ALEKSZANDR GOROBOVSZKIJ

    A véletlen

    Zajtalan fekete árnyék, egy ûrhajó szállt le sötétedéskor az
erdei tisztáson. A közelben se vándor, se gombász, se pásztor nem
akadt, hogy észrevehette volna. Így is kellett történnie ennek.
Ez is volt a terv. Három alak szakadt külön a hajótól, s figyelt,
miképp veszi kezdetét, hogy földbe hatoljon könnyedén az óriási
test. Belekúszott, akárha erõ vonta volna alá ellenállhatatlanul.

    Elrejtõzött tökéletesen, a helyén pedig fû és bozót zárult
össze megint, és egyetlen kicsi szál, egyetlen meggyûrõdött levél
sem emlékeztetett arra, ami itt végbement.

    Kezdõdött az "Invázió" hadmûvelet.

    Az a három rálelt az útra. A város irányába haladtak. Járásuk
természetes volt, mozgásuk, kézmozdulatuk csaknem emberi. Nem
lehetett kitalálni, kik õk, és miféle céllal kerültek ide, senki
az arcukat nem kutatta hosszas, figyelmes pillantással. Nem volt
jelölve a Föld egyetlenegy csillagászati térképén sem az a világ,
amelybõl megjelentek itt.

    Tapasztalt felderítõ volt ez a három, s ami a bolygót illeti,
útjaik során távolról sem az elsõ. Csak háromféle információ
érdekelte õket: a földi lények táncai, képzeteik a jóról és a
rosszról és valami, aminek nem volt megfelelõje a földi nyelvek
egyikében sem. Ezért nem lehetett sem kifejezni, sem lefordítani.
A többinek nem volt jelentõsége. Nemzeti tekintély, hadipotenciál
vagy ideológia és politika éppoly közömbös volt számukra, akár a
kaportermés vagy a golf játékszabályai.

    Nem puszta kíváncsiság vezette õket. Az volt a feladatuk,
hogy küldõik számára kifürkésszék, miképp tisztíthatnák meg a
bolygót a szennyezõdéstõl, attól a szánalmas biológiai fajtól,
amely jelenleg tenyészik rajta. Hogy felszabaduljon ez a világ a
lét más, tökéletesebb képviselõinek.

    Lépést tartva haladtak, karjuk ütemre lengett, sõt arcuk is
mintha egyforma lett volna, mind a hármuké. Hallgattak.

    A városba érve, ahogyan jöttek, szótlanul mindegyikük külön
ment tovább a maga útjain. Bizonyos idõközönként hol egyikük, hol
másikuk bukkant fel egy-egy városban, egy-egy országban a
legmeghökkentõbb helyeken. Megjelentek, hogy eltûnjenek megint,
és röviddel rá észrevétlen újfent ott-teremjenek valahol,
valószínûtlenül. Amíg egyikük a nudisták kongresszusán
tartózkodott, a másikuk a bonctani intézetben bajlódott a tetemek
zsigereivel, a harmadik énekpróbákon vett részt, vagy egy alig
látogatott múzeum kéziratait böngészte, hogy ráleljen végre egy
fel nem fedezett, egyedül csak általa felismerhetõ sorra, és
örömteli hümmel beírhassa az állandóan magával hordott noteszba.

    Neves tudósoktól szereztek interjút. Titkos ügyiratokat
vizsgáltak át. Mégis leginkább amire kifejezés, szó se létezett a
földi nyelveken, az érdekelte õket hármukat. Hosszú órákat
beszélgettek át miatta haldoklókkal, halálraítéltekkel és
elmeháborultakkal. Kutatták, s úgy látszott, meg is találják azt
a feleletet.

    Országokon, földrészeken vizslattak, feltûntek, és elvesztek
újra, és nem szánták a világot, amely fölött az ítélet
kimondatott. A Föld elkárhozott abban a pillanatban, abban az
órában, amikor õk idejöttek.

    Közben közeledett az idõ, hogy miután megtudtak minden
megtudhatót, távozniuk kelljen a bolygóról, s hagyják lakóinak
naiv játékukat tovább játszani, amíg csak az elodázhatatlan nap,
elkerülhetetlen perc, az utolsó, el nem érkezik. Ami megtudható
még maradt, részlet volt csupán, árnyalat, utolsó vonás, hogy a
döntést, amely készen volt már, és elfogadtatott, véglegesítsék.
Bár nem leveleztek, nem telefonáltak, nem váltottak táviratot,
mindhármuk tudta, hogy itt-tartózkodásuk a végéhez közelít, ideje
visszatérniük.

    Ezen utolsó napok egyikén valamelyikük egy könyvtárban
idõzött, a tudományos-fantasztikus könyveket vizsgálta át. Itt
akadt kezébe A. Gorobovszkij egyik elbeszélése. Az volt a címe:
'A véletlen.'

    Ahogy haladt az olvasással, nõttön-nõtt benne a zavar,
riadtságba, kétségbeesésbe, majd rémületbe váltva át. Az
elbeszélés az õ expedíciójukról szólt, az õ ûrhajójukról. Ahhoz a
részhez ért, hogy a könyvtárban ülve erre az elbeszélésre
bukkant, hogy nõttön-nõtt benne a zavar, riadtságba,
kétségbeesésbe, majd rémületbe váltva át, ehhez a részhez ért, és
megértette, hogy vége van. Vége nemcsak az expedíciójuknak, hanem
meglehet, az õket iderendelõ világnak is.

    Hiszen le sem szállhattak, sõt nem is közeledhettek még a
bolygóhoz, amikor elbeszélés formájában már létezett róluk
híradás. Sehol se, más világok közül egyetlenegyben sem
tapasztalták még, hogy lehet ilyen jövõbe látó képesség.

    A tehetetlen düh sistergett benne, a nyitott lapokra meredt,
majd rémülten , zihálva a bejárathoz rohant.

    Sátáni dörgéssel rontott végig az utcán, kénes füstgomolyt és
lángnyelvet lövellve, amíg csak el nem tûnt az átjáróházak és
palánkok mögött.

    A könyv, amelyet olvasott, ott hevert az asztalon tovább.

    "A tehetetlen düh - mondta a szöveg - sistergett benne, a
nyitott lapokra meredt, majd rémülten , zihálva a kijárathoz
rohant.

    Sátáni dörgéssel rontott végig az utcán, kénes füstgomolyt és
lángnyelvet lövellve, amíg csak el nem tûnt az átjáróházak és
palánkok mögött.

    Félelemtõl ûzötten, forgószél gyanánt suhantak kevéssel a
talaj fölött. Karjuk szorosan feszült testükön. Az arcuk lárva,
mind a hármuké.

    Majdnem egyidõben értek arra a helyre, ahol otthagyták az
ûrhajót. A sötét test már közeledtükre fúrta kifelé magát a föld
alól. Befogadta õket, megrándult, hang nélkül felszállt, és
eltûnt az égen.

    A Föld egyetlen csillagászati térképén sem jelölt világok
egyikének inváziókísérlete ezzel véget ért."

    A Föld egyetlen csillagászati térképén sem jelölt világok
egyikének inváziókísérlete ezzel véget ért.