|
9. BRAZÍLIA
A legfontosabb Essie volt
számomra. Az ágya mellett kuporogtam, valahányszor kikerült a sebészetről
– hat hét alatt tizennégy alkalommal –, és minden egyes esetben valamivel
gyöngébb volt a hangja, és maga is egyre elesettebbnek látszott. Közben
csak úgy zúdultak a nyakamba a különféle gondok: a brazíliai peres ügyem
rosszul alakult, sürgető üzenetek záporoztak a tápanyaggyárból, és a
tűzvész is még mindig tombolt az élelembányákban. Mégis Essie volt az
előtérben. Harriet is megkapta a megfelelő utasításokat: akár ébren
voltam, akár aludtam: ha Essie keresett, azonnal értesítenie kellett.
Közben így jelzett vissza: „Ó igen, Mrs. Broadhead, Robin azonnal
rendelkezésére áll. Nem, cseppet sem zavarja. Épp most kelt föl egy rövid
szundítás után.” Vagy: „Éppen jön fölfelé a Tappan-tótól”, vagy „éppen van
egy kis ideje két tárgyalás között” – egyszóval csak olyanokat mondott,
amivel nem ijesztheti el Essie-t a közvetlen kapcsolatteremtés
gondolatától. Addigra már be is vonultam az elhomályosított szobába,
bőrömön még a nap melegével, mosolyogva és kipihenten biztosítottam róla,
milyen jól néz ki. A biliárdszobámat ürítették ki, berendeztek benne egy
komplett műtőt, és a könyvtáramat is eltávolították a szomszédos
helyiségből, hogy hálószobát biztosítsanak helyette a feleségemnek. Ott
igazán kényelmesen érezhette magát. Mindenesetre állította, hogy így van.
Az igazat megvallva nem is nézett ki rosszul.
Rendbe tették szilánkos töréseit, beillesztették a műcsontokat, és
beleépítettek még két-három kilónyi pótalkatrészt és vendégszövetet. Még a
bőrét is helyreállították, gondolom, valami donor bőrével pótolták. Az
arca is egészen jól mutatott, eltekintve az egyik oldalán éktelenkedő
könnyű kötéstől, arra viszont gondosan ráfésülte rakoncátlan szőke haját.
– Nos, csődörkém – üdvözölt rendszerint –, hogy
ityeg a fityeg? – Jól, nagyon is jól. Máris kissé
fickós vagyok – válaszoltam neki, orromat a nyakához dörgölve. – És te
hogy vagy? – Pompásan! – Szóval így áltattuk
egymást, de nem is igazán hazudtunk, az az igazság. Napról napra javult az
állapota, legalábbis az orvosok efelől biztosítottak. Én pedig… nos, én
pedig nem tudom, merrefelé változtam. Minden reggel a kíváncsiságtól
reszketve ébredtem. Általában nem aludtam öt óránál többet éjszakánként.
Mégsem voltam fáradt sohasem. Életemben még nem éreztem ilyen jól magamat.
Essie mégis minden alkalommal soványabbnak
látszott. Az orvosok megmondták, mit tehetek érte, én továbbadtam
Harrietnek, mire „ő” újraprogramozta a szakácsot. Így azután fölhagytunk a
salátákkal és sovány főtt hússal. Semmi kávé és gyümölcslé reggeli.
Helyette tvorozsnyiki, krémsajttal töltött palacsinta és sűrűn
gőzölgő kakaó, bögreszámra. Ebédre kaukázusi báránypiláf. Vacsorára sült
nyírfajd tejfölös mártással. – Egészen
elformátlanítasz, kedves Robin – panaszkodott Essie, mire így feleltem:
– Csak egy kicsit fölhizlallak. Ki nem állhatom a
vékonypénzű nőket. – Igen, nagyon jól van. Csakhogy
egy kissé túlságosan is etnikusra sikeredik a dolog. Hát nincs semmi
hizlaló, ami nem orosz? – Várd csak ki a desszertet
– vigyorogtam –, valódi habos epertorta lesz! Méghozzá keményre vert
devonshire-i tejszínhabbal! – Lélektani megfontolásból az ápolónő azt
tanácsolta, hogy nagy tálcára helyezett kisebb adagokkal kezdjük. Essie
szorgalmasan bekebelezett mindent, és ahogy növeltük az adagokat, napról
napra egyre többet evett. Mégsem maradt abba súlyának csökkenése. De azért
valamelyest lelassult a folyamat, és a hatodik hét végén az orvosok
óvatosan kijelentették, hogy az állapota már stabilnak tekinthető.
Legalábbis majdnem. Amikor közöltem vele a jó hírt,
már megpróbálkozhatott a fölkeléssel, ugyan még az ágy alá épített
csővezetékhez volt kötve, de már néhány lépésnyit sétálhatott a szobában.
– Éppen itt az ideje – mondta, és lábujjhegyre
állva megcsókolt. – Ide figyelj! Túlságosan sok időt pocsékolsz el
idehaza. – Igazán örömmel teszem – feleltem.
– Nagyon kedves tőled – állapította meg józanul. –
Nekem rendkívül jólesik, hogy állandóan itt vagy mellettem, Robin. De
most, hogy már majdnem teljesen jól vagyok, nyilván vannak olyan
ügyleteid, amelyekre személyesen kell felügyelned.
– Semmi igazán fontos. Egész jól boldogulok az agyközpontban
rendelkezésemre álló kommunikációs lehetőségek segítségével. Persze az
mindkettőnknek nagyon jót tenne, ha együtt kiruccanhatnánk valahová. Úgy
tudom, még sohasem jártál Brazíliában. Ha minden jól megy, pár héten
belül… – Nem. Pár héten belül nem. Legalábbis nem
velem. De ha úgy érzed, hogy menned kell, nem tartalak vissza, Robin!
Tétováztam egy pillanatig. –
Nos, Morton véleménye szerint hasznos lenne a dolog.
Essie gyors mozdulattal biccentett, majd így szólt:
– Harriet! Mr. Broadhead holnap reggel elutazik
Brazíliába. Intézkedj a helyfoglalásról és hasonlókról!
– Természetesen, Mrs. Broadhead – válaszolt Harriet
hangja az Essie ágya fejénél elhelyezett konzolból. Képmása éppoly gyorsan
eltűnt, ahogyan megjelent, miközben Essie szorosan átölelt.
– Gondoskodom róla, hogy komplett kommunikációs
lehetőségek álljanak rendelkezésedre Brazíliában – ígérte –, és Harriet is
megkapja az utasítást, hogy folyamatosan tájékoztasson az állapotomról.
Szoros lesz a kapcsolatunk, Robin. Ha szükségem lenne rád, azonnal
értesülsz róla! A füléhez hajoltam és belesúgtam:
– Hát akkor… Ő meg a
vállamba suttogta válaszul: – Csak semmi „hát
akkor…”! A dolog el van intézve. És Robin! Nagyon szeretlek!
Albert azt mondja, hogy minden leadott rádióüzenet nem egyéb, mint
hosszú, vékony fotonlánc, mint egy, az űrbe kihajított dárda. Egy harminc
másodperces adás kilencmillió kilométer hosszúságú oszlopot alkot. Minden
egyes foton fénysebességgel száguld, tökéletesen lépést tartva egymással
az egész út alatt. Ám még ennek a hosszú, vékony dárdának is csak meg kell
tennie azt az ötezer CsE-nyi távolságot. A láz, amely majdnem halálra
zúzta a feleségemet, huszonöt nap alatt ért csak ide. A parancs, hogy
hagyjanak föl az álmodóheverővel való hülyéskedéssel, még csak az útja
legelején tartott, amikor beütött a második lázroham, amelyet az a Janine
nevű leányzó szabadított ránk. Igaz, könnyű volt, azt el kell ismernem. A
Herter–Hall-csapatnak küldött gratulációnk a tápanyaggyár elérése kapcsán
elkerülte azt, amelyben értesítettek bennünket, hogy további
csillagkalandozásba vágnak bele a Hícsí Mennyország felé. Mostanra már oda
is kellett érkezniük. És a nekik szánt részletes utasításainknak is már
régen ott kell lenniük a tápanyaggyárnál. Legalább ez egyszer időben oly
közel történt egymáshoz két esemény, hogy valami jelentőségük lehetett
egymás számára. Ám mire rájöhettünk ennek
lényegére, az események már megint huszonöt napnyira távolodtak tőlünk.
Micsoda bosszúság! Sok mindent akartam kihozni a tápanyaggyárból, de ebben
a pillanatban a fénysebességnél gyorsabb rádiója érdekelt a legjobban.
Önmagában megdöbbentő, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Mikor azonban
megkérdeztem Albertet, nem esett-e hanyatt a csodálkozástól a hír
hallatán, csak szokásos, udvarias, kedves mosolyára méltatott, pipája
szárával megvakarta a füle tövét, és azt mondta: –
Hát persze, Robin, ha a meglepődésnek arra a fajtájára gondolsz, amilyet
akkor érez az ember, amikor valamilyen hihetetlennek tűnő dologról
kiderül, hogy mégis valóság. De mindig élt vele kapcsolatban a gyanú.
Erről ne feledkezz meg! A hícsí hajók például gyakorlatilag hiba nélkül
mozgatták szállítmányaikat. Ez annak lehetőségére utal, hogy még egymástól
csillagászati távolságban is megközelítőleg azonnali kapcsolatban lehettek
egymással, következésképpen lehet fénysebességnél gyorsabb rádiójuk.
– De miért nem szóltál nekem erről már ezelőtt? –
vontam felelősségre. Egyik tornacipős lábával
megvakarta a másik csupasz bokáját. – Ez csupán egy
lehetőség volt, Robin, valószínűsége nulla egész öt tized. Nagyon
lényeges, de mégsem szükségszerű föltétel. Mellesleg mindmáig nincs elég
bizonyító anyagunk róla. Éppenséggel folytathattam
volna a társalgást Alberttel Brazília felé repülve is. De kereskedelmi
járaton utaztam, mivel a cég gépe ilyen távolságon már nem elég gyors,
márpedig azt szeretem, ha láthatom is az öregfiút, amikor beszélgetek
vele. Ezért amíg csak hangkapcsolat állt a rendelkezésemre, inkább
vállalati ügyekről tárgyaltam Mortonnal. És természetesen Harriettel,
akinek szigorúan meghagytam, hogy hacsak nem alszom, óránként tegyen rövid
jelentést Essie pillanatnyi állapotáról. Egy
tízezer kilométeres út még hiperszonikus géppel is eltart egy darabig, így
hát bőven volt időm az esedékes üzleti ügyek intézésére. Morton is
igyekezett kihozni a helyzetből minden kihozhatót. Főképpen azt akarta
elérni, hogy ne találkozzam Boverral. – Komolyan
kell venned őt, Robin – zümmögte a fülembe helyezett kis dugón keresztül.
– A képviseletét Anjelos, Carpenter és Gutman látja el, és ezek igen
jelentős szakemberek, kiváló jogi fölkészültséggel.
– Nálad is jobbak? Érezhetően ingadozott.
– Nos, remélem, nálam nem, Robin.
– Árulj el nekem valamit, Morton. Ha Bovernak nem
sok alapja volt az ügy beindításához, miért foglalkoznak vele ilyen nagy
hatalmú emberek? Bár nem láthattam a képét, tudtam,
hogy Morton védekező arckifejezést ölt, részben bocsánatkérőn, részben azt
sugallva, hogy „ti, laikusok, ezt úgysem érthetitek meg”.
– Nem is annyira gyengék az érvei, Robin. És a mi
helyzetünk sem valami fényesen alakul. Ráadásul lényegesen nagyobb
horderejűnek bizonyul, mint eleinte gondoltuk. Egyébként szerintem úgy
vélik, hogy a kapcsolataik segítségével megtámogathatják gyenge
pontjaikat… ezenkívül azt hiszem, hogy valami egészen ronda nagy
tiszteletdíjra számítanak. Talán jobb lenne, Robin, ha magad is a gyenge
pontjaid megerősítésén fáradoznál, ahelyett hogy Boverral akasztanád össze
a bajuszt. A haverod, Praggler szenátor ebben a hónapban a
felügyelőbizottság elnöke. Jobb lenne, ha vele találkoznál legelőször.
– Találkozom is vele, de nem elsőként – mondtam
Mortonnak, és kikapcsoltam, amint a gép a leszállópálya felé kanyarodott.
Megpillantottam az Átjáró Tröszt központi tornyát, amint hatalmasan
emelkedik a Képviselőház nevetségesen lapos csészealj-épülete fölé. A
távoli tóparton megvillantak a Szabad Város fényvisszaverő fémtetői. Elég
szorosra sikeredett az időbeosztásom. Alig egyórányi időm maradt a Trish
Bover özvegyével (vagy férjével, attól függ, honnan nézzük a dolgot)
kitűzött találkozó időpontja előtt, és a világért sem szerettem volna
megvárakoztatni őt. Nem is volt rá szükség. Már a
Brasilia Palace Hotel udvari éttermében előre lefoglalt asztalomnál ültem,
amikor belépett az ajtón. Vékonydongájú. Magas. Kopaszodik. Idegesen
telepedett le velem szemben, mintha kétségbeesetten sietne valahova, vagy
mindenáron valami más helyen szeretne lenni éppen. Amikor azonban
meghívtam ebédre, teljes tíz percig tanulmányozta az étlapot, és végül úgy
döntött, hogy legjobb lesz, ha az egészet megrendeli. Friss
pálmarügysalátát, apró édesvízi rákokat a közeli tóból… egészen a pompás,
üde, Rióból repülőgépen érkezett ananászig. – Ez a
kedvenc szállodám Brazíliában – tájékoztattam őt kedélyesen és
vendégszerető modorban, miközben ő fűszeres salátaöntettel locsolta a
pálmarügyeit. – Ósdi hely. De azért jó. Gondolom, alaposan körülnézett
erre már azelőtt. – Én már kerek nyolc esztendeje
itt élek, Mr. Broadhead. – Ó, így már értem! –
Fogalmam sem volt róla, merre lakhat a kurafi, csupán egy név volt
számomra, no meg egy idegesítő tényező. Ennyit az úti tájékoztatásról.
Megpróbálkoztam közös húrok megpendítésével. – Kaptam egy gyorsbeszámolót
a tápanyaggyárról idefelé jövet. A Herter–Hall-expedíció egészen jól végzi
a dolgát, már eddig is számos nagyszerű dolgot tártak föl. Tud róla, hogy
már négy Holt Emberről sikerült megállapítanunk, hogy eredetileg átjárói
földerítők voltak? – Igen, már mintha láttam volna
valamit e témában valamelyik PV-adásban, Mr. Broadhead. Rendkívül izgalmas
a kérdés. – Annál jóval több, Bover.
Megváltoztathatja ezt az egész világot itt körülöttünk, sőt
valamennyiünket mocskosul gazdaggá tehet. – Salátával telitömött szájjal
bólogatott. Különben majdnem egész idő alatt tele volt a szája. Nem sokra
mentem abbéli igyekezetemmel, hogy kiugrasszam őt a bokorból. – Nos,
rendben van – mondtam végül –, miért ne térhetnénk a tárgyra? Azt
szeretném elérni, hogy maga elejtse ezt a keresetet!
Megrágta és lenyelte a szájában lévő falatot. A
következő villányi, már félúton járó rák fölött megszólalt:
– Jól tudom, hogy ez a kívánsága, Mr. Broadhead –
és bekapta az ételt. Hosszan kortyoltam ásványvizes
fröccsömből, majd így folytattam, teljes mértékben uralkodva a hangom és a
viselkedésem fölött: – Nem hinném, hogy tisztában
van az egész témakör lényegével, Mr. Bover. Egyáltalán nem lebecsülő
értelemben mondom ezt. Csupán nem hihetem el, hogy minden ténynek a
birtokában van. Mind a ketten csak veszíthetünk az ügyön, ha továbbra is
érvényben tartja a keresetét. – Apránként végigvettem vele az egész
kérdést. Nagyon óvatosan, pontosan úgy, ahogyan Morton is a lelkemre
kötötte: az Átjáró Tröszt befolyásáról, az elsődleges felségjogokról,
annak problémájáról, hogy intézhető bármilyen bírósági eljárás, ha az
érintett személyekkel csak másfél hónapos eltolódással tartható bármiféle
kapcsolat, az eset megegyezéses lezárásának lehetőségéről. – Azt próbálom
érthetően kifejteni – mondtam –, hogy ez valóban igen jelentős ügy.
Túlságosan nagy ahhoz, hogy szétfecséreljük az erőinket vele kapcsolatban.
Nem fognak sokat lacafacázni velünk, Bover. Szépen továbbviszik majd a
témát, bennünket meg simán megkerülnek! Egy
pillanatra sem hagyta abba a rágást, csak némán hallgatott, s amikor már
nem maradt semmi ennivalója, belekortyolt a kávéscsészéjébe, és végre
megszólalt: – Valójában nincs is semmi
megtárgyalnivalónk, Mr. Broadhead. – Ugyan már
hogyne lenne! – Nincs, hacsak mindketten nem úgy
gondoljuk – jelentette ki –, én pedig nem úgy gondolom. Egy kissé téved
mindabban, amit eddig elmondott. Többé már nem egy keresettel áll szemben.
Bírósági végzés van a birtokomban! – Amelyet szépen
a visszájára fordíthatok egy viharos… – Igen,
elképzelhető, hogy megteheti. De semmiféle viharos micsodával. A törvény
halad a maga útján, és ez nem kevés időbe kerül még. Én pedig semmiféle
alkura nem vagyok hajlandó. Trish megfizetett mindenért, ami ebből
egyáltalán kijöhet. Ám mivel nem lehet jelen, hogy megvédelmezze az
érdekeit, úgy vélem, nekem kötelességem megtenni helyette.
– De nem lehetetlen, hogy ez mind a kettőnket
tönkretesz! – Igen, ez is elképzelhető. Az
ügyvédeim véleménye szerint is. Mindenáron le akartak beszélni erről a
találkozóról. – Akkor végül is miért jött el?
Először az ebédje maradványaira nézett, azután
kitekintett az udvaron csobogó szökőkutakra. Egy fényesen csillogó medence
szélén három visszatért Átjáró földerítő üldögélt egy kissé spicces Varig
stewardess társaságában. Énekeltek, és francia pástétomdarabkákat
hajigáltak az aranyhalaknak. Teljesen fölszabadultak voltak.
– Kellemes változatosságot jelentett ez nekem, Mr.
Broadhead – felelte Bover.
A Palace Tower új épületének magasából,
a lakosztályom ablakán át láthattam a székesegyház kupolájának napfényben
csillogó töviskoronáját. Ez is jobb volt, mint ha a jogi programomat
néztem volna a teljes szolgáltatást nyújtó monitoron, mert már végképp az
idegeimre ment. – Biztosan elég elhamarkodottan
vetetted magad ebbe az ügybe, Robin. Aligha érted még mindig, micsoda
dimenziókat öltött! – Pontosan ezt mondtam én is
Bovernak. – De nem! Igazán, Robin! Nem csupán a
Robinette Broadhead Vállalat, nem is csak az Átjáró Tröszt dolgáról van
szó. Már a kormány maga is belekeveredik. És nem is csak az
Átjáró-megállapodás föltételrendszeréről van szó. Ez az eset könnyen
fölfuthat egészen az ENSZ szintjéig. – Na ne
viccelj, Morton! Azt hogyan tehetnék meg? – Már
hogyne tehetnék. Elsődleges felségjogról van szó! És a te Bover barátod
egy hajszálnyira sem mozdítja előre az eseményeket. Azt indítványozza,
hogy az ügyben valahogy érdekelt személyes és vállalati tulajdonodat
ellenőrző bizottság kezelésébe adják a földerítés megfelelő lebonyolítása
érdekében. Ó, hogy a szukafi…! Tudnia kellett róla,
hogy éppen ennek az intézése zajlik, mialatt általam fizetett ebédjét
falta. – Mit jelent itt a „megfelelő” szó? Mit
cselekedtem én e téren, ami nem volt „megfelelő”? –
Nem hosszú a lista, Robin. – És számlálni kezdte az ujjain: – Egy.
Túllépted a hatáskörödet, amikor a Herter–Hall-expedíciónak nagyobb
cselekvési szabadságot biztosítottál az egyezményekben rögzítetteknél;
kettő: ami elvezetett a Hícsí Mennyországhoz tett utazásukhoz, valamennyi
elképzelhető potenciális következményével együtt, ezáltal; három:
végzetes, az egész nemzet létét fenyegető veszélyt idéztél elő. Sőt még
annál is többet: az emberiség létét fenyegető veszélyt!
– Ez marhaság, Morton! – Így
fogalmazta meg ő is a beadványában – bólogatott Morton –, és igen,
egyeseket talán meg is győzhetünk róla, hogy ez egy rakás
szerencsétlenség. Előbb vagy utóbb. De ebben a pillanatban teljesen az
Átjáró Tröszt kezében van a legközelebbi lépések kulcsa.
– Ami azt jelenti, hogy mégiscsak jobb lesz
találkoznom a szenátorral. – Megszabadultam Mortontól, és hívtam Harriet
kódját, hogy kérjen számomra időpontot tőle. –
Máris rendelkezésedre bocsáthatom a szenátor titkárságának
programtervezetét – mosolygott Harriet, és eltűnt, hogy helyet adjon egy
csinos fekete lány eléggé elnagyolt képének. Egészen silány ábrázolás
volt, egyáltalán nem olyan, amilyet Essie programjaitól elvárhattam. De
akkoriban Praggler még csak az USA szenátora volt.
– Jó napot! – köszönt a titkárnő. – A szenátor megkért, közöljem önnel,
hogy ma este bizottsági feladat kapcsán Rio De Janeiróban tartózkodik, és
örömmel látja önt holnap reggel, bármely, mindkettejüknek megfelelő
időpontban. Mondjuk tíz óra jó lesz? – Ha lehetne,
inkább kilenc – feleltem neki némiképpen megkönnyebbülten. Egy kissé azért
aggasztott, hogy nem tudtam azonnal kapcsolatba lépni Pragglerrel. De
sejtettem, hogy nyomós oka lehet rá; Ipanema húsosfazekainak formájában. –
Harriet! – Amikor megjelent hű titkárnőm képe, megkérdeztem tőle: – Mi a
helyzet Mrs. Broadhead körül? – Semmi lényeges
változás, Robin – mosolygott. – Éppen ébren van, és el is érhető, ha
beszélni óhajtana vele. – Biztos lehetsz benne, te
aranyos elektronikus boszorkány, hogy igen. – Harriet bólintott és
kihúzódott a képből. Igazán nagyszerű program. Ugyan nem mindig érti meg a
szavak pontos jelentését, de képes igen-nem szintű döntések meghozatalára
a puszta hanghordozásom alapján. Így azután, amikor Essie megjelent, így
szóltam hozzá: – Igazán kitűnő munkát végeztél, S. Ya. Lavorovna.
– Ez csak természetes, kedves Robin – mondta
jóváhagyólag és illegetve magát. Fölállt, és lassan körbefordult. –
Éppúgy, ahogy az orvosaink, mint magad is láthatod.
Belekerült egy pillanatba, mire leesett a tantusz. Már nem voltak
semmiféle csövek. Bal oldalán még dísztelenkedett valami testformáló
kaloda, de teljesen megszabadult a gépektől. –
Jóisten, te asszony, hát lehetséges ez?! –
Lehetséges, hogy talán meggyógyultam – suttogta szerénykedve. – Ez persze
még csak egy kísérlet. A doktorok éppen most mentek el, és azt
tanácsolták, hogy hat óra hosszat maradjak így. Azután visszajönnek, és
újra megvizsgálnak. – Igazán marha jól nézel ki! –
Elcseverésztünk még pár percig, mesélt a kezelés részleteiről, én
beszámoltam brazíliai élményeimről, közben éberen figyelve őt, amennyire
az lehetséges egy PV-információbankon keresztül. Többször is fölkelt
közben, nagyokat nyújtózkodott, láthatóan élvezte visszanyert szabadságát.
A végén már izgultam miatta. – Biztos vagy benne, hogy mindezt már
csinálhatod? – kérdeztem. – Csak annyit mondtak,
hogy egy darabig még ne ábrándozzam vízisízésről vagy táncmulatságról. De
nem tiltották meg, hogy tartózkodjam mindentől, ami örömet szerezhet.
– Essie, te feslett nőszemély! Csak nem buja vágyat
látok megcsillanni a szemedben? Talán már ehhez is elég jól érzed magad?
– Egészen jól. Vagyis hogy azért nem egészen –
helyesbített. – Valahogy úgy, mintha egy-két napja keményen végigittunk
volna egy züllött éjszakát. Kicsit törődött vagyok. De nem hiszem, hogy
egy gyengéd szerető kárt tenne bennem. – Holnap
reggelre visszaérek. – Nem érsz vissza holnap
reggelre – jelentette ki meggyőződéssel. – Majd akkor jössz vissza, ha
minden dolgoddal végeztél Brazíliában, egy pillanattal sem korábban,
kedves fiam, különben nem számíthatsz semmiféle engedékeny partnerre itt a
mohó vágyaidat illetően. Rózsás hangulatban
köszöntem el tőle.
Ami mindössze huszonöt percig tartott, addig,
míg alapos konzultációt nem folytattam az orvosával.
Belekerült egy kis időbe, mivel éppen akkor
érkezett vissza a Columbia Klinikára, amikor hívtam.
– Elnézését kérem a kapkodásért, Mr. Broadhead –
szabadkozott, mialatt kihámozta magát szürke tweedkabátjából. – Alig tíz
perce mutattam be a hallgatóknak, hogyan végezzenek el egy idegműtétet.
– Általában Robinnak szólít, Liederman doktor –
jegyeztem meg gyorsan lehűlve. – Igen, így is van,
Robin. Ne essen kétségbe. Nincsenek rossz híreim. – Társalgás közben
tovább vetkőzött, egészen kombinéig, mielőtt egyengarbót és műtősköpenyt
húzott volna magára. Wilma Liederman a korához képest igen vonzó külsejű
asszony, de most nem azért voltam vonalban, hogy a bájaiban gyönyörködjem.
– De igazán jó hírei sincsenek, igaz?
– Még nincsenek. Beszélt már Essie-vel, így tudja,
hogy kísérletet tettünk a gépekről való lekapcsolására. Arra vagyunk
kíváncsiak, mennyire boldogul egyedül, de erről csak huszonnégy óra múlva
tudhatunk meg bármi pontosabbat, ha nem jön közbe semmi komplikáció!
– Essie hat órát említett. –
Hat óra a megfigyelésekre, huszonnégy a teljes földolgozásukra. Hacsak
közben nem jelentkeznek bonyodalmak, és nem kell azonnal visszakapcsolni
őt a berendezésekre. – A válla fölött beszélt hozzám, kezét súrolva kis
mosdókagylója fölött. Csöpögő ujjait a levegőbe tartva lépett közelebb a
kommunikátorhoz. – Nem akarom megrémíteni, Robin – mondta. – Mindez afféle
rutineljárás. Legalább százféle kisebb-nagyobb átültetést hajtottunk végre
a feleségén, és arról kell meggyőződnünk, valamennyi kellően
beilleszkedett-e a szervezetébe. De ennyire sem engedtem volna szabadon,
Robin, ha az esélyeket nem látnám legalábbis valószínűnek.
– A „valószínű” szó nem valami kellemesen cseng a
fülemben, Wilma! – A valószínűnél azért jobb a
helyzet, de kérem, ne siettessen, Robin. A jelentéseimet rendszeresen
megkapja, a programomat is bármikor elérheti, ha többre kíváncsi, én magam
is rendelkezésére állok, ha szükséges. Az esélyekre kíváncsi, most? Kettő
az egyhez, hogy minden megfelelően alakul. Száz az egyhez, hogy ha valami
csődöt mond, azt még egyszer megreparálhatjuk. Gondolja meg, egy ifjú
hölgynek ki kellett cserélnünk az egész alsó genitális rendszerét, hogy
biztos lehessen benne, még örömben is részesülhet általa.
– Úgy érzem, azonnal vissza kell utaznom!
– Ugyan minek? Itt nem segíthet semmit, legföljebb
csak láb alatt lenne. Azt megígérem, Robin, hogy nem hagyom meghalni őt,
míg maga vissza nem érkezik. – A háttérben diszkréten megszólalt a
riasztójelzés. – Az én nótámat húzzák, Robin, később folytatjuk.
Vannak pillanatok, amikor a világ közepén ülök, és tudom, hogy
elővarázsolhatom bármelyik, kedves asszonyom által készített programomat,
előteremthetek bármilyen információt, és magyarázatot adhatok vagy éppen
utasítást bármilyen eseménnyel kapcsolatban.
Olyasmi is előfordul, hogy a konzol tele van és a fejem is tele van
égetően fontos problémákkal, de mégsem megyek semmire, mert nem tudom, mit
kellene kérdeznem. Aztán olyan is akad, amikor
nyakig vagyok az ismeretekben, eseményekben és tevékenységben, hogy az idő
szinte átcsap a fejem fölött, és a napok egymásra torlódnak. Megint máskor
lubickolok a part menti sekély vízben, a világ pedig szélsebesen elsuhan
mellettem. Most rendre rengeteg tennivalóm volt, de semmi kedvet nem
éreztem a munkához. Albert is berobbant a tápanyaggyártól és a Hícsí
Mennyországból érkezett hírekkel. Az adatok pedig behullottak a tudatomba
anélkül, hogy bármely kérdés vagy akár futó érdeklődés támadt volna
bennem. Miután beszámolt bizonyos építészeti tapasztalatairól és a Holt
Emberek zagyvaságainak lehetséges értelmezéséről, kíméletlenül
kikapcsoltam őt. Rendkívül érdekes volt az egész, de valahogy e
pillanatban engem csöppet sem érdekelt. Utasítottam Harrietet, hogy a
rutinfeladatokat végeztesse el a szimulátorommal, és mindenkivel, aki nem
különlegesen fontos, beszélje meg, hogy keressenek másik időpontban.
Kinyújtóztam a jó háromméteres vízágyon, és csak bámultam kifelé a baljós
brazíliai égboltra. Közben azt kívántam, hogy a fekhelyem a
tápanyaggyárban legyen, és kapcsolatot teremtsen valakivel, akit
szerettem. Hát nem lenne nagyszerű? Ha az ember
képes lenne kinyúlni valaki távollévő után, rátehetné a kezét az egész
emberiségre; ha érezhetném azt, amit ők éreznek, és lehetővé tehetném,
hogy ők is átérezzék az én bensőm minden titkát! Milyen csodálatos lehetne
ez a szerető szívek számára! Erre a gondolatra
azzal reagáltam, hogy fölhívtam Mortont, és megkértem, nézzen utána a
heverő ilyen használatára vonatkozó szabadalom bejegyzési lehetőségének.
Nem valami romantikus válasz érkezett határozottan
regényes elképzelésemre. A legfőbb nehézség abban rejlett, hogy nem tudtam
biztosan, kivel is akarok igazán kapcsolatot teremteni. Kedves és
szeretett feleségemmel, akinek oly nagy szüksége van segítségre e
pillanatban? Vagy valakivel, aki sokkal távolabb van és sokkal nehezebben
elérhető? Így azután végigtétlenkedtem a hosszú
brazíliai délutánt, kicsit megmártóztam az úszómedencében, majd
sütkéreztem a lemenő nap sugaraiban, azután elköltöttem a lakosztályomban
egy fejedelmi vacsorát egy palack bor kíséretében, s végül előhívtam
Albertet, hogy megkérdezzem tőle azt, ami igazából érdekelt:
– Albert! Hol lehet most pontosan Klara?
Egy darabig némán és különös arckifejezéssel
foglalkozott a pipája megtömésével. – Gelle-Klara
Moynlin – szólalt meg végre – egy fekete lyukban tartózkodik.
– Igen. És ez pontosan mit jelent?
Bocsánatkérő pillantást vetett rám.
– Ezt nagyon nehéz meghatározni. Úgy értem, nagyon
nehéz egyszerű szavakkal kifejezni, és megmondanom sem könnyű, mert
valójában nem tudom a helyes választ. Erről nincs elég adatom.
– Azért csak próbáld meg! –
Természetesen, Robin. Azt mondanám, hogy a földerítőhajónak abban a
szelvényében van, amely körpályán maradt, annak a szingularitásnak az
eseményhorizontja alatt, amelyben magad is voltál, és… – itt hanyagul
intett, mire megjelent előtte egy iskolatábla – éppen pontosan a
Schwarzschild-sugár érintkezési pontjánál található.
Ezzel fölállt, a kialudt pipát bedugta bő szárú
pamutnadrágjának farzsebébe, fölemelt egy darab krétát, és fölírta a
táblára:
2GM –––– c˛
– Ettől a határvonaltól a fény már nem juthat
tovább. Úgy magyarázhatnám meg talán, hogy ez valami hullámhatár, amelyet
elérve a fény eljutott odáig, ameddig egyáltalán juthat. Ezen keresztül
nem kukucskálhatsz be a fekete lyukba. E mögül semmi sem kerülhet elő.
Ezek a jelek egyébként a gravitációt és a tömeget mutatják, és aligha kell
megmagyaráznom egy öreg, fénysebességnél gyorsabb fickónak, hogy mit is
jelent a c˛, nem igaz? Azokból az ismeretekből, amelyeket éppen te hoztál
magaddal, arra a következtetésre juthattunk, hogy ez a bizonyos lyuk mint
egy hatvan kilométeres átmérőjű, és ennek alapján a tömegét a Napénak úgy
tízszeresére becsülhetjük. De nem beszélek többet, mint amire lényegében
kíváncsi lennél? – Egy egész kicsikét, Albert –
mormoltam, kényelmetlenül fészkelődve a vízágyon. Ugyanis nem voltam
egészen biztos benne, mit is akarok kérdezni tőle.
– Talán inkább azt szeretnéd megtudni, vajon meghalt-e valójában, kedves
Robby? – kérdezte Albert. – Ó, nem! Nem hiszem. Óriási ott a sugárzás, és
csak az isten tudja, milyen kísérteties erők uralkodnak még! De nem
telhetett el számára sok idő ahhoz, hogy valóban meghaljon. Minden a
szögsebességtől függ. Lehet, hogy még azt sem vette észre, hogy te
eltűntél mellőle. Az időeltolódás, érted? Ami annak a következménye, hogy…
– Tisztában vagyok vele, mi az időeltolódás –
vágtam közbe. És valóban tisztában voltam vele, hiszen abban a pillanatban
is úgy éreztem, hogy benne élek. – Van-e rá ugyanakkor bármi mód, hogy
megbizonyosodjunk felőle? – Egy fekete lyuknak
nincsen üstöke, Robby – emlékeztetett türelmesen. – Ezt nevezzük
Carter–Werner–Robinson–Hawking-törvénynek, ami azt jelenti, hogy a fekete
lyukakról egyetlen valós információhoz juthatsz, és ez a tömegük, talán
még a töltésük és a szögsebességük. Nincs semmi más!
– Hacsak beléjük nem hatolsz, ahogyan ő is tette!
– Nos, ez igaz, Robby – ismerte el. Visszaült a
helyére, és tovább babrált a pipájával. Hosszú szünet. Pöff-pöff. Majd: –
Robin! – Tessék, Albert?
Zavarodottnak látszott, már amennyire egy holografikus ábra zavarodott
lehet. – Nem voltam egészen őszinte hozzád –
dünnyögte. – Valami információ azért a fekete lyukakból is származik. De
ez már a kvantummechanika világába vezet bennünket. És valójában annak sem
vehetnéd semmi hasznát. Már ami a pillanatnyi céljaidat illeti.
Őszintén szólva nem nagyon volt ínyemre, hogy egy
számítógépes program mérlegeli a céljaimat. Különösképpen így, hogy magam
sem voltam teljesen tisztában velük. – Azért csak
mondd el! – dörrentem rá. – Nos, e téren sem valami
bőségesek az ismereteink. A dolog visszanyúlik Stephen Hawking
alapelveihez. Ő mutatott rá, hogy egy fekete lyuknak a szó bizonyos
értelmében „hőmérséklete” is lehet, ami arra utal, hogy mégiscsak
kiszabadulhat belőle valamilyen sugárzás. Valamiféle részecskék tehát
megszökhetnek belőle. De nem az olyasféle fekete lyukakból, amelyek után
te érdeklődsz. – Hát akkor mifélékből?
– Nos, leginkább a parányiakból. Olyanokból,
amelyeknek a tömege, mondjuk, Mount Everest-nyi. A mikroszkopikus
méretűekből. Olyanokból, amelyek nem nagyobbak az atom részecskéinél. Azok
valóban igen forróak, több mint százmilliárd Kelvin-fokosak. Minél
kisebbekké válnak, annál gyorsabban megy végbe a kvantumáramlás, és annál
tüzesebbek lesznek, ezért azután egyre csak zsugorodnak és forrósodnak,
míg végül föl nem robbannak. A nagyoknál nem így van. Ott másképpen mennek
végbe az események. Minél nagyobbra nőnek, annál több anyagot kebeleznek
be a tömegük további gyarapításához, és annál kevésbé képes megszökni
belőlük bármilyen részecske. Egy olyannak, mint Klaráé, mindössze egy
százmilliomod Kelvin a hőmérséklete, ami igazán elég hidegnek tekinthető,
Robin. És folyamatosan tovább hűl. – Szóval egy
ilyenből sehogy sem szabadulhat ki az ember. –
Semmilyen olyan módon, amit én ismernék, Robin. Nos, ezzel válaszoltam a
kérdésedre? – Egyelőre – feleltem, és elengedtem
őt. Az egészben egyetlen érdekes mozzanatot fedeztem föl: vajon miért
nevezett Robbynak, amikor Klara esetéről beszélgettünk?
Essie nagyon jó programokat szerkesztett, de úgy
látszik, valahogy kezdenek elszemtelenedni. Valamikor, igaz, volt már egy
programom, amely időnként gyerekkori beceneveimen szólított. Emlékeztettem
magamat, hogy szóljak majd Essie-nek a programok megrendszabályozását
illetően, mert nem éreztem úgy, hogy mostanság szükségem lenne Sigfrid von
Ideg szolgálataira.
Praggler szenátor ideiglenes irodája nem az
Átjáró-toronyban, hanem a törvényhozás épületének huszonhatodik emeletén
volt. A brazil kormány figyelmessége egy kolléga iránt, méghozzá igen
szembeötlő figyelmessége, mivel a helyiségek az utolsó előtti emeleten
voltak. Függetlenül attól, hogy már kora hajnalban talpon voltam, mégis
néhány percnyi késéssel érkeztem oda. Eltöltöttem az időt a kora reggeli,
ébredező városban való kószálással, a többszintű kereszteződések közötti
bukdácsolással, mire végre kikötöttem a megfelelő parkolóban. Méghozzá
komótosan. Úgy látszik, még mindig valami sajátos időeltolódásban éltem.
De a teljesen feltöltött és mennydörgő Praggler
hamarosan kirázott ebből az állapotomból. –
Nagyszerű híreim vannak, Robin! – bömbölte, miközben berángatott a
dolgozószobájába, és kávét rendelt. – Jézusom, hogy mi valamennyien milyen
ostobák voltunk! Egy pillanatra az jutott eszembe,
hogy talán Bover eltűnt a lakóhelyéről, arról beszél. Ez is azt mutatja,
hogy magam mennyire tompa voltam még. Mint kiderült, a tápanyaggyárból
befutott legutóbbi villámjelentésre gondolt. Az oly régóta keresett hícsí
könyvekről megtudtuk, hogy nem mások, mint az imalegyezők, amelyek
évtizedeken keresztül itt hevertek az orrunk előtt.
– Azt hittem, már mindent tud a dologról – szabadkozott, miután becipelt
az irodájába. – Odakint jártam a városban –
tájékoztattam őt. Egy kissé lehangoló volt, hogy tőle kell megtudnom ilyen
nagy horderejű információt a saját ügyletemmel kapcsolatban. De hamarosan
összeszedtem magam. – Azt hiszem, szenátor – mondtam neki –, ez jelentősen
hozzájárulhat annak a keresetnek a fölszámolásához.
Elvigyorodott. – Tudja, biztosan magamtól is
rájöttem volna, hogy ez a hír pontosan ilyen hatással lesz magára.
Biztosan bármi ezt a reakciót váltotta volna ki. Elárulná nekem,
hogyan képzeli el a folytatást? – Nos, számomra
elég világosnak tűnik a helyzet. Mi is ennek az expedíciónak a legfőbb
célkitűzése? A hícsíkkel kapcsolatos ismereteink gyarapítása. Most pedig
kiderül, hogy tömegével hever, közvetlenül körülöttünk, csak le kell
hajolnunk érte. Elhúzta a száját.
– De fogalmunk sincs róla, hogyan fejthetnénk meg
azokat az átkozott vacakokat! – Biztosan megfejtjük
őket. Most, hogy már tudjuk, mire valók, majdcsak rájövünk, hogyan is
működnek! Fő, hogy kipattant az isteni szikra! Mindössze a megfelelő
műszaki ismeretekre van szükségünk. Meg kell… – A mondat közepén
megtorpantam. Az jutott eszembe, hogy gyorsan föl kell vásárolnunk minden,
a szabad piacon hozzáférhető imalegyezőt, de ez túlságosan jó ötlet volt
ahhoz, hogy akár egy jó baráttal is megosszam. Gyorsan megváltoztattam a
mondandómat: – Minél hamarabb eredményre kell jutnunk. A lényeg az, hogy
most már nem csupán a Herter–Hall-féle expedíció az egyetlen vas, amit a
tűzbe tartunk. Ennélfogva minden, a nemzeti érdekeket hangsúlyozó érv
jelentősen veszít a súlyából. Elvett egy csésze
kávét a titkárnőjétől, a valóditól, aki egy csöppet sem hasonlított az
elektronikus programjához, és megvonta a vállát. –
Nem rossz gondolat. Továbbítom majd a bizottságnak.
– Én abban reménykedem, hogy ennél sokkal többre is hajlandó lesz,
szenátor. – Ha arra gondol, Robin, hogy az egész
akciót leállítsuk, nos, ez nekem sem áll hatalmamban. Csak azért vagyok
itt, hogy fölülvizsgáljam a bizottság működését. Egy hónapra jöttem.
Amikor hazamegyek, elszabadíthatom a poklot a szenátusban, és lehet, hogy
meg is teszem, de ez az a határ, ameddig elmehetek.
– És maga a bizottság vajon mire készül? Támogatja Bover keresetét?
A szenátor tétovázott. –
Ennél alighanem kellemetlenebb a helyzet. Úgy vélem, az érzelmeik
uralkodtak el mindkettőjükön. Másrészt az ügy az Átjáró Konszern
felügyelete alá tartozik, ami azt jelenti, hogy ott is marad, ameddig a
megállapodás aláírói másképpen nem döntenek. Hosszú távon természetesen
mindegyik felet kárpótoljuk, de… A kávéscsészét
visszacsaptam a tányérkára. – A francba azzal a
kárpótlással! Azt gondolja, hogy a pénz miatt keveredtem bele ebbe a
buliba? Praggler határozottan jó barátom. Azt
hiszem, kedvel, sőt még meg is bízik bennem, de most a legcsekélyebb
baráti érzelem sem tükröződött az arcán, amikor megszólalt:
– Párszor már elgondolkodtam rajta, mit is keres
maga ebben az egészben, Robin. – Egy pillanatig teljesen kifejezéstelenül
nézett rám. Tudtam, hogy tud Klaráról, és azt is tudtam, hogy nemegyszer
vendégeskedett Tappanban Essie asztalánál. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen
súlyos baleset történt a feleségével – szólalt meg végül. – Remélem,
hamarosan lényegesen javul az állapota.
Az irodája előtti
váróhelyiségben megálltam egy pillanatra, hogy gyors rejtjelezett üzenetet
adjak le Harrietnek: utasítsa az embereimet, hogy azonnal lássanak neki
minden hozzáférhető imalegyező fölvásárlásához. Vagy milliónyi üzenete
volt számomra, de én csak eggyel voltam hajlandó foglalkozni, az pedig
annyit közölt velem, hogy Essie nyugodtan töltötte az éjszakát, és
körülbelül egy óra múlva várható, hogy az orvosai konzíliumot tartanak
fölötte. A többire akkor nem volt időm, mert haladéktalanul el kellett
mennem egy bizonyos helyre. Egyáltalán nem könnyű
feladat taxit fogni a brazíliai kongresszusi palota előtt. Az ajtónállók
megfelelő utasításokkal rendelkeznek, és pontosan tudják, ki hol áll a
rangsorban. Ki kellett ballagnom az utcára, és magamhoz intettem egyet.
Miután a vezetőnek megadtam a címet, kétszer is megismételtette velem,
végül még le is kellett írnom neki egy darab papírra. És nem a gyönge
portugálságom volt ludas a dologban. Ő maga nem nagyon akart kikocsikázni
velem az úgynevezett „Szabad Városba”. Végül azért
csak elgördültünk a régi székesegyház mellett, elsuhantunk a gigászi
méretű Átjáró-torony alatt, végigverekedtük magunkat a zsúfolt sugárúton,
és kijutottunk a tágas fennsíkra. Vagy két kilométernyi sáv lehet. Ez volt
az a zöld terület, az a cordon sanitaire, amelynek védőgyűrűjével a
brazilok körülövezték a fővárosukat. Közvetlenül utána viszont ott
terpeszkedett a „ládaváros”. Alighogy beléptünk annak területére, nyomban
föltekertem az ablakot. Jómagam a wyomingi tápanyagbányákban nőttem föl,
és hozzászoktam a napi huszonnégy órás bűzhöz, de ez a bűz valami egészen
más volt. Nem csupán az áporodott olajé, hanem a szabad ég alatti
latrináké, a rothadó szeméthegyeké… kétmillió olyan emberé, akik
lakásaikban nélkülözik a folyó vizet. A barakkok eredetileg az
építőmunkásoknak készültek, hogy legyen hol meghúzódniuk, amíg
megvalósítják ezt az álomvárost. Úgy tervezték, hogy a főváros megépültét
követően majd elbontják őket. De a barakkvárosok sohasem tűnnek el.
Ellenkezőleg, idővel intézményessé válnak. A
taxisofőr, állandó morgolódás közepette, keresztülvergődött kocsijával a
kilométernyi szélesen húzódó szűk sikátorokon, keserves vánszorgásnál
sohasem gyorsabban. A kecskék és az emberek komótosan húzódtak félre
előlünk. Apró kölykek kapkodtak felénk, az autó mellett nyargalva.
Rávettem a sofőrt, hogy vigyen el a pontos címre, ott szálljon ki, és
kérdezze meg, hol lakik Senhor Hanson Bover, de már mielőtt kiderítette
volna, megpillantottam Bovert, amint békésen üldögélt egy rozsdás, vén
lakókocsihoz biggyesztett salakblokk lépcsőn. Mihelyst kifizettem, a taxis
helyben megfordult, és a jövetelünkhöz képest szélsebesen távozott, ekkor
már hangosan káromkodva. Bover nem állt föl
üdvözlésemre, amint közeledtem hozzá. Valami piskótatekercset rágcsált
éppen, és azt sem hagyta abba a tiszteletemre. Csak nézett rám, amint
lépkedtem felé. A nyomornegyed átlagához képest
kész palotában lakott. Ezekben a régi trélerekben két-három helyiség is
volt odabent, sőt még valami növények és zöldségfélék is tenyésztek egy
darabka földön a lépcső körül. Feje teteje kopasz volt és napbarnított,
levágott szárú, koszos cejgnadrágot és számomra érthetetlen, portugál
nyelvű fölirattal ékes, szintén mocskosnak tűnő pólót viselt. Lenyelvén a
szájában lévő falatot, így szólt hozzám: –
Meghívnám ebédre, Broadhead, de látja, éppen most végzek vele.
– Nem vágyom ebédre. Inkább egy üzletet ajánlok.
Magának adom az expedícióbeli érdekeltségem felét és még egymillió dollár
készpénzt, ha visszavonja a beadott keresetet.
Óvatosan megtapogatta a feje tetejét. Meglepődtem rajta, hogy ilyen
gyorsan lebarnult, mert az előző nap még nem vettem észre rajta ilyesminek
semmi nyomát. Azután eszembe jutott, hogy a kopaszsága sem tűnt föl. Akkor
ugyanis valami sapkát viselt. Tisztességesen kiöltözött az előkelő
világgal való találkozás alkalmára. De ez most nem számít. Nem tetszett
ennek az alaknak a viselkedése, és az sem, hogy egyre nőtt körülöttünk a
kíváncsiskodók tömege. – Megbeszélhetnénk ezt a
kérdést odabent? – érdeklődtem. Nem válaszolt.
Szájába tömte a sütemény utolsó maradványait, és lassan rágta, mialatt le
nem vette rólam a szemét. Ebből elegem volt.
Elhúztam mellette, és fölmentem a lépcsőn, be a lakókocsiba.
Az első meglepetést a bűz jelentette számomra…
rosszabb volt, mint odakint, ó, százszor rosszabb! A helyiség falai előtt
a mennyezetig ketrecek sorakoztak, és mindegyik ketrecben házinyulak
ugrándoztak. A nyúlszar szaga ütötte meg az orromat, rengeteg volt belőle.
És nem csupán a nyulak. Egy csecsemő is volt odabent, összerondított
pelenkában. Egy vézna fiatal nő dajkálta. Nem is nő. Egy gyereklány.
Legfeljebb tizenöt évesnek látszott. Riadtan pillantott rám, de nem hagyta
abba a kölyök ringatását. Tehát ez volt az áhítatos
hívő a felesége szentélye előtt. Képtelen voltam megállni. Hangosan föl
kellett nevetnem. Nem is volt olyan jó ötlet, hogy
bejöttem. Bover is követett, az ajtót behúzta maga után, ezzel is fokozva
az amúgy is elviselhetetlen bűzt. Most már nem volt olyan közömbös.
Határozottan dühös volt. – Látom, nem nagyon
tetszenek magának az életkörülményeim! – mordult felém.
Vállat vontam. – Nem azért
jöttem ide, hogy a szexuális szokásait megvitassuk.
– Persze hogy nem. És nem is lenne rá semmi joga. Különben sem értené meg.
Igyekeztem a társalgást abban a mederben tartani,
amely a céljaimnak megfelelt. – Bover! – fordultam
hozzá –, olyan ajánlatot tettem magának, amilyen eredményt semmiféle
bírósági ítélettől sem várhat, és sokkal nagylelkűbbet, mint amire
bármilyen alapon várhatott volna. Kérem, fogadja el, hogy én meg
folytathassam azt, amibe belevágtam. Ekkor sem
méltatott arra, hogy azonnal feleljen. Ehelyett a lánynak mondott valamit
portugálul. Az fölkelt, valami rongyot csavart a csecsemő törzse köré, és
kivonult a lépcsőre, ismét szorosan becsukva maga mögött az ajtót. Bover
ekkor megszólalt, mintha előző szavaimat nem is hallotta volna:
– Trish már több mint nyolc esztendeje, hogy
elment, Mr. Broadhead. De én még most is szeretem őt. Viszont csupán ez az
egy életem van, és tisztában vagyok vele, mekkora rá az esélyem, hogy még
egyszer megoszthassam vele. – Ha rájövünk, hogyan
irányíthatjuk megbízhatóan a hícsí hajókat, akkor a nyomába eredhetünk, és
meg is találhatjuk a feleségét – bizonygattam. Nem volt vele semmi rossz
szándékom. Mindenesetre csak annyit értem el, hogy nyílt ellenszenvvel
nézett rám, mintha bizonyos lenne benne, hogy félre akarom vezetni.
Folytattam: – Egymillió dollár, Bover. Már ma este kimenekülhet ebből a
nyomorból. Örökre. Az asszonyával, a gyerekével, sőt a nyulaival együtt.
Mindannyiuknak totális orvosi ellátás. Emberi jövő a kölyök számára!
– Megmondtam előre, hogy úgysem értheti meg, látja,
Broadhead? Erőt vettem magamon, és csak ennyit
válaszoltam: – Akkor értesse meg velem. Mondja el
azt, amit eddig nem tudok. Egy koszos rugdalózót és
néhány hajtűt összeszedett a székről, amelyen a lány ült az előbb. Egy
pillanatra azt gondoltam, hogy kitört rajta a vendégszeretet, de maga
telepedett a székre, és így folytatta: – Broadhead,
én már nyolc éve segélyeken élek. Brazíliai segélyeken! Ha nem
tenyésztenénk nyulakat, sohasem jutnánk húshoz. Ha nem adnánk el a
bőröket, még buszjegyre sem telt volna, hogy tegnap találkozhassam
magával, vagy alkalomadtán elmehessek az ügyvédemhez. Egymillió dollár nem
kárpótolhat ezért, sem Trish életéért! Még mindig
igyekeztem visszafogni az indulataimat, de a bűz lassacskán már az
idegeimre ment, és hasonló hatással volt rám a viselkedésmódja is. –
Mondja, Bover, érez bármi szimpátiát a szomszédai iránt? Akarja látni,
hogy rajtuk is segítenek? A hícsí technológia segítségével egyszer és
mindenkorra véget vethetünk az ilyesféle nyomornak, Bover. Lenne bőséges
táplálék mindenki számára. Emberhez méltó lakhely!
Végtelen nyugalommal felelte: – Nagyon jól tudja
maga is, éppen így, ahogy én, hogy a hícsí technológiából, bármilyen
technológiából fakadó legelső előnyök egyáltalán nem a barrio
lakóit érintik. A magához hasonló gazdag alakokat teszik csak még
gazdagabbá. No persze lehetséges, hogy előbb vagy utóbb a többire is sor
kerül, de mikor? Kellő időben ahhoz, hogy a szomszédaimnak bármi haszna
lehessen belőle? – Igen! Ha megtehetem, hogy
fölgyorsítsam ezt a folyamatot, meg is teszem!
Megértően bólintott. – Maga azt mondja, hogy
megteszi. Én pedig tudom, hogy megteszem, ha módom nyílik rá. Miért
bíznék meg magában? – Mert a szavamat adom rá, maga
ostoba, szar alak! Mégis mit gondol, miért akarom rövidre zárni az ügyet?
Hátradőlt a széken, és fölpillantott rám.
– Ami ezt illeti – mondta –, igen, azt hiszem,
tudom, miért siet ilyen nagyon. Annak édeskevés köze van a szomszédaimhoz
vagy hozzám. Az ügyvédeim alaposan körülnéztek a háza táján, Broadhead,
úgyhogy én mindent tudok arról a lányról, ott az Átjárónál.
Most már nem bírtam tovább. Kirobbant belőlem az
indulat: – Nos, ha ilyen fene sokat tud –
ordítottam –, akkor azt is tudja, hogy ki akarom szabadítani onnan, ahová
magam juttattam! És annyit előre megmondhatok magának, Bover, hogy nem
tűröm sem a maga, sem a pokolra való cafkája részéről, hogy megpróbáljanak
ebben megakadályozni! Az arca hirtelen éppoly
vörösre vált, mint a feje búbja. – És a feleségének
mi a véleménye mindarról, amit művel? – kérdezte gonoszul.
– Miért nem kérdezi meg tőle személyesen? Ha még
annyi ideig életben marad, hogy maga rászálljon. A francba magával, Bover,
én megyek innen! Hol találok itt taxit? Válasz
helyett csak elvigyorodott. Jelentőségteljesen. Elsöpörtem a küszöbön
kuporgó nő mellett, és visszatekintés nélkül távoztam.
Mikorra
visszaértem a szállodába, már tisztában voltam vele, miért vigyorgott.
Teljesen érthetővé vált előttem az alatt a két óra alatt, amíg a buszra
vártam egy nyitott latrina melletti terecskén. Azt már meg sem említem,
milyen érzés volt azon a buszon utaznom. Utaztam már komiszabb körülmények
között is, de azóta soha, hogy magam mögött hagytam az Átjárót. Rengeteg
ember tolongott a hotel előcsarnokában, és különös tekintettel méregettek,
miközben átvágtam a helyiségen. Természetesen a legtöbben tisztában voltak
vele, ki vagyok. Mindenki tudott a Herter–Hall-csapatról is, az én képem
pedig rendszeresen ott virított mellettük a PV-adásokban. Tisztában voltam
azzal is, hogy furcsán festhetek így átizzadva és dühtől tajtékozva.
A konzolom figyelmeztető jelzések tűzijátékával
fogadott, amint berontottam a lakosztályomba. Első dolgom persze az volt,
hogy bemeneküljek a fürdőszobába, de közben hátrakiáltottam:
– Harriet! Egy percig még tartsd vissza az összes
üzenetet, és kapcsold gyorsan Mortont! Egy irányban! Nem akarok választ,
csak egy utasítást adok ki neki. – Morton kisméretű képe nyomban megjelent
a monitor sarkában, izgatottan, de tettre készen. – Ebben a pillanatban
értem vissza Bovertől, Morton. Mindent elmondtam neki, ami csak az eszembe
jutott, de nem mentem vele semmire, ezért azt akarom, hogy fogadj föl
magánnyomozókat! Át akarom vizsgálni az anyagait, ahogy eddig még sohasem
vizsgálták át. A szukaszülte nyilván elkövetett valamikor valami
disznóságot. Meg akarom zsarolni! Ha csak egy tízéves tilos parkolásról
van szó, akkor is azt akarom, hogy megfizessen érte! Azonnal láss neki! –
Némán bólintott válaszul, de nem ment ki a képből, jelezve, hogy készen
áll a kapott feladat végrehajtására, de maga is mondani szeretne valamit,
ha megengedem neki. Fölötte ott volt Harriet nagyobb képe is, magában
számolva a ráparancsolt várakozás másodperceit. Visszatérve a szobába
hozzá fordultam. – Oké, Harriet, halljuk őket! Először a legfontosabbakat,
egyenként! – Igen, Robin, de… – tétovázott, magában
gyorsan mérlegelve. – Van itt két halaszthatatlan, Robin. Először is
Albert Einstein szeretne beszélni veled a Herter–Hall-csapat foglyul
ejtéséről… minden jel szerint a hícsík által. –
Foglyul ejtés!? Hát hogy az ördögbe nem… – elhallgattam. Egyértelmű, hogy
Harriet nem tájékoztathatott, hiszen délután csaknem egész idő alatt
elérhetetlen voltam a kommunikációs rendszer számára. Nem várta ki, míg
végiggondolom a kérdést, hanem rendületlenül folytatta:
– Mégis azt gondolom, hogy legelőször dr. Liederman
orvosi jelentését kívánod megismerni. Már föl is hívtam őt, és kész rá,
hogy azonnal megbeszélje veled a helyzetet személyesen.
Ettől teljesen leblokkoltam.
– Kapcsold! – utasítottam, tudván, hogy semmi jót nem jelenthet, ha Wilma
Liederman élőben és személyesen óhajt tárgyalni velem. – Mi történt? –
kérdeztem azonnal, ahogy megjelent a monitorban.
Estélyi ruhát viselt, a vállán egy orchideával; most láttam őt először
ilyen ünnepélyes öltözékben azóta, hogy az esküvőnkön megjelent.
– Semmi pánik, Robin! – nyugtatott meg azonnal –,
de Essie-nél bekövetkezett egy kis visszaesés. Újból rákapcsoltuk a
létfenntartó gépekre. – Micsodaa?!
– Nem olyan súlyos a dolog, ahogyan hangzik.
Eszméleténél van és tudatánál, fájdalmat nem érez, az állapota egyébként
stabil. Örökre biztosítani tudjuk ezt a helyzetet…
– Halljuk a „de”-t! – De a szervezete nem fogadja
be az átültetett vesét, és a körülötte lévő szövetek sem regenerálódnak.
Teljesen új átültetésre van szükség. Úgy két órával ezelőtt
vizeletkiválasztási rendellenességek merültek föl, ezért állandó
dialízisre állítottuk be. Ez ugyan még nem a legnagyobb probléma.
Annyiféle kisebb-nagyobb darabot operáltak bele a legkülönfélébb
forrásokból, hogy az autoimmun-rendszer teljesen összezavarodott.
Mindenképpen össze kell szednünk valahogy kellő mennyiségű megfelelő
szövetet, de még így is tartósan antiimmun-szerekkel kell kezelnünk.
– A francba! De hiszen ezek valóságos középkori
módszerek! Wilma bólintott.
– Rendszerint nem olyan nehéz megfelelő anyagot találni, de nem Essie
számára. Kezdjük azzal, hogy rendkívül ritka vércsoporthoz tartozik. Orosz
származású, és az ő típusa nem gyakori a világnak ezen a részén, tehát…
– Hát szerezzétek be Oroszországból, az istenért!
– Szóval azt akartam kinyögni, hogy végigkutattuk a
világ valamennyi szövetbankját. Találtunk nagyon közeli anyagokat
Egészen közelieket. Viszont a pillanatnyi állapotában még mindig
fönnállnak bizonyos kockázati tényezők. Figyelmesen
néztem a képet, hátha az apró jelekből következtethetek valamire.
– A dolog esetleges túlfeszítésére gondolok –
mondta enyhén csóválva a fejét. – Úgy érti, hogy…
hogy meghalhat? Ezt nem hiszem el! Hát mi a fenére való az a
nevezetes totális ellátás? – Robin, hiszen maga is
tudja, hogy egyszer már meghalt, ennek ellenére. Reanimációt kellett
alkalmaznunk nála. Vannak bizonyos határai a sokknak is, amit még élve
elviselhet. – Akkor a pokolba azzal a műtéttel! Azt
mondta, hogy a jelenlegi állapotában egészen stabil.
Wilma egy pillanatra ölébe ejtett kezére vetette a
tekintetét, azután ismét rám nézett. – Ő a
betegünk, Robin, nem maga! – Árulja el, hogy ez mit
jelent! – Az ő döntéséről van szó. Már elhatározta,
hogy nem akarja egész hátralévő életét létfenntartó gépekre kötözve
eltölteni. Holnap reggel azért teszünk még egy kísérletet.
Csak ültem ott, bámulva a monitorra, jóval azután
is, hogy Wilma Liederman képe eltűnt, türelmes titkárnőprogramom
megjelent, és némán várta további utasításaimat. –
Ó, Harriet! – szólaltam meg végül. – Még ma este vissza akarok repülni!
– Igen, Robin. Már foglaltattam is helyet –
válaszolta. – Ma este nincs közvetlen járat, de van egy, caracasi
átszállással. Azzal hajnali ötre érhet New Yorkba. A műtét nem kezdődik el
nyolc óra előtt. – Köszönöm. – Harriet tovább
várakozott némán. Morton butácska képe is még mindig ott volt. Kicsiny
folt, szemrehányó tekintettel várakozott a képernyő jobb alsó sarkában.
Nem szólt semmit, de időközönként megköszörülte a torkát, vagy nyelt
egyet, ezzel tudatva velem, hogy azóta is vár rám. – Morton! – förmedtem
rá. – Hát nem mondtam az előbb, hogy tűnj el? – Nem
tehetem, Robin. Addig nem, míg előttem áll egy megoldatlan dilemma. Adtál
bizonyos utasításokat Mr. Bover ügyében… – Szent
igaz, hogy adtam! Ha ilyen módon nem boldogulok vele, a vége az lesz, hogy
megöletem. – Semmi okod az aggodalomra – vetette
közbe gyorsan Morton. – Üzenet érkezett számodra az ügyvédeitől. Úgy
döntött, hogy elfogadja az ajánlatodat. Tágra nyílt
szemmel és tátott szájjal meredtem rá. – Én sem
értem a helyzetet, Robin, és az ügyvédek is teljesen tanácstalanok –
folytatta sietve Morton. – Egészen megzavarodtak. Viszont van itt egy
neked szóló személyes üzenet. Talán az valamit megmagyarázhat.
– És mi lenne az? – Idézem:
„Lehet, hogy végül mégiscsak érti.” Idézet vége.
Eléggé zavaros
életem alatt, amely hirtelen egészen hosszúnak tűnt, elég szép számmal
akadtak zűrös napjaim, de ilyenre eddig még sohasem volt példa. Engedtem
magamnak egy kádnyi forró vizet, és jó félórát dagonyáztam benne,
megpróbálva valahogy kiüríteni a gondolataimat. De ez az erőfeszítés sem
adta vissza a nyugalmamat. Még három órám volt
hátra a caracasi gép indulásáig. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele.
Nem arról van szó, hogy nem volt számtalan tennivalóm. Harriet
szakadatlanul próbálta magára irányítani a figyelmemet, Morton sürgette a
Boverral kötendő megállapodás nyélbe ütését, Albert arra biztatott, hogy
tanulmányozzuk a ki tudja, ki által begyűjtött hícsí ürülékminta
elemzését, általában mindenki beszélni akart velem, egyszerre mindenről.
Nekem viszont egyikükhöz sem volt kedvem. Beleszorultam eltorzult időmbe,
és csak néztem, hogyan suhan el mellettem a világ. Persze nem suhant,
inkább vánszorgott, és én nem tudtam, mihez kezdhetnék vele. Igazán rendes
volt Bovertől, hogy azt hitte, én olyan jól megértettem a helyzetet.
Kíváncsi lettem volna rá, hogyan magyarázza meg nekem, végül is mi az,
amit értek! Egy kis idő múltán valahogy
összeszedtem annyi erőt, hogy Harriet elém tárhatott néhány, sürgős
döntésre váró problémát, és én meg is hoztam a szükségesnek vélt
lépéseket. Utána nem sokkal, egy tálka süteménnyel és bögre tejjel
játszadozva, meghallgattam a legutóbbi hírösszefoglalót. Tele volt a
Herter–Hall-csapat foglyul ejtésének rémítő történeteivel, amelyekről
sokkal többet megtudhattam Alberttől, mint a PV széltoló híradósaitól.
Ez azután eszembe juttatta, hogy az imént Albert
nagyon beszélni akart velem, és ettől nyomban jobban éreztem magam egy
kicsit, mivel valami új értelmet és célt jelentett az életemben. Kellett
valaki, akivel kiüvöltözhetem magam. – Te féleszű!
– bődültem rá, amint megjelent. – A mágnesszalagok már jó százévesek
lehetnek! Hogyan lehetséges, hogy te képtelen vagy elolvasni őket?
Békésen pislogott rám sűrű ősz szemöldöke alól.
– Talán bizony az úgynevezett „imalegyezőkre”
gondolsz, Robin, vagy tévedek? Magától értetődik, hogy már nemegyszer
megpróbálkoztunk velük. Még az a gyanú is fölmerült velük kapcsolatban,
hogy valamiféle üzenetek lehetnek, így azután kitettük őket a
legkülönfélébb mágneses mezők hatásának, sokszor egyidejűleg állandónak és
váltakozónak vagy váltakozónak és különböző sebességű szinteknek. Még
azzal is megpróbálkoztunk, hogy ugyanakkor ultrahang hatásának is
kitegyük, ám mint a későbbiekben kiderült, nem a megfelelő változatot
alkalmaztuk… Még kábult voltam ugyan egy kicsit, de
nem annyira, hogy ne vettem volna a burkolt célzást.
– Azt állítod tehát, hogy ismeretes egy megfelelő
változat? – Magától értetődik, Robin – vigyorgott
Albertem. – Miután a Herter–Hall-beszámolók a helyes nyomra tereltek
bennünket, csak annyi volt a dolgunk, hogy lemásoljuk az eljárást. Ugyanaz
a mikrohullámú sugárzás a megfelelő, amely mindenütt jelen van a
tápanyaggyárban. Néhány mikrowattos áramlás, elliptikusan polarizált
egymillió angströmnyi mutatójú mikrohullámmal kombinálva. Ekkor aztán
megszólalt a szignál. – Ez piszkosul izgalmas,
Albert! No és végül mire jutottatok? – Nos, izé –
mormolta a pipája után kotorászva –, e pillanatig még nem igazán sokra.
Holografikus rögzítésű és időtől függő, tehát ami eddig előttünk
megjelent, az csak egy zűrzavaros jelgomolyag. Magától értetődően egyetlen
jel pontos jelentését sem ismerjük. A hícsík nyelvén rögzítették, tudod!
De ettől kezdve az egész, úgy is mondhatnánk, egyszerű skriptográfiai
feladat. Semmi másra nincs szükségünk, mint egy idevágó rozettai kőre.
– Mennyi idő kell hozzá?
Vállat vont, széttárta a karját, és szaporán pislogott.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– No jó, akkor ezt most hagyjuk. Lássuk a
következőt. Olvasd be a jogi programomba az egész sztorit, a
mikrohullám-frekvenciákkal, szerkezetekkel meg mindennel együtt. Kell hogy
valahol legyen benne valami szabadalmi lehetőség, és én azt magamnak
akarom. – Magától értetődik, Robin. Izé. Nem vagy
kíváncsi egyre-másra a Holt Emberekről? – Miért, mi
van velük? – Nos – folytatta Albert –, nem
mindegyikük valóban emberi eredetű. Jó néhány egészen különös kis elme
kóvályog azokban az áramkörökben, Robin. Azt hiszem, azoké, akiket
általában a „Vének” néven emlegetnek. A tarkóm
belebizsergett a gondolatba. – Hícsík?
– Nem, nem, Robin! Csaknem olyanok, mint az
emberek. De mégsem azok. Nem beszélnek érthető nyelven, legalábbis a
legkorábbi képviselőik, és azt hiszem, el sem tudod képzelni annak a
komputerszámlának a nagyságát, amelyet akkor kellene kifizetned, ha valami
értelmeset akarnál kihámozni az egészből. – Te
jóisten! Essie a falra mászik a gyönyörtől, ha…
Megtorpantam. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem Essie-ről!
– Nos – folytattam –, mindez nagyon érdekes. És
ezenkívül van még onnan valami? Valójában azonban
már nem is törődtem vele. Fölemésztettem adrenalintartalékaim utolsó
morzsáit, már nem maradt egy löketre való sem.
Hagytam, hogy kedélyesen végigvezesse az egész csevelyt, de valójában az
egyik fülemen be, a másikon ki. Kiderült, hogy a Herter–Hall-csoportnak
három tagja esett fogságba. A hícsík valami orsó alakú terembe cipelték
őket, ahol valami ősrégi gépezet tornyosult. A kamerák továbbra sem
produkáltak semmi igazán figyelemre méltót. A Holt Emberek teljesen
összezavarodtak, nem volt a világon semmi értelme a locsogásuknak. Paul
Hall hollétéről nem tudtunk semmit. Lehetséges, hogy még mindig szabadon
van. Az sem lehetetlen, hogy életben maradt mindeddig. A Holt Emberek és a
tápanyaggyár közötti rádió-összeköttetés még működött, de azt nem tudhatta
senki, meddig marad még használható… persze ha egyáltalán van számunkra
valami mondanivalója. A hícsík biokémiája teljesen meglepőnek bizonyult
abban, hogy sokkal kevésbé tért el az emberekétől, mint bárki gondolta
volna. Hagytam, hogy Albert beszéljen, míg bele nem fárad, ugyanakkor nem
is biztatva a folytatásra, s amikor abbahagyta, visszakapcsoltam a
kereskedelmi PV-adásra. Éppen két komikus szerepelt, valami falrengető
marhaságokkal bombázták egymást, a legnagyobb sajnálatomra portugálul.
Igazából persze az sem számított. Még mindig volt egyórányi agyonütni való
időm, de hagytam, hadd múljék el szabadon. Jobb híján elgyönyörködtem a
szép Carioca bájaiban, hajában valami gyümölcssalátával. Amúgy is hiányos
ruházatát a két bohóc idétlen vihogás közepette apránként lecsipkedte
róla, amint ide-oda szaladgálva el-elmentek mellette.
Ekkor élénkpirosan fölvillant Harriet figyelmeztető
lámpája. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a
képernyőről eltűnt a szórakoztató PV-adás, és egy férfihang mondott
valamit portugálul. Egyetlen szót sem értettem meg belőle, a csaknem
ugyanabban a pillanatban megjelenő kép értelme viszont azonnal világossá
vált előttem. A tápanyaggyár kinagyított képe volt,
a Herter–Hall-csapat hajójáról fölvéve, amint éppen dokkoláshoz
készülődnek. A bemondó rövid szövegében pedig előfordulhatott két szó,
amit Peter Herter neveként is értelmezhettem.
Mondom, előfordulhatott. Illetve volt is!
A kép nem változott meg, viszont megszólalt egy
hang, az öreg Herter hangja, keményen és dühösen. –
Ezt az üzenetet – dörögte – haladéktalanul adja le minden hálózat! Kétórás
előzetes figyelmeztetés. Két óra múlva egyperces lázrohamot idézek elő az
álmodóheverő használatával, hmm, a kellő impulzusok betáplálása által.
Azért szólok előre, hogy megtehessék a szükséges elővigyázatossági
lépéseket. Amennyiben erre nem kerül sor, az az önök felelőssége, nem az
enyém. – Rövid szünet után még egyszer összefoglalta: – Jegyezzék meg: két
órájuk van az általam megadott jelzéstől számítva. Nem több. Röviddel az
esemény után ismét jelentkezem, elmondom az egész dolog okát és azt, mit
követelek jogos járandóságomként, hacsak nem óhajtják, hogy az ilyen
események még sokszor megismétlődjenek. Két óra. Óra indul… most!
Ezzel a hang elhallgatott.
Visszatért a portugálul karattyoló bemondó képe, méghozzá alaposan
gondterhelt képe. Most már végképp nem számított, hogy nem értem, mit
beszél. Amit Peter Herter mondott, nagyon is jól
megértettem. Tehát megjavította az álmodóheverőt, és úgy döntött, hogy
használja is azt. Nem tudatlanságból, mint Wan. Nem futó kísérletképpen,
mint az a lány, Janine. Az a szándéka, hogy fegyverként alkalmazza. Olyan
puska volt a kezében, amellyel egyszerre az egész emberiség fejét vehette
célba. Első gondolatom az volt: hát ennyit a
Boverral kötendő megállapodásról. Ezek után világos, hogy az Átjáró Tröszt
veszi kezébe a dolgok irányítását, és én nem is kárhoztathatom érte.
|
|