Gion Nándor

Aranyat talált

I.

   Tölgyesi Mihály honvéd közlegény, amint ezt évekkel később elmesélte nekem, 1945 fázós elején a szovjet felszabadító hadsereg nyomában vonult be Budapestre. Előtte nem sokkal ő is szovjet fogságba esett, neki is azt bizonygatták, hogy felszabadították, de amikor egyre keletibb irányba terelték a magyar hadifoglyokat, gyanút fogott, és egy szép napon még magyar területen megszökött kettesben vejemmel, a Kis Kőművessel együtt. Két ellenkező irányba indultak, nehogy üldözőbe vegye őket az egyébként csekély létszámú őrség, az oroszok utánuk lőttek ugyan, de a két apró termetű szenttamási ember akkor már lőtávolságon kívül volt. A Kis Kőműves eszetlenül túl korán hazajött Szenttamásra, az itteni felszabadítók, a szerb partizánok majdnem felkoncolták, a véletlen, vagy talán nem egészen véletlen szerencsének köszönhette életbenmaradását, és azt hiszem, hogy mérhetetlenül irigyelte legjobb barátját, Tölgyesi Mihályt, aki Budapest felé tartott, és nem sietett túlságosan. Kanyargósan és igen óvatosan menetelt a szovjet hadsereg nyomában, honvédruháját útközben lecserélte civil nadrágra, kabátra, egy szakadt subára és egy birkabőr kucsmára, de még ilyen öltözetben sem akart összetalálkozni az orosz katonákkal, mert korábban látta, hogy ezek nem csak honvédeket, hanem polgári ruhás férfiakat is terelgetnek kelet felé. Megvárta hát, amíg elhallgatnak az ágyúk, és csak akkor lépte át a város határát. Egyenruhájából csupán a borjúját tartotta meg, azt útközben megpakolta csöves kukoricával és egy hosszú konyhakést rakott még a kukoricacsövek közé, amelyet csákójáért cserélt el valamelyik tanyán, Dabas környékén.
   Azelőtt soha nem járt Budapesten, sőt egyetlen igazi nagyvárosban sem, de bízott saját leleményességében, biztos volt benne, hogy a magas házak között is gyorsan feltalálja magát. A romos házak megriaszthatták volna, de addigra már kellőképpen megedződött a háborúban, hozzászokott a romos épületekhez, és bár óvatosan, de félelem nélkül igyekezett arrafelé, ahol valamiféle életet sejtett. Alapjában véve szerencsés embernek tartotta magát, sok nehéz helyzetből kikeveredett már, és ezúttal is szerencséje volt. Egy lovat talált a leomlott falak között. A ló kétkerekű kordéba fogva, egy mély bombatölcsér fölé lógatta a fejét és olyan sovány volt, mintha a magyar népmesékből lépett volna elő, hogy később táltos legyen belőle. Tölgyesi Mihály körülnézett, a közelben nem észlelt mozgást, nem látott embereket, megragadta a ló zabláját, és így lépkedett tovább, a girhes ló engedelmesen követte, húzta a kordét maga után, és Tölgyesi Mihálynak akkor állítólag Török Ádám és én jutottam eszébe, visszaemlékezett arra, hogy 1941 tavaszán a magyar honvédség szenttamási bevonulása után igás lovak hátán kimentünk a határba, és Török Ádám megsarcolta a tehetősebb szerb gazdákat. Lehet, hogy eszébe jutottunk, lehet, hogy nem, Tölgyesi Mihály sohasem számított megbízhatóan igazmondó embernek, az ő külön történetét is csak fenntartással adom tovább, főbb vonalaiban bizonyára valósak, a részletek azonban esetleg színezettek.
   Szóval ballagott tovább a lóval és a kordéval a szomorú városban, és először egy csapat viseltes öltözetű gyerekkel, kamasz fiúkkal találkozott. Gyanakodva méregették, követték a kordét, majdnem fenyegetően viselkedtek. Az egyik kamasz, aki nagyon tiszta, kék szemekkel nézett rá, és aki nyilvánvalóan a banda vezére volt, a lóra mutatott.
   – Ez a Csóka. A Szemetes bácsi lova.
   – Megvettem tőle – mondta Tölgyesi Mihály, és vonszolta tovább a lovat.
   – A Szemetes bácsi három nappal ezelőtt felrobbant egy aknán – mondta a tiszta szemű fiú. – Éppen akkor, amikor döglött kutyákat szállított a szeméttelepre.
   – Félórával előtte vettem meg a lovát és a kocsiját – mondta Tölgyesi Mihály. – Téged hogy hívnak, kisfiam?
   – Ne kisfiamozzon engem, maga büdös paraszt! – hördült föl a fiú.
   Tölgyesi Mihály megállt, válltáskájából elővette a kukoricacsövek közül a hosszú konyhakést, megtörölte subájával és emberibb hangon azt kérdezte:
   – Voltál levente?
   – Igen is – mondta a fiú és majdnem vigyázba vágta magát.
   – Neved?
   – Lékó Zoltán!
   – Így már sokkal jobb – mondta Tölgyesi Mihály. – Rendes gyerek vagy. Én a Szemetes bácsi házát is megvettem. Megmutatnátok, hogy hol van?
   – A házát szétcsapta egy bomba – mondta a tiszta szemű bandavezér. – Csak az istálló maradt meg.
   – Egy ideig elleszek az istállóban ezzel a szegény jószággal. Aztán majd szép, új házat szerzek. Merre van az az istálló?
   – Nekünk most nincs időnk a mutogatásra – mondta a fiú. – Élelmet kell keresnünk. Napok óta alig ettünk valamit.
   Tölgyesi Mihály megszemlélte a közeli romos házakat, leült egy félig szétroncsolódott fagerendára, és azt mondta:
   – Megetetlek benneteket kukoricával.
   A fiúk felháborodtak:
   – Disznóknak néz bennünket?! Büdös paraszt!
   Tölgyesi Mihály felemelte a konyhakést.
   – Nyugalom! A főtt kukorica nagyon tápláló eledel. Megerősödtök tőle. Hozzatok valamiféle tűzrevalót, gyújtsatok tüzet, aztán kerítsetek fazekat vagy inkább kondért, töltsétek meg vízzel, akasszátok a tűz fölé, hogy felforrjon a víz. A kukoricát én adom.
   A fiúk hatan voltak, elképedve és még mindig gyanakodva hallgatták Tölgyesi Mihályt, azután mégis szétszéledtek, rakásba raktak egy halom lécet és deszkát, tüzet gyújtottak, Lékó Zoltán a romok között kondért is talált, a közelben állt még egy épségben maradt ártézi kút, megtöltötte vízzel a kondért és a tűz fölé akasztotta.
   Tölgyesi Mihály zsákjából előszedett nyolc cső kukoricát, konyhakésével mindegyiket gondosan megkapargatta, hogy megrepedezzenek, vagy leperegjenek a vékony héjak a kukoricaszemekről, mert jól tudta még Szenttamásról, hogy az érett, kemény kukoricát csak így lehet dagadtra és puhára főzni. A kukoricacsöveket berakta a melegedő vízbe, a fiúk meg a kezüket melengették a tűz körül. Egyikük megkérdezte:
   – Maga honnan jön?
   – Szenttamásról – mondta Tölgyesi Mihály szándékosan eltúlzott önérzettel.
   – Az meg hol a fenében van?
   – Messze délre innen. Egy hajózható csatorna és egy szép kis kanyargós folyó mellett. Lapos, nagy falu, életrevaló emberek lakják. Eddig minden bajt túléltek. Aszályt, zimankót, sáskajárást és háborúkat. Ha elgyöngültek, főtt kukoricát ettek, hogy megerősödjenek, és azután már bírtak emberibb táplálékot is szerezni. Bizonyára most is ezt teszik, és mi is ezt fogjuk tenni.
   A fiúk türelmetlenül dörzsölgették kezeiket a tűz mellett, Csóka, a girhes ló kissé távolabb bánatosan lógatta a fejét, a földet nézte vagy talán aludt.
   Elég sok idő eltelt, mire megfőtt a kukorica, Tölgyesi Mihály a hosszú konyhakéssel egyenként kiemelte a kukoricacsöveket, minden fiúnak adott egyet, magának is kiemelt egyet. A fiúk sziszegve forgatták a csöveket, Tölgyesi Mihály türelemre intette őket, subája alól egy zacskó sót húzott elő. A sót állítólag három kézigránátért szerezte. A kézigránátokat állítólag egy tömegsír mellett találta, miközben a felszabadítók nyomában gyalogolt. Azon az éjszakán valamelyik falu szélén bekéredzkedett egy házba. Keservesen sírdogáló középkorú vagy inkább idősödő asszony nyitott neki ajtót, eleinte riadozott, végül mégis beengedte a házba, elpanaszolta, hogy napokkal korábban orosz katonák rontottak be hozzá, és megerőszakolták, nem is tudja, hogy hányan voltak, és komolyan fontolgatja, hogy öngyilkos lesz a megaláztatás miatt. Tölgyesi Mihály vígasztalgatta, megemlítette, hogy van nála három kézigránát. Az asszony megkérte, mutassa meg, hogyan kell bánni a kézigránátokkal. Megmutatta, és ezután némi alkudozás kezdődött, majd arra az egyezségre jutottak, hogy Tölgyesi Mihály fél kiló sóért átadja a kézigránátokat. Az idősödő asszony már nem sírdogált, kijelentette, hogy nem lesz öngyilkos, ellenben, ha ismét orosz katonák jönnek a háza közelébe, kézigránátokat vág közéjük. Tölgyesi Mihály azon az éjszakán végre ágyban aludhatott. A történet talán igaz is lehet.
   A lényeg az, hogy a budapesti bevonuláskor volt nála fél kilogram só, megsózta a főtt kukoricacsöveket, amelyek közben ehetővé langyosodtak, a fiúk megkóstolták, rögtön érezték, hogy ehető, sőt jóízű, harsogva falták, tényleg nagyon éhesek voltak. Elismerően néztek Tölgyesi Mihályra, ő meg evés közben okította őket.
   – Jegyezzétek meg... Nagy bajok eljövetelekor rögtön sót kell tárolni... Ez háborúban többet ér, mint az arany. Persze az aranyat is fontos megőrizni, már akinek van aranya. Legfontosabb azonban a só, ezt követi a liszt és a cukor. Igazán nagy ínség idejében pedig jöhet a kukorica.
   Tölgyesi Mihály a nyolcadik kukoricacsövet is kiemelte a kondérból, megsózta, ketté törte, felét Lékó Zoltánnak adta, másik felét ő ette meg, a sós zacskót visszatette subája alá. Mindenki szomjas lett, az ártézi kúthoz mentek, teleszívták magukat vízzel. Lékó Zoltán elismerően azt mondta:
   – Sokat tanultunk magától. A parasztoktól is lehet tanulni.
   Tölgyesi Mihály mindig hajlamos volt a nagyképűsködésre, és kiválóan tudott blöffölni. Szenttamáson amolyan kocsmai kártyásként tartották számon, hétvégi estéken rendszeresen kártyázott a kocsmákban, meggyőzően blöffölt, időnként csalt is, így aztán általában nyert, és emiatt többször verekedésbe keveredett. Most ettől nem kellett tartania, veszélytelenül nagyképűsködhetett.
   – Ezen túl százados úrnak szólítsatok – mondta. – A ruházatom ne tévesszen meg benneteket. Százados vagyok és titkos küldetést teljesítek.
   – Miféle titkos küldetést – kérdezték a fiúk.
   – Szigorúan titkos. Tehát nem mondhatom meg. Ti most menjetek és keressetek magatoknak valamilyen emberi ételt holnapra, valaki azonban vezessen el engem a Szemetes bácsi istállójához.
   Lékó Zoltán a legkisebb fiút jelölte ki útvezetőnek, akit Virág Elemérnek hívtak, de mindenki csak Leminek szólította, Tölgyesi Mihály elbúcsúzott a fiúktól és elindult Lemi után, a Csóka nevű lovat is vonszolta magával. Jó háromnegyed óráig gyalogoltak, lassan haladtak, útközben már felnőttekkel is találkozott, férfiakkal, nőkkel, egyre többel, romokat takarítottak, vagy csak kutakodtak, vagy mentek a dolguk után, néhányan csodálkozva megbámulták Csókát, ezek nyilván tudták, hogy az a Szemetes bácsi lova.
   Megérkeztek a szétcsapódott házhoz, és az épen maradt istállóhoz.
   – Hol vagyunk tulajdonképpen? – kérdezte Tölgyesi Mihály. – Nem vagyok nagyon járatos Budapesten, küldetésem miatt azonban gyorsan kell tájékozódnom.
   – Ez itt Kispest, Kőbánya és Józsefváros határa – mondta Lemi. – Kemény emberek laknak errefelé. Vigyázzon magára.
   Lemi ezután elment, Tölgyesi Mihály pedig körülnézett megszerzett tulajdonában. Az istálló szenttamási szemmel nézve legfeljebb kisebbfajta kajla csűrnek számított. Bent azonban rend volt. Elegendő szalma a földön, széna a jászol felett, sőt még zabot is talált az egyik sarokba. Kifogta Csókát a kordéból, a jászolhoz kötötte, szénát rakott eléje, beágyazta magát a szalmába a girhes ló mellé, nagyon fáradt és álmos volt a sok gyaloglás után, mélyen elaludt.
   Világos nappal volt még, amikor elaludt, és világos nappal volt akkor is, amikor felébredt. Egy fiatal nő állt mellette, és igen ellenségesen nézett az arcába. Tölgyesi Mihály kibújt a szalmából, valamennyire letisztogatta subáját és kucsmáját.
   – Maga a Szemetes bácsi rokona? – kérdezte az ellenséges tekintetű fiatal nő.
   – Milyen nap van ma? – kérdezte Tölgyesi Mihály. – És hány óra van?
   – Kedd van és reggel nyolc óra.
   – Tehát legalább 15 órát aludtam egyfolytában – sóhajtotta Tölgyesi Mihály. – Sokat gyalogoltam az utóbbi időben. Rám fért a hosszú alvás. Mit kérdezett?
   – Tudtommal Szemetes bácsinak nincsenek hozzátartozói. Maga kicsoda?
   Tölgyesi Mihály alaposan megnézte a szigorúan faggatódzó fiatal nőt. Borzalmas öltözékben állt mellette, vastag kordbársony szoknyában, vastag, kopott felső kabátban, a fején piros svájci sapka volt, persze mindezek alatt még szép is lehetett.
   – Nem vagyok rokon és hozzátartozó – mondta. – A lovat, a kocsit, a házat és az istállót megvettem Szemetes bácsitól. Ezek után ő aknára lépett és szétrobbant. Adásvételkor galádul elhallgatta, hogy háza már rombadőlt. De nem neheztelek rá. Pénzre volt szüksége. Az a baj, hogy a pénz is szétrobbant. Csóka meg én szerencsére távolabb álltunk, nem sérültünk meg, bár így is elég rossz állapotban vagyunk.
   A fiatal nő tekintete valamelyest megenyhült, és barátságosabb hangon szinte magyarázkodni kezdett.
   – Tudja, én a szemközti házban lakom, és gyanússá vált, hogy egy idegen ember vezeti haza a Csókát. Ezért jöttem ide...
   Tölgyesi Mihály ráérzett az elbizonytalanodásra és azonnal rácsapott. Szomorkásra fogta a beszédet.
   – Tudja, én először járok Pesten. Eddigi utam során mindvégig csúnya dolgokkal találkoztam. Tébláboló kamaszokkal, romok között botladozó gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal, szétroncsolódott gerendákkal. Mostani ébredésemkor találkoztam először valami széppel. Magával. Köszönöm, hogy eljött leellenőrizni. Megvallom, elhagyatottnak érzem magam. Hogyan szólíthatom, kedvesem?
   – Nem vagyok a kedvese – mondta némi műfelháborodással a nő, Karikó Jánosné a nevem.
   – Hol van a férje?
   – Az oroszok munkára vitték. Azt mondták, hogy egy hét múlva visszajön. De már két hónapja nem jött vissza.
   – Öt év – mondta Tölgyesi Mihály.
   – Mi az, hogy öt év? – riadozott az asszony.
   – Ma már az oroszországi síkságokon gyalogol, esetleg vonaton utazik, akkor már viszont Szibériában van. Számításom szerint jó esetben öt év múlva tér haza. Én tudom, engem is arrafelé terelgettek, csakhogy én idejében visszafordultam.
   – De hát azt mondták, hogy egy hét múlva...
   – Vannak emberek, akiknek nem szabad hinni. Ez megérzés kérdése. Én ebben mindig nagyon jó voltam. Ezért vagyok most itt, ezért beszélgethetek egy szép fiatalasszonnyal, miközben mások Szibéria felé menetelnek.
   – Nem létezik, hogy öt év...
   – Jó esetben – mondta Tölgyesi Mihály komolyan.
   A fiatalasszony a piros svájci sapka alatt majdnem elsírta magát.
   – Mit kezdjek én az életemmel? Ha maga igazat mond...
   – Igazat mondok.
   – Már most is alig van ennivalóm. Alig egy kiló lencsém maradt. Más semmi.
   – Sója van?
   – Nincs.
   – Ez nagy baj. Zűrzavaros időkben az okos emberek mindenek előtt sót tárolnak. Szerencsére én okos ember vagyok. Valamennyi sót adhatok magának a lencséhez.
   – Nagyon, nagyon megköszönném – mondta a riadozó fiatalasszony.
   – Szívesen adom – biztosította Tölgyesi Mihály –. Én mindenkinek segítettem eddigi életemben. Vagyis majdnem mindenkinek. Hogyan szólíthatom, kedvesem?
   – Az asszony néhány pillanatig gondolkodott, hogy megengedjen-e ennyi bizalmaskodást, aztán megengedte.
   – Orsolyának. Orsolya a nevem.
   – Gyönyörű név – állapította meg Tölgyesi Mihály. – Akkor hát, kedves Orsolya, elosszuk a sót, megízesítheti vele a lencsét. Ezenkívül maradt a zsákomban még négy kukoricacső, azokat is megoszthatjuk. Ha jól beosztunk mindent, két napi eledelünk lesz.
   – Zsenge, fiatal főtt kukoricát sokszor ettem már, de nem hiszem, hogy a kőkemény érett kukorica is alkalmas emberi fogyasztásra.
   – Alkalmas – mondta Tölgyesi Mihály. – Amennyiben szakszerűen elkészítik. És persze só is kell hozzá. Idefelé jövet tegnap jólakattam tizenöt éhező suhancot. Nagyon ízlett nekik a kukorica. Sok vizet ittak rá és mindjárt kipendültek, vagyis megelevenedtek. Erről jut eszembe... Van itt víz a közelben? Megtisztálkodnék valamelyest. Tudja, kicsit elkoszolódtam a háborúban. Meg aztán Csókát is meg kellene itatni. Olyan szakadt szegény, hogy még a kóbor kutyák is hangosan röhögnek rajta, ha meglátják.
   – Hogy-hogy szakadt?
   – Teljesen behorpadt a hasa. Vagyis girhes. Szóval gebe. Ha megitatom, kigömbölyödik egy kicsit. Én pedig megmosdanék, sőt meg is borotválkoznék. A háborúban, mármint mostanában a háború vége felé mindent lecseréltem magamról, a köpenyemet, a tiszti egyenruhámat, a fegyvereimet... A borotvámat azonban megtartottam.
   – Maga katonatiszt?
   – Az voltam, de ezt mostanában ne hangoztassuk. A szovjetek igen kegyetlenül bánnak a katonatisztekkel. A borotválkozáshoz azonban ragaszkodom, rangom megköveteli, hogy síma képpel járjak az emberek között.
   A fiatalasszony hirtelen ismét elszomorodott.
   – Szegény férjem nem vitte el a borotváját. Hiszen azt mondták neki, hogy csak rövid időre marad távol itthonról.
   – A férjének azóta már hosszú szakálla nőtt, de ez, ahogyan hallottam, egyáltalán nem feltűnő a nagy orosz síkságon. Én viszont Pesten vagyok, és nem akarok szakállat növeszteni. Merre van a legközelebbi kút?
   Orsolya most valamivel hosszasabban eltöprengett.
   – Kút nincs a közelben... – mondta tétován. – A mi lakásunk a szemközti bérházban van... Elég kis lakás, de van benne zuhanyozó. Igaz, hogy melegvíz már régóta nincs...
   – Semmi baj – mondta lelkesen Tölgyesi Mihály. – Tisztálkodtam én már jeges hóban is. A hidegvizes zuhany számomra langyos gyógyfürdő.
   Felpattant, a maradék szalmaszálakat lesöpörte magáról, felkapta borjúját a kukoricacsövekkel, talált egy vödröt is az istállóban, kézbe fogta és átment a szemközti bérházhoz Orsolyával. Ronda U alakú kétemeletes bérház volt, Orsolyáék az első emeleten laktak egy szoba-konyhás lakásban, amihez zuhanyzó is tartozott.
   Tölgyesi Mihály a belépőben ledobálta magáról felső ruházatát, bevonult a zuhanyozóba, és bő félóráig állt a hideg vízsugarak alatt, azután megborotválkozott, és igencsak felfrissülten öltözött fel. A vödröt megtöltötte vízzel.
   – Megyek, megitatom a Csókát – mondta. – A háború kezdete óta nem tisztálkodtam ilyen alapossággal. Köszönöm a kedvességét, Orsolya.
   Orsolya a konyhában tüsténkedett, piros svájci sapkáját levette a fejéről, dús barna haja így majdnem a válláig ért, és viselkedésében is feloldódott.
   – Beáztattam az összes maradék lencsét – mondta. – Az egészet megfőzöm. Kettőnknek is elég lesz ebédre. Ha átjön...
   Tölgyesi Mihály már az istállóban a kezdeti társalgás közben is tartós kapcsolatteremtésre spekulált, természetesen elfogadta a meghívást.
   – Átjövök! – mondta gyorsan. – A kukoricát itthagyom, meg az összes sót is. Jobb helyen van itt, mint nálam, maga biztosan jobban be tudja osztani, mint én.
   Aztán a vödör vízzel visszament az utca túloldalára, megitatta a girhes lovat, majd körülnézett a környéken. Serény emberek takarították a romokat, de elég sok épségben maradt épületet is látott, ezek körül is nagy volt a nyüzsgés, szóval érződött az élet, egy református imaházat és egy füstös katolikus templomot is megjegyzett magának további tájékozódás céljából.
   Dél körül megebédelt Orsolyával, a lencsefőzelék jóízűre sikerült, mert volt hozzá só. Ebéd után megkapargatta a kukoricacsöveket, elmagyarázta az asszonynak, hogy miként és meddig kell főzni a kukoricát, azután tovább tájékozódott az utcákon. Az imaházon és a templomon túl eljutott a pályaudvarig, ahol sokáig figyelte a vonatok járását.
   Vacsorára egy-egy cső megsózott kukoricát fogyasztottak el Orsolyával és sok vizet ittak rá, és Tölgyesi Mihály természeténél fogva bizakodó maradt.
   – Holnapra itt van még két cső kukoricánk – mondta jóllakottan. – Csakhogy gondolnunk kell a jövőre is. Kútászkodnunk kell a romok között.
   – Úgy hallottam, hogy a romok eltakarításáért élelmet osztanak – mondta Orsolya. – Én gyönge vagyok ehhez. A kertészetben dolgoztam azelőtt, virágokat ültettem, de mostanság erre nincsen igény.
   – Én viszont nem vagyok gyönge – mondta Tölgyesi Mihály. – Hol kell jelentkezni takarításra?
   – A református imaházban. Körzetünkben egy Püspöki Sándor nevű ember irányítja a romtakarítást. Nála kell jelentkezni.
   Tölgyesi Mihálynak elakadt a lélegzete.
   – Hogy néz ki az az ember?
   – Magas, szikár férfi és nagyon szigorúan irányítja a munkát. Azt mesélik, hogy szakaszvezető volt a hadseregben.
   Tölgyesi Mihály hitetlenkedve rázta a fejét.
   – Ilyen kicsi lenne ez az ország? Vagy az egész világ? A honvédségnél kezem alatt szolgált egy Püspöki Sándor nevű szakaszvezető. Ha ő székel az imaházban, holnap bőségesen fogunk vacsorázni.
   Tölgyesi MIhály szolgált ugyan közlegényként Püspöki Sándor szakaszvezető keze alatt, de Orsolyánál meg akarta őrizni tiszti rangját. Akkor még az istállóban töltötte az éjszakát, reggel vödörből mosakodott, és azonnal az imaházba indult, abban a reményben, hogy egykori szakaszvezetőjével fog találkozni. Vele találkozott. Püspöki Sándor egy íróasztal mögött ült az imaházban, körülötte két nő és három férfi tevékenykedett, sepregettek, ládákat hordoztak. Az egykori szakaszvezető elámulva nézett volt katonájára.
   – Maga a kis Tölgyesi lenne? Subában és kucsmában?
   – Hideg idők járnak mostanában – mondta Tölgyesi Mihály.
   – Azt hittem, hogy maga már Szibéria felé jár.
   – Pesten vagyok subában és kucsmában.
   – Hol van a kis Gion? – kérdezte Püspöki Sándor.
   – Hazament Szenttamásra a szegény marha. Lehet, hogy már árokba lőtték a szerb partizánok. Csúnya dolgokat műveltek arrafelé, a Délvidéken. Sajnálom a Kis Kőművest. A legjobb barátom volt.
   – Talán életben maradt.
   – Ha nagy szerencséje volt.
   – ‘szintén remélem. Maguk ketten voltak a legkedvesebb katonáim.
   – Ennek egyáltalán nem örültünk – mondta Tölgyesi Mihály. – Minden éjszakai akcióra minket vitt magával.
   – Apró termetű emberekre volt szükségem. Azokat nehezebb kilőni.
   Püspöki Sándor ekkor felkelt a székéről, kezet rázott Tölgyesi Mihállyal és csöndesen azt mondta:
   – Isten hozta, közlegény. Üljön az asztal mellé, és a továbbiakban beszéljünk halkabban, hogy ne zavarjuk a körülöttünk dolgozó embereket.
   Ezután halkan beszélgettek. Felidézték a régi éjszakai akciókat, amikor a frontvonal mögött lecsaptak az alvó szovjet katonákra, és elhurcolták őket, merthogy nyelvet kellett fogniuk, és ők ezt, mármint Püspöki Sándor szakaszvezető, Tölgyesi Mihály és Gion Mátyás közlegény mindig sikeresen elvégezték.
   – Túl sokan vannak ezek a mocskok – mondta egészen halkan Püspöki Sándor. – Hiába ritkítottuk őket, felülkerekedtek. Engem is el akartak vinni Szibériába, egy jó pillanatban azonban beléptem a Kommunisták Pártjába. Azóta takarítom és majd újjáépítem a várost.
   – Ezért vagyok itt – mondta Tölgyesi Mihály. – Megfelelő jutalékért beállnék a romok eltakarításába.
   – Minden emberre szükségünk van – mondta Püspöki Sándor. – Hetente három kiló lisztet, és negyed kiló zsírt tudunk adni a munkálkodóknak.
   – Sót, cukrot?
   – Esetenként.
   – Nekem lovam és kocsim is van – mondta Tölgyesi Mihály.
   Püspöki Sándor őszintén rácsodálkozott egykori közkatonájára és megkérdezte:
   – Hányszor járt eddig Budapesten?
   – Először vagyok itt. De már családot is alapítottam. Szép asszonyt találtam.
   – Gyorsan feltalálja magát – mondta elismerően Püspöki Sándor. – Szép asszony, kocsi, ló. Nem akar belépni közénk kommunistákhoz?
   – Nem. Túlságosan közelről láttam őket. Dolgozni viszont hajlandó vagyok. Lóval, kocsival. Persze az átlagosnál nagyobb bérért. A ló miatt. Mondjuk heti öt kiló lisztért, fél kiló zsírért, valamennyi sóért és cukorért, és zab is kellene a lovamnak. A lovam és én is legyengültünk egy kicsit, szeretném előre felvenni a heti járandóságomat.
   Püspöki Sándor egyre elismerőbben és elégedettebben nézett Tölgyesi Mihályra.
   – Szeretem az életrevaló embereket – mondta. – Magukban mindig megbíztam. A kis Tölgyesiben és a kis Gionban.
   – Most is megbízhat bennem – mondta Tölgyesi Mihály.
   Püspöki Sándor ezután már felemelte a hangját, a körülöttük sűrgölődő férfiak és nők is hallották, amit mond.
   – Jelentkezzen Makai József brigádvezetőnél a katolikus templom előtt! ‘ majd eligazítja. Azonnal kezdjen munkába! Este pedig ismét jelentkezzék nálam.
   – Igenis! – mondta katonásan Tölgyesi Mihály, és még egyszer kezet rázott szakaszvezetőjével.
   Elment a katolikus templom elé, jelentkezett Makai József brigádvezetőnél, azután Csókával és a kordéval beállt a romtakarítók közé és dolgozott becsülettel. Ebédidőben elsietett Orsolyához, aki addigra megfőzte a maradék kukoricát, Tölgyesi Mihály evett, sok vizet ivott, majd végigdolgozta a délutánt is.
   Este visszament a református imaházba. Ott megkapta előre egy heti járandóságát. Öt kiló lisztet, fél kiló zsírt, tíz dekányi sót, fél kiló cukrot, és egy zsák zabot a lovának. A zabból kiadós adagot töltött a tarisznyába, Csóka nyakába akasztotta, bekötötte a lovat az istállóba, az emberi eledelt elvitte Orsolyához, aki igencsak jókedvre derült, lángost sütött, és Tölgyesi Mihály ezt az éjszakát már nem az istállóban töltötte, reggelre már Orsikának szólította a fiatalasszonyt.
   Azután heteken át szorgalmasan takarította a várost, járandóságát rendszeresen megkapta, ismeretségeket kötött a romokat takarító emberekkel, tulajdonképpen emberhez méltó életet élt a leromlott városban, Orsolya kedves volt hozzá, ő azonban többre vágyott, változatlanul bízott szerencséjében, tehát még szerencsésebb alakulásban reménykedett.
   Ez is bekövetkezett. Egy este amikor Csókát itatta az istállóban, kiabálást hallott az utcáról.
   – Százados úr! Százados úr!
   Tölgyesi Mihály kiment, az utcán Lékó Zoltán állt.
   – Beszélnem kell magával – mondta a tiszta szemű fiú.
   Tölgyesi Mihály behívta az istállóba. A fiú bement, téblábolt egy ideig, megállapította, hogy a Csóka nevű ló sokkal jobb erőben van, mint régen, azután rátért a jövetele céljára.
   – A pályaudvaron már napok óta áll egy hosszú szerelvény – mondta. – Tehervagonokkal, személyvagonokkal. Mindenféle holmit pakolnak belé. Bútorokat, festményeket, különféle ládákat, amikben nem tudjuk, hogy mi van, sőt még tűzifát is. Az emberek azt mondják, hogy ez amolyan háborús kártérítés a Szovjetúniónak. A sok holmit hamarosan elviszik Oroszországba. Szerintem ezek a disznók kirabolnak bennünket.
   – Szerintem is – mondta Tölgyesi Mihály.
   – Már tíz fős csapatom van, erős fiúk, a kis Lemit leszámítva. Éjszakánként visszaszerezhetnénk valamit a kártérítésből.
   – A tűzifákat hagyjátok ott. Meleg nyarunk lesz.
   – Értékesebb holmikra gondoltam.
   – Én is.
   – Szeretném, ha egy katonatiszt irányítaná az akciót – mondta Lékó Zoltán. – Maga bizonyára ért az ilyesmihez. Meg aztán Csókára és a kordéra is szükség lehet, ha nehezebb darabokat akarunk elvinni.
   Tölgyesi Mihály újabb adag zabot adott Csókának, megsimogatta a ló hátát, és azt mondta:
   – Menj haza, fiam és aludj 2-3 órát. Éjfélkor elkezdjük a munkát. A pályaudvar melletti utcában leszek Csókával, természetesen romokat takarítgatok, Leminek szóljál, hogy mivel ő a legkisebb közöttetek, ő fog őrködni, ti pedig válogattok és dolgoztok.
   Így történt. Rendszeresen fosztogatták a szerelvényt, később a következő vonatokat is, mert újabb kártérítési szerelvények is beálltak a pályaudvarra. Tölgyesi Mihály nappal a romokat takarította, éjszaka úgy tett, mintha romokat takarítana, de értékes holmikat fuvarozott a vonatból. Fárasztó munka volt, de nagyon megérte. Aranyat talált.
   Innentől kezdve Tölgyesi Mihály története zavarossá válik számomra. Az egyébként terjengősen és szívesen fecsegő ember itt meglepően szűkszavú lett. Elmondása szerint az aranyrudakat és az ékszereket a romok alatt találta tisztességes munka közben. Az ékszerekből egy-egy darabot, gyűrűt, nyakláncot az éjszakánként munkálkodó fiúknak is ajándékozott, de elképzelhető, hogy az arany a kártérítésből származott.
   Annyi bizonyos, hogy a továbbiakban nem kellett éjjel-nappal robotolnia. Csókát és a kordét odaajándékozta Püspöki Sándornak, aki még mindig az elcsúfított város megszépítésén dolgozott, Orsolyának adott egy vaskos aranykarkötőt, magának vett egy kertes házat Zuglóban. Addigra már kitűnően tájékozódott a fővárosban. Kettesben átköltöztek a tágas és kényelmes házba, a ronda bérlakást átmenetileg átadták használatra és megőrzésre Lékó Zoltánnak.
   Orsolyát visszavették régi munkahelyére a kertészethez, újból ültethette a virágokat, az ő révén, és feltehetően bizonyos ellenszolgáltatásért Tölgyesi Mihályt is felvették a kertészethez munkavezetőnek, holott szakmáját tekintve ács volt, mégis mindenki szerette a virágok és a cserjék között, mert igen elnagyoltan végezte munkáját, valójában enélkül is megélhetett volna, tehát sokat és kedvesen beszélgetett beosztottjaival. Így telt el majdnem három boldog év. Orsolyával még a kommunista hatalom átvételét sem érzékelték igazából.
    Azután egy nyári éjszakán dühös férfiak berúgták a kertes ház ajtaját. Három bőrkabátos ember rontott be, pisztolyt szegeztek az ágyban pihenő Tölgyesi Mihályra, ordítoztak, titoista szemétnek nevezték, ráparancsoltak, hogy azonnal öltözzön fel és menjen velük. Orsolya sikoltozott, mire őrá is ráordítottak, nagyon hangosan közölték vele, hogy hajnalig költözzön ki a házból, amit egy jugoszláv ügynök szerzett meg tisztességtelen és alávaló módon.
    Tölgyesi Mihályt még hajnal előtt börtönbe vágták.

(Folytatjuk)