Gion Nándor

Aranyat talált

 

IV.

Nyári és őszi vasárnapi reggeleken egy hajlott hátú bajuszos szerb fiatalember lovagolt át a Szekszer-hídon, Vladan Drenovakovicsnak hívták, jó állású almásderes kancán ült, egy farkaskutya loholt a nyomában, kimentek a devecseri határba, ott Vladan Drenovakovics a dűlőutakon és a földeken megfuttatta az almásderest és a farkaskutyát, azután visszaügetett a faluba, valamelyik Hauser-ház istállójába bekötötte a csatakos lovat, bizonyára a kutyát is megetette, ő meg visszavonult a szép polgári ház vastag falainak hűvösébe, ahonnan mindjárt a háború után kiköltöztették a régi tulajdonosokat, az egykoron lecsúszott sváb téglagyáros unokáit.
   Keveset tudtunk Vladan Drenovakovicsról, családi nevéből ítélve talán Közép-Szerbiából jöhetett Szenttamásra, először akkor bukkant fel, amikor a fröcsögő politikai beszédek közepette begyűjtötték és börtönökbe szállították a Moszkvához hű kommunistákat, azokban a napokban igazán buzgón tevékenykedett, azután itt maradt nálunk, megtanult lovagolni, bizonyára még lóhátról is felügyelt a rendre, mert azt mesélték róla, hogy igen fontos beosztásban van a rendőrség valamelyik igen fontos osztályán. Így is viselkedett, az utcán és a határban nem szólt senkihez, legfeljebb visszaköszönt, ha valaki üdvözölte, talán el is várta, hogy előre köszönjenek neki. Én gyakorta találkoztam vele a Devecserben, mert gabonaéréskor és kukoricatörés előtt vasárnap reggeleken is kijártam a határba, nekem is felügyelnem kellett a rendre, Vladan Drenovakovicsot nem szoktam üdvözölni, nem szeretem a lóháton pöffeszkedő embereket, a magyar időkben magam is lóháton jártam a határt, de igyekeztem mindenkivel nyájasan viselkedni, éppen azért, mert kicsit felülről nézhettem a világra és kutyát sem futtattam magam mellett.
   Vladan Drenovakovics farkaskutyája egyszer nekem rontott a kukoricásból, ugatott és fenyegetően vicsorított rám, az orrára, majd a fejére csaptam vasbotommal, pontosan a koponyája közepén találtam el, a haragos állat megroggyant, szédelgett egy ideig, majd nyüszítve elszaladt, attól kezdve messze elkerült, a gazdájával továbbra sem üdvözöltük egymást. Egészen addig, amíg egy csillagos koraőszi éjszakán meg nem jelent Tölgyesi Mihály.
   Ez már aratás és cséplés után volt, a kukoricatörésre készülődtünk, azon az estén sokáig ültünk a szomszédokkal a házunk előtt, Katona Andrással, Bata Jánossal és a többiekkel, a termésről és a beszolgáltatásokról beszélgettünk, az asszonyok meg három méterrel odébb babot fejtettek és a szokásos asszonyi gondokról fecsegtek. Már akkor feltűnt nekem, hogy a Szenczi-kocsma oldalánál az eperfák között mintha valamire várakozva ólálkodna valaki, de ez megszokott mozgolódás volt, hiszen akármelyik lerészegedett újfalusi vagy begluki napszámos is támaszkodhatott az eperfánknak. Később tudtam meg, hogy Tölgyesi Mihály figyelt onnan bennünket.
   Azután szétszéledtünk, a szomszédok hazamentek, mi is bementünk Rézivel az udvarra, én leültem a gangra, Rézi meggyújtotta a viharlámpát, és elment a kúthoz, hogy vizet merjen a lavorba az esti tisztálkodáshoz. Tölgyesi Mihály ekkor ugrott be a kerítésen át az utcáról az udvarunkba. Olyan nesztelenül esett a talpára, mint a macska, Rézi meg sem hallotta, én azonban észrevettem az árnyékát, a gyöngytyúkok is felkiáltottak az udvaron a diófa ágán, felkaptam a baltát az ajtó mellől. Amióta rejtegetnem kellett a pisztolyomat és Török Ádám fegyvereit, baltát fektettem az ajtó küszöbén.
   Tölgyesi Mihály jól látott engem a viharlámpa alatt, rémülten suttogott a sötétből.
   – Az isten szerelmére, nehogy lecsapjon azzal a fejszével. Tölgyesi Miska vagyok. Beszélni szeretnék magával.
   Leakasztottam a lámpást, elébe mentem, az arcába világítottam. Akkor már nem volt megrémülve, látta, hogy ráismertem, tudta, hogy nem vágom belé a baltát, még mosolygott is.
   – Csak beszélni akarok magával – mondta mentegetőzve.
   Rézi is odajött hozzánk a kút mellől, és rákiabált Tölgyesi Mihályra.
   – Ránk hozod a kórságot, te marha! Az uram szétvághatta volna a fejedet.
   Furcsa helyzetben toporogtunk ott a csillagos ég alatt, de abban az időben valahogy beleszoktunk a furcsa helyzetekbe.
   – Bocsánatot kérek… – mentegetőzött tovább Tölgyesi Mihály.
   – A vejük… a Kis Kőműves ajánlotta, hogy jőjjek ide tanácsot kérni. Éjszaka kellett jönnöm, mert nappal nem merek mutatkozni az utcán. Két éjszakát a Gion Matyi házában töltöttem, nappal meg a német temetőben a Schankok sírjai között rejtőzködtem, meg a Krebs kriptánál a csipkebokrok alatt.
   – A szüleim sírján hevertél te kártyás gazember?!
   Ideje volt közbeszólnom.
   – Fogjátok vissza a hangotokat. Üljünk le a gangra.
   Helyére akasztottam a lámpást, leültünk Tölgyesi Mihállyal, Rézi azonban állva maradt és továbbra is szemrehányóan kérdezősködött.
   – Miért kellett neked a sötétben bújkálni és a Krebsek sírjánál rejtőzködni?
   – Lehet, hogy keresnek a szerb rendőrök – mondta Tölgyesi Mihály. – Előbb meg kell bizonyosodnom, hogy mozoghatok-e napvilágnál.
   – Honnan jöttél? – kérdeztem.
   – Pestről.
   Rézi egyszerre nagyon megélénkült és barátságosabb hangra váltott.
   – Akkot talán találkoztál Bözsiékkel… Tudod, Stefi feleségével és a két lánnyal. Ők is Pestre mentek.
   – Budapest nagy behemót város – mondta Tölgyesi Mihály. – Még a régi ismerősök is ritkán találkoznak.
   – Az öcsémről sem tudsz semmit?
   – Melyik öccséről?
   – Stefiről. Péter ugyanis meghalt. De Stefi állítólag még él, valahol Oroszországban van. Hadifogoly.
   Tölgyesi Mihály mindig ügyes ember volt, most is gyorsan feltalálta magát.
   – Hamarosan visszamegyek Budapestre, és megtudok mindent – mondta magabiztosan. – Kitűnő kapcsolataim vannak. Egészen magas körökben. Tábornokokkal és vezető politikusokkal szoktam reggelizni, sőt néha vacsorázni is.
   Rézi csalódottan és szánakozva nézegette Tölgyesi Mihályt.
   – Ahogy elnézlek, veled legfeljebb az utcaseprők és a sírásók állnak szóba, nem pedig tábornokok és politikusok.
   Tölgyesi Mihály azonban eddigre már lendületbe jött.
   – A külsőm ne tévessze meg. Igaz, hogy most rongyos és piszkos vagyok, meg éhes és szomjas is, de ez csak amolyan álcázás, fontos küldetésben járok itt. Pesten fehér ingben és nyakkendőben járok, igazán magas körökben. Igérem, hogy felkutatom a Krebseket abban a dögnagy városban, és Stefi bátyámat is megtaláljuk abban a dögnagy Oroszországban és hazahozzuk.
   Rézi úgy állt a gangon, mintha népmesét vagy papi prédikációt hallgatna, amiben szeretett volna hinni.
   – Nagyon éhes vagy? – kérdezte az ámult hallgatás után.
   – Kibírom. Ez is hozzátartozik a küldetésemhez.
   – Sütök neked német lepényt.
   – Későre jár – szabadkozott Tölgyesi Mihály. – Túl sokáig tanyáztak a ház előtt a szomszédokkal, nem jöhettem elő az eperfák mögül korábban.
   – Néha ráérünk esténként – mondtam. – Meg aztán ki akartunk éheztetni. Láttam, hogy a kocsma mellett bújkálsz.
   – Gyorsan elkészül a német lepény – mondta Rézi és bement a konyhába.
   A gangról hallgattuk az edények csörgését, várakozva néztünk egymásra, én szóltam először.
   – Hát akkor mesélj. Hanyagold az elnagyolt mondásokat, és ne hazudj túl sokat. A feleségem hiszékeny teremtés, mint a legtöbb asszony, én azonban jól ismerlek, és a kártyázásnál is jobb vagyok nálad. Velem sohasem mertél összeülni a kocsmákban.
   – Maga sohasem kártyázott kocsmákban… De lehet, hogy ma már le mernék ülni néhány partira.
   – Nem ajánlom. Még a rongyos gúnyádból is kiforgatnálak. Beszélj inkább.
   – Honnan kezdjem?
   – A vejemtől annyit tudtam meg, hogy együtt szöktetek el az oroszoktól. Azóta nem hallottam rólad.
   – Jól van – egyezett bele egészen jókedvűen Tölgyesi Mihály, és elbeszélte a szökés utáni éveket.
   Elmondta, hogyan vonult be Budapestre a szovjet csapatok mögött, beszélt Lékó Zoltánról, Orsolyáról, arról is, hogy aranyat talált, meg Püspöki Sándor szakaszvezetőről, akiből őrnagy lett, aztán a tömlöcről, a megbizatásáról, a lelőtt jugoszláv határőrről, és Margith Gáborról. Nem hittem el mindent, a részletek néha szárnyaltak, nagyjából azonban igaz lehetett a története.
   Margith Gáboron kicsit meglepődtem.
   – Kemény gyereknek ismertem, csodálom, hogy most ilyen sunyi határátcsúszkálásokkal foglalkozik.
   – Most is kemény gyerek – mondta Tölgyesi Mihály. – Ha hívják, eljön Szenttamásra, és ilyenkor meghal valaki. Az országhatár hézagait kiválóan ismeri. Engem símán áthozott egy kelebiai homokdombra. Sajnos Bakó Pétert is áthozta.
   – Az a marha hogyan kerülhetett közétek?
   – Valamelyik pesti nagyfejű találhatta ki, hogy két ügynököt küldjön át egyszerre. És pont ezt a Bakó Pétert adták mellém. Ezeknek a pestieknek fogalmuk sincs, hogy milyenek a délvidéki magyarok. Bakó Péter egy gyáva, vacogó szarzsák. Szinte teljesen megkopaszodott a háborúban. Csak a fülei mögött maradt valamennyi haja, a koponyája pedig rücskös és lapos. Szerintem a gyávaságtól hirtelen megkopaszodnak a hitvány férfiak. Persze ismerek bátor kopasz embereket is, Bakó Péter azonban kimondottan gyáva. Neki a félelem irtotta ki a haját. Amint átsurrantunk a határon, váltakozva kezdett szerbül és magyarul beszélni. A félelem elvette az eszét. Kijelentette, hogy ő mindig kedvelte a hősi szerb népet, bemegy Szabadkára és föladja magát a rendőrségen, nem akar a magyaroknak kémkedni, hiszen mi mindig rossz oldalra állunk, ezért aztán elveszítjük a háborúinkat. Bezzeg a szerbek…
   Margith Gábor azonnal megragadta Bakó Péter maradék haját, elővette kését és el akarta vágni a torkát. Megkértem, hogy ne tegye, a hitvány embereket is meg lehet sajnálni.
   Margith Gábor végül is elengedte a nyüszítő Bakó Pétert, aki elfutott a sötétben a homokdombok között. Margith Gábor meg lehülyézett engem.
   – Igaza volt – mondtam. – Ma már nagyon sokan tudják, hogy kémkedni küldtek át Budapestről.
   – Ezért nem merek mutatkozni a napvilágnál.
   – És így akarsz beszervezni ügynököket? Engem is?
   Tölgyesi Mihály széttárta karjait.
   – Találjunk ki valamit. Ezért jöttem magához. A Kis Kőműves ajánlotta…
   – Az oroszok tényleg be akarnak vonulni Jugoszláviába? Vissza akarják adni a Délvidéket nekünk magyaroknak?
   Tölgyesi Mihály ismét széttárta karjait és talán a teljes igazságot mondta.
   – Nem hiszem. Inkább csak ugatéroznak. Legfeljebb a határon lövöldöznek.
   – Akkor jelenthetsz nekik bármit. Hazudhatsz, amit akarsz. Ebben mindig jó voltál.
   – Püspöki Sándornak kell jelentenem. Ő nagyon rendes volt hozzám. Csak tíz napig veretett, azután három hónap múlva kihozott a börtönből. Lakást is adott. Tisztességgel kell viselkednem.
   Majdnem elnevettem magam.
   – A szocializmus tényleg ilyen szép új világot hozna? – kérdeztem kételkedve. – Még a Tölgyesi Miskák is tisztességre rendezkednek?
   – Püspöki Sándor rendes ember, de okos katona is. Félek, hogy gyorsan rajtakapna a hazugságon.
   Jókedvű voltam, tehát könnyedén adhattam tanácsokat.
   – Ha az őrnagy elvtárs tényleg rendes ember, időnként mondd meg neki az igazat is. Így aztán a hazugságokat nyugodt lélekkel fogja továbbítani az oroszoknak. Ha jól értettem, ő sem kedveli őket túlságosan.
   Rézi kihozta az első adag német lepényt, és megkérdezte:
   – Miről beszéltek? Hallottam, hogy az oroszokat emlegettétek.
   – Stefi kiszabadításán töprengünk – mondtam, és megsóztam a lepényeket.
   – Sikerülni fog?
   – Ha szabadlábon maradok – mondta Tölgyesi Mihály, és mohón enni kezdett. – Ha napközben is szabadon mozoghatok…
   Én is letéptem néhány falatot a lepényből, továbbra is könnyedén intézkedtem.
   – Vasárnapig húzd meg magad itt nálunk. Éjszaka elalhatsz a konyhában, napközben azonban ne mutatkozz. A szalmakazal alatt van egy szépen kivájt verem, ahol a háború vége felé szalonnát, meg sonkát rejtegettem. Szükség esetén te is elférsz ott. Vasárnap reggel majd kimegyek a határba, hogy megvigyázzam a kukoricaföldeket, meg a cukorrépát. És tudakozódom majd a sorsodról.
   – Vasárnap reggel megint elmegyek nagymisére és imádkozom a családomért – mondta Rézi és behátrált a konyhába, hogy elkészítse a második adag német lepényt.
   Tölgyesi Mihály az elkövetkező napoban tartotta magát utasításaimhoz, nem mutatkozott az emberek előtt, esténként csöndesen elbeszélgettünk a gangon vagy a konyhában, kivártuk a vasárnapot, Rézi elment a templomba, én meg kisétáltam vasbotommal a devecseri földekre. Ekkor is ködös őszi reggel volt, én szeretem az ilyen őszi napokat, messzire ugyan nem lát el az ember, de a hangok messzire hallatszanak, és mindenki képzeleghet kedvére, meglepetésekre is számíthat.
   A lódobogást már messziről meghallottam, később vidám kutyavakkantásokat is, azután a ködből előbukkant Vladan Drenovakovics almásderes lovával és farkaskutyájával. Hangosan ráköszöntem, ő visszaköszönt, tovább lovagolt, majd hirtelen megállt. Megfordította az almás-deres kancát, odajött hozzám, háromszor vagy négyszer körbelovagolt. A farkas kutya nem mert a közelembe jönni. Vladan Drenovakovics idegesítően keringett körülöttem és szemrehányóan azt mondta.
   – A kutyám fél magától.
   – Egyszer orrbavertem, mert acsarkodott rám. Nem szeretem, ha idegen kutyák acsarkodnak rám a saját határomban.
   Vladan Drenovakovics újból körbelovagolt, és rosszkedvű maradt.
   – Magának van kutyája? – kérdezte.
   – Nincs. A feleségem gyöngytyúkokat tart az udvarunkban. Ezek nagyon éber madarak, azonnal jelentik, ha idegenek bukkannak fel a közelben. Ilyen esetekre egy baltát helyeztem el a konyhaajtónál.
   – Tudok róla – mondta Vladan Drenovakovics. – Fehér Jóska mesélt nekem magáról. Becsülöm azt az embert. Magyar létére meglepően bátor maradt. Háború utánra is. Pedig alaposan ráijesztettünk az itteni magyarokra a háború végén.
   – Merre van most Fehér Jóska?
   – A járásból felkerült a tartományi vezetőségbe. Felmászhat még országos szintre is. Jó munkát végzett errefelé, és jó véleménnyel van magáról.
   – Nem tudtam, hogy észrevette a baltát. Csupán egyszer találkoztam vele, és akkor nagyon álmos volt.
   – Észrevette a baltát. Azt mesélte nekem, hogy maga is megmaradt bátor embernek. Sőt, ami ennél sokkal fontosabb, még értelmes embernek is. Beszélgethetnénk néhány fontos dologról.
   Egyszerre nagyon ideges lettem, mert úgy éreztem, hogy ez a hajlott hátú hegyilakó átlát rajtam.
   – Állítsa már meg ezt az átkozott lovat! – mondtam ingerülten. – Szédülök, ha nagymellényű rendőrök köröznek a hátam mögött, és felülről néznek rám.
   Vladan Drenovakovics megállította az almásderes kancát, és végre elmosolyodott a nyeregben.
   – Valamikor maga is lovon járt itt a Devecserben.
   – Csakhogy engem kedveltek az emberek…
   – Meg az asszonyok is – vigyorgott Vladan Drenovakovics.
   – Gyöngytyúkokat kaptam tőlük ajándékba – mondtam.
   – Mostanában nem jeleztek idegeneket a gyöngytyúkok?
   Láttam rajta, hogy tud valamit, nem csupán vaktában fölényeskedik.
   – Milyen fontos dolgokról akar velem beszéni? – kérdeztem.
   – Maga köszönt rám – mondta. – Bizonyára jó oka van rá.
   Beszélgetés közben a farkaskutya egyre közelebb sündörgött hozzám, meglendítettem a vasbotot, erre gyorsan beiszkolt a kukoricásba.
   – Jól van – mondtam. – Tényleg én köszöntem először. Az érdekelne, hogy mostanság milyen emberekre vadásznak? Kiket akarnak begyűjteni?
   Vladan Drenovakovics meglepő egyenességgel válaszolt.
   – Tölgyesi Miskát nem akarjuk begyűjteni, ha esetleg őrá gondol…
   – Egy szóval sem említettem Tölgyesi Miskát. Évek óta nem láttam. Azt sem tudom, hogy él-e vagy meghalt.
   – Él – mondta kedélyesen Vladan Drenovakovics. – Nagyon is él. Most éppen itt Szenttamáson. Jóformán mindent tudunk róla. Azt is, hogy milyen célzattal jött haza. A társa, az a senkiházi hogyishívják… az a Bakó Péter mindent elmondott a szabadkai rendőrségnek. Még kérdezni sem kellett. Önként jelentkezett, és ömlött belőle a szó.
   – Megjutalmazták?
   – Természetesen. Most éppen ingyen utazik az Adriai tenger partjára. A Goli Otok nevű festői szigetre, ahol majd köveket aprít néhány évig. Ettől talán megkeményedik egy kicsit.
   Vladan Drenovakovics lábaival megbökdöste lova oldalát, újabb kört írt le, majd ismét megállt előtem.
   – Tudja, mi nem bízunk a gyáva emberekben – mondta. – Akik a saját fajtájukat elárulják, másokat még könnyebben föladnak. Láttam ezt a háborúban, amikor a hegyekben és az erdőkben bújkáltam és szinte még gyerekfejjel lövöldöztem emberekre. A továbbiakban nyugodtan szeretnék élni itt a síkságon. A lovaglást is megszerettem.
   – Tölgyesi Miskának is a kőtörést szánják?
   – Dehogy – nevetett Vladan Drenovakovics. – Ő még a hasznunkra lehet. Mivel tudjuk, hogy miért van itt, majd szemmel tartjuk, de a haja szála sem görbülhet meg. Élhet és dolgozhat nyugodtan. Az első feladata az, hogy ügynököket szervezzen be. Csinálja lelkiismeretesen. Még segítünk is neki. Olyan listát kap tőlünk, hogy Budapesten és Moszkvában ájuldozni fognak a gyönyörűségtől.
   – Gondolja, hogy az oroszok tényleg le akarják rohanni Jugoszláviát?
   Vladan Drenovakovics kétkedve rázta a fejét.
   – Szerintem csak a szájukat jártatják, de a hozzájuk hű kémek listájának örülni fognak. Ezt persze csak akkor kapják meg, ha maga lesz Tölgyesi Miska első számú ügynöke, és az egész hálózatot maga szervezi meg. Ozren Mudrinszkivel, a pékmesterrel kezdünk.
   – Ozren sohasem lenne külföldi ügynök. Kár emlegetni előtte ilyesmit.
   – Ne is említsen előtte semmit. Majd mi megmagyarázzuk neki, hogy miről van szó. Persze bevonunk néhány jámbor szenttamási magyart is, akik hajlandóak alakoskodni.
   Most már én is mosolyogtam, egyre inkább kezdtünk szót érteni Vladan Drenovakoviccsal, de azért rákérdeztem:
   – Mi a biztosíték, hogy Tölgyesi Miskát nem viszik el a kőtörőbe?
   Vladan Drenovakovics leugrott a nyeregből, kezet nyújtott, és egészen komoly beszédre váltott.
   – Az én szavam a biztosíték. Ott, ahonnan én jövök, állják a szavukat az emberek.
   – Mindenki?
   – Én mindenképpen. Tölgyesi Miska nyugodtan visszamehet a szülőházába. Ott most az egyik nővére lakik a családjával, biztosan örömmel fogadják. Ő meg hasznosítsa magát. Ássa fel a kertet, nyesegesse meg a gyümölcsfák elszáradt ágait… szóval éljen úgy, mint régen.
   – Régen sokat kocsmázott, kártyázott és verekedett.
   – Ezen a téren fogja vissza magát. Nagy kár lenne, ha valaki véletlenül, mondjuk, leszúrná. Konszolidálódjon. Mások majd dolgoznak helyette.
   – Ha énrám gondol…
   Vladan Drenovakovics megnyugtatólag felemelte a kezét, majd széles mozdulattal körbemutatott a ködös határban.
   – Hamarosan felszáll a köd, a parasztok betakarítják a termést, azután lehullik a hó, télen magának sem kell őrizni a földeket. Akár utazgathatna is. A látszat kedvéért.
   – Hová?
   – Verbászra, Újvidékre, Szabadkára… Tölgyesi Miska megbízói elvárják, hogy ne csak Szenttamáson, hanem szélesebb körben is találjon megbízható munkatársakat. De maga ezzel ne törődjön. Vonatozgasson. Látogassa meg régi barátait, beszélgessen velük, az asszonyoknak is udvarolhat, ha még van kedve hozzá, de ne szervezzen be senkit, ezt majd mi elvégezzük maga helyett. Hiszen maga csak egy mezőőr, aki unatkozik a hosszú téli hónapokban. Költségeit megtérítjük.
   Megint mosolyogtam.
   – Sohasem szoktam unatkozni a téli hónapokban. Egészen jól megvagyok a feleségemmel, a családommal és a szomszédokkal. Sokat énekelünk esténként. De azért néhány téli utazást betervezhetek. Remélem fűtik már a vonatokat. És nem késnek túl sokat.
   – Ezt sajnos nem ígérhetem meg.
   – Jólesik hallani, hogy még a rettegett belügyesek sem mindenhatóak. Kénytelen leszek melegen öltözködni, és bőséges elemózsiát vinni az utazásaimra.
   – Megtérítjük a költségeit.
   – Ezt mondta már. Majd meglátom, hogy milyen szavatartó ember.
   Vladan Drenovakovics elégedett volt beszélgetésünkkel, megigazította a nyerget a ló hátán és megkérdezte:
   – Nincs kedve felülni a lovamra?
   – Mennyi időre?
   – Fél órára… Akár egy egész órára is.
   – Ez nekem nagyon-nagyon kevés – mondtam. – Fél órára vagy egy egész órára nem érdemes lóra ülni. Utána csak nehezebb lesz a gyaloglás.
   – Talán igaza van – hagyta rám Vladan Drenovakovics, és ő ugrott fel az almás-deres nyergébe. – Télen gyalog fogunk találkozni. Majd megüzenem, hogy mikor és hol.
   – Ki hozza az üzenetet?
   Lóhátról úgy nézett le rám, mint aki nagyon sokat tud és már régóta eltervezett mindent.
   – A maga felesége gyakran eljár Sztojan Salajics feleségéhez, Deszánkához.
   – Deszánkát valamikor, ha jól emlékszem Elke Schulznak hívták, német neve volt – mondtam. – A maguk egyik táborában az éhhalálig jutott. Sztoján adott neki új nevet.
   – Elvette feleségül és megmentette az éhhaláltól. Ennyit talán megér a névváltozás.
   – Ennyit talán megér – mondtam és egy kicsit elment a jókedvem. – Sztojan Salajics jószívű táborparancsnok volt. Deszánka hálás is lesz neki örök életében. De azért időnként szeret németül beszélgetni. Akárcsak az én feleségem. Az asszonyokban igen szeszélyesen támadnak fel a nemzeti nosztalgiák.
   – Felőlem annyit beszélgethetnek németül, amennyit akarnak – mondta Vladan Drenovakovics. – Ezen túl azonban legyenek jó feleségek és jó családanyák. Mással ne foglalkozzanak.
   – Mi lenne az a más?
   – Deszánka megfelelő időben majd átad a maga feleségének egy-egy borítékot. Persze felbontatlanul. Majd maga felbontja. Az asszonyok maradjanak meg jó feleségnek és családanyáknak.
   Vladan Drenovakovics ezután megrántotta lova gyeplőjét, ügetésre ösztökélte az almásderest, a farkaskutya is kimerészkedett a kukoricásból, hűségesen loholt utánuk.
   Én lassan elindultam Újfalu felé, mire hazaértem, Rézi is megérkezett már a templomból, a vasárnapi ebédet készítette, a konyhában sürgölődött, Tölgyesi Mihály a szobában ült az asztalnál, három kártyalappal bűvészkedett, az itt a piros – hol a pirost gyakorolta.
   Bosszúsan rászóltam.
   – Tízéves gyerekektől akarod elnyerni a zsebpénzüket?
   – Unatkoztam, és ez jutott eszembe – mentegetőzött. – Egyébként már hétéves koromban prímán csináltam ezt a játékot. Nálam senki sem találta meg a pirost, ha nem akartam. És mostanában nem volt alkalmam igazán kártyázni. Nagyon ráéheztem. De hát maga sem akar leülni velem.
   – Minek? Úgyis veszítenél!
   Tölgyesi Mihály dühösen nézett rám, meglendítette kezét és nagyon gyorsan kezdte mozgatni az ujjait, a kártyalapok sebesen csúszkáltak egymás felett, azután elébem dobta a három lapot.
   Megfordította az egyiket, a piros volt.
   Tölgyesi Mihály most már komolyan dühbe gurult. Még háromszor egymás után megcsinálta trükkjeit, és egyre gyorsabban.
   Én háromszor egymás után megtaláltam a pirost.
   – Maga sem csinálhatná jobban, mint én – mondta idegesen.
   Felvettem a három lapot, lassabban csúsztattam a kártyákat, mint ő, négyszer egymás után szórtam eléje a lapokat, egyszer megtalálta a pirost, háromszor mellé nyúlt.
   – Hát ennyi a különbség – mondtam sajnálkozva. – Képzeld, mi lenne, ha komolyan kártyáznánk? Ebéd után meztelenül mennél ki az utcára. Szerencséd, hogy én nem fosztom ki a gyöngéket.
   – Berozsdásodtak az ujjaim – mondta bánatosan Tölgyesi Mihály. – Meg aztán felöltözve sem merek az utcára lépni.
   Cigarettát sodortam magamnak, megkínáltam Tölgyesi Mihályt is, rágyújtottunk és füstölés közben hanyagul azt mondtam:
   – Megesszük az ebédet, azután hazamész, megöleled nővéreidet és boldogan elterpeszkedsz a vaskályha mellett.
   Tölgyesi Mihály majdnem kiejtette kezéből a cigarettát. Kissé gyanakodva meredt rám.
   – Nem kutakodnak utánam? Nem vadásznak rám a szerbek?
   – Nem.
   – Ezt honnan tudja ilyen biztosan?
   – Vasárnap reggelenként mindig fontos információkhoz jutok. Mondtam már.
   Tölgyesi Mihály még mindig gyanakodott egy kicsit.
   – Bakó Péter feladta magát. Nyilván mindent elmondott rólam.
   – Természetesen. Csakhogy nem hittek annak a tökfejnek. Őt vitték el a kőtörőbe. Püspöki Sándor őrnagy elvtárs talán éppen ezért küldött át veled egy megkopaszodott balekot.
   – Mégis érdekelne, hogy honnan…
   Alapjában véve utálom a nagyképűsködést, de Tölgyesi Mihályt csak a saját modorában lehetett meggyőzni.
   – Magas szintű kapcsolataim vannak. Néha rangos belügyesekkel és politikusokkal találkozom. Szavatartó emberekkel.
   Tölgyesi Mihály most már hinni kezdett nekem.
   – Őket is átvágjuk? – kérdezte.
   – Ha muszáj.
   Ekkor már lelkesedett is.
   – Ha mi ketten összefogunk…
   Leintettem, igyekeztem bölcsen beszélni.
   – Ehhez a szabályoknak megfelelően kell viselkedned.
   – Milyen szabályok?…
   – Az én szabályaimnak megfelelően. Békésen meghúzod magad családtagjaid körében, a kocsmázást és a kártyázást hanyagolod.
   – De hát a szervezkedéshez mozognom kell, emberek közé kell menni.
   – Engem már beszerveztél, és ez untig elég. Én tudok mozogni az emberek között. Ezt említsd meg Püspöki őrnagynak, dicsekedhetsz is, mindig értettél hozzá.
   – Utaznom is kellene.
   – Majd én utazgatok – mondtam. – Gyönyörű ügynöki listát kapsz. Természetesen elvárom, hogy megtérítsék a költségeimet.
   – Ezt garantálom.
   – Te pedig addig hasznosítsd magad a szülői házban. Ásd fel a kertet, és nyesegesd le a gyümölcsfák elszáradt ágait. Mikor kell visszamenned jelentést tenni?
   – Amint lesz jelenteni valóm.
   – Lesz. Ezt viszont én garantálom.
   Tölgyesi Mihály elégedetten összeseperte és elrakta a kártyalapokat, aztán felállt, kiment a konyhába, átölelte Rézi vállát.
   – Hamarosan felkeresem a Krebsek maradékait Budapesten – mondta biztatóan. – Stefan Krebs SS-közlegényt is hazahozzuk Szibériából.
   Rézi hitt neki, könnybe lábadtak a szemei és reménykedve azt mondta:
   – Folyton imádkozom a boldogulásukért.
   Ezután feltálalta a vasárnapi ebédet. Gyöngytyúk levest, rántott sertés oldalast sült burgonyával és diós rétest. Ilyen vasárnapi ebédet abban az időben ritkán engedhettünk meg magunknak.

(Folytatjuk)