Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

14. AZ ÁLMOK HOSSZÚ ÉJSZAKÁJA


Amint megtanult valamennyire beszélni a Vénekkel, egyéni vonásokat fedezett föl bennük. Az is kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan vének. Legalábbis az a három, amelyik a leggyakrabban őrizte, etette és kísérte őt az álmok hosszú éjszakáján rendezett leckéire, nem volt öreg. Megtanulták, igaz, nem túl nagy sikerrel, hogy Janine-nak szólítsák. Saját neveik bonyolultak voltak, de mindegyiknek volt rövid alakja is, például Tar vagy Tor, vagy éppen Hué, és reagáltak is rájuk szükség esetén vagy akár csak játékból. Olyan játékosak és ragaszkodók voltak, mint valami kiskutyák. Amikor előbújt a ragyogó kék gubóból, megrendülten és verejtékben úszva egy másik élettől és másik haláltól – annak a tanfolyamnak a soros leckéje után, amelyet a Legvénebb írt elő neki –, egyikük föltétlenül mindig mellette volt, hogy nyugtatgassa, pusmogjon neki, vagy megcirógassa.
    De ez nem sokat számított. Nem lehetett elégséges vigasz annak ellensúlyozására, ami újra meg újra megtörtént vele az álom idején.
    És napról napra, mindig ugyanaz. Néhány órányi nyomasztó, nyugtalan álom. Azután haraphat valamit. Esetleg egy kis fogócskázás vagy bújócskázás Torral vagy Huéval. Néha egy-egy rövid séta az objektumon belül, mindig szigorú kísérettel. Akkor azután Tor vagy Hué vagy valamelyik másik kíméletesen visszatereli a gubóhoz, belefekteti, és akkor Janine hosszú órákra, esetenként egész életnyinek tűnő végtelen időre valaki más lesz. És micsoda különös más! Hol férfi, hol nő. Fiatal. Öreg. Tébolyult. Nyomorék. Mindig más és más. És egyikük sem teljesen emberi. Legtöbbjük egyáltalán nem emberi, különösen azok a legelső, legöregebb valakik!
    Az általa „álmodott” életek közül az időben legközelebbiek hasonlítottak még legjobban a saját életéhez. Legalábbis olyan teremtmények életére emlékeztettek, amelyek nem sokban különböztek Tor vagy Tar vagy Hué életétől. Nem voltak kivétel nélkül rémítőek, bár mindegyikük halállal végződött. Beléjük költözve találomra élte át konzervált emlékezetük kusza részleteit, rövid, kiszolgáltatott, nyomasztó és üldözött életük mozzanatait. Miután már valamennyire elsajátította foglyulejtőik nyelvét, azt is megértette, hogy az általa újraélteket céltudatosan válogatták ki (vajon milyen ismérvek alapján?) a tárolásra. Ennélfogva mindegyiknek megvolt a maga speciális tanulsága. Mindegyik álom természetesen lecke volt a számára, és magától értetődően tanult is belőlük. Megtanulta, hogyan beszéljen az élőkhöz, hogyan értheti meg árnyéklétüket, a kényszeres törekvést, hogy minden parancsot teljesítsenek. Ezek rabszolgák voltak! Vagy háziállatok? Ha végrehajtották mindazt, amit a Legvénebb mondott nekik, akkor engedelmesek, tehát jók voltak. Ha nagy ritkán nem így tettek, akkor büntetést kaptak.
    A szeánszok között néha láthatta Want, vagy találkozhatott a nővérével. Nyilván valami tudatos megfontolásból tőle elkülönítve tartották őket. Eleinte nem fogta föl, hogy miért. Azután rájött, de csak magában nevetett a kitűnő tréfán, mert olyan titoknak érezte, hogy még a tréfamester Torral sem beszélte meg a dolgot. Lurvy és Wan is leckékben részesült, és ők sem mutattak föl nála különb előmenetelt.
    Az első hat „álom” elmúltával már elbeszélgethetett a Vénekkel. Szája és torka nem valami fényesen birkózott meg csicsergő, dörmögő hangjaikkal, de azért sikerült megértetnie magát. Ennél valamivel jobban teljesíthette utasításaikat. Ezzel sok bajtól megkímélhette magát. Amikor azt akarták, hogy visszavonuljon a cellájába, nem kellett lökdösniük, és amikor tisztálkodásra buzdították, nem kellett többé maguknak levetkőztetniük. A tizedik lecke idejére már csaknem összebarátkoztak. A tizenötödik táján (Lurvyval és Wannel együtt) már minden, számukra egyáltalán hozzáférhetőt tudtak a Hícsí Mennyországról, beleértve azt is, hogy a Vének nem hícsík, és soha nem is voltak azok.
    Még maga a Legvénebb sem!
    De végül is ki lehet ez a Legvénebb? Ez nem derült ki álomleckéiből. Tar és Hué a legjobb tehetségét latba vetve próbálta megmagyarázni neki, hogy ő az Isten. Ez azonban nem volt kielégítő magyarázat. Őistensége sokkal jobban hasonlított az imádóihoz annál, semhogy ő építhette volna a Hícsí Mennyországot vagy annak bármelyik részét, még a saját testi keretét is beleértve. Nem. Ezt a Mennyországot maguk a hícsík építették, és kizárólag ők tudhatták, mi célból, a Legvénebb viszont valóban nem volt hícsí.
    Mind ez idő alatt a hatalmas gépezet ismét elcsöndesült, meg sem moccant, csaknem halott volt, úgy őrizte létének fogyatkozó maradékát. Valahányszor Janine áthaladt a központi termen, mindig ott látta őt, mint valami lomha szobrot. Külső érzékelői körül ugyan néha megjelent valami halvány szikrázás vagy sápadt, színes fény, mintha éppen az ébredés határán lenne, vagy félig csukott szemmel figyelné ügyködésüket. Ilyen esetekben Tar és Hué mindig megszaporázta lépteit. Ilyenkor nem csipkelődtek és nem tréfálkoztak egymással. De általában teljes nyugalomba dermedt. Egyszer egyenesen az árnyékában futott össze Wannel, ő éppen a gubó felé igyekezett, míg a fiú vissza… és Hué nagy bátran engedte, hogy pár szót váltsanak. – Elég rémítőnek látszik – nyögte ki Janine.
    – Lerombolhatnám a kedvedért, ha akarod – hencegett Wan, idegesen pillogva válla fölött a gépezet irányában. Persze angolul mondta, és volt annyi esze, hogy ne fordítsa le őreiknek. De Hué még a hanghordozásától is megrémült, és elráncigálta onnan a lányt.
    Janine lassacskán szinte megkedvelte fogvatartóikat, már amennyire az ember megkedvelhet egy beszélni képes, nagydarab és kedves majmot. Az viszont már jó sok idejébe került, hogy egy olyan fiatal nőstényre, mint Tar, akár nőneműként, akár fiatalként gondoljon. Mindnyájuknak egyformán bozontos szakálluk volt ugyanis, és olyan előredudorodó homlokeresze, mint a hím emberszabású majmoké. De valahogy mégis lassan személyiségekké váltak a szemében, nem maradtak a „börtönőr” kategória egyforma példányai. A két hímnemű közül a Tor névre hallgató volt a súlyosabb és sötétebb, persze ez csupán hosszú és érthetetlen nevének egyetlen szótagja volt, és a lány az egészből csak annyit értett meg, hogy „sötét”. Az pedig nem is a színére vonatkozott, ugyanis a többiek nagy részéhez képest még ő volt az egyik legvilágosabb. A név inkább valami kölyökkori kalandjára emlékeztetett, amikor a Hícsí Mennyország olyan eldugott és ritkán látogatott zugába bóklászott el, ahol még az örök életű hícsí fémfalak is alig adtak némi gyér világosságot. Tor úgy fésülte a szakállát, hogy álláról két különálló szarvként csüngött lefelé. Tor volt a legfőbb tréfacsináló, és folyton azon igyekezett, hogy a foglya is megértse. Ő viccelődött a lánnyal, hogy ha az ő hímje, Wan olyan terméketlen, amilyennek Lurvy mellett látszik a ketrecbe zárva, akkor talán még meg is kéri a Legvénebbet, hogy személyesen neki engedélyezze a megtermékenyítését. Janine dédelgette magában saját terméketlenségük mulatságos tréfáját, ezért meg sem ijedt. Sőt nem is igazán taszította őt a lehetőség, mivel Tor egész kedves szatírnak mutatkozott, és úgy érezte, egész jól megértené a viccet. Ugyanakkor egyre kevésbé gondolt magára úgy, mint egy taknyos kölyökre. Minden hosszú álomtól határozottan öregedett. Idejük alatt szexuális kapcsolatokat is átélt, amit életében soha, néha nőként, néha nem… rengeteg fájdalmat és a végén mindig a halált. Ilyen fölvételeket nem lehet élőlényekkel készíteni – magyarázta el neki Hué egyik komoly pillanatában. Az pedig végképp komolyan hangzott, ahogy elmondta, hogyan távolítják el az agyat, és teszik bele a rögzítést elvégző gépezetbe. Az alatt a pár perc alatt is jócskán öregedett, míg ezt megértette.
    Ahogy az álmok folytatódtak, egyre régebbiekké és különösebbekké váltak.
    – Roppant régi időkbe mégy most vissza – mondta neki Tor. – Ez a mostani… – éppen a gubó felé tartottak ugyanis – a legöregebb és ennélfogva az utolsó. Azt hiszem.
    Janine egy pillanatra megtorpant a csillogó szerkezet előtt.
    – Ez most egy újabb tréfa, Tor, vagy tán találós kérdés?
    – Nem – ráncigálta meg józanul lecsüngő szakálla végeit egyszerre mind a két kezével. – De ez egészen biztos nem fog tetszeni, Danine.
    – Köszönöm!
    Tor elmosolyodott, szomorú, lágy szeme sarka ráncokba futott.
    – De ez az utolsó, amelyet én adhatok neked. Alighanem. Azután meglehet, hogy maga a Legvénebb ad majd a sajátjai közül. Azt beszélik, hogy már előfordult ilyesmi, de én nem emlékszem rá. Egyikünk sem emlékszik ilyen esetre.
    Janine nagyot nyelt.
    – Elég ijesztően hangzik!
    Tor kedvesen folytatta:
    – Engem ez nagyon megrémített, amikor átestem rajta, de ne feledd, hogy neked is csak egy álom. – Ezzel rácsukta a gubó fedelét. Janine egy pillanatig még küzdött az álom ellen, de kudarcot vallott, mint mindig… és átváltozott valaki mássá.
    Egyszer létezett egy teremtmény. Nőnemű volt, de nem csupán „valami” volt, ha hihetünk Descartes-nak, mivel tudatában volt saját létezésének, s ennélfogva már „ő”-nek volt tekinthető.
    Saját névvel ugyan nem rendelkezett, de kitűnt a többiek közül az által a fülétől az orráig húzódó hatalmas sebhely által, amelyet egy haldokló vadállattól kapott, és akkor kis híján bele is pusztult. A szeme azon az oldalon eltorzult szemhéjjal gyógyult be, ezért éppenséggel „Bandzsa” is lehetett volna a neve.
    Bandzsának volt saját tanyája. Nem valami pompás építmény. Nem volt több egy kitaposott fészekfélénél egy papiruszbozótban, félig elrejtve egy kis földhalom mögött. Viszont Bandzsa rokonai minden áldott nap visszajártak abba a fészekbe, és ezáltal különböztek minden más, hozzájuk hasonló élőlénytől. És még egy dologban mások voltak, mint a többiek, amelyekkel együtt nőttek fel, ugyanis olyan tárgyakat használtak mindennapi tevékenységük során, amelyek nem voltak testük szerves részei. Bandzsa egyáltalán nem volt szép. Ha fölállt, nem sokkal lehetett magasabb egy méternél. Nem volt szemöldöke… a koponyáján nőtt szőrzet teljesen elborította a homlokát, csak az orra és kiugró pofacsontja volt csupasz; az álla sem volt említésre méltó. Voltak ugyan ujjai, de legtöbbször ökölbe szorította őket, ezért a bütykeit sebhelyek és bőrkeményedések borították, és azokat az ujjakat nem is tudta rendesen szétterpeszteni. Alig jobban a lábán lévőknél, amelyek éppoly alkalmasak voltak valami megragadására vagy valamely szerencsétlen lény hasának fölszaggatására, ha egyszer a markába szoríthatta annak a nyakát. Többé nem menekülhetett. Bandzsa vemhes volt, mégsem volt tudatában állapotának. Most, hogy az ötödik esős évszakot is átvészelte, teljesen érett és termékeny képviselője volt fajtájának. Életének eddigi tizenhárom esztendeje alatt már kilenc vagy tíz alkalommal is terhes volt, de sohasem szerzett róla tudomást, amíg észre nem vette, hogy nem képes olyan sebesen futni, hogy a hasában kotyogó teher miatt nehezebb földolgoznia, széttrancsíroznia a zsákmányát, és emlői ismét duzzadoznak a felgyülemlő tejtől. Csapatának ötven tagja közül legkevesebb négy az ő szülötte volt. A hímek közül pedig tucatnyi volt vagy lehetett volna a gyermekei apja. Bandzsa emlékezett korábbi kapcsolataira, de az utolsóra nem. A saját fiaiként ismert fiatal hímek közül legalább egy nyugodtan lehetett egy másik gyermekének a nemzője. Bár ez sohasem zavarta volna őt, még akkor sem, ha fölfogja a dolgot. Az, amit a hímekkel művelt, amikor vézna ülepe alatt a hús megduzzadt és kipirosodott, tudatában semmiféle kapcsolatban sem volt utódainak világrajövetelével. És nem jelentett számára semmiféle élvezetet sem. Csak valami viszketegséget érzett ilyenkor, amit meg kell szüntetnie, ha bekövetkezik. Bandzsának semmiféle elképzelése nem volt az élvezetről, hacsak a fájdalom hiánya nem tekinthető annak. De még ebben a formában sem sokszor részesült benne életében.
    Amikor a hícsí leszálló egység bömbölve és lángot okádva előtört a felhők közül, Bandzsa és egész kompániája rémülten keresett valami menedéket. Egyikük sem látta, mi ereszkedik le a földre.
    Ha egy búvár észrevesz egy tengeri csillagot a sekély vízben, egy penge leemeli őt iszapcsomójáról, beledugja valami tartályba, majd a biológus kiteríti az asztalán, és eltávolítja az idegrendszerét – vajon tudja-e az a tengeri csillag, hogy mi történik vele?
    Bandzsa sokkal fejlettebb öntudattal rendelkezett, mint egy tengeri csillag. De alig valamivel bővebb tapasztalati háttere volt az információk feldolgozásához. Semminek nem volt fölfogható értelme számára attól a pillanattól, amikor az a ragyogó fény elvakította a szemét. Nem érzékelte a nyugtató injekció szúrását sem, amitől álomba merült. Arról sem volt tudomása, hogy becipelik a leszállóegységbe, és vagy tizenkét társával együtt valami ketrecfélébe zárják. Nem érezte a hirtelen szörnyű súlyt, amikor fölemelkedtek, sem a súlytalanság állapotát a hosszú út idején. Egyáltalán semmiről sem szerzett tudomást, míg nem hagyták, hogy ismét fölébredjen, és abból sem értett meg semmit, ami akkor történt vele.
    A világon semmi sem volt ismerős neki.
    A víz! A víz, amit megivott, többé nem a folyó sáros medréből származott. Valami fényes, kemény csecsből tört elő. Amikor odahajolt, hogy fölkavarja, semmi sem mozdult meg az alján, hogy felé kapjon.
    A nap és az ég! Nem volt sehol a nap. Nem voltak felhők, és nem esett az eső. Csak kemény, kékesen fénylő falak voltak körös-körül, és ugyanilyen kéken világító plafon a feje fölött.
    Az étel! Nem volt ott semmiféle élőlény, amelyet elfoghatna és szétmarcangolhatna. Csak lapos, szívós, íztelen és rágós darabok. Igaz, megtöltötték a gyomrát, és mindig volt belőlük elég. Teljesen mindegy, mennyit faltak föl belőlük a társaival, csak egyre több került elébük.
    Amit láttak, a hangok, a szagok… mind-mind rémítőek voltak! Volt egy olyan illat, amelyet sohasem érzett azelőtt: marta az orrát, és félelmet ébresztett benne. Valami élőlény szaga lehetett, de sohasem pillanthatta meg a teremtményt, amelyből áradt. A normális, megszokott szagok hiánya pedig legalább annyira rossz volt. Nem érzi szarvas szagát. Nem érzi antilop szagát. Nem érzi macska szagát (no, ez legalább áldás!). De még a saját ürülékükét sem, legalábbis nem nagyon, mert nem voltak ott a rakások, amelyeket beletapostak volna a fészek talajába, a helyet pedig, ahol egymás hegyén-hátán aludtak, minden alkalommal tisztára mosták, amint otthagyták egy kis időre. A kicsinye is ott született meg, miközben a törzse többi tagja tiltakozott a nyögései miatt, hogy nem tudnak aludni. Amikor magához emelte a porontyot, hogy enyhítsen a tejmirigyeit feszegető fájdalmas nyomáson, egyszer csak eltűnt. Sohasem látta többé.
    Bandzsa újszülöttje volt az első, amelynek közvetlenül a megszületése után nyoma veszett. De nem az utolsó. A kis australopithecus család még tizenöt évig táplálkozott, üzekedett, szült, öregedett és fogyatkozott, mivel az apróságokat nyomban a világrajöttüket követően elvitték tőlük valahová. Alkalmanként valamelyik nőstény nekikészült, vergődött, vonaglott, és kipréselt magából egy kölyket. Akkor mindnyájan aludni tértek, és fölébredvén a kicsi már nem volt sehol. Néha egy-egy felnőtt kimúlt, vagy elég közel került hozzá, hogy összegömbölyödve és nyögve lefeküdjön. Ilyenkor tudták, hogy többé már nem kel föl. De ekkor is csak lefeküdtek aludni, és annak a haldoklónak a teste is nyomtalanul eltűnt, mire fölébredtek. Először harmincan voltak, azután a számuk húszra, majd tízre apadt, végül csak egy maradt belőlük. Bandzsa volt az utolsó, huszonkilenc éves korára elképesztően vén nőstény. Tisztában volt vele, hogy nagyon öreg. Azt nem tudta, hogy haldoklik, csak valami elviselhetetlen fájdalmat érzett a zsigereiben, amitől tátogva kellett nyögdécselnie. Arról sem szerzett tudomást, amikor elszállt belőle az élet. Csak annyit vett észre, hogy az a bizonyos fájdalom megszűnt, és egy másik, új foglalta el a helyét. Nem is igazi fájdalom. Valami különös érzés. Zsibbadtság. Látott, de valahogy egysíkúan, vibrálón, szokatlan színekben. Idegen volt számára ez a látás, és magát a látványt sem értette meg. Próbálta megmozdítani a szemét, de sehogy sem sikerült. Próbálta megmozgatni a fejét, a karját, a lábát; nem tudta, mivel egyik sem volt már neki. Ebben az állapotában maradt fenn nagyon hosszú ideig.
    Bandzsa nem volt preparátum, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy biológus által valami tengeri csillagból kicincált ideghalmaz annak tekinthető. Ő egy kísérlet volt tulajdonképpen.
    Méghozzá nem is valami jól sikerült kísérlet. Identitásának a gépi tárolóban való megőrzése nem azért mondott csődöt, amiért a törzse többi tagjával végrehajtott korábbi próbálkozások esetében: a fogadó szervezet tápoldatának hibás vegyi összetétele, a tökéletlen információátvitel vagy a hibás kódolás miatt. A hícsí kísérletezők egymás után rájöttek e problémák lényegére, és meg is oldották őket. Az ő kísérlete más oknál fogva mondott csődöt, vagy sikerült csupán részben. A szerencsétlen teremtményben nem volt elegendő azonosságtudat ahhoz, hogy „Bandzsa”-ként megőrizhető legyen. Nem volt életrajza, de még egy vacak naplója sem. Olyasmi volt csak, mint valami fájdalommal kipontozott és félelemmel cirkalmazott születési anyakönyvi kivonat…
    De nem ő volt az egyetlen kísérlet, amelyet a hícsík az adott pillanatban folytattak.
    A Föld Napja körül jó fél fényévnyi távolságban keringő hatalmas objektum egy másik szektorában növekedtek már az elrabolt porontyok. Életük teljesen más volt, mint Bandzsáé – automatikus gondozás, értelmüket fejlesztő tesztek és előre megtervezett kihívások vették körül őket. A hícsík tisztában voltak vele, hogy bár ezek az australopithecusok még távol járnak bármely intelligenciától, azért már magukban hordozzák értelmesebb leszármazottaik csíráit. Úgy döntöttek hát, hogy fölgyorsítják fejlődésük folyamatát.
    Nem következett be nagy előrelépés az alatt a tizenöt év alatt, ami a kis kolónia történelem előtti afrikai hazájából való eltávolítása és Bandzsa halála között eltelt. De ettől a hícsík nem estek kétségbe. Tizenöt év alatt nem is vártak sokat. Ennél sokkal terjedelmesebb időbeli távlatokban gondolkodtak.
    Mivel terveik alapján nyilvánvaló volt, hogy valamennyien régen valahol másutt lesznek már, mielőtt az igazi értelem első szikrája fölcsillan Bandzsa valamelyik leszármazottja szemében, ennek megfelelően építkeztek. Ezt a műtárgyat is úgy szerkesztették meg és programozták be, hogy az örökkévalóságig létezzen. Biztosították számára a folyamatos ellátást CHON élelemből, amit egy üstökösök anyagát földolgozó és más, már működő objektumaik részére is termelő, várhatóan szintén végtelen élettartamú tápanyaggyár állít elő. Olyan gépeket szerkesztettek, amelyek időről időre fölmérték az újszülöttek leszármazottainak képességeit, és amilyen gyakran csak szükséges, újra meg újra gondoskodjanak személyiségük gépi tárolásáról későbbi vizsgálatok elvégzéséhez… ha bármelyikük egyáltalán visszatér majd valaha, hogy meggyőződjék a kísérlet eredményességéről. Egyéb terveiket is figyelembe véve ez utóbbit meglehetősen valószínűtlennek tekintették.
    Ugyanakkor ezek a tervek igen nagyszámú, párhuzamosan zajló alternatívát foglaltak magukba. Célkitűzéseik ugyanis roppant fontosak voltak számukra. Azt tudták, hogy közülük soha senki nem térhet ide vissza, de talán valaki más majd igen!
    Mivel Bandzsa semmilyen hasznos kommunikációs vagy egyéb tevékenységre nem volt alkalmas, a hícsí kísérletezők takarékosan kitörölték tárolt identitásának aktív részét, a maradékot pedig úgy helyezték el megőrzőjükben, mint valami könyvtárban egy kötetet, amelyet a későbbiek során bármilyen fajú értelmes lények föllapozhatnak majd. (Janine e pillanatban éppen ezzel volt kénytelen szembenézni, fölelevenítve azt, ami Bandzsa életében történt sok százezer évvel azelőtt.) Hagytak hátra elegendő kulcsot és adatot ahhoz, hogy bármely későbbi nemzedék tagjai megérthessék a tároltakat. Mint mindig és mindenütt, itt is rendet csináltak maguk után. Azután eltávoztak és hagyták, hogy ez a kísérlet is haladjon tovább a maga útján, a többiekhez hasonlóan.
    Mintegy nyolcszázezer évig.

    – Danine! – nyögött föl Hué rémülten –, Danine, meghaltál?
    A lány föltekintett a fölé hajoló arcra. Először még nem tudta kiélesíteni a látását, ezért csak egy zavaros, széles holdvilágképet látott, amelyről kettős üstökösfarok csüng alá.
    – Se-hegíts ki innen, Hué – hüppögte –, vigyél vissza! – Minden eddiginél ez volt a legrosszabb. Úgy érezte, hogy összetörték, megerőszakolták, valahogy kiterjesztették és megváltoztatták. A világa ezután már sohasem lehet a régi. Janine nem ismerte az australopithecus szót, de azzal tisztában volt, hogy az imént egy állat élettapasztalatait kellett megosztania. Vagy még rosszabb, mint egyszerűen egy állatét, mivel Bandzsában valahol már megfogant a majdani gondolkodás képességének parányi szikrája, miáltal megjelent lényében a félelem rettegett érzése is.
    Janine teljesen kimerült, és a Legvénebbnél is öregebbnek érezte magát. Bár éppen csak elmúlt tizenöt éves, többé már nem volt gyermek. A gyermekkorból nem maradt számára semmi. A személyes celláját képező, ferde falú kis kamrácska közepén tétován megállt.
    – Danine! Mi a baj? – kérdezte Hué ijedten.
    – Elmondok neked egy viccet – felelte Janine.
    – Nem úgy nézel ki, mint aki tréfás kedvében van!
    – De ez egy kitűnő tréfa. Figyelj csak! A Legvénebb azért zárta össze Want a nővéremmel, hogy szaporodjanak. Rajta viszont elvégeztek egy műtétet, ami után többé nem lehet gyereke.
    – Ez nem valami jó vicc – tiltakozott a másik. – Ilyesmit senkinek sem szabadna elkövetnie.
    – De ő mégis megtette, Hué! – Majd sietve hozzáfűzte: – De ne ijedj meg, Hué. Téged nem büntetnek meg érte. Csak ezek után hozd át hozzám a fiút!
    A hím nyájas tekintetű szemét elöntötték a könnyek.
    – Már hogyne ijednék meg? Talán máris föl kellene ébresztenem a Legvénebbet, hogy megmondjam neki… – Ekkor már kicsordultak a könnyei is. Halálosan rémült volt.
    A lány vigasztalta és nyugtatgatta őt, míg más Vének is meg nem jelentek, akiknek Hué továbbadta a szörnyű tréfát. Janine leheveredett a priccsére, és próbálta becsukni a fülét, hogy ne kelljen hallania izgatott, félelemmel teli locsogásukat. Nem aludt el, de a szeme csukva volt, amikor meghallotta Wan és Tor ajtajához közeledő lépteinek neszét. Miután a fiút betaszították hozzá, fölemelkedett, hogy fogadja őt.
    – Wan – fordult hozzá –, ölelj át szorosan, kérlek!
    A másik megrökönyödötten bámult rá. Senki sem közölte vele, miről van szó, de Wan maga is túl volt már Bandzsa leckéjén. Nyomorultul nézett ki. Mindeddig nem szabadult meg a náthájától, nem pihenhette ki magát, és még nem szokott hozzá a megrázó változásokhoz, amelyek a Herter–Hall-expedíció tagjaival való találkozás nyomán következtek be az életében. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, szája széle kicserepesedett. Lába és gyűrött ruházata rémítően koszos volt.
    – Tán attól tartasz, hogy a láttomra elesel? – csikorgott a lányra.
    – Nem félek tőle, hogy elesem. És beszélj velem tisztességesen. Ne visongva!
    Wan meglepődött, de hangját mélyebb regiszterbe szállította alá, ahogy Janine próbálta megtanítani neki.
    – Akkor meg minek?
    – Ó, Wan! – A lány türelmetlenül megrázta a fejét, és előrelépve behatolt a másik individuális terébe. Most már nem kellett megmagyaráznia neki, mit csináljon. Karjával gépiesen körülnyalábolta, egyforma magasságban, mintha egy hordó fölemeléséhez készülődne, tenyere Janine lapockáira simult. Hozzányomta ajkát a fiú kemény, száraz és csukott szájához, azután visszahúzódott tétován. – Emlékszel rá, mi ez, Wan?
    – Hát persze! Ez a csókolózás.
    – De rosszul csináljuk. Várj csak. No, még egyszer, míg én ezt csinálom. – Ezzel kidugta a nyelve hegyét összeszorított ajkai között, és hevesen odanyomkodta a fiú csukott szájához. – Azt hiszem – mondta félrefordítva a fejét –, így már sokkal jobb. Hát szerinted? Azt érzem tőle… úgy érzem tőle… kicsit úgy érzem, mintha hánynom kellene.
    Wan ijedten megpróbált hátralépni, de Janine szorosan követte.
    – Nem igazi hányinger, csak valahogy olyan mulatságos.
    A fiú is egészen hozzásimult, arcát félrefordította, tekintetében aggodalom tükröződött. Gondosan ügyelve rá, hogy a hangja föl ne csipogjon megint, így szólt:
    – Cingár Jim azt mondja, az emberek közösülés előtt művelik ezt. Vagy az egyik személy csinálja, hogy meggyőződjön róla, eléggé tüzel-e a másik.
    – Még hogy tüzel, Wan! Micsoda malacság! Mondd inkább: szerelmes!
    – Azt hiszem, hogy a „szerelmes” egészen más – dörmögte Wan makacsul –, de akárhogy is, a csókolózás összefügg a közösüléssel. Cingár Jim azt mondja…
    Janine a fiú vállára tette a kezét.
    – De Cingár Jim nincs most itt, Wan!
    – Nincs, de Paul nem akarja, hogy mi…
    – Paul sincs itt – folytatta Janine, közben Wan sima nyakát csiklandozva ujjai hegyével, kíváncsian rá, az vajon milyen érzés. – És Lurvy sincs itt. Különben sem számít, amit ők gondolnak. – Határozottan különös érzés, gondolta magában ezalatt. Nem volt egészen olyan, mintha tényleg hánynia kellene, inkább úgy tűnt, hogy valami folyadék mozdul meg odabent, a hasában. Ehhez hasonló érzése nem volt még eddig soha. És egyáltalán nem volt kellemetlen. – Hadd vegyem le a ruháidat, Wan, azután te is az enyémet!
    Ezután végrehajtottak még egy csókolózási gyakorlatot, majd Janine szólalt meg bizonytalanul:
    – Azt hiszem, most már nem kellene állva maradnunk. – Kis idő múlva, amikor már egymás mellett feküdtek, Janine óvatosan felpislantott, és belenézett a fiú tágra nyílt szemébe.
    Wan megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, de elbizonytalanodott:
    – Ha azt megteszem – mondta –, lehetséges, hogy teherbe esel.
    – Ha pedig nem teszed meg azt – felelte a lány –, azt hiszem, meghalok.
    Amikor Janine órák elmúltával fölébredt, Wan már felöltözve kuporgott a helyiség egyik sarkában, hátát az aranylóan fénylő falnak vetve. A lány szíve majd megállt, amint ránézett. Wan önmaga vagy ötven évvel idősebb képmásának látszott. Fiatal arcába mintha több évtizednyi szenvedés és fájdalom vésett volna mély árkokat.
    – Szeretlek, Wan – suttogta Janine.
    – Hát persze! – visított föl a fiú összerezzenve, de nyomban észbe kapott, és mormogássá mélyítette a hangját: – Hát persze, Janine. És én is szeretlek téged. De azt nem tudom, most majd mit csinálnak velünk!
    – Lehet, hogy téged nem bántanak, Wan.
    Morcosan:
    – Engem? Én miattad aggódom, Janine. Én ezen a helyen éltem le egész eddigi életemet, és ennek előbb vagy utóbb úgyis be kellett volna következnie. De te… én téged féltelek. – Majd aggódva hozzátette: – Micsoda lármát csapnak ezek odakint. Azt hiszem, történik valami.
    – Nem hiszem, hogy bántanának bennünket… többet – helyesbítette önmagát Janine, amint az álmok gubójára gondolt. A távoli csicsergő hangok egyre közeledtek. Gyorsan felöltözött, és riadtan körülpillantott, amikor odakint Tor hangja csattant föl, Huét keresve.
    Semmi nem utalt arra, mi történt odabent. Még csak egy vércsepp sem. Ám amikor Tor kinyitotta az ajtót, és izgatottan, zavarodottan belépett, gyanakvó pillantást vetett rájuk, és beleszaglászott a levegőbe.
    – Lehet, hogy végül mégsem nekem kell majd szaporodnom veled, Danine – mondta kedvesen, de hangjában rémülettel. – De Oowan! Danine! Borzasztó dolog történt! Tar elszundikált, és az idősebbik nőstény megszökött!
    A két fiatalt odavonszolták a központi orsóhoz, ahol addigra már csaknem valamennyi Vén összegyülekezett. Páni félelemben tolongtak összevissza. Hárman ott feküdtek kinyújtóztatva és hörögve, ahová lökték őket. Tar és még ketten Lurvy őrei közül, a kötelességüket nem teljesítők, akiket mély álomba merülten találtak őrhelyükön, és most félve és remegve hurcoltak ide, a Legvénebb szigorú ítélőszéke elé. Utóbbi mozdulatlanul, de ébren terpeszkedett emelvényén, oldalán színes fények zuhatagai hullottak alá.
    Ezeknek a hús-vér teremtményeknek a Legvénebb semmit sem árult el a gondolataiból. Ő maga fémből épült. Lenyűgözően hatalmas volt. Őt nem érthették meg, és nem jelenthettek neki kihívást. Sem Wan, sem Janine, sem közel száz brekegő gyermeke nem érzékelhette az ő memóriája áramkörein végigszáguldó félelmet és haragot. A félelmet, hogy a terveit esetleg veszélyeztetheti valami. A haragot, hogy a gyermekei nem teljesítették a tőle kapott parancsokat.
    A három fő vétkest természetesen példamutatóan meg kell büntetnie. A többi majdnem száznak is jár büntetés, talán valamivel enyhébb, nehogy az egész faj kipusztuljon… amiért nem akadályozták meg amazokat kötelességük elhanyagolásában. Ami pedig a betolakodókat illeti, azok számára nincs elég szigorú megtorlás. Talán végképp törölnie kellene őket, mint a többi vakmerően kihívó szervezetet is, amelyek eddig megsemmisítő ártalmakkal fenyegették házigazdájukat. Talán annál is rosszabbat érdemelnek. Lehetséges, hogy még az ő birtokában sincs e célnak megfelelően kegyetlen eszköz!
    Egyáltalán mi is van még a birtokában? Nehézkesen fölemelkedett. Janine látta, amint a fényfolyamok megdermednek, és szabályos mintába rendeződnek, miközben a Legvénebb teljes, hatalmas magasságába emelkedik, és dörögve megszólal:
    – Azt a nőstényt fogjátok el megint, és konzerváljátok! – mennydörögte. – Ez a legelső feladat!
    Ott állt tehát, kissé bizonytalanul ingadozva. Végtagjainak működtetőberendezései egyenetlen teljesítményt nyújtottak. Megengedte magának, hogy ismét „térdre ereszkedjen”, amíg megemészti a további teendőket. Az erőfeszítés, hogy az irányítóterembe el kellett mennie a pályamódosítás végett, a zűrzavar, ami ennek kényszerét előidézte a tudatában, jó félmillió éves létezése, mind-mind megkövetelte a magáét. Időre van szüksége a „pihenéshez”… időre, hogy automatikus rendszerei kijavíthassák és helyreállíthassák mindazt, ami esetleg kárt szenvedett; de még az is lehetséges, hogy mindehhez immár nem elegendő pusztán az idő.
    – Addig ne ébresszetek föl megint, míg ezzel nem végeztetek! – Aztán vakító fényei először ismét rendszertelen sziporkázássá zsugorodtak, majd teljesen kihunytak.
    Janine, Wan karjainak ölelésében, a fiú úgy állt, testével félig a Legvénebb felé fordulva, hogy védelmet nyújtson a lánynak, miközben maga is reszketett a félelemtől… szóval Janine minden magyarázat nélkül megértette, hogy a „konzerválás” valójában Lurvy megölését jelenti. Őt is teljesen hatalmába kerítette a rettegés.
    Ugyanakkor kíváncsiság is marcangolta.
    A Vének, akik nyöszörögve hevertek az ítélkezés ideje alatt, nem véletlenül aludtak el szolgálatuk ideje alatt. Janine fölismerte rajtuk az altatópuska hatását. Viszont azzal is tisztában volt, hogy csapata egyetlen tagjának sem volt ilyen fegyvere.
    Ezért azután azon sem lepődött meg, amikor egy jó óra múltán, ismét ketrecükbe zárva tompa hördülést hallottak odakintről.
    És nem lepődött meg igazán akkor sem, amikor a nővére rohant elő egy fegyverrel hadonászva, és hívta őket. Nem lepődött meg látván, amint a megviselt Paul átlép Tor elterült teste fölött. Még azon sem lepődött meg, legalábbis nem túlságosan, hogy egy másik fölfegyverzett férfi is velük tart, akit valahogy, homályosan ismerősnek érez. De nem volt biztos a dologban. Egészen kis gyermek volt még, amikor egyszer találkozott vele. De hasonlított arra a személyre, akinek képét láthatta a Földről hozzájuk eljuttatott PV-adásokban, meg azokban a jókívánságokban, amelyeket ünnepek és évfordulóik alkalmával kaptak tőle: Robin Broadhead volt az!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet