INSTITORISNAK EZERSZAVAS, BEFEJEZETLEN ÍRÁSA A BEFEJEZETLEN SZERELEMRÔL


Ezerszer igaz, hogy kard által vész, ki kardot ragad - írja a Prédikátor, és senki nem kerülheti meg önnön végzetét; s ez alól jómagam, Henricus Institoris, a boszorkányok értôje sem voltam kivétel. Akárcsak annyi illusztris mesterem és barátom, egy napon magam is találkoztam egy boszorkánnyal, és beteljesedett az elrendelés: engedtem a boszorkány csábításának, és elbizakodottan alávetettem magam a történéseknek. Rendeltetés volt, - mert nemcsak a mennyeket, de a poklot is meg kell tapasztalnia az igazaknak - de ugyanakkor saját balgaságom is, mert a megkezdett útról többé letérni nem lehet. S ahogyan a boszorkányok minden cselekedete örökérvényű és kínzó emlékezéssé válik, úgy magam sem tudtam végképp szabadulni tôle.

A boszorkány, ki nekem rendeltetett, nem érkezett váratlanul: elsô pillanatban, amikor megláttam, éreztem benne a nekem szóló gyönyört és veszélyt. Zsákmány és vadász voltam egy személyben - azt azonban, hogy mikor, és hogyan következik be egymás elejtése, nem sejthettem, - ahogyan természetesen azt sem, hogy végül e küzdelembôl sem gyôztesen távozni, sem maradéktalanul szabadulni nem lehet. Erôsebbnek bizonyult, és kezdettôl fogva erôsebb volt mint én: s hogy azért volt-e erôsebb, mert ôszinte volt és tettei mérlegelése nélkül cselekedett; vagy azért, mert hazudott, s én megbíztam benne: mindmai napig nem tudhatom, s akkor sem sejtettem, egy pillanatra sem. Kezdetben szépsége és gyönyörűsége miatt nem firtattam indítékait és cselekedeteit - s ez így is volt természetes, hiszen önmagát ajánlotta fel. Birtokba vennem azonban nem volt szabad - s mihelyt az elfogadásnál többet akartam, a nyomban megszületô kérdésekre választ már nem kaphattam.

Hazudnék, ha azt mondanám, szerelem volt az, ami történt: - nem lehetett szerelem, mert rendem tagjai, különösképpen jómagam megtanultuk kerülni, és kezelni ezt az érzést; részérôl pedig talán csak egyike volt a szerelmeknek. Valami más történt kettônk között: nem több, de nem is kevesebb a szerelemnél. Szerelemalattinak nevezhetném talán: valaminek, mi felbukkant a mélybôl és rombolt, akár az elfojtott gondolat, vagy a tengerszín alatti ár a megtört dagály után.

A megismerés pillanata nem volt fenséges, és nem származott belôle semmi visszavonhatatlan: akkor még nem volt kényszer, csupán saját döntésem, hogy feladva minden óvatosságot, testem hívó szavára bízzam magam. Holott tudnom kellett volna: a test kívánsága nem csal, s a testi vonzódás olyan kötelék, melyet egyszer megcsomózva az értelem minden pengéje sem képes elvágni. E kötelék pedig az elsô, harc és küzdelem nélküli, ajándékba kapott szeretkezésben megfogott: mert soktucatnyi boszorkány és nô birtoklása mellett sem tapasztaltam azt, amit Vele. Igazából akkor értettem meg a pogány és eretnek hitvallások, a kabbalisták tételét, miszerint a testi szerelem több lehet, és közelebb hozhat Istenhez mint az elmélyülés, és megtapasztalhatni általa az Örökkévalóságot, s a teremtés felelôtlen örömét. Éva, a boszorkány, több volt mint nô, és a vele való együttlét több volt mint szeretkezés: maga volt mindez, és belôle eredt minden, ahogyan az elsô nô, az elsô Éva hordozta magában mindazt, s bomlott ki belôle minden, mi férfi és nô között lehetséges.

A hús kötôdését, a test hívását és követelését azonban még mindig leküzdhetni a kezdetekben: megteheti ezt minden erôs akaratú, bölcs ember, ki képes elválasztani érzelmi és értelmi életét. Ebben bíztam magam is, bár sejtettem, az érzetek és élmények záporától elszakadhat a gát, mi féken tartja az érzelmeket.

Ez pedig bekövetkezett: s áldozattá akkor váltam, mikor átléptem a határt, s testem mellett gondolataimat is megosztottam vele. Abban a pillanatban tudtam, a lépés végzetes, megállni azonban nem volt erôm, s testének igézetében megválaszoltam kérdéseit. Feltártam magam, s ezen nem változtatott az sem, hogy igazából nem tekintett belém: maga a tény, a megadás volt az, mi leontotta rólam a vérteket. Ajándékba adtam magam - s mihelyt nemcsak testem, de gondolataim és döntéseim is birtokolhatta, attól fogva éppoly meztelenül és védtelenül álltam a bekövetkezendôk elôtt, ahogyan mellette feküdtem az ágyban. A gyönyörért és megnyugvásért pedig, mit testétôl kaptam, nyugtalansággal és bizonytalansággal fizettem - egyszóval megzavarodtam, ahogyan a férfiemberek zavarodnak meg, s a legkínosabb az volt, hogy magam választottam ezt.

Ô , a boszorkány persze nem követett el ilyen hibát, és nem tárta föl gondolatait: hűvös erô volt, titokzatosan, a maga rejtelmeiben, gyönyörűen és megközelíthetetlenül, s ha századszor kínálta ide testét sem tudhattam meg róla semmit. Mindaddig azonban, míg testét bírtam, akár az ópiumszívó, elaltathattam és megnyugtathattam magam vele. És éppúgy nem tudtam továbbra sem, miért létezik számomra, ahogyan késôbb hiányára nem találtam magyarázatot - holott magam is leírtam, hogy ez a boszorkányok sajátossága.

Egy napon pedig, mint elôrelátható volt, vége lett mindennek: elôreláthatóan, de el nem fogadhatóan és meg nem érthetôen. A vég elôtt közvetlen pedig már tudtam, a forrás utolsó kortyait iszom, és mikor utoljára ízleltük egymás testét, felismertem benne a boszorkányok utolsó szeretkezését. Elfogadni a tényeket azonban nem lehetett. Csupán ideig-óráig elfojtani a vágyat, és reménykedni a soha meg nem történôben - és én a mágus és inkvizítor csodákra bíztam magam, s a véletlenre, mert mindaz, mit magam teremtettem, kiszabadult kezeim közül. A tudás, a tapasztalat csak arra használt, hogy kordában tartsam önmagam; az elveszett és elmúló, teremtett élet megtartására nem volt már erô. Mert aki egyszer megadta magát, örökre elveszett, s ki önszántából hajtotta nyakát a kard alá, megérdemli végzetét.

Így jártam magam is, Henricus Institoris, és tapasztaltam meg a boszorkányok lélekveszejtô hatalmát: nem legyôztek, hanem megadtam magam, s boszorkány talán nem is tudott errôl - meglehet most sem tud róla. S így maradt számomra is, ki mindent tudok a boszorkányokról, egyetlen titok: ez pedig nem más, mint a magam, és az Éva-boszorkány közös történetének végsô fejezete; a történet ugyanis befejezetlen, minthogy saját sorsát senki meg nem ismerheti. Tudni, azt lehet; a tudás azonban a boszorkányok ügyében semmit sem jelent, ahogyan éppen e történet a példa rá. Így marad nyitott e történet, zavaros, tragikusan befejezetlen és hiányt hagyó, ahogy a boszorkány hagy hiányt maga után, s csak a csodában lehet reménykedni a happyendhez, a visszatérésben, mely aligha történik meg. A boszorkányok ugyanis nem szoktak visszatérni: mint ismeretes, egyek és megismételhetetlenek. A magam boszorkányát azonban ismeretlenül szerettem, és nem tudhatok róla semmit: s így mégis megmarad a hit a csodára, annak reménytelen reménye, hogy e szeremalatti szerelem, s e történet

mégsem befejezet...



Vissza