|
13. FÉLÚTON
Valakit szeretni égi
kegyelem. Valakivel összeházasodni – szerződéskötés. Az a részem, amely
szerelmes volt Essie-be, teljes szívvel szerette őt, fájdalomban és
félelemben gyötrődött, amikor visszaesett, és reszkető öröm töltötte el,
amikor a fölépülés jeleit mutatta. Mind a kettőre bőven volt alkalmam.
Essie kétszer is meghalt műtétei közben, mielőtt hazaértem, és még
egyszer, tizenkét nap múlva, amikor ismét nekiestek. Akkor szándékosan
juttatták a klinikai halál állapotába. Szívverését és lélegzését
leállították, csupán az agyát tartották életben. És valahányszor
újraélesztették, borzalommal gondoltam arra, hogy él… mert az élete azt
jelentette, hogy ismét meghalhat, amit talán már nem viselnék el többször.
De lassan, keservesen gyarapodott a súlya, és Wilma azt mondta, hogy
megfordult a dagály, mint amikor az a spirál fölizzik félúton egy hícsí
hajóban, és az ember már biztos lehet benne, hogy életben megússza az
utazást. Azt az egész időt, végtelen heteket és hónapokat a házban ődöngve
töltöttem el, hogy mindig kéznél legyek, ha Essie fogadhat.
És mindez idő alatt énemnek az a része, amely
házassági szerződést kötött vele, keservesen bánkódott e kötelék miatt, és
vágyódott a teljes szabadság után. Mit szólnak
mindehhez? Pompás alkalom volt ez a bűntudat kifejlődéséhez, és a bűntudat
az az érzés, amely oly könnyen a hatalmába kerít, ahogyan jó öreg
pszichoanalitikai programom hajtogatja szüntelenül. Amikor
meg-meglátogattam Essie-t, öröm és aggodalom töltötte el a szívemet, saját
múmiájaként látván őt viszont, és a bűntudat és megbánás keserűségét
éreztem a számban. Az életemet adtam volna azért, hogy ő jobban legyen. Ez
azonban nem látszott ésszerű stratégiának, legalábbis nem láttam módját
egy ilyen üzlet megkötésének. Énem másik, bűnös és ellenséges része pedig
a szabadságra sóvárgott, hogy az elveszett Klara után vethessem magam, és
kiderítsem, valahogy rátalálhatok-e megint. De
Essie állapota javult, fölépülőben volt. Meglepően gyorsan gyarapodott. A
szeme alatt csüngő táskák megteltek, és már csupán sötét karikának
látszottak. A csöveket eltávolították az orrából. Úgy falt, akár egy
malac. A szemem láttára gömbölyödött ki: mellei megteltek, csípője ismét
vágyat ébresztően domborodott. – Minden elismerésem
a doktornak – szólítottam meg Wilma Liedermant, az előszobában elkapván őt
egyszer, amint éppen páciense meglátogatására igyekezett.
– Igen. Nagyon rendesen viselkedik – válaszolta
szárazon. – Egyáltalán nem tetszik, ahogyan ezt
mondja! – förmedtem rá. – Miért, mi a baj? Wilma
megenyhült. – Valójában semmi. Minden lelete
nagyszerű. Csak éppen… valahogy túlságosan is igyekszik.
– De hiszen éppen ez a jó, vagy nem?
– Egy bizonyos pontig igen. Most pedig – folytatta
szigorúan – meg kell néznem a betegemet. Aki most már bármelyik nap talpra
állhat, és egy-két héten belül visszatérhet a normális kerékvágásba. –
Micsoda pompás újság volt ez. És én milyen ímmel-ámmal fogadtam!
Mindezeken a heteken úgy vergődtem keresztül,
mintha valami lógna a fejem fölött. Az néha a pusztulás képét öltötte: az
öreg Peter Herter zsarolja a világot, és a világ semmit sem tehet ellene,
vagy a hícsík dühbe gurulnak, amiért betolakodtunk a komplexumukba, privát
világukba. Máskor úgy éreztem, hogy isteni ajándék az: új lehetőségek, új
technológiák, új remények, új, föltárásra és kiaknázásra váró csodák! Önök
nyilván úgy vélik, hogy én tisztán megkülönböztetem egymástól a reményt és
az elkeseredést, igaz? Tévednek. Mindkettő a pokol kínjait állatta ki
velem. A jó öreg Sigfrid mondta egyszer, hogy különleges hajlamom van nem
csupán a bűnbánatra, hanem az önmarcangolásra is.
Ha pedig kissé figyelmesebben megvizsgáljuk a helyzetet, igencsak volt mi
fölött aggódnom. Nem csupán Essie. Amikor az ember elér egy bizonyos
életkort, legalábbis nekem úgy tűnik, joga van elvárni, hogy életének
bizonyos területei stabilizálódjanak. Hogy például micsoda? Például a
pénz. Hozzászoktam, hogy korlátlan mennyiségben áll rendelkezésemre, és
tessék, a jogi programom most arra int, hogy fogamhoz verjem a garast.
– De Hanson Bovernak egymilliót ígértem
készpénzben. És föltett szándékom, hogy meg is adom! Értékesíts valami
tőkeérdekeltséget. – Már meg is tettem, Robin. –
Nem volt ingerült. Nem úgy volt programozva, hogy valós ingerültség jeleit
mutathassa, de azért elszontyolodhatott, és most meg is tette.
– Akkor adj el még valamit! Mi az, amitől a
legkönnyebb szívvel megválhatunk? – Semmi sem a
„legkönnyebb”, Robin. A tápanyagbányák árfolyama lezuhant a tűzvész miatt.
A haltelepek még nem tértek magukhoz az ivadékok elveszítését követően.
Mostantól számítva egy-két hónap… – Mostantól
számítva egy-két hónap nem az az időpont, amikor a pénzre szükségem lesz.
Most adj el valamit! Amikor Mortont elbocsátottam,
és fölhívtam Bovert, hogy megkérdezzem tőle, hová küldjem a millióját,
alaposan meglepettnek látszott. – Tekintetbe véve
az Átjáró Tröszt intézkedéseit – mormolta –, azt hittem, hogy visszavonja
a megállapodásunkat. – Az üzlet az üzlet – mondtam.
– A törvényes formaságokat függőben hagyhatjuk. Nem sokat nyomnak a
latban, amíg az Átjáró markában vagyok. Azon
nyomban gyanakvóvá vált. Ugyan mivel kelthetek gyanút az emberekben,
amikor mérföldekre térek le saját utamról csak azért, hogy tisztességesen
járjak el? – És miért akarja fölfüggeszteni őket? –
kérdezte idegesen dörzsölve a feje tetejét. – Csak nem égett föl már
megint? – Tulajdonképpen nem „akarom” – feleltem –,
de az nem jelent semmit. Amint ön benyújtja a keresetét, az átjáróiak
azonnal rám szállnak a magukéval. Bover vicsorgó
képe mellett megjelent a titkári programom. Úgy nézett ki, mint valami
őrangyal, amint éppen Bover fülébe sugdos valamit, de a mondanivalója
nekem szólt: – Hatvan másodperc maradt Mr. Herter
határidejéig – közölte. Teljesen megfeledkeztem
róla, hogy az öreg Peter újabb négyórás ultimátumot intézett hozzánk.
– Itt az ideje, hogy fölkössük az alsóneműt Peter
Herter legközelebbi műsorához – mondtam, és megszakítottam a kapcsolatot.
Valójában nem azzal törődtem, hogy figyelmeztessem őt, csak véget akartam
vetni a tárgyalásnak. Nem sok előkészületre volt szükség. Megfontolt… nem
is… rendes dolog volt az öreg Petertől, hogy minden alkalommal előre
figyelmeztetett, és utána olyan pontosan lépett működésbe. Persze mindez
többet jelentett a pilótáknak és az autósoknak, mint a hozzám hasonló
otthon ülőknek. Hanem itt van Essie! Benéztem rá,
hogy nem kap-e éppen infúziót, nem katéterezik vagy etetik-e adott
pillanatban. Semmi ilyesmi. Aludt. Teljesen normálisan aludt, rőtarany
haja szétterülve, miközben halkan horkol. Kényelmes dolgozószékem felé
visszamenet éreztem meg, amint Peter behatol a tudatomba.
Egész jó szakértője lettem már ezeknek a szellemi
hadjáratoknak. Nem kellett hozzá valami nagy szaktudás. Az egész emberiség
rendelkezett már vele több mint tizenkét éve, mióta az az ostoba kölyök,
Wan elkezdte látogatni a tápanyaggyárat. Az ő inváziói voltak a
legrosszabbak, mivel olyan soká tartottak, és közben még meg is osztotta
velünk az álmait. Ezzel szemben az az egy, amelyet Janine küldött ránk,
igazán semmiség volt, Peter Herter kétperces dózisai pedig nem jelentettek
többet egy közlekedési lámpánál… az ember egy percre megáll, és
türelmetlenül várja a zöld fényt, azután folytatja tovább az útját. Peter
részéről mindig csak azt éreztem, amit ő maga is érez… néha az öregség
szívfacsaró szorongását, máskor éhséget vagy szomjúságot, egyszer valami
halvány szexuális ingert egy magányos öregember lelkivilágából. Miközben
letelepedtem végre a székemre, megnyugodva konstatáltam, hogy ezúttal
semmiség volt csupán az egész. Leginkább valami könnyű zsibbadásra
emlékeztetett, amit olyankor érez az ember, ha, mondjuk, túl sokáig
kuporgott egy helyben, s amikor föláll, egy pillanatra meg kell torpannia,
míg elmúlik. De ez nem múlt el. Éreztem, hogy zavarosan látom a dolgokat,
mintha egyszerre két pár szemmel néznék rájuk; éreztem az öregkor
kifejezéstelen dühét és keserűségét… szavak nélkül. Csak valami halk
zümmögést, mintha valamit suttogna a fülembe, de hogy mit, azt nem értem.
És továbbra sem akart elmúlni. A zavarodottság
egyre erősödött. Lassan eltompultnak, sőt teljesen kábultnak éreztem
magamat. Ez a sohasem tiszta vagy éles kettőslátás olyan dolgokat kezdett
elém vetíteni, amelyeket soha életemben nem láttam. Nem valóságos
dolgokat. Fantáziaképeket. Nőalakokat karvalycsőrrel. Hatalmas, csillogó
fémszörnyetegeket, amint végigszántanak szemgolyóm belsején. Látomásokat.
Álomképeket. Az előre bejelentett kétperces
időtartam kitört megszabott medréből. Az a szukafi nem elaludt a
gubójában! Istennek hála az öregemberek
álmatlanságáért! A lidércnyomás nem tartott nyolc óráig, alig volt
hosszabb egyórányinál. Ám ez hatvan-egynéhány
nagyon kellemetlen percet jelentett. Amint megéreztem, hogy a nemszeretem
álmok nyomtalanul eltűnnek a tudatomból, és meg is győződtem végleges
távozásukról, azonnal berohantam Essie szobájába. Ébren volt. Ülve
támaszkodott párnáira. – Jól vagyok, Robin –
szólalt meg azonnal. – Egész érdekes álom volt. Kellemes változatosság a
sajátjaim után. – Megölöm azt a vén fattyút! –
dühöngtem. Essie megrázta a fejét, és fölmosolygott
rám. – Nem lenne praktikus – jelentette ki.
Hát, lehet, hogy nem lett volna az. De amint
megelégedve nyugtáztam, hogy Essie rendben van, azonnal hívtam Albert
Einsteint. – Tanácsot kérek. Létezik bármi, amivel
megfékezhetnénk Peter Hertert? Albert megvakarta az
orrát. – Gondolom, úgy érted, közvetlen akcióval.
Nincs, Robin. Semmilyen megfelelő eszköz nem áll rendelkezésünkre e
pillanatban. – Nem akarok ilyesmit hallani! Csak
kell lennie valaminek! – Magától értetődik, Robin –
mondta Albert megfontoltan –, de attól tartok, nem a megfelelő programhoz
fordultál. Közvetett eszközök eredményesek lehetnek. Ha jól értem, vannak
bizonyos megoldatlan jogi problémáid. Ha megoldhatnád őket, akkor képes
lennél teljesíteni Herter követeléseit, és ezzel leállíthatnád őt.
– Azt már megpróbáltam. Az is csak egy fölösleges
vargabetű, hogy a fene enné meg! Ha leállíthatnám Peter Hertert, akkor
talán rávehetném az Átjáró Trösztöt, hogy adja vissza nekem az ellenőrzés
jogát. Különben is megbolondítja mindenki eszét, és ezért mindenáron le
akarom állítani! Nincs valami olyan interferencia, amit leadhatnánk
ellene? Albert megszortyogtatta a pipáját.
– Nem hinném, Rob – nyögte ki végül. – Nekem nem
olyan nagy megpróbáltatás az egész. Ez
megdöbbentett. – Hát nem emlékszel rá, milyen az az
érzés? – Robin – mondta Albert türelmesen –, én nem
érzek semmit. Sose feledkezz meg róla, hogy én csak egy komputerprogram
vagyok! És ismétlem, nem a legmegfelelőbb program a Mr. Hertertől érkező
jelek igazi természetének megtárgyalásához… a pszichoanalitikai programod
talán célravezetőbb lenne e téren. Analitikai szempontból pontosan
tisztában vagyok vele, mi történt, a sugárzás minden mérhető adata
rendelkezésemre áll. Tapasztalati téren viszont semmi. A gépi
intelligenciát nem zavarja a dolog. Minden emberi lény érzett valamit. Ezt
tudom, mert számos jelentést kaptam róla. Az is bizonyított, hogy a
fejlettebb agyú állatok, a főemlősök, delfinek, elefántok szintén
szenvedtek tőle. Meglehet, hogy más emlősállatok is, erről szórványosak az
ismereteink. De én nem tapasztaltam közvetlenül… Ami azt a zavaró adást
illeti, igen, lehetséges, hogy azzal elérhetünk valamit. De mi lenne az
egésznek az eredménye, Robin? Gondolj csak arra, hogy a zavarójel közelről
indulna ki, nem huszonöt fénynapnyi távolságból. Ha Mr. Herter ilyen
zűrzavart kelthet, mi lenne a következménye egy ilyen közelről találomra
leadott jelsornak? – Hát, komisz dolog lenne, azt
hiszem. – Magától értetődik, Robin. Lehet, hogy még
annál is rosszabb, mint gondolod, de kísérleti eredmények nélkül nem
mondhatok semmi biztosat. Az alanyoknak emberi lényeknek kellene lenniük,
és én semmiképpen sem hajthatok végre ilyen kísérletet!
A vállam fölött megszólalt Essie elégedett hangja:
– Valóban nem teheted, és ki tudhatná ezt nálam
jobban? Teljesen hangtalanul osont mögém, mezítláb
a vastag, puha szőnyegen. Zárt nyakú, térdig érő hálóinget viselt, haját
turbán alá rejtette. – Essie, mi az ördögöt művelsz
te itt!? – dörrentem rá keményen. – Az ágyamban már elviselhetetlenül
unalmas – sustorogta a fülemet morzsolgatva ujjai között –, különösen így,
magányosan. Van valami programod ma estére, Robin? Mert ha esetleg
meghívsz, szívesen megosztanám veled a tiédet. –
De… – motyogtam, majd: – Essie… – Valami olyasmit akartam mondani: „Ezt
még nem szabadna csinálnod!” Vagy: „Kérlek, ne a komputer előtt!” De nem
adott rá esélyt, hogy válasszak. Előrehajolt, és arcát az enyémhez
szorította. Talán azt akarta, hogy érezzem, milyen kerek és kellemesen
telt megint. – Robin – folytatta álmatagon –,
sokkal jobban vagyok már, mint gondolnád. Megkérdezheted a doktort is, ha
akarod. Majd ő megmondja neked, milyen bámulatosan gyorsan gyógyultam meg.
– Kicsit fordított a fején, hogy hirtelen megcsókolhasson, aztán
hozzátette: – A következő pár órára akadt némi személyes tennivalóm.
Kérlek, addig folytasd a csevegést a programoddal. Biztos vagyok benne,
hogy Albertnek rengeteg érdekes mondanivalója van számodra. Nem igaz,
Albert? – Magától értetődik, Mrs. Broadhead –
hagyta jóvá a program, kedélyesen pöfékelve a pipájából.
– Nos, akkor meg is állapodtunk. – Ezzel
megcirógatta a képemet, és megfordult. Meg kell vallanom, hogy amint a
szobája felé lépkedett, a legkevésbé sem nézett ki rosszul. Az inge nem
volt feszes, de követte teste vonalait, és azok a vonalak igazán
figyelemre méltóak voltak. Nem akartam elhinni, hogy a bal oldaláról már
lekerült az a vastag kötés, már semmi nyomát sem láttam.
Tudományos programom köhintett egyet a hátam
mögött. Visszafordulva csak annyit láttam, hogy bodor füstfelhőt ereget a
pipájából, és rám kacsint. – A feleséged nagyon jól
néz ki, Robin – állapította meg elismerően bólogatva.
– Albert – mondtam –, néha igazán nem is tudom,
mennyire vagy te emberszerű. Nos, jól van. Miféle érdekes dolgokról akarsz
mesélni nekem? – Amiről csak hallani óhajtasz,
Robin. Folytassuk talán a Peter Herter-problémával? Akadnak más
lehetőségek is, mint például az azonnali leállítás. Vagyis mondjuk, egy
pillanatra félretesszük jogi aggályainkat, és akkor utasíthatjuk a Vera
néven ismert fedélzeti számítógépet, hogy robbantsa föl a pályáján mozgó
objektumhoz erősített üzemanyagtartályokat. – Egy
nyavalyát utasíthatjuk! Ezzel megsemmisítenénk az eddig föllelt
legértékesebb kincset! – Magától értetődik, Robin,
sőt annál is kényesebb a helyzet. Nagyon kicsiny a valószínűsége, hogy egy
külső robbanás számottevő kárt okozhat a Mr. Herter által használt
berendezésben. Előfordulhat, hogy csak földühítjük vele. Vagy éppenséggel
odakötözzük, hogy élete végéig azt csináljon, amit csak akar.
– Felejtsük el! Valami igazán jó híred nincs
véletlenül? – Voltaképpen, ha belegondolunk, Robin
– vigyorgott –, akad. Megtaláltuk a Rosetta-kövünket! – Ezzel színes
sziporkákat szórva szertefoszlott és eltűnt. Miközben egy levendulaszínű
fényt árasztó, orsó alakú tömeg jelent meg a helyén, a hangja így
folytatta: – Ez itt egy „könyv” előlapja. – De
hiszen üres! – Még nem is játszottam be –
magyarázta. Az alakzat magasabb volt nálam, és körülbelül félolyan vastag,
mint amilyen magas. Látványos átalakulásba kezdett a szemem előtt: a
színek elhalványultak, teljesen átlátszóvá váltak, majd egy, két, három
pötty formálódott a helyükön, vöröses pontok, amelyek spirálba csavarodtak
össze. Bánatosan csipogó hang hallatszott, mint valami telemetrikus üzenet
vagy éppen fölerősített majommakogás. Ekkor a kép kimerevedett. A hang
elhalt. Albert folytatta mondanivalóját: – Itt
megállítottam a közleményt, Robin. Lehetséges, hogy ez a hang valamilyen
nyelvet jelez, de eddig még nem sikerült elkülönítenünk bármiféle
szemantikai egységeit. A „szöveg” ettől függetlenül érthető. Azokból a
fénypontokból százharminchét azonosítható. Most pedig figyeld meg, amint
még néhány másodpercet bejátszok ebből a könyvből.
A 137 apró csillagból álló spirál megduplázódott. A pontokból egy másik
hurka emelkedett ki az eredetiből, fölsiklott az orsó csúcsára, ahol
csöndesen megállapodott. Ismét megszólalt az a nyelvre emlékeztető
csicsergés, mire az eredeti spirál szétterjedt, és minden egyes pontjából
újabb spirálok indultak ki. Amikor a folyamat véget ért, egyetlen
hatalmas, 137, egyenként szintén 137 pontból összeálló spirálból fölépülő
főspirál képe rajzolódott ki előttünk. Ekkor az egész, eddig vörös kép
narancssárgába váltott és kimerevedett. –
Megpróbálkoznál mindennek az értelmezésével, Robin? – kérdezte Albert
hangja. – Háát! Ilyen gyorsan én nem tudok
számolni. De a végeredmény 137 × 137, ha nem tévedek.
– Magától értetődik, Robin. 137 a négyzeten annyi,
mint 18 769 pont összesen. De most figyelj!
Néhány rövid, zöld villanás tíz szakaszra osztotta föl a spirált. A
szakaszok egyike kiemelkedett a többi közül, leereszkedett az orsó
aljához, és ismét pirossá vált. – Ez nem pontosan
tizedrésze a fenti számnak, Robin – szólalt meg Sigfrid. – Ha megszámolod,
láthatod, hogy odalent e pillanatban éppen 1840 pont található. Hamarosan
folytatom. – A központi alak megint gyorsan színt váltott: ezúttal sárga
lett. – Nézd a felső alakzatot! – Közelebbről megnézve láthattam, hogy az
első pont narancs-, a harmadik sárga színre váltott. Ekkor a központi
alakzat elcsúszott függőleges tengelye mentén, és háromdimenziós
spiráloszlopot lőtt ki magából. Megszólalt Albert: – A központi alakzatban
most 137 a köbön számú ponttal rendelkezünk. Ettől kezdve – jelezte
kíméletesen – egy kissé fárasztóvá válik a folyamat megfigyelése.
Engedelmeddel átfutok rajta. – És meg is tette. A pontcsoportok keringtek,
elkülönültek, a színek változtak a sárgától az avokádózöldön keresztül az
igazi zöldig, onnan a tengerkékig, a tengerkéktől az égszínkékig, végig az
egész színskálán, majdnem kétszer egymás után. – Nos, most már látod,
mivel állunk szemben? Három számmal, Robin. A központban 137, legalul
1840, legfölül pedig 137 a tizennyolcadikon, ami megközelítőleg
ugyanannyi, mint 10 a harmincnyolcadikon. Máshonnan nézve, ez három
dimenziótlan szám: a mindenkori részecskeállandó, a proton és az elektron
méretaránya, valamint az univerzum részecskéinek összmennyisége. Nos,
Robin, csak egy kurta leckében volt részed egy hícsí professzortól, a
részecskeelmélet kérdéskörében. – Jóságos úristen!
– sóhajtottam. Albert sugárzó képpel jelent meg
ismét a képernyőn. – Pontosan, Robin!
– No de Albert! Ezek szerint minden imalegyezőt el
tudsz olvasni? Erre persze elszontyolodott.
– Csak a legegyszerűbbeket – mormolta
bocsánatkérőn. – Ez bizonyult a legegyszerűbbnek. Ettől fogva viszont
teljesen tiszta az út előttünk. Minden egyes imalegyezőt lejátszunk és
fölveszünk. Kivizsgáljuk a lehetséges megfeleléseket. Jelentéstani
becsléseket teszünk, és a lehető legnagyobb számú összefüggésben
megvizsgáljuk őket. Mindezt föltétlenül megtesszük, Robin. De ne feledd,
ez beletelik némi időbe! – Nem akarom, hogy
ez sok időt vegyen igénybe! – Magától értetődik,
Robin, de ehhez az kell mindenekelőtt, hogy minden legyezőt azonosítsunk,
leolvassunk, fölvegyünk, és a gépi értelem számára hozzáférhetővé tegyünk…
azután… – Egy szót se többet! – kiáltottam. – Tedd,
amit tenned kell! De mi a baj? Albert szomorú képet
vágott. – Pénzügyi probléma az egész, Robin. –
Hangja bocsánatkérő színt öltött. – Túl sok számítógépidőt veszünk
igénybe. – Te csak folytasd! Ameddig csak bírom.
Legföljebb eladatok Mortonnal még valamit. Nos, mit tartogatsz még
számomra? – Valami valóságos csemegét, Robin –
vigyorgott rám, lassan zsugorodva, miután csak egy picinyke arc maradt
belőle a képtank csücskében. A képernyő közepén összefutottak a színek, és
lassan a hícsí vezérlőmű formáját öltötték, mind a tíz panel közül öt
esetében ismételve a rejtélyes színkombinációt. A többi kijelző sötét
maradt. – Tudod, hogy mi ez az egész, Robin? Ez az eredője mindazoknak az
Átjáró-expedícióknak, amelyekről tudjuk, hogy a Hícsí Mennyországban értek
véget. Az itt látható adatok pontosan megfelelnek az ismert hét expedíció
mutatóinak. A többiek eltérnek, de semmi sem szól amellett, hogy
közvetlenül befolyásolnák a megfelelő pályabeállítást.
– Tulajdonképpen miről beszélsz, Albert? –
kérdeztem határozottan. Mégis valahogy meglepetést okozott. Azon kaptam
magam, hogy reszketek. – Úgy érted, ha így állítjuk be a hajók
vezérlőberendezését, akkor a Hícsí Mennyországba visznek bennünket?
– Nulla kilencvenöt százalék rá az esély, Robin –
bólintott. – Mellesleg három ilyen hajót találtam: kettőt az Átjárónál és
egyet a Holdon. Ezek alkalmasak a megfelelő beállításra!
Fölhúztam
egy szvettert, és lesétáltam a partra. Nem kívántam ebből többet
megismerni. A permetezőberendezés lázasan működött.
Lerúgtam a cipőmet, hogy jobban érezzem a bársonyos, nedves fű
simogatását, és elnéztem, amint pár kölyök villantóval sügérezik a Nyack
torkolatánál, és az jutott az eszembe: végül is ezért kockáztattam az
életemet az Átjárónál. Ó, ezért fizettem Klara életével!
Majd hirtelen: hát föláldozhatom mindezt, az egész
életemet, mindent megint? Valójában persze nem az
volt a kérdés, hogy „akarom-e vagy sem”. Ha bármelyik hajó a Hícsí
Mennyország felé indulna, és én megfizethetném vagy kicselezhetném a
följutást, egy pillanatig sem tétováznék. A józan
ész sietett a segítségemre, megsúgva, hogy ezt nem tehetem. Legalábbis az
én koromban. És ebben nem is az Átjáró Tröszt értékítélete a döntő.
Ráadásul nem is megfelelő az idő. Az Átjáró aszteroidjának pályája éppen
derékszögben áll az ekliptikával, kicsiny az eltérés lehetősége. A Földről
rettentő hosszú az út odáig, még Hoffmann függvényei szerint is legalább
húsz hónap vagy több. De még fölerősített gyorsulás mellett is több mint
hat. Annyi idő alatt pedig azok a hajók oda-vissza megjárhatják az utat.
No persze, ha egyáltalán visszatérnek valaha!
Ennek fölismerése legalább annyira jelentett
megkönnyebbülést, mint lázas, vágyakozó sóvárgást valami elveszített érték
után. Sigfrid von Ideg sohasem tanított meg rá,
hogyan szabadulhatnék meg az ambivalenciától (vagy a bűntudattól). Azt
viszont megmondta, hogyan viselkedjek velük szemben. A legfontosabb
recept, hogy egyszerűen hagyjuk megtörténni a dolgokat. Előbb vagy utóbb
úgyis a felszínre törnek. (Mondja ő!) Legalábbis ebben nincsen semmi
meglepő. Ezért azután, miközben hagytam, hogy ez az ősi ellentét semmivé
váljon, vígan úszkáltam a medencében, élvezve a pezsgőfürdő feltörő
buborékjait, büszkén szemlélve a házat, amelyben lakom, azt a szárnyát,
amelyben, legalábbis egy darabig, platonikus szerelemre ítéltetett
feleségem pihen… remélhetően jó és nyugodt állapotban. Hanem akármit
csinált, nem tette egyedül. Egy bérkocsi legalább kétszer odaröpített
valakit a földalatti-állomástól. Az első két érkező nő volt. Az éppen most
odahúzó bérkocsiból viszont egy férfi szállt ki. Az illető bátortalanul
körülkémlelt, miközben a taxi megfordult, és elrobogott valami újabb fuvar
után. Valahogy kételkedtem benne, hogy az illető Essie-hez érkezett, de
semmi oka nem lehetett annak sem, hogy engem keressen. Végső esetben miért
nem fordult Harriet programjához? Ezért azután meglepetés volt számomra,
amikor az eresz alá rejtett puskamikrofon felém fordult, helyet adva
Harriet sürgető hangjának: – Robin! Mr. Haagenbusch
keresi. Azt hiszem, fogadnia kellene őt! Ez
egyáltalán nem volt jellemző Harriet stílusára. De mivel általában neki
volt igaza, átporoszkáltam a pázsiton, csupasz lábamat leöblítettem a
franciaablak előtt, és betessékeltem a látogatót a dolgozószobámba. Eléggé
vénecske volt az illető, rózsaszín, kopasz fejtetővel, torzonborz őszes
pofaszakállal és gondosan formált amerikai kiejtéssel – nem abban a lágy
stílusban, ami általában jellemző a született amerikaiakra.
– Natyon köszönöm, hogy fogad, Mr. Broadhead –
mondta, és átnyújtott egy névjegyet:
HERR DOKTOR ADVOKAT WM. J.
HAAGENBUSCH
– Pete Herter ügyvédje vagyok – jelentette ki. – Ma
reggel röpültem ide Frankfortból, mert üzletet akarok kötni magával.
Ó, micsoda előzékenység! – gondoltam magamban.
Képzeljük csak el! Személyesen jön ide üzleti ügyben! De Harriet kívánsága
az volt, hogy találkozzam ezzel az alakkal, akivel már valószínűleg
értekezett is, ezért így szóltam az illetőhöz: –
Mit óhajt, uram? Arra várt, hogy hellyel kínáljam.
Megtettem. Jutott eszembe, hogy esetleg kávét és egy kis konyakot is
kérhetne, de ehhez igazándiból nem volt kedvem. Ekkor lehúzta fekete
sevrókesztyűjét, futó pillantást vetett gyöngyszemkörmeire, és kimondta:
– Az ügyfelem 250 milliót követel, elkülönített
számlán, mindennemű további befolyásolás kizárásával. Ez az üzenet tegnap
este futott be! Fölhahotáztam!
– Krisztusom, Haagenbusch! Miért mond ilyesmit,
tudván, hogy nincs is ennyi pénzem! – Valóban nincs
– egyezett bele. – A Herter–Hall vállalkozásbeli érdekeltségén, némi
haltenyésztési tőkeérdekeltségén kívül semmije sincs, csak egy-két lakása
és kevés személyi holmija. Úgy vélem, hat-hétmilliót mozgósíthatna, nem
számítva a Herter–Hall tőkerészt. Isten tudja, annak mennyi lehet az
értéke jelenleg, ha mindent számításba veszünk.
Hátradőltem és fölnéztem rá. – Azt is tudja, hogy a
turistaérdekeltségeimtől megszabadultam. Alaposan tájékozódott felőlem.
Csak a tápanyagbányákról feledkezett meg. – Nem.
Nem hinném, Mr. Broadhead. Úgy értesültem, hogy azokat éppen ma délután
értékesítették. Egyáltalán nem volt kellemes érzés
rájönnöm, hogy jobban ismeri az anyagi helyzetemet, mint saját magam. Úgy,
tehát Morton azokon is kénytelen volt túladni! De nem volt rá időm, hogy
fölmérjem a dolog pillanatnyi jelentőségét, mivel Haagenbusch megvakarta a
pofaszakállát, és így folytatta: – Ez a helyzet,
Mr. Broadhead. Ügyfelemnek tudomására hoztam, hogy egy kényszer hatására
kötött megállapodás nem érvényesíthető. Így most már nem reméli, hogy
célját elérheti az Átjáró Tröszttel vagy akár az ön érdekeltségeivel
megkötött egyezség révén. Ennek megfelelően új utasításokat kaptam tőle:
el kell érnem az említett összeg azonnali kifizetését. Lenyomozhatatlan
bankszámlán kell elhelyeznem az ő nevére, és rendelkezésére kell
bocsátanom, ha és amikor visszatér. – Az Átjárónak
nem tetszik majd ez a zsarolás – mondtam. – Persze aligha lesz más
választása. – Nem bizony – értett egyet velem
Haagenbusch. – Mr. Herter tervének egyetlen hibája az, hogy
működésképtelen. Abban ugyan biztos vagyok, hogy a pénzt kifizetik. Sőt
abban is, hogy a tárgyalásaimat rögzítik, az irodáimat teletömik
poloskákkal, és az Átjáró-szerződésben részes valamennyi ország
igazságügyi hatóságai vádemelést készítenek elő Mr. Herter ellen, amint
visszaérkezik. Én viszont nem óhajtok tettestársként szerepelni azokban a
vádiratokban! Tisztában vagyok vele, mi történik majd. A pénzt megtalálják
és visszaveszik. Mr. Herter szerződését az együttműködés hiányára való
hivatkozással fölbontják. Azután, és igazán ez a legkevesebb, börtönbe
zárják az öreget. – Nos, elég kellemetlen
helyzetben van, Mr. Haagenbusch – vélekedtem.
Szárazon fölkuncogott. De a tekintetében nem volt semmi vidámság. Egy
pillanatra ismét megvakarta a barkóját, azután fölcsattant:
– Maga ezt nem érti! Nap mint nap hosszú, kódolt
utasítások. Követeljem ezt, garantáljam azt, amazért pedig személyes
felelőséggel tartozom! Azután küldjek neki választ, amely csak huszonöt
nap múlva érkezik oda, miközben ötven napon át újabb utasításokkal bombáz…
a gondolatai egyre zavarosabbak, emellett gyalázkodik és fenyegetőzik. Nem
egészséges ember, és minden, csak nem éppen fiatal! Valójában nem hinném,
hogy megéri és besöpörheti a zsarolás gyümölcsét… de még az is
előfordulhat. – És miért nem lép ki?
– Megtenném, ha megtehetném. De ha kilépek is,
akkor mi lesz? Akkor már senki sem állna mellette. Akkor pedig vajon mit
tenne, Mr. Broadhead? Azonkívül – vonta meg a vállát – nagyon régi barátom
ő, uram. Apámnak volt az iskolatársa. Nem. Nem hagyhatom ott. Persze azt
sem tehetem meg, amire kér. Ön viszont talán megteheti. Nem azzal, hogy
átad neki negyedmilliárd dollárt, hiszen ennyi pénze sohasem volt. De
egyenlő rangú társává teheti őt. Azt hiszem, ezt elfogadná. Nem… de
talán belemenne. – De hiszen én már… –
Elhallgattam. Ha Haagenbusch nem tud róla, hogy érdekeltségeim felét már
Bovernak adtam, akkor nem is árulom el neki. – Miért ne
érvényteleníthetném én is a szerződést? – kérdeztem.
Haagenbusch vállat vont. –
Azt megtehetné. De azt hiszem, mégsem kellene. Ön afféle szimbólum az ő
szemében, és úgy vélem, önben megbízna. Tudja, azt gondolom, hogy értem,
mit akar kihozni az egészből. Olyan életre vágyik, amilyen az öné, már
amennyi még hátravan neki. Fölállt.
– Nem várom el öntől, hogy azonnal beleegyezzen –
mondta. – Van, mondjuk, huszonnégy órám, mielőtt válaszolnom kellene Mr.
Herternek. Kérem, gondolja meg a dolgot. Egy nap múlva ismét kapcsolatba
lépek önnel. Kezet fogtam vele, utasítottam
Harrietet, hogy hívjon neki egy taxit, mellette maradtam a kocsiföljárón,
amíg megérkezett és elszáguldott vele a leszálló estébe.
Amikor visszatértem a szobámba, ott találtam
Essie-t, amint az ablak előtt állva nézi a Tappan-tó fölött villódzó
fényeket. Hirtelen megvilágosodott előttem, kik lehettek a látogatói a nap
folyamán. Egyikük egész biztosan a fodrásza volt. Rőtarany hajzuhataga
egyenesre vágva omlott alá megint, majdnem a derekáig, s amikor megfordult
és rám mosolygott, ugyanaz az Essie állt előttem, aki végtelen hosszúságú
hetekkel ezelőtt elutazott Arizonába. – Rettentő
sokáig tárgyaltál azzal az emberkével – jegyezte meg. – Biztos megéheztél
közben. – Egy percig csak nézte, amint ott állok előtte tanácstalanul,
azután fölnevetett. Gondolom, a képemre voltak írva a kérdéseim, mivel
magától megfelelt rájuk: – Egy: a vacsora máris készen van. Valami könnyű,
amivel bármikor megbirkózhatunk. Kettő: már föl is tálaltattam a
hálószobánkban, arra az esetre, ha kedved lenne ott csatlakozni hozzám. És
három: igen, Robin, Wilma biztosított róla, hogy már teljesen jól vagyok.
Sokkal jobban, mint ahogy képzelnéd, kedvesem. –
Azt látom, hogy olyan jól nézel ki, amennyire emberileg lehetséges –
mondtam, bizonyára vigyorogva, mivel világos, tökéletes ívű szemöldöke
vidáman összerándult. – Szórakoztat ugyebár a
fölajzott feleséged látványa? – incselkedett. – Ó,
nem! Nem. Egyáltalán nem erről van szó – mormoltam, átkarolva a derekát. –
Csak arra gondoltam egy perccel ezelőtt, hogy vajon miért akarhat magának
bárki olyan életet, amilyen az enyém. Most már tudom!
Hát igen.
Azután szerelmeskedtünk, először lassan és óvatosan, majd amikor rájöttem,
hogy nem törik tőle darabokra, még egyszer, bátrabban és hevesebben. Utána
fölfaltuk a dohányzóasztalkára bekészített ennivaló nagy részét, majd
fogócskázni és kergetőzni kezdtünk, ami újabb szeretkezésbe torkollott.
Végül összefonódva szundítottunk egyet, míg Essie bele nem suttogta a
tarkómba: – Figyelemre méltó teljesítmény volt egy
vén kecskétől, Robin. Még egy tizenhét évesnek sem vált volna szégyenére!
Ásítozva nyújtózkodtam fektemben, hátamat a hasához
és melléhez dörgölve. – Azért úgy érzem, kissé
elkapkodtuk a dolgot – jegyeztem meg. Essie nem
válaszolt, csak belefúrta orrát a vállgödrömbe. Van bennem egy különleges,
nem látható és hallható radarberendezés, amely mindig megmondja az igazat.
Még heverésztem egy percet, aztán összeszedtem magam és fölültem.
– Essie, drágaságom – fordultam hozzá –, ki vele,
mit akarsz mondani!? Elnyúlt a karjaim között,
arcát a bordáimba fúrta. – Ugyan miről? – kérdezte
ártatlanul. – Na gyerünk, Essie! – Miután most sem
válaszolt, nekiszegeztem a kérdést: – Talán keljek föl az ágyból, és
faggassam ki Wilma doktort? Erre ő is fölült, és
ásított egyet. Mesterkélten. Mikor ugyanis rám nézett, teljesen éberen
csillogott a szeme. – Wilma túlságosan konzervatív!
– mondta végül vállat vonva. – Léteznek bizonyos elnyújtott hatású
gyógyszerek, cortocoszteroidok meg ilyesmi, amelyeket nem akar nekem
beadni. Azok ugyanis jelenthetnek valami kockázatot jó pár év múlva, de
akkorra a totális kezelés már nyilván megbirkózhat majd velük, ebben
teljesen biztos vagyok. Szóval kierőszakoltam őket tőle. Egészen dühbe
gurult. – Kockázatot, azt mondod! Úgy érted,
leukémiát? – Előfordulhat. De sokkal valószínűbb,
hogy nem. És egészen biztos, nem hamar! Fölkeltem
fektemből, és azon csupaszon az ágy szélére telepedtem, hogy jobban
láthassam őt. – De Essie, miért?
Ujjait becsúsztatta hosszú haja alá, és
hátralendítette az arcából, hogy jobban a szemembe nézhessen.
– Azért, mert siettem – közölte. – Mivel neked
végül is jogod van egy normális feleséghez. Mivel kellemetlen katéteren
keresztül pisilni, nem is beszélve a dolog esztétikai oldaláról. Mivel
rajtam állott a döntés, és én így döntöttem. – Lelökte magáról a takarót,
és hanyatt dőlt. – Gyere csak, Robin, nézz meg jól! – sürgetett. – Még
sebhelyek sincsenek rajtam. És odabent, a bőröm alatt, minden porcikám
rendesen működik. Tudok enni, emészteni, üríteni, szeretkezni, még
gyermeket is foganhatok tőled, ha úgy kívánod. És nem jövő tavasszal vagy
egy év múlva. Most! És mindez teljesen igaz volt.
Saját szememmel meggyőződhettem róla. Hosszú, karcsú testén semmi nyom…
no, mégsem egészen… bal oldalán azért ott virított az új bőr egy
szabálytalan foltja. De oda kellett figyelni, hogy észrevegye az ember,
ezenkívül semmi jele sem volt annak, hogy alig néhány hete még összetört,
megnyomorított és tulajdonképpen halott volt. Fázni
kezdtem. Fölkeltem, hogy megkeressem Essie hálóingét, és én is magamra
vettem valamit. Még maradt egy kis kávé az asztalon, ráadásul jó meleg.
– Én is kérek! – szólalt meg Essie, miközben
töltöttem magamnak. – Nem kellene inkább pihenned?
– Ha majd elfáradok – állapította meg tárgyilagosan
–, magad is észreveszed, mert befordulok és elalszom. De már mióta nem
voltunk így egymással, Robin. Élvezem a dolgot!
Átvette tőlem a csészét, és a pereme fölött rám nézett, miközben
kortyolgatta. – De te nem élvezed – jegyezte meg.
– Jaj, dehogynem! – És ez igaz is volt, de
tisztességből hozzá kellett tennem: – Néha igazán csodálkozom, Essie.
Miért van az, hogy amikor te szerelmet mutatsz irántam, az én agyamban
valamiféle bűntudat ébred? Letette a csészéjét, és
hátradőlt. – Tényleg akarod, hogy beszéljek erről,
Robin drágám? – Hogyne akarnám! – Majd hozzátettem:
– Azt hiszem, ha bárkit, akkor a jó öreg Sigfrid von Ideg-programot
kellene előkerítenem és elmondanom neki! – Ezt
bármikor megteheted – mormolta Essie. – Hmm! Ha
most előkerítem őt, ki tudja, mikor végezhetek majd vele. Mindenesetre
most nem erre a programra vagyok kíváncsi. Annyi minden történik éppen,
Essie! És minden valahogy nélkülem. Úgy érzem, hogy kívül rekedek az
eseményeken. – Igen – töprengett Essie –, nagyon
jól tudom, hogyan érzel. Akarsz csinálni valamit, hogy ne érezd magadat
kirekesztve? – Háát… meglehet – mondtam. – Például
Peter Herterrel kapcsolatban. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal,
hogy meg kellene beszélnem a kérdést Albert Einsteinnel.
– Nos, miért ne? – bólogatott Essie. Ő is
kitelepedett az ágy szélére. – Add ide a papucsomat, kérlek. Azt mondom,
máris lássunk neki! – Most? Hiszen olyan későre
jár. Neked nem lenne szabad… – Robin – csicseregte
Essie kedvesen –, én is beszéltem Sigfrid von Ideggel. Nagyon jó program,
még ha nem is én írtam. Azt mondja, hogy jó ember vagy, keménykötésű és
nagylelkű, amit én is tanúsíthatok, arról nem is beszélve, hogy kitűnő
szerető és igazán szórakoztató társ. Gyerünk a dolgozószobádba! – Ezzel
kézen fogott, és beléptünk a Tappan-tóra nyíló tágas helyiségbe, ahol
letelepedtem a számítógép konzolja előtt álló öblös karosszékbe. – Persze
– folytatta – Sigfrid azt is megállapította, hogy különleges képességgel
rendelkezel a dolgok halogatására. Tehát segítek benne egy kicsit, hogy
fölrázzalak. Dajtye gorod Polimat! – Ezt már nem nekem, hanem a
konzolnak mondta, amely nyomban életre kelt. – Egyszerre kérem az Albert-
és a Sigfrid-programot – adta ki az utasítást. – Mindkettőt interaktív
üzemben! Most pedig, Robin, tegyük föl a benned motoszkáló kérdéseket!
Tulajdonképpen én is nagyon kíváncsi vagyok rájuk!
Ez az én
feleségem, akit oly régen vettem el, S. Ya. Lavorovna komoly
meglepetésekkel szolgál számomra, amikor a legkevésbé várom. Kényelmesen
letelepedett mellém, és a kezemet fogta, miközben teljesen nyíltan
beszéltem olyan dolgokról, amelyekről a legkevésbé sem akartam. Nem csupán
arról volt szó, hogy elmenjek a Hícsí Mennyországba vagy a tápanyaggyárba,
és megakadályozzam, hogy a jó öreg Peter Herter fölforgassa az egész
világot. Arról beszéltem, hogy azután hová menjek!
Eleinte persze nem úgy nézett ki, hogy egyáltalán
készülnék valahová. – Albert – kezdtem –, azt
mondtad, hogy az Átjáró adattárának alapján megállapítottad, mely
beállítások juttatnak a Hícsí Mennyországhoz. Meg tudnád tenni ugyanezt a
tápanyaggyárral kapcsolatban is? Mind a ketten
békésen megfértek a PV-készülék képtankjában. Albert a pipájából pöfékelt,
Sigfrid karba tett kézzel, némán, figyelmesen hallgatott. Addig nem szólal
meg, amíg én nem szólok hozzá, és ezt most még nem tettem meg.
– Attól tartok, nem – mondta Albert bocsánatkérőn.
– A tápanyaggyárról csak egy helymeghatározást ismerünk Trish Bovertől, és
az nem elegendő a bizonyossághoz. Talán nulla hat a valószínűsége, hogy
ismét odavetődik egy hajó. De azzal is mire mennénk? Nem térhetne vissza,
Robin. Legalábbis Trish Boveré nem jött vissza. – Kényelmesen
elhelyezkedett, úgy folytatta: – Persze azért akad egy-két alternatíva. –
A mellette ülő Sigfrid von Ideg felé fordult. – Valaki esetleg úgy
manipulálhatná Herter tudatát, hogy megváltoztassa a terveit.
– Ilyesmi esetleg beválhat? – kérdeztem még mindig
Albert Einsteintől. Ő vállat vont, Sigfrid is mocorgott egy kicsit, de még
mindig nem szólt semmit. – Ugyan, ne légy már ilyen
gyerek! – ripakodott rá Essie. – Válaszolj, Sigfrid!
– Goszpozsa Lavorovna – reagált végre Sigfrid, még
mindig hozzám fordulva –, nem is tudom. Azt hiszem, a kollégám úgy vetette
föl ezt a kérdést, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatom. Igaz,
tanulmányoztam Peter Herter fölvett közleményeit. A jelképrendszerük
teljesen egyértelmű. Azok az angyali nők a karvalycsőrükkel vagy „horgas
orrukkal”, ugyebár, goszpozsa? Payter gyermekkori élményei köszönnek
vissza bennük, olyasmi, mint a világ megszabadítása az álnok zsidóktól.
Erőszak rejlik mögöttük, valamiféle büntető szándék. Az az ember nagyon
beteg, valójában máris elszenvedett egy szívrohamot, és egyáltalán nem
gondolkodik racionálisan. Valójában teljesen gyermeteg állapotba zuhant
vissza. Sem a szuggesztió, sem észérvek nem hatnának rá, goszpozsa.
Egyetlen lehetőségnek a hosszú távú analízis ígérkezne. Ebbe azonban
aligha menne bele, a fedélzeti számítógép sem birkózna meg a feladattal,
és különben sincs rá elegendő idő. Én itt nem segíthetek, helyesebben nem
látok rá reális esélyt. Régen, nagyon régen
eltöltöttem pár száz, túlnyomórészt gyötrelmesen kellemetlen órát Sigfrid
ésszerű, ám annál őrjítőbb hangját hallgatva, így igazán semmi kedvem sem
volt rá, hogy újra halljam. Ráadásul nem is ez volt a legrosszabb.
Essie megmozdult mellettem.
– Polymath – mondta –, gondoskodj friss kávéról! – Majd hozzám fordult. –
Azt hiszem, egy darabig itt maradunk! – El nem
tudom képzelni, minek! – tiltakoztam. – Teljesen frusztráltnak érzem
magam. – Ha így van – tréfálkozott Essie kedélyesen
–, akkor jobb, ha nem isszuk meg a kávét, hanem visszabújunk az ágyba.
Mellesleg én határozottan élvezem a helyzetet. –
Hát akkor gyerünk tovább! – Különös módon csöppet sem voltam álmosabb,
mint amilyennek Essie látszott. Valójában teljesen éber voltam és
kipihent, s talán az agyam sem volt tisztább sohasem. – Albert – kérdeztem
–, akad valami újság a hícsí könyvek megfejtéséről?
– Nem sok, Robin – szabadkozott. – Előkerült még néhány olyan matematikai
munka, amilyet már láttál, de a nyelvükről lényegében semmi… mi történt,
Robin? Csettintettem az ujjaimmal. A kósza
gondolat, amely eddig a tudatom mélyén rejtőzködött, most hirtelen a
felszínre tört. – Az „áldatlan számok”! –
kiáltottam föl. – Azok a számok abban a könyvben! Ugyanazok, amelyeket a
Holt Emberek „áldatlan számoknak” neveznek! –
Magától értetődik, Robin – bólogatott Albert. – Azok a világmindenségnek,
de legalábbis ennek az univerzumnak a dimenziótlan, állandó mutatói. No
persze, itt van azért Mach tételének kérdése, amely szerint…
– Ne most, Albert, ne most! Mit gondolsz, honnan
vehették őket a Holt Emberek? Albert egy pillanatra
somolyogva elhallgatott. Pipájából kiverte a hamut, és Sigfridre
pillantott, mielőtt megszólalt: – Az a
következtetés kínálkozik, hogy a Holt Emberek valahogy kapcsolatba
kerültek a hícsí gépi intelligenciávál. Az kétségtelen, hogy mindkét
irányban létrejött valamilyen információáramlás. –
Pontosan erre gondoltam én is! És mit gondolsz, mi mást tudhatnak még a
Holt Emberek? – Ezt rendkívül nehéz lenne
megmondani. Hiszen tudjuk, milyen tökéletlenül tárolják őket. Legjobb
pillanataikban is különösen nehéz volt velük a kommunikáció, azóta pedig
teljesen összezavarodtak. Izgatottan
fölegyenesedtem. – És mi van, ha helyreáll ez a
kommunikáció? Mi volna, ha valaki odamenne a Hícsí Mennyországba, hogy
szóra bírja őket? Albert köhintett. Gondosan
kerülve a kioktató hangnemet, figyelmeztetett: – Ne
feledd, Robin, hogy a Herter–Hall család több tagja plusz az a Wan fiú
teljesen hiábavalóan próbált valamilyen választ kicsikarni belőlük erről a
kérdésről. Még a mi gépi intelligenciánk is csak szánalmas eredményre
jutott, bár… – folytatta feltűnően udvariasan – ez főként azzal
magyarázható, hogy a fedélzeti komputerük, Vera az egyetlen
kapcsolatteremtési lehetőségünk. Különben is csapnivaló a tárolásuk,
Robin. Rögeszmések, irracionálisak és gyakran teljesen zavarosak.
Essie jelent meg mögöttem, egy tálcán gőzölgő
kávéscsészékkel; nem is hallottam a konyhai csengő jelzését, hogy már
készen van. – Kérdezd meg őt is, Robin! – mondta
határozottan. Nem tettem úgy, mintha nem érteném.
– A pokolba! – mordultam föl. – Rendben van,
Sigfrid. Ez a te világod. Hogyan vehetnénk rá őket, hogy végre szóba
álljanak velünk? Sigfrid elmosolyodott, és szabaddá
tette összekulcsolt kezeit. – Örülök, hogy ismét
beszélhetek hozzád, Robin – jelentette ki. – Engedd meg, hogy gratuláljak
a legutóbbi beszélgetésünk óta bekövetkezett jelentős haladáshoz…
– Most arról beszélj! –
Természetesen, Robin. Létezik egy lehetőség. A nőnemű földerítő,
Henrietta tárolt kapacitása elég teljesnek mutatkozik, egy bizonyos
mániájától eltekintve, mármint a férje hűtlenkedését illetően. Azt
gondolom, ha készíthetnénk egy programot annak alapján, amit a férje
személyiségéről tudunk, és azzal szembesíthetnénk őt…
– Hogy hamisítsunk neki egy férjet?
– Lényegében igen, Robin – bólogatott Sigfrid. –
Nem is lenne muszáj túl hitelesre csinálnunk. Mivel a Holt Emberek
tárolása annyira hézagos, valószínűsíthető, hogy elsiklanak a nem
megfelelő részletek fölött. Mindemellett a programnak teljesen…
– Ne locsogj, Sigfrid! Tudsz egy ilyen programot
készíteni vagy sem? – Igen. A feleséged
segítségével, igen. – És azután? Hogyan biztosítsuk
a kapcsolatát Henriettával? Oldalpillantást vetett
Albert felé. – Azt hiszem, kollégám segíthet e
téren. – Magától értetődik, Sigfrid – reagált
Albert kedélyesen, egyik lábát a másik nagyujjával vakargatva. – Egy.
Készítsd el a programot, segédprogramokkal együtt! Kettő. Vedd föl egy
PMAL–2 típusú flip-processzorra, gigabit nagyságrendű gyorsmemóriával, és
mellékeld a szükséges kiszolgáló egységeket! Három. Helyezd el egy ötfős
hajón, és indítsd el a Hícsí Mennyország felé. Azután kapcsold össze
Henriettával, és láss neki a kikérdezésének. Azt hiszem, izé, nulla kilenc
az esély rá, hogy működni fog. Elfintorodtam.
– Ugyan mi szükség arra, hogy ezt az egész
gépezetet megkocsikáztassuk? Albert türelmes
magyarázatba kezdett: – Itt a c-ről van szó, Robin.
A fénysebességről! Mivel nem áll rendelkezésünkre fénysebességnél gyorsabb
rádiókészülék, el kell juttatnunk a készüléket a tett színhelyére!
– De a Herter–Hall komputernek van ilyen
rádiókészüléke. – Az nagyon korlátolt gép, Robin.
Túl lassú. És a legrosszabbról még nem is beszéltem. Tudod, hogy ezek a
berendezések meglehetősen terjedelmesek. Egy ötszemélyes hajót nagyjából
meg is töltenek. Ami azt jelenti, hogy csupaszon és védtelenül érkezik meg
a Hícsí Mennyországba. És fogalmunk sem lehet róla, ki fogadja majd a
dokkoknál. Essie ismét mellettem ült, csinosan,
töprengőn és egy csésze kávéval a kezében. Gépiesen elvettem tőle, és
belekortyoltam. – Azt mondtad, „nagyjából” –
emlékeztettem Albertet. – Ez azt jelenti, hogy esetleg egy pilóta is
mehetne? – Attól tartok, aligha, Robin. Mindössze
körülbelül százötven kiló hasznos teherkapacitás marad.
– De az én súlyom csak feleannyi! – Essie teste
megfeszült mellettem. Most érkeztünk el a kritikus ponthoz. Úgy éreztem, a
fejem sokkal tisztább, és magam is sokkal magabiztosabb vagyok, mint hetek
óta bármikor. A tehetetlenség görcse percről percre oldódott bennem.
Tisztában voltam vele, mit beszélek, és még világosabban éreztem, mit
jelent mindez Essie számára. Mégsem volt kedvem abbahagyni.
– Ez megfelel a tényeknek, Robin – következtetett
Albert –, de talán holtan óhajtasz odaérkezni? Ott van az élelem, a víz és
a levegő! Egy oda-vissza útra érvényes átlagos ellátmányod, a normális
regenerálódás követelményeit figyelembe véve, több mint háromszáz kilót
jelent, és ennyire egyszerűen nincs… – Hagyd abba,
Albert – szóltam közbe. – Te is ugyanannyira tisztában vagy vele, akár én
magam, hogy ezúttal nem oda-vissza útról beszélünk. Hanem… de tényleg,
miről is? Huszonkét napról. Ennyi volt Henrietta repülésének ideje. Ez
minden, amire nekem is szükségem van. Legyen elegendő huszonkét napra!
Akkorra már a Hícsí Mennyországban leszek, és ott ez már nem számít!
Sigfrid fölajzott tekintettel, de hallgatagon
nézett ránk. Albert határozottan aggodalmas képet vágott. Mégis elismerte:
– Nos, ez végül is igaz, Robin. De igen nagy a
kockázat. A lényeg az, hogy egyáltalán nincs fölmérhető hibahatár.
Megráztam a fejemet. Jóval megelőztem őt ezúttal,
legalábbis abban az értelemben, ameddig ő hajlandó lett volna egyáltalán
elmenni. – Azt mondtad a minap, hogy a Holdon van egy olyan Ötös, amelyik
alkalmas lenne erre az útra. Akad-e ott egy ilyen hogyishívják, PMAL is?
– Nincs, Robin! – Aztán bánatosan hozzátette: – De
van egy a Kourou állomáson, fölkészítve egy vénuszi útra.
– Köszönöm, Albert – mondtam félig haraggal, mivel
akár a fogát húzták volna, úgy kellett kiszedni belőle. Azután
hátradőltem, és emészteni kezdtem az éppen kimondottakat.
Persze nem én voltam a társalgás egyedüli figyelmes
hallgatója. Essie koppanva tette le mellettem a kávéscsészéjét.
– Polymath – csattant a hangja –, kerítsd elő és
játszd be a Morton-programot, oda-vissza! Nos, rajta, Robin! Tedd meg,
amit meg kell tenned! A képtankból ajtócsapódás
hallatszott, Morton sétált be, kezet rázott Sigfriddel és Alberttel,
miközben a válla fölött rám vetette kérdő pillantását. Belépvén azonnal
fölmérte a helyzetet, és az arckifejezése láttán világossá vált számomra,
hogy a tapasztalat egyáltalán nem tetszik neki. De ezzel nem törődtem.
– Morton – szólítottam meg –, van egy PMAL–2
információs processzor egy guyanai kilövőállomáson. Azonnal vásárold meg
nekem! Megfordult, és keményen a szemembe nézett.
– Robin – fordult hozzám határozottan –, nem
hiszem, hogy tisztában vagy vele, milyen sebességgel emészted föl a
tőkédet! Ez a program például legalább ezer dollárodba kerül percenként!
Újabb tőkeértékesítést kell eszközölnöm… – Adj el
akármit! – De nemcsak erről van szó. Inkább arról a
balga ötletedről, hogy kilöveted magad a Hícsí Mennyország felé azzal a
komputerrel együtt. Ne tedd! Még csak ne is gondolj rá! Mindenekelőtt
Bover keresete még mindig az utadban áll. Másodsorban, ha mégis sikerrel
járnál, még mindig megidézhető lennél egy teljesen jogos kereset alapján
az okozott veszteség miatt… – Nem vagyok kíváncsi
az erről alkotott véleményedre, Morton. Tegyük föl, hogy rávehetem Bovert
a keresete visszavonására. Vajon akkor is megállíthatnának?
– Igen! Bár tényleg megtehetnék – tette hozzá
engesztelőn –, arra is van némi esély, hogy nem. Legalábbis nem idejében.
Ettől függetlenül, mint jogi tanácsadódnak, kötelességem megjegyezni,
hogy… – Jobb, ha nem mondasz semmit. Vásárold meg
azt a gépet! Albert és Sigfrid, készítsétek el a programot, ahogy
megbeszéltük. Egyébként ti hárman távozzatok a tankból! Harrietre van
szükségem. Harriet! Szervezd meg a repülésemet Kourouból a Holdra azzal a
hajóval, amelyet Morton vásárol meg számomra! Amilyen gyorsan csak lehet!
Közben nézz utána, elérhető-e Hanson Bover. Beszélni szeretnék vele!
Miután Harriet bólintott és dolgához látott, Essie
felé fordultam. Szeme ugyan nedvesen csillogott, de azért mosolygott.
– Tudod-e, min csodálkozom? – kérdeztem. – Sigfrid
ezelőtt sohasem szólított Bobnak vagy Bobbynak.
Essie átölelt, és szorosan magához szorított. –
Lehet, hogy úgy érzi, már nem kell gyermekként kezelnie – mondta. – És én
is egyetértek vele. Ne gondold, hogy csak azért igyekeztem ilyen hamar
meggyógyulni, hogy szerelmeskedhessünk! Nem! Azért is, hogy ne érezd
magadat a feleséged rabjának, akit bűn lenne magára hagynod. No és hogy
megbirkózhassam a helyzetemmel, ha mégis elmégy – tette még hozzá.
Amikor Cayenne-ben leszálltunk, koromsötét volt, és szemerkélt az
eső. Bover ott várt a vámhivatal előtt, félig alva egy habszivacs
karosszékben, a csomagkiadó mellett. Többször is megköszöntem neki, hogy
kijött elém, de ő csak a vállát vonogatta válaszul.
– Mindössze két óránk van – közölte végül. – Gyerünk, essünk túl a dolgon!
Harriet megrendelt nekünk egy kávédarálót. Akkor
emelkedtünk a pálmafák fölé, amikor éppen kiemelkedett a Nap az
Atlanti-óceánból. Amikor Kourouba értünk, már délre járt az idő, és a
holdrakéta ott magasodott az indítótornyának támaszkodva. Parányinak tűnt
azokhoz képest, amelyek a Kennedy vagy a California űrrepülőtérről
indultak, de a guyanai Spatial Centre rakétáinak teljesítménye
egyhatodnyival nagyobb, mivel majdnem az Egyenlítőn van, ezért nem kell,
hogy olyan óriásiak legyenek. A számítógép már bemelegedett, és rendesen
működött, ezért Boverral együtt azonnal beszálltunk. Egy rándulás.
Szökkenés. Torkomban feltört a reggeli íze, amelyet nem kellett volna
elfogyasztanom a repülőgépen, és máris úton voltunk.
A holdutazás három napba telik. Amennyit csak
tudtam, végigaludtam ebből az időből, a többit locsogással töltöttük
Boverral. Az utóbbi tizenkét évben ez volt a leghosszabb idő, amelyet
kommunikációs lehetőségeimtől megfosztva kellett eltöltenem, ezért azt
hittem, nagyon keserves lesz az élmény, de villámgyorsan elmúlt. Akkor
ébredtem föl, amikor elhangzott a fékezéssel kapcsolatos figyelmeztetés.
Figyeltem, amint a rézvörös Hold felénk emelkedik, azután már ott is
voltunk. Ha arra gondolok, hogy milyen távolságokat
bejártam már, különös, hogy még sohasem jutottam el a Holdra. Nem is
tudtam, mi vár ott rám. Meglepő volt az érzés: a táncos könnyedség, amikor
az ember súlya nem több, mint egy fölfújt gumibabáé, a reszelős tenor
hang, ami a számból előtört a húszszázaléknyi héliummal dúsított
levegőben. Az emberek már nem hícsí keveréket lélegeztek be, legalábbis a
Holdon. A hícsí bányagépek bombaként hatoltak be a holdkőzetbe, és a
rendelkezésre álló kimeríthetetlen mennyiségű napenergia szinte ingyenessé
tette működtetésüket. Az egyetlen problémát a levegővel való ellátásuk
jelentette, ezért töltötték fel őket héliummal, ami lényegesen olcsóbb
volt, mint a N2. A
hícsí holdorsó az űrrepülőbázis közelében volt… vagyis helyesebben
fogalmazva, a bázist telepítették éppen oda, ahová, a Fra Mauro mellé,
mivel az volt az a hely, ahol a hícsík vagy millió évvel ezelőtt a
legmélyebbre ástak. Az egész a felszín alatt helyezkedett el, még a
dokkokat is elrejtették egy holdkráter árnyékos oldalába. Két amerikai
űrhajós, Shepard és Mitchell egyszer egy hétvégén ott kószáltak, alig
kétszáz kilométerre tőle, mégsem vették észre. Jelenleg egy, az ezret
jóval meghaladó lélekszámú közösség népesítette be, új árkok és alagutak
ágaztak szerte belőle minden irányban, a Hold felszínén pedig mikrohullámú
tányérok, napkollektorok és mindenféle vezetékek sorakoztak.
– Hé, maga! – szólítottam meg az első utamba akadó,
épkézlábnak tűnő embert, akinek láthatóan nem volt semmi dolga. – Hogy
hívják? Könnyedén felém lódult. Szájából
meggyújtatlan szivar fityegett. – Mit óhajt? –
szegezte nekem a kérdést. – Akadna némi
kirakodnivaló ebből az űrrepülőből. Arra a dokkban álló, ötfős hajóra
kellene átcipelni. Kellene vagy fél tucat ember meg talán valami
rakodógép. Különben sürgős lenne a dolog. – Hmm –
dünnyögte a fickó. – És van rá engedélye? – Majd
megmutatom, amikor kifizetem a munkát – mondtam. – Egyébként fejenként
ezer dollárt fizetek, plusz magának tízezer jutalmat, amennyiben három óra
alatt végeznek. – Hm. No, lássuk a holmit! – Éppen
akkor kezdték lerakni a rakétáról. A fickó alaposan megszemlélte,
vakarózott egy sort, gondolkodott egy darabig. Nem volt teljesen néma.
Egyszerre egy-két szót nyögött csak ki, amiből kiderült, hogy a neve ifj.
A. T. Walthers, és a Vénusz alagútjaiban jött a világra. Karperece alapján
megállapíthattam, hogy ő is szerencsét próbált az Átjárónál, abból a
tényből viszont, hogy alantas munkákat végzett a Holdon, nyilvánvalóvá
vált számomra, hogy nem vihette valami sokra. Igaz, az első néhány
alkalommal én sem, de aztán megváltozott a helyzet. Persze azt nem is
lenne olyan könnyű megmondani, melyik irányban. – Megcsinálhatjuk,
Broadhead – mondta végül –, de nincs rá három óránk. Az a viccmester
Herter jó kilencven perc múlva kezd újra szórakozni velünk. Ezzel a
melóval még az előtt végeznünk kell. – Annál jobb –
válaszoltam. – Különben merre van az Átjáró Tröszt irodája?
– Az orsó északi oldalán, de egy jó félóra múlva
bezárnak. Annál jobb, gondoltam magamban ismét, de
most nem mondtam ki hangosan. Bovert magam után vonszolva végiglejtettünk
a folyosón a nagy, orsó alakú üregig, amely az itteni főnökség
központjának szerepét töltötte be, és benyomultunk a kilövési igazgató
irodájába. – Bizonyára érintkezésbe óhajt lépni a
földi elhárítással – szólítottam meg a főnökasszonyt. – Robin Broadhead
vagyok, és tessék, az ujjlenyomataim. Ez pedig itt Hanson Bover… ha maga
is megtenné, barátom… – Odanyomta a hüvelykujját a táblára, közvetlenül az
enyém mellé. – Most pedig halljuk a mondókáját – biztattam.
– Én, Allen Bover – kántálta fejből –, ezennel
visszavonom a keresetemet Robin Broadhead, az Átjáró Tröszt satöbbi ellen.
– Köszönöm – nyugtáztam a szavait. – Most pedig,
direktorasszony, miközben hitelesíti a dolgot, íme, egy aláírt példánya
annak, amit Bover az adattáruk számára szalagra mondott, és mellé egy
küldetési terv. Az Átjáró Tröszttel kötött szerződésem alapján, amelyet
bármikor előhívhat a gépeik memóriájából, jogomban áll az Átjáró kínálta
lehetőségeket igénybe venni a Herter–Hall-expedícióval kapcsolatban. E
lehetőségemmel most élni szeretnék, amihez szükségem van a dokkjukban
parkoló ötfős hajóra. A benyújtott terv alapján láthatja, hogy a Hícsí
Mennyországba, onnan pedig a tápanyaggyárba készülök, hogy megakadályozzam
Peter Herter további kisded játékait a Földdel, kiszabadítsam a
Herter–Hall-expedíció tagjait és értékes átjárói információkat szerezzek
be további feldolgozás és felhasználás céljából. És egy órán belül indulni
akarok – fejeztem be mondanivalómat keményen. Egy
percig úgy látszott, hogy menni is fog a dolog. Az igazgatónő a táblácskán
előtte virító ujjlenyomatokra nézett, egy pillanatig tenyerén mérlegelte
az átvett útitervet, majd elnyíló szájjal rám emelte csodálkozó
tekintetét. Hallottam, amint az általuk használt, ki tudja, miféle
illékony gáz sziszegve áramlik a Carnot-keringtetőn át a Fresnel lencsék
felől a fejünk fölött a mennyezetbe süllyesztett, articsóka alakú, rejtett
hősugárzók torkába. Semmiféle más hang nem hallatszott. Azután a nő
fölsóhajtott: – Ön felfogta mindezt, Praggler
szenátor? Íróasztala mögül ekkor megszólalt
Praggler morduló hangja: – Az ülepe épségében
fogadhat, Molly, hogy megértettem. Mondja meg Broadheadnek, hogy nem megy
a dolog. Azt a hajót nem kaphatja meg!
Az az úton töltött három
nap tett be nekem. Automatikusan megkapták minden utas okmányainak
adatait, így már azelőtt tudtak várható érkezésemről, hogy az űrrepülő
fölszállt Francia Guyanából. Tiszta véletlen volt, hogy éppen Praggler
foglalkozott az ügyemmel. De ha nem így van, még akkor is bőven lett volna
rá idejük, hogy megkapják a megfelelő utasításokat a brazíliai
főközpontból. Egy darabig azon töprengtem, hogy mivel Pragglerről van szó,
talán még ki is dumálhatom magam szorult helyzetemből. De nem sikerült. Jó
félóráig üvöltöztem vele, majd újabb félórát könyörögtem neki. Semmi
eredmény! – Az útitervével kapcsolatban semmi baj
sincs – ismerte el. – A problémát maga a személye jelenti. Nem
használhatja föl az Átjáró lehetőségeit, mivel maga a Tröszt előzte meg
még tegnap, miközben úton volt éppen. De még ha nem is így történik, én
semmiképpen sem engedném el magát, Robin. Személyes érdekeltsége
túlságosan erős ebben az ügyben. Arról nem is beszélve, hogy már
meglehetősen öreg az ilyesmihez. – De hiszen
tapasztalt Átjáró-pilóta vagyok! – Maga egy jókora
tapasztalt hascsikarás, Robin! És meglehet, ráadásul még bolond is egy
kicsit. Mégis mit gondol, mire mehetne egyetlen ember ott, a Hícsí
Mennyországban? Neem! A tervét fölhasználjuk. Még jutalékot is kaphat
érte… ha beválik. De ezúttal tisztességes munkát végzünk. Magáról az
Átjáróról indítunk legalább három hajót, kettőt teletömve állig
fölfegyverzett, egészséges, fiatal fenegyerekekkel.
– De szenátor – nyavalyogtam –, hadd menjek én! Ha ezt a berendezést az
Átjáróra akarja eljuttatni, az hónapokat, sőt éveket vehet igénybe!
– Akkor nem, ha magával ezzel az Ötössel indítjuk
útnak – mondta. – Hat nap! És azonnal mehet is tovább, a többiek
kíséretében. De nem magával! Persze – tette hozzá józanul – megfizetünk
magának a komputerért és a programért is. Adja föl, Robin! Engedje, hogy
valaki más vállalja a kockázatot. Ezt mint a barátja kérem.
Igaz, a barátom volt, és ezt mind a ketten tudtuk,
bár lehet, hogy már nem is olyan igazi barátom, mint korábban, miután
közöltem vele, hogy mit csináljon a baráti érzelmeivel. Végül Bover
vonszolt el onnan. Utoljára annyit láttam a szenátorból, hogy ott ül az
íróasztal szélén, és bámul utánam, a képe még dühtől vöröslik, és a szemét
mintha könnyek készülnének elönteni. – Hát, elég
szoros a helyzet, Mr. Broadhead – mondta Bover együttérzőn.
Mély levegőt vettem, hogy belé is verjek némi
lelket, de épp idejében visszafogtam magamat. Nem lett volna semmi
értelme. – Magának szerzek egy jegyet, vissza
Kourouba – mondtam helyette. Elmosolyodott,
fölvillantva tökéletesre csiszolt metszőfogait; nyilvánvalóan magára
költött már valamennyit abból a pénzből. – Gazdag
embert csinált belőlem, Mr. Broadhead. Könnyedén kifizethetem a jegyem
árát. Különben itt még nem jártam soha, és aligha vetődöm erre még
egyszer, úgyhogy, gondolom, maradok még egy darabig.
– Érezze jól magát! – És ön,
Mr. Broadhead? Magának mik a tervei? – Nincs
semmilyen tervem. – És nem is tudtam kigondolni semmit. Teljesen kimerült
a programozókészségem. El nem mondhatom, mennyire nyomasztóan üres ez az
érzés. Már beállítottam magamat a következő titokzatos hícsí hajóútra… no
persze, nem annyira misztikusra, mint akkor régen, átjárói földerítő
koromban. De még így is elég félelmetesnek tűnt előre ez a vállalkozás.
Megtettünk Essie-vel egy lépést, amelytől oly régen szorongtam már. És
mindezt semmiért! Sóvárogva tekintettem végig a
dokkok felé vezető hosszú, néptelen folyosón. –
Talán odaverekedhetném magamat – mormoltam. – De
Mr. Broadhead! Az… az nem… – Ugyan, ne izguljon!
Nem gondolom komolyan. Annál kevésbé, mert az egyetlen fegyvert, amiről
tudok, már bepakolták abba az Ötösbe. Alig hinném, hogy beengednének érte.
Bover a képembe bámult. –
Háát – mondta kétkedő hangon –, talán magának is jót tenne, ha eltöltene
egy-két napot… És ekkor hirtelen megváltozott az
arckifejezése. Alig észrevehetően. Pontosan tisztában voltam vele, mit
érez, és ez elég volt minden figyelmem lekötésére. Öreg Peter megint az
álmodóheverőn feküdt. Rosszabb volt, mint eddig bármikor. Nem csupán az
álmait és fantáziaképeit éreztem át – azokat egyformán fölfogta minden élő
ember. A fájdalom volt az. A reményvesztettség. Maga a téboly. Iszonyú
nyomást éreztem a halántékomon, égető sajgást a karomban és a
mellkasomban. A torkom hirtelen kiszáradt, azután savanyú gombócokban tört
föl belőlem a hányás. Eddig még sohasem érkezett
semmi hasonló roham a tápanyaggyár felől. Persze
eddig még soha senki sem halt meg azon a heverőn. Nem múlt el egy perc
alatt, de még tíz alatt sem. Tüdőm mohón, zihálva kapkodott levegő után.
Boveré sem különben. És ugyanígy volt vele mindenki más is, aki csak
beleesett az adás szórásába. A fájdalom tovább marcangolt, és valahányszor
úgy tűnt, hogy eléri a csúcspontját, mindig újabb, robbanásszerű rohamok
törtek elő. És egész idő alatt kísérte a rémület, a düh, egy ember iszonyú
szenvedése, aki érezte, hogy haldoklik, és vadul gyűlölte az
elkerülhetetlent. Teljesen világos volt előttem, mi
történik. Tudtam, miről van szó, és azzal is
tisztában voltam, mit tehetnék… legalábbis mit tehetne a testem, ha képes
lennék annyira összeszedni a tudatomat, hogy kényszeríthessem rá. Hatalmas
erőfeszítéssel tettem előre egy lépést, azután még egyet. Minden erőmet
összeszedve végigtrappoltam azon a széles, rideg folyosón, miközben Bover
magatehetetlenül fetrengett mögöttem a padlón, az őrök pedig kínlódva
próbáltak előbbre vergődni. Eltámolyogtam mellettük, kételkedve benne,
hogy egyáltalán észrevettek, átpréseltem magam a leszállóegység keskeny
zsilipjén, remegve és jó néhány kék foltot összeszedve, végső
erőfeszítéssel behúzva a nyílás födelét a fejem fölött.
Ott voltam hát, abban a lehangolóan ismerős
patkánylyukban, körülöttem mindenféle összeolvadt, barnás színű
plasztikalakzatokkal. Legalább Walthers elvégezte a rábízott munkát. Most
nem volt rá módom, hogy megfizessem érte, de ha bedugta volna a kezét a
zsilip nyílásán, mielőtt becsuktam, biztosan a markába nyomok egymilliót.
Az öreg Peter Herter egyszer csak kiszenvedett.
Halálával azonban nem szűnt meg a lidércnyomás. Éppen csak kezdett lassan
elcsitulni. El nem tudtam képzelni, milyen lehet egy haldokló ember
tudata, miközben érzi, hogy a szíve leáll, a belei ellazulnak, és az
elmúlás bizonyossága benyomul az agyába. Sokkal tovább tartott a folyamat,
mint gondoltam volna. Egész idő alatt zajlott, míg elszabadítottam
kötelékeiről a hajót, és kis hidrogén hajtóműve segítségével fölvittem
abba a magasságba, ahol már a hícsí motorok is működésbe léphetnek. Addig
tekergettem, csavargattam a pályabeállító kerekeket, amíg azt a jól ismert
mintát nem produkálták, amelyet Albert mutatott meg a napokban.
Akkor megrántottam az indítókart, és máris úton
voltam. A hajó rángatva, remegve gyorsult. Láttam, éppen hogy csak
megpillanthattam egy memóriaegység mögül kikandikálva, amint a
csillagképek gyorsan összefolynak. Most már nem állíthat meg senki. Még
magam sem tudnék megállni.
Azoknak az adatoknak az alapján,
amelyeket Albert képes volt összeszedni, az útnak pontosan huszonkét napig
kellett tartania. Nem is olyan sok… no persze, nem egy olyan hajóban,
amelyet teherbíró képességének végső határáig teletömtek. Szűkösen bár, de
azért még nekem is maradt némi hely. Például kinyújtózhattam.
Fölegyenesedhettem. Sőt még le is fekhettem, ha a hajó kiismerhetetlen
mozgása mellett egyáltalán megállapíthattam, merre van „lefelé”, és nem
izgatott, hogy esetleg beszorulok valami fémdobozok közé. Amit e huszonkét
nap alatt nem tehettem meg, az fél méternél tágabb mozgás volt, bármilyen
irányban… sem evés, sem alvás, sem tisztálkodás vagy éppen ürítés végett,
egyszóval semmilyen célból. Ahhoz rengeteg idő állt
rendelkezésemre, hogy visszaemlékezzem rá, milyen nyomasztó egy ilyen
hícsí repülés, és teljesen át is érezzem minden részletét.
Tanulásra is bőven volt időm. Albert gondosan
följegyzett számomra minden adatot, amelyet nem jutott eszembe megkérdezni
tőle, és ezek a kazetták elérhetőek voltak. Nem voltak túl érdekesek vagy
szórakoztatóak. A PMAL–2 tiszta memória: rengeteg tudás, de nem valami
izgalmas megjelenítés. Nem volt ott háromdimenziós képtank, csak egy lapos
sztereotábla, amikor a szemem elviselte a látványát, vagy egy alig
tenyérnyi képernyőcske, amikor nem. Eleinte nem is
használtam őket. Csak feküdtem, és próbáltam aludni, amennyit csak tudok.
Részben Peter halálának megrázkódtatásából kellett magamhoz térnem, amely
olyan ijesztően hasonlított saját elképzelt végemre. Másrészt elfoglaltam
magam az agyammal való kísérletezéssel; megengedtem, hogy eltöltsön a
félelem érzése (amire mellesleg minden okom meg is volt!), és hagytam,
hogy a bűntudat is föltámadjon bennem. Vannak a bűntudatnak olyan formái,
amelyeket előszeretettel pátyolgatok magamban, például a vállalt
kötelesség elhárítása vagy a megkötött egyezség be nem tartása. Volt bőven
min elrágódnom ezen a téren, Petertől kezdve (aki valószínűleg még életben
lehetne, ha nem veszem föl ebbe az expedícióba) egészen Klaráig, abban a
fagyos fekete lyukban, sőt még azon is túl, hiszen bármikor eszembe
juthatott egész csomó más is. De ez a szórakozás nem tartott ki sokáig.
Meglepődéssel vettem tudomásul, hogy a bűntudat nem is olyan gyötrelmes,
ha egyszer szabadjára engedem. Egyszóval egyetlen napra volt elég.
Akkor előkerítettem azokat a szalagokat. Hagytam,
hogy ez a fél-Albert, az általam oly jól ismert és szeretett program
merev, lélektelen karikatúrája előadást tartson Mach tételéről, az
áldatlan számokról és olyan, különleges asztrofizikai elképzelésekről,
amelyekről korábban még csak sejtelmem sem volt. Tulajdonképpen nem is
figyeltem oda igazán, csak hagytam, hogy a hangja körülzümmögjön.
Ezzel telt el a második nap.
Később, ugyanebből a forrásból magamba szívtam mindent, ami tudható volt a
Holt Emberekről. Ezeket a dolgokat túlnyomórészt már korábban is
hallottam. Most mégis végighallgattam megint. Úgysem akadt semmi jobb
dolgom. Ez elfogyasztotta a harmadik napot. Ezek
után vegyes leckék következtek a Hícsí Mennyországról, a Vének eredetéről,
a Henriettával szembeni lehetséges stratégiáról, annak esélyeiről, hogyan
védekezhet az ember a Vénekkel szemben… ez még belenyúlt a harmadik napba,
elvitte a negyediket és az ötödiket. El kellett
gondolkodnom rajta, mivel tölthetném ki ezt a huszonkét napot, így azután
visszatértem a szalagokhoz, és ismét végighallgattam őket… ez történt a
hatodik napon, aztán a nyolcadikon, majd a tizediken, és akkor, a
tizenegyedik napon… A tizenegyediken végleg
kikapcsoltam a komputert, közben elégedetten vigyorogva magamban.
Ez volt a félút napja. Csak csüngtem ott a
felfüggesztőhevedereimen, várakozva arra az egyetlen gyönyörteljes
pillanatra, amivel ez a nyomorúságos és szűkös utazás egyáltalán
kecsegtethetett: az aranyló fény felsziporkázó csillagzuhatagára a
kristályspirálban, ami a félidőn való túljutást jelzi majd. Azt nem
tudhattam pontosan, mikor kell ennek bekövetkeznie. Lehet, hogy nem
rögtön, a kritikus nap első órájában. (Nem is így történt.) Esetleg még a
második vagy a harmadik órában sem… és természetesen akkor sem történt
meg. Sem akkor, sem a negyedikben, sem az ötödikben, sem az utána
következőkben. Egyáltalán nem történt meg a tizenegyedik napon.
Sem a tizenkettediken. Vagy
a tizenharmadikon. Vagy a tizennegyediken. Amikor
végül belenyúltam az adattárba, hogy megbizonyosodjam az időszámításom
felől, amit nem végeztem el kellő alapossággal magamtól, a számítógép
közölte velem, amit semmi kedvem nem volt tudomásul venni.
Már túl késő! Ha ezután
bármikor, akár a következő percben fölvillan a félúti jeladás, már akkor
sem lesz elegendő vizem, élelmem és levegőm a hátralévő út megtételéhez.
Az embernek vannak bizonyos lehetőségei a
takarékoskodásra. Én meg is tettem minden tőlem telhetőt. Ivás helyett
csak megnedvesítettem a számat, aludtam, amennyit csak bírtam, és a lehető
legcsöndesebben vettem lélegzetet. És egyszer csak beugrott a félúti jel…
a tizenkilencedik napon. Nyolc nap késéssel. Miután
a kellő adatokat betápláltam a komputerbe, hideg és világos tények
köszöntek vissza rám. A felezőpontot túlságosan
későn értem el. A hajó persze vígan megérkezhet a Hícsí Mennyországba
tizenkilenc nap múlva, csak éppen eleven pilóta nem lesz a fedélzetén.
Akkorra már legkevesebb hat napja halott leszek!
|
|