Gennagyij Gor - A kert
  
  
   1.
   - Szid! - szólalt meg Nina. - A szociológus gyanít valamit?
   - Azt hiszem, igen. A kérdőívén volt egy nagyon különös kérdés.
   - Miért különös? Csak nem azt kérdezte, hogyan csöppentél idea huszadik századba?
   - De azt.
   - És mit válaszoltál neki?
   - Az igazat.
   - S elhitte, amit mondtál?
   - Nem tudom. A jövő szót nagy kezdőbetűvel írtam. Eleinte azt gondolta, hogy van egy Jövő nevű település valahol a sarkvidéken, és én ott születtem. De aztán megmagyaráztam neki a dolgot.
   - Hát lehet ezt megmagyarázni? A szociológusok csak a tényeket fogadják el.
   - Ez is tény.
   - Furcsa tény. Valaki a huszonegyedik században született, aztán valamiféle módon elkerült a huszadikba. S nem követelt semmiféle bizonyítékot?
   - Egyelőre nem. A bizonyítékért majd jelentkezik. A szociológus az általánost, a tipikust keresi, azt, ami a statisztikai törvényszerűségeknek megfelel. Ehelyett ilyen rendkívüli esettel találkozott. Már azt hittem, hogy megüti a guta. Úgy nézett rám, mint valami őrültre. Egyszer csak összetépte a kérdőívet. Aztán megnyugodott, és beszélgettünk. Megkérdezte, nincs-e a válaszomnak metaforikus értelme. Nincsen - feleltem neki. Valóban a huszonegyedik században születtem, és ez nem metafora. Akkor kijelentette, hogy válaszom filozofikus, és voltaképpen metafora. De végül - és ez nagyon meglepett - mégis elhitte, amit mondtam.
   - Elhitte? Inkább csak úgy tett, mintha elhinné. Egy filozófus aligha hihet abban, ami a logikának ellentmond.
   - De Nina, igazán úgy látszott, hogy hisz nekem! Kezdetben nem hitt, de azután hagyta magát meggyőzni. Mindenre válaszoltam, amit csak a huszonegyedik századról kérdezett. Ki tudja, miért, az érdekelte a legjobban, hogy mit isznak az emberek a huszonegyedik században: teát vagy kávét? Azt feleltem: kávét. Ettől jókedvre derült. De hagyjuk a szociológust, róla már éppen eleget beszéltünk. Majd megbeszéljük a dolgot, amikor befejezem a munkámat.
   Szid egy fa árnyképét vázolta fel egy nagy papírlapra, Nina pedig a hintaszékben ringatózott, kezében díszes kötésű, keskeny könyvet tartott, verseket olvasott. Időről időre rápillantott a költő portréjára a könyv borítóján. A költő Szidre hasonlított. Annyira hasonlított rá, hogy Nina szinte kényelmetlenül érezte magát. Hiszen a költő nem lehetett azonos Sziddel, és Szid nem lehetett azonos a költővel. A költő két évszázaddal Szid előtt született.
   - Szid - szólalt meg Nina megint -, az éjjel felébredtem, és nem találtalak. Hol voltál?
   - Az ablak előtt.
   - S mit csináltál?
   - Semmit. Csak álldogáltam.
   - Miért?
   - Hányszor elmondtam már, hogy éjjelenként kertté változom. Ezt ott tanultam.
   - Hol?
   - A jövőben.
   - A Jövő nevű településen?
   - Nem. Abban a jövőben, ami ezután lesz.
   - Az ember csak a mesében változhat át kertté. Mi pedig nem a mesében élünk. Remélem, nem mondtad el a szociológusnak, hogy éjjelenként kertté változol?
   - De elmondtam.
   - Miért?
   - A szociológus azt akarta tudni, mit érzek, amikor a képeimet festem. Mindent tüzetesen tudni akart. Hogy mit tapasztalok, és mire gondolok. Mindenáron a lelkemben akart olvasni. Ezért aztán kitártam előtte a lelkemet.
   Nina nevetésbe tört ki.
   - A szociológusnak kitárod a lelkedet, a feleségednek azonban nem. Már egy éve házasok vagyunk, de még semmit sem tudok a múltadról.
   - Az én múltam: a jövő. Én nem az elején kezdtem el az életet, hanem a végén. Ezt nem is titkoltam el előled. A személyazonossági igazolványomba olyan születési dátum van beírva, amin mindenki fennakad.
   - A kiállító hivatal tévedése?
   - Nem. Csupán apró pontatlanság. A kétezer-harmadik évet írták bele a személyazonosságimba, pedig addig még éppen huszonhét év van hátra. Elsiettem a dolgot, Nina, és hamarabb a világra jöttem, nem várva be az időpontot, amelyet számomra kijelöltek. Abban a világban, ahonnan ide kerültem, már kiküszöbölték a véletleneket. Ott az emberek nem véletlenül születnek.
  
   2.
   Nina a kertben ismerkedett meg Sziddel. Egy padon ült, és könyvét félretéve, a lombok susogását hallgatta. Fújt a szél. A kert susogott, zizegett feje felett. Egyszer csak csönd lett. Különös, érthetetlen csönd. A szél ereje nem csökkent. De már nem ringatóztak és nem zizegtek a fák ágai. A kert körvonalai villóztak, mintha a tó tükrén táncolnának.
   Nina lépéseket hallott. Egy ifjú állt előtte. Kezében virágzó zelnicemeggy-faágat tartott.
   - Nem szabad az ágakat letörni - jegyezte meg Nina szigorúan.
   - Ki maga?
   - Most ki vagyok? - kérdezte az ifjú.
   - Vagy ki voltam öt perccel ezelőtt?
   - Csak nem öt perc alatt sikerült megváltoznia?
   - De igen. Nagyon siettem. Meg akartam magával ismerkedni. Gyakran látom itt ülni könyvvel a kezében.
   - És én miért nem láttam egyszer sem magát?
   - Látni látott, de nem gondolt arra, hogy én vagyok az. Nem hasonlítottam magamra. - Kire hasonlított?
   - Inkább beszéljünk valami másról. Úgysem hiszi el, ha megmondom, hogy milyen voltam.
   - Miért ne hinném el? Olyan őszinte az arca. Nem olyan, mint egy csaló. Szóval kire hasonlított?
   - Majd erről később beszélünk - felelte az ifjú kedvetlenül. - Nem az a fontos, milyen voltam fél órával ezelőtt. Csak az, hogy most milyen vagyok.
   - Most olyan, mint aki nehéz vizsgán esett át.
   - Eltalálta. Valóban vizsgáztam. Újra emberré változtam. - És mi volt azelőtt?
   - Én voltam a kert - felelte az ifjú csöndesen.
   - Micsoda? - A kert.
   - A kert? Ezt egyáltalában nem értem. A kert nem változhat át emberré.
   - De igen. Hiszen nem voltam mindig kert, csak néha, amikor kedvem támadt rá. - Valami gonosz varázsló változtatta kertté?
   - Nem. Nem gonosz. Inkább jó. De ez titok. Nincs jogom elárulni. Szavamat adtam rá.
   - Kinek?
   - A Metamorfológiai Intézet igazgatójának.
   - És hol van az az intézet?
   - Még nincs sehol. De lesz. Nekem is később kellett volna megszületnem, de siettem, és ezért kerültem ide. Nem nyugodtam bele abba, hogy a véletlen elszakítson bennünket egymástól. Ezért jöttem ide a még be nem következett évszázadból. És hogy naponta láthassam magát, kertté változtam. Itt álltam viharban, hőségben, és magára vártam.
   - Mondja, nem beteg maga véletlenül?
   - Nem.
   - Vagy talán csak csodabogár és különc? Olyasmiket beszél, ami lehetetlen!
   - A maga számára lehetetlen. Számomra lehetséges. A Metamorfológiai Intézetben, amelyről az előbb beszéltem, megtalálták a módját, hogyan változtassák át az embereket természeti jelenségekké, mint az ősi mítoszokban. Ezenkívül festőművész is vagyok. Ez segít a munkámban. Többnyire tájképeket festek, embereket csak ritkán. Az Orosz Múzeumban nemsokára kiállítják a képeimet. Küldök magának jegyet a megnyitásra. Mondja meg a címét.
  
   3.
   Nina megkapta a belépőjegyet a meghívd kíséretében. A meghívóra piros és fekete betűkkel hosszú szöveget nyomtattak: "A Képzőművészet Szövetségének Leningrádi Tagozata és az Orosz Múzeum meghívják Önt Szid Oblakov festőművész kiállításának megnyitására."
   Úgy látszik; az ifjúnak neve és keresztneve van. Oblakovnak hívják. Illik hozzá ez a név. Ezenkívül a Képzőművész Szövetség tagja. Egyébként ebben nincs semmi csodálatos. Mintha csak egy hétköznapi, közönséges ember változhatna át kertté, a Képzőművészet Szövetségének tagja pedig nem?
   Nina csodálkozva nézegette a meghívót. A kiállításon festmények, rajzok, akvarellek, illusztrációk, metszetek szerepelnek. A meghívó tanúsága szerint Szid ifjúsági írók könyveit is illusztrálja. A kiadóban bizonyára senki sem sejti, hogy néha kertté változik. Ha tudnák, talán nem is bíznák rá az ifjúsági könyvek illusztrálását.
   Nina fogta a belépőjegyet, és elment a múzeumba. Sokan voltak. A kiállítást egy tekintélyes művészettörténész nyitotta meg. Lassan, komolyan, fontoskodva szónokolt: - Szid Oblakov fiatalsága ellenére újat hozott a művészetbe. Akvarelljei igézőek, mintha magukba szívták volna az ég kékjét, a felhők ragyogását, a hajnali harmat üdeségét...
   Oblakov ott áll a művészettörténész mellett. Most valóban olyan, mintha a huszadik századnak volna a szülöttje. Úgy áll, mint aki kész eltűnni, és a nagy szobrot nézegeti lopva, mintha amögé akarna elbújni a dicséretek elől.
   Nina rámosolyog. De Oblakov nem látja a leány mosolyát. Nagy tömeg veszi őket körül. A múzeum kedves arcú fiatal munkatársa ollót nyújt át a tekintélyes művészettörténésznek.
   A tekintélyes úr ügyetlenül elvágja a bejáratnál levő szalagot, és a tömeg Ninával együtt betódul a terembe.
   Nina megáll az első akvarell előtt, és az üveg alatt saját arcképét pillantja meg. Nem is arckép ez. Ő maga áll ott, tizedjére vagy huszadjára kicsinyítve.
   Nina most Szid szemével látja önmagát. Szíd vízfestékkel festette meg az arcát, és ez az arc most olyan, mintha átvilágítana az erdei forrás vizén keresztül, amely minden hétköznapi kifejezést lemosott róla.
   Ezen a képen Nina a természet része. A patak vizében visszatükröződő erdő és felhők része.
   Egyszer csak tiszta hangot hall:
   - Örülök, hogy eljött.
   - Magát Oblakovnak hívják? - kérdezte Nina.
   - Nem tudtam, hogy van vezeték- és keresztneve.
   Szid mosolygott.
   - Persze. Én vagyok a kert. A kertnek nem lehet vezetékneve. A kert - a természet része. És a természet számára túlságosan szűkre szabottak az emberi elnevezések. A Képzőművészek Szövetégébe azonban nem veszik fel a név nélküli embereket. El kellett mennem a rendőrségre, és ki kellett váltanom a személyazonossági igazolványomat. Egyébként is csak mellékfoglalkozásom az, hogy kert vagyok, A kert és a festő különben is majdnem kollégák.
   - Miért adja ki magát kertnek?
   - Nem én adom ki magam kertnek. A kert adja ki magát annak, hogy ő én vagyok. Amíg magára vártam, kert voltam. Amikor megérkezett, emberré változtam.
   - Olyan különösen beszél és olyan különös dolgokat. Gyermekkoromban beszéltek hozzám így a tündérmesék.
   - Most a gyermekkora tért vissza. És újra a mesék világába került. Oda, ahol a tárgyak, a jelenségek és az ember között nincs mesterséges válaszfal. A világ sokkal rugalmasabb. De erről majd később beszélünk. Szeretném, ha megnézné a képeimet.
   Keresztülvágta magát a tömegen, és odavezette Ninát a tájképeihez. Mindenki felismerte őt. Nina hallotta, hogy a háta mögött az egyik festő így szól a másikhoz:
   - Párizsban tanult Matisse-nál.
   - Hogyan tanulhatott Matisse-nál? Hiszen Matisse régen meghalt.
   - Nézze meg a katalógusban. A bevezetőben az áll, hogy Matisse tanítványa volt. Nina megkérdezi Oblakovot:
   - Igaz, hogy Matisse-nál tanult? - Igen - feleli Szid csöndesen.
   - De hiszen Matisse korábban meghalt, még a maga születése előtt!
   - Korábban, később... nem ez a lényeg. Én a jövőben születtem, és eljöttem ide, a maga századába. Matisse-t is meglátogattam. Kertté változtam az ablaka alatt. Lefestett engem. Barátok voltunk.
   - Miért beszél ilyen különösen?
   - Igazat mondok. Megegyeztünk magával abban, hogy belekerültünk a mesékbe. Bennünket a mesék kapcsolnak össze. De ne beszéljünk most erről. Most azt szeretném, ha megnézné azt a képemet. Címe: A kert. Megismeri?
   Nina rápillantott, és rögtön felismerte. Ez volt az a kert, amelyben találkoztak egymással. De ember is volt, nemcsak kert. Mint Ovidius Metamorfózisaiban: éppen most kezdődött az ember átalakulása kertté. Az ifjú a természet része volt. Reggeli üde színek ragyogtak a képen, mint a tó kék felszínén a fodrozó víz káprázata. Mindez olyan volt, mint a zene, amely tiszta, érintetlen színekké alakult át, amiket éppen most nyomott ki a művész a festékestubusból a palettára, talán nem is a tubusból, hanem a lombokból, a fűből és a hajnalból.
   A képen ott ragyogtak a kert gyengéd, eleven színei, mintha maga a kert élné ott a rámában, a reggellel és a széllel együtt.
   - Ez az akvarell - jegyezte meg Szid csöndesen - tetszett Matisse-nak.
   - Matisse körülbelül negyven évvel ezelőtt halt meg.
   - De én ismertem. Én akkor is éltem.
   - Hogyan élhetett akkor? Huszonöt évesnél nem látszik többnek.
   - Nem ez a lényeg. Lehetek fiatalabb és öregebb is önmagamnál. Néha sikerül, de néha nem. Ha nem sikerül, akkor tehetségtelennek érzem magam. De itt jön a kritikus. Felém tart. Az arckifejezéséből ítélve semmi jót nem várhatok tőle.
   Nina félrehúzódott. Időnként odanézett.
   A műkritikus petyhüdt arca egyre jobban elkomorodott. Valamit félhangon magyarázott Szidnek.
   Nina rápillantott az előtte függő akvarellre. Széles ablakot látott, amely a tavaszra, az erdőre tárult ki. Valahol az ablakon túl az erdőben sárgarigó fütyörészett.
   A festő színekkel mondta el az elmondhatatlant, a leírhatatlant: a madárfüttyöt. Egy kakukk kakukkolt. Az erdő elnyelte, majd visszhangozta a madárdalt.
   Nina hallgatta. S fülét egy hang ütötte meg, nem a kakukk, hanem a kritikus ingerült beszéde:
   - A tanulmány még, nem kép! A szín nem helyettesíti a témát. Önnek nincs iskolája. Matisse semmire sem tanította meg önt!
  
   4.
   Az anyakönyvvezető megkérdezte Szidet:
   - Mikor született?
   - Kétezer-háromban.
   Az elegáns anyakönyvvezető tréfára vette a dolgot:
   - Krisztus születése előtt?
   - Nem, Krisztus születése után.
   - De hiszen most ezerkilencszázhetvenötben vagyunk.
   - Ha nem hiszi, nézze meg a személyazonosságimat!
   - Oblakov elvtárs, én bejegyzem a házasságkötését, de az okmányát feltétlenül ki kell cseréltetnie. Nyilvánvaló elírás. Ön nem születhetett abban a században, amely még nem következett be.
   - De születhettem.
   - Nézze, ne vitatkozzunk. Ez itt anyakönyvvezetőség
   Mit tett volna ez az udvarias fiatalember, ha megtudja, hogy nem történt elírás, és Szid Oblakov valóban húsz évvel fiatalabb önmagánál? De Szid és Nina nem is próbálták megmagyarázni neki a megmagyarázhatatlan tényt. Megkapták a házassági anyakönyvi kivonatot, és hazamentek.
   A taxisofőr idegesen, sőt szinte bosszankodva hallgatta beszélgetésüket, öt perc múlva még jobban idegeskedett, és kétszer majdnem elvétette a közlekedési szabályokat. Ismerős szavakat hallott, de nem értette jelentésüket. De volt-e valami értelme annak, amit az utasai beszéltek? A sofőr szerette a rendet, szerette, ha minden a maga helyén van - szavak, tettek, sőt még a gondolatok is.
   - Én már majdnem elhittem, Szid - szólt Nina -, hogy a kétezer-harmadik évben születtél. De hogyan csöppentél ide hozzánk a jövőből?
   - Nina, helytelenül teszed fel a kérdést. Nem az a fontos, hogyan, hanem az, hogy miért. Azért kerültem vissza a múltba, hogy veled találkozzam. Nem tudtam belenyugodni abba a véletlenbe, hogy negyven évvel előttem születtél. Kortársaim közül senki sem tetszett nekem. Megpillantottam arcodat egy régi családi albumban a nagyanyámnál, és mindent megtettem azért, hogy megismerjelek. Amint látod, sikerült!
   - Miért?
   - Helytelenül teszed fel a kérdést. Miért beszél hozzánk Puskin vagy Shakespeare? Mert az emberek megtalálták a különböző nemzedékek gondolati egyidejűségének módját. Ezt a találmányt írásbeliségnek nevezték el. Ez azonban nem tökéletes. Puskin beszélhet hozzánk, de mi nem szólhatunk hozzá. A Metamorfológiai Intézetben, ahol dolgoztam, megtalálták a módját annak, hogy Puskinnal és Shakespeare-rel ne a századok távlatából beszéljünk, hanem közvetlenül, úgy, ahogyan most én veled beszelek. Én azonban egyidejűleg a magam századában is élek.
   - Magyarázd meg, Szid, hogyan csinálod ezt!
   - Nina, te megint helytelenül teszed fel a kérdést. Ha válaszolni akarok rá, arra kell emlékeznem, ami még nem volt és nincsen; és ami csak ezután lesz, ugye? Ez azonban nem emlék lesz, hanem álom. Azt akarod, hogy álmodozzam?
   - Azt - felelte Nina.
   - Szeretem, ha álmodozol. A taxisofőr hirtelen lefékezte a kocsit.
   - Szálljanak ki - mondta.
   - Már megérkeztünk? - csodálkozott Nina.
   - Nem. Szálljanak ki. Tovább nem viszem magukat. - Kifogyott az üzemanyaga?
   - Dehogyis fogyott ki! Szálljanak ki! Álmodozzanak másutt, ne az én kocsimban. Se füle, se farka annak, amit maguk beszélnek. Nem állom az álmodozókat. Bocsánat, sietnem kell a Gorkij állomásra!
  
   5.
   Nina szobájában rendezkedtek be. Nem élhettek a kertben a szabad ég alatt, ahol először találkoztak.
   Oblakovnak nem volt saját lakása, arra várt, hogy a Képzőművészek Szövetsége kieszközöljön számára egy lakást. A hetedik volt a várakozók hosszú listáján, és még nem került rá a sor.
   Volt ugyan egy pompás műterme a Néva partján. Nemcsak dolgozott ott, hanem ott is lakott. Persze csak olyankor, amikor nem alakult át kertté, hanem ember maradt. Kinevezték egy bizottságba, amely a tavaszi kiállításra válogatta ki a képeket, és Szid kiselejtezte egy tekintélyes és nagyon befolyásos ember hatalmas méretű festményét. Ezután semmi sem változott, csak a lakásra várakozók listája: Szid egyszer csak a hetedik helyről a tizenhetedikre ugrott. Az igazat megvallva, nem nagyon kesergett emiatt. A huszonegyedik században pompás lakást hagyott, szép és modern berendezéssel. Ő maga persze könnyen átjuthatott oda, de Ninát nem vihette magával.
   Az a befolyásos ember, aki Szidet a hetedik helyről a tizenhetedikre rakta át, valahogy rájött, hogy nincs olyan nagy szüksége a lakásra, mint másoknak.
   - Hiszen magának van lakása - közölte Sziddel, amikor az háromórás várakozás után bejutott hivatali szobájába.
   - Igen, de az nagyon messze van - felelte Szid.
   - Mit jelent az, hogy messze? Nemsokára kiviszik oda is a földalatti meg a villamos vonalát.
   - Oda ugyan nem.
   - De kivezetik. Elkészült már a terv is!
   - Oda aligha. Az én lakásom nem itt van, hanem a huszonegyedik században. A befolyásos ember már gyermekkorában sem tudott csodálkozni.
   - No Iám! A rokonainak adta a lakását, és most tőlünk kér másikat! Ez nem szabályos dolog.
   Ezzel ért véget a beszélgetés.
   Nina szobájának ablaka egy beépítetlen telekre nyílt. Nina egyszer az ablakból kertet látott a telek helyén. Sejtette, hogy Szid van ott. Szid éppen akkor nem volt odahaza. Nina sejtette, hogy Szid kertté változott, és ott áll az ablak alatt, magasba emeli rugalmas ágait, amelyeket beborítanak a késő őszi, hervadtan illatozó levelek.
   Azután eltűnt a kert. Megint a beépítetlen telek éktelenkedett a helyén, középen a bódéval, amelyben egy szomorú kereskedelmi alkalmazott üres üvegeket váltott vissza. Nina sejtette, hogy Szid megunta az álldogálást az ablak alatt.
   Hallotta Szid lépéseit a lépcsőkön. A többemeletes ház lakóinak azonban eszébe sem jutott az, amit Nina sejtett. A ház lakói nagyon megörültek, amikor a telken egy kertet pillantottak meg. Azt hitték, hogy a városi kertészethez egy rendkívül gondos kertészt neveztek ki, az akarja bemutatni a tudományát. Aztán persze nagyon elkeseredtek, amikor a kert néhány óra múlva eltűnt. Természetellenesnek, sőt törvényellenesnek tartották, büntetendő jelenségnek. Elhatározták, hogy egy beadványt írnak közösen a kerületi végrehajtó bizottságnak. A házban lakó nyugdíjas öregember azonban, aki nagy élettapasztalattal és megfontolt jellemmel rendelkezett, megmagyarázta nekik, hogy semmi különös nem történt.
   - Csak díszlet volt - közölte az öregember.
   - És mit gondol, hova tűnt el?
   - Elvitték.
   - Miért?
   - Felhasználták a megfelelő jelenetben. Megtörtént a felvétel. Azután pedig elvitték. Takarékosságból. A fák nem is voltak igaziak. Érteni kell a dolgokat.
   Nina csak azt kérte Szidtől, hogy kizárólag éjszaka változzon kertté, amikor mindenki alszik. Szid nem szívesen egyezett bele. Éjjelenként aludni szeretett volna, és nem volt kedve a sötétben az ablak alatt álldogálni.
   Életük úgy zajlott, mint a többi fiatal házasé. Ha el is váltak egy-egy órára, vágyakoztak egymás után, mindig együtt ebédeltek és vacsoráztak a költői Fregatt nevet viselő kisvendéglőben. A kisvendéglő valóban egy hajóhoz hasonlított, amely ismeretfenségbe hajózik fehér terítős kis asztalaival és kedves külsejű pincérnőivel, akik nem fogadtak el borravalót.
   A többi fiatal házaspárhoz hasonlítottak, csak egy lényeges dologban különböztek tőlük. Oblakovnak volt egy különös szokása. Az emberek általában a múltjukra emlékeztek, Oblakov pedig a jövőjére.
   Nina érdeklődve hallgatta, hogyan éltek az emberek a még be nem következett században. Oblakov úgy festette le előtte a jövőt, mintha az nem most következne csupán, hanem mintha már elmúlt volna. Meglehetősen részletesen mesélt róla.
   - És te valóban ott voltál? - kétkedett néha Nina.
   - Ott voltam - felelte Szid csöndesen elgondolkozva.
   - És miért ilyen szomorúan mesélsz róla? Szeretnél ott lenni, és sajnálod, hogy itt vagy velem, az én időmben? Minek is mennél vissza oda? Talán már el is felejtetted az oda vezető utat.
   - Nem helyesen teszed fel a kérdést, Nina. Nincs benne semmi logika. Oda, ahonnan én jöttem, nem vezet út.
   - Magyarázd meg, Szid.
   - Ez egyelőre megmagyarázhatatlan.
  
   6.
   A szociológus teletömött aktatáskával állított be hozzájuk. Arcán gondterhelt kifejezés ült. Táskája kérdőívekkel volt tele. Minden kérdőíven számos kérdés. A szociológus kérdőívei csapdákhoz hasonlítottak, valamiféle intellektuális hurokhoz, amellyel meg akarta ragadni az alkotó folyamat pszichológiai lényegét. A szociológus megfontoltan, apránként közeledett ehhez a lényeghez. Úgy lopakodott a célhoz, mint a vadászó vademberek az itatóhoz, amelynél a kőkorszak finom hallású és ijedős vadállatai összegyűltek.
   - Ön azt állítja - faggatta Oblakovot -, hogy néha hallucinál, és ezekben a percekben úgy tetszik önnek, hogy ön és a kert fái egymással azonosak?
   - Ez nemcsak úgy tetszik nekem. Én valóban rendelkezem azzal a képességgel, hogy átalakuljak. Néha sikerül nekem az átalakulás.
   - Le tudná írni az állapotát?
   - Igen.
   - Legyen kérem minél pontosabb a leírásban figyelmeztette a szociológus, és hangja úgy hangzott, mintha orvos és ügyész lenne egyidőben.
   - Kimegyek erre a beépítetlen telekre az ablak alá, és kertté alakulok át. Iparkodom gyorsan csinálni, nehogy valaki is észrevegye, hogyan alakul át egy ember kertté. Általában ez sikerül nekem, de nem mindig. A napokban a házmester felesége rajtakapott. "Nézzétek! Nézzétek - kiabálta -, mi történik ezzel az emberrel!" Nagy tömeg méltatlankodó ember gyűlt össze. A helyzetet a meggondolt, öreg nyugdíjas mentette meg. "Meg kell érteni ezeket az egyszerű dolgokat - közölte a tömeggel. - Filmeznek. A színész a szerepét játssza. Elkészül a felvétel, és minden úgy lesz, mint azelőtt."
   - Nem erre van szükség - szakította félbe a szociológus Oblakovot -, ön arról beszél, hogyan fogadják a maga állapotát mások. Engem egyelőre a dolognak ez a része nem érdekel. Az érdekel, hogy ön mit érez, írja le a pszichológiai állapotát.
   - Az én pszichológiai állapotom - jegyezte meg Oblakov - egy vershez hasonlít. Azt érzem, hogy a világ és én: egyek vagyunk. Mint egy jó versben, nincs logikus válaszfal a jelenségek között, a belső események szabadon folynak, akár az áramló folyó.
   - S ön eközben alkot? - kérdezte a szociológus.
   - Nem én alkotok, hanem engem tart hatalma alatt valami, ami nálam erősebb.
   - Kitér a kérdésem elől. Azt akarom tudni, milyen érzeteket tapasztal. Fájdalmat érez, vagy ellenkezőleg, kellemes érzést? Nyomasztja-e ez, vagy beletörődik a dologba? Nem érzi magát kimerültnek?
   - Úgy érzem magam, mint egy kert. A fák néha tíz, de időnként száz évig is állnak. Aligha akarják megváltoztatni a helyzetüket, aligha akarnak leülni vagy lefeküdni. Állnak. Én is állok. De én elmehetek, ha akarok. Az a tudat, hogy nem vagyok a talajhoz kötve, szintén szerepet játszik.
   - Nem értjük egymást - jelentette ki a szociológus ingerülten. - Ön menekül a kérdésem, a vaslogikám elől. Pihenjen. Gyújtson rá. Üljön vagy tíz percig nyugodtan, szedje össze a gondolatait.
   A szociológus elővette jegyzetfüzetét, és feljegyezte: "Túlzott képszerűség. Képzeletbeli átcsapás egyik helyzetből a másikba. Elképzeléseinek világa túlságosan tárgyszerű. Fenomenalizmus? Lehetséges, hogy Oblakov a valóság és az álom közötti különös közben él."
   A szociológus felsóhajtott, és eltette a jegyzetfüzetét.
  
   7.
   Mindössze egy év telt el. Szid Oblakov és felesége, Nina életében azonban sok minden történt. Először is Oblakov nem változott át többé kertté. Lassanként kijött a gyakorlatból. Később pedig teljesen leszokott róla. Másodszor, nem emlegette többé a huszonegyedik századot. Emlékei átkerültek a múltba, és a régi családi fényképalbumokra emlékeztettek. Képei és akvarelljei már nem ejtették ámulatba Ninát, és ismerőseit szokatlan üdeségükkel és újdonságukkal. Ott függtek a Művészeti Alap üzletében a Nyevszkij sugárúton, vevőre várva, és mérsékelt áruk ellenére sem keltek el.
   A Művészeti Alap igazgatója kijelentette Ninának:
   - A közönség el van kényeztetve. Mindenki Petrov-Vodkint vagy Tischlert akarna venni. De honnan kerítsek nekik? A megszokott termékből már néhány milliónyi rubel érlékben gyűlt össze készletünk. Az ön férjének a képei ennek az eladatlan képtengernek a cseppjei.
   Nina semmit sem mondott Szidnek, amikor a Művészeti Alaptól hazament.
   Szid békésen aludt. Nina csöndesen, lábujjhegyen összeszedte az üres üvegeket, nehogy felkeltse, berakta a kosárba, és lement a telken levő bódéhoz.
   A padon odalent üldögélt a megfontolt nyugdíjas öreg és egy idősebb, dölyfös hölgy, az egykori szépség, aki valaha a színházi büfét vezette.
   Az egykori szépség megjegyezte az öreg nyugdíjasnak:
   - Milyen sivár ez a beépítetlen telek. Ha legalább fákkal vagy virágokkal ültetnék be! Már régen erről álmodozom.
   - És mi értelme lenne? - ellenkezett az öreg nyugdíjas. - Mi úgysem érnénk meg, amíg a fák megnőnek. Túlságosan sokáig tartana!
   Nina hallotta a nyugdíjas keserű szavait, mialatt az üres üvegeket visszaadta, és elszomorodott, maga sem tudta, miért. Talán az öreget sajnálta, aki soha többé nem látja a kertet, vagy talán a maga életén sajnálkozott, amely olyan különösen és meseszerűen kezdődött, és egyszer csak annyira hétköznapi lett.
   Hazaérve látta, hogy Szid Oblakov felkelt, és dolgozni készül. Már régen csak a csodatevést tanuló kezdő bűvészek életének egyes jeleneteit festegette. A bűvészek elég józannak látszottak a képen, és ki tudja miért, az üres üvegeket visszaváltó komor bódéshoz hasonlítottak.
   Nina bátorságot vett magának, és szelíden megkérdezte:
   - Mondd, Szid, miért hasonlítanak bűvészeid a bódéshoz, aki épp most dobatott el velem két üveget, azt állítva, hogy nem felelnek meg a szabványnak?
   Nina reménykedett, hogy Szid régi szokása szerint kijelenti: "Nina, helytelenül teszed fel a kérdést."
   Oblakovot azonban már régen nem érdekelte a logika. Ásítva válaszolta:
   - Elfelejtettem modell nélkül dolgozni. Nem hiszek többé a képzeletnek. Még majd elragad a fantáziám, és az isten tudja, mennyire elrugaszkodom az élettől.
   - De hiszen ezek bűvészek!
   - No és aztán? A bűvészek nem hajtanak hasznot! Az a bódés meg hasznos és érdekes dolgot csinál: visszaveszi az üres üvegeket.
   Oblakov szavai logikusnak hangzottak, és Nina nem tudta, mit feleljen rá.
   - Szid - kérdezte tőle csöndesen -, nem változnál át kertté, akár csak egy fél árára?
   - Minek?
   - Nagyon szeretném.
   - Ostobaság! Merő szórakozás. Az ilyen vágyaknak még a hangoztatása sem erkölcsös!
   Nina megvárta, míg Oblakov kimossa az ecsetjét, és kirakja száradni az ablakpárkányra. Azután elmentek ebédelni a Fregatt nevű vendéglőbe.
   A vendéglő már nem hasonlított egy hajóhoz, és nem is úszott sehová, hanem egyhelyben állt, amint az egy vendéglőhöz illik. Az asztalterítők sem tündököltek a tisztaságtól, és a pincérnők mosolytalanul szolgáltak fel.
   - Szid - kérdezte Nina csöndesen -, ugye, a rendőrségen voltál! A személyazonossági osztályon?
   - Igen - felelte Oblakov lustán.
   - Miért?
   - Hogy miért? Csak nem járhatok olyan személyazonosságival, amelybe az van beírva, hogy a kétezer-harmadik évben születtem? A régi igazolványom szerint egyáltalában nem is létezem. Hol itt a logika?
   - De nekem az nagyon tetszett, Szid, hogy a kétezer-harmadik évben születtél! És nagyon tetszett nekem az is, hogy át tudsz kertté változni!
   - Képtelenség volt, Nina! Ostobaság
   - Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor még kertté változtál, más voltál, és a képeid is mások voltak. Mintha kicseréltek volna.
  
   8.
   A szociológus ezúttal aktatáska és kérdőívek nélkül állított be. Nagyon izgatott volt. - Oblakov elvtárs - fordult Szidhez, és izgatottságát nem is leplezte. - A feleségétől a napokban megtudtam, hogy többé nem változik át kertté. Igaz ez?
   - Igen.
   - Miért?
   - Helytelenül teszi fel a kérdést! Az átváltozásom vagy át nem változásom már tényében is ellentmond az okszerűségnek. Illogikus jelenség. A tudomány mai állása szerint ez a körülmény megmagyarázhatatlan.
   - Azokat a szavakat ismétli, amelyeket én mondtam önnek, amikor pszichológiáját tanulmányoztam, - No és aztán! Megfogadtam a tanácsait. És most már én is hétköznapi módon viselkedem, mint a többi ember. Nem értem, miért elégedetlen!
   - És nem tudna akár csak még egyetlenegyszer, legalább tíz percre kertté változni? Nagyon kérem! Annyira elővigyázatlan voltam, hogy közzétettem egy cikket az ön sajátos tulajdonságáról egy tudományos-népszerű folyóiratban. Hát most kijelöltek egy bizottságot, hogy ellenőrizzék kísérletemet.
   - Az ön kísérletét?
   - Nos, nem az enyémet, hanem az önét. Helyesebben az ön képességét a polimorfizmusra! Ma este egy különleges bizottság fog önnél megjelenni, hogy megismerkedjék az ön fenomenális, különleges képességével!
   - Már kijöttem a gyakorlatból. Leszoktam róla. Lehet, hogy nem is sikerülne már edző gyakorlatok nélkül.
   - Hát eddzen egy keveset! Majd én stoppolom az időt! A szociológus az órájára nézett.
   Oblakov lusta léptekkel kiment az üres telekre. Hirtelen sötét lett. Az üres telken egyszer csak égnek ágaskodó fák ágai takarták el a napot. Az ablakon beáradt az orgona és a nedves lombok illata.
   - Pompás! - kiáltott fel a szociológus. - Sikerült! Megcsinálta! Nézze! Valóban fenomenális! Csak azt nem tudom, hogyan igazoljam elméleti alapon! Jöjjön, menjünk le, sétálunk egyet a fák között, beszívjuk a friss levegőt, és majd gondolkozunk a szellemi és fizikai polimorfizmusnak ezen a megmagyarázhatatlan jelenségén!
   Nina és a szociológus lementek, átvágtak az udvaron, és a kertben találták magukat. A padon ott ült a színházi büfé volt vezetőnője, az egykori szépség meg a nyugdíjas öreg.
   Az egykori szépség lelkendezve jegyezte meg:
   - Hogy megtanulták már, hogyan kell a fákat gyorsan megnöveszteni! Reggel még üres telek volt itt, most meg, nézze, milyen sűrű a fák lombja! Micsoda pompás kert!
   - Nem igazi - ellenkezett az öreg. - Csak díszlet. Majd meglátja, filmeznek, és azután elviszik. A dolgokhoz érteni kell!
   Nina egész nap várt, és várt éjszaka és reggel, és újra leszállt az alkony, de a kert még mindig ott állt az üres telek helyén.
  
   Karig Sára fordítása