|
17. AHOVÁ A HÍCSÍK ELVONULTAK
Robin
Broadhead tizedik születésnapján, este hatkor zsúrt rendeztek. A
szomszédasszony egy pár zoknit, társasjátékot és ünnepi tréfaként egy
könyvet ajándékozott neki Minden, amit a hícsíkről tudunk címmel.
Az alagútjaikat csak nemrégiben fedezték föl a Vénuszon, és rengeteg
találgatás keringett arról, hová tűnhettek, hogy nézhettek ki, és mik
lehettek a szándékaik. A könyvben az volt a vicc, hogy bár százhatvan
oldalt tartalmazott, azok mindegyike üres volt.
Ugyanezen a napon, ugyanebben az órában… vagy legalábbis annak helyi
megfelelőjében, ami azért jelentősen különbözött, egy másik személy még
egyszer körülfuttatta tekintetét a csillagokon, mielőtt nyugovóra tér.
Neki is volt valamiféle évfordulója, csak éppen zsúr nélkül. Nagyon
messzire volt Robin Broadhead születésnapi tortájától és gyertyáitól: több
mint negyvenezer fényévnyire, és legalább ennyire távol állt tőle az
emberi külső. Volt saját neve, de nem használta, és az általa végzett
munka alapján rendszerint úgy szólították, ami leginkább „Kapitány”-ként
lenne fordítható. Szögletes, finom pihékkel borított feje fölött nagyon
közel és rendkívül fényesen ragyogtak a csillagok. Fölpillantván bántották
a szemét, függetlenül a gondosan tervezett, üvegszerű héjazattól a
lakóhelye és csaknem egész bolygója fölött. Volt ott egy halványvörös M,
valamivel fényesebb, mint a Hold a Földről nézve, három aranyszínű G,
egyetlen, forró, szalmasárga F, amelynek látványa szinte fájdalmat
okozott. O vagy B egy sem akadt az égboltján. És egyáltalán nem voltak
halványabb csillagok. Kapitány ismert minden általa látott égitestet,
mivel mindössze tízezernyi lehetett belőlük, csaknem valamennyi hűvös és
öreg, de mindegyik szabad szemmel is jól kivehető. Ezeken az ismerős
ezreken túl… no persze nem látott túl rajtuk, legalábbis onnan, ahol éppen
elvackolódott, de számtalan űrutazása alapján tudta, hogy azokon túl ott
kavarog az egész mindenség, egy alig kivehető, kékes kagylóhéj, amely
körülöleli mindazt, amit ő és népe birtokol az univerzumból. Az az égbolt
rémületet keltett volna bármely emberi lényben. Ezen az éjszakán,
gondolatban végigfutva rajta, mi történik majd, ha fölébred, maga a
Kapitány is csaknem megrettent tőle. A széles vállú
és csípőjű, oldalról nézve viszont lapos Kapitány imbolyogva ballagott a
szalag felé, amely majd az alvógubójához szállítja. Nem volt hosszú az út.
Az ő időérzéke szerint alig néhány percnyi. (Negyvenezer fényévnyire
onnan, Robin Broadhead evett-ivott, fölserdült, elszívta első, titokban
csavart cigarettáját, karcsontja eltörött, majd összeforrott, és vagy tíz
kilót gyarapodott, mielőtt a Kapitány lelépett a szalagról.) A Kapitány jó
éjszakát kívánt álmos szobatársainak (akik közül ketten időnként szexuális
partnerei is voltak), válláról lekanyarította a rangját jelző
nyakláncokat, leoldotta a létfenntartó és kommunikációs egységet egymástól
távol álló lábai közül, fölemelte alvógubója fedelét, és beléhuppant.
Nyolc-tízszer körbefordulva alaposan becsavarta magát puha, szivacsos,
sűrű szövésű hálóburkába. A Kapitány népe inkább a földtúrók, mintsem a
síkságokon száguldozók fajtájából származott. Legjobban úgy aludtak tehát,
mint történelem előtti őseik. Miután kényelmesen elhelyezkedett, a
kapitány kinyújtotta egyik vézna karját az alvóburok alól, és magára
kattintotta a gubó fedelét. Ugyanúgy, ahogy egész életében csinálta. Ahogy
egész népe csinálta, hogy nyugodtan alhasson. Ugyanúgy, ahogy a
csillagokkal magukkal takaróztak be, amikor szükségből úgy kellett
dönteniük, hogy valamennyien terhes, mély álomba merüljenek.
Robin
születésnapi könyvének tréfáját kissé elrontotta a tény, hogy nem volt
teljesen igaz. Bizonyos dolgokat igenis tudtak a hícsíkről.
Egyértelmű volt, hogy nagyon különböznek az emberi lényektől, de bizonyos
fontos vonásaikban majdnem ugyanolyanok voltak! Például a
kíváncsiságukban. Csak a kíváncsiság vezérelhette el őket annyi, egymástól
oly távoli helyre. Műszaki ismereteikben. A hícsí tudomány nem volt
ugyanolyan, mint az emberi, de ugyanazon a termodinamikán, mozgási
törvényeken, a tudatnak ugyanazon a törekvésén alapult, hogy megismerje a
legparányibbat és a legnagyobbat: az atomi részecskéket és magát a
világmindenséget. Testük alapvető vegyi tulajdonságaiban. Pontosan
ugyanazt a levegőt lélegezték be, és az embereknek is megfelelő táplálékot
fogyasztottak. Az volt a közös mindenkinek a
hícsíkről meglévő tudásában – reményeiben vagy találgatásaiban –, hogy ha
közelebbről szemügyre vesszük a problémát, nem is olyan nagymértékben
különböznek az emberektől. Néhány ezer év elmúltával talán még
civilizációjuk és tudományuk is hasonló lesz. Sőt talán még annyi idő sem
kell hozzá. És ezek a mindenki által osztott föltételezések (vagy
remények) nem is voltak tévesek. Még nyolcszáz év sem telt el azóta, hogy
az első, kezdetleges hajójukkal kipróbálták a tömeg elvesztésén alapuló
közlekedési technikát, expedícióik máris beszáguldozták a galaxis túlnyomó
részét. (Amikor az Olduvai hasadékban Bandzsa valamelyik előde éppen azon
törte a fejét, mit is kezdjen az antilopcsonttal, amelyet anyja nyomott a
kezébe.) Nyolcszáz év csupán… de micsoda évek!
A hícsík robbanásszerűen szaporodni kezdtek.
Először egymilliárdnyian voltak. Aztán tízmilliárdnyian. Végül
százmilliárdnyian. Először kerekes és görgős járműveket szerkesztettek
bolygójuk mostoha felszínének meghódításához, majd alig két nemzedékkel
később már kint röpködtek az űrben rakétáikon. Még néhány generáció, és a
legközelebbi csillagok bolygóit kutatták. Előrehaladásuk közben állandóan
tanultak. Egyaránt fölhasználtak óriási méretű és parányi eszközöket:
gravitációs detektorként egy neutroncsillagot; fényévnyi átmérőjű
interferenciamérőt, hogy befogják és megmérjék azoknak a galaxisoknak a
rádióhullámait, amelyeknek a vörös fénytörése megközelítette a
határértéket. A csillagok, amelyeket meglátogattak, a galaxisok, amelyeket
messziről vizsgáltak, csaknem azonosak voltak a Földről láthatókkal – a
csillagászati idő mit sem törődik néhány ezredévvel – csakhogy élesebben
láttak és mélyebben megértettek mindent. És amit
láttak és megértettek, végül mindent fölülmúlóan fontosnak bizonyult
számukra. Mivel Albert hipotézise helyes volt – majdnem helyes –, minden
részletében igaz, egészen addig a pontig, ahonnan borzasztóan hamissá
válik. Fölismeréseik birtokában a hícsík aztán
nekiláttak, hogy megtegyék, ami számukra a leghasznosabbnak tűnt.
Visszahívták valamennyi távolban kóborló
expedíciójukat, utasítva őket, hogy hozzanak magukkal mindent, ami
használható és elmozdítható. Megvizsgáltak néhány
millió csillagot, és kiválogattak közülük egypár ezret; egyeseket, hogy
elkerüljék őket, mert veszélyesek, másokat pedig, hogy összehozzanak. Még
ez sem okozott nekik nehézséget. Az anyag létrehozásának és
megsemmisítésének képessége azt jelentette, hogy a gravitációs erők a
rabszolgáikká váltak. Kiválogattak egy csapatnyi stabil és hosszú életű
csillagot, a veszélyeseket kirostálták közülük, és összeterelték őket,
legalább olyan közelre egymáshoz, hogy az ő szándékaik szerint
viselkedjenek. A legkülönbözőbb méretű fekete lyukak jöttek létre.
Bizonyos kiterjedésű térben és gravitáció mellett bizonyos
anyagkoncentráció összeroppan és bezárul. Egy fekete lyuk akkora is lehet,
akár egy galaxis, amelynek csillagai semmivel sincsenek közelebb
egymáshoz, mint a miénkben. A hícsík tervei nem voltak ilyen nagyralátóak.
Kiválasztottak egy néhány tucat fényévnyi átmérőjű térdarabot, azt
megrakták csillagokkal, beszippantották a hajóikba…
És szorosan körülbástyázták vele magukat.
Azóta a hícsík
hermetikusan el vannak zárva az univerzum többi részétől, mélyen beágyazva
csillagokból rakott fészkükbe. Számukra megváltozott az idő. Egy fekete
lyukon belül az idő múlása lelassul, hatalmas mértékben meglassúbodik.
Odakint az univerzumban több mint háromnegyed millió év lepergett. A
Kapitánynak odabent mindez egy-két évtizednek tűnt csupán. Mialatt
kényelmes fészkeket szőttek maguknak foglyul ejtett bolygóikon (azóta
eleven gombócokká gyúrva őket, hiszen csaknem egy évszázad állt
rendelkezésükre ehhez a munkához). Az enyhe, kellemes pliocén átadta
helyét a pleisztocén jeges és forró viharainak. A Günz-korszak jege
lekúszott észak felől, majd visszavonult; elmúlt a Mindel, a Riss, a Würm
korszaka. Az australopithecusok, akikből Kapitány néhányat elrabolt, hogy
esetleg majd segítségükre legyenek, vagy legalábbis fölfedezzenek bennük
valami halvány reményt, réges-rég eltűntek, a természet elhibázott
kísérleteként. Megjelent a pithecanthropus… és szintén kipusztult.
Kialakult a heidelbergi, azután a neandervölgyi ember. Hol észak, hol dél
felé vándorolt, ahogyan a jég diktálta; megtanult eszközöket készíteni,
halottait eltemette, sírjaik köré kőszáli kecskék szarvait tűzdelte, és
megtanult beszélni, legalább kezdetleges fokon. A földrészek között hidak
keletkeztek, majd elnyelte őket a tenger. Némelyiken gyér, éhező, primitív
hordák vánszorogtak keresztül. Egy hullám Ázsia felől, hogy azután
Alaszkától végigvonuljon a Tűzföldig. Egy másik maradt ott, ahol volt,
zsírpárnát növesztve az orra köré, hogy tüdejét megvédelmezze a sarkvidék
gyilkos hidegétől. A gyermekek, akiket Kapitány a Vénusz üregeiben
nemzett, és maga mellett tartott, míg csapataival a Földet figyelte, hogy
továbbtenyésztésre kiválogassa a legígéretesebb főemlősöket, még nem érték
el a felnőttkort, amikor a homo sapiens meghódította a tüzet, és
föltalálta a kereket. És az idő ment tovább.
Kapitány kettős szívének minden dobbanása fél nap
elmúltát jelezte a kinti világban. Amikor a sumérok levonultak hegyeikből,
hogy a perzsa síkságon megalapítsák az első várost, Kapitányt is meghívták
az éppen esedékes évfordulós megbeszélésre. Mialatt összeállította a
vendéglistát, Sargon fölépített egy birodalmat a Földön. Miközben gépein
beállította az összejövetel programját, apró termetű, reszketeg emberkék
hatalmas kék kövekből menhireket faragtak, hogy fölépítsék belőlük a
Stonehenge-et. Kolumbusz fölfedezte Amerikát, mikor Kapitány az utolsó
simításokat végezte előkészületein. Éppen végzett a vacsorájával, amikor
az első ember alkotta rakéta végigdöcögött Föld körüli pályáján, és éppen
elhatározta, hogy lefekvés előtt megmozgatja kicsit a lábait, amikor egy
emberi fölfedező elakadó lélegzettel föltárta az első hícsí alagutat a
Vénuszon. Végigaludta Robin Broadhead gyermekkorát és serdülőéveit, az
Átjáróhoz és onnan vissza megtett útjait, a tápanyaggyár fölfedezését és
az elhatározás idejét annak fölkutatására. Egy pillanatra fölrezzent,
amikor a Herter–Hall-csapat nekivágott jó négyesztendei kalandjának, de
aztán csak végigaludta egész, kimerítő útjukat… ami neki még egy órányi
időt sem jelentett. Mindezek után Kapitány még viszonylag fiatalnak
számított. Az ő mércéjével még jó tíz életteli, tevékeny év állt előtte,
ami a külső univerzumban vagy negyedmilliónak számított.
Az
évfordulós összejövetel célja az volt, hogy a hícsík felülvizsgálják
döntésüket a fekete lyukba való visszavonulásról, és megvitassák, milyen
tennivalók válhattak azóta szükségessé. A találkozó
rövid volt. A hícsí találkozók mindig rövidek voltak, hacsak nem
társadalmi összejövetelről volt szó, amelyet szívesen elnyújtottak az
általa kínált élvezetek kedvéért. A gépi közvetítésű vita oly mértékben
csökkentette az időpocsékolást, hogy egy-egy világ sorsát akár percek
alatt is eldönthették. Ezúttal számos döntést
kellett hozniuk. Nyugtalanító hírek érkeztek. Az az F típusú csillag,
amelyet némi vonakodással építettek bele a fészkükbe, olyan jeleket
mutatott, amelyek a végső instabilitáshoz is elvezethetnek. Igaz, nem túl
hamar. De azért mégis meggondolandó, ne távolítsák-e el a
szomszédságukból. Érkeztek más kellemetlen, de várható hírek is. A
legutóbbi, kívülről érkező földerítőhajó arról számolt be, hogy
nyomtalanul eltűnt egy kialakulóban lévő másik, űrjáró civilizáció.
Egyikre-másikra már vártak, és jó előre ki is számították őket. A
legszigorúbb elméleti vizsgálatok bebizonyították, hogy az oszcilláló
világegyetemek teóriája helytálló; és valóban, a Mach elvére (persze ők
nem így nevezték) épülő hipotézis arról, hogy egy, a Nagy Bumm utáni korai
pillanatban a dimenziótlan számok megváltoztathatók lettek volna, szintén
helyesnek bizonyult. Végezetül újfent megnyitották a vitát arról, hogy
zárt világukban az időnek valóban negyvenezerszer gyorsabban kell-e
múlnia, mint odakint. Elégséges előnyt biztosít-e a negyvenezer az egyhez
arány? Meg is növelhetnék tetszésük szerint pusztán a fekete lyuk
méreteinek csökkentésével, egyúttal akár el is távolíthatnák azt a
rakoncátlan F típusú csillagot. Kitűzték a kutatási feladatokat.
Kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Ezzel a találkozónak vége lett.
Kapitány munkája ezúttal véget ért, úgy döntött
tehát, hogy tesz még egy rövid sétát a felszínen.
Nappali világosság volt odakint. Az áttetsző ernyők ennek megfelelően
elsötétültek. Még így is tizenöt-húsz fényes csillag ragyogott a kékeszöld
égen, dacolva az ő napjuk erejével. Kapitány nagyot ásított, a reggelire
gondolt, de úgy határozott, hogy helyette mégis inkább pihen egyet.
Álmosan letelepedett a rőtsárga napsütésben, és elgondolkodott a
megbeszélésen és a körülötte fölmerült kérdéseken. A hícsík és az emberek
közötti hasonlóság elegendő volt ahhoz, hogy Kapitány kissé sajnálkozzék
magában… az általa kiválasztott és abban a műtárgyban elhelyezett
teremtmények semmi komoly eredményre nem jutottak. No persze, még lehet
belőlük valami ezután is. A hírhozó rakéták csak minden vagy minden
második évben egyszer jönnek, vagyis a földi emberek ideje szerint úgy
ötvenezer évenként, s ezalatt akár egy csillagjáró civilizáció is
kihullhat a rostán. Még ha az ő terve kudarcot vall is, ott van
tizenöt-tizenhat másik, a galaxis legkülönbözőbb pontjain, ahol legalább a
valaha tán intelligenssé váló élet nyomait vélték fölfedezni. De azok
többsége még annyira sem volt fejlett, mint az australopithecusok.
A kapitány hátradőlt szétágazó székében,
létfenntartó kapszulája kényelmesen illeszkedett az alatta lévő ék alakú
nyílásba, és fölbandzsított az égre. Ha mégis eljönnek, honnan
tudják majd meg, mikor érkeznek? Talán meghasad az ég? (Szamárság!
– korholta magát.) Talán az ő fészkük vékony fekete pajzsa egyszerűen
elpárolog, és beragyog rájuk odakintről egy világmindenségnyi
csillagtömeg? Ez sem sokkal valószínűbb. De ha és
amikor megtörténik, mindenképpen megtudják. Ebben teljesen biztos volt.
Abszolút volt a valószínűsége.
És ezt a valószínűséget nem csupán a hícsík
ismerhették föl. Ha bármelyik kísérletük eljutott a civilizáció és a
tudomány szintjére, akkor ők is meggyőződhetnek róla. A 3 Kelvin-fokos
kozmikus háttérsugárzás anizotropikus természete valami
megmagyarázhatatlan „hajtóerőre” utal. (Ezt már az emberi lények is
fölismerték, de még nem értik.) Ott van a fizikai elmélet, amely szerint
az életet első fokon lehetővé tevő bázisszámok megváltoztathatók. (Az
emberi lények ezt már megértették, de nem biztosak benne, hogy igaz.) A
távoli galaxisokból érkező parányi jelzések arra mutatnak, hogy
terjeszkedésük lelassulóban van, sőt némelyiküknél már a zsugorodás is
elkezdődött. Ez még túl van az emberi megfigyelőképesség határain…
egyelőre, de lehet, hogy már csak évekig vagy évtizedekig.
Amikor a hícsík számára világossá vált, hogy a
világmindenség nem csupán lerombolható, hogy majd újjáépíthető legyen,
hanem hogy valaki valahol már hozzá is látott ehhez a munkához – egészen
elborzadtak. Akárhogy igyekeztek, azt nem tudták kideríteni, ki lehet az,
és merre található. Egyedül az volt biztos, hogy a hícsík Azokkal nem
óhajtanak összetalálkozni. Ezért aztán Kapitány és
vele együtt minden hícsí szívből kívánt a kísérleteiknek nagy bölcsességet
és fölvirágzást. Jótékony indulatból és kedvességből. Kíváncsiságból. És
még valamiből. Azok a kísérletek nem öncélú játszadozások voltak. Egyfajta
ütközőzónát alkottak. Ha a hícsík által beindított
bármelyik kísérlet valóban fejlődésnek indult, ma már komoly műszaki
civilizáció birtokosa lehet. Már rá is bukkanhattak a hícsík nyomaira, és
hogy elképedhettek – gondolta magában Kapitány –, amikor először
belebotlottak a hícsík által hátrahagyott nyomokba! Mosolyt erőltetett az
arcára, amikor megpróbálta fejben fölállítani az egyenletet: „kísérletek”
(per) „hícsík” (annyi mint) „hícsík” (per) „ők”.
Akárkik legyenek is azok az „Ők”! De legalább –
gondolta magában Kapitány gyászosan –, amikor Ők visszajönnek, hogy
birtokukba vegyék ezt az univerzumot, melyet az Ő hóbortjaiknak
megfelelően akarnak átalakítani, mindenekelőtt át kell verekedniük magukat
azokon, mielőtt elérnek hozzánk!
|
|