Gajdács Ádám  

Magány

A Solaria Magazin 1999 évi novellapályázatán dícséretben részesült alkotás.

A folyosók csendesek. Fények nem égnek, a levegő nem mozdul, minden kihalt. Üres az étkező, a szálláshelyek, a raktárak, a hangárok. A hajó egyedüli ura a sötétség és a némaság, ám még nem korlátlanul. A vezérlőteremben egy műszerpulton fények égnek, néhány kijelző továbbítja a vezérlés üzeneteit a külvilágba. Az ellenőrzés mindenütt zöldet mutat, a hajó kész fogadni utasait. Ám azok késlekednek.

* * *

Helyzet-meghatározás: Pozitív

Hajtómű állapot: Hiper-rendszer deaktiválva
- Normál tér megerősítve
- Bolygóközi rendszer készenléten

Navigáció: Célbolygó azonosítva
- standard megközelítés
- magas keringési pálya

Életfenntartás: Reaktiváció alatt
- levegőellátás
- felfűtés

Teljes komfort létrehozása

Mélyálom-kapszulák: Legénység reaktiválása

Részletes áttekintés
Frissítés
Kilép

A vezérlés - mivel ez volt a dolga - mindig pontos tájékoztatást adott a hajó állapotáról, még akkor is ha éppen senki nem volt, aki elolvashatta volna. A hajó ébredezett. A folyosókon kigyúltak a fények, friss, langyos levegő áramlott mindenfelé. Az egyik helyiségben mozgás támadt. Hűvös hengerek nyíltak fel sorra, szabadon eresztve kényszerű foglyaikat: tizenkét embert. A hajóra visszaköltözött az élet. A legénység hamar megszabadult a mélyálom utóhatásaitól, s lassan mindenki munkához látott.

A hajó egyre beljebb és beljebb került a naprendszerben. Határozottan haladt az egyik belső bolygó felé, és néhány nap múlva pályára állt körülötte.

A siklóhangár gépek zajától, és szirénáktól volt hangos. A daru épp a második kutatóhajót emelte kioldóegységre. A legénység minden tagja itt dolgozott most. Különféle ládák - élelmiszer, fűszerek, fegyverek, különleges felszerelések - kerültek a siklókba. Néhány óra alatt mindennel végeztek, a legénység pedig elment, hogy pihenjenek még egyet indulás előtt. Hamarosan a gépek is befejezték a munkát, s nemsokára csak a három sikló függött némán az indítóegységeken.

A tizenkét ember négyes csoportokra oszlott, s a csoportok beszálltak a nekik kijelölt siklókba. A hajók zsilipjei bezárultak, a dokkot villogó fények és szirénajelzés töltötte be. - Figyelem! Egy perc dokknyitásig.

Mindenki hagyja el a területet! - hangzott fel a vezérlés figyelmeztetése.

Egy perc elteltével a szirénák hangja lassan elhalkult, majd szinte teljesen megszűnt. A dokk légtelenítése megtörtént. Elkezdtek kitárulni a zsilipszárnyak. A bolygó felhőtakarójáról visszaverődő fény beragyogta a helyiséget. Mikor az ajtó teljesen kinyílt, a kötések oldottak, és a három sikló némán kihullott a hajóból. Begyújtották hajtóműveiket, és elindultak céljuk felé.

A hajó egyedül maradt. Mivel nem volt senki, akinek szüksége lett volna rá, a vezérlés kikapcsolta a világítást majd csökkentette a légnyomást is. A hajó várakozóállapotba került. A vezérlőterem egyik kijelzője közönyösen számlálta az eltelő időt.

* * *

Múlnak a napok, hetek, hónapok, és a hajó vár. A mozdulatlan levegőből a por lassan leülepszik a folyosók padlójára, a tárgyakra, a némán álló gépekre. Elhalványítja a vezérlés kijelzőit, az óra fénye is egyre nehezebben tör át rajta, de nem is kíváncsi senki az időre. A vezérlés számára nincs jelentősége, bár tisztában van annak múlásával, más pedig nincs a hajón, aki rajta kívül leolvashatná az óra állását.

A bolygó körüli pálya majdnem teljesen stabil, csak néha fénylik fel egy-egy korrekciós hajtómű, hogy pontosítsa a repülést. A távoli nap kékes fénye elborítja a hajót, ahogy az kilép a bolygó árnyékából. Nemsokára az egyik hold is felbukkan, fehér félköre a hajó nézőpontjából lassan sarlóvá fogy, majd egészen eltűnik, ahogy a hold előrehalad pályáján. Aztán ismét lebukik a bolygó mögé, mint már annyiszor, ezelőtt.

* * *

Ahogy múlnak az évek, a hajó egyre inkább a naprendszer részévé lesz, a bolygó holdjává válik. Páncélján meg- megcsillan a napfény, árnyéka - egy sötét pont csupán - néha a bolygóra vetül.

A vezérlés várakozik. Időről-időre ellenőrzi a hajó rendszereit: minden rendben van. Az energiafogyasztás minimális, a tartalék szinte végtelen.

A folyosók csendesek, semmi sem mozdul, csak az idő áramlik láthatatlanul. A mélyálom-kapszulák üresen tátongnak, még visszavárják hajdani utasaikat. A tartályokban ott sűrűsödik az éltető levegő, ám senki sem fogyasztja, így pótlására sincs szükség. Az üres étkezőben az ételszintetizátor munkára kész, csak arra vár, hogy valaki bebillentyűzze a menüt. De senki sincs aki enni kérne. A vezérlés műszerpultján porral fedve, de égnek a fények. Ám nincs aki ellenőrizné őket.

* * *

A hajó némán rója lassú köreit a bolygó körül. Visszavárja utasait. Az idő már régen elveszítette jelentőségét, az emberöltők egy-egy pillanatként múlnak el, nyom nélkül. Semmi sem változik. A feladat adott: a vezérlés vigyáz a hajóra, míg az emberek visszatérnek. Mert vissza kell térniük. Ha nem most, később. De jönni fognak. És addig nincs más feladat, csak várni.

A hajó hát vár. Némán, csendesen, magányosan. A bársonyfekete űr körülöleli, a csillagok fénylő pontjai társául szegődnek. Alatta a bolygó felhői áramlanak, mindig új és új mintákba csavarodva. A holdak fogócskáznak vele, de egyik sem érheti el soha. A kék nap újra meg újra fényárba borítja, ám a világosság nem hatol el a hajó sötét gyomrába.

A vezérlés nincs tudatában magányának, nem is ismeri ezt a fogalmat, hiszen nincs szüksége rá. S ha ismerné, sem lenne jelentősége, érzelmi háttér nélkül semmiképpen. Programja pedig, ez a hűvös adathalmaz az elektronikus tárolók mátrixában, ilyesmit nem tartalmaz. Jelenlegi feladatához szüksége sincs rá. Csak várnia kell. S ideje van.

Övé az örökkévalóság.