Gion Nándor
Aranyat talált
XII.
Tölgyesi Mihály kikísért a pályaudvarra, a
zsákomat felhozta utánam a vonatra, elbúcsúztunk egymástól, ő láthatóan
jókedvűen Budapesten maradt, én meg kevésbé jókedvűen elindultam déli irányba egy
kemény padon. A vonat még el sem hagyta a várost, amikor leült mellém Margith
Gábor. Megörültem neki, de bosszankodtam is.
– Megmondtam, hogy ne gyere utánam Budapestre – mordultam rá.
– Ez három héttel ezelőtt volt – morgott vissza. – Egyre
rosszabb időket élünk.
– Nélküled is kijöttem a városból.
– Az út azonban hosszú lesz hazáig. Előbukkanhatnak mindenféle
acsarkodó emberek. Bántó szándékkal.
– Eddig még mindig kibeszéltem magam a bajokból.
– Félek, hogy ezúttal a beszéd kevés lesz.
Akik a közeli ülésekről néztek bennünket, nyilván azt hitték,
hogy haragosok vagyunk és verekszünk egymással. Elment mellettünk két férfi,
mindkettőn sötétzöld téli kabát volt, nagyon megnézték az arcomat.
– Ezek is acsarkodók? – kérdeztem.
– Előfordulhat – mondta Margith Gábor.
– Van nálad pisztoly?
– Természetesen.
– Akkor jó. Magyar tájon talán biztonságban vonatozhatok.
– Még ma éjjel átviszem a határon. Azután elkísérem egészen
Szenttamásig.
– Megbolondultál? – förmedtem rá. – Téged ott apró darabokra
vágnak, ha elkapnak.
– Nem fognak elkapni. Élve semmiképpen sem. Maga viszont nem utazhat
egyedül. Azon a tájékon jöhetnek elő a veszélyesen acsarkodó emberek.
– Miért te…?
– Majoros Pétert megölték.
Elakadt a szavam, percekig némán bámultam magam elé.
– Belgrádban egy külvárosi moziban ölték meg – magyarázta
Margith Gábor. – A balkonra ült az első sorban, onnan nézte a filmet. Ledobták a
földszintre, és a nyakát törte. Az is lehet, hogy nem törte el mindjárt a nyakát,
hanem odalent agyonverték.
Továbbra is hosszú percekig hallgattam, aztán csöndesen
megjegyeztem.
– Tulajdonképpen várható volt egy efféle cselekedet. Velem jó
előre közölték, hogy többszörösen megtorolják embereik bántalmazását.
– Ezért fogom elkísérni egészen Szenttamásig – mondta Margith
Gábor. – A többszörös megtorlásba maga is beletartozhat. A vonaton megvédem. A
későbbiekben…
– A későbbiekben majd kibeszélem magam. Ha a beszéd kevés lenne,
megnézem, hogy használható-e még a régi pisztolyom. És Török Ádám pisztolya is
nálam van. Annak idején petróleummal átmostam és lezsíroztam mindkettőt. Remélem,
hogy nem rozsdásodtak meg.
A két hasonló kabátos ember ismét elment melletünk, ismét nagyon
megnézték az arcomat, de nem okvetetlenkedtek, gond nélkül megérkeztünk
Kiskunhalasra, azután Bácsalmásra, ahol Franciska már igen nagy hassal és nehézkesen
gulyáslevest főzött vacsorára, éjfél után pedig Margith Gáborral átgyalogoltunk a
határon.
Hajnalban a szabadkai állomáson voltunk, ott elváltunk egymástól,
nem láttam, hogy Margith Gábor mikor szállt fel, és hogy egyáltalán felszállt-e a
vonatra, engem Milutin Karics köszönés és szó nélkül vezetett be a
vasutasfülkébe, és szó nélkül magamra hagyott. Rossz érzéseim megint előjöttek.
Alighogy elindult a vonat, Vladan Drenovakovics lépett be, leült, ő sem szólt semmit,
csak rosszkedvűen nézett rám.
Megpróbáltam könnyedén beszélgetést kezdeményezni.
– Véletlenül jár erre, vagy tudta, hogy most érkezem?
– Tudtam, hogy most érkezik – mondta Vladan Drenovakovics.
– Ez megnyugtató – mondtam összeszorult gyomorral. – Tehát
maradtak még megfelelő embereink megfelelő helyeken.
– Hozott nekem valamit?
– Szóbeli üzenetet hoztam Radovántól. Azt üzeni, hogy aki hazafi,
az legyen szívből hazafi.
– Radován meghalt.
– Őszintén szólva nem sajnálom. Hetvenkedő alak volt, és én nem
kedvelem az efféléket.
– Maga ölte meg?
– Nem. Ha megölnék minden embert, akit nem kedvelek, túl sok hulla
maradna utánam. Ez pedig előbb-utóbb a vesztemet okozná.
– Hozott még valamit a szóbeli üzeneten kívül?
Elővettem zsákomból a piros dossziét, átadtam neki. Belelapozott az
iratokba, és mintha felcsillant volna a szeme.
– Alaposan áttanulmányozzuk a papírokat – mondta és felállt.
– Én most elmegyek, hamarosan eljön ide magához egy barátságos
elvtárs. Fogadja barátsággal. Tisztességes vajdasági magyar ember. Beszélgessenek.
Vladan Drenovakovics kiment a fülkéből, én meg magányosan
várakoztam. Éreztem, hogy rossz vonaton utazom.
A barátságos elvtárs Zsednik után jött be a fülkébe. Kényelmesen
levetette kabátját, leült velem szembe, illedelmesen bemutatkozott.
– Banai László vagyok Ómoravicáról. De jól ismerem Gunaras
környékét is. Gyakran eljárok oda, a felszabadulás utáni első választásokat én
irányítottam arrafelé. Megnyertük a választásokat.
Enyhén kopaszodó, negyvenéves körüli férfi volt, összeszorított
szájjal pöszögve beszélt, két alsó középső metszőfoga hiányzott, ezt próbálta
elleplezni, így is majdnem beláttam a torkáig, és ez nem volt kellemes látvány.
Semmit sem szóltam, vártam, hogy folytassa a beszédét.
– Jól ismertem Majoros Pétert. Többször találkoztam vele.
Továbbra sem válaszoltam semmit. Ettől kissé zavarba jött, és már
kevésbé barátságosan beszélt.
– Felelőtlen viselkedésű ember volt. Mindenféle gyanús
ügyletekbe keveredett. Államellenes ügyletekbe. Szóval, felelőtlenül viselkedett.
Többször berúgott. Belgrádban is részegen ment el moziba és leesett a balkonról.
Így halt meg.
Erre már meg kellett szólalnom.
– Majoros Péter ennyire azért nem volt felelőtlen. Lehet, hogy
ledobták a balkonról.
– Te erről honnan tudsz?
– Sehonnan. Csak gondolkodom.
Banai László kihúzta magát ültében, fogatlanul is büszkének
akart látszani, és már nem volt zavarban.
– Idefigyelj – mondta fölényesen. – A vajdasági magyarok nagy
többsége szereti Jugoszláviát. Hazájának tekinti, és kész megvédeni mindenki
ellen. Testvériségben és egységben élünk. Az elvetemült embereket, akik hazánk
kárára ügyködnek, kiirtjuk magunk közül..
– Ilyen beszédek miatt verték ki fogaidat? – kérdeztem.
Banai László nagyon barátságtalan lett.
– Pisztoly és kés van nálam – mondta fenyegetően, és éreztem,
hogy ez nem üres fenyegetés, de igyekeztem én is büszkének mutatkozni.
– Meg kellene ijednem?
– Nagyon meg kell ijedned.
– Add el a pisztolyt – mondtam. – Jó pénzt kaphatsz érte,
abból megcsináltathatod a fogaidat.
– Lehet, hogy eladom a pisztolyt, de előtte használni fogom.
Kiirtjuk magunk közül…
A legjobbkor nyílt ki a fülke ajtaja, Margith Gábor nézett be ránk.
– Milutin elvtárs kéreti Banai elvtársat – mondta.
– Hogyhogy? Miért? – csodálkozott Banai László.
– Nem tudom – vonogatta vállát Margith Gábor. – Azt mondta,
hogy sürgős.
Banai László értetlenkedve állt fel, értetlenkedve ment ki a
fülkéből.
Nagyon rövid idő múlva Margith Gábor ismét megjelent. Hadarva
beszélt.
– Banai elvtársat kihajítottam a vonatból. Pisztoly volt a
farzsebében. A vonat nem megy gyorsan, talán életben maradt. Legfeljebb zúzódásokat
szenvedett.
– Ez esetben gyalog is hazamehet. Moravica nincsen túl messze.
Legfeljebb húsz vagy harminc kilométer.
– További biztonságos utazást kívánok – mondta Margith Gábor
és elsietett a folyosón.
Magamra terítettem a kabátomat, mert hirtelen fázni kezdtem.
Biztonságosan érkeztem meg Szenttamásra, a világ is megszépült,
esni kezdett a hó, a házak fehérek lettek. Négy napra voltunk karácsonytól, öt
napra a névnapomtól. Rézi örömmel és kíváncsian fogadott. Átadtam neki Stefi
levelét.
Hosszasan és nehézkesen olvasta a hosszú levelet, és közben
csöndesen dohogott.
– Ez a gazember még most is hülyéskedik velem. Az egyik mondatot
magyarul, a másikat németül írja. Alig tudom megérteni… Ezért külön meg fogom
pofozni.
– Olvasd figyelmesen. Biztosan szeretetteljes sorokat is ír. Magyarul
vagy németül.
– Azt írja, hogy néha még a fronton is gondolt legkedvesebb
nővérére. Énrám. Néha.
– Ez is valami. A fronton néha nagyon elfoglaltak a katonák.
– Azt írja, hogy tavaszra vár rám Százhalombattán. Miért csak
tavasszal?
– Így van eltervezve.
– Te miért nem találkoztál Stefivel?
– Nem lehetett.
– Megtiltották?
– Nem tanácsolták.
– Kik? – meredt rám Rézi.
– Azok, akik hazahozták az öcsédet Kirgiziából.
– Ez a tavasz biztos?
– Holtbiztos – mondtam. – Tölgyesi Miska hazajön Húsvét
tájékán és elintézi az utazásodat.
Azt nem említettem, hogy a vonaton egy ideig nagyon fáztam, és, hogy
időnként még most is fázom és émelyeg a gyomrom, mert az én utazásom még nem ért
véget teljességgel. A tenyerem azonban nem izzadt, ez azt jelentette, hogy még tartom
magam.
Karácsonyt követően névnapomat a szokásos módon ünnepeltük meg a
családdal és a szomszédokkal. Reggel nyolc órától éjfélig négy zenekar váltotta
egymást, Bodagék kezdték és Slejf Janiék fejezték be a zenélést. Sokat ettünk és
ittunk, végig énekeltük a napot és fél éjszakát.
Még a délelőtti órákban beállított Mudrinszki Ozren, a begluki
pék frissen sütött kiflikkel és pogácsákkal, vele jött Winkler Árpád, a fiatal
hentes is, ő tepertőt és kolbászt hozott. Mudrinszki Ozren koccintott velem, azután
elment, mert kenyeret kellett dagasztania, Winkler Árpád azonban estig maradt, énekelt
velünk, és amikor a sötét téli estében kikísértem a kapuig, kicsit aggodalmasan
üzenetet adott át.
– Aludja ki magát reggelig. Ozren azt üzeni, hogy szeretné, ha
holnap meglátogatná. Reggel kilenc órakor.
– Miért üzenget? Itt volt délelőtt, miért nem mondta, hogy mit
akar?
Winkler Árpád a torkát köszörülte, és egyre aggodalmasabban
ácsorgott a kapu előtt.
– Valójában Drenovakovics elvtárs akar magával beszélni.
Vidám hangulatban voltam, hiszen tartott a mulatás, vidáman azt
mondtam:
– Éppen ideje, hogy kibeszélgessük magunkat.
– Ő pisztolyt hord.
– Tudom. Évek óta pisztolyt hord.
– Én is ott leszek – mondta Winkler Árpád. – A disznóölő
késemmel. Ha Drenovakovics elvtárs valami rosszat akarna tenni magával, elmetszem a
torkát.
Továbbra is vidám maradtam.
– Te? A Petőfi-brigád partizán harcosa?
– Magát jobban kedvelem, mint amazokat.
– Maradj nyugton holnap reggel. Talán ki tudom beszélni magamat.
– Ott leszek – mondta Winkler Árpád, és elment a sötét utcába
a Becsei út felé.
Éjfélig mulatoztam a szomszédokkal, és reggel eléggé másnaposan
ébredtem. Hideg hóval mostam meg az arcomat, felmentem a góréba és előkerestem a
két pisztolyt, amiket évekkel azelőtt vastagon bezsírozva elrejtettem. Török Ádám
pisztolya látszott kezelhetőbbnek, petróleummal alaposan megtisztogattam, ölembe
dugtam a báránybőr bekecs alá, magamra vettem a téli kabátomat, és elindultam
Beglukba. A hóesés elállt, a járdák tiszták voltak, nálunk korán kelnek az
emberek, korán sepernek a házuk előtt. Most már alig volt mozgás az utcákon, a
gyerekek elmentek az iskolába, a felnőttek a házakba húzódtak a téli hideg elől.
A Vadar utca sarkán majdnem felborítottam Rusznyák Marist. A Gyurák
kocsmából támolygott elő, másnaposabb volt, mint én a névnapi ünnepség után, az
első pillanatokban rám sem ismert, üveges szemekkel meredt rám, aztán mégis
megismert.
– Régen… régen láttalak – motyogta.
– Nehéz éjszakád volt? – kérdeztem.
– Unalmas éjszakám volt. Az egyik Kancsár gyerek fizetett néhány
italt. Nem emlékszem már, hogy melyik. Később elaludtam az asztalnál. Gyurák Péter
néha megengedi, hogy ott aludjak éjszaka. Kényelmetlen alvás volt, még most is
nyikorognak a csontjaim. Kocsmai ribancoknak nem szabadna megöregedniük.
– Török Ádám tanyáján nem voltál kocsmai ribanc.
Rusznyák Maris gyűrött arcával elmosolyodott.
– Majdnem minden éjszaka Ádámmal álmodom. Az éjjel azt álmodtam,
hogy a tanyánk udvarán állt és pisztollyal vércsékre lövöldözött.
– Pisztollyal sohasem lövöldözött vércsékre. Legfeljebb vércse
természetű emberekre. A pisztolya egyébként nálam van.
– Hazamegyek és ágyba fekszem – mondta fáradtan Rusznyák Maris.
– Lehet, hogy ismét Ádámmal álmodom, és a csontjaim is megpihennek estére.
Elváltunk, Rusznyák Maris elment ágyban álmodni, én meg elmentem
Mudrinszki Ozrenhez. A pékmester a háza előtt sétálgatott, várt rám. Kedvesen
üdvözölt, bevezetett a házba, a tiszta szobába. Ott az asztalnál Vladan
Drenovakovics és Winkler Árpád ült, az asztalon egy üveg pálinka és négy pohár
volt. Ozren hellyel kínált, leültem, ő állva maradt.
– Nekünk Árpáddal dolgunk van a sütödében. Kenyereket és
kifliket kell kosarakba raknunk. Maguk ketten beszélgessenek nyugodtan és szolgálják
ki magukat.
Winkler Árpád rámvillantotta a szemét, hüvelykujjával lefelé
mutatott, nyilván azt akarta jelezni, hogy a közelben marad. Azután kimentek a
szobából.
Vladan Drenovakovics poharában már volt pálinka, én is töltöttem
magamnak, koccintottunk.
– Félek, hogy durva hangú beszélgetést kell lefolytatnunk –
mondta. Az oldalához nyúlt, pisztolyt vett elő, az asztalra tette a pálinkás pohár
mellé.
– Számítottam rá – mondtam. A bekecsem alól én is elővettem
Török Ádám pisztolyát és magam elé tettem az asztalra.
Vladan Drenovakovicsnak nagyra nyíltak a szemei.
– Magának van fegyvere?
– Van.
– Nem lenne szabad fegyvert hordania…
– Mégis van. Egy barátomtól örököltem, aki kitűnően kezelte a
fegyvereket. Én sem vagyok rossz.
Kitágult szemekkel nézett rám, pálinkát töltött a poharakba, és
még mindig a durva beszédet folytatta.
– Maga gyanúba keveredett. Fontos titkok szivárogtak át odaátra.
Most is, amikor legutóbb Budapesten járt.
– Sokféle gazember járkál mindkét oldalon. Én csak kártyáztam
és a hazát szolgáltam.
– Miért tart magánál fegyvert?
– A haza védelmében. Szükség esetén.
– Melyik haza védelmében?
– Ilyesmit egyszer már kérdezett tőlem, ha jól emlékszem. Más
mondanivalója nincs?
Vladan Drenovakovics úgy villogtatta rám a szemeit, mint Winkler
Árpád, csakhogy ellenségesebben.
– Sokat töprengtünk rajta, hogy mit kezdjünk magával. Túl sokat
tud, és túlságosan sikamlós. Az ilyen emberek veszélyt hozhatnak ránk.
– Maguk egyáltalán nem töprengtek – mondtam. – Rám uszítottak
egy moravicai tahót, akinél pisztoly és kés volt. Nálam pedig akkor nem volt fegyver.
Célszerűen cselekedtek, gyorsan le akarták zárni az ügyemet.
– Maga fegyvertelenül is kidobta Banai elvtársat a vonatból.
– Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Elszavalt nekem valamilyen hazafias
szöveget, pisztollyal és késsel fenyegetőzött, azután hirtelen el kellett mennie.
Bizonyára figyelmetlen volt és kiesett valamelyik nyitott ajtón. Életben maradt?
– Csak a válla tört el. Hamarosan meggyógyul.
– Talán a feje is helyre jön. A jövőben azonban nem akarok
találkozni vele.
Vladan Drenovakovics elgondolkodott egy ideig, azután enyhébb hangra
váltott.
– Fehér Jóskával átnéztük az iratokat, amiket Budapestről
hozott.
– Gyorsan dolgoznak. A karácsonyi ünnepek alatt is.
– Szakértőket is bevontunk a tanulmányozásba.
– Jók az iratok?
– Jók… Túl jók. Nagyon értékes adatokat tartalmaznak.
– Hűségesen szolgálom hazámat.
Vladan Drenovakovics még enyhébbre fogta hangját.
– Hasznos munkát végzett. Hogyan csinálta?
– Besurranással idegen lakásba, melyek ajtaján orosz nevek voltak.
Értek az efféle dolgokhoz, és megteszek mindent a jó ügy érdekében.
– Dicséretes. Ezek után azonban jó pár évig nem mehet
Magyarországra. Azonnal elkapnák és egészen rövid procedúra után felakasztanák az
első bitófára.
Kezdtem jókedvre derülni és reménykedni.
– Maradhatok Devecserben a vasbotommal?
Vladan Drenovakovics elvette az asztalról a pisztolyát, valahová a
derekára rakta, én is visszatettem Török Ádám pisztolyát a báránybőr bekecsem
alá.
– Maga a legjobb mezőőr a világon – mondta Vladan Drenovakovics.
– Vigyázzon továbbra is a devecseri földekre.
– Az ügynöki hálózatunkat felszámoljuk?
– Altatjuk.
– Tölgyesi Mihály eljöhet tavasszal?
– Eljöhet. De csak rövid időre. Az információs források
befagytak. Nem tud hasznos munkát végezni, és valójában a terhünkre van.
– Boldog vagyok – mondtam elégedetten. – Mezőőrként indultam
és eljutottam odáig, ahonnan elindultam. Ezután a dűlőutakon hosszasabban
elbeszélgethetünk egymással. Nekem ez megfelel. Életben maradtam. Maga is.
– Én is csinálom tovább a dolgomat.
– Ne küldjön a nyakamra fegyveres hazafiakat.
– Ezen már túl vagyunk.
Mindkettőnknek töltött pálinkát az üvegből, ismét koccintottunk.
– Éljen nyugalomban – mondta. – A fegyverét ne mutogassa, mert
emiatt esetleg le kellene tartóztatnom.
Kinyílott az ajtó, Winkler Árpád lépett be a szobába, kérdően
nézett rám, bólintottam feléje, hogy minden rendben van.
– Igyál velünk – mondtam.
Leült az asztalhoz, öntött magának pálinkát, később bejött
Mudrinszki Ozren is, ő is leült az asztal mellé. Jól elvoltunk négyen.
Békésen teltek el a téli napok és éjszakák, Török Ádám
pisztolyát ismét elraktam a góréba, tavasszal vasbottal, fegyver nélkül jártam a
határt, és szívélyesen üdvözöltük egymást Vladan Drenovakoviccsal. Egy héttel
húsvét előtt megérkezett Szenttamásra Tölgyesi Mihály, és azonnal eljött
hozzánk. Jókedvű és bizakodó volt.
– Megmondtam, hogy maga élve marad – mondta nevetve, amikor kezett
rázott velem. – Ezért hát eljöttem körülnézni.
– Mezőőr vagyok és semmi más – mondtam. – Ne maradj sokáig,
mert bajba kerülhetsz. Pucolj innen, és legalább tíz évig ne gyere haza. Tíz évig
én sem megyek Budapestre. Majd távolról üzengetünk egymásnak.
– Ez várható volt. Magára nagyon haragszanak az oroszok, meg talán
a szerbek is. Mi van az ügynökeinkkel?
– Befagyasztottuk őket.
– Húsvétig itt maradok. Biztosítottam a védelmemet. Részt akarok
venni a feltámadási körmenetben. Gyerekkoromban nagyon élveztem. Azután elmegyek és
feleségül veszem Flautát.
A feltámadási körmenet előtt valakik megrongálták a
Szentháromság-szobrot. Köveket forgattak ki a talpazatból, Rézi a garázdaság miatt
felháborodottan ment el a körmenetre, én otthon maradtam és petróleumlámpa mellett
Berzsenyi verseket olvastam, Lusztig Kornéltól Berzsenyi-könyvet is örököltem.
Bekopogtak az ablakon. Kinyitottam, Margith Gábor állt az ablak előtt. Elakadt a
lélegzetem, és nagyon dühös lettem.
– Te ismét megbolondultál?! Darabokra szeletelnek, ha megtalálnak.
– Nem fognak megtalálni – mondta nyugodt hangon. – Jó
búvóhelyem van.
– Énrám már nem kell vigyáznod. Elrendeztem a dolgaimat. Csősz
vagyok és nyugodtságban élek.
– Tölgyesi Miskára vigyázok.
– Nincs rá szüksége. Élve maradhat, ha gyorsan elmegy innen.
– Szüksége lehet egy erős emberre.
– Miért jöttél hozzám?
– Aranyat talált.
– Kicsoda?
– Tölgyesi Miska.
– Gyere be – mondtam elképedve. – Nyitva van a kapu.
Becsuktam az ablakot, Margith Gábor bejött a házba. Leültettem a
konyhában.
– Miről van szó?
– Tölgyesi Miska aranyat talált a Szentháromság-szobor alatt.
Annak a Lusztig… Márton vagy Mátyás boltosnak az ékszereit. Szóval annak a kis
zsidónak az ékszereit. El akarja osztani hármunk között.
Bámultam és hitetlenkedtem.
– Tölgyesi Miska osztozkodni akar? Ő, aki eddig mindenkit becsapott,
akivel találkozott?
– Én is meglepődtem – mondta Margith Gábor. – Úgy látszik,
Tölgyesi Miska is ember tud lenni, néha. Találkoznunk kellene valahol minél előbb.
Azt éreztem, hogy álmodom és kicsit úgy is beszéltem.
– Ma húsvét szombatja van – motyogtam. – Feltámadási
körmenet. Katolikus magyarjaink körbejárják a templomot, imádkoznak, majd pedig
gyertyákat gyújtanak a Kálvárián. Holnap is. Húsvét hétfőjére elégnek a
gyertyák, addigra már senki sem jár arra. Találkozhatunk a Kálvária teraszán. Sokat
üldögéltem ott Török Ádámmal. Sajnos, semmin sem osztozkodtunk.
– Most osztozkodunk – mondta Margith Gábor. – Tegyük fel, öt
órakor. Akkor már sötétedik.
– Ott leszek.
Kissé báván viselkedtem, Margith Gábor rám kérdezett.
– Jól érzi magát?
– Kiválóan.
– Hétfőn találkozunk.
Margith Gábor ezután elment, Rézi pedig hazajött a körmenetről és
méltatlankodott a Szentháromság-szobor megrongálása miatt.
Hétfőn alkonyatkor elmentem a Kálváriára, Tölgyesi Mihály és
Margith Gábor már ott volt, vártak rám a Krisztus lábánál. Leültem Krisztus
lábaihoz, mint régen, amikor még Török Ádámmal múlattuk itt az időt.
– Hol van az arany? – kérdeztem.
Tölgyesi Mihály előtt egy tarisznya hevert, rámutatott.
– Itt.
– Hol találtad?
– Körbeturkáltam a Szentháromság-szobrot. Megszimatoltam. Az a kis
zsidó gyerek, a Lusztig Marci odarejtette el az arany ékszereket. Ezt akarta jelezni
Török Ádámnak, amikor a Szentháromságot említette, mielőtt elvitték a
csendőrök.
– Ez nekem is eszembe juthatott volna – mondtam csalódottan.
– Maradtak Lusztig-örökösök?
– Nem maradtak. Elégették őket.
– Testvériesen megosztoztunk az aranyakon – mondta Tölgyesi
Mihály. – Maga elmondta a Szentháromságot, Gábor vigyáz ránk, én pedig
megtaláltam az aranyat. Mindannyiunknak jár belőle.
– Mennyit vettél le magadnak előre?
– Semennyit. Négy arany nyakláncot papírba csomagoltam, és a
plébánia ajtaja elé tettem. Ráírtam, hogy a Szentháromság-szobor felújítására
küldöm. A plébános úr majd intézkedik. Osztozkodjunk.
– Lássuk, hogy miből – mondta Margith Gábor.
Tölgyesi Mihály kiürítette a tarisznyát. Gyűrűk, nyakláncok,
fülbevalók és karkötők hevertek előttünk. Nem válogattunk, tenyereink élével
nagyjából három egyforma részre söpörtük az aranyakat.
– Ember lett belőled – mondtam őszinte elismeréssel Tölgyesi
Mihálynak.
– Gazdag ember lettem – mondta nevetve. – Előbb sót veszek
magamnak. Legalább két zsákkal. Aztán összeállok Stefan Krebs SS-katonával. Jó
üzleteket fogunk csinálni.
– Én Tóth Jani bácsival fogok tárgyalni – mondta Margith Gábor.
– Kotródjatok innen a fenébe – mondtam idegesen. – Bőrötökbe
kerülhet az arany. Majd találkozunk. Talán tíz év múlva.
– A feleségét két nap múlva várom Szegeden – mondta Tölgyesi
Mihály. – Horgoson keresztül jőjjön. Marica grófnő majd átvezeti a határon, és
ő tudja, hogy hová kell vezetni. Én majd elviszem Százhalombattára.
– Marica grófnő is kétfelé dolgozik? – kérdeztem csalódottan.
– Élni kell.
Elmentek a Kálvária teraszáról. A sötétben kitapogattam a
legvastagabb karperecet és Krisztus meggörbült térdei mögé helyeztem. A többi
ékszert zsebeimbe raktam és elindultam hazafelé.
Kerülővel mentem, áttértem Beglukba, benéztem a Gyurák kocsmába.
Rusznyák Maris egyedül árválkodott az egyik sarokban, senki sem nézett feléje.
Leültem az asztalához, rendeltem egy üveg bort és egy üveg szódát.
– Álmodtál mostanában Török Ádámról? – kérdeztem.
– Az éjjel a hajamat simogatta és azt mondta, hogy én vagyok a
legszebb nő a világon. Életében nem volt hozzám ilyen gyöngéd.
– Lehet, hogy nem volt gyöngéd, de azt amit mondott, mindig komolyan
mondta. Ifjú korunkban sokat beszélgettünk a Kálvária teraszán. Már akkor is
garázdálkodott, rabolt és gyilkolt, de komolyan beszélt. A zsákmányt Krisztus
meggörbült térde mögé rejtette. Megnézhetnéd. Hátha hagyott neked valamit.
Rusznyák Maris egyszerre nagyon komoly hangon kérdezett rám.
– Komolyan mondod?
– Komolyan.
– Holnap elmegyek a Kálváriára.
– Menjél el. Ha találsz valamit, ne csapjál lármát körülötte,
vidd el Pecze Péterhez, az óráshoz, fizettesd meg, azután álmodjál tovább.
Rusznyák Maris hálásan nézett rám, megittam vele egy pohár bort,
azután hazamentem, közöltem Rézivel, hogy két nap múlva Szegeden várják. Azonnal
csomagolni kezdett, és már másnap elutazott Horgosra.
Én másnap elmentem a Kálváriára, a megfeszített Krisztus térde
mögött nem volt semmi. Rusznyák Maris értett a szóból.
Rézit Marica grófnő átvezette a határon, Tölgyesi Mihály pedig
elvitte Százhalombattára. Majdnem egy egész hónapig maradt ott. Elmondta, hogy
megérkezésekor két hatalmas pofont adott Stefinek. Eredetileg több pofont akart adni,
de mindketten elsírták magukat és egymás nyakába borultak.
(Vége)