George Orwell:
BURMAI NAPOK
(Máthé Elek fordítása)
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Aznap este Flory
szólt Ko S'lanak, hogy küldjön a borbélyért. A városban egyetlen hindu borbély
volt, a fehér emberek kénytelenek voltak szolgálatait igénybe venni jobb hiányában.
A borbély már a verandán várakozott, amikor Flory a teniszpályáról hazaérkezett.
Odaadta a borbélynak az otthon tartott hajvágó ollót: óvatosságból még így is
előbb fertőtlenítette.
- Készítsd ki a legjobb fehér szmokingomat, - mondta Ko S'lanak. - Azután selyem
inget és a sambhur-bőr cipőmet. Ne felejtsd el az új nyakkendőmet sem, amelyet
a múlt héten kaptam Rangoonból.
- Már meg is tettem, thakin - mondta Ko S'la. Mikor Flory bement a fürdőszobába,
a kikészített ruhákkal együtt ott találta Ko S'lat, aki mogorva, durcás arccal
nézett rá. Ko S'la pontosan tudta, hogy mi az oka gazdája előkészületeinek,
mivel azonban az Elizabeth-tel való találkozás esetleg Flory házasságához vezethetett,
Ko S'la ezt a legnagyobb mértékben helytelenítette és ez volt az oka rossz hangulatának.
-Mire vársz? - kérdezte Flory.
-Parancsolja, hogy segítsek az öltözködésben, thakin?
-Ma este magam fogok öltözködni. Elmehetsz.
Borotválkozni akart. Aznap, már másodízben és régen, évekkel ezelőtt abbahagyta
szokását, hogy naponként kétszer borotválkozzék. Örült neki, hogy Rangoonból
új nyakkendőt rendelt. Nagy gonddal öltözködött fel. Csaknem egy negyed órát
töltött el a tükör előtt, hogy haját, amely nem igen szokott hozzá a gondos
ápoláshoz, simára fésülje.
Néhány perccel később Elizabeth társaságában útban volt a bazár felé. Nagy örömére,
amikor a klubba megérkezett, Elizabeth-et egyedül találta a klub könyvtárszobájában.
Felbátorodott a szerencsés találkozáson és megkérte a leányt, hogy tartson vele.
Maga is meglepődött rajta, hogy Elizabeth kérését milyen szívesen teljesítette,
anélkül, hogy előbb nagynénjének szólt volna távozásáról. Nagyon régen élt Burmában
és már el is felejtette az angol szokásokat, hogy ilyen esetben felnőtt leányok
nem szokták hozzátartozóik tanácsát kikérni. Az árnyas peepul-fák alatt az este
nagyon sötét volt. A falombok teljesen eltakarták az első negyedben járó holdat
és az égen csak itt-ott csillogott egy-egy fényesen ragyogó csillag. Mindenütt
a virágzó frangipani-fák erős, átható illata érzett. Messziről bennszülöttek
zenekarában használt dobok ütemes dübörgő hangja hallatszott.
Floryt ez a hang emlékeztette rá, hogy a bazárban aznap este tánccal összekötött
színi előadást, pwet rendeznek, kinn az utcán, szemben U Po Kyin házával. Florynak
ekkor az a merész gondolata támadt, hogy Elizabethet elviszi magával és megmutatja
neki a bennszülöttek színes mulatságát. Bizonyosra vette, hogy a leánynak tetszeni
fog a pwe! Ha más nem is lesz, a burmaiak tánca ilyen alkalmakkor olyan feltűnően
szép és művészi látvány, ami feltétlenül kell, hogy minden európai tetszését
megnyerje. Lehetséges, hogy a klubban megróják ezért a merész cselekedetért,
amikor tudomást szereznek róla, hogy Elizabeth egészen más, mint a klubban egymás
unalmával szórakozó, áporodott kedélyű fehérek.
Ebben a pillanatban a zenekar, amelyhez közben egészen közel értek, egzotikus
hangszereivel teljes erejéből játszani kezdett.
- Mi ez a lárma? - kérdezte Elizabeth és megállt. - Úgy hangzik, mintha jazz-zenekar
játszanék!
- Nem jazz, hanem a bennszülöttek zenekara - mondta Flory. - Tánccal egybekötött
szabadtéri színi előadást rendeznek. A burmaiaknak ez a színi játéka részben
történelmi dráma és részben látványos revü. Azt hiszem érdekelni fogja magát
is. Mindjárt odaérünk.
- Óh - mondta Elizabeth és hangjában inkább kételkedés érzett.
Mikor az úttesten felállított színpad közelébe értek, fáklyáknak és lampiónoknak
fénye fogadta őket. A színpad és a nézőtér teljesen elállta az utat és a színes
látványosságra a város lakói közül sokszázan gyülekeztek össze. Fenn, a színpadon
két kínai ruhába öltözött színész, kezükben karddal, valami történeti jelenetet
mutatott be.
A nézők között feltűnően sok volt a nő, hófehér muszlin ruhában, élénk rózsaszín
sálokkal és magasra feltűzött fekete hajjal. Egy öreg kínai járt közöttük és
tálcáján amerikai mogyorót árult. Áruját nagyhangon kiáltva ajánlgatta: - Myaype!
Myaype!
- Ha kedve van hozzá, megállunk és néhány percig nézzük őket.
Az erős fény és a fülsiketítően hangzó egzotikus zene egészen bódulttá tette
Elizabethet. Legjobban az lepte meg, hogy a tömeg nyugodtan ült az úttest közepén
és úgy figyelt az előadásra.
- Mondja, ezek mindig az utat szokták felhasználni nézőtérnek? - kérdezte Elizabeth.
- Igen. Felállítják a színpadot, de reggelre le is bontják. Az előadás és a
mulatság a hajnali órákig szokott tartani.
- De megengedik nekik, hogy elállják az egész utat?
- Miért ne? Burmában nincsenek közlekedési szabályok. Igaz, hogy éjszaka közlekedés
sem igen van.
Elizabeth az egész látványt nagyon különösnek találta. Közben az egész hallgatóság
kíváncsi szemmel rájuk figyelt és nem a színpadon játszott jelenetekre. Óriási
szenzációként hatott, hogy egy "ingaleikma" jelent meg közöttük. A
tömeg előtt szemben a színpaddal öt-hat szék volt felállítva hivatalos személyek
és előkelőségek számára. Az egyik széken U Po Kyin ült és nagyban erőlködött,
hogy hátrafordulva hatalmas testével, üdvözölje
a közöttük megjelenő európaiakat. Mikor a zene elhallgatott, a himlőhelyes arcú
Ba Taik szaladt oda Floryhoz és Elizabethhez alázatos hajlongások és salaamok
közben.
- Szentséges uram! Gazdám, U Po Kyin kérdezteti, hogy vajon ön és a fiatal fehér
hölgy nem jönne-e és nem nézné-e az előadást néhány percig? Parancsoljanak helyet
foglalni, vannak üres székek az önök számára.
- Kérnek bennünket, hogy nézzük az előadást és üljünk le egy időre - mondta
Flory magyarázkodólag Elizabethnek. - Nem volna kedve hozzá? Bizonyosan érdekelni
fogja. Ez a két színész hamarosan befejezi jelenetét és utána tánc következik.
Remélem, nem fogja untatni, ha néhány percig itt maradunk.
Elizabeth nem volt olyan biztos benne, hogy tetszeni fog-e neki a látvány. Valahogyan
az volt az érzése, helytelen dolog, hogy így elvegyülnek a színesek orrfacsaró
illatot terjesztő tömegében. De bízott Floryban, hogy tudja, mi a helyes és
illő. Ezért hagyta, hogy odavezessék őket az üresen álló székekhez.
A burmaiak utat engedtek nekik és nagy érdeklődéssel vitatták meg egymás között
a két fehér ember megérkezését. U Po Kyin nagy erőfeszítéssel felkelt székéből
és amennyire elefántszerű termetétől tellett, mély meghajlásal üdvözölte a két
fehér vendéget.
-Szíveskedjék helyet foglalni, madam! Különös megtiszteltetésnek érzem, hogy
önnel megismerkedhetem.
Jó estét Mr. Flory, sir! Nem mertem volna remélni,
hogy ebben az örömben lesz részem. Ha tudtuk volna előre, hogy megtisztelnek
bennünket jelenlétükkel, whiskyt és más európai italokat készítettnek volna
frissítőül. Ha-ha!
U Po Kyin harsány hangon nevetett és a bételtől piros fogai megcsillantak a
lámpafényben, mintha körömlakkal lettek volna fényesre bevonva. Olyan elképesztően
monstruozus teste és ijesztően csúf külseje volt, hogy Elizabeth szinte összeborzadt,
mikor közvetlen közelébe került. Nyomban ezután egy karcsú termetű fiatal burmai
sötét lilaszínű longyiban tiszteletteljes meghajlással tálcát tartott feléjük,
amelyen két pohár jégbehűtött sherbet volt. U Po Kyin kövér tenyerével tapsolt,
- Hé, kaung galay! - szólt oda egy mellette álló szolgafiúnak. Burmai nyelven
utasításokat adott neki és a fiú a színpadhoz sietett.
- Arra adott utasítást ez a nagy darab ember, akitől úgy látszik egy kicsit
megijedt, hogy tiszteletünkre a legjobb táncosnő menjen a színpadra - mondta
Flory. - Nézze, már jön is.
A táncosnő eddig a színpad háta mögött keleti módra guggolva ült és szivarozott.
Majd a felszólításra előjött és alakja feltűnt a színpad körül elhelyezett lámpák
fényében. Nagyon fiatal, keskeny vállú, teljesen lapos mellü leány volt. Világos
kék selyemből készült longyit viselt, amely lábát is eltakarta. Tunikáján a
csípője körül
a századvégi európai divatra emlékeztető turnür-szerű fodrok voltak; ez a viselet
azonban ősrégi burmai öltözködési mód volt. A leány, mielőtt a színpadra lépett,
félig elégett szivarját odadobta a zenekar egyik tagjának és felsietett a színpadra.
Mikor a színpadon megjelent, a zenekar sokkal hangosabban kezdett el játszani.
A zeneszerszámok között voltak a skótok hangszerére emlékeztető bőrdudák és
egy bambusznádakból készített xilofonszerű hangszer, amelyet egy férfi apró
kalapáccsal szólaltatott meg. A zenekar közepén az egyik zenészt tizenkét hatalmas,
különböző alakú dob vette körül. A zenész óriási dobverőjével nagy gyorsasággal
hol az egyik, hol a másik dobot verte, a szerint, amint a zene megkívánta. A
táncosnő minden hosszabb várakozás nélkül táncolni kezdett. Bár mozgása eleinte
nem is annyira tánc volt, mint testének ritmikus himbálása. Ahogyan nyakát és
könyökét mozgatta, mozdulatainak bájos esetlenségében volt valami, ami játékbabára
emlékeztetett. Minden mozdulata egyszerre volt szögletes, de mégis ugyanakkor
a macska vagy a kígyó mozgására emlékeztető módon sima. Keze, amint a zene ütemére
forgatta és ide-oda hajlította, egészen olyan volt, mint két kígyófej. Mozdulatai
a zene ütemére mind gyorsabbakká váltak, majd a színpadon apró szökelésekkel
ugrándozni kezdett. Egyszerre hirtelen egészen a földig hajolt, hogy a következő
másodpercben hihetetlen gyorsasággal talpra ugorjon. Ezután groteszk testtartással
keletiesen összefont lábakkal leült és a táncot ülve folytatta. Kitárt karja
ütemesen hajladozott és fejét jobbra-balra hajlította, követve a zene ütemét.
A zenekar fokozódó hangerővel játszott. A leány felkelt helyéről és gyorsan
egy helyben körbe forgott. Közben longyija fodrai lebegtek, mint a virágszirmok.
Egyszerre, minden átmenet nélkül, a zene elhallgatott és a táncosnő ismét mélyen
meghajolt; erre a mozdulatra a helyeslésnek hangos kiáltásai hangzottak a nézők
részéről.
Elizabeth az erotikus táncmutatványt részben meglepődve, de részben unatkozva
nézte végig. Akárhogyan akarta is megerőltetni magát, írtózott a környezettől,
amely körülvette. Néhány kortyot megivott a tiszteletükre hozott frissítőből,
de az italnak olyan íze volt, mintha dióolaj lett volna. Közben a zene halkabban
kezdett játszani és Flory halk hangon megkísérelte, hogy magyarázatot mondjon
arról, ami körülöttük történt:
- Bizonyos voltam benne, hogy ez a látvány érdekelni fogja önt; ezért is hoztam
el magammal. Ön sokat olvasott, jól ismeri az európai műveltség szépségeit és
nem olyan, mint mi, akik az európai műveltségtől elszakadva élünk. Nem gondolja,
hogy érdemes végignézni ezt az egzotikus, önmagában véve is olyan különösen
ható látványt? Nézze, a táncosnő utólérhetetlen művészetről tanúskodó mozdulatait,
ahogyan előrehajlik, mint valami viaszbáb és ahogyan csípőjéhez szorított karját
mozgatja, mint mikor a kobra ugrásra készül. Groteszk látvány, elismerem, bizonyos
tekintetben visszataszító is és mégis ellenállhatatlan szépség van benne, De
van ugyanekkor benne valami ördögi is, mint minden mongolban. Aki közelebbről
megnézi, észreveszi, hogy sok százados hagyomány által kifinomodott művészet
van a leány minden mozdulata mögött, mintha ezt a táncosnőt előtte élt, megszámlálhatatlan
sokaságú nemzedék tanította volna és készítette volna elő művészetére. Ez a
legcsodálatosabb vonás a keleti népek művészetében - a mögöttük levő művelődés
sok évszázados, sőt évezredes múltja, amely olyan messze időbe nyúlik vissza,
amikor mi európaiak még állatbőrökben jártunk és majmok módjára a fákon ugráltunk.
Nem tudom, úgy érez-e mint én, de nekem úgy tetszik, hogy ennek a fiatal lánynak
a mozgásában, minden egyes táncmozdulatában benne van Burma egész élete és szelleme.
Ha ránézek, látom a rizsföldeket, a falvakat a teak-fák árnyékában, a pagodákat,
a papokat sárga, földig érő köpenyükben, a folyók vizében fürdő bivalyokat a
korareggeli órákban, ősrégi palotákat…
Flory elhallgatott, mikor váratlanul a zenekar abbahagyta a játékot. Voltak
olyan dolgok és ezek közé tartozott a pwe táncmutatványa is, amely arra bírta
rá, hogy folyékonyan és minden óvatosságot félre téve beszéljen. Most hirtelen
annak tudatára ébredt, hogy úgy beszél, mint valami regényben szereplő személy
és hozzá még a regény nem is volt éppen elsőrangú. Flory nem mert Elizabethre
nézni, aki mind kényelmetlenebbül hallgatta a hozzá intézett szavakat. Ijedten
kérdezte önmagától, tulajdonképpen miről is fecseg össze-vissza ez a férfi.
Egyszerre elemi erővel feltámadt benne az a gyűlölet, amit minden művészet iránt
érzett. Közben eszébe jutott az is, hogy Flory úgyszólván teljesen vadidegen
számára és hogy nagyon nem bölcs dolog volt, amikor beleegyezett abba, hogy
ide jöjjön vele a bennszülötteknek erre a furcsa és meglehetősen visszataszító
mulatságára. Szétnézett maga körül; látta a sok színes arcot, a fáklyák és a
lampionok idegenszerű világítását és az egész jelenet egzotikus volta valósággal
megrémítette. Tulajdonképpen mit is keres ezen a helyen? - kérdezte önmagától.
Tudta és érezte, mennyire helytelen dolog, hogy itt ül a színesek társaságában,
olyan közel hozzájuk, hogy szinte testi érintkezésben voltak egymással. Éreznie
kellett a fokhagyma és a burmaiak testi kigőzölgésének mindent átható szagát.
Mennyire okosabb lenne, ha ehelyett most a klubban lenne a fehér emberek társaságában.
Határozottan ostobaság Florytól, hogy ide cipelte magával. Ezek közé az ellenszenves
bennszülöttek közé.
A zene, amilyen hirtelen elhallgatott, ugyanolyan átmenet nélkül játszani kezdett
és a fiatal leány újra megkezdte a táncot. Arcát sűrűn bekente rizsporral, úgy
hogy olyannak tűnt fel, mintha krétafehérre mázolt maszkot hordana. Halottfehér,
tojásdad arcával és élettelen játékbabára emlékeztető esetlen és mégis művésziesen
szép mozdulataival olyan volt, mint valami démon, valami életrekelt rossz szellem.
A zenekar új dallamba kezdett és a leány rekedtes hangon énekelni kezdett. A
dalnak gyors, trochaikus üteme volt, tele vidámsággal és mégis ugyanakkor ellenállhatatlan
erővel. A dalt a leánnyal együtt a tömeg is énekelni kezdte. A leány egyhelyben
ülve folytatta tovább különös egzotikus testmozdulatait és a tömeg szünet nélkül
együtt énekelt vele.
Mikor a dal befejeződött, a hallgatóság hangos kiáltozással adott kifejezést
tetszésének. Az egyik fiatal színes tisztviselő angol nyelven odakiáltott az
európaiak felé: - Bravo! Bravo! -, de U Po Kyin rosszallólag ránézett és türelmetlen
kézmozdulattal elhallgattatta. U Po Kyin jól ismerte az európai nőket és tudta,
hogy vigyázatosan kell velük bánni. Elizabeth ekkor azonban már felkelt helyéről.
- Én már megyek. Ideje, hogy visszamenjek a klubba - mondta váratlanul. Flory
észrevette, hogy a leány arca, bizonyosan belsejében levő bosszúságának jeleképpen,
halványpiros színre változott. Flory is felállt a helyéről és kedvetlenül szólt
hozzá: - Nem tudna várni csak még néhány perccel tovább? Tudom, hogy már későn
van, de ezek a derék burmaiak a kedvünkért léptették fel legjobb táncosnőjüket
két órával korábban, mint eredetileg tervbe volt véve. Nem maradna még néhány
percig?
- Sajnálom, de már régen vissza kellett volna érkeznem a klubba. El sem tudom
képzelni, nagybátyám és nagynéném mit gondol, hol járok.
Elizabeth minden halogatás nélkül elindult kifelé a tömegből és Flory nyomon
követte. Minden olyan gyorsan történt, hogy Florynak arra sem volt ideje, hogy
megköszönje U Po Kyin figyelmességét. A burmaiak tisztelettel, de látható módon
bosszúsan engedtek utat a két európainak. Ilyenek ezek a fehér emberek, ezt
gondolták magukban, összezavarnak mindent; kedvükért fellép a színpadon a legjobb
táncosnő és itt hagyják az egészet, mielőtt a tánc jóformán elkezdődött volna!
Mikor Elizabeth és Flory eltávoztak, a tömeg sora között haragos morajlás zaja
hallatszott A táncosnő megsértődött és nem volt hajlandó tovább táncolni, ebbe
viszont a közönség nem egyezett bele szívesen. A nyugalom szerencsére helyreállt,
amikor két bohóc sietett a színpadra és elkezdte mulattatni a mulatságában megzavart,
színes hallgatóságot.
Flory kedvetlenül ment Elizabeth oldala mellett vissza
a klub irányába. A leány gyors lépésekkel haladt, fejét félrefordította és perceken
át egyetlen szót sem szólt. Flory szidta önmagát tapintatlansága és ügyetlensége
miatt, ami annál bosszantóbb volt, mert Elizabethtel mindeddig olyan nagyszerűen
megértették egymást. Majd mentegetni kezdte magát és így szólt:
- Nagyon sajnálom, ami történt! Rá sem gondoltam, hogy…
- Nem fontos az egész. Nem kell semmit sajnálnia. Csak annyi történt, hogy megmondtam,
nekem feltétlenül vissza kell mennem a klubba.
- Nekem kellett volna erre gondolnom. De az ember elszokik a társadalmi szabályok
pontos betartásától ebben a vadidegen környezetben. A bennszülöttek társadalmi
szabályai egészen mások, mint a miéink, sok tekintetben sokkal szigorúbbak -,
de…
- Egészen másról van szó! Egészen másról van szó! - mondta Elizabeth bosszús
és haragos hangon.
Flory látta, hogy mentegetődzsésével még csak rontja a helyzetet. Csendben mentek
tovább, Elizabeth elől és Flory mögötte. Flory kétségbeesése nagyobb már nem
is lehetett. Önmagát okolta ostobaságáért, azt azonban még csak nem is sejtette,
hogy a leány haragját mivel vonta magára. A harag oka aligha lehetett a táncosnő
bizonyos tekintetben visszataszító mutatványa. Ez csak kirobbantotta belőle
már egyébként is felgyülemlett haragját. Egyszerűen az történt, hogy Elizabeth
büszkeségét alapjában véve megsértette az egész különös kirándulás a bennszülöttek
közé. Elizabeth tökéletes biztonsággal tudta és meg volt róla győződve, hogy
fehér embernek színesek között nem így kell viselkednie. Visszaemlékezett arra
a hosszú magyarázatra, amelyet Flory a burmai leány tánca közben tartott neki.
Ösztönösen gyűlölte ezeket a hosszú szavakat, amelyek költészetre és művészetre
emlékeztették. Igy beszéltek azok az "állati" művészek is, akiket
Párizsban ismert. Első találkozásuk alkalmával Floryt férfinak ismerte meg,
de a mostani esti együttlétük erősen kiábrándította belőle. Most újra visszaemlékezett
rá, hogy reggel Flory milyen bátran szállt szembe a pocsolya szélén álló bivallyal,
minden fegyver nélkül, puszta kézzel és haragja egyszerre csillapulni kezdett.
Mikorra megérkeztek a klubkertjének kapujához, úgy érezte, hogy hajlandó Florynak
ostobaságát megbocsátani. Közben Flory is visszanyerte bátorságát és újra beszélni
kezdett. Mindketten megálltak és az este sötét homályában Flory kutatólag nézte
a leány arcvonásait, majd így szólt:
- Nem haragszik rám nagyon ugye?
- Dehogy haragszom. Mondtam már magának, hogy nem.
- Nem kellett volna elvinnem magát a bennszülöttek közé. Kérem, bocsásson meg
és arra is kérem, hogy
a többieknek ne szóljon róla, hol voltunk. Mondja, hogy a kertben sétált, vagy
valami ehhez hasonlót. A többiek esetleg nem tartanák helyesnek, hogy fehér
leány elmenjen és megnézze a színesek mulatságát. Én magam sem szólok róla,
hogy hol voltam.
- Én is azt hiszem okosabb, hogy egyikünk se szóljon! - egyezett bele Elizabeth
a felvetett indítványba olyan készséggel, amely Floryt határozottan meglepte.
Most már tudta, hogy bűne megvan bocsátva. Csak éppen azzal nem volt tisztában,
hogy mi volt az a bűn, amit meg kellett bocsátani.
A klubba nem együtt mentek be. Elizabeth-et az összegyülekezett fehérek társasága
ünnepies hangulatban várta. Tiszteletére a hindu komornyik és a hat chokra hófehér,
kikeményített ruhába öltözködve felsorakozott a kertből bevezető ajtó mellett;
mindnyájan mosolyogtak és mély meghajlás közben salaamokkal üdvözölték a belépő
Elizabeth-et. Mikor az európaiak sorra üdvözölték a leányt, a komornyik lépett
elő és egy gyönyörű virágfüzért adott át Elizabeth-nek, amelyet a klub személyzete
készített figyelmességből a missie-sahib részére. Mr. Macgregor humoros hangnemben
tartott üdvözlő beszédet mondott és beszédében sorra bemutatta a klub tagjait.
Maxwellt, mint a "környék legtökéletesebb erdőszakértőjét", Westfieldet,
mint "a törvény és rend őrét és - ah - a helyi banditák rémét" és
így tovább. Macgregor szavait a jelenlevők minden esetben vidám és helyeslő
nevetéssel kisérték.
A közöttük megjelent csinos, fiatal leánynak már a puszta látása is mindnyájukat
jókedvre hangolva; így élvezni tudták Macgregor lapos szellemességeit és egész
beszédét, amelyre, hogy az igazságot megmondjuk, egész délután szorgalmasan
készült.
Ellis a legelső kedvező alkalommal pletykálkodásra és rosszmájuságra hajlandó
modorában félrevonta Floryt és Westfieldet a kártyaszobába és beszélgetni kezdett
velük. Baráti kötekedéssel oldalba bökte és így szólt hozzá:
- Hol voltál drága gyermekem? Mindnyájunknak feltűnt távolléted. Hol jártál
mielőtt megérkeztél a klubba?
-Sétáltam egyet.
-Sétáltál? És ha szabad kérdeznem kivel?
-Miss Lackersteennel.
Ezt ha nem mondtad volna is, pontosan tudtam! Szóval te vagy az a kiállítani
való ostoba bolond, aki beleestél a csapdába. Te kaptad be a horgot, mielőtt
bárki más még csak körül is szaglászta volna. Ez rád vall mondhatom. Mindig
tudtam, hogy ostoba vagy, de hogy ilyen mértékben, mégsem sejtettem.
-Mit akarsz ezzel mondani?
-Hogy mit akarok mondani? Nézzétek a kis ártatlant, nem tudja, hogy mit akartam
neki mondani. Hát tudd meg kedvesem, csak azt akartam mondani, téged jelölt
ki Lackersteen mama, hogy beleessél a drága unokahugával való házasságba. Ezért
azt ajánlom, ha maradt egy kis eszed, jól vigyázz magadra. Nincs igazam Westfield?
-Teljesen igazad van, öreg pajtás. Flory házassági célokra felettébb alkalmas
legényember és nem vagyunk olyan sokan, hogy különösebb nehézségeket okozott
volna a kiválasztása.
- El sem tudom képzelni, honnan jutott ez az eszetekbe. Hiszen a leány alig
érkezett meg Kyauktadába huszonnégy órája.
- Mégis elég régen ahhoz, hogy sétára vigyen magával. Vigyázz magadra, hogy
a séta végén hova fogsz megérkezni. Tom Lackersteen lehet részeges hülye, de
annyi esze mégis van, hogy nem kívánja örök időkre vendégségben tartani unokahugát.
A leány is jól tudja, hogy mit akar; ezért nézz szét, mert különben azon veszed
észre magad, hogy beleestél a csapdába és nincs menekvés számosra.
-Ostoba dolgokat beszéltek és nincs rá semmi okotok. Végre is ez a lány alig
több még, mint gyerek…
-Drága vén szamaram - monta Ellis hangjában majdnem érzelgős elolvadással. Soha
nem érezte magát ennyire elemében, mintha valahol botrányt szimatolhatott. Megfogta
Flory kabátjának hajtókáját és szavait így folytatta tovább: - Drága öreg szamaram,
abból semmi jó nem származik, ha olvatagon a holdba bámulsz. Te persze azt hiszed,
hogy a leánnyal könnyen el fogsz bánni; ebben azonban alaposan csalódol. Ezek
a hazulról, Angliából érkező leányok, egyik olyan, mint a másik. "Akárki
legyen, csak nadrágban járjon és nyomban az oltár elé vele" - ez a jelszavuk,
egytől-egyik valamennyinek. Vagy ha nem így lenne, vajon mi lehetett az oka
annak, hogy a leány idejöjjön Burmába?
-Hogy mi lehetett az oka? Honnan tudjam? Biztosan azért jött, mert kedve volt
hozzá.
-Óh, te javíthatatlan ostoba! Azért jött, hogy férjet fogjon magának. Mintha
ezt mindenki nem tudná! Ha egy leány odahaza nem boldogul a férjhezmenéssel,
utolsó mentségnek megpróbálkozik Indiával, amelyet egész nyíltan mint házassági
piacot emlegetnek, tudva, hogy az Indiában élő fehér ember nyomban elolvad,
mihelyt egy fehér nő egy kicsit gyengédebben néz rá.
Floryt végtelenül bántotta Ellis léha beszéde. Elizabethtel aznap este már egyszer
sem tudott kettesben maradni. Az estét a klub tagjai a társalkodóban töltötték,
ahol a beszélgetés az elképzelhető legostobább közhelyekről és mindennapi dolgokról
folyt. Flory mindig gyűlölte az ilyen beszélgetéseket és hacsak tehette megszökött
előlük. Elizabeth számára azonban az angol középosztály megszokott környezete,
a klub civilizált légköre, a körülötte levő fehér arcok, a falakról barátságosan
letekintő Bonzo-képek, mindez így együttesen helyreállitotta egy kicsit megbillent
lelkiegyensulyát a bennszülöttek között tett kirándulás után, amelyet igyekezett
minél előbb elfelejteni.
Mikor a Lackersteen család kilenc órakor elhagyta a klub épületét, nem Flory,
hanem Mr. Macgregor kísérte őket haza. Mr. Macgregor elemében volt, hogy új
médiumot talált, akit elhalmozhatott megkopott és százszor elmondott anekdotáival.
Elizabeth-ben természetes hajlandóság volt arra, hogy mások elbeszélését türelmesen
meghallgassa és ezzel a tulajdonsággal különösképpen megnyerte Mr. Macgregor
rokonszenvét, aki megállapította róla, hogy már régen nem találkozott Elizabeth-hez
hasonló, intelligens fiatal leánnyal.
Flory egy ideig még a klubban maradt és együtt ivott a többiekkel. Elizabeth-ről
meglehetősen piszkos szájú beszédek hangzottak el. A hindu orvos megválasztásáról
folyó vita egy időre háttérbe szorult. A hirdetőtábláról levették azt a néhány
soros nyilatkozatot, amelyet előző este Ellis függesztett ki. A nyilatkozatot
Mr. Macgregor elolvasta, mikor reggel a klubban járt és nyomban arra kérte klubtársait,
hogy távolítsák el. A nyilatkozat így eltűnt a hirdetőtábláról, de kívánt hatását
akkor már elérte.
A következő
két héten sok minden történt.
A harc U Po Kyin és Veraswami között a legnagyobb hevességgel folyt. Az egész
város két pártra szakadt és a szembenálló felek a maguk igazának érdekében bármikor
hajlandók voltak, ha kell, hamis tanúzásra is, feltéve természetesen, hogy az
ügy a bíróság elé kerül. A két szembenálló fél közül határozottan az orvos volt
a gyengébb és tehetségtelenebb. A "Burmai Hazafi" szerkesztője ellen
lázítás és sajtó utján elkövetett rágalmazás címén bírói eljárás indult. A szerkesztőt
letartóztatták és magas biztosíték ellenében sem sikerült szabadlábra helyeztetni.
Letartóztatása kisebb zendülést idézett elő Rangoonban. A zendülőkkel szemben
a rendőrség fegyverét használta és ketten meghaltak. A börtönben a letartóztatott
szerkesztő éhségsztrájkba kezdett, de hat óra hosszáig tartó éhezés után szándékától
elállt.
Kyauktadában két nevezetes esemény történt. Egy Nga Shwe O nevű, lázításért
elítélt dacoit a börtönből megszökött titokzatos körülmények között. Közben
ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el, hogy a környék bennszülött lakossága lázadásra
készül. A hírek szerint a fehérek ellen készülő lázadás középpontja egy Thongwa
nevű falu volt, nem messze attól a fakitermelő teleptől, ahol egy teak-fa erdőben
Maxwell dolgozott. Egy bennszülött varázsló jelent meg a környéken és azt jósolta,
hogy az angolok
indiai hatalmának a közeljövőben vége lesz és ugyanakkor jelentős pénzekért
golyóbiztos zubbonyokat árusított. Mr. Macgregor nem vette komolyan a híreket,
de azért
a burmai kormányzóságtól kérte a helyi rendőrségi csapatok megerősítését. Állítólag
egy brit tiszt parancsnoksága alatt útnak indítottak egy szakasznyi indiai katonaságot,
amelynek rövidesen meg kell érkeznie Kyauktadába. Westfield azonnal Thongwába
sietett, mihelyt az állítólagos zavargások híre megérkezett.
- Istenemre, már igazán nem bánnám, ha egyszer komoly lázadásról lenne szó!
- mondta Ellisnek mielőtt elindult. - De a végén mindig kisül, hogy az egész
cécó semmiért volt. Ezek a lázadások mindig maguktól letörnek, mielőtt egyáltalában
megkezdődnének. El sem hiszed, ha mondom, hogy soha életemben még nem sütöttem
el fegyveremet egyetlen színesre sem. Tizenegy év alatt, nem számítva természetesen
a háborút, nem öltem meg egyetlen egy embert sem. Elkedvetlenítő dolog, nem
gondolod?
- Nézd - mondta Ellis -, ha a lázadás elmarad is, a főkolomposokat bizonyosan
összeszedheted és ha egyéb lehetőséged nem marad is, legalább a rendőrségen
jól megbotoztatod őket. Ez mégis csak okosabb, mint kövérre hízlalni őket az
angol pénzen fenntartott és szanatóriumnak is beillő börtönökben.
- Igazad van. Csak az a baj, hogy az új törvények az ilyesmit nem engedik meg.
Mi idekinn Burmában keveset tehetünk; odahaza nem lett volna szabad ilyen ostoba
törvényeket hozni.
- Rosszul teszed, ha a törvényekkel törődsz. A burmaiaknak nem használ semmi,
csak a botozás. Láttad már őket botozás után? Mert én láttam. Emlékszem, hogy
egyszer hoztak egész bivalyszekérre valót a börtönből. Mindnyájan hangosan üvöltöttek
és közben asszonyaik banána-belet dörzsöltek a bambusz ütésektől felsebzett
vérző hátukra. A botozást mindig megértik. Ha neked volnék, a talpukra veretnék,
ahogyan a törököknél szokás.
- Én is így gondolkodom. De reméljük, most még sem bújnak el gyáván és lesz
kivel szemben erélyesen eljárnunk.
Westfield reménykedése nem vált be és mikorra megérkezett Thongwába gurkha rendőreivel,
az egész környéket a legnagyobb békességben találta. Lázadásnak vagy zendülésnek
sehol semmi nyoma nem volt. Kisült, hogy az egész lázadás híre abból keletkezett,
hogy a falu lakosai közül néhányan vonakodtak megfizetni a rájuk kirótt adókat.
A hőség közben állandóan fokozódott. A hőkiütéseket megkapta Elizabeth is. A
teniszjátékok úgyszólván teljesen elmaradtak. Ha egy-egy vállalkozó pár játszott
is egy-két menetet, fáradtan rogytak le utána székükbe és literszámra fogyasztották
a langyos limonádét. Jeget hetenként csak kétszer kapott a klub Mandalay-ból
és a nagy hőségben
a jeget huszonnégy óránál tovább nem lehetett eltartani.
Flory nem sok idővel ezután Ma Hla May-t kitiltotta házából.
Erre a feladatra maga sem szívesen vállakozott. Szerencsére jó ürügyül szolgált,
hogy ellopta arany cigarettatárcáját és elzálogosította Li Yeiknél, a kínai
füszeresnél. Ez azonban nem sokat használt. Flory tökéletesen tisztában volt
vele, hogy amint ő tudja, tudja Ma Hla May és tudják a szolgák is, hogy az egész
Elizabeth miatt történt. A "festetthaju ingaleikma" miatt, ahogyan
Ma Hla May nevezte Elizabethet.
Ma Hla May eleinte nem csinált nagyobb jeleneteket. Komoran és szótlanul állt,
mialatt Flory száz rúpiára szóló csekket állított ki neki, hogy váltsa be Li
Yeiknél, vagy a bazárban bármelyik pénzváltónál. Ezután Flory kedvetlenül és
minél kevesebb szóval közölte vele, hogy kettőjük között vége mindennek. Mikor
a ház előtt megállt az ökrös szekér, amely Ma Hla May kevés ingóságát elszállította,
Flory bezárkózott hálószobájába, hogy ne legyen tanúja a kellemetlen jelenetnek.
Hallotta, amint az ökrös szekér kereke nyikorgott. Majd hangos kiáltozás hallatszott
és utána éles sikoltozás. Flory kiment, hogy megnézze, mi történt. Odakint nagy
veszekedés folyt. Ma Hla May két kezével megkapaszkodott a kapufélfában és Ko
S'la durván igyekezett kituszkolni. A leány kétségbeesésében Flory felé fordult
és síró hangon kiáltotta:
- Thakin! Thakin! Thakin! Thakin! Thakin! - Florynak rosszul esett és szégyelte
magát, hogy Ma Hla May még mindig thakinnak szólította, bár már kiutasította
házából.
- Mi van veletek? - kérdezte Flory.
Kitűnt, hogy a civódás egy hajfonat miatt keletkezett, amelyre mind Ma Hla May,
mind Ma Yi igényt tartott. Flory a hajfonatot Ma Yinak ítélte és kárpótlásul
átadott két rúpiát Ma Hla May-nek. A vita elintézése után az ökrös szekér tovább
ment. A szekéren Ma Hla May két, holmijával és ruháival megrakott vesszőkosár
tetején ült durcás arccal és ölében két macskát tartott, amelyet két hónappal
korábban kapott ajándékba Florytól.
Ko S'la nem tudta eltitkolni örömét Ma Hla May gyászos távozása felett, de azért
nem volt boldog, mert tudta, hogy a dolgok megváltozása neki még nagyobb kárt
és kellemetlenséget okoz. Határozottan rosszallta, amikor megtudta, hogy gazdája
templomba, vagy amint ő nevezte az "angol pagodá"-ba ment. Flory még
Kyauktadában volt azon a vasárnapon, amikor a páter megérkezett és a többiekkel
együtt ő is elment a templomba. A templomban mindössze tizenketten voltak, beleértve
Mr.Francist és Mr.Samuelt, azonkívűl hat bennszülött keresztényt. Istentisztelet
előtt Mrs. Lackersteen a "Maradj velünk" kezdetű egyházi dalt játszotta
harmóniumon. Tíz év óta ez volt az első eset, hogy Flory templomban volt, kivéve
a temetkezéseket. Ko S'la-nak nagyon homályos nézetei voltak arról, hogy mi
folyt istentisztelet alatt az "angol padogá"-ban; de azt ő is tudja,
hogy a templomba járás a polgári tisztesség jele - ezt pedig mélyen megvetette,
mint Indiában minden olyan szolga, akinek gazdája legényember volt.
- Meglátjátok, ennek nem lesz jó vége - mondta bosszúsan a többi szolgának.
- Már régóta figyelem az elmúlt tíz napban. A napi cigaretta adagját leszállította
tizenötre, reggeli előtt nem iszik alkoholt és esténként is borotválkozik. Az
ostoba azt hiszi, hogy én ezt nem veszem észre. És ahhoz mit szóltok -, hogy
hat új selyem inget rendelt! Mindez rossz előjel! Nem adok neki többet, mint
három hónapot és nem lesz többé békesség ebben a házban.
- Azt gondolod, hogy megházasodik? - kérdezte Ba Pe.
Egészen bizonyos. Mikor egy fehér ember elkezd járni az "angol pagodá"-ba,
ez mindig, ahogy mondani szokták, a vég kezdete.
- Nekem már sok gazdám volt életemben, - mondta az öreg Sammy. - A legrosszabb
volt közöttük a Wimpole ezredes sahib, aki lefogatta velem az asztalnál az inasát,
mialatt megvesszőzte és egyszer a csizmájával úgy belém rúgott, hogy szinte
repültem, mert gyakran szolgáltam fel neki banánból készített gyümölcssalátát.
Máskor, mikor berúgott, revolverével a mennyezetbe lövöldözött
a személyzet lakásán. De inkább lennék hajlandó tíz évig szolgálni Wimpole ezredesnél,
mint egy hétig úgy, hogy memsahib legyen a háznál. Ha meghallom, hogy a gazdám
megházasodik, egy nappal sem maradok tovább nála.
-Én nem hagyom itt, mert tizenöt éven át voltam szolgája. De jól tudom, mi vár
ránk, ha az a nő idejön. Majd kiabálni fog ránk, mert port fedez fel a bútoron
és felzavar bennünket délutáni álmunkból, hogy teát készítsünk neki. Folytonosan
beüti az orrát a konyhába és panaszkodni fog, mert a serpenyők piszkosak és
elmosatlanok vagy mert svábbogarakat talál a lisztesládában. Higyjétek el, az
ilyen nők éjszakákon át nem alusznak csak azért, hogy ébren maradva, minél több
kínzást találjanak ki szolgáik részére.
-Igen, én is tudom, hogy kis piros könyvet tartanak - monta Sammy - és ebben
az utolsó annáig feljegyzik, hogy mire adtak pénzt a bazárban való bevásárlásokra.
Feljegyzéseik olyan pontosak, hogy egyetlen rézgarast sem lehet tőlük keresni.
Több kit-kitet csapnak egyetlen hagyma ára miatt, mint a sahib, ha öt rúpia
hiányzik.
- Nekem beszélsz? Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mi lesz a sorsunk. Ez
a nő rosszabb lesz, mint Ma Hla May. Nők! - tette hozzá sokat jelentő hangsúllyal
és mélyet sóhajtott.
Sóhajtását visszhangzották a többiek is, beleértve Ma Put és Ma Tit. Ko S'la
megjegyzését egyik sem tartotta sértőnek saját nemükre. Az angol nőket külön
emberfajtának tekintették, ha ugyan egyáltalában úgy tekintettek rájuk, mint
emberekre. Ez általában így van egész Índiában és természetesen Burmában is.
Ezért történik meg gyakran, hogy amikor egy angol megházasodik, szolgái szanaszét
szaladnak, még ha előbb éveken át voltak is mellette.
Ko S'la aggodalmai
egyelőre koraiak voltak. Bár Flory már tíz napja ismerte Elizabethet, barátságuk
egyetlen lépéssel sem haladt előre első találkozásuk óta.
Ez alatt a tíz nap alatt Flory elég sokat lehetett kettesben Elizabethtel, mert
az európaiak legnagyobb része a dzsungelben volt elfoglalva. Florynak sem lett
volna szabad a városban tétlenkednie, mert a fakitermelő telepen ilyenkor folyt
a legnagyobb munka és távollétében semmi sem ment úgy, mint mennie kellett volna
a tehetetlen félvér munkafelügyelő irányításával. De Flory nem tudta magát rászánni,
hogy kimenjen a telepre. Kimenetelét azzal az ürüggyel, hogy láza van, napról-napra
elhalasztotta. Közben kétségbeesett levelek érkeztek a munkafelügyelőtől és
a legkülönbözőbb szerencsétlenségekről számoltak be. Az egyik szelídített elefánt
megbetegedett, az iparvasut mozdonya, amely a telepről a vasúti kocsikra felrakott
rönköket a folyóhoz vontatta, elromlott, azonkívűl tizenegy kuli megszökött
a telepről. De hiába érkeztek ezek a hírek, Flory képtelen volt elszakadni Kyauktadától,
amig Elizabeth ott volt. Közben teltek a napok és Florynak minden erőfeszítése
kudarcot vallott, egyszer sem tudta a leánynál visszaszerezni a bizalmasságnak
azt a jóleső légkörét, amelyben találkozásuk Elizabeth megérkezését követő reggelen
eltelt.
Ezen nem segített semmit az sem, hogy mindennap legalább kétszer találkoztak,
reggel és este. Késő délután rendesen kettesben teniszeztek, mert a Lackersteen
házaspár túlságosan lusta volt ilyen forró időszakban és soha nem vettek részt
a játékban. Tenisz után rendesen a klub társalkodójában ültek mind a négyen,
bridzseztek és beszélgettek. Hiába volt azonban Flory sokszor órák hosszat kettesben
Elizabeth társaságában, soha sem tudott hozzá újra olyan közvetlen lenni, mint
legelső alkalommal. Sokat beszélgettek, de mindig jelentéktelen és személytelen
dolgokról; ennek az lett a következménye, hogy egymás számára tökéletesen idegenek
maradtak. Flory saját maga is érezte, hogy mennyire merevvé válik, mihelyt Elizabeth
társaságában volt és arcát anyajegye mindig úgy égette, mint valami szégyenfolt.
Elizabethre való tekintettel kevesebbet ivott és dohányzott, ami nem ment könnyen
és hiányát sokszor nagyon erősen érezte. Hiába telt el tíz nap, egyetlen lépéssel
sem jutott közelebb ahhoz a célhoz, amelyet mindjobban szeretett volna megközelíteni.
Hiába akart úgy beszélni Elizabethez, ahogyan szeretett volna. Pedig semmi másról
nem volt szó, csak beszélgetésről. Ez a szó olyan kicsinek és kevésnek hangzik
és mégis olyan sok! Amikor valaki a felnőtt férfikorban évről-évre előrehalad
és mind elkeseredettebben érzi magányosságát, mert olyan társaságban kellett
élnie, ahol őszinte véleményt soha nem mondhatott, valósággal gyötrelemmé válik
a vágyakozás, hogy olyan társra akadhasson, akivel szívét teljesen kitárva folytathat
beszélgetést. Mind nagyobb sajnálkozással azt kellett tapasztalnia, hogy Elizabeth-tel
komoly dolgokról nem lehetett beszélgetni. Mintha valami varázslat üldözte volna
őket, beszélgetésük újra meg újra elakadt az élet leghétköznapibb dolgainál:
gramofonlemezeknél, kutyáknál, teniszütőknél - és más hasonló tárgyaknál, amelyek
körül forgott a klubban soha ki nem fogyó haszontalan fecsegés. A baj az volt,
hogy Elizabeth nem is kívánt másról beszélgetni. Hiába kísérelte meg Flory,
hogy beszélgetésüket valami értelmes tárgyra fordítsa, Elizabeth hangjában nyomban
felfedezte a "nem játszom" felkiáltással durcásan visszahúzódó gyermek
hangsúlyát. Flory elképedve tapasztalta, hogy Elizabeth ízlésének könyvek tekintetében
mennyire alacsony irodalmi színvonala volt. Ilyenkor azonban arra gondolt, hogy
hiszen még egészen fiatal, és maga is nem elismerte-e, hogy fehér bort ivott
és Marcel Proustról beszélgetett Párizsban a boulevard-ok platánfái alatt. Flory
abban reménykedett, hogy Elizabeth később meg fogja őt érteni és az életben
hűséges társa lesz. - Lehetséges, hogy eddig mutatott tartózkodásának csak a
vele szemben való bizalom hiánya volt az oka.
Florynak nagy baja volt az is, hogy sokszor tapintatlanul viselkedett. Mint
a legtöbb férfiúval megtörténik, aki sok időt tölt magányosságban, jobban tudott
alkalmazkodni eszmékhez, mint emberekhez. Így azután, bár beszélgetésük rendszerint
felszínes maradt, Elizabeth-et sokszor felingerelte nem is annyira, amit Flory
mondott, hanem amit szavai mögött sejtett. Ez az ingerültség sokszor már majdnem
olyan méreteket öltött, mint amikor házastársak között a kikerülhetetlen civódás
megkezdődik. Amikor két ember találkozik egymással és a kettő közül az egyik
már régen azon a helyen élt és a másik csak újonnan érkezett jövevény, természetes,
hogy a régen ott lakó elkerülhetetlen fölényességgel kénytelen játszani az idegenvezető
szerepét. Elizabeth ezekben
a napokban ismerkedett meg Burmával és így csak természetes volt, hogy Floryra
várt a tolmács szerepe és neki kellett mindent megmagyaráznia, ami Elizabeth
számára új, szokatlan és legtöbbször teljesen érthetetlen volt. Flory végzetes
ügyetlenséggel úgy játszotta ezt a szerepet, hogy szavaival és vélemény nyilvánításaival
majdnem mindig ellenkezésre bírta Elizabeth-et. A leánynak semmiképpen sem tetszett,
hogy ha egy-egy felmerült vitás kérdésről volt szó fehérek és bennszülöttek
között, Flory következetesen mindig a színesek oldalára állt. Soha ki nem fogyott
a burmai szokások dicséretéből és meggyőződéssel vallotta a burmaiak jellemének
fensőbbségét az európaiakkal szemben. Ez az utóbbi különösen nyugtalanította
Elizabeth-et. Szerinte a bennszülöttek mégsem voltak egyebek, mint bennszülöttek
- kétségtelenül érdekes emberek, de végeredményben alantas és alárendelt szerepre
szánt népfaj, a fehérekkel való összehasonlításban. Elizabeth Flory magatartását
a bennszülöttek különböző ügyeire vonatkozólag túlságosan türelmesnek találta.
Florynak nagy hibája volt az is, hogy nem vette észre, mennyire eltér kettőjük
véleménye ezekben a dolgokban. De talán a legtöbb bajt az okozta, hogy Flory
mindenképpen azt akarta elérni, hogy Elizabeth is ugyanúgy szeresse Burmát,
mint ő és magatartása a bennszülöttekkel szemben egészen más legyen, mint a
közönyös és érdektelen memsahibok magatartása és felfogása! Elfelejtette, hogy
az átlagember akkor érzi legjobban magát idegen földön, ha az idegen ország
lakosait megvetéssel és lenézéssel kezelheti.
Flory mindenképpen arra törekedett, hogy Elizabeth érdeklődését felkeltse a
kelet iránt. Megkísérelte rávenni például, hogy tanulja meg a burmaiak nyelvét,
de ebből a kísérletből nem lett semmi. Elizabeth-nek nagynénje ugyanis megmagyarázta,
hogy Burmában csak a miszszionáriusok feleségei tanulják meg a bennszülöttek
nyelvét: igazi úrinők elboldogulnak az urdu nyelvnek azzal a nehány szavával,
amely tökéletesen elég arra, hogy a személyzettel kívánságaikat megértessék.
Ilyen módon mind több és több apró, véleménybeli különbség merült fel kettejük
között. Elizabeth fokról-fokra kezdte megérteni, hogy Flory nézetei a bennszülöttek
dolgaira vonatkozólag teljesen ellentétesek az átlag angol ember nézeteivel.
Megdöbbenéssel ébredt annak tudatára, hogy Flory tőle szeretetet és megértést,
sőt csodálatot vár a burmaiakkal szemben: csodálatot olyan emberekkel szemben,
akik színes arcbőrükkel alig egyebek, mint műveletlen vadak és akiknek a puszta
megjelenése is kellemetlen érzéseket vált ki benne!
Ezekről a dolgokról a legkülönfélébb szempontok szerint beszélgettek. Megtörtént
például, hogy az úton, amikor valahová együtt mentek, több burmaival találkoztak.
Elizabeth kiváncsi szemmel nézett rájuk és benyomásait Floryval is közölni akarta.
-Milyen ijesztően csúnyák ezek az emberek. Maga nem találja? - kérdezte Florytól.
-Csúnyák? Nekem mindig úgy tűnik fel, hogy a burmaiak a világ legbájosabb emberfajtái
közé tartoznak. Figyelje meg, hogy milyen nagyszerűen felépített testük van!
Nézze annak a fiatal burmainak a vállát - akárcsak valami bronz szobor. Gondolja
el, milyen látványban lenne része Angliában, ha az emberek derékig mezítelen
testtel járnának.
- De nézze az esetlenül formált koponyájukat! Mintha nem is emberek, hanem emberi
testre illesztett macskafejek lennének. Nekem feltűnt az is, hogy homlokuk mennyire
hátrahajlik. Emlékszem, hogy egy folyóiratban cikket olvastam arról, hogy a
hátrahajló homlok mindig a bűnözésre való hajlam jele.
- Nem gondolja, hogy ez mégis igazságtalan általánosítás? Hiszen a világon az
emberek legalább felének hátrahajló homloka van.
- Akkor igen, ha bele számítja a színeseket is!
Máskor nők haladtak el mellettük: csontos testű fiatal parasztlányok, rézszínű
barna bőrrel, amint feltűnően egyenes testtartással vitték a fejükön tartott
vízeskorsót. Elizabeth a burmai nőket még visszataszítóbbaknak találta, mint
a férfiakat. A nők valahogy nemüknél fogva közelebb álltak hozzá és színes bőrüket
még nehezebben tudta elviselni.
- Szörnyen csúnyák ezek a nők, nem gondolja? Olyan durvák, szinte már állatok.
El sem tudom képelni, hogy ezeket a nőket bárki is vonzóknak tartsa.
- Azt hiszem, a burmai férfiak közül sokan akadnak, akik más véleményen vannak.
- Ebben magának van igaza. De a színes bőrük - szinte el sem tudom képzelni,
hogyan tudja ezt bárki is elviselni.
- Miért? A barna testszínhez idővel hozzá lehet szokni, sőt ha az ember éveken
át él meleg égöv alatt, a barna testszín sokkal természetesebbnek tűnik fel,
mint a fehér. Ami nem is csodálatos, mert hiszen természetesebb is. Ha az egész
világot veszi tekintetbe, a fehér bőr inkább kivétel, mint szabály.
- Mondhatom, magának nagyon furcsa nézetei vannak!
Így folyt közöttük a vég nélküli vitatkozás. Elizabeth azt érezte, hogy Flory
nézetei, legalább is az ő szempontjából, sem nem kielégítők, sem helyt nem állók.
Ebben a nézetében különösen megerősítette az egyik délután, amikor Flory a klub
kapujában szóbaállt és hosszabb ideig beszélgetett Mr. Francisszal és Mr. Samuellel,
ezzel a két társadalmilag a fehérek soraiból kitaszított, félig ázsiai, félig
európai származású férfival.
Aznap délután Elizabeth néhány perccel korábban érkezett a klubba, mint Flory.
Mikor a leány meghallotta Flory hangját, a kapuhoz sietett teniszütővel a kezében.
Flory ekkor már javában beszélgetett a két félvérrel, akiket általában eurázsiaiknak
neveztek. A kettő közül Francis szeretett többet beszélni. Ez a Francis sovány
arcú, ideges férfi volt, a dohány színére emlékeztető barna arcbőrrel. Arcbőrét
édesanyjától, egy délindiai származású nőtől örökölte. Samuel anyja karin származású
volt. Neki egészen halvány sárga színű arcbőre és sötétvörös haja volt. Mindketten
nagyon szegényesen, majdnem rongyosan voltak öltözködve és a kelleténél nagyobb,
fejükön ügyetlenül álló trópusi sisakot hordtak.
Amikor Elizabeth megérkezett, Francis érdektelen és részletesen elbeszélt történeteket
mesélt el saját életéből. Kellemetlen, bántó orrhangon beszélt, a keletiekre
jellemző, dallamos hanghordozással és hihetetlen gyorsan:
- Apámra már nem is igen emlékszem, sir, csak azt tudom, hogy nagyon haragos
természetű ember volt. Nagy bambusz botjával gyakran végigvert rajtam, a kis
féltestvéremen és a két anyámon is. Arra is emlékszem, hogy amikor a püspök
meglátogatott bennünket, engem és a kis féltestvéremet bennszülött ruhába öltöztettek
és
a burmai gyerekek közé küldtek, hogy a püspök tudomást ne szerezzen létezésünkről.
Apám soha nem érte el a püspöki rangot, sir. Huszonnyolc év alatt mindössze
négy bennszülöttet sikerült megtérítenie és nagy hátrányára szolgált, hogy a
megengedettnél jobban szerette a kínai rizspálinkát. Ezt mindenki tudta róla
és amikor Rangoonban a baptista egyház kiadta egy füzetét, amelyet az alkohol
káros pusztításairól írt, a könyvet senki sem vette meg. Lehet azért is, mert
drága volt, egy rúpia és nyolc annába került. Kis féltestvérem meghalt az egyik
meleg időszakban, előzőleg mindig csak köhögött, köhögött.
Francis véget nem érni akaró elbeszélése megszakadt, amikor észrevette Elizabeth
jelenlétét. Mindkét eurázsiai túlzott tiszteletadással levette fejéről a trópusi
sisakot. Barna arcuk széles mosolyra nyílott és kilátszott nagyszerűen gondozott
fogsoruk. Valószínűleg évek óta nem volt alkalma egyiknek sem rá, hogy fiatal
angol nővel találkozhassanak. Francis erre még bőbeszédűbbé vált. Megállás nélkül
összevissza fecsegett mindent és látszott rajta, hogy nem szeretné, ha félbeszakítanák.
- Alázatos tisztelettel üdvözlöm madam. Nagy kitüntetés számomra, hogy megismerhetem,
madam. Bizonyosan nagyon gyötrelmesnek találja a forró időjárást, de áprilisban
erre el kell készülve lennünk. Remélem nem gyötörték meg eddig a hőkiütések.
ha mégis megkapná, ajánlom, használjon porrá történt tamarindot. Ez a szer csalhatatlanul
beválik még a legsúlyosabb esetekben is. Magam is nagyon sokat szenvedek tőle.
Köztünk európaiak közt ez a betegség nagyon gyakori.
Mr. Francis az európai szót észrevehetően hibás kiejtéssel mondta. Elizabeth
felelet nélkül hagyta a hozzá intézett kérdést. Meglehetős hidegen és tartózkodással
nézett a két eurázsiaira. Nem volt tisztában vele, hogy ki ez a két ember, csak
ösztönösen érezte, hogy okosabb lenne, ha sem ő, sem Flory nem állnának szóba
velük.
- Köszönöm a tamarindra vonatkozó tanácsot - mondta Flory.
- Egy igen jó nevű kínai doktor ajánlotta, sir. Azonkívül, sir-madam, azt is
ajánlhatom, hogy trópusi sisakról soha meg ne feledkezzenek, különösen így áprilisban.
A bennszülöttek koponyájának nem árt meg a napsütés, de számunkra mindig fennforog
a napszúrás veszedelme. Európaiknak nagyon kell vigyázni, hogy itt a trópusokon
napszúrást ne kapjanak. De attól félek, már túlságosan sokáig feltartóztatom
önt, madam.
Francis észrevette Elizabeth hűvös tartózkodását és az utóbbi mondatát némi
sértődöttséggel mondta. Elizabeth valóban elhatározta, hogy véget szakít a két
furcsa kis emberrel való társalgásnak. Floryra is bosszankodott, hogy mi szükség
volt szóbaállni velük. Megfordult és teniszütőjével egyet ütött a levegőben,
hogy ezzel is emlékeztesse Floryt, a játékot jó lenne minél előbb elkezdeniök.
Flory észrevette a figyelmeztető mozdulatot és ha vonakodva tette is, de engedelmesen
ment a leány után, pedig nem szívesen bántotta meg a két eurázsiai érzékenységét.
- Sajnálom, mennem kell - mondta. - Isten vele, Francis. Isten vele, Samuel.
- Isten vele, sir. Isten vele, madam. Isten velük!
A két eurázsiai ezzel eltávozott a klub kapujától, alázatos hajlongások és ismételt
kalaplevételek közben.
- Ki ez a két szerencsétlen alak? - kérdezte Elizabeth, mikor Flory a teniszpálya
felé vezető úton utolérte. - Vasárnap ott láttam őket a templomban. Az egyikről
az ember azt hihetné, hogy fehér. De ő sem angol, úgy-e?
- Nem, mindketten eurázsiaiak. Az apjuk fehér ember volt és az anyjuk bennszülött.
Sárgahasúaknak szokták nevezni az ilyeneket minden rosszakarat és gúnyolódás
nélkül.
- Miből élnek ezek és mit csinálnak? Van valami foglalkozásuk?
- Gondolom, a bazárban tengetik az életüket. Francis könyvelő az egyik hindu
pénzkölcsönzőnél, Samuel pedig valamelyik bennszülött ügyvéd szolgálatában áll.
Azt hiszem mind a kettő éhen halna, ha jószívű bennszülöttek meg nem szánnák
őket.
- A bennszülöttek? Úgy gondolja, hogy ezek a bennszülöttekkel tartatják el magukat?
- Azt hiszem igen. Ez nem is olyan nehéz feladat, ha valaki vállalkozik rá.
A burmaiak nem hagynak senkit éhenhalni.
Elizabeth ilyet azelőtt soha nem hallott. Hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy
legyenek, ha csak részben is fehér emberek, akik az éhezés szélén álló szegénységben
kénytelenek "bennszülöttek" között élni.
- Hihetetlen! Az ilyesmi csak rossz vért szülhet! Ez majdnem olyan rossz, mintha
közülünk valaki hasonló életre kényszerülne. Nem lehetne valamit tenni ezért
a két szerencsétlenért? Talán indíthatnánk gyűjtést a részükre, hogy elköltözhessenek
innen, vagy valami más hasonlót tehetnének értük.
- Attól félek, ez nem sokat segítene. Bárhova kerülnének is, ugyanez a sors
várna rájuk.
- Nem lehetne nekik valami tisztességes megélhetést juttatni?
- Alig hiszem. Az ilyen eurázsiai sorsa megpecsételődik már a születésükkor.
Félig színes származásuk miatt fehér emberek még csak közel sem engedik őket
magukhoz és még szomorúbb, hogy kormányszolgálatba sem veszik fel őket, úgy,
ahogyan a színeseket. Így azután nem tehetnek mást, mint valahogyan eltartatják
magukat a bennszülöttekkel, ha csak teljesen le nem mondanak arról, hogy európai
származásukhoz ragaszkodjanak. Erre azonban egyik sem képes közülük, amit nem
is lehet csodálni, hiszen megélhetésük egyetlen alapja a bennük levő kevés fehér
vér. Szegény Francis, valahányszor találkozom vele, mindig felhozza a hőkiütések
dolgát. A bennszülöttek ugyanis állítólag soha nem szenvednek ettől a betegségtől,
ez persze hazugság, de az emberek elhiszik. Ugyanez az eset a napszúrással is.
Valamennyi eurázsiai, mindig feltűnően viseli a trópusi sisakot, hogy ezzel
is bizonyítsák európai származásukat.
Elizabeth-et ezek a részletek nem nyugtatták meg. Észrevette, hogy Flory, mint
a bennszülöttekkel is teszi, az eurázsiaiakkal is rokonszenvezik. Ezzel a két
férfivel szemben Elizabeth az első pillanattól kezdve ellenszenvet érzett. Olyannak
tartotta őket, mint amilyenek Amerikában a meszticek vagy a mulattok, azok a
gyakran alvilági alakok, akik rossz amerikai filmekben mindig az intrikus szerepét
játsszák.
- Rám olyan hatást tettek, mintha mind a kettő határozottan degenerált lett
volna, Különösképpen ellenszenvet keltett a sunyi, minden őszinteség nélküli
arckifejezésük. Azt hiszem, ezek az eurázsiaiak valamennyien degeneráltak. Valahol
azt olvastam, hogy az ilyen félvérek mindig a rossz tulajdonságokat öröklik
mindkét fajból, ahonnan származnak. Valóban így van ez?
- Nem tudom, hogy így van-e vagy amit mond, csak előítélet és általánosítás.
Igaz, a legtöbb eurázsiai nem valami sikerült ember, de szegények erről már
csak neveltetésük miatt sem tehetnek. Én inkább magunkat, fehér embereket hibáztatom,
amiért olyan kegyetlenül bánunk velük. Ez annál is igazságtalanabb, mert létezésükért
bizonyos tekintetben mi fehérek vagyunk felelősek.
- Nem értem, hogy ezzel mit akar mondani.
- Arra gondoltam, hogy az eurázsiaiaknak az apjuk szokott fehér ember lenni.
- Oh… most már értem, mire gondol… De végre is, ön személy szerint mégsem felelős
a létezésükért. Már úgy értem a dolgot, hogy nagyon hiányos erkölcsi érzésről
tenne tanúságot, ha valaki színes nőkkel keverednék össze.
- Hogyne, természetesen. De tudtommal ennek a két eurázsiai férfinak az apja
misszionárius és felszentelt lelkész volt.
Miközben beszélgettek, Flory Rosa McFee-re gondolt, arra az eurázsiai leányra,
akit Mandalay-ban csábított el 1913-ban. Még pontosan emlékezett a házukra,
lehúzott függönyökkel, a város egyik bennszülött negyedében. Emlékezett Rosa
göndör hajára: korán megöregedett burmai édesanyjára, amint teát szolgált fel
a lakószobában, ahol cserepekben nagy páfrányok álltak és a szobában fonott
dívány volt. Később azután szakított Rosával, de egyideig még kapta azokat a
szörnyű könyörgő leveleket, illatos levélpapíron, amelyeket a végén már fel
sem bontott.
Tenisz után Elizabeth újra visszatért Francis és Samuel dolgainak megbeszélésére.
- Mondja, társadalmilag érintkezik valaki ezzel a két eurázsiaival? Előfordul
olyan eset, hogy valaki meghívja őket magához?
- Hogy gondol ilyet? Szegényeket teljesen páriákként kezelik a fehér emberek.
Még azt sem nagyon szeretik, ha bármilyen rövid időre is, de szóba kell velük
állni. Éppen hogy elfogadjuk a köszönésüket, bár Ellis még erre sem hajlandó.
- De hiszen maga beszélgetett velük.
- Oh, igen. Tudja, hogy én szívesen átlépem a társadalmi szabályokat, de azért
lehetőleg én is vigyázok rá, hogy egyetlen pukka sahib se lássa, amikor szóbaállok
velük. De hát hiába, erről már nem tehetek: én, ha csak módon van rá, lerázom
magamról a pukka sahibság terhes szerepét.
Florynak ez az utóbbi megjegyzése nem volt éppen szerencsés. Elizabeth ekkor
már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit jelent a pukka sahib kifejezés.
Flory ezzel a megjegyzéssel jóvátehetetlenül elárulta, hogy kettőjük álláspontja
ezen a ponton milyen élesen szemben áll egymással és most ijedten vette észre,
hogy Elizabeth milyen ellenséges és rosszaló pillantással mérte végig, mikor
ezt a megjegyzésést hallotta.
Hiába igyekezett Flory, képtelen volt akár megérteni Elizabeth-et, akár bizalmát
megnyerni. Ennek ellenére határozottan az volt a látszat, legalább is a felszínen,
hogy kettőjük viszonya nem fejlődött kedvezőtlenül. Elizabeth néha nagyon fölényesen
bánt Floryval, de azért teljesen még mindig nem múlt el annak a jó benyomásnak
a hatása, amelyet Flory gyakorolt rá a legelső reggelen, amikor találkoztak.
Flory örömmel vette észre, hogy a leány anyajegyére alig figyel. Elizabeth is
azt tapasztalta, hogy szívesen hallgatta Flory szavait, amikor több, az ő érdeklődését
is kiváltó tárgyról beszélt. Ezek közé tartozott
a vadászat, amely iránt Elizabeth őszinte lelkesedést érzett. Nagyon szerette
a lovakat is, bár Flory erről a tárgyról kevesebbet tudott hozzáértéssel beszélni.
Flory el is határozta, hogy amint a kellő előkészületeket meg tudja tenni, Elizabeth-et
kiviszi a dzsungelbe egész napon át tartó vadászatra. Erre a kirándulásra mind
a ketten nagyon vártak, bár nem azonos okokból.
Flory és Elizabeth
egy alkalommal a bazárhoz vezető úton sétált. Még reggel volt, de a hőség máris
olyan nagy, hogy az egyszerű séta is kifárasztotta őket.
Mielőtt a bazárhoz értek volna, a börtön mellett haladtak el, amely óriás négyszögletes
épület volt, mindegyik oldalán kétszáz méter hosszú, hat méter magas fallal
körülvéve. A börtön falán egy páva ült. A kapun hat elítélt jött ki, és lehajtott
fejjel húzott maga után két nehéz kézikocsit megrakva földdel. Mögöttük két
hindu őr haladt. A foglyok hosszabb börtönbüntetésre voltak ítélve és mindnyájan
darócból készült fegyencruhát hordtak, simára borotvált fejükön apró sapkával.
Lábukon még ekkor is hordták a könnyű lábbilincset, amely bántó hangon csörgött.
Mellettük egy asszony haladt, fején kosárban halat vitt. Az asszony fejéhez
közel két varjú kerengett és időnként lecsaptak a kosárra, hogy hátha el tudnának
csenni egyet a halak közül. Az asszony lusta mozdulatokat tett kezével, hogy
a madarakat elkergesse.
Amikor ide érkeztek, a közelből erős lárma hallatszott. - Mindjárt a bazár területére
érünk, a sarkon túl - mondta Flory. - Ma, azt hiszem, piaci nap van és ilyenkor
a bazár különösen színes látványt nyújt. Úgy gondolom, érdekli, ha megnézzük.
A bazár négyszögletes alakú, nagyobb terület volt, sűrűn egymás mellett álló
apró faépítményekkel, amelyek pálmalevelekkel voltak befödve. A faépítmények
közötti szűk utakon hihetetlen mennyiségben nyüzsgött a bennszülöttek összezsúfolódott
tömege, akiknek nagy többsége nő és gyermek volt. Mindenki hangosan kiáltozott
és a színek tarkasága minden képzeletet felülmúlt.
A bazár mögött látszott az Irrawaddy iszapos, barnaszínű vize. A folyó medrében
faágak és az ár által elsodort mindenféle tárgyak úsztak. Az Irrawaddy vize
legalább óránként tizenkét kilométeres gyorsasággal zúdult lefelé.
A part mellett sampanok voltak kikötve, hosszú, madárcsőrre emlékeztető orral,
amelyre szemek voltak festve.
Flory és Elizabeth egyideig egyhelyben állva nézték a körülöttük hullámzó színes
sokadalmat. Asszonyok haladtak el mellettük, fejükön a legkülönfélébb zöldségekkel
és gyümölcsökkel megrakott kosarakkal. Nagy, barnaszemű, csaknem teljesen mezítelen
bennszülött gyermekek bámultak rájuk. Egy sötétkékszínű vászonruhába öltözött,
öreg kínai sietett el mellettük, kezében véres és legyekkel ellepett disznó-belsőrészekkel.
- Menjünk és nézzünk szét egy kicsit a bódék között - ajánlotta Flory.
- Gondolja, hogy okos dolog, ha bemegyünk a tömeg közé? A piszok és a lárma
majdnem elviselhetetlen.
- Nem kell semmitől félnie. Ezek az emberek a fehérek elől mindig tiszteletteljesen
kitérnek. A végén, azt hiszem, érdekelni fogja, amit lát.
Elizabeth követte Floryt, de nem valami nagy lelkesedéssel. Nem tudta megérteni,
hogy Flory miért hurcolta mindig magával ilyen helyekre és miért akarja, hogy
érdeklődjék a "bennszülöttek" dolgai és élete iránt. Maga sem tudta
miért, de helytelenítette Florynak ezt az eljárását. Mégsem ellenkezett, talán
azért sem, mert nem tudta volna megmagyarázni ellenkezésének okát. Mikor
a bódék közé értek, fojtó szag és forróság fogadta őket. Az orrfacsaró illatot
fokhagyma, szárított hal, emberi izzadtság, a tömeg által felvert sűrű por,
szegfűszeg és indiai gyömbér összekeveredett szaga idézte elő.
Körülöttük mindenütt sűrű tömegben hullámzottak a bennszülöttek, a falvakból
a piacra bejött parasztok sötétbarna arccal: hajlotthátú öregek és fiatal anyák
hátukra kötött csecsemőjükkel. Valaki Flo lábára lépett és erre vonyítani kezdett.
- Nézze csak! - szólt Flory és botjával az egyik bódéra mutatott, de szavait
elnyelte a tömeg zsivaja. Két asszony civakodott egy kosár ananász fölött és
egymás felé öklüket rázták. Elizabeth-et mind jobban bántotta az erős bűz, ami
körülvette őket és fülsiketítő lárma, de Flory ezt nem vette észre és mind mélyebbre
vezette a leányt
a bazár sűrű, színes tömegébe. A bódékban a trópusok tarka, de nem valami biztató
külsejű termékei voltak felhalmozva: vörösesbarna héjú banán, zöld kókuszdió,
frissen levágott cukornád. Másutt kettőbevágott és füstölt kacsákat láttak,
szárított halak hatalmas tömegét, fényezett szandálokat, selyem longyikat: zománcozott
cserépedényeket, amelyek közül némelyik legalább másfél méter magas volt: kínai
édességeket, amelyek fokhagymából és cukorból készülnek: zöld- és fehérszínű
burmai szivarokat, datolyamagból készült nyakláncokat, ketrecekben csipogó,
apró csirkéket, bronz Buddha-szobrokat, szívalakú bételleveleket és alligátor
bőrdarabokat, amelyeknek mágikus hatást tulajdonítottak. Elizabeth valósággal
szédült a szokatlan és számára elijesztő látványtól.
A bazár másik végén a nap egy buddhista pap vérvörös selyem napernyőjén sütött
keresztül. Az egyik bódés előtt négy dravida-asszony hatalmas famozsárban indiai
gyömbért tört és a mozsárból egész felhőkben szállt fel a nehézillatú, sárga
por. Elizabeth belehelte a port és tüsszenteni kezdett tőle. Ezzel betelt a
mérték és úgy érezte, hogy egy pillanatig sem tud tovább maradni. Megérintette
Flory karját és így szólt:
- Ez a tömeg - a forróság elviselhetetlen. Nem gondolja, hogy jó lenne, ha árnyékosabb
helyre mennénk?
- Sajnálom, hogy megint olyan helyre hoztam, ahol nem érzi jól magát. Amint
parancsolja, természetesen azonnal elmegyünk innen. Térjünk be egy pillanatra
az öreg Li Yeik boltjába; ő majd ad valamit inni. Itt bizony elég fojtogató
a levegő.
Li Yeik fűszeres üzlete a bazár legvégén állott. Elizabeth jobban szerette volna,
ha egyenesen visszamennek a klubba, de Li Yeik boltjának európaias külseje -
a kirakat tele volt Lancashire-ben gyártott ingekkel és hihetetlenül sok olcsó,
Németországban gyártott órával - némiképpen megvígasztalta a bazár szörnyű barbár
látnivalói után. Már éppen fel akartak menni a boltba vezető néhány lépcsőn,
amikor egy húsz év körüli, karcsútermetű ifjú kivált a tömegből és utánuk sietett.
A burmai fiatalember üdvözölte Floryt, félszeg módra megtanult európai üdvözléssel,
majd így szólt hozzá:
- Levelet hoztam, sir - és ezzel átnyújtott neki egy gyűrött borítékot.
- Bocsásson meg egy pillanatra - mondta Flory Elizabeth-nek és nyomban felnyitotta
a levelet, amelyet Ma Hla May írt vagy inkább íratott a bazár levélírójával
és a maga részéről csupán kézjegyet tett a levélre. A levélben ötven rúpiát
követelt, fenyegető, némileg zsaroló hangon.
Flory félrehúzta az ifjút és így szólt hozzá: - Beszélsz angolul? Mondd meg
Ma Hla May-nek, hogy kérése ügyében majd később határozok. De mondd meg neki
azt is, hogy ha zsarolásra gondol, a végén nem kap tőlem egy árva rézgarast
sem. Megértetted, amit mondtam?
- Igen, sir.
- Most pedig menj utadra. Meg ne próbálj követni, mert bajba kerülsz.
- Igen sir.
- Állást szeretne kapni ez a fiatalember - mondta Flory magyarázólag Elizabeth-nek,
miközben mentek fel a lépcsőkön a boltba. - Az ember soha nem tud szabadulni
tőlük, ha egy kicsit jó hozzájuk. - Közben azon gondolkozott, hogy mi lehet
Ma Hla May zsarolóhangú levele mögött; nehezen tudta elképzelni, hogy a leány
saját magától határozta el magát ilyen lépésre és hozzá még ilyen rövid idő
alatt.
Bementek a boltba, amely a kinti erős napsütés után egészen sötétnek tetszett.
Li Yeik székében ülve pipáját szívta a legkülönbözőbb árukkal megtömött bolthelyiségében,
amelynek nem volt pultja. Mikor két európai látogatója belépett, felkelt a székből
és üdvözlésükre eléjük ment. Flory a kínainak már régi barátja volt. Li Yeik
sötétkék kínai ruhát viselt és régi divatú hosszú copfot. Sárga arcának alig
volt álla és arccsontjai erősen kiállottak. Floryt orrhangú, Elizabeth számára
teljesen érthetetlen beszéddel üdvözölte. A kínai boltos burmai nyelven beszélt
és így Flory jól megértette, amit mondott. Bement a bolt mögötti helyiségbe,
hogy frissítőket hozzon. A bolthelyiséget megtöltötte az ópiumfüst édeskés,
bódító illata. A falakra hosszú, vérvörös papírszeletek voltak felragasztva
fekete, kínai és burmai betűkkel. A bolt egyik oldalán oltár állott, felette
két, szelíd tekintetű kínait ábrázoló festménnyel. Az oltár előtt erős illatot
terjesztő és füstölgő, áldozati pálcikák voltak. A padlón gyékényszőnyegen két
kínai nő ült, az egyik idős, a másik fiatal leány és cigarettát sodortak. Mind
a két nő fekete selyemnadrágot hordott és kínai módra elnyomorított lábfejük
vörössarkú faszandálokban volt. Mellettük, szintén a padlón, egy teljesen mezítelen
gyermek mászkált, mint valami nagy sárga béka.
- Nézze, milyen szörnyű lábuk van ezeknek a nőknek - súgta Elizabeth Florynak,
mialatt Li Yeik frissítőkért ment. - Hogyan tudják a szerencsétlenek lábukat
így elnyomorítani? Lehetetlen, hogy így születtek volna.
- Természetesen nem így születtek, de ők ezt tartják szépnek. Úgy tudom, Kínában
az ilyesmi már nincs szokásban, de az itteni kínaiak még sokkal maradibb nézeteket
vallanak. Kínában az öreg Li Yeik copfja is idejétmúlt viselet lenne.
- Gondolja, hogy ezek a nők szépnek tartják elnyomorított lábukat? Az én szememben
olyan csúfak, hogy szinte rájuk sem tudok nézni. Elképzelhetetlen, hogy ilyen
emberek éljenek a világon, hiszen ezek rosszabbak, mint a műveletlen vadak.
- Nem szabad ilyen elfogultnak lennie velük szemben. A kínaiak az én véleményem
szerint sokkal műveltebb emberek, mint mi vagyunk. A szépség sem más, mint ízlés
dolga. Itt Burmában van egy néptörzs, Palaung népe, ahol a hosszú nyakat tartják
szépnek. Ezért a fiatal leányok, mikor legjobban növésben vannak, széles bronzkarikákat
tesznek fel a nyakukra. A karikák száma állandóan növekszik és olyan szoros,
hogy a nyakuk mind hosszabbra nő és végre olyanok lesznek, mint a zsiráfok.
De az ilyesmi nem különösebb, mint volt az európai nők krinolinja vagy a múlt
század végén hordott turnűrös ruha.
Ebben a pillanatban Li Yeik visszaérkezett a bolthelyiségbe. Mögötte jött két
kövér, kerekarcú burmai leány, szemmelláthatólag testvérek, vidáman nevetgélve
és a kezükben több liter tartalmú, kékszínű kínai teás kannát tartottak. A két
leány Li Yeik ágyasa volt. Az öreg kínai egy dobozból csokoládéval kínálta meg
európai vendégeit. Arca széles mosolyra nyílt, amikor a dobozt Elizabeth elé
tartotta és kilátszott három hosszú, a dohányzástól sötétbarna színű foga. Elizabeth
kezdte magát mind kényelmetlenebbül érezni. Ugy érezte, helytelen dolog, ha
elfogadja ezeknek a vadidegen embereknek a vendéglátását. Az egyik burmai leány
azonnal a székek mögé ment és jó nagy, papír kínai legyezővel elkezdte legyezni
Elizabethet és Floryt. A másik leány eléjük térdelt és csészében teát nyújtott
át nekik. Elizabeth nagyon furcsának tartotta az egész helyzetet, a háta mögött
álló és kettőjüket legyező leányt és a másikat, aki előttük térdelt. Haragudott
Floryra, hogy a színesekkel való barátkozás közben újra, meg újra ilyen kellemetlen
helyzetbe hozza. Elfogadta a csokoládét, amelyet Li Yeik kínált neki, de arra
már nem tudta rávenni önmagát, hogy megköszönje.
-Helyes, amit most csinálunk? - mondta suttogó hangon Florynak.
-Nem értem, miért kérdezi?
-Már úgy gondolom, helyes-e, hogy elfogadjuk ezeknek az embereknek a vendéglátását.
- Higyje el nekem, hogy az öreg kínai boldog, mert házát megtiszteltük. A kínaiakat
Burmában általában igen nagy tiszteletben részesítik és mindnyájan nagyon becsületes
és demokratikus gondolkodású férfiak. Nyugodtan bánhatunk velük úgy, mint velünk
többé-kevésbé egyenlőkkel.
- Ez a tea nem valami biztató - mondta Elizabeth. -
A színe egészen zöld. Legalább egy kis tejet vagy tejszínt adnának hozzá.
- Higyje el, hogy nincs rossz íze. Ez különleges kínai tea, amelyet az öreg
Li Yeik Kínából kap. Ugy tudom, hogy a tea közé narancsvirágot is szoktak keverni.
- Uh! Egészen föld íze van - mondta Elizabeth, miután megkóstolta a teát.
Li Yeik közben előttük állt, szájában fél méter hosszú szárba dugott, egészen
apró fém pipájával. Nézte, hogy a két európainak izlik-e a kínai tea. A szék
mögött álló burmai leány valamit mondott burmai nyelven, amire mindketten kuncogni
kezdtek. Az a leány, aki előttük térdelt, naiv csodálkozó tekintettel és látható
elragadtatással nézett föl Elizabeth-re. Majd Floryhoz fordult, akiről tudta,
hogy beszél burmai nyelven és megkérdezte, hogy vajon az angol hölgy hord-e
melltartót.
-Cc! Cc! - intette le Li Yeik a kíváncsiskodó leányt, megbotránkozott hangon
és lábaujjával is megbökte annak jeléül, hogy hallgasson el.
-Furcsa kívánságod van, ezt igazán nehéz megkérdeznem - mondta Flory a leánynak.
-Oh, thakin, nagyon kérem kérdezze meg! Mind a ketten nagyon szeretnénk tudni!
Erre a két leány hosszú vitatkozásba kezdett és szavaikból kitűnt, hogy életüknek
pillanatnyilag legnagyobb vágya, hogy egy igazi angol leány igazi melltartóit
lássák. Erről már olyan sok mindent hallottak; volt olyan is, aki azt állította,
hogy az "ingaleikmá"-k melltartója acélból készül és olyan szorosan
simul a testükhöz, hogy nincsen semmi mellük! A két leány tenyerét szorosan
a melléhez tartotta, hogy ezzel is mutassák, mire gondolnak. Igazán megtehetné
Flory nekik, hogy szól az angol hölgynek.
A bolt mögött van egy szoba, bemehetne oda velük és ott nyugodtan megmutathatná.
Közben a beszélgetés abbamaradt. Elizabeth merev mozdulatlansággal ült helyén
és kezében tartotta az apró teás csészét. Kényszeredetten mosolygott és nem
tudta rászánni magát, hogy a teát újra megízlelje. A hangulat egyszerre fagyossá
változott, mert a jelenlevő keletiek megérezték, hogy az angol leány, aki nem
tud velük beszélgetésbe kezdeni, kényelmetlenül érzi magát közöttük. Csodálkozással
nézték mindannyian számukra teljesen idegen szépségét és eleganciáját. Egy pillanattal
korábban ez a látvány még elbájolta valamennyiüket, de bámulatuk inkább megdöbbenés
kezdett lenni. Ez az érzés hirtelen még Floryt is magával ragadta. A keletiekkel
való együttlétben ilyenkor szoktak elkövetkezni azok a félelmetesen idegenszerű
pillanatok, amikor senki sem mer a másik szemébe nézni és a beszéd teljesen
elnémul. Ekkor az történt, hogy a mezítelen gyermek oda kúszott Elizabeth lábához.
Nagy kiváncsisággal vizsgálgatta az idegen leány cipőjét és harisnyáját, majd
amikor felnézett rá és meglátta fehér arcát, hirtelen rémület fogta el és hangos
sírásba kezdett. Felállt a helyén és a padlóra kezdett vizelni.
Az öreg kínai nő felnézett, csettintett egyet a nyelvével és tovább sodorta
a cigarettákat. Senki a keletiek közül észre sem vette, hogy történik valami
és hagyták, hogy a gyermek végezze nyugodtan a dolgát. Elizabeth-et azonban
annyira feldúlta ez a látvány, hogy hirtelen letette a kezéből a teás csészét
és idegesen megfogta Flory karját.
-Nézze azt a gyereket! Nézze, mit csinál! Elvihetné legalább valaki. Borzasztóak
ezek az emberek.
Egy pillanatig mindenki megdöbbenéssel nézett Elizabeth-re, majd a gyermekre.
Végre észrevették, hogy mi történt. Előzőleg nem tűnt fel nekik, ami történt,
mert az ő elképzelésük szerint az egész jelenet a világ legtermészetesebb dolga
volt. Egyszerre azonban mérhetetlenül elszégyelték magukat és haragjuk a gyermek
ellen fordult. Az öreg kínai nő felkapta a padlóról a gyermeket, aki most még
hangosabban bőgött, kivitte a bolt ajtaja elé és két kezében tartotta, mint
valami spongyát. Közben a gyermek rugdalózott és tovább ordított. Ugyanebben
a pillanatban Flory és Elizabeth felkeltek helyükről. Alig telt el néhány másodperc
és már a bolton kívül voltak. Li Yeik és a többiek megdöbbent tekintettel néztek
utánuk.
-Ezeket nevezi maga művelt embereknek! - mondta Elizabeth szemrehányó hangon
Florynak.
-Sajnálom - mondta Flory bátortalan hangon. - Soha nem gondoltam volna…
-Már régen láttam ilyen ellenszenves embereket!
Elizabeth kikelt magából: egészen neki vörösödött a haragtól és az indulattól.
Némán, anélkül, hogy kettőjük közül bármelyik is egyetlen szót szólt volna,
indultak el a bazárból kivezető út felé. Legalább száz métert haladhattak, amikor
Flory végre meg mert szólalni:
- Igazán sajnálom, hogy ez a dolog történt. Higyje el nekem, hogy öreg Li Yeik
a legderekabb és a legtisztességesebb ember, akit valaha ismertem. Bizonyosan
szerencsétlennek érzi most magát, mert akarata ellenére megbántották. Sokkal
okosabb lett volna, de maradunk még néhány percig. Legalább addig, hogy a teát
megköszöntük volna.
-Megköszöntük volna nekik? Azok után, ami történt!
-Nincs igaza, amikor ilyen dolgok miatt elítéli az embereket. El kell ismernie,
hogy ezeknek az embereknek egészen más a gondolkodásuk, mint a miénk. És ehhez
alkalmazkodnunk kell. Tegyük fel, például, ha ön most egyszerre a középkorban
találná magát…
-Azt hiszem okosabb, ha erről a tárgyról nem beszélünk többet.
Ez volt az első eset, amikor Flory és Elizabeth között a szóváltás civódássá
fajult. Floryt annyira elkeserítette az egész eset, hogy meg sem kérdezte Elizabeth-et,
hogy mi volt az, ami miatt annyira megsértődött. Nem vette észre, hogy Elizabeth
a keletiek magatartását védelmező álláspontját nem tudta elviselni, mert a színesekben
Elizabeth kivétel nélkül mind olyanféle embereket látott, akik az ő értékelése
szerint az "állati" kategóriába tartoztak. Flory csak azt látta, hogy
mindenegyes esetben, amikor megkísérelte Elizabeth-et rávenni arra, hogy vele
együtt szépnek lássa azt, amit ő is szépnek lát, hogy érzéseit és gondolatait
megossza vele, a leány minden esetben szembefordul vele.
Csendben, szótlanul mentek az úton: Flory baloldalt egy kicsit a leány mögött.
Érdeklődve figyelte rövidre vágott, aranyszőke haját a nyakszirtjén a női trópusi
sisak karimája alatt. Flory ellenállhatatlan erővel érezte, hogy mennyire szerelmes
ebbe a leányba. Úgy érezte, hogy soha olyan igazán nem szerette, mint ebben
a pillanatban, amikor megsemmisülten és visszautasítva ment utána engedelmesen.
Többször is hozzáfogott, hogy beszélni kezdjen és megszólítsa, de azután ismét
felhagyott a kísérlettel. Nem tudott uralkodni önmagán és hangja remegett a
belső izgalomtól. Nem tudta rászánni magát, hogy megszólítsa és ezzel esetleg
ismét alkalmat adjon arra, hogy megsértődjék. Végre is értelmetlenül és majdnem
ostobán a következő szavakat mondta:
- Állati ez a hőség, nem gondolja?
Legalább negyven fokon felüli volt a meleg árnyékban és így ez a megjegyzés
nem vallott valami nagy szellemességre. Flory meglepődéssel tapasztalta, hogy
Elizabeth, mintha már türelmetlenül várta volna megszólalását, nyomban válaszolt
megjegyzésére.
- Az ember szinte azt érzi, hogy megsül.
Ezzel helyre is állt közöttük a béke. Az ostoba, banális megjegyzés a tűrhetetlen
hőségről visszavitte mindkettőjüket a klubban folytatott személytelen beszélgetések
jól ismert légkörébe. Flo nyelvét lógatva és a nagy hőségtől lihegve, kedvetlenül
kullogott utánuk. Néhány másodperccel később Flóról, majd általában a kutyákról
kezdtek beszélgetni és ez a beszélgetésük eltartott, míg csak haza nem értek.
Elhaladtak az angol temető hófehérre meszelt fala mellett, majd a Lackersteen-család
háza elé értek. A ház körül aranyszínű mohur-fák nőttek és két méter magasságban
sűrű, áthatolhatatlan bozóttá nőtt lonicera, amely nagy vérvörös virágokkal
virágzott. Flory a fák árnyékában levette a kalapját és arcát legyezni kezdte.
- Szerencsére hazaérkeztünk, mielőtt a hőség még tűrhetetlenebbé válik. Sajnálom,
hogy kirándulásunk a bazárban ilyen rosszul sikerült.
- Szó sincs róla! Nekem nagyon tetszett.
- Ne is kísérletezzék vele, hogy megvigasztaljon. Rettenetesen bánt a dolog,
de mindig történik valami, amire előre nem számíthatok. Igaz, még csak azt akartam
mondani, hogy nem feledkezett meg a holnaputáni vadászatról? Remélem, hogy holnapután
nem fog semmi kedve ellen való dolog történni.
- Már én is nagyon várom a holnaputánt. Nagybátyámtól kölcsönkapom a vadászfegyverét.
Nagyon mulatságos lesz. De előbb meg kell tanítania a vadászfegyver használatára.
Már előre is nagyon örülök ennek a vadászatnak.
- Én magam is. Bár meg kell mondanom, hogy ez az évszak nem valami alkalmas
vadászatra, de azért, majd csak lövünk valamit. Isten vele!
- Isten vele, Mr. Flory.
Elizabeth még mindig Mister Floryt mondott, bár a férfi őt Elizabeth-nek nevezte.
Elváltak egymástól és mindketten a vadászatra gondoltak, remélve, hogy ez a
nap minden tekintetben előbbre fogja vinni a kettőjük közötti barátságot.
U Po Kyin házának
lakószobájában fullasztó volt a délelőtti hőség. A ház gazdája fel és alá járkált
a szobában és sikereivel dicsekedett felesége előtt. Időnkint kövér, húsos kezével
inge alá nyúlt és megvakarta hatalmas izzadságcseppekkel borított mellét. Ma
Kin gyékényszőnyegen ült és egy vékony, fehér burmai szivart szívott. A nyitott
ajtón át látni lehetett U Po Kyin óriási négyszögletű mennyezetes ágyát, domborművekkel
díszített teak-fa oszlopokkal. Ezen az ágyon, amely olyan volt, mint valami
katafalk,
U Po Kyin számtalan esetben szeretkezett fiatal leány áldozataival.
Ma Kin ez alkalommal hallott első ízben arról a "másik ügy"-ről, amely
előkészítette és kiegészítette U Po Kyin támadását a hindu orvos ellen. Bár
U Po Kyin megvetéssel kezelte felesége értelmi képességeit, de azért a végén
mégis minden titkát közölte Ma Kinnal. Közvetlen környezetében felesége volt
az egyetlen személy, aki nem félt tőle és ezért különösképpen nagy gyönyörűséget
szerzett neki, ha Ma Kin elismerte tehetségét és hatalmát.
- Látod, Kin Kin - mondta - minden megy pontosan, ahogyan előre elgondoltam.
Eddig tizennyolc névtelen levelet küldtem el és mindegyik remekmű volt önmagában.
Szívesen el is mondanám bármelyiknek a szövegét előtted, ha tudnám, hogy értékelni
tudnád a bennük lévő bölcsességet.
- De mit fogsz csinálni, ha az európaiak figyelembe sem veszik a nekik küldött
névtelen leveleket. Mi lesz akkor?
- Hogy figyelembe sem veszik? Ettől aztán igazán ne félj. Senki olyan jól nem
ismeri az európaiak gondolkodásmódját, mint én. Azután, ha semmi máshoz nem
értek is, de tudd meg, Kin Kin, hogy a névtelen levélírásban nagyobb művész
nálam el sem képzelhető.
Ez valóban igaz volt. U Po Kyin névtelen levelei máris elérték kívánt hatásukat,
főként annál, aki U Po Kyin szemében legfontosabb személy volt az egész rágalomhadjáratban,
Mr. Macgregornál.
Két nappal korábban történt, hogy Mr. Macgregor egy egész estén át azon töprengett,
hogy vajon a hindu orvos követett-e vagy nem követett-e el illojális cselekedetet
a brit kormánnyal szemben. Természetesen arról nem is lehetett szó, hogy az
orvos nyílt hűtlenséget mutasson, de nem is ez volt a fontos. A fontos az volt,
hogy vajon az orvos az olyan fajta emberek közé tartozik-e, akik lázító nézeteket
vallanak és hírdetnek. Indiában az embereket nem arról ítélik meg, hogy mit
cselekszenek, hanem arról, hogy milyen véleményüknek adnak kifejezést. A kormány
szolgálatában álló bármely színes tisztviselő hivatali pályafutásának egyszerre
végeszakadhat, ha ezen a ponton vele szemben csak a gyanu árnyéka is felmerül.
Mr. Macgregor sokkal igazságosabb gondolkodású ember volt, mint hogy egy hivatali
állást betöltő színes embert elítéljen puszta szóra, minden látható ok nélkül.
Aznap este egészen éjfélig egész csomó bizalmas iratot tanulmányozott, közöttük
öt olyan névtelen levelet, amelyet az elmúlt napokban kapott és ezenkívül még
másik kettőt, amelyet Westfield juttatott el hozzá.
De nemcsak a levelekről volt szó. Az orvos jó hírnevét befeketítő, ellenőrizhetetlen
hírek nap mint nap eljutottak hozzá is. U Po Kyin tisztában volt vele, hogy
az nem elég, ha az orvost egyszerűen árulónak nevezi: hogy ezt elhigyjék, jellemét
minden elképzelhető oldalról be kellett feketíteni. Így azután az orvost nemcsak
azzal vádolta meg, hogy az angolok uralma ellen lázít, hanem hogy megzsarolja
betegeit, fiatal leányokkal erőszakoskodik, tiltott műtéteket hajt végre, részeg
állapotban operál, hogy gyilkosságot követett el méreggel, hogy marhahúst eszik,
hogy hamis halotti bizonyítványt osztogat gyilkosoknak, cipővel a lábán megy
be a pagoda belsejébe és hogy homoszexuális merényletet követett el a katonai
rendőrség zenekarában levő fiatal dobos fiú ellen. Ennek a sok rágalomnak a
hallatára bárki azt gondolhatta volna, hogy a szegény orvos Macchiavelli és
a hírhedt Marquis de Sade keveréke. Mr. Macgregor eleinte nem sokat adott ezekre
a rágalmakra, az ilyesmihez éppen eléggé hozzászokott Burmában. De U Po Kyin
utoljára küldött névtelen levelével Macgregornál egészen különleges sikert ért
el.
A névtelen levél írója Nga Shwe O-nak, a dacoit-nak a börtönből való szökése
részleteire hívta fel Mr. Macgregor figyelmét. A szóbanforgó dacoit-ot hétévi
súlyos börtönbüntetésre ítélték lázítás miatt. A kyauktadai börtönből való szökése
több hónapon át tartó előkészületek után sikerült, miután barátai megvesztegették
a börtön egyik hindu származású őrét. A börtönőr előlegképpen száz rupiát kapott.
Mikor a pénz a zsebében volt, kérvényt adott be, hogy meglátogathassa egyik
haldokló közeli rokonát, de valójában Mandalay-be ment és napokon át kitűnően
szórakozott az ottani bordélyházakban. Közben az idő telt és a szökés napját
ismételten elhalasztották. Az őr türelmetlen volt és szeretett volna újra Mandalay-be
menni. végül újabb csinos összeghez jutott azzal, hogy az egész tervet elárulta
U Po Kyin-nek, aki a dacoit esetét kitűnően fel tudta használni a maga céljaira.
A börtönőrt szigorú fenyegetésekkel rábírta, hogy a tervről senkinek egy árva
szót se szóljon és aznap este, amikor a szökés a terveknek megfelelően sikerült,
újabb névtelen levelet küldött Mr. Macgregorhoz, de olyan időben, amikor már
semmi intézkedést nem lehetet tenni és a levélben elárulta neki a szökési terveket.
A levélben természetesen szó sem volt arról, hogy a szökés csak azért vált lehetségessé,
mert a hindu orvos, aki egyben a börtön felügyelője is volt, hagyta magát megvesztegettetni.
A szökés a késő éjszakai órában történt és másnap általános volt a zürzavar.
Nga Shwe Ó-t a hatóságok nagyon fontos személyiségnek tartották és szökése miatt
nyomban szigorú vizsgálat indult. (A dacoit ekkor már jó messze járt Kyauktadától
a folyón abban a sampanban, amelyet U Po Kyin szerzett részére). Mr. Macgregor
most a legnagyobb zavarban volt. Bárki is küldte neki a névtelen levelet, az
illetőnek tudnia kellett a szökést előkészítő összeesküvésről és valószínű,
hogy a levélíró igazat mondott akkor is, amikor azt állította, hogy az orvost
megvesztegették. Ha pedig ez igaz volt, Mr. Macgregornak a végén arra a következtetésre
kellett jutnia, hogy az orvos, ha közvetlenül nem is, de közvetve vétkes a brit
kormányhatalom elleni lázításban.
U Po Kyin ugyanakkor támadást kezdett a többi európai ellen is. Flory az orvos
barátja és presztizsének legfőbb támogatója, de U Po Kyin tudta róla, hogy gyenge
ember és ezért nem lesz nehéz feladat elidegeníteni az orvostól. Westfield már
egy kicsit nehezebb eset volt, mert Westfield mint a rendőrség parancsnoka sokat
tudott U Po Kyin üzelmeiről és így terveit felboríthatta volna, de U Po Kyin
még ezt a tényt is a maga javára fordította. Névtelen levélben megvádolta az
orvost, hogy összeszövetkezett
U Po Kyinnel, tehát vele saját magával, aki tudvalevőleg nagyon jellemtelen
ember és állandóan megvesztegetteti magát. U Po Kyin ezzel a levéllel saját
magáról elterelte a gyanút, de ugyanakkor sikerült bevádolnia az orvost Westfield
előtt. Ellisnek nem is kellett külön névtelen levelet küldenie, mert anélkül
is gyűlölte az orvost és nyílt ellenségként viselkedett.
U Po Kyin az egyik névtelen levelet Mrs. Lackersteen címére küldte el, mert
jól ismerte a nők befolyásának fontosságát az európaiak társaságában. A levél
azt állította a hindu orvosról, hogy bennszülötteket fehér nők elrablására bérelt
fel. A levél részleteket nem közölt, de erre nem is volt szükség. U Po Kyin
jól tudta, hogy az ilyen vádaskodás volt Mrs. Lackersteen leggyengébb pontja.
Mrs. Lackersteen számára az olyan szavak, mint "lázadás", "nacionalizmus",
"önkormányzat", nem sokat jelentettek, de ha elképzelte magának, hogy
őt, mint fehér nőt esetleg aljas színesek elrabolnának, háta egyszerre lúdbőrössé
lett a félelemtől. A névtelen levelek így együttesen elérték azt a hatást, hogy
az a jó vélemény, amelyet a fehér emberek tápláltak a hindu orvos iránt, máról-holnapra
teljesen eltűnt.
- Ebből láthatod - mondta U Po Kyin feleségének - hogy mennyire sikerült már
eddig is tönkretennem az orvos tekintélyét. Már is olyan, mint az a fatörzs,
amelyet alul átfürészeltek. Egyetlen balta ütés kell még és a fa ledől. Ez az
utolsó ütés számításom szerint három hét múlva fog bekövetkezni.
-Hogyan?
-Éppen ezt akartam elmondani. Okosabb, ha te is tudsz róla. Igaz, hogy ezekhez
a dolgokhoz nem értesz, de annak ellenére, hogy asszony vagy, hallgatni mégis
tudsz. Bizonyosan hallottál róla, hogy lázadás híre érkezett a Thongwa nevű
falu környékéről?
- Igen. Ezek a falusiak nagyon ostoba emberek. Mire tudnak menni rövid késeikkel
és lándzsáikkal, felfegyverkezett indiai katonák ellen. Halomra fogják lődözni
őket, mint a vadakat.
- Természetesen, ez fog történni. Ha legkisebb ellenállást tanúsítják, vérengzés
lesz a következménye. De ezek a falusiak alig egyebek, mint egyszerű, hiszékeny
és babonás parasztok. Azt hiszik, megvédik őket azok a golyóálló köpenyek, amelyeket
az a bolond varázsló osztott szét közöttük. Én a magam részéről megvetem az
ilyen tudatlanságot.
- Szegény emberek! Miért nem szólsz nekik, hogy térjenek észre U Po Kyin? Semmi
szükség sincs rá, hogy bárkit is letartóztassanak. Elég, ha elmégy a faluba,
megmondod nekik, hogy tudsz a terveikről és biztos vagyok benne, hogy nyomban
abbahagyják az egészet.
- Én is jól tudom, hogy azonnal leszerelhetném az egész lázadást, ha úgy akarnám.
De én nem akarom és én tudom, hogy miért. Mert figyelj ide, Kin, Kin - de erről
amit mondok mélyen hallgass, mint a sír, hogy úgy fejezzem ki magamat, ez az
én külön lázadásom. Ezt én saját magam készítettem elő.
- Mit beszélsz?
Ma Kin kivette szájából a szivart és ijedt arckifejezéssel bámult férjére, majd
így szólt:
-Ko Po Kyin, miket beszélsz te össze-vissza? Lehetetlen, hogy ezt komolyan gondolod!
Hogy lázadást készítesz elő? Lehetetlen.
-Pedig úgy van, ahogyan mondom. A varázslót saját magam hozattam Rangoonból.
Azelőtt bűvész volt egy indiai vándorcirkuszban. A golyóálló köpenyeket darabonként
egy rúpia és nyolc annáért vásároltuk Whiteway és Laidlaw rangooni raktárában.
Ugy, hogy ez a mulatság nekem magamnak is elég sok pénzembe került.
- Ko Po Kyin! Gondold meg, mibe kezdtél! Hány szegény ártatlan ördögnek kell
elpusztulnia! Azt kell hinnem, hogy elment a józan eszed. Nem félsz tőle, hogy
téged is agyonlőnek?
U Po Kyin megállt és látható megdöbbenéssel nézett feleségére: - Bolondokat
beszélsz össze-vissza, asszony! Csak nem képzeled, hogy én is beállok lázadónak
a kormány ellen. Én, aki, már harmincadik éve állok a kormány szolgálatában.
Hogyan gondolsz ilyen ostobaságot! Én csak azt mondtam, hogy megszervezem a
lázadást, de azt nem, hogy részt is akarok venni benne. Nem én viszem vásárra
a bőrömet, hanem az ostoba falusiak. Senki még csak nem is álmodik róla, hogy
az egész lázadáshoz nekem valami közöm lenne, legfeljebb Ba Sein és még néhányan.
-De azt mondtad, hogy te beszélted őket rá a lázadásra?
-Természetesen én. Veraswamit azzal vádoltam, hogy lázadást szit a kormány ellen.
De mi értelme lenne az egésznek, ha nem lenne lázadás?
-Most már értem, mire gondolsz. Ha majd a lázadás valóban kitör, azt fogod mondani,
hogy a történtekért az orvos a felelős.
-Csakhogy végre rájöttél arra, amit az első pillanattól fogva megérthettél volna.
Én magam is jól tudom, hogy arra a szerepre vállalkoztam, amelyet Mr. Macgregor
idegen, latin kifejezéssel agent provocanteurnek nevez. Először rábeszélem ezeket
az ostobákat Thongwaban, hogy lázadjanak fel és azután én rendelem el a letartóztatásukat,
amikor fellázadnak. Abban a pillanatban, amint a lázadás megkezdődik, lefogatom
a vezetőket és börtönbe záratom őket. Néhányan meghalnak és egy jó csomó közülük
az Andaman szigetekre kerül. De mindenképpen én leszek az első, aki a levert
lázadás színhelyén megjelenik és gondom lesz rá, hogy erélyességemért a fehér
emberektől minél több dicséretet és elismerést kapjak.
U Po Kyin nagyon büszke volt a tervére. Hátratett kézzel tovább járkált fel
és alá a szobában és önelégülten mosolygott. Ma Kin egyideig csöndben gondolkozott
a terven, majd így szólt:
- Még mindig nem értem, hogy mi a szándékod ezzel az egész dologgal, Ko Po Kyin.
Hova fog ez az egész vezetni? És mi köze van Veraswamihoz?
- Nehéz veled valamit megértetni, Kin, Kin! Nem százszor mondtam-e már, hogy
ez a Veraswami az utamban áll? Ez a lázadás azután egyszersmindenkorra végezni
fog vele. Természetesen kézzelfogható módon lehetetlen lesz bebizonyítani, hogy
ő szitotta a lázadást; de ez nem is fontos. Minden európai meg lesz győződve
róla, hogy az orvos az ügybe valamiképpen bele volt keverve; ez pedig elég arra,
hogy az orvos hivatali pályájának örökre vége legyen. Az ő bukása fogja jelenteni
az én további emelkedésemet. Minél feketébbre sikerül festenem az ő szerepét,
annál nagyobb fényben fog ragyogni az én viselkedésem. Érted most már, mire
gondolok?
-Igen, azt hiszem, most már értem. De megmondom neked azt is, hogy a terved
aljas és alávaló. Nem is értem, hogyan nem volt annyi szemérem benned, hogy
elhallgattad volna előttem.
-Kin Kin, ezt még sem kellene mondanod! Újra akarod kezdeni az egészet?
-Ko Po Kyin, mi az oka annak, hogy te csak olyankor vagy boldog, amikor másoknak
bajt okozhatsz? Gondolj erre a szegény orvosra, akit, ha terveid sikerülnek,
elbocsájtanak az állásából. És gondolj a szegény falusi parasztokra, akiket
megbotoznak, agyonlőnek és életük végéig börtönben kell szenvedniök. Mi szükség
van rá, hogy ilyen gonosz cselekedeteket végezz? Mi szükséged van még több pénzre,
hiszen már úgy is elég gazdag vagy?
- Pénzre? Ki beszél itt pénzről? Eljön majd egyszer az az idő, asszony, amikor
rájössz, hogy ezen a világon más egyéb is van, mint pénz. Például hírnév. Nagyság.
Nem gondolsz te arra, hogy ha mindez úgy történik, ahogy tervezem, a végén a
burmai kormányzó kitüntetést tűz fel a mellemre. Még akkor sem leszel büszke
rám?
Ma Kin tagadólag rázta a fejét, mint akire férje szavai semmi különösebb benyomást
nem tettek.
- Mikor jut már egyszer eszedbe, Ko Po Kyin, hogy nem fogsz élni ezer esztendeig?
Jusson eszedbe mi történik azokkal, akik gonoszul élnek. Az ilyenekkel könnyen
megtörténik az is, hogy haláluk után lelkük patkány, vagy béka testébe költözik.
Gondolj a pokolra is. Soha nem fogom elfelejteni, amit egyszer egy pap beszélt
nekem a pokolról. A Pali iratokból fordította le és úgy magyarázta el. Hidd
el, szörnyű volt, amit mondott. Különösen emlékszem ezekre a szavaira: "Egyszer
minden ezer esztendőben két, izzóvörös lándzsahegy találkozik a szívedben és
akkor majd ezt fogod mondani önmagadnak: "Még másik ezer esztendő, mielőtt
kínjaim véget érnek és így még annyi szenvedés van előttem, mint ami már elmúlt."
Nem gondolod, Ko Po Kyin, hogy az ember a félelemtől reszket, ha csak rá is
gondol ilyen gyötrelmekre?
U Po Kyin nevetett felesége szavaira és kezével olyan mozdulatot tett, amellyel
az általa építendő "pagodá"-kra akart utalni.
-Remélem, majd akkor is nevetni fogsz, amikor elérkezik életed vége. De én,
ha neked volnék, félnék tőle, hogy olyan élet legyen a hátam mögött, mint a
tied.
Ma Kin újabb szivarra gyujtott és rosszalólag nézett U Po Kyinre, aki újra járkálni
kezdett a szobában. Ez alkalommal, mikor megszólalt, több komolyság volt a szavaiban.
-Tudod, Kin Kin, gondolok én még valami másra is. Valami olyan dologra, amelyről
eddig még soha nem beszéltem sem neked, sem másnak. Erről még Ba Sein sem tud.
De neked, úgy érzem, mégis el kell mondanom.
-Okosabb, ha hallgatsz róla, feltéve természetesen, hogy újabb gonosz ármánykodásról
akarsz beszélni.
- Nem, nem. Az előbb azt kérdezted tőlem, hogy tulajdonképpen, mire is törekszem.
Lehetséges, hogy te azt gondolod, Veraswamit azért akarom tönkretenni, mert
nekem ellenszenves és érdekeim ellen van, hogy nem hagyja magát megvesztegetni.
De nemcsak erről van szó. Van valami, ami ennél sokkal fontosabb és ez közelről
érint nemcsak engem, hanem téged is.
-Hadd halljam, mi az?
-Soha nem éreztél te magadban vágyakozást, Kin Kin, magasabb dolgok után? Nem
jutott soha az eszedbe, hogy bármennyire sok minden sikerült is nekünk az életben,
minden sikerünk ellenére sem jutottunk lényegében előbbre? A vagyonom, igaz,
megér legalább kétszázezer rúpiát és látod az életünk mégis alig változott.
Nézd ezt a szobát! Természetesen szebb és előkelőbb, mint ahogyan az egyszerű
parasztok laknak. De meguntam már, hogy burmai módra éljek és ne legyen más
társaságom, mint ezek a szerencsétlen bennszülöttek. A pénz nem jelent mindent;
én azt szeretném, ha társadalmilag is magasabbra emelkednénk.
- Nem tudom elképzelni, miért kellene kívánni többet, mint amink van? Mikor
apró gyermek voltam, a falunkban soha még csak álmodni sem mertem volna, hogy
olyan házban házban lakhatom valamikor, mint ahogyan most élünk. Nézd ezeket
az angol székeket - ilyenen soha nem ültem egész életemben. Most pedig büszkeséget
érzek, ha csak rájuk is nézek és arra gondolok, hogy ezek most az enyémek.
- Cc! Miért hagytad el akkor a falut, ahol születtél, Kin Kin? Ugy látszik,
te azt hiszed, most sem vagy érdemes többre, mint hogy pletykálkodj a kútnál,
fejeden a vizes cserépkannával. Én azonban magasabb dolgokra vágyom, Istennek
legyen érte hála. Most megmondom neked, mi az igazi oka, amiért Veraswami vesztére
török. Hidd el nekem, hogy valami igazán nagyszerű dolgot szeretnék elérni.
Valami olyan, amelynél nagyobbat keleti ember soha nem tud elérni. Valami különösképpen
dicső dolgot! Bizonyosan tudod, mire gondolok!
-Nem. Sejtelmem sincs róla.
-Ne tettest magad. Gondolj rá, mi lehet egész életem legnagyobb teljesítménye!
Lehetetlen, hogy ne sejtsd.
-Ah, tudom már! Bizonyosan gépkocsit akarsz magadnak vásárolni. Csak azt ne
hidd, Ko Po Kyin, hogy abba én egyszer is beleülök.
U Po Kyin nemtetszése jeléül megvető kézmozdulatot tett. - Gépkocsit! Nem tudsz
te valami nagyszerűbbre gondolni, Kin Kin? Ha akarnám, akár húsz gépkocsit is
vásárolhatnék. De mi haszna lenne gépkocsinak a mi vidékünkön? Nem, ennél sokkal
többre gondoltam.
-Mondd hát meg, hogy mire gondoltál?
-Figyelj ide. Véletlenül megtudtam, hogy körülbelül egy hónap múlva az európaiak
megválasztanak egy bennszülöttet klubjuk tagjai közé. Azt is tudom, hogy ehhez
nincsen semmi kedvük, de kénytelenek vele, mert a kormánybiztos rájuk parancsolt
és engedelmeskedniök kell. Természetesen Veraswamit választanák meg, mert ő
a legmagasabb rangu szines tisztviselő Kyauktadában. De én előbb tönkre teszem
Veraswamit. És akkor…
-Akkor mi lesz?
U Po Kyin nem felelt egy darabig. Ránézett feleségére és barnaszínű kövér, keleti
arca még jobban kigömbölyödött, majdnem gyermekies mosolygással. Szinte könnyek
jelentek meg sötétbarna szemében. Halkan és áhitatos hangon így szólt Ma Kinhez:
-Érted már, hogy mire gondolok, asszony? Arról van szó, hogy ha Veraswamit előbb
sikerül tönkretennem, nem őt, hanem engem választanak meg a klub tagjává.
Ezek a szavak a várt hatást gyakorolták Ma Kinre. Most már nem vitatkozott tovább
férjével. Ő is megértette, hogy ezért a célért valóban érdemes mindent megtenni.
Ebben tökéletesen igaza is volt, mert U Po Kyn egész életének minden sikere
sem ért annyit, mint a fehér emberek klubjában való tagság. Egész Burmában,
Kyauktadában pedig még különösebben is, minden színes állami tisztviselő legnagyobb
vágya az volt, hogy valami úton módon megszerezhesse magának az európaiak klubjának
tagságát.
Ma Kin hosszú ideig hallgatott és elábrándozva gondolt mind arra a gyönyörűségre,
amelyben részük lesz, ha bejuthatnak az európaiak klubjába. Életében először
történt, hogy teljesen egyetértett férjével. Ennek a célnak az érdekében még
az intrikákat és a cselszövevényeket sem bánta. De U Po Kyinnek is élete legnagyobb
teljesítménye volt, talán még nagyobb, mint a klub tagságának megszerzése, hogy
felébresztette a becsvágyat Ma Kin szerény és minden nagyravágyás nélküli szívében.