„Ebben a könyvben a halhatatlanság titka rejlik”, írta deákul az első oldal elején. Azután pedig a szimbólumok összevisszasága következett: 312 oldal tele furcsa jelekkel, amelyekből Adat egy kukkot sem értett. A köteten nem volt feltüntetve a szerző, ám a címlap egy olyan mottót tartalmazott, melynek segítségével egészen könnyű volt azt kideríteni: „Qui non intelligit aut discat aut taceat. ” (Aki nem érti, az tanuljon vagy hallgasson.) Ez a frázis a Monas hieroglyphicán is szerepelt, azon az alkimista művön, amelyet az angol John Dee II. Miksának, Bohémia és Magyarország királyának ajánlott.
   A kézirat eléggé vaskos volt, három és fél órájába telt, ameddig teljesen leszkennelte. Pont ma, amikor a focibajnokság döntőjét közvetítették! Viszont az is igaz, hogy a főnöke személyesen kereste fel egy furcsa alak kíséretében, akiről messziről látszott: semmi köze a középkori kiadványokhoz. Megkérte (és önök is bizonyára tudják, milyen az, amikor a főnököd „megkér” valamire): másolja le minél hamarább és minél pontosabban.
   — De furcsa ez a világ! — elmélkedett Adat, miközben tekintete megakadt az idegenen. Az kimondottan úgy bámult rá, mint valami holdkórosra, nem értette, miért húzott fel először egy pár gumikesztyűt a kezére, és miért csak azután fogott hozzá a könyv tanulmányozásához. Adat annak rendjén s módján, komótosan vizsgálta meg a könyv fedelét, a kötést, az összekötő lapok állapotát, rugalmasságát. „A legtöbb esetben a legfontosabb felfedezések olyan helyekről bukkannak elő, ahonnan senki se gondolná.” Piri Reis térképei, Gilgames agyag táblácskái, az a csontház, amelyen a „Jakab, József fia, Jézus testvére” felirat állt, évszázadokon át elfeledve hevertek mind egy poros sarokban, míg egy szakavatott pillantás fel nem fedezte mivoltukat, rejtett értékeiket.
   — Hát, ez el fog tartani vagy három-négy órát — jelentette ki, és a főnöke ezt nyugodtan jóvá is hagyta, mint aki jól ismeri az emberét és megbízik benne. Kivezette szikár és karikás szemű vendégét, aki egy amolyan megveszekedett kártyásnak nézett ki, pókerasztal mellett, pálinkás üveg társaságában éjszakázgatónak. Biztosan így került hozzá a könyv is, gondolta, idehozta a múzeumba, mondják meg neki, mennyit ér. Szerencsére a főnöke, az a vén róka, akinek annak idején nagykanállal osztották a tudást, felismerte, hogy valami teljesen különös dologgal áll szemben. Manapság a modern felszerelés megengedte a lapok gyors lemásolását és a könyvritkaságokban tartalmazott információk gyors lementését.
   A kézirat a folyton ismétlődő, vonalakban és oszlopokban szépen felsorakozott jelek tömör sorait tartalmazta. Adat rájuk se hederített, míg be nem fejezte az összes lap lemásolását. Csak azután húzta közelebb munkaasztalához a székét, megjelenítette a képállomány tartalmát a számítógép képernyőjén, és elkezdte vizsgálni. Tizenhárom jelet számolt össze, volt közöttük ismert (föld, víz, tűz, levegő) és ismeretlen. Különböző sorrendben jelentek meg, üres helyek vagy írásjelek nélkül. Olyan szépen virítottak egymás alatt, egymás mellett, mintha egy számítógép gépi kódban megírt programjának papírra vetett változata lett volna.
   A papír minősége és alkata, a kötés fajtája, a fedél megmunkálása 16. századi eredetről árulkodtak. Az időzítés többé-kevésbé biztossá vált, miután megkapta a mottó szerzőjét. John Dee volt, Tudor Mária és I. Erzsébet királynők udvari asztrológusa. Ő volt az első, aki szeretett volna egy angol nemzeti könyvtárat alapítani. Tervének megvalósítása érdekében több, mint négyezer kötetnyi magánkönyvtárát, melyet egy élet alatt gyűjtött össze, a majdani British Museumnak adományozta. E köteteken kívül John Dee több elrejtett vagy vasládikókba zárt írást hagyott maga után, melyek titokzatos történetekről és tapasztalatokról számoltak be. 1842-ben a londoni Camden Society kiadta többnyire hihetetlen eseményeket tartalmazó naplóját, majd ezt az 1859-ben, Meric Casaubon által kiadott öt kötetes, A true and faithful relation of what passed for many years between Dr. John Dee and some spirit című (addig ugyancsak titkos) kézirat követte.
   Hogyha ez az új, vélhetőleg eddig ismeretlen írás a halhatatlanság titkát tartalmazta, akkor természetes volt, hogy kódolják. John Dee-nek egy gyermek-angyal kézbesített valamikor egy fekete kristályból készített tükröt, amelyiket ő „sky stone”-nak nevezett, vagyis „mennyei kőnek”. Segítségével láthatta a láthatatlant és hallhatta a hallhatatlant. Tükrében sorban jelentek meg a fő angyalok: Uriel, Raphael, Gabriel és még sokan mások, s ezek megtanították „Enoch nyelvére”, arra, amelyet Ádám atyánk használt, mielőtt kiűzték volna a Paradicsomból, még amikor nem kellett a haláltól rettegnie. Vajon még mi mindenre tanították John Dee-t az angyalok?
   Adat tekintete újból végigfutott a könyv oldalain szépen sorakozó jeleken. Úgy döntött, odateszi az automata szövegolvasót, böngéssze ki a leszkennelt lapokat és azután helyettesítse a tizenhatos számrendszer jeleivel, mely erre a célra a legalkalmasabbnak tűnt: könnyen át lehetett alakítani bináris kódra, olyan nullákból vagy egyesekből alkotott sorokba, amelyeket csak az elektronikus agyak értenek meg. Lementette a hatalmas adathalmazt két külön állományba, azután odarakta dolgozni a számítógépét, úgyis várhatóan reggelig fog bajlódni az összes lap kiböngészésével. Megfogta a könyvet, hogy visszaadja főnökének, leoltotta a villanyt és bezárta az ajtót.
   Odahaza már csak a második félidőből jutott neki, de azután az esti híradóban láthatta a mérkőzés izgalmasabb mozzanatait. Azután egyszer csak csengett a telefon és Gaon átkiáltott:
   — Apu, ez neked szól!
   — Újjászülettem, Adat. Köszönöm! — mondta valaki angolul, azután meg is szakadt a kapcsolat s már csak a vonal fütyülése hallatszott. Nem tudta, mire vegye, így hát nem figyelt fel rá egészen másnap reggelig, amikor visszatért a múzeum alagsorában elhelyezett laboratóriumába.
   A szobában égett a villany. Senki sem lehetett odabent, hiszen bezárta az ajtót. Csak a számítógép tápforrásának halk zúgása hallatszott. Minden a helyén volt, nem hiányzott egyik sem azokból a drága és kényes berendezésekből, amelyekkel a régi könyveket vizsgálgatta. Leült a munkaasztal mellé, és megmozgatta az egeret, hogy nézze meg, milyen eredményre jutott a gép az éjszaka folyamán. A képernyő kivilágosodott, de nem azonnal, hanem fokozatosan, mintha valaki több fekete, majdnem átlátszó selyemből szőtt leplet fedett volna fel. Az utolsó mögül egy ifjú ragyogó arca jelent meg.
   Jobb kezével köszöntötte Adatot, azután mutatóujjával a képernyő belső felületére ezt írta:
   — Köszönöm! Újra élek!
   Majd aláírta magát: John Dee.
   Azután a képernyő pislogott egyet, és kikapcsolt. Adat gyorsan az egér után nyúlt. De már nem volt senki se arrafele, csak az a megszokott, virágos hegyi pázsit látszott a képernyőn, amelyet valamikor háttérnek választott.
   Azután hallotta a modem halk kattanását, mintha valaki éppen kiment volna a szobából, és becsukta volna maga után az ajtót.