„ - Ti, akik soha még boszorkányt nem szerettetek, s tán nem hisztek ôbennök, hiába is próbálnátok megérteni szavaimat; mert nincs fületek a hallásra, és szemeitek nem ismerik a fényt, sem a sötétséget. Veszedelemmel teljes mámor az ôk ölelésük, koponyákkal szegélyezett kincsesbarlangok öleik, s bódító méreg az ôk szerelmük, melyet gyönyörűséggel teljes kiinni aranyserleghez hasonlatos testükbôl." Imigyen szólt az én barátom és mesterem, Henricus Institoris, ötödfél századdal ennek elôtte - s bizony mondom, igazat mondott, az igazság pedig, ha kendôzve is, de fennmaradt, akár a boszorkányok szerelme. S lehet tudomást nem venni róla, lehet ráció fátylába burkolózni és elfordítani orcánkat tôle - de balga ember és ízetlen életű az, ki így teszen. Ezt pedig most én mondom: én, Jacob Sprenger, kit mainapság György Attilának is neveznek. Számos boszorkányt ismertem életemben; szerelmükrôl azonban csak azt mondhatom, hogy több ez, mint ami egyszerű halandónak kijuthat, és több, mint amit egyszerű halandó elviselni képes. Ismertem embereket, kik annak idején életüket vették és életüket adták rettenetes szerelmüknek - még rendem tagjai közül is, kik úgy értettek a boszorkányokhoz, mint senki más. Jómagam, halálukkal és haláluk révén részesültem a dolgok ismeretében; boszorkányt szeretni azonban még így is csak úgy lehet, ha az ember veszedelemre veti testét és tisztességét. Ma már az emberek nem tudnak, és nem hisznek a boszorkányokról; dôreség, de meglehet, így van ez rendjén. Lylith és Azáel lányai félig öntudatlanul, de örökölt misztériumaik teljes birtokában élnek és uralkodnak a hétköznapi Évák és tudatlan férfiak között. S tanúja voltam bár évszázadokon át a boszorkányok színeváltozásának, néhanap most is döbbenettel tölt el az emberek vaksága. A férfiaké: mert a nôk, ha érteni nem is, de érezni tudják a felszín alatt rejtôzködô boszorkányságot, mint ahogyan az állat is megérzi fajtájában a veszettet. A férfiak azonban vakok, s valójában nem is illeti meg ôket ezen név - igen kevesen akadnak közülük, akik méltók lennének a démoni szenvedélyre. Rezzenetlen, bénán haladnak el vörös hajú, ívelt szemöldökű nôk mellett, akiknek kisugárzásáért még a kankutyák is otthagyják a tüzelô szukát; virágnevű, mosolytalan lányok mellett már nem éreznek vészjósló nyugtalanságot, s szánalmas áldozatként terülnek lábaik elé még a véres vadászat kezdete elôtt. Alamizsnaként részesednek abból, amibôl elvenniük kellene - és fizetni érte pénzzel, vérrel, tisztességgel, kárhozattal. Régen, mikor a férfi még férfi volt, és Henricus Institoris, valamint a magam nevétôl reszketett Bréma környékén, Tirolban, Németalföldön és Bohémiában a nép; régen még tudták a férfiak, mi a szerelem, és hogyan kell a boszorkányokat szeretni. És mindaddig, amíg a dolgok a régi helyükön állottak, azt is tudták, miért: mire jó a nô és szerelem. Az emberiség és az idôk aranykora volt ez, mit késôbb a megfertôzött elméjűek sötét középkornak neveztek, pedig csak szemük volt képtelen befogadni a ragyogást. Akkoriban még harc volt a szerelem, a nô pedig ellenség, akit meg kellett hódítani és meg kellett törni; azután pedig kincs, melyet ôrizni kellett. Mindazok pedig, akik testüket veszedelemre vetették, jól tudták, nehezebb és súlyosabb ez a harc, mint a háború és a lovagi viadalok, hiszen amott csak életét, de itt lelke üdvösségét is elveszítheti. Minél erôsebb volt a szeretett nô, és minél veszedelmesebb volt meghódítása, annál inkább nôtt értéke; az pedig kétségtelen, hogy minden létezô asszonyok között a boszorkányok a leghatalmasabbak. Beszélni persze már akkor is sokat beszéltek és énekeltek a szerelemrôl, és keresték rejtett titkait - az igazi lovagok azonban mindig is tudták a titkot. Fiatal, tüzes kancák kellettek nekik, zabolátlan, féktelen asszonyi állatok, akiknek öle örökös tűzben égett, szemeik pedig felcsillantak a kiontott vérre. Állandó nyugtalanság, veszedelmes küzdelem volt az ilyen szerelem; magába fogadott és üldözött, erôs pajzsként védett és halálra sebzett. Kiváltképpen ilyen volt a boszorkányok szerelme, bálványimádat és feneketlen gyűlölet között - akkoriban azonban, mint mondottam, a férfiak többet tudtak, s az egyház erôs kézzel ôrködött felettük. Ma azonban, a boszorkányok legkiválóbbjainak már aligha akad rangjukhoz méltó áldozat, gyilkos és szeretô. Az évszázados tapasztalatokat már elfelejtették az emberek - mi több, ellenfél híján a boszorkányság is másként nyilvánul meg, s jórészt álomba merültek képességeik. Idôrôl idôre azonban felélednek, s hatalmuk megújul, pusztító szerelmük pedig végigsöpör a földön, s kevesen állhatnak meg elôttük. Manapság leginkább Azáél angyalainak újkori leszármazottjai keltek életre kik olyanok az asszonyok és boszorkányok között, mint a havasi virágok, melyekrôl gyakran nevüket veszik: - gyönyörűk, ritkák és magányosak, s feneketlen mélységek fölé kellett merészkednie annak ki megszerezni kívánja ôket. Betöretlen, és megzabolázhatatlan asszonyok, kinek nôiessége és kívánatossága szinte fáj; s csupán a helyes ösztön, vagy az övékéhez mérhetô szerelmi vágy az, mi megfékezi ôket. Enélkül a mégoly erôs és bölcs férfi is hiába próbálja betörni és magáénak tudni ôket - próbálkozása eleve kudarcra ítéltetik, s az elsô éjszaka után menthetetlenül rabjává válik a boszorkánynak. Érzékeinek nem ura többé, s egy idô után, a dolgok törvényszerűsége folytán már nem adhat több szerelmet. A feneketlen szerelem elemészti a férfit, s az egyenlôtlen harcban nemsokára már a kívülállók számára is nyilvánvalóvá válik az ilyen szerelem öngyilkos volta. Ilyenkor, egy-egy pillanatra még a közönséges emberek is megérzik a boszorkány hatalmát, mely a férfi szerelmébôl táplálkozik - s megriadt értelemmel, de vágytól kiszáradó ajakkal bámulják ezeket a nôket, ha néha feltűnnek az emberek között. Ezekben a szerelmekben rendszerint egy napon aztán bekövetkezik a vég, s a mégoly tudatlan férfiember is rádöbben: a boszorkányok iránti vágy azonos a halálvággyal, s e vágyakozás csupán a halálban oldható fel maradéktalanul. Ettôl kezdve megújul számára a világ - kedve, s lankadó ereje visszatér, - mindaddig, míg a boszorkány végérvényesen elhagyja. Ezután pedig már nincs nyugovása, mert ki egyszer megkóstolja a boszorkányok szerelmét, méltatlanul is képtelen lemondani róla, s az emlékezés és kínzó vágy elôl végül csak a halálban talál enyhülést, s fogalma sincs a tévedésrôl és bűnrôl, mit elkövetett. Ezért mondom hát: veszedelmes a boszorkányok ölelése, de édes mint a lépes méz, s bűnöknek bűne az ôk szerelmük, de gyönyörűséggel teljes. Nyugodalmat többé nem lel ki megízlelte, s megkurtítja a férfiak életét. A kurta életet azonban tartalommal tölti meg - s ez manapság nem kevés. |