|
10. A LEGVÉNEBB
A Legvénebb lassan
életre keltette magát, egyik szervét a másik után.
Először a piezoszonikus külső érzékelők kerültek sorra. Nevezzük „fül”-nek
őket. Tulajdonképpen mindig működtek, abban az értelemben, hogy a hangokat
állandóan fölfogták. Parányi kristályaikat mozgásba hozták a levegő
rezgései, és amikor a hanghullámok mintázata annak a kombinációnak az
alakját öltötte, amelyen gyermekei a Legvénebbet szólították, akkor az
inger átlépett egy küszöböt, és továbblépett, hogy életre keltse azt a
részét, amely idegrendszere érintett perifériájának megfelelt.
Ebben a pillanatban a Legvénebb még nincs ugyan
ébren, csak tudatában van annak, hogy ébredezik. A hangingert értelmező
igazi, belső fülei már életre keltek. Gondolkodó áramkörei összerendezték
a jelzéseket. A Legvénebb hallotta gyermekei hangját, és értette, mit
mondanak neki. De csak amúgy balkézről, még tudattalanul, ahogyan egy
szundikáló ember érzékeli a légy zümmögését. Ekkor még nem „nyitotta ki a
szemét”. Ebben a szakaszban működésbe lépett
bizonyos döntéshozatali folyamat. Amennyiben az inger figyelemre
érdemesnek bizonyult, további áramköröket is aktivizált: ha nem, akkor
nem. Az alvó ember, mondjuk, annyira ébredt volna föl, hogy agyoncsapja a
legyet. Amikor a Legvénebbet méltatlan dolgokkal abajgatták, rendelkezett
a megfelelő eszközökkel gyermekei „meglegyintésére”. Nem volt olyan könnyű
fölébreszteni őt. Ha viszont úgy döntött, hogy teljesen fölébred, hogy
cselekedjen, vagy kiszabja a büntetést álma megzavarása miatt, akkor
működésbe hozta legfőbb külső látószerveit és velük együtt egész,
bonyolult adatfeldolgozó rendszereit, rövid távú memóriabankját. Ilyenkor
már teljesen ébren volt, olyasformán, mint az álmából visszatérő, a
mennyezetre bámuló ember. A Legvénebb belső órája
tájékoztatta róla, hogy ez a szundítás elég rövidre sikeredett. Még tíz
esztendeig sem tartott. Hacsak nincs valami elfogadható oka ennek az
ébresztésnek, valakinek meg kell lakolnia miatta.
Ekkorra már teljesen tudatában volt környezetének, minden részletére
kiterjedően. Belső telemetrikus rendszere fogadta a helyzetjelentéseket
legtávolabbi érzékelőitől is, mindenünnen attól a tízmillió tonnányi
tömegtől, amelyen belül a gyermekeivel közös élete zajlott. Százával
futottak végig az impulzusok rövid távú memóriáján. A szavak, amelyek
ébredését előidézték; a gyermekei által elébe hurcolt három fogoly képei;
a 4700 angström kapacitású szekciók önkarbantartó rendszerének
meghibásodása; annak ténye, hogy a tárolt intelligenciák körében
rendellenes tevékenység zajlik; hőmérsékleti adatok; készletkimutatások; a
tolóerő megfelelő mutatói. Hosszú távú memóriája ugyan szendergett még, de
szükség esetén már hozzáférhető volt.
Legértelmesebb gyermeke állt előtte, arcán és szája körül
verejtékcsöppecskék gyöngyöztek elő ritkás szőrzete között. A Legvénebb
tudomásul vette, hogy ez a legújabb vezető. Alacsonyabb és fiatalabb
annál, akire tíz esztendővel ezelőttről emlékezett, de most az ő nyakában
függ a rangját jelképező, olvasótekercsekből összefűzött nyaklánc, mialatt
az ő ítéletére várakozik. A beszédre való fölhívás jeleként a Legvénebb
felé fordította központi külső lencserendszerét. –
Behatolókat ejtettünk foglyul, és idehoztuk őket színed elé – jelentette a
főnök, majd reszkető hangon hozzátette: – Helyesen cselekedtünk?
A Legvénebb ekkor a foglyokra fordította figyelmét.
Az egyik nem idegen behatoló volt, hanem az a kölyök, akinek megszületését
tizenöt évvel ezelőtt lehetővé tette. Már majdnem teljesen felnőtt. A
másik kettő viszont valóban idegen volt, ráadásul nőnemű. Ez némi
töprengésre méltó körülménynek látszott. Amikor a korábbi behatolók
megjelentek, nem használta ki a kínálkozó alkalmat újabb tenyészet
létrehozására, míg végleg késő nem lett a rendelkezésre álló egyedek
bármelyikének szempontjából. Később azután nem érkezett több belőlük.
Olyan eshetőség volt az, melyet a Legvénebb akkor
elmulasztott, méghozzá olyan, amelyet a múltbeli kétségbeejtő
tapasztalatok alapján nem lett volna szabad nem kihasználni. A Legvénebb
tisztában volt azzal, hogy néhány ezer év óta a döntései nem minden
esetben bizonyultak helyesnek, ítéletalkotása nem volt teljesen
megbízható. Működése fokozatosan lassult. Már nem volt tévedhetetlen. Azt
nem tudta, milyen személyes büntetés vár rá tévedései következtében, és
annak megismerésére sem törekedett. Hozzálátott a
döntéshozatal munkájához. Megvallatta hosszú távú memóriáját a megfelelő
precedensek és lehetőségek iránt, és úgy találta, hogy kielégítő számú
választási lehetőség áll előtte. Üzembe helyezte mozgató és cselekvő
berendezéseit. Hatalmas fémteste fölemelkedett támasztékain, és elvonult a
reszkető főnök mellett a helyiség felé, ahová a foglyokat bezárták.
Hallotta, amint gyermekei felhördülnek mozdulatai láttán. Mindannyian
döbbenten nézték. Néhány fiatalabb, akik felnőttkorukban még sohasem
látták mozogni őt, egyenesen elszörnyedtek. –
Helyesen cselekedtetek – hozta meg ítéletét, amelyre egységes, hosszú,
megkönnyebbült sóhaj volt a válasz. Méretei miatt a
Legvénebb nem hatolhatott be a kamrába, de hosszú, lágyan rugalmas
fémérzékelőivel benyúlt, és megtapintotta a foglyokat. Azzal nem törődött,
hogy sikoltoznak és rúgkapálnak a rémülettől. Érdeklődése ebben a
pillanatban csupán fizikai állapotukra terjedt ki. Az eredmény fölöttébb
kielégítőnek bizonyult: ketten, a hímneműt is beleértve, egészen fiatalok
voltak, s ennélfogva alkalmasak a sokéves igénybevételre. Bárhogy dönt is
majd arról, mire használja fel őket. Egyébként úgy tűnt, hogy mindannyian
egészségesek. A velük való kapcsolatteremtés
lehetőségét illetően bosszantotta a tény, hogy üvöltözésük és kiáltozásuk
a korábbi elődeik által is használt valamelyik kellemetlen nyelven szólt.
A Legvénebb egyetlen szót sem értett meg belőle. Ez ugyan nem jelentett
komoly problémát, mivel bármikor szólhat hozzájuk az elődeik betárolt
intelligenciájának igénybevételével. Az évszázadok során még saját
gyermekei is fejlesztették a nyelvüket, s így most már velük sem tudna
szót érteni, ha minden tíz-tizenkettedik nemzedékükből nem konzerválja
egy-kettő mentális képességeit tolmácsfeladatok ellátására. Persze
kizárólag tolmácsolásra, mivel sajnálatos módon a Legvénebb gyermekei nem
mutatkoztak alkalmasnak semmiféle más, értelmes feladat ellátására. Ez a
probléma tehát könnyűszerrel megoldható. Egyébként a többi tényező
határozottan kedvezőnek mutatkozott. A tények: intelligenciájuk világos,
eszközöket használnak, sőt bizonyos technológiai ismeretekkel is
rendelkeznek. További tény: teljes mértékben a hatalmában vannak, és így
belátása szerint használhatja fel őket. – Etessétek
meg és helyezzétek biztonságba a foglyokat. Azután várjátok a további
utasításokat – adta ki a parancsot körésereglett gyermekeinek. Ezután
kikapcsolta külső érzékelőit, hogy nyugodtan végiggondolhassa, miként
hasznosíthatja ezeket a betolakodókat fő céljainak továbbvitelében, ami
elképesztően hosszú életének legbelső magvát képezte.
Mint gépezetbe rejtett személyiségnek, a
Legvénebbnek várható élettartama rendkívül hosszú volt – talán több
százezer évet is jelenthetett –, mégsem lehetett elegendő minden tervének
megvalósításához. Időszaki megszakításokkal nyújtotta hát még tovább.
Várakozó üzemmódban gyakorlatilag szinte semmit sem öregedett. Így azután
idejének túlnyomó részét kikapcsolva, mozdulatlanságban töltötte. Ilyen
állapotában nem pihent, még csak nem is álmodott. Egyszerűen létezett
csupán, miközben a gyermekei élték saját életüket, érvényesítették az
akaratát, az asztrofizikai események pedig lassan vánszorogtak előre
odakint. Belső órájának jelzésére időnként életre
kelt, hogy ellenőrizze, helyreigazítsa és fölülvizsgálja a történéseket.
Más alkalmakkor a gyermekei ébresztették föl. Utasításaiknak megfelelően
szükség esetén ezt meg kellett tenniük, és ez a szükség meglehetősen
gyakran (bár az övétől eltérő normák világában egyáltalán nem olyan sűrűn)
jelentkezett. Volt idő, amikor a Legvénebb is
hús-vér teremtményként létezett, éppoly lelkes lényként, mint mostani
gyermekei vagy az általuk elébe vezetett foglyok. Az az idő rendkívül
rövid volt, egy szundításnyinál is kevesebb. Attól a pillanattól
kezdődött, amikor eltávolították anyja verejtékező és vonagló testéből, és
addig a borzalmas, végső percig terjedt, amikor tehetetlenül feküdt,
miközben furcsa tűk ömlesztették az álmot lüktető ereibe, sebesen forgó
kések pedig arra vártak, hogy föltárhassák a koponyáját. Ha úgy hozta a
kedve, teljes világossággal visszaemlékezhetett arra az időre. Bármire
visszaemlékezhetett abból a rövid életéből és az utána következő,
végtelenül hosszú áléletből, föltéve persze, hogy arra is emlékszik, hol
keresse a megfelelő információt konzervált memóriájában. Túlságosan is sok
ismeret halmozódott már föl odabent. A Legvénebbnek
nem volt pontos elképzelése arról, mennyi információ is áll
rendelkezésére, vagy mennyi idő múlt el fölötte ilyen vagy olyan
állapotában. Még azzal sem volt tisztában, hol vannak az egyes objektumok.
Ez a hely, ahol ő maga és a gyermekei tartózkodtak, egyszerűen „itt” volt
számára. Az a másik hely, amely oly jelentős mértékben foglalkoztatta a
gondolatait, annyit jelentett: „ott”. Minden egyéb a világmindenségben
csupán „valahol másutt” volt a szemében, és nem is foglalkozott azzal,
hogy valahogy meghatározza a dolgok egymáshoz viszonyított
elhelyezkedését. Hogy honnan érkeztek ide a behatolók? Valahonnan vagy
éppen máshonnan. Egyáltalán nem számított, pontosan honnan. Hol van az a
tápanyagforrás, amelyet a fiú néhanapján fölkeresett? Valami további
„máshol”. Honnan érkezett az ő népe időtlen korokkal azelőtt, hogy ő maga
is megszületett? Nincs semmi jelentősége. Ez a központi „itt” már
igen-igen hosszú ideje létezik… hosszabb ideje, mint azt bárki
fölfoghatná, beleértve őt magát, a Legvénebbet is. Itt vitorlázik a
végtelen űrben, mióta megépítették, berendezték, és útjára indították. Ez
az „itt” már nagyon sok születés és halál tanúja volt… lehet talán vagy
ötmillió… bár egyidejűleg sohasem volt jelen benne pár száznál több eleven
teremtmény, és ritkán hányódott benne több néhány tucatnyi tárgynál. Ez az
„itt” szakadatlan, lassú változást érzékelt, létezésének egész, végtelenbe
vesző ideje alatt. Az újszülöttek az idő múlásával egyre nagyobbak,
puhábbak, kövérebbek és tehetetlenebbek lettek. A felnőttek magasabbakká,
lassúbbakká és kevésbé szőrösekké váltak. Ez az „itt” nemegyszer tanúja
lehetett gyorsabb változásoknak is. Ezekben a pillanatokban volt nagyon is
tanácsos, hogy gyermekei a Legvénebbet fölébresszék.
Ezek a változások néha politikai természetűek
voltak, mivel az „itt” magába foglalt ezernyi különféle társadalmi
rendszert is. Minden időben egyet-egyet. Előfordult, hogy egy vagy két
nemzedéken, esetleg egy teljes évszázadon keresztül érzéki és
hedonisztikus volt az éppen létező kultúra, ezután puritán, szigorú idő
következhetett. Volt, hogy egy-egy személy zsarnokká vagy éppen istenséggé
vált, máskor pedig senki sem nőhetett senki más feje fölé. Olyan
demokratikus köztársaság, amilyennek létrehozásával a Föld kísérletezett,
„itt” sohasem létezett. Hiszen az „itt” nem volt elég terjedelmes
valamiféle képviseleti kormányzat befogadásához. Faji szempontból
rétegzett társadalom is csak egyetlen alkalommal fordult elő. (Akkor
szakadt vége, amikor a fekete bundájú alsóbbrendűek föllázadtak a
kakaóbarna bundájú felsőbbrendűek ellen, és alaposan ellátták a bajukat.)
Az „itt” látott már számtalan ideológiát és különféle erkölcsi rendszert,
de… legalábbis már jó néhány évezrede csupán egyetlen vallást ismert. Csak
egynek lehetett helye, amikor eleven istene gyermekei életének minden
áldott napján itt tartózkodott a körükben, és ha kedve éppen úgy tartotta,
bármikor fölébredhetett, hogy jutalmazzon vagy büntessen.
Sok-sok eónon át „itt” nem tartózkodtak igazi
értelmes lények, csupán álmélkodó féleszűek kisebb csoportjai, szemben
mindazokkal a kihívásokkal, amelyeket az ő értelmessé tételük végett
hoztak létre. A folyamat működött. Igaz, nagyon lassan. Jó százezer évbe
került, mire a legokosabbikuk legalább az írás koncepciójának megértéséig
eljutott. További majd félmillió év kellett ahhoz, hogy egyetlenegyet elég
értelmesnek vélhessen ahhoz, hogy érdemleges munkát bízzon rá. Ebben a
megtiszteltetésben mindeddig csak a Legvénebbnek lehetett része. Akkor sem
sikerült igazán jól a kísérlet. Más tehát azóta sem részesült ebben a
kiváltságban. A Legvénebb tisztában volt vele, hogy
kudarc érte. Valahol valamit elvétett. De végül is mit csinálhatott
rosszul? Az biztos, hogy megtett minden tőle
telhetőt. Mindig is, különösképpen gépezetekbe ágyazott utóéletének első
néhány évszázada alatt szorgalmasan és nagy figyelemmel ügyelt
gyermekeinek minden cselekedetére. Ha valamit rosszul csináltak,
megbüntette őket. Ha valamit tisztességgel elvégeztek, jutalomban
részesültek. Folyamatosan gondoskodott minden indokolt igényük
kielégítéséről. Lehetséges persze, hogy éppen ezzel
követte el a hibát. Egyszer előfordult, valamikor nagyon-nagyon régen arra
ébredt, hogy iszonyú „fájdalmat” érez az élete keretéül szolgáló
fémburkolaton. Nem a hús valódi fájdalma volt az, hanem az érzékelői által
jelzett megengedhetetlen fizikai beavatkozás. Mindazonáltal ugyanolyan
riasztóan hatott rá. Gyermekei a rémülettől egyszerre üvöltözve tolongtak
körülötte, és elébe terítették egy fiatal nőstény borzalmasan
megcsonkított tetemét. – Megőrült! – kiáltozták
brekegve. – Szét akart rombolni téged! A Legvénebb
villámgyorsan végigellenőrizte létfontosságú részeit, és megállapította,
hogy a sérülés teljesen jelentéktelen. Valamilyen robbanóanyag okozhatta,
és mindössze annyi kárt tett benne, hogy néhány érzékelője és
kontrollhálózatának kis része tönkrement, egyszóval nem történt semmi
helyrehozhatatlan. Megparancsolta, hogy derítsék ki, mi vezérelte az
elkövetőt. A válasz csak nagyon lassan bontakozott ki, mivel halálra
rémültek valamennyien, de azért csak megérlelődött:
– Azt akarta, hogy romboljunk le téged. Azt mondta, hogy csak kárt okozol
nekünk, hogy semmire sem vagyunk alkalmasak nélküled. Könyörgünk, bocsáss
meg nekünk. Tudjuk, hogy hibát követtünk el, mert nem öltük meg őt
hamarabb! – Igen, hibáztatok – állapította meg a
Legvénebb helyesen –, de nem ez lett az esemény okozója. Ha valaha ismét
megjelenik közöttetek ilyesféle egyén, legelőször is ébresszetek föl
engem! Tegyétek lehetetlenné az illetőt, ha szükséges, de megölnötök
semmiképpen sem szabad. És azután… talán néhány
évszázad múlva? Neki szempillantásnyi időnek tűnt csupán. Azután
bekövetkezett a pillanat, amikor nem ébresztették föl idejében. Vagy
tucatnyi nemzedéken keresztül nem tartották tiszteletben a törvényeket, a
reproduktív célkitűzéseket nem teljesítették, és így élő gyermekeinek
teljes lélekszáma négyre zsugorodott, mielőtt merték volna vállalni a
kockázatot, hogy felébresztésével kiváltják méltó haragját. Így persze még
inkább megérezhették. A történtek majdnem minden tervének végét
jelentették, mert a négy közül csak egyetlenegy volt nőnemű, és már az is
közel járt termékeny életszakaszának végéhez. Akkor saját életének vagy
tucatnyi évét fölhasználta, néhány havonta aggodalommal telve fölébredt,
hogy fegyelmezze és tanítsa őket, izguljon miattuk. Legősibb ismeretei
között tárolt biológiai rendszabályai segítségével elérte, hogy a nőstény
által nagy keservesen még világra hozott két poronty szintén nőnemű lett.
A rémült hímektől vett tárolt sperma segítségével igyekezett a lehető
legszélesebb génvariációk létrehozására. De akkor valóban nagyon közel
járt hozzá a végzet. Bizonyos dolgok pedig örökre elveszelődtek. Többé
azonban egyikük sem rontott rá gyilkos szándékkal. Ó, ha csak egyetlenegy
is megkísérelte volna! De sohasem született senki ahhoz az egyhez
hasonlítható. A Legvénebb keserűen tudomásul vette,
hogy saját gyermekei közül nincs remény ilyen egyed bármikori
kiemelkedésére. Ha egyáltalán lehetséges lenne, már biztosan meg is
történt volna. Volt rá éppen elegendő idő. Attól a pillanattól számolva,
gyermekeinek már tízezer nemzedéke született és halt meg, ami többet
jelentett negyedmillió évnél! Amint a Legvénebb
ismét megmozdult, a gyermekei is talpra szökkentek. Tisztában voltak vele,
hogy most biztosan cselekszik valamit. Azt viszont nem is sejthették,
milyen tettekre készül. – A 4700 angström
teljesítményű folyosók önkarbantartó rendszereit visszaállítani! – adta ki
a parancsot. – Három szerelő nyomban lásson hozzá!
A megkönnyebbülés halk mormogása tört fel a több mint hetven felnőtt egyed
torkából. Mindig a büntetés jött először, és ha az első parancsok nem arra
vonatkoztak, akkor már nem is kellett tartaniuk tőle. Legalábbis most. A
főnök által kijelölt három szerelő már korántsem volt ilyen boldog, mivel
a parancs jó pár napi kemény fizikai munkát jelentett, mialatt a súlyos
gépeket odacipelik a zöld folyosókra, a régieket pedig bevonszolják, hogy
majd helyrehozzák őket. Ugyanakkor ez lehetővé tette számukra, hogy minél
hamarabb eltűnjenek a Legvénebb vészjósló közelségéből. Azon nyomban meg
is ragadták az alkalmat. – A hímnemű betolakodót és
az idősebb nőneműt zárjátok egy cellába! – rendelkezett. Ha ugyanis
tenyészteni akarja őket, akkor jobb, ha nyomban nekilát, és bizonyára
ésszerűbb az idősebbik nőneművel kezdenie. – Van közöttetek életben olyan,
akinek vannak tapasztalatai a kommunikátorral? – Három gyermeke lépett
előre vonakodva. – Egyikőtök foglalkozik majd a fiatalabbik nőnemű
nevelésével – adta ki a parancsot. – Van közöttetek életben olyan, akinek
vannak tapasztalatai a behatolók tárolásra való fölkészítésében?
– Én készítettem elő az utolsó kettőt – jelentette
a főnök. – És életben van még egy-két személy, aki segített benne.
– Gondod legyen rá, hogy ez a képesség
fönnmaradjon! – A Legvénebb hangja a szokásosnál is parancsolóbban
csattant. – Ha valamelyikőtök időközben meghal, a többiek preparálják, és
új személyeket tanítsanak be! Ez pontosan így volt
helyénvaló. Ha a megfelelő ismeretek elvesznek – és ezeknek a
teremtményeknek olyan rövid az életük, hogy sokféle szakismeret elkallódik
rendszerint egy-egy álomperiódus alatt –, akkor szükségessé válhat, hogy
egyesek közülük másikakon gyakorolják az agysebészetet, hogy rendelkezésre
állhassanak, ha végül meghozza a döntést az újonnan érkezett betolakodók
tárolására vonatkozóan. Továbbhaladt a tennivalók listáján, és kiadta
további utasításait: a kipusztult vagy csenevész növényeket pótolják
újakkal. Az „itt” valamennyi engedélyezett szektorát havonta legalább
egyszer látogassák végig, és mivel a gyermekek és ifjak száma mindössze
tizenegy, az elkövetkezendő tíz év folyamán évente legkevesebb öt
újszülöttet kell világra hozniuk! A Legvénebb ezek
után kikapcsolta külső érzékelőit, elfoglalta helyét a központi
kommunikációs terminálok előtt, és beásta magát hosszú távú emlékezetének
mélységeibe. A központi orsó körül tolongó gyermekei nyomban nekiláttak
utasításai végrehajtásának, amint a főnöktől megkapták a részletesebb
eligazítást. Féltucatnyian bogyógyümölcs-palántákat és léggyökereket
készítettek elő a haszontalanná vált növények pótlására, mások elindultak,
hogy gondoskodjanak a foglyokról, és elvégezzék a többi szükséges
„háztartási” munkát. Több ifjú párt elküldtek a lakosztályaikba, hogy a
szaporodás biztosításáról gondoskodjanak. Amennyiben bármilyen más
elképzeléseik lettek volna előzőleg, azok e pillanattól kezdve semmissé
váltak. A mostani ébredése alkalmával a Legvénebbnek nem volt oka
elégedetlenségre a gyermekeivel kapcsolatban, az pedig, hogy ők
elégedettek-é vele vagy sem, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte.
A gondolatai egészen másfelé jártak.
Miközben külső érzékelői a pihenés időszakának
minimális passzív rezgésére korlátozták funkcióikat, maga a Legvénebb
egyáltalán nem pihent. Azzal volt elfoglalva éppen, hogy memóriájába
betáplálja e legújabb tényeket és jelenségeket. Változás következett be. A
változás pedig egyben veszélyt is jelent. Persze a változás újabb
lehetőségeket is kínálhat, ha helyesen közeledünk hozzá. A változást föl
lehet használni céljai mihamarabbi eléréséhez, de meg kell akadályoznia,
hogy bárhol is útjába álljon. A taktikai és azonnal szükséges lépéseket
már meghatározta. Figyelmét tehát nyugodtan fordíthatta a stratégiai
fontosságú és végső megoldások felé. Behatolt tehát
hosszú távú emlékezetének mélyére. Bizonyos emlékek az űrben igen távol és
az időben igen régen lezajlott eseményekre vonatkoztak. Annyira, hogy még
ő, a Legvénebb is szinte megszédült tőlük. (Hogyan engedhet meg magának
ilyen könnyelműséget?!) Mások viszont a legközelebbi múltból valók, és a
legcsekélyebb mértékben sem riasztóak, mint például a korábbi
betolakodóknak azok a betárolt intelligenciái, amelyeket a kölyök a Holt
Emberek néven emleget. Azokban semmi aggasztó jelenség sem fordult elő.
Másrészt hogy milyen idegesítőek voltak alkalmasint!
Amikor „itt”
föltűntek a legelső betolakodók, holmi számkivetettek, parányi hajóikon, a
Legvénebb egy futó pillanatra egészen megrettent. Azok ugyanis
megmagyarázhatatlanok voltak. Voltaképpen kik lehetnek? Talán azok az
istenségek érkeztek meg, hogy elkövetett hibáit számon kérjék rajta,
akiket oly odaadóan próbált szolgálni kezdettől fogva?
Hamarosan kiderítette, hogy nem erről van szó.
Akkor talán az istenségek szolgálóinak valami új fajtáját képviselik,
akiktől megtanulhatja saját szolgálatai tökéletesítésének új módozatait?
Nem, még csak ilyenek sem voltak. Csupán holmi egyszerű csavargók. „Itt”
is csupán véletlenül bukkantak föl, elhagyott, ósdi hajókon, amelyeknek a
kormányzásához sem értettek igazán. Miután a hajócskáik pályavezérlő
berendezései semlegesítették magukat, ahogyan annak „itt” történnie is
kellett, valamennyien kétségbeesett rémületbe zuhantak.
Amint később kiderült, még csak különösebben
érdekesek sem voltak. Életének sok napját pocsékolta rájuk, amint sorra
megjelentek. Először egy, azután még egy magányos kalandor, majd később
egy háromfős csoport. Összességükben körülbelül húszan lehettek, kilenc
hajóval érkeztek, nem számítva természetesen a kölyköt, aki itt született
meg. És persze egyikük sem volt érdemes arra a vesződségre, amelyet rájuk
fordított. Az első néhányat azonnal föláldoztatta a gyermekeivel, hogy
intelligenciájukat mihamarabb betáplálhassa abba a gépezetbe, amelyben a
legjobban hozzáférhetőkké váltak számára. A többieket utasítására életben
hagyták, sőt még szabadon is engedték, amikor bebizonyosodott, hogy az
„itt” használaton kívüli területein viszonylagos szabadságban élve sokkal
figyelemreméltóbbaknak bizonyulnak. Mindent megadott nekik, amire
véleménye szerint szükségük lehetett. Némelyük számára még a
halhatatlanságot is biztosította, abban az értelemben, ahogyan ő maga volt
halhatatlan, s amely kegyben az ő saját gyermekei közül jó esetben minden
százezredik részesülhetett csupán. Ez is hiábavalónak bizonyult.
Szeszélyes elevenségükben és konzervált örökkévalóságukban egyaránt több
gondot okoztak, mint amennyi hasznukat vehette. Még valami betegségekkel
is megfertőzték a gyermekeit, amelyek közül nem egy bele is halt azokba.
Ők maguk is elkapták az ő gyermekeinek betegségeit, amelyek viszont a
betolakodók némelyikének halálát okozták. És nem volt könnyű tartósan
tárolni őket. Azoknak a gépi technológiáknak alkalmazásával tárolta be
őket hosszú távú emlékezetébe, amellyel őt magát is preparálták sok
százezer évvel vagy sok ezer évszázaddal ezelőtt, s amelyet mára már a
gyermekei is elsajátítottak, de ily körülmények között nem valami nagy
teljesítményt nyújtottak. Eltérő volt az időérzékelésük normája.
Kérdéseire adott válaszaik zűrzavarosak voltak. Emlékezetük nagy területei
egyszerűen megsemmisültek. Volt, amelyikük teljességgel kiolvashatatlanná
vált. A hiba pedig nem a technikai megoldásokban rejlett. Valahogy
elejétől fogva méltatlanok lehettek a kezelésre.
Amikor maga a Legvénebb elnyerte a halhatatlanságot, hús-vér testének
elpusztulása után, álmából mindig a leghatározottabban önmagaként ébredt
föl. Létezése során összegyűjtött minden ismerete és tudása hiánytalanul
megőrződött a gépezet memóriájában. Ugyanígy történt a gyermekeivel is,
amikor nagy időközönként és véletlenszerűen kiválasztott egyet-egyet a
halhatatlanságra. Sőt még az ő valóságos szüleinek esetében is, olyan
mélységeiben az időnek, amihez képest még saját matuzsálemi kora is
egészen eltörpült. És így volt azokkal a hasonlóképpen tárolt más
memóriákkal is, amelyekkel ő még szóba sem elegyedett szívesen.
De nem így volt a betolakodók esetében. Valami nem
volt rendben azok biokémiája terén. Nem rögzítődtek tökéletesen, tetszésük
szerint reagáltak érdeklődésére, olyannyira, hogy nemegyszer már az is
megfordult a tudatában, hogy végképp letörli őket. Az apró tárológömböket
a leolvasóberendezéseikkel együtt elvitette az „itt” legtávolabbi
csücskébe, és még a gyermekei sem mentek soha a közelükbe. Csupán a
legeslegutolsó érv hatására döntött úgy, hogy mégis legalább a puszta
létüket megkíméli: eljöhet az az idő is, amikor még talán szüksége lesz
rájuk. Lehetséges, hogy éppen ez az az idő!
Olyan ellenállhatatlan undorral, mint ahogy valaki,
mondjuk, egy vécékagylóba ejtett ékszerdarab után kotorász, a Legvénebb
megnyitotta a csatornákat, amelyek a betolakodók konzervált emlékezetéhez
kapcsolták őt. És visszahőkölt.
Az orsó
hajlata mentén Janine-t a ketrecéből a kivizsgálóhoz cipelő három
„gyermek” megpillantotta, amint a Legvénebb külső manipulátorai
megremegnek, látólencséi kinyílnak. Megtorpantak, azután teljesen
megálltak, riadtan várva, vajon mi lehet a következő lépés.
De semmiféle lépés nem következett. A manipulátorok
ismét elernyedtek. A látólencsék áramellátása is a várakozási szintre
csökkent. Egy pillanat múlva a gyermekek újra összeszedték magukat, és
odacipelték a rúgkapáló lányt a rá váró fémheverőhöz.
Ezalatt a fém csigaházának mélyén megbúvó Legvénebb
eddigi ébrenléteinek legnagyobb megrázkódtatásában részesült. Valaki
belepiszkált az ő letárolt memóriáiba! Nemcsak arról volt szó ezúttal,
hogy bolondok voltak. Mindig is azok voltak ugyanis. Annál sokkal rosszabb
következett be: valahogy ellenkezőleg, értelmesebbnek tűntek, vagy
legalábbis elevenebbnek, mintha valami erő azon munkálkodna, hogy
újraprogramozza őket! Olyan emlékek kavarogtak bennük, amelyekről neki
sohasem volt tudomása. Nem olyasmiről volt szó, ami korábbi létezésük
mélyéből bukkant a felszínre. Teljesen új ismeretek voltak. Olyan mértékű
szervezett tudásról tanúskodtak, amely mellett még az ő rendszerezett
ismeretei is eltörpültek. Űrhajókról és más gépezetekről. Több
tízmilliárdnyi eleven intelligenciáról. Gépi agyakról, amelyek az ő
képességeivel összevetve ugyan lassúak voltak és talán ostobák is, de
hihetetlen mennyiségű, előhívható ismeret halmozódott föl bennük. Nem volt
hát csoda, hogy fizikailag reagált a jelenségre, akár egy álmából
fölriasztott ember, amikor önkéntelenül hadonászni kezd.
Az ő betárolt intelligenciái valahogyan kapcsolatba
léptek a kultúrával, amelyből származtak. A
Legvénebbnek nem okozott különösebb gondot annak megállapítása, hogyan
jöhetett létre ez a kapcsolat. Az „itt” felől a tápanyagot előállító
berendezés felé, a már hosszú ideje használaton kívüli kommunikációs
hálózat segítségével. A kapott információkat a tápanyaggyárban valami
meghatóan kezdetleges berendezés dolgozta föl és értelmezte. A hosszú
fénynapok útját a legközelebbi csillag bolygói felé a fénysebességű
rádióberendezés lassan vánszorgó elektromágneses impulzusainak
segítségével tették meg. Szánalomra méltó! Mindaddig, míg rá nem jön,
milyen óriási mennyiségű információ áramlik ezen a szűk csatornán mind a
két irányba. A Legvénebb úgy érezte magát, mint egy hidromechanikus
mérnök, aki egy hatalmas völgyelzáró gát aljánál földbe gyökerezett lábbal
bámulja, amint egy vékony vízsugár aláhull a magasból valami odalentről
alig látható kis nyíláson előtörve. A mennyiség ugyan nem volt így
számottevő. De hogy mégis ilyen sok férhet ki azon a semmi kis lyukon,
arról tanúskodott, hogy iszonyú nagyságú tömeg nyomása biztosíthatja
számára az utánpótlást a gáton túlról. És az a lyuk
mind a két irányba szolgál. A Legvénebbnek el
kellett ismernie maga előtt, hogy elővigyázatlan volt. Amikor a betárolt
idegeneket kikérdezte, hogy megszerezze a tudásukat, túlságosan sokat
árult el nekik magáról. Az „itt”-ről. Az egészet működtető technológiáról.
Arról, hogy őt mire szentelték, és az isteneiről,
akiknek szolgálatából állt az élete. De legalább a
lyuk kicsi volt, az adásokat pedig zavarossá tette a tárolt intelligenciák
sokféle tökéletlensége. Annak a tárháznak egyébként nem volt a Legvénebb
számára hozzáférhetetlen egyetlen zuga sem. Föltárta és végigtanulmányozta
őket a legutolsó információmorzsáig. Nem „beszélt” hozzájuk. Csupán
lehetővé tette, hogy a tudatuk átáramoljon az övének birodalmába. A Holt
Emberek nem szegülhettek szembe az ő akaratával, még annyira sem, mint egy
fölboncolt béka combja a műtőasztalon a sebész szikéjének.
Miután végzett e feladattal, visszavonult, hogy
átgondolja a helyzetet. Vajon veszélybe kerültek-e
a tervei? Működésbe hozta beépített
letapogatórendszereit, mire a „tudatában” megjelent a galaxis
háromdimenziós modellje. Nem a valóságban létező galaxis képe volt az.
Híján volt olyan kiindulópontnak, ahonnan bárki áttekinthette volna. Ő
maga sem „látta”, csupán tudatában volt az ottlétének. Olyan volt a dolog,
mint valami trompe l’oeil. Mint egy optikai csalódás, azzal a
különbséggel, hogy valójában nem volt optikai természetű. Valahol nagyon
messze egy fényköpenybe burkolózó objektum jelent meg benne. Sok-sok
évszázada már annak, hogy a Legvénebb engedélyezte magának e távoli
objektum megszemlélését. Most elérkezett az idő, hogy ismét maga elé
idézze. Ezután még mélyebbre hatolt, és életre
keltett régen nem bolygatott információbankokat. Ez
még neki sem volt valami könnyű feladat. Ahhoz lehetne hasonlítani, ami
egy emberrel történik a pszichoanalitikus heverőjén, mivel olyan
gondolatokat, emlékeket, bűnöket, aggodalmakat és bizonytalanságokat
elevenített föl, amelyeket aktív „tudata” – gondolkodó és problémamegoldó
áramkörei – már réges-régen félretett. Ezek az emlékek sem vesztek el
örökre. Nem váltak tehetetlenné sem. Még most is „szégyenletesek” és
„félelmetesek” voltak számára. Vajon helyesen cselekedett? Megengedheti-e
magának, hogy a saját belátása szerint intézkedjék? Az ősrégi, körben
forgó érvek éppúgy száguldottak keresztül, ahogy jó kétszázezer
esztendővel ezelőtt, és egy lépéssel sem kerültek közelebb a megoldáshoz.
A Legvénebb esetében elképzelhetetlen volt, hogy hisztériába vagy éppen
depresszióba meneküljön. Az áramkörei megakadályozták ebben.
Az viszont nem volt lehetetlen, hogy eluralkodjon
rajta a rettegés. Nem kevés idő múltán végre
fölmerült önvizsgálatának mélységeiből. Még most is munkált benne a
félelem. De szorította a kötelesség. Mindenképpen cselekednie kellett.
A gyermekei rémülten ugráltak szerteszét, amikor a Legvénebb újból
fölébredt. Külső csápjai megremegtek,
kiegyenesedtek, és rámutattak az egyik, éppen a közelben elhaladó fiatal
nőstényre. Bármely másik is éppúgy megfelelt volna.
– Gyere velem! – parancsolt rá. A szerencsétlen
zokogva bár, de követte. A párja tétova lépést tett utána, amint
elsuhantak az egyik aranyló fénnyel világító folyosó irányában. De neki
nem mondták, hogy csatlakozzon hozzájuk, ezért megállt, és csak szomorúan
bámult utánuk. Alig tíz perccel azelőtt éppen párosodtak, egymás iránti
örömteljes odaadással. Most a hím nem lehetett biztos benne, hogy valaha
is viszontlátja még a párját. A Legvénebb haladási
sebessége nem sokkal volt gyorsabb a siető gyaloglásnál, de ez a kis
eltérés is elég volt ahhoz, hogy a pityergő nőstény trappolva és lihegve
próbáljon lépést tartani vele. Ő csak siklott tovább, olyan gépek mellett
haladt el, amelyeket már az ő emlékezetének kezdete óta sem használtak.
Falazógépek, emeletes ház nagyságú leszállóegységek és furcsa, hatszögletű
szerkezetek, amelyek valaha, olyan régen, hogy szintén nem emlékezhetett
rá, angyalaikkal népesítették be a Hícsí Mennyországot. Az aranyló sávok
fényesen izzó ezüstbe, végül vakító fehérbe mentek át. Ott várta őket
szélesen egy folyosó, amelyre még soha egyetlen gyermeke sem tette be a
lábát, a súlyos ajtó hatalmasra kitárult, amint a Legvénebb közeledett
hozzá. Mikorra elértek arra a helyre, ahol a nőstény még sohasem járt,
amelynek létezéséről halvány sejtelmük sem volt, ahol a falban húzódó
sávok tucatnyi színárnyalat kavalkádjában olvadtak össze, és különös
fényalakzatok vibráltak a tágas helyiség fala mellett körben sorakozó
konzolokon… a szerencsétlen már alig kapott levegőt. De meg sem
pihenhetett. – Menj oda! – parancsolt rá a
Legvénebb. – Állítsd be azokat a kerekeket. Nézd az enyéimet! Ugyanúgy
csináld, ahogy én! A helyiség két szemközti
oldalán, túl messzire egymástól ahhoz, hogy egyszerre bárki is kezelhesse
őket, vezérlőberendezések álltak. Mindkettő előtt ék alakú
ülőalkalmatosságot erősítettek a padozathoz, amely rendkívül
kényelmetlennek bizonyult a fiatal nőstény számára. Mindkét székféle előtt
bütykös kerekek sorakoztak, tíz egymás után, s közöttük szivárványszín
fények villództak halványan. A Legvénebb az
ülőalkalmatossággal mit sem törődve kinyújtotta egyik csápját a
legközelebbi kerék felé, és lassan megforgatta. A fények megremegtek és
elváltoztak: a zöld először sárgává, majd ragyogó narancsszínűvé
fényesedett, a közepén végigfutó három vörösokker csíkkal. – Állítsd be
ugyanezt a mintát! A fiatal teremtés szorongva
engedelmeskedett. A kereket szörnyen nehéz volt elfordítani, mintha
időtlen idők óta nem használták volna. (Mint ahogy valóban nem is
használták.) A színek csapongtak és kavarogtak. Végtelennek tűnt számára
az idő, mire nagy nehezen sikerült előállítania a Legvénebb előtt ragyogó
mintát. De ura nem sürgette és nem szidalmazta. Egyszerűen csak
várakozott. Tudta, hogy a másik latba veti minden képességét. Mire mind a
tíz kerék a Legvénebb által választott mintát mutatta, a szerencsétlennek
elapadt a könnye, szemét verejték marta, és lecsorgott az arcán, ritkás
szakállába. A színek nem egyeztek egymással
tökéletesen. A kettős, távolra telepített, bebiztosított vezérlőművek
között sötét maradt a képernyő, amelynek pályájuk koordinátáit kellett
volna mutatnia. Az eredménytelenség nem volt meglepő. Inkább az volt
meglepő, hogy a vezérlőművek nyolcszázezer év elmúltával egyáltalán
működtek. De valóban működtek.
A Legvénebb ekkor megérintett valamit saját
vezérlőpultja alatt, mire a fények gyorsan és csodálatos energiával önálló
életre keltek. Elhalványultak, majd ismét megerősödtek, és most, hogy
működésbe léptek az automatikus beállítók, a két minta teljesen azonossá
finomodott. A képernyők rozettája is megelevenedett, ragyogó pontok és
vonalak mintázatát vetítve elébük. A fiatal nőstény rettegve bámulta a
kijelzőket. Nem tudta, hogy amit lát, nem más, mint egy hatalmas
csillagmező. Életében még sohasem látott egyetlen csillagot sem, és nem is
hallott ilyesmiről. A következő eseményt testében
érzékelte. „Itt” világában ugyanez történt
mindenkivel. A betolakodók a celláikban, az objektum különböző pontjain
szétszóródott csaknem száz „gyermek”, a fiatal nőstény és a Legvénebb,
valamennyien megérezték. Hirtelen émelygés tört rájuk, amint az
örökkévalónak vélt gravitáció hirtelen megszűnt, és helyére a súlytalanság
érzetét keltő álgyorsulás lökései léptek. Miután
több mint háromnegyed millió évig lassan keringett a Föld távoli Napja
körül, a titokzatos műtárgy új pályára vonszolta magát, és sietve
távolodni kezdett.
|
|