Gion Nándor
Aranyat talált
VIII.
A Krebs család maradékát, a nőket majdnem
nehezebb volt megtalálni Budapesten, mint Stefan Krebs SS-közlegényt egy szovjet
fogolytáborban valahol Kirgiziában. Igaz, Stefit Püspöki Sándor őrnagy kutatta fel a
szovjet titkosszolgálat révén, a Budapestre menekült asszonyok és lányok után
viszont csak Tölgyesi Mihály érdeklődött, megítélésem szerint eléggé
lagymatagon, csak akkor mozdult meg igazából, amikor megérkeztem hozzá vendégségbe,
és ráförmedtem, hogy buzgolkodjon keresésükben. Ekkor tényleg érdeklődni kezdett,
járta a várost, a kertészeti semmittevés és az esti kártyapartik között, végül
Lékó Zoltán, az akkor éppen szabadságolt mesterlövész segítségével rábukkant
Stefi családjára, Bözsi a két lánnyal, Elzával és Katicával valahol
Pesterzsébeten egy pajtában vészelte át az utolsó háborús napokat és a béke első
esztendejét, azután Százhalombattára költöztek. Tölgyesi Mihály itt találta meg
őket.
Elutaztam Százhalombattára, Bözsiék vártak, és erre az alkalomra
eljött hozzájuk Péter özvegye, Pazaver Júlia is. Először Katica ugrott a nyakamba,
majd Elza, azután Bözsi meg Julis is belém kapaszkodtak, sírtak mind a négyen,
hangosan visítva, ahogyan a nők szoktak, később mégis leültünk valamilyen rozoga
támlás faszékekre a konyhaasztal köré, még ekkor is tapogatták a karjaimat, mint
akik nem hiszik, hogy közöttük vagyok, letörölték könnyeiket és mesélni kezdtek,
egymás szavába vágva mondták el, hogy milyen nélkülözéseket és szörnyűségeket
éltek át, végigbeszélték az egész napot. Most is nélkülöztek, kicsi lakásban
laktak, egy szűk szobából vagy bejáratból és egy kis lakószobából állt az egész
lakás, hármuknak is kevés volt, öten pedig alig fértünk el benne, és Bözsi csak
valamiféle híg levessel tudott kínálni bennünket ebédre. Julis azt mondta, hogy ők
is ugyanilyen lakásban élnek egy régi bérházban.
Elővettem a zsebemből és az asztalra tettem Tölgyesi Mihály három
havi fizetését, amit kártyán nyertem el tőle. Úgy néztek rám, mint egy megváltó
angyalra, ismét a karjaimat tapogatták és még szaporábban beszéltek. Megkértem
őket, hogy írjanak néhány sort Rézinek. Rövid időre elhallgattak, Bözsi
előkerített egy újságlapot és egy tintaceruzát, nyalogatták a ceruza végét,
üzeneteket írtak Rézinek. A teleírt újságpapírt összehajtogattam, zsebembe tettem,
és akkor közöltem, hogy legjobb tudomásom szerint Stefi életben van és talán még
az idén kiszabadul a hadifogságból. Erre ismét hangosan bőgni kezdtek, és hangosan
sírtak akkor is, amikor elbúcsúztam tőlük.
Este mentem vissza a fővárosba, két nap múlva pedig elutaztam
Bácsalmásra, ahol bakancsaimat bocskorokra cseréltem, Margith Gábornak elmondtam, hogy
megkopasztottam Tölgyesi Miskát, ő szélesen vigyorgott, és minden baj nélkül
átvezetett az országhatáron, elkísért egészen a szabadkai vasútállomásig.
A vonaton talán negyedóráig zötykölődtem a tömegben, amikor
előkerült Milutin és elvezetett a vasutasok kényelmesebb fülkéjébe.
– Vladan már nagyon várja magát – mondta majdnem szemrehányóan.
– Ennek igazán örülök – mondtam. – Eddig azt hittem, hogy csak
a feleségemnek hiányzom. Vigasztaló, hogy a rendőrök is érdeklődnek utánam.
– Elég sokáig elmaradt – mondta még mindig szemrehányóan
Milutin. – Budapest bizonyára szép város. Magának biztosan nagyon tetszik.
– Szomorú és sötét város. Nekem azonban tényleg tetszik. Tudja,
ott mindenki magyarul beszél. Néha orosz beszédet is hallottam, ez nem tetszett, de
alapjában véve jól éreztem magam.
– A jutnyeskai és a neretvai csatában még Sztálint éltetve
rohamoztunk a németekre – mondta elmélázva Milutin.
– Több helyen azt hallottam, hogy akkor inkább menekültek a
németek elől.
– Kitörtünk az ostromgyűrűből.
– Sztálin nevével?
– Igen.
– Változott a helyzet. Most már nyugodtan szidhatjuk az oroszokat.
Vagy nem?
Milutin Karics egyre komorabb lett.
– Sztálint szidhatjuk… Az orosz embereket azonban szeretem. Az
orosz nagy, nemes szívű nemzet.
– Talán még én is megkedvelném az orosz embereket – mondtam. –
Amennyiben a földjükön maradnának nagy, nemes szívükkel és civil öltözékben. De
ha egyenruhát öltenek és idejönnek hozzánk, akkor nagyon rühellem őket.
A vita kezdett ostobán elfajulni, ennek részben én voltam az oka,
tudtam, hogy a montenegróiak évszázadok óta imádják az oroszokat, nagyon megzavarta
a fejüket az új politikai felállás, valójában szándékosan ingereltem Milutint, aki
talán azon tépelődött, hogy a torkomnak ugorjon-e, vagy megbékéljen velem.
Megbékélt. Tudtam, hogy ez fog történni, hiszen erre utasították.
Keservesen elmosolyodott.
– Tulajdonképpen én is hiányoltam már magát – mondta rekedten.
– Javasolnám, hogy ne politizáljunk.
– Miért hiányolt?
– A kártyázás miatt.
– Szeret veszíteni?
– Lehet, hogy ma én nyerek.
– Budapesten előkelő emberekkel kártyáztam. Alispánokkal.
– Mi az, hogy alispán? – kérdezte Milutin.
– Az alispánok hosszú időn át igen magasrangú köztisztviselők
voltak mifelénk. Ha jónak látták, akár botütésekre is ítélhették a pimasz
embereket.
– Ezt Crna Gorában sohasem tehették volna meg.
– A magyar alispánok nem is akartak Crna Gorába menni. Primitív
tájéknak tartották. Egyáltalán, ki a fene akarna odamenni? Maga is eljött onnan.
Milutin ismét keservesen mosolygott, kártyacsomagot vett elő.
– Ne politizáljunk. Kártyázzunk.
Zsírpapírba csomagolt vadonatúj kártyapakli volt nála, osztott és
váltakozva nyertünk, azután én osztottam, megjelöltem a lapokat, és akár az egész
vonatot is elnyerhettem volna tőle, de még nagyon eszemben volt a százhalombattai
látogatás, amikor asszonyok és lányok a karjaimat tapogatták és jóságos angyalnak
véltek, kellemes érzés volt, megmaradtam jóságosnak, Milutintól csak aprópénzt
nyertem el, ő szemmel láthatóan boldog volt, nem a pénz miatt, hanem mert azt hitte,
hogy fejlődött a kártyajátékban.
Február huszonharmadikán alkonyattájt értem haza, Rézi a konyhában
zakatolt a varrógéppel, felugrott és átölelt, amikor beléptem, azután hátrább
lépett és várakozóan nézett rám. Átadtam neki az összehajtogatott újságlapot,
amit Százhalombattáról hoztam.
– A Krebsek üzenetüket küldik.
Leült az asztalhoz, széthajtogatta az elnyűtt újságot, és
értetlenkedve nézegette.
– Ez micsoda?
– Bözsinél csak ez a vacak újság volt. Erre írták az
üzeneteket, tintaceruzával. Nyalogatták a ceruza hegyét, a nyelvük olyan kék lett,
mintha vízbe fulladtak volna.
Töltöttem magamnak egy pohár pálinkát, én is az asztalhoz ültem.
Rézi a tintaceruzával írt üzeneteket kezdte böngészni.
– Te vagy a Krebs család legkeményebb tagja – figyelmeztettem.
Tényleg keményen viselkedett, bizonyára elérzékenyült, de nem
mutatta, olvasás közben halkan kérdezgetett.
– Elza azt írja, hogy hamarosan férjhez megy. Tényleg férjhez
megy?
– Igen. Szép lány lett. Egyszer éppen kombinéban volt, és
véletlenül benyitott hozzájuk egy Menyházi István nevű jámbor fiú. Meglátta
Elzát, és nyomban beleszeretett. Csakhamar megkérte a kezét. Azt mondják, jóravaló
gyerek.
Rézi tovább olvasgatta az üzeneteket.
– Katica iskolába jár?
– Jól tanul. Belőle is nagyon szép lány lesz. Szerintem hamarosan
ő is elkel.
– Bözsi és Julis varrodában dolgozik? Sohasem tudtak varrni.
– Mégis varrodában dolgoznak. Kevés pénzért.
– Mi van Irénnel? Péter lányával? Ő nem üzent semmit.
– Nem volt velünk. Pártiskolába jár, Julis azt mesélte, hogy
vadabb kommunista, mint az apja volt.
– Megbolondult az a lány? Ő is úgy jár majd, mint az apja.
– Vagy pedig jó élete lesz. Ahogyan elnéztem, az oroszok hosszú
időre befészkelték magukat Magyarországon.
– Pétert az oroszok ölték meg.
– Tévedésből. Még egyszer nem tévedhetnek ugyanannál a
családnál.
– Sokat beszélgettél Bözsiékkel?
– Egy egész napon át hallgattam a sirámaikat. Mindent tudok róluk.
– Hogyan élnek?
– Nyomorúságosan. Egyetlen szobájuk van, annak egyik sarkában egy
rozsdás sparhelt áll, az a konyha. Bözsi csak lebbencslevessel tudott megvendégelni.
De adtam neki pénzt. Elég sokat.
– Neked honnan volt pénzed?
– Tölgyesi Miskától nyertem. Kártyázni akart velem.
Rézi félretolta a telefirkált újságlapot, ismét várakozóan
nézett rám a szemüvege mögül.
– Stefi?
Tudtam, hogy ez érdekli a legjobban, vártam a kérdését, kimérten
és hanyagul válaszoltam.
– Életben van. Ázsiából már áthozták Európába. Még ebben az
esztendőben visszatér a családjához.
– Ez biztos?
– Megbízható emberektől hallottam.
– Tölgyesi Miskától?
– Katonatisztektől. Tábornokoktól és politikusoktól. Stefi
hazajön.
Ekkor megremegett a feleségem szája, de még tartotta magát.
Felállt, sétálni kezdett a konyhában, sokáig nem szólt semmit, azután valamiért
másról kezdett beszélni.
– Holnap lesz Jégtörő Mátyás napja. Ajándékot kellene vinnünk
a Kis Kőművesnek.
– Hoztam két csontból faragott szipkát Budapestről. Simák és
fehérek. A vejem örülni fog neki. Eddig csak meggyfa szipkákból szívta a
cigarettáit.
Rézi most hirtelen elsírta magát. A hátamra borult, átölelte a
nyakamat és hangosan zokogott.
– Ne bömbölj itt nekem – mondtam. – Olyan érzésem van, mintha
Százhalombattán lennék. Ott is picsogtak körülöttem.
– Pétert jobban szerettem, mint Stefit – sírt Rézi a fejem
fölött. – Ő volt az elesettebb, de most Stefit szeretem legjobban a családomban.
Tényleg hazajön?
– Ebben az évben a családjánál lesz.
– Úristen! Szeretném még egyszer megverni. Úgy mint
gyerekkorában.
– Többször is megverheted.
Továbbra is sírt, szorongatta a nyakamat. Egyszer valaki, talán
Lusztig Kornél, az öreg zsidó órás azt mondta, hogy a síró asszonyoknak munkát
kell adni, akkor mindjárt felhagynak a nyafogással.
– Van itthon valamiféle papírunk? – kérdeztem.
– Csomagolópapírunk van.
– Csinálj egy levélborítékot.
Lusztig Kornél bölcs ember volt. Rézi abbahagyta a sírást.
– Most csináljak borítékot?
– Most. Rögtön.
– Minek?
– Iratokat is hoztam Budapestről. Ezeket egy lezárt borítékba
akarom rakni. Holnap reggel, amikor Terusékhoz megyünk felköszönteni a Kis Kőművest,
te majd betérsz Deszánkához, karattyolhattok egy kicsit németül, a borítékot pedig
átadod Sztojánnak.
Rézi megtörölte szemeit és a szemüvegét.
– Mekkora boríték kell?
Elővettem a papírokat, amiket Radovántól és Glázer Lajostól
kaptam. Az asztalra tettem.
– Férjen bele.
– Miféle iratok ezek?
– Olyan iratok, amelyek miatt Stefit elhozzák Oroszországból –
mondtam kissé ingerülten. – Hagyjál fel már ezzel az örökös kérdezősködéssel!
Rézi kicsit sértődötten kereste elő a barna csomagolópapírt,
szemrevételezte az iratokat, szabóollójával kiszeletelt egy nagy darab papírlapot,
összehajtogatta, ráhelyezte az iratokat, azután egy kávéscsészébe lisztet szórt,
vizet öntött rá, sűrű kovászt csinált, bekente vele a csomagolópapír széleit és
leragasztotta. Formás kis csomagot készített.
Visszaült az asztalhoz, elég sokáig nézett maga elé és csöndesen
azt mondta:
– Sok keserűséget okoztál nekem az életemben.
– Nem emlékszem rá.
– Sokszor megcsaltál és rengeteget hazudoztál nekem.
– Erre sem emlékszem.
– Sokszor el akartalak hagyni. Úgy kiabáltam, hogy a szomszédok is
hallották.
– Sohasem gondoltad komolyan.
– Néha komolyan gondoltam. Aztán mégis maradtam. Mert szerettelek.
– Mindenki tudja erre mifelénk, meg távolabb is, hogy szeretetre
méltó ember vagyok.
– Túl sok asszony tudta itt a faluban és a tanyákon. De még így
is jó volt veled élni.
– Ezentúl is jó életünk lesz.
– Mindig szerettelek. Most pedig nagyon szeretlek.
Tetszett a beszéde, a hangja azonban nem.
– Csinálhatnál valami vacsorát – mondtam. – Még mielőtt
ismét elbőgnéd magad.
Továbbra is mereven nézett maga elé.
– Neked ugye, nem lesz semmi bajod? Ezek az utazásaid, meg a
különféle iratok…
– Nem lesz semmi bajom, az utazások meg az iratok miatt… De éhen
halok, ha még sokáig kornyadozol itt az asztalnál.
Végre felemelte a fejét és normális beszédre váltott.
– Katona Andrásék disznót vágtak szombaton. Hoztak kóstolót.
Csinálhatok disznótoros vacsorát.
– Fogjál hozzá. Az lesz az igazi téli eledel. Nem a lebbencsleves.
Megvacsoráztunk és másnap felköszöntöttük a Kis Kőművest,
örült a csontból faragott szipkáknak, lányom jó ebédet csinált, valamennyien jól
éreztük magunkat, a vejem aggodalmaskodott ugyan egy kicsit, mert az előző napokban
rászóltak, hogy jó néven vennék, ha belépne a Jugoszláv Kommunista Pártba, de ő
elhárította az ajánlatot, mondván, hogy tájékozatlan a politikában, nem érett még
a párttagságra, ezt a kifogást kedvetlenül vették tudomásul, a Kis Kőműves
riadozott, hogy esetleg bajba kerülhet önérzetes magatartása miatt. A háború vége
óta, amikor a szerb partizánok bevitték a Községházára és majdnem két darabra
fűrészelték, betegesen félt az új hatalomtól. Megnyugtattam, hogy büntetlenül
megmaradhat párton kívüli építőmesternek, ügyeljen a falakra, és a téglák
egyenes összerakása közben a csontból faragott szipkákból szívja a cigarettákat,
mert ez méltóságot ad neki. Vagyis szépen ünnepeltünk.
És Jégtörő Mátyás napja a szokásoknak megfelelően meghozta a
gyors olvadást, a hó és a jég vékonyodott, majd eltűnt, a parasztok kimentek a
határba, azután szikkadáskor elkezdték a tavaszi szántást, és már én is mindennap
kijártam Devecserbe. Aztán kijött a földekre Vladan Drenovakovics is lóháton,
kutyával a nyomában. A parasztok megsüvegelték, ő persze nem szólt hozzájuk, én is
ráköszöntem, lelassította mellettem a lovát és rosszkedvűen azt mondta:
– Maga túl gyorsan tanul. Egyszer még veszélyes lehet. Ez nekem
nagyon rosszul jönne.
– Mi a jóistenről beszél? – kérdeztem, és a vasbottal a kutya
felé suhintottam.
A farkaskutya elszaladt a közelünkből, Vladan Drenovakovics pedig
rosszkedvű maradt.
– Tudja maga nagyon jól, hogy miről beszélek.
– Egyáltalán nem tudom.
– Fehér Jóska majd megmagyarázza.
– Ez megnyugtat. Alkalomadtán majd meglátogatom Újvidéken. Tetszik
az irodája és az italkészlete.
– Belgrádban fogja meglátogatni – mondta Vladan Drenovakovics.
Kicsit meglepődtem.
– Számítottam rá, hogy egyszer eljut a csodálatos Balkán
szívébe – mondtam. – Ő maga is utalt erre. De nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan
araszol lefelé. Vagy ez maguknál felkapaszkodást jelent?
– Felkapaszkodást jelent. Belgrádba csak a legjobbakat hívják.
– Engem ne hívjanak – mondtam. – Nem tartozom a legjobbak közé.
– Járt már Belgrádban?
– Nem. Sohasem kívánkoztam oda.
– Pedig szép város. Sokkal szebb, mint Budapest.
– Nem hiszem. Valakitől azt hallottam, hogy tegnapelőtt még gyanús
kinézetű kupecek disznókat terelgettek a belgrádi utcákon. Egy ilyen város nem lehet
igazán szép.
Azt hiszem, eltúloztam a pimaszkodást, Vladan Drenovakovics nagyon
barátságtalan lett.
– Fehér Jóska március huszonhetedikén délután négykor várja az
irodájában. Ez parancs.
– Maga őrmester a rendőrségnél? – kérdeztem szelíden.
– Ezt miért kérdezi?
– A hanghordozása miatt. Nem kedvelem az efféle őrmesteri modort.
– Rangban jóval fölötte vagyok az őrmestereknek. Az eszközeiket
azonban ismerem és alkalmazni is tudom, ha szükségét látom.
– Elkezdődtek a tavaszi munkálatok. Vigyáznom kell a devecseri
földekre.
– A jeles napon majd én vigyázok rájuk.
– Hogyan találom meg Fehér Jóskát a disznókupecek között?
– Milutin elirányítja.
– Ráuntam már a kártyázásra – mondtam. – De ami pénzt
elnyerek Milutintól, azt nem tartom a fizetségemnek.
Vladan Drenovakovicsnak kivörösödött az arca, már nemcsak
rosszkedvű, hanem dühös is volt.
– Mondtam már magának, hogy nem tűröm ügynökeim
egyénieskedését?
– Mondta. De én akkor sem ijedtem meg.
– Egyszer még nagyon megijedhet.
Az almásderes kanca farára csapott, elügetett mellőlem. Nem éreztem
túlságosan jól magamat. Valójában, üresben pimaszkodtam és üresben blöfföltem.
Bután és ingerülten hetykélkedtem, miközben nem tudtam, hogy van-e mögöttem valami
támaszték. De hát a balkáni modor kihozott a sodromból. A biztonság kedvéért még
azon a napon levelet írtam Gion Károlynak Szabadkára, hosszan felsoroltam a
szenttamási történéseket, közös ismerőseink gondjairól és bajairól is
beszámoltam, mellékesen megemlítettem, hogy március huszonhetedikén Belgrádba
utazom.
Eljött a jeles nap, és ezúttal nem jótékonykodtam a vonaton.
Galádul kifosztottam Milutin Karicsot. Fizetett, nem a saját pénzét adta, de még így
is morózus lett, mert sokallta a veszteséget. Én viszont megnyugodtam, mert Majoros
Péter háromszor is elment a fülkénk előtt, nem hiába írtam át hosszú levelet Gion
Károlynak.
Milutin morózusan elvezetett Fehér Jóska közelébe. Az állomástól
egy meredek keskeny utcán mentünk fölfelé, véletlenül éppen Balkáni utca a neve,
onnan befordultunk egy még szűkebb zsákutcába, ahol egy háromemeletes szürke
épület előtt álltunk meg, itt Milutin magamra hagyott. Ráérősen nézelődtem. Az
utcasarkon Majoros Péter bámészkodott egy kirakat előtt.
A szürke épületben kétszer kiforgattam a zsebeimet, egyenruhás
emberek megtapogattak, és csak ezután vezettek el Fehér Jóskához. Ő egy
márványlapos asztalnál ült egy koszlott fotelben, a mutatós asztalt eredendően
nyilván nem íróasztalnak szánták, valamely tehetős polgár nappalijából hozhatták
ide, a többi bútorzat is esetleges volt, egy ormótlan szekrény és három hajlított
hátú kényelmetlennek látszó faszék. A falak dohányfüstösek és szomorúak voltak.
Csalódottan nézelődtem.
– Az újvidéki irodája sokkal jobban tetszett – mondtam. – Itt
színtelen és szürke a világ. Ez jelentené a felemelkedést?
Fehér Jóska is ráérősen megszemlélte irodájának falait és a
bútordarabokat.
– A szürkeségben erő rejtőzik – mondta. – Ezen az asztalon,
meg a ronda szekrényben. Húzzon ide egy széket és üljön le. A paraszti gúnyáját
akassza a fogasra.
Fogasra akasztottam a bekecsemet, az egyik széket a márványlapos
asztalhoz húztam, leültem.
– Tavasszal nem szeretek utazgatni – mondtam. – Egy rendes
mezőőrnek ilyenkor a földekre kell vigyáznia. Ezért fizetik.
– Mi is megfizetjük – mondta Fehér Jóska, és meglepően
észleltem, hogy ő is szinte ellenségesen beszél hozzám. Így hát én is úgy tettem,
mintha neheztelnék valamiért.
– Magától még nem kaptam egy huncut vasat sem – mondtam.
– Vladan megfizeti.
– Nem fizet eleget. Ezek a hegyilakók ott spórolnak, ahol nem
kellene.
Fehér Jóska végre elmosolyodott, kezdett úgy viselkedni, mint
korábbi találkozásainkkor. Kihúzta az asztalfiókot, pénzt vett elő, az asztalra
tette.
– Tessék. Én bőkezű ember vagyok. Mi magyarok tartsunk össze.
Elvettem a pénzt és magam is nyájasabb hangra váltottam.
– Ezt a szöveget már hallottam valakitől. Egészen rendes
emberektől.
– Budapesten?
– Lehet.
– Jól érezte ott magát?
– Tűrhetően. Szép város.
– És Belgrád?
– Ronda. Meredek utcák… Majdnem kiszakadt a tüdőm, amíg ehhez a
piszkos házhoz értem. Az ilyen hullámos tájék nem tisztességes alföldi magyaroknak
való. Magának sem kellett volna ide jönnie. Térjen vissza a síkságra.
– Szép város lesz ez a disznópiac – mosolygott Fehér Jóska. –
És sok hatalom van ezekben a piszkos házakban. A házakat egyébként majd tisztára
mosatjuk.
– Miért hívott ide a tavaszi szántások idején?
Iratokat lapozgatott az asztalán, rájuk ismertem, ezeket a papírokat
én hoztam Budapestről.
– Radován küldeménye semmit sem ér – mondta. – Nagy rakás
szar az egész.
– Akárcsak Radován.
– Magáról elítélően szól az utólagos jelentésében. Azt
állítja, hogy összeboronálódott a magyar titkosszolgálattal. Szerinte ez
veszélyezteti a küldetésünket, sőt egész szervezetünket.
– Maga hisz annak a szarzsáknak?
– Elvtársaim közül néhányan hisznek neki.
– Hegyilakók?
– Többnyire.
– Bizonyára sokszor hivatkoznak érzékeny szláv lelkületükre.
Ennek jegyében húzták karóba a bácskai magyar parasztokat a félreeső tanyákon.
Sztálint persze elítélik, mert ha nem ezt tennék, akkor valahol egy szigeten cipelnék
a sziklákat, az orosz emberek szlávos lelkületét viszont nagyon lebecsülik.
Bennünket pedig utálnak.
Fehér Jóska szeméhez emelt egy papírt, amit nem én hoztam
Budapestről.
– Radován azt javasolja, hogy magát lőjük ki a csapatból. Ő
vállalná a feladatot. Van hozzá megfelelő fegyvere.
– Tényleg ezt javasolja?
– Tényleg.
Kissé aggódva elgondolkodtam a hallottakon.
– Ha jól emlékszem, Radován szmederevói származású.
– Jól emlékszik.
– Szmederevó a Duna déli oldalán van. Visszaküldöm őt
szülővárosába, mielőtt hetykélkedni kezdene. Vagyis leúsztatom a Dunán.
– Képes lenne rá? Gondolom… megvan hozzá a megfelelő segítség?
– Megvannak a megfelelő fegyvereim. Segítség nem kell.
– A tények hathatós segítségre utalnak – töprengett Fehér
Jóska a márványlap felett. – Radován küldeménye semmit sem ér, de amit maga
hozzácsatolt, az… életveszélyesen fontos. És életveszélyesen titkos.
Ezt éreztem már hetek óta. Vladan Drenovakovics beszédéből,
Milutin viselkedéséből is azt szimatoltam ki, hogy valamiért hirtelen fontos ember
lettem. Önérzeteskedhettem tehát.
– Megdolgozom a fizetségemért. Feltételezem, hogy életveszélyesen
titkos adatokat várnak tőlem. Meghoztam. Mi a baj?
– Ezeket az adatokat csak magas beosztású emberektől kaphatta, vagy
pedig…
– Loptam.
– Kitől?
– Szabó Sándor Ivántól.
– A név ismerős – mondta Fehér Jóska. – Találkozott vele?
– Sohasem láttam. De aki a tisztességes magyar nevéhez Ivánt
ragaszt, számomra mindjárt gyanússá válik. Hajlamos vagyok feltételezni róla, hogy
egy nagy rakás szemét. Amivel azt akarom mondani, hogy neki semmi sem drága. Az oroszok
tehát megbíznak benne. Fontos iratokat is adhatnak neki. Szóval, felfigyeltem rá.
– Csupán a neve miatt?
– Szép házban lakik, szép helyen. Besurrantam hozzá.
– Maga ehhez is ért?
– Egy falusi mezőőr kikupálódik a cselfogásokban. Ki tudom nyitni
a zárakat. És elhoztam az iratokat.
– El is olvasta?
– Számok és cirill betűs írások. Nekem semmit sem mondanak.
Fehér Jóska aggodalmas arcot vágott.
– Remélem, ezt mások is elhiszik. A maga érdekében remélem.
– Kik azok a mások?
– A szakértőink. Akik értenek a számokhoz, és el tudják olvasni
a cirill betűket.
Eddigre már nagyon elegem lett ebből a kellemetlen beszélgetésből.
– Én nem akartam hozzádörgölőzni semmilyen mocskos bandához –
mondtam. – Ha bajuk van velem, mondják meg. A vasbotommal nagyon jól megvagyok
Szenttamáson. A devecseri határban. Budapest sötét, nem tetszik igazán, Belgrád
egyáltalán nem tetszik, kapaszkodósak az utcák. Békességben szeretnék élni a
dűlőutakon.
– Csillapodjék már – integetett Fehér Jóska a márványlap
felett. – Elvtársaink néha indokolatlanul gyanakvóak. Meg aztán, általában nem
szeretnek bennünket, magyarokat.
– Én sem szeretem őket.
– Vágjunk jó képet a rossz világ felé – javasolta Fehér
Jóska. – Sohasem fognak hinni nekünk, de ha azt hiszik, hogy nagyon megrémültünk,
talán hagynak élni bennünket.
– Maga ezzel él ebben a szürke irodában?
– Néha mosolygok is. Amikor egyedül vagyok.
Nem éreztem jól magamat a kényelmetlen, hajlott hátú széken,
forgolódtam és megkérdeztem:
– Nincs valami jófajta itala a fiókban? Vagy abban az otromba
szekrényben?
– Elnézést – mondta röstellkedve Fehér Jóska, és kihúzott egy
fiókot a márványlap alól. – Van itt egy kevés konyak. Ihatunk üvegből?
– Természetesen. Mi ketten mindig üvegből iszunk, közben akár
mosolyoghatunk is.
Fehér Jóska elővette a konyakos üveget, átnyújtotta, előbb én
ittam belőle, azután ő is.
– Tudna még szerezni efféle bizalmas iratokat? – kérdezte. – A
sötét lelkű Budapesten.
– A lelke nem sötét. Csak az utcái.
– Mivel tudna szolgálni?
– Előfordulhat, hogy felfedezek még különféle Ivánokat,
Vladimirokat, vagy megbízható Szergejeket. Magyar nevekhez ragasztva. Csakhogy itt van
már a tavasz. Nekem a földekre kell vigyáznom. Tavasszal kezdem és ősszel végzem.
– Figyeljen a Szergejekre. Számításaink szerint igen elszaporodtak
a budai villákban. A Szerjózsák, a Misák és a Grisák. Magyar népünk sajnos
hajlamos a szolgalelkűségre.
– Mi ketten azonban jellemesek vagyunk.
– Rúgjunk egy nagyot a Szerjózsákon.
Ismét meghúztam a konyakos üveget és komolyra fordítottam a szót.
– Tavasszal, nyáron és ősszel a Devecserben maradok. Bocskoros
mezőőr vagyok. Teszem a dolgomat. A látszat miatt is.
– Télen elutazhat Budapestre.
– Ott Radovánok is vannak. Csúnya jelentéseket írnak rólam.
Fehér Jóska megnézte az üveget, azután az iratokat rendezte az
asztalon, majd pedig nagyon röviden azt mondta:
– Kilőheti.
Visszafogtam a lélegzetemet.
– Mit mondott?
– Kilőheti.
Próbáltam gyorsan gondolkozni és értelmesen beszélni.
– Utálom azt a szarjankót. Szívesen a Dunába lőném valamelyik
hídról, leúsztatnám egészen Szmederevóig, de előfordulhat, hogy idehaza megrovóan
néznének rám.
Fehér Jóska unottan babrált az iratokkal, és nagyon közönyösen
kezdett beszélni.
– Nézze, én szépen kapaszkodom fölfelé. Ezt kicsit magának is
köszönhetem. Jó állásom, szép lakásom és csúnya feleségem van. A csúnyaság
bosszant. De hatalmat is hozhat, és a hatalmat meg lehet szeretni. Nekem olyan
igazolványom van, amivel bármikor bemehetek az ország bármelyik fegyvergyárába.
– Miért menne oda?
– Eszem ágában sincs fegyvergyárakba menni – mondta Fehér
Jóska. – De van egy ilyen igazolványom. És nagyon rosszul esne, ha elvennék tőlem.
Ilyen a hatalom. Az ember megszereti.
Tiszta beszéd volt, mégis elképedtem, elbizonytalanodtam, kicsit
talán rájátszottam.
– Mi a fenét vár tőlem? – kérdeztem. – Egyáltalán, miféle
emberekkel dolgozik? Akiket eddig megismertem, hát… elég hitványak.
Ujjaival dobolni kezdett a márványon, de nem hiszem, hogy ideges volt,
bizonyára ő is megjátszotta magát.
– A balkáni nagymellűséget én sem szeretem. Ahol lehet, orrba
vágom ezt a csűrhét. Ehhez viszont a maga információi is kellenek. Így lesz
igazolványom. Maga tehát maradjon életben. A Radovánok eltűnhetnek.
– Leúsztatom a vízen.
– Sok szerencsét hozzá. De rólam ne beszéljen senkinek. Mármint
Budapesten. Tölgyesi Miskának sem. Értesüléseim szerint nyáron eljön Szenttamásra.
– Kinyírják?
– Ne beszéljen bolondságokat. Maga okos ember. Tölgyesi Miska
nekünk sokat jelent. Hasznos. Persze amíg magával szoros kapcsolatot tart. Barátok
vagyunk. Szeret kártyázni. Én természetesen jobb vagyok nála.
– Nyert már tőle pénzt?
– Igen.
– Ennek őszintén örülök.
Az asztalra könyököltem, és én is komolyra fordítottam a szót.
– Budapesten okos emberekkel is találkoztam. Nem szédülnek meg
akármilyen korpás adatoktól.
– Küldök majd fontosabb adatokat is.
– Mikor?
– Értesüléseim szerint Tölgyesi Miska nyáron jön el hozzánk.
Valamit majd elküldünk vele. Az oroszok elégedettek lesznek.
– Én viszont kételkedő mezőőr vagyok. Ott Szenttamáson.
Tavasszal, nyáron és ősszel a földeket kell őriznem.
– Télen utazhat.
– És mit viszek?
– Magát többre becsüljük, mint Tölgyesi Miskát. Felpakoljuk
néhány papírral. A továbbiakban pedig hazudjon, amit akar.
– Maga is hazudik most nekem?
Fehér Jóska úgy mosolygott rám, mint egy másféléves gyerek, aki
éppen beszélni tanul.
– Egy mezőőrnek én sohasem hazudnék.
Persze nem hittem neki.
– Facsarjon ki néhány államtitkot. Különben Radován átlövi a
szegycsontomat.
– Előzze meg.
– Ezt csinálom.
Az volt az érzésem, hogy Fehér Jóska kicsit elunta már a
beszélgetést. Hátradőlt a székében és nemigen törődött velem. Úgy viselkedett,
mintha engem elunt volna, és mintha másvalakit várna.
Ez a valaki meg is érkezett. Püffedt arccal és fekete bőrkabátban.
Kopogás nélkül nyitott be az irodába, az ajtót igen energikusan csapta be maga
mögött. Viselkedése valami miatt Vladan Drenovakovicsra emlékeztetett. Fehér
Jóskához ment, összecsapta bokáját, hóna alatt egy irattartót szorongatott.
Fehér Jóska nyájasan szólt hozzá.
– Zvonimir, te már megint részeg vagy.
A bőrkabátos ember kihúzta magát, igyekezett férfiasan viselkedni.
– Betértem az „Avalába", de ott csak Zoránnal találkoztam.
Büdös, mint a görény, és büdös szilvapálinkát ivott.
– Te is büdös szilvapálinkát ittál – mondta Fehér Jóska. –
Érzem a leheleteden.
Zvonimir tovább férfiaskodott.
– Betértem az „Avalába". És akkor, mi van? Nem tűröm, hogy
kis köpcös magyarok gorombáskodjanak velem.
– Ez a kis köpcös magyar esetleg szétrúgja a tökeidet – mondta
Fehér Jóska. – Pakolj le az asztalra, most mindjárt.
Zvonimir az asztalra tette az irattartót, belső zsebéből egy
borítékot húzott elő, átadta Fehér Jóskának. Azt hiszem, ezt a komédiát
mindennap vagy minden héten eljátszották egymásnak.
Fehér Jóska unottan félretolta az irattartót, a borítékot
felbontotta, és gorombán rászólt Zvonimirre.
– Tünés!
Zvonimir engedelmesen kiment az irodából, én pedig megkérdeztem:
– Fontos levél?
– A többi papír szart sem ér. A levél a fontos.
– Az efféle leveleket ilyen Zvonimirekre bízzák?
– Néha betér az „Avalába", de a leveleket mindig elhozza.
– Mi az, hogy Avala?
– Egy hegycsúcs. Itt a közelben. A szerbek nagyra vannak vele. Én
nem becsülöm sokra. A közelünkben viszont van egy Avala nevű kocsma. Zvonimir
rendszeresen betér oda. Néha én is.
– Tényleg büdös pálinkát árusítanak.
– Ott árusítják a világ legbüdösebb szilvapálinkáját.
Felálltam, magamra húztam báránybőr bekecsemet.
– Hazamennék a feleségemhez.
Fehér Jóska majdnem teljesen érdektelenül kezdett viselkedni.
– Menjen nyugodtan. Kézcsókom a feleségének. Vagy inkább
elvtársi üdvözletem. Közben vigyázzon magára… Elég nagy a hatalmam, de nem tudok
mindenkit megvédeni.
– Utálom a Zvonimirokat és az Avala nevű kocsmákat. Magának
sikeres karriert kívánok. Nekem viszont meggyőző államtitkok kellenek. Amit elhisznek
és megfizetnek odaát.
– Megkapja.
Kimentem az irodából és a csúnya szürke épületből, az utcasarkon
Majoros Péter még mindig a kirakatot bámulta.
Mentem lefelé a meredek Balkáni utcán, ő mellém szegődött.
– Ihatnánk valamit ezen a mocskos belgrádi vasútállomáson? –
kérdezte.
– Természetesen – mondtam. – Csakhogy gondjaim vannak egy fekete
bőrkabátos emberrel. Zvonimirnak hívják az illetőt. Küldönc. Menet közben hajlamos
a kocsmázásra.
– Kifigyeltem – mondta Majoros Péter.
– A fontosabb papírokat kabátja felső zsebében hordja.
Hozzáférhető?
– Ha megfizetnek érte.
– Tudok fizetni.
Majoros Péter egy ideig vakarózott a balkáni lejtőn, de nem túl
sokáig.
– Hol találkozhatunk? – kérdezte.
– Szenttamáson mindenki tudja, hogy ki a Rostos Gallai István, és
hogy merre őrzi a határt.
– Ott fogunk találkozni – mondta Majoros Péter. – A fekete
kabátos Zvonimirt kizsebelem. Most pedig hívjon meg egy pofa italra. Átfáztam
ácsorgás közben.
– Ma mindenki a vendégem – mondtam.
(Folytatjuk)