Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

12. HATVANMILLIÁRD GIGABIT


Amikor Essie Broadhead kimondta: „Kérem az Albert Einstein-programot” – ezzel egész sor eseményt hozott mozgásba. Az egyszerű érzékek számára mindebből vajmi kevés volt hozzáférhető. Ugyanis nem a makroszkopikus fizikai világban mentek végbe, hanem egy főként elektromos töltésekből és az elektronok nagyságrendjének megfelelő erővonalakból felépülő univerzumban. Egyes elemei egészen parányiak voltak. Az egész viszont annál kevésbé, hiszen mintegy hatvanmilliárd gigabitnyi információtömeg alkotta.
    Akademogorszkban, a fiatal S. Ya. professzorai az ionoptikán és mágnesbuborékokon alapuló, akkoriban legfejlettebb komputerlogikai ismeretekkel vértezték fel őt. Megtanulta, hogyan csiholhat ki számítógépeiből egészen meglepő dolgokat. Könnyűszerrel teremtettek elő milliós helyi értékű prímszámokat, vagy számították ki ezer évre előre valami iszapmocsár árapálymozgását. Ha egy „házat” vagy a „papát” ábrázoló gyerekrajzot tettek elébük, pompás építészeti tervrajzokká vagy éppen varrodai próbababává varázsolták őket. A házat tetszés szerint elforgathatták, kiegészíthették napozóterasszal, bevakolhatták vagy akár befuttathatták vadszőlővel. Leborotválhattak egy szakállat, föladhattak egy parókát, beöltöztethettek valakit vitorlázáshoz, golfozáshoz, tanácskozáshoz vagy éppen esti mulatozáshoz. Csodálatos lehetőségek voltak ezek a tizenkilenc éves Szemka szemében. Borzongatónak találta őket. Azóta viszont felnőtté vált. Azokhoz a programokhoz képest, amelyeket manapság készített saját titkáraként, „Albert Einstein”-ként vagy nagyszámú kliense számára, régi kedvencei lomhán csetlő-botló karikatúráknak tűntek. Még nem rendelkezhettek a hícsí technológiából kölcsönzött áramkörökkel vagy a 6 × 1019 bitszámú körforgásos memóriával.
    Természetesen még Albert sem használta állandóan mind a hatvanmilliárd gigabitjét. Először is mert nem mind volt az övé. A közös adatbankon pedig több tízezer legalább olyan értelmes és bonyolult program osztozkodott, mint Albert, nem is beszélve a több tízmilliónyi kezdetlegesebbről. Az „Albert Einstein” nevet viselő program minden fönnakadás nélkül suhant keresztül és lavírozott e tízezrek és milliók között. Figyelmeztető jelzések tartották távol őt az éppen foglalt áramköröktől; útjelzők vezették el a funkciói ellátásához szükséges adatbankokhoz és könyvtárakba. Sohasem járt egyenes vonalú utakon. Döntéshozatali pontok szerteágazó hálózata, fordulatok és visszatérések cikcakkos villámösvénye volt az útvonala. Persze nem volt ez „ösvény” a szó igazi értelmében. Albert ugyanis sohasem mozdult el a helyéről. Az is vitatható, hogy Albert egyáltalán „valami” volt. Létezése nem volt folyamatos. Amikor Robin Broadhead végzett vele és kikapcsolta, akkor megszűnt létezni, és alprogramjai más feladatok után láttak. Amint ismét bekapcsolták, gyorsan újjáteremtette magát az éppen szabad áramkörökből, a S. Ya. által megszerkesztett programnak megfelelően. Nem volt valóságosabb, mint valami egyenlet, és nem volt kevésbé az, mint maga az Isten!
    – Kérem… – mondta S. Ya. Lavorovna-Broadhead.
    Mielőtt végzett volna az első szótag kiejtésével, a monitor hangra érzékeny vevőkészüléke már meg is kereste titkári programját. Maga a titkár nem jelent meg a képernyőn. Essie kiejtette a soron következő hangokat…
    –…az Albert Einstein…
    A gép összevetette ezt utasításainak adatbankjával, gyorsan felülvizsgálta, nem ütközik-e valami mással, és kiadta a megfelelő rendelkezést. Ebben nem is merült ki a tevékenysége. Már előzőleg azonosította S. Ya. hangját, meggyőződött róla, hogy illetékes személyé, tulajdonképpen azé, aki őt magát szerkesztette. Átfutotta adattárát, ki nem adott üzeneteket keresve, s miután jó néhányat talált, sürgősségük szerint mérlegelte őket. Gyorsan végigfutott Essie telemetrikus kijelzőin, és fölmérte aktuális fizikai állapotát, emlékezetébe idézte a hamarosan várható műtét tényét, összehasonlította azt a tárolt üzenetek és a kapott utasítás fontossági fokával, eldöntötte, hogy az üzeneteket e pillanatban nem kell bejátszania, mivel azokkal Essie komputermása is megbirkózhat. Mindez rendkívül kis időt vett igénybe, és a titkár teljes programjának csupán parányi részét foglalta le. Azzal például nem kellett most foglalkoznia, milyen legyen a külső megjelenése, vagy milyen hangszínben szólaljon meg. Így ezekkel a kérdésekkel nem is törődött.
    A titkár jelzése fölébresztette „Albert Einsteint”.
    A program az első pillanatban még nem is volt tudatában annak, hogy ő Albert Einstein. Saját adattárán végigfutva összeszedett számos, önmagára vonatkozó részletet. Mindenekelőtt azt, hogy ő egy interaktív információszolgáltató program, amiből következően megkereste és megtalálta a tőle alapvetően elvárható információkra vonatkozó legfontosabb utalásokat. Azután megállapította, hogy heurisztikus és normatív jellegű, ami arra késztette, hogy az „igen” és a „nem” kapuk figyelembevételével föltárja a szabályokat, amelyek meghatározzák döntéshozatali tevékenységének menetét. Harmadsorban meggyőződött róla, hogy ő Robin… alias Robinette, Rob, Robby, Bob vagy Bobby… Broadhead tulajdona, és olyan módon kell érintkeznie vele, mint aki „ismeri” őt. Ez arra ösztönözte az Albert-programot, hogy tekintse át a Robin Broadhead adattárat, és jegyezze meg annak tartalmát – ami egyébként egész tevékenységének talán leginkább időigényes szelvénye volt. Miután mindezzel végzett, azonosította saját nevét és külső megjelenésének részleteit. Sebesen végigpróbált néhány öltözéket: pulóvert vagy szvettert, illetve kopott, szürke pólót vegyen-e magára, papucsot vagy kitaposott teniszcipőt húzzon, amelyből egyik lábujja kikandikál, vegyen föl zoknit vagy sem… azután megjelent a monitor tankjában az igazi Albert Einstein maszkjában, pipájával a kezében, kedélyesen csillogó, jóindulatú tekintettel a szemében – mindezt még azelőtt, hogy az utasítás utolsó hangja elhalt volna.
    –…programot.
    Rengeteg idő állt rendelkezésére. Essie-nek csaknem négytized másodpercébe kerül csak az, hogy a nevét kimondja.
    Mivel az asszony angolul beszélt hozzá, ő is ezen a nyelven köszöntötte őt: – Jó… – a helyi időzóna villámgyors ellenőrzése – reggelt – Essie fizikai és kedélyállapotának még gyorsabb fölmérése… –…Mrs. Broadhead. – Ha éppen megszokott hivatali öltözékét viselné, akkor „Lavorovna” néven szólította volna.
    Essie elismerő tekintettel méregette néhány másodpercig, ami Albert számára szinte végtelen hosszú időnek tűnt. De ezt sem vesztegette potyára. Időmegosztásos program volt, ezért az adott pillanatban éppen nem foglalt kapacitása még pikoszekundumnyi időmorzsákat is fölhasznált más feladatok elvégzésére. Bármilyen feladatról lett légyen is szó. Miközben várakozott, egy része segédkezett egy, a Long Island Sound kikötőből éppen kifutó sporthalászhajónak szóló meteorológiai előrejelzés elkészítésében, másik a francia igeragozást töltögette egy kislány fejébe, életet lehelt egy gazdag vénember szexi gumibabájába, vagy ravasz, titkos ügyleteket bonyolított le a pekingi értéktőzsde aktuális aranyárfolyamának alapján. Csaknem mindig akadt számára valami egyéb feladat. Amikor mégsem, akkor is ott voltak a kevésbé sürgős problémák kimeríthetetlen dossziéi, a nukleáris részecskék pályaelemzése, a kisbolygók mozgásának pontosítása, milliónyi csekkfüzet egyenlegének elkészítése… olyasmi, amire bármely szabad pillanatban ráirányíthatta annak a hatvanmilliárd gigabitnyi kapacitásnak bármely részét.
    Albert valamelyest más volt, mint Robin többi programja: az ügyvéd, az orvos, a titkár, a pszichoanalitikus vagy számos más segédprogram, amely Robinette Broadhead helyett dolgozott, amikor Robin nem ért rá, vagy éppen nem volt kedve hozzá. Albert azokkal is nem csekély ismereteken osztozott. Szabadon hozzáférhettek egymás adattáraihoz. Mindegyiküknek megvolt a meghatározott munkaterülete a megfelelő, speciális igények kielégítésére, de nem is tudták volna rendesen elvégezni a munkájukat, ha nem ismerik egymás tevékenységének részleteit.
    Mindettől függetlenül mindannyian Robin Broadhead személyes tulajdonát képezték, az ő akaratától függtek. Albert annyira kifinomult volt, hogy nüansznyi összefüggéseket is fölismert, és azokból következtetéseket vont le. A válaszait nem határolta be az, amit Robin mondott neki. Képes volt rá, hogy mélyebb kérdéseket is föltárjon, mindannak alapján, amit Robin valaha közölt vele vagy bármely másik programjával. Albert nem élhetett vissza Robin bizalmával, nem tehette meg, hogy nem veszi figyelembe bizonyos kérdések titkos jellegét. Legalábbis általában.
    Azért néha akadtak kivételek. Először is az a személy, aki Albert programját készítette, könnyűszerrel fölülbírálhatta bizonyos utasításait. És meg is tette alkalmasint.
    – Robin utasított, hogy készíts számomra valamilyen összefoglalót – fordult Essie saját teremtményéhez. – Most kérem. – Kritikus szemmel, amellett elismeréssel figyelte, amint az általa készített program bólint, pipája szárával megvakarja a füle tövét, és beszélni kezd. Albert egészen jól sikerült program, gondolta magában büszkén. Ahhoz képest, hogy csupán elektronikus impulzusok rongyokba bugyolált halmaza, lazán kristályos dikalkogének, nedves mosogatórongy állagára emlékeztető szerkezetű tömeg… Albert határozottan vonzó személyiség.
    Elrendezte vezetékeit és csöveit, majd hátradőlt párnáira, várva, hogy mit mond neki Albert. A hallottak minden szava várakozásán felül érdekesnek bizonyult. Még neki is, még most is, amikor – mennyi is? – egy óra tíz perc múlva megmosdatják, levetkőztetik, megborotválják és kiterítik, hogy beleturkáljanak legbenső énjébe. Mivel ez alkalommal csupán már elhangzott és megszerkesztett szövegek újrajátszását kérte Alberttől, tisztában volt vele, hogy a program jelentős része más feladatokon dolgozik éppen. De ami most rendelkezésére állt, még kritikus szemmel nézve is egészen komoly volt. A kérdéseit váró interaktív Alberttől ahhoz az Alberthez való átmenet, aki nemrégen még a férjével társalgott, simán, teljesen zökkenőmentesen zajlott le – ha eltekintünk olyan apróságoktól, hogy a pipa hirtelen magától meggyulladt, a zokni pedig fölcsúszott az elektronikus kép bokája fölé. Essie elégedetten a mondanivaló tartalmára összpontosította a figyelmét. Nemcsak egyetlen beszélgetésről van szó, állapította meg. Legalább háromról. Robin bizonyára nem kevés időt fordított Brazíliában a tudományos programjával való beszélgetésre, és mialatt Essie tudatának egyik felével a Hícsí Mennyországból származó izgalmas hírekre figyelt, a másik fele csöndesen derült magában. Milyen mulatságos, hogy ilyen jólesik neki a fölismerés, hogy Robin nem másféle célokra használta szállodai lakosztályát. (Vagy legalábbis nem kizárólag azokra – tette hozzá gondolatban.) Azért sem kárhoztathatná őt, ha Albert helyett valami eleven partnert kerít magának. Akár még nőneműt is. Adott körülmények között, amikor legnagyobb szerelme nincs valami hozzáférhető állapotban, maga is jogosnak érezte volna, ha hasonlóan cselekszik. (Nos, talán nem is olyan biztosan. Éppen elég korai orosz prüdéria maradt még Essie tudatában ahhoz, hogy legalább kételkedjen magában egy kicsit.) Egyszóval, miután elismerte, hogy jólesik neki a dolog, végleg az elhangzó, rendkívül lenyűgöző hírekre fordította a figyelmét. Mennyi esemény! Mennyi mindent kell megemésztenie!
    Először is a hícsík! A Hícsí Mennyországban lévő hícsík valójában nem is hícsík! Legalábbis azok a bizonyos Vének nem azok. Ezt kétségkívül bizonyítja a létfenntartó egység által elvégzett DNS-vizsgálatuk, magyarázta Albert a férjének határozottan, miközben pipája szárával bökdösve adott nyomatékot érveinek. A bioelemzés végül is nem választ adott, hanem talányt vetett föl: a lények biokémiája ugyan nem volt emberi, de annyira nem is különbözött az emberitől, hogy olyan teremtményeknek legyen tulajdonítható, amelyek valamely más csillag körül alakulhattak ki.
    – Továbbá – folytatta Albert pöfékelve – itt van a hícsí ülőkék kérdése. Az emberi test alakjának sehogy sem felelnek meg. A Vénekének sem! Akkor hát kiknek tervezték őket? Jaj, Robin! Még csak nem is sejtjük.
    Gyors váltás. A zokni eltűnt, a pipát éppen tömködi Albert, miközben az imalegyezők kérdését boncolgatja. Eddig még, szabadkozott Albert, nem sikerült megoldania a legyezők rejtélyét. A róluk szóló irodalom óriási terjedelmű, de ő átnézte az egészet. Nem létezik olyan elképzelhető energiafajta vagy berendezés, amit már ki ne próbáltak volna rajtuk. Ám így is teljes homályba vész a dolog.
    – Az ember persze elgondolkodhat rajta – mormolta Albert, égő gyufát emelve a pipájához –, hogy a hícsík csupa összezagyvált legyezőt hagytak hátra, hogy ezzel is megzavarjanak bennünket. De én ezt nem hiszem el. Raffiniert ist der Herr Hietschie, aber Boshaft ist er nicht.
    Ezt a komikus megjegyzést is beleépítette volna a programba? Essie már arra gondolt, hogy közbevág, és utasítja a programot, hogy játssza be viselkedési rendszabályainak idevágó részét, de az a szakasz addigra már véget ért, és egy kissé kevésbé torzonborz Albert éppen valami asztrofizikai problémát taglalt. Essie itt kis híján becsukta a fülét, mivel igen hamar elege volt általában a legérdekesebb kozmológiai eszmefuttatásokból is. Hogy a világmindenség nyitott vagy zárt? Különösebben nem érdekelte. Hogy valóban „hiányzik”-e belőle valami óriási tömeg, abban az értelemben, hogy nem figyelhető meg elegendő az ismert gravitációs jelenségek megmagyarázásához? Nagyon helyes! Akkor csak hiányozzon tovább! Egyáltalán nem érezte úgy, hogy neki kellene bajlódnia a megkeresésével. Valaki elképzelése a kimutathatatlanul parányi pionok viharairól, vagy egy másik… egy bizonyos Klube azon megállapítása, hogy tömeg semmiből is keletkezhet, a legkevésbé sem izgatta őt. Viszont amikor a társalgás a fekete lyukak témája felé fordult, hegyezni kezdte a fülét. Ugyan ez a téma sem foglalkoztatta túlságosan. Inkább az érdekelte, miért foglalkoztatja annyira Robint.
    De ez – állapította meg magában tárgyilagosan, mialatt Albert csak darálta tovább a mondókáját – igazán kicsinyesség a részéről. Robin szándékosan nem titkolt előtte semmit. Már a kezdet kezdetén mesélt neki élete nagy szerelméről, arról a Gelle-Klara Moynlin nevű nőről, akit otthagyott valami fekete lyukban… valójában jóval többet mesélt neki róla, mint amennyit ő tudni vágyott.
    – Állj! – szólalt meg.
    A képtankban ágáló háromdimenziós alak az éppen kiejtett szót elharapva, abban a pillanatban megállt, és udvariasan nézett rá, további utasításait várva.
    – Albert – kezdte óvatosan –, miért mondtad el nekem, hogy Robin ismét tanulmányozni kezdte a fekete lyukak kérdését?
    Az alak köhintett egyet.
    – Miért, Mrs. Broadhead? – folytatta Albert. – Én csak egy fölvételt mutattam be, amely kifejezetten az ön számára készült.
    – Nem most! Miért közölted velem ezt az információt önként máskor is?
    Albert arckifejezése földerült, és tiszteletteljesen megjegyezte:
    – Az az utasítás nem a programomból származott, goszpozsa.
    – Mindjárt gondoltam! Nyilván kapcsolatba léptél a pszichoanalitikus programmal.
    – Pontosan, goszpozsa, ahogy ön beállította az enyémet.
    – És mi volt a célja ennek a részletnek a Sigfrid von Ideg-programból?
    – Nem tudnám pontosan megmondani, de… – jelentette ki tétován – talán megkockáztathatom, hogy kitalálom. Talán azt jelenti, hogy Sigfrid szerint a férjének nyíltabban kellene viselkednie önnel szemben.
    – Abban a programban semmiféle utasítás sincs az én mentális problémáimmal kapcsolatban!
    – Nincs. De nem is az önéről van szó, goszpozsa, hanem a férjééről. Goszpozsa, ha több információt óhajt erről, javaslom, hogy azzal a programmal konzultáljon, ne velem.
    – Annál többet is megtehetek! – csattant föl Essie.
    És valóban jóval többet is megtehetett volna. Elég lett volna kiejtenie három szót: Dajtye gorod Polimat! – mire Albert, Harriet, Sigfrid von Ideg, egyszóval Robin valamennyi programja összeolvadt volna az ő egyetlen, hatalmas programjába, a Polymathba, amelyet legelőször készített, amely az összes többi fölött állt, és magában foglalta a rájuk vonatkozó valamennyi utasítást. Akkor próbálnának meg eltitkolni előle valamit! Akkor majd meglátnák, hogyan őrizhetik meg bizonyos információik bizalmas jellegét. Akkor…
    – Istenem! – szólalt meg Essie hangosan. – Csak nem arra készülök, hogy csalásra tanítsam a tulajdon programjaimat?
    – Goszpozsa!
    Hirtelen visszafogta a lélegzetét. Úgy hangzott, mint valami, a zokogás határát súroló nevetés.
    – Nem! – kiáltotta. – A fentiek törlendők. Nincs semmi hiba a programodban, Albert, és Idegében sincs. Ha Ideg úgy véli, hogy Robinnak valamivel oldania kell belső feszültségét, én nem szólhatok bele, és nem is kíváncsiskodom. Gyerünk tovább! – billentette helyre az elhangzottakat.
    Essie Lavorovna-Broadhead esetében az volt a különös, hogy a „tisztesség” még saját szerkesztményeivel szemben is jelentett számára valamit. Egy olyan program, mint Albert Einstein, nagy volt, bonyolult, pontos és nagy teljesítményű. Ilyen programot még S. Ya. Lavorovna sem készíthetett volna egymaga. Ezért volt szüksége Polymathra. Egy Albert Einstein-féle program tanulékony volt és növekedett, sőt feladatait is újrafogalmazta előrehaladtában. Még maga a megalkotója sem állapíthatta meg minden alkalommal, miért éppen azt az információrészletet használta föl, és nem valami mást. Csupán azt figyelhette meg, hogyan dolgozik és teljesíti a kapott utasításokat. Nem lett volna tisztességes, ha bármivel „megvádolja” a programot, és Essie nem is követte el ezt a becstelenséget.
    De miközben nyugtalanul forgolódott párnái között (már csak huszonkét perce maradt!), az az érzése támadt, hogy a világ nem minden tekintetben tisztességes vele szemben. Nem! Sőt egyáltalán nem az! Nem volt becsületes dolog, hogy mindezek a lidércmesés csodák a világ nyakába zúduljanak… nem most! Nem volt tisztességes, hogy ezek a bajok és talányok éppen most bontakoznak ki, amikor kétséges, hogy ő megérheti-e a másnapot, és meggyőződhet róla, mi lesz belőlük! Vajon kezelhető-e Peter Herter? Megmenekül-e expedíciójának többi tagja? Az imalegyezőkből és a földerítőktől nyert ismeretek elégségesek lesznek-é mindannak megvalósításához, amit Robin ígért: lesz-e elegendő élelem a világ számára, gazdag és boldog lesz-e minden ember? Föltárhatja-e az emberiség a világmindenséget? Itt ez a sok kérdés, és ő meghalhat, még mielőtt ma lemegy a nap… sohasem ismerheti meg a rájuk kapott választ. Ez nem volt tisztességes. Nem! Egy csöppet sem! A legkevésbé tisztességes pedig az volt, hogy ha ő belehal ebbe a műtétbe, akkor sohasem tudja meg, hogyan választana Robin, ha valami csoda folytán ismét előkeríthetnék elveszített szerelmét!
    Egyre élesebben tudatosult benne az idő múlása. Albert türelmesen várakozott a képtankban, csak néha tett egy-egy apró mozdulatot: szortyogtatta a pipáját, vakarózott egy kicsit kopott pulóvere alatt… hogy emlékeztesse őt, figyelmeztesse rá, hogy még mindig ott van, tettre készen.
    Essie takarékos, kibernetikus lelke arra sürgette, hogy vagy használja a programot, vagy kapcsolja ki. Micsoda pocsékolása ez a drága gépidőnek! De nem tudott dönteni. Annyi kérdeznivalója volt még!
    Ekkor az ajtón bekukucskált az ápolónő.
    – Jó reggelt, Mrs. Broadhead! – köszöntötte őt, látva, hogy ébren van.
    – Máris itt az idő? – kérdezte Essie megbicsakló hangon.
    – Ó, nem, még egypár percig nem történik semmi. Nyugodtan használja még a gépét, ha kedve tartja.
    Essie megrázta a fejét.
    – Nincs értelme… – és kikapcsolta a programot. Nem volt nehéz meghoznia ezt a döntést. Nem tűnt úgy neki, hogy bármely, föl nem tett kérdése sorsdöntő jelentőségű lenne.
    Amikor Albert Einstein elbocsátást nyert, nem bontotta le magát azonnal.
    „Soha nem mondanak ki semmit egészen” – mondta Henry James. Albert számára Henry James nem volt több egy címszónál, olyan információforrásnál, amelynek föltárására eddig még nem kellett sort kerítenie. De az említett törvény jelentése világos volt előtte. Még ő sem mondhatott ki mindent egészen, még a gazdája előtt sem. Talán egész programja összeomlana, ha megpróbálkozna vele.
    De melyik részét válassza ki annak az egésznek?
    Legalsó szerkezeti szintjén Albert programjába, beépítettek egy szűrőt, amely a fölmért „fontossági” fok alapján bizonyos információkat beengedett, másokat elutasított. Elég egyszerű dolog. Hanem a program alapvetően redundáns volt. Bizonyos elemek néha számos, előfordult, hogy csaknem száz szűrőn keresztül jutottak el hozzá, és ha az egyik szűrő azt mondja: „menj!”, a másik viszont azt: „ne menj!”, akkor mit tegyen szegény program? Léteztek bizonyos algoritmusok a fontosság mértékének meghatározására, de voltak a komplexitásnak olyan szintjei is, ahol ezek az algoritmusok kimerítették volna a hatvanmilliárd gigabitnyi forrásanyagot… sőt akár egy információelemekkel teli univerzum tartalékait is. Meyer és Stockmeyer már régen bebizonyította, hogy a komputerek teljesítőképességétől függetlenül léteznek olyan problémák, amelyek megoldása a világmindenség létének teljes ideje alatt sem lehetséges. Albert mostani gondjai persze nem voltak ennyire hatalmasak. De nem talált például olyan algoritmust, amely eldönthette volna, hogy előhívja-e Mach elvének rejtélyes értelmezéseit, és alkalmazza-e őket a hícsí történelemre vonatkozóan. Sőt! Ő tulajdonképpen egy magánprogram. Nagyon érdekes lenne ellenben, ha a kapcsolatain keresztül az adott témában megfaggathatna egy tisztán tudományos programot. De ezt az ő alapvető utasításai nem tették lehetővé.
    Így azután Albert csaknem egymilliomod másodpercig egyben tartotta még magát, hogy áttekintse lehetőségeit. Amikor Robin legközelebb előhívja, vajon megossza-e vele kételyeit a Hícsí Mennyország mögött rejlő, potenciálisan félelmetes igazsággal kapcsolatban?
    Az alatt a hosszú másodperctöredék alatt nem juthatott döntésre e kérdésben, alkotóelemeire viszont már másutt volt szükség.
    Albert tehát belenyugodott, hogy darabjaira hulljon szét.
    Egyik részét a lassú memóriabankba irányította, egy másikat az éppen folyamatban lévő problémák megoldásához, addig, míg az egész Albert Einstein-integráció szétfolyt abban a 6 × 1019 információegységben, akár a víz a sivatag homokjában, míg már egy foltocska sem utalt a létezésére. Egyes perifériái, másokkal összekapcsolódva, valami szimulált hadműveletben vettek részt, amelyben Key West ellen indítottak támadást Grand Cayman felől. Mások a Dallas-Fort Worth repülőtér forgalomirányítási programjának működtetésében segítettek éppen akkor, amikor Robin Broadhead gépe a leszállópálya felé kanyarodott. Sokkal, de sokkal később egy kis szelvénye közreműködött Essie életfunkcióinak kijelzésében, amikor dr. Wilma Liederman metélni kezdte őt. Egy másik morzsája, végtelen órákkal később, segédkezett az imalegyezők rejtélyének megfejtésében. Legegyszerűbb, legkezdetlegesebb és legkisebb elemei pedig azt a programot felügyelték, amely a kávét és a fánkokat készítette elő a megérkező Robin számára, s mellesleg gondoskodott róla, hogy a házban rend és tisztaság fogadja a gazdát. Hatvanmilliárd gigabit sok mindenre képes. Még arra is, hogy ablakot nyisson…


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet