|
5. JANINE
A tíz- és tizennégy éves kor
közötti különbség fölbecsülhetetlen. Egy fotonrakéta által hajtott
űrhajóban megtett három és fél éves utazás után Janine már nem az a
gyereklány volt, aki annak idején útnak indult. Persze azért még mindig
gyerek volt. Csak éppen elérte azt a fejlődési szintet, amikor a
mindenkori egyén rájön, hogy még milyen sokat kell nőnie. Janine nem is
siettette saját felnőtté válását. Csak éppenséggel munkálkodott a feladat
elvégzésén. Minden egyes nap. Szakadatlanul. És minden, számára
hozzáférhető eszköz segítségével. Amikor a
többiektől elvált a Wannel való találkozás napján, nem valami konkrét
dolog keresésére indult. Mindössze egyedül akart lenni. Még csak nem is
valami valóságos, egyéni célból. És nem is azért, vagy nem csupán azért,
mert már fárasztotta a családja. Vágyott valamire, ami kizárólag az övé,
egy meg nem osztható élményre, egy olyan döntésre, amelynek meghozatalában
nem segítik a mindenütt mellette lévő felnőttek. Vágyakozott a
tápanyaggyár különösségének látványára, érintésére, szagának érzékelésére,
és azt akarta, hogy mindez kizárólag az övé legyen.
Így minden terv nélkül kószált a folyosókon, időnként kortyintva egyet a
kávés termoszából. Vagyis abból a folyadékból, ami számára kávénak
tűnt. Ezt a szokást az apjától leste el, bár ha nekiszegeznénk a kérdést,
bizonyára tagadná, hogy bármit is tanult tőle.
Minden érzékével új impulzusok után kutatott. A tápanyaggyár számára az
eddig látott legcsodálatosabban izgató és legkellemesebben borzongató hely
volt. Még annál is izgalmasabb, mint a Földről való kilövésük, hiszen
akkor még kisgyerek volt. Izgatóbb, mint az elszíneződött nadrágocska, ami
azt jelezte, hogy nővé érett. Sokkal izgalmasabb, mint bármi egyéb. Még a
folyosók csupasz falai is rejtélyesek voltak, hiszen hícsí fémből
készültek, hihetetlenül régen, mégis sugározták a készítőik által beléjük
épített halványkék fényt. (Miféle szemek használhatták vajon ezt a fényt
újkorában?) Könnyedén szökdécselt egyik helyiségből a másikba, csak
lábbelije hegyével érintve a padlót. Az egyik szobában gumiszerű polcok
sorakoztak (vajon mit tarthattak valaha?), egy másikban hatalmas, horpadt
gömb lapult: a tetejét és az alját mintha lemetszették volna, tükörfényes
krómnak látszott, érintésre szemcsésen porosnak tűnt… ugyan mire
használhatták? Egyes tárgyak rendeltetését legalább sejtette. Az az
asztalszerű valami bizonyára valóban asztal lehetett. (A szélén körbefutó
perem nyilvánvalóan azt akadályozta, hogy a tápanyaggyár gyönge
gravitációs terében lepotyogjanak róla a dolgok.) Más tárgyak mibenlétét
Vera határozta meg számukra, miután a nagy földi adatbankokban utánanézett
a betáplált ismereteknek a rendelkezésre álló hícsí tárgyi emlékekről. A
falakban elhelyezkedő, pókhálószerű függönnyel ellátott fülkékről például
úgy vélték, hogy alvóhelyek lehettek. De ki tudhatná biztosan, vajon a
butácska Vera valóban helyesen következtet-e? No de mit számít? Ezek a
holmik önmagukban is izgalmasak voltak. Ugyanígy földobta a tágas tér,
amelyben szabadon mozoghatott. Sőt még az is, hogy esetleg eltévedhet
benne. Hiszen mindaddig, míg ezt a tápanyaggyárat el nem érték, Janine
számára sohasem kínálkozott lehetőség arra, hogy bárhol, bármennyire
eltévedjen. A gondolat kellemesen borzongató halvány félelmet ébresztett
benne. Már csak azért is, mert tizennégy esztendős agyának már felnőtt
módra működő része azt súgta, hogy bármennyire eltéved is, az objektum
egyszerűen nem elég nagy hozzá, hogy reménytelenül elvesszen.
Tehát egész biztonságos kis rémület volt ez. Vagy
legalábbis annak látszott. Mindaddig, míg a
túloldali dokkoknál sarokba nem szorult valami – egy hícsí?… talán holmi
űrszörny? vagy tán egy késsel hadonászó tébolyult, vén száműzött? – nem
bújt elő a homályos járatokból, és haladt imbolyogva feléje.
És akkor hirtelen kiderült, hogy nem valami
ilyesmiről van szó, hogy Wan az az alak. Akkor még
természetesen nem tudta a nevét. – Hé, ne gyere
közelebb! – vinnyogta torkában dobogó szívvel, rádióját markolászva és
karját keresztbe téve apró, új mellecskéi előtt. Az alak nem közeledett
tovább. Megállt. Csak nézett rá kimeredő szemmel, leesett állal, kis híján
kilógó nyelvvel. Magas volt és sovány. Az arca háromszögletű, hosszú,
horgas orral. Valami szoknyaféle volt rajta meg holmi kabát, mindkettő
alaposan bepiszkolódva. Valahogy férfiszaga volt. Reszketett, amint
beleszaglászott a levegőbe. Különben fiatal volt. Biztosan nem
lehetett sokkal idősebb nála, és Janine már évek óta nem látott senkit,
aki ne lett volna legalább háromszor öregebb. S amikor a fiú térdre
ereszkedett, és olyasmit művelt, amit ő még soha, senki mástól nem látott,
akkor kényszeredetten vihorászva felnyögött… egyszerre tört rá a
nevethetnék, a megkönnyebbülés, a sokk és a hisztéria. A sokkot nem a
másik viselkedése váltotta ki. Inkább az, hogy egy fiúval
találkozott. Alvás közben Janine elég vad álmokat látott, de ilyesmit
soha! A következő néhány napon Janine még a
gondolatát sem tudta elviselni, hogy Wan esetleg eltűnjön a szeme elől.
Úgy érezte, hogy egyszerre az anyja, a játszótársa, a tanítómestere és a
felesége. – Ne úgy, Wan! Lassan szopogasd, nagyon
forró!… Te Wan, azt állítod, hogy hároméves korod óta egyfolytában
egyedül voltál?… Szép a szemed, Wan, de igazán… – Nem bánta, hogy a fiú
nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy válaszul az ő szeme szépségét is
megdicsérje, hiszen anélkül is világosan látta, hogy minden porcikájával
sikerült teljesen lenyűgöznie a legénykét. No
persze, ez a többiek figyelmét sem kerülhette el. De Janine ezzel sem
törődött. Wan nem szűkölködött éles érzékeit, kíváncsi szemét, ámuló
csodálatát megosztó jelenségekben. Még a lánynál is kevesebbet aludt.
Janine eleinte örült ennek, mert így nagyobb „rész” jutott neki a fiúból,
de hamarosan rájött, hogy lassan teljesen kimerül szegény. Sőt talán meg
is betegszik. Amikor meglátta, hogy Wan erősen verejtékezik és reszket a
csillogó, ezüstös gubófélét rejtő helyiségben, ő volt az, aki először
fölkiáltott: – Lurvy! Azt hiszem, megbetegszik! –
Amint a fiú a heverő felé támolygott, odarohant hozzá, hogy szárazon
tüzelő homlokára szorítsa a tenyerét. A gubó lecsapódó teteje csaknem
odacsípte a kezét, hosszú, mély karcolást ejtve az alkarján, könyöktől
egészen a keze fejéig. – Paul – kiáltotta, visszarántva a kezét –, meg
kell… És ebben a pillanatban rájuk tört a 130 napos
láz. Kegyetlenebbül, mint eddig bármikor. Másképpen, mint korábban valaha.
Janine, szívének két dobbanása között, egyszerre rosszul lett.
Eddig még sohasem volt beteg. Néha egy-egy
horzsolás, gyomorrontás vagy nátha. Semmi több. Élete java részében teljes
orvosi ellenőrzés alatt állt, semmi betegség egyszerűen nem fordulhatott
elő nála. Nem is értette, most mi történik vele. Testét láz emésztette, és
mindene fájt. Hallucinált: különös, félelmetes alakokat látott, némelyek
valami torz családra emlékeztették, mások csupán furcsák és ijesztőek
voltak. Még saját magát is látta: hatalmas mellekkel és vaskos csípővel…
de mégis ő volt az… valami téboly fészkelte be magát a zsigereibe, ami
ennek a beteges fantáziavalóságnak minden látható és láthatatlan üregébe
be akart hatolni; olyasmi, ami valójában még ebben a lázálomban sem
lehetett az ő része. És ezek a dolgok nem voltak világosak. Semmi sem volt
igazán érthető. A kínzó fájdalom és a téboly hullámokban tört rá. Közben,
egy-két rövid másodpercre olykor földerengett a valóság. A falakból áradó,
acélosan kékes fény. Lurvy mellette összegörnyedve fetrengő alakja. Apja,
amint valamelyik folyosón öklendezik. A krómozott, kékes gubó, amelyben
Wan hánykolódott lihegve, káoszának rabjaként. Nem a tudata vagy ép
akarata késztette, hogy puszta körömmel essen neki a fedélnek, és
századszor, ezredszer is próbálja kinyitni. De nem hagyott föl vele, és
végül sikerült. Kicincálta a reszkető és vinnyogó fiút.
A hallucinációk azonnal semmivé váltak.
Valamivel lassabban a fájdalom, a hányinger és a
rémület is elmúlt. Az egész véget ért. Még mindannyian remegtek és
támolyogtak, a fiú kivételével, aki eszméletlenül feküdt, és hatalmas,
rekedt horkantásokkal vette a levegőt, halálra rémítve vele a lányt.
– Lurvy, segíts! – sikoltotta. – Haldoklik!
Nővére azonnal ott termett mellette, ujja a
legényke pulzusán, miközben a fejét rázva próbálta kiűzni magából a
kábulatot, homályos tekintettel vizsgálva a fiú szemét.
– Kiszáradt. A láztól. No, gyere már! – kiabálta
Wan karját ráncigálva: – Segíts visszacipelni őt a hajóra! Sóoldat kell
neki, antibiotikumok, valami lázcsillapító, esetleg egy kis
gamma-globulin… Legalább húsz percükbe belekerült,
mire Want a hajóhoz vonszolták, és Janine közben minden lassú, botladozó
lépésüknél attól rettegett, hogy a beteg azonnal meghal. Az utolsó száz
méteren Lurvy előrefutott, és mire Paul, Janine segítségével átpréselte a
fiút a zsilipen, már sikerült fölnyitnia az egészségügyi csomagot,
miközben kiabálva adta ki utasításait. –
Fektessétek le! Ezt adjátok be neki! Vegyetek tőle vért, és végezzétek el
a baktérium- meg a vírustesztet! Meg az antitestét is! Küldjetek sürgős
üzenetet a bázisra! Mondjátok meg nekik, hogy orvosi tanácsokra van
szükségünk! Már ha megéri, amíg ideérnek! Paul
segített nekik lecibálni Wan ruháit, miután a fiút becsavarták Payter
egyik meleg takarójába. Azután elküldte az üzenetet. De tudta, mindnyájan
tisztában voltak vele, hogy Wan életének vagy halálának dilemmáját nem a
Földről oldják majd meg. Úgy semmiképpen, hogy az üzenetváltás teljes hét
hetet vesz igénybe! Payter káromkodva küszködött a hordozható életmentő
egységgel. Lurvy és Janine magával a beteggel foglalatoskodott. Paul egy
szót sem szólt senkihez, csak felöltötte űrszkafanderét, ahol másfél órás
kimerítő munkával beállította a leadó parabolaantennákat. A legnagyobbat a
fényes pároscsillag: a Neptunusz és holdja felé, a másikat pedig az űr
azon szelvényének irányába, ahol a Garfeld állomás tartózkodott. Ekkor a
külső héjazathoz tapadva utasította Verát, hogy ismételje meg az S. O. S.
hívást mindkét célpont felé, méghozzá maximális erővel. Lehet, hogy éppen
pásztázzák az eget, de az is lehet, hogy nem. Amikor Vera jelezte, hogy
végzett az adással, ismét visszafordította a nagyobbik antennát a Föld
felé. Mindez kerek három órába telt, és nem lehetett biztos benne, hogy
bármelyik célállomás valóban veszi majd az üzenetet. Az is hasonlóképpen
bizonytalan volt, vajon akármelyik képes-e fölajánlani a szükséges
segítséget. A Garfeld állomás még az ő hajójuknál is kisebb és gyatrábban
fölszerelt volt. A Triton bázison dolgozók pedig újoncok voltak. De ha
valamelyikük elcsípi az adást, akkor reménykedhetnek valami segítségben…
vagy legalább együttérzés kinyilvánításában, sokkal hamarabb, mint a
Földről. Egy óra múltán Wan láza is csökkenni
kezdett. Tizenkét óra elteltével vonaglása és a görcsei is elcsitultak, és
a fiú már normálisan aludt. De még változatlanul nagyon beteg volt.
Janine, az anya és játszópajtás, tanítómester és
legalább-fantáziafeleség ettől fogva ápolónővér is lett Wan számára. Az
első gyógykezelést követően már azt sem engedte, hogy Lurvy adja be neki a
gyógyszereit. Álmatlanul ült mellette, és törölgette homlokáról a
verejtéket. Az eszméletlen fiút, kényeskedve bár, de tisztába tette. Bármi
másra képtelen volt igazán odafigyelni. Családja csodálkozó vagy éppen
aggódó pillantásaira ügyet sem vetett, míg Wan összetapadt, lucskos haját
félre nem fésülte az arcából, és meg nem hallotta Paul valamelyik
atyáskodó megjegyzését. Janine féltékenységet érzett sógora hangjában, és
ingerülten fölcsattant: – Paul! Az idegeimre
mégy! Wannek szüksége van rá, hogy ápoljam!
– Te meg kifejezetten élvezed a dolgot, nem igaz? –
mordult vissza a férfi. Valóban mérges volt. Ezzel persze még inkább
fölpaprikázta a lányt. Ekkor azonban meglepően kedvesen közbevágott az
apja: – Hagyd, Paul, hogy a lány az legyen, ami. Te
talán sohasem voltál fiatal? Gyere, inkább nézzük meg még egyszer, mi is
tulajdonképpen ez a Träumenplatz… Janine
maga is meglepődött rajta, hogy hagyta érvényesülni a békeközvetítőt.
Micsoda lehetőség lett volna ez egy jó kis veszekedésre! De most nem ezt
diktálták az érdekei. Megengedte magának, hogy gúnyos fintorral
méltányolja Paul féltékenykedését, hiszen ez új stráfot jelentett a
rangjelzésén, azután visszatért Wan ápolásához.
Ahogy lassan fölépült, még érdekesebbé vált a szemében. Néha szólt is
hozzá, amikor magához tért. Alvás közben pedig nyugodtan tanulmányozhatta.
Milyen sötét az arca, olajbarna a bőre! De a törzse a lehető legfehérebb,
akár a frissen kelesztett tészta, bár szorosan tapad a csontjaihoz. A
testszőrzete gyér. Az arcán szinte semmi, egy-két pihétől eltekintve, ami
igazán kevés ahhoz, hogy bajusz legyen. Janine
tudta, hogy Lurvy és az apja jókat mulat rajta, Paul pedig hiányolja azt a
hízelkedést, amelyet oly sokáig elhárított magától. Csodálatos volt ez a
változás. Igazi tekintélyre tett szert. Életében először az ő tevékenysége
volt a legfontosabb a csoportban. A többiek tőle kértek engedélyt, hogy
kérdéseket tehessenek föl a fiúnak, és amikor úgy vélekedett, hogy az
fáradt, elfogadták az elutasítását, és békén hagyták.
Mindemellett Wan egyszerűen lenyűgözte őt. A
férfiakról nyert minden korábbi tapasztalatával összevetve, a legényke
győzedelmeskedett. Még a levelezőpartnereivel szemben is: Wan jóképűbb
volt, mint a korcsolyabajnok, eszesebb, mint a színészek, és majdnem olyan
magas, mint a kosárlabdázó. És valamennyivel, különösképpen azzal a
kettővel szemben, akik évek óta több tízmillió kilométeren belül a
legközelebb álltak hozzá, Wan olyan csodálatosan fiatal volt. Paul
és pláne az az öreg apja viszont nem. A vén Peter keze fején szabálytalan,
karamellszínű, az ő szemében undorító foltok éktelenkedtek. De az
öregember legalább tisztán tartotta magát. Még valahogy elegáns is volt,
legalábbis kontinentális értelemben… kis ezüstollóval a fülében nőtt
szőröket is kicsipkedte, amint Janine rajtakapta egyszer. Viszont Peter
egyik összecsapásukkor oda is vetette Lurvynak: –
És te ezzel az alakkal bújsz az ágyba? Egy szőrös fülű majommal? Én
elhánynám magam! Egyszóval etette a fiút,
fölolvasott neki, és gondosan őrizte az álmát. Megmosta a haját, és
gombafrizurát csinált neki, kivételesen megengedve, hogy Lurvy is segítsen
egyenesre vágni, azután hajszárítóval fényesre szárította. Kimosta a
ruháit, és amiért Lurvyt legorombította, megfoltozta őket, sőt még
Pauléból is beszűkített egyet-kettőt, hogy Wan viselhesse őket. A beteg
mindezt elfogadta, sőt határozottan élvezte.
Amint erősödött,
egyre kevésbé lett szüksége Janine istápolására, s a lány is egyre
sikertelenebbül védhette meg őt a többiek kérdezősködésétől. De ők is
gondját viselték a betegnek. Még az öreg Peter sem volt kivétel. Vera
beásta magát orvosi programjaiba, és hosszú listát állított össze a fiún
kipróbálandó tesztekből. – Gyilkos! – tiltakozott
Peter. – Hát nem érti meg, hogy a szerencsétlen olyan közel járt a
halálhoz? Utóbb még bevégzi a sorsát! – Ebben persze nem csupán aggodalom
rejlett. Neki is megvoltak a maga kérdései, és föl is tette őket, amikor
Janine megengedte; morogva duzzogott, ha elutasították. – Ott van az az
ágy, Wan, mondd csak, mit érzel, amikor benne fekszel? Mintha valahogyan
több millió emberhez tartoznál egyszerre? És ők is tehozzád, így van? – Ám
amikor Janine szemrehányást tett neki, hogy akadályozza a fiú
fölgyógyulását, az öregember visszakozott. Igaz, sohasem hosszú időre.
Végül Wan elég jól volt már ahhoz, hogy Janine egy
egész éjszakát végigalhasson a saját gubójában. Amikor fölébredt, a nővére
Vera konzolján munkálkodott éppen. Wan a székének támlájára dőlve
fintorgott és vigyorgott a szokatlan szerkezet láttán, mialatt Lurvy
egészségügyi zárójelentését olvasta föl neki: – Az
életfunkcióid normálisak, a súlyod gyarapodik, az antitestszinted a
normális határok között mozog; azt hiszem, Wan, hamarosan teljesen rendbe
jössz. – Nos, akkor végre elbeszélgethetünk?! –
kiáltott föl az apja. – Arról a fénysebességnél gyorsabb rádióról, a
gépekről, a helyről, ahonnan idejött, az álmodószobáról! – Janine közéjük
furakodott. – Hagyd őt békén! – förmedt az öregre.
De Wan megrázta a fejét. – Hadd kérdezzenek, amit
csak akarnak, Janine – mondta vékony, lihegő hangján.
– Most? – Igen, most rögtön!
– erősködött az öreg. – Ebben a szent pillanatban! Paul, gyere ide és
magyarázd meg ennek a kölyöknek, mire vagyunk kíváncsiak!
Janine rájött, hogy ezek hárman mindezt jó előre
kitervelték. De Wan nem tiltakozott, ő pedig már nem hivatkozhatott arra,
hogy még mindig gyönge a kikérdezéshez. Odalépett hát, és letelepedett
mellé. Ha már nem akadályozhatja meg ezt a faggatózást, legalább ott
legyen, hogy szükség esetén megvédhesse. Hűvösen megadta hát a formális
engedélyt: – Tessék, Paul. Mondd el, amit akarsz,
de ne fáraszd ki nagyon! Paul csúfondáros
pillantást vetett rá, de szavait a fiúhoz intézte.
– Vagy tizenkét éve – mondta –, körülbelül minden százharmincadik napon a
Föld egész népe megbolondult. Lehetséges, hogy ez a te hibád, Wan.
A beteg elfintorodott, de nem szólt semmit.
„Nyilvános védője” szólalt meg helyette: – Mondd,
miért piszkálod?! – csattant föl Janine. – Ugyan,
ez nem piszkálódás! De valamennyiünket elkapott már a láz. Ez nem lehet
véletlen egybeesés! Amikor Wan bebújik abba a burokba, az egész
világmindenséget elárasztja. – Paul megcsóválta a fejét. – Kedves fiam, el
tudod képzelni egyáltalán, mennyi bonyodalmat okoztál már eddig? Mióta
csak elkezdtél ide járni, sok millió ember osztotta meg veled az álmaidat.
Sőt sok milliárd! Néha nyugodt voltál, az álmaid is nyugodtak voltak, és
ez nem csinált olyan nagy galibát. Máskor viszont zaklatott voltál. Nem
kívánom, hogy vádold magad – tette hozzá, mintegy elébe menve Janine
várható megjegyzésének –, de emiatt emberek ezrei és ezrei haltak meg. Ami
pedig az anyagi veszteségeket illeti, Wan, az minden képzeletet felülmúl.
Wan védekezőn összerázkódott.
– Én sohasem bántottam senkit! – Nem fogta föl a
maga teljességében, mivel vádolják, de Paul hangjából kiérezte a
szemrehányást. – Szeretném, ha tényleg így lenne,
Wan – mondta. – De csak az a fontos, hogy többé ne csinálj ilyesmit.
– Hogy ne álmodjak többé a heverőn?
– Így van. – Janine felé fordult támogatásért, de
aztán csak megvonta a vállát. – Van itt még egyéb
is – vetette közbe Paul. – Segítened kell nekünk! Mondj el mindent, amit
csak tudsz! Arról a heverőről. A Holt Emberekről. A fénysebességnél
gyorsabb rádióról, a tápanyag… – És miért tenném? –
fortyant föl Wan. Paul türelmesen folytatta:
– Mert így készíthetsz föl a láz ellen. Nem hiszem,
hogy tudod, mennyire fontos vagy. A fejedben meglévő tudás sok embert
menthet meg az éhhaláltól. Sok millió életet, Wan!
A fiú eltöprengett egy percig a hallottakon, de a „sok millió ember”
fogalma semmit sem jelentett neki, még az „öt ember” valóságát sem fogta
föl egészen. – Dühítő, amit mondasz – acsargott.
– Nem szándékosan teszem, Wan.
– Mit számít, hogy mi a szándékod, a lényeg az, mit
teszel. Pont most mondtad magad is ugyanezt – méltatlankodott a legényke.
– No, rendben van. Végül is mit akarsz? – Azt
akarjuk, hogy mondj el mindent, amit csak tudsz – vágta rá Paul azonnal. –
Vagyis nem mindent egyszerre. Először csak, amire emlékezel. Azután gyere
velünk végig ezen a tápanyaggyáron, és magyarázz el mindent. Persze
amennyire képes vagy rá, úgy értem. – Hogy itt?
Nincs itt semmi, csak az álmodó szoba, és azt sem engeditek használni!
– Itt nekünk minden teljesen új, Wan.
– De itt semmi sincs! A csapból nem folyik a víz,
nincs könyvtár, a Holt Emberekkel alig lehet beszélni, és nem is terem
semmi. Otthon meg mindenem megvan, majdnem minden működik, magatok is
meggyőződhettek róla. – Mintha csak a
mennyországról beszélnél! – Nézzétek meg magatok!
Ha nem álmodhatok, semmi értelme itt rostokolnom.
Paul tétován pillantott a többiek felé. –
Gondoljátok, hogy megtehetnénk? – Hát persze! A
hajómmal elmehetünk oda, vagyis nem mindnyájan – visszakozott –, de
egypáran igen. Itt hagyhatjuk az öregembert. Úgysincs asszonya, tehát nem
fosztanánk meg a párjától. Vagy éppen – tette hozzá incselkedőn –
elmehetünk, Janine meg én. Akkor több hely jut nekünk a hajóban. És
hozhatunk ide nektek gépeket, könyveket, kincseket…
– Ezt máris felejtsd el, Wan – szólt közbe Janine bölcsen. – Ilyesmibe
sohasem mennének bele. – Ne siesd el, lányom –
vágott közbe az apja. – Nem a tiéd itt a döntő szó. Érdekes, amit a fiú
beszél. Ha kinyithatja előttünk a mennyország kapuját, majd bolondok
lennénk kint maradni! A hidegben! Janine fürkésző
pillantást vetett az öregre, de annak arca kifejezéstelen maradt.
– Szóval nem bánod, ha Wan meg én egyedül megyünk
oda? – Nem erről van szó – szögezte le az öreg. – A
lényeg az, hogyan végezhetnénk el a leghamarabb ezt az átkozott föladatot
és térhetnénk vissza a jutalmunkért! Más egyéb mit sem számít!
– Nos – szólalt meg Lurvy egy kis idő után –, nem
kell azonnal eldöntenünk ezt a kérdést. A mennyország várhat még ránk, egy
egész életen át. Apja elgondolkodott.
– Hm, ez igaz, igen. De ha igazságosak akarunk
lenni, egyeseknek kevesebb maradt már hátra az életéből, mint másoknak.
Nap mint nap új üzenetek futottak be a Földről. Dühítő módon
mindez már a régi helyzetre volt csak érvényes, a Wan előtti időre, semmi
köze nem volt ahhoz, amit most csináltak vagy terveztek: „Adják meg ennek
vagy annak a vegyelemzését! Röntgenezzenek meg ezt vagy azt! Adják meg
ezeknek a tárgyaknak a méreteit!” Mostanra azok a lassú fotonlöketek,
amelyek a tápanyaggyár fölfedezésének hírét vitték, talán megérkeztek az
odalenti, földi „Verához”, és meglehet, már a válasz is úton volt feléjük.
De még jó néhány hétig nem érkezik meg. A Triton bázisnak Veránál
értelmesebb komputere volt, ezért Paul és Lurvy erőltette, hogy minden
adatukat küldjék el oda is elemzés és tanácskérés végett. Az öreg Peter
dühödten utasította el az ajánlatot: – Még hogy
azoknak a vándorcigányoknak! Miért adnánk nekik, ami nekünk olyan sokba
került? – De senki sem akar elvenni tőlünk semmit,
papa! – tiltakozott Lurvy. – Mindez jogosan a miénk. A szerződésekben
pontosan benne van! – Nem és nem!
Így azután mindent betápláltak fedélzeti Verájukba,
és annak lassú, szűk intelligenciája gyötrődve rendezte szabályos mintákká
a töredékeket. Még ábrákat is készített. Például azét a helyét, ahonnan
Wan érkezett – lehet, persze, hogy nem valami pontosan adta vissza a külső
valóságot, mert a fiú nyilvánvalóan nem túl nagy figyelmet szentelt az
objektum alapos tanulmányozásának. A folyosókét. A gépezetekét. Magukét a
hícsíkét, miközben Wan rendre helyreutasította: –
Ó, nem jó! Mindegyiknek szakálla van, a hímneműeknek és a nőneműeknek is.
Már egész fiatal koruktól fogva. A nőneműek melle meg… – és a kezével
mutatta, mennyire mélyre csüng, egészen a bordáik alá. – És nem jól
határozod meg a szagukat sem! – A hologramoknak
nincs semmiféle szaguk, Wan – jegyezte meg Paul. –
Az meglehet. Nekik viszont van, az már biztos. Őszintén szólva elég
ocsmány szaguk van. Vera eközben halkan duruzsolt
és vinnyogott az új adatok fölött, reszketeg vonalakkal vázolva föl a
kívánt kiigazításokat. Órák múltával a kezdetben játéknak tűnő tevékenység
igazi kínszenvedéssé vált Wan számára. Amikor egyszer csak kijelentette: –
Igen, ez így tökéletes, a Holt Emberek szobája pontosan így néz ki –
mindnyájan hirtelen megértették, hogy már akármit jónak elfogadna, csak
egy időre megszabadulhasson ettől a tehertől, hogy végre pihenhessen egy
kicsit. Akkor Janine elcipelné egy sétára a folyosókon, vállán a hang- és
képfelvevővel. Minden eshetőségre, ha esetleg valami érdemleges vagy tán
értékes kerülne a szemük elé. Közben elmélyülten beszélgettek. Wan tudása
és tudatlansága egyformán lenyűgöző volt. És egyik sem volt előre
kiszámítható. És nem csupán Wan volt méltó a
tanulmányozásra. Az öreg Peter vagy Lurvy óránként állt elő újabb
ötletekkel, hogyan lehetne letéríteni kiszabott pályájáról a
tápanyaggyárat, hogy ezáltal valóban teljesíthessék eredetileg vállalt
feladatukat. De egyik sem vált be. Napról napra egyre több üzenet érkezett
a Földről. De még mindig nem voltak időszerűek. Még csak érdekesek sem
voltak. Janine a levelezőpajtásaitól kapott küldemények garmadáját Vera
memóriájában hagyta porosodni, még azt sem tette meg, hogy megnézze őket,
mivel a Wantól kapott információk tökéletesen kielégítették a
kíváncsiságát. Időnként egészen különös hírek is érkeztek. Lurvy esetében
például az, hogy a kollégiuma fölterjesztette az Év Asszonya címre. Az
öreg Peternek egy hivatalos petíció a szülővárosából. Elolvasta, és hangos
kacajra fakadt. – Dortmundban még mindig azt
akarják, hogy induljak a polgármester-választáson. Micsoda értelmetlenség!
– Miért, igazán szép dolog – mondta Lurvy
kedveskedőn. – Valódi megtiszteltetés. – Ez egy
nagy semmi! – igazította helyre az öreg, rosszallóan. – Még hogy
Bürgermeister! Azzal, amink van, akár a Szövetségi Köztársaság
elnökségéért is ringbe szállhatnék, vagy még… – Váratlanul elhallgatott,
majd komoran kijelentette: – Mármint ha egyáltalán visszajutok még a
Szövetségi Köztársaságba. – Ismét elnémult, és átnézett a többiek feje
fölött. Ajka némán mozgott egy darabig, majd megszólalt: – Talán jobb
lenne, ha azonnal visszafordulnánk. – Ó, papa!… –
kiáltott föl Janine. Aztán elhallgatott, mert az öregúr olyan pillantást
vetett rá, mint egy éhes farkas a kisbárányra. Hirtelen feszültség
keletkezett közöttük, mígnem Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Háát, ez valóban az egyik megoldás lehetne
számunkra. Persze ott van a szerződés jogi problémája…
Peter megrázta a fejét. –
Már én is gondoltam erre. De olyan sokkal tartoznak nekünk! Csupán azért
is, hogy megfékeztük a lázat. Ha csak a valószínű kár egy százalékát
kifizetnék, már az is milliókat, mit milliókat, milliárdokat jelentene! Ha
pedig nem fizetnének… – Itt elbizonytalanodott, azután folytatta: – No
nem, az föl sem merülhet, hogy nem fizetnek. Csak beszélnünk kell velük.
Beszámolunk róla, hogy kiküszöböltük a lázat, hogy nem tudjuk elmozdítani
a tápanyaggyárat, hogy hazamegyünk. Mikorra a válaszüzenet megérkezhet,
már hetek óta úton leszünk hazafelé. – No és mi
lesz Wannel? – kérdezte Janine. – Ő is velünk jön,
hát persze. Újra a saját fajtája körében élhet majd, és kétségkívül ez
lesz számára a lehető legjobb. – Nem gondolod, hogy
esetleg Wanre kellene bíznunk a döntést? És ha mégis elmennénk egypáran,
hogy földerítsük a mennyországát? – Az csak egy
kósza álom volt – mondta az öreg hűvösen. A valóság az, hogy nem tehetünk
meg mindent mi magunk. Kutassa ki az ő paradicsomát valaki más. Minden
feladatra annyi jelentkező lenne! Mi pedig ismét otthon lehetnénk,
fürödnénk a gazdagságban és hírnévben. Ez nemcsak egy vacak szerződés
függvénye – folytatta már-már panaszos hangon. – Mi valóságos Megváltók
vagyunk. Előadókörutakat teszünk majd, egekig csapnak a reklámozásunk
hullámai. Óriási hatalom lesz a kezünkben! – Nem,
papa – vélekedett Janine –, ide figyelj! Mindnyájan arról prédikáltatok,
hogy kötelességünk segíteni a világon. Táplálnunk kell az embereket, új
dolgokat kell vinnünk nekik, amelyekkel szebbé tehetik az életüket. Hát
nem kell teljesítenünk ezt a kötelességünket? Peter
dühödten fordult a lány felé. – Kis taknyos! Mit
tudsz te egyáltalán a kötelességről? Nélkülem ott csücsülnél valamelyik
chicagói nyomortanyán, és várnád a jótékonysági utalványt. A magunk javára
is kell gondolnunk! Már azon volt, hogy visszavág,
amikor Wan tágra meredt szeme, rémült tekintete megállította.
– Hogy gyűlölöm ezt az egészet! – kiáltotta.
– Gyere, Wan, menjünk, sétáljunk egyet! Itt hagyunk benneteket a fenében!
– Igazából nem is olyan rossz ember – magyarázta a
fiúnak, mikor már hallótávolságon kívül voltak. Nyomukban hömpölyögtek a
veszekedés hangjai. Wan, akinek édeskevés tapasztalata volt a
nézeteltéréseket illetően, láthatóan fölkavarodott.
Nem is reagált közvetlenül. Egy kidudorodásra mutatott a kékes fénnyel
világító falon. – Ez itt egy víznyerő hely –
magyarázta –, de már régen bedöglött. Többtucatnyi van belőlük, de a
legtöbb már nem működik. Janine fölületesen
megvizsgálta, ráirányította a vállához rögzített kamerát, miközben
előre-hátra billegtette kerekded födelét. A tetejénél volt valami orrszerű
kitüremkedés, alul pedig olyasmi, ami csak leeresztőcsap lehetett. Majdnem
olyan tágas volt, hogy belebújhatott volna, de teljesen száraz.
– Ugye azt mondtad, hogy az egyik még működik, de a
vize ihatatlan? – Igen, igen! Akarod, hogy
megmutassam? – Nos, talán igen. – Janine témát
váltott: – Igazán ne engedd, hogy lehengereljenek. Csak túlságosan
izgatottak különben. – Rendben, Janine. – De a fiú
láthatóan nem volt beszédes kedvében. A lány
folytatta hát: – Amikor kicsi voltam, mindig
történeteket mesélt nekem. Legtöbbször dögfárasztóak voltak, de néha nem.
Beszélt például valami Schwarze Peterről, aki… már amennyire el
tudom képzelni, olyasféle lehetett, mint a Mikulás. Azt mondta, ha jó
kislány leszek, Schwarze Peter hoz nekem egy szép babát, de ha nem,
akkor csak egy darab szenet kapok tőle karácsonyra. Ezért aztán őt is így
neveztem: Schwarze Peter! De sohasem adott nekem széndarabot. – A
fiú figyelmesen hallgatta, amint tovább-ballagtak a folyosón, de semmit
sem válaszolt. – Akkor meghalt az anyám. Paul és Lurvy közben
összeházasodtak, így egy időre odaköltöztem hozzájuk. De a papa valójában
sohasem volt olyan rossz ember. Amilyen gyakran csak tehette,
meglátogatott… legalábbis azt hiszem. Wan! Érted te egyáltalán, amiről
beszélek? – Nem – felelte a fiú. – Mi az a Mikulás?
– Óóó, Wan! Így azután
elmagyarázta neki a Mikulást, a karácsonyt, utána kénytelen volt beszélni
a télről, a hóról és az ajándékozás szokásáról. Wan arca kisimult, a végén
már nyíltan mosolygott. Különös módon, ahogyan a fiú kedve javult, úgy
romlott el egyre jobban a lányé. Miközben igyekezett megmagyarázni Wannek
mindent a maga világáról, fölrémlett előtte az, ami hamarosan vár rá.
Talán mégiscsak az lenne a legjobb, amit Peter javasolt, hogy szedjék a
sátorfájukat, és térjenek vissza a maguk valós életébe. Minden más
lehetőség ijesztőnek tűnt. Félelmetes a hely, ahol vannak, ha hagyja, hogy
minden eljusson a tudatáig… valamiféle műtárgyban, amely csökönyösen tör
előre az útján az űrön át, valami ismeretlen cél felé. És mi lesz, ha
egyszer megérkezik? Ott mi várhat rájuk? Ha pedig visszakísérik Want a
paradicsomába, ott mi lesz? Hícsík? Hícsík! Ott is csak a félelem
vár rá. Janine egész fiatal életét végigkísérték, igaz kívülről, a hícsík…
ijesztők, ha valósággá válnak, de inkább misztikusak, mint valóságosak!
Éppen úgy, mint Schwarze Peter vagy a Mikulás. Mint maga az Isten.
Minden istenség vagy mítosz elviselhető, amíg csak hiszünk bennük, de mi
történik akkor, ha megelevenednek? Tudta, hogy a
családja éppen úgy tele van félelemmel, mint ő maga, bár ez a szavaikból
sohasem derült ki. Janine előtt mindig a bátorság példáját mutatták. Csak
érezte valahogy. Rájött, hogy Paul és a nővére is fél, de a tudatukat
megkeményítve szembefordulnak ezzel a félelemmel, és inkább arra a jóra
gondolnak, ami kijöhet belőle. Az ő rettegése valahogy egészen speciális
volt; kevésbé félt attól, mi történhet vele, mint attól, vajon hogyan
viselkedik majd, ha valami történik. Amit az apja érzett, az nyilvánvaló
volt mindenki előtt. Dühös volt és félt egyszerre, de amitől félt, az
mindig szertefoszlott, még mielőtt kipróbálhatta volna rajta a bátorságát.
És mit érezhet Wan? Olyan egyszerűnek tűnt, ahogy
végigkalauzolta őt a birodalmán, mint amikor az egyik gyerek mutatja meg a
másiknak a játékosdobozát. De Janine jobban tudta, milyen. Ha valamit
egyáltalán megtanult tizennégy esztendeje alatt, az az volt, hogy senki
sem igazán egyszerű. Wan bonyolultsága csupán teljesen más volt, mint az
övé, amint azonnal rájött, amikor a fiú bemutatta neki a működő víznyerőt.
Miután már ihatatlan volt számára a vize, Wan latrinának használta a
helyet. Janine a Nyugati Világ nagy álszent összeesküvésének szellemében
nevelkedett, amely szerint az ürítkezés igazából nem is létező dolog, s
ezért egy ilyen mocskos és bűzös zugot sohasem mutatott volna meg valaki
másnak, de Want a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a dolog. Sőt még ha
akarta volna, sem tudta volna zavarba hozni őt. –
Mégiscsak járnom kellett valahova – dörmögte a fiú értetlenül, amikor
számon kérte tőle, hogy miért nem a hajó mellékhelyiségét használta erre a
célra, mint minden más normális ember. – No persze,
de ha a megfelelő helyen végzed a dolgodat, Vera megállapíthatja, mikor
vagy beteg, nem érted? Ugyanis mindig elemzi a mi… izé… fürdőszobai
ügyeinket. – Biztosan van erre más megoldás is.
– Biztosan van. – Ott volt például a hordozható
egészségügyi berendezés, amely bármikor apró mintákat vehetett
akármelyiküktől… amelyik Want is kezelésbe vette, amikor szükségessé vált.
De Vera nem volt valami lángelméjű számítógép, ezért eszébe sem jutott,
hogy mozgó klinikáját a fiúra uszítsa, míg nem mondták neki, egyébként egy
kissé megkésve. – De mi a baj? Látszott, hogy Wan
kissé kényelmetlenül érzi magát. – Amikor a Holt
Emberek orvosi vizsgálatnak vetnek alá, mindenféle dolgokat döfködnek
belém. Azt pedig nagyon utálom. – De hiszen az csak
a javadat szolgálja – mondta a lány szigorúan. – Hé! Ez egy pompás
gondolat! Gyerünk, beszéljünk a Holt Emberekkel!
Itt viszont Janine jellembeli komplikációi mutatkoztak meg. Valójában nem
sok kedve volt hozzá, hogy a Holt Emberekkel beszélgessen. Csak azt
akarta, hogy minél hamarabb menjenek tovább erről a zavarba ejtő helyről.
Mire azonban odaszökdécseltek a Holt Emberek tartózkodási helyére, amely
közvetlenül a Wan álmodóheverőjének szomszédságában volt, Janine
elhatározta, hogy valami más kívánsággal áll elő. –
Hé, Wan – súgta a fiúnak –, szeretném kipróbálni a heverőt!
Wan hátrafordította a fejét, és hosszú orra fölött
összeszűkült szemmel nézett a lányra. – Lurvy azt
mondta, hogy többé sohase feküdjek bele! – Tudom,
hogy azt mondta. No, hogy jutok bele? – Először is
mondd meg, nekem mindenben engedelmeskednem kell akármelyikőtöknek? –
panaszkodott Wan. – Ráadásul mindnyájan más-más utasításokat adtok. Nagyon
zavaros ez, a dolog. De Janine már be is bújt a
gubóba, és kinyújtózkodott a heverőn. – Elég, ha
egyszerűen magamra húzom a fedelét? – Hát – mondta
vállvonogatva –, ha végképp így döntöttél, akkor igen. Ott záródik be,
ahol a kezed van éppen, és ha ki akarsz jönni, csak meg kell taszítanod.
A lány a szövetborítású fedél után nyúlt, és maga
felé húzta, föltekintve Wan ingerült és gondterhelt arcára.
– És… nem fog fájni? –
Fájni? Nem! Micsoda ötlet! – Akkor jó. És mit érzek
majd? – Janine! – dörrent rá a fiú. – Hogy te
milyen gyerekes vagy! Miért nyaggatsz ilyen kérdésekkel, mikor mindent
megtudhatsz magadtól is! – Ezzel megtaszította a csillogó drótfödelet,
mire a lefelé félúton lévő zár kattant és becsukódott. – Az lesz a
legjobb, ha elalszol – szólt még be a kékesen fénylő huzalrácson
keresztül. – De nem vagyok álmos – tiltakozott
Janine józanul. – Nincsen semmi kívánságom. Te, én nem érzek semmit!
Aztán egyszer csak megérezte.
Nem olyasmi volt, amire gondolt a lázzal
kapcsolatos élményei alapján. Nem merült el saját személyiségének
rejtelmeiben, és a rátörő érzéseknek sem volt határozott forrása. Csak
valami meleg, átható izzást érzékelt. Teljesen elmerült. Egyetlen atom
volt az érzések tengerében. A többi atomnak nem volt határozott formája
vagy bármilyen egyéni vonása. Nem voltak szögletesek vagy élesek. Ha
kinyitotta a szemét, láthatta Wan gondterhelt arcát a rácson túl, és ezek
a többiek – szellemek? – egyáltalán nem tűntek valóságosnak vagy
közelinek. De érzékelhette őket, és mintha sohasem érzékelt volna bármi
mást. Maga körül. Maga mellett. Magán belül. Melegek voltak. Igazán
kellemesek. Amikor Wan végül fölrántotta a
dróthálót, és a karja után nyúlt, Janine csak feküdt ott, tekintetét
ráemelve. Nem volt sem ereje, sem csöppnyi vágya arra, hogy fölemelkedjen.
A fiúnak kellett kisegítenie, és visszafelé menet is a vállára kellett
támaszkodnia. Még félúton sem jártak a Herter–Hall
hajó felé, amikor a család többi tagja durván és rettentő haragosan rájuk
támadt. – Ostoba kölyök! – dühöngött Paul. – Csak
csinálj még egyszer ilyesmit, én dagadtra verem azt a rózsaszín kis
seggedet! – Biztos, hogy nem tesz ilyet –
vigyorodott el Peter –, arról most rögtön gondoskodom, kegyeddel pedig,
ifjú hölgyem, később foglalkozom majd.
Hogy mindenki milyen
összeférhetetlenné vált! Senki sem náspángolta el Janine fenekét az
álmodóheverő kipróbálása miatt. És egyáltalán nem büntette meg senki.
Helyette egymás büntetésével foglalkoztak, méghozzá szünet nélkül. A szál,
amelyet magukra erőltettek, és így egybefűzte őket, mivel a másik esély
egymás legyilkolása lett volna, most elszakadt. Paul és az öregember két
napig nem is szóltak egymáshoz, amiért Peter szó nélkül szétszerelte az
álomheverőt. Lurvy és az apja sziszegve fújtak egymásra, mivel Lurvy túl
sok sót programozott az ételükbe; pár nap múlva, mikor apja volt a soros,
a túl kevés só robbantott ki belviszályt. Ami pedig Paul és Lurvy esetét
illeti: már nem aludtak együtt. Alig beszéltek egymással. Egész biztos a
házasságukat is fölbontják, ha ötezer csillagászati egységen belül
találnak egy bontóbíróságot. Persze ha bármilyen
hatóság lett volna ötezer CsE-n belül, legalább a vitás kérdéseket meg
lehetett volna oldani talán. Valaki meghozhatta volna helyettük a
döntéseket: Térjenek vissza? Próbálják meg leküzdeni a tápanyaggyár
mozgatóerejét? És ha igen, ki menjen és ki maradjon hátra? Menjenek és
kutassák át Wan másik tartózkodási helyét? A nagy kérdésekben sehogy sem
vergődtek zöld ágra. Még ezeknél mindennapibb problémákban sem tudtak
közös nevezőre jutni: szedjenek szét valami gépezetet, kockáztatva ezzel,
hogy esetleg tönkreteszik, vagy hagyják békén, föladva valami csodálatos,
a világmindenség sorsát megváltoztató fölfedezés reményét? Nem tudtak
megállapodni abban, ki beszéljen rádión a Holt Emberekkel, és mit
kérdezzenek tőlük. Wan ugyan elég készségesen megmutatta nekik, hogyan
csábíthatják legjobban egy kis beszélgetésre őket, és Vera
hangosítóberendezését össze is kapcsolták azzal a „rádióval”, de a
komputer nem bizonyult igazán megfelelő társalkodónőnek: amikor a Holt
Emberek nem értették meg a kérdéseit, nem óhajtottak együttműködni, vagy
teljesen értelmetlen és haszontalan dolgokat motyogtak csupán. Vera
teljesen magába roskadt. Mindez rettenetesen
bántotta Janine lelkét, de a legrosszabbnak mégis Wan bizonyult számára.
Az örökös zsinatolás megzavarta a fiút, dacossá tette őt. Már nem járt
állandóan a nyomában. Az egyik alvás után pedig, amikor Janine fölébredvén
körülpillantott utána, döbbenten látta, hogy nyoma veszett.
A lány büszkeségén csak azért nem esett nagyobb
sérelem, mert a többiek sem voltak ott. Paul és Lurvy kimentek, hogy
megigazítsák a hajó antennáit, apja aludt valahol, így maradt elég ideje,
hogy megbirkózzon marcangoló féltékenységével. Hogy válna disznóvá! –
gondolta magában. Micsoda butaság a részéről, hogy nem fogta föl: neki sok
jó barátja van, míg számára ő az egyetlen lehetőség. No de majd rájön!
Éppen elhanyagolt partnereinek körmölt hosszú leveleket, amikor
meghallotta a visszatérő Paul és nővére közeledésének zajait. Amikor
közölte velük, hogy Wan legalább egy órája eltűnt valahová, nem várt
reakciót tapasztalt. – Papa – kiabált Lurvy, apja
alvógubójának függönyét ráncigálva –, ébredj! Wan elment!
Mialatt az öreg, szemét dörgölve előkászálódott,
Janine megrökönyödötten kérdezgette: – Most meg mi
történt veletek? – Hát nem érted magadtól, te? –
kérdezte Paul hűvösen. – Mi van akkor, ha elvitte a hajót?
Ez a lehetőség még csak eszébe sem jutott a
lánynak, és most súlyos ökölcsapásként érte. – Azt
nem tehette! – Már miért ne tehette volna?! –
förmedt rá az apja. – Különben is honnan tudod, te kis csibész? És ha
megteszi mégis, akkor mi lesz velünk? – Végre behúzta kezeslábasának
minden cipzárját, és villogó tekintetét rájuk vetve, talpra emelkedett. –
Hát nem megmondtam mindnyájatoknak?! – dörögte, de csak Paul és Lurvy felé
nézett, amiből Janine rájöhetett, hogy ő nem tartozik a „mindnyájuk” közé.
– Nem megmondtam, hogy határozott döntésre kell jutnunk? Ha vele kell
mennünk, az ő hajóját kell használnunk. Ha meg nem, akkor nem vállalhatjuk
a kockázatot, hogy esetleg az a hóbortos gondolat támad abban a kis, dilis
agyában, hogy szó nélkül visszamegy! Ez a leghatározottabb véleményem.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Lurvy élesen. –
Túlságosan gyanakvó vagy, papa. Nem őrizhetjük a hajót éjjel-nappal!
– Igen, és lám a húgod sem tudott vigyázni arra a
fiúra – bólintott az öreg. – Tehát vagy a hajót, vagy a fiút kell
mozgásképtelenné tennünk. Janine nekiugrott.
– Ti szörnyetegek! – visította. – Ezt akkor
terveltétek ki, mikor nem voltunk itt! – A nővére elkapta, és magához
szorította. – Nyugodj meg, Janine – szólt rá
határozottan. – Igen, valóban beszéltünk valami ilyesmiről… kénytelenek
voltunk. De semmit sem döntöttünk el végleg, azt pedig végképp nem, hogy
Wannek bármi baja essék! – Akkor döntsünk végre! –
harsogta Janine. – Én arra szavazok, hogy menjünk vele!
– Hacsak még nem kelt útra egymagában – vetette
közbe Paul. – Nem ment el! –
Ha mégis megtette, akkor késő bármit is fontolgatnunk ezzel kapcsolatban –
jegyezte meg Lurvy tárgyilagosan. – Ettől eltekintve, Janine mellett
vagyok. Menjünk! Te mit mondasz, Paul? A férfi
tétovázott. – Azt hiszem, mennünk kellene –
dörmögte végül. – Peter? Az öreg méltóságteljesen
fölszegte a fejét. – Ha mindnyájan egyetértetek
benne, mit számít, hogyan szavazok én? Már csak egyetlen kérdés maradt
megválaszolatlanul: végül is ki menjen és ki maradjon? Azt javasolnám…
Lurvy közbevágott: – Papa – fordult hozzá –,
sejtem, mit akarsz mondani, de az nem kivihető. Legalább egyvalakire
szükségünk van itt, aki tartja a kapcsolatot a Földdel. Janine túl fiatal
hozzá. Én nem lehetek, mert én vagyok közülünk a legjobb pilóta, és most
esélyem nyílik rá, hogy megtanuljak valamit egy hícsí hajó irányításáról.
Paul nélkül viszont nem indulok útnak. Így egyedül te maradsz…
Egységenként részeire szedték Verát, és elhelyezték
a tápanyaggyár különböző részein. A memóriablokk, a bejövő és a kimenő
üzenetek blokkjai az álmodószobába kerültek, a lassú adattár a mellette
lévő folyosóra, az adóberendezés a régi hajójukon maradt. Peter némán és
komoran segédkezett. Mesterkedésük lényege az volt, hogy a fontos üzenetek
ezután a Holt Emberek rádiórendszerén érkeznek majd be a
felderítőegységtől. Peter lényegében a saját leírásában működött közre, és
ezzel tisztában is volt. A hajón bőségesen van élelem, mondta korábban
Wan. De Paul nem bízott a tápanyaggyár isten tudja, miből készített,
automatikusan ölükbe potyogó falatjaiban, ezért fölcipeltek a hajóra annyi
saját gyártmányú egységcsomagot, amennyit csak el tudtak helyezni. Mivel
Wan ahhoz is ragaszkodott, hogy vételezzenek elég vizet, a hajó
újraforgató berendezését beindítva megtöltötték a plasztikzsákokat, és
azokat is berakodták. Wan hajójában nem voltak ágyak. Nem is volt rájuk
szükség, mivel a fiú szerint a gyorsulási gubók elegendők a manőverezés
idején biztonságuk megvédelmezésére és annak megakadályozására, hogy az út
hátralévő részében álmukban ide-oda sodródjanak. Paul és Lurvy megvétózta
ezt a javaslatot, hát alvósejtjeikből kiszerelték a fekhelyeket, és azokat
is fölállították a másik hajó fedélzetén. Ami a személyes tárgyakat
illeti: Janine illatszereket és könyveket tartalmazó titkos dobozkáját,
Lurvy zárható poggyászzsákját, Paul pasziánszkártyáját akarta vinni.
Hosszú és kimerítő munka volt, bár rájöttek, hogy valamelyest
könnyíthetnek rajta, ha a vizestömlőket, kisebb puha, sőt keményebb
tárgyakat is elnyújtott „vödörláncban” dobva juttatnak végig a hosszú
folyosón. Végül csak a helyére került minden. Peter savanyú ábrázattal
üldögélt a folyosó falának támaszkodva, és a többiek zsivajgását szemlélve
azon gondolkodott, vajon miről feledkezhettek meg. Janine szemében úgy
tűnt, hogy máris mintegy távollévőként kezelik szegényt, ha nem éppen
halottnak, ezért gyöngéden megszólította: – Papa!
Ne vedd annyira a szívedre! Valamennyien visszajövünk, amilyen hamar csak
tudunk. – Ami annyit tesz – mondta az öregember
bólogatva –, negyvenkilenc nap mindegyik irányba, plusz az az idő, amit
ott töltötök. – Ekkor fölemelkedett és megengedte, hogy Lurvy és Janine
búcsúzóul megcsókolják. Csaknem kedélyesen mondta: – No, jó utazást!
Biztos, hogy nem felejtettetek el semmit? Lurvy
elgondolkodva körülpillantott. – Azt hiszem, nem…
hacsak a te barátaidnak nem kell jeleznünk az érkezésünket, Wan.
– A Holt Embereknek?! – kiáltotta a fiú vigyorogva.
– Ők nem tudnak semmiről. Nem élő emberek, érted, ők nem érzik az idő
múlását. – Akkor miért kedveled őket annyira? –
faggatta Janine. Wan megérezte szavaiban a
féltékenység mellékízét, ezért ridegen vetette oda:
– Mert a barátaim. Sokszor nem lehet komolyan venni őket, és előfordul,
hogy hazudnak. De sohasem tesznek olyasmit, hogy félnem kelljen tőlük.
Lurvy visszafogta a lélegzetét.
– Ó, Wan – érintette meg a fiú vállát –, tudom, nem
voltunk mindig olyan rendesek veled, mint lehettünk volna. De tudod,
mindannyian olyan nagy feszültségben élünk. Valójában sokkal különb
emberek vagyunk, mint amilyennek te láthatsz bennünket.
Öreg Peter megsokallta a dolgot.
– No, menjetek már! – mordult rájuk. –
Bizonyítsátok be neki, hogy így van, ne csak a szátok járjon állandóan.
Azután gyertek vissza, és bizonyítsátok be nekem is!
|
|