|
11. S. YA. LAVOROVNA
Pontosan hajnali
öt tizenötkor halvány, zöld fényfolt jelent meg az S. Ya.
Lavorovna-Broadhead ágya mellett elhelyezett monitoron. Ahhoz nem lett
volna elég fényes, hogy mély álomból is fölébressze, de az asszony épp
hogy csak szundikált. – Nagyon helyes – szólalt meg
–, már fenn vagyok, nem kell folytatnod ezt a programot. De kérek egy
pillanatot! – Da, goszpozsa – válaszolta a
titkára, de a zöld fényfolt mégis a helyén maradt. Amennyiben S. Ya. nem
mutatná ezután az ébrenlét jelét, a titkár egy perc elmúltával ismét
lágyan megszólalna, függetlenül attól, milyen utasítást kapott az előbb.
Ez volt az elsőrendű utasítás, amit Essie beletáplált, amikor a programot
megszerkesztette. Jelen esetben nem volt rá
szükség. Essie tudata teljes ébrenléti állapotban volt már. Ma reggelre
megint valami műtétet jeleztek, és Robin nem lesz itt mellette. Mivel az
öreg Peter Herter figyelmeztette a világot, mielőtt megrohanná a
tudatukat, volt idő az előkészületek megtételére. A láz szinte semmi kárt
nem okozott. Legalábbis anyagi kárt. Viszont egyik velejárója a
menetrendek lázas átalakítása, a járatok kapkodó elhalasztása lett, ami
Robin útiterveit is reménytelenül összekuszálta.
Milyen kár. Sőt több. Rosszabb. Félelem. De mégsem olyan, mintha meg sem
próbálkozott volna az utazással. Essie elfogadta magától ezt a
vigasztalást. Jó volt arra gondolnia, hogy Robin mégiscsak próbálkozott.
– Szabad ennem valamit? – érdeklődött.
– Nem, goszpozsa Broadhead. Egy falatot sem, még
egy korty vizet sem – vágta rá a titkára azonnal. – Óhajtja esetleg az
üzeneteit? – Talán. Miféle üzenetek? – Ha a
legcsekélyebb mértékben is érdekelhetik, bekéri őket, határozta el. Akármi
jó lesz, ha távol tartja a tudatát az operációtól, a katéterek és ágyához
kötöző csövek okozta megaláztatás érzésétől. – Van
itt egy, csupán szóbeli üzenet a férjétől, goszpozsa, de ha óhajtja, azt
hiszem, közvetlenül is elérhetem. Van információm egy helyről, ha ugyan
még most is ott tartózkodik. – Próbáld meg! – Essie
megkísérelte, hogy fölüljön az ágya szélére, miközben várja, hogy
megteremtődjön a kapcsolat, helyesebben ráleljenek a férjére valami
tranzitváróban, és odahívják a kommunikátorhoz. Óvatosan fölnyalábolta a
tucatnyi csövet, hogy össze ne akadjanak, amíg talpra áll. Az általános
gyöngeségtől eltekintve nem érezte rosszul magát. Persze félt. Szomjas
volt. Szédült is egy kicsit. De nem fájt semmije. Talán komolyabbnak tűnne
a dolog, ha jobban fájna, és az is lehet, hogy úgy jobb lenne. Ennek a
tébolyító unalomnak a hosszú hónapjai csak idegesítették. Essie
természetében éppen elég volt Anna Karenináéból ahhoz, hogy kívánja is a
szenvedést. Hogy milyen közönségessé torzult a világ! Az élete
végveszélyben van, és mindössze némi kényelmetlenséget érez intim
testrészeiben. – Goszpozsa Broadhead!
– Igen?! A vizuális program
bocsánatkérő arckifejezéssel megjelent a képernyőn.
– A férje e pillanatban nem elérhető. Éppen útban van Mexico Cityből
Dallas felé. Percekkel ezelőtt szállt fel. A repülőgép kommunikációs
rendszerét jelenleg teljesen lefoglalják a navigációs feladatok.
– Mexico City? Dallas? – Ó, szegény ember! Akár az
egész Földet körberepülné, csak hogy idejöhessen hozzá. – Akkor legalább a
fölvett üzenetet játszd be! – rendelkezett. – Da,
goszpozsa! – Az arc és a zöld fényfolt eltűnt, és a hangosító áramköreinek
közreműködésével megszólalt férjének ismerős hangja:
– Édesem! Bizonyos nehézségeim akadtak
kommunikációs téren. Elcsíptem egy chartergépet Meridába, abban a
reményben, hogy továbbrepülhetek Miami felé, de lekéstem a csatlakozást.
Most abban reménykedem, hogy Dallas felé találok valami járatot… de a
lényeg az, hogy úton vagyok hozzád. – Szünet. Hangja ingerülten csengett,
amiben nem is volt semmi meglepő, és Essie szinte maga előtt látta az
arcát, amint lázasan kutat valami megnyugtató, kedves szó után. De csak
zagyvaságokat tudott összehordani. Valami rendkívüli hírről a hícsí
imalegyezőkkel kapcsolatban. Valamit magukról a hícsíkről, akik
tulajdonképpen nem is hícsík, aztán… egyszóval blabla volt az egész.
Szegény teremtés! Pedig minden erejével föl akarta őt vidítani. Inkább a
szíve, mintsem a szája által formált szavakra figyelt, míg ismét el nem
hallgatott egy pillanatra, hogy utána azt mondja: – Ó, a fenébe is, Essie!
Nagyon szeretném, ha ott lehetnék veled. És ott is leszek! Amilyen hamar
csak lehet. Addig is vigyázz nagyon magadra! Ha akad egy csöpp szabad
időd, mielőtt… huh, mielőtt Wilma működésbe lépne… megmondtam Albertnek,
hogy rögzítse számodra a lényeget. Nagyszerű, öreg program… – Hosszú
szünet. – Szeretlek! – mondta végül, és elhallgatott.
S. Ya. a hátán feküdt lágyan ringatózó ágyán, és az
járt a fejében, mihez kezdjen életének következő (lehet, hogy utolsó?)
órájával. Nagyon hiányzott neki a férje jelenléte, különösképpen, ha
figyelembe vesszük, hogy bizonyos értelemben eléggé bolondos embernek
tekintette őt. – Jó öreg program! – Milyen csacskaság a részéről, hogy
megszemélyesíti a számítógépes programjait! Ez az Albert Einstein
programja például, nem talált rá megfelelőbb szót, határozottan
ravasz volt. Az ő ötlete volt, hogy a létfenntartó egységet valami
kedvenc háziállat formájára alakítsák. És még nevet is kitalált neki:
„Spicces”! Olyasmi volt ez, mintha az ember elkeresztelné valaminek a
porszívóját vagy a vadászpuskáját. Bolondság. Hacsak nem olyasvalaki
készítette neki, aki fontos számára… abban az esetben afféle becézésnek
tekinthető talán. De a gépek azért csak gépek. Az
akademogorszki főiskolán a fiatal diáklány, S. Ya. Lavorovna a
leghatározottabban megtanulta, hogy a gépi intelligenciák nem „személyes”
természetűek. Úgy épülnek fel, hogy az ember különféle gépeket illeszt a
számolóberendezésekhez. Azután megtömi őket mindenféle adattal. Beléjük
épít egy sereg megfelelő választ a velük közölt impulzusokra, meghatározva
közben a megfelelőségi sorrend hierarchiáját is. Végeredményben ennyi az
egész. Az ugyan előfordulhat néha, hogy az embernek komoly meglepetéseket
okoznak a saját maga által szerkesztett programok. Ilyenkor persze
elcsodálkozik az alkotó, de hát ez a természet rendje. Mindez
természetesen nem jelenti azt, hogy a gépnek önálló akarata vagy
személyisége lenne. Ugyanakkor egészen megható
látvány volt, amikor Robin kedélyesen viccelődött a programjaival.
Általában megható egyéniség volt. Persze olyan területeken is hatott rá,
ahol a legsebezhetőbb és legnyitottabb volt, mivel bizonyos tekintetben
rendkívül hasonlított arra az egyetlen másik férfira, aki valaha is
számított valamit az életében: az apjára. Amikor
Szemja Yagrodna még kislány volt, az apja volt a szemében a világ közepe:
magas, sovány öregember, aki egyformán jól játszott ukulelén és
mandolinon, mindemellett biológiát tanított a gimnáziumban. Nagy örömét
lelte értelmes és érdeklődő gyermekében. Talán még jobban esett volna
neki, ha érdeklődése az élettani diszciplínák és nem a fizikai és mérnöki
tudományok felé fordul, de úgy szerette őt, ahogy van. A világ dolgaira
tanítgatta a lányt, amikor már matematikára nem tudta, mert a gyermek
hamar lekörözte őt. – Tisztában kell lenned azzal,
amivel kapcsolatba kerülsz – magyarázta a gyereknek. – Még itt is. Még
most is. Akkor is, amikor én még fiatal kölyök voltam, és Sztálin idejében
a nőmozgalmak szervezték meg, hogy a lányokból géppuskásokat neveljenek,
traktoristákat csináljanak. Ez a dolog mindig változatlan marad, Szemka.
Történelmi igazság, hogy a matematika a fiatalok tudománya, és a lányok
úgy tizenöt, legföljebb húszéves korukig fölveszik a versenyt a fiúkkal
egyenlő eséllyel. És akkor, abban a pillanatban, amikor a fiúk
Lobacsevszkijekké vagy Fermatokká cseperednek, a lányok zsupsz,
lecsücsülnek! Hogy miért? Hogy gyereket szüljenek. Családot alapítsanak. A
jó ég tudja, miket műveljenek! De azt már nem engedjük ám meg, hogy veled
is ez történjen. Tanulj! Olvass! Kutass! Érts meg mindent! Minden egyes
nap és annyi óráig, ameddig bírod. Én pedig minden tőlem telhető módon
mindenben segítelek! És valóban állta a szavát. Így
azután a fiatal Szemja Yagrodna Lavorovna nyolctól tizennyolc éves koráig
mindennap, amikor hazajött az iskolából, letette a könyvcsomagját,
fölkapott egy másikat, és elporoszkált a Nyevszkij Proszpekt egyik
mellékutcájába, ahol a korrepetitora lakott. Soha nem esett ki a
matematika sodrásából, és ezért az apjának tartozott köszönettel. Sohasem
tanult meg táncolni, sem illatszerek és kenceficék ezreivel játszadozni
vagy éppen randevúzni, egészen addig, míg el nem került Akademogorszkba,
és persze ezt is az apjának köszönhette. Amint a világ valahol női
szerepbe akarta kényszeríteni a kislányt, az apa tigrisként harcolt
ellene. Otthon azért mégiscsak kellett valaki, aki főzzön, varrjon és
fényesítse a rózsafa székeket. És ezeket a dolgokat sohasem
őapasága végezte el. Külső megjelenését tekintve az apja a
leghalványabban sem emlékeztetett Robin Broadheadre – más vonatkozásban
viszont annyira hasonlítottak egymáshoz! Még egy
éve sem ismerték egymást, amikor Robin megkérte, hogy legyen a felesége.
Neki még egy teljes esztendejébe került, mire elhatározta, hogy igent
mond. Mindenkivel megbeszélte a dolgot, akit csak ismert. A szobatársával.
A tanszékvezetőjével. Korábbi szerelmével, aki a szomszéd lányt vette
feleségül. Ne állj össze ezzel az alakkal, S. Ya. – tanácsolták neki
valamennyien. Első tekintetre helyénvalónak tűntek ezek a tanácsok, mert
hiszen ki is volt ez a férfi? Egy semmirekellő milliomos, aki még mindig
gyászolt egy másik nőt, akit szeretett, és megrázó körülmények között
elveszített, tele bűntudattal, egy éppen csak befejezett, hosszú
pszichiátriai kezeléssel a háta mögött… tökéletes leírása a teljesen
kilátástalan házasság kockázatának! Másrészt… egyébként…
Másrészt a férfi meghatotta őt. Elutaztak New
Orleansba, a hamvazószerdai ünnepségekre, de a dermesztően hideg időben
napjaik jó részét a Café du Monde falai között töltötték, az ünnepségekből
végül semmit sem láttak. A fönnmaradó időben a szállodájukban
tartózkodtak, elrejtőzködve a nyüzsgés és a tömeg elől. Szerelmeskedtek,
és csak azért bújtak néha elő, hogy bekapjanak egy-két, porcukorral
vastagon meghintett csörögefánkot, és megigyanak egy-egy csésze édes,
cikóriával ízesített tejeskávét reggelire. Robin erővel igyekezett
lovagiasnak mutatkozni. – Menjünk el ma egy szép hajókirándulásra?
Látogassunk meg egy képtárat? Menjünk el táncolni egy éjszakai mulatóba? –
De ő világosan látta, hogy a férfinak nincs igazán kedve egyikhez sem. Ez
a nála kétszer idősebb férfi, aki el akarja őt venni feleségül, aki úgy ül
ott a kávéscsészéjét markolva, mintha csak némi meleget akarna meríteni
belőle… olyan probléma volt a kedvességével, amely egyetlen nap alatt
megoldható. Így végül is megérlelődött benne a döntés.
Így szólt hozzá: – Azt
hiszem, ezzel az erővel tényleg össze is házasodhatunk.
Így is cselekedtek. Ugyan nem még aznap, de olyan
hamar, ahogy csak lehetett. S. Ya. sohasem bánta meg. Nem olyan dolognak
bizonyult, amelyet meg kellett volna bánnia. Az első néhány hét eltelte
után még az sem izgatta őt, mivé válik majd végül a dolog. Robin nem volt
sem féltékeny, sem gőgös természetű. Néha ugyan nyakig elmerült a
munkájában, nos, ő sem különben. Egyetlen kérdés
maradt megoldatlan, azé a nőé, Gelle-Klara Moynliné, az elvesztett
szerelmesé. Nagy volt a valószínűsége, hogy valóban
meghalt. De nem is volt lényeges, hogy él-e, hal-e, hiszen örökre
reménytelenül elérhetetlenné vált minden emberi erőfeszítés számára.
Teljesen egyértelmű volt, hogy így van, emellett szóltak a fizika
legalapvetőbb törvényei… de mégis akadtak pillanatok, Essie tisztában volt
ezzel, amikor a férje nem hitte el, hogy valóban ez a helyzet.
Ilyenkor elgondolkodott rajta: ha bármely
lehetősége adódna rá, hogy válasszon közöttük, vajon hogyan döntene Robin?
És mi van akkor, ha kiderül, hogy még a fizika
törvényei alól is lehet alkalomadtán találni egy-egy kivételt?
De itt van a hícsí hajók problémája, azzal együtt,
hogy velük kapcsolatban miként alkalmazhatók a fizika ismert
törvényei? A világ valamennyi gondolkodó elméjéhez hasonlóan S. Ya.
tudatát is már jó ideje foglalkoztatták a hícsík körüli kérdések. Még
iskolás gyerek volt, amikor fölfedezték az Átjáró aszteroidát. Az új
leleteket beharangozó vezércikkek egyetemista évei alatt is szinte
hetenként jelentek meg az újságokban. Csoporttársai közül néhányan
bekapták a csalit, és elmélyültek a hícsí vezérlőrendszerek elméletének
tanulmányozásában. Ketten közülük most is az Átjárón tartózkodtak.
Legalább hárman hícsí hajókra szálltak, hogy sohase térjenek vissza.
Ezek a hajók nem voltak irányíthatatlanok.
Tulajdonképpen egész simán kormányozhatták őket. A folyamat elemi műszaki
föltételeit elég jól ismerték. Mindegyik hajónak volt öt fő- és öt
kiegészítő finombeállítója. Azok segítségével határozták meg (de hogyan?)
az űrbeli célpontokat, és ha ez megtörtént, a hajók már könnyen
odajutottak. Megint csak hogyan? Azután pontosan visszatértek kiindulási
pontjukra, legalábbis általában, ha útközben el nem fogyott az
üzemanyaguk, vagy nem következett be valami más szerencsétlenség. Olyan
diadala volt ez a kibernetikának, amire S. Ya. tudomása szerint egyetlen
emberi kéz alkotta rendszer sem volt képes. A nehézség abban rejlett, hogy
mind a mai napig nem akadt ember, aki pontosan tisztában lett volna a
vezérlőművek kódrendszerével. De mi várható a
következő vagy az utána következő percben? Annak az információáradatnak a
birtokában, amely folyamatosan érkezik a tápanyaggyár és a Hícsí
Mennyország felől! Azáltal, hogy megszólaltak a Holt Emberek? Hogy akadt
egy legalább félig kompetens pilóta, az a Wan kölyök!… Mindennek
ismeretében és különösen annak az új tudásnak a birtokában, amelyet az
imalegyezők titkának föltárása révén szerezhetnek meg…
Vajon mennyi idő múlva fejthetik meg e titkok
valamelyikét? Lehet, hogy nem is olyan sokára! S.
Ya. vágyakozott rá, hogy ő is részese lehessen ezeknek az eseményeknek,
ahogyan az évfolyamtársai. És ahogyan a férje is… Még jobban kívánta azt,
hogy ne tudja, pontosan milyen szerepre vágyik e téren a férfi. De a gyanú
továbbra is ott motoszkált benne. Ha Robin elérhetné, hogy egy hícsí hajó
a világmindenség általa kiválasztott bármely pontjára elröpítse, Essie úgy
érezte, teljesen tisztában van vele, melyik lenne ez a célpont.
Szemja Yagrodna Lavorovna-Broadhead megkérdezte
titkárprogramjától: – Mennyi időm maradt még?
A kép megjelent és megállapította:
– Most öt óra huszonkét perc van. Dr. Liederman hat
negyvenötkor érkezik. Akkor elkezdik a műtétre való fölkészítését, amelyre
pontosan nyolc órakor kerül majd sor. Tehát valamivel több mint egy és
egynegyed óra maradt még. Talán jót tenne addig egy kis pihenés.
S. Ya. fölkuncogott. Mindig jól szórakozott rajta,
amikor maga készítette programjai valamilyen tanácsot adtak neki. De azt
már nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon is. –
A mai és a holnapi étrendet összeállították már? – kérdezte inkább.
– Nyet, goszpozsa. Ez
egyszerre okozott megkönnyebbülést és csalódottságot. Legalább mára nem
írt elő Robin egy csomó hizlaló ételt, vagy talán fölülbírálták a
rendelkezéseit a műtét miatt? – Akkor válassz magad
valamit! – rendelkezett. A program rendkívül ügyes volt az étlapok
összeállításában. Talán azért, mert kettejük közül Robin volt az, akinek
egyáltalán eszébe jutottak ilyesféle szokványos gondok. Robin persze
egészen speciális eset. Voltak időszakok, amikor hobbijává vált a
főzőcskézés: a salátába való hagyma hajszálvékonyra metélése vagy éppen
valami mártás kevergetése órák hosszat. Néha szörnyűséges dolgokat
állított elő, máskor nem. Essie nem nagyon kritizálta, mivel nem sokat
törődött azzal, mit eszik. No meg azért, mert hálás volt érte, hogy nem
kell kötelességének éreznie az ilyesmivel való foglalatoskodást. Robin
legalábbis ezen a téren fölülmúlta az apját. – Pardon, még egy pillanat –
tette hozzá egy hirtelen gondolat hatására. – Amikor Robin megérkezik,
biztosan éhes lesz. Szolgáltass föl neki valami harapnivalót, olyan
forgácsfánkot meg New Orleans-i kávét. Mint a Café du Monde-ban!
– Da, goszpozsa! – Hogy te milyen kifinomult
vagy, gondolta Essie magában mosolyogva. Még egy óra tizenkét perce volt
hátra. Tényleg nem ártana egy kis pihenés.
Másrészt viszont egyáltalán nem volt álmos.
Arra gondolt, ne faggassa-e ki még egyszer az
egészségügyi programját? De semmi kedve nem volt hozzá, hogy a kis idő
múlva ráváró procedúrákról halljon megint. Hogy ilyen tekintélyes
darabokat emeljenek ki valaki más testéből az ő kedvéért! Egy vese még
csak-csak. Azt az ember nyugodtan el is adhatja, és még marad is valamije.
Diákkorában Essie hallott róla, hogy néhány pajtása így tett, és lehet,
hogy maga is megtette volna, ha csak egy hajszálnyival is szegényebb, mint
valójában. És bár alig tudott többet az anatómiáról, mint amit apja
tanított meg neki, a térdén lovagoltatva őt, annyival azért mégis
tisztában volt, hogy az a személy vagy személyek, akik mindezeket a
szöveteket a rendelkezésére bocsátották, szóval nekik aligha maradhatott
annyi, hogy megéljenek vele. Fölkavaró volt számára ez a gondolat.
Legalább olyan émelyítő, mint az az érzés, hogy
mindennek ismeretében és a totális kezelés mellett is előfordulhat, hogy
többé nem tér vissza, miután Wilma Liederman végrehajtotta rajta késeivel
a soron következő sebészeti hadjáratot. De még
mindig van egy óra tizenegy perce. Ismét fölült.
Akár életben marad, akár nem, attól még éppoly kötelességtudó asszony,
amilyen gyerek volt annak idején! És ha Robin azt kívánja, hogy
foglalkozzon az imalegyezőkkel és általában a hícsíkkel, akkor meg is
teszi. Odafordult a számítógép termináljához. – Kérem az Albert
Einstein-programot!
|
|