George R. R. Martin
A KERESZT ÉS A SÁRKÁNY ÚTJA


— Eretnekség! — fújtatta. Ülőmedencéjében hullámokat vetett a zavaros víz.
   — Megint egy? — feleltem unottan. — Mostanában valósággal burjánzanak.
   A nagykomtúr nem zavartatta magát a megjegyzésemtől. Mogorván helyzetet változtatott, újra felkavarva a vizet, mely átcsapott a medence szélén, és végigömlött a fogadóterem kőlapjain. A csizmám persze megint csuromvizes lett. Sztoikus nyugalommal tértem napirendre fölötte. A legócskább csizmámat viseltem, amim csak volt, tisztában lévén vele, hogy az ember sohasem úszhatja meg átázott láb nélkül, ha látogatást tesz Torgathon Nine-Klariis Thűnnál, a ka-Thán nép Vénjénél, aki egyúttal vessi érsek, a Négy Fogadalmak Legszentebb Atyja, a Jézus Krisztus Lovagjai egyházi rend főinkvizítora és XXI. Daryn őszentsége — az új-római pápa — titkos belső tanácsosa.
   — Lehetnek bár az eretnekségek oly számosak, mint csillag az égen, az egyes esetek ettől nemkevésbé veszélyesek, atyám! — jelentette ki ünnepélyesen. — Mint Krisztus Lovagjaira, reánk hárul a magasztos feladat, hogy valamennyivel fölvegyük a harcot. És meg kell jegyeznem, hogy ez a legújabb tévelygés különösen undorító.
   — Természetesen, méltóságos uram — válaszoltam. — Nem állt szándékomban félvállról venni a dolgot. Bocsánatodért esedezem. A finnegani misszió rendkívül megerőltető volt. Meg is akartam kérni méltóságodat, hogy átmenetileg oldozzon fel kötelességeim alól. Nyugalomra lenne szükségem, egy kis időre, hogy pihenhessek és elmélkedhessek.
   — Nyugalomra? — Az érsek ismét megmozdult ülőmedencéjében, s bár ezúttal épp csak áthelyezte roppant testtömegét, ez is elég volt ahhoz, hogy újabb árhullámot szabadítson a padlóra. Pupillátlan, fekete szeme kifejezéstelenül hunyorgott rám. — Nem, atyám, attól tartok, ez teljességgel lehetetlen. Ez a mostani misszió nem nélkülözheti kegyelmed képességeit és tapasztalatait.
   Mély, dörgő basszusa mintha egy árnyalattal engedékenyebbre váltott volna.
   — Még nem volt időm átnézni a finnegani jelentését — mondta. — Hogy alakult a küldetés?
   — Nem jól — közöltem —, bár azt hiszem, végső soron mi kerekedtünk felül. Az egyház erős a Finneganon. Miután megegyezési javaslatunkat visszautasították, haladéktalanul intézkedtem a megfelelő fórumokon, úgyhogy az eretnekek sajtóját és műholdas adásait elhallgattattuk. Barátaink arról is gondoskodtak, hogy az ellenség jogi természetű ellenlépései meghiúsuljanak.
   — Hisz ez egyáltalán nem kevés! — vélte az érsek. — Kegyelmed jelentős győzelmet aratott az Úr és az Anyaszentegyház nevében.
   — Összetűzésekre is sor került, méltóságos uram — folytattam. — Több mint száz eretnek esett áldozatul, és a mi híveink közül is legalább egy tucat. Attól tartok, további erőszakos cselekményekre számíthatunk, mielőtt lezárhatnánk ezt az ügyet. A városban, ahol a tévhit gyökeret vert, igehirdetőink állandó támadásoknak vannak kitéve. Az eretnekek hangadói az életüket kockáztatják, ha kiteszik onnan a lábukat. Én azt reméltem, elejét lehetne venni a gyűlölködésnek és a vérontásnak.
   — Dicséretes elgondolás, ám kissé életidegen — mondta Torgathon érsek. Megint rám hunyorított, s nekem eszembe jutott, hogy az ő fajánál ez a türelmetlenség jele. — A javíthatatlan tévelygőknek bűnhődniük kell, és bele kell nyugodnunk abba is, hogy az egyház hű szolgái olykor vértanúvá magasztosuljanak. Miért bánkódnánk azon, hogy életüket áldozzák a hitükért, mikor lelkük cserébe elnyeri az örök üdvösséget?
   — Jól beszél méltóságod — helyeseltem. Türelmetlenség ide vagy oda, Torgathon valószínűleg órákig folytatta volna az előadását, ha hagyom. A fogadótermet azonban nem az emberi kényelemhez szabták, és nekem semmi kedvem nem volt tovább időzni benne, mint feltétlenül muszáj. A falak nyirkosak és dohosak voltak, az áporodott levegőben avas vajbűz terjengett; ez a jellegzetes szag a ka-Thánok sajátja. Körgallérom már sebesre dörzsölte a nyakamat, a reverenda alatt szakadt rólam a víz, a csizmám teljesen átázott, és a tetejébe a gyomrom is korogni kezdett. Így hát — amennyire az udvariasság szabályai engedték — igyekeztem céltudatosan a lényegre térni.
   — Méltóságod az imént mintha említette volna, hogy ez az újfajta métely különösen visszataszító?
   — De még mennyire! — fújtatta a nagykomtúr felháborodottan.
   — És hol gyökerezett meg?
   — Az Ariónon. Ez a világ három heti utazásra van innen a Vesstől, és kizárólag emberek lakják. Képtelen vagyok felfogni, atyám, hogy a kegyelmed fajtáját miért olyan könnyű megrontani. Ha egy ka-Thán egyszer rátalált az igaz ösvényre, csak a legritkább esetben téved le róla.
   — Mint az széles körben ismeretes — feleltem udvariasan. Azt óvakodtam szóba hozni, hogy az igaz ösvényre rátaláló ka-Thánok száma elenyészően kevés. Lomha, nehézkes nép a ka-Thán; milliószámra élnek szerte a galaxisban, ám túlnyomó többségüknek eszébe sem jutna feladni megszokott életmódját, és felcserélni ősei hitét egy másik, idegen vallásra. Torgathon Nine-Klariis Thűn nevezetes kivétel volt. Közel kétszáz éve, amikor L. Vidas pápa dekrétuma megnyitotta a papi rend sorait a nem-emberi fajok előtt, egyike volt az elsőknek, akik felszentelésért folyamodtak. Hosszú élettartama és acélosan szilárd hite fényes pályafutáshoz segítette, bár a saját népéből ezernél is kevesebben követték őt az egyház kebelére. Még legalább száz éve volt hátra. Ha ezalatt elegendő téveszmét és eretnekséget tipor el, egy szép napon kétségkívül elnyeri a bíbort, és Torgathon Thun eminenciás úr lesz belőle. Elvégre ez a világ rendje.
   — Az Ariónon alig van befolyásunk — mondta. Ahogy beszéd közben a karjaival gesztikulált, a négy zömök, foltos, zöldesszürke csonk fölkavarta körülötte a vizet; a piszkosfehér szőrszálak a légzőnyílása körül minden szóra megremegtek. — Egy-két templom, néhány pap, pár ezer hívő, de semmi különösebb világi hatalom. Az eretnekek már többen vannak, mint mi. A kegyelmed intelligenciájára és körültekintésére hagyatkozom, atyám. Fordítsa valahogyan a javunkra ezt az áldatlan helyzetet! Az eretnekség olyan szembeszökő, hogy hamisságát minden nehézség nélkül kimutathatja. Talán még néhány tévelygő bárányt is vissza tud majd vezetni az igaz akolba... kellő purgálás után, természetesen.
   — Ha az Úr is úgy akarja — bólintottam. — És milyen természetű ez az eretnekség? Milyen tévtanokat kell megcáfolnom?
   Szomorú tanúsága kifáradt hitemnek, ha hozzáteszem, hogy alapjában véve mindegy volt. Túl sok eretnek téveszmével szálltam már harcba az évek során. Dogmáik és kétségeik befészkelték magukat a gondolataimba, megzavarták éjszakánként az álmomat. Hogyan is lehetnék biztos a saját hitemben? Ugyanaz a dekrétum, amely megnyitotta Torgathon előtt a papi hierarchiát, féltucat világot szakított el Új-Rómától, és akik ezt az utat választották, azok bizonyára förtelmesen rút eretnekséget látnának abban az idomtalan szörnyetegben, amely most itt fetreng előttem az ülőmedencéjében, papi körgallérjától eltekintve teljesen mezítelenül, és az Anyaszentegyház méltóságát tartja ormótlan, úszóhártyás mancsában. A kereszténység a legelterjedtebb emberi vallás, de ez nem sokat jelent. A nem-keresztények legalább ötször annyian vannak, ráadásul a kereszténység hétszáznál több felekezetre oszlik, s ezek közül nem egy csaknem ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a Föld és az Ezer Világ Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Anyaszentegyháza. Még a hatalmas XXI. Daryn is csupán egyike annak a hét személynek, akik ez idő szerint jogot formálnak a pápai címre. Hajdan erős volt a hitem, ám azóta túl sok időt töltöttem eretnekek és hittagadók között, és most már az imáim sem tudják elűzni szívemből a kétkedést.
   Ezért történt, hogy borzadály helyett csupán némi intellektuális érdeklődés ébredt bennem, amikor a nagykomtúrom feltárta előttem az arióni eretnekség mibenlétét.
   — Ezek a tisztátalanok — fröcsögte — szentet csináltak Júdás Iskariótból!

* * *

Mint az inkvizíció főrangú lovagjának, az egyház külön űrhajót rendelt a parancsnokságom alá, melyet volt szerencsém Krisztusi Igazságnak elnevezni. Eredetileg, mielőtt kiutalták volna nekem, Szent Tamás volt a neve, az apostol után, én azonban úgy találtam, hogy a hitetlenkedéséről ismert szent nem megfelelő védnök egy olyan hajó számára, amit az eretnekek elleni harcra szántak. A Krisztusi Igazság fedélzetén nem voltak tennivalóim; a legénységet Vándorló Szent Kristóf rendjének hat testvére és nővére alkotta, a kapitányt pedig — egy fiatal nőt — egy kereskedőhajóról csábítottam át.
   Így hát megtehettem, hogy a Vesstől az Ariónig tartó utazás három hetét teljes egészében az eretnek Biblia tanulmányozásának szenteljem, amiből az érseki udvar intézője utalt ki nekem egy példányt. A vaskos, nehéz, reprezentatív kiállítású könyv fekete bőrbe volt kötve és aranyozott veretekkel ellátva. Számos remekmívű, színes, holografikus illusztrációt tartalmazott. Figyelemreméltó munka volt, első pillantásra látszott, hogy szerkesztője nagyra becsülte a könyvészet manapság már — sajnos — jóformán feledésbe merült művészetét. A festményreprodukciók — az eredeti darabok, véltem, nyilván az arióni Szent Júdás-főházat díszíthetik — istenkáromlók voltak ugyan, de mesteri kivitelűek, és mint műalkotások, bátran versenyre kelhettek volna az új-római Nagy Szent János katedrális Tammerwen- és RoHolliday-freskóival.
   Az imprimatúra szerint a kiadói munkát egyházi részről Lukyan Judassson, Szent Júdás Iskariót rendjének Első Tudósa felügyelte.
   A címe A kereszt és a sárkány útja volt.
   Szorgosan olvasgattam, miközben a Krisztusi Igazság a csillagközi űr ösvényeit rótta. Kezdetben szaporán jegyzeteltem, hogy jobban megértsem az eretnekséget, ami ellen harcba fogok szállni; később azonban félretettem a tollat, annyira lebilincselt a könyv különös, bonyolult és groteszk története. Nyelvezete egyszerre volt szenvedélyes, erőteljes és lírai. Így ismerkedtem meg Szent Júdás Iskariót figyelemreméltó alakjával — ezzel a keményfejű, dölyfös, ellentmondásos, de mindent összevetve mégis rendkívüli személyiséggel.
   Egy szajha fiaként látott napvilágot Babilon legendás városában, ugyanazon a napon, amikor Betlehemben a Megváltó. Gyermekkorát a sikátorokban töltötte; ha szükséget szenvedett, testét bocsátotta áruba, felnövekedvén pedig utcalányokat futtatott. Még ifjan kísérletezni kezdett a sötét művészetekkel, és húszesztendősen már avatott fekete mágusnak számított. Ekkor Sárkányigázó Júdás vált belőle: ő volt az első és egyetlen ember, aki rá tudta kényszeríteni akaratát az Úr legfélelmetesebb teremtményeire, az Óföld gigászi, szárnyas, tűzokádó hüllőszörnyeire. A könyvben volt egy nagyszerű kép Júdásról, amint szikrázó szemmel pattogtatja lángostorát egy óriási, félhomályos barlangban, sakkban tartva vele egy fenyegetően ágaskodó, zöld-arany páncélos sárkányt. Hóna alatt fonott kosarat tart, melynek félrecsúszott fedele alól három kölyöksárkány apró, pikkelyes feje kandikál elő. A negyedik sárkányfióka Júdás ruhaujján mászik fölfelé. Ez a jelenet élete első szakaszában játszódott le.
   A második szakaszban Hódító Júdás lett belőle; Júdás, a Sárkánykirály; a babiloni Júdás, a Nagy Bitorló. Legvénebb sárkányán lovagolva, vaskoronával a fején és karddal a kezében, a leghatalmasabb világbirodalom székvárosává tette Babilont, amit az Óföld valaha látott; határai Ibériától Indiáig terjedtek. Sárkánytrónusán ülve uralkodott a babiloni függőkertekből, melyeket ő építettett. Itt trónolt akkor is, amikor a názáreti Jézus, a hamis próféta fölött ítélkezett, akit vérezve, láncokban hurcoltak elébe. Júdás nem volt türelmes ember, és Krisztusnak még sok vére hullott el, mire a király megelégelte a vallatását. Mikor Krisztus még ekkor sem volt hajlandó megfelelni a kérdéseire, megvetően kidobatta őt az utcára. Előbb azonban még parancsba adta őreinek, hogy vágják le mindkét lábát. „Gyógyító” — mondta —, „gyógyítsd meg magad!”
   Azután jött a bűnbánat, a látomás az éjszakában, melynek hatására Júdás Iskariót odahagyta vaskoronáját, sötét művészetét és temérdek kincsét, hogy hívéül szegődjön annak az embernek, akit ő tett nyomorékká. Kitéve mindazok gúnyának és megvetésének, akik fölött egykor zsarnokoskodott, Júdás lába helyett lába lett a Megváltónak, és egy teljes esztendeig hordozta őt a hátán, szerte a birodalomban, ahol nemrég még uralkodott. Amikor aztán Jézus meggyógyította magát, Júdás vele együtt rótta tovább az országutakat, s attól fogva hű barátja és tanácsadója lett, a legelső és legelőbbvaló a tizenkettő közül. Végül Jézus felruházta Júdást a nyelvek adományával, összehívta mind a sárkányokat, akiket Júdás annak idején szélnek eresztett, s magányos misszióra küldte tanítványát a tengerentúlra, „hogy ott is terjeszd az Igét, ahová én már nem juthatok el”.
   Majd bekövetkezett a rettenetes óra, amikor fényes délben elsötétült a nap; és Júdás, aki megértette, mi történik, nyomban keletnek fordította roppant hátasát, hogy hazarepüljön a tomboló tengerek fölött. Ám mire Jeruzsálem városába ért, már holtan találta Krisztust a keresztfán.
   Ekkor megrendült hitében, és gyöngének bizonyult; és a rákövetkező három nap Júdás haragja gyilkos förgetegként söpört végig az egész Óföldön. Sárkányai lerombolták a jeruzsálemi templomot, kiűzték a népet a városból, a földdel tették egyenlővé Rómát és Babilont. És mikor Júdás rájött, hogy a Simon nevezetű, akit Péternek hívtak, háromszor megtagadta az Urat, önkezével fojtotta meg őt, tetemét pedig a sárkányoknak vetette martalékul. Majd szerteküldte sárkányait, hogy szítsanak tüzeket az egész világon, ezer és ezer halotti máglyát gyújtva a názáreti Jézusnak.
   És Jézus harmadnapra föltámadott; és Júdás sírt, de a könnyei nem tudták kiengesztelni Jézus haragját, hisz őrjöngésében mindenben az Ő tanításai ellen cselekedett.
* * *

Jézus visszahívta a sárkányokat; azok hallgattak a szavára, és szerte az Óföldön kialudtak a tüzek. És Jézus előszólította a bendőjükből Pétert, és tagról tagra összerakta újra, és az ő kezébe tette le a vezérletet az egyháza fölött.
   És ezután mindenütt a világon kimúltak a sárkányok, mert ők voltak Júdás Iskariót hatalmának és bölcsességének eleven pecsétei; Júdás Iskarióténak, aki nagyot és súlyosat vétkezett. És Krisztus visszavette tőle a nyelvek adományát meg a gyógyító hatalmat; és mivel Júdás vak módjára cselekedett, a szeme világától is megfosztotta. (A könyvben volt egy nagyon szép kép a vak Júdásról, amint sírva görnyed sárkányainak teteme fölé.) És azt mondotta Júdásnak, hogy az emberek időtlen időkig úgy fognak emlékezni rá, mint árulóra; még a nevét is elátkozzák, és minden, ami ő volt és amit valaha tett, örök feledésbe fog merülni.
   Ám mivel Júdás annyira szerette őt, Jézus tett neki egyetlen engedményt: hosszú élettel adományozta meg, hogy legyen ideje magába szállni és elmélkedni a vétkein; hogy végül mégis bűnbocsánatot nyerjen, és megtisztult lélekkel távozhassék az élők világából.
   Ezzel kezdődött Júdás Iskariót életének utolsó és leghosszabb szakasza. Ő, aki hajdan sárkánykirály és Krisztus barátja volt, most számkivetett, magányos, világtalan vándorként rótta az Óföld hideg útjait; meg kellett élnie minden város, ember és tárgy elmúlását, amit valaha ismert. Péter pedig, az első pápa és Júdás örök ellensége, addig terjesztette az egész földkerekségen a rágalmat, hogy Júdás harminc ezüstpénzért elárulta az Urat, míg ő végül már a saját nevét sem merte vállalni. Egy ideig egyszerűen Vándor Jünek hívta magát; később, az idők folyamán még sok más nevet is viselt.
   Több mint ezer évig élt, mint prédikátor, gyógyító és az állatok barátja. Miközben a Péter alapította egyház egyre növekedett és egyre romlottabbá vált, őt folyton üldözték és rágalmazták. Ám neki sok ideje volt, és végül bölccsé érett, és megbékélt a sorsával. És amikor, hosszú-hosszú évszázadok múlva, végül eljött az ideje és halottas ágyán feküdt, Jézus eljött hozzá kibékülni; és Júdás ekkor újra sírt. És mielőtt meghalt, az Úr megígérte neki, hogy néhányan a teremtett lelkek közül emlékezni fognak rá, ki és mi volt valójában Júdás Iskariót; és ahogy telnek majd a századok, ennek a híre egyre terjedni fog, míg végül Péter gonosz hazugságait örökre megcáfolják és elfelejtik.
   Ez volt Szent Júdás Iskariót élete, ahogy A kereszt és a sárkány útjában olvasható. A kötet tartalmazta még a tanításait, valamint azokat az apokrif bibliai könyveket, amiket állítólag ő írt.
   Miután elolvastam, odaadtam Arla-k-Baunak, a Krisztusi Igazság kapitányának. Arla szikár, pragmatikus nő volt, különösebben nem hitt semmiben, de a véleményét mindig nagyra tartottam. A legénység többi tagja, Szent Kristóf rendjének jámbor testvérei és nővérei, a könyv láttán csak az érsek vallásos borzadályát visszhangozták.
   — Érdekes — mondta Arla, mikor visszaadta nekem.
   Nevetnem kellett.
   — Ez minden?
   Arla vállat vont.
   — Szórakoztató történet. Könnyebb olvasmány, mint a ti Bibliátok, Damien; azonkívül sokkal izgalmasabb.
   — Ez igaz — bólintottam. — De az egész történet abszurd. Elképesztő zagyvalék egyházi doktrínákból, apokrif hagyományokból, pogány mítoszokból és népi babonákból. Persze szórakoztató, ezt elismerem. Még azt is merném mondani, hogy ötletes. De egyúttal nevetséges is, nem találod? Ugyan ki hisz manapság a sárkányokban? Vagy a lábatlan Krisztusban? Péterben, akit négy szörnyeteg bekebelez, Krisztus meg utána összeragasztgatja?
   Arla mosolyába némi gúny vegyült.
   — Talán együgyűbb dolgok, mint a borrá változtatott víz, a vízen járó Krisztus, vagy az a fickó, aki a cethal gyomrában lakott?
   Arla-k-Bau élvezi, ha feleselhet velem. Emlékszem, mekkora botrány lett belőle, mikor egy hitetlent neveztem ki az űrhajóm kapitányának; de Arla érti a mesterségét, én pedig szeretem a közelemben tudni, mert köszörülhetem rajta az elmémet. Okos nő ez az Arla, és én ezt többre tartom a vak engedelmességnél. Meglehet, ez bűn.
   — Az teljesen más — válaszoltam neki.
   — Valóban? — vágott vissza. Tekintete áthatolt az álarcomon. — Valld be, Damien! Ez a könyv kimondottan tetszett neked.
   Megköszörültem a torkomat.
   — Felébresztette az érdeklődésemet — helyesbítettem. — Hiszen tudod, Arla, miféle ügyekkel van dolgom általában! Száraz kis eltérések a doktrínáktól, obskurus teológiai szőrszálhasogatás... Vagy leplezetlen politikai sakkhúzások, hogy pápát csináljanak egy nagyravágyó planetáris püspökből, esetleg valami koncessziót csikarjanak ki Új-Rómától vagy a Vesstől. A háború dicsőséges, de a csaták ostobák és mocskosak. Teljesen kimerítenek, szellemileg, érzelmileg, fizikailag egyaránt. Üresnek érzem magamat utánuk, és furdal a lelkiismeret.
   A bőrkötésű könyvre koppantottam.
   — Ez valami más. Az eretnekséget természetesen el kell fojtani, de bevallom, alig várom, hogy megismerkedjek ezzel a Lukyan Judassonnal.
   — A kivitele is szép — vélte Arla, és belelapozott A kereszt és a sárkány útjába. Megállt, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy különösen látványos illusztrációt. Gondolom, Júdást, amint halott sárkányai fölött zokog. Mosolyognom kellett, hogy ez a kép rá is ugyanolyan nagy hatást tesz, mint rám. Aztán hirtelen elkomorodtam.
   Ez volt az első jele a rám váró nehézségeknek.
* * *

Így jutott el a Krisztusi Igazság Ammadon porcelánvárosába, Szent Júdás Iskariót rendjének otthonába.
   Az Arión kedves, barátságos világ volt, háromszáz éve lakták. A népessége nem érte el a kilencmilliót; ebből kétmillióan a bolygó egyetlen igazi városában, Ammadonban éltek. A technológia színvonala közepesnek volt mondható, bár legnagyobbrészt importból származott. Az Ariónon nem honosodtak meg jelentősebb iparágak, és újító szellemben sem bővelkedett, legfeljebb művészeti téren. Mert a szépművészetet nagyon nagyra tartották; virágzott is mindenfelé. A vallásszabadság elve a társadalom egyik fontos alappillérét alkotta, bár a légkör egyáltalán nem volt vallásos szellemű, a lakosság többsége önfeledten hódolt a világi élvezeteknek. A legnépszerűbb hit az esztéticizmus volt, amit nem is igazán lehet vallásnak tekinteni. Éltek még a bolygón taoisták, erikánusok, ókeresztények, az Álmodó Gyermekei, és tucatnyi alárendelt jelentőségű szekta.
   Továbbá volt kilenc temploma az Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Egyháznak is. Kilenc — a hajdani tizenkettőből.
   A többi hármat a közelmúltban elhódította tőle a legenergikusabban terjeszkedő arióni felekezet: Szent Júdás Iskariót rendje, amely ezenkívül még egy tucat újonnan épült templommal is büszkélkedhetett.
   Az arióni püspök komor, szigorú arcú férfi volt. Fekete haját rövidre nyírva hordta, és nem tűnt túlzottan boldognak, hogy láthat.
   — Damien Her Varis atya! — kiáltotta döbbenten, amikor bejelentés nélkül betoppantam a rezidenciájára. — Természetesen hallottunk már kegyelmedről, de álmodni sem mertem volna, hogy egyszer személyesen is megismerhetem, sőt, vendégül láthatom szerény hajlékomban! Kicsiny nyáj a miénk...
   — Sőt, egyre kisebb — vágtam a szavába. — Amit nagykomtúrom, Torgathon érsek aggasztónak talál. A püspök úr bizonyára másként ítéli meg a helyzetet, hiszen még azt sem tartotta szükségesnek, hogy informáljon minket ennek a Júdás-imádó szektának a tevékenységéről.
   Bosszús képet vágott a rendreutasításra, de gyorsan lenyelte a dühét. Még egy püspöknek is van oka óvakodni az inkvizíció fölszentelt lovagjaitól.
   — Természetesen mi is aggódunk — felelte. — Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szembeszálljunk a terjedő métellyel. Ha kegyelmed esetleg jótanácsokkal tudna szolgálni ez ügyben, a legnagyobb örömmel hallgatom.
   — Én Jézus Krisztus Lovagja vagyok, militáns rendi inkvizítor — mondtam nyersen. — Én nem tanácsokat adok, püspök úr, én cselekszem. Ezért küldtek az Ariónra, és nekem feltett szándékom eleget tenni elöljáróim kívánalmainak. Először is mindent tudni akarok az eretnek szektáról és erről az Első Tudósról, Lukyan Judassonról.
   — Magától értetődik, Damien atya, magától értetődik — bólogatott a püspök.
   Intett egy szolgának, aki behozott egy tálcát borral és sajttal, majd belekezdett a Júdás-kultusz rövid, de robbanásszerű történetének összefoglalásába. Figyelmesen hallgattam; közben a körmömet fényesítgettem papi öltönyöm karmazsinvörös hajtókáján, míg a fekete lakk makulátlanul nem csillogott. Időnként kérdéseket tettem fel. Még a felénél sem járt a mondandójának, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy személyesen fogom felkeresni Lukyant. Ez látszott a legcélravezetőbbnek.
   Azonkívül kezdettől fogva ezt akartam.
* * *

Fontosnak véltem az első arióni fellépésemet; a lehető legnagyobb hatást kívántam tenni Lukyanra rangommal és megjelenésemmel. A legjobbik csizmámat vettem föl, egy puha, római bőrből készült mestermunkát, amely még nem látta Torgathon fogadótermét, s hozzá szigorú szabású, fekete öltönyt, burgundivörös hajtókával és merevített körgallérral. Nyakamban pompás, tömör aranykereszt lógott; ennek stílusához igazodott a galléromat összefogó tű, egy kicsinyített kardpenge, az inkvizíció lovagjainak jelvénye. Denis testvér gondosan ébenfeketére lakkozta a körmömet, aztán sötéttel kihúzta a szemöldököm, és finom, fehér púderrel sminkelte ki az arcomat. Mikor a tükörbe néztem, kis híján megijedtem magamtól. Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra. Rontotta az összhatást.
   Gyalog mentem Szent Júdás Iskariót főházába. Ammadon városát széles, aranyszínben ragyogó sugárutak szelték át meg át; skarlátvörös levelű fák szegélyezték őket, amiket a helyi nyelvjárásban szélsóhajnak hívtak. Földig hajló, dús lombjaik mintha valóban elfeledett titkokról sóhajtoztak volna a könnyű szellőben. Judit nővér kísért, egy apró termetű, középkorú nő, aki még a Szent Kristóf rend bő csuhájában is véznának és törékenynek hatott. Szelíd, barátságos arca volt, és nagy, ártatlan, fiatalos szeme. Nagyon hasznos emberem volt. Már négy alkalommal végzett az életemre törő merénylőkkel.
   A főház hatalmas, tiszteletet parancsoló, szemlátomást újonnan emelt épület volt. Gondosan ápolt kert övezte, tarka virágágyakkal és aranyló pázsittal. Az egész telket magas fal vette körül. A kerítés- és az épületfalat egyaránt freskók díszítették. Néhányat közülük már ismertem A kereszt és a sárkány útjából; egy pillanatra megálltam megcsodálni őket, mielőtt besiettem volna a főkapun. Senki nem állta utamat. Nem voltak őrök, de még kapus sem. A kertben férfiak és nők sétálgattak a virágágyak között; mások az ezüstfák és a szélsóhajok árnyékában meghúzódó kőpadokon üldögöltek, nyugodtan és tétlenül.
   Megálltam a kavicsos sétányon, körülnéztem, aztán folytattam utamat Judit nővérrel az épület felé.
   Amikor az első lépcsőfokhoz értem, egy férfi lépett ki elém a házból. Megállt az ajtóban, és várt. Testes, szőke ember volt; erős szálú, dús szakálla barátságos mosolyt keretezett. Szandált és bokáig érő, bő szabású leplet viselt, melyet hímzett sárkányok díszítettek, keresztet tartó lovassal a hátukon.
   Mikor odaértem hozzá, meghajolt.
   — Damien Her Varis atya, az inkvizíció lovagja — mondta. Mosolya szélesebb lett. — Üdvözlöm Jézus és Szent Júdás nevében! A nevem Lukyan.
   Utána kell néznem, ki szállít a püspöki udvarból információkat a Júdás-kultusznak, villant az agyamba; de megőriztem a tartásomat. Régóta vagyok már az inkvizíció lovagja.
   — Lukyan Mo atya — mondtam, miközben kezet ráztunk —, lenne önhöz egy-két kérdésem. — Nem mosolyogtam.
   Ő viszont igen.
   — Gondoltam — felelte.
* * *

Lukyan irodája tágas volt, de csöppet sem hivalkodó. Inkvizítori pályafutásom során többször megfigyeltem, hogy az eretnekek olykor hajlamosabbak a szerénységre, mint az anyaszentegyház hű szolgái. Egy gyöngéje mindenesetre Lukyannak is volt.
   A dolgozóasztalába épített oltár mögött a falat egy festmény uralta, amelyikbe már beleszerettem: a vak Júdás, amint sárkányait siratja.
   Lukyan elégedett sóhajjal leült, és nekem is intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Judit nővért az előszobában hagytuk.
   — Inkább állok, Lukyan atya — mondtam, mert előnyt láttam benne.
   — Egyszerűen csak Lukyan — felelte. — Vagy Luke. Ahogy jobban tetszik. Mi itt nem használunk címeket.
   — Kegyelmed Lukyan Mo atya. Arióni születésű, iskoláit a cathadayi szemináriumban végezte, majd a Föld és az Ezer Világ Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Egyházának rendtartása szerint papi felszentelésben részesült — mondtam. — Úgy fogom szólítani, ahogy az a rangodnak kijár, atyám. És kegyelmedtől is ugyanezt várom el. Értjük egymást?
   — Hát persze — hagyta rám szívélyesen.
   — Felhatalmazásom van rá, hogy megfosszam a szentségek kiosztásának jogától, továbbá egyházi átokkal sújtsam eretnek tévelygése miatt. Egyes világokon még a kivégzését is elrendelhetném.
   — De az Ariónon nem — vetette közbe gyorsan. — A hatóságok itt roppant toleránsak. Másrészt többen is vagyunk önöknél — mosolyodott el. — Ami pedig a többit illeti, tudnia kell, hogy amúgysem osztom ki gyakran a szentségeket. Voltaképpen már évek óta nem. Most Első Tudós vagyok, tanító, filozófus. Utat mutatok másoknak, segítek nekik rátalálni a hitre. Ha ez önt boldoggá teszi, Damien atya, átkozzon csak ki bátran! Elvégre mindnyájunknak az a célja az életben, hogy eljussunk a boldogság állapotába.
   — Ön tehát megtagadta a hitét, Lukyan atya? — kérdeztem, és letettem az asztalára A kereszt és a sárkány útját. — De úgy látom, szerzett helyette másikat. — Most én mosolyodtam el; de nagyon hidegen, nagyon fenyegetően, nagyon gunyorosan. — Nevetségesebb hitvallást keresve sem találhattam volna. Fölteszem, most be fog számolni róla, hogy beszélt Istennel, aki megbízta kegyelmedet az új kinyilatkoztatással, és ön csak az ő akaratát teljesíti, amikor igyekszik megtisztítani Szent Júdás méltatlanul bemocskolt nevét. Igazam van?
   Lukyan mosolya a füléig ért.
   — Frászkarikát! — legyintett. — Én találtam ki az egészet.
   Elakadt a lélegzetem.
   — Hogyan?
   — Én találtam ki az egészet — ismételte meg. Büszkén kezébe fogta a könyvet. — Természetesen sokféle forrásból merítettem, főleg a Bibliából, ám összességében A kereszt és a sárkányt a saját művemnek tekintem. Igazán jól sikerült, ugye? Persze büszkeség ide vagy oda, a nevemet nem írhattam ki rá, de az imprimatúrámat azért rátetettem.
   Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Aztán elhúztam a számat.
   — Azt hittem, valami jó képzelőerővel megáldott őrülttel fogok találkozni, egy szerencsétlen bolonddal, aki önmagát vezeti félre, és szilárdan meg van győződve róla, hogy az Úr őt szemelte ki új prófétának. Volt már dolgom ilyen fanatikusokkal. Ehelyett kit találok? Egy szemforgató cinikust, aki a saját hasznára kieszelt magának egy egész vallást. Azt hiszem, a fanatikus rokonszenvesebb lett volna. Kegyelmedtől már undorodni sem tudok, Lukyan atya. Az örökkévalóságig fog gyötrőddni a pokol tüzén.
   — Nem hinném — felelte. — Azonkívül ön rosszul ítél meg engem, Damien atya. Nem vagyok cinikus, és az én kedves Szent Júdásomból sem profitálok különösebben. Sőt, egyáltalán nem. Míg a kegyelmedék papja voltam, jobban éltem. Azért csinálom, mert ez a hivatásom.
   Le kellett ülnöm.
   — Nem értem — vallottam be. — Magyarázza meg!
   — Most megmondom önnek az igazat. — Lehalkította a hangját; egészen furcsán beszélt, szinte selypegve. — Én Hazug vagyok!
   — Gyermekded paradoxonokkal akar összezavarni? — fortyantam fel élesen.
   — Nem, dehogyis! — csitított mosolyogva. — Hazug vagyok. Nagybetűs Hazug. Ez egy szervezet, Damien atya. Egy vallás, ha kegyelmednek így jobban tetszik. Egy nagy és hatalmas hit. És én csak porszemnyi képviselője vagyok.
   — Ilyen egyházat nem ismerek — mondtam.
   — Persze, hogy nem! Csodálkoznék is, ha tudna róla. Titkos. Muszáj titkosnak lennie. Nem érti? Az emberek nem szeretik, ha hazudnak nekik...
   — Én sem szeretem, ha hazudnak nekem — szakítottam félbe.
   Lukyan sértődött képet vágott.
   — Szóltam előre, hogy igazat fogok mondani, nem? Ha egy Hazug ezt ígéri, nyugodtan hihet neki. Különben hogyan bízhatnánk meg egymásban?
   Kezdtem azt hinni hogy Lukyan mégis őrült; ugyanolyan fanatikus, mint minden eretnek, ha kissé komplikáltabb módon is. Itt nyilván valami bonyolult eretnekségről volt szó az eretnekségen belül, én azonban tisztán láttam a kötelességemet: feltárni az igazságot és a helyükre tenni a dolgokat.
   — Sokan vagyunk — folytatta Lukyan mosolyogva. — Meglepődne, ha tudná, milyen sokan, Damien atya; tényleg meglepődne. De erről inkább nem beszélek.
   — Akkor mondja el azt, amiről beszélhet!
   — Örömmel — bólintott Lukyan Judasson. — Mint minden vallásnak, nekünk Hazugoknak is van néhány alapigazságunk, amiben hiszünk. A hit mindig szükséges. Vannak dolgok, amiket nem lehet bizonyítani. Hisszük, hogy az élet méltó rá, hogy végigéljük. Ez a dogmatikus alapvetésünk. Az élet értelme abban áll, hogy az ember él, ellenáll a halálnak, talán még dacol az entrópiával is.
   — Tovább! — sürgettem; és szándékom ellenére egyre jobban érdekelt, amit mondott.
   — Hisszük továbbá, hogy a boldogság jó dolog, amelyre törekedni kell.
   — Az egyháznak semmi kifogása a boldogság ellen — vetettem közbe szárazon.
   — Ebben a magam részéről nem vagyok biztos — jelentette ki Lukyan. — De erről most ne nyissunk vitát! Akárhogy viszonyul az egyház a boldogsághoz, lényegileg azt hirdeti, hogy higgyünk a halál utáni létben, a Legmagasabb Lényben és egy elég komplikált erkölcskódexben.
   — Úgy van.
   — A Hazugok nem hiszik, hogy lenne élet a halál után, és istenük sincsen. Mi olyannak látjuk az univerzumot, amilyen valójában, Damien atya; és az a meztelen igazság, hogy az univerzum iszonyú. Nekünk, akik hisszük és becsüljük az életet, meg kell halnunk. Utána semmi nincsen, csak örök űr, sötétség, nemlét. Az életünknek nincs értelme, nincs jelentősége. És ugyanez áll a halálunkra is. Ha egyszer eltávozunk, nem telik sok időbe, és az univerzum elfelejt minket; nemsokára már úgy fog tűnni, mintha soha nem is léteztünk volna. Végül mindent fölfal az entrópia, és a mi gyarló kis igyekezetünk semmit nem tehet a borzalmas vég ellen. Mindennek vége lesz, mintha soha semmi nem lett volna. Maga az univerzum is mulandó, a halál fia... és teljesen mindegy neki.
   Hátradőltem a székemen, és a hideg futkározott a hátamon, miközben Lukyan sivár szavait hallgattam. Azon kaptam magam, hogy a keresztet babrálom a nyakamban.
   — Nyomasztó bölcselkedés — mondtam —, és ráadásul hamis. Nekem is voltak már ilyen rémisztő látomásaim. Azt hiszem, legalább egyszer életében mindenkinek. De ez nem így van, atyám. Az ilyen nihilizmustól megóv a hitem. A hit védőpajzs a kétségbeesés ellen.
   — Ó, hát ez egyértelmű, inkvizítor barátom! — mosolygott rám Lukyan. — Örülök, hogy ilyen jól értjük egymást. Már majdnem közénk tartozol.
   Ráncba szaladt a homlokom.
   — Telibe találtál! — folytatta Lukyan. — Az igazságok — minden nagy igazság, és többnyire a kevésbé nagyok is — az emberiség zöme számára elviselhetetlenek. A hitben találunk védőpajzsot ellenük. Te a te hitedben, én az enyémben, mások a magukéban. Nem számít, melyikben. Amíg őszintén és teljes szívünkből hisszük, teljesen mindegy, hogy milyen hazugságba kapaszkodunk.
   Megsimogatta szőke szakálla kirojtosodott végét.
   — Tudod, a pszichológusok mindig azt mondják, a hívők boldogok. Hihet az ember Krisztusban, Buddhában vagy Erica Stromjonesban, a lélekvándorlásban, a halhatatlanságban vagy a természetben, a szerelem hatalmában vagy egy politikai párt programjában, a végeredmény ugyanaz. Hisz; tehát boldog. Akinek a szeme rányílik az igazságra, az kétségbeesik és elveti magától az életet. Az igazság oly hatalmas; a hit oly csekélyke, oly szegényes, oly sok benne a tévedés és az ellentmondás! A homlokzatok mögé tekint és átlát rajtuk; aztán megérzi magán a sötétség súlyát, és képtelenné válik a boldogságra...
   Nem vagyok nehéz felfogású. Rég rájöttem, mire akar kilyukadni Lukyan Judasson.
   — Szóval ti, Hazugok új hiteket találtok ki.
   Elmosolyodott.
   — Mindenféle hitet, Damien. Nemcsak vallásokat. Gondolj csak bele! Mi tudjuk, micsoda szörnyű dolog az igazság. Ezerszer többre tartjuk nála a szépséget. Szépséget teremtünk: felekezeteket, politikai mozgalmakat, magasztos eszméket, hitet a szerelemben és a barátságban. Mind csupa hazugság. Mi önzetlenül terjesztjük őket, és sok más hazugságot is, el sem tudod képzelni, mennyit. Megszépítjük a történelmet, a mítoszokat, a vallást; mindent szebbé, jobbá, hihetőbbé teszünk. A hazugságaink persze nem tökéletesek. Az igazságok túl nagyok: rájuk nehezednek, idővel összezúzzák őket. Ám egy szép napon talán rábukkanunk egy igazi, nagy hazugságra, ami az egész emberiség számára megfelelő lesz. Addig be kell érnünk sok-sok kicsivel.
   — Attól tartok, meglehetősen hidegen hagy a tanításotok — feleltem hűvösen és szenvtelenül; szinte transzban. — Én egész életemben az igazságot kerestem.
   Lukyanban volt elnézés.
   — Damien Her Varis atya, az inkvizíció lovagja! Jobban ismerlek téged, mint te önmagadat. Te is Hazug vagy. Jól végzed a munkád. Világról világra utazol, és mindenütt elpusztítod az ostobákat, a lázadókat, a kétkedőket... akik megingathatnák a hatalmas hazugság építményét, amelynek a szolgálatában állsz!
   — Ha a hazugság, amit szolgálok, valóban ennyire csodálatraméltó — néztem rá szúrósan —, akkor miért tagadtátok meg?
   — A vallásnak igazodnia kell a kultúrához és a társadalomhoz; együtt kell vele működnie, nem ellene. Ha súrlódások, ellentmondások támadnak, a hazugság összeomlik, és a hit meginog. A te vallásod, Damien, sok világnak jó, de az Ariónnak nem. Itt barátságos az élet; a te hited viszont szigorú. Mi szeretjük a szépséget; a te hited szűkmarkúan méri. Ezért kijavítottuk. Sokat foglalkoztunk ezzel a világgal. Ismerjük a pszichológiai profilját. Szent Júdásnak itt sikere lesz. A történet színes, drámai és nagyon megindító. Júdás tragédiája boldogan vágződik. Az Ariónon rajonganak az ilyen mesékért. A sárkányok? Kedves kis adalék. Érdemes lenne a ti tanaitokba is beépíteni őket. Csodálatos szörnyetegek.
   — Nem léteznek — mondtam.
   — Dehogynem! — vágta rá. — Nézz csak hátra! — Rám vigyorgott. — Látod, tényleg hit kérdése az egész. Hát te honnan tudod, mi történt valójában háromezer évvel ezelőtt? Neked megvan a magad Júdása; nekem is a magamé. Mindkettőnknek van könyve hozzá. Melyik a valódi? A tiéd? Valóban azt hiszed? Még csak a Hazugok Rendjének első körébe nyertem beavatást, úgyhogy nem ismerem minden titkunkat, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon régóta működünk. Nem lepódnék meg, ha kiderülne, hogy az evangéliumokat hozzám hasonló emberek írták. Júdás talán sohasem létezett. Talán Krisztus sem.
   — Meg vagyok róla győződve, hogy valamiféleképpen léteztek — mormoltam.
   — Ebben az épületben több száz ember van, aki őszintén és szívből hisz Szent Júdásban meg A kereszt és a sárkány útjában — felelte Lukyan. — A hit nagyon jó dolog. Tudod, hogy mióta megalapítottuk Szent Júdás rendjét, az Ariónon majdnem egyharmaddal csökkentek az öngyilkossági statisztikák?
   Emlékszem, milyen lassan keltem föl a székből.
   — Ugyanolyan őrült vagy, mint minden eretnek, akivel valaha dolgom volt, Lukyan Judasson! — mondtam neki. — Sajnállak, amiért elvesztetted a hitedet.
   Ő is felállt.
   — Magadat sajnáld, Damien Her Varis! — nézett a szemembe. — Én új hitet, új életcélt találtam, és boldog ember vagyok. Te, drága barátom, kétségek közt kínlódsz, és nyomorultul érzed magad.
   — Hazugság!
   Attól tartok, ezt teli torokból kiáltottam.
   — Gyere velem! — mondta Lukyan. Megnyomott egy falipanelt, és a sárkányait sirató Júdás képe nesztelenül a magasba siklott. Mögötte lépcső vezetett az épület alsó traktusába.
   A pincehelyiség közepén hatalmas üvegtartály magasodott, színültig telve halványzöld folyadékkal — a folyadékban pedig petyhüdten lebegett valami, ami egy elaggott embrió torz benyomását keltette. Idomtalan vízfeje és csenevész, sorvadt teste egyszerre tűnt vénnek és csecsemúszerűnek. Karjából, lábából és nemi szervéből lüktető csövek futottak egy halkan zúgó gépezetbe; szemlátomást csak ez tartotta életben.
   Mikor Lukyan felkattintotta a világítást, a valami kinyitotta nagy, sötét szemét, és lelkem legmélyére tekintett vele.
   — A munkatársam — közölte Lukyan, és megveregette a tartályt. — Johannes Azure Crux, a Hazugok Rendjéből, a negyedik kör beavatottja.
   — És telepata — tettem hozzá halálos bizonyossággal. Több világon vezettem már pogromokat telepaták — többnyire gyermekek — ellen. Az Anyaszentegyház azt tanítja a pszionikus erőkről, hogy a Sátán mesterkedései, hiszen a Bibliában nincsen szó róluk. Az öldöklések után sohasem éreztem tisztának a lelkiismeretemet.
   — Johannes abban a pillanatban átvizsgált téged, amikor betetted a lábadat a kertbe, és közölte velem a megfigyeléseit — mondta Lukyan. — Még közülünk is csak néhányan tudnak róla. Nagyon hatékonyan segít nekünk hazudni. Megérzi, kinek a hite szilárd, és kinek csak álca. Nekem telepatikus vevőkészülék van a koponyámba ültetve, hogy bármikor kapcsolatba léphessen velem. Annak idején ő nyert meg engem a Hazugok ügyének. Érezte a hitem megrendülését; érezte a kételyeimet, a kétségbeesésemet.
   Ekkor fémes, kifejezéstelen géphang szólt hozzám a létfenntartó berendezésből; a tartályban lebegő torzó beszélt.
   — És érzem a te kétségbeesésedet is, Damien Her Varis, hamis pap. Túl sok kérdést tettél föl magadnak, inkvizítor; kifáradtál, korhadt a szíved, nincs többé hited. Jöjj hozzánk, Damien! Igazi Hazug vagy régóta már.
   Egy pillanatig tétováztam. Lelkem háborgó mélyére tekintettem, és megkérdeztem magamtól, mi az, amiben hiszek. A hitemet kerestem, azt a tüzet, mely hajdan lángolt bennem; a bizonyosságot az egyház tanaiban, Krisztus jelenlétét a szívemben. Semmit nem találtam — semmit. Bensőm üres volt és kiégett, tele kétségekkel és fájdalommal. Ám amikor a szám már szólásra nyílt volna, hogy választ adjak Johannes Azure Cruxnak és a mosolygó Lukyan Judassonnak, hirtelen rábukkantam valami másra: valamire, amiben mindig is hittem, gyermekkoromban éppúgy, mint akkor a pincében.
   Az igazságra.
   Hittem az igazságban, még ha fájt is.
   — Elvesztettük őt, Lukyan — mondta a telepata, akit groteszk módon Cruxnak hívtak.
   Lukyan arcáról lehervadt a mosoly.
   — Valóban? Pedig reméltem, hogy csatlakozni fogsz hozzánk, Damien. Az volt a benyomásom, hogy már megértél rá.
   Hirtelen elöntött a félelem, és legszívesebben felrohantam volna a lépcsőn Judit nővérhez. Lukyan nagyon sok titokba beavatott, és én visszautasítottam az ajánlatát.
   A telepata megérezte a félelmemet.
   — Nem árthatsz nekünk, Damien — szólt. — Eredj békével! Lukyan nem mondott neked semmit.
   Lukyan a homlokát ráncolta.
   — Rengeteg mindent elmondtam neki, Johannes.
   — Persze. De hihet-e egy olyan megrögzött Hazugnak, mint te?
   A tartályban úszó torzó apró, ráncos szája korcs mosolyra húzódott, ahogy lehunyta óriási szemét. Lukyan Judasson nagyot sóhajtott, és felkísért a lépcsőn.
* * *

Csak évekkel később jöttem rá, hogy Johannes Azure Crux volt az igazi Hazug, és Lukyan az áldozat, akinek hazudott. Persze hogy tudtam ártani nekik. Meg is tettem.
   Ami azt illeti, nem bizonyult túl nehéznek. A püspöknek voltak kapcsolatai kormány- és sajtókörökben. Én is szereztem pár barátot a megfelelő számlákra átutalt összegekkel. Aztán lelepleztem Cruxot, hogy ott rejtőzik lenn a pincében, és megvádoltam, hogy titokban agymosásnak veti alá Lukyan híveit. Barátaink magukra vállalták a vád képviseletét. A rendőrség házkutatást tartott, letartóztatta a telepata Cruxot, és bíróság elé állította.
   Természetesen felmentették. A vádam merő ostobaság volt: az emberi fajú telepaták legfeljebb pár lépésről tudnak olvasni mások gondolataiban, ennél többre ritkán képesek. Mivel azonban nincsenek sokan, az emberek ösztönösen félnek és irtóznak tőlük, Crux pedig elég visszataszító volt hozzá, hogy különösebb fáradság nélkül az elvakult babona céltáblájává tegyem. Miután szabadlábra helyezték, csakhamar ismeretlen helyre távozott Ammadon városából, ha ugyan nem az egész Ariónról.
   Meg sem fordult a fejemben, hogy rábizonyíthatnám a vádat. A puszta gyanú is elég volt. A hazugság építményén, amit Lukyannal közösen emeltek, megmutatkoztak az első repedések. Hitet szerezni nehéz; elveszíteni könnyű. A leghalványabb kétely is alááshatja a legerősebb alapozást.
   A püspök közreműködésével tovább szítottam a kételyeket. Nem volt olyan egyszerű, mint kezdetben hittem. A Hazugok alapos munkát végeztek. Ammadonban — mint a legtöbb civilizált városban — hatalmas mennyiségű információt halmoztak fel. Az iskolákat, egyetemeket és könyvtárakat összekötő számítógépes hálózat bárki számára hozzáférhetővé tette ezt a koncentrált bölcsességet, aki el akart mélyedni benne.
   Mikor utánanéztem a témának, rájöttem, hogy a Róma és Babilon történetében ügyes változtatásokat hajtottak végre, és hogy Júdás Iskariótról három címszó van — az egyikben mint Babilon hódító királya szerepel. Ezenkívül megemlítették a nevét a függőkertekkel kapcsolatban, és találtam egy szócikket az úgynevezett Codex Judae-ről is.
   És az ammadoni központi adatbázis szerint a sárkányok körülbelül Krisztus idejében haltak ki az Óföldön.
   Végül kigyomláltuk az összes hazugságot: mindet kitöröltük a számítógépek memóriájából, noha féltucat nem-keresztény világ tudományos szaktekintélyeit kellett segítségül hívnunk, mire a könyvtárosok és akadémikusok belátták, hogy nem csupán vallási tárgyú belvillongásokba akarjuk belerángatni őket.
   Szent Júdás rendje időközben hervadozni kezdett a nyilvánosság vakító fényében. Lukyan Judasson lefogyott és ingerült lett, templomainak legalább a felét kénytelen volt felszámolni.
   Az eretnekség persze nem pusztult ki teljesen. Mindegy, mit találunk ki, mindig lesznek, akik hinni fognak benne. Így hát az Ariónon, Ammadon porcelánvárosában, a szélsóhajok susogó lombsátrai alatt a mai napig olvassák A kereszt és a sárkány útját.
   Arla-k-Bau a Krisztusi Igazsággal egy év múlva szállított vissza a Vessre, ahol Torgathon érsek végre engedélyezte nekem a régóta kért szabadságot, mielőtt harcba küldött volna a legújabb eretnekségek ellen. Győzelmet arattam hát: az egyház ügye rendületlenül haladt tovább, Szent Júdás Iskariót rendjét pedig alaposan megtépáztuk. Akkor még azt hittem, Johannes Azure Crux — a telepata — tévedett. Megfizetett érte, hogy alábecsülte a Szent Inkvizíció lovagjának hatalmát.
   Később azonban újra eszembe jutottak a szavai.
   Nem árthatsz nekünk, Damien.
   Nekünk?
   Szent Júdás rendjének? Vagy a Hazugoknak?
   Azt hiszem, tudatosan hazudott, noha tisztában volt vele, hogy el fogom pusztítani A kereszt és a sárkány útját. Mint ahogy azzal is, hogy a Hazugokhoz nem nyúlhatok, sőt — említeni sem merem őket. Hogyan is tehettem volna? Ki hitt volna nekem? Gigászi, csillagokat átszövő összeesküvés, oly ősi, akár a történelem? Ennek túlságosan őrületszaga van — és nekem nem volt semmi bizonyítékom.
   A telepata azért hazudott Lukyannak, hogy épségben elengedjen a Szent Júdás-főházból. Ebben ma már biztos vagyok. Crux nagyon sokat kockáztatott, hogy beszervezzen. Mikor végül kudarcot vallott, lelkifurdalás nélkül leírta veszteségként Lukyan Judassont meg a hazugságát: feláldozható sakkfigurák voltak egy nagyobb játszmában.
   Így hát élve távoztam az Ariónról, és magammal vittem a felismerést, hogy nem hiszek többé, csak az igazságban — az igazságban, amit már nem találok meg egyházam kebelén.
   Tizenkét havi szabadságom alatt, melyet olvasással és tanulással töltöttem a Vessen, a Cathadayon és Celia Világán, erről végérvényesen megbizonyosodtam. Amikor letelt az időm, újra megjelentem Torgathon Nine-Klariis Thűn fogadótermében, a legeslegrosszabb csizmámmal a lábamon.
   — Érsek úr — mondtam neki —, nem fogadhatok el újabb missziókat. Arra kérem méltóságodat, mentsen föl az aktív szolgálat alól.
   — Miért? — mordult fel a nagykomtúr, indulatosan fröcskölve maga körül.
   — Elvesztettem a hitemet — feleltem egyszerűen.
   Hosszan, áthatóan hunyorgott rám pupillátlan szemével.
   — Semmi közöm az ön személyes hitéhez. Az kegyelmedre tartozik, meg a lelkiatyjára — fújtatta végül. — Engem csak az eredményei érdekelnek, Damien atya. Kegyelmed mindig jó munkát végez. Nem vonulhat nyugalomba, nem engedélyezem.
   Az igazság felszabadít minket.
   De az igazság hideg és üres és ijesztő, a hazugságok pedig szépek és kényelmesek.
   Tavaly az egyház új űrhajót utalt ki nekem. Sárkánynak kereszteltem el.

1979

Kornya Zsolt fordítása

A kereszt és a sárkány útja
A mű eredeti címe: The Way of Cross and Dragon

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
George R. R. Martin: A kereszt és a sárkány útja; in: Rúna, VI. évf. 1. szám, 2000. február, 50-57. o.