Ray Bardbury
Gyerekszoba
- George, nézz be, kérlek, a gyerekszobába.
- Valami baj van vele?
- Nem tudom.
- Hát akkor minek?
Csak szeretném, ha megnéznéd, vagy hívn
ál egy pszichológust, hogy ő nézze meg.- Mi köze egy pszichológusnak a gyerekszobához?
- Nagyon jól tudod, mit mondana. - Felesége megállt a konyha közepén, s a szorgalmasan zümmögő tűzhelyet figyelte, amint négyük vacsoráját készíti.
- Csak mert a gyerekszoba valahogy megváltozott.
- Jól van, nézzünk be.
Végigmentek a hallon, hangszigetelt Boldog Otthonukban, amely berendezve harmincezer dollárjukba került; ez a ház ruházta, etette, álomba ringatta őket játszott velük, énekelt nekik és gondjukat viselte. Közeledtükre valahol kapcsoló kattant, s amikor a gyerekszobától tízlábnyira voltak, odabent kigyúlt a fény. Ugyanígy a hátuk mögött azokban a termekben, amelyeken áthaladtak, zajtalanul, önműködően gyúlt és elaludt a lámpa.
- Lássuk - mondta George Hadley.
A gyerekszoba gyékénnyel borított padlóján álltak.
A szoba negyven láb széles, negyven láb hosszú és nyolc láb magas volt. Másfélszer annyiba került, mint a ház többi része. "De a gyerekeink részére semmi sem lehet túl jó" - mondogatta George.
A gyereks
zobában csend honolt. A szoba kopár volt, miként a tűző déli napban egy dzsungelbeli irtás. A puszta falak kétdimenziósak voltak. Most ahogy George és Lydia Hadley ott állt a szoba közepén, a falak zümmögni kezdtek, úgy tetszett, a kristálytiszta távolba húzódnak vissza, mire egy afrikai préri jelent meg, három kiterjedésben; minden oldalon az utolsó kavicsig és szalmaszálig színes, élethű utánzatban. Fejük felett a mennyezet mély égbolttá változott, rajta izzó, sárga nap.George Hadley érezte, hogy homlokát lassan elönti a verejték.
- Ne álljunk itt a napon - mondta. - Ez kissé túlságosan valószerű. De egyébként nem látom, mi hiba volna itt.
- Várj egy kicsit, majd meglátod - jegyezte meg a felesége.
Most a rejtett szagfejlesztő is működni kezdett: szagokat fújt a napperzselte préri közepén álló pár felé. Az oroszlánfű forró szalmaszagát, a rejtett vizesgödör hűvös, zöld szagát, az állatok erős rozsdaszagát, a forró levegőben pirospaprikára emlékeztető homok szagát. S most már hangok is hallatszottak: füves
talajon távoli antiloplábak dobbanása, keselyűk papíros zizegéséhez hasonló rebbenése. Az égbolton árnyék futott végig. George Hadley égnek fordított, izzadt arcán árnyék rezzent.- Ronda dögök - hallotta felesége hangját.
- Keselyűk.
- És látod arrafelé, ott hátul, az oroszlánokat? Úton vannak a vizesgödörhöz. Épp most fejezték be a táplálkozást - mondta Lydia. - Isten tudja, mit zabáltak.
- Valamilyen állatot. - George Hadley kezét hunyorgó szeméhez emelte, hogy megvédje a tűző naptól. - Zebrát vagy tán e
gy zsiráfbébit.- Biztos vagy benne? - kérdezte az asszony furcsa, izgatott hangon.
- Hogy biztos legyek benne, ahhoz már későn jöttünk - mondta a férfi mulatva. - Már csak lerágott csontokat látok, meg a keselyűket, amint lecsapnak a hátrahagyott cafatokr
a.- És azt a sikolyt hallottad?
- Nem.
- Körülbelül egy perccel ezelőtt.
- Sajnálom, nem hallottam.
Az oroszlánok feléjük tartottak. És George Hadleyt újból elfogta a csodálat a technikai lángelme iránt, aki ezt a szobát kiagyalta. É
s milyen hihetetlen olcsón jutottak ehhez a tüneményesen működő berendezéshez. Minden otthonban kellene legalább egy ilyen szoba. Igaz, ez a tökéletes élethűség néha már ijesztő, szinte beleszúr, belenyilallik az emberbe, de végül mégis micsoda szórakozás mindenkinek, nemcsak a fiunknak és lányunknak, hanem nekünk is, ha hirtelen vágyat érzünk egy kis kiruccanásra valamilyen idegen országba, gyors környezetváltozásra. Hát most itt van!És itt voltak az oroszlánok is, tizenöt lábnyira, olyan élethűen, olyan hevesen és megdöbbentően élethűen, hogy George szinte keze alatt érezte szúrós szőrzetüket, szája megtelt forró, bundájuk poros afrikszagával, és úgy sárgálltak a szemébe, akár egy remekbe készült francia gobelin sárga színe - az oroszlánok és a nyári füv
ek sárgasága. Hallotta a csendes délidőben az oroszlántüdők görcsös fújtatását, és érezte a lihegő, csöpörgő szájakból áradó hússzagot.Az álldogáló oroszlánok rettenetes, zöldessárga szemükkel George és Lydia Hadleyt méregették.
- Vigyázz! - sikoltotta Lydia.
Az oroszlánok feléjük rohantak.
Lydia lélekszakadva menekült. George ösztönösen utánaszaladt. Odakint, a hallban, a csukott ajtó előtt George nevetett, Lydia sírt, s mindketten megdöbbentek, milyen hatással volt ez a jelenet a másikra.
- George!
- Lydia! Drága, szegény, édes Lydiám!
- Kis híján elkaptak minket!
- Lydia, gondold meg, hisz ezek csak falak, kristályfalak, nem egyebek. Elismerem, élethűek, Afrika idejött a házadba, de azért az egész mégsem egyéb, mint üvegfalak mögött rendkívül apró szemcsés, rendkívül érzékeny, többdimenziós színesfilm és érzékletes filmszalag. Csak szag- és hanghatás az egész, Lydia. Itt a zsebkendőm.
- Félek. - Férjéhez lépett, egész testével hozzásimult, s egyre csak sírt. - Láttad? Érezted? Túlságosan élethű.
- Ugyan, ugyan, Lydia…
- Mondd meg Wendynek és Peternek, ne olvassanak többé Afrikáról szóló könyveket.
- Jól van… jól van. - Megsimogatta az asszonyt.
- Megígéred?
- Persze.
- És néhány napra zárd be a gyerekszobát, amíg az idegeim megnyugszanak.
- De hát tudod, Pe
ter ezt milyen nehezen viseli el. Amikor egy hónappal ezelőtt büntetésből csak néhány órára bezártam a gyerekszobát, máris hisztizni kezdett. És Wendy is. Élnek-halnak a gyerekszobáért.- Be kell zárni, és kész.
- Jól van. - Vonakodva kulcsra zárta a nagy ajtót. - Túlságosan sokat dolgozol. Pihenned kellene.
- Isten tudja… isten tudja - mondta az asszony. Orrát fújta, s letelepedett egy székbe, amely azonnal hintáztatni és nyugtatni kezdte. - Talán nincs elég tennivalóm. Talán túl sok időm marad a gondolkod
ásra. Miért ne csuknánk be néhány napra az egész házat és mehetnénk el üdülni?- Azt akarod mondani szeretnéd, ha te süthetnél tojást nekem?
- Igen - bólintott Lydia.
- És te akarod stoppolni a zoknijaimat?
- Igen. - Hevesen, könnyezve bólintott.
- És kisöpörni a házat?
- Igen, igen! De még mennyire!
- De hát azt hittem, azért vettük meg ezt a házat, hogy ne legyen semmi tennivalónk.
- Hisz éppen erről van szó. Úgy érzem, mintha felesleges volnék itt. Most ez a ház a feleség, az anya és a gyereklány. Hát versenyezhetek én egy afrikai prérivel? Hogyan tudnám olyan ügyesen és gyorsan megfürdetni és lesikálni a gyermekeimet, mint egy önműködő sikálófürdő? És nemcsak rólam van szó. Rólad is. Az utóbbi időben te is szörnyű idegesen
- Talán túl sokat dohányzom.
- Te is úgy viselkedsz, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával ebben a házban. Minden délelőtt valamivel többet dohányzol, minden délután valamivel többet iszol, s minden este valamivel több altatóra van szükséged. Te is úgy érzed, hogy felesleges vag
y.- Csakugyan? - Elhallgatott, és megpróbált önmagába kémlelni, hogy valójában mit lát ott.
- Ó, George! - A férfi mögé, a gyerekszoba ajtajára nézett. - Azok az oroszlánok, ugye, nem törhetnek ki onnan?
George az ajtóra pillantott, s látta, hogy az úgy remeg, mintha a túlsó oldalon vadul taszigálnák.
- Persze hogy nem - válaszolta.
Kettesben vacsoráztak, mert Wendy és Peter a város túlsó végén valami különleges plasztikus karneválon vettek részt, s televízión üzentek, hogy későn jönnek haza, ne várjanak rájuk a vacsorával. Így hát George Hadley eltűnődve figyelte az ebédlőasztalt, amint gépi bendőjéből meleg ételeket szolgál fel.
- Megfeledkeztünk a ketchupról - mondta.
- Bocsánat - szólalt meg egy halk hang az asztal belsejében, s máris megjelent a ketchup.
Ami a gyerekszobát illeti, gondolta George Hadley, nem fog ártani a gyerekeknek, ha egy ideig nem mehetnek be. Jóból is megárt a sok. És nyilvánvaló, hogy a gyerekek túl sok időt szentelnek Afrikának.
Az a napfény. Mintha még egyre a nyakán érezné, akár egy forró mancsot. És azok az oroszlánok. És a vérszag… Különös, hogy a gyerekszoba mennyire felfogta a gyerekek gondolatainak telepatikus kisugárzását, s hogy olyan életet teremtett, amely minden kívánságukat kielégíti. A gyerekek oroszlánokra gondoltak, s íme, az oroszlánok. A gyerekek zebrákra gondoltak, s íme, a zebrák. Nap - nap. Zsiráfok-zsiráfok. Halál és halál.
Halál. Ímmel-ámmal rágta a húst, amelyet az asztal felszeletelt számára. Halálgondolatok. Wendy és Peter nagyon fiatal még ahhoz, hogy hal
álra gondoljon. Nem, ehhez az ember valójában sohasem túl fiatal. Még fogalmam sem volt, mi a halál, s már valakinek a halálát kívántam. Kétéves voltam, amikor már riasztópisztollyal emberekre lődöztem.De ez - a végtelen, forró afrikai pusztaság - a szörn
yű halál egy oroszlán állkapcsa közt. Ami újból és újból ismétlődik.- Hová mégy? - kérdezte Lydia.
Nem felelt. Gondolataiba merülve a gyerekszoba ajtajához osont, miközben a tompa villanyfény előtte kigyúlt, mögötte meg kialudt. Az ajtónál állva hallgatózott. A távolban egy oroszlán bőgött.
Megfordította a kulcsot a zárban, s kinyitotta az ajtót. Mielőtt belépett, távoli sikolyt hallott. S megint felhangzott az oroszlánok bőgése, majd gyorsan elhalt.
Afrika földjére lépett. Az elmúlt évben hányszor nyitott
a ki ezt az ajtót, s találta szemben magát Csodaországgal, Alice-szal, a tündérrel, Aladdinnal és az ő csodalámpájával, Óz szalmaemberével, dr. Doolittle-lal vagy a tehénnel, amely egy nagyon valódinak látszó holdon ugrott át - a tündérvilágnak megannyi bájos kellékével. Hányszor látta Pegazust nyargalászni égbolton, hányszor bámulta a vörös tűzijátékszökőkutakat, hallotta az angyalok dalát. S íme, most ez a sárga, forró Afrika, ez a kemence s a vérontás a forróságban. Talán Lydiának mégis igaza van. Talán valóban szabadságra kell menniök ez elől a képzelt világ elől, amely tízéves gyermekeknek kissé túlságosan élethűre sikerült. Rendben van, ha valaki fantáziajátékokkal edzi elméjét, de ha eleven gyerekek észjárása állandóan egy és ugyanarra a gondolatkörre összpontosul…Úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapban többször is hallott volna már távoli oroszlánüvöltést, s az oroszlánok erős szaga még a távoli dolgozószobája ajtaján át is beszivárgott volna. De elfoglaltsága közepette nem figyelt fel rá.
George Hadley
egyedül állt az afrikai pusztában. Az oroszlánok falás közben felpillantottak, őt figyelték. Az illúzió csak azért nem teljes, mert a nyitott ajtón át a sötét hall végében, akár egy képkeretben, a feleségét látja, amint szórakozottan vacsorázik.- Menjetek - szólt oda az oroszlánoknak.
Nem moccantak.
George pontosan tudta, milyen elv szerint működik a szoba. Az ember kivetíti gondolatait. És bármire is gondol, megjelenik.
- Lássuk Aladdint és a csodalámpát - szólt élesen.
A préri nem tűnt el, sem az orosz
lánok.- Gyerünk, szoba! - mondta. - Aladdint akarom.
Semmi sem történt. Az oroszlánok napégette bundájukban tovább rágcsálták zsákmányukat.
- Aladdin!
Visszament vacsorázni.
- Az a bolond szoba elromlott - jegyezte meg. - Nem engedelmeskedik.
- Vagy pedig…
- Vagy pedig?
- Nem tud engedelmeskedni - válaszolta Lydia -, mert a gyerekek már olyan régóta csak Afrikára, oroszlánokra és vérontásra gondolnak, hogy a szoba másra már nem reagál.
- Lehet.
- De az is lehet, hogy Peter beállította, hogy így maradjon.
- Beállította?
- Talán odaférkőzött a gépezethez, és igazított rajta valamit.
- Peter nem ért a gépekhez.
- Tízéves korához képest okos fiú. Az intelligenciahányadosa…
- Ennek ellenére…
- Helló, mama. Helló, papa.
Handleyék hátrafordultak. Az utcai ajtón be
lépett Wendy és Peter, arcuk rózsás, mint a mentacukorka, szemük, akár fénylő kék agátgolyók, s a helikopterutazástól zubbonyukból ózon áradt.- Épp jókor jöttetek a vacsorához - mondták kórusban a szülők.
- Teleettük magunkat eperfagylalttal és virslis szendviccsel - felelte a két gyerek, egymás kezét fogva. - De leülünk és itt maradunk, amíg vacsoráztok.
- Helyes, meséljetek a gyerekszobáról.
A két gyerek előbb apjára, aztán egymásra pillantott.
- A gyerekszobáról?
- Afrikáról meg minden egyébről - válasz
olta apjuk színlelt kedélyességgel.- Nem értem, miről beszélsz - mondta Peter.
- Anyátok és én halászfelszereléssel épp most jártunk Afrikában, mint Tom Swift és a géporoszlán.
- Ugyan Peter. Tudom, mit beszélek.
- Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna Afrikát - mondta a fiú, majd Wendyhez fordult. - Te láttad?
- Nem, soha.
- Szaladj oda, nézd meg, s aztán mondd el, mit láttál.
A kislány szót fogadott.
- Wendy, gyere vissza - mondta George, de addigra a kislány már eltűnt. A lakás fényei mint megannyi szentjánosbogár követték. George-nak későn jutott eszébe, hogy amikor legutóbb ott volt, elfelejtette bezárni az ajtót.
- Wendy majd megnézi, mi van ott, s beszámol róla - mondta Peter.
- Nincs erre semmi szükség. Saját szememmel láttam.
- Tévedsz, apa.
- Nem tévedek. Halljuk, mit csináltatok?
De Wendy közben már visszajött.
- Nincs ott Afrika - lihegte.
- Na majd meglátjuk - szólt George Hadley. Valamennyien együtt végigmentek a hallon, és kinyitották a gyerekszobaajtót.
Gyönyörű zöld erdő terült eléjük, gyönyörű folyó, bíbor hegyek. Csilingelő hangok énekeltek, a fák közt a gyönyörű, rejtelmes tündér bujkált, hosszú hajában, mint megannyi élő virágcsokor, színes lepkerajok lebegtek. Az afrikai préri eltűnt. Az oroszlánok is eltűntek. Csak a tündér bujká
lt ott, s olyan gyönyörű dalt dalolt, hogy könnyeket csalt valamennyiük szemébe.George Hadley végignézett a megváltozott tájon.
- Menjetek aludni - mondta a gyerekeknek.
Tiltakozni akart, de George rájuk szólt:
- Nem hallottátok?!
A légkamrába mentek, ahol
a szél a kürtőn át mint barna leveleket szippantotta fel őket a hálószobájukba.George Hadley végigsétált az éneklő tisztáson, s a sarokban, közel ahhoz a helyhez, ahol az imént az oroszlánok voltak, felemelt valamit. Aztán lassan visszament a feleségéhez
.- Mi az? - kérdezte az asszony.
- Egy régi pénztárcám - mondta.
Odamutatta feleségének. A tárcából a forró fű szaga és oroszlánszag áradt. Néhány csepp nyál volt rajta, rágás nyoma, s mindkét oldalán vérfoltok rozsdálltak.
George becsukta a gyerekszobaajtót, s ráfordította a kulcsot.
Éjfélkor is fent volt még, s tudta, hogy a felesége sem alszik.
- Mit gondolsz, Wendy változtatta át a gyerekszobát? - szólalt meg végül a sötét szobában Lydia.
- Bizonyosan.
- Prériből erdővé változtatta, s az oroszlánok hel
yébe tündért tett oda?- Igen.
- Miért?
- Nem tudom. De amíg ki nem derítem, a gyerekszoba zárva marad.
- S a pénztárcád hogyan került oda?
- Fogalmam sincs róla - válaszolta George -, csak azt tudom, most már bánom, hogy megvettük ezt a szobát a gyerekeknek. Ha gyerekeknél egyáltalán neurózisról lehet beszélni, akkor ez a szoba…
- De hisz állítólag épp arra váló, hogy egészséges úton levezesse az idegbántalmakat.
- Kezdek kételkedni benne. - A férfi a mennyezetre bámult.
- Minden kívánságukat teljesítettük, s ez a köszönet, titkolózás, engedetlenség?
- Ki mondta azt, hogy "a gyerekek szőnyegek, olykor-olykor rájuk kell lépni"? Sohasem emeltünk kezet rájuk. Mi tagadás, kibírhatatlanok. Kedvük szerint jönnek, mennek, úgy bánnak velünk, mint mi volnánk az ő gy
erekeik. Elkényeztetettek, és mi is azok vagyunk.- Mióta egy hónappal ezelőtt megtiltottad, hogy rakétával New Yorkba menjenek, nagyon furcsán viselkednek.
- Megmagyaráztam nekik, fiatalok még ahhoz, hogy egyedül utazzanak.
- S mégis megfigyeltem, hogy az
óta feltűnő hűvösen viselkednek velünk.- Holnap délelőtt, azt hiszem, idehívom David McCleant, nézze meg ezt az Afrikát.
- De hisz ez már nem Afrika, hanem a tündér birodalma.
- Az az érzésem, hogy addigra megint Afrika lesz.
Egy perccel később felhangzot
tak a sikolyok.Két sikoly. Két ember sikoltott odalent. S aztán oroszlánbőgés hallatszott.
- Wendy és Peter nincs a szobájában - mondta az asszony.
George dobogó szívvel feküdt ágyában.
- Nincs. - Betörték a gyerekszobaajtót.
- Azok a sikolyok… nagyon ism
erősen hangzanak.- Azt mondod?
- Igen. Szörnyen ismerősek.
Noha ágyuk igen-igen megerőltette magát, még egy órába telt, amíg álomba ringatta őket. Az éjszakai levegőben macskaszag úszkált…
- Apa? - szólalt meg Peter.
- Tessék.
Peter a cipőjét bámulta. Úja
bban soha nem nézett sem apjára, sem anyjára.- Ugye, nem akarod végleg lezárni a gyerekszobát?
- Ez attól függ.
- Mitől? - tört ki Peter.
- Tőled és a húgodtól. Ha ezt az Afrikát időnként, mondjuk, Svédországgal vagy Dániával, vagy esetleg Kínával váltaná
tok fel…- Azt hittem, kedvünk szerint játszhatunk.
- Igen, de csak ésszerű határok, közt.
- Mi a kifogásod Afrika ellen, apa?
- Tehát most már bevallod, hogy mégis Afrikát idézted fel?
- Nem akarom, hogy bezárd a gyerekszobát- mondta ridegen Peter. - Egy percre se.
- Ami azt illeti, épp azon gondolkodunk, hogy körülbelül egy hónapra az egész házat kikapcsoljuk. És gondtalan, amolyan "szolgáld ki magad" életet fogunk élni.
- Ez szörnyen hangzik. Magam fűzzem be a cipőmet, a cipőbefűző helyett? Magam mossam
a fogamat, magam fésülködjem és fürödjem?- A változatosság kedvéért. Jó szórakozás lesz, nem gondolod?
- Nem, szerintem borzalmas lesz. Annak se örültem, amikor a múlt hónapban leszerelted a festőkészüléket.
- Azért tettem, hogy tanulj meg magad festeni,
- Én csak nézni, hallani és szagolni akarok, más nem érdekel.
- Jól van. Menj és játssz Afrikában.
- Hamarosan ki akarjátok kapcsolni a házat?
- Ezen gondolkodunk.
- Okosabb volna, ha nem gondolkodnátok tovább rajta, apa.
- Nem tűröm, hogy a saját fiam fen
yegessen!- Hát jó. - És Peter a gyerekszoba felé ballagott.
- Jókor jöttem? - kérdezte David McClean.
- Parancsolsz reggelit? - szólt George Hadley.
- Köszönöm, már ettem. Mi baj van?
- David, te pszichológus vagy.
- Remélem.
- Akkor nézd meg a gyerekszob
ánkat. Már láttad egyszer, egy évvel ezelőtt, amikor benéztél hozzánk. Vettél észre valami különöset rajta?- Nem mondhatnám! Csak a szokott erőszakos cselekményeket láttam, itt-ott enyhe paranoiás hajlamot, ami gyerekeknél szokásos, mert úgy érzik, hogy szüleik állandóan üldözik őket. De ez valójában mind nem érdekes.
Végigmentek a hallon.
- Bezártam a gyerekszobát - magyarázta az apa -, és a gyerekek éjjel betörtek oda. Hagytam, mert azt akartam, hogy lásd, milyen képeket idéznek fel.
A gyerekszobából rettenetes sikoly hallatszott.
- Íme - mondta George, Hadley. - Nézd meg, mit tudsz belőle kiokoskodni.
Kopogtatás nélkül benyitottak a gyerekekhez.
A sikolyok elhalkultak. Az oroszlánok lakmároztak.
- Menjetek csak ki egy percre, gyerekek - mondta George Hadley. - Ne változtassatok a gondolatkombináción. Hagyjátok a falakat úgy, ahogy vannak. Értettétek?
Amikor a gyerekek kimentek, a két férfi figyelmesen nézte a távolban az oroszláncsordát, amely nagy élvezettel lakmározott zsákmányán, akármi volt is az.
- K
íváncsi volnék, mi az - mondta George Hadley. - Néha már-már felismerhető. Mit gondolsz, ha idehoznék egy erős távcsövet és…David McClean fanyarul felnevetett.
- Aligha. - Megfordult, és a négy falat vizsgálgatta. - És ez mióta tart?
- Valamivel több mint egy hónapja.
- Itt bizony érzésem szerint baj van.
- Nem érzelmeket, tényeket szeretnék hallani.
- A pszichológus, kedves George, soha életében nem lát tényeket. Csak érzelmekről, bizonytalan dolgokról hall. Azt mondom tehát neked, érzésem szerint itt baj van. Bízz az előérzetemben és az ösztöneimben. Valami bajt szimatolok itt. Nagy bajt. Azt tanácsolom neked, romboltasd le ezt az egész nyavalyás szobát, és egy évig naponta hozd el hozzám a gyerekeidet kezelésre.
- Ennyire súlyos a dolog?
- Sajnos igen. Ezeknek a gyerekszobáknak az volt az egyik eredeti rendeltetése, hogy megvizsgálhassuk a mintázatokat, amelyeket a gyerek gondolatai a falakra vetítenek. Hogy nyugodtan vizsgálhassuk őket, és segíthessünk a gyerekeken. Csakhogy a mi esetünkben a szoba gyilkos gondolatokhoz vezető csatorna lett, pedig épp az ellenkező irányban kellett volna hatnia.
- És ezt eddig nem érezted?
- Csak azt éreztem, hogy még a szokottnál is inkább elkényezteted a gyerekeidet. Most pedig valamilyen csalódást okoztál nekik. Mi volt az?
- Nem engedtem el őket New Yorkba.
- Hát még?
- Elvittem néhány gépet a házból, s egy hónappal ezelőtt azzal fenyegettem meg őket, hogy lezárom a gyerekszobát, ha nem végzik el a házi feladatukat. És le is zártam négy napra, hogy lá
ssák, komolyan beszélek.- Aha!
- Mond ez neked valamit?
- Ez mindent megmond. Eddig Mikulás voltál nekik, most meg krampusz. S a gyerekek Mikulást szeretik. A gyerekek vonzalmaiban a te és a feleséged helyét a szoba és a ház foglalta el. Ez a szoba most a
pjuk és anyjuk, sokkal fontosabb nekik, mint az igazi szüleik. Te pedig előállsz azzal, hogy le akarod zárni. Nem csoda, hogy meggyűlöltek. Erről az égboltról, ebből a napból szinte árad a gyűlölet, nem érzed? Változtatnod kell az életeden, George. Sokakhoz hasonlóan te is a kényelemre építetted fel. Ha valami elromlana a konyhádban, egykettőre éhen halnál. Hisz még egy tojást sem tudsz feltörni. S mégis mindent ki kell kapcsolnod. Kezdj mindent elölről. Időbe fog telni. De ezek a rossz gyerekek egy év alatt megjavulnak. Majd meglátod.S nem lesz nekik túl nagy megrázkódtatás, ha egyik napról a másikra végleg becsukom a gyerekszobát?
- Nem szabad ebbe még mélyebben belemerülnünk, ez minden, amit mondhatok.
Az oroszlánok befejezték véres lakomájukat.
A tisztás szélén állva a két férfit figyelték.
- Úgy érzem, mintha rám leselkednének - mondta McClean. - Menjünk innen. Sohasem rajongtam ezekért a nyavalyás szobákért. Idegesítenék.
- Az oroszlánok nagyon élethűek, ugye? - kérdezte George Hadley. - De azért nem h
inném, hogy valamilyen módon…- Valamilyen módon?… életre kelnének.
- Ilyesmiről még sohasem hallottam.
- Esetleg valami géphiba folytán. Mert valaki babrált a szerkezettel vagy valami hasonló.
- Ez lehetetlen.
Az ajtóhoz mentek.
- Nem hiszem, hogy a szoba örül majd, ha kikapcsoljuk - mondta az apa.
- Semmi sem szeret meghalni, még egy szoba sem.
- Kíváncsi volnék, vajon gyűlöl-e azért, mert ki akarom kapcsolni.
- Itt ma túl erős a paranoia - jegyezte meg David McClean. - Követni lehet, mint a vad szagát. -
Lehajolt és felvett és véres sálat. - Ez a tiéd?- Nem - válaszolta merev arccal George Hadley - Lydiáé.
Kettesben odamentek a biztosítékdobozhoz, s elfordították a gyerekszoba kapcsolóját.
A két gyerek hisztizni kezdett. Sikoltoztak, toporzékoltak, földhöz vágták, ami a kezük ügyébe esett. Üvöltöttek, sírtak, káromkodtak, a bútorokon ugráltak.
- Ezt nem teheted a gyerekszobával, nem teheted!
- Gyerekek, gyerekek!
A gyerekek sírva a pamlagra vetették magukat.
- George - mondta Lydia -, kapcsold be a gyerekszobát, csak néhány pillanatra. Ezt túl hirtelen csináltad.
- Nem kapcsolom be.
- Ne légy olyan kegyetlen.
- Lydia, kikapcsoltam a szobát, s úgy is marad. S ettől a pillanattól kezdve az egész ház ki van kapcsolva. Minél tovább nézem azt az összevisszaságot, amelyet magunkra hoztunk, annál inkább undorodom tőle. Túl sokáig bámultuk a gépi, elektronikus köldökünket. Istenemre, egy szippantásnyi friss levegőre van szükségünk!
Végigment a házon, kikapcsolta a hangosórákat, a tűzhelyeket, a kályhákat, a cipőtisztítókat, a cipőbefűzőket, a mosdató-, törülgető- és masszírozógépeket s minden egyéb gépet, ami csak a keze ügyébe került.
A ház, úgy tetszett, holttestekkel van tele. Olyan volt, mint egy géptemető. Olyan csendes. Egyetlen gép rejtett, zümmögő energiája sem várta, hogy gombnyomásra működni kezdjen.
- Ne engedjétek, hogy ezt tegye! - jajveszékelt Peter a mennyezet felé, mintha a házhoz, a gyerekszobához beszélne. - Ne engedjétek, hogy apa mindent megöljön. - Aztán apjához fordult. - Ó, hogy gyűlöllek!
- Sértegetéssel semmire sem mégy.
- Bárcsak halott volnál.
- Sokáig azok voltunk. Most kezdünk csak igazán élni. Ahelyett hogy gépek ajnároznának és masszíroznának minket, élni fogunk.
Wendy még mindig sírt, s most Peter is újból
- Csak egy percre, egyetlen percre, egyetlenegy percre kapcsold be a gyerekszobát - siránkoztak.
Ó, George - mondta Lydia -, ebből nem lehet semmi baj.
- Na jól van, jól van, csak már hallgassanak. De figyelmeztetlek titeket, egy percre bekapcsolom, de aztán egyszer s mindenkorra vége.
- Apu, apu, apu - dalolták a gyerekek, könnyes arccal, mosolyogva.
- És aztán szabadságra megyünk. David McClean egy félóra múlva visszajön, segít nekünk kiköltözni innen és eljutni a repülőtérre. Megyek felöltözni. Kapcsold be a gyerekszobát, Lydia, de f
igyelmeztetlek, csak egy percre.Hármasban locsogva-fecsegve elindultak, a férfi pedig a légcsatornán felvitette magát az emeletre, és nekiállt, hogy felöltözzék. Egy perc múlva Lydia bejött hozzá.
- De örülök, hogy elmegyünk innen - sóhajtotta.
- A gyerek
szobában hagytad őket?- Én is fel akarok öltözni. Ó, az a rettenetes Afrika! Nem értem, miért bolondulnak érte.
- No de öt perc múlva úton leszünk Iowa felé. Úristen, hogyan kerültünk ebbe a házba? Hogy jutott eszünkbe ilyen rémséget megvenni?
- Fennhéjázás, pénz, ostobaság.
- Azt hiszem, jobb volna, ha lemennénk, mielőtt még a gyerekek megint beleszeretnek azokba a nyavalyás vadállatokba.
Ebben a pillanatban hangos kiabálást hallottak:
- Apu, anyu, gyertek gyorsan!
A légcsatornán lementek, és végigsiettek a hallon. A gyerekeket sehol sem látták.
- Wendy? Peter?
Beszaladtak a gyerekszobába. A préri üres volt, csak az oroszlánok várták, bámulták őket.
- Peter, Wendy?
Az ajtó becsapódott mögöttük.
- Wendy, Peter!
George Hadley és felesége megpenderült, és az ajtóhoz rohant.
- Nyissátok ki az ajtót! - kiáltotta George Hadley, a kilincset rángatva. - De hisz ezek ránk zárták ajtót! Peter! - Dörömbölt az ajtón. - Nyissátok ki!
S ekkor kívülről Peter hangját hallotta:
- Ne engedjétek, hogy kikapcsolja a gyerekszobát és a házat - mondta a fiú.
Mr. és Mrs. Hadley az ajtót verte.
- Ne vicceljetek, gyerekek. Indulnunk kell. Mr. McClean egy perc múlva itt lesz, és…
És akkor meghallották a hangokat. Az oroszlánok mindhárom oldalról közeledtek feléjük a pusztaság sárga füvén, a száraz szalmán át, morogva, teli torokból bömbölve.
Az oroszlánok.
Mr. Hadley a feleségére pillantott. Megfordultak, az oroszlánokra néztek, amelyek lassan oldalogtak feléjük, lelapulva, farkukat meresztve.
Mr. és Mrs. Hadley felsikoltott.
És hirtelen ráeszméltek, miért hangzottak azok a sikolyok olyan ismerősnek.
- No, megjöttem - mondta David McClean a gyerekszoba ajtajában. - Ó, helló! - A két gyerekre bámult - a nyílt tisztás közepén ültek és ebédeltek, mintha pikniken volnának. Túlnan csillogott a vizesgödör, sárgállott a pusztaság. Fejük fölött a nap tüzelt. McClean arcát elöntötte a verejték.
- Hol vannak a szüleitek?
A gyerekek mosolyogva felpillantottak.
- Mindjárt itt lesznek.
- Helyes. Azonnal indulunk. - Mr. McClean a távolban meglátta az oroszlánokat, amint verekednek egymással, karmolásszák egymást, aztán lecsillapodva csendben nekiállnak lakmározni az árnyas fák alatt.
Kezét szeméhez emelve, hunyorogva nézte az oroszlánokat.
Az oroszlánok már végeztek a lakmározással. A vizesgödörhöz indultak inni.
McClean forró arcán árnyék futott végig. Sok-sok árnyék rezzent az arcán. Az izzó égből keselyűk szálltak alá.
- Iszik egy csésze teát? - szólalt meg a csendben Wendy.
Vámosi Pál fordítása