Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

11. S. YA. LAVOROVNA


Pontosan hajnali öt tizenötkor halvány, zöld fényfolt jelent meg az S. Ya. Lavorovna-Broadhead ágya mellett elhelyezett monitoron. Ahhoz nem lett volna elég fényes, hogy mély álomból is fölébressze, de az asszony épp hogy csak szundikált.
    – Nagyon helyes – szólalt meg –, már fenn vagyok, nem kell folytatnod ezt a programot. De kérek egy pillanatot!
    – Da, goszpozsa – válaszolta a titkára, de a zöld fényfolt mégis a helyén maradt. Amennyiben S. Ya. nem mutatná ezután az ébrenlét jelét, a titkár egy perc elmúltával ismét lágyan megszólalna, függetlenül attól, milyen utasítást kapott az előbb. Ez volt az elsőrendű utasítás, amit Essie beletáplált, amikor a programot megszerkesztette.
    Jelen esetben nem volt rá szükség. Essie tudata teljes ébrenléti állapotban volt már. Ma reggelre megint valami műtétet jeleztek, és Robin nem lesz itt mellette. Mivel az öreg Peter Herter figyelmeztette a világot, mielőtt megrohanná a tudatukat, volt idő az előkészületek megtételére. A láz szinte semmi kárt nem okozott. Legalábbis anyagi kárt. Viszont egyik velejárója a menetrendek lázas átalakítása, a járatok kapkodó elhalasztása lett, ami Robin útiterveit is reménytelenül összekuszálta.
    Milyen kár. Sőt több. Rosszabb. Félelem. De mégsem olyan, mintha meg sem próbálkozott volna az utazással. Essie elfogadta magától ezt a vigasztalást. Jó volt arra gondolnia, hogy Robin mégiscsak próbálkozott.
    – Szabad ennem valamit? – érdeklődött.
    – Nem, goszpozsa Broadhead. Egy falatot sem, még egy korty vizet sem – vágta rá a titkára azonnal. – Óhajtja esetleg az üzeneteit?
    – Talán. Miféle üzenetek? – Ha a legcsekélyebb mértékben is érdekelhetik, bekéri őket, határozta el. Akármi jó lesz, ha távol tartja a tudatát az operációtól, a katéterek és ágyához kötöző csövek okozta megaláztatás érzésétől.
    – Van itt egy, csupán szóbeli üzenet a férjétől, goszpozsa, de ha óhajtja, azt hiszem, közvetlenül is elérhetem. Van információm egy helyről, ha ugyan még most is ott tartózkodik.
    – Próbáld meg! – Essie megkísérelte, hogy fölüljön az ágya szélére, miközben várja, hogy megteremtődjön a kapcsolat, helyesebben ráleljenek a férjére valami tranzitváróban, és odahívják a kommunikátorhoz. Óvatosan fölnyalábolta a tucatnyi csövet, hogy össze ne akadjanak, amíg talpra áll. Az általános gyöngeségtől eltekintve nem érezte rosszul magát. Persze félt. Szomjas volt. Szédült is egy kicsit. De nem fájt semmije. Talán komolyabbnak tűnne a dolog, ha jobban fájna, és az is lehet, hogy úgy jobb lenne. Ennek a tébolyító unalomnak a hosszú hónapjai csak idegesítették. Essie természetében éppen elég volt Anna Karenináéból ahhoz, hogy kívánja is a szenvedést. Hogy milyen közönségessé torzult a világ! Az élete végveszélyben van, és mindössze némi kényelmetlenséget érez intim testrészeiben.
    – Goszpozsa Broadhead!
    – Igen?!
    A vizuális program bocsánatkérő arckifejezéssel megjelent a képernyőn.
    – A férje e pillanatban nem elérhető. Éppen útban van Mexico Cityből Dallas felé. Percekkel ezelőtt szállt fel. A repülőgép kommunikációs rendszerét jelenleg teljesen lefoglalják a navigációs feladatok.
    – Mexico City? Dallas? – Ó, szegény ember! Akár az egész Földet körberepülné, csak hogy idejöhessen hozzá. – Akkor legalább a fölvett üzenetet játszd be! – rendelkezett.
    – Da, goszpozsa! – Az arc és a zöld fényfolt eltűnt, és a hangosító áramköreinek közreműködésével megszólalt férjének ismerős hangja:
    – Édesem! Bizonyos nehézségeim akadtak kommunikációs téren. Elcsíptem egy chartergépet Meridába, abban a reményben, hogy továbbrepülhetek Miami felé, de lekéstem a csatlakozást. Most abban reménykedem, hogy Dallas felé találok valami járatot… de a lényeg az, hogy úton vagyok hozzád. – Szünet. Hangja ingerülten csengett, amiben nem is volt semmi meglepő, és Essie szinte maga előtt látta az arcát, amint lázasan kutat valami megnyugtató, kedves szó után. De csak zagyvaságokat tudott összehordani. Valami rendkívüli hírről a hícsí imalegyezőkkel kapcsolatban. Valamit magukról a hícsíkről, akik tulajdonképpen nem is hícsík, aztán… egyszóval blabla volt az egész. Szegény teremtés! Pedig minden erejével föl akarta őt vidítani. Inkább a szíve, mintsem a szája által formált szavakra figyelt, míg ismét el nem hallgatott egy pillanatra, hogy utána azt mondja: – Ó, a fenébe is, Essie! Nagyon szeretném, ha ott lehetnék veled. És ott is leszek! Amilyen hamar csak lehet. Addig is vigyázz nagyon magadra! Ha akad egy csöpp szabad időd, mielőtt… huh, mielőtt Wilma működésbe lépne… megmondtam Albertnek, hogy rögzítse számodra a lényeget. Nagyszerű, öreg program… – Hosszú szünet. – Szeretlek! – mondta végül, és elhallgatott.
    S. Ya. a hátán feküdt lágyan ringatózó ágyán, és az járt a fejében, mihez kezdjen életének következő (lehet, hogy utolsó?) órájával. Nagyon hiányzott neki a férje jelenléte, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos értelemben eléggé bolondos embernek tekintette őt. – Jó öreg program! – Milyen csacskaság a részéről, hogy megszemélyesíti a számítógépes programjait! Ez az Albert Einstein programja például, nem talált rá megfelelőbb szót, határozottan ravasz volt. Az ő ötlete volt, hogy a létfenntartó egységet valami kedvenc háziállat formájára alakítsák. És még nevet is kitalált neki: „Spicces”! Olyasmi volt ez, mintha az ember elkeresztelné valaminek a porszívóját vagy a vadászpuskáját. Bolondság. Hacsak nem olyasvalaki készítette neki, aki fontos számára… abban az esetben afféle becézésnek tekinthető talán.
    De a gépek azért csak gépek. Az akademogorszki főiskolán a fiatal diáklány, S. Ya. Lavorovna a leghatározottabban megtanulta, hogy a gépi intelligenciák nem „személyes” természetűek. Úgy épülnek fel, hogy az ember különféle gépeket illeszt a számolóberendezésekhez. Azután megtömi őket mindenféle adattal. Beléjük épít egy sereg megfelelő választ a velük közölt impulzusokra, meghatározva közben a megfelelőségi sorrend hierarchiáját is. Végeredményben ennyi az egész. Az ugyan előfordulhat néha, hogy az embernek komoly meglepetéseket okoznak a saját maga által szerkesztett programok. Ilyenkor persze elcsodálkozik az alkotó, de hát ez a természet rendje. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a gépnek önálló akarata vagy személyisége lenne.
    Ugyanakkor egészen megható látvány volt, amikor Robin kedélyesen viccelődött a programjaival. Általában megható egyéniség volt. Persze olyan területeken is hatott rá, ahol a legsebezhetőbb és legnyitottabb volt, mivel bizonyos tekintetben rendkívül hasonlított arra az egyetlen másik férfira, aki valaha is számított valamit az életében: az apjára.
    Amikor Szemja Yagrodna még kislány volt, az apja volt a szemében a világ közepe: magas, sovány öregember, aki egyformán jól játszott ukulelén és mandolinon, mindemellett biológiát tanított a gimnáziumban. Nagy örömét lelte értelmes és érdeklődő gyermekében. Talán még jobban esett volna neki, ha érdeklődése az élettani diszciplínák és nem a fizikai és mérnöki tudományok felé fordul, de úgy szerette őt, ahogy van. A világ dolgaira tanítgatta a lányt, amikor már matematikára nem tudta, mert a gyermek hamar lekörözte őt.
    – Tisztában kell lenned azzal, amivel kapcsolatba kerülsz – magyarázta a gyereknek. – Még itt is. Még most is. Akkor is, amikor én még fiatal kölyök voltam, és Sztálin idejében a nőmozgalmak szervezték meg, hogy a lányokból géppuskásokat neveljenek, traktoristákat csináljanak. Ez a dolog mindig változatlan marad, Szemka. Történelmi igazság, hogy a matematika a fiatalok tudománya, és a lányok úgy tizenöt, legföljebb húszéves korukig fölveszik a versenyt a fiúkkal egyenlő eséllyel. És akkor, abban a pillanatban, amikor a fiúk Lobacsevszkijekké vagy Fermatokká cseperednek, a lányok zsupsz, lecsücsülnek! Hogy miért? Hogy gyereket szüljenek. Családot alapítsanak. A jó ég tudja, miket műveljenek! De azt már nem engedjük ám meg, hogy veled is ez történjen. Tanulj! Olvass! Kutass! Érts meg mindent! Minden egyes nap és annyi óráig, ameddig bírod. Én pedig minden tőlem telhető módon mindenben segítelek!
    És valóban állta a szavát. Így azután a fiatal Szemja Yagrodna Lavorovna nyolctól tizennyolc éves koráig mindennap, amikor hazajött az iskolából, letette a könyvcsomagját, fölkapott egy másikat, és elporoszkált a Nyevszkij Proszpekt egyik mellékutcájába, ahol a korrepetitora lakott. Soha nem esett ki a matematika sodrásából, és ezért az apjának tartozott köszönettel. Sohasem tanult meg táncolni, sem illatszerek és kenceficék ezreivel játszadozni vagy éppen randevúzni, egészen addig, míg el nem került Akademogorszkba, és persze ezt is az apjának köszönhette. Amint a világ valahol női szerepbe akarta kényszeríteni a kislányt, az apa tigrisként harcolt ellene. Otthon azért mégiscsak kellett valaki, aki főzzön, varrjon és fényesítse a rózsafa székeket. És ezeket a dolgokat sohasem őapasága végezte el. Külső megjelenését tekintve az apja a leghalványabban sem emlékeztetett Robin Broadheadre – más vonatkozásban viszont annyira hasonlítottak egymáshoz!
    Még egy éve sem ismerték egymást, amikor Robin megkérte, hogy legyen a felesége. Neki még egy teljes esztendejébe került, mire elhatározta, hogy igent mond. Mindenkivel megbeszélte a dolgot, akit csak ismert. A szobatársával. A tanszékvezetőjével. Korábbi szerelmével, aki a szomszéd lányt vette feleségül. Ne állj össze ezzel az alakkal, S. Ya. – tanácsolták neki valamennyien. Első tekintetre helyénvalónak tűntek ezek a tanácsok, mert hiszen ki is volt ez a férfi? Egy semmirekellő milliomos, aki még mindig gyászolt egy másik nőt, akit szeretett, és megrázó körülmények között elveszített, tele bűntudattal, egy éppen csak befejezett, hosszú pszichiátriai kezeléssel a háta mögött… tökéletes leírása a teljesen kilátástalan házasság kockázatának! Másrészt… egyébként…
    Másrészt a férfi meghatotta őt. Elutaztak New Orleansba, a hamvazószerdai ünnepségekre, de a dermesztően hideg időben napjaik jó részét a Café du Monde falai között töltötték, az ünnepségekből végül semmit sem láttak. A fönnmaradó időben a szállodájukban tartózkodtak, elrejtőzködve a nyüzsgés és a tömeg elől. Szerelmeskedtek, és csak azért bújtak néha elő, hogy bekapjanak egy-két, porcukorral vastagon meghintett csörögefánkot, és megigyanak egy-egy csésze édes, cikóriával ízesített tejeskávét reggelire. Robin erővel igyekezett lovagiasnak mutatkozni. – Menjünk el ma egy szép hajókirándulásra? Látogassunk meg egy képtárat? Menjünk el táncolni egy éjszakai mulatóba? – De ő világosan látta, hogy a férfinak nincs igazán kedve egyikhez sem. Ez a nála kétszer idősebb férfi, aki el akarja őt venni feleségül, aki úgy ül ott a kávéscsészéjét markolva, mintha csak némi meleget akarna meríteni belőle… olyan probléma volt a kedvességével, amely egyetlen nap alatt megoldható. Így végül is megérlelődött benne a döntés.
    Így szólt hozzá:
    – Azt hiszem, ezzel az erővel tényleg össze is házasodhatunk.
    Így is cselekedtek. Ugyan nem még aznap, de olyan hamar, ahogy csak lehetett. S. Ya. sohasem bánta meg. Nem olyan dolognak bizonyult, amelyet meg kellett volna bánnia. Az első néhány hét eltelte után még az sem izgatta őt, mivé válik majd végül a dolog. Robin nem volt sem féltékeny, sem gőgös természetű. Néha ugyan nyakig elmerült a munkájában, nos, ő sem különben.
    Egyetlen kérdés maradt megoldatlan, azé a nőé, Gelle-Klara Moynliné, az elvesztett szerelmesé.
    Nagy volt a valószínűsége, hogy valóban meghalt. De nem is volt lényeges, hogy él-e, hal-e, hiszen örökre reménytelenül elérhetetlenné vált minden emberi erőfeszítés számára. Teljesen egyértelmű volt, hogy így van, emellett szóltak a fizika legalapvetőbb törvényei… de mégis akadtak pillanatok, Essie tisztában volt ezzel, amikor a férje nem hitte el, hogy valóban ez a helyzet.
    Ilyenkor elgondolkodott rajta: ha bármely lehetősége adódna rá, hogy válasszon közöttük, vajon hogyan döntene Robin?
    És mi van akkor, ha kiderül, hogy még a fizika törvényei alól is lehet alkalomadtán találni egy-egy kivételt?
    De itt van a hícsí hajók problémája, azzal együtt, hogy velük kapcsolatban miként alkalmazhatók a fizika ismert törvényei? A világ valamennyi gondolkodó elméjéhez hasonlóan S. Ya. tudatát is már jó ideje foglalkoztatták a hícsík körüli kérdések. Még iskolás gyerek volt, amikor fölfedezték az Átjáró aszteroidát. Az új leleteket beharangozó vezércikkek egyetemista évei alatt is szinte hetenként jelentek meg az újságokban. Csoporttársai közül néhányan bekapták a csalit, és elmélyültek a hícsí vezérlőrendszerek elméletének tanulmányozásában. Ketten közülük most is az Átjárón tartózkodtak. Legalább hárman hícsí hajókra szálltak, hogy sohase térjenek vissza.
    Ezek a hajók nem voltak irányíthatatlanok. Tulajdonképpen egész simán kormányozhatták őket. A folyamat elemi műszaki föltételeit elég jól ismerték. Mindegyik hajónak volt öt fő- és öt kiegészítő finombeállítója. Azok segítségével határozták meg (de hogyan?) az űrbeli célpontokat, és ha ez megtörtént, a hajók már könnyen odajutottak. Megint csak hogyan? Azután pontosan visszatértek kiindulási pontjukra, legalábbis általában, ha útközben el nem fogyott az üzemanyaguk, vagy nem következett be valami más szerencsétlenség. Olyan diadala volt ez a kibernetikának, amire S. Ya. tudomása szerint egyetlen emberi kéz alkotta rendszer sem volt képes. A nehézség abban rejlett, hogy mind a mai napig nem akadt ember, aki pontosan tisztában lett volna a vezérlőművek kódrendszerével.
    De mi várható a következő vagy az utána következő percben? Annak az információáradatnak a birtokában, amely folyamatosan érkezik a tápanyaggyár és a Hícsí Mennyország felől! Azáltal, hogy megszólaltak a Holt Emberek? Hogy akadt egy legalább félig kompetens pilóta, az a Wan kölyök!… Mindennek ismeretében és különösen annak az új tudásnak a birtokában, amelyet az imalegyezők titkának föltárása révén szerezhetnek meg…
    Vajon mennyi idő múlva fejthetik meg e titkok valamelyikét? Lehet, hogy nem is olyan sokára!
    S. Ya. vágyakozott rá, hogy ő is részese lehessen ezeknek az eseményeknek, ahogyan az évfolyamtársai. És ahogyan a férje is… Még jobban kívánta azt, hogy ne tudja, pontosan milyen szerepre vágyik e téren a férfi. De a gyanú továbbra is ott motoszkált benne. Ha Robin elérhetné, hogy egy hícsí hajó a világmindenség általa kiválasztott bármely pontjára elröpítse, Essie úgy érezte, teljesen tisztában van vele, melyik lenne ez a célpont.

Szemja Yagrodna Lavorovna-Broadhead megkérdezte titkárprogramjától:
    – Mennyi időm maradt még?
    A kép megjelent és megállapította:
    – Most öt óra huszonkét perc van. Dr. Liederman hat negyvenötkor érkezik. Akkor elkezdik a műtétre való fölkészítését, amelyre pontosan nyolc órakor kerül majd sor. Tehát valamivel több mint egy és egynegyed óra maradt még. Talán jót tenne addig egy kis pihenés.
    S. Ya. fölkuncogott. Mindig jól szórakozott rajta, amikor maga készítette programjai valamilyen tanácsot adtak neki. De azt már nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon is.
    – A mai és a holnapi étrendet összeállították már? – kérdezte inkább.
    – Nyet, goszpozsa.
    Ez egyszerre okozott megkönnyebbülést és csalódottságot. Legalább mára nem írt elő Robin egy csomó hizlaló ételt, vagy talán fölülbírálták a rendelkezéseit a műtét miatt?
    – Akkor válassz magad valamit! – rendelkezett. A program rendkívül ügyes volt az étlapok összeállításában. Talán azért, mert kettejük közül Robin volt az, akinek egyáltalán eszébe jutottak ilyesféle szokványos gondok. Robin persze egészen speciális eset. Voltak időszakok, amikor hobbijává vált a főzőcskézés: a salátába való hagyma hajszálvékonyra metélése vagy éppen valami mártás kevergetése órák hosszat. Néha szörnyűséges dolgokat állított elő, máskor nem. Essie nem nagyon kritizálta, mivel nem sokat törődött azzal, mit eszik. No meg azért, mert hálás volt érte, hogy nem kell kötelességének éreznie az ilyesmivel való foglalatoskodást. Robin legalábbis ezen a téren fölülmúlta az apját. – Pardon, még egy pillanat – tette hozzá egy hirtelen gondolat hatására. – Amikor Robin megérkezik, biztosan éhes lesz. Szolgáltass föl neki valami harapnivalót, olyan forgácsfánkot meg New Orleans-i kávét. Mint a Café du Monde-ban!
    – Da, goszpozsa! – Hogy te milyen kifinomult vagy, gondolta Essie magában mosolyogva. Még egy óra tizenkét perce volt hátra.
    Tényleg nem ártana egy kis pihenés.
    Másrészt viszont egyáltalán nem volt álmos.
    Arra gondolt, ne faggassa-e ki még egyszer az egészségügyi programját? De semmi kedve nem volt hozzá, hogy a kis idő múlva ráváró procedúrákról halljon megint. Hogy ilyen tekintélyes darabokat emeljenek ki valaki más testéből az ő kedvéért! Egy vese még csak-csak. Azt az ember nyugodtan el is adhatja, és még marad is valamije. Diákkorában Essie hallott róla, hogy néhány pajtása így tett, és lehet, hogy maga is megtette volna, ha csak egy hajszálnyival is szegényebb, mint valójában. És bár alig tudott többet az anatómiáról, mint amit apja tanított meg neki, a térdén lovagoltatva őt, annyival azért mégis tisztában volt, hogy az a személy vagy személyek, akik mindezeket a szöveteket a rendelkezésére bocsátották, szóval nekik aligha maradhatott annyi, hogy megéljenek vele. Fölkavaró volt számára ez a gondolat.
    Legalább olyan émelyítő, mint az az érzés, hogy mindennek ismeretében és a totális kezelés mellett is előfordulhat, hogy többé nem tér vissza, miután Wilma Liederman végrehajtotta rajta késeivel a soron következő sebészeti hadjáratot.
    De még mindig van egy óra tizenegy perce.
    Ismét fölült. Akár életben marad, akár nem, attól még éppoly kötelességtudó asszony, amilyen gyerek volt annak idején! És ha Robin azt kívánja, hogy foglalkozzon az imalegyezőkkel és általában a hícsíkkel, akkor meg is teszi. Odafordult a számítógép termináljához. – Kérem az Albert Einstein-programot!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet