Gion Nándor
Aranyat talált
III.
Tölgyesi Mihály talán három vagy három és fél
hónapot ült a tömlöcben, maga sem tudta megállapítani, mert eléggé sötét
cellába zárták, kezdetben egyedül volt egy négy ágyas, azaz négy priccses
fülkében, a félhomályban futkározó svábbogarakat taposott agyon fűzők nélküli
bakancsaival, pirkadatkor egy vastagkarú bajuszos börtönőr kondérban valamilyen
meghatározatlan színű és ízű löttyöt hozott reggelire, a kondért letette a cella
betonpadlójára, nem szólt semmit, verni kezdte Tölgyesi Mihályt, gumibottal és
ököllel ütött a fejére, gyomrára, a bordáira. Tölgyesi Mihály az első napokban
nyikkanás nélkül tűrte a verést, kezeivel a fejét védte, a hallgatag börtönőr
amikor befejezte az ütlegelést, egy kanál reggelit mért a pléh tányérba, fogta a
kondért és ment tovább, léptei kongóan visszhangoztak a folyosó kövein, Tölgyesi
Mihály a bordáit tapogatta, azután elfogyasztotta ételadagját. Elmondása szerint,
ilyenkor nagyon élénken visszaemlékezett gyermekkorára.
Kemény nevelést kapott kisgyermekként. Sokgyermekes Zöld-utcai
családban nőtt fel, hatan voltak testvérek, ebből öt lány, ő volt az egyetlen fiú,
a lányokat anyjuk tisztességgel nevelgette, ő azonban elvadult a sok lány között,
ahogyan növekedett, egyre kevesebbet tartózkodott otthon, a Zöld-utcai fiúkkal
bandába verődve a határt járta, görögdinnyét, almát, körtét és barackot lopott
és sokat verekedett a kátyi szerb gyerekekkel. Apja Tölgyesi Márton kistermetű,
zömök kubikus volt, egy temerini bandával járta a vidéket, a temerini kubikusok
legjobbak a világon a maguk szakmájában, messzire is elhívták őket, Tölgyesi
Márton legfeljebb hetente vagy kéthetente járt haza, tisztálkodás után elrendezte a
családi ügyeket, elvadult fiát időnként széles nadrágszíjjal igyekezett
megszelídíteni, a fenyítés addig tartott, amíg bömbölt a gyerek, ha elhallgatott
és szótlanul tűrte a verést, apja visszacsatolta derekára a szíjat, megsimogatta a
fiú fejét és illedelmes viselkedésre intette.
Tölgyesi Márton kubikolás közben halt meg, egy vályogfal omlott
rá, pillanatok alatt kiszorította belőle a lelket, a fia azonban addigra már egész
életére megtanulta, hogy férfi embernek zokszó nélkül kell tűrni a fájdalmakat,
később a kocsmákban is összeszorított fogakkal és elnémultan verekedett.
A budapesti börtönben ellenben visszájára fordult az apai okítás.
Más cellákban is verték a rabokat, Tölgyesi Mihály onnan keservesen ordításokat
hallott, és a jajveszékelések alapján úgy ítélte meg, hogy az ordítozókat
rövidebb ideig ütlegelik, mint őt. Elkezdett tehát ő is üvöltözni, és jól
számított, a vastagkarú börtönőr már csak fele annyi ideig verte, mint korábban, a
tizedik vagy a tizenkettedik napon már egyáltalán nem bántalmazta, kimerte neki a
reggeli löttyöt, leült az egyik ágyra és végre megszólalt.
– Szeretném, ha tudnád, hogy én egyáltalán nem haragszom rád.
– Ezt örömmel hallom – mondta Tölgyesi Mihály, miközben mohón
kanalazta korpaízű reggelijét.
– Kijelölték, hogy reggelenként kiket kell megvernem – mondta a
börtönőr. – Parancsba adták. Tudod, hogy van ez…
– Tudom – nyugtatta meg Tölgyesi Mihály. – A parancsot
teljesíteni kell. A maga helyében én is ezt tettem volna.
– Tulajdonképpen nem is vagyok igazi fegyőr – magyarázkodott
szomorúan a tagbaszakadt férfi. – Kovácsmester vagyok. Monoron volt egy jólmenő
kovács műhelyem. Értem a szakmámat. Monoron és környékén mindenki tisztelte
Jakubcsek János kovácsmestert és családját.
– Magát Jakubcsek Jánosnak hívják?
– Igen. És tiszteltek az emberek. De egy napon a hatóság lefoglalta
műhelyemet és mindent elhordtak. Az üllőt, a kalapácsokat, a fogókat, sőt még a
patkószögeket is. Nem értem, hogy a hatóságoknak mire kellenek a patkószögek?
– Talán a lovak patkolására – mondta Tölgyesi Mihály. – De
emberi körmök feszegetésére is megfelelnek.
– Felajánlották, hogy menjek el valamelyik pesti gépgyárba
dolgozni – folytatta panaszkodását Jakubcsek János. – Én azonban nagyon
feldühödtem a méltánytalanságon, beálltam inkább fegyőrnek. A börtönökben is
kerestek megbízható munkás származású embereket. Hát jelentkeztem. Bár az emberek
mindig csak Jakubcsek János kiváló kovácsmesterre fognak emlékezni.
– A továbbiakban nevezhetném Szögnélküli Jánosnak? – kérdezte
Tölgyesi Mihály?
– Miért?
– Magyarosabban hangzik. Meg aztán úgy is elvitték a
patkószögeit. És a Szögnélküli János nemcsak magyaros, hanem előkelőbb is. Élt
valamikor egy angol király, akit Földnélküli Jánosnak hítak.
– Sohasem hallottam róla.
– Sokáig én sem hallottam róla. Évekkel ezelőtt azonban háborús
bolyongásom közben bekéredzkedtem egy kiművelt falusi asszony házába. Adtam neki
három kézigránátot, ő pedig viszonzásul adott nekem fél kiló sót. Kellemes
éjszakát töltöttem nála, reggel pedig a nincstelenségről beszéltünk, és ő
említette Földnélküli János angol királyt.
A szomorú fegyőr ráérősen elgondolkozott a hallottakon, majd pedig
azt mondta:
– Tulajdonképpen mindig utáltam ezt az idétlen Jakubcsek nevemet.
Valahogy idétlenül hangzik. Bár a kovács szakmában…
– Maradjunk akkor a Szögnélküli Jánosnál – javasolta Tölgyesi
Mihály.
A fegyőr felállt, kezébe vette a kondért.
– Többé már nem foglak verni – mondta. – Ezentúl csak faggatni
foglak. Válaszolj okosan.
Tölgyesi Mihály az oldalát tapogatta, és megkönnyebbülten azt
mondta:
– Azt hiszem egyetlen bordám sem tört el. Ezért életem végéig
hálás leszek magának.
Cellatársat is kapsz a mai nap folyamán – mondta Szögnélküli
János. – Glázer Lajosnak hívják az illetőt. Vele jó lesz vigyáznod, ne fecsegj
előtte túl sokat, rendkívül veszélyes imperialista ügynök. Úgy hallottam, hogy
hamarosan felakasztják.
Tölgyesi Mihály megígérte, hogy vigyázni fog, Szögnélküli János
pedig kiment a folyosóra és bezárta a cella ajtaját. Később távolabbról
ordítozások hallatszottak.
Glázer Lajost valamikor délután lökték be a cellába. Ötven év
körüli cingár ember volt, bár a korát kissé nehezen lehetett megállapítani, az
arca ugyanis bevolt dagadva és kékre-zöldre színeződött. Leroskadt az egyik ágyra,
nem szólt semmit, révetegen bámulta a futkározó csótányokat.
Tölgyesi Mihály is hallgatott vagy félóráig, azután megkérdezte:
– Te vagy az a Glázer Lajos, akit fel akarnak akasztani?
– Nagy hibát követnek el, ha megteszik – mondta a réveteg ember.
– Velem szemben is nagy hibát követtek el – mondta Tölgyesi
Mihály
– Téged is felakasztanak?
– Én esetleg megúszom életfogytiglanival. Jugoszláv ügynöknek
vélnek, de nem vagyok olyan veszélyes imperialista ügynök, mint te.
– Én egyáltalán nem vagyok semmilyen ügynök – mondta Glázer
Lajos. – Mindig és kizárólag besurranó tolvaj voltam. Tízéves korom óta. Ennek
utána lehet nézni a rendőrségi nyilvántartásban. A háború előtt meg a háborúban
is elkaptak néhányszor, de mindig csak lopásért ültettek le, és sohasem vertek meg
ilyen kegyetlenül, mint most. Félholtra vertek többször is.
– A besurranó tolvajokat nem szokták félholtra verni – okoskodott
Tölgyesi Mihály. – Az állam ellen áskálódó ügynököket azonban nagyon megverik.
Tapasztalatból tudom.
– Mondom, hogy nem vagyok semmiféle ügynök – fakadt ki keservesen
Glázer Lajos. – Most is tolvajként kaptak el egy kétemeletes ház mögött a budai
zöldövezetben.
– Hogyan csináltak belőled ügynököt?
Glázer Lajos elgondolkodott egy ideig, néha mintha gyanakodva
pillantott volna Tölgyesi Mihályra, a történetet bizonyára sokszor elmondta már az
ütlegelések szüneteiben, sohasem hittek neki, de végül igen reménytelenül sokadszor
is belekezdett.
– Rossz helyre surrantam be. Napokig figyeltem egy szépséges
kétemeletes budai házat a Hűvösvölgyben. A ház valamikor egy tehetős családé
lehetett, de a család tagjait kitelepítették, vagy felakasztották, helyükre hat
másik család költözött. Kényelmesen elfértek a nagy házban, és ők is tehetősnek
látszottak, fényezett, drága bútorokat hurcoltak be az épületbe, szent
meggyőződésem, hogy a bútorokat elorozták valahonnan, esetleg előkelő belvárosi
lakásokból, nem voltak tehát erkölcsi aggályaim, amikor elhatároztam, hogy magam is
körülnézek a házban. Megvártam, amíg befejeződik a költözködés, aztán
beosontam az első földszinti lakásba, amelynek fehér ajtajára nagy betűkkel azt
írták fel, hogy „Szabó Vladimir”. Nem csalódtam Szabó Vladimirben. A konyhában
találtam két ezüst étkészletet, az egyik szobában három aranyórát, a másik
szobában egy fiókban kék borítékokat találtam, a legfelsőben pénz volt, nem
kevés, de akkor valami kaparászást hallottam az ajtónál, minden borítékot a
zsákomba dobtam és kiugrottam az ablakon. Ott három pribék várt és igen durván
lefogtak.
– Ennyire ügyetlen lenne egy tapasztalt besurranó tolvaj? –
kérdezte Tölgyesi Mihály.
Glázer Lajos megpróbálta menteni szakmai becsületét.
– Nem tudtam, hogy csupa fontos elvtárs költözött a házba, és
hogy kirendelt pribékek figyelik a környéket. Az ezüsttel és arannyal és a pénzzel
így sem lett volna komolyabb baj, de az egyik kék borítékban állítólag szigorúan
titkos adatok voltak. Hiába mondtam, hogy a szigorúan titkos iratokat olvasatlanul
bedobtam volna valamelyik szemétkosárba. Két hétig csak azért vertek, hogy áruljam
el, melyik szemétkosárba akartam dobni az iratokat, ahonnan egy másik titkos ügynök
vitte volna tovább Angliába vagy Amerikába.
– Két heti ütlegelés nem is túl sok államtitkok elrablásáért
– morfondírozott Tölgyesi Mihály.
– Csakhogy ezután még egy teljes hónapig vertek, hogy áruljam el,
melyik ország titkos szolgálatának dolgozom. Kínomban jóformán a világ összes
országát felsoroltam Itáliától Argentínáig, sőt még a buddhistákat és a
szabadkőműveseket is megemlítettem. Ekkor végre abbahagyták a verést, közölték
velem, hogy fel fognak akasztani, és most itt vagyok. A kötél alatt.
Tölgyesi Mihály valamiért igaznak találta a történetet, úgy
gondolta, illene megvigasztalni Glázer Lajost.
– Vannak befolyásos barátaim odakint. Nekem elintézték, hogy csak
életfogytiglant kapjak. Talán rajtad is segítenek, ha szólok nekik.
– Hogyan szólsz nekik innen a csótányok közül?
– Majd üzenek Szögnélküli Jánossal.
– Ő kicsoda?
– A fegyőrünk. Nagyon összebarátkoztunk az elmúlt napokban. Néha
eljár a keze, de alapjában véve jószívű, segítőkész ember. Kiváló kovácsmester
volt valamikor, a lovakat is szereti.
Glázer Lajos nem nagyon bízott a segítségben, de mivel másban nem
reménykedhetett, búslakodva azt mondta:
– Üzenj ezzel a Szögnélküli Jánossal. Meghálálnám az
életfogytiglant. Rövid időn belül úgyis megszöknék.
– Addig is segíts irtani a svábbogarakat – mondta Tölgyesi
Mihály.
Glázer Lajos keservesen felsóhajtott, és majdnem olyan bánatos volt,
mint Szögnélküli János, a jószívű fegyőr.
– Ezeket a férgeket nem lehet kiirtani. De megnyugtatja az embert, ha
eltipor néhányat. Többször csináltam már.
Így aztán a továbbiakban ketten taposták a svábbogarakat.
Tölgyesi Mihályt másnap Szögnélküli János elvezette egy kicsiny,
de világos irodába, ahol egy civilruhás rendőr ült, akit Farkas elvtársnak kellett
szólítani. Szigorú és akkurátos ember volt, aprólékosan faggatta Tölgyesi Mihályt
szenttamási ismerőseiről, mindenkiről mindent tudni akart, foglalkozásról, családi
állapotról, családtagokról, félrelépésekről, szorgalmasan jegyzetelt, később
bővítette a kört, a Szenttamáson túli délvidéki ismerősöket is sorra vette.
Hosszú hetekig tartott a faggatás, Tölgyesi Mihály nem bánta, örült, hogy világos
szobában üldögélhet, tulajdonképpen jól esett visszaemlékezni régi ismerőseire,
barátairól csupa jókat mondott, ellenségeit alaposan leszólta, és elégedetten
nyugtázta, hogy valaki mindezt gondosan írásba foglalja. Majdnem megkedvelte Farkas
elvtársat.
A hosszú hetek alatt Glázer Lajosnak lelappadt és kifehéredett az
arca, kedélye is javult, a homályos cellában a svábbogarak pusztítása közben egyre
többet mesélt régi besurranásairól. Egyszer például egy nászéjszakát töltött
egy francia ágy alatt, az ifjú pár a kötelező szerelmeskedés után valamiért
összeverekedett, és Glázer Lajos eközben elvitte a nászajándékokat, máskor fejjel
lefelé ereszkedett le a tetőről egy padlásszobába, ahol a látszólagos
szegénységben kopott pokrócok között egy nagyon értékes, legalább háromszáz
éves faliórát zsákmányolt. Szóval Tölgyesi Mihály igen jól megvolt
cellatársával és Farkas elvtárssal.
Egyik reggelen, amikor ismét Farkas elvtárshoz tartott, megkérdezte
Szögnélküli Jánost:
– Magának nincs véletlenül valami befolyásos ismerőse kint a
szabad világban?
– A legbefolyásosabb ismerősöm a keresztapám – mondta a fegyőr.
– Ő kántor Vecsésen. Foglalkozása miatt azonban nem kedveli a hatóság mostanában.
– Azért, ha beszél vele, vagy ha levelet ír neki, említse meg,
hogy itt ártatlan emberek is sínylődnek a börtönben.
– Okvetlenül megemlítem neki – mondta halálos komolysággal
Szögnélküli János.
Tölgyesi Mihály ezután örömmel közölte Glázer Lajossal, hogy
jól alakulnak a dolgok, Szögnélküli János eljuttatja üzenetét befolyásos
barátainak, Glázer Lajos ezt követően már komolyan reménykedett, hogy mégsem kötik
fel, jókedvűen mesélt további besurranó kalandjairól.
Aztán kaptak harmadik cellatársat, egy dühös és nagyon önérzetes
vasutast. Csapó Jánosnak hívták, szakadt vasutas egyenruhában támolygott be a
cellába, szája és orra be volt dagadva, elmondta, hogy ő már ifjú kora óta
meggyőződéses szociáldemokrata, egyébként állomásfőnök volt egy Szolnok megyei
faluban, ellenzi a szociáldemokraták beolvasztását a kommunisták közé, ezt
többször is hangoztatta, ezért verték meg, ezért hozták ide.
– Nem hiszem, hogy tíz évnél többet kapok – mondta Csapó
János. – Leülöm azt a tíz évet, de utána is igazi szociáldemokrata maradok.
Tölgyesi Mihály és Glázer Lajos kicsit szánakozva, de önérzete
miatt irigykedve hallgatták az állomásfőnököt, a továbbiakban azonban jól
megvoltak vele, nem volt kellemetlen ember, érdekesen tudott mesélni a magyar vasutak
állapotáról.
Néhány nappal később azonban belöktek hozzájuk egy negyedik és
igen kellemetlen, otrombán viselkedő férfiút. Nagy darab kese hajú ember volt, arcán
nem látszottak ütlegelési nyomok, kezei meglepően ápoltak és párnásak voltak.
Ápolt kezeivel szélesen kaszált a levegőben, és amint becsukódott mögötte a
cellaajtó, lármás bemutatkozásba kezdett, anélkül, hogy bárki bármit kérdezett
volna tőle.
– Petkovics Károly a nevem! – mondta hadonászva. –
Letartóztattak, mert szerb nótákat énekeltem a Nagykörúton. De nem ijedek meg
ezektől. Szerb nótákat fogok énekelni, még a magyar Parlament előtt is, meg itt
ebben a koszos börtönben is.
– Inkább hagyagold a dalikázást – mondta csöndesen Tölgyesi
Mihály. – Túl sok szerb nótát hallottam már ebben az életben.
Petkovics Károly rácsodálkozott.
– Talán te is délvidéki vagy?
– Szenttamási vagyok – mondta Tölgyesi Mihály. – De nem mentem
vissza, mert attól tartottam, hogy két darabba vágnak egy keresztvágó fűrésszel.
Inkább az életfogytiglani börtönt választottam. Ha jól viselkedem, talán előbb is
kiengednek.
A hadonászó ember átölelte Tölgyesi Mihály vállát.
– Hiszen mi földiek vagyunk. Bácskaiak! Én Temerinből kerültem
ide. Jártál már Temerinben?
– Az apám ott volt kubikos.
Petkovics Károly járkálni kezdett a homályos cellában, lelkesen
magyarázott.
– Hamarosan visszamegyek Bácskába, és olyan nótákat énekelek,
amilyeneket akarok. Szerintem gyalázat ez, amit mostanában Jugoszláviával művelnek a
szovjetek és gyáva csatlósaik. Bepiszkítanak egy tisztességes országot. Gondolom, te
is így vélekedsz.
– Eddig távol tartottam magam a politikától – mondta Tölgyesi
Mihály.
Ma már nem lehet megkerülni a politikát! – kiabálta Petkovics
Károly. – Nem engedhetjük meg az igaztalan piszkolódást…
Glázer Lajos Tölgyesi Mihály közelébe sündörgött, a fülébe
súgta:
– Spicli.
– Temerin a legszebb hely a világon – mondta tovább a magáét
Petkovics Károly. – Visszamegyek, az első dolgom az lesz…
– Hogy úszol egy nagyot a Tiszában – mondta Tölgyesi Mihály.
Petkovics Károly elhallgatott egy pillanatra, majd elérzékenyülten
bólogatott.
– Nagyot úszom a Tiszában. Felidézem a gyermekkorom nyarait, amikor
mindennap a Tiszában úsztam.
– Előtte azonban nyilván elénekelsz néhány szerb nótát az
Országház előtt – mondta mosolyogva Glázer Lajos.
– Természetesen. Az ember őrizze meg a büszkeségét minden
körülmények között.
– Szarzsák – mondta megvetően Tölgyesi Mihály.
Petkovics Károly lemerevedett, döbbente nézte Tölgyesi Mihályt.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy szarzsák vagy minden körülmények között. A
büszkeséget legfeljebb hírből ismered. Ezenkívül még azt is mondom, hogy Temerin
igen messze van a Tiszától, a temerini gyerekek legfeljebb egy satnya patakban
pocskolhattak, azután pedig kubikosok lettek. Csakhogy te még kubikos sem voltál.
Petkovics Károly arca elvörösödött, fenyegetően kihúzta magát,
Tölgyesi Mihályhoz lépett, megmarkolta mellén az inget.
– Ne merészeld nekem azt mondani…
Tölgyesi Mihályt valamiféle jóérzés öntötte el. Eddig csak őt
verték, szeretett volna végre visszaütni. Petkovics Károly majdnem egy egész fejjel
magasabb volt, mint ő, de az ölelésén, a szorításán érződött, hogy puha ember.
Tölgyesi Mihály összeszorította a fogait, ökölbe szorította jobbkezét, és
egészen lentről a térde mellől csapott Petkovics Károly állára. Kemény ütés
volt, Tölgyesi Mihály ezt valamikor begyakorolta a szenttamási kocsmákban, ahol azzal
vádolták, hogy csal a kártyán. Most úgy érezte, hogy eltört a karja. Az utóbbi
időben elszokott a visszaütésektől. A karja szerencsére nem tört el, Petkovics
Károly viszont összenyaklott, mint a colostok, elterült a cella közepén, a feje
nagyot koppant, szinte megreccsent a betonon, elájult.
Egy ideig közönyösen nézték, aztán Csapó János állomásfőnök
egy piszkos zsebkendőt vett elő, megköpdöste és sokáig törölgette az ájult ember
arcát és homlokát. Petkovics Károly elég nehezen tért magához, nyögdécselve
felkapaszkodott az egyik ágyra, és a továbbiakban nem szólt egy szót sem. Másnap
reggel már neki is dagadt és kék volt az arca.
Azon a reggelen Farkas elvtárs minden magyarázkodás nélkül két
hatalmas pofont adott Tölgyesi Mihálynak, és csak azután faggatta délvidéki
ismerőseiről. Mire visszatért a cellába, Petkovics Károly már nem volt ott.
Három nap múlva már Farkas elvtárs sem volt a helyén. A világos
irodában Püspöki Sándor fogadta Tölgyesi Mihályt, aki ámulva legyökerezett, amikor
meglátta egykori szakaszvezetőjét.
– Szakaszvezető úr, magából is pribéket csináltak ezek a
disznók?! – kérdezte nagy megdöbbenéssel.
Püspöki Sándor kimérten helyre utasította.
– Tölgyesi közlegény, ajánlom, hogy moderálja magát. Üljön le,
és ezentúl szólítson őrnagy elvtársnak.
Tölgyesi Mihály leült arra a székre, amelyről hosszú heteken át
Farkas elvtársnak vallott, és úgy érezte, visszatért a szerencséje, majdnem olyan
jóérzés öntötte el, mint amikor állon csapta azt a spiclit, aki Petkovics Károlynak
nevezte magát.
– Parancsoljon őrnagy elvtárs – mondta készségesen.
– Ezentúl Tölgyesi elvtársnak fogom szólítani, közlegény –
mondta még mindig kimérten Püspöki Sándor. – És letegezem. Elvtársi és
tegeződő korban élünk. Új világot építünk. Engem azért neveztek ki őrnaggyá,
mert eltakarítottam a romokat, és elkezdtem építeni az új világot.
– Ebben én is segítettem, és a továbbiakban is szívesen
segítenék. Ha kiengednének a svábbogarak közül.
Püspöki Sándor papírlapokat nézegetett, a homlokát ráncolta, de
alapjában véve elégedettnek látszott.
– A börtönben elítélendő módon viselkedtél – mondta. –
Majdnem megölted az egyik emberünket.
– Csak egyszer vágtam a pofájába. Nem tehetek róla, hogy beverte a
fejét a betonba… Mellesleg képzettebb provokátort is küldhetnének rabok közé.
Erről a hólyagról két perc alatt kiderült, hogy szarzsák.
Püspöki Sándor úgy bólogatott, mint aki hajlandó elismerni mások
igazát is.
– Farkas elvtárs nem egészen járatos még a szakmában. Egy
kelekótya és puhány segédkönyvelőt küldött a megrögzött bűnözők közé. Én
azonban meg tudom válogatni az embereimet. Még ma kikerülhetsz innen, ha észnél vagy,
és ha hallgatsz a jó szóra.
Tölgyesi Mihály mindig meg volt győződve róla, hogy szerencsés
csillagzat alatt született, most szonban mégis ledöbbent ezen a hirtelen fordulaton. De
gyorsan feltalálta magát.
– Teljesen észnél vagyok, és hallgatok a jó szóra – mondta. –
Amint kilépek a börtönből, elrohanok Orsikámhoz, azután viszont tényleg csak a jó
szóra hallgatok.
– Orsikádhoz már nem férsz be – mondta Püspöki Sándor. –
Karikó János visszajött Oroszországból és boldogan él hűséges feleségével.
– Én öt évet saccoltam neki – mondta Tölgyesi Mihály.
– Előbb visszahoztuk. Pedig elég messze volt már. Az Ural hegység
túloldalán. Ázsiában.
Tölgyesi Mihály csalódottan nézett fel székéről egykori
szakaszvezetőjére.
– Ekkora hatalma van egy rendőrőrnagynak?
– Ha ügyesen mozog a világban.
– Hát akkor mozogjunk mindketten ügyesen – mondta megfontoltan
Tölgyesi Mihály. – Ismerek egy tisztaszemű kispesti fiút, Lékó Zoltánnak
hívják, megsegítettem néhányszor, ő pedig százados úrnak szólít engem. Lehet,
hogy szerzett magának lakást, esetleg befogadna, ott mindenkor megtalálhat, őrnagy
elvtárs, én pedig majd hajlok a jó szóra.
– Leellenőriztük ismerőseidet, Tölgyesi elvtárs – mondta
Püspöki Sándor. – Lékó Zoltánt bevonultattuk a hadseregbe. Tényleg tisztaszemű
fiú, kiváló céllövő, akár olimpiai bajnok is lehetne. Bizonyára találkozol majd
vele, lakása azonban nincs. Nem befogadóképes.
Tölgyesi Mihály továbbra is boldog volt, bár lelkesedése
valamelyest alább hagyott. Panaszos hangra váltott.
– Ha jól számolom, a nullán vagyok, talán még annál is lejjebb.
Az aranyaim elúsztak, a házamat elvették, asszonyom nincsen, otthonom sincs… Egyetlen
tisztaszemű barátomból mesterlövészt faragnak.
Püspöki Sándor egy kulcscsomót vett elő a zsebéből, maga elé
tette az asztalra.
– Kétszobás lakást kaphatsz nagyon jó helyen a belvárosban. A
Madách téren az ötös szám alatt. Persze időnként át kellene osonnod
szülőföldedre, bizonyos információk beszerzése céljából.
– Hajlandó vagyok mindenhová elmenni, ahol nincsenek svábbogarak
– mondta Tölgyesi Mihály, és elvette a kulcsokat. – Ha kell, még Josip Broz Tito
búvóhelyét is felderítem, aztán agyonbombázhatják.
– Kezdetben kissé lejjebbről indulunk – mondta Püspöki Sándor.
– Indulás előtt rövid kiképzésen esel át.
– Állok elébe – mondta lelkesen Tölgyesi Mihály, és felállt
székéről.
– Szedd össze a cókmókodat, rendezkedj be a lakásban, a napokban
majd meglátogatlak.
Tölgyesi Mihály mérhetetlenül boldog volt, mégsem állhatta meg,
hogy rá ne kérdezzen:
– Mondja, őrnagy elvtárs, maga hogyan keveredett ebbe a csürhébe?
Püspöki Sándor nem válaszolt teljes egyenességgel.
– Pipogyák lettünk a háború befejeztével. A kakastollas
csendőröket félrelökték, az új biztonsági emberek meg csak bambán toporogtak
mindenféle garázdaság közepette. Ez különösen a déli határvégeken volt
jellemző. A szerb partizánok például úgy sétáltak át a határon, mint én vagy te
a Madách tér egyik oldaláról a másikra. Még Szegeden is szabadon garázdálkodtak,
embereket raboltak el és vertek agyon. A kommunisták, vagyis az oroszok véget vetettek
ennek. Néhány hős partizánt főbelőttek, azóta a szerbek őrtornyokat és bunkereket
építenek a határ mellett, és nem flangálnak csonka hazánkban. Igaz, megszállt
ország lettünk, de idővel majd kiutáljuk az oroszokat. Ehhez azonban jól képzett,
fegyelmezett emberekre lesz szükség.
– Ismerek egy jól képzett, fegyelmezett embert – mondta Tölgyesi
Mihály. – Velem kornyadozik a zárkában. Glázer Lajosnak hívják, nagyon ügyes
besurranó tolvaj, alkalomadtán hasznát vehetnénk. Egy buta félreértés miatt azonban
fel akarják akasztani.
– Tudok róla – mondta Püspöki Sándor. – Ezen a héten őt is
szabadon engedjük.
– Egy vasutas is velem nyomorog a zárkában. Becsületes magyar
ember…
– Azon a marhán nem tudok segíteni – mondta Püspöki Sándor. –
Politizál. Öt évet fog kapni.
Tölgyesi Mihály vigyázba vágta magát és tisztelgett.
– Mindent megértettem, őrnagy elvtárs. Mérhetetlenül hálás
vagyok. Énrám halálomig számíthat. Glázer Lajosra is. Sőt még Csapó János
állomásfőnökre is.
– Menjél már a fenébe – mondta unottan Püspöki Sándor.
Tölgyesi Mihály halkan fütyörészve ment ki a folyosóra, és ott
azt mondta Szögnélküli Jánosnak.
– Adja át üdvözletemet keresztapjának. Jó éneklést kívánok
neki a vasárnapi nagymiséken.
– Átadom – mondta rezzenetlen arccal és értetlenül
Szögnélküli János, és elkísérte cellájához Tölgyesi Mihályt.
Tölgyesi Mihály a zárkában már régi nagyképű modorára váltott.
– Vasárnap keress fel a Madách tér ötben – mondta Glázer
Lajosnak. – Az első emeleten lakom, a nevemet már kiírták az ajtóra. Sárgaréz
lapra vésték rá.
Cellatársai úgy bámultak rá, mint egy őrültre, vagy mint egy
csodatevőre.
– Dehát…engem fel akarnak akasztani… – dadogott Glázer Lajos.
– Felejtsd el – legyintett hanyagul Tölgyesi Mihály, miközben
két piszkos inget gyömöszölt be bőrtáskájába. – Befolyásos barátaim megkapták
az üzeneteimet, és beindultak. Az imént tárgyaltam egy rendőrtábornokkal, én még a
mai napon kimegyek a szabad világba, a hét folyamán pedig te is kikerülsz innen.
Vasárnap várlak.
Glázer Lajos szinte félájultan dőlt el az ágyán.
– Ha ez igaz… százszor megcsókolom a kezedet. És ezerszer
megcsókolom a tábornok úr cipőjét.
– A tábornok elvtárs egészen mást vár el tőled.
Körültekintőbb akciókat, és a tiszta haszon húsz százalékát.
– Kilencven százalékot is szívesen adok…
– A tábornok elvtárs szerény ember, egyáltalán nem jellemző rá
a mohóság – mondta Tölgyesi Mihály. – Csak hát ő is a piacról él. Legyen
harminc százalék. Ezt azonban kellő rendszerességgel nyálazd le a kezembe és én
majd továbbítom.
– Természetesen… természetesen… – habogta Glázer Lajos, és
felült az ágyán.
– Rólam is szólhattál volna néhány jó szót a tábornok
barátodnak – mondta bánatosan Csapó János.
Tölgyesi Mihály szemrehányóan és majdnem sértődötten
végigmérte az önérzetes vasutast.
– Minek nézel te engem? Lelketlen tuskónak? Persze, hogy szóltam
rólad. Megfeleztük a büntetésedet. Legfeljebb öt évet kapsz. Ennyit akár
fejenállva is kibírsz.
Most már Csapó János is úgy bámult Tölgyesi Mihályra, mint egy
jóságos csodatevőre, és ő is dadogva beszélt.
– Lehet… lehet, hogy egyszer még állomásfőnök leszek
Mezőtúron vagy Kisújszálláson… Ha bajba kerülnél…, ha kenyérgondjaid
lennének, mindenkor felveszlek forgalmistának.
– Köszönöm – mondta Tölgyesi Mihály. – Egyszer mindenképpen
körülnézek Mezőtúron és Kisújszálláson.
– Én továbbra is megmaradok szociáldemokratának – mondta az
önérzetes állomásfőnök.
– Semmi kifogásom ellene. De erről ne pofázz túl sokat. Ezt a
tábornok elvtárs üzeni.
Körülbelül egy óra múlva Szögnélküli János kinyitotta a cella
vasajtaját, és Tölgyesi Mihályt kiengedték a napfényes utcára. Elment a Madách
térre, beköltözött az első emeleti lakásába, amelyben kissé kopott, de masszív
és kényelmes bútorok voltak, a konyhában egy kiló barna kenyeret is talált, és
hónapok után végre nem kellett csótányokkal küszködnie.
Mindez egy keddi napon történt, csütörtökön meglátogatta
Püspöki Sándor, pénzt adott neki, nem túl sokat, éppen annyit, hogy naponta egyszer
lemehetett a sarki kocsmába, ahol híg pótkávét ivott, bablevest, virslit vagy főtt
kolbászt evett, ezután általában elfogyasztott egy korsó sört is, vagy ha nem volt
sör, valamiféle üdítőt, amitől émelygett a gyomra, de ezzel együtt is jól érezte
magát.
Vasárnap Glázer Lajos csöngetett be hozzá, kezet csókolt neki, és
átadott egy ezüst fedelű zsebórát, útközben ugyanis besurrant egy lakásba, ahol
eléggé szegényes zsákmányt szerzett, egyetlen zsebóra volt a harminc százalék. A
későbbiekben azonban Glázer Lajos már eredményesebben dolgozott, és egyre
bőségesebbek lettek a harminc százalékok értékcikkekben és pénzben.
Püspöki Sándor is rendszeresen eljárt hozzá. Kezdetben Farkas
elvtárs jegyzeteit bogarászták át, amely hosszú lista volt Tölgyesi Mihály
délvidéki ismerőseiről és azoknak jellemzéseiről. Állítólag ekkor szóba került
az én nevem is.
Tölgyesi Mihály elmondása szerint Püspöki Sándor parancsba adta:
– Ezt a Rojtos-Gallait okvetlenül szervezd be nekem.
Tölgyesi Mihály eleinte állítólag vonakodott, de lehet, hogy csak
hízelegni akart, amikor elmondta nekem az egész történetet. Állítólag imigyen
vonakodott:
– Rojtos-Gallai István módfelett óvatos és ravasz ember. Ő az
örökös túlélő fasizmusban és kommunizmusban, szerb világban és magyar világban.
Még a kártyákat is jobban kezeli, mint én.
– Ilyen emberre van szükségünk – mondta Püspöki Sándor
őrnagy. – Okvetlenül szervezd be. Dolgozz meg a fizetségedért.
Tölgyesi Mihály élvezte a szabad életet, természetesen megígért
mindent, Püspöki Sándor pedig közölte vele:
– Hamarosan útnak indulsz. Jól fogod érezni magad. Csupa jó
baráttal találkozol majd. Szegedre a tisztaszemű Lékó Zoltán kísér el. Vonattal
utaztok. Onnan autóval mentek Bácsalmásra. Ott is barátok várnak, és később
természetesen Szenttamáson is. Mi legyen a fedőneved?
– Százados úr – vágta rá egyből Tölgyesi Mihály. – Lékó
Zoltán százados úrként ismer, nem szeretnék csalódást okozni neki.
– Rendben van – mondta rövid töprengés után Püspöki Sándor.
– Felőlem lehetsz százados. Vigyázz magadra.
Ezután alaposan átbeszélték a kiküldetés részleteit, és
Tölgyesi Mihály egy ködös őszi reggelen a Nyugati pályaudvaron vonatra szállt
Lékó Zoltánnal, az ifjú mesterlövésszel, aki mindvégig tisztelettudóan százados
úrnak szólította.
A szegedi állomás előtt egy terepjáró várta őket két orosz
katonával. Az egyik katona, akinek nem volt rangjelzése, a volánnál ült, a másik
hadnagyi rangjelzéssel a hátsó ülésen, combján hosszú csövű puskát dajkált.
Lékó Zoltán üdvözölte az oroszokat, azok visszabólintottak és nem szóltak semmit.
Tölgyesi Mihály a sofőr mellé, Lékó Zoltán pedig a hadnagy mellé ült. Horgos
felé indultak, a határ előtt jobbra kanyarodtak egy dülőútra, lassan
zötykölődtek, nyelték a port, és továbbra sem beszélgettek.
A határ túloldalán feltűnt egy őrtorony, a tetején fegyveres
jugoszláv katona posztolt. Az orosz hadnagy lecsavarta az ablakot, a puska csövét az
őrszemre irányította, de a zökkenők elbizonytalanították, a fegyver csöve
állandóan kilengett.
– Add ide azt a puskát, tovaris – mondta Lékó Zoltán.
Elvette a hadnagytól a puskát és lőtt. A hosszú csövű fegyver
akkorát dörrent az autóban, mint egy kisebb fajta ágyú, a jugoszláv őrszem a
kilátó korlátjára borult.
– Most már mehetünk gyorsabban – mondta Lékó Zoltán, és
visszaadta a puskát az orosz hadnagynak.
A sofőr gyorsított, Tölgyesi Mihály elismerően nézett hátra a
tiszta szemű fiúra, és kissé döbbenten megkérdezte:
– Erre miért volt szükség?
– Foglalkoztatni kell a szerbeket – mondta Lékó Zoltán. –
Napközben nem mernek majd az őrtorony közelébe menni, éjszaka fogják lehozni hősi
halottukat, az őrjáratot is megerősítik a környéken, maga pedig közben átsurran a
határon Bácsalmásnál.
Tölgyesi Mihálynak kissé összeszorult a gyomra, évek óta nem
látott már halott katonát, de azért tartotta magát, és megdicsérte Lékó Zoltánt.
– Már kamasz korodban is tudtam, hogy jószemű és biztoskezű fiú
vagy. Amikor megetettelek kukoricával Budapesten azon a hideg tavaszi reggelen.
A terepjáró kikövezett útra kanyarodott, még inkább
felgyorsított. Jó óra múlva egy tanya udvarán álltak meg Bácsalmás határában. Az
udvar közepén a kútra támaszkodva Margith Gábor, a híres szenttamási kocsmai
verekedő várakozott.
Tölgyesi Mihály igen csalódott lett.
– Nekem azt ígérték, hogy jó barátokkal fogok találkozni. –
mondta. – Margith Gáborra egyáltalán nem számítottam.
– Sok szerencsét, százados úr – mondta Lékó Zoltán.
Tölgyesi Mihály kiszállt a kocsiból, Lékó Zoltán pedig a két
orosz katonával kifarolt az udvarból.
Tölgyesi Mihály elindult Margith Gábor felé, mosolygott, Margith
Gábor elkomorult arccal nézte, ő sohasem volt mosolygós ember. Nagyon komolyan
szólalt meg.
– Mindig tudtam, hogy a kis Tölgyesi Miska túléli a háborút és a
nagy verekedéseket. Még én sem bírtalak agyonverni az Uglár kocsmában.
– Rosszul emlékszel – mondta Tölgyesi Mihály. – Az Uglár
kocsmában egymás mellett verekedtünk. Kiszórtuk a tuki legényeket.
– Akkor bizonyára a Kiss János kocsmájában ütöttelek le.
– Igen. Előtte azonban befakasztottam a fejedet egy széklábbal.
– De azután nagyon eltaknyolódtál… Még mindig csalsz a
kártyán?
– Téged bármikor kisuflizlak.
Ezután összeölelkeztek, még Margith Gábor is elnevette magát.
– Ma éjjel átviszlek a határon.
– Mostanában ezzel foglalkozol? – kérdezte Tölgyesi Mihály.
– Ha megfizetnek érte. Látod, ideiglenesen tanyát is kaptam…
Egyébként egészen véletlenül kerültem errefelé. Hallottam, hogy itt gyülekeznek a
szenttamási és a temerini magyar menekültek. Sok rémült bácskai magyar, akik aztán
itt még jobban megrémültek. Mert még erre is a szerb és horvát ordítozás járta. A
maradék Magyarországon. Azt mesélték, hogy a felhergelt délszláv honfitársaink
levelet írtak Titonak, hogy Bácsalmást, Baját és Mohácsot is csatolja
Jugoszláviához. Ha már ilyen jó a széljárás.
– Itt is vannak szerbek, horvátok?
– Kevesen, de azok nagytorkúak. Találkoztam velük a kocsmákban.
Néhányat meglékeltem közülük a késemmel, ettől kissé megszelídültek, de nem
eléggé. Azután jöttek a kommunisták, és egy éjszaka begyűjtöttek vagy húsz
előcsahost. Azóta magyarul megy a beszéd Magyarországon. Tudod, nekem teljesen
mindegy, hogy milyen izmusban élek, csak magyar legyek…
– Szenttamáson jártál a háború óta?
– Engem ott még most is főbe lőnének két perc leforgása alatt
– mondta Margith Gábor. – Hiszen a községházán szolgáltam a magyar időkben.
Kétszer azért hazamentem, de csak éjszaka. Először az a Barbulov nevű sánta nyikhaj
felakasztotta magát házuk padlásán, másodszor Pivnicski Szávót agyontaposták a
lovai a saját istállójában… Ha esetleg bajba kerülnél, üzenj értem.
– Miért kerülnék bajba?
– Nem mész egyedül.
– Hogy-hogy nem megyek egyedül? – kérdezte meglepetten Tölgyesi
Mihály.
– Bakó Pétert is veled küldik.
Tölgyesi Mihály egyszerre nagyon megijedt.
– Azt a barmot? Aki a Milacskinál szolgált a Rajda testvérekkel?
Szégyellt már magyarul beszélni…
– Ezt az ökröt küldik veled.
– De hát az biztos lebukás… Kinek jutott az eszébe?
Margith Gábor széttárta a karjait.
– Nem tudom. De ha úgy látod jónak, leszúrom, amint átlépünk a
határon. Azután elkotorjuk a homokban. Most azonban menjünk be a tanyára és
üdvözöld kedvesen minden idők legbutább bácskai magyar béresét. A társadat.
(Folytatjuk)