Ghenti Guidó, a csapfúró


(Lovagregény)

  A lovagkor őskorában történt. A legszebb lovagregények virultak.
Lassan szállt le meg fel a nap, felváltva hol keleten, hol nyugaton, ahogy jött, haldokló sugaraival beragyogva a buggensburgi vár zordon tornyait.
  Isolda, a Hattyúnyak, a kastély boltíves tornyocskájának ablakánál állt. Gyengéd karjait az üres légbe tárta ki, s úgy ostromolta vágyó kérdéssel az eget.
  Megújra suttogta:- Guidó... - s keblét mély sóhaj dagasztá.
  Éteri, szilfid árny módjára lebegett szépsége, szinte lehelni se látszott.
  Nem is igen lehelt.
  Gyöngéd és lenge alakja szinte csak imbolygott, mint egy holdsugár, mely az ablakrésen beszűrődik. Kétszer kellett neki bemenni a szobába, hogy egyszer bent legyen, olyan sovány volt.
  Öltözéke egy sötétkék, lenge, libegő lópokróc, ezüstös csattal csillogó derekára csatolva, keblén fodros csipkebokor, enyhén takarva nyakát. Fején egyszerű, ízléses cukorsüveg, negyvenöt fokú szögben hátrahajtva.
  - Guidó! - suttogta -Guidó!...
  Aztán kezeit tördelte, s úgy rebegte maga elé: - Hát mégse jövendsz...
  Lehanyatlott a nap, az éj kiterjeszté szárnyát, sötétségbe burkolva Buggensburg komor falait. Lent a völgyben Ghent városa pihent, a szirt lábainál. De a vár ablakaiból vörös fény lángolt elő, mert karácsony napja volt, s ez éjszakán Buggensburg választófejedelme lakodalmat csapva ünnepelte leányának, Isoldának eljegyzését Ördögűző Tankréd lovaggal.
  E lakomára meghívta szövetségeseit s minden vazallusát: Húsevő Hubertuszt, Rumissza Rudolfot, Palacsinta Petruszt, és még másokat is.
  De Isolda kint állt a toronyban, s gyászolta a távoli Guidót.
  Guidó és Isolda szerelme abból a tiszta és isteni érzelemből táplálkozott, amit csak a középkor ismert.
  Sohasem látták egymást. Guidó soha nem látta Isoldát, Isolda soha nem látta Guidót. Soha nem beszéltek egymással. Soha nem voltak együtt. Soha nem is ismerték egymást, nem is hallotak egymásról semmit, azt se tudták egymásról, vajon a világon vannak-e egyáltalában.
  De szerették egymást.
  Hirtelenül keletkezett ez a szerelem, regényesen, az a rejtelmes vágy szülte, mely oly csodálatossá varázsolja az igazi szerelmet.
  Évekkel ezelőtt Guidó meglátta Isolda nevét egy bástyafal kövébe vésve.
  Esápadt, remegni kezdett, s azonnal elindult Jeruzsálembe.
Ugyanazon a napon isolda, átsuhanva Ghent városán, meglátta Guidó páncélingét egy ruhakereskedés fogasán.
  Hűséges duennája karjaiba hanyatlott vissza, félholtan a váratlan boldogságtól.
  Ettől a naptól fogva szerették egymást.
  Isolda kora reggel kiment a vár kapuján Guidó nevével ajakán. A fáknak suttogta el nevét, belesírta a virágok kelyhébe. a madaraknak lehelte fel - egész sereg madár kívülről tudta már. Néha hátaslován nyargalt a tenger sziklás partjain végig, s ahaboknak kiáltotta oda: - Guidó!... - Máskor a füves pázsitba rebegte - ha más nem akadt, a papucsába vagy a szenesládába.
  Guidó és Isolda, bár soha nem találkoztak, rajongva őrizték egymás képmását. Páncélinge mögött guidó amulettet hordott, Isolda elefántcsontba vésett arcképével. A kőszikla tövében találta a kastélytól Ghentbe vezető úton.
  Honnan tudta, hogy Isoldát ábrázolja a kép?
  Nem kellett megkérdeznie.
  A szíve súgta meg.
  A szerelem nem csal.
  S isolda? Kendője mögött, amely keblét takarta, ő is rejtegetett egy képet. Utazó kereskedőnél látta meg, s gyöngyön vásárolta. Honnan tudhatta, kogy Őt ábrázolja a kép? Ó, hiszen a címer ugyanaz volt rajta, mint a páncélingen, mely akkor megdöbbentette - álmában is tudta már: oroszlán, két szál kukorica közt, és egy kutya, csalamádémező közepén.
  Isolda szerelme tiszta lánggal égett, de Guidó szerelme se volt kutya. Lángolt biz az, egy körömfeketényivel sem kevésbé tisztán, mint Isoldáé.
  Guidó, mikor szerelme felébredt, azonnal elhatátozta, hogy valami nagy tettet hajt végre, valami nagy kalamajkát csinál, amivel méltóvá teszi magát a várúrnő szerelmére.
  Ünnepélyes fogadalmat tett le a bíbornok kezébe, hogy csak ételt eszik, csak italt iszik mindaddig, míg nagy tettét végre nem hajtja.
  Elment Jeruzsálembe, és megölt egy szerecsent Isolda számára. Egy jókora, kövér szerecsent. Pannóniába is belátogatott, erős fogadalommal, hogy egy törököt is levág. Onnan egyenesen Britanniába kelt át, és levágott egy keltát.
  S ettől fogva minden évben, minden hónapban valami új hőstettet hajtott végre Isolda szerelméért.
  Közben Isolda várt.
  Kérőkben nem volt hiány. Annyi volt, mint a pelyva.
  Naponta a legszebb hőstetteket szállították. Patkányírtó Ottó a tengerbe ugrott érte. Kakaóbomba Konrád a vár legmagasabb tornyáról vetette le magát, fejesugrással. Reménytelen Róbert karkötőórája láncánál fogva akasztotta magát egy nyársfára, s visszautasított minden leakasztási ajánlkozást. Koleragyanús Károly sósavat ivott Isolda szerelméért.
  De Hattyúnyak Isolda egyiket sem hallgatta meg.
  Hiába sürgette mostohaanyja, Kleiderstokk Kunigunda, hogy menjen férjhez. Hiába rivallt rá zordon atyja, Buggensburg választógrófja, hogy válasszon végre ő is.
  Szíve rendületlenül hű maradt Csapfúró Guidóhoz.
  Időről időre jeleket kaptak egymástól a szerelmesek. Jeruzsálemból vesszőt küldött Guidó, rovással, állhatatos szerelmük tolmácsolására. Pannóniából egy darab deszkát és Velencéből egy két méter hosszú szöget. Mindezeket hűségesen őrizte Isolga, éjszaka a párnája alá tette.
  Így múltak az évek, amikor Guidó elszánta magát, hogy szerelmét végső hőstettel koronázza be.
  Terve az volt, hogy visszatér Ghentbe, lajtorján kúszik fel a torony tetejére, s szerelme záloga gyanánt megöli Isolda atyját, mostohaanyját lehajítja a várfokról, felgyújtja az egész várat, és megszökteti szerelmesét.
  Sietett végrehajtani nemes tervét. Ötven hűséges csatlós, élükön Dugóhúzó Dagobert, kísérte el útjára. Az éj leple alatt elérték a sziklafokot - aztán a hegy lábától kezdve csavarmenetben kúsztak fel a szűk ösvény mentén, egészen a vár kapujáig. Hat órára egyszer kerülték meg a csavarmenetet, hétre kétszer, nyolcra újra feltűntek, egy csavarral magasabban, s midőn a lakoma éppen tetőpontját érte, a legfelsőbb csavarmenethez értek.
  Guidó vezette a csapatot. Páncélingét tarka lebernyeg borította, kezében kürtöt szorongatott.
  Úgy volt rendezve a dolog, hogy először álöltözetben ő lépi át a vár hátsó kapuját, csellel kicsalja a gróftól a kulcsot, ami a nagykaput nyitja, aztán kürtjelet ad hű csatlósainak, hogy nyomuljanak be. Hajh! sietni kellett, mert karácsony volt, s a gaz választógróf, kifáradva a hiábavaló unszolástól, esküt tett, hogy hajnalig eljegyzi leányát Ördögűző Tankréddal.
  Állt a tivornya az egész várban. A választógróf egyik pókhálós palackot a másik után bontotta fel, s úgy ivott Ördögűző Tankréd egészségére, aki talpig fegyverben, talpig feltollazva ült az oldalán.
  Nagy volt a vidámság a választógrófnál, mert lábai előtt a szőnyegen ott kuporgott az új udvari bolond. Ennek mókáin kacagott, egymás hasát fogva, a tivornyázó társaság.
  - Héj, az árgyélusát! - üvöltötte a részeg lovag. - Micsoda remek vicc! hogy aszongya bent ül a zsidó a vonatba, oszt aszongya a kalauznak, keltsen fel Kanizyán, dobjon ki a vonatból, ha nem ébredek fel; oszt Érsekújvárott szidja a kalauzt, oszt aszongya: "Ez egy muri? Azt hallotta volna, akit Kanizsán kidobtam!" Haha!... Szent Borsszem Jankóra esküszöm, remek vicc -csak mintha már hallottam volna!
  És a választógróf kacagva esett vissza a pamlagra.
  Amint ezt tette, Guidó - mert ő volt, álruhában, az új udvari bolond, csak ő és senki más - felugrott, és letépte övéről a nagykapu kulcsát.
  Azután ledobva köpenyét, egyik kezében szerecsenverő buzogányát lóbálta meg, másikban a kürtöt.
  A vendégek felugráltak, és gyilkot ragadtak.
  - Csapfúró Guidó! - kiáltották.
  - Megálljatok! - kiáltott Guidó. - Hatalmamban vagytok mindannyian!
  Aztán ajkához emelve a kürtöt, mély lélegzetet vett, s teljes erejével belefújt.
  És fújta, csak fújta, keservesen.
  De a kürtből egy hang nem sok, annyi se jött ki.
  A kürt nem akart megszólalni.
  - Ragadjátok meg, fogdmegek! - kiáltott a gróf.
  - Nem úgy! - mondta Guidó méltósággal. - A lovagi törvények védelme alá helyezem magam!... Isolda szerelméért harcolok, kit gazul elraboltál tőlem, áruló Tankréd! Kard, ki kard - verekedj meg velem, mint férfi a férfivak, cenk!
  Helyeslő rivalgás fogadta szavait.
  Rettenetes volt a küzdelem.
  Először Guidó emelete fel mindkét kezével rettenetes csatabárdját, s irtóztató erővel csapta Tankréd sisakos fejére. Aztán Guidó állt egy helyben mozdulatlanul, s Tankréd vágta fejéhez héttolú buzogánya végét. Aztán megint Tankrédnak kellett hunyni, hátát tartva, miközben Guidó lóbálta meg kelevézét, hogy hátulról középen, ofszájd nélkül persze, mellbe találja. Most megint Tankréd következett. Azután Tankréd négykézlábra ereszkedett, és Guidó a hátgerincén próbálta ki szablyáját. Az ügyesség és erő megrendítő küzdelme volt. Órákig kétséges volt az eredmény. Végre Tankréd páncélja horpadni kezdett, ütései gyöngültek, leroskadt. Ekkor Guidó, felhasználva előnyét, Óriási szardínianyitó kelevézét ragadta elő övédől, s oldalt, ügyesen felvágta Tankréd páncélját. Aztán felgöngyölve a páncél fedőlapját, Tankréd mellére tett lábbal lebocsátotta fegyverét, és körülnézett.
  Ekkor szívet tépő sikoly hasította át a terem ünnepélyes csöndjét.
  Hatyúnyak Isolda a szörnyű dobogástól felriasztva, mint lihegő madár a harc színhelyére sietett.
  Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek.
  Azután mindketten kétfelé ájultak el.
  Tévedés történt.
  Guidó nem volt Guidó, és Isolda nem volt Isolda. Összetévesztették a képeket. Mindkettő amulettje más képmást ábrázolt.
  A keserű megbánás ötötte el a szerelmesek szívét.
  Isolda a boldogtalan Tankréd fölé hajolt, aki kihámozva a dobozból, szétkalapálva és behorpadva, teljesen használhatatlan állapotban volt - aztán, egymás után, Patkányirtó Ottó, Reménytelen Róbert és Koleragyanús Károly jutott eszébe, szerencsétlen vőlegényei, akik elpusztultak érte.
  Guidó pedig sírva gondolt a lemészárolt szerecsenre és az összevagdalt törökökre, akik még ma is élhetnének!
  És mindez semmiért!
  Szerelmük záloga hiábavalónak bizonyult. Egyik se volt az, akinek a másik gondolta. Így van ez a siralmas világon, s középkori történetünk tanulsága gyanánt elégedjék meg ennyivel az olvasó.
  A két szerető szív egyszerre hasadt meg, ugyanabban a pillanatban.
  Egymás fölé borulva kiszenvedtek.
  Közben Dugóhúzó Dagobert s az ötven csatlós búsan indult meg lefelé, hosszú kígyóvonalban, mint egy kanyargó csavarmenet a vár kapujától egészen a hegy lábáig.


írta: Stephen Leacock
fordította: Karinthy Frigyes