|
15. A LEGVÉNEBBNÉL IS VÉNEBB
Még
legrosszabb állapotában sem, még akkor sem, amikor a Legvénebbnél is
vénebbnek, még Payternél is halottabbnak érezte magát… Paul még akkor sem
nézett ki olyan nyomorultul, mint az a szánalomra méltó alak, aki most
tulajdon hajója zsilipnyílásából hadonászik felé egy puskával. Hónapos,
torzonborz szakálla alatt a férfi arca olyan volt, akár egy múmiáé. És
iszonyatosan bűzlött. – Jobb lenne, ha megfürödne!
– mordult rá Paul. – Azt a vacakot meg tegye el szépen.
A múmia nekitántorodott a hajó zsilipkapujának.
– Maga Paul Hall – állapította meg, bölcsen
pislogva rá. – Az isten szerelmére, akad valami ennivalója?
Paul megpróbált benézni mellette.
– Hát nem maradt odabent elég? – Benyomakodott a
hajóba, és látta, hogy a CHON élelem fölhalmozott készletei pontosan ott
hevernek, ahol hagyták őket. A múmia a vizestömlőket már megtalálta, és
legalább hármat föl is hasított. A hajó padlóján kosz- és sárfoltok
éktelenkedtek. Paul átnyújtott neki egy adagot. –
Ne üvöltözzön annyira! – förmedt rá. – Egyébként kicsoda maga?
– Robin Broadhead vagyok. Ezzel különben mit kell
csinálni? – Harapjon bele – mordult rá még mindig
dühösen, nem is annyira maga az ember vagy undorító bűze miatt, hanem
azért, mert ő maga még mindig remegett. Attól rémült meg annyira, hogy
talán egy Vén került oda a háta mögé ilyen meglepetésszerűen. De hogy
Robin Broadhead! Mi a fenét kereshet itt? Ám e
kérdés föltevésével még várnia kellett egy kicsit. Broadhead kis híján szó
szerint éhen halt. A lapos ételdarabkát csak forgatta a kezében, reszketve
és fintorogva, azután beleharapott a sarkába. Miután meggyőződött róla,
hogy rágható, pillanatok alatt magába tömte, a morzsák csak úgy potyogtak
a szájából. Állandóan Pault leste, mialatt gyorsabban tömte szájába a
falatokat, mint ahogy a fogai megbirkózhattak velük.
– Ne olyan mohón – figyelmeztette Paul ijedten. De
máris elkésett. A szokatlan táplálék, ilyen hosszú éhezés után, pontosan
azt okozta, ami várható volt. Broadhead csuklott, öklendezett, és kihányta
az egészet. – A francba magával! – ordított rá Paul. – Most már egészen az
orsóig érzik majd a szagát! Broadhead tátogva
hátradőlt. – Bocsánat – motyogta. – Azt… azt
hittem, hogy meghalok. És nem is jártam olyan messze tőle. Kaphatnék egy
kis vizet? Paul adott neki. Egyszerre csak egy-két
kortynyit. Azután csak a sarkát nyújtotta át egy barnás-sárgás, mellesleg
a legkisebb élelemcsomagnak. – Lassan! – utasította
a férfit. – Később majd adok még. – És csak ekkor döbbent rá lassan,
milyen jó egy másik emberi lény közelléte ennyi… mennyi is?… legkevesebb
jó két hónapja már, hogy magában gunnyaszt, bujkál, és szövögeti terveit.
– Fogalmam sincs róla, mit kereshet itt – mondta ki végül –, de igazán
örülök, hogy látom. Broadhead lenyalta szája
széléről az utolsó morzsákat, és nagy nehezen elmosolyodott.
– Miért? Egyszerű az egész – mondta, mohó szemét le
nem véve a Paul kezében szorongatott ételmaradékról. – Azért jöttem, hogy
magukat kiszabadítsam.
Broadhead alaposan kiszáradt és csaknem
megfulladt levegő híján, de nem igazán fenyegette az éhhalál. Bekapta a
Paul által átnyújtott morzsákat, és azonnal többet követelt. Azt is
bekebelezte, és utána, csodák csodájára, még segített is a másiknak a maga
okozta mocsok eltakarításában. Paul kerített neki valami gúnyát Wan
szegényes, hajóbeli ruhatárából – a darabok túl hosszúnak és szűknek
bizonyultak neki, de a kabátka övét nem kellett állandóan megkötve
viselnie –, azután elvezette a legbőségesebb víznyerőhöz, hogy
megtisztálkodhasson. Nem kényeskedésből. Inkább félelemből. A Vének
hallása semmivel sem volt különb az emberekénél, a látásuk talán még
rosszabb is, de megdöbbentően éles volt a szaglásuk. Miután a Wan és
Lurvyék foglyul ejtését követő kétheti rémült bolyongása alatt a Hícsí
Mennyország folyosóin többször is csak hajszálon múlott a megmenekülése,
Paul hozzászokott, hogy naponta háromszor mosakodjon.
Sőt néha többször is. Három
folyosó kereszteződésénél helyezkedett el, hogy őrt álljon, amíg Broadhead
letakarítja magáról a hícsí hajóban töltött harminc nap szennyes nyomainak
legalább a nagyját. Még hogy őket kiszabadítani! Kezdjük azzal, hogy ez
nem is igaz… Broadhead szándékai sokkal kifinomultabbak és bonyolultabbak
voltak ennél. Másodszor, az újonnan érkezett tervei jelentősen eltértek
azoktól, amelyeket Paul dédelgetett magában e két hónap alatt. Már
valahogy kitanulta, hogyan csaljon elő némi ismereteket a Holt Emberekből,
de csupán a leghalványabb elképzelései voltak róla, mit is kezdjen ezzel
az információval, miután megszerezte. Ezenkívül elvárta Paultól, hogy
segítsen neki vagy két-három tonnányi gép és berendezés szertecipelésében
a Hícsí Mennyország zegzugos folyosóin, mit sem törődve a rájuk leselkedő
veszélyekkel vagy éppenséggel azzal, hogy Paulnak másféle elképzelései is
lehetnek. A megszabadítással kapcsolatban legtöbbször az a fő gond, hogy a
szabadítók elvárják a hadműveletekben a vezető szerepet. S ez itt még arra
is igényt tart, hogy ő, Paul hálás legyen mindezért.
Hát igen, gondolta magában lassan forgolódva, hogy
egyik folyosót se tévessze szem elől, bár a Vének mostanában már sokkal
kevésbé szorgalmasan őrjáratoztak, mint eleinte… lényegesen hálásabb lett
volna, ha Broadhead régebben megjelenik, azokban a pánikkal teli napokban,
amikor folyton csak menekült és rejtőzködött, legtöbbször egyformán
rettegve a maradástól vagy a továbbmenéstől – vagy éppen egy-két héttel
később, amikor már kezdett megfogalmazódni benne valami terv, amikor végre
elmerészkedett a Holt Emberek termébe, hogy kapcsolatot teremtsen a
tápanyaggyárral, és rémülten szerzett tudomást Peter Herter haláláról. A
fedélzeti komputernek nem vehette semmi hasznát, túlságosan korlátolt és
túlterhelt volt még ahhoz is, hogy a Földre eljuttasson általa valami
üzenetet. A Holt Emberek őrjítőek voltak… lassan teljesen megtébolyodtak.
Kizárólag csak magára hagyatkozhatott. Idegei ugyan fokozatosan
helyrerázódtak, és már hozzáláthatott valami tervezéshez. Sőt a
cselekvéshez is. Amikor meggyőződött róla, hogy egész közel merészkedhet a
Vénekhez, föltéve, hogy előzőleg megfürdött, és így nem hagy maga után
szagnyomot, hozzá is látott elképzelése megvalósításához. Kémkedett,
méricskélt, tanulmányozta a helyszíneket, följegyzéseket készített – ez
volt talán a legnehezebb szakasz. Nagyon bonyolult dolog megjegyezni az
ellenfél viselkedését, mely útvonalakat használja a legszívesebben, mikor
várható, hogy egyikük sem bukkan föl a közelben, ha az embernek nincs
mivel írnia. Vagy egy órája. Vagy legalább a nappalok és éjszakák
váltakozása, amelyet a hícsí fémfalak kékes fényében még hírből sem
ismertek. Végül az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha maguknak a Véneknek
a megrögzött szokásait használja föl a viselkedésük időrendjének
kikémleléséhez. Megfigyelte, hogy amikor egy csoportjuk elvonul a központi
terem felé, ahol a Legvénebb pihen mozdulatlanul, akkor rendszerint
elérkezik számukra az alvás ideje. Ha viszont éppen onnan kerekedett föl
egy csapat, az az új nap kezdetét jelentette. Mindannyian, vagyis csaknem
mindannyian egyszerre tértek nyugovóra, valami olyan belső parancsra,
amelynek mibenlétéről Paulnak sejtelme sem volt. Így aztán fölismerte
azokat az időszakokat, amikor egyre közelebb merészkedhetett ahhoz a
helyhez, ahol Want és a két nőt fogva tartották. Egyszer vagy kétszer még
meg is pillanthatta őket, miután minden bátorságát összeszedve elrejtőzött
egy bogyógyümölcsbokor mögött, amikor a Vének nyugtalankodni kezdtek,
kikukucskált az ágak közül, majd hanyatt-homlok futásnak eredt. Most már
ismerte a járást. Kipuhatolta a helyzetet. A Vének nem lehettek száznál
többen, és az volt a szokásuk, hogy nem járnak nagyobb csapatokban, csak
kettesével, legföljebb hármasával. Az azonban
továbbra is megoldatlan maradt, mit kezdhetne akár csak egy két-három fős
csapattal is. Paul Hall, soványabban és dühösebben,
mint életében addig bármikor, úgy gondolta, hogy már tudja, mit kell
tennie. Az első rémülettel teli napokban, amikor a többieket elfogták,
egyre messzebb csavargott el a Hícsí Mennyország zöld és vörös folyosóin.
Némelyikükben már a fény is halványabb volt, valahogy ritkábbá vált.
Egyik-másikban a levegőnek is savanykás, egészségtelen mellékíze volt, s
amikor néha ilyen helyen aludt, mindig lüktető fejfájással ébredt.
Mindenfelé voltak bizonyos gépek, tárgyak, szerkentyűk, mindenféle dolgok.
Egyik-másik még most is békésen duruzsolt vagy ketyegett magában, mások
soha ki nem hunyó szivárványszínben sziporkáztak.
Nem maradhatott sokáig ezeken a részeken, mert ott nem volt sem víz, sem
élelem, és semmi olyasmit sem talált, amit annyira keresett: valami
fegyverféleséget. Lehetséges, hogy a hícsíknek nem is volt szükségük
ilyesmire. Viszont rábukkant egy gépezetre, amelynek egyik oldalán
tátongott egy fémcsíkokkal elfüggönyözött nyílás, de ez sem robbant föl,
vagy sújtotta agyon magasfeszültségű árammal, amikor elhúzta azt a
függönyt, pedig lelke mélyén tartott ilyesmitől. A függönyrúd kitűnő
lándzsának látszott. Vagy fél tucatszor olyan gépekre is talált, amelyek
hasonlítottak a hícsí alagútásókra, csak sokkal kisebbeknek és
bonyolultabbaknak látszottak. Némelyikük még
működött is. Hiába, ha a hícsík csinálnak valamit, azt az örökkévalóságnak
teszik. Paulnak három rémült, éhező és szomjazó
napjába került, mire valamelyiküket a saját céljaihoz igazíthatta, mivel
nem járt vissza az arany folyosókra vagy a hajóhoz élelemért és vízért,
félvén tőle, hogy a gépek dübörgése nyakába hozza a Véneket, még mielőtt
végezne a munkával. De semmi ilyesmire nem került sor. Megtanulta, hogyan
kell berántania a kormányrúdról lecsüngő indítókart, hogy a pislákoló
fények életre keljenek; hogyan forgassa a széles, bütykös kereket előre
vagy hátra, a kívánt haladási iránynak megfelelően; hogyan piszkálja
életre azt a tárcsát, amelytől kigyulladt a gép elején a még a hícsí
fémfalakat is meglágyító kékeslila fénysugár. Ez volt a munka lármásabbik
része. Paul közben rettenetesen félt tőle, hogy valami olyasmit el talál
rontani vagy törni, ami az egész Hícsí Mennyország pusztulását okozhatja,
vagy éppen a maga nyakába zúdít valami földerítőcsapatot. De amikor üzembe
helyezte a járművet, és megindult vele a kiválasztott hely felé, az
csaknem zajtalanul surrogva kúszott előre forgótalpain. Ekkor végre
elültek az aggályai. Azzal már tisztában volt,
mikor, merre kószálnak a Vének. Van már lándzsája,
amellyel végezhet egy magányos Vénnel, esetleg kettőt vagy hármat is
legyőzhet, ha meglepetésszerűen támad rájuk. Olyan
gépe is van, amellyel tetszőleges számú Vént semmisíthet meg, ha valahogy
össze tudja gyűjteni őket a sugárvetője előtt.
Mindezt beépítette egy stratégiai elképzelésbe, amely még be is válhatott.
Kockázatos volt persze az egész… Istenem, de milyen kockázatos! Legalább
féltucatnyi súlyos kérdés merül föl kapásból. Még ha eddig úgy is tűnt,
hogy a Vének fegyvertelenül kutatnak utána, ki mondhatná meg, nem
értenek-e mégis a fegyverforgatáshoz? És milyen fegyvereik lehetnek?
Emellett néhányukat olyan mesterien kellett volna megölnie, hogy észre se
vegyék, míg készen nem áll az egész törzzsel való szembefordulásra… akkor
pedig egyszerre kellene mindnyájukat harcképtelenné tennie, de legalábbis
oly nagy többségüket, hogy a többiekhez már a lándzsája is elég legyen.
(Ugyan mekkora esélyt adna ez ki bármilyen játékban?) És mindenekfölött
ehhez még az is kellene, hogy a Legvénebb, az a hatalmas gépezet, amelyet
Paul csak egyszer-kétszer látott egy-egy pillanatra, s amelynek igazi
erejéről semmit sem tud, nem avatkozik majd be a küzdelembe… és arra vajon
mekkora lehet az esély? Egyik kérdésre sem tudott
biztos választ. Mindössze reményei lehettek. A Legvénebb túl hatalmas volt
ahhoz, hogy gyorsan mozoghasson a legtöbb folyosón, kivéve az
aranyszínűeket. Az sem látszott valószínűnek, hogy gyakran megmozdul
egyáltalán. Végül talán még azt is elérheti valami csellel, hogy a
Legvénebb az alagútásó gép mindent elemésztő sugara elé kerüljön… persze
az a gép itt nem lehetett igazi alagútásó, de úgy tűnt, hogy a működési
elve ugyanaz. Viszont az is igaz, hogy az esélyek minden egyes lépésnél
ellene szólnak. Ugyanakkor minden egyes lépésnél
egy hajszálnyi remény az ő számára is fölvillan. De végül is nem a
kockázat volt az, ami megállította. Az a Paul Hall,
aki a Hícsí Mennyország folyosóin ólálkodott, és fantasztikus terveket
kovácsolt, félőrülten a dühtől, a félelemtől, a felesége és a többiek
miatti aggodalomtól, azért nem volt teljesen bolond. Ugyanaz a Paul Hall
volt, akinek kedvessége és türelmessége vonzotta hozzá feleségül Dorema
Hertert, s aki a házassági alku részeként elfogadta az asszony pajkos, sőt
néha pimasz húgocskáját és zsémbes, öreg apját is. Tiszta szívből meg
akarta menteni és ki akarta szabadítani őket. Még komoly kockázat árán is.
Az ő számára még mindig ott volt a menekülés útja, csak valahogy föl
kellene jutnia Wan hajójára, visszamenni a tápanyaggyárhoz, majd onnan –
lassan, magányosan és gyászba borulva, de biztonságban – végül vissza a
Földre, a gazdagságba. De a kockázaton kívül mi az
ára az egésznek? Az, hogy eleven és értelmes
lényeknek esetleg teljes populációját el kell pusztítania. Igaz,
elrabolták tőle a feleségét, de valójában nem tettek kárt benne. És Paul,
bárhogy igyekezett is, képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy joga van
megsemmisíteni ezeket a teremtményeket. Hanem most
itt van ez a „megmentője”, ez a Robin Broadhead nevű félhalott
számkivetett, amint fölületesen hallgatja nagyralátó terveit, fölényesen
vigyorog, és igaz, eléggé udvariasan megjegyzi: –
Maga még mindig nekem dolgozik, Hall. Az én tervem szerint csináljuk meg!
– Egy nyavalyát! Broadhead
továbbra is megőrizte jó modorát, sőt egész értelmesen érvelt… megdöbbentő
volt, hogy egy fürdő és egy kis élelem mennyire helyrebillentette.
– A lényeg az – jelentette ki –, hogy földerítsük,
mivel is állunk szemben. Segítsen elcipelnem ezt az
információsberendezés-cuccot oda, ahol a Holt Emberek vannak, és akkor a
dolognak ezt a részét elintézhetjük. Ez a legelső feladat.
– A legelső a feleségem kiszabadítása!
– De miért, Hall? Egész jól elvan ott, ahol van…
hiszen maga mondta. Nem mondom, hogy örökre maradjon is ott. Talán csak
egyetlen napról van szó. Kiszedjük a Holt Emberekből, amit csak tudunk.
Fölvesszük az egészet, a velőt is kiszívjuk belőlük, ha lehet. Akkor
fogjuk és bevisszük a fölvételeket az én hajómba… azután…
– Nem! – De igen!
– Nem! És csavarja lejjebb azt a nyavalyás hangját!
– Szembefordultak egymással, mint valami kisdiákok az iskolaudvaron, a
dühtől fülig vörösen, kimeredő szemmel. Robin Broadhead furcsa grimaszt
vágott, megrázta a fejét, és így szólt: – Ó, az ördögbe Paul! Maga is azt
gondolja, amit én? Paul Hall kicsit lazított a
tartásán. Majd egy másodperc múlva: – Éppen arra
gondolok, hogy okosabb lenne, ha közösen kiagyalnánk, mi a leghelyesebb és
legfontosabb tennivaló, s nem azon marakodnánk, kié legyen a döntő szó!
Broadhead szélesen elvigyorodott.
– Oké, pontosan erre gondoltam magam is. Tudja,
hogy mi az én bajom? Annyira meglepetés számomra az életben maradásom,
hogy még nem is igazán fogtam föl a lényegét.
Mindössze hat
órájukba került, hogy a PMAL–2 komputerrendszert odacipeljék, ahová kell,
és ott össze is állítsák. Igaz, hatórányi kemény munkába. Már a
kimerültség végső határa felé jártak, és igazán rájuk fért volna némi
alvás, de mindkettőjüket szinte fizikailag csiklandozta a türelmetlenség.
Amint a központi erőforrást rákapcsolták a programtárakra, Albert előre
fölvett hangja lépésről lépésre tájékoztatta őket, mit tegyenek a
következő percekben. Maga a számítógép hosszan elnyúlt a folyosón, a
hangterminálok bekerültek a Holt Emberek termébe, közvetlenül a
rádiókapcsolat közelébe. Robin Paulra nézett, Paul megvonta a vállát
válaszul, mire Robin beindította a programot. Közvetlenül az ajtó mellől
azonnal meghallották a jellegtelen, mézesmázos hangot:
– Henrietta? Henrietta, édesem! Tudsz nekem
válaszolni? Szünet. Néma csönd. A program, amelyet
Albert szerkesztett Sigfrid von Ideg segítségével, ismét próbálkozott:
– Henrietta, itt Tom! Kérlek, szólj hozzám! –
Sokkal gyorsabban ment volna, ha egyszerűen beütik Henrietta kódját, így
keltik föl a figyelmét, de ezt nehezebben hozhatták volna össze azzal a
színjátékkal, hogy rég elveszettnek hitt férje érte el őt végre valami
távoli, előretolt állomásról, rádión. A hang ismét
próbálkozott, aztán még egyszer. Paul összecsikorduló foggal sisteregte:
– Nem működik! – Adjunk neki
még egy esélyt – javasolta Robin nem túl nagy meggyőződéssel. Idegesen
ácsorogtak ott, miközben a halott géphang tovább nyavalygott. Egyszer csak
tétován, suttogva megszólalt egy másik is: – Tom?
Tomasino, te vagy az?
Paul Hall egész normális emberi lény volt,
persze kissé megviselt formában… nyilvánvalóan a négyévnyi
bezárkózottságtól meg a száznapos röpködéstől és bujkálástól. Eléggé
normális ahhoz, hogy elviseljen némi, szintén normális enyelgést, de amit
most hallott, több volt számára a kívánatosnál. Furcsán nyomott képet
vágott Robin Broadhead felé, aki kényszeredett vállvonogatással válaszolt
neki. Más emberek sértett kedveskedését és gyűlölködő féltékenykedését
valahogy megalázó hallgatni, és ezt az érzést csak a nevetés oldhatja föl.
A válóperes detektív is kényszeredetten komikus megkönnyebbülés végett
teszi föl irodájában egy poloskái segítségével megpatkolt nászágyban
készített fölvételét egy unalmas délutánon. Hanem ez itt egyáltalán nem
volt komikus! Henrietta, akármilyen Henrietta, még ez a gépbe tuszkolt,
Henriettának nevezett szellemtöredék sem volt nevetséges, amint teret
engedett szíve leghőbb vágyainak, miközben rútul elárulták és megcsalták.
Az érzelmeit csiklandozó program nagy hozzáértéssel készült. Szabadkozott
és könyörgött, még zokogott is, rozsdásan sziszegő gépi hüppögéssel…
ezalatt Henrietta saját, jellegtelen géphangja közbe-közbeszipogott az
átélt szomorúság és reménytelen öröm zavaros tónusával. Azután, ahogy a
program szerint is tennie kellett, a férfihang fölkészült a halálos
döfésre: – Megmondanád, drága Henrietta… meg
tudnád… lehetséges, hogy eláruld nekem, hogyan kell irányítani egy hícsí
hajót? Szünet. Bizonytalanság. Azután ismét a
halott asszony hangja: – Miért ne? Igen, Tomasino.
– Újabb szünet. Egyre hosszabb, míg a beprogramozott csábító úgy nem dönt,
hogy betölti a hézagot. – Mert ha elmondhatnád,
kedvesem, azt hiszem, megtehetném, hogy csatlakozom hozzád. Valami
ilyesféle hajóban vagyok éppen. Van benne egy irányítóhelyiség. Ha
megtudhatnám, hogyan működik a… Paul számára
hihetetlennek tűnt, hogy akár egy tökéletlenül tárolt gépivé tett
intelligencia is bedőlhet ennyire átlátszó csalásnak. A balga Henrietta
mégis megtette. Riasztó volt számára a részvétel ebben a turpisságban,
mégis meg kellett tennie, mivel ha Henrietta egyszer beindult, már senki
sem állíthatta le. „A hícsí hajók vezérlésének titkát óhajtod?
Természetesen, drága Tomasino.” Ezzel a halott asszony figyelmeztette
hamisított szerelmét, hogy álljon rá a gyorsított gépi adás vételére, és
olyan sípoló, recsegő gépszöveget produkált, amelyből Paul egyetlen szót
sem értett, egyetlen hangot sem ismert föl. Robin Broadhead viszont, aki a
komputer csak neki szóló szövegét hallgatta fejhallgatóján, mosolygott,
bólogatott, és fölmutatta karikába hajlított hüvelyk- és mutatóujját a
siker jeleként. Paul beadta a csöndjelet, és kivonszolta őt a folyosóra.
– Ha megkapta, amit akart – suttogta –, akkor
gyerünk innen! – Ó, megkaptam, igen! – kacagott
diadalmasan Robin. – Megvan neki az egész! Nyílt kapcsolatban van
valamiféle géppel, amely tartalmazza ezt az információt; a két agy olyan,
mint a közlekedőedény, és most Henrietta szépen kitálalja az egészet.
– Óriási! Akkor most keressük meg Lurvyt!
Broadhead rápillantott, nem haraggal, hanem
szánakozó megértéssel. – Csak még egypár percet! Ki
tudja, mi minden lehet még benne?! – Nem!
– De igen!… – Ekkor egymás szemébe néztek, és
egyszerre rázták meg a fejüket. – Kössünk alkut – mondta Robin Broadhead.
– Még tizenöt perc, rendben? Aztán megyünk és kiszabadítjuk a feleségét.
Visszaóvakodtak a folyosón, képükön a sikeres
tolvajok elégedett vigyorával. De az elégedettségük nyomban elpárolgott.
Az odabenti hangok többé nem idegesítően bizalmasak voltak. Sokkal
rosszabbak. Már-már a veszekedés határán. Még a lapos, fémes női hangban
is fölcsattant valami keserű és haragos vád: – Hogy
te micsoda disznó vagy, Tom! A másik program
megnyugtató érveléssel próbálkozott: – De Henrietta
drágám, én csak azt szeretném megtudni, hogyan… –
Amit te meg akarsz tudni – csattant a másik –, az csak a te személyes
tanulási kapacitásod függvénye. Én valami sokkal fontosabbat akarok
közölni veled! Már korábban is megpróbáltam. Egész idő alatt próbálkoztam
vele, míg idefelé közeledtünk, de te nem voltál kíváncsi rá. Egyedül arra
voltál kíváncsi, hogyan fészkelhetnéd be magadat a leszállóegységbe azzal
a kövér szukával… A program tisztában volt vele,
mikor kell engesztelőnek lennie. – Nagyon sajnálom,
Henrietta drágám! Ha azt óhajtod, hogy mélyedjek el az asztrofizikában,
szívesen megteszem. – Az egyszer biztos, hogy
megteszed! – Szünet. – Ez borzasztóan fontos, Tom! – Szünet. Majd: –
Megyünk vissza a Nagy Bumm felé. Figyelsz rám egyáltalán, Tom?
– Természetesen, drágám – duruzsolta a program a
lehető legalázatosabb és legengedelmesebb hangján.
– Akkor jó. Az egész arra vezethető vissza, ahogyan az univerzum
keletkezett, azt pedig egészen jól tudjuk… kezdjük egy egészen kicsiny,
közönséges, halvány átalakulási ponttal. Nevezzük X pontnak.
– Azt akarod most elmagyarázni nekem, mi az X pont,
kedvesem? – Fogd be a szád, Tom! És figyelj ide! Az
X pont előtt az egész univerzum egyetlen kisméretű gombócba volt
összegyömöszölve, alig néhány kilométernyi nagyságrendűbe. Szupersűrű volt
és szuperforró, s annyira összepréselt, hogy nem is volt szerkezete. És
akkor fölrobbant. Terjeszkedni kezdett… egészen az X pontig, és ez is
teljesen világos. Eddig követted, amit elmondtam, Tom?
– Igen, drágám. Ez eddig alapvetően egyszerű
kozmológia, nem igaz? Szünet.
– Csak figyelj tovább! – szólalt meg végül
Henrietta hangja. – Azután az X pont után is csak terjedt tovább. És ahogy
terjedt, apró anyagrögöcskék kezdtek kiválni belőle. Legelőször a
nukleáris részecskék: hadronok és pionok, elektronok és protonok,
neutronok és kvarkok. Még később a „valóságos” anyag. Valódi
hidrogénatomok, sőt hamarosan héliumatomok. A gáz robbanási volumene
kezdett lecsökkenni. Az örvénylés gigászi felhőkké tördelte össze. A
gravitáció ezeket a felhőket csomókká zsugorította. Ahogy zsugorodtak, a
sűrűsödés hője beindította a nukleáris reakciókat. Erre föllángoltak.
Megszülettek az első csillagok. A többi – fejezte be az asszony hangja –
az, ami éppen most zajlik a szemünk előtt. A
program ügyesen elkapta a végszót: – Ezt világosan
értem, Henrietta, tényleg. Időben ez vajon mennyit jelenthet?
– Ragyogó kérdés! – kiáltotta a hang, korántsem
elismerőn. – A Nagy Bumm kezdetétől az X pontig három másodperc. Az X
ponttól a mai napig körülbelül tizennyolcmilliárd év. Nos, hát itt
tartunk! A program nem úgy készült, hogy a
szarkazmussal is megbirkózzék, márpedig még a semleges, fémes hangban is
megvillant a szarkasztikus gúny éle. Azért megtette, amit tudott.
– Köszönöm, drágám – mondta –, és most elárulnád
nekem, mi olyan különleges abban az X pontban? –
Elmondhatnám neked egy jó perc alatt, Tomasino drágám – jött az álmos
válasz –, csak annyi a probléma, hogy te nem vagy az én drága Tomasinóm.
Az a seggfej egyetlen szót sem értett volna meg abból, amit eddig
elmondtam, én pedig nagyon nem szeretem, ha átvernek.
Ezután a program csinálhatott, amit akart, sőt még
Robin Broadhead is levetkőzte vonakodását, és közvetlenül fordult
Henriettához; semmi sem használt, a hang többé nem szólalt meg.
– A pokolba az egésszel! – fortyant föl végül
Broadhead. – Ahhoz épp eleget kaptunk, hogy elszórakozzunk vele a
következő néhány órában. Olyasmi meg nincs, amiért tizennyolcmilliárd évig
kellene visszamennünk. Megnyomta a számítógép
oldalán lévő kivetőgombot, és elkapta, ami kijött belőle: a vastag, puha
flopszalagot, amely magába sűrített mindent, amit csak Henrietta
elmondott. – Hát, ezért jöttem ide – jelentette ki
vigyorogva. – Most pedig, Paul, nézzünk a maga kisded problémája után…
aztán menjünk szépen haza, és költsük el a millióinkat!
A
Legvénebb mély, nyugtalan alvása közben nem látott álmokat, de eljutottak
hozzá bizonyos ingerek. Azok pedig egyre gyorsabban
és gyorsabban, egyre sürgetőbben bombázták. Attól az időtől, amikor az
első átjárói földerítők oly riasztó módon befutottak, mindaddig, amíg
(legalábbis úgy vélte) a legutolsótól is meg nem szabadult, mindössze
szemvillanásnyi idő múlt el… valóban nem több néhány kurta évnél. Addig
pedig, amíg az idegeneket meg a fiút el nem fogatta, alig egyetlen
szívdobbanásnyi. Addig meg, amikor fölébresztették azzal a hírrel, hogy az
a nőstény megszökött, nem telt el mérhető idő… egyáltalán semmi! Még ahhoz
is alig elegendő, hogy az érzékelőit és manipulátorait kikapcsolja és
elpihenjen. És lám, még most sem hagynak neki békét. A gyermekei halálra
rémültek és idegesek. De nem csupán az ő zajongásuk izgatta őt. A lárma
különben sem ébreszthette volna föl a Legvénebbet. Csak valami fizikai
támadás vagy közvetlen megszólítás. Ami a legbosszantóbb volt ebben a
ricsajban, hogy nem egyenesen neki szólt, de azt sem mondhatni, hogy
egyáltalán nem. Valami vitatkozás volt, veszekedés… néhány rémült hang azt
követelte, hogy valamit azonnal közöljenek vele, más, még ijedtebb hangok
viszont amellett érveltek, hogy a világért se! Ez
nem volt tisztességes. A Legvénebb jó félmillió éve okította gyermekeit a
jó modorra. Ha szükségük volt rá, hozzá kellett fordulniuk. De nem volt
szabad fölébreszteniük őt holmi csip-csup ügyekkel, véletlenségből pedig
pláne nem. Különösen most. Különősen akkor, amikor már minden ébredés
megrázkódtatást jelentett ősi szöveteinek, és belátható közelségbe került
az az idő, amikor talán már többé föl sem ébred. De
a rémült kavalkád csak nem ért véget. A Legvénebb
impulzust küldött külső érzékelőihez, és lepillantott a gyermekeire. Miért
ilyen kevesen járultak elé? Miért hevert legalább jó felük a padlón,
nyilvánvalóan mély álomba merülve? Fájdalmas
erőfeszítéssel beindította kommunikációs rendszerét, és megszólalt:
– Mi történik itt? Amikor a
szerencsétlenek nyüszítve megpróbáltak válaszolni neki, és a Legvénebb meg
is értette, mit beszélnek, a külső héján fölragyogtak és vibrálni kezdtek
a színes fények. A nőstényt nem sikerült újból elfogniuk. A fiatalabbik és
a hímnemű is elszökött. A gyermekek közül újabb húsz fölébreszthetetlenül
elaludt, akiket pedig az objektum átkutatására kiküldtek, nem tértek
vissza hírekkel. Valami szörnyűségesen
megrongálódhatott. A Legvénebb még hasznos
létezésének legvégén is csodálatos gépezet volt. Voltak nagyon ritkán
használt tartalékai, olyan erőforrások, amelyekből több százezer év óta
nem merített. Fölemelkedett görgőjáróira, hogy még jobban a gyermekei fölé
magasodjon, majd behatolt legmélyebbre rejtett és legritkábban használt
memóriájába tudásért és útmutatásért. Homloklemezén, külső fényérzékelői
között két fényes, kék gomb lassú remegésbe kezdett, burkolata fölött
sekély tányérféle izzott föl halványlila fénnyel. Már több ezer éve
elmúlt, hogy a Legvénebb utoljára alkalmazta a legkeményebb
büntetőeszközeit, de a beérkezett információk összeálltak legmélyebb
memóriájában; egyre inkább úgy látta, hogy elérkezett az idő újbóli
bevetésükre. Fölkereste a konzervált személyiségeket is, és Henrietta
föltárulkozott előtte. Megtudta, mit kérdeztek tőle a legújabb behatolók,
és azt is, mit válaszolt nekik. Azt is megértette (amit Henrietta nem), mi
az a fegyver, amivel Robin Broadhead jár a folyosókon föl és alá. Minden
memóriája között a legősibbekben, amelyek még az ő saját hús-vér életének
ideje előttről származnak, szerepelt az a fullánk, amely az ő elődeit is
álomba szenderítette, és ez nyilvánvalóan valami olyasmi lehetett.
Olyan mértékű baj fordult elő most, amilyennel
ezelőtt még sohasem találkozott, és olyan jellegű, amire nem ismert előre
elkészített választ. Ha elérhetné őket… De nem érhette el. Hatalmas
tömegével nem mozoghatott a műtárgy minden folyosóján, csak az
aranyszínűeken. Pusztításra kész fegyvereinek tehát nem lehet igazi
célpontjuk. Talán a gyermekei? Igen, talán. Ők esetleg becserkészhetik és
lebírhatják az idegeneket. Nyilván megérné a fáradságot, hogy ezt
megparancsolja nekik. A néhány túlélőre és ránézve talán igen. Ám a
Legvénebb racionális, gépi tudatában páratlan számítástechnikai képességek
rejtőztek. Kitűnően fölmérhette az esélyeket… és azok nem voltak fényesek.
Az maradt a fő kérdés: vajon veszély fenyegeti-e
hatalmas tervét? A válasz: igen. De legalább e
téren volt valami, amit megtehetett. A terv szíve ugyanott rejtőzködött,
ahonnan a műtárgyat irányították. Ez volt az egész szerkezet
idegközpontja. Ez volt a hely, ahol életre keltette tervének végső
mozzanatait. Még el sem készült a döntés végleges
formába öntésével, máris hozzálátott a megvalósításához. A hatalmas
fémtömeg megmozdult és elfordult. Végigsiklott a központi csarnokon, és
behatolt a vezérlőműhöz vezető, széles nyílású folyosóba. Ha odaér, ott
már biztonságban lesz. Csak jöjjenek oda, ha úgy döntenek! A fegyverek
készen várják őket. Fogyatkozó erejének drasztikus megcsapolása
lelassította és bizonytalanná tette a mozgását, de azért még éppen
elegendő maradt belőle. Ott elbarikádozhatja magát, és kivárhatja, míg
ezek a hús-vér dolgok elrendezik a tennivalóikat, ahogy tudják, és akkor…
Hirtelen megtorpant. Előtte az egyik falkarbantartó
gép elmozdult a helyéről. Szögletesen kuporgott a folyosó közepén, és
mögötte… Ha csupán egy hajszálnyival kevésbé lett
volna kimerült, csak egy másodperc törtrészével gyorsabb… De nem volt az.
A falépítőből előtörő villanás végigsöpört rajta. Abban a pillanatban
megvakult. Megsüketült. Érezte, amint a külső kidudorodásai leégnek a
héjazatáról, érzékelte, ahogy hatalmas, puha gurulótalpai megolvadnak, és
szétterülnek valami ragaccsá. A Legvénebb nem
ismerte a fájdalom érzését. Azt viszont igen, mit jelent a szellem
összeroppanása. Kudarcot vallott! A hús-vér dolgok
váltak az ő objektumainak uraivá, és gigászi tervei egyszer s mindenkorra
füstbe mentek.
|
|