálatos emberrel esett meg, s egyedülálló eset a boszorkányokra vonatkozóan; bár írva vagyon, hogy a ritka a ritkaságot vonzza, s különleges emberek különleges élményekben részesülnek. Így történhetett meg, hogy sok idôkkel ezelôtt, minden tanult, eleve tudott és kinyilatkoztatott bölcsesség ellenére is felparázslott Institorisban, minden inkvizítorok legnagyobbikában e terméketlen, hôsies és balga szerelem. A boszorkányt, ki képes volt áttörni Institoris vértjein, Hangának hívták, s annyival volt külömb nemzetségénél, amennyire Institoris kimagaslott az emberek közül. Azon ritka lányai közé tartozott Azáél angyalainak, melyek kik mintegy kivételképp léteznek csak a boszorkányok rendjében: - ugyanis minden hatalma, és angyali eredete mellett valamely csodálatos módon örökölte a lázadó angyalokkal hajdan bűnbeesô asszonyok érzékenységét és megértését is. Boszorkány, és királyi nô ötvözete volt, ellenállhatatlanul vonzó, de ugyanakkor csendesen nyugtató, akár a kandalló tüze; s valóban meleget árasztott maga körül, és jó volt mellé leheveredni. Institorisról azt tartotta a köznép, hogy szív nélkül született, és ô maga is sokáig úgy vélte, elérte a hindus bölcsek végsô állomását, mikor már nincsenek érzelmek, s éppen ettôl vált erôssé és megközelíthetetlenné. Én azonban, hűséges társaként, ki mindenkinél, talán még ama boszorkánynál is jobban ismertem, tudtam, egyszerűen csak megfagyott benne mindennemű érzelem, s tetszhalottként fekszik benne minden, mi emberi gyengeség. Azt azonban magam sem hittem volna, hogy akad nô, avagy boszorkány, aki képes az érzelmeket, s kiváltképpen a szerelmet új életre kelteni benne. Egy nap azonban ez is bekövetkezett - nem azonnal, és nem látványosan, hanem szinte észrevétlenül, akár a lappangó betegség -, bár bölcsessége és hatalma sokáig kordában tartotta ezt a szerelmet, érzelmeirôl pedig soha, senki tudomást nem szerezhetett. Miként pedig az is megíratott, hogy kard által vész, ki kardot ragad, Institorisnak is éppen e bölcsesség és hatalom lett a veszte. Nem ô volt az elsô, ki elbukott a cél után, s kit megszédített önnön hatalma - neki azonban maradt még tartása és ereje ezt észrevétlenné tenni, imigyen jutva el önmaga zsákutcájában a terméketlen szerelemhez, s harcolt meg egyedül véle. Hangát, e minden boszorkányok legkiválóbbikát, egy udvari mulatságon ismerte meg, s azon nyomban megérezte benne, nemcsak a boszorkányságot, de annak különleges voltát is. Egy nemesúr kíséretében látta akkor, s bár a találkozás nem tartott többet egy fertályóránál, ráérzett benne a kezdetre; valaminek a kezdetére mit nem lehet behatárolni. Többet azonban nem gondolt rá, mert tudta, a bekövetkezendô csak idô kérdése, s az alkalmas vagy alkalmatlan pillanat amúgy is elodázhatatlan és végzetszerű. Nem sokkal ezután pedig valóban, ugyanaz a rangos házból származó nemesúr hívta meg birtokára Institorist, bizonyos egyházi és világi jellegű ügyek kezelésére. Ô maga elvállalta ezt, s hamarosan az is kiderült az ügyek intézése, s a viszonyok jobb megismerése által, hogy Hanga nemcsak irigylésre méltó társa és szeretôje a nemesúrnak, de felettébb figyelemreméltó és nyílt eszű asszony - tanulékonysága és segítôkészsége alatt pedig a ragadozó néma készülôdése és feszült figyelme lappang. E kettôség volt az, mi még inkább megragadta Institorist, s ettôl fogva sejtette azt is, hogy a vendégjoggal visszaélve alighanem vétkezni fog a nemesúrral szemben. Institoris ugyanis nem volt álszent, és ismerôje volt a test szeszélyeinek - szerzetessége és hite mélyebb volt, mintsem hogy cölibátussal vakítsa el elméjét. Csupán csak óvatosabb volt másoknál az asszonynépet illetôen, s a boszorkányokat azért kerülte férfiként, mert ismerte ôket, és nem voltak illúziói: tudta, szerelmük nemcsak bűnös dolog, de végérvényesen elnyerni sem lehet. Ez alkalommal azonban, mint mondottam, bízott tapasztalatában és tudásában. Úgy gondolta, nemcsak hogy vállalja a bekövetkezôt, de az események irányítását is átveszi - noha tudta, a sors történéseibe beavatkozni veszedelmes és visszafordíthatatlan dolog. Így követte el hát a végzetes lépést, s még egyszer bebizonyosodott, hogy való igaz - a hatalom csábítása igen nagy, az erô birtoklása pedig egyaránt veszélyezteti a lelket, s a szellem nyugalmát. A tiltott gyümölcsbôl szakítani azonban nemcsak eredendô bűn, hanem eredendô késztetés is, s mindazok az ismeretek, melyeket boszorkányoktól, varázslóktól és bölcs teológusoktól szerzett, magukban hordozták a kísértést, hogy jó és rossz tudását önnön céljaira fordítsa. Így cselekedett hát Institoris is, mint elôtte annyi más, s így esett bűnbe a boszorkánnyal, hogy a késôbbiekben, mintegy önvédelembôl, olyan fegyvert ragadjon tudása tárházából mellyel magát is halálra sebezheti. Attól a pillanattól ugyanis, hogy megkóstolták egymás testét, Institoris már nem volt ura a történéseknek - ember volt maga is, kit magával sodort a boszorkányban rejtezô igézet. Mindössze a kezdeti irányt, s elhatározását tudta csak megtartani, akár a háborgó tengeren a hajó; késôbb azonban ezt is elveszítette, s mikor az egyre gyorsuló örvényben ráébredt, hogy érzelmek, féltékenység, gyengédség, vágy és szerelem lakozik benne, végképp irányt vesztve zuhant bele a testi szerelembe. Egyetlen biztos pont maradt csupán, s az is, mint sötét labirintusban a kijárat távoli fénye: hogy egyszer csak vége, végérvényesen vége szakad az egésznek. S ezen senki, sem ô maga, sem a boszorkány nem képes változtatni. Más boszorkány ebben az állapotban minden bizonnyal könyörtelen végzett volna vele és szerelmével, s az általa annyira jól ismert áldozatok sorsára jutott volna, kik sem élni, sem halni nem tudnak többé. Hanga azonban kivétel volt, s a boszorkányoktól eltérô módon kitartott mellette még, és biztos kézzel rendezve a szerelmi káoszt, visszavezette Institorist a józanság és bölcsesség útjára. Részben talán azért, mert gyöngédség és megértés is lakozott benne - részben talán azért, mert alkatánál fogva értékelte a férfit, ki méltó e névre. Biztosat errôl azonban már soha nem lehet tudni; s meglehet, az esztelen szenvedély mindkettôjük vesztét okozta volna. Meg nem történtté azonban már nem lehetett tenni a dolgokat, s ahogyan minden, mi életre kel, elsôsorban teremtôjéhez kötôdik, úgy Institoris feltámadó érzelmei is végérvényesen kötôdtek a kivételes boszorkányhoz. Másrészt, nem létezhetvén ok okozat nélkül, Hanga sem tudott végérvényesen elszakadni Institoristól, s innen vette kezdetét ama kapcsolat, melyet történetünk elején szóbanforgó mesterünk szavaival a leghôsiesebb, de legbalgább dolognak neveztünk. Mert nincs hamisabb, mint az értelem foglyává tett érzelem, s lépten-nyomon erôszakot követ el magán az ember, ki ennek csapdájába esett. Institoris pedig, ezeknek utána levonta a végsô, fájdalmas következtetést: rájött, hogy az, amirôl mindvégig biztosan tudta, a szenvedély vége, és az érzelmek labirintusának kijárata, mindössze ennek az állapotnak kezdete, melyben élnie kell, vállalva hôsiességét és balgaságát. Tennie ellen pedig nem lehet, mert nem akar - a távolban ugyanis, valahol látszik ama másik labirintus bejárata, mely visszavezet az elszabadult ösztönök, vágyak és érzelmek káoszába, melyért elviselhetôvé válik minden, és kibírhatóvá a kibírhatatlan. Ez volt hát Institoris mester gyöngesége és titka, melyet csak magam ismerhettem meg - s hogy végül visszajutott-e oda, honnan alig szabadult, vagy elkerülhette érzelmei elkerülhetetlen útvesztôjét, magam sem tudhatom: Institoris eltűnt egy szép napon. Némelykor azonban, most, hogy ma Institoris tudását és hatalmát birtoklom, arról álmodom, hogy magam vagyok Institoris - s ilyenkor megnyugodva veszem tudomásul: ott vagyok, és újra eltévedtem az ismerôs labirintusban. |