A boszorkány, kinek méz- és virágneve volt


Abban az évben, karácsony elôtt, úgy hullott a hó, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeztek azon a tájon. Sűrű, áthatolhatatlan havazás lepte be a várat, és éjfélre már az ôrjárat sem tudott végighatolni szokásos útján. Nem sok idô múltán a várkapitány még a strázsákat is bevonta: ebben az idôben sem ellenséges csapat, sem gonosztevô, sem eretnek nem mozdulhatott. Ilyen télidôt, mint 1487 karácsonya táján, csak ötszázegynéhány év után értek meg Szeklerburg városában; s mindkét alkalommal megvolt az oka e pokoli idôjárásnak.

Akkoriban azonban a népek könyebben viselték a kegyetlen idôt. Békeidô volt, a város élés- és kincsestára tele, s még a póroknak is jutott bôvében árpadara, köles, a szent Karácsonyra pedig a herceg rendeletébôl bort is osztottak a szegényeknek.

Mi magunk a várban tanyáztunk, a püspökség meghívására, - híres és rettegett vendégeknek számítottunk, kiket a kor legbölcsebb férfiúiként emlegettek. Mesteremet és társamat, Henrik Kramert, Institoris néven félte Tirol, Magdeburg és Bréma környéke, jómagam, Jacob Sprenger nevét pedig úgyszintén félték az eretnekek és tisztelte a klérus. Egyenesen a pápa képében s annak teljes felhatalmazásával voltunk jelen, nem tartozva sem számadással, sem engedélykéréssel a világi és papi rendeknek: a Szent Inkvizíció terjesztette ki általunk hatalmát az ország ezen vidékére.

Aligha akadt akkoriban ember a keresztény világban, ki ne ismerte volna nevünket; áldásos és igen tanulságosnak bizonyuló könyvünk pedig, a nemrégiben kibocsátott „Malleus Maleficarum...", néhol súlyával egyenlô aranyért cserélt gazdát. Az emberek rettegtek tôlünk és csodáltak bennünket: mert halandó ember többet, mint mi, nem tudhatott a boszorkányokról. Úgy tartották, az angyalok bölcsessége s a ragadozó állatok szimata párosul bennünk az isteni ítélôképességgel: meglehet, így is volt, s ha valaki kételkedett is ebben, nem szívesen gyôzôdött volna meg errôl a maga bôrén.

Azidôtájt azonban, a jól fűtött püspöki vendégszobában, úgy éreztük, sem bölcsesség, sem szimat nem segített rajtunk, ítélôképességünk pedig megrendült az utóbbi napok történéseitôl. Fáradtsággal és szomorúsággal volt terhes közöttünk a csend, s benne a Szenteste elôtt elpusztult boszorkány árnya kísértett fel egy-egy pillanatra - a boszorkányé, mely hosszú pályafutásunk csúcspontján legyôzött, megalázott, és bűnbe ejtett mindkettônket.

Senki nem tudhatta, s kevéssel elôtte még magunk sem sejthettük, hogy éppen e ködös és zord idôjárással bíró városban akadunk hivatásunk egyik legnehezebb ügyére: s a rettenetes történéseket sem tudta meg soha senki; kettônkön kívül egyedül csak a menschági kántor lánya, a vélelmezett boszorkány tudhatta, ô azonban már harmadnapja halott volt, s hacsak rokonai a renddel dacolva el nem hantolták, a farkasok rég széthordták az eretnekek árkából.

Az ügy pedig egyszerűen indult, olyan egyszerűen, mint bármely másik: három, teljesen szabályos feljelentés érkezett, s a szóban forgó lányt berendeltük színünk elé; inkábbat csak a rend kedvéért, a közelgô ünnepek elôtt. A lány fiatal volt még, buzgó keresztény családból; s a közelmúltban nem estek a környéken oly dolgok, melyek neki tulajdoníttathattak volna. A feljelentések szerelmi bűbájról, fajtalankodásról és mágikus praktikákról szólottak, melyek abban az idôben közhelyszámba mentek - s alighanem még a rémült család is úgy hitte, szigorú feddésnél rosszabb nem történhet a lánnyal. S több mint bizonyos: kevésbé tapasztalt és érzékenyebb ítélômester ennél súlyosabb ítéletet nem is hozott volna. Institoris és jómagam azonban másként találtuk. Hosszú és eredményes munkánk alatt volt már alkalmunk igen sokféle boszorkánnyal megismerkedni: asszonyok százai mérettek meg szemünk, elménk és lelkünk mérlegén, és sebezhetetlenek voltunk mindennemű bűbájjal, varázslattal és csábítással szemben; hitünk pedig mindenkor megóvott bennünket a nem kevés veszedelemtôl.

A lány azonban, kit a szent szűz és vértanú Lucza napján hoztak be a fogdmegek, s ki a Violetta névre hallgatott, mindjárt a kihallgatás elsô pillanatától megragadta, és lebilincselte figyelmünket. Rendkívüli szépség volt, amilyenrôl csak Salamon éneklése szólhatna méltón; s bár félt tôlünk, akaraterejével ellene mert szegülni a két rettegett inkvizítornak. Ártatlanságát hangoztatta, s érvei szilárdnak és hihetônek tűntek; azt azonban maga sem tudhatta, puszta jelenléte mennyire feldúlt bennünket. Nyugtalanok lettünk és összeszorult a gyomrunk az elsô pillanatban ahogy megláttuk; s ha ránk nézett íves szemöldökei alól, veríték öntött el és megdagadt nyelvünk a szánkban.

Ennek pedig, a vélt ártatlanság dacára, nem lehetett más nyilvánvaló magyarázata, mint az ördöngôsség, s a boszorkányos bűbáj; így alig a vádismertetés s a lány védekezése után tömjént gyújtattunk, és visszavonultunk Institorissal. Két teljes napig tanácskoztunk: a tények ismeretében világos volt, hogy a lány bűne nem fôbenjáró; az a zavarodottság azonban, amelyet magunkon észleltünk, ha szembenéztünk a vádlottal, óvatosságra intett. Sokat tudtunk a boszorkányok hatalmáról és természetérôl, de amit itt tapasztaltunk, az nem tudást, hanem érzést és intuíciót kívánt; ismeretlen titok rejtezett, ami aggodalommal töltött el.

Éreztem magamon a zavarodottságot, s alighanem Institoris is, ki a boszorkány pillantásától elfordította a fejét, és maga elé nézett. Életünk virágán jóval túl, megedzôdve minden nôi szépséggel szemben, döbbenettel vettük tudomásul azt az emberfeletti vágyakozást, ami a boszorkányhoz taszított - és tudtuk azt is, hogy azonos ez a halálvággyal. Azt is tudtuk, az ilyen bűverô a boszorkányok sajátja - a lány azonban mindenek ellenére tisztának és ártatlannak látszott, s bár minden ítélômesternek joga volt saját megérzéseire hivatkozni, a döntés nagy felelôsséget igényelt. Mert egyik oldalon állott a szent kötelesség és hivatás, kivizsgálni és csírájában fojtani el a gonoszt, másik oldalon meg a lány fiatalsága, és látszólagos ártatlansága. Mindezek fölött pedig ott lebegett félelmetes, bűnös szépsége, telt idomokat viselô karcsúsága, hosszú, fekete csigákban vállára omló haja, s ha a formás orr fölött kissé összenôtt szemöldök alól kivillanó tekintet ránk esett, elakadt lélegzetünk a veszedelmes szépség láttán. Maga az ôs-Éva, a kísértés állott elôttünk teljes nagyságban - háta mögött pedig ott rejtezkedett valahol Lucifer, a kígyó.

A kihallgatott tanúk azonban, akár szépségének, akár bűbájosságának miatt, egyöntetűen a lány mellett szóltak. Csupa szép, erényes dolgokkal ruházták fel, ami kevésbé tapasztalt vizsgálómestert minden bizonnyal megtévesztett volna. Istenfélô, templomi elôénekes, jó magaviseletű lány - tanúsították a falu nagyjai, sôt még irigyei, vagy célt nem ért udvarlói is igen mértéktartóan nyilatkoztak. Ezen vallomások tükrében a szerelmi bűbájt akár egyféle cicomaként is fel lehetett volna fogni; a fajtalankodásról illetve a lány szüzességérôl pedig a vádemelés elôtt lehetetlen volt bizonyosságot szerezni. Az egyetlen világos pont a mágikus praktikák voltak, bár itt is jórészt orvoslás, ártalmatlan fehérmágia esete forgott fenn - no de fekete-, fehér-, vagy vörösmágia, egyaránt Isten ellen való.

Néha volt egy-egy pillanat, amikor megenyhült a szívem, s hajlottam arra, ítélet nélkül, elsô figyelmeztetéssel engedjük el a lányt; Institoris azonban hajthatatlan és sziklaszilárd volt, kettônk közül pedig ô volt a szakértô, ki zsigereiben érezte a tisztátalan jelenlétét. Hosszas mérlegelés után, végül, két nap után, nehéz szívvel ugyan, de vádat emeltünk a lány ellen: ezzel pedig megpecsételtük sorsát.

Tudni kell ugyanis: kínvallatás csak a vádemelés után következett, amennyiben a gyanúsított nem tesz önként töredelmes vallomást, ezáltal megmenekülve a kínoktól, s a máglya által megtisztítva kárhozatnak induló lelkét. Ha valamely megátalkodott aztán a kínvallatások alatt sem ismeri be a neki tulajdonított vétket, elejtik a vádat, s szabadon engedik - ámbár erre igen ritkán volt példa. Hosszú és eredményes gyakorlatunk alatt mindössze egy ember, egy Mainz-környéki kovács volt csak, ki mindvégig kitartott ártatlansága mellett - s ma már azt hiszem, valóban ártatlan is volt. Másként nem tarthatott volna ki: hiszen az emberi test esendô és törékeny, az ördög védelmezô ereje pedig, amelyrôl annyit beszélnek, mindig alulmarad egy kellôképpen felkészült egyházi személy ellenében.

A lány pedig, mindamellett, hogy tudhatta, mi vár rá, visszautasította a vallomástételt, holott ô akkor mégcsak máglyát sem kockáztatott ezzel - döntésével pedig igen nagy nyugtalanságot okozott nekünk. Ennek csak egy része volt az önnön tévedésünk lehetôsége - a nagyobbik veszély abban rejlett, hogy tisztában voltunk azzal, mit jelent majd e gyönyörű testet mezítelen, meggyötörten látni a csigán vagy kínpadon, s csak remélni tudtuk, sem a szánalom, sem a testi vágy nem hatalmasodik el rajtunk, és bevégezhessük küldetésünket.

Közeledett a szent karácsony, s nem volt vesztegetnivaló idô - úgy gondoltuk, a Szentestére már végzünk az üggyel, hiszen képtelenség, hogy a filigrán, fiatal lány ellen tudjon állni a csontrepesztô fájdalmaknak. Így hát azon nyomban, döntésünk után nekikezdtünk a kínvallatásnak, s mindjárt az elején bizonyítékot kaptunk bűnösségérôl: ahogy a legények letépték ruháit, szemünkbe tűnt két fiatal melle alól, középrôl a „stigma diabolica", a sátán kézjegye. Institoris testvér diadalmasan mutatott rá, és igaza is volt: szinte fölösleges volt tűt szúrni ebbe a látszólagos anyajegybe, mint várható volt, nem jött belôle vér. Vallani azonban nem vallott a lány, így aznap este még a csigára is felvonták. Eredménytelenül. Fiatal volt, és élni akart: a törékeny testben pedig meglepôen nagy erô rejtezett. Az eljárások rendje szerint aznap, a csigázás után már nem folytathattuk a kínzást, így elvezették; s alighanem ugyanolyan elcsigázott lélekkel tértünk mi magunk is nyugovóra, mint a lány teste.

Másnap aztán folytattuk a vallatást. A hüvelykszorító, spanyolcsizma és a vízzel itatás után már elhagyta tartása - eddigre rendszerint a mégoly erôs férfiak is megtörtek. Még nem vallott - de sikoltozott, vergelôdött, míg ereje volt hozzá, és könyörgött a legényeknek. Szemlátomást idô kérdése volt már csak, mikor adja fel a reményt.

Kevéssel ebédidô elôtt egy ízben sikerült kisiklania a legények kezébôl: csizmámra borult, és állati félelmében két kezével kétségbeesetten kulcsolta át a combomat. Rémülten rúgtam el magamtól - az inkvizítornak kerülnie kell a tisztátalanokkal való testi érintkezést - de, bár keresztet vetettem, fogott már rajtam a rontás, s miután elvonszolták, még éreztem kezének nyomát a combomon. Kimentem a hideg téli napra, imádkoztam és havat raktam ingembe; kevéssel utánam Institoris is kijött: nem vall a beste - hörögte, s lila arcán láttam, rá is hatott a kísértés, s a rontás rajta is megfogant.

Ebéd után aztán, amíg a legények pihentek, a pincébe mentünk, felajánlani a vallomás újabb lehetôségét. Ott feküdt, a tűzhely mellé láncolva, s bár szépsége megfakult, összetört, szinte állati erôvel sugárzott belôle a hús vétke, bűnösen és bűnre csábítóan. Verejték, korom, vér és égési foltok fénylettek testén, s idônként uralhatatlan remegés futott át rajta, ahogy kiszolgáltatottan, rettegve, szemérmet és emberi tartást elfeledve hevert a földön. Rôt lángokkal, ropogva égett a tűz, fénye visszaverôdött, szertecsapongott az elôtte fekvô mezítelen testen, és tükrözôdve lobbant a riadt szemekben. Institoris közel hajolt a lányhoz, s mellén a feszületet megmarkolva, szokatlanul gyengéden tette fel a kérdést:

- Isten nevében, teszel-e vallomást, lányom ?

Egy pillanatra csend ereszkedett le, a lány erôlködve fél könyökére támaszkodott, és felszegte fejét. A megtörtnek vélt szemekbôl egy pillanatra izzó, perzselô gyűlölet sütött - bosszúra vágyó, sötét, démoni gyűlölet az íves szemöldökök alól. Aztán kinyújtotta kezét, és ô is megmarkolta az Institoris nyakában csüngô feszületet; majd maradék erejével hirtelen magához rántotta Institorist, és szájon csókolta: erôsen, és erôszakosan, hogy fogai nyomán kiserkent a vér.

Éreztem, ahogy ereimben megáll a vér, és szemeim elhomályosulnak: már csak Institorist láttam, amint elbôdül, és nyakától fogva, mint egy macskakölyket, felrántja a földrôl, és a falhoz csapja a boszorkányt. Állati, izgató asszonyi szag csapott orromba, és elvesztettem józanságomat: a babilóni nagy parázna állott elôttünk, vergôdött kezeink közül, belôlünk pedig kiszállt az isteni kegyelem.

Vétkeztünk, mindketten. Megbecstelenítettük, erôszakot tettünk rajta: aztán csak álltunk fölötte, levegô után kapkodva, a ránk nehezedô bűn és a rontás rettenetes súlya alatt. A lány szűz volt, és immár holtan feküdt kései ártatlanságának vérében - talán a magam, talán az Institoris keze szorult össze az ôrült pillanatokban a nyakán, s bűnével együtt lelke is kiszállt testébôl.

Sápadtan, háborgó lélekkel és gyomorral menekültünk ki a pincébôl, ki a napvilágra, messze innen. Valamivel késôbb utánunk jött a hóhér, és ijedten jelentette a boszorkány halálhírét: „minden bizonnyal ura, a Sátán tekerte ki a nyakát, hogy el ne árulhassa".

- Isten irgalmazzon mindannyiunk lelkének - vetettünk keresztet.

Másnap karácsony elôestéje volt, a megváltó születése. Visszavonultunk szobánkba, s nem vettünk részt a püspök, s a várúr által adott karácsonyi vacsorán: csupán kevés bort és kenyeret kérettünk föl. Így múlt el a szenteste, másnap karácsony napján pedig, kora reggel elállott a havazás, és kisütött a nap: ilyen szép, szikrázó napsütés emberemlékezet óta nem volt karácsonykor e vidéken. Becsuktuk az ablaktáblákat, mert érdemtelennek éreztük magunkat az isteni kegyelemre, s néma csendben ültünk az asztal mellett. Mikor azonban nagymisére harangoztak, éreztük, soha nem tapasztalt félelem, és nyugtalanság vesz erôt rajtunk: szinte tapinthatóvá vált a boszorkány jelenléte, s úgy éreztük, valami rettenetes, és szörnyű van bekövetkezôben. Szinte fojtogatott ez az érzés: felálltam, és szélesre tártam az ablaktáblákat, majd földbegyökerezett lábbal bámultunk ki Institorissal az ablakon.

A környéken mindenhol súlyos, olajasan fénylô cseppek, és vérvörös valamint lila virágok hullottak az égbôl a szűz hótakaróra: méz és virágesô esett azon a nap. Egyesek a világvége, mások az isteni bűnbocsánat jeleként magyarázták a csodás eseményt: - mi ketten azonban azóta is elborzadva gondolunk a meggyilkolt boszorkányra; a lányra, akit Violeta Honig Blumnak hívtak.



Vissza