|
8. SCHWARZE PETER
Amikor a fedélzeti
számítógép postacsengője megszólalt, Payter azonnal és maradéktalanul
fölébredt. Az öregkor egyik kétes előnye, hogy az ember nem mélyen alszik,
és gyorsan ébred. Sok más előnye persze nincs. Fölkelt, kiöblítette a
száját, könnyített magán a mellékhelyiségben, megmosta a kezét, és magával
vitt két csomag élelmet a terminálhoz. – Kérem a
postát! – adta ki az utasítást, miközben holmi savanykás rozskenyérre
emlékeztető valamit rágcsált, aminek elvben édes roládnak kellett volna
lennie. Amikor meglátta az üzeneteket, a jókedve
egy csapásra elpárolgott. Legtöbbjük végeérhetetlen utasításokat
tartalmazott az expedícióra vonatkozóan. Hat levél érkezett Janine
részére, egyet-egyet kapott Paul és Dorema, no és ő maga is egyet,
nyolcszázharminc dortmundi iskolás gyerek aláírásával, akik ismételten
arra kérték, hogy térjen haza, és legyen a Bürgermeisterük.
– Tökfej! – vicsorgott a komputerre. – Mi a fenének
ébresztesz föl ilyen vacakság miatt? – Vera nem válaszolt, mivel nem adott
neki időt, hogy azonosítsa, végigpásztázza lomha mágneses áramköreit, és
megállapítsa a nevét. Elébe vágott méltatlankodó panaszával: – Ez az
ennivaló még disznóknak sem jó! Intézkedj felőle azonnal!
Szegény Vera törölte az előző megjegyzésre adandó
választ, és türelmesen nekilátott a második kérdésnek.
– A visszaforgató rendszer tömegterhelése optimális
alatti, Mr. Herter – zümmögte. – Másrészt a működtető csatornáim egy ideje
túlterheltek. Számos programom háttérbe szorult. –
Az élelmezési programot ezután sohase halogasd! – mordult rá. – Különben
még végzel velem, és kifújt az egész! – Zordan utasította a gépet, hogy
játssza be az expedícióra vonatkozó utasításokat, közben kényszerítve
magát, hogy elrágcsálja „reggelije” maradékát. A rendelkezések kemény tíz
percen át zúdultak elő a számítógépből. Micsoda pompás ötletekkel
bombázzák őt odalentről, a Földről! Ha pedig ő, mondjuk száz embert
kitenne, akkor is legföljebb a századrészüket teljesíthetné rendesen. A
végén már oda sem figyelt a tekercsre. Helyette megborotválta öreg,
rózsaszín képét, és rendbe szedte ritkuló sörényét. Különben vajon mi baja
lehet a visszaforgató rendszernek, hogy nem működik tisztességesen?
Nyilván azért, mert a lányai és kísérőik értékes melléktermékeikkel együtt
eltávoztak, és magukkal vitték a Wan által vételezett – ellopott! – vizet
is. Igen, igen, erre egyszerűen nem létezik megfelelőbb kifejezés. A mozgó
létfenntartó egységet is magukkal vitték természetesen, ennélfogva csak a
mellékhelyiségben lévő mintavételi berendezés állt rendelkezésére
egészségi állapota ellenőrzéséhez, de az ugyan mit ér valami fertőző
betegség vagy éppen szívritmuszavar esetén, ha éppen ilyesmi fordulna elő
vele? Ezenkívül egyetlenegy kivételével magukkal cipeltek minden kamerát
is. Így most azt az egyet mindenhová magával kell hurcolnia. Ráadásul
elvitték még a… Egyszóval maguk is eltávoztak, és
így Schwarze Peter, életében először, teljesen magára maradt.
És nem csupán egyedül volt, de nem is állott
hatalmában megváltoztatnia a helyzetét. Ha vissza is tér a családja, arra
csak a megfelelő időben kerülhet sor, hamarabb semmiképpen. Addig ő nem
több afféle tartaléknál, leszerelt katonánál, félreállított programnál.
Igaz, tennivalót bíztak rá bőségesen, de az események középpontja valahol
egészen másutt volt. Hosszú élete során Payter
hozzáedzette magát, hogy türelmes legyen, de azt sohasem tanulta meg, hogy
örömét is lelje benne. A várakozás kényszere egyenesen őrjítő volt
számára. Hogy ötven napig várjon, mire tökéletesen átgondolt javaslataira
valamilyen válasz érkezik a Földről! Csaknem ugyanennyit várjon arra, hogy
a családja és az a huligán kölyök eljusson oda, ahová igyekszik (mármint
ha valaha egyáltalán odaérnek!), és beszámoljanak neki, persze ha éppen
arra támad kedvük. Még a várakozás sem lenne olyan borzalmas, ha az ember
előtt még hosszú élet állna, mialatt várhatna türelmesen. De ha jobban
meggondoljuk, mennyi lehet még hátra neki? Tegyük föl, hogy szívroham éri.
Gondoljuk el, hogy kifejlődik benne valami rákos daganat! Gondoljunk bele,
hogy a szívverését, vérkeringését, bélmozgását, gondolkodási képességét
biztosító bonyolult összefüggések rendszere bármely pontján meghibásodik!
Akkor mi lesz vele? Márpedig ilyesmi bármikor
bekövetkezhet, hiszen Payter öregember. Annyiszor hazudott már életében a
korára vonatkozóan, hogy végül maga sem volt igazán biztos benne, mennyi
idős. Még a gyerekei sem tudták! Amit az apja ifjúkoráról mesélt nekik,
valójában az ő életében történt. A kor persze önmagában nem jelent semmit.
A totális ellátás bármit kikúrálhat, rendbe hozhat vagy pótolhat, egészen
addig, amíg nem maga az agy károsul… Payter agya viszont a lehető legjobb
állapotban van. Hát nem tette lehetővé számára még azt is, hogy ide
eljöjjön? De itt nem állt rendelkezésére a
totális ellátás, ezért az életkora egyre nagyobb súllyal esett latba.
Immár igazán nem valami ifjú legény! De valaha az
volt, és már akkor biztos volt benne, hogy egy szép napon valahogy a
birtokába jut annak, ami most előtte áll: szíve minden vágya teljesülése
kulcsának! Még hogy Dortmund Bürgermeistere legyen! Az semmi! A vékony,
fiatal Peter, Hitlerjugend egységében a legfiatalabb és legalacsonyabb, de
még így is parancsnok, megfogadta magában, hogy egyszer még sokkal többre
viszi. Még azt is sejtette, hogy valamiképpen a mostanihoz hasonlóan
alakulnak a dolgok, kibontakozik valami óriási, futurisztikus lehetőség,
és éppen ő lesz az, aki megtalálja a módját, hogyan vethesse uralma alá!
Meglelje a hozzá szükséges fegyvert, mint egy csatabárdot, egy kardot vagy
éppen kaszát, amellyel megbüntetheti, megzabolázhatja vagy átalakíthatja a
világot! És tessék, most itt is van mindez! És ugyan mire megy vele? Csak
várakozik magában. Nem így mutatták neki ifjúkori olvasmányélményei: Juve
és Gail, Dominik és az a francia… Verne. Azokban a sztorikban az emberek
nem pocsékolták saját magukat ilyen tehetetlenül!
De hát végül is mit tehet az ember? Így azután,
mialatt erre a kérdésre kereste a választ, rendszeresen elvégezte napi
földerítő körsétáját. Naponta négy könnyű étkezést engedélyezett magának,
minden második esetben CHON-élelmet vett magához, és gondosan tájékoztatta
Verát az ízükkel és állagukkal kapcsolatos benyomásairól. Utasította a
számítógépet, hogy fabrikáljon valami mozgó létfenntartó egységet a
rendelkezésére álló szedett-vedett alkatrészekből, és maga is nekilátott
az ősszeszerelésének, amint a komputer módját lelte, hogy előteremtse a
kívánt anyagokat. Minden reggel jó tíz percet súlyzózott, és minden este
félóra hosszat végzett nyújtózkodó és törzshajlító gyakorlatokat.
Módszeresen végigjárta a tápanyaggyár minden ösvényét, kézi kamerájával
fölvéve a legrejtettebb zugokat is. Hosszú panaszos leveleket fogalmazott
földi főnökeinek, nyomatékosan érvelve az expedíció fölfüggesztése és a
Földre való visszatérésük mellett, mihelyst a családja visszaérkezik, de
végül csak egyet vagy kettőt küldött el belőlük. Haragos és dörgedelmes
utasításokat küldött stuttgarti ügyvédjének, részletesen ecsetelve bennük
saját helyzetét, és követelte a szerződés föltételeinek felülvizsgálatát.
Mindenekelőtt pedig tervezgetett. Legelsősorban a Träumenplatz
vonatkozásában. Ritkán ment ki a fejéből ez az
álmodóhely, a benne rejlő elképesztő lehetőségekkel. Amikor elkeseredett
és haragos volt, arra gondolt, hogy mennyire rászolgálna a Föld egy alapos
nagyjavításra. Vissza kellene rendelni Want, hogy adjon nekik odalent még
egy-két jó kis lázrohamot. Amikor elég erőt és elhatározottságot érzett
hozzá, odament, hogy megszemlélje, amint nyitott teteje csüng a falon lévő
díszes tartóról, és persze mindig magával vitte a hozzá való csuklókat és
kapcsokat is a kezeslábasa mellzsebében. Milyen könnyű lenne idehoznia egy
lángvágót, amivel szabaddá tehetné, a hajó tele van ilyesmivel meg a Holt
Emberek kommunikációs szerkezeteivel, amelyek mellé még más kincseket is
összehordhatna. Akkor begyújtaná a rakétákat, és elhúzna a Föld felé,
nekivágna a hosszú, lassú, ereszkedő spirálnak, ami elvezetné őt… hová is
vezetné végül? Mennybéli Úristen! Mi minden várna ott rá! Hírnév! Hatalom!
Gazdagság! Mindaz, ami jogosan megilleti; igen, ez mind az ő megszolgált
tulajdona, persze ha kellő időben visszajut ahhoz, hogy örömét is lelhesse
benne! Ezekbe a gondolatokba kis híján
belebetegedett. Az óra meg közben csak ketyeg, ketyeg. Minden egyes perc
pontosan egy perccel taszította közelebb őt az élete végéhez. Minden egyes
másodperc ellopott idő volt abból a boldogságból, nagyságból és
fényűzésből, amiért olyan alaposan megszenvedett. Kényszerítette magát,
hogy egyen valamit, és az alvógubója szélén üldögélve vágyakozó
pillantásokat vetett a hajó vezérlőműve felé. – Az
étel semmivel sem lett különb, Vera – méltatlankodott vádló hangon.
Az összekuszált gépezet nem válaszolt.
– Vera! Valamit csinálnod kell ezzel az
ennivalóval! – A komputer még mindig nem felelt jó néhány másodpercig.
És akkor is csak annyit nyögött ki:
– Egy pillanat türelmet, Mr. Herter. – Ez éppen
elég volt hozzá, hogy az ember rosszul legyen tőle. Tulajdonképpen valóban
nem valami jól érzi magát, döbbent rá váratlanul. Ellenséges pillantást
vetett a nagy erőfeszítés árán kiürített tányérra, amin elvben egy rántott
szeletnek kellett volna lennie, legalábbis annyira megközelítően,
amennyire Vera korlátozott újjáalakítási képességei lehetővé tették. De az
a micsoda inkább whisky- vagy savanyúkáposzta-ízű volt, illetve egyszerre
mind a kettő. Letette az edényt a padlóra. – Nem
érzem jól magam! – jelentette ki fennhangon. Csönd.
Azután: – Egy pillanat türelmet kérek, Mr. Herter.
– Szegény, ostoba Verának csak ennyire futotta a tehetségéből. Mellesleg
ontotta magából a Földről érkező üzeneteket, folyamatosan kapcsolatban
volt a Holt Emberekkel, azok fénysebességnél gyorsabb rádiója
segítségével, kódolta és továbbította saját üzeneteiket – mindezt
egyszerre. Egyszerűen nem maradt ideje az öregember nyavalygásaira. Annak
fokozódó rosszulléte ugyanakkor tagadhatatlan tény volt: hirtelen
összesűrűsödött a nyál a nyelve alatt, rekeszizma váratlan pillanatokban
gyors remegésbe kezdett. Alig ért oda a mellékhelyiségbe, hogy visszaadja
mindazt, amit az előbb magába erőltetett. Elkeseredetten káromkodott.
Semmi kedve nem volt e pillanatban addig élni, hogy ismét viszontlássa
ezeket az istenverte szerves anyagokát, és újrafeldolgozott formában
megint lekényszerítse a torkán. Mikor meggyőződött róla, hogy már nincs
mit kihánynia, odaballagott a konzolhoz, és benyomkodta a túlhajszolt gép
gombjait. – Minden funkciót leállítani, ennek
kivételével! – adta ki a parancsot. – Haladéktalanul vizsgáld meg az
életfolyamataimat! – Nagyon helyes! – válaszolta a
gép ezúttal azonnal. – …Mr. Herter. – Egy pillanat szünetet tartott, amíg
a mellékhelyiségben lévő egység is képességei szerint analizálta a Peter
által imént otthagyottakat. – Ételmérgezésben szenved, Mr. Herter –
állapította meg a komputer. – Vagy úgy! Ezzel eddig
is tisztában voltam. De mit kell tennem ellene?
Újabb szünet, mialatt a szűk kapacitású műagy megvizsgálja a problémát.
– Ha több vizet juttatna a rendszerbe, a
fermentációs és újjáalakító folyamatok jobban ellenőrzött körülmények
között mehetnének végbe… – jelentette Vera. – Mr. Herter. Legkevesebb száz
liter víz kellene. Jelentékeny párolgási veszteség következett be a
rendelkezésre álló nagyobb tér miatt és annak következtében, hogy a
többiek számottevő átalakítandó anyagmennyiséget vittek magukkal.
Javaslatom az, hogy a rendszert a lehető legsürgősebben föl kell töltenie
a rendelkezésre álló vízmennyiséggel. – De az már
disznók itatására sem lenne jó! – Az üledékek
jelentik a problémát – állapította meg Vera. – Ezért javaslom, hogy a
hozzáadott vízmennyiségnek legalább felét előzőleg desztillálja. A maradék
üledékanyagokkal a rendszer már megbirkózhat, Mr. Herter.
– Atya az égben! Most meg építsek egy lepárlót a
semmiből, azután meg álljak be vízhordó szamárnak! No és hogy állunk az
életfenntartó rendszerrel, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő?
Vera egy pillanatig mérlegelte az elhangzott
kérdéseket. – Igen, bizonyára az lenne a
legmegfelelőbb megoldás – értett egyet. – Ha óhajtja, előállíthatom a
szükséges tervrajzokat. Azután, Mr. Herter, jobb lenne, ha egyre nagyobb
arányban a CHON-táplálékot fogyasztaná, mivel az eddigi tapasztalatok
szerint a szervezete nem tiltakozik ellene. –
Eltekintve attól az egyszerű ténytől, hogy az íze leginkább a
kutyaeledelére emlékeztet. No de jól van – morogta Peter. – Akkor rajta,
sürgősen elő azokkal a tervrajzokkal! Nyomtatásban és koncentrálva a
rendelkezésre álló anyagokra! Érthető? – Igen, Mr.
Herter. – A számítógép egy időre elcsöndesedett, mialatt leltárba vette az
anyagkészleteket, kereste azokat a megoldásokat, amelyek által
kivitelezhető lesz a feladat. Hatalmas feladat volt ez Vera beszűkült
intelligenciája számára. Peter ezalatt engedett magának egy bögre vizet,
és kiöblítette a száját, azután fintorogva kibontotta a legkevésbé
gyanúsnak tűnő CHON-táplálékot, és óvatosan leharapott belőle egy
darabkát. Míg azt figyelte, nem kívánkozik-e ki belőle az is, eszébe
jutott, hogy valóban, még meg is halhat itt, ráadásul magányosan.
Rádöbbent, hogy még azzal a lehetőséggel sem rendelkezik igazán, amelyet
adottnak vélt: hogy mindent hagy a fenébe, és egyedül visszatér a Földre.
Ezt nem teheti meg, legalábbis addig, míg az utasításnak megfelelően nem
tölti fel vízzel a rendszert, és nem gondoskodik róla, hogy semmi más
fontos berendezés ne romoljon el! Mégis napról
napra egyre erősebben csábította a lehetőség… Ez
természetesen azt jelentené, hogy a lányait és a vejét sorsukra hagyja. De
tegyük föl, hogy a kölyök rossz kapcsolót fordított el, vagy útközben
elfogyott az üzemanyaga. Vagy valami más bajuk esett. Egyszóval tegyük
föl, hogy elpusztultak. Akkor is itt kell csüngenie a dróton
tovább, míg maga is meg nem hal? És mi haszna lenne abból az emberiségnek,
ha ő itt veszne, és az egész programot újrakezdhetnék egy másik csapattal?
Ő pedig, Schwarze Peter elveszíti a jutalmát, a hírnevet, a
hatalmat és végül magát az életét is! Vagy pedig –
villant föl benne a gondolat – esetleg más megoldás is lehetséges? Ez az
istenverte tápanyaggyár maga, ahogy halad előre kijelölt pályáján. Mi
lenne, ha megtalálná a vezérlőberendezését, amely az útját irányítja? Mi
lenne, ha megváltoztathatná azt a programot, és a szerkezet visszavinné őt
a Földre, nem háromnál több év, hanem pár nap alatt, szóval azonnal? Az
biztos, hogy ez a családja végét jelentené. Talán nem? Hm, talán mégsem!
Lehet, hogy a tápanyaggyárhoz térnének vissza, már ha visszatérnek
egyáltalán, akárhol található is éppen az adott pillanatban. Akár még
földközeli pályán is! És milyen csodálatosan megoldaná egy ilyen lehetőség
egyszerre mindenki problémáját… A maradékot bedobta
az emésztőbe, ezzel is szaporítva a benne lévő szerves anyagok
mennyiségét. – Du bist verrückt, Peter! –
mordult fennhangon magára. Ennek az álomnak a hiányosságait persze nem
hagyhatja figyelmen kívül. Minden képességét bevetette a kutatásba, mégsem
bukkant a vezérlőmű nyomára. A sornyomtató sülő
szalonna sercegésére emlékeztető hangja elterelte figyelmét sötét
gondolatairól. Kicincálta a gépből a papírcsíkot, és egy pillanatig fáradt
fintorral nézte. Mennyi munka! Legalább húsz órára való! És nem csupán az
időről van szó… milyen sok fizikai erőfeszítést követel! Ki kellene mennie
az űrbe, hogy leszerelje a csöveket a tartalék hajtóműveket a helyükön
tartó konzolokról, majd becipelni őket a hajóba. Csak ezután láthatna neki
az összehegesztésüknek, hogy megfelelő spirált formáljon belőlük. És ez
még csak a lepárlókészülék kondenzátora lenne. Azon kapta magát, hogy
egész testében reszket. Megint éppen hogy csak
odaért a mellékhelyiségbe. – Vera! – hörögte. –
Föltétlenül gyógyszerekre van szükségem ezzel szemben.
– Azonnal, Mr. Herter. Egy pillanat. Igen, a
gyógyszerszekrényben talál tablettákat, a nevük… –
Fafej! A gyógyszerszekrény is elrepült Piripócsra!
– Ja persze, Mr. Herter. Még egy pillanat! Igen. Máris összeállítottam az
önnek szükséges gyógykészítmények receptúráját. Mindössze körülbelül húsz
percbe kerül az előállításuk. – Húsz perc alatt
akár föl is fordulhatok! – tajtékzott Peter. De ez ellen nem tehetett
semmit, leült hát, és húsz percig főtt a saját levében, egyre
kellemetlenebb rohamokkal küszködve. Beteg, éhes, egyedül van, túlterhelt,
bosszús és még fél is. Micsoda méreg! Éppen ez volt az, ahol végül majdnem
mindegyikük kikötött. A harag! Sok összetevő. Egyetlen eredő. Mikorra Vera
patikája elébe potyogtatta a pirulákat, az utóbbi érzés minden egyebet
elnyomott benne. Egyenként lenyelte őket, azután visszavonult az
alvógubójába, hogy megvárja, mivé válik a dolog.
Meglepetésére kiderült, hogy a készítmény hatásos. Feküdt a hátán, míg a
hasát marcangoló égető fájdalom lassan elenyészik. Azután szinte
önkívületi álomba zuhant. Amikor fölébredt,
legalább fizikailag jobban érezte magát. Megmosakodott, fogat mosott,
megfésülte ritkuló szalmasárga haját, csak azután vette észre a Vera
konzolja körül villogó figyelemfölkeltő fények egész karácsonyfáját. A
képernyőn a következő felirat állt fénylő vérvörös betűkkel:
SÜRGŐSEN ENGEDÉLYT KÉREK A
NORMÁLIS MŰKÖDÉS VISSZAÁLLÍTÁSÁRA!
Magában fölkuncogott. Elfelejtette törölni a
túlterhelő programot. Amikor normál üzembe helyezte a komputert, azonnal
fény- és hangjelzések, nyomtatott papírlapok serege és különféle
beszédhangok törtek elő belőle. Idősebbik lányának hangja Vera
memóriájából: „Helló, papa! Sajnálom, hogy nem tudtunk azonnal értesíteni
sikeres megérkezésünkről. Most kezdünk bele a földerítőmunkába. Később
részletesebben beszámolunk.” Mivel Peter Herter
végül is szerette a családját, szívét elöntötte a biztonságos megérkezésük
híre fölötti öröm, ami meg is nyugtatta őt, legalábbis néhány órára. Sőt
majdnem két teljes napra. De az öröm nem virulhat sokáig nyomasztó
izgalmak és aggodalmak közepette. Azután beszélt még Lurvyval. Kétszer is.
De egyik alkalommal sem tovább harminc másodpercnél. Vera egyszerűen
képtelen volt megbirkózni hosszabb üzenettel. A számítógépre még nagyobb
nyomás nehezedett, mint Peterre magára, legalábbis így kifosztva és
átalakítva, miközben kétirányú összeköttetést biztosít a Hícsí Mennyország
és a Föld között, és rendre háttérbe kell szorítani a fontos utasításokat,
amikor még fontosabbak tartanak igényt a figyelmére. Az egyetlen
hangkapcsolat a másik hícsí objektummal kevés volt a kívánt terjedelmű
információ továbbítására, az apa és lánya közötti csevegés tehát
megengedhetetlennek bizonyult. Ez végül is nem
igazságtalanság, ismerte el magában Peter. Hiszen milyen csodálatos
dolgokat találtak! Az a fájdalmas igazságtalanság, hogy ő kimaradt az
egészből. Az volt az igazságtalanság, hogy a sürgős és jelentős
információk továbbítása között Verának arra maradt ideje, hogy zagyva
utasításokkal árassza el őt. Egyiknek sincs semmi értelme. Némelyik
teljességgel kivihetetlen. Helyezze át a hajtóműveket! Leltározza a CHON
tápanyagokat! Üzenetfordultával adja meg a
2 × 3 × 12,5 cm nagyságú piros és levendulaszín
csomagolású adagok pontos elemzését. Ne engedélyezzen fölösleges
analíziseket. Közölje az álmodóheverő fémanyagainak vizsgálati
eredményeit! Ne próbálkozzék az álmodóheverő fizikai tanulmányozásával!
Kérdezze ki a Holt Embereket a hícsí hajtóművekkel kapcsolatban. Kérdezze
ki a Holt Embereket az irányítóberendezésekről. Általában kérdezze ki a
Holt Embereket! Milyen könnyű ilyen utasításokat kiadni. Viszont milyen
nehéz végrehajtani, mikor csak motyognak, acsarkodnak, locsognak és
panaszkodnak, amikor egyáltalán hallhatja őket, különben pedig elég
gyakran még csak hozzá sem juthat az FTL rádiókészülék frekvenciáihoz. A
földről érkező utasítások egy része egymással szemben is ellentmondó volt.
Jelentős részük meg elveszítette időszerűségét a később befutott törlő
intézkedések nyomán. Megint mások egyáltalán meg sem érkeztek. Szegény
Vera memória-áramkörei hamarosan a vészes túlterheltség jeleit mutatták.
Erre igyekezett megszabadulni a szükségtelen adatoktól azáltal, hogy
kinyomtatta neki őket, hogy azután kezdjen velük, amit tud. Ebből persze
megint sajátos problémák fakadtak, mivel a visszaforgató rendszer, amely a
sornyomtatót ellátta, egyben az ő táplálója is volt, így hamarosan
kimerülőben voltak a benne lévő szervesanyagkészletek. Peter kénytelen
volt fölbontani egy csomó CHON tápanyagcsomagot, hogy belétáplálja az
emésztőbe, csak azután kezdhetett hozzá a lepárlókészülék
összeállításához. És még ha Verának lett volna is
rá némi ideje, neki magának nem volt elég ideje Verára. Be kellett bújnia
az űrszkafanderbe. Kikecmeregnie a tápanyaggyár külső burkolatára.
Levagdalni és csomókba kötözni a csöveket. Verejtékes munkával becipelni a
hajóba, közben állandóan küszködve az objektum szökellésével, amint
igyekezett ismeretlen célja felé. Csak annyira telt tőle, hogy néha
egy-egy futó pillantást vetett a Hícsí Mennyországból befutott képekre.
Vera azonnal érkezésükkor bejátszotta őket, egy alkalommal egy
szakasznyit, de azután törölnie kellett mindegyiket, hogy helyet csináljon
az újonnan befutóknak, és ha Peter éppen nem volt ott, hogy megnézze őket,
akkor számára előhívhatatlanul megsemmisültek. És ráadásul, te jó ég,
micsoda képek voltak azok is! A Holt Emberek, akiken igazán nem volt semmi
néznivaló. A Hícsí Mennyország üres folyosói. Aztán a Vének! Peter szíve
kis híján megállt a döbbenettől, amikor megpillantotta a képernyőn az
egyik Vén széles ábrázatát. De csak futó pillantásokra méltathatta a
képeket. Közben elkészült a lepárlókészülékkel, és nyomban a következő
feladathoz kellett látnia. Valamiféle vállhámot kellett fabrikálnia
magának. Műanyag lapokat kellett összehegesztenie (a visszaforgató
rendszer újabb szeszélyes kívánsága!), hogy így megfelelő tömlőkhöz
jusson. Aztán türelmetlenül ücsöröghetett az egyetlen működő – mellesleg
alig működő – víznyerő mellett, a csővéghez szorítva a rugalmas torkot és
összegyűjtve a bűzösen csordogáló folyadékot a fóliazsákokban. Majd
becipelhette a vizet, felét a lepárlóba, másik felét a visszaforgató
rendszer tartályaiba. Nagy ritkán juthatott csak egy kevés alváshoz. Evés?
Ha egyáltalán magába tudott diktálni valamit. Áttekinteni saját sürgős
üzeneteit, amikor befutottak, illetve túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy
bármilyen fizikai munkát végezzen. Újabb nyavalygás Dortmundból, ez
alkalommal háromszáz városházi alkalmazott részéről. Az az ostoba Vera!
Még ilyen vackokat is bejátszik! Rejtjelezett közlemény az ügyvédjétől…
legalább félóráját elrabolta a megfejtése. Végül mindössze ennyit mondott:
„Igyekszem kedvezőbb föltételeket kiharcolni. Nem ígérhetek semmi
biztosat. Egyébként javaslom minden föltétel teljesítését.” Micsoda
disznó! Peter káromkodva telepedett a konzol elé, elfordította a
váltókulcsot, és bediktálta a válaszát: „Minden ostoba föltétel
teljesítése előbb-utóbb megöl, és akkor mi lesz?” Rejtjelezés nélkül
bocsátotta útjára. Broadhead és az Átjáró Konszern csináljon vele, amit
óhajt! Még az is lehet különben, hogy az üzenet
igazat mond. Izgatott és feszült nyüzsgése közepette Peternek nem volt
ideje rá, hogy nyavalyáival és fájdalmaival foglalkozzék. Csócsálta a CHON
táplálékot, s amikor a visszaforgatóból újra potyogni kezdtek a megszokott
egységcsomagok, azokat is elfogyasztotta. S lám, még akkor sem lett
rosszul tőlük, amikor furcsa, néha terpentin-, máskor penészes ízük volt.
Ez persze korántsem volt eszményi jelenség. Peter tisztában volt vele,
hogy csak a stressz és az adrenalin hajtja, és valamikor mindezért meg
kell fizetnie. De nem látott rá semmi esélyt, hogy valahogyan kibújhasson
e tartozás kényszere alól. Amikor végre elérte,
hogy a tápszervonal ismét elfogadhatóan működjék, és nagyjából
megbirkózott mindazzal, ami saját véleménye szerint a leglényegesebb volt,
félig aléltan letelepedett a konzol elé – és akkor pillantotta meg a
legnagyobb csodát. Csak értetlenül bámulta a látványt. Mit csinál az az
idióta kölyök azzal az imalegyezővel? A következő szakaszban mi végre
próbálja beletuszkolni abba a micsodába, ami leginkább valami fali
virágtartóra emlékeztet? Amikor a következő üzenetrészlet bontakozott ki a
képernyőn, Peter fölordított a döbbenettől. Hirtelen ismerősnek tűnő dolog
jelent meg előtte: valami könyvféle! Első ránézésre japán vagy kínai
nyelven. Már kint volt a hajóból, és félúton járt a
Träumenplatz felé, amikor eljutott a tudatáig az, amit ösztönös
lényének egy részével azonnal fölfogott. Az imalegyezők! Tehát
információhordozók! Azon valahogy nem is csodálkozott, hogy ez az
információ földi eredetű nyelven íródott, vagy legalábbis arra emlékeztet.
Csupán a lényegét ragadta meg a dolognak. Elhatározta, hogy maga is
meggyőződik felőle. Lihegve rontott be a helyiségbe, és lázasan beletúrt a
„legyezők” rendetlen halmába. Hogyan is csinálták? Az isten szerelmére,
miért nem várt még egy kicsit, hogy többet lásson, s így biztos lehessen
benne, mit kell tennie?! De ott voltak azok a gyertyatartók vagy
virágvázák, vagy ki tudja, mit is gondolt róluk korábban, hogy micsodák!
Egy találomra kiválasztott imalegyezőt gyorsan beledugott a
legközelebbibe. Nem történt semmi. Már hatot
belepróbált a keskeny végével, azután a széles végével, mielőtt eszébe
jutott, hogy talán nem mindegyik olvasóberendezés működőképes! Amikor a
másodikkal tett próbát, az nyomban kirántotta kezéből a legyezőt, magába
szippantotta és fölfénylett. Hat táncost pillantott meg fekete álarcban és
harisnyanadrágban, és fülébe eljutott egy rég nem hallott ének dallama.
Szalagra rögzített PV-adás volt. De nem! Nem is az talán. Sokkal régebbi!
Évekkel öregebb, nem sokkal az Átjáró aszteroida fölfedezését követő
időből származhatott. Akkoriban még élt a második felesége, Janine még meg
sem született, amikor az a dal újdonságnak számított. Egyszerű, ósdi
tévéfölvétel volt, még azelőtt készült, hogy a hícsí piezoelektronikus
áramköröket beépítették volna az emberek szolgálatában álló kommunikációs
rendszerekbe. Talán valamelyik Átjáró földerítő gyűjteményéhez tartozott,
biztosan valamelyik Holt Emberé lehetett, úgy vehették át egy
imalegyezőre. Micsoda szélhámosság!
De aztán eszébe jutott, hogy ezrével találhatók
imalegyezők a Földön, a Vénusz alagútjaiban és magán az Átjáró
kisbolygóján. Ahol csak a hícsík megfordultak, mindenütt hátrahagytak
belőlük egy csomót. Bárhonnan származik is ez a fölvétel, a többiek nagy
része biztosan eredeti hícsí alkotás. És csupán ez… édes istenem!… pusztán
ez a fölismerés többet ér az egész tápanyaggyárnál! Hiszen megadja a
teljes hícsí ismeretanyag kulcsát. Micsoda jutalom néz ki ezért!
Peter izgatottan kipróbált egy másik legyezőt (egy
régi film!), majd még egyet (verseskötetet, ezúttal angolul, egy Eliot
nevű költőtől), azután egy harmadikat. Micsoda ízléstelenség! Szóval innen
merítette Wan a szerelemmel kapcsolatos ismereteit! Valamelyik perverz
Átjáró földerítő pornográfiát cipelt magával, hogy agyonüsse vele az időt.
Nem is csoda, hogy olyan különös volt a fiú viselkedése! De pillanatnyi
fölháborodása gyorsan elpárolgott, hisz annyival nagyobb örömforrást
jelentett a fölfedezés. Kihúzta a tekercset a leolvasóból, és a hirtelen
beállt csöndben meghallotta a távolból Vera halvány figyelemfölkeltő
csipogását. Valahogy ijesztő volt a hang,
megrémítette, még mielőtt visszaért volna a hajóba, előkérte az üzenetet,
és meghallotta a veje félelemtől reszelős hangját:
– Sürgős, szuperfontos adás! Peter Herter számára, azonnali földi
továbbításra! Lurvy, Janine és Wan a hícsík fogságába esett, és az az
érzésem, hogy nekem is a nyomomban vannak!
Új helyzetének előnye,
mellesleg az egyetlen előnye abban rejlett, hogy mivel a Hícsí
Mennyországból nem érkezett több üzenet, Vera valamivel eredményesebben
birkózott meg erős túlterhelésével. Peter türelmesen előcsalogatta belőle
az összes részletet, amelyek még Paul utolsó üzenetének rögzítése előtt
futottak be. Megpillantotta a folyosó végén tolongó hícsíket, a zűrzavaros
összecsapást, fél tucat villanásnyi képet a folyosó mennyezetéről,
valamit, ami éppenséggel Wan tarkója is lehetett, azután semmi… Vagyis
inkább semmi, ami bármit is jelentene számára. Peter nem tudhatta, hogy a
kamerát az egyik hícsí a ruhája elejébe dugta, csak annyit vett észre,
hogy nem lát semmit. Valami elmosódott árnyékokat, talán egy szövetdarab
közelképét csupán. Peter tudata teljesen
kitisztult. De emellett ki is üresedett. Nem engedte meg magának, hogy
átérezze, mennyire céltalanná vált egyszerre az élete! Beprogramozta Verát
a szóbeli üzenetek áttekintésére, a lényegesebbek kiválogatására, és
egyenként végighallgatta, mit üzentek a hozzátartozói. Egyik sem sugallt
neki semmi reményt. Még az sem, hogy hirtelen új jelenet bontakozott ki a
képernyőn, amelyet második, majd harmadik is követett. Vagy fél tucat
üzenetegységből nem derült ki semmi értelmes dolog, talán egy tenyér tapad
a lencsékre, esetleg a csupasz padló egy részlete látszik. Azután egyszer
csak, az utolsó fölvétel egyik sarkában valami, ami úgy néz ki, mint… mint
mi is? Mint valami Sturmkampfwagen kora ifjúságából? Végül ez a kép
is eltűnt, a kamera ismét valami olyan helyre került, ahonnan nem mutatott
semmit, és ott is maradt vagy ötven híregységnyi ideig.
Az volt talán a legszembeötlőbb, hogy morzsányi
információ sem érkezett a lányairól vagy Wanről. Ami pedig Pault illeti,
az öregnek sejtelme sem volt róla, mi lehet vele. Utolsó, kétségbeesett
üzenete óta teljesen nyoma veszett. Tudatának
valamely nemkívánatos zugában megérlelődött a fölismerés, hogy immár
lehetséges, sőt valószínű, hogy ő az expedíció egyetlen túlélője, így
tehát bármilyen fizetség is esedékes érte, az már kizárólag az övé.
Előkotorta a homályos gondolatot, hogy jobban
megvizsgálja, de nem mondott neki semmi érdemlegeset. Most már
reménytelenül egyedül maradt. Magányosabb, mint eddig valaha, olyan
egyedül van, akár Trish Bover, befagyasztva örökétig tartó röppályájába,
amely végül is nem vezeti el sehova. Esetleg valahogy visszajuthatna a
Földre, hogy benyújtsa a jutalom iránti igényét. Talán valahogy
elkerülheti a halált. De istenem, a tébolyt hogyan kerülje el?!
Hosszú időbe telt, mire Peter végre nehezen elaludt. Valójában nem
félt az álomtól. Inkább az utána bekövetkező fölébredéstől rettegett, s
amikor eljött valóban az ébredés pillanata, pontosan olyan borzalmas volt,
ahogy tartott tőle. Az első pár percben ugyanúgy indult, mint bármely
másik nap. Csupán rövid nyújtózkodás és ásítozás után ébredt rá, mi is
történt valójában. – Peter Herter – szólította meg
magát fennhangon –, magadra maradtál ezen az elátkozott helyen, és itt is
fogsz meghalni reménytelen magányban. – Ekkor észrevette, hogy magában
beszél. Máris! A sokéves, gépies megszokás hatására
megmosakodott, kiöblítette a száját, megfésülködött, sőt még arra is
kerített időt, hogy a füle körül és a tarkóján lecsipkedje gyér hajának
túlnőtt tincseit. Különben is mit számít, hogy mivel foglalatoskodik
éppen? Alvógubóját hátrahagyva fölbontott két CHON ételadagot, és
módszeresen elfogyasztotta őket, mielőtt megkérdezte volna Verától,
nincs-e valami üzenet a Hícsí Mennyországból. –
Nincs – jött a válasz. – De Mr. Herter, számos adást kellene lejuttatnunk
a Földre. – Majd később! – mordult vissza. Azok ott
nem érdekesek. Válaszaikban is olyan feladatokat adnának, amelyeket talán
már el is végzett. Vagy éppen olyasmit akarnának csináltatni vele, amihez
semmi kedve. Az is megeshet, hogy kizavarnák az űrbe megint, hogy állítsa
át a hajtóműveket, vagy legalábbis próbálkozzon meg a dologgal. A
tápanyaggyár természetesen minden lökésre azonos erejű, ellenkező irányú
ellenakcióval válaszolna, és tovább folytatná lassú útját az istene felé
és csak ő tudja, milyen az az isten, és csak ő tudja, miért igyekszik oda!
Akárhogy is, abból, ami az eljövendő ötven nap alatt érkezik a Földről,
semmi sem felelhet meg az újonnan kialakult helyzetnek.
És kevesebb mint ötven napon belül…
De mi is lesz ötven napon belül?
– Úgy beszélsz, Peter Herter, mintha többféle
választás lehetősége állna előtted! – vicsorgott magára.
Nos, még az sem lehetetlen, hogy így van, csak azt
tudná valahogy megragadni, mik is ezek a lehetőségek! Egyébként az
kínálkozott számára a legmegfelelőbbnek, ha olyasmivel foglalkozik, amit
mindig is csinált. Aprólékosan rendben tartja saját magát. Azután olyan
munkába kezd, aminek legalább valami értelmét látja. Megrögzött szokásait
továbbra is követi. Életének hosszú évtizedei alatt megtanulta, hogy belei
megmozgatására a legmegfelelőbb pillanat körülbelül a reggeli
elfogyasztása után negyvenöt perccel következik be. Most is éppen
elérkezett ez az idő. Legjobb lesz, ha neki is lát a dolognak. Miközben az
ülőkén kuporgott, gyönge, alig érzékelhető lökéseket észlelt valahol
odabent. Elfintorodott. Bosszantó volt, hogy olyasmi megy végbe benne,
aminek nem ismeri az okát, és különben is csak zavarja pillanatnyi
elfoglaltságában, amelyet a megszokott hatékonysággal hajt végre. Az ember
persze nem táplálhat különösebb bizalmat egy szerencsétlen (vagy éhező)
donorból átültetett záróizom iránt, vagy egy olyan gyomor iránt, amely
teljes egészében egy másik szervezetből származik. Mindettől függetlenül
megelégedésére szolgált, hogy legalább ennyire megfelelően „működik”.
Betegesen érdeklődsz a saját bélmozgásaid iránt –
figyelmeztette magát, de ez alkalommal nem hangosan.
Szintén magában – nem is tűnt olyan kellemetlennek,
hogy eltársalog magával, legalábbis amíg nem hangosan teszi – a védelmére
is fölhozott bizonyos érveket. Nem is olyan indokolatlan az aggodalom,
gondolta. Biztosan azzal is magyarázható, hogy a mellékhelyiségben mindig
a szeme előtt volt a bioelemző készülék kijelzője. Három és fél éven
keresztül rendületlenül közölt minden lényeges adatot testük
melléktermékeiről. Természetesen ez volt a feladata. Különben hogyan
gondoskodhattak volna az egészségükről? És ha egy gépezet megfelel arra,
hogy mérlegelje és értékelje valaki exkrementumát, miért ne tehetné meg
ugyanezt a „termék” előállítójával is? Vigyorogva
jelentette ki fennhangon: – Du bist verrückt,
Peter Herter! Egyetértően bólintott
megállapítására, miközben megtisztította magát, és helyreigazította
kezeslábasát. Összegezte a helyzetet. Igen. Tényleg megbolondult!
Legalábbis a közönséges emberekhez képest.
De miféle közönséges ember lehetett valaha is Peter
Herter jelenlegi helyzetében? Tehát ha meg is
születik a megállapítás az őrültségét illetően, ha jobban belegondolunk,
ennek az ítéletnek nincsen semmiféle viszonyítási alapja. Ugyan mit
jelenthetnek a közönséges emberek normái Schwarze Peter esetében? Ő
csupán rendkívüli emberekkel összehasonlítva ítélhető meg. Márpedig miféle
ocsmány társaságot alkotnak azok! Csalók és árulók. Kábítószeresek és
iszákosok. Tycho Brahe orra például állandóan csöpögött, de ezért nem
lehetett kisebb senkinek a szemében sem! A Reichsführer nem
fogyasztott húst. Nagy Frigyes számtalan, a birodalma kormányzására
fordítandó órát töltött azzal, hogy zeneműveket komponált holmi
tinglitangli kamarazenekarok számára. Odacsoszogott hát a komputerhez, és
megkérdezte: – Vera, mi lehetett az a kis döccenés
néhány perccel ezelőtt? A számítógép elhallgatott,
míg összevetheti a kérdést a telemetrikus adatokkal.
– Nem egészen világos, Mr. Herter. De a
tehetetlenségi nyomás egyezik azzal a mértékkel, amelyet az eddig
megfigyelt teherszállító hajók dokkolása vagy indítása okozhat.
Peter egy pillanatra elgondolkodott, a konzol
előtti ülés karfáját markolva. – Barom! – ordított
föl végül. – Miért nem tudattad velem eddig, hogy ilyesmi lehetséges?
– Sajnálom, Mr. Herter – esedezett bocsánatért
Vera. – A memória szerint valószínűsíthető, hogy ezt az információt írott
formában is megkaphatta. Valószínűleg elkerülte a figyelmét.
– Barom – mondta Peter újból, de ez alkalommal már
nem volt biztos benne, kihez is szól. Azok a hajók… hát persze! Valahol
egész idő alatt tisztában voltak vele, hogy a tápanyaggyár termékeit el is
szállítják valahová. És az is nyilvánvaló volt, hogy a hajóknak üresen
vissza kellett térniük, hogy újabb rakományt vegyenek föl. De mi végre? És
hová viszik? Ez most nem számít. Az a gyanú volt
csupán lényeges, hogy alkalmasint nem kizárólag üresen kellett
visszatérniük. Mindebből pedig az következik, hogy
legalább egy, a tápanyaggyárhoz érkezett hajónak most a Hícsí
Mennyországban kellett lennie. Vajon ki lesz majd benne, amikor
visszaérkezik? Peter megmasszírozta sajogni kezdő
karját. Fájdalom ide-oda, hátha mégis tehet valamit ez ügyben! Több hét
állt rendelkezésére, míg az a hajó esetleg valóban visszatér. De mit is
tehetne… mit? Megvan! Eltorlaszolhatja azt a folyosót. Odacipelhet valami
gépeket, készleteket, bármit, aminek számottevő tömege van, és elzárhatja
vele. Így azután, amikor a hajó megjelenik, ha egyáltalán visszajön,
akárki tartózkodjon is benne, akadályba ütközik, ami legrosszabb esetben
is legalább föltartóztatja egy darabig. Itt az ideje, hogy hozzálásson!
Nem is tétovázott tovább, hanem nekiindult, hogy
valami torlaszépítésre alkalmas anyagféleségeket keressen.
A tápanyaggyár csekély gravitációja mellett nem
bizonyult nehéz munkának még nagyobb tárgyak megmozgatása sem. De azért
fárasztó volt. A karja meg változatlanul sajgott tovább. Kis idő
elmúltával, amint egy kékes színű fémobjektumot terelgetett a dokk felé,
akár valami rövid, vaskos csónakot, furcsa érzésre lett figyelmes, ami
talán a fogai tövéből indult ki. Olyannak tűnt, mint egy kezdeti fogfájás.
A nyálképződés is fölfokozódott a nyelve alatt.
Peter megállt, és mély lélegzetet vett. Egy kevés pihenést erőltetett
magára. De ez sem segített semmit. Előre tudta,
hogy ezzel sem megy semmire. Néhány pillanat múlva a mellkasában is éles
fájdalom támadt. Eleinte csak halványan, mintha valaki sítalppal rálépett
volna a szegycsontjára, aztán egyre élesebben, keményebben, áthatóbban,
akárha a síző teljes súlyával ránehezedne legalább mázsányi súlyával.
Vera túl messzire volt tőle, hogy gyógyszerért
forduljon hozzá. Ki kell hát várnia a roham elmúltát. Ez csupán egy
álszívroham lehet, biztosan túléli. Ha viszont valódi infarktus, akkor
vége van! Nyugodtan leült, és mozdulatlanságba merevedett. Várta, mivé
fejlődik a dolog. Közben a bensejében hullámokban gyülemlett föl a
tehetetlen düh. Micsoda igazságtalanság! Micsoda
igazságtalanság körülötte ez az egész! Ötvenezer csillagászati egységgel
odébb a földi emberek nyugodtan és gondtalanul járkálnak a dolgaik után,
nem tudva és nem is törődve azzal, hogy az az ember, aki annyi mindent
hozhat – sőt máris annyit adott – nekik, talán éppen haldoklik valahol,
magányosan gyötrődve! Hát hálásak ezek? Tanúsítani
tudják a kijáró megbecsülést és tiszteletet, vagy akár csak a közönséges
elismerést? Lehet, hogy adhat még nekik erre egy
esélyt. Igen, amennyiben ilyen érzelmeket mutatnak iránta, akkor… igen,
akkor olyan ajándékokkal halmozza el őket, amilyenekről még csak nem is
álmodhattak soha életükben. Hanem ha csalárdaknak bizonyulnak és
engedetlenek… Akkor Schwarze Peter olyan
borzalmas ajándékokat zúdít a nyakukba, hogy az egész világ reszkethet és
retteghet majd a kétségbeeséstől. Akár így, akár úgy, őt már sohasem
felejthetik el… Persze ha túléli azt, ami éppen most történik vele!
|
|