|
16. ÍME, A LEGGAZDAGABB EMBER
A nevem
Robin Broadhead, és én vagyok a leggazdagabb ember ebben a Naprendszerben.
Egyetlen közel hasonlóan gazdag van még, a jó öreg Bover, és ő is sokkal
inkább megközelíthetne, ha a pénzének felét nem herdálja el a
nyomornegyedek eltakarítására és különféle városfejlesztési programokra, a
maradék nagy részét meg nem fekteti a Plútón túli űr hüvelykről hüvelykre
való végigtapogatására, azt a hajót keresve, amely a felesége, Trish
maradványait zárja magába. (Hogy mit kezdene vele, ha megtalálná, azt el
nem tudom képzelni.) A Herter–Hall-csapat túlélői szintén dúskálnak a
pénzben. Jól is van ez így, különösen Wan és Janine szempontjából, akiknek
meglehetősen kusza viszonyukat kell rendbe szedniük egy bonyolultan
barátságtalan világban. Feleségem, Essie a legjobb egészségnek örvend.
Szeretem őt. Ha majd meghalok, vagyis amikor már a totális kezelés sem
lesz képes még egyszer összefoltozni, akkorra van egy kis tervem valaki
mást illetően, akit szintén szeretek. Mindez elégedettséggel tölt el.
Csaknem mindennel meg vagyok elégedve. Az egyetlen kivétel tudományos
tanácsadóm, Albert, aki még most is azon munkálkodik, hogy megértesse
velem Mach törvényét. Amikor hatalmunkba kerítettük
a Hícsí Mennyországot, megszereztük az egészet. A hícsí hajók vezérlésének
titkát. Annak módját, hogyan építhetünk hícsí hajókat, beleértve
azt az elméletet is, amely lehetővé teszi a fénysebességnél gyorsabb
haladást. Nem! Nem valami „hipertérről” vagy „negyedik dimenzióról” van
szó. A dolog nagyon egyszerű. A sebesség növeli a tömeget, állítja
Einstein… az igazi, nem Albert. Ám ha a nyugalmi tömeg zéró, akkor nem
számít, hányszorosára növeljük. Mindig zéró is marad. Albert azt mondja,
hogy tömeg létrehozható, és ezt a logika alapelveinek segítségével
bizonyítja: mivel létezik, létre is hozható. Ennélfogva meg is
semmisíthető, mivel aminek léte megteremthető, annak létezése meg is
szüntethető. Ennyi a hícsík titka, és mi, Albert segítségével, elő is
készítettünk egy kísérletet, majd Morton segítségével rávettük az Átjáró
Trösztöt, hogy biztosítsa a hozzá szükséges hajókat, s végül végre is
hajtottuk. Az egész egyetlen fillérembe sem került. A nagy gazdagság egyik
előnye, hogy az embernek nem kell elköltenie a pénzét. Mindössze annyi
kell, hogy összeszedjünk másokat, akik elköltik azt a mi érdekünkben. A
jogi programok pedig pontosan ilyesmire valók. Így
tehát az Átjárótól fellőttünk egyszerre két ötfős hajót. Az egyiket csak
hagyományos üzemanyag működtette, és két ember volt rajta, meg egy tömör
alumíniumhenger a hozzá kapcsolódó száldetektorokkal. A másiknak teljes
volt a legénysége, és készen állt az igazi küldetésre. A kontrollhajón
elhelyeztünk egy élő kamerát, háromfelé osztott képmezővel: az egyik a
gravitométert, a következő a másik hajót, míg a harmadik egy digitális
cézium-atomóra számlapját mutatta. Az én szememnek
a kísérlet nem mondott semmit. A második hajó kezdett eltűnni, és a
gravitométer is jelezte az eltűnését. Nagy dolog! Albert viszont egészen
kijött a sodrából. – A tömege hamarabb kezdett
eltűnni, mint ő maga! Édes istenem, Robin! Ezt a kísérletet bárki bármikor
végrehajthatta volna az elmúlt tizenkét év során! Ezért legkevesebb
tízmillió dolláros tudományos jutalom néz ki! – Kis
címletekben kérem – vigyorogtam. Kinyújtóztam és odafordultam Essie-hez,
hogy megcsókoljam, mivel úgy esett, hogy éppen ágyban voltunk.
– Rendkívül érdekes, kedves Robin – motyogta Essie
álmosan, és visszacsókolt. Albert elfordította a tekintetét. Részben
azért, mert Essie megint bütykölt valamit a programján, részben pedig
azért, mert velem együtt nagyon jól tudta, hogy Essie szavai udvariasak
ugyan, de nem őszinték. Az asztrofizika nem különösebben érdekelte az én
feleségemet. Annál inkább foglalkoztatta viszont a lehetőség, hogy
eljátszadozhat a hícsí gépi intelligenciákkal. Ez viszont borzasztóan
érdekelte őt. Napi tizennyolc órányira mindaddig, amíg mindent föl nem
tárt a Legvénebb maradványaiból, a Holt Emberek és a halott nem emberek
emlékeiből, mely utóbbiak valami afrikai szavannákig nyúltak vissza, jó
egymillió évvel ezelőtti időkbe. Nem mintha sokat törődött volna azzal, mi
rejtőzik ezekben a memóriákban, viszont az ő szakterülete az volt,
hogyan került beléjük az információ. Ezen a téren kiváló
szaktekintély volt. Albertem programjának átgyúrása volt a legcsekélyebb
eredmény, amit a Hícsí Mennyországból kiszedett. Amit onnan
előbányásztunk, igazán szenzációs volt. A galaxis egészét ábrázoló
hatalmas térképek, föltüntetve minden helyet, ahol csak a hícsík
megfordultak. Nagyméretű térképek a fekete lyukak jelenlegi
elhelyezkedésének minden adatával. Beleértve azt is, amelyben Klara van.
Javadalmaim szellemi részének parányi töredékeként még arra a tisztán
szubjektív kérdésemre is választ kaptam, hogyan lehetek még mindig
életben. A hajó, amelyben a Hícsí Mennyország felé utaztam, a
tizenkilencedik nap után fordult át fékező üzemmódba. Az arányosság és a
józan ész minden szabálya szerint ez azt jelentette, hogy nem érhet célba
további tizenkilenc nap előtt, amikorra viszont már biztosan halott
leszek. A valóságban azonban már öt nap múlva dokkolt. És én egyáltalán
nem haltam meg… vagyis hogy nem egészen… de miért?
Megint Albert rukkolt elő a válasszal. Mindeddig bármely, hícsí hajóval
végrehajtott utazásra két, egymáshoz képest többé-kevésbé nyugalomban lévő
test között került sor. Relatív sebességeltolódásuk nem lehetett nagyobb
másodpercenként pár tucat vagy legföljebb néhány száz kilométernél. Semmi
több. Ez pedig nem elegendő a megkülönböztetéshez pályájukon. Az én
hajómnak viszont egy szintén nagy sebességgel mozgó tárggyal kellett
találkoznia. Az út túlnyomó részét tehát a gyorsulás tette ki. A fékezés
csak a fölgyorsulás idejének töredékére korlátozódott. Hát így úsztam meg
élve. Mindez nagyon is kielégítő dolog, de…
De mindennek megvan a maga ára!
Mindig is így volt. Minden nagyobb előrelépés
mögött ott lapult a rejtett ára, végig az egész történelmen. Az ember
kitalálta a földművelést. Ez azt jelenti, hogy valakinek el kell ültetnie
a palántákat, valakinek meg kell kapálnia a kukoricát. Így született meg
azután a rabszolgaság. Az ember megalkotta az autót, és megfizette az árát
a légszennyezéssel és a közúti balesetekkel. Az ember kíváncsi lett rá,
hogyan keletkezik a napfény… és ez a kíváncsiság hozta a nyakába a
hidrogénbombát. Az ember megtalálta a hícsí műtárgyakat, és kiderítette
egynémely titkaikat. No és ezért mit kaptunk? Egyrészt megkaptuk öreg
Paytert, aki kis híján elpusztította az egész világot egy olyan hatalom
segítségével, amilyennel előtte soha senki sem rendelkezett. Másrészt
kaptunk néhány olyan vadonatúj kérdést is, amelyeknek még önmagam előtti
föltevéséhez sem gyűjtöttem össze elegendő bátorságot. Olyan kérdéseket,
amelyekre Albert keresi a választ lázasan Mach törvényei körül, meg
amelyeket Henrietta ömlesztett elénk az X ponttal és a „hiányzó tömeggel”
kapcsolatban. És az én agyamban is megfogalmazódott egy óriási kérdés:
amikor a Legvénebb letérítette a Hícsí Mennyországot évmilliós pályájáról,
és elindította a galaxis központja felé, mi lehetett az pontosan, ami felé
törekedett?
Életemnek, azt hiszem, a legrémisztőbb és pontosan
tudom, hogy leggyönyörteljesebb pillanata az volt, amikor lepörkölvén a
Legvénebb külső bütykeit, Henrietta használati utasításával a kezünkben
letelepedtünk a Hícsí Mennyország vezérlőpultja elé. Két ember kellett
hozzá, hogy egyáltalán megmozdítsuk. Lurvy Herter–Hall meg én voltunk a
két legjobb pilóta a jelenlévők közül, ha nem számítjuk Want, aki Janine
társaságában próbálta összeterelgetni az ébredező Véneket, hogy
tudomásukra hozzák: uralomváltás következett be. Lurvy foglalta el a jobb
oldali ülést, én a bal oldalit (közben azon törve a fejemet, vajon milyen
furcsa alakú ülep telepedhetett belé először). Azután megindultunk. Több
mint egy hónapba került, mire ráállhattunk az általam előzőleg már
kiválasztott Hold körüli pályára. Nem veszett kárba az a hónap, hiszen a
Hícsí Mennyországban bőségesen akadt tennivaló, mégis igen lassan telt el,
mert már nagyon szerettem volna hazaérni. Minden
idegszálunkra szükség volt, hogy ezt a tőgyet megfejhessük, de végül is
nem bizonyult olyan borzasztó nehéznek. Miután rájöttünk, hogy a vezérlőmű
központi adatbankjában megvan minden előre telepített hícsí objektum
irányítókódja – több mint tizenötezer volt belőlük a galaxisban és néhány
azon kívül –, akkor már csak annyi maradt hátra, hogy megtudjuk melyik
melyik. Roppantul meg voltunk elégedve magunkkal valamennyien, amikor ez
sikerült, és nekivágtunk az útnak. Otthon jól megugattak bennünket a Hold
túloldalán tanyázó rádiócsillagászok, mert derék műtárgyunk Hold körüli
pályáján minden körfordulat alkalmával éppen az ő tányérjaik fölött haladt
el. Odébb mentünk tehát. Ez a másodlagos irányítópult segítségével
lehetséges, amelyet soha senki még csak megérinteni sem mert repülés
közben, s amely látszólag nemigen befolyásolja az eredeti célpontot. A fő
vezérlőpult az előre beprogramozott célra áll, a másodlagossal bármely
egyéb célpont belőhető, már ha az ember képes a galaktikában érvényes
koordinátáinak meghatározására. A vicces az az egészben, hogy ezt a
műveletet mindaddig nem lehet elvégezni, míg a fő vezérlőmű minden állását
nullára nem redukáltuk – ekkor mindegyiken tiszta, vörös fény jelenik meg,
de ha ezt valamelyik földerítő csak úgy önhatalmúlag megtette, nyomban
elveszítette az Átjáróhoz visszavezérlő programját. Milyen egyszerű is
minden, ha már érti az ember! Egyszóval ezt az egész, jó félmillió
metrikus tonnányi kurva nagy szerkentyűt földközeli pályára állítottuk, és
meghívtunk egy csomó vendéget. Leginkább persze a
feleségem társaságára vágytam. Közvetlenül utána következő vágyam
tudományos programom, Albert Einstein volt… nem közvetlen utalásként a
feleségemre, bár köztudottan Essie szerkesztette őt. Már csak azt kellett
eldöntenünk, hogy én menjek le, vagy Essie jöjjön föl hozzám, de
természetesen nem az ő részéről. Azt hiszem, legalább annyira körül akarta
tapogatni a Hícsí Mennyország egész gépi intelligenciáját, amennyire én őt
magát. Egy százperces Föld körüli pályáról a kapcsolatteremtés egyáltalán
nem nagy dolog. Mihelyst a megfelelő távolságba értünk, Albert gyártotta
számítógépem máris kapcsolatba lépett vele, belépumpálva minden általa
föltárt ismeretet, így azután, mikorra fölkészültem az Alberttel való
beszélgetésre, már ő is készen állt. Így persze nem
volt az igazi. Sokkal szórakoztatóbb volt otthon beszélgetni a
háromdimenziós képtankban parádézó, színes Alberttel, mint a Hícsí
Mennyország lapos, fekete-fehér képernyőjén pislákolóval. De addig, amíg a
Földről föl nem juttatnak még egy csomó pótberendezést, ez volt minden,
ami a rendelkezésemre állt, de lényegében ugyanaz az Albert volt, és ez a
legfontosabb. – Örülök, hogy ismét láthatlak, Robin
– üdvözölt, felém bökve pipája szárával. – Gondolom, tisztában vagy vele,
hogy legkevesebb egymillió üzenet vár rád. –
Várhatnak még egy kicsit. – Különben már eddig is kaptam vagy egymilliót,
legalábbis úgy tűnt. Leginkább arról szóltak, hogy mindenki rettenetesen
izgult értünk, de végül is örülnek a sikereinknek.
S az sem utolsó, hogy roppant gazdag lettem megint. – Legelőször arra
vagyok kíváncsi – jelentettem ki –, amit te mondhatsz el nekem.
– Magától értetődik, Robin. – Kiverte pipájából a
hamut, szemét közben sem véve le rólam. – Nos akkor – folytatta –, lássuk
először a technológiai részt. Már ismerjük a hícsí vezérlőmű általános
technoelméletét, és közel járunk a fénysebességnél gyorsabb rádió titkának
megfejtéséhez. Ami pedig a Holt Emberek információtárolóinak meg
hasonlóknak a kérdését illeti, amint arról bizonyára már értesültél –
kacsintott felém –, goszpozsa Lavorovna-Broadhead már úton van, hogy
csatlakozzék hozzád. Magunk között, remélem, hogy e téren is hamarosan
jelentős eredményekre jutunk. Néhány napon belül egy önkéntes csapat indul
útnak a tápanyaggyárhoz. Csaknem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy azt
is irányítani tudjuk majd, s ha így lesz, közelebbi pályára hozzuk további
tanulmányozás végett, és talán megígérhetem a lemásolását is. Nem hinném,
hogy a kisebb jelentőségű technikai apróságokról most rögtön szeretnél
tájékozódni. – Hát, nem igazán – feleltem. –
Legalábbis nem ebben a pillanatban. – Akkor –
bólogatott pipáját újratömködve – hadd avassalak be néhány elméleti
elképzelésbe. Legelőször is itt van a fekete lyukak kérdése. Egyértelműen
meghatároztuk azt, amelyben egyik barátod, Gelle-Klara Moynlin
tartózkodik. Azt hiszem, lehetséges lenne odaküldeni egy hajót, amely nagy
valószínűséggel, jelentősebb sérülés nélkül meg is érkezik céljához. A
visszatérése azonban már egész más probléma. Úgy látszik, hogy a hícsí
adattárakban sincs konyhakész recept arról, hogyan hozhatnánk ki bármit is
egy fekete lyukból. Elmélet azért akad. De ha valaki gyakorlatba óhajtaná
átültetni ezeket a teóriákat, az írhatna az íróasztalfiókjának. Méghozzá
sokat. Nem mernék konkrét eredményeket ígérni kevesebb mint, mondjuk, évek
alatt. Valószínűbb az évtizedes távlat. Jól tudom – mondta bizalmasan
előrehajolva –, hogy számodra ez rendkívül fontos, személyes probléma,
Robin. Ezen túl döntően fontossá válhat valamennyiünk, úgy értem, hogy az
emberek és a gépi intelligenciák számára egyaránt. – Még sohasem láttam
ilyen komolynak a képét. – Ezenkívül – folytatta – a műtárgyatok, a Hícsí
Mennyország útirányát szintén sikerült egyértelműen meghatározni.
Mutathatok egy képet? Ez persze költői kérdés volt.
Nem feleltem, de nem is várt rá választ. Lecsusszant a lapos képernyő
egyik sarkába, miközben megjelent az említett kép. Olyan volt, mint egy
fehér ecsetvonás, egy műkedvelő által pingált török félhold. Nem is volt
szimmetrikus. Maga a félhold az egyik oldalra húzott, míg a kép többi
része fekete maradt, kivéve egy halványan sziporkázó fénysávot, amely
összekötötte a félhold két szarvát, mintegy homályos ellipszissé egészítve
ki azt. – Nagyon kellemetlen, hogy ezt nem láthatod
színesben, Robin. – Albert a képernyő sarkából pislogva sajnálkozott. –
Inkább kékes, mint fehér. Nos, eláruljam, mit látsz? Keringő anyagot
valami iszonyúan nagy objektum körül. A hozzád képest bal oldali anyagrész
felénk közeledik, és elég gyorsan halad ahhoz, hogy fényt bocsáthasson ki
magából. A jobb oldali rész távolodik, és hozzánk viszonyítva lassabban
mozog. Amit látunk, nem más, mint sugárzássá átalakuló anyag, amint éppen
egy, a mi galaxisunk középpontjában elhelyezkedő elképzelhetetlenül
hatalmas fekete lyuk éppen magába szippantja. – Én
úgy emlékszem, mintha a fénysebesség nem lenne relatív! – mérgelődtem.
Albert ismét betöltötte az egész képernyőt.
– Nem is az, Robin, viszont az ezt kibocsátó anyag
pályasebessége az. Ez a kép az Átjáró adattárából származik, és a
legutóbbi időkig nem sikerült lokalizálni a rajta látható objektumot. Most
már azonban világos, hogy a galaxis központjában van, és bizonyos
értelemben maga alkotja annak magvát. Megállt, hogy
újratömje a pipáját, s közben állandóan engem nézett. Persze ez így nem
egészen igaz. Volt egy pillanattöredéknyi kimaradás, amivel még Albert
áramkörei sem tudtak mit kezdeni. Ha elmozdulok, a tekintete még egy picit
oda irányul, ahol az előbb voltam, és ez elég a folytonos összhang
megbomlásához. Nem szóltam közbe, s így, amikor sikerült életre keltenie a
pipáját, nyugodtan folytatta: – Robin, néha nem
vagyok biztos benne, mely információkat közöljek veled magamtól. Ha
fölteszel nekem egy kérdést, az egészen más. Bármely általad javasolt
tárgyban elmondok mindent, amit csak tudok róla, ameddig hallgatod. Azt is
elmondom, mi hogyan lehet, ha egy hipotézisre vagy kíváncsi. Sőt
magamtól is előállok hipotézisekkel, ha a programomban rögzített
előírásoknak megfelelően ez indokoltnak tűnik. Goszpozsa
Lavorovna-Broadhead egészen komplex normatív utasításokat táplált belém az
ilyesféle döntések meghozatalához, de az egészet leegyszerűsíthetjük
egyetlen szimpla képletté. Mondjuk, hogy É az adott hipotézis értéke.
Tegyük föl, hogy V a helytállóságának valószínűsége. Amennyiben az ÉV
komplex összege legalább eggyel egyenlő, akkor közölnöm kell veled, és
közlöm is, az adott hipotézist. Ó, de ha tudnád, Robin, mennyire bonyolult
dolog É vagy V pontos, számszerű értékének meghatározása! A mostani
konkrét esetben például semmiképpen nem határozhatom meg a kérdéses
hipotézis valószínűségének értékét. A fontossága viszont igen nagy.
Mindent figyelembe véve, akár még végtelennek is tekinthető.
Ekkorra Albert már teljesen megizzasztott. Egyet
tudok biztosan Albert beprogramozásáról, mégpedig azt, hogy minél tovább
beszél valamiről, annál kevésbé hiszi el, hogy tetszik is nekem.
– Albert! – veszítettem el végül a türelmemet –, a
pokolba is! Gyerünk tovább! – Magától értetődik,
Robin – felelte bólogatva, de látszott rajta, hogy nem szereti, ha
sürgetik –, először is hadd szögezzem le, hogy ez az elképzelés nem csupán
a mai asztrofizikai ismereteinknek felel meg, méghozzá elég magas szinten,
hanem választ ad néhány más, fontos kérdésre is. Például arra, hová
igyekezett éppen a Hícsí Mennyország, amikor sikerült megfordítanotok, és
arra is, miért tűntek el a hícsík maguk. Mielőtt magát a hipotézist eléd
tárnám, kénytelen vagyok még egyszer végigfutni a következő négy fontos
ponton. Először: a Cingár Jim által „áldatlan”
számoknak nevezett mennyiségek. Ezek numerikus mennyiségek, főként az
úgynevezett „dimenziótlan” kategóriából, mivel bármilyen mércével mérve
ugyanazt az eredményt adják. Az elektron és a proton tömegének egymáshoz
való viszonyulása. A Dirac-szám az elektromágneses és a gravitációs erő
közötti különbség kifejezése. Az Eddington-féle finomszerkezeti állandó.
És így tovább. Ezeket a számokat igen nagy pontossággal ismerjük. Amit nem
tudunk, az az, hogy miért éppen olyanok, amilyenek. Mondjuk a
finomszerkezeti állandó miért nem 150, 137 plusz helyett? Ha értenénk is
az asztrofizikához, ha lenne róla egy komplett elméletünk… abból ezeket a
számokat is simán levezethetnénk. Van ugyan máris elég jó elméletünk, de
abból nem tudjuk levezetni az áldatlan számokat. Miért? Nem lehetséges –
morfondírozott Albert bánatosan –, hogy ezek a számok valahogyan
selejtesek? Megengedett magának egy-két
szippantást a pipájából, azután föltartotta a két ujját.
– Kettő. Mach elmélete. Ez is elég fontos kérdésnek
bizonyult, de talán valamivel könnyebb lesz. Boldogult elődöm – mondta
sebesen pislogva, talán ezzel is azt bizonygatva nekem, hogy ez a kérdés
könnyebben legyűrhető –, szóval boldogult elődöm megajándékozott bennünket
a relativitás elméletével, amelyet az egyszerűség kedvéért úgy is
megfogalmazhatunk, hogy minden viszonyul valahogy valami máshoz, az egy
fénysebességet kivéve. Amikor otthon tartózkodsz, Robin, a Tappan-tónál, a
súlyod körülbelül nyolcvanöt kilogramm. Más szavakkal: ez annak mértéke,
amilyen vonzást gyakoroltok egymásra, te és a földgolyó. Tehát bizonyos
értelemben ez a te súlyod a Földhöz viszonyítva. Van itt egy másik
jelenségünk is, a „tömeg”. A tömeg méréséhez a legmegfelelőbb eszköz az az
erő, amely egy tárgynak, mondjuk a te testednek nyugalmi állapotból
történő elmozdításához szükséges. Általában úgy vélekedünk, hogy a „tömeg”
és a „súly” lényegében azonos, és a Föld felszínén ez így is van, de
föltevésünk szerint a tömeg az anyagnak lényegi jellemzője, míg a
súly mindig valami máshoz viszonyul. Ám – kacsintott rám megint –
végezzünk el egy képzelt kísérletet, Robin. Tételezzük föl, hogy te vagy
az egyetlen tárgy az egész világmindenségben. Más anyag nem is létezik.
Akkor mennyi lenne a súlyod? Semennyi! És mennyi lenne a tömeged? Hohó, ez
itt a kérdés! Tegyük föl, hogy van egy kis háti rakétád is, és úgy
határozol, hogy fölgyorsítod magad. Akkor megállapítod a gyorsulásod
mértékét, és összehasonlítod az eléréséhez szükséges erővel, s lám, már ki
is jött a tömeged, nem igaz? Neem, Robin. Nem jött ki semmi. Mivel nincsen
semmi, amihez a mozgásodat viszonyíthatnád. A „mozgás” mint elméleti
koncepció értelmetlen. Ennélfogva a tömeg… Mach elmélete szerint
valamiféle külső rendszertől függ. Mach úgy vélte, hogy ez utóbbi
az, amit általában „az univerzum totális hátterének” nevezünk, és ennek
van jelentése. Továbbá, Mach elméletének megfelelően, ahogy az én
boldogult elődöm és mások továbbfejlesztették, ugyanez a helyzet az anyag
többi „lényegi” tulajdonságával, az energiával, a térrel, s végső soron az
„áldatlan számokkal” is. Mi van? Talán fárasztalak, Robin?
– Arra ez egyszer mérget vehetsz, Albert –
mordultam föl –, de csak folytasd! Elmosolyodott,
és fölemelte három ujját. – Három! Az, amit
Henrietta X pontnak nevez. Biztosan emlékszel rá, hogy Henrietta megbukott
a doktori vizsgáján, de én tanulmányoztam az értekezését, és meg is
mondhatom, mit akart bizonyítani vele. A Nagy Bumm után, amely mai
ismereteink szerint a világmindenség kezdetét jelentette, az univerzum még
három másodpercig viszonylag egységes, rendkívül forró és tökéletesen
szimmetrikus volt. Henrietta a disszertációjában hosszan idéz egy Tong B.
Tang nevű régi Cambridge-i matematikust és másokat. Állításaik lényege,
hogy e pillanat után, amelyet Henrietta X pontnak nevez, ez a
szimmetria „megmerevedett”. Mindazok az állandók, amelyeket ma
megfigyelhetünk, ennél a pontnál állandósultak. Az összes áldatlan szám.
Az X pont előtt ezek nem is léteztek. Csak azóta vannak, viszont azóta
változatlanok. Így tehát az X ponttal jelzett
időben, vagyis a Nagy Bumm kezdetétől számított harmadik másodpercben
történt valami. Lehetett ez egy teljes véletlen esemény, mondjuk, valami
örvény a táguló anyagfelhő belsejében. De éppígy
lehetett szándékos is. Itt Albert elhallgatott, és
egy darabig pöfékelve nézett felém. Miután nem reagáltam, fölsóhajtott, és
fölmutatta négy ujját. – Négy! És egyben az utolsó,
Robin. Bocsáss meg ezért a hosszú bevezetőért! Az utolsó pont Henrietta
tétele a „hiányzó tömegről”. Úgy látszik, hogy az univerzumban nincs
elegendő anyag a Nagy Bumm egyébként egészen elfogadható elméletének
igazolásához. E ponton Henrietta végrehajtott egy hatalmas bakugrást a
disszertációjában. Azt állította, hogy a hícsík rájöttek, hogyan
teremthetnek anyagot, és hogyan semmisíthetik meg azt. Ebben, mint azóta
kiderült, végül is igaza volt, bár részéről akkor nem volt több
találgatásnál, ám a tudósok, akik előtt az értekezését védte, igen gyorsan
rátámadtak a föltételezésére. Akkor végrehajtott még egy ugrást.
Állította, hogy a hícsík máris előidézték bizonyos mennyiségű anyag
eltűnését. Nem, mondjuk egy hajónyit… és ha csak sejtette volna, mennyire
igaza van! Igen nagy mennyiségben. Valójában univerzális méretekben.
Föltételezte, hogy a hícsík tanulmányozták az áldatlan számokat, ahogyan
mi is, aminek alapján néhány valószínűnek tűnő következtetésre jutottak.
Itt egy kicsit kacifántossá válik a dolog, Robin, úgyhogy kérlek, nagyon
figyelj, de már majdnem a célnál vagyunk. Azt
tudod, hogy ezek az alapvető állandók – olyanok, mint az áldatlan számok –
határozzák meg, hogy létezhet-e élet az univerzumban. Persze igen sok
egyéb jelenség mellett. Ugyanakkor, ha némelyikük egy kicsivel nagyobb
vagy kisebb lenne, az élet sem jöhetett volna létre. Világos ennek az
állításnak a logikai következménye? Azt hiszem, érted. Ez egy egyszerű
szillogizmus. Fő premissza: az „áldatlan számok” nem valamely természeti
törvény következményei, és ha X pontnál valami más eseményre került volna
sor, akkor mások is lehetnének. Mellékpremissza: ha egy bizonyos irányban
különböznének, akkor az univerzum kevésbé volna barátságos az élet iránt.
No és a következtetés? Ó, igen, ez a veleje az egésznek! Következtetés: ha
egy bizonyos másik irányban térnének el, az univerzum
barátságosabb lehetne az élet iránt. Albert
itt elhallgatott, csak nézett rám, és szövetpapucsába nyúlva vakargatta
lábán a tyúkszemeket.
Nem tudom, akkor melyikünk győzte volna
tovább türelemmel. Én lázasan próbáltam megemészteni jó pár nehezen
emészthető kérdést, a jó öreg Albert pedig időt adott ehhez az
emésztéshez. Mielőtt bármelyikünk dűlőre jutott volna, Paul Hall trappolt
be a cellába, amelyet magaménak neveztem ki. –
Vendégek! Hé, Robin! Látogatóink érkeztek! – kiabálta.
Természetesen legelőször Essie jutott eszembe. Már
beszéltünk egymással. Tudtam, hogy útban van a Kennedy-kilövőállomás felé,
ha ugyan már nem érkezett oda, és várja, hogy a pályánk végleg beálljon és
ő fölszállhasson. Először Paulra, azután az órámra néztem.
– Még nincs itt az ideje – mondtam, mivelhogy még
tényleg korai lett volna. Teli szájjal vigyorgott.
– Csak jöjjön és nézze meg a szerencsétlen
fattyúkat! – vihogta. Háát, valóban azok voltak.
Hatan bepréselődve egy ötfős hajóba. Alig huszonnégy órával azután lőtték
ki őket az Átjárótól, ahogy én kereket oldottam a Holdról. Elég fegyver
volt náluk, hogy akár egy hadosztálynyi Legvénebbel is elbánjanak. Készek
voltak a megmentésünkre és némi zsákmány megszerzésére is.
Végigszáguldották az űrt a Hícsí Mennyország után, annak hűlt helyén
megfordultak, és visszafelé is megtették az utat. Valahol útközben el
kellett jönnünk mellettük anélkül, hogy észrevettük volna őket.
Szerencsétlen fattyúk! Persze derék legények voltak valamennyien,
önkéntesek egy olyan útra, amely még az Átjáró normái szerint is
kockázatosnak ígérkezett. Megígértem nekik, hogy megkapják a részüket a
nyereségünkből – volt elég bőven, csak föl kellett vennünk. Nem az ő
hibájuk, hogy nem volt szükségünk rájuk, különösen, ha arra gondolok,
mennyire kellettek volna, ha mégiscsak segítségre szorulunk.
Ezért tehát szívélyesen fogadtuk őket. Janine
büszkén mutogatta nekik a birodalmunkat. Wan vigyorogva és
altatópisztolyával hadonászva mutatta be őket az új behatolók áradatával
szemben megrökönyödötten álló Véneknek. Miközben mindez a zsivajgás
elcsöndesedett, rájöttem, mi hiányzik e pillanatban a legjobban: némi
harapnivaló és egy kis alvás. Mindkettőről gondoskodtam magamnak.
Fölébredve elsőként arról értesültem, hogy Essie
már úton van felénk, de egy ideig még nem érkezik meg. Egy darabig csak
csámborogtam föl-alá, megpróbálván visszaemlékezni mindarra, amit
Alberttől hallottam, gondolatban magam elé képzeltem a Nagy Bumm
pillanatát és azt a kritikus, harmadik másodpercbeli pillanatot, amikor
egyszerre minden megfagyott… de bevallom, nem sok sikerrel. Ezért végül
megint csak fölhívtam Albertet. – Hogy érted azt,
hogy barátságosabb? – Ó, Robin – mondta azonnal,
soha semmi sem okozott neki igazi meglepetést –, ez az a kérdés, amelyre
nem tudok megfelelni! Különben még nem ismerjük teljességükben az
univerzum Mach szerinti kiterjedéseit sem, de meglehet… meglehet – a szeme
sarkában összefutó ráncokból láttam, hogy valami szívderítőt keres
számomra –, talán a halhatatlansággal! Esetleg a szerves agyvelő gyorsabb
elemzőképességével, vagyis magasabb intelligenciával. Talán csak azzal,
hogy több, az életnek jobb föltételeket biztosító bolygó jött volna létre.
A föntiek bármelyike. Vagy éppen mind egyszerre. A lényeg az, hogy
elméletileg elfogadjuk az ilyen „barátságosabb” körülmények létezésének
lehetőségét, és mindebből le is vonhatjuk a további elméleti
következtetéseket. Henrietta ezt meg is tette. Sőt még egy kicsivel tovább
is ment. Tegyük fel, hogy a hícsík (vetette fel ő), akik valamicskével
többet tudnak nálunk az asztrofizikáról, végül megállapították ezeket a
kedvezőbb mutatókat, és nekiláttak, hogy megvalósítsák őket. Nos, akkor az
egyik megoldás az lett volna, hogy a világmindenséget visszajuttatják
őseredeti állapotába, és akkor egy új Nagy Bummal ismét beindítják! Hogyan
történhetne meg ez? Amennyiben az anyag létrehozható, meg is semmisíthető…
könnyű eset! Bűvöljük meg jól! Állítsuk le a terjedését. Indítsuk be
újbóli zsugorodását. Azután valahogy maradjunk kívül a zsugorodás
központján, várjuk meg, míg újból berobban… és akkor e tömbön
kívülről tegyük meg azt, amit meg kell tennünk az univerzum
dimenziótlan alapszámainak megváltoztatása érdekében, mégpedig úgy,
hogy az újonnan megszületendő univerzum… milyen is legyen?… nevezzük
paradicsominak! A szemem szinte kiugrott.
– És ez lehetséges? –
Neked vagy nekem? Most? Nem! Abszolút elképzelhetetlen. Még a nyitját sem
tudjuk, hol kellene kezdenünk. – Nem neked vagy
nekem, te fafej! Hanem a hícsíknek! – Ó, Robin –
mormolta gyászos képpel –, ugyan ki tudhatná? Fogalmam sincs, hogyan
tehetnék meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetik. Én még azt sem
tudom kitalálni, hogyan manipulálhatnánk az univerzumot, hogy a legjobb
jöjjön ki belőle. De ez nem is lenne mindenképpen szükséges. Föl kell
tételeznünk, hogy rendelkezhetnek valamilyen, nos, gyakorlatilag
örökkévaló létformával. Ez viszont a dolog egyszeri végrehajtásához is
elengedhetetlen. Ha viszont örök életűek, akkor akár ötletszerű
próbálkozásokat is folytathatnak mindaddig, míg el nem jutnak a kívánt
univerzumig. Egy pillanatig elgondolkodva nézte
kihűlt pipáját, majd begyömöszölte az inge mellényzsebébe.
– Eddig jutott el Henrietta disszertációjának
bemutatásában, amikor aztán tényleg rávetették magukat. Mert egyben azt is
kijelentette, hogy a „hiányzó tömeg” még azt is bizonyíthatja, hogy a
hícsík valóban hozzáláttak az univerzum szabályos fejlődésmenetének
manipulálásához; valójában azt mondta, hogy a külső galaxisokból
távolítanak el bizonyos mennyiségű anyagot, ezzel gyorsítva föl az
összeomlásukat. Lehet, arra is gondolt közben, hogy a központba viszont
anyagot juttatnak… mármint ha egyetlen központ létezik. És azt is
kimondta, hogy ez megmagyarázhatja, miért távoztak el a hícsík.
Beindították a folyamatot, gondolta Henrietta, azután elvonultak, hogy
elrejtőzzenek valahová, valamilyen időtlen állapotba, mondjuk, valami nagy
fekete lyukba. Ott kivárhatják, míg az események végbemennek, és akkor
tettrekészen előbújhatnak, hogy újrakezdjenek mindent megint. No, ekkor
csaptak össze feje fölött a hullámok! Nem is csoda. El tudsz képzelni egy
rakás fizikaprofesszort, amint szembekerül egy ilyen problémával? Azt
tanácsolták szegénynek, hogy asztrofizika helyett inkább próbáljon meg
hícsí pszichológiából fokozatot szerezni. Kijelentették, hogy
elképzeléseken és találgatásokon kívül semmit sem mutat föl… az elméletnek
semmiféle ellenőrzési lehetőségét, csupán egy hipotézist. Ráadásul meg
voltak győződve az utóbbi hibás voltáról. Így tehát elutasították az
értekezését, nem kaphatta meg a doktori fokozatát, ezért aztán fogta
magát, és elment az Átjáróhoz földerítőnek, hogy ott végezze, ahol… a
halálban. És – folytatta Albert elgondolkodva, pipáját ismét előhúzva –
magam is azt gondolom, Robin, hogy tévedett, vagy legalábbis felületes
volt. Nagyon halvány elképzeléseink lehetnek csak arról, hogyan
befolyásolhatják a hícsík az anyag sorsát a miénken kívül más galaxisokban
is, márpedig Henrietta a teljes világmindenségről beszélt.
– És te sem vagy biztos a dologban?
– A legcsekélyebb mértékben sem, Robin.
– De talán egy szarházi elképzelésed csak akad! –
üvöltöttem rá. – Magától értetődik, Robin –
válaszolta sötéten –, de csak annyi, semmi több. Nyugodj meg, kérlek. Lásd
be, hogy nem jók a nagyságrendek. Mindannak alapján, amit tudunk, az
univerzum túlságosan hatalmas. Az idő meg túl rövid. A hícsík alig
egymillió évvel ezelőtt jártak errefelé, a világmindenség terjedésének
időszaka pedig ennek legalább húszezerszerese… a zsugorodási idő sem igen
tehető kevesebbre. Matematikailag csekély a valószínűsége, hogy pontosan
azt az időt választották volna, hogy megjelenjenek, ha úgy lenne.
– Megjelenjenek? Albert
köhintett. – Kihagytam egy lépést, Robin. Van itt
még egy hipotézis, lényegében a sajátom. Tegyük föl, hogy ezt a világot
már a hícsík építették. Továbbá azt, hogy ők maguk egy kevésbé
barátságos univerzumban fejlődtek ki. Azt persze nem szerették, ezért
összeroppantották, hogy újat csinálhassanak, és mi most ebben az újban
élünk. És ez nem is olyan rosszul sikerült, magad is tudhatod. Meglehet,
hogy előjöttek, körülnéztek és megállapították, hogy pontosan ilyet
akartak. Most pedig a földerítőik visszamentek, hogy előhívják a többieket
is. – Az isten szerelmére, Albert!
Megnyugtató hangon folytatta:
– Nem mondanám el mindezeket a dolgokat, Robin, ha
nem lennék kénytelen. De ez is csupán egy föltevés. Nem hiszem, hogy el
tudnád képzelni, milyen nehéz számomra ilyen hipotézisek kialakítása. Nem
is lennék rá képes, hacsak… no de lássuk a lényeget! Van egy
lehetséges módja annak, hogy valaki túlélje egy világegyetem
összeroppanását és az ezt követő új Nagy Bummot, éspedig az, ha olyan
helyre vonul vissza, ahol gyakorlatilag megáll az idő. Miféle hely lehet
ez? Nos, egy fekete lyuk. Egy hatalmas fekete lyuk. Elég nagy ahhoz, hogy
kvantumkiáramlás által se veszítsen a tömegéből, s ezáltal az
örökkévalóságig megmaradhasson. Én tudom, Robin, hol található egy
ilyesféle fekete lyuk. A tömege körülbelül tizenötezerszer nagyobb a mi
Napunkénál. A hely pedig a mi galaxisunk középpontja. – Albert az órájára
pillantott, és megváltozott az arckifejezése. – Ha a számításaim
megközelítőleg pontosak, akkor a feleségednek körülbelül most kell
megérkeznie, Robin. – Ide figyelj, Einstein! Az
első dolga pedig az lesz, hogy téged átír! Albert
kacsintott. – Már meg is tette, Robin – közölte –,
és az egyik új dolog, amire megtanított, az, hogy szükség esetén valami
tréfás vagy személyesen elismerő megjegyzéssel próbáljam oldani a
felgyülemlett feszültséget. – Ezzel azt mondod,
hogy nekem most robbanásig feszültnek kell lennem?
– Nos, nincs rá igazi okod, Robin – nyugtatgatott. – Mindez kizárólag
elméletben van így… már ha egyáltalán így van. És az emberélet mércéjével
mérve jó messze. Bár az is lehet, hogy nem. Az a fekete lyuk a galaxisunk
közepén az egyik lehetséges hely, ahová a hícsík visszavonulhattak, és egy
hícsí hajó utazási sebességében gondolkodva nincs is olyan messze. És ugye
említettem már, hogy sikerült megállapítanunk, hová irányította a
Legvénebb birodalma pályáját? Hát oda, Robin. Egyenesen a felé a fekete
lyuk felé igyekezett, amikor megfordítottátok!
Hetekkel előbb
meguntam már a Hícsí Mennyországot, mint Essie. Egész életében rengeteg
időt töltött gépi intelligenciák társaságában. Őt magát viszont nem untam
meg, így azután maradtam mindaddig, amíg el nem ismerte, hogy minden
fölhasználható információt összeszedett már flopszalagjaira. Ezután
negyvennyolc órán belül máris otthon voltunk a Tappan-tónál. Kilencven
perccel később becsattogott Wilma Liederman, táskájában cipelve
mesterségének minden eszközét, hogy megvizsgálja Essie-t a lábujja körme
hegyéig. Nem idegeskedtem. Magam is meggyőződtem róla, hogy Essie rendben
van, s amikor a vizsgálat végeztével Wilma beleegyezett, hogy velünk tart
egy italra, maga is így nyilatkozott. Azután arról a gyógygépezetről akart
elbeszélgetni, amely Wan erőnlétéről gondoskodott egész felnövekedése
alatt. Mielőtt elment volna, még egymillió dolláros kutatási-fejlesztési
céget is létrehoztunk az ő elnökletével a rejtélyes szerkezet
felhasználhatóságának kiderítésére… ilyen egyszerűek a dolgok! Ilyen
egyszerűen megy minden, föltéve, hogy minden az ember szándékainak
megfelelően alakul. Illetve majdnem minden. Még
mindig bennem motoszkált az a kellemetlen érzés a hícsíkkel kapcsolatban
(ha tényleg ők voltak azok), akik ott lapítanak a galaxis középpontjában
(már ha tényleg ott vannak). Ha Albert azt bizonygatta volna, hogy a
hícsík már jövőre előjönnek tüzet okádva és mindent lerombolva (vagy hogy
egyáltalán előjönnek), nos, akkor minden okom meg lett volna a pokoli
aggodalomra. Ha tíz vagy akár száz évet emleget, akkor is legkevesebb
mélységes aggodalom vagy teljes kétségbeesés keríthetett volna hatalmába.
De amikor az embernek csillagászati időkkel van dolga… nos, pokolba az
egésszel! Ugyan hogy aggódhat az ember olyasmi miatt, ami esetleg jó
milliárd év múlva következik majd be?! Az
aggodalmam mégsem akart elmúlni sehogy. Miután
Wilma elment és vacsorához ültünk, egész idő alatt nyugtalanított a dolog.
Később, amikor behoztam a kávét, Essie már ott ücsörgött csábos
tréningruhájában a kandalló előtt, hosszú haját fésülgette, fölpillantott
rám, és így szólt: – Tudod, Robin, nem is olyan
biztos, hogy bekövetkezik a dolog! – Hogy lehetnél
biztos benne? Azoknak a hajóknak a memóriájában tizenötezer hícsí objektum
koordinátái vannak betáplálva. És mi ugyan mennyit azonosítottunk eddig
közülük? Alig százötvenet, és azok egyike volt csak maga a Hícsí
Mennyország. A nagy számok törvénye szerint még vagy száz olyannak kell
lennie valahol, és ki tudja, egyikük nem nyargal-e éppen a hícsíkhez, hogy
tudassa velük, mivel foglalkozunk mi? – Kedves
Robin – dorombolta Essie, orrát barátságosan a térdemhez dörgölve –, idd
meg nyugodtan a kávédat. Semmit sem értesz a statisztikai matematikához,
és különben is, ki lenne annak megmondhatója, hogy egyáltalán ártani
akarnának-e nekünk? – Nem is kellene, hogy
akarjanak! Nagyon jól tudom, mi történne, az isten szerelmére! Hiszen
olyan nyilvánvaló. Ami a tahitiakkal, a tasmánokkal, az eszkimókkal, az
amerikai indiánokkal történt; mindig is így volt, az egész történelem
során. Egy magasabb kultúrával összeütköző nép szükségszerűen megsemmisül.
Senki sem törekszik erre. Egyszerűen képtelenek fönnmaradni!
– De mindig, Robin? – Ugyan,
ne butáskodj már! – Komolyan mondom – erősködött
Essie. – Ellenpélda: mi történt azután, hogy a rómaiak fölfedezték a
gallokat? – Az, hogy még a szart is kihódították
belőlük, az történt! – Igaz. Nem, csak nagyjából
igaz! De azután, úgy kétszáz év múlva, ki kit hódított meg, Robin? A
barbárok hódították meg Rómát, Robin! – Én nem
holmi hódításokról beszélek. Én a faji kisebbségi komplexusról beszélek!
Mi történik bármely fajjal, amely egy nála értelmesebbel kénytelen együtt
élni? – Hát, különböző körülmények között más-más
történik velük, Robin. A görögök értelmesebbek voltak a rómaiaknál. A
rómaiak soha életükben nem találtak ki semmi újat, kivéve néhány dolgot,
amivel építhetnek vagy ölhetnek. A rómaiak nem voltak gondolkodók. Még
otthonaikban is görögöket alkalmaztak, akik költészetre, történelemre és
más tudományokra tanították őket. Rabszolgákként. Kedves Robin –
folytatta, letéve kávéscsészéjét és közelebb telepedve hozzám –, a
bölcsesség valamiféle forrás. Mondd csak, ha valami információra van
szükséged, ugyan kihez fordulsz érte? Egy percig
elgondolkodtam a dolgon. – Háát, legtöbbször
Alberthez – ismertem el végül. – Értem én, amit mondasz, de ez mégiscsak
más. Egy komputernek az a dolga, hogy többet tudjon, és bizonyos
értelemben gyorsabban gondolkodjon nálam. Ez az egész létezésük célja!
– Pontosan, Robin drágám. Ám ahogy én látom,
egyáltalán nem semmisített meg téged. – Arcát az enyémhez dörgölte, aztán
kihúzta a derekát. – Megint nyughatatlan vagy – állapította meg. – Most
éppen mihez lenne kedved? – Milyenek az esélyeim? –
kérdeztem, és felé hajoltam, de megrázta a fejét. –
Nem, ne ezt! Legalábbis nem ebben a percben. Ne nézzünk meg valami
PV-műsort? Fölvettem a híradó egy részét, amikor ti Wilmával pusmogtatok.
Arról, hogy a kis barátaitok meglátogatják az őshazájukat.
– Ó, a Vének Afrikában? Már láttam őket délután. –
Valami helyi főhaladász úgy vélte, jót tenne a népszerűségének, ha
megmutatnák a Véneknek az Olduvai hasadékot. És igaza lett. A Véneknek
ugyan egyáltalán nem tetszett a dolog, utálták a hőséget, ingerülten
makogtak egymásnak a rájuk kényszerített fotózás miatt, és a repülőút sem
volt számukra valami élvezet. De komoly újdonságnak számítottak. Éppen
úgy, ahogy ugyanakkor Paul és Lurvy Dortmundban, ahol Lurvy apjának
mauzóleumát akarták tető alá hozni, mire az öreg maradványai megérkeztek a
tápanyaggyárból. Akárcsak Wan, aki meggazdagodott a „Hícsí Mennyországból
való fiú” PV-föllépések tiszteletdíjaiból. Mint Janine, akinek pompás
időtöltést jelentett, hogy végre hús-vér valóságukban találkozhat énekes
sztár levelezőpartnereivel. És velem sem volt más a helyzet. Valamennyien
fürödtünk a pénzben és a hírnévben. Hogy ők mit hoznak ki végül az
egészből, azt el sem tudtam képzelni. De az világossá vált számomra, hogy
magam mit akarok. – Végy föl egy szvettert, Essie –
mondtam a feleségemnek. – Gyerünk, sétáljunk egyet!
Kézen fogva leballagtunk a jéghideg víz partjára. –
Oda nézz! Havazik! – kiáltott föl Essie, föltekintve az odafönt, vagy
hétszáz méter magasságban feszülő buborékra. Általában nem látszik ilyen
világosan, de ma este a beroppantásával fenyegető hó és jég leolvasztásán
ügyködő hősugárzók fényében, tejfehér kupolaként borult fölénk,
visszaverve a felszínről származó fényeket és hosszan elnyúlva körös-körül
a látóhatáron. – Nem fázol?
– Talán csak itt, a víz mellett – borzongott meg Essie. Följebb
kapaszkodtunk hát a lejtőn, a szökőkút melletti kis pálmaligethez, és
leültünk egy padra, hogy elgyönyörködjünk a Tappan-tó felszínén csillogó
villanásokban. Kényelmes helyünk volt ott. A burok alatt sohasem hűl le
igazán a levegő, de odalent a víz maga a Hudson folyó, amely vagy
hét-nyolcszáz kilométert fut a szabadban, mire elérkezik a
Palisades-gáthoz, és telente néha át-átbukik egy jégtábla a peremén, hogy
leúszva hozzádörgölődjék a csónakházunk oldalához.
– Elgondolkodtam, Essie – fordultam hozzá. – Tudom,
Robin – emelte rám a szemét. – A Legvénebbről.
Arról a gépről. – Ó, valóban – húzta föl a lábát a
szökőkútból permetező víztől nedves fűről. – Igazán pompás gépezet –
bátorított. – Egészen kezes, mióta kihúztátok a méregfogát. Ha nincsenek
külső érzékelői, mozgásképtelen, és nem férhet hozzá semmiféle
adatforráshoz… igen, egészen szelíd. – Annyit
szeretnék csak megtudni – folytattam –, hogy tudnál-e valami ilyesmit
szerkeszteni egy emberi lény számára? – Ó! –
sóhajtott föl Essie. – Hmm! Igen, azt hiszem, tudnék. Persze kellene hozzá
egy kis idő, jó csomó pénz, de tudnék. – És
megőrizhetnél benne egy emberi személyiséget… úgy értem, miután az illető
meghalt? Mondjuk úgy, ahogy a Holt Embereket tárolták?
– Annál lényegesen jobban, mondhatnám. Bizonyos
nehézségekkel. Főként biokémiai jellegűekkel… de ez nem az én területem. –
Hátradőlt, föltekintett a fejünk fölött sziporkázó buborékra, és
elgondolkodva folytatta: – Amikor egy számítógépes programot készítek,
Robin, beszélek ahhoz a komputerhez, ilyen vagy olyan nyelven. Megmondom
neki, hogy micsoda, és mi lesz a feladata. A hícsí programozás nem egészen
ilyen. Alapja az agy közvetlen biokémiai letapogatása. A Vének agya
biokémiai szempontból nem egészen olyan, mint a tiéd vagy az enyém, ezért
a Holt Emberek tárolása messze nem tökéletes. Viszont a Vének még sokkal
távolabb esnek a hícsíktől, akik eredetileg a módszert maguknak
kialakították. A hícsíknek sikerült a folyamatot minden látható nehézség
nélkül átültetniük, ennélfogva a dolog lehetséges. Igen. Amikor meghalsz,
az agyad beolvasható lesz egy ilyen gépbe. Azt azután föltehetjük egy
hícsí hajóra, és kilőhetjük a Nyilas YY fekete lyuk felé, ahol köszöntheti
majd Gelle-Klara Moynlint, és megmagyarázhatja neki, hogy a baleset nem a
te hibád volt. Efelől akár a szavamat veheted, csak nem szabad még
meghalnod… mondjuk öt-nyolc évig, hogy elvégezhessük a szükséges
kutatásokat. Ezt az egyet ígérd meg nekem, oké?
Néha előfordul, hogy valami annyira meglep, hogy azt sem tudom, mit
csináljak, sírjak, megdühödjek vagy éppen nevessek? Ebben az esetben
talpra szökkentem, és lebámultam az én drága feleségemre. Aztán rájöttem,
hogy mit kell tennem, és fölkacagtam. – Néha
egészen megdöbbentesz, Essie – sóhajtottam. – De
miért, Robin? – Előrenyúlt és megfogta a kezemet. – Tegyük föl, hogy éppen
fordítva van. Képzeld el, hogy én vagyok az, aki sok évvel ezelőtt átesett
egy megrázó, személyes tragédián. Pontosan olyanon, amilyen a tiéd, Robin.
Amelyben valaki, akit én nagyon szerettem, igen súlyos helyzetbe került,
olyannyira, hogy többé sohasem láthattam, és nem magyarázhattam meg neki,
mi történt valójában. Nem gondolod, hogy én is szeretnék legalább egyszer
beszélni vele valami módon, és elmondani neki, hogy érzek iránta?
Már válaszolni akartam, de Essie fölállt, és
ajkamra tette az ujját. – Költői kérdés volt,
Robin. Mindketten tudjuk a választ. Ha a te Klarád még él, biztosan nagyon
szeretne valami hírt felőled. Ez kétségtelen. Tehát – folytatta –, íme a
terv. Egyszer meghalsz, remélem, nem túl hamar. Agyad bekerül a gépbe.
Talán magamnak is csinálok egy másolatot. Megengeded? De az egyik elrepül
ahhoz a fekete lyukhoz, hogy megkeresse Klarát. Meg is találja, és azt
mondja neki: „Klara kedvesem, ami történt, az ellen nem volt segítség, de
szeretném, ha tudnád: az életemet adtam volna érte, hogy megmenthesselek.”
És akkor, Robin, tudod, mit válaszol Klara annak a különös gépnek, amely
egyszer csak megjelenik a semmiből, az ő ideje szerint talán csak néhány
órával a történtek után? Nem tudtam! Az egészben az
a legkínosabb, hogy nem tudtam! De nem mondhattam ki ezt, Essie nem adott
rá esélyt. – Klara azt mondja majd: „Persze, Robin
kedvesem, tudom, hogy megtetted volna. Mivel minden eddig megszületett
ember közül te vagy az, akiben a legjobban bízom, akit a leginkább
tisztelek és szeretek.” Tudom, hogy ezt mondaná, Robin, mert az ő esetében
ez lenne az igazság. Akárcsak az enyémben.
|
|