Gion Nándor

Aranyat talált

 

XI.

   Második budapesti látogatásomkor kellemesen meglepődtem Tölgyesi Mihályon. Meglepő komolysággal várt rám a pályaudvaron, a villamoson sem handabandázott, egyáltalán nem próbálta erőltetni, hogy a sokaságban ő a főnök, tisztelettel bevezetett a lakásába, ahol példás rendben álltak a bútorok, tisztaság volt, és amikor teát főzött, alátéteket rakott a csészékhez, és csak módjával öntött pálinkát a teába.
   – Megszépült a lakásod – mondtam elismerően. – A kertészek akkurátus emberek, még téged is rendre tanítanak.
   Tölgyesi Mihály unottan legyintett.
   – Őket én tanítom rendre. Én vagyok az igazgatóhelyettes. Ellenben Flauta egyre erőszakosabban beavatkozik az életembe. Azt hiszem, meséltem magának Flautáról…
   – Ő az az óvónő, aki kártyázni is tud?
   – Ő az. Az utóbbi időben sokat foglalkozik a lakással. Folyton takarít, mintha ide akarna költözni. Mostanában azon töprengek, hogy vajon kitiltsam-e a kártyapartikról, vagy pedig elvegyem feleségül. Elég szemrevaló lány.
   – Meddig akarsz töprengeni?
   – Mondjuk, fél évig. Van időm.
   A pálinkával ízesített meleg teát gyorsan kiittuk, Tölgyesi Mihály pohárba töltött pálinkát, várakozóan néztünk egymásra.
   – Te is megváltoztál – mondtam. – Komolyabb lettél, mint régen. Ennek szívből örülök.
   Tölgyesi Miska igyekezett továbbra is komolynak maradni, és megpróbálta megmagyarázni.
   – Az utóbbi időben sokat gondolkoztam két emberről. Török Ádámról, a rablógyilkosról, aki senkitől sem félt, tőle viszont sokan féltek. Ma is sokat beszélnek róla. Pedig nem voltak jóravaló cselekedetei. Gyilkolt, rabolt, verekedett. Miért szerették az emberek?
   – Mert nem félt. A megrémült emberek tisztelik azokat, akik nem félnek. Tisztelettel beszélnek róluk.
   – Ezenkívül voltak jóravaló cselekedetei?
   – Persze. Engem alaposan elvert, amikor bevonultam az első háborúba. Ezzel nem járt sikerrel. De Rusznyák Marist kihozta a kocsmákból és három évig boldoggá tette egy devecseri tanyán. És elbújtatta ott Lusztig Marcit is, azt a nyamvadt zsidó aranyművest.
   – Lusztig Mártont elégették.
   – Feladta magát. Török Ádámot három csendőr vette körül puskákkal és pisztolyokkal. Lopott lovakat kerestek, ehelyett Lusztig Marcit találták meg. Feladta magát. Előjött a búvóhelyéről, Török Ádámnak csak annyit mondott, hogy „Szentháromság”, azután elment a csendőrökkel.
   – Az aranyak hová lettek? – kérdezte felélénkülten Tölgyesi Mihály. – Mármint Lusztig Márton aranyékszerei?
   – Ezt senki sem tudja.
   – Lusztig Márton üzlete a Szentháromság téren volt.
   – Igen. Jól menő üzletet tartott. Talán erre utalt búcsúzáskor. Vagy a három fegyveres csendőrre.
   Tölgyesi Mihály az asztalra könyökölt, és méltatlankodott.
   – Török Ádám ennél többet is kiszedhetett volna abból a zsidó gyerkőcből.
   – Három csendőr állt körülötte.
   Tölgyesi Mihály lassan hátradőlt a széken és majdnem álmodozva beszélt.
   – Egyszer már találtam egy rakás aranyat. Itt Pesten, ahol tájékozatlanul bóklásztam a romok között. Megéreztem az arany szagát. Ismét aranyat kell találnom. Érzem a szagát. Ha Török Ádám helyében lettem volna az ő erejével…
   – Ki a másik ember, akiről sokat gondolkodol mostanában?
   Felébresztettem álmából, úgy viselkedett, mint aki örül az ébredésnek.
   – A másik ember? Ő Stefan Krebs SS-közlegény. Kár, hogy korábban nem ismertem közelebről. Annak idején Szenttamáson. Ő nem megtalálja, hanem kikaparja az aranyakat. Még girhesen és legyöngülve is.
   – Mi a jóistenről beszélsz? Nyugtasd le magad! Legutóbb Robotka Illéstől hallottam ilyen zagyva fecsegést, de ő nagyon meg volt ijedve.
   – Én nem vagyok megijedve – mondta valamelyest lenyugodva Tölgyesi Mihály. – Inkább reménykedem, talán azért fecsegek zavarosan. Majd mindjárt megmagyarázom. Stefan Krebs az önkéntes SS-katona hazajött Szibériából.
   – Kirgiziából.
   – Mindegy. Az is elég ronda hely lehet a magunk fajtáknak. És Szibérián keresztül jött idáig. Hazahoztuk: csodát csináltunk. Hazahoztunk egy SS-közlegényt.
   – Milyen állapotban van?
   – Útközben az orosz elvtársak megpróbálták felerősíteni, de még így is elég girhesen érkezett meg. A pályaudvaron én vártam és a veje, aki egy jóravaló kövérkés, lassú mozgású ember, és ámulva nézte hajlotthátú, sovány apósát, aki üveges szemekkel nézett ránk vissza. Átraktuk a százhalombattai vonatra, kezdetben ott is révetegen viselkedett, azután Érd tájékán megelevenedett. Az ablakon keresztül szénaboglyákat látott a szövetkezeti földeken. Gyorsan feltett nekünk három kérdést. Először megkérdezte, hogy tenyésztenek-e errefelé birkákat az emberek? Mondtuk, hogy igen. Azután megkérdezte Menyházi Istvánt, a termetes vejét, hogy van-e pénze. Menyházi István közölte, hogy nélkülözésben élnek, nincsen pénze. Ekkor megkérdezte tőlem, hogy van-e pénzem. Mondtam, hogy szerezhetek. Rám parancsolt, hogy vásároljam meg a szénaboglyákat. Értetlenkedtem, de ő letorkollt, amolyan SS-módon. Nagyon nyomatékosan megparancsolta, hogy azonnal vásároljam meg a szénát, lehetőleg olcsón, ő meg majd másfél hónapon belül eladja drágán, és megosztozunk a hasznon. Így történt. Ezen az úton körülbelül annyit kerestem, mint három hónapos kertészkedésem alatt. Stefan Krebs SS-katona pedig azóta még legalább 25 üzletet kötött Százhalombattán és Érden, és ma már háromszobás házban él a családjával. Az ilyen emberekről érdemes elgondolkodni.
   – Holnap meglátogatom Stefit – mondtam.
   Tölgyesi Mihály a fejét rázta.
   – Nem fogja meglátogatni.
   – Miért?
   – Püspöki Sándor ezredes elvtárs nem ajánlja. SS-katonákkal nem célszerű összedörgölőzni. Bajba keverhetnénk őt is, magunkat is.
   – Püspöki Sándor megváltozott amióta előléptették?
   – Jóindulatú, tisztességes magyar ember maradt. Jóindulatúan figyelmeztet bennünket. Azt is sejtette velem, hogy az itteni orosz elvtársak mostanában rossz szemmel néznek ránk. Különösen magára.
   Ez a közlés nem lepett meg, felkészültem már rá odaát, de az émelygő, rossz érzés megint előjött. Reméltem, hogy ez nem látszik rajtam. Megnéztem mindkét tenyeremet, nem izzadtak, ez valamennyire megnyugtatott, megvetően annyit mondtam.
   – Néha mérhetetlenül utálom ezt a ronda világot. Valamikor ki tudtam lépni belőle. Most is azt szeretném.
   – Ezért kell aranyat találnunk – mondta Tölgyesi Mihály. – Méghozzá minél gyorsabban. Az az érzésem, hogy piszok nagy bajban vagyunk.
   Iparkodtam megnyugtatóan szólni, holott nem voltam nyugodt igazából.
   – Mindig piszok nagy bajban voltunk – mondtam. – Az a dolgunk, hogy kimásszunk belőle. Kár, hogy nem találkozhatok Stefivel, Rézit azonban a jóisten sem fogja megállítani. Ő látni akarja az öccsét, és meg akarja pofozni.
   – Ezt elintézem. Tavaszig. Maga azonban maradjon veszteg itt a Madách téren, ebben a tiszta lakásban. Pihenjen és kártyázzon. Hagyjuk, hogy kiforogja magát az idő.
   Tölgyesi Miska komolysága kezdett kicsit fölényesre válni. Rá kellett szólnom.
   – Nyúljál magadhoz, és figyelj rám! Én vagyok nagyobb bajban, nekem kell jól kártyázni. Ehhez pedig értek. Nézzük tehát, hogy mit kell csináljunk. Nem fogok sokat mozogni, de találkoznom kell néhány emberrel. Például Glázer Lajossal.
   – Ezzel nincs gond – mondta Tölgyesi Mihály. – Holnap este hozza a százalékomat. Beszélhet vele.
   – Helyes – mondtam, és elkezdtem rendszerezni a feladatokat. – Holnap reggel elviszed Püspöki ezredesnek az ügynökeink jelentéseit. Bizonyára csalódni fog, de mondd meg neki, hogy vannak nálam papírok, amiket személyesen akarok átadni neki. Vagyis beszélnünk kell egymással.
   – Kártyázás közben?
   – Akár kártyázás közben is. Hozzon pénzt magával.
   – Megmondom neki. Viszont én is kérnék magától valamit.
   Várakozva néztem rá, a hosszú vonatozás és a pálinkázás után kábultnak éreztem magam, de igyekeztem figyelni.
   – Halljam!
   – Hétvégén elutazom néhány napra. Szarvasra, az Arborétumba, Gyomára, Gyomaendrődre. Kertészeti ügyekben. Szeretném, ha addig átvenné az esti kártyázások irányítását. Alispán úr majd segít, Flauta pedig majd rendben tartja a lakást. Söpröget, törölget…
   – Igazad van – mondtam dicsérőleg. – Rájöttél, hogy a mai időkben ajánlatos eltávolodni tőlem. Ügyes ember vagy, sokáig fogsz élni. Csakhogy én is sokáig akarok élni. Még ebben a ronda világban is, ahol elszöknek mellőlem a sunyi emberek.
   – Egyáltalán nem erről van szó…
   – Nyugodj meg – mondtam fáradtan és félrészegen. – Az esti kártyapartikat elrendezem, Flautától elvárom, hogy tisztán tartsa a lakást, idevárom Glázer Lajost és Püspöki Sándort, nyerni fogok a kártyán, te pedig szemléld meg a szarvasi arborétumot. Tavaszra esetleg eljöhetsz Szenttamásra. Ott sem bíznak bennünk. Ott keresztvágó fűrésszel daraboltak a bocskorosok, amikor rájöttek, hogy ezt büntetlenül megtehetik. Bátorság kell oda elmenni.
   – Ennyi bátorság még maradt bennem – mondta az apró termetű ember, és én elhittem neki.
   Ezután javasoltam, hogy aludjuk ki magunkat. Rossz érzéseimmel is hosszan aludtam, reggel pihenten ébredtem, még a Madách tér is majdnem tetszett, amikor kinéztem az ablakon. Tölgyesi Mihály addigra már elment a kertészetbe, kényelmesen megreggeliztem, zsíros kenyeret ettem és tejeskávét ittam, közben pedig azon gondolkoztam, hogy a jól termő magyar Alföldön miért termelnek olyan búzát, amiből csak sárgásbarna kemény kenyeret lehet sütni. Nálunk Bácskában még a partizánok garázdálkodása idején is puha, fehér kenyeret ettünk. Éreztem, hogy rosszul forog az agyam, tudtam, hogy semmire sem vezet, ha sajnálom magam, megszámoltam tehát a pénzemet, amit Vladan Drenovakovics küldött, és elmentem sétálni a körútra. Betértem a Napfény nevű presszóba, ahol megittam két pohár pálinkát, idegesített, hogy igen körülményesen kell italhoz jutnom, blokkokat kellett váltanom, sorba álltam a pénztárnál és a pultnál, de nem tiltakoztam, elhatároztam, hogy lenyugszom, mert élve akartam kijutni Budapestről. Dél körül megebédeltem, pacalpörköltet ettem a Diófa nevű sörözőben, a jóízű pörkölt mellé itt is száraz barna kenyeret szolgáltak fel, és leült az asztalomhoz egy erősen kopaszodó, mosolygós férfi, aki megkérdezte, hogy tudok-e tájékozódni a városban. Nyilván az öltözékemről látta, hogy én vidékről jöttem, felajánlotta a segítségét. Buzinak néztem, kifizettem az ebédet, őt elküldtem, visszamentem a Madách térre és türelemmel várakoztam Tölgyesi Mihály lakásában.
   Este megjött Tölgyesi Miska, és megjöttek a kártyások is. Az alispán ezúttal is vadászkalappal a fején érkezett, és nagyon megörült nekem, mi ketten azonnal leültünk a konyhában kártyázni, Tölgyesi Miska a szobában rendezgette a vendégeit. És persze fosztogatta őket. Azután megérkezett Flauta, az óvónő is.
   Előbb a szobába ment, majd gyorsan átjött a konyhába. Festett hajú, formás testalkatú nő volt, feszes szoknyát és feszes pulóvert hordott. Mögém állt, fölém hajolt, a mellei a vállamhoz értek. Belelátott a lapjaimba, de ez nem zavart, én a kártyák hátlapjáról is tudtam, hogy az alispán mit tart a kezében, csak aprópénzt nyeregettem tőle, hiszen már egy évvel korábban elmondta, hogy kevés fizetést kap a vasúttól, meg egyébként is rokonszenves embernek tartottam.
   – Miska azt állítja, hogy maga a legjobb kártyás errefelé – mondta Flauta a hátam mögött. – Hogyan csinálja?
   – Észrevétlenül – mondtam. – Tölgyesi Miska közismerten visszafogott és csöndes, szerény ember. Ritkán dicséri önmagát és barátait. Engem sem akar feldicsérni. Pedig nemcsak errefelé vagyok a legjobb kártyás. Távolabb is.
   – Leülhetnék néhány partira? – kérdezte Flauta.
   Hátranyúltam, megsimogattam a pulóverét.
   – Mennyit keres manapság Budapesten egy óvónő?
   – Keveset. De kipótolom a jövedelmemet, a kártyán is nyerni szoktam.
   – Ma este nem fogsz nyerni – mondtam. – Dehát idegen vagyok errefelé, illik tájékozódnom. A szegény nőket kímélni szoktam. Különösen akkor, ha még szépek is.
   – Engem ne kíméljen – mondta Flauta amolyan megjátszott sértődöttséggel, de melleit még jobban a lapockáimhoz szorította.
   – Üljél hát az asztalhoz, és kártyázzunk. Hagyjuk a fecsegést.
   A telt idomú óvónő asztalhoz ült az alispán mellé, ügyesen játszott, többször összejátszottak ellenem, nem a szabályok szerint, hanem úgy, hogy belenéztek egymás lapjaiba, persze így is elbántam velük, az alispántól keveset, Flautától viszont jócskán nyertem. Ettől sem csüggedt el.
   – Nem ijesztett meg – mondta feszülő keblekkel éjféltájt. – Holnap este is magával fogok kártyázni. Holnapután is.
   Unottan kevergettem a lapokat és unottan megkérdeztem.
   – Eddig hányszor voltál férjnél?
   – Egyszer. Hozzámentem egy fizikatanárhoz. Butterer Lászlónak hívták. Fél évig éltünk együtt, azután disszidált Hollandiába. Nem hagyott kellemes emlékeket magáról. Rájöttem, hogy a kártyázás több boldogsággal jár, mint a házasélet.
   – Menjél feleségül Tölgyesi Miskához – javasoltam. – Megbízható férfi, jó férj lenne belőle, hűséges természetű, sohasem hazudik. Főzzél és mossál rá. A kártyázást hanyagold. Velem többé ne kezdjél ki. Az alsó ruháidat is elnyerem, ha kedvem van hozzá.
   – Hetente kétszer kimosom az alsó ruháimat – mondta Flauta. – Tisztán adom át a bugyimat és a kombinémat, ha valaki elnyeri tőlem. Még egy görbelábú, poros kalapú mezőőrnek is.
   Előbb összenéztem a vadászkalapos alispánnal, a kezünket is megnéztük, mintha egymás lapjait gusztálnánk, úgy láttam, hogy most az én oldalamra áll. Ezért kicsit megróttam a sértődött és dacos óvónőt.
   – Rosszul veszi ki magát ez a cselédlányos rikácsolás. Kuplé szöveg. Amelyeket cselédlányoknak írnak. De te óvónő vagy, házasodj össze Tölgyesi Miskával. A kuplékat felejtsd el. A kártyázás komoly munka.
   – Holnap este is eljövök – mondta elszántan –, és egyszer nyerni fogok.
   – Tőlem nem.
   Éjféltájt járt, a kártyások elszéledtek, Flauta és az alispán elbúcsúzott tőlem, Tölgyesi Mihály átjött hozzám a szobából a konyhába, és vele jött Glázer Lajos is a bőrtáskájával.
   – Örülök, hogy ismét itt vagy – mondta, és eléggé petyhüdten szorított velem kezet. – Repdesni sajnos nem tudok az örömtől, mert fárasztó napom volt.
   – Hol dolgoztál?
   – Mátyásföldön.
   – Az messze van?
   – A város legszélén. Gyönyörű hely, csakhogy messze van. Sokáig tart elzötyögni odáig és vissza. Persze legtöbbször megéri. A szép, kertes házakban értékes tárgyakat lehet találni.
   – Szedd elő az értékes tárgyakat – mordult rá Tölgyesi Mihály.
   Glázer Lajos kiborította táskáját, osztozkodni kezdtek, én pedig a magam ügyében érdeklődtem.
   – A szép kertes házakban nincsenek esetleg csillagos Ivánok és Szergejek?
   – Vannak – mondta Glázer Lajos osztozkodás és számolgatás közben. – Sőt vannak ott Grisák, Mihailok és Szemjon Petrovicsok is. Ezek a derék elvtársak villámgyorsan fölfedezik a legszebb helyeket, odaköltöznek, meghúzzák a derékszíjaikat, és nagyon élvezik, hogy a birkaszemű magyar lányok áhítattal bámulják őket. Hiszen időtálló egyenruhákat hordanak. Sajnos, igencsak zárt kolóniában.
   – Egy szegény magyar polgár bejuthatna oda?
   – Esetleg szemetesként. Vagy talán postásként. De ehhez ruha kell és sok-sok leleményesség.
   – A ruhákat fizetem – mondtam.
   Glázer Lajos Tölgyesi Mihályra nézett, visszavett előle egy pecsétgyűrűt, a kisujjára húzta.
   Tölgyesi Mihály bólintott.
   – Megint papírok kellenének? – kérdezte Glázer Lajos.
   Most én bólintottam.
   Glázer Lajos elém tartotta a tenyerét, kezébe raktam az alispántól és a Flautától elnyert forintokat. Nem látszott nagyon elégedettnek.
   – Egy hónapig csak magamnak dolgozom – mondta.
   – Három hétig – mondta Tölgyesi Mihály. – Kihoztalak a börtönből, becsüld meg magad.
   – Legyen három hét – egyezett bele vigyorogva Glázer Lajos. – A Szemjonok és Grigorijok talán majd kárpótolnak.
   – Én is kárpótollak – mondtam.
   Glázer Lajos fáradtan, de bizakodva távozott, és Tölgyesi Mihály is elégedettnek látszott.
   – Püspöki Sándor eljön ide vasárnap este – mondta. – Érdeklik a papírok, meg egyébként is szeret beszélgetni magával. Én akkor éppen Szarvason vagy Gyomaendrődön leszek. Esetleg Orosházán. Örülök, hogy mezőőr vigyáz a lakásomra. A kártyán meg annyit nyerjen a hülyéktől, amennyit nem szégyell.
   – Vasárnap szünnapot tartok – mondtam. – Legfeljebb Püspöki ezredessel játszom.
   – Ő vidám kedvvel veszít – mondta Tölgyesi Miska.
   Ezután nyugovóra tértünk, Tölgyesi Mihály péntek reggel elutazott kertészeti feladatára, rám maradt a lakás megőrzése és a kártyások irányítása. Nem volt semmi gond, a kártyások el voltak magukkal, én pedig elkártyázgattam Köveshalmy Imrével és Flautával a konyhában. Az alispántól keveset nyertem, Flautát viszont kíméletlenül kopasztottam. Majdnem két napig tűrte, szombat éjszakán azonban kifakadt.
   – Nyerni akarok – mondta piros arccal. – Ennyivel tartozom a női önérzetnek. Maguk mezőőrök tudják, hogy ez mit jelent?
   – Természetesen – mondtam kedélyesen. – Ez azt jelenti, hogy az asszonyok megcsalják a férjüket, azután mindent megmagyaráznak.
   – Kikérem magamnak ezt a piszkos értelmezést – rikácsolta felhevülten. – A férfiak is megmagyarázzák…
   Megpaskoltam kipirult arcát, rámosolyogtam.
   – Nyugodjál meg, édes lányom. Kártyán annyit nyerek tőled, amennyit akarok. Ezentúl pedig annyit kurválkodhatsz, amennyit akarsz. Vagy nevelheted az óvodásokat. Velem azonban ne pofázzál. Tudniillik bajban vagyok. Éppen az életemet próbálom megmenteni.
   Elfehéredett az arca, talán megértette, amit mondtam.
   – Segíthetek?
   – Tanuld meg a kártyák járását. Magadon talán segíthetsz. Rajtam nem. Egyedül kell kimásznom a latyakból. De azért örülök, ha szép fiatalasszonyok felkarolnak. Te szép vagy, egyszer majd biztosan álmodni fogok rólad.
   – Szépek az álmai?
   – Gyönyörűek.
   – Egyszer nyerni fogok – mondta Flauta, és jókedvűen ment el.
   Én persze tudtam, hogy nálam nem fog nyerni. Vasárnap estére bezártam a lakást, Püspöki Sándort vártam. El is jött úgy fél kilenc tájékán sötétbarna egyenruhában és tányérsapkával a fején. Alig ismertem meg. Érkezése előtt szalonnát szeleteltem, hosszú konyhakés volt a kezemben, a hasának szegeztem.
   – Eddig magyar embernek ismertem magát. Ennyire lezüllött az utóbbi időben?
   Mosolygott, félrelökte a konyhakést.
   – Birkanyájban élünk, testvérem. A birkanyáj pedig tiszteli a külföldi egyenruhát és elnézi a hamis kártyázást. Ha a birkáknak így tetszik, legyünk oroszok egy kicsit.
   – Tényleg cudar világban élünk – hagytam rá. – De azért próbáljuk meg túlélni. Hogyan kezdjük ezt a kellemes estét? Szalonnázással vagy üzleteléssel?
   Leült az asztalhoz és igen kedélyesen viselkedett. Tányérsapkáját levette a fejéről, a konyha sarkába dobta.
   – A kettő megfér együtt – mondta és pénzt rakott elém. Azután eszegetni kezdte a szalonnadarabokat jó sok kenyérrel. Teli szájjal beszélt. – Azt hallottam, hogy hozott nekem valamit.
   Én is enni kezdtem, a hosszú kés hegyére szúrtam a szalonnadarabokat, és szintén teli szájjal beszéltem.
   – Csak magának hoztam és csak magának mutatom meg. Ne adja tovább, amíg itt vagyok Budapesten.
   – Mutassa.
   Az asztalra tettem a névsort és azokat a papírokat, amiket a gunarasi parasztasszonytól kaptam a vonaton. Püspöki Sándor felületesen, majdnem érdektelenül nézett rájuk, majd hirtelen kigúvadtak a szemei és torkán akadt a következő falat.
   – Azt a betyár… édesanyját – mondta fuldokolva.
   – Én is valami ilyesmit mondtam, amikor megláttam.
   – Ezt nem tarthatom vissza. Tovább kell adnom.
   – Így fog kötelet hurkolni a nyakamra – mondtam és megint feléje szegeztem a konyhakést.
   Nem ijedt meg, az állát simogatta, kigombolta zubbonyát, mosolygott.
   – Az is lehet, hogy így csinálok hőst magával.
   – Halott hőst?
   – Én mindig megvédtem az embereimet – mosolygott tovább. – Tölgyesi Mihály is tanúsíthatja. Meg mások is.
   – Kérdés, hogy én ott leszek-e a mások között.
   – Ebben a lakásban biztonságban van. Ne mozduljon sehová, és nem lesz semmi baja.
   Kínomban majdnem nevetni kezdtem.
   – Mi ketten ne soroljuk magunkat a birkák közé.
   Püspöki Sándor türelmesen magyarázkodni kezdett.
   – Higgye el, jó okom van rá, hogy magát akár be is zárassam ebbe a lakásba. Itt meg tudom védeni. Talán még a közeli kocsmában is. Távolabbra, például Százhalombattára azonban nem engedhetem. Maradjon tehát veszteg. Még így is legalább egyszer ki fogják csalogatni. Egy Radován nevű gonosz szándékú ember. Ellene nem tudom megvédeni.
   – Hogyhogy?
   – Mert ő az orosz elvtársak védelme alatt áll.
   – A gonosz szándékú ember tehát két irányban dolgozik?
   – Igen.
   Kínomban most már tényleg elnevettem magam.
   – Úristen, mennyire megcsúnyult a világ. Néha mérhetetlenül utálom.
   – Megértem – mondta együttérzően Püspöki Sándor.
   – Köszönöm – mondtam. – Boldog vagyok, hogy befolyásos ismerőseim megértenek, aggódnak értem és vigyáznak rám. Igyekszem majd szűk körben mozogni itt Budapesten, a gond csupán az, hogy vissza kell utaznom a Délvidékre. Ez pedig elég hosszú út a mostanában közlekedő pocsék vonatokon.
   – Valóban hosszú út – hagyta rám kedélyesen Püspöki Sándor ezredes. – Én majd megteszem, amit megtehetek a biztonsága érdekében. De azt hiszem, hogy szükség lesz a maga közismert leleményességére is.
   – Jólesik ez a bátorítás – mondtam. – Egyébként kellemesen érzem magam az utóbbi időben. Segítőkész, jóindulatú emberek vesznek körül. Sok szerencsével még az is megtörténhet, hogy életben maradok, visszamehetek egyszerű mezőőrnek Szenttamás határába, ahol gazdagon teremnek a földek, és a mezőőri foglalatosság kedvemre való. Ott csak egy irányba kell dolgozni. A tolvajok ellen.
   – Gyilkosok ellen?
   – Előfordult.
   – Ennek a Radovánnak fegyvere van, alkalomadtán használni fogja.
   – Nem félek tőle – mondtam magabiztosan, bár ez igencsak színlelés volt. Megint émelygett a gyomrom, és elegem volt a beszélgetésből.
   – Lehet, hogy mások is figyelnek majd magára – mondta Püspöki Sándor.
   – Megkérném, hogy ne lelkesítsen tovább – mondtam fáradtan, és elővettem a kártyapaklit. – Esetleg kártyázhatnánk. Amennyiben hajlandó és tud veszíteni. Szép csöndes esténk van, a mocskos dolgokat halasszuk holnapra és holnaputánra.
   – Megtanultam veszíteni – mondta Püspöki ezredes. – Bár bevallom, hogy a vereség sohasem tett boldoggá. Magával azonban szeretek kártyázni. Ügyesen játszik, és én kedvelem az ügyes embereket. Vágjunk bele! Játék közben beszélgethetünk a jövőnkről is. Kellő leleményességgel talán megéri.
   – Még egyszer megkérném, hogy ne lelkesítsen tovább – mondtam. Azután megkevertem és leosztottam a lapokat.
   Reggelig kártyáztunk és beszélgettünk. Közben ettünk és ittunk is, én természetesen nyertem, Püspöki Sándor nem bánta. Reggel elment, elvitte az iratokat, amit hoztam, én jóformán az egész napot átaludtam, egyébként sem volt ajánlatos kimenni az utcára, és emellett még szép álmokat is láttam, a szenttamási Kálvárián jártam, a Virágos Katona már-már visszanézett rám, nem úgy, mint régen, de azért biztatóan, és ez volt a legszebb budapesti napom.
   Este megjöttek a kártyások. Eligazítottam őket a szobában, azután a konyhában magam is leültem kártyázni Flautával és az alispánnal. Végül nagyjából mindenki elégedetten távozott, Flauta azonban maradt. Ült a konyhában és gusztálta a kártyákat.
   – Maga a legügyesebb kártyás, akivel eddig találkoztam – mondta elismerően. – Megtaníthatna néhány trükkre, melyeknek később hasznát venném.
   – Nem.
   – Miért nem?
   – Valamikor régen megígértem egy kopasz, fogatlan öregembernek, hogy nem élek vissza a suflizással. Ő tanított meg a kártya keverésére. Szentigaznak hívták, és ő is Szentigaznak nevezte magát.
   – Mi az, hogy suflizás?
   – Hamiskártyázás. Én megtanultam, de másokat nem tanítok rá. Nőket semmiképpen.
   – Ennyire utálja a nőket?
   – Ellenkezőleg. Imádom a nőket. De vannak dolgok, amik nem illenek hozzájuk. Például a kártyázás.
   – Mi illik hozzájuk?
   – Hát… a kedves mosoly, a nőies viselkedés.
   Flauta kedvesen elmosolyodott.
   – Tudok én nőiesen is viselkedni.
   – Az óvodában?
   – Itt is. Ha például itt maradhatnék éjszakára. Mostanában amúgy is én tartom rendben Miska lakását. Az én lakásom elég távol van innen. Meg aztán késő éjszaka van. Ilyenkor egy rendes nőnek nem illik egyedül kószálni az utcán. Gondolom, ezzel maga is egyetért.
   – Szívesen hazakísérlek – ajánlottam.
   – Inkább maradnék – mondta.
   Széttártam a karjaimat.
   – Elég nagy lakás. Elférünk mindketten.
   – Egymás mellett? – kérdezte.
   – Egy fedél alatt.
   – Egymás mellett? – kérdezte ismét. – Ugyanabban az ágyban?
   – Egymás mellett – mondtam, és már sokadszor arra gondoltam, hogy galád félrelépéseimnek nem mindig én voltam a kezdeményezője.
   Közös ágyba feküdtünk le, és kellemes volt az éjszaka. Flauta tényleg tudott nőiesen viselkedni. Reggel vidáman készülődött az óvodába.
   – Nem érzel sós ízt a szádban? – kérdeztem.
   – Édes ízt érzek – mondta, és nevetve távozott.
   Este is nevetve érkezett a kártyapartira, és még két éjszaka közös ágyban aludtunk. Kissé csodáltam fáradhatatlanságát. Nappal okította a kisgyermekeket, este kártyázott, éjjel nőiesen viselkedett, és egyre frissebbnek látszott.
   Azután hazajött Tölgyesi Mihály Gyomáról vagy Szarvasról, visszaállt a régi kártyázási rend, Flautával innentől kezdve csak barátságos hangon beszélgettünk, többé nem kérdeztem meg tőle, hogy milyen ízt érez a szájában, szépen elvoltak egymással Tölgyesi Miskával. Két vagy három nap múlva Flauta üzenetet hozott nekem, és eléggé riadtan közölte.
   – Az utcán leállított egy borostás képű, goromba ember. Külföldinek vélem. Sőt biztosan külföldi. Radovánnak vagy Radománnak hívják. Azt üzeni, hogy péntek este kilenc órakor várja magát azon a helyen, ahol egyszer már találkoztak. Igen fenyegetően mondta, hogy mindenképpen folytatni kell az akkor megkezdett beszélgetést.
   – Kedélyes éjszakai beszélgetés lesz – mondtam elmélázva. – A hosszú konyhakést mindenesetre magammal viszem, bár attól tartok, hogy Radován sokkal jobban fel van szerelkezve.
   – Eddig még sohasem láttam ezt az embert – riadozott még mindig Flauta. – Nem értem, hogy miért állított meg, és honnan tudta, hogy velem üzenhet?
   – Az illető jól tájékozódik a világban – mondtam. – Több oldalról is.
   Tölgyesi Mihály ekkor másodszor is kellemes meglepetéssel szolgált pesti látogatásom alkalmával. Kézbe vette a dolgokat. Kedvesen megsimogatta Flauta haját és azt tanácsolta:
   – Drágaságom, menjél kártyázni és nyerjél minél többet. Nekünk lenne egy kis beszélgetni valónk. Négyszemközt.
   Flauta engedelmesen a kártyások közé vonult, Tölgyesi Mihály pedig nagyon komolyra fogta a beszédét.
   – Értesüléseim szerint ez a Radován nevű balkáni hazafi a Dunába akarja lőni magát. Nem tudom pontosan, hogy kinek az utasítására, talán két oldalról is utasították. A későbbiekben esetleg engem is a Dunába lőne… Püspöki ezredes elvtárs nem segíthet, mert az oroszok nem engedik. Kénytelen vagyok magam intézkedni.
   – A konyhakésen kívül nincs itthon valami hatásosabb fegyvered?
   – Sajnos nincs. Más megoldást találunk. Engedelmével, most néhány napig én leszek a főnök.
   – Rendben van – mondtam. És némi elismeréssel hallgattam Tölgyesi Miskát. – Intézkedj és mentsük a bőrünket.
   – Holnapra elhívom Lékó Zoltánt, a tisztaszemű fiút. Ismerkedjenek meg, ő hajlandó az orosz elvtársaktól függetlenül is dolgozni. Bátor gyerek és kiváló mesterlövész. Meséltem már róla.
   – Szívesen megismerkedem vele.
   – Elintézem – mondta Tölgyesi Mihály. – Az a fontos, hogy ő megismerje magát. Most pedig menjünk mi is kártyázni. Ez megnyugtatja az idegeinket. Nyerhetünk is valamennyi aprópénzt.
   Ő bement a kártyázó szobába, én a konyhában ültem le, hamarosan odajött az alispán, akkor este kettesben játszottunk, és először hagytam, hogy nyerjen. Nyolc vagy tíz forintot.
   Másnap este a törzsvendégek érkezése előtt bekopogott Lékó Zoltán. Tényleg tisztaszemű fiatalember volt, udvariasan köszönt, megállt az előszobában, nem akart leülni, a kabátját sem vetette le. Tölgyesi Mihály bemutatott neki.
   – Ez az ember Rojtos Gallai István, a világ legügyesebb kártyása.
   Lékó Zoltán kezet nyújtott.
   – Örülök, hogy megismerhetem. Már hallottam magáról.
   – A világ legjobb kártyása bajba kerülhet – mondta Tölgyesi Mihály. – Pénteken este kilenc órakor találkoznia kell egy rosszarcú, fegyveres emberrel, akinek esetleg gonosz szándékai lehetnek.
   – Hol lesz a találka?
   – A Lánchíd pesti lábánál – mondtam.
   – Mindenképpen el kell mennie?
   – Sajnos, igen – mondtam. – A későbbi túlélés ezt kívánja.
   – Ehhez azonban túl kell élnie a péntek éjszakát – mondta Tölgyesi Mihály.
   – Értettem, százados úr – mondta katonásan a tisztaszemű fiatalember. – A megadott időben én is a közelben leszek.
   – Esetleg… esetleg több gonosz szándékú ember is kóvályoghat arrafelé – morfondírozott Tölgyesi Mihály.
   – El tudok bánni több ólálkodóval is – mondta Lékó Zoltán.
   – Sötétben is pontosan célzol?
   – Kiképeztek rá. És jó fegyverem van.
   Kezet fogott mindkettőnkkel, udvariasan elköszönt és kiment a lakásból. Valamelyest megnyugodtam, azon az estén egészen jókedvűen kártyáztam, még Flautának is megengedtem, hogy nyerjen tőlem néhány forintot.
   Péntek este azért mégis gondterhelten ballagtam el a Lánchídhoz, hideg szél fújt, Radován zsebre dugott kezekkel, feltűrt gallérral várt rám, nem nyújtott kezet, és egyáltalán nem viselkedett udvariasan.
   – Alig hittem, hogy el mersz jönni – mondta érdes hangon. – A magyarok nem túl bátor emberek.
   Egyből átvettem az ismerős balkáni modort.
   – Kitől kellene félnem? – kérdeztem.
   – Például tőlem.
   – Te csak védtelen, magányos nőket mersz leszólítani az utcán.
   – Arra a kis kártyás ringyóra gondolsz?
   – A szmederevói édesanyádra gondolok.
   Azt hittem, hogy a torkomnak ugrik, ez ilyen sértés után elvárható volt, de türtőztette magát.
   – Menjünk át a budai oldalra – krákogta. – A hídon majd kitisztul a fejünk.
   – Ha hoztál nekem valamit, add át most, aztán menjünk haza. Utálok ilyen hideg szélben hidakon sétálgatni.
   – Szóbeli üzenetet hoztam. A hídon majd elmondom. Közben azt is átbeszélhetjük, hogy kettőnk közül ki van igazából otthon ebben a ronda városban. Múltkor is elvitatkoztunk erről.
   – Induljunk – mondtam, és én is feltűrtem kabátom gallérját, és zsebre dugtam kezeimet. Az én zsebemben csak egy konyhakés volt.
   Felmentünk a hídra, elindultunk Buda irányába, itt fújt igazán cudar szél, de még így is elcsodálkoztam, hogy egy ilyen nagy városban jóformán nincs semmiféle mozgás este kilenc óra után. A Lánchídon csak mi ketten meneteltünk, és Radován szokatlanul szelíd beszédre váltott.
   – Hát, lássuk akkor, hogy ki is van itthon. Azt hiszem, hogy én. Utálom ezt a várost, a magyarokat sem szeretem, de engem sokan befogadtak és megszerettek. Befolyásos elvtársak is. Egy ideig el leszek itthon. Később talán elmegyek Moszkvába, rendes emberek közé. Te viszont ha eljössz ide, egy szűkös lakásban kuporogsz.
   – Tágas és kényelmes lakásban – mondtam.
   – Idegen vagy, én meg itthon vagyok. Egy sokkal kényelmesebb lakásban.
   – Nyögd ki a szóbeli üzenetedet, azután menjél Moszkvába vagy akárhová. Nem szeretem az efféle huzatos helyeket és a pöffeszkedő senkiket.
   Radován mintha nevetett volna a hűvös szélben.
   – Üzenetem nagyon rövid. Aki hazafi, az szívből legyen hazafi.
   – Vagyis dolgozzon egyszerre Moszkvának és Belgrádnak?
   – Jó ügy érdekében. Mi szlávok mindig összetartottunk.
   – Kinek adjam át az üzenetet?
   Ekkor már a híd közepe felé jártunk, a szél egyre cudarabbul fújt, nagyon elegem volt a társalgásból.
   Radován megállt, pisztolyt húzott elő a zsebéből. Én zsebre dugott kézzel álltam.
   – Hogy kinek adod át? – kérdezte kedélyesen. – Attól függ, hogy meddig úszol le a Dunán.
   Távolról dörrenés hallotszott, Radován a híd korlátjára dőlt, pisztolyát a folyóba ejtette. Sok ilyen fejlövéses halált láttam Galíciában az első háborúban, ezúttal nem rendített meg az eset. Léptek kopogását hallottam a sötétben, Köveshalmy Imre alispán szólalt meg mögöttem.
   – Kiválóan céloz az a tisztaszemű fiú. Tölgyesi Mihály azonban engem is ideküldött biztosítéknak. Takarítsuk el a maradékot.
   – A balkáni hazafinak már egy évvel ezelőtt megígértem, hogy leúsztatom kedvenc szülővárosába, Szmederevóba – mondtam kissé vacogva a süvöltő szélben.
   Ketten megfogtuk Radován két lábát, és a hullát a Dunába dobtuk. Ezután behúzott nyakkal elsiettünk a Madách térre.
   Tölgyesi Mihály elégedett vigyorral jött elő a kártyázó szobából.
   – Ezt tehát sikerült túlélni – nyugtázta elégedetten.
   Megveregettem a vállát.
   – Kiváló szervező vagy. A továbbiakban igazán megbecsüllek. De mostantól megint én vagyok a főnök. A következőket kérem tőled. Holnap utazz el Százhalombattára, add át üdvözletem Stefinek, mondd meg neki, hogy írjon egy hosszú levelet a nővérének, és üzenj Glázer Lajosnak, hogy gyorsan hozzon nekem papírokat, amikról beszéltünk. Gyorsan el akarok pucolni Budapestről. A névnapomat otthon szeretném megünnepelni.
   – Meglesz – mondta Tölgyesi Mihály. – Tavaszra mindenképpen Szenttamásra akarok utazni. Lehetséges?
   – Ha addig még életben leszek, eljöhetsz. De ha útközben vagy hazaérkezésemkor engem valami baleset érne, eszedbe ne jusson átlépni a határt. Mert akkor kétfelé vagy négyfelé fűrészelnek a szülőfalunkban.
   – Magát nem érheti baleset – vigyorgott Tölgyesi Miska, és visszament a kártyások közé.
   És megtette azt, amit kértem tőle. Stefan Krebs SS-katonától hosszú levelet hozott Rézinek címezve, Glázer Lajos pedig piros, keményfedelű dossziéban rengeteg iratot adott át. Az iratokat állítólag Szemjon Petrovics Volkov házából rabolta Mátyásföldön.

(folytatjuk)