Eddig eszébe nem jutott soha, hogy belőle esetleg szobrász is válhatnék, csak most ebben a pillanatban, amikor kezei között a lakkozott parkettán fekvő testre bámult, döbbent rá, hogy a meggyilkolt ember porhüvelyéből valójában szobrot alkotott. Addig szorongatta, gyötörte, fojtogatta ezt a Donald Huxley nevű férfit, míg annak arckifejezése teljesen megváltozott, teste különös pózt vett fel.

Ujjai szorításával eltüntette Huxley szeméből a szigorú csillogást, helyét vak üresség foglalta el. Az ajkak, melyek azelőtt érzékien rózsaszínek voltak, most tágra nyitva leplezetlenül felfedték a nikotintól sárga fogakat aranytöméseikkel együtt. Az orr pettyes volt, sápadt, színtelen, akárcsak a fülek. Huxley kezei ezúttal nem követeltek, hanem a földön fekve esedeztek valamiért, ami már sohasem teljesülhet.

Hogyan tovább? Az óra már elütötte az éjfélt. Hiába próbált erőt venni magán, közel állt a pánikhoz. Fuss, menekülj innen, ne jöjj vissza soha, szállj vonatra, taxiba, szaladj, menj, sétálj: mindegy, mit teszel, csak húzd innét a csíkot!

Óvatosan megfordította őket, s mindkettőt pehelykönnyűnek érezte.

Közönséges kezek. Nem vastagok, nem vékonyak, nem hosszúak, nem rövidek, nem szőrösek, nem csupaszok, nem ápoltak; de mégsem piszkosak; nem ráncosak, de nem is teljesen simák, nem egy gyilkos kezei - de nem is egy ártatlan emberéi. Acton mégis úgy nézett rájuk, mint valami csodára.

William Acton letérdelt Huxley teste mellé, elővett egy zsebkendőt az áldozat zsebéből, és módszeresen nekilátott Huxley nyakát törölgetni. Élénk mozdulatokkal végigdörgölte a halott nyakát, az arcát és a tarkóját. Amikor elkészült, felállt.

Az ujjai Huxley ajtócsengőjén. Huxley ajtót nyit.

- Van néhány nagyon szép kötetem, Acton. Tapintsa meg ezt a bőrkötést! Tapintsa csak meg!

Mielőtt bármit is csinálna, mielőtt végigtörölné a megérintett tárgyakat, szüksége van egy pár kesztyűre, mert így takarítás közben áruló nyomokat hagyhat mindenütt.

Acton zsebre dugott kézzel ment fel az emeletre. Fürgén, de óvatosan mozgott, vigyázott, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Már akkor elkövetett egy szarvashibát, amikor jövetelekor nem viselt kesztyűt (de végül is ő nem tervezte előre a gyilkosságot, és a tudatalattija, amelyben talán ott lapult, hogy bűnt készül elkövetni, nem figyelmeztette arra, hogy kesztyűt kellene húznia), így e mulasztásnak most látta igazán kárát. Valahol a házban lennie kell legalább egy pár kesztyűnek. Sietnie kell, mert megvan rá minden esély, hogy még e késői órában is meglátogatja valaki Huxleyt. Az ilyen nagystílű emberek gyakran isznak együtt otthon és házon kívül, nevetgélnek, kiabálnak, köszönés nélkül járnak-kelnek az utcán. Hat óráig még bőven van ideje: akkorra várhatók ugyanis Huxley barátai, akik érte jönnek, hogy kivigyék a repülőtérre, és onnan elrepülne Mexikóvárosba…

Acton sietve húzogatta ki a fiókokat, s zsebkendővel takarta el a kezét. Hat szobában felnyitott legalább hetven vagy nyolcvan fiókot, de nem tolt vissza egyet sem, hanem rohant mindig a következőhöz. Kesztyű nélkül teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Ha találna egy párat, bejárná a zsebkendővel az egész házat és megtisztítana minden apró felületet, ahol ujjlenyomatok lehetnek, mert már egyetlen áruló nyom is megpecsételheti sorsát. Ha nem lesz elég alapos, azzal saját beismerő vallomását írja alá. Ezt teheti egyetlen észre nem vett ujjlenyomat!

- Ó, istenem, istenem! - Sóhajtva nekidőlt a szekrénynek. Felpróbálta a kesztyűt, megigazította, begombolta. Puha volt, szürke, vastag és nagyon erős. Most már megcsinálhat bármit a kezével, nem fog nyomot hagyni. Megnézte magát a tükörben, amint orrára teszi a mutatóujját, és a fogát szívogatta.

William Acton, immár kesztyűvel a kezén, visszament a könyvtárszobába, letérdelt a padlóra, és nekilátott eltüntetni a dulakodás nyomait. Centiről centire súrolta végig a parkettát, míg olyan fényes nem lett, hogy saját feszült, verejtékező arca is látszott benne. Amikor elkészült, az asztalhoz ment: először az asztal lábait törölte le, majd a fogantyúit, és végül a lapját. Észrevett egy fémtálat, rajta ízletes, hamvas héjú gyümölccsel. Fényesre dörgölte a finom ezüstöt, majd kivette belőle a gyümölcsöket, és egyenként megtörölgette őket, kivéve azokat, melyek a tál aljára kerültek.

Tekintete az ajtókra tévedt. Melyik ajtókat használta vajon ma éjjel? Már nem emlékezett. Akkor meg kell törölgetni valamennyit. A kilincseken kezdte: kifényesítette mindegyiket, aztán küszöbtől tetőig végigsúrolta az ajtókat, nem hagyván esélyt a nyomozóknak. Ahogy elkészült, a bútorokhoz lépett, és nekilátott a karosszékeknek.

- Ugyan, ne legyen az a nő annyira a szívügye! Tudja, hogy már nem szereti magát. Azt mondta, holnap Mexikóvárosba utazik velem.

Megtörölte a székeket az összegyűrt zsebkendővel. Akkor eszébe jutott, hogy a holttest is tele van az ő ujjlenyomataival. Odament hozzá, ide-oda fordítgatta, és jó alaposan megtisztogatta mindenütt. Még a cipőit is kifényesítette, noha arra igazán nem volt szükség.

- Jobb lesz így - suttogta, és visszaballagott a hullához. Alig ült le, szeme ismét elkerekedett, homlokát pedig fájdalmas ráncok redőzték. Egy másodpercnyi tűnődés után felállt, és újra az asztalhoz ment.

- Nem is figyelek rá - szuggerálta saját magát. - Gyerünk a következő szobába! Módszeres leszek. Lássuk csak: ő meg én jártunk a hallban, a könyvtárban, ebben a szobában, az ebédlőben és a konyhában.

- Jó, jó, csak a biztonság kedvéért - mormogta. Odament a falhoz, de nem találta a foltot. Illetve mégiscsak. volt rajta egy kicsi. Acton nyomban le is törölte, noha biztosan nem ujjlenyomat volt. Amikor elkészült, a kesztyűs kezével nekitámaszkodott a falnak; nézte a falat, ahogy az túlér a jobb oldalán, a bal oldalán, a lábán és a fején. Csak ennyit szólt csendben:

Biztosnak kell lenned, szólalt meg benne egy belső hang. Igen, biztosra kell mennem - ismételte meg.

Eltelt egy hosszú pillanat. Acton levegőt sem vett. Fuldokolni kezdett, majd megtántorodott, és úgy érezte, hogy egy magas szikla tetejéről zuhan a semmibe.

- Te bolond - mondta. - Ez a fal már kész van. Nem fogok hozzányúlni. Sietnem kell, sürget az idő. Már csak pár órám van addig, amíg azok a csirkefogók meg nem érkeznek. - Azzal hátrafordult.

A szeme sarkából meglátott egy pókhálót. Amíg nem figyelt oda, a kis pókok előbújtak a fal repedéseiből, és szőni kezdték leheletfinom hálójukat. Nem csupán a bal oldali falon, amit egyszer nyár végigtörölt, hanem a másik hármon is, amihez még nem nyúlt. Valahányszor próbálta meglesni őket, a pókok elbújtak rejtekhelyükre, hogy csak akkor térjenek vissza, amikor ő már elvonult.

Az íróasztalhoz ment, ahol korábban Huxley ült. Kihúzta a fiókot, és elővette azt, amit keresett. Egy apró nagyítóüveg volt, amit Huxley néha olvasáshoz használt. Kezébe vette a nagyítót, és nyugtalanul a fal mellé lépett. Ujjlenyomatok.

Szája nyitva maradt, nyelvével lassan körbenyalta az ajkait. A csillárra nézett, majd elfordította a tekintetét, aztán mégis a csillárt nézte, majd Huxley holttestét, aztán újra a csillárt a szivárványszínű üveggyöngyökkel.

Megfogott egy széket, a csillár alá állította, rátette egyik lábát, majd levette, és a széket nagy erővel a sarokba hajította. Közben harsogva nevetett. Aztán kiszaladt a szobából, az egyik falat még mindig súrolatlanul hagyva. Az ebédlőben az asztalhoz ment.

Megmutatom magának a gregorián étkészletemet, Acton - mondta Huxley. Ó, az a kenetes, behízelgő hang!

- Valóban gyönyörű.

Acton váratlanul felzokogott. Nekivágta az edényt a falnak. Az diribdarabra tört, a cserepek szétszóródtak a padlón. Egy pillanattal később már a földön térdelt. Meg kell találnia minden darabot az utolsó szilánkig! Nyomorult idióta, mondogatta magának, s közben a fejét rázta, kinyitotta-becsukta a szemét, és az asztal alá mászott. Keress meg minden darabot, te hülye, egyetlen cserép sem maradhat! Nyomorult idióta! Összeszedte, amit talált. Vajon megvan-e mind? Megnézte, hogy talál-e még cserépdarabokat az asztalon. Benézett az asztal alá, aztán a székek és a szekrény alá. Egy gyufaláng fényénél rábukkant még egy darabkára, majd némiképp megnyugodva elkezdte tisztogatni a cserepeket, de olyán műgonddal, mintha drágakövek lennének. Amikor kész lett, a fényesre dörgölt asztalra rakta mindet.

És Acton elkezdte törölgetni a konyhaedényeket, az ezüstből készült vízcsapot, a tálakat. Most már teljesen kiment a fejéből, hogy mit érintett meg és mit nem. Huxley és ő sokáig időztek a konyhában. Huxley leplezte az idegességét, amit egy potenciális gyilkos jelenlétében érzett: talán éppen azért hozta őt a konyhába, hogy legyen a keze ügyében kés. Sokáig ténferegtek ott, hozzányúltak ehhez is, ahhoz is, de arra nem emlékezett, hogy pontosan hány tárgyat érintett meg. Jobbnak látta hát, ha akkurátusan végigtöröl mindent. Amint végzett a konyhával, visszament abba a szobába, ahol Huxley holtteste feküdt.

Elfelejtette lesúrolni a szoba negyedik falát! És amíg odavolt, a piszkos falból előbújtak a kis pókok, és összemászkálták a szoba többi falát, amiket ő egyszer már tisztára súrolt! A plafonon, a csilláron, a sarkokban, a padlón milliónyi leheletfinom pókháló lógott. Pici, pici kis hálócskák nem nagyobbak, mint az ő ujjlenyomata!

Úgy látta, hogy a pókok beszőtték a képet, a gyümölcsöstálat, a holttestet és a padlót. Nyomok voltak a papírvágó késen, a fiókokon, az asztallapon, nyomok, nyomok, nyomok mindenütt.

Vadul nekilátott a padlót feltörölni. Arrébb gurította a holttestet és sírva lemosta tetőtől talpig, aztán felkelt, s egyenként megtörölgette a tál alján lévő gyümölcsöket: Ezután széket rakott a csillár alá, felállt rá és megtisztogatta a csillár minden apró függőjét. Úgy csilingeltek, akár egy kristálytamburin. Helyére rakta a széket, megtörölgette a kilincseket, majd újra székre állt, végigsúrolta a falakat, aztán a konyhába ment egy seprűért, leseperte vele a pókhálókat a mennyezetről, aztán megtörölgette a tál alján lévő gyümölcsöket, megmosta a holttestet, a kilincseket, az ezüst étkészletet, majd rátalált a lépcsőkorlátra és felment az emeletre.

Három óra! Mindenütt órák ketyegtek fülsiketítő zajjal. Lent tizenkét szoba volt, fent nyolc. Acton próbálta megbecsülni a négyzetmétereket, és tudta, hogy rengeteg időre lesz szüksége. Száz szék, hat dívány, huszonhét asztal, hat rádió. Fent, lent és középen. Elhúzta a bútorokat a fal mellől, és zokogva letörölte róluk a sokéves porréteget, majd feltámolygott a lépcsőkön, és törölt, súrolt, sepert, mosott, mert ha akár egyetlen ujjlenyomat is marad valahol, az számára egyenlő a végzettel. Alapos munkát kellett végeznie, pedig már elmúlt négy óra, és fájtak a karjai, szeme bedagad, de lassan haladt előre remegő lábakkal, leszegett fejel; súrolt, pucolt, ment hálószobáról hálószobára, kamráról kamrára.

Az egész ház ragyogott a tisztaságtól. A vázák fényesek voltak, akár a csillagok. -A székek mintha újak lettek volna. A bronz- és réztárgyak pompáztak. A padló csillogott. A lépcsőkorlát fénylett.