Gion Nándor
Aranyat talált
IV.
Nyári és őszi vasárnapi reggeleken egy hajlott hátú bajuszos
szerb fiatalember lovagolt át a Szekszer-hídon, Vladan Drenovakovicsnak hívták, jó
állású almásderes kancán ült, egy farkaskutya loholt a nyomában, kimentek a
devecseri határba, ott Vladan Drenovakovics a dűlőutakon és a földeken megfuttatta az
almásderest és a farkaskutyát, azután visszaügetett a faluba, valamelyik Hauser-ház
istállójába bekötötte a csatakos lovat, bizonyára a kutyát is megetette, ő meg
visszavonult a szép polgári ház vastag falainak hűvösébe, ahonnan mindjárt a
háború után kiköltöztették a régi tulajdonosokat, az egykoron lecsúszott sváb
téglagyáros unokáit.
Keveset tudtunk Vladan Drenovakovicsról, családi nevéből ítélve
talán Közép-Szerbiából jöhetett Szenttamásra, először akkor bukkant fel, amikor a
fröcsögő politikai beszédek közepette begyűjtötték és börtönökbe
szállították a Moszkvához hű kommunistákat, azokban a napokban igazán buzgón
tevékenykedett, azután itt maradt nálunk, megtanult lovagolni, bizonyára még
lóhátról is felügyelt a rendre, mert azt mesélték róla, hogy igen fontos
beosztásban van a rendőrség valamelyik igen fontos osztályán. Így is viselkedett, az
utcán és a határban nem szólt senkihez, legfeljebb visszaköszönt, ha valaki
üdvözölte, talán el is várta, hogy előre köszönjenek neki. Én gyakorta
találkoztam vele a Devecserben, mert gabonaéréskor és kukoricatörés előtt vasárnap
reggeleken is kijártam a határba, nekem is felügyelnem kellett a rendre, Vladan
Drenovakovicsot nem szoktam üdvözölni, nem szeretem a lóháton pöffeszkedő
embereket, a magyar időkben magam is lóháton jártam a határt, de igyekeztem
mindenkivel nyájasan viselkedni, éppen azért, mert kicsit felülről nézhettem a
világra és kutyát sem futtattam magam mellett.
Vladan Drenovakovics farkaskutyája egyszer nekem rontott a
kukoricásból, ugatott és fenyegetően vicsorított rám, az orrára, majd a fejére
csaptam vasbotommal, pontosan a koponyája közepén találtam el, a haragos állat
megroggyant, szédelgett egy ideig, majd nyüszítve elszaladt, attól kezdve messze
elkerült, a gazdájával továbbra sem üdvözöltük egymást. Egészen addig, amíg egy
csillagos koraőszi éjszakán meg nem jelent Tölgyesi Mihály.
Ez már aratás és cséplés után volt, a kukoricatörésre
készülődtünk, azon az estén sokáig ültünk a szomszédokkal a házunk előtt,
Katona Andrással, Bata Jánossal és a többiekkel, a termésről és a
beszolgáltatásokról beszélgettünk, az asszonyok meg három méterrel odébb babot
fejtettek és a szokásos asszonyi gondokról fecsegtek. Már akkor feltűnt nekem, hogy a
Szenczi-kocsma oldalánál az eperfák között mintha valamire várakozva ólálkodna
valaki, de ez megszokott mozgolódás volt, hiszen akármelyik lerészegedett újfalusi
vagy begluki napszámos is támaszkodhatott az eperfánknak. Később tudtam meg, hogy
Tölgyesi Mihály figyelt onnan bennünket.
Azután szétszéledtünk, a szomszédok hazamentek, mi is bementünk
Rézivel az udvarra, én leültem a gangra, Rézi meggyújtotta a viharlámpát, és
elment a kúthoz, hogy vizet merjen a lavorba az esti tisztálkodáshoz. Tölgyesi Mihály
ekkor ugrott be a kerítésen át az utcáról az udvarunkba. Olyan nesztelenül esett a
talpára, mint a macska, Rézi meg sem hallotta, én azonban észrevettem az árnyékát,
a gyöngytyúkok is felkiáltottak az udvaron a diófa ágán, felkaptam a baltát az
ajtó mellől. Amióta rejtegetnem kellett a pisztolyomat és Török Ádám fegyvereit,
baltát fektettem az ajtó küszöbén.
Tölgyesi Mihály jól látott engem a viharlámpa alatt, rémülten
suttogott a sötétből.
– Az isten szerelmére, nehogy lecsapjon azzal a fejszével. Tölgyesi
Miska vagyok. Beszélni szeretnék magával.
Leakasztottam a lámpást, elébe mentem, az arcába világítottam.
Akkor már nem volt megrémülve, látta, hogy ráismertem, tudta, hogy nem vágom belé a
baltát, még mosolygott is.
– Csak beszélni akarok magával – mondta mentegetőzve.
Rézi is odajött hozzánk a kút mellől, és rákiabált Tölgyesi
Mihályra.
– Ránk hozod a kórságot, te marha! Az uram szétvághatta volna a
fejedet.
Furcsa helyzetben toporogtunk ott a csillagos ég alatt, de abban az
időben valahogy beleszoktunk a furcsa helyzetekbe.
– Bocsánatot kérek… – mentegetőzött tovább Tölgyesi Mihály.
– A vejük… a Kis Kőműves ajánlotta, hogy jőjjek ide tanácsot
kérni. Éjszaka kellett jönnöm, mert nappal nem merek mutatkozni az utcán. Két
éjszakát a Gion Matyi házában töltöttem, nappal meg a német temetőben a Schankok
sírjai között rejtőzködtem, meg a Krebs kriptánál a csipkebokrok alatt.
– A szüleim sírján hevertél te kártyás gazember?!
Ideje volt közbeszólnom.
– Fogjátok vissza a hangotokat. Üljünk le a gangra.
Helyére akasztottam a lámpást, leültünk Tölgyesi Mihállyal, Rézi
azonban állva maradt és továbbra is szemrehányóan kérdezősködött.
– Miért kellett neked a sötétben bújkálni és a Krebsek
sírjánál rejtőzködni?
– Lehet, hogy keresnek a szerb rendőrök – mondta Tölgyesi
Mihály. – Előbb meg kell bizonyosodnom, hogy mozoghatok-e napvilágnál.
– Honnan jöttél? – kérdeztem.
– Pestről.
Rézi egyszerre nagyon megélénkült és barátságosabb hangra
váltott.
– Akkot talán találkoztál Bözsiékkel… Tudod, Stefi
feleségével és a két lánnyal. Ők is Pestre mentek.
– Budapest nagy behemót város – mondta Tölgyesi Mihály. – Még
a régi ismerősök is ritkán találkoznak.
– Az öcsémről sem tudsz semmit?
– Melyik öccséről?
– Stefiről. Péter ugyanis meghalt. De Stefi állítólag még él,
valahol Oroszországban van. Hadifogoly.
Tölgyesi Mihály mindig ügyes ember volt, most is gyorsan feltalálta
magát.
– Hamarosan visszamegyek Budapestre, és megtudok mindent – mondta
magabiztosan. – Kitűnő kapcsolataim vannak. Egészen magas körökben. Tábornokokkal
és vezető politikusokkal szoktam reggelizni, sőt néha vacsorázni is.
Rézi csalódottan és szánakozva nézegette Tölgyesi Mihályt.
– Ahogy elnézlek, veled legfeljebb az utcaseprők és a sírásók
állnak szóba, nem pedig tábornokok és politikusok.
Tölgyesi Mihály azonban eddigre már lendületbe jött.
– A külsőm ne tévessze meg. Igaz, hogy most rongyos és piszkos
vagyok, meg éhes és szomjas is, de ez csak amolyan álcázás, fontos küldetésben
járok itt. Pesten fehér ingben és nyakkendőben járok, igazán magas körökben.
Igérem, hogy felkutatom a Krebseket abban a dögnagy városban, és Stefi bátyámat is
megtaláljuk abban a dögnagy Oroszországban és hazahozzuk.
Rézi úgy állt a gangon, mintha népmesét vagy papi prédikációt
hallgatna, amiben szeretett volna hinni.
– Nagyon éhes vagy? – kérdezte az ámult hallgatás után.
– Kibírom. Ez is hozzátartozik a küldetésemhez.
– Sütök neked német lepényt.
– Későre jár – szabadkozott Tölgyesi Mihály. – Túl sokáig
tanyáztak a ház előtt a szomszédokkal, nem jöhettem elő az eperfák mögül
korábban.
– Néha ráérünk esténként – mondtam. – Meg aztán ki akartunk
éheztetni. Láttam, hogy a kocsma mellett bújkálsz.
– Gyorsan elkészül a német lepény – mondta Rézi és bement a
konyhába.
A gangról hallgattuk az edények csörgését, várakozva néztünk
egymásra, én szóltam először.
– Hát akkor mesélj. Hanyagold az elnagyolt mondásokat, és ne
hazudj túl sokat. A feleségem hiszékeny teremtés, mint a legtöbb asszony, én azonban
jól ismerlek, és a kártyázásnál is jobb vagyok nálad. Velem sohasem mertél
összeülni a kocsmákban.
– Maga sohasem kártyázott kocsmákban… De lehet, hogy ma már le
mernék ülni néhány partira.
– Nem ajánlom. Még a rongyos gúnyádból is kiforgatnálak.
Beszélj inkább.
– Honnan kezdjem?
– A vejemtől annyit tudtam meg, hogy együtt szöktetek el az
oroszoktól. Azóta nem hallottam rólad.
– Jól van – egyezett bele egészen jókedvűen Tölgyesi Mihály,
és elbeszélte a szökés utáni éveket.
Elmondta, hogyan vonult be Budapestre a szovjet csapatok mögött,
beszélt Lékó Zoltánról, Orsolyáról, arról is, hogy aranyat talált, meg Püspöki
Sándor szakaszvezetőről, akiből őrnagy lett, aztán a tömlöcről, a
megbizatásáról, a lelőtt jugoszláv határőrről, és Margith Gáborról. Nem hittem
el mindent, a részletek néha szárnyaltak, nagyjából azonban igaz lehetett a
története.
Margith Gáboron kicsit meglepődtem.
– Kemény gyereknek ismertem, csodálom, hogy most ilyen sunyi
határátcsúszkálásokkal foglalkozik.
– Most is kemény gyerek – mondta Tölgyesi Mihály. – Ha
hívják, eljön Szenttamásra, és ilyenkor meghal valaki. Az országhatár hézagait
kiválóan ismeri. Engem símán áthozott egy kelebiai homokdombra. Sajnos Bakó Pétert
is áthozta.
– Az a marha hogyan kerülhetett közétek?
– Valamelyik pesti nagyfejű találhatta ki, hogy két ügynököt
küldjön át egyszerre. És pont ezt a Bakó Pétert adták mellém. Ezeknek a pestieknek
fogalmuk sincs, hogy milyenek a délvidéki magyarok. Bakó Péter egy gyáva, vacogó
szarzsák. Szinte teljesen megkopaszodott a háborúban. Csak a fülei mögött maradt
valamennyi haja, a koponyája pedig rücskös és lapos. Szerintem a gyávaságtól
hirtelen megkopaszodnak a hitvány férfiak. Persze ismerek bátor kopasz embereket is,
Bakó Péter azonban kimondottan gyáva. Neki a félelem irtotta ki a haját. Amint
átsurrantunk a határon, váltakozva kezdett szerbül és magyarul beszélni. A félelem
elvette az eszét. Kijelentette, hogy ő mindig kedvelte a hősi szerb népet, bemegy
Szabadkára és föladja magát a rendőrségen, nem akar a magyaroknak kémkedni, hiszen
mi mindig rossz oldalra állunk, ezért aztán elveszítjük a háborúinkat. Bezzeg a
szerbek…
Margith Gábor azonnal megragadta Bakó Péter maradék haját,
elővette kését és el akarta vágni a torkát. Megkértem, hogy ne tegye, a hitvány
embereket is meg lehet sajnálni.
Margith Gábor végül is elengedte a nyüszítő Bakó Pétert, aki
elfutott a sötétben a homokdombok között. Margith Gábor meg lehülyézett engem.
– Igaza volt – mondtam. – Ma már nagyon sokan tudják, hogy
kémkedni küldtek át Budapestről.
– Ezért nem merek mutatkozni a napvilágnál.
– És így akarsz beszervezni ügynököket? Engem is?
Tölgyesi Mihály széttárta karjait.
– Találjunk ki valamit. Ezért jöttem magához. A Kis Kőműves
ajánlotta…
– Az oroszok tényleg be akarnak vonulni Jugoszláviába? Vissza
akarják adni a Délvidéket nekünk magyaroknak?
Tölgyesi Mihály ismét széttárta karjait és talán a teljes
igazságot mondta.
– Nem hiszem. Inkább csak ugatéroznak. Legfeljebb a határon
lövöldöznek.
– Akkor jelenthetsz nekik bármit. Hazudhatsz, amit akarsz. Ebben
mindig jó voltál.
– Püspöki Sándornak kell jelentenem. Ő nagyon rendes volt hozzám.
Csak tíz napig veretett, azután három hónap múlva kihozott a börtönből. Lakást is
adott. Tisztességgel kell viselkednem.
Majdnem elnevettem magam.
– A szocializmus tényleg ilyen szép új világot hozna? –
kérdeztem kételkedve. – Még a Tölgyesi Miskák is tisztességre rendezkednek?
– Püspöki Sándor rendes ember, de okos katona is. Félek, hogy
gyorsan rajtakapna a hazugságon.
Jókedvű voltam, tehát könnyedén adhattam tanácsokat.
– Ha az őrnagy elvtárs tényleg rendes ember, időnként mondd meg
neki az igazat is. Így aztán a hazugságokat nyugodt lélekkel fogja továbbítani az
oroszoknak. Ha jól értettem, ő sem kedveli őket túlságosan.
Rézi kihozta az első adag német lepényt, és megkérdezte:
– Miről beszéltek? Hallottam, hogy az oroszokat emlegettétek.
– Stefi kiszabadításán töprengünk – mondtam, és megsóztam a
lepényeket.
– Sikerülni fog?
– Ha szabadlábon maradok – mondta Tölgyesi Mihály, és mohón
enni kezdett. – Ha napközben is szabadon mozoghatok…
Én is letéptem néhány falatot a lepényből, továbbra is
könnyedén intézkedtem.
– Vasárnapig húzd meg magad itt nálunk. Éjszaka elalhatsz a
konyhában, napközben azonban ne mutatkozz. A szalmakazal alatt van egy szépen kivájt
verem, ahol a háború vége felé szalonnát, meg sonkát rejtegettem. Szükség esetén
te is elférsz ott. Vasárnap reggel majd kimegyek a határba, hogy megvigyázzam a
kukoricaföldeket, meg a cukorrépát. És tudakozódom majd a sorsodról.
– Vasárnap reggel megint elmegyek nagymisére és imádkozom a
családomért – mondta Rézi és behátrált a konyhába, hogy elkészítse a második
adag német lepényt.
Tölgyesi Mihály az elkövetkező napoban tartotta magát
utasításaimhoz, nem mutatkozott az emberek előtt, esténként csöndesen
elbeszélgettünk a gangon vagy a konyhában, kivártuk a vasárnapot, Rézi elment a
templomba, én meg kisétáltam vasbotommal a devecseri földekre. Ekkor is ködös őszi
reggel volt, én szeretem az ilyen őszi napokat, messzire ugyan nem lát el az ember, de
a hangok messzire hallatszanak, és mindenki képzeleghet kedvére, meglepetésekre is
számíthat.
A lódobogást már messziről meghallottam, később vidám
kutyavakkantásokat is, azután a ködből előbukkant Vladan Drenovakovics almásderes
lovával és farkaskutyájával. Hangosan ráköszöntem, ő visszaköszönt, tovább
lovagolt, majd hirtelen megállt. Megfordította az almás-deres kancát, odajött
hozzám, háromszor vagy négyszer körbelovagolt. A farkas kutya nem mert a közelembe
jönni. Vladan Drenovakovics idegesítően keringett körülöttem és szemrehányóan azt
mondta.
– A kutyám fél magától.
– Egyszer orrbavertem, mert acsarkodott rám. Nem szeretem, ha idegen
kutyák acsarkodnak rám a saját határomban.
Vladan Drenovakovics újból körbelovagolt, és rosszkedvű maradt.
– Magának van kutyája? – kérdezte.
– Nincs. A feleségem gyöngytyúkokat tart az udvarunkban. Ezek
nagyon éber madarak, azonnal jelentik, ha idegenek bukkannak fel a közelben. Ilyen
esetekre egy baltát helyeztem el a konyhaajtónál.
– Tudok róla – mondta Vladan Drenovakovics. – Fehér Jóska
mesélt nekem magáról. Becsülöm azt az embert. Magyar létére meglepően bátor
maradt. Háború utánra is. Pedig alaposan ráijesztettünk az itteni magyarokra a
háború végén.
– Merre van most Fehér Jóska?
– A járásból felkerült a tartományi vezetőségbe. Felmászhat
még országos szintre is. Jó munkát végzett errefelé, és jó véleménnyel van
magáról.
– Nem tudtam, hogy észrevette a baltát. Csupán egyszer találkoztam
vele, és akkor nagyon álmos volt.
– Észrevette a baltát. Azt mesélte nekem, hogy maga is megmaradt
bátor embernek. Sőt, ami ennél sokkal fontosabb, még értelmes embernek is.
Beszélgethetnénk néhány fontos dologról.
Egyszerre nagyon ideges lettem, mert úgy éreztem, hogy ez a hajlott
hátú hegyilakó átlát rajtam.
– Állítsa már meg ezt az átkozott lovat! – mondtam ingerülten.
– Szédülök, ha nagymellényű rendőrök köröznek a hátam mögött, és felülről
néznek rám.
Vladan Drenovakovics megállította az almásderes kancát, és végre
elmosolyodott a nyeregben.
– Valamikor maga is lovon járt itt a Devecserben.
– Csakhogy engem kedveltek az emberek…
– Meg az asszonyok is – vigyorgott Vladan Drenovakovics.
– Gyöngytyúkokat kaptam tőlük ajándékba – mondtam.
– Mostanában nem jeleztek idegeneket a gyöngytyúkok?
Láttam rajta, hogy tud valamit, nem csupán vaktában fölényeskedik.
– Milyen fontos dolgokról akar velem beszéni? – kérdeztem.
– Maga köszönt rám – mondta. – Bizonyára jó oka van rá.
Beszélgetés közben a farkaskutya egyre közelebb sündörgött
hozzám, meglendítettem a vasbotot, erre gyorsan beiszkolt a kukoricásba.
– Jól van – mondtam. – Tényleg én köszöntem először. Az
érdekelne, hogy mostanság milyen emberekre vadásznak? Kiket akarnak begyűjteni?
Vladan Drenovakovics meglepő egyenességgel válaszolt.
– Tölgyesi Miskát nem akarjuk begyűjteni, ha esetleg őrá
gondol…
– Egy szóval sem említettem Tölgyesi Miskát. Évek óta nem
láttam. Azt sem tudom, hogy él-e vagy meghalt.
– Él – mondta kedélyesen Vladan Drenovakovics. – Nagyon is él.
Most éppen itt Szenttamáson. Jóformán mindent tudunk róla. Azt is, hogy milyen
célzattal jött haza. A társa, az a senkiházi hogyishívják… az a Bakó Péter
mindent elmondott a szabadkai rendőrségnek. Még kérdezni sem kellett. Önként
jelentkezett, és ömlött belőle a szó.
– Megjutalmazták?
– Természetesen. Most éppen ingyen utazik az Adriai tenger
partjára. A Goli Otok nevű festői szigetre, ahol majd köveket aprít néhány évig.
Ettől talán megkeményedik egy kicsit.
Vladan Drenovakovics lábaival megbökdöste lova oldalát, újabb kört
írt le, majd ismét megállt előtem.
– Tudja, mi nem bízunk a gyáva emberekben – mondta. – Akik a
saját fajtájukat elárulják, másokat még könnyebben föladnak. Láttam ezt a
háborúban, amikor a hegyekben és az erdőkben bújkáltam és szinte még gyerekfejjel
lövöldöztem emberekre. A továbbiakban nyugodtan szeretnék élni itt a síkságon. A
lovaglást is megszerettem.
– Tölgyesi Miskának is a kőtörést szánják?
– Dehogy – nevetett Vladan Drenovakovics. – Ő még a hasznunkra
lehet. Mivel tudjuk, hogy miért van itt, majd szemmel tartjuk, de a haja szála sem
görbülhet meg. Élhet és dolgozhat nyugodtan. Az első feladata az, hogy ügynököket
szervezzen be. Csinálja lelkiismeretesen. Még segítünk is neki. Olyan listát kap
tőlünk, hogy Budapesten és Moszkvában ájuldozni fognak a gyönyörűségtől.
– Gondolja, hogy az oroszok tényleg le akarják rohanni
Jugoszláviát?
Vladan Drenovakovics kétkedve rázta a fejét.
– Szerintem csak a szájukat jártatják, de a hozzájuk hű kémek
listájának örülni fognak. Ezt persze csak akkor kapják meg, ha maga lesz Tölgyesi
Miska első számú ügynöke, és az egész hálózatot maga szervezi meg. Ozren
Mudrinszkivel, a pékmesterrel kezdünk.
– Ozren sohasem lenne külföldi ügynök. Kár emlegetni előtte
ilyesmit.
– Ne is említsen előtte semmit. Majd mi megmagyarázzuk neki, hogy
miről van szó. Persze bevonunk néhány jámbor szenttamási magyart is, akik
hajlandóak alakoskodni.
Most már én is mosolyogtam, egyre inkább kezdtünk szót érteni
Vladan Drenovakoviccsal, de azért rákérdeztem:
– Mi a biztosíték, hogy Tölgyesi Miskát nem viszik el a
kőtörőbe?
Vladan Drenovakovics leugrott a nyeregből, kezet nyújtott, és
egészen komoly beszédre váltott.
– Az én szavam a biztosíték. Ott, ahonnan én jövök, állják a
szavukat az emberek.
– Mindenki?
– Én mindenképpen. Tölgyesi Miska nyugodtan visszamehet a
szülőházába. Ott most az egyik nővére lakik a családjával, biztosan örömmel
fogadják. Ő meg hasznosítsa magát. Ássa fel a kertet, nyesegesse meg a gyümölcsfák
elszáradt ágait… szóval éljen úgy, mint régen.
– Régen sokat kocsmázott, kártyázott és verekedett.
– Ezen a téren fogja vissza magát. Nagy kár lenne, ha valaki
véletlenül, mondjuk, leszúrná. Konszolidálódjon. Mások majd dolgoznak helyette.
– Ha énrám gondol…
Vladan Drenovakovics megnyugtatólag felemelte a kezét, majd széles
mozdulattal körbemutatott a ködös határban.
– Hamarosan felszáll a köd, a parasztok betakarítják a termést,
azután lehullik a hó, télen magának sem kell őrizni a földeket. Akár utazgathatna
is. A látszat kedvéért.
– Hová?
– Verbászra, Újvidékre, Szabadkára… Tölgyesi Miska megbízói
elvárják, hogy ne csak Szenttamáson, hanem szélesebb körben is találjon megbízható
munkatársakat. De maga ezzel ne törődjön. Vonatozgasson. Látogassa meg régi
barátait, beszélgessen velük, az asszonyoknak is udvarolhat, ha még van kedve hozzá,
de ne szervezzen be senkit, ezt majd mi elvégezzük maga helyett. Hiszen maga csak egy
mezőőr, aki unatkozik a hosszú téli hónapokban. Költségeit megtérítjük.
Megint mosolyogtam.
– Sohasem szoktam unatkozni a téli hónapokban. Egészen jól
megvagyok a feleségemmel, a családommal és a szomszédokkal. Sokat énekelünk
esténként. De azért néhány téli utazást betervezhetek. Remélem fűtik már a
vonatokat. És nem késnek túl sokat.
– Ezt sajnos nem ígérhetem meg.
– Jólesik hallani, hogy még a rettegett belügyesek sem
mindenhatóak. Kénytelen leszek melegen öltözködni, és bőséges elemózsiát vinni
az utazásaimra.
– Megtérítjük a költségeit.
– Ezt mondta már. Majd meglátom, hogy milyen szavatartó ember.
Vladan Drenovakovics elégedett volt beszélgetésünkkel,
megigazította a nyerget a ló hátán és megkérdezte:
– Nincs kedve felülni a lovamra?
– Mennyi időre?
– Fél órára… Akár egy egész órára is.
– Ez nekem nagyon-nagyon kevés – mondtam. – Fél órára vagy egy
egész órára nem érdemes lóra ülni. Utána csak nehezebb lesz a gyaloglás.
– Talán igaza van – hagyta rám Vladan Drenovakovics, és ő ugrott
fel az almás-deres nyergébe. – Télen gyalog fogunk találkozni. Majd megüzenem, hogy
mikor és hol.
– Ki hozza az üzenetet?
Lóhátról úgy nézett le rám, mint aki nagyon sokat tud és már
régóta eltervezett mindent.
– A maga felesége gyakran eljár Sztojan Salajics feleségéhez,
Deszánkához.
– Deszánkát valamikor, ha jól emlékszem Elke Schulznak hívták,
német neve volt – mondtam. – A maguk egyik táborában az éhhalálig jutott.
Sztoján adott neki új nevet.
– Elvette feleségül és megmentette az éhhaláltól. Ennyit talán
megér a névváltozás.
– Ennyit talán megér – mondtam és egy kicsit elment a jókedvem.
– Sztojan Salajics jószívű táborparancsnok volt. Deszánka hálás is lesz neki
örök életében. De azért időnként szeret németül beszélgetni. Akárcsak az én
feleségem. Az asszonyokban igen szeszélyesen támadnak fel a nemzeti nosztalgiák.
– Felőlem annyit beszélgethetnek németül, amennyit akarnak –
mondta Vladan Drenovakovics. – Ezen túl azonban legyenek jó feleségek és jó
családanyák. Mással ne foglalkozzanak.
– Mi lenne az a más?
– Deszánka megfelelő időben majd átad a maga feleségének egy-egy
borítékot. Persze felbontatlanul. Majd maga felbontja. Az asszonyok maradjanak meg jó
feleségnek és családanyáknak.
Vladan Drenovakovics ezután megrántotta lova gyeplőjét, ügetésre
ösztökélte az almásderest, a farkaskutya is kimerészkedett a kukoricásból,
hűségesen loholt utánuk.
Én lassan elindultam Újfalu felé, mire hazaértem, Rézi is
megérkezett már a templomból, a vasárnapi ebédet készítette, a konyhában
sürgölődött, Tölgyesi Mihály a szobában ült az asztalnál, három kártyalappal
bűvészkedett, az itt a piros – hol a pirost gyakorolta.
Bosszúsan rászóltam.
– Tízéves gyerekektől akarod elnyerni a zsebpénzüket?
– Unatkoztam, és ez jutott eszembe – mentegetőzött. –
Egyébként már hétéves koromban prímán csináltam ezt a játékot. Nálam senki sem
találta meg a pirost, ha nem akartam. És mostanában nem volt alkalmam igazán
kártyázni. Nagyon ráéheztem. De hát maga sem akar leülni velem.
– Minek? Úgyis veszítenél!
Tölgyesi Mihály dühösen nézett rám, meglendítette kezét és
nagyon gyorsan kezdte mozgatni az ujjait, a kártyalapok sebesen csúszkáltak egymás
felett, azután elébem dobta a három lapot.
Megfordította az egyiket, a piros volt.
Tölgyesi Mihály most már komolyan dühbe gurult. Még háromszor
egymás után megcsinálta trükkjeit, és egyre gyorsabban.
Én háromszor egymás után megtaláltam a pirost.
– Maga sem csinálhatná jobban, mint én – mondta idegesen.
Felvettem a három lapot, lassabban csúsztattam a kártyákat, mint ő,
négyszer egymás után szórtam eléje a lapokat, egyszer megtalálta a pirost,
háromszor mellé nyúlt.
– Hát ennyi a különbség – mondtam sajnálkozva. – Képzeld, mi
lenne, ha komolyan kártyáznánk? Ebéd után meztelenül mennél ki az utcára.
Szerencséd, hogy én nem fosztom ki a gyöngéket.
– Berozsdásodtak az ujjaim – mondta bánatosan Tölgyesi Mihály.
– Meg aztán felöltözve sem merek az utcára lépni.
Cigarettát sodortam magamnak, megkínáltam Tölgyesi Mihályt is,
rágyújtottunk és füstölés közben hanyagul azt mondtam:
– Megesszük az ebédet, azután hazamész, megöleled nővéreidet
és boldogan elterpeszkedsz a vaskályha mellett.
Tölgyesi Mihály majdnem kiejtette kezéből a cigarettát. Kissé
gyanakodva meredt rám.
– Nem kutakodnak utánam? Nem vadásznak rám a szerbek?
– Nem.
– Ezt honnan tudja ilyen biztosan?
– Vasárnap reggelenként mindig fontos információkhoz jutok.
Mondtam már.
Tölgyesi Mihály még mindig gyanakodott egy kicsit.
– Bakó Péter feladta magát. Nyilván mindent elmondott rólam.
– Természetesen. Csakhogy nem hittek annak a tökfejnek. Őt vitték
el a kőtörőbe. Püspöki Sándor őrnagy elvtárs talán éppen ezért küldött át
veled egy megkopaszodott balekot.
– Mégis érdekelne, hogy honnan…
Alapjában véve utálom a nagyképűsködést, de Tölgyesi Mihályt
csak a saját modorában lehetett meggyőzni.
– Magas szintű kapcsolataim vannak. Néha rangos belügyesekkel és
politikusokkal találkozom. Szavatartó emberekkel.
Tölgyesi Mihály most már hinni kezdett nekem.
– Őket is átvágjuk? – kérdezte.
– Ha muszáj.
Ekkor már lelkesedett is.
– Ha mi ketten összefogunk…
Leintettem, igyekeztem bölcsen beszélni.
– Ehhez a szabályoknak megfelelően kell viselkedned.
– Milyen szabályok?…
– Az én szabályaimnak megfelelően. Békésen meghúzod magad
családtagjaid körében, a kocsmázást és a kártyázást hanyagolod.
– De hát a szervezkedéshez mozognom kell, emberek közé kell menni.
– Engem már beszerveztél, és ez untig elég. Én tudok mozogni az
emberek között. Ezt említsd meg Püspöki őrnagynak, dicsekedhetsz is, mindig
értettél hozzá.
– Utaznom is kellene.
– Majd én utazgatok – mondtam. – Gyönyörű ügynöki listát
kapsz. Természetesen elvárom, hogy megtérítsék a költségeimet.
– Ezt garantálom.
– Te pedig addig hasznosítsd magad a szülői házban. Ásd fel a
kertet, és nyesegesd le a gyümölcsfák elszáradt ágait. Mikor kell visszamenned
jelentést tenni?
– Amint lesz jelenteni valóm.
– Lesz. Ezt viszont én garantálom.
Tölgyesi Mihály elégedetten összeseperte és elrakta a
kártyalapokat, aztán felállt, kiment a konyhába, átölelte Rézi vállát.
– Hamarosan felkeresem a Krebsek maradékait Budapesten – mondta
biztatóan. – Stefan Krebs SS-közlegényt is hazahozzuk Szibériából.
Rézi hitt neki, könnybe lábadtak a szemei és reménykedve azt
mondta:
– Folyton imádkozom a boldogulásukért.
Ezután feltálalta a vasárnapi ebédet. Gyöngytyúk levest, rántott
sertés oldalast sült burgonyával és diós rétest. Ilyen vasárnapi ebédet abban az
időben ritkán engedhettünk meg magunknak.
(Folytatjuk)