Gion Nándor
Aranyat talált
II.
Ezekben az években nálunk Szenttamáson is
lenyugodott az élet, majd ismét nagyon megmozdult, de azért volt egy rövid, csöndes
időszak. Beállt a szocialista rendszer, nem jártam vele rosszul, földet kaptam,
mezőőrként vasbottal jártam a határt, a tanyasi asszonyok mosolyogva köszöntek
rám, Rézi továbbra is jó feleség volt, pedálozott a varrógépen, ingeket,
szoknyákat varrt az ismerősöknek, bábaasszonyoskodott is Újfaluban, Beglukban és
Tukban, Gion Mátyás, a vejem jó munkát kapott a hirtelen megalakított
termelőszövetkezetben, disznóólakat és fészereket épített, a Kis Kőműves értett
a szakmájához, brigádvezetőnek nevezték ki, és roppant büszke volt rá, hogy az
enyhébb, melegebb, tehát építkezésre alkalmas hónapokban több pénzt keres, mint az
igazgató, elérkezett hát a kétkezi dolgozók boldogulásának a kora, jó pénzeket
vitt haza, Terus lányom gondosan nevelte első unokámat, a fiam pedig a téglagyárba
állt be kétkezi szénhordónak, neki sem voltak megélhetési gondjai, egész családom
jól megállt a földön.
A szerb partizánok levetették egyenruhájukat, hősködni hősködtek
még, de már nem lehetett büntetlenül gyilkolni a németeket és a magyarokat,
megszűntek a mészárlások, a maradék németeket kitelepítették, ők a későbbiekben
igen jól jártak, a magyarokat nem ritkították tovább, nagyjából helyre rázódott a
nyugalom Délvidéken, tehát Szenttamáson is. A kiürített német házakba lomha,
sokgyerekes hegyi lakókat költöztettek be. A jövevények tanácstalanul tévelyegtek a
síkságon, nehezen illeszkedtek be a környezetbe. Mi nem szerettük őket, mert túl
hangosan beszéltek, és túl sokat hangoztatták háborús érdemeiket. Szenttamásra
szerencsére kevesen jöttek, körülöttünk azonban Óverbászt, Újverbászt, Torzsát,
Ókért és Szekicset teljesen megszállták. Mi szenttamási magyarok, így lármával
körülvéve is megnyugodhattunk, éjszakánként már nem voltak kivégzések, bejött a
rend és a törvényszerűség, a szerbek visszahúzódtak házaikba, bizonyos suttogások
szerint egy csúrogi fiatal magyar férfi még folytatni szerette volna a szenttamási
magyarok ritkítását, de a nemzetközi hatások nyomán már a szerbek is megelégelték
az illető túlbuzgóságát, mert előbb-utóbb mindenki útálni kezdi saját
fajtájának árulóját, leállították a csúrogi magyart, akit állítólag
valamiféle Ádámnak hívtak.
Ehhez tudni kell, hogy Csúrogon az Alsó-Tisza mentén szinte az
utolsó szálig kiírtották a magyarokat. Feltételezésem szerint ebben a mi Ádámunk
is tevékenyen részt vett, így maradt életben, azután elkerült Szenttamásra, ahol
buzgón folytatta az öldöklést. Soknemzetiségű környezetben előfordulnak ilyesfajta
emberek is.
Én sokáig nem láttam, nem találkoztam vele, csak hallottam róla.
Azután egy nyári napon felbukkant a devecseri határban. Szeplős, vöröshajú cingár
emberke volt, zsenge kukoricákat tördelt a Szécsiék földjén. Megálltam mögötte,
csöndesen azt mondtam:
– Ez Szécsi Feri bácsi földje. Ő szántotta fel, ő vetette be
magokkal, úgy illene, hogy a termést is ő takarítsa be.
Az ifjú vörös ember futó pillantást vetett rám, bal karján nagy
tarisznyát tartott, jobb kezével újabb kukoricacsövet tört le, beledobta a
tarisznyába.
– Szeretem a fiatal, puha főtt kukoricát – mondta hanyagul.
– A másét?
– Én kommunista vagyok – folytatta zavartalanul. – Jogom van
elvenni azt, ami politikai munkámért megillet. Sztálin elvtárs is megmondta, hogy azok
a pártkatonák…
– Sztálin elvtárs elég messze van innen – vágtam közbe. – Én
viszont egész közel vagyok.
Letört még egy kukoricacsövet és nyomatékosan azt mondta:
– Én vagyok a csúrogi Ádám. Biztosan hallottál már rólam.
– Én vagyok a Rojtos Gallai István – mondtam még mindig
csöndesen. – Az a dolgom, hogy megvigyázzam a termést ebben a határban. Egyébként
hallottam rólad és nem örülök, hogy találkoztunk. Első látásra is sokkal
undorítóbb vagy, mint ahogyan mesélték. Pedig mélységes útálattal meséltek
rólad.
Fenyegetően szembefordult velem, az arca kissé eltorzult.
– Hogy mersz így beszélni velem, büdös magyar paraszt?!
Vasbottal rácsaptam a bal karjára. Felordított, elejtette a
kukoricával megtelt tarisznyát.
– Így is beszélgethetünk – mondtam.
Sziszegve tapogatta a karját, dühödten elindult felém.
– Megöllek, te büdös…
Teljes erőből a bokájára vágtam a vasbottal. Eldőlt, mint az
elkaszált katángkóró, lefeküdt a tarisznyája mellé, és most már tartósabban
üvöltött. Megvártam, amíg elhalkul, és amikor már csak nyüszített, rövid
beszédet mondtam felette.
– Tudod, fiacskám, nagyon nem szeretem, ha nyegle ifjoncok
letegeznek. Rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Az ilyen rossz viselkedésű és
alapjában véve gyáva ifjú emberek nem régen majdnem meggyilkoltak. Főleg azért,
mert Rojtos Gallai István a nevem. Ez elég magyarosan hangzik, és én nem is
szándékozom átkeresztelkedni. Védtelen embereket sem akarok gyilkolni. Úgy hallottam,
hogy ezt te lelkesen megcselekedted. Ideje tisztességet tanulnod. Kezdheted azzal, hogy
tisztelettel beszélsz a náladnál idősebbekkel. Ahogyan elnézlek, huszonegy-két éves
lehetsz, én meg már elmúltam negyvenhat éves, és további pofátlanságért őszinte
örömmel befakasztanám a koponyádat.
Csúrogi Ádám felült, felállni nem mert, vagy még nem bírt.
Fájtak a csontjai, látszott rajta, hogy fél.
– Az anyám magyar asszony – nyögte, miközben karját és
bokáját tapogatta.
– Őt nem ölted meg?
– Becsére menekítettem.
– Apáddal mi van?
– Nem tudom, hogy ki az apám. Az anyám balkézről szedett össze
engem.
– Rosszul tette.
A szánalmasan kuporgó csúrogi jövevény ekkor meglepő dolgot
mondott.
– Tulajdonképpen nem kukoricáért jöttem ide. Magával akartam
találkozni.
– Hogyan mondod?
– Magával akartam találkozni.
– Ez már tisztes beszéd – mondtam. – Néha még a hitvány
emberek is értenek a szóból. Miért akartál velem találkozni?
– Úgy hallottam, hogy maga volt Török Ádám legjobb barátja.
– Török Ádámot megöltétek.
– Én akkor még nem voltam Szenttamáson. Mások lőtték le a
községházán. Sohasem láttam Török Ádámot. De lehet, hogy ő az apám.
Egy pillanatra meghökkentem, aztán meg majdnem elnevettem magam.
– Török Ádám feketehajú, két méteres ember volt. Még
félálmában sem nemzett volna satnya, alávaló, vörös utódot.
– Azt mondják, hogy a Csoszogó Török családban a vöröshajúak
vannak többségben.
– Már akik megmaradtak.
– Csoszogó Török Ádám ugyanazokat az elveket vallotta, mint én.
Elvette azt, ami járt neki. A szerbek is tisztelték.
– Érthető. Többször szétcsapott közöttük.
A vöröshajú szeplős és soványan görnyedő fiatalember
néhányszor mély lélegzetet vett, majd pedig azt mondta:
– Kötődnöm kell valahová. Felvenném Török Ádám nevét. Talán
nem az apám, de lehetne nagybátyám.
– Szerb barátaidnak nagyon elegük van már belőled? – kérdeztem
gonoszkodva.
– Megtűrnek. Néha Török Ádámnak neveznek.
– Tehát bajban vagy.
– Fölvenném a nevét. Ezért akartam beszélni magával. Milyen
ember volt?
– Török Ádám egyből kitekerné a nyakadat, ha még élne. Sajnos
kevés Török Ádám maradt közöttünk. Nem mintha igazi hős lett volna…
– Milyen ember volt?
– Erős és akaratos.
– Felveszem a nevét.
Elszomorodtam és majdnem elérzékenyültem.
– Török Ádám most nagyon dühöng odalent a pokolban – mondam.
– Várni fog rád. Ő lesz az, aki nyársra húz és tűz fölé tart, amiért
meggyaláztad a nevét.
– Olyan akarok lenni, mint ő.
– Sohasem leszel olyan – mondtam. – Hitvány senkiházi maradsz
egész földi életedben. A föld alatt pedig megvár Török Ádám, és majd
megmagyarázza, hogy mi az ördög mestersége, és hogy hol lakik a Jóisten.
– Felállhatok? – kérdezte még mindig igen fájdalmas arccal.
– A tarisznya marad – mondtam.
A satnya csúrogi Török Ádám felállt, bicegve elindult a falu
irányába, vagy húsz lépés után fenyegetően még visszakiáltott.
– Találkozunk még!
– Akkor is vasbot lesz nálam – mondtam.
Ezután évekig nem láttam. Hallottam, hogy népgyűléseken ágál a
faluban, dicsőítette a sztálini szocializmust, szorgalmazta a szövetkezetesítést, de
azután lassanként félretolták, talán azért, mert beszédeinek nem volt hitele, vagy
inkább azért, mert a szenttamási magyarok mélységesen útálták, a szerbeknek pedig
a megnyugvás időszakában tulajdonképpen nem volt rá szükségük, meg egyébként sem
tartották sokra. Alábbvaló munkákat bíztak rá a községházán.
Fenyegető kiabálásának rám nézve tehát nem lett semmi
következménye, jártam és őriztem a devecseri határt, rendszeresen megkaptam a
járandóságomat, nem nélkülöztünk, téli estéken összeültünk a szomszédokkal,
beszélgettünk, én gyakran játszottam a citerán, énekeltünk együtt, időnként
módjával még pálinka és bor is került az asztalra, visszaigazodtunk régebbről
megszokott életünkbe, decemberi alkonyatokon a gyerekek az angyali vígasságot
hordozták, énekeltek az ablakok alatt és mi szívesen adtunk nekik ajándékot
karácsony éjszakáján. A karácsony utáni István napot, a névnapomat pedig minden
esztendőben hangosabban és több zenésszel ünnepeltem. Reggeltől éjfélig
váltogatták egymást a zenészek házunkban, szép nagy névnapokat rendeztem a
karácsonyi ájtatosságok után. Ezt is megengedhettem magamnak.
És megszületett a második unokám is. Fiú lett, én ezt már
évekkel előbb megjósoltam. Őt is Rézi segítette a világra, nagyanyai
gyöngédséggel megfürdette, egyből látta, hogy éppen olyan egészségesen
barnabőrű, mint apai nagyapja, a Gion Márton, tehát a Márton nevet kell adni neki.
Így is lett, mindannyian örültünk a hangosan bömbölő erős csecsemőnek, csakhogy
nagyon rossz időben született.
Ekkor bomlott meg először a szocialista világ. Megalakult a
Tájékoztató Iroda, fejünk fölött a politika valahol összecsapott egymással,
Moszkvából és más keleti fővárosokból csúnya dolgokat kiabáltak Jugoszláviára,
Titot egyre gyakrabban nevezték imperialista ügynöknek és láncos kutyának, ami engem
nem zavart volna különösebben, sokak fejében azonban zavarodottságot hozott, véget
ért a rövid békesség, megint kiabálások hallatszottak. Esti szomszédsági
tanyázásainkon már mi is halkabban beszélgettünk. Kivárásra rendezkedtünk be,
valamennyien túl éltünk már két háborút, én egy kivégzést is megúsztam, majdnem
mosolyogva figyeltem a – ezt Katona András a szemközti szomszédom mondta egy esti
beszélgetéskor –, martalócok marakodását. Ki akartam maradni belőle. Persze nem
sikerült.
Egyik kora reggelen látszólag véletlenül szembejött velem
Mudrinszki Ozren, a fiatal begluki szerb pékmester, a téglagyári utca és a becsei út
sarkán találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. Mudrinszki Ozren nagyon
jól tudta, hogy mikor és merre indulok ki a határba.
Nem voltunk közeli barátok, de segítettünk egymásnak, amikor még
pisztolyt hordtunk. Én elnéztem neki bizonyos garázdaságokat a magyar években, amikor
nálam volt pisztoly, ő meg segített nekem a háború végén, amikor csak a szerbek
hordták a fegyvert. Később mindketten félretettük pisztolyainkat, előbb én az
enyémet, a góré gerendája mögé rejtettem, azután ő talán a ruhás szekrénybe
pakolta be a magáét, mert gyorsan felhagyott a politizálással, visszatért a
kenyérsütéshez. Most azonban megint pisztoly volt a derekán.
Barátsággal köszöntöttük egymást, én a derekára, a széles
bőrövre mutattam.
– Megint öldöklés kezdődik?
– Az oroszok bármikor lerohanhatnak bennünket – mondta. –
Hangosan ordítoznak körülöttünk. Fenyegetőznek.
– Te melyik oldalon állsz?
– A magunk oldalán. Nem tűröm, hogy bárki külföldről
megfenyegessen.
Innentől rövid időre kicsit kellemetlenre fordult a beszélgetés,
így akartam.
– Mi van a nagy büdös szláv testvériséggel? – kérdeztem
kajánul. – A himnuszotokban is ezt rikoltozzátok.
– Ez a maga himnusza is.
– Én még sohasem énekeltem.
Mudrinszki Ozren elkomorodott, mintha megbánta volna, hogy találkozott
velem, aztán mégis megpróbált mosolyogni.
– Nem akarok veszekedni magával. Becsülöm az önérzetes embereket,
még akkor is, ha nincsen pisztolyuk.
Én is barátságosabb hangra váltottam.
– Szintén becsülöm az önérzetes embereket, még akkor is, ha
pisztoly van náluk. Csakhogy egy nyomorult pisztoly kevés lesz a tankok ellen. Mert az
oroszok tankokkal és repülőkkel jönnek. Ha egyáltalán jönnek.
– Ezt szeretnénk elkerülni – mondta Mudrinszki Ozren. – Gyorsan
rendet kell csinálni magunk között. Vannak itt néhányan, akik keresztbe csaholják a
falut Sztálin elvtárs érdemeivel. A Krojács, Mladen Petrovics, meg az a csúrogi
magyar, aki Török Ádámnak nevezi magát.
– Közöttünk, magyarok között is vannak hitvány emberek –
mondtam. – Az illetőnek egyszer majdnem eltörtem a karját.
– Tudok róla. A száját kellett volna bevernie.
– Nem lehetne szerbesíteni a nevét? – kérdeztem ismét
kajánkodva. – Hiszen közöttetek állt, amikor gyilkolni lehetett. Büntetlenül.
– Én nem gyilkoltam – mondta Mudrinszki Ozren. – Ezt maga is
nagyon jól tudja.
– Persze, hogy tudom. Ezért társalgok itt veled ilyen
barátságosan. Meg aztán a zsömléid is finomak.
A fiatal pékmester megtörölte homlokát egy kockás zsebkendővel,
éreztem, hogy most készül közölni azt, amiért tulajdonképpen várt rám az
utcasarkon.
– Egy másik magyar emberről akarok beszélni magával – mondta.
– Fehér Jóskának hívják. Eredetileg néptanító volt, de mostanában járási
párttitkár, a felső pártvezetőségnek is tagja. Kiváló ember. Errefelé ő
irányítja a meggyőzést az önérzetességre. Lehet, hogy magát is felkeresi
hamarosan.
Valami felrémlett ezzel a Fehér Jóskával kapcsolatban, valaki
beszélt már róla, talán Bata János a halász, aki ősrégi kommunista volt, és a
maga módján, főleg rádió révén nagyon figyelemmel kísérte a piszkos eseményeket.
– Engem nem kell önérzetre okítani – mondtam.
– Baráti beszélgetésre jönne.
Meglepődtem és csodálkoztam is. Az első szocialista választások
óta sikerült távol tartani magamat a politikától, pisztoly nélkül ugyan, de
visszamentem mezőőrnek, jól éreztem magam, a magam területén egy szál vasbottal is
hatalmat tudtam tartani, a magasabb hatalommal azonban nem akartam érintkezésbe lépni,
viszont jól megtanultam, hogy csúszós helyzetekben ajánlatos óvatosan viselkedni.
– Egész nap a határt járom – mondtam. – Őrzöm a devecseri
földeket. Esténként azonban szívesen látok minden jószándékú vendéget. Fehér
Jóskát is.
– Holnap reggel fog ellátogatni magához. – közölte Mudrinszki
Ozren. – Ne induljon el túl korán a határba. Senki sem fogja ellopni a devecseri
földeket.
Ezután elváltunk, Mudrinszki Ozren pisztollyal a derekán elment a
pékségébe, én meg vasbottal a Devecserbe, bejártam a határt, alkonyat előtt
beértem a Bangó tanyára, ahol titokban pálinkát főztek, vettem fél liter
eperpálinkát, hazavittem, átadtam Rézinek, azt javasoltam, hogy tegye vödörbe és
engedje le a kútba, hogy reggelre alaposan lehűljön, mert reggel fontos vendégünk
érkezik, akinek szüksége lehet egy kis felemelő italra, viszont emiatt nem kell túl
korán kelnem, a devecseri földek csősz nélkül is megmaradnak egy ideig.
Fehér Jóska azonban korábban érkezett, mint ahogyan számítottam.
Még a lavór felett mostam az arcomat a gangon, amikor hallottam, hogy autó áll meg a
házunk előtt. Azután benyitott a kapun a járási párttitkár. Zömök, bajuszos
fiatalember volt, szemhéjai vörösre duzzadtak, igen elnyűttnek látszott, de azért
keményen kezet szorított velem, keményebben, mint ahogy általában a néptanítók
szoktak. Hívtam, hogy jöjjön be a házba, de ő bágyadtan legyintett.
– Zárt helyiségben azonnal elaludnék. Üljünk le és
beszélgessünk itt a gangon. Ezek a szalmafonatú székek biztosan nagyon kényelmesek.
Leültünk hát a gangon, a székek tényleg kényelmesek voltak, Rézi
megkérdezte a vendéget, hogy tejeskávét vagy csipkebogyó teát kér-e.
– Valami erősebbre lenne szükségem – mondta Fehér Jóska.
A kút felé intettem, Rézi odament, felhúzta a vödröt az
eperpálinkával és töltött mindkettőnknek. Fehér Jóska egy hajtásra kiitta a
poharat, és már nyújtotta is az üveg felé. Rézi ismét töltött neki, a második
adagot lassabban szürcsölgette.
– Végre ismét kezdem embernek érezni magam – sóhajtotta. –
Megindult a vérkeringésem.
Kivárt egy kicsit, Rézi elébünk rakta az üveget, bement a
konyhába, becsukta az ajtót, a párttitkár csak akkor folytatta.
– Egész éjjel nem hunytam le a szememet. Beszéltem, beszéltem,
vitatkoztam megállás nélkül. A szekicsi, vagyis a lovtyenáci telepesekkel
győzködtem. Nehéz meggyőzni őket. A háborúban odafönt a hegyekben Sztálint
éltették, amikor a németekre lövöldöztek. Most egy istenért sem akarják elhinni,
hogy Sztálin elvtárs tulajdonképpen a világ legsötétebb gazembere.
– És feltehetően még a háborús fegyvereiket is megtartották –
mondtam.
– Megtartották. Imádják a fegyvereket.
– Örülhet, hogy megúszta az éjszakát bedagadt szemekkel. Akár a
bőrét is kilyuggathatták volna.
– Nem sok hiányzott hozzá. És lesz még néhány nehéz éjszakám
a környező falvakban és városkákban.
– Időnként nyomasztó lehet a hatalom – mondtam majdnem gúnyosan.
– Hagyjuk ezt – mondta a párttitkár. – Nem panaszkodni jöttem.
Hanem azért, mert hallottam, hogy maga jóbeszédű ember, kiváló szervező munkát
végzett, amikor a nép megszavazta a szocializmust.
– Csaltunk.
Ismét bágyadtan legyintett.
– Sokfelé csaltunk. A lényeg az, hogy magának tekintélye van az
emberek között, naponta sok emberrel találkozik. Jó szóval a mi oldalunkra
állíthatja őket.
Természetesen húzni kezdtem az időt szokásos módon, cigarettát
sodortam, pálinkát töltöttem a poharakba, és úgy tettem, mintha mélyen
elgondolkoznék.
– Sztálin elvtársról minden további nélkül elhiszem, hogy
sötét gazember – mondtam. – Viszont ezt a titoista bandát is utálom. Irtottak
bennünket… De hát ők vannak közelebb.
– Ez a helyes magatartás – mondta elégedetten Fehér Jóska. –
Nekünk jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk viselkedésünkre. Hátterünk
nincs. Egy megszállt szolgalelkű anyaország semmire sem biztosíték. Itt kell jó
viselkedéssel valamiféle jó helyzetet teremteni a megmaradáshoz.
Most már tényleg komolyabban elgondolkodtam.
– Rendben van, beszélek az emberekkel – mondtam. – De attól
tartok, hogy a helyzet rendezéséhez a szép beszéd önmagában kevés lesz.
Fehér Jóska tágabbra nyitotta dagadt szemeit, elvigyorodott.
– Egyre jobban tetszik nekem a maga észjárása – mondta
elismerően. – Biztosíthatom, hogy az újonnan felmerült ellentétek előtt sokmindent
tanultunk Sztálin elvtárstól. Eljönnek azok az éjszakák, amikor véget vetünk a
vitának. Hamarosan.
Kiitta a harmadik pohár pálinkát is, felállt, megint keményen
megszorította a kezemet.
– Aludjon egy keveset napközben – javasoltam.
– Megpróbálok. Ezen a reggelen az a fontos, hogy az autómat itt a
ház előtt látták, és az emberek majd megtudják, hogy maga igen szivélyesen
fogadott.
Valamivel jobb állapotban ment el, mint ahogyan érkezett. Az autóját
meg tényleg sokan látták a házunk előtt, a kíváncsi szomszédok az utcán álltak,
amikor elhajtatott.
Természetesen eszem ágában sem volt agitálni a jó vagy rossz oldal
mellett, továbbra is a megszokott módon beszélgettem az emberekkel, csupán Bata
Jánost gorombítottam le, aki azon morfondírozott hangosan, hogy talán a Szovjetuniót
kellene támogatnunk, mert ha az oroszok lerohanják Jugoszláviát, a Délvidéket
esetleg ismét visszacsatolják Magyarországhoz. Figyelmeztettem, hogy tartsa a száját
és várjon. Szerencséjére megfogadta a tanácsomat, így aztán megmaradhatott
folyómenti házában a halászcsónakja mellett.
Mert egy közeli éjszakán valóban begyűjtötték a lármás
nemzetközieket, Szenttamásról nem túl sokat, a betelepített lakók közül sokkal
többet. Ennek jóval nagyobb hatása volt, mint az elvi vitáknak. Csönd lett.
A satnya csúrogi Török Ádámot is elhurcolták a rendőrök, és őt
vitték a legrosszabb helyre, a Goli Otokra, ami egy kopár sziget a festői Adriai
tengeren, arrafelé a legcsúnyább hely, ahol csak kemény fehér kő terem és jól
őrzött börtönt vájtak belé, a rabok követ törtek és cipeltek évekig, a
fegyőrök meg rosszkedvűek voltak, mert ők is útálták az embertelen környezetet.
Csúrogi Török Ádám itt találkozott még egy balek szenttamási magyarral, Bakó
Péterrel.
Az ő sorsa azonban részben már Tölgyesi Mihály történetéhez
kötődik.
(Folytatjuk)