Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

13. FÉLÚTON


Valakit szeretni égi kegyelem. Valakivel összeházasodni – szerződéskötés. Az a részem, amely szerelmes volt Essie-be, teljes szívvel szerette őt, fájdalomban és félelemben gyötrődött, amikor visszaesett, és reszkető öröm töltötte el, amikor a fölépülés jeleit mutatta. Mind a kettőre bőven volt alkalmam. Essie kétszer is meghalt műtétei közben, mielőtt hazaértem, és még egyszer, tizenkét nap múlva, amikor ismét nekiestek. Akkor szándékosan juttatták a klinikai halál állapotába. Szívverését és lélegzését leállították, csupán az agyát tartották életben. És valahányszor újraélesztették, borzalommal gondoltam arra, hogy él… mert az élete azt jelentette, hogy ismét meghalhat, amit talán már nem viselnék el többször. De lassan, keservesen gyarapodott a súlya, és Wilma azt mondta, hogy megfordult a dagály, mint amikor az a spirál fölizzik félúton egy hícsí hajóban, és az ember már biztos lehet benne, hogy életben megússza az utazást. Azt az egész időt, végtelen heteket és hónapokat a házban ődöngve töltöttem el, hogy mindig kéznél legyek, ha Essie fogadhat.
    És mindez idő alatt énemnek az a része, amely házassági szerződést kötött vele, keservesen bánkódott e kötelék miatt, és vágyódott a teljes szabadság után.
    Mit szólnak mindehhez? Pompás alkalom volt ez a bűntudat kifejlődéséhez, és a bűntudat az az érzés, amely oly könnyen a hatalmába kerít, ahogyan jó öreg pszichoanalitikai programom hajtogatja szüntelenül. Amikor meg-meglátogattam Essie-t, öröm és aggodalom töltötte el a szívemet, saját múmiájaként látván őt viszont, és a bűntudat és megbánás keserűségét éreztem a számban. Az életemet adtam volna azért, hogy ő jobban legyen. Ez azonban nem látszott ésszerű stratégiának, legalábbis nem láttam módját egy ilyen üzlet megkötésének. Énem másik, bűnös és ellenséges része pedig a szabadságra sóvárgott, hogy az elveszett Klara után vethessem magam, és kiderítsem, valahogy rátalálhatok-e megint.
    De Essie állapota javult, fölépülőben volt. Meglepően gyorsan gyarapodott. A szeme alatt csüngő táskák megteltek, és már csupán sötét karikának látszottak. A csöveket eltávolították az orrából. Úgy falt, akár egy malac. A szemem láttára gömbölyödött ki: mellei megteltek, csípője ismét vágyat ébresztően domborodott.
    – Minden elismerésem a doktornak – szólítottam meg Wilma Liedermant, az előszobában elkapván őt egyszer, amint éppen páciense meglátogatására igyekezett.
    – Igen. Nagyon rendesen viselkedik – válaszolta szárazon.
    – Egyáltalán nem tetszik, ahogyan ezt mondja! – förmedtem rá. – Miért, mi a baj?
    Wilma megenyhült.
    – Valójában semmi. Minden lelete nagyszerű. Csak éppen… valahogy túlságosan is igyekszik.
    – De hiszen éppen ez a jó, vagy nem?
    – Egy bizonyos pontig igen. Most pedig – folytatta szigorúan – meg kell néznem a betegemet. Aki most már bármelyik nap talpra állhat, és egy-két héten belül visszatérhet a normális kerékvágásba. – Micsoda pompás újság volt ez. És én milyen ímmel-ámmal fogadtam!
    Mindezeken a heteken úgy vergődtem keresztül, mintha valami lógna a fejem fölött. Az néha a pusztulás képét öltötte: az öreg Peter Herter zsarolja a világot, és a világ semmit sem tehet ellene, vagy a hícsík dühbe gurulnak, amiért betolakodtunk a komplexumukba, privát világukba. Máskor úgy éreztem, hogy isteni ajándék az: új lehetőségek, új technológiák, új remények, új, föltárásra és kiaknázásra váró csodák! Önök nyilván úgy vélik, hogy én tisztán megkülönböztetem egymástól a reményt és az elkeseredést, igaz? Tévednek. Mindkettő a pokol kínjait állatta ki velem. A jó öreg Sigfrid mondta egyszer, hogy különleges hajlamom van nem csupán a bűnbánatra, hanem az önmarcangolásra is.
    Ha pedig kissé figyelmesebben megvizsgáljuk a helyzetet, igencsak volt mi fölött aggódnom. Nem csupán Essie. Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, legalábbis nekem úgy tűnik, joga van elvárni, hogy életének bizonyos területei stabilizálódjanak. Hogy például micsoda? Például a pénz. Hozzászoktam, hogy korlátlan mennyiségben áll rendelkezésemre, és tessék, a jogi programom most arra int, hogy fogamhoz verjem a garast.
    – De Hanson Bovernak egymilliót ígértem készpénzben. És föltett szándékom, hogy meg is adom! Értékesíts valami tőkeérdekeltséget.
    – Már meg is tettem, Robin. – Nem volt ingerült. Nem úgy volt programozva, hogy valós ingerültség jeleit mutathassa, de azért elszontyolodhatott, és most meg is tette.
    – Akkor adj el még valamit! Mi az, amitől a legkönnyebb szívvel megválhatunk?
    – Semmi sem a „legkönnyebb”, Robin. A tápanyagbányák árfolyama lezuhant a tűzvész miatt. A haltelepek még nem tértek magukhoz az ivadékok elveszítését követően. Mostantól számítva egy-két hónap…
    – Mostantól számítva egy-két hónap nem az az időpont, amikor a pénzre szükségem lesz. Most adj el valamit!
    Amikor Mortont elbocsátottam, és fölhívtam Bovert, hogy megkérdezzem tőle, hová küldjem a millióját, alaposan meglepettnek látszott.
    – Tekintetbe véve az Átjáró Tröszt intézkedéseit – mormolta –, azt hittem, hogy visszavonja a megállapodásunkat.
    – Az üzlet az üzlet – mondtam. – A törvényes formaságokat függőben hagyhatjuk. Nem sokat nyomnak a latban, amíg az Átjáró markában vagyok.
    Azon nyomban gyanakvóvá vált. Ugyan mivel kelthetek gyanút az emberekben, amikor mérföldekre térek le saját utamról csak azért, hogy tisztességesen járjak el?
    – És miért akarja fölfüggeszteni őket? – kérdezte idegesen dörzsölve a feje tetejét. – Csak nem égett föl már megint?
    – Tulajdonképpen nem „akarom” – feleltem –, de az nem jelent semmit. Amint ön benyújtja a keresetét, az átjáróiak azonnal rám szállnak a magukéval.
    Bover vicsorgó képe mellett megjelent a titkári programom. Úgy nézett ki, mint valami őrangyal, amint éppen Bover fülébe sugdos valamit, de a mondanivalója nekem szólt:
    – Hatvan másodperc maradt Mr. Herter határidejéig – közölte.
    Teljesen megfeledkeztem róla, hogy az öreg Peter újabb négyórás ultimátumot intézett hozzánk.
    – Itt az ideje, hogy fölkössük az alsóneműt Peter Herter legközelebbi műsorához – mondtam, és megszakítottam a kapcsolatot. Valójában nem azzal törődtem, hogy figyelmeztessem őt, csak véget akartam vetni a tárgyalásnak. Nem sok előkészületre volt szükség. Megfontolt… nem is… rendes dolog volt az öreg Petertől, hogy minden alkalommal előre figyelmeztetett, és utána olyan pontosan lépett működésbe. Persze mindez többet jelentett a pilótáknak és az autósoknak, mint a hozzám hasonló otthon ülőknek.
    Hanem itt van Essie! Benéztem rá, hogy nem kap-e éppen infúziót, nem katéterezik vagy etetik-e adott pillanatban. Semmi ilyesmi. Aludt. Teljesen normálisan aludt, rőtarany haja szétterülve, miközben halkan horkol. Kényelmes dolgozószékem felé visszamenet éreztem meg, amint Peter behatol a tudatomba.
    Egész jó szakértője lettem már ezeknek a szellemi hadjáratoknak. Nem kellett hozzá valami nagy szaktudás. Az egész emberiség rendelkezett már vele több mint tizenkét éve, mióta az az ostoba kölyök, Wan elkezdte látogatni a tápanyaggyárat. Az ő inváziói voltak a legrosszabbak, mivel olyan soká tartottak, és közben még meg is osztotta velünk az álmait. Ezzel szemben az az egy, amelyet Janine küldött ránk, igazán semmiség volt, Peter Herter kétperces dózisai pedig nem jelentettek többet egy közlekedési lámpánál… az ember egy percre megáll, és türelmetlenül várja a zöld fényt, azután folytatja tovább az útját. Peter részéről mindig csak azt éreztem, amit ő maga is érez… néha az öregség szívfacsaró szorongását, máskor éhséget vagy szomjúságot, egyszer valami halvány szexuális ingert egy magányos öregember lelkivilágából. Miközben letelepedtem végre a székemre, megnyugodva konstatáltam, hogy ezúttal semmiség volt csupán az egész. Leginkább valami könnyű zsibbadásra emlékeztetett, amit olyankor érez az ember, ha, mondjuk, túl sokáig kuporgott egy helyben, s amikor föláll, egy pillanatra meg kell torpannia, míg elmúlik. De ez nem múlt el. Éreztem, hogy zavarosan látom a dolgokat, mintha egyszerre két pár szemmel néznék rájuk; éreztem az öregkor kifejezéstelen dühét és keserűségét… szavak nélkül. Csak valami halk zümmögést, mintha valamit suttogna a fülembe, de hogy mit, azt nem értem.
    És továbbra sem akart elmúlni. A zavarodottság egyre erősödött. Lassan eltompultnak, sőt teljesen kábultnak éreztem magamat. Ez a sohasem tiszta vagy éles kettőslátás olyan dolgokat kezdett elém vetíteni, amelyeket soha életemben nem láttam. Nem valóságos dolgokat. Fantáziaképeket. Nőalakokat karvalycsőrrel. Hatalmas, csillogó fémszörnyetegeket, amint végigszántanak szemgolyóm belsején. Látomásokat. Álomképeket.
    Az előre bejelentett kétperces időtartam kitört megszabott medréből. Az a szukafi nem elaludt a gubójában!
    Istennek hála az öregemberek álmatlanságáért! A lidércnyomás nem tartott nyolc óráig, alig volt hosszabb egyórányinál.
    Ám ez hatvan-egynéhány nagyon kellemetlen percet jelentett. Amint megéreztem, hogy a nemszeretem álmok nyomtalanul eltűnnek a tudatomból, és meg is győződtem végleges távozásukról, azonnal berohantam Essie szobájába. Ébren volt. Ülve támaszkodott párnáira.
    – Jól vagyok, Robin – szólalt meg azonnal. – Egész érdekes álom volt. Kellemes változatosság a sajátjaim után.
    – Megölöm azt a vén fattyút! – dühöngtem.
    Essie megrázta a fejét, és fölmosolygott rám.
    – Nem lenne praktikus – jelentette ki.
    Hát, lehet, hogy nem lett volna az. De amint megelégedve nyugtáztam, hogy Essie rendben van, azonnal hívtam Albert Einsteint.
    – Tanácsot kérek. Létezik bármi, amivel megfékezhetnénk Peter Hertert?
    Albert megvakarta az orrát.
    – Gondolom, úgy érted, közvetlen akcióval. Nincs, Robin. Semmilyen megfelelő eszköz nem áll rendelkezésünkre e pillanatban.
    – Nem akarok ilyesmit hallani! Csak kell lennie valaminek!
    – Magától értetődik, Robin – mondta Albert megfontoltan –, de attól tartok, nem a megfelelő programhoz fordultál. Közvetett eszközök eredményesek lehetnek. Ha jól értem, vannak bizonyos megoldatlan jogi problémáid. Ha megoldhatnád őket, akkor képes lennél teljesíteni Herter követeléseit, és ezzel leállíthatnád őt.
    – Azt már megpróbáltam. Az is csak egy fölösleges vargabetű, hogy a fene enné meg! Ha leállíthatnám Peter Hertert, akkor talán rávehetném az Átjáró Trösztöt, hogy adja vissza nekem az ellenőrzés jogát. Különben is megbolondítja mindenki eszét, és ezért mindenáron le akarom állítani! Nincs valami olyan interferencia, amit leadhatnánk ellene?
    Albert megszortyogtatta a pipáját.
    – Nem hinném, Rob – nyögte ki végül. – Nekem nem olyan nagy megpróbáltatás az egész.
    Ez megdöbbentett.
    – Hát nem emlékszel rá, milyen az az érzés?
    – Robin – mondta Albert türelmesen –, én nem érzek semmit. Sose feledkezz meg róla, hogy én csak egy komputerprogram vagyok! És ismétlem, nem a legmegfelelőbb program a Mr. Hertertől érkező jelek igazi természetének megtárgyalásához… a pszichoanalitikai programod talán célravezetőbb lenne e téren. Analitikai szempontból pontosan tisztában vagyok vele, mi történt, a sugárzás minden mérhető adata rendelkezésemre áll. Tapasztalati téren viszont semmi. A gépi intelligenciát nem zavarja a dolog. Minden emberi lény érzett valamit. Ezt tudom, mert számos jelentést kaptam róla. Az is bizonyított, hogy a fejlettebb agyú állatok, a főemlősök, delfinek, elefántok szintén szenvedtek tőle. Meglehet, hogy más emlősállatok is, erről szórványosak az ismereteink. De én nem tapasztaltam közvetlenül… Ami azt a zavaró adást illeti, igen, lehetséges, hogy azzal elérhetünk valamit. De mi lenne az egésznek az eredménye, Robin? Gondolj csak arra, hogy a zavarójel közelről indulna ki, nem huszonöt fénynapnyi távolságból. Ha Mr. Herter ilyen zűrzavart kelthet, mi lenne a következménye egy ilyen közelről találomra leadott jelsornak?
    – Hát, komisz dolog lenne, azt hiszem.
    – Magától értetődik, Robin. Lehet, hogy még annál is rosszabb, mint gondolod, de kísérleti eredmények nélkül nem mondhatok semmi biztosat. Az alanyoknak emberi lényeknek kellene lenniük, és én semmiképpen sem hajthatok végre ilyen kísérletet!
    A vállam fölött megszólalt Essie elégedett hangja:
    – Valóban nem teheted, és ki tudhatná ezt nálam jobban?
    Teljesen hangtalanul osont mögém, mezítláb a vastag, puha szőnyegen. Zárt nyakú, térdig érő hálóinget viselt, haját turbán alá rejtette.
    – Essie, mi az ördögöt művelsz te itt!? – dörrentem rá keményen. – Az ágyamban már elviselhetetlenül unalmas – sustorogta a fülemet morzsolgatva ujjai között –, különösen így, magányosan. Van valami programod ma estére, Robin? Mert ha esetleg meghívsz, szívesen megosztanám veled a tiédet.
    – De… – motyogtam, majd: – Essie… – Valami olyasmit akartam mondani: „Ezt még nem szabadna csinálnod!” Vagy: „Kérlek, ne a komputer előtt!” De nem adott rá esélyt, hogy válasszak. Előrehajolt, és arcát az enyémhez szorította. Talán azt akarta, hogy érezzem, milyen kerek és kellemesen telt megint.
    – Robin – folytatta álmatagon –, sokkal jobban vagyok már, mint gondolnád. Megkérdezheted a doktort is, ha akarod. Majd ő megmondja neked, milyen bámulatosan gyorsan gyógyultam meg. – Kicsit fordított a fején, hogy hirtelen megcsókolhasson, aztán hozzátette: – A következő pár órára akadt némi személyes tennivalóm. Kérlek, addig folytasd a csevegést a programoddal. Biztos vagyok benne, hogy Albertnek rengeteg érdekes mondanivalója van számodra. Nem igaz, Albert?
    – Magától értetődik, Mrs. Broadhead – hagyta jóvá a program, kedélyesen pöfékelve a pipájából.
    – Nos, akkor meg is állapodtunk. – Ezzel megcirógatta a képemet, és megfordult. Meg kell vallanom, hogy amint a szobája felé lépkedett, a legkevésbé sem nézett ki rosszul. Az inge nem volt feszes, de követte teste vonalait, és azok a vonalak igazán figyelemre méltóak voltak. Nem akartam elhinni, hogy a bal oldaláról már lekerült az a vastag kötés, már semmi nyomát sem láttam.
    Tudományos programom köhintett egyet a hátam mögött. Visszafordulva csak annyit láttam, hogy bodor füstfelhőt ereget a pipájából, és rám kacsint.
    – A feleséged nagyon jól néz ki, Robin – állapította meg elismerően bólogatva.
    – Albert – mondtam –, néha igazán nem is tudom, mennyire vagy te emberszerű. Nos, jól van. Miféle érdekes dolgokról akarsz mesélni nekem?
    – Amiről csak hallani óhajtasz, Robin. Folytassuk talán a Peter Herter-problémával? Akadnak más lehetőségek is, mint például az azonnali leállítás. Vagyis mondjuk, egy pillanatra félretesszük jogi aggályainkat, és akkor utasíthatjuk a Vera néven ismert fedélzeti számítógépet, hogy robbantsa föl a pályáján mozgó objektumhoz erősített üzemanyagtartályokat.
    – Egy nyavalyát utasíthatjuk! Ezzel megsemmisítenénk az eddig föllelt legértékesebb kincset!
    – Magától értetődik, Robin, sőt annál is kényesebb a helyzet. Nagyon kicsiny a valószínűsége, hogy egy külső robbanás számottevő kárt okozhat a Mr. Herter által használt berendezésben. Előfordulhat, hogy csak földühítjük vele. Vagy éppenséggel odakötözzük, hogy élete végéig azt csináljon, amit csak akar.
    – Felejtsük el! Valami igazán híred nincs véletlenül?
    – Voltaképpen, ha belegondolunk, Robin – vigyorgott –, akad. Megtaláltuk a Rosetta-kövünket! – Ezzel színes sziporkákat szórva szertefoszlott és eltűnt. Miközben egy levendulaszínű fényt árasztó, orsó alakú tömeg jelent meg a helyén, a hangja így folytatta: – Ez itt egy „könyv” előlapja.
    – De hiszen üres!
    – Még nem is játszottam be – magyarázta. Az alakzat magasabb volt nálam, és körülbelül félolyan vastag, mint amilyen magas. Látványos átalakulásba kezdett a szemem előtt: a színek elhalványultak, teljesen átlátszóvá váltak, majd egy, két, három pötty formálódott a helyükön, vöröses pontok, amelyek spirálba csavarodtak össze. Bánatosan csipogó hang hallatszott, mint valami telemetrikus üzenet vagy éppen fölerősített majommakogás. Ekkor a kép kimerevedett. A hang elhalt. Albert folytatta mondanivalóját:
    – Itt megállítottam a közleményt, Robin. Lehetséges, hogy ez a hang valamilyen nyelvet jelez, de eddig még nem sikerült elkülönítenünk bármiféle szemantikai egységeit. A „szöveg” ettől függetlenül érthető. Azokból a fénypontokból százharminchét azonosítható. Most pedig figyeld meg, amint még néhány másodpercet bejátszok ebből a könyvből.
    A 137 apró csillagból álló spirál megduplázódott. A pontokból egy másik hurka emelkedett ki az eredetiből, fölsiklott az orsó csúcsára, ahol csöndesen megállapodott. Ismét megszólalt az a nyelvre emlékeztető csicsergés, mire az eredeti spirál szétterjedt, és minden egyes pontjából újabb spirálok indultak ki. Amikor a folyamat véget ért, egyetlen hatalmas, 137, egyenként szintén 137 pontból összeálló spirálból fölépülő főspirál képe rajzolódott ki előttünk. Ekkor az egész, eddig vörös kép narancssárgába váltott és kimerevedett.
    – Megpróbálkoznál mindennek az értelmezésével, Robin? – kérdezte Albert hangja.
    – Háát! Ilyen gyorsan én nem tudok számolni. De a végeredmény 137 × 137, ha nem tévedek.
    – Magától értetődik, Robin. 137 a négyzeten annyi, mint 18 769 pont összesen. De most figyelj!
    Néhány rövid, zöld villanás tíz szakaszra osztotta föl a spirált. A szakaszok egyike kiemelkedett a többi közül, leereszkedett az orsó aljához, és ismét pirossá vált.
    – Ez nem pontosan tizedrésze a fenti számnak, Robin – szólalt meg Sigfrid. – Ha megszámolod, láthatod, hogy odalent e pillanatban éppen 1840 pont található. Hamarosan folytatom. – A központi alak megint gyorsan színt váltott: ezúttal sárga lett. – Nézd a felső alakzatot! – Közelebbről megnézve láthattam, hogy az első pont narancs-, a harmadik sárga színre váltott. Ekkor a központi alakzat elcsúszott függőleges tengelye mentén, és háromdimenziós spiráloszlopot lőtt ki magából. Megszólalt Albert: – A központi alakzatban most 137 a köbön számú ponttal rendelkezünk. Ettől kezdve – jelezte kíméletesen – egy kissé fárasztóvá válik a folyamat megfigyelése. Engedelmeddel átfutok rajta. – És meg is tette. A pontcsoportok keringtek, elkülönültek, a színek változtak a sárgától az avokádózöldön keresztül az igazi zöldig, onnan a tengerkékig, a tengerkéktől az égszínkékig, végig az egész színskálán, majdnem kétszer egymás után. – Nos, most már látod, mivel állunk szemben? Három számmal, Robin. A központban 137, legalul 1840, legfölül pedig 137 a tizennyolcadikon, ami megközelítőleg ugyanannyi, mint 10 a harmincnyolcadikon. Máshonnan nézve, ez három dimenziótlan szám: a mindenkori részecskeállandó, a proton és az elektron méretaránya, valamint az univerzum részecskéinek összmennyisége. Nos, Robin, csak egy kurta leckében volt részed egy hícsí professzortól, a részecskeelmélet kérdéskörében.
    – Jóságos úristen! – sóhajtottam.
    Albert sugárzó képpel jelent meg ismét a képernyőn.
    – Pontosan, Robin!
    – No de Albert! Ezek szerint minden imalegyezőt el tudsz olvasni?
    Erre persze elszontyolodott.
    – Csak a legegyszerűbbeket – mormolta bocsánatkérőn. – Ez bizonyult a legegyszerűbbnek. Ettől fogva viszont teljesen tiszta az út előttünk. Minden egyes imalegyezőt lejátszunk és fölveszünk. Kivizsgáljuk a lehetséges megfeleléseket. Jelentéstani becsléseket teszünk, és a lehető legnagyobb számú összefüggésben megvizsgáljuk őket. Mindezt föltétlenül megtesszük, Robin. De ne feledd, ez beletelik némi időbe!
    – Nem akarom, hogy ez sok időt vegyen igénybe!
    – Magától értetődik, Robin, de ehhez az kell mindenekelőtt, hogy minden legyezőt azonosítsunk, leolvassunk, fölvegyünk, és a gépi értelem számára hozzáférhetővé tegyünk… azután…
    – Egy szót se többet! – kiáltottam. – Tedd, amit tenned kell! De mi a baj?
    Albert szomorú képet vágott.
    – Pénzügyi probléma az egész, Robin. – Hangja bocsánatkérő színt öltött. – Túl sok számítógépidőt veszünk igénybe.
    – Te csak folytasd! Ameddig csak bírom. Legföljebb eladatok Mortonnal még valamit. Nos, mit tartogatsz még számomra?
    – Valami valóságos csemegét, Robin – vigyorgott rám, lassan zsugorodva, miután csak egy picinyke arc maradt belőle a képtank csücskében. A képernyő közepén összefutottak a színek, és lassan a hícsí vezérlőmű formáját öltötték, mind a tíz panel közül öt esetében ismételve a rejtélyes színkombinációt. A többi kijelző sötét maradt. – Tudod, hogy mi ez az egész, Robin? Ez az eredője mindazoknak az Átjáró-expedícióknak, amelyekről tudjuk, hogy a Hícsí Mennyországban értek véget. Az itt látható adatok pontosan megfelelnek az ismert hét expedíció mutatóinak. A többiek eltérnek, de semmi sem szól amellett, hogy közvetlenül befolyásolnák a megfelelő pályabeállítást.
    – Tulajdonképpen miről beszélsz, Albert? – kérdeztem határozottan. Mégis valahogy meglepetést okozott. Azon kaptam magam, hogy reszketek. – Úgy érted, ha így állítjuk be a hajók vezérlőberendezését, akkor a Hícsí Mennyországba visznek bennünket?
    – Nulla kilencvenöt százalék rá az esély, Robin – bólintott. – Mellesleg három ilyen hajót találtam: kettőt az Átjárónál és egyet a Holdon. Ezek alkalmasak a megfelelő beállításra!

Fölhúztam egy szvettert, és lesétáltam a partra. Nem kívántam ebből többet megismerni.
    A permetezőberendezés lázasan működött. Lerúgtam a cipőmet, hogy jobban érezzem a bársonyos, nedves fű simogatását, és elnéztem, amint pár kölyök villantóval sügérezik a Nyack torkolatánál, és az jutott az eszembe: végül is ezért kockáztattam az életemet az Átjárónál. Ó, ezért fizettem Klara életével!
    Majd hirtelen: hát föláldozhatom mindezt, az egész életemet, mindent megint?
    Valójában persze nem az volt a kérdés, hogy „akarom-e vagy sem”. Ha bármelyik hajó a Hícsí Mennyország felé indulna, és én megfizethetném vagy kicselezhetném a följutást, egy pillanatig sem tétováznék.
    A józan ész sietett a segítségemre, megsúgva, hogy ezt nem tehetem. Legalábbis az én koromban. És ebben nem is az Átjáró Tröszt értékítélete a döntő. Ráadásul nem is megfelelő az idő. Az Átjáró aszteroidjának pályája éppen derékszögben áll az ekliptikával, kicsiny az eltérés lehetősége. A Földről rettentő hosszú az út odáig, még Hoffmann függvényei szerint is legalább húsz hónap vagy több. De még fölerősített gyorsulás mellett is több mint hat. Annyi idő alatt pedig azok a hajók oda-vissza megjárhatják az utat.
    No persze, ha egyáltalán visszatérnek valaha!
    Ennek fölismerése legalább annyira jelentett megkönnyebbülést, mint lázas, vágyakozó sóvárgást valami elveszített érték után.
    Sigfrid von Ideg sohasem tanított meg rá, hogyan szabadulhatnék meg az ambivalenciától (vagy a bűntudattól). Azt viszont megmondta, hogyan viselkedjek velük szemben. A legfontosabb recept, hogy egyszerűen hagyjuk megtörténni a dolgokat. Előbb vagy utóbb úgyis a felszínre törnek. (Mondja ő!) Legalábbis ebben nincsen semmi meglepő. Ezért azután, miközben hagytam, hogy ez az ősi ellentét semmivé váljon, vígan úszkáltam a medencében, élvezve a pezsgőfürdő feltörő buborékjait, büszkén szemlélve a házat, amelyben lakom, azt a szárnyát, amelyben, legalábbis egy darabig, platonikus szerelemre ítéltetett feleségem pihen… remélhetően jó és nyugodt állapotban. Hanem akármit csinált, nem tette egyedül. Egy bérkocsi legalább kétszer odaröpített valakit a földalatti-állomástól. Az első két érkező nő volt. Az éppen most odahúzó bérkocsiból viszont egy férfi szállt ki. Az illető bátortalanul körülkémlelt, miközben a taxi megfordult, és elrobogott valami újabb fuvar után. Valahogy kételkedtem benne, hogy az illető Essie-hez érkezett, de semmi oka nem lehetett annak sem, hogy engem keressen. Végső esetben miért nem fordult Harriet programjához? Ezért azután meglepetés volt számomra, amikor az eresz alá rejtett puskamikrofon felém fordult, helyet adva Harriet sürgető hangjának:
    – Robin! Mr. Haagenbusch keresi. Azt hiszem, fogadnia kellene őt!
    Ez egyáltalán nem volt jellemző Harriet stílusára. De mivel általában neki volt igaza, átporoszkáltam a pázsiton, csupasz lábamat leöblítettem a franciaablak előtt, és betessékeltem a látogatót a dolgozószobámba. Eléggé vénecske volt az illető, rózsaszín, kopasz fejtetővel, torzonborz őszes pofaszakállal és gondosan formált amerikai kiejtéssel – nem abban a lágy stílusban, ami általában jellemző a született amerikaiakra.
    – Natyon köszönöm, hogy fogad, Mr. Broadhead – mondta, és átnyújtott egy névjegyet:

HERR DOKTOR ADVOKAT WM. J. HAAGENBUSCH

    – Pete Herter ügyvédje vagyok – jelentette ki. – Ma reggel röpültem ide Frankfortból, mert üzletet akarok kötni magával.
    Ó, micsoda előzékenység! – gondoltam magamban. Képzeljük csak el! Személyesen jön ide üzleti ügyben! De Harriet kívánsága az volt, hogy találkozzam ezzel az alakkal, akivel már valószínűleg értekezett is, ezért így szóltam az illetőhöz:
    – Mit óhajt, uram?
    Arra várt, hogy hellyel kínáljam. Megtettem. Jutott eszembe, hogy esetleg kávét és egy kis konyakot is kérhetne, de ehhez igazándiból nem volt kedvem. Ekkor lehúzta fekete sevrókesztyűjét, futó pillantást vetett gyöngyszemkörmeire, és kimondta:
    – Az ügyfelem 250 milliót követel, elkülönített számlán, mindennemű további befolyásolás kizárásával. Ez az üzenet tegnap este futott be!
    Fölhahotáztam!
    – Krisztusom, Haagenbusch! Miért mond ilyesmit, tudván, hogy nincs is ennyi pénzem!
    – Valóban nincs – egyezett bele. – A Herter–Hall vállalkozásbeli érdekeltségén, némi haltenyésztési tőkeérdekeltségén kívül semmije sincs, csak egy-két lakása és kevés személyi holmija. Úgy vélem, hat-hétmilliót mozgósíthatna, nem számítva a Herter–Hall tőkerészt. Isten tudja, annak mennyi lehet az értéke jelenleg, ha mindent számításba veszünk.
    Hátradőltem és fölnéztem rá.
    – Azt is tudja, hogy a turistaérdekeltségeimtől megszabadultam. Alaposan tájékozódott felőlem. Csak a tápanyagbányákról feledkezett meg.
    – Nem. Nem hinném, Mr. Broadhead. Úgy értesültem, hogy azokat éppen ma délután értékesítették.
    Egyáltalán nem volt kellemes érzés rájönnöm, hogy jobban ismeri az anyagi helyzetemet, mint saját magam. Úgy, tehát Morton azokon is kénytelen volt túladni! De nem volt rá időm, hogy fölmérjem a dolog pillanatnyi jelentőségét, mivel Haagenbusch megvakarta a pofaszakállát, és így folytatta:
    – Ez a helyzet, Mr. Broadhead. Ügyfelemnek tudomására hoztam, hogy egy kényszer hatására kötött megállapodás nem érvényesíthető. Így most már nem reméli, hogy célját elérheti az Átjáró Tröszttel vagy akár az ön érdekeltségeivel megkötött egyezség révén. Ennek megfelelően új utasításokat kaptam tőle: el kell érnem az említett összeg azonnali kifizetését. Lenyomozhatatlan bankszámlán kell elhelyeznem az ő nevére, és rendelkezésére kell bocsátanom, ha és amikor visszatér.
    – Az Átjárónak nem tetszik majd ez a zsarolás – mondtam. – Persze aligha lesz más választása.
    – Nem bizony – értett egyet velem Haagenbusch. – Mr. Herter tervének egyetlen hibája az, hogy működésképtelen. Abban ugyan biztos vagyok, hogy a pénzt kifizetik. Sőt abban is, hogy a tárgyalásaimat rögzítik, az irodáimat teletömik poloskákkal, és az Átjáró-szerződésben részes valamennyi ország igazságügyi hatóságai vádemelést készítenek elő Mr. Herter ellen, amint visszaérkezik. Én viszont nem óhajtok tettestársként szerepelni azokban a vádiratokban! Tisztában vagyok vele, mi történik majd. A pénzt megtalálják és visszaveszik. Mr. Herter szerződését az együttműködés hiányára való hivatkozással fölbontják. Azután, és igazán ez a legkevesebb, börtönbe zárják az öreget.
    – Nos, elég kellemetlen helyzetben van, Mr. Haagenbusch – vélekedtem.
    Szárazon fölkuncogott. De a tekintetében nem volt semmi vidámság. Egy pillanatra ismét megvakarta a barkóját, azután fölcsattant:
    – Maga ezt nem érti! Nap mint nap hosszú, kódolt utasítások. Követeljem ezt, garantáljam azt, amazért pedig személyes felelőséggel tartozom! Azután küldjek neki választ, amely csak huszonöt nap múlva érkezik oda, miközben ötven napon át újabb utasításokkal bombáz… a gondolatai egyre zavarosabbak, emellett gyalázkodik és fenyegetőzik. Nem egészséges ember, és minden, csak nem éppen fiatal! Valójában nem hinném, hogy megéri és besöpörheti a zsarolás gyümölcsét… de még az is előfordulhat.
    – És miért nem lép ki?
    – Megtenném, ha megtehetném. De ha kilépek is, akkor mi lesz? Akkor már senki sem állna mellette. Akkor pedig vajon mit tenne, Mr. Broadhead? Azonkívül – vonta meg a vállát – nagyon régi barátom ő, uram. Apámnak volt az iskolatársa. Nem. Nem hagyhatom ott. Persze azt sem tehetem meg, amire kér. Ön viszont talán megteheti. Nem azzal, hogy átad neki negyedmilliárd dollárt, hiszen ennyi pénze sohasem volt. De egyenlő rangú társává teheti őt. Azt hiszem, ezt elfogadná. Nem… de talán belemenne.
    – De hiszen én már… – Elhallgattam. Ha Haagenbusch nem tud róla, hogy érdekeltségeim felét már Bovernak adtam, akkor nem is árulom el neki. – Miért ne érvényteleníthetném én is a szerződést? – kérdeztem.
    Haagenbusch vállat vont.
    – Azt megtehetné. De azt hiszem, mégsem kellene. Ön afféle szimbólum az ő szemében, és úgy vélem, önben megbízna. Tudja, azt gondolom, hogy értem, mit akar kihozni az egészből. Olyan életre vágyik, amilyen az öné, már amennyi még hátravan neki.
    Fölállt.
    – Nem várom el öntől, hogy azonnal beleegyezzen – mondta. – Van, mondjuk, huszonnégy órám, mielőtt válaszolnom kellene Mr. Herternek. Kérem, gondolja meg a dolgot. Egy nap múlva ismét kapcsolatba lépek önnel.
    Kezet fogtam vele, utasítottam Harrietet, hogy hívjon neki egy taxit, mellette maradtam a kocsiföljárón, amíg megérkezett és elszáguldott vele a leszálló estébe.
    Amikor visszatértem a szobámba, ott találtam Essie-t, amint az ablak előtt állva nézi a Tappan-tó fölött villódzó fényeket. Hirtelen megvilágosodott előttem, kik lehettek a látogatói a nap folyamán. Egyikük egész biztosan a fodrásza volt. Rőtarany hajzuhataga egyenesre vágva omlott alá megint, majdnem a derekáig, s amikor megfordult és rám mosolygott, ugyanaz az Essie állt előttem, aki végtelen hosszúságú hetekkel ezelőtt elutazott Arizonába.
    – Rettentő sokáig tárgyaltál azzal az emberkével – jegyezte meg. – Biztos megéheztél közben. – Egy percig csak nézte, amint ott állok előtte tanácstalanul, azután fölnevetett. Gondolom, a képemre voltak írva a kérdéseim, mivel magától megfelelt rájuk: – Egy: a vacsora máris készen van. Valami könnyű, amivel bármikor megbirkózhatunk. Kettő: már föl is tálaltattam a hálószobánkban, arra az esetre, ha kedved lenne ott csatlakozni hozzám. És három: igen, Robin, Wilma biztosított róla, hogy már teljesen jól vagyok. Sokkal jobban, mint ahogy képzelnéd, kedvesem.
    – Azt látom, hogy olyan jól nézel ki, amennyire emberileg lehetséges – mondtam, bizonyára vigyorogva, mivel világos, tökéletes ívű szemöldöke vidáman összerándult.
    – Szórakoztat ugyebár a fölajzott feleséged látványa? – incselkedett.
    – Ó, nem! Nem. Egyáltalán nem erről van szó – mormoltam, átkarolva a derekát. – Csak arra gondoltam egy perccel ezelőtt, hogy vajon miért akarhat magának bárki olyan életet, amilyen az enyém. Most már tudom!

Hát igen. Azután szerelmeskedtünk, először lassan és óvatosan, majd amikor rájöttem, hogy nem törik tőle darabokra, még egyszer, bátrabban és hevesebben. Utána fölfaltuk a dohányzóasztalkára bekészített ennivaló nagy részét, majd fogócskázni és kergetőzni kezdtünk, ami újabb szeretkezésbe torkollott. Végül összefonódva szundítottunk egyet, míg Essie bele nem suttogta a tarkómba:
    – Figyelemre méltó teljesítmény volt egy vén kecskétől, Robin. Még egy tizenhét évesnek sem vált volna szégyenére!
    Ásítozva nyújtózkodtam fektemben, hátamat a hasához és melléhez dörgölve.
    – Azért úgy érzem, kissé elkapkodtuk a dolgot – jegyeztem meg.
    Essie nem válaszolt, csak belefúrta orrát a vállgödrömbe. Van bennem egy különleges, nem látható és hallható radarberendezés, amely mindig megmondja az igazat. Még heverésztem egy percet, aztán összeszedtem magam és fölültem.
    – Essie, drágaságom – fordultam hozzá –, ki vele, mit akarsz mondani!?
    Elnyúlt a karjaim között, arcát a bordáimba fúrta.
    – Ugyan miről? – kérdezte ártatlanul.
    – Na gyerünk, Essie! – Miután most sem válaszolt, nekiszegeztem a kérdést: – Talán keljek föl az ágyból, és faggassam ki Wilma doktort?
    Erre ő is fölült, és ásított egyet. Mesterkélten. Mikor ugyanis rám nézett, teljesen éberen csillogott a szeme.
    – Wilma túlságosan konzervatív! – mondta végül vállat vonva. – Léteznek bizonyos elnyújtott hatású gyógyszerek, cortocoszteroidok meg ilyesmi, amelyeket nem akar nekem beadni. Azok ugyanis jelenthetnek valami kockázatot jó pár év múlva, de akkorra a totális kezelés már nyilván megbirkózhat majd velük, ebben teljesen biztos vagyok. Szóval kierőszakoltam őket tőle. Egészen dühbe gurult.
    – Kockázatot, azt mondod! Úgy érted, leukémiát?
    – Előfordulhat. De sokkal valószínűbb, hogy nem. És egészen biztos, nem hamar!
    Fölkeltem fektemből, és azon csupaszon az ágy szélére telepedtem, hogy jobban láthassam őt.
    – De Essie, miért?
    Ujjait becsúsztatta hosszú haja alá, és hátralendítette az arcából, hogy jobban a szemembe nézhessen.
    – Azért, mert siettem – közölte. – Mivel neked végül is jogod van egy normális feleséghez. Mivel kellemetlen katéteren keresztül pisilni, nem is beszélve a dolog esztétikai oldaláról. Mivel rajtam állott a döntés, és én így döntöttem. – Lelökte magáról a takarót, és hanyatt dőlt. – Gyere csak, Robin, nézz meg jól! – sürgetett. – Még sebhelyek sincsenek rajtam. És odabent, a bőröm alatt, minden porcikám rendesen működik. Tudok enni, emészteni, üríteni, szeretkezni, még gyermeket is foganhatok tőled, ha úgy kívánod. És nem jövő tavasszal vagy egy év múlva. Most!
    És mindez teljesen igaz volt. Saját szememmel meggyőződhettem róla. Hosszú, karcsú testén semmi nyom… no, mégsem egészen… bal oldalán azért ott virított az új bőr egy szabálytalan foltja. De oda kellett figyelni, hogy észrevegye az ember, ezenkívül semmi jele sem volt annak, hogy alig néhány hete még összetört, megnyomorított és tulajdonképpen halott volt.
    Fázni kezdtem. Fölkeltem, hogy megkeressem Essie hálóingét, és én is magamra vettem valamit. Még maradt egy kis kávé az asztalon, ráadásul jó meleg.
    – Én is kérek! – szólalt meg Essie, miközben töltöttem magamnak.
    – Nem kellene inkább pihenned?
    – Ha majd elfáradok – állapította meg tárgyilagosan –, magad is észreveszed, mert befordulok és elalszom. De már mióta nem voltunk így egymással, Robin. Élvezem a dolgot!
    Átvette tőlem a csészét, és a pereme fölött rám nézett, miközben kortyolgatta.
    – De te nem élvezed – jegyezte meg.
    – Jaj, dehogynem! – És ez igaz is volt, de tisztességből hozzá kellett tennem: – Néha igazán csodálkozom, Essie. Miért van az, hogy amikor te szerelmet mutatsz irántam, az én agyamban valamiféle bűntudat ébred?
    Letette a csészéjét, és hátradőlt.
    – Tényleg akarod, hogy beszéljek erről, Robin drágám?
    – Hogyne akarnám! – Majd hozzátettem: – Azt hiszem, ha bárkit, akkor a jó öreg Sigfrid von Ideg-programot kellene előkerítenem és elmondanom neki!
    – Ezt bármikor megteheted – mormolta Essie.
    – Hmm! Ha most előkerítem őt, ki tudja, mikor végezhetek majd vele. Mindenesetre most nem erre a programra vagyok kíváncsi. Annyi minden történik éppen, Essie! És minden valahogy nélkülem. Úgy érzem, hogy kívül rekedek az eseményeken.
    – Igen – töprengett Essie –, nagyon jól tudom, hogyan érzel. Akarsz csinálni valamit, hogy ne érezd magadat kirekesztve?
    – Háát… meglehet – mondtam. – Például Peter Herterrel kapcsolatban. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy meg kellene beszélnem a kérdést Albert Einsteinnel.
    – Nos, miért ne? – bólogatott Essie. Ő is kitelepedett az ágy szélére. – Add ide a papucsomat, kérlek. Azt mondom, máris lássunk neki!
    – Most? Hiszen olyan későre jár. Neked nem lenne szabad…
    – Robin – csicseregte Essie kedvesen –, én is beszéltem Sigfrid von Ideggel. Nagyon jó program, még ha nem is én írtam. Azt mondja, hogy jó ember vagy, keménykötésű és nagylelkű, amit én is tanúsíthatok, arról nem is beszélve, hogy kitűnő szerető és igazán szórakoztató társ. Gyerünk a dolgozószobádba! – Ezzel kézen fogott, és beléptünk a Tappan-tóra nyíló tágas helyiségbe, ahol letelepedtem a számítógép konzolja előtt álló öblös karosszékbe. – Persze – folytatta – Sigfrid azt is megállapította, hogy különleges képességgel rendelkezel a dolgok halogatására. Tehát segítek benne egy kicsit, hogy fölrázzalak. Dajtye gorod Polimat! – Ezt már nem nekem, hanem a konzolnak mondta, amely nyomban életre kelt. – Egyszerre kérem az Albert- és a Sigfrid-programot – adta ki az utasítást. – Mindkettőt interaktív üzemben! Most pedig, Robin, tegyük föl a benned motoszkáló kérdéseket! Tulajdonképpen én is nagyon kíváncsi vagyok rájuk!

Ez az én feleségem, akit oly régen vettem el, S. Ya. Lavorovna komoly meglepetésekkel szolgál számomra, amikor a legkevésbé várom. Kényelmesen letelepedett mellém, és a kezemet fogta, miközben teljesen nyíltan beszéltem olyan dolgokról, amelyekről a legkevésbé sem akartam. Nem csupán arról volt szó, hogy elmenjek a Hícsí Mennyországba vagy a tápanyaggyárba, és megakadályozzam, hogy a jó öreg Peter Herter fölforgassa az egész világot. Arról beszéltem, hogy azután hová menjek!
    Eleinte persze nem úgy nézett ki, hogy egyáltalán készülnék valahová.
    – Albert – kezdtem –, azt mondtad, hogy az Átjáró adattárának alapján megállapítottad, mely beállítások juttatnak a Hícsí Mennyországhoz. Meg tudnád tenni ugyanezt a tápanyaggyárral kapcsolatban is?
    Mind a ketten békésen megfértek a PV-készülék képtankjában. Albert a pipájából pöfékelt, Sigfrid karba tett kézzel, némán, figyelmesen hallgatott. Addig nem szólal meg, amíg én nem szólok hozzá, és ezt most még nem tettem meg.
    – Attól tartok, nem – mondta Albert bocsánatkérőn. – A tápanyaggyárról csak egy helymeghatározást ismerünk Trish Bovertől, és az nem elegendő a bizonyossághoz. Talán nulla hat a valószínűsége, hogy ismét odavetődik egy hajó. De azzal is mire mennénk? Nem térhetne vissza, Robin. Legalábbis Trish Boveré nem jött vissza. – Kényelmesen elhelyezkedett, úgy folytatta: – Persze azért akad egy-két alternatíva. – A mellette ülő Sigfrid von Ideg felé fordult. – Valaki esetleg úgy manipulálhatná Herter tudatát, hogy megváltoztassa a terveit.
    – Ilyesmi esetleg beválhat? – kérdeztem még mindig Albert Einsteintől. Ő vállat vont, Sigfrid is mocorgott egy kicsit, de még mindig nem szólt semmit.
    – Ugyan, ne légy már ilyen gyerek! – ripakodott rá Essie. – Válaszolj, Sigfrid!
    – Goszpozsa Lavorovna – reagált végre Sigfrid, még mindig hozzám fordulva –, nem is tudom. Azt hiszem, a kollégám úgy vetette föl ezt a kérdést, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatom. Igaz, tanulmányoztam Peter Herter fölvett közleményeit. A jelképrendszerük teljesen egyértelmű. Azok az angyali nők a karvalycsőrükkel vagy „horgas orrukkal”, ugyebár, goszpozsa? Payter gyermekkori élményei köszönnek vissza bennük, olyasmi, mint a világ megszabadítása az álnok zsidóktól. Erőszak rejlik mögöttük, valamiféle büntető szándék. Az az ember nagyon beteg, valójában máris elszenvedett egy szívrohamot, és egyáltalán nem gondolkodik racionálisan. Valójában teljesen gyermeteg állapotba zuhant vissza. Sem a szuggesztió, sem észérvek nem hatnának rá, goszpozsa. Egyetlen lehetőségnek a hosszú távú analízis ígérkezne. Ebbe azonban aligha menne bele, a fedélzeti számítógép sem birkózna meg a feladattal, és különben sincs rá elegendő idő. Én itt nem segíthetek, helyesebben nem látok rá reális esélyt.
    Régen, nagyon régen eltöltöttem pár száz, túlnyomórészt gyötrelmesen kellemetlen órát Sigfrid ésszerű, ám annál őrjítőbb hangját hallgatva, így igazán semmi kedvem sem volt rá, hogy újra halljam. Ráadásul nem is ez volt a legrosszabb.
    Essie megmozdult mellettem.
    – Polymath – mondta –, gondoskodj friss kávéról! – Majd hozzám fordult. – Azt hiszem, egy darabig itt maradunk!
    – El nem tudom képzelni, minek! – tiltakoztam. – Teljesen frusztráltnak érzem magam.
    – Ha így van – tréfálkozott Essie kedélyesen –, akkor jobb, ha nem isszuk meg a kávét, hanem visszabújunk az ágyba. Mellesleg én határozottan élvezem a helyzetet.
    – Hát akkor gyerünk tovább! – Különös módon csöppet sem voltam álmosabb, mint amilyennek Essie látszott. Valójában teljesen éber voltam és kipihent, s talán az agyam sem volt tisztább sohasem. – Albert – kérdeztem –, akad valami újság a hícsí könyvek megfejtéséről?
    – Nem sok, Robin – szabadkozott. – Előkerült még néhány olyan matematikai munka, amilyet már láttál, de a nyelvükről lényegében semmi… mi történt, Robin?
    Csettintettem az ujjaimmal. A kósza gondolat, amely eddig a tudatom mélyén rejtőzködött, most hirtelen a felszínre tört.
    – Az „áldatlan számok”! – kiáltottam föl. – Azok a számok abban a könyvben! Ugyanazok, amelyeket a Holt Emberek „áldatlan számoknak” neveznek!
    – Magától értetődik, Robin – bólogatott Albert. – Azok a világmindenségnek, de legalábbis ennek az univerzumnak a dimenziótlan, állandó mutatói. No persze, itt van azért Mach tételének kérdése, amely szerint…
    – Ne most, Albert, ne most! Mit gondolsz, honnan vehették őket a Holt Emberek?
    Albert egy pillanatra somolyogva elhallgatott. Pipájából kiverte a hamut, és Sigfridre pillantott, mielőtt megszólalt:
    – Az a következtetés kínálkozik, hogy a Holt Emberek valahogy kapcsolatba kerültek a hícsí gépi intelligenciávál. Az kétségtelen, hogy mindkét irányban létrejött valamilyen információáramlás.
    – Pontosan erre gondoltam én is! És mit gondolsz, mi mást tudhatnak még a Holt Emberek?
    – Ezt rendkívül nehéz lenne megmondani. Hiszen tudjuk, milyen tökéletlenül tárolják őket. Legjobb pillanataikban is különösen nehéz volt velük a kommunikáció, azóta pedig teljesen összezavarodtak.
    Izgatottan fölegyenesedtem.
    – És mi van, ha helyreáll ez a kommunikáció? Mi volna, ha valaki odamenne a Hícsí Mennyországba, hogy szóra bírja őket?
    Albert köhintett. Gondosan kerülve a kioktató hangnemet, figyelmeztetett:
    – Ne feledd, Robin, hogy a Herter–Hall család több tagja plusz az a Wan fiú teljesen hiábavalóan próbált valamilyen választ kicsikarni belőlük erről a kérdésről. Még a mi gépi intelligenciánk is csak szánalmas eredményre jutott, bár… – folytatta feltűnően udvariasan – ez főként azzal magyarázható, hogy a fedélzeti komputerük, Vera az egyetlen kapcsolatteremtési lehetőségünk. Különben is csapnivaló a tárolásuk, Robin. Rögeszmések, irracionálisak és gyakran teljesen zavarosak.
    Essie jelent meg mögöttem, egy tálcán gőzölgő kávéscsészékkel; nem is hallottam a konyhai csengő jelzését, hogy már készen van.
    – Kérdezd meg őt is, Robin! – mondta határozottan.
    Nem tettem úgy, mintha nem érteném.
    – A pokolba! – mordultam föl. – Rendben van, Sigfrid. Ez a te világod. Hogyan vehetnénk rá őket, hogy végre szóba álljanak velünk?
    Sigfrid elmosolyodott, és szabaddá tette összekulcsolt kezeit.
    – Örülök, hogy ismét beszélhetek hozzád, Robin – jelentette ki. – Engedd meg, hogy gratuláljak a legutóbbi beszélgetésünk óta bekövetkezett jelentős haladáshoz…
    – Most arról beszélj!
    – Természetesen, Robin. Létezik egy lehetőség. A nőnemű földerítő, Henrietta tárolt kapacitása elég teljesnek mutatkozik, egy bizonyos mániájától eltekintve, mármint a férje hűtlenkedését illetően. Azt gondolom, ha készíthetnénk egy programot annak alapján, amit a férje személyiségéről tudunk, és azzal szembesíthetnénk őt…
    – Hogy hamisítsunk neki egy férjet?
    – Lényegében igen, Robin – bólogatott Sigfrid. – Nem is lenne muszáj túl hitelesre csinálnunk. Mivel a Holt Emberek tárolása annyira hézagos, valószínűsíthető, hogy elsiklanak a nem megfelelő részletek fölött. Mindemellett a programnak teljesen…
    – Ne locsogj, Sigfrid! Tudsz egy ilyen programot készíteni vagy sem?
    – Igen. A feleséged segítségével, igen.
    – És azután? Hogyan biztosítsuk a kapcsolatát Henriettával?
    Oldalpillantást vetett Albert felé.
    – Azt hiszem, kollégám segíthet e téren.
    – Magától értetődik, Sigfrid – reagált Albert kedélyesen, egyik lábát a másik nagyujjával vakargatva. – Egy. Készítsd el a programot, segédprogramokkal együtt! Kettő. Vedd föl egy PMAL–2 típusú flip-processzorra, gigabit nagyságrendű gyorsmemóriával, és mellékeld a szükséges kiszolgáló egységeket! Három. Helyezd el egy ötfős hajón, és indítsd el a Hícsí Mennyország felé. Azután kapcsold össze Henriettával, és láss neki a kikérdezésének. Azt hiszem, izé, nulla kilenc az esély rá, hogy működni fog.
    Elfintorodtam.
    – Ugyan mi szükség arra, hogy ezt az egész gépezetet megkocsikáztassuk?
    Albert türelmes magyarázatba kezdett:
    – Itt a c-ről van szó, Robin. A fénysebességről! Mivel nem áll rendelkezésünkre fénysebességnél gyorsabb rádiókészülék, el kell juttatnunk a készüléket a tett színhelyére!
    – De a Herter–Hall komputernek van ilyen rádiókészüléke.
    – Az nagyon korlátolt gép, Robin. Túl lassú. És a legrosszabbról még nem is beszéltem. Tudod, hogy ezek a berendezések meglehetősen terjedelmesek. Egy ötszemélyes hajót nagyjából meg is töltenek. Ami azt jelenti, hogy csupaszon és védtelenül érkezik meg a Hícsí Mennyországba. És fogalmunk sem lehet róla, ki fogadja majd a dokkoknál.
    Essie ismét mellettem ült, csinosan, töprengőn és egy csésze kávéval a kezében. Gépiesen elvettem tőle, és belekortyoltam.
    – Azt mondtad, „nagyjából” – emlékeztettem Albertet. – Ez azt jelenti, hogy esetleg egy pilóta is mehetne?
    – Attól tartok, aligha, Robin. Mindössze körülbelül százötven kiló hasznos teherkapacitás marad.
    – De az én súlyom csak feleannyi! – Essie teste megfeszült mellettem. Most érkeztünk el a kritikus ponthoz. Úgy éreztem, a fejem sokkal tisztább, és magam is sokkal magabiztosabb vagyok, mint hetek óta bármikor. A tehetetlenség görcse percről percre oldódott bennem. Tisztában voltam vele, mit beszélek, és még világosabban éreztem, mit jelent mindez Essie számára. Mégsem volt kedvem abbahagyni.
    – Ez megfelel a tényeknek, Robin – következtetett Albert –, de talán holtan óhajtasz odaérkezni? Ott van az élelem, a víz és a levegő! Egy oda-vissza útra érvényes átlagos ellátmányod, a normális regenerálódás követelményeit figyelembe véve, több mint háromszáz kilót jelent, és ennyire egyszerűen nincs…
    – Hagyd abba, Albert – szóltam közbe. – Te is ugyanannyira tisztában vagy vele, akár én magam, hogy ezúttal nem oda-vissza útról beszélünk. Hanem… de tényleg, miről is? Huszonkét napról. Ennyi volt Henrietta repülésének ideje. Ez minden, amire nekem is szükségem van. Legyen elegendő huszonkét napra! Akkorra már a Hícsí Mennyországban leszek, és ott ez már nem számít!
    Sigfrid fölajzott tekintettel, de hallgatagon nézett ránk. Albert határozottan aggodalmas képet vágott. Mégis elismerte:
    – Nos, ez végül is igaz, Robin. De igen nagy a kockázat. A lényeg az, hogy egyáltalán nincs fölmérhető hibahatár.
    Megráztam a fejemet. Jóval megelőztem őt ezúttal, legalábbis abban az értelemben, ameddig ő hajlandó lett volna egyáltalán elmenni. – Azt mondtad a minap, hogy a Holdon van egy olyan Ötös, amelyik alkalmas lenne erre az útra. Akad-e ott egy ilyen hogyishívják, PMAL is?
    – Nincs, Robin! – Aztán bánatosan hozzátette: – De van egy a Kourou állomáson, fölkészítve egy vénuszi útra.
    – Köszönöm, Albert – mondtam félig haraggal, mivel akár a fogát húzták volna, úgy kellett kiszedni belőle. Azután hátradőltem, és emészteni kezdtem az éppen kimondottakat.
    Persze nem én voltam a társalgás egyedüli figyelmes hallgatója. Essie koppanva tette le mellettem a kávéscsészéjét.
    – Polymath – csattant a hangja –, kerítsd elő és játszd be a Morton-programot, oda-vissza! Nos, rajta, Robin! Tedd meg, amit meg kell tenned!
    A képtankból ajtócsapódás hallatszott, Morton sétált be, kezet rázott Sigfriddel és Alberttel, miközben a válla fölött rám vetette kérdő pillantását. Belépvén azonnal fölmérte a helyzetet, és az arckifejezése láttán világossá vált számomra, hogy a tapasztalat egyáltalán nem tetszik neki. De ezzel nem törődtem.
    – Morton – szólítottam meg –, van egy PMAL–2 információs processzor egy guyanai kilövőállomáson. Azonnal vásárold meg nekem!
    Megfordult, és keményen a szemembe nézett.
    – Robin – fordult hozzám határozottan –, nem hiszem, hogy tisztában vagy vele, milyen sebességgel emészted föl a tőkédet! Ez a program például legalább ezer dollárodba kerül percenként! Újabb tőkeértékesítést kell eszközölnöm…
    – Adj el akármit!
    – De nemcsak erről van szó. Inkább arról a balga ötletedről, hogy kilöveted magad a Hícsí Mennyország felé azzal a komputerrel együtt. Ne tedd! Még csak ne is gondolj rá! Mindenekelőtt Bover keresete még mindig az utadban áll. Másodsorban, ha mégis sikerrel járnál, még mindig megidézhető lennél egy teljesen jogos kereset alapján az okozott veszteség miatt…
    – Nem vagyok kíváncsi az erről alkotott véleményedre, Morton. Tegyük föl, hogy rávehetem Bovert a keresete visszavonására. Vajon akkor is megállíthatnának?
    – Igen! Bár tényleg megtehetnék – tette hozzá engesztelőn –, arra is van némi esély, hogy nem. Legalábbis nem idejében. Ettől függetlenül, mint jogi tanácsadódnak, kötelességem megjegyezni, hogy…
    – Jobb, ha nem mondasz semmit. Vásárold meg azt a gépet! Albert és Sigfrid, készítsétek el a programot, ahogy megbeszéltük. Egyébként ti hárman távozzatok a tankból! Harrietre van szükségem. Harriet! Szervezd meg a repülésemet Kourouból a Holdra azzal a hajóval, amelyet Morton vásárol meg számomra! Amilyen gyorsan csak lehet! Közben nézz utána, elérhető-e Hanson Bover. Beszélni szeretnék vele!
    Miután Harriet bólintott és dolgához látott, Essie felé fordultam. Szeme ugyan nedvesen csillogott, de azért mosolygott.
    – Tudod-e, min csodálkozom? – kérdeztem. – Sigfrid ezelőtt sohasem szólított Bobnak vagy Bobbynak.
    Essie átölelt, és szorosan magához szorított.
    – Lehet, hogy úgy érzi, már nem kell gyermekként kezelnie – mondta. – És én is egyetértek vele. Ne gondold, hogy csak azért igyekeztem ilyen hamar meggyógyulni, hogy szerelmeskedhessünk! Nem! Azért is, hogy ne érezd magadat a feleséged rabjának, akit bűn lenne magára hagynod. No és hogy megbirkózhassam a helyzetemmel, ha mégis elmégy – tette még hozzá.

Amikor Cayenne-ben leszálltunk, koromsötét volt, és szemerkélt az eső. Bover ott várt a vámhivatal előtt, félig alva egy habszivacs karosszékben, a csomagkiadó mellett. Többször is megköszöntem neki, hogy kijött elém, de ő csak a vállát vonogatta válaszul.
    – Mindössze két óránk van – közölte végül. – Gyerünk, essünk túl a dolgon!
    Harriet megrendelt nekünk egy kávédarálót. Akkor emelkedtünk a pálmafák fölé, amikor éppen kiemelkedett a Nap az Atlanti-óceánból. Amikor Kourouba értünk, már délre járt az idő, és a holdrakéta ott magasodott az indítótornyának támaszkodva. Parányinak tűnt azokhoz képest, amelyek a Kennedy vagy a California űrrepülőtérről indultak, de a guyanai Spatial Centre rakétáinak teljesítménye egyhatodnyival nagyobb, mivel majdnem az Egyenlítőn van, ezért nem kell, hogy olyan óriásiak legyenek. A számítógép már bemelegedett, és rendesen működött, ezért Boverral együtt azonnal beszálltunk. Egy rándulás. Szökkenés. Torkomban feltört a reggeli íze, amelyet nem kellett volna elfogyasztanom a repülőgépen, és máris úton voltunk.
    A holdutazás három napba telik. Amennyit csak tudtam, végigaludtam ebből az időből, a többit locsogással töltöttük Boverral. Az utóbbi tizenkét évben ez volt a leghosszabb idő, amelyet kommunikációs lehetőségeimtől megfosztva kellett eltöltenem, ezért azt hittem, nagyon keserves lesz az élmény, de villámgyorsan elmúlt. Akkor ébredtem föl, amikor elhangzott a fékezéssel kapcsolatos figyelmeztetés. Figyeltem, amint a rézvörös Hold felénk emelkedik, azután már ott is voltunk.
    Ha arra gondolok, hogy milyen távolságokat bejártam már, különös, hogy még sohasem jutottam el a Holdra. Nem is tudtam, mi vár ott rám. Meglepő volt az érzés: a táncos könnyedség, amikor az ember súlya nem több, mint egy fölfújt gumibabáé, a reszelős tenor hang, ami a számból előtört a húszszázaléknyi héliummal dúsított levegőben. Az emberek már nem hícsí keveréket lélegeztek be, legalábbis a Holdon. A hícsí bányagépek bombaként hatoltak be a holdkőzetbe, és a rendelkezésre álló kimeríthetetlen mennyiségű napenergia szinte ingyenessé tette működtetésüket. Az egyetlen problémát a levegővel való ellátásuk jelentette, ezért töltötték fel őket héliummal, ami lényegesen olcsóbb volt, mint a N2.
    A hícsí holdorsó az űrrepülőbázis közelében volt… vagyis helyesebben fogalmazva, a bázist telepítették éppen oda, ahová, a Fra Mauro mellé, mivel az volt az a hely, ahol a hícsík vagy millió évvel ezelőtt a legmélyebbre ástak. Az egész a felszín alatt helyezkedett el, még a dokkokat is elrejtették egy holdkráter árnyékos oldalába. Két amerikai űrhajós, Shepard és Mitchell egyszer egy hétvégén ott kószáltak, alig kétszáz kilométerre tőle, mégsem vették észre. Jelenleg egy, az ezret jóval meghaladó lélekszámú közösség népesítette be, új árkok és alagutak ágaztak szerte belőle minden irányban, a Hold felszínén pedig mikrohullámú tányérok, napkollektorok és mindenféle vezetékek sorakoztak.
    – Hé, maga! – szólítottam meg az első utamba akadó, épkézlábnak tűnő embert, akinek láthatóan nem volt semmi dolga. – Hogy hívják?
    Könnyedén felém lódult. Szájából meggyújtatlan szivar fityegett.
    – Mit óhajt? – szegezte nekem a kérdést.
    – Akadna némi kirakodnivaló ebből az űrrepülőből. Arra a dokkban álló, ötfős hajóra kellene átcipelni. Kellene vagy fél tucat ember meg talán valami rakodógép. Különben sürgős lenne a dolog.
    – Hmm – dünnyögte a fickó. – És van rá engedélye?
    – Majd megmutatom, amikor kifizetem a munkát – mondtam. – Egyébként fejenként ezer dollárt fizetek, plusz magának tízezer jutalmat, amennyiben három óra alatt végeznek.
    – Hm. No, lássuk a holmit! – Éppen akkor kezdték lerakni a rakétáról. A fickó alaposan megszemlélte, vakarózott egy sort, gondolkodott egy darabig. Nem volt teljesen néma. Egyszerre egy-két szót nyögött csak ki, amiből kiderült, hogy a neve ifj. A. T. Walthers, és a Vénusz alagútjaiban jött a világra. Karperece alapján megállapíthattam, hogy ő is szerencsét próbált az Átjárónál, abból a tényből viszont, hogy alantas munkákat végzett a Holdon, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem vihette valami sokra. Igaz, az első néhány alkalommal én sem, de aztán megváltozott a helyzet. Persze azt nem is lenne olyan könnyű megmondani, melyik irányban. – Megcsinálhatjuk, Broadhead – mondta végül –, de nincs rá három óránk. Az a viccmester Herter jó kilencven perc múlva kezd újra szórakozni velünk. Ezzel a melóval még az előtt végeznünk kell.
    – Annál jobb – válaszoltam. – Különben merre van az Átjáró Tröszt irodája?
    – Az orsó északi oldalán, de egy jó félóra múlva bezárnak.
    Annál jobb, gondoltam magamban ismét, de most nem mondtam ki hangosan. Bovert magam után vonszolva végiglejtettünk a folyosón a nagy, orsó alakú üregig, amely az itteni főnökség központjának szerepét töltötte be, és benyomultunk a kilövési igazgató irodájába.
    – Bizonyára érintkezésbe óhajt lépni a földi elhárítással – szólítottam meg a főnökasszonyt. – Robin Broadhead vagyok, és tessék, az ujjlenyomataim. Ez pedig itt Hanson Bover… ha maga is megtenné, barátom… – Odanyomta a hüvelykujját a táblára, közvetlenül az enyém mellé. – Most pedig halljuk a mondókáját – biztattam.
    – Én, Allen Bover – kántálta fejből –, ezennel visszavonom a keresetemet Robin Broadhead, az Átjáró Tröszt satöbbi ellen.
    – Köszönöm – nyugtáztam a szavait. – Most pedig, direktorasszony, miközben hitelesíti a dolgot, íme, egy aláírt példánya annak, amit Bover az adattáruk számára szalagra mondott, és mellé egy küldetési terv. Az Átjáró Tröszttel kötött szerződésem alapján, amelyet bármikor előhívhat a gépeik memóriájából, jogomban áll az Átjáró kínálta lehetőségeket igénybe venni a Herter–Hall-expedícióval kapcsolatban. E lehetőségemmel most élni szeretnék, amihez szükségem van a dokkjukban parkoló ötfős hajóra. A benyújtott terv alapján láthatja, hogy a Hícsí Mennyországba, onnan pedig a tápanyaggyárba készülök, hogy megakadályozzam Peter Herter további kisded játékait a Földdel, kiszabadítsam a Herter–Hall-expedíció tagjait és értékes átjárói információkat szerezzek be további feldolgozás és felhasználás céljából. És egy órán belül indulni akarok – fejeztem be mondanivalómat keményen.
    Egy percig úgy látszott, hogy menni is fog a dolog. Az igazgatónő a táblácskán előtte virító ujjlenyomatokra nézett, egy pillanatig tenyerén mérlegelte az átvett útitervet, majd elnyíló szájjal rám emelte csodálkozó tekintetét. Hallottam, amint az általuk használt, ki tudja, miféle illékony gáz sziszegve áramlik a Carnot-keringtetőn át a Fresnel lencsék felől a fejünk fölött a mennyezetbe süllyesztett, articsóka alakú, rejtett hősugárzók torkába. Semmiféle más hang nem hallatszott. Azután a nő fölsóhajtott:
    – Ön felfogta mindezt, Praggler szenátor?
    Íróasztala mögül ekkor megszólalt Praggler morduló hangja:
    – Az ülepe épségében fogadhat, Molly, hogy megértettem. Mondja meg Broadheadnek, hogy nem megy a dolog. Azt a hajót nem kaphatja meg!

Az az úton töltött három nap tett be nekem. Automatikusan megkapták minden utas okmányainak adatait, így már azelőtt tudtak várható érkezésemről, hogy az űrrepülő fölszállt Francia Guyanából. Tiszta véletlen volt, hogy éppen Praggler foglalkozott az ügyemmel. De ha nem így van, még akkor is bőven lett volna rá idejük, hogy megkapják a megfelelő utasításokat a brazíliai főközpontból. Egy darabig azon töprengtem, hogy mivel Pragglerről van szó, talán még ki is dumálhatom magam szorult helyzetemből. De nem sikerült. Jó félóráig üvöltöztem vele, majd újabb félórát könyörögtem neki. Semmi eredmény!
    – Az útitervével kapcsolatban semmi baj sincs – ismerte el. – A problémát maga a személye jelenti. Nem használhatja föl az Átjáró lehetőségeit, mivel maga a Tröszt előzte meg még tegnap, miközben úton volt éppen. De még ha nem is így történik, én semmiképpen sem engedném el magát, Robin. Személyes érdekeltsége túlságosan erős ebben az ügyben. Arról nem is beszélve, hogy már meglehetősen öreg az ilyesmihez.
    – De hiszen tapasztalt Átjáró-pilóta vagyok!
    – Maga egy jókora tapasztalt hascsikarás, Robin! És meglehet, ráadásul még bolond is egy kicsit. Mégis mit gondol, mire mehetne egyetlen ember ott, a Hícsí Mennyországban? Neem! A tervét fölhasználjuk. Még jutalékot is kaphat érte… ha beválik. De ezúttal tisztességes munkát végzünk. Magáról az Átjáróról indítunk legalább három hajót, kettőt teletömve állig fölfegyverzett, egészséges, fiatal fenegyerekekkel.
    – De szenátor – nyavalyogtam –, hadd menjek én! Ha ezt a berendezést az Átjáróra akarja eljuttatni, az hónapokat, sőt éveket vehet igénybe!
    – Akkor nem, ha magával ezzel az Ötössel indítjuk útnak – mondta. – Hat nap! És azonnal mehet is tovább, a többiek kíséretében. De nem magával! Persze – tette hozzá józanul – megfizetünk magának a komputerért és a programért is. Adja föl, Robin! Engedje, hogy valaki más vállalja a kockázatot. Ezt mint a barátja kérem.
    Igaz, a barátom volt, és ezt mind a ketten tudtuk, bár lehet, hogy már nem is olyan igazi barátom, mint korábban, miután közöltem vele, hogy mit csináljon a baráti érzelmeivel. Végül Bover vonszolt el onnan. Utoljára annyit láttam a szenátorból, hogy ott ül az íróasztal szélén, és bámul utánam, a képe még dühtől vöröslik, és a szemét mintha könnyek készülnének elönteni.
    – Hát, elég szoros a helyzet, Mr. Broadhead – mondta Bover együttérzőn.
    Mély levegőt vettem, hogy belé is verjek némi lelket, de épp idejében visszafogtam magamat. Nem lett volna semmi értelme.
    – Magának szerzek egy jegyet, vissza Kourouba – mondtam helyette.
    Elmosolyodott, fölvillantva tökéletesre csiszolt metszőfogait; nyilvánvalóan magára költött már valamennyit abból a pénzből.
    – Gazdag embert csinált belőlem, Mr. Broadhead. Könnyedén kifizethetem a jegyem árát. Különben itt még nem jártam soha, és aligha vetődöm erre még egyszer, úgyhogy, gondolom, maradok még egy darabig.
    – Érezze jól magát!
    – És ön, Mr. Broadhead? Magának mik a tervei?
    – Nincs semmilyen tervem. – És nem is tudtam kigondolni semmit. Teljesen kimerült a programozókészségem. El nem mondhatom, mennyire nyomasztóan üres ez az érzés. Már beállítottam magamat a következő titokzatos hícsí hajóútra… no persze, nem annyira misztikusra, mint akkor régen, átjárói földerítő koromban. De még így is elég félelmetesnek tűnt előre ez a vállalkozás. Megtettünk Essie-vel egy lépést, amelytől oly régen szorongtam már. És mindezt semmiért!
    Sóvárogva tekintettem végig a dokkok felé vezető hosszú, néptelen folyosón.
    – Talán odaverekedhetném magamat – mormoltam.
    – De Mr. Broadhead! Az… az nem…
    – Ugyan, ne izguljon! Nem gondolom komolyan. Annál kevésbé, mert az egyetlen fegyvert, amiről tudok, már bepakolták abba az Ötösbe. Alig hinném, hogy beengednének érte.
    Bover a képembe bámult.
    – Háát – mondta kétkedő hangon –, talán magának is jót tenne, ha eltöltene egy-két napot…
    És ekkor hirtelen megváltozott az arckifejezése. Alig észrevehetően. Pontosan tisztában voltam vele, mit érez, és ez elég volt minden figyelmem lekötésére. Öreg Peter megint az álmodóheverőn feküdt. Rosszabb volt, mint eddig bármikor. Nem csupán az álmait és fantáziaképeit éreztem át – azokat egyformán fölfogta minden élő ember. A fájdalom volt az. A reményvesztettség. Maga a téboly. Iszonyú nyomást éreztem a halántékomon, égető sajgást a karomban és a mellkasomban. A torkom hirtelen kiszáradt, azután savanyú gombócokban tört föl belőlem a hányás.
    Eddig még sohasem érkezett semmi hasonló roham a tápanyaggyár felől.
    Persze eddig még soha senki sem halt meg azon a heverőn. Nem múlt el egy perc alatt, de még tíz alatt sem. Tüdőm mohón, zihálva kapkodott levegő után. Boveré sem különben. És ugyanígy volt vele mindenki más is, aki csak beleesett az adás szórásába. A fájdalom tovább marcangolt, és valahányszor úgy tűnt, hogy eléri a csúcspontját, mindig újabb, robbanásszerű rohamok törtek elő. És egész idő alatt kísérte a rémület, a düh, egy ember iszonyú szenvedése, aki érezte, hogy haldoklik, és vadul gyűlölte az elkerülhetetlent.
    Teljesen világos volt előttem, mi történik.
    Tudtam, miről van szó, és azzal is tisztában voltam, mit tehetnék… legalábbis mit tehetne a testem, ha képes lennék annyira összeszedni a tudatomat, hogy kényszeríthessem rá. Hatalmas erőfeszítéssel tettem előre egy lépést, azután még egyet. Minden erőmet összeszedve végigtrappoltam azon a széles, rideg folyosón, miközben Bover magatehetetlenül fetrengett mögöttem a padlón, az őrök pedig kínlódva próbáltak előbbre vergődni. Eltámolyogtam mellettük, kételkedve benne, hogy egyáltalán észrevettek, átpréseltem magam a leszállóegység keskeny zsilipjén, remegve és jó néhány kék foltot összeszedve, végső erőfeszítéssel behúzva a nyílás födelét a fejem fölött.
    Ott voltam hát, abban a lehangolóan ismerős patkánylyukban, körülöttem mindenféle összeolvadt, barnás színű plasztikalakzatokkal. Legalább Walthers elvégezte a rábízott munkát. Most nem volt rá módom, hogy megfizessem érte, de ha bedugta volna a kezét a zsilip nyílásán, mielőtt becsuktam, biztosan a markába nyomok egymilliót.
    Az öreg Peter Herter egyszer csak kiszenvedett. Halálával azonban nem szűnt meg a lidércnyomás. Éppen csak kezdett lassan elcsitulni. El nem tudtam képzelni, milyen lehet egy haldokló ember tudata, miközben érzi, hogy a szíve leáll, a belei ellazulnak, és az elmúlás bizonyossága benyomul az agyába. Sokkal tovább tartott a folyamat, mint gondoltam volna. Egész idő alatt zajlott, míg elszabadítottam kötelékeiről a hajót, és kis hidrogén hajtóműve segítségével fölvittem abba a magasságba, ahol már a hícsí motorok is működésbe léphetnek. Addig tekergettem, csavargattam a pályabeállító kerekeket, amíg azt a jól ismert mintát nem produkálták, amelyet Albert mutatott meg a napokban.
    Akkor megrántottam az indítókart, és máris úton voltam. A hajó rángatva, remegve gyorsult. Láttam, éppen hogy csak megpillanthattam egy memóriaegység mögül kikandikálva, amint a csillagképek gyorsan összefolynak. Most már nem állíthat meg senki. Még magam sem tudnék megállni.

Azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket Albert képes volt összeszedni, az útnak pontosan huszonkét napig kellett tartania. Nem is olyan sok… no persze, nem egy olyan hajóban, amelyet teherbíró képességének végső határáig teletömtek. Szűkösen bár, de azért még nekem is maradt némi hely. Például kinyújtózhattam. Fölegyenesedhettem. Sőt még le is fekhettem, ha a hajó kiismerhetetlen mozgása mellett egyáltalán megállapíthattam, merre van „lefelé”, és nem izgatott, hogy esetleg beszorulok valami fémdobozok közé. Amit e huszonkét nap alatt nem tehettem meg, az fél méternél tágabb mozgás volt, bármilyen irányban… sem evés, sem alvás, sem tisztálkodás vagy éppen ürítés végett, egyszóval semmilyen célból.
    Ahhoz rengeteg idő állt rendelkezésemre, hogy visszaemlékezzem rá, milyen nyomasztó egy ilyen hícsí repülés, és teljesen át is érezzem minden részletét.
    Tanulásra is bőven volt időm. Albert gondosan följegyzett számomra minden adatot, amelyet nem jutott eszembe megkérdezni tőle, és ezek a kazetták elérhetőek voltak. Nem voltak túl érdekesek vagy szórakoztatóak. A PMAL–2 tiszta memória: rengeteg tudás, de nem valami izgalmas megjelenítés. Nem volt ott háromdimenziós képtank, csak egy lapos sztereotábla, amikor a szemem elviselte a látványát, vagy egy alig tenyérnyi képernyőcske, amikor nem.
    Eleinte nem is használtam őket. Csak feküdtem, és próbáltam aludni, amennyit csak tudok. Részben Peter halálának megrázkódtatásából kellett magamhoz térnem, amely olyan ijesztően hasonlított saját elképzelt végemre. Másrészt elfoglaltam magam az agyammal való kísérletezéssel; megengedtem, hogy eltöltsön a félelem érzése (amire mellesleg minden okom meg is volt!), és hagytam, hogy a bűntudat is föltámadjon bennem. Vannak a bűntudatnak olyan formái, amelyeket előszeretettel pátyolgatok magamban, például a vállalt kötelesség elhárítása vagy a megkötött egyezség be nem tartása. Volt bőven min elrágódnom ezen a téren, Petertől kezdve (aki valószínűleg még életben lehetne, ha nem veszem föl ebbe az expedícióba) egészen Klaráig, abban a fagyos fekete lyukban, sőt még azon is túl, hiszen bármikor eszembe juthatott egész csomó más is. De ez a szórakozás nem tartott ki sokáig. Meglepődéssel vettem tudomásul, hogy a bűntudat nem is olyan gyötrelmes, ha egyszer szabadjára engedem. Egyszóval egyetlen napra volt elég.
    Akkor előkerítettem azokat a szalagokat. Hagytam, hogy ez a fél-Albert, az általam oly jól ismert és szeretett program merev, lélektelen karikatúrája előadást tartson Mach tételéről, az áldatlan számokról és olyan, különleges asztrofizikai elképzelésekről, amelyekről korábban még csak sejtelmem sem volt. Tulajdonképpen nem is figyeltem oda igazán, csak hagytam, hogy a hangja körülzümmögjön.
    Ezzel telt el a második nap.
    Később, ugyanebből a forrásból magamba szívtam mindent, ami tudható volt a Holt Emberekről. Ezeket a dolgokat túlnyomórészt már korábban is hallottam. Most mégis végighallgattam megint. Úgysem akadt semmi jobb dolgom. Ez elfogyasztotta a harmadik napot.
    Ezek után vegyes leckék következtek a Hícsí Mennyországról, a Vének eredetéről, a Henriettával szembeni lehetséges stratégiáról, annak esélyeiről, hogyan védekezhet az ember a Vénekkel szemben… ez még belenyúlt a harmadik napba, elvitte a negyediket és az ötödiket.
    El kellett gondolkodnom rajta, mivel tölthetném ki ezt a huszonkét napot, így azután visszatértem a szalagokhoz, és ismét végighallgattam őket… ez történt a hatodik napon, aztán a nyolcadikon, majd a tizediken, és akkor, a tizenegyedik napon…
    A tizenegyediken végleg kikapcsoltam a komputert, közben elégedetten vigyorogva magamban.
    Ez volt a félút napja. Csak csüngtem ott a felfüggesztőhevedereimen, várakozva arra az egyetlen gyönyörteljes pillanatra, amivel ez a nyomorúságos és szűkös utazás egyáltalán kecsegtethetett: az aranyló fény felsziporkázó csillagzuhatagára a kristályspirálban, ami a félidőn való túljutást jelzi majd. Azt nem tudhattam pontosan, mikor kell ennek bekövetkeznie. Lehet, hogy nem rögtön, a kritikus nap első órájában. (Nem is így történt.) Esetleg még a második vagy a harmadik órában sem… és természetesen akkor sem történt meg. Sem akkor, sem a negyedikben, sem az ötödikben, sem az utána következőkben. Egyáltalán nem történt meg a tizenegyedik napon.
    Sem a tizenkettediken.
    Vagy a tizenharmadikon.
    Vagy a tizennegyediken. Amikor végül belenyúltam az adattárba, hogy megbizonyosodjam az időszámításom felől, amit nem végeztem el kellő alapossággal magamtól, a számítógép közölte velem, amit semmi kedvem nem volt tudomásul venni.
    Már túl késő!
    Ha ezután bármikor, akár a következő percben fölvillan a félúti jeladás, már akkor sem lesz elegendő vizem, élelmem és levegőm a hátralévő út megtételéhez.
    Az embernek vannak bizonyos lehetőségei a takarékoskodásra. Én meg is tettem minden tőlem telhetőt. Ivás helyett csak megnedvesítettem a számat, aludtam, amennyit csak bírtam, és a lehető legcsöndesebben vettem lélegzetet. És egyszer csak beugrott a félúti jel… a tizenkilencedik napon. Nyolc nap késéssel.
    Miután a kellő adatokat betápláltam a komputerbe, hideg és világos tények köszöntek vissza rám.
    A felezőpontot túlságosan későn értem el. A hajó persze vígan megérkezhet a Hícsí Mennyországba tizenkilenc nap múlva, csak éppen eleven pilóta nem lesz a fedélzetén. Akkorra már legkevesebb hat napja halott leszek!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet