Karácsony elôtt öt nappal, a száraz fagyok után hirtelen havazni kezdett; s ilyen bôséges havazást emberemlékezet óta nem láttak Szeklerburgban. Vastagon, töményen ömlött a hó, folyamatosan és végeérhetetlenül: a város közlekedése lebénult, s az útszélre húzott autókat csupán néhány bucka jelezte. A város vezetôsége alig bírta a fô útvonalakat valamelyest járhatóvá tenni - s aki csak tehette, nem bújt ki a házból. A szokatlan idôjárás, és a közlekedés lehetetlensége miatt az intézmények jó része is szünetelt - no meg az ünnepek is közeledtek, s a mindennapi rohanásban, a szűkebb éléskamra mellett is jó volt lazítani néhány napot. Csak a fô útvonalak melletti templomok és a kocsmák látogatottsága nôtt, az ünnepi hangulat, s a fahéjas forralt bor miatt. Institoris újdonsült barátommal, ki a napokban, a havazással együtt tűnt fel a városban, és ismertem meg, magunk is az egyik kávéházban üldögéltünk: jómagam teát, ô bort ivott, és csendes semmittevésben töltöttük a napot. Karácsony elôestéje volt, kellemes ünnepi hangulat. Nem sokat beszélgettünk, s ha igen, akkor is jobbára elvontabb dolgokról - hiszen jóformán nem is ismertük egymást. Azt sem tudtam, honnan érkezett és igazából nem is érdekelt - abban az idôben már megszoktam a furcsa, és idônként városunkban feltűnô embereket. Igaz, Institoris mindenki másnál furább ember volt, s ezzel még keveset mondtam róla. Pár nappal korábban kopogott be hozzám egy este, mindössze egy kézitáskával kezében, s egy külföldi, közös ismerôsünkre hivatkozva kért szállást néhány napra. Befogadtam, mert történetesen egyedül voltam, és ô maga is ismerôsnek tűnt, s utóbb valóban kellemes, bár kissé hallgatag társaságnak bizonyult. Rejtélyessége azonban nemcsak hallgatagságában nyilvánult meg: valójában nevét sem lehetett tudni. Henrik, Institoris, vagy Kraemer néven mutatkozott be, ötletszerűen, és nem szerette ha nevén szólították. Neve, furcsa, szokatlan viselkedése, ruházata és nyelvezete egyaránt idegenes volt - azonban kétlem, hogy létezne a világon hely, ahol Institoris otthonosnak tűnne. Az ô idegensége valahogy más idôbôl való volt; megmagyarázhatatlan, és kissé nyugtalanító. Azon kevesek közül, akik megismerték, senki nem tartotta normális jelenségnek - de érdekes módon errôl nem is nagyon beszéltek. Minden különcsége és furcsasága ellenére, Institoris nem volt társalgási téma - személye, az ôt körüllebegô misztikum túlságosan is nyugtalanító volt ahhoz. Azt hiszem, az emberek többsége félt tôle, megmagyarázhatatlan, ösztönös félelemmel; és Institorisban valóban volt valami, amitôl megborzongott az ember és karján felállott a szôr. Valószínűleg én voltam az egyedüli, aki jól éreztem magam a társaságában. Eleinte, bevallom, kis ideig ôrültnek hittem, ez a véleményem azonban nagyon hamar megváltozott. Egészen biztos, hogy nem volt ôrült, és errôl bárki meggyôzôdhetett, aki egyszer is a szemébe nézett. Éppen ellenkezôleg: Institoris intelligens volt, művelt, s minden idegensége dacára kitűnôen eligazodott a legváratlanabb helyzetben is; ráadásul valami hűvös nyugalom lebegte körül, ami csak a nagyon kiegyensúlyozott emberek sajátja. Ha nagy ritkán beleszólt egy vitába, mindig tisztelettel kellett adóznunk műveltségének és tájékozottságának - ezek a közbeszólások azonban mindig úgy hangzottak, mintha valahonnan idézett volna. Szabatos, kerek mondatokban beszélt: voltaképpen nem is beszélt, hanem kinyilatkoztatott, mintha valami régi, láthatatlan könyvbôl olvasna fel, régies, ámde helytálló bölcsességeket. Az utóbbi néhány napban azonban megszoktam már viselkedését, és kisebb rigolyáit is: ezek egyike volt az, hogy idônként Attila helyett szórakozottan Jakabnak szólított, szemlátomást keverve a két nevet. Ha szóvá tettem a dolgot, csak mosolygott, esetleg tekervényes kiselôadást tartott a nevekrôl és jelentôségükrôl, míg végül elterelôdött a beszéd. Végül, kissé szédülten inkább beletörôdtem ebbe a szeszélyébe: hiszen igazából nem volt fontossága, milyen néven szólít. Egy másik dolog, mi Institorist szemlátomást zavarba hozta, s ha lehet, még furcsábban viselkedett, a nôk jelenléte volt, - márpedig akkoriban társaságomban igencsak sok nô fordult meg. Institoris nem volt gátlásos, mégcsak nôgyűlölô sem, s ferde hajlamokról sem tett tanúságot - a nôkben azonban mintha egyféle természetes ellenséget látott volna, vagy potenciális veszélyt; tartózkodóan, s szinte bántó hűvösséggel viszonyult hozzájuk. Azon a délután azonban váratlanul, és számomra is megmagyarázhatatlan módon megértettem Institoris minden furcsaságát, a névzavart és azt is, hogy igaza van a nôket illetôen. Mindezt pedig egy lány miatt - a legszebb lány miatt, kit valaha is láttam, s ki immár örökre, és végérvényesen hozzám tartozik, akárcsak Institoris, míg be nem teljesül hármunk végzete. A lány kevéssel a déli harangszó után lépett be a helyiségbe, s bár háttal ültem a bejáratnak, megfordultam az ajtónyílásra, s elakadt a lélegzetem, ahogy a lányra pillantottam. Hosszú, fekete csigákban vállára omló haján vékony hóréteg koronázta, s ahogy kabátját levetette az ajtó melletti fogasnál, szívszorítóan telt idomokat viselô karcsú termet tűnt elô; a formás orr fölött kissé összenôtt szemöldök alóli kihívó tekintettôl pedig kiszáradt a szám. Maga volt a megtestesült nôiesség, s szépsége szinte bénítóan hatott. Teát, gyümölcsteát vásárolt a pultnál, majd kezében a csészével szétnézett a telt helyiségben. Tekintete megállapodott az asztalunk melletti üres székeken, s határozott léptekkel jött oda: - Szabad? - Igen. - Nem - válaszolt Institoris szinte velem egyidôben, s holtsápadtra vált arcán verejtékcseppek ütköztek ki: a heves reakció miatt egy pillanatra azt hittem, ismerik egymást. Néhány másodperc múlva azonban Institorisba visszatért a szín, s erôltetett mozdulattal intett: - végül is... lehet. - Zavarok? - Á, dehogy...parancsolj - válaszoltam, s a lány leült, kettônk közé. Enyhe, ibolyaillatú parfümöt árasztott, s ebbôl a közelségbôl csak még nyilvánvalóbbá vált rendkívűli szépsége - szinte fizikai fájdalomba került uralkodnom magamon, hogy ne érintsem meg, s még tekintetemet levenni róla is nehéz volt. Zavarodottságot éreztem magamon, s alighanem Institoris is, ki a lány pillantása elôl elfordította a fejét, és maga elé nézett. - Azt hiszem, ismerlek benneteket - szólalt meg újra a lány. Meglepôdve néztem rá - mosolyogva mért végig, a szemekbôl azonban hideg, tiszta tekintet villant rám, s a pillanatnyi beálló csendben combomra tette kezét: - Te nem emlékszel rám. Ô azonban igen. Az érintéstôl görcsbe rándult gyomrom, s szinte éreztem, ahogy a lángoló vér kiüt arcomon. Soha, egyetlen nôvel sem éreztem ezt a bénító érzést - felálltam, s egy pillanatra elnézést kérve kimentem az ajtón, a hóesésbe. Úgy éreztem, megfulladok, ha nem veszek friss levegôt; friss havat vettem a tenyerembe és megnedvesítettem arcomat. Mire visszamentem, Institoris halottsápadtan ült a lánnyal szemben. Visszaültem az asztalhoz, s mosolyt erôltetve megkérdeztem a lányt: - Honnan ismersz ? Nem válaszolt. Válltáskájába nyúlt, kis csokor virágot vett elô, és szétszórta az asztalon. Ibolyák voltak, illatozó, egészen friss ibolyák és valami apró, vérvörös virág. Aztán fölállt, áthajolt az asztalon, és megcsókolta, elôször Institorist, majd engem. Erôsen, erôszakosan, szinte harapott: fájt és fogai nyomán alighanem kiserkent a vér. Csókjának azonban mézíze volt, s elôttem elhomályosult a világ. Azt hiszem, elájultam néhány pillanatra. Ezek alatt azonban hosszú évszázadokat öregedtem, s mire felnyitottam a szemem, s újra a lányra néztem, éreztem, hogy másvalaki vagyok - valaki, akit Jacobnak hívnak, s egyre világosabbá vált minden: Institoris, a lány, és jómagam változása. Láttam magam és Institorist, ahogyan az idôk folyamán udvarházakban, palotákban, mezôkön és börtönökben üldözzük a lányt és üldöz ô minket, s már tudtam, hogy ô az, ki évrôl évre, életrôl életre, újra és újra megjelent, minden nôben, s akitôl nincs szabadulás, mindaddig, míg be nem teljesül az öt évszázadja tartó végzet, s el nem kárhozunk, mint ô, a tisztátalan, kinek testével vétkeztünk egykor, s boszorkánysága alól nem tisztulhatott tűz által. - Violának hívnak - mondta a lány, és magatehetetlenül, néztük, ahogyan fölveszi kabátját, és kiment az ajtón. Ahogy kilépett az utcára, a hóesés megállt: azonnal, egy csapásra, a városra pedig csend, havazás utáni csend ereszkedett le. |