Tudvalévô, Institoris barátom tanítása szerint minden mindennel összefügg, az analógiák sora pedig végtelen. Vannak dolgok, amelyek látszólag semmiféle kapcsolatban nem állnak egymással, a bennük rejlô princípiumok azonban találkozásukkor hihetetlen energiákat szabadítanak fel - és ezek közé sorolható az is, mikor a boszorkányok banánt esznek. Férfi és nô, pólus és antipólus találkozik ebben a műveletben, a teremtés két, ellenkezô elôjelű komponense: a befogadó, salakmentes nôiesség, a boszorkány és a férfi teremtôerôjének szimbóluma, a formába, gyümölcsbe zárt fallosz-allegória. A szimpatetikus mágia révén az említett aktus tulajdonképpen rituálé, varázslat - méghozzá a leggonoszabbak közül való. Nem véletlenül nevezem aktusnak - hiszen nem más ez, mint a teremtô aktus megidézése. Hatása, a létrehozott erôk azonban rombolnak és pusztítanak - mint minden, ami a szentségek megbecstelenítése, eltorzítása által keletkezik. A boszorkány egyesül a banánnal, a szó szoros értelmében: azonban az egyesülés módja, a szájon át Chassiél bűnös angyal utálatos tanításait idézi, ennek során pedig eltünteti, elfogyasztja a banánt; befogad, de nem ad vissza a természet rendje szerint, végezetül pedig, születés helyett elemészt, élô helyett holt salakot termel belôle. Egyféle fekete mise ez - de annál súlyosabb, minthogy az isteni princípiumot meggyalázni nem lehet, a természetet és törvényeit ellenben igen. Az innen keletkezô rontást aztán a boszorkány kedve szerint használhatja - részben, mert másrészt a romboló erôk keletkezésük pillanatában szétszóródnak és önálló életet kapnak. A boszorkányok ugyanis, amint azt Agrippa, Lévy, Institoris, és mások is megállapították, elô tudják idézni a gonoszt, uralni azonban nem. Évekkel ezelôtt volt részem egy ilyen borzalmas művelet megtekintésében, s megvallom, manapság is bizseregni kezd bôröm, és izzadságpatak folyik le gerincemen, ha emlékezetembe veszem azt az estét. Nemcsak nézôje, egyenesen elôidézôje voltam az aktusnak, hiszen én szolgáltam fel ama boszorkánynak a banánt - s minden bizonnyal csak felkészültségem, s a boszorkányságok ismerete mentett meg azon az estén a kárhozattól. Akkoriban újra egy virágnevű boszorkány üldözött, s én üldöztem ôt - gyűlöltük egymást, de mert elfogadtuk a törvényszerűséget, és egymáshoz láncolt a küzdelem, egyféle szerelem is volt közöttünk. Annyira, természetszerűen nem, hogy küldetésünk végrehajtva, megégethettük volna egymást - szerelemnek csak a közönséges emberek szemében tűnhetett, kik nem ismerték fel benne a boszorkány és az inkvizítor szent harcát. Nem állt szándékomban a kísértés, mikor átadtam neki a banánt. Akkoriban nem voltam még bölcs ismerôje az analógiáknak. Nem is gondoltam semmire, csak amikor kezébe vette a gyümölcsöt, és szemében megvillant a jól ismert fény, kezdtem sejteni, hibáztam: innen azonban nem volt visszaút. S hogy ma mégis itt vagyok, és nem ô nyerte meg az akkor még el sem kezdôdött háborút, az csakis annak köszönhetô, az eset nyilvánosságban történt, hol megoszlottak a pusztító következmények. A város egyik könyvkereskedôjéhez voltunk hivatalosak, más elôkelôségekkel együtt: afféle tivornyába hajló művelésére a szellemnek. Néhány, jóhírű poéta volt műsoron, kik műveiket szavalni voltak hivatalosak - reménykedve a mecénások jóindulatában. Már készen álltak a poéták, s a várakozás csendje feszült közöttünk, mikor meggondolatlanul átnyújtottam neki a csemegével felszolgált banánt. Átvette, éppen abban a pillanatban, mikor az elsô poéta nekilendült a csengô szavaknak - s a művészet által áthatott atmoszféra külön súlyt adott az aktusnak. Pár pillanatig mozdulatlan állt, aztán jobb kezébe fogva, bal kézzel megbontotta a banánt. A barnássárga héj egy negyede nesztelenül bomlott le a a testrôl - a közelebb ülôk azonban szinte egyazon pillanatban fordultak felé, s tapadtak tekintetükkel a látványra - ô pedig, megfürödve és megdicsôülve a figyelemtôl, lassan lebontotta a második negyedet is. Végig, egészen addig, hogy éppen csak kézben tartható legyen. A harmadik negyednél a szavaló poéta szeme is rátapadt, homlokán veríték ütött ki, és hangja megreszketett. Aztán szünetet tartott. Rámosolygott a poétára, ujjaival, mintegy céltalan megcirógatta a lecsüngô héjdarabokat. Az izgalom, a megfoghatatlan varázs elült - ez azonban vésztjósló csend volt, s benne a poéta szava lélekharang. A meghívottak ismét versre igazították érzékelésüket - mindaddig, míg hatalmas robajjal le nem esett az északi falról a remekbe festett csendélet, megtörve az áhítatot. Senki más, nem látta, csak én, hogy a banán ekkor vált teljesen mezítelenné - a boszorkány elmosolyodott, s ha a robaj el nem tereli a közönség figyelmét, mégoly vak és érzéketlen ember is ráérzett volna a történések eredôjére. A moraj elült, a poéta újabb versnek készült - ezt a verset azonban soha nem tudta többé elmondani. A rituálé folytatódott: egy kecses, lassú mozdulattal a banán az ajkak elé ért; leheletnyi távolságra megállt, aztán egy pillanat után megérintette az ajkakat. A poéta székébe csuklott - ettôl fogva soha többé nem volt képes kimondani a szájban már megformázott szavakat. Nem vált némává - azt a verset azonban, amelynek akkor kívánt hangot adni, többé nem tudta szavakba önteni. Művész volt, fogékony művész, azonban gyenge, és tudatlan - a boszorkányból áradó érzékiséget, a bűnös mozdulat által létrehívott erôket mágnesként vonzta magára, anélkül hogy ezt elviselni lett volna képes. Ô pedig, meggondolta magát, leengedte a banánt, szeme egy pillanatra megpihent az összeroskadt poétán, majd felém fordult, s a bűnös ôsanyai mozdulattal nyújtotta, kínálta felém a banánt. Soha semmit, mi létezô, úgy nem kívántam, mint akkor azt a banánt. Egy pillanatra hajlandó lettem volna semmiért újra bűnbeesni, elkárhozni, kiűzetni a Tudás kertjébôl a gyönyör fájának gyümölcse miatt. Már mozdult felé a kezem, és nyílásra készült a száj; ebben a pillanatban azonban kialudt a terem minden világító eszköze, meleg, illatos szél csapott át a csarnokon, kioltva a fáklyákat, gyertyákat, mécseseket. Ez térített magamhoz hirtelen, hogy a beállt homályban szelíden, de határozottan eltoljam kezét. Mire a szolgák újabb fáklyákat hoztak, a rituálé elvégeztetett. Csak a láng égett valamivel fényesebben a szövetnékeken, s a versek csengése fakult meg kissé. Némely vidéken, messze tôlünk, megrázta magát a föld, néhány hajó elsüllyedt, és pár napig nem születtek gyerekek a banántermô helyeken. Errôl azonban úgyszintén nem tudott senki, ahogyan a banán végsô elfogyasztásának titkáról sem - mert három dolog van, melyet nem foghat fel az értelem: a kígyó útja a sziklán, a hajó útja a tengeren, és a boszorkány útja a banánnal. |