Gion Nándor

Aranyat talált

 

II.

   Ezekben az években nálunk Szenttamáson is lenyugodott az élet, majd ismét nagyon megmozdult, de azért volt egy rövid, csöndes időszak. Beállt a szocialista rendszer, nem jártam vele rosszul, földet kaptam, mezőőrként vasbottal jártam a határt, a tanyasi asszonyok mosolyogva köszöntek rám, Rézi továbbra is jó feleség volt, pedálozott a varrógépen, ingeket, szoknyákat varrt az ismerősöknek, bábaasszonyoskodott is Újfaluban, Beglukban és Tukban, Gion Mátyás, a vejem jó munkát kapott a hirtelen megalakított termelőszövetkezetben, disznóólakat és fészereket épített, a Kis Kőműves értett a szakmájához, brigádvezetőnek nevezték ki, és roppant büszke volt rá, hogy az enyhébb, melegebb, tehát építkezésre alkalmas hónapokban több pénzt keres, mint az igazgató, elérkezett hát a kétkezi dolgozók boldogulásának a kora, jó pénzeket vitt haza, Terus lányom gondosan nevelte első unokámat, a fiam pedig a téglagyárba állt be kétkezi szénhordónak, neki sem voltak megélhetési gondjai, egész családom jól megállt a földön.
   A szerb partizánok levetették egyenruhájukat, hősködni hősködtek még, de már nem lehetett büntetlenül gyilkolni a németeket és a magyarokat, megszűntek a mészárlások, a maradék németeket kitelepítették, ők a későbbiekben igen jól jártak, a magyarokat nem ritkították tovább, nagyjából helyre rázódott a nyugalom Délvidéken, tehát Szenttamáson is. A kiürített német házakba lomha, sokgyerekes hegyi lakókat költöztettek be. A jövevények tanácstalanul tévelyegtek a síkságon, nehezen illeszkedtek be a környezetbe. Mi nem szerettük őket, mert túl hangosan beszéltek, és túl sokat hangoztatták háborús érdemeiket. Szenttamásra szerencsére kevesen jöttek, körülöttünk azonban Óverbászt, Újverbászt, Torzsát, Ókért és Szekicset teljesen megszállták. Mi szenttamási magyarok, így lármával körülvéve is megnyugodhattunk, éjszakánként már nem voltak kivégzések, bejött a rend és a törvényszerűség, a szerbek visszahúzódtak házaikba, bizonyos suttogások szerint egy csúrogi fiatal magyar férfi még folytatni szerette volna a szenttamási magyarok ritkítását, de a nemzetközi hatások nyomán már a szerbek is megelégelték az illető túlbuzgóságát, mert előbb-utóbb mindenki útálni kezdi saját fajtájának árulóját, leállították a csúrogi magyart, akit állítólag valamiféle Ádámnak hívtak.
   Ehhez tudni kell, hogy Csúrogon az Alsó-Tisza mentén szinte az utolsó szálig kiírtották a magyarokat. Feltételezésem szerint ebben a mi Ádámunk is tevékenyen részt vett, így maradt életben, azután elkerült Szenttamásra, ahol buzgón folytatta az öldöklést. Soknemzetiségű környezetben előfordulnak ilyesfajta emberek is.
   Én sokáig nem láttam, nem találkoztam vele, csak hallottam róla. Azután egy nyári napon felbukkant a devecseri határban. Szeplős, vöröshajú cingár emberke volt, zsenge kukoricákat tördelt a Szécsiék földjén. Megálltam mögötte, csöndesen azt mondtam:
   – Ez Szécsi Feri bácsi földje. Ő szántotta fel, ő vetette be magokkal, úgy illene, hogy a termést is ő takarítsa be.
   Az ifjú vörös ember futó pillantást vetett rám, bal karján nagy tarisznyát tartott, jobb kezével újabb kukoricacsövet tört le, beledobta a tarisznyába.
   – Szeretem a fiatal, puha főtt kukoricát – mondta hanyagul.
   – A másét?
   – Én kommunista vagyok – folytatta zavartalanul. – Jogom van elvenni azt, ami politikai munkámért megillet. Sztálin elvtárs is megmondta, hogy azok a pártkatonák…
   – Sztálin elvtárs elég messze van innen – vágtam közbe. – Én viszont egész közel vagyok.
   Letört még egy kukoricacsövet és nyomatékosan azt mondta:
   – Én vagyok a csúrogi Ádám. Biztosan hallottál már rólam.
   – Én vagyok a Rojtos Gallai István – mondtam még mindig csöndesen. – Az a dolgom, hogy megvigyázzam a termést ebben a határban. Egyébként hallottam rólad és nem örülök, hogy találkoztunk. Első látásra is sokkal undorítóbb vagy, mint ahogyan mesélték. Pedig mélységes útálattal meséltek rólad.
   Fenyegetően szembefordult velem, az arca kissé eltorzult.
   – Hogy mersz így beszélni velem, büdös magyar paraszt?!
   Vasbottal rácsaptam a bal karjára. Felordított, elejtette a kukoricával megtelt tarisznyát.
   – Így is beszélgethetünk – mondtam.
   Sziszegve tapogatta a karját, dühödten elindult felém.
   – Megöllek, te büdös…
   Teljes erőből a bokájára vágtam a vasbottal. Eldőlt, mint az elkaszált katángkóró, lefeküdt a tarisznyája mellé, és most már tartósabban üvöltött. Megvártam, amíg elhalkul, és amikor már csak nyüszített, rövid beszédet mondtam felette.
   – Tudod, fiacskám, nagyon nem szeretem, ha nyegle ifjoncok letegeznek. Rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Az ilyen rossz viselkedésű és alapjában véve gyáva ifjú emberek nem régen majdnem meggyilkoltak. Főleg azért, mert Rojtos Gallai István a nevem. Ez elég magyarosan hangzik, és én nem is szándékozom átkeresztelkedni. Védtelen embereket sem akarok gyilkolni. Úgy hallottam, hogy ezt te lelkesen megcselekedted. Ideje tisztességet tanulnod. Kezdheted azzal, hogy tisztelettel beszélsz a náladnál idősebbekkel. Ahogyan elnézlek, huszonegy-két éves lehetsz, én meg már elmúltam negyvenhat éves, és további pofátlanságért őszinte örömmel befakasztanám a koponyádat.
   Csúrogi Ádám felült, felállni nem mert, vagy még nem bírt. Fájtak a csontjai, látszott rajta, hogy fél.
   – Az anyám magyar asszony – nyögte, miközben karját és bokáját tapogatta.
   – Őt nem ölted meg?
   – Becsére menekítettem.
   – Apáddal mi van?
   – Nem tudom, hogy ki az apám. Az anyám balkézről szedett össze engem.
   – Rosszul tette.
   A szánalmasan kuporgó csúrogi jövevény ekkor meglepő dolgot mondott.
   – Tulajdonképpen nem kukoricáért jöttem ide. Magával akartam találkozni.
   – Hogyan mondod?
   – Magával akartam találkozni.
   – Ez már tisztes beszéd – mondtam. – Néha még a hitvány emberek is értenek a szóból. Miért akartál velem találkozni?
   – Úgy hallottam, hogy maga volt Török Ádám legjobb barátja.
   – Török Ádámot megöltétek.
   – Én akkor még nem voltam Szenttamáson. Mások lőtték le a községházán. Sohasem láttam Török Ádámot. De lehet, hogy ő az apám.
   Egy pillanatra meghökkentem, aztán meg majdnem elnevettem magam.
   – Török Ádám feketehajú, két méteres ember volt. Még félálmában sem nemzett volna satnya, alávaló, vörös utódot.
   – Azt mondják, hogy a Csoszogó Török családban a vöröshajúak vannak többségben.
   – Már akik megmaradtak.
   – Csoszogó Török Ádám ugyanazokat az elveket vallotta, mint én. Elvette azt, ami járt neki. A szerbek is tisztelték.
   – Érthető. Többször szétcsapott közöttük.
   A vöröshajú szeplős és soványan görnyedő fiatalember néhányszor mély lélegzetet vett, majd pedig azt mondta:
   – Kötődnöm kell valahová. Felvenném Török Ádám nevét. Talán nem az apám, de lehetne nagybátyám.
   – Szerb barátaidnak nagyon elegük van már belőled? – kérdeztem gonoszkodva.
   – Megtűrnek. Néha Török Ádámnak neveznek.
   – Tehát bajban vagy.
   – Fölvenném a nevét. Ezért akartam beszélni magával. Milyen ember volt?
   – Török Ádám egyből kitekerné a nyakadat, ha még élne. Sajnos kevés Török Ádám maradt közöttünk. Nem mintha igazi hős lett volna…
   – Milyen ember volt?
   – Erős és akaratos.
   – Felveszem a nevét.
   Elszomorodtam és majdnem elérzékenyültem.
   – Török Ádám most nagyon dühöng odalent a pokolban – mondam. – Várni fog rád. Ő lesz az, aki nyársra húz és tűz fölé tart, amiért meggyaláztad a nevét.
   – Olyan akarok lenni, mint ő.
   – Sohasem leszel olyan – mondtam. – Hitvány senkiházi maradsz egész földi életedben. A föld alatt pedig megvár Török Ádám, és majd megmagyarázza, hogy mi az ördög mestersége, és hogy hol lakik a Jóisten.
   – Felállhatok? – kérdezte még mindig igen fájdalmas arccal.
   – A tarisznya marad – mondtam.
   A satnya csúrogi Török Ádám felállt, bicegve elindult a falu irányába, vagy húsz lépés után fenyegetően még visszakiáltott.
   – Találkozunk még!
   – Akkor is vasbot lesz nálam – mondtam.
   Ezután évekig nem láttam. Hallottam, hogy népgyűléseken ágál a faluban, dicsőítette a sztálini szocializmust, szorgalmazta a szövetkezetesítést, de azután lassanként félretolták, talán azért, mert beszédeinek nem volt hitele, vagy inkább azért, mert a szenttamási magyarok mélységesen útálták, a szerbeknek pedig a megnyugvás időszakában tulajdonképpen nem volt rá szükségük, meg egyébként sem tartották sokra. Alábbvaló munkákat bíztak rá a községházán.
   Fenyegető kiabálásának rám nézve tehát nem lett semmi következménye, jártam és őriztem a devecseri határt, rendszeresen megkaptam a járandóságomat, nem nélkülöztünk, téli estéken összeültünk a szomszédokkal, beszélgettünk, én gyakran játszottam a citerán, énekeltünk együtt, időnként módjával még pálinka és bor is került az asztalra, visszaigazodtunk régebbről megszokott életünkbe, decemberi alkonyatokon a gyerekek az angyali vígasságot hordozták, énekeltek az ablakok alatt és mi szívesen adtunk nekik ajándékot karácsony éjszakáján. A karácsony utáni István napot, a névnapomat pedig minden esztendőben hangosabban és több zenésszel ünnepeltem. Reggeltől éjfélig váltogatták egymást a zenészek házunkban, szép nagy névnapokat rendeztem a karácsonyi ájtatosságok után. Ezt is megengedhettem magamnak.
   És megszületett a második unokám is. Fiú lett, én ezt már évekkel előbb megjósoltam. Őt is Rézi segítette a világra, nagyanyai gyöngédséggel megfürdette, egyből látta, hogy éppen olyan egészségesen barnabőrű, mint apai nagyapja, a Gion Márton, tehát a Márton nevet kell adni neki. Így is lett, mindannyian örültünk a hangosan bömbölő erős csecsemőnek, csakhogy nagyon rossz időben született.
   Ekkor bomlott meg először a szocialista világ. Megalakult a Tájékoztató Iroda, fejünk fölött a politika valahol összecsapott egymással, Moszkvából és más keleti fővárosokból csúnya dolgokat kiabáltak Jugoszláviára, Titot egyre gyakrabban nevezték imperialista ügynöknek és láncos kutyának, ami engem nem zavart volna különösebben, sokak fejében azonban zavarodottságot hozott, véget ért a rövid békesség, megint kiabálások hallatszottak. Esti szomszédsági tanyázásainkon már mi is halkabban beszélgettünk. Kivárásra rendezkedtünk be, valamennyien túl éltünk már két háborút, én egy kivégzést is megúsztam, majdnem mosolyogva figyeltem a – ezt Katona András a szemközti szomszédom mondta egy esti beszélgetéskor –, martalócok marakodását. Ki akartam maradni belőle. Persze nem sikerült.
   Egyik kora reggelen látszólag véletlenül szembejött velem Mudrinszki Ozren, a fiatal begluki szerb pékmester, a téglagyári utca és a becsei út sarkán találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. Mudrinszki Ozren nagyon jól tudta, hogy mikor és merre indulok ki a határba.
   Nem voltunk közeli barátok, de segítettünk egymásnak, amikor még pisztolyt hordtunk. Én elnéztem neki bizonyos garázdaságokat a magyar években, amikor nálam volt pisztoly, ő meg segített nekem a háború végén, amikor csak a szerbek hordták a fegyvert. Később mindketten félretettük pisztolyainkat, előbb én az enyémet, a góré gerendája mögé rejtettem, azután ő talán a ruhás szekrénybe pakolta be a magáét, mert gyorsan felhagyott a politizálással, visszatért a kenyérsütéshez. Most azonban megint pisztoly volt a derekán.
   Barátsággal köszöntöttük egymást, én a derekára, a széles bőrövre mutattam.
   – Megint öldöklés kezdődik?
   – Az oroszok bármikor lerohanhatnak bennünket – mondta. – Hangosan ordítoznak körülöttünk. Fenyegetőznek.
   – Te melyik oldalon állsz?
   – A magunk oldalán. Nem tűröm, hogy bárki külföldről megfenyegessen.
   Innentől rövid időre kicsit kellemetlenre fordult a beszélgetés, így akartam.
   – Mi van a nagy büdös szláv testvériséggel? – kérdeztem kajánul. – A himnuszotokban is ezt rikoltozzátok.
   – Ez a maga himnusza is.
   – Én még sohasem énekeltem.
   Mudrinszki Ozren elkomorodott, mintha megbánta volna, hogy találkozott velem, aztán mégis megpróbált mosolyogni.
   – Nem akarok veszekedni magával. Becsülöm az önérzetes embereket, még akkor is, ha nincsen pisztolyuk.
   Én is barátságosabb hangra váltottam.
   – Szintén becsülöm az önérzetes embereket, még akkor is, ha pisztoly van náluk. Csakhogy egy nyomorult pisztoly kevés lesz a tankok ellen. Mert az oroszok tankokkal és repülőkkel jönnek. Ha egyáltalán jönnek.
   – Ezt szeretnénk elkerülni – mondta Mudrinszki Ozren. – Gyorsan rendet kell csinálni magunk között. Vannak itt néhányan, akik keresztbe csaholják a falut Sztálin elvtárs érdemeivel. A Krojács, Mladen Petrovics, meg az a csúrogi magyar, aki Török Ádámnak nevezi magát.
   – Közöttünk, magyarok között is vannak hitvány emberek – mondtam. – Az illetőnek egyszer majdnem eltörtem a karját.
   – Tudok róla. A száját kellett volna bevernie.
   – Nem lehetne szerbesíteni a nevét? – kérdeztem ismét kajánkodva. – Hiszen közöttetek állt, amikor gyilkolni lehetett. Büntetlenül.
   – Én nem gyilkoltam – mondta Mudrinszki Ozren. – Ezt maga is nagyon jól tudja.
   – Persze, hogy tudom. Ezért társalgok itt veled ilyen barátságosan. Meg aztán a zsömléid is finomak.
   A fiatal pékmester megtörölte homlokát egy kockás zsebkendővel, éreztem, hogy most készül közölni azt, amiért tulajdonképpen várt rám az utcasarkon.
   – Egy másik magyar emberről akarok beszélni magával – mondta. – Fehér Jóskának hívják. Eredetileg néptanító volt, de mostanában járási párttitkár, a felső pártvezetőségnek is tagja. Kiváló ember. Errefelé ő irányítja a meggyőzést az önérzetességre. Lehet, hogy magát is felkeresi hamarosan.
   Valami felrémlett ezzel a Fehér Jóskával kapcsolatban, valaki beszélt már róla, talán Bata János a halász, aki ősrégi kommunista volt, és a maga módján, főleg rádió révén nagyon figyelemmel kísérte a piszkos eseményeket.
   – Engem nem kell önérzetre okítani – mondtam.
   – Baráti beszélgetésre jönne.
   Meglepődtem és csodálkoztam is. Az első szocialista választások óta sikerült távol tartani magamat a politikától, pisztoly nélkül ugyan, de visszamentem mezőőrnek, jól éreztem magam, a magam területén egy szál vasbottal is hatalmat tudtam tartani, a magasabb hatalommal azonban nem akartam érintkezésbe lépni, viszont jól megtanultam, hogy csúszós helyzetekben ajánlatos óvatosan viselkedni.
   – Egész nap a határt járom – mondtam. – Őrzöm a devecseri földeket. Esténként azonban szívesen látok minden jószándékú vendéget. Fehér Jóskát is.
   – Holnap reggel fog ellátogatni magához. – közölte Mudrinszki Ozren. – Ne induljon el túl korán a határba. Senki sem fogja ellopni a devecseri földeket.
   Ezután elváltunk, Mudrinszki Ozren pisztollyal a derekán elment a pékségébe, én meg vasbottal a Devecserbe, bejártam a határt, alkonyat előtt beértem a Bangó tanyára, ahol titokban pálinkát főztek, vettem fél liter eperpálinkát, hazavittem, átadtam Rézinek, azt javasoltam, hogy tegye vödörbe és engedje le a kútba, hogy reggelre alaposan lehűljön, mert reggel fontos vendégünk érkezik, akinek szüksége lehet egy kis felemelő italra, viszont emiatt nem kell túl korán kelnem, a devecseri földek csősz nélkül is megmaradnak egy ideig.
   Fehér Jóska azonban korábban érkezett, mint ahogyan számítottam. Még a lavór felett mostam az arcomat a gangon, amikor hallottam, hogy autó áll meg a házunk előtt. Azután benyitott a kapun a járási párttitkár. Zömök, bajuszos fiatalember volt, szemhéjai vörösre duzzadtak, igen elnyűttnek látszott, de azért keményen kezet szorított velem, keményebben, mint ahogy általában a néptanítók szoktak. Hívtam, hogy jöjjön be a házba, de ő bágyadtan legyintett.
   – Zárt helyiségben azonnal elaludnék. Üljünk le és beszélgessünk itt a gangon. Ezek a szalmafonatú székek biztosan nagyon kényelmesek.
   Leültünk hát a gangon, a székek tényleg kényelmesek voltak, Rézi megkérdezte a vendéget, hogy tejeskávét vagy csipkebogyó teát kér-e.
   – Valami erősebbre lenne szükségem – mondta Fehér Jóska.
   A kút felé intettem, Rézi odament, felhúzta a vödröt az eperpálinkával és töltött mindkettőnknek. Fehér Jóska egy hajtásra kiitta a poharat, és már nyújtotta is az üveg felé. Rézi ismét töltött neki, a második adagot lassabban szürcsölgette.
   – Végre ismét kezdem embernek érezni magam – sóhajtotta. – Megindult a vérkeringésem.
   Kivárt egy kicsit, Rézi elébünk rakta az üveget, bement a konyhába, becsukta az ajtót, a párttitkár csak akkor folytatta.
   – Egész éjjel nem hunytam le a szememet. Beszéltem, beszéltem, vitatkoztam megállás nélkül. A szekicsi, vagyis a lovtyenáci telepesekkel győzködtem. Nehéz meggyőzni őket. A háborúban odafönt a hegyekben Sztálint éltették, amikor a németekre lövöldöztek. Most egy istenért sem akarják elhinni, hogy Sztálin elvtárs tulajdonképpen a világ legsötétebb gazembere.
   – És feltehetően még a háborús fegyvereiket is megtartották – mondtam.
   – Megtartották. Imádják a fegyvereket.
   – Örülhet, hogy megúszta az éjszakát bedagadt szemekkel. Akár a bőrét is kilyuggathatták volna.
   – Nem sok hiányzott hozzá. És lesz még néhány nehéz éjszakám a környező falvakban és városkákban.
   – Időnként nyomasztó lehet a hatalom – mondtam majdnem gúnyosan.
   – Hagyjuk ezt – mondta a párttitkár. – Nem panaszkodni jöttem. Hanem azért, mert hallottam, hogy maga jóbeszédű ember, kiváló szervező munkát végzett, amikor a nép megszavazta a szocializmust.
   – Csaltunk.
   Ismét bágyadtan legyintett.
   – Sokfelé csaltunk. A lényeg az, hogy magának tekintélye van az emberek között, naponta sok emberrel találkozik. Jó szóval a mi oldalunkra állíthatja őket.
   Természetesen húzni kezdtem az időt szokásos módon, cigarettát sodortam, pálinkát töltöttem a poharakba, és úgy tettem, mintha mélyen elgondolkoznék.
   – Sztálin elvtársról minden további nélkül elhiszem, hogy sötét gazember – mondtam. – Viszont ezt a titoista bandát is utálom. Irtottak bennünket… De hát ők vannak közelebb.
   – Ez a helyes magatartás – mondta elégedetten Fehér Jóska. – Nekünk jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk viselkedésünkre. Hátterünk nincs. Egy megszállt szolgalelkű anyaország semmire sem biztosíték. Itt kell jó viselkedéssel valamiféle jó helyzetet teremteni a megmaradáshoz.
   Most már tényleg komolyabban elgondolkodtam.
   – Rendben van, beszélek az emberekkel – mondtam. – De attól tartok, hogy a helyzet rendezéséhez a szép beszéd önmagában kevés lesz.
   Fehér Jóska tágabbra nyitotta dagadt szemeit, elvigyorodott.
   – Egyre jobban tetszik nekem a maga észjárása – mondta elismerően. – Biztosíthatom, hogy az újonnan felmerült ellentétek előtt sokmindent tanultunk Sztálin elvtárstól. Eljönnek azok az éjszakák, amikor véget vetünk a vitának. Hamarosan.
   Kiitta a harmadik pohár pálinkát is, felállt, megint keményen megszorította a kezemet.
   – Aludjon egy keveset napközben – javasoltam.
   – Megpróbálok. Ezen a reggelen az a fontos, hogy az autómat itt a ház előtt látták, és az emberek majd megtudják, hogy maga igen szivélyesen fogadott.
   Valamivel jobb állapotban ment el, mint ahogyan érkezett. Az autóját meg tényleg sokan látták a házunk előtt, a kíváncsi szomszédok az utcán álltak, amikor elhajtatott.
   Természetesen eszem ágában sem volt agitálni a jó vagy rossz oldal mellett, továbbra is a megszokott módon beszélgettem az emberekkel, csupán Bata Jánost gorombítottam le, aki azon morfondírozott hangosan, hogy talán a Szovjetuniót kellene támogatnunk, mert ha az oroszok lerohanják Jugoszláviát, a Délvidéket esetleg ismét visszacsatolják Magyarországhoz. Figyelmeztettem, hogy tartsa a száját és várjon. Szerencséjére megfogadta a tanácsomat, így aztán megmaradhatott folyómenti házában a halászcsónakja mellett.
   Mert egy közeli éjszakán valóban begyűjtötték a lármás nemzetközieket, Szenttamásról nem túl sokat, a betelepített lakók közül sokkal többet. Ennek jóval nagyobb hatása volt, mint az elvi vitáknak. Csönd lett.
   A satnya csúrogi Török Ádámot is elhurcolták a rendőrök, és őt vitték a legrosszabb helyre, a Goli Otokra, ami egy kopár sziget a festői Adriai tengeren, arrafelé a legcsúnyább hely, ahol csak kemény fehér kő terem és jól őrzött börtönt vájtak belé, a rabok követ törtek és cipeltek évekig, a fegyőrök meg rosszkedvűek voltak, mert ők is útálták az embertelen környezetet. Csúrogi Török Ádám itt találkozott még egy balek szenttamási magyarral, Bakó Péterrel.
   Az ő sorsa azonban részben már Tölgyesi Mihály történetéhez kötődik.

(Folytatjuk)