|
1. WAN
Nem volt könnyű az élet ilyen
fiatalon és ilyen tökéletesen egyedül. – Menj az
aranyzónába, Wan, és csórd el, amit meg akarsz tanulni! – mondta neki a
Holt Ember. – Ne félj! – De hogy a csudába ne félne? Az aranyszínű
átjárókat az ostoba, de annál komiszabb Vének használták. Akárhol
előbukkanhattak odabent, leginkább a folyosók végén, ahol a titokzatos
aranyjelek aranyló kötegei vég nélkül áramlottak a dolgok középpontja
felé. A Holt Emberek folyvást arra buzdították, hogy azt a helyet keresse
föl. Lehet, hogy végül is kénytelen lesz majd odamenni, de sehogy sem
szabadulhatott meg a kínzó félelemtől. Wan el sem
tudta képzelni, mi történne akkor, ha a Vének egyszer csak mégis elkapnák.
A Holt Emberek talán tudták, de neki sehogyan sem sikerült valami értelmet
kihámoznia az általuk összezagyváltakból. Egyszer régen, amikor Wan még
egészen kicsi volt – amikor még a szülei is éltek, szóval olyan régen
esett meg a dolog –, az apját egyszer elcsípték. Akkor jó hosszú időre
eltűnt, de végül csak visszatért valahogy zöld fénnyel megvilágított
lakóterükbe. Minden tagja reszketett, és a kétéves Wan látta, hogy az apja
retteg, ő pedig visongott és bömbölt, olyan félelmetes volt számára a
dolog. Végül mégis csak mindenképpen át kellett
lépnie az aranysávot, akár ott vannak a békapofájú Vének, akár nem, mert
csak azon a helyen találhatott könyveket. Elég jók voltak a Holt Emberek
is, de nyomasztó volt az unalmasságuk, sértődékenységük és gyakori
mániákusságuk. A tudás legnagyszerűbb forrását a könyvek jelentették, és
Wan kénytelen volt oda menni értük, ahol föllelhetők voltak.
A könyvek az aranyfényben izzó folyosókon lapultak.
Voltak más folyosók is, zöldek, pirosak meg kékek, de azokban egy fia
könyv sem akadt. Wan utálta a kék folyosókat, mert kihaltak voltak és
hidegek, de ott tanyáztak a Holt Emberek. A zöldek már teljesen
kimerültek. Ideje nagy részét tehát ott töltötte, ahol pislákoló vöröses
fények pókhálózták be a falakat, és a rekeszekben még volt ennivaló.
Biztos lehetett benne, hogy ott senki sem bántja, de ez mit sem enyhített
a magányán. Az aranyszektor még szabályosan üzemelt, ennélfogva ígéretes,
de ugyanakkor veszedelmes is volt számára. És most, lám, éppen itt van,
elkeseredetten káromkodik magában – de tényleg hallhatatlanul, annyira
sokkolta a helyzete. Azok a nyavalyás Holt Emberek! Miért is hallgatott az
értelmetlen locsogásukra? Reszketve lapított egy
bogyóbokor semmirevaló rejtekében, miközben két bamba Vén gondolataiba
merülve álldogált a bokor túlsó oldalán, csipegette a bogyókat, és
kiszámított mozdulatokkal gyömöszölte őket békaszájába. Valójában nagyon
különös volt, hogy ezúttal ilyen haszontalansággal foglalkoznak. Wan
többek között azért utálta a Véneket annyira, mert folyton lázasan
ügyködtek, mindig reparáltak vagy cipeltek valamit, közben zagyván
fecsegve, mint akiknek elment az eszük. Ez a kettő meg most éppolyan
tétlen, akár maga Wan. Mindkettőnek bozontos
szakálla volt, de az egyiknek emellett női mellei is voltak. Azt a nőnemű
lényt ismerte föl benne, akivel már azelőtt is vagy tucatnyiszor
találkozott. Az volt, aki a legügyesebben díszítette száriját, és néha
sápadt, májfoltos bőrét is különféle színes papír- – vagy tán műanyag? –
darabkákkal. Nem nagyon félt tőle, hogy esetleg észreveszik, de azért
határozottan megkönnyebbült, amikor hátat fordítottak a bokornak, és
dolgukra mentek. Közben nem szóltak egy szót sem. Wan talán sohasem
hallotta, hogy ezek az ősrégi Vének valaha is beszéltek volna széles
békaszájukkal. Wan hat nyelven beszélt folyékonyan: apja nyelvén
spanyolul, anyjáén angolul, azután németül, oroszul, kantoni kínaiul és
valamelyik Holt Ember nyomán finnül. A békaszájúak beszédéből viszont egy
mukkot sem értett. Miközben a Vének távolodtak az
aranyszín folyosón, Wan hirtelen szökkenéssel fölmarkolt három könyvet, és
huss! – máris iszkolt vissza a vörös folyosó biztonságába. Lehetséges,
hogy amazok mégis észrevették, de az is, hogy nem. Semmire sem reagáltak
gyorsan. Ennek köszönhetően volt képes ilyen hosszú ideig elkerülni a
velük való találkozást. Még pár napot eltöltött a folyosók labirintusában,
azután elhúzta a csíkot. Mire amazoknak eljut a tudatáig, hogy egyáltalán
ott járt, már nem is volt ott. Visszament a jóval távolabb veszteglő
hajóra. Egy nagy halom élelmiszercsomag tetején
magával cipelte a könyveket is. A hajtómű akkumulátorai már csaknem
teljesen újratöltődtek. Bármikor távozhat már, ha kedve támad, de jobbnak
látta, ha teljesen feltölti őket, különben sincs semmi oka a sietségre.
Több mint egy órát foglalatoskodott azzal, hogy a fárasztó útra megtöltsön
magának vízzel egy csomó műanyag tömlőt. Milyen kár, hogy kis hajójában
nincs olvasógép, amivel elűzhetné az utazás unalmát! Alaposan belefáradván
a munkába, elhatározta, hogy búcsút vesz a Holt Emberektől. Lehet, hogy
felelnek neki, lehet, hogy nem, sőt még az is előfordulhat, hogy ügyet sem
vetnek rá. De nem volt senki más, akivel
beszélgethetne egy keveset.
Wan tizenöt éves volt, magas és
sovány, sötét haja és bőre pedig a hajó világítása mellett, ahol oly sok
idejét töltötte, még sötétebbnek látszott. Erős volt és mindenben
önellátó. Ilyennek kellett lennie. A tartórekeszekben mindig volt élelem
és más egyéb, amire szüksége lehetett, ha egyáltalán el merte venni.
Évente egyszer vagy kétszer, amikor eszükbe jutott, a Holt Emberek
elkapták őt kis, fürgén mozgó járgányukkal, és becipelték egy, a kék
folyosókon megbúvó fülkébe, ahol egy teljes, nyomasztó napot kellett
eltöltenie, mialatt kimerítő egészségügyi vizsgálatnak vetették alá.
Egyszer-egyszer betömték valamelyik fogát, általában kapott egy-két hosszú
hatású vitamin- és nyomelem-injekciót, egyik alkalommal pedig szemüveget
csináltak neki. Persze sohasem viselte. Ha föltűnően elhanyagolta a
dolgot, arra is figyelmeztették, hogy tanulnia és gyakorolnia kell – tőlük
és a könyvtárban föllelhető forrásokból egyaránt. A tanulásban rendszerint
örömét lelte. Ezektől eltekintve teljes mértékben a maga ura volt. Ha
például ruhákra volt szüksége, besompolygott az aranyfolyosókra, és lopott
magának a Vénektől. Ha nagyon unatkozott, kiagyalt magának valami
tennivalót. Néhány nap a labirintusban, pár hét a hajón, megint egy-két
nap a másik helyen, azután az egész körforgás kezdődhet elölről. Így
telt-múlt számára az idő. Nem volt társa, senkije sem, mióta négyéves
korában a szüleinek nyoma veszett, és már csaknem teljesen elfelejtette,
milyen is az, ha barátja van az embernek. De nem sokat törődött
ilyesmivel. Kielégítően teljesnek érezte az életét, nem lévén másik,
amellyel összehasonlíthatta volna. Néha arra
gondolt, nem lenne-e jobb, ha végleg megállapodna valahol, de ez sem volt
több holmi álmodozásnál. A komolyabb szándék szintjére sohasem jutott el.
Hiszen már teljes tizenegy éve ez az ide-oda cikázás tölti ki egész
életét. Annak a másik helynek voltak olyan előnyei, amelyeket az átlagos
civilizáció nem nyújthatott. Ott volt például az alvószoba, ahol szépen
kinyújtózkodhatott, hanyatt fekve becsukta a szemét, hogy úgy tűnjön neki,
nincs egyedül. De nem élhetett ott huzamosan, pedig rengeteg volt az
ennivaló, és nem fenyegette semmi veszély, viszont az egyetlen
vízszintetizátorból csak néha csurrant-csöppent valami. A civilizáció sok
olyasmit tartogatott, amivel a kitolt állomás nem rendelkezett: ott voltak
a Holt Emberek és a könyvek, izgalmas földerítőutakat tehetett,
veszélyekkel dacolva csenhetett magának ruhát meg mindenféle mütyürkéket,
egyszóval mindig történt valami. Hanem ott sem telepedhetett meg
végleg, mert akkor előbb vagy utóbb csak elkapták volna a békapofájúak.
Tehát csak járt körbe-körbe. A Holt Emberek
előszobájának nagy ajtaja nem nyílott ki előtte, amikor rálépett a
küszöbére. Kis híján beleütötte az orrát. Meglepődött, megtorpant, azután
ingerülten megtaszította az ajtót, majd megint, még erősebben. Minden
erejét össze kellett szednie, hogy nagy keservesen kinyissa. Eddig még
sohasem volt rá szükség, hogy kézi erővel nyissa ki, bár néha mintha
tétovázott volna, és furcsán nyekergett is egy kicsit. Micsoda bosszúság!
Wannek már korábban is akadt dolga elromlott szerkezetekkel. Például ezért
nem vehette már sok hasznát a zöld folyosóknak. De a hiba csak az
ennivalóra és a fűtésre vonatkozott, és mindkettőből bőségesen elegendő
volt a piros, sőt az aranyszínű folyosókon is. Az viszont aggasztotta,
hogy valami a Holt Emberek körül is elromolhat, mivel ha azok
hozzáférhetetlenekké válnak, nincs mivel pótolnia őket.
De odabent látszólag mindent rendben talált: a
konzolokkal teli helyiség élénk fénnyel fluoreszkált, kellemesen meleg
volt, és hallhatta, amint a Holt Emberek halkan mormolnak és néha
kattognak paneljeik mögött, amint őrölgetik tébolyult gondolataikat, és
egyáltalán csinálják, amit csinálnak, amikor ő éppen nem beszél hozzájuk.
Letelepedett a székébe, hosszan fészkelődve, hogy kényelmesebben
elhelyezkedhessen az ostobán megtervezett ülőalkalmatosságban. Utána
lehúzta és fülére illesztette a fejhallgatót. –
Most elindulok a külső állomásra – jelentette ki.
Nem kapott semmi választ. Megismételte a mondatot mindegyik, általa ismert
nyelven, de úgy látszott, senki sem óhajt szóba elegyedni vele. Ettől
egészen elszontyolodott. Máskor előfordult, hogy egyszerre ketten-hárman,
sőt többen is örömmel készek voltak elbeszélgetni vele. Akkor azután
hosszan és kellemesen elfecserészhettek, amitől úgy érezhette magát, hogy
valóban nincs egyedül. Mintha csak egy valóságos „család” tagja lenne.
Ismerte ezt a szót a könyvekből meg abból, amit a Holt Emberek meséltek
róla, de a valóságból nemigen emlékezett rá, mit is jelent. Jó is volt ez
így. Csaknem olyan jó, mint az alvószobában folytatott álmodozásai, amikor
úgy érezte, hogy egyszerre vagy száz, ha nem milliónyi család igazi tagja.
Egész seregnyi embernek! Ez persze olyasmi volt, amit képtelen lett volna
hosszan elviselni. Ezért sohasem bánta, amikor vízért vagy a Holt
Emberekkel való társalgás kedvéért el kellett hagynia a külső állomást. De
arra is mindig vágyott, hogy visszatérhessen a viseltes heverőre, a lágyan
fölé boruló fémszálas takaró alá, hogy elmerülhessen otthonos álmaiban.
Tulajdonképpen most is várt rá ez a lehetőség. De
eldöntötte, hogy ad még egy esélyt a Holt Embereknek. Amikor nem égett
bennük a csevegés iránti vágy, akkor is mutattak némi érdeklődést, ha
közvetlenül megszólította valamelyiküket. Egy pillanatra elgondolkodott,
azután betáplálta az ötvenhetes számot. Távoli,
szomorú, magába forduló mormolás jutott el a fülébe: „… megpróbáltam
beszámolni neki a hiányzó tömegről. Tömegről! De az egyetlen tömeg,
amelynek helye volt abban a szűk agyában, az húszkilónyi cici és fenék
volt. Az a riherongy Doris! Egyetlen pillantást vet csak rá, és nesze
neked, megfeledkezik a küldetéséről, és megfeledkezik rólam!…”
Wan elfintorodott, és kinyújtotta a kezét, hogy
törölje a hívást. Az ötvenhetes teljesen lelombozó! Máskor szívesen
meghallgatta, amikor értelmes dolgokról beszélt, mert a hangja olyannak
tűnt egy kicsit, amilyen az anyjáé volt. De rendszerint minden átmenet
nélkül váltott az asztrofizikáról, az űrhajózásról és más izgalmas
dolgokról a saját nyavalygásaira. Odaköpött a panelsornak arra a pontjára,
amely mögött érzése szerint az ötvenhetes lakozott. Ezt a trükköt a
Vénektől leste el, és abban reménykedett, hogy esetleg valami érdekes
témát provokálhat ki vele. De egyáltalán nem úgy
tűnt, hogy a csel ezúttal beválik. Az ötvenhetes – amikor még koherens
egységet alkotott, szerette, ha Henriettának szólítják – most tovább
dünnyögött mindenféle sérelmeiről és Arnold Dorisszal véghezvitt
hűtlenkedéseiről. Akárkik voltak is azok. „Még hősök is lehettünk volna –
zokogta –, és a tízmillió dolláros jutalom, lehet, még több is, ki tudja,
mennyit nem adtak volna meg azért a húzásért! De azok ketten csak tovább
csalinkáztak a leszállóegységgel és… Ki az?!” – Én
vagyok, Wan – felelte a fiú bátorítóan mosolyogva, bár aligha gondolta,
hogy a másik láthatja is őt. Úgy látszott, hogy ritka világos
pillanatainak egyike következett be. Általában nem is vette észre, ha Wan
szólt hozzá. – Kérem, beszéljen tovább! Hosszú
hallgatás volt a válasz, majd hirtelen: – NGC 1199!
– szólalt meg a női hang. – Nyilas csillagkép, A-nyugat.
Wan udvariasan várakozott tovább. Újabb elnyúló
szünet után: – Ő nem törődött a megfelelő
mozdulatokkal. Csak annak a hitvány Dorisnak a mozgása érdekelte.
Feleannyi idős volt, mint ő! Az esze meg annyi, mint egy répáé. Először is
annak a nőnek sohasem lett volna szabad csatlakoznia a küldetésünkhöz…
Wan úgy himbálta a fejét, akár valamelyik vén
békapofájú. – Dögunalmas vagy! – mordult föl, és
kikapcsolta a számot. Tétovázott egy darabig, azután beütötte a
professzorét, a tizennégyest. „… bár Elliot még
csak végzés előtt álló harvardi diák volt, a képzelőereje fölért bármely
érett tudóséval. Mellesleg csupa zsenialitás. Ahhoz képest én csak kopott
körmű tigris voltam. Holt tömeg, amely eljutott útjának végső határáig. De
milyennek láthatta ő magát? Nem igazán olyannak, mint egy rák. Nem is maga
a rák itt a lényeg, hanem annak absztrakciója: a rákolló! És már az
is kopott! A következő sorban pedig…” Miközben
szétkapcsolt, Wan megint a panelre köpött. Az egész falfelületet sűrűn
borították elégedetlenségének nyomai. Szerette, amikor a Doki verseket
szavalt… azt már kevésbé, amikor elemezgette őket. A leghibbantabb Holt
Emberekkel, amilyen a tizennégyes és az ötvenhetes, az ember sohasem
lehetett teljesen tisztában. Ritkán reagáltak a hívásra, és rendszerint
akkor sem a kérdésnek megfelelően. Az ember nem tehet mást, mint vagy
végighallgatja, amit éppen összehordanak, vagy kikapcsolja őket.
Már-már itt volt az idő az indulásra, mégis úgy
döntött, hogy tesz még egy utolsó kísérletet: betáplálta az egyetlen
háromjegyű számot, Cingár Jim nevű legjobb barátjáét.
– Helló, Wan! – szólalt meg egy kedvesen szomorkás
hang. Úgy csendült meg a tudatában, mint a Vének közelében rátörő félelem
hirtelen érintése. – Wan, te vagy az, ugye? –
Micsoda buta kérdés! Hát ki más lehetne? – Az ember
mindig reménykedik, Wan. – Rövid szünet következett, majd Cingár Jim
váratlanul megszólalt: – Azt már meséltem neked, amikor a tisztelendő, a
rabbi és a dervis élelme egyszer csak elfogy egy disznóhúsból álló
bolygón? – Azt hiszem, igen, Cingár Jim, és most
különben sem vagyok kíváncsi holmi idétlen viccekre.
A láthatatlan hangszóró egy pillanatra
fölcsipogott, kattant néhányat, azután újból megszólalt a Holt Ember
hangja: – Akkor talán a régi jó sztorit, Wan?
Megint kedved lenne a szexről beszélgetni? A fiú
megőrizte nyugodt viselkedését, de hasának alsó részén azonnal föltámadt a
már jól ismert bizsergés. – Jól van, Cingár Jim,
éppen arról is beszélgethetünk. – Elég rakoncátlan
csődör vagy a korodhoz képest, Wan – jegyezte meg a Holt Ember, majd így
folytatta: – Elmeséljem azt az esetet, amikor szexuális bűncselekményért
kis híján bekasztliztak? Éppen pokolian fickós voltam. A késő esti vonaton
tartottam hazafelé a Roselle Parkba, amikor fölszállt az a lány. Leült a
másik oldalon, föltette a lábát a szemközti székre, és legyezgette magát a
szoknyájával. Te mit tettél volna a helyemben? Csak bámultam, érted? Ő meg
csak folytatta, én meg lestem tovább, aztán egyszer csak, a Highlands
állomás körül panaszt tett a kalauznak, az meg szépen lependerített a
vonatról. És tudod-e, mi a legkülönösebb az egészben?
Want majd szétvetette a kíváncsiság. – Nem tudom,
Cingár Jim – sóhajtotta. – Az volt a vicces a
dologban, hogy lekéstem a megszokott vonatomat. Lett egy csomó agyonütni
való időm, hát beugrottam egy pornóbutikba. Két óra alatt, te jóisten,
annyi figurát láttam, hogy még elképzelni is sok! Annál többet már csak
egy végbéltükörrel leshettem volna ki, egyszóval miért ficánkoltam volna
ott a vonaton az ő vacak kis fehér bugyija miatt? És azt tudod-e, mi volt
még ennél is mulatságosabb? – Nem tudom, Cingár
Jim. – Az, hogy igaza volt! Tényleg meresztettem rá
a szemem. Már többhektárnyi asszonyi ölet meg popsit láttam, mégis
leselkedtem, mint egy félbolond. De mégsem ez a legcifrább az egészben.
Akarod, hogy elmondjam a folytatást is? – Igen,
Cingár Jim, akarom. Kérlek! – Nos, ő is leszállt
velem együtt. Elvitt magával a lakására, aztán ott csináltuk, ami csak
belefért, egész éjszaka. És még csak a nevét sem tudtam meg! Szóval, Wan,
ehhez mit szólsz? – Azt, hogy tényleg megtörtént
mindez, Cingár Jim? Szünet.
– Izé… szóval nem. Te aztán minden viccet képes vagy elrontani.
Wan morcosan dünnyögte: –
Nem vagyok kíváncsi kitalált sztorikra, Cingár Jim. A valóságot akarom
megismerni. – Wan komolyan megmérgedt, és már azon volt, hogy büntetésből
kikapcsolja a Holt Embert, csak abban nem lehetett biztos, kinek lenne ez
nagyobb büntetés. – Igazán viselkedj rendesen, Cingár Jim – zsörtölődött.
– Hát akkor… – A testetlen tudat egy pillanatig
magában pusmogott és kattogott, keresgélve a társalgás témafoszlányai
között. Majd belevágott: – Hát az érdekel-e, hogy a vadkacsa gácsérok
miért erőszakolják meg a párjukat? – Nem!
– Márpedig én biztos vagyok benne, hogy tudni
akarod, Wan. Különben is érdekes. Nem értheted meg a főemlősök
viselkedését, ha nem vagy tisztában a szaporodási stratégiák egész
skálájával. Minden lehetséges változattal. Még a horgas fejű
galandférgekével is. Náluk sem ritkaság a nemi erőszak. No és sejted-e,
mit művel a Moniliformis dubius? Azok nemcsak a nőstényeiket
erőszakolják meg, hanem a vetélytárs hímeket is. És közben mintha
begipszelnék őket. Szóval a szerencsétlen másik féreg még csak nem is
tiltakozhat. – Semmi ilyesmire nem vagyok kíváncsi,
Cingár Jim! – De Wan! Mikor olyan mulatságos!
Biztos pontosan ezért kapták a „dubius” nevet. – És a Holt Ember gépiesen
fölkuncogott: – Hehhehheh! – Ebből elég, Cingár
Jim! – De Wan már egyáltalán nem volt mérges rá. Bekapta a csalit. Ez volt
a kedvenc témája, és Cingár Jimet is azért kedvelte a legjobban a Holt
Emberek közül, mert mindig készen állt a kérdés hosszas taglalására.
Kibontott hát egy élelmiszercsomagot, és rágcsálás közben mormogta: –
Tudod, arra vagyok igazán kíváncsi, hogyan kell megszédíteni őket, érted,
Cingár Jim? Kérlek! Ha a Holt Embernek lett volna
arca, akkor látszott volna rajta az erőfeszítés, hogy visszafojtsa
kacagási ingerét. De most csak így szólt: – Oké,
fiacskám. Értem én, hogy még mindig reménykedsz. No, lássuk csak… azt már
mondtam neked, hogy szemezni kell velük? – Igen. És
azt is mondtad, hogy a pupillájuk kitágul, az a szerelmi fölajzottság
jele. – Így van. És megemlítettem-e az agyban lévő,
szexuálisan dimorfikus rendszereket? – Nem vagyok
benne biztos, hogy értem, mit jelent ez. – Az nem
baj, hisz én sem értem, de az biztos, hogy anatómiailag így van. Ezek a
rendszerek különbözőek, Wan, odabent és idekint egyaránt.
– Kérlek hát, Cingár Jim, mesélj még ezekről a
különbségekről! – A Holt Ember szót fogadott, a fiú pedig elrévedve
hallgatta. A hajóra akármikor elmehet, a barátja pedig ezúttal szokatlanul
összeszedett volt. Mindegyik Holt Embernek megvolt a maga speciális
témája, amelyről vég nélkül képes lett volna beszélni, mintha valamennyiük
tudatába beledermedt volna egy-egy mindennél fontosabb gondolat. De még a
kedvenc témájuk terén sem várhatta el tőlük az ember, hogy minden
alkalommal értelmesen beszéljenek. Wan félrerúgta az útból a mozgó
egységet, amellyel általában elfogták – már amikor működött –, végignyúlt
a padlón, állát a tenyerébe támasztotta, úgy hallgatta, amint a Holt Ember
fecseg: visszaemlékezik, elmagyarázza neki az udvarlás, az ajándékozás és
a szerelmi taktikázás alapszabályait. Lenyűgöző
volt a dolog, még így is, hogy már nem először hallja. Csak hallgatta, míg
a Holt Ember hangja le nem lassult, megremegett, majd végleg megállt.
Ekkor a fiú biztató szavakkal próbálta tovább ösztökélni:
– Taníts engem, Cingár Jim! Olvastam egy könyvet,
amelyikben egy férfi és egy nő szerelmeskedett egymással. A férfi fejbe
vágta a nőt, aztán szerelmeskedett vele, mialatt az eszméletlen volt. Úgy
érzem, ez elég hatékony módja a „szerelemnek”, Cingár Jim, más
történetekben viszont sokkal inkább elhúzódik a dolog. Mi ennek az oka?
– Az nem szerelem volt, fiacskám. Pontosan az volt,
amiről az előbb beszéltem neked. Nemi erőszak. Az ilyen erőszak pedig
ronda dolog az emberek világában, ha a vadkacsa gácsérnak megfelel is.
Wan bólintott, de csak tovább faggatózott:
– És miért van így, Cingár Jim?
Szünet. – Megpróbálom
matematikai példával érzékeltetni, Wan. – A Holt Ember kissé tétovázott. –
A vonzó szexuális objektumnak tekinthető nők nem lehetnek nálad öt évnél
többel fiatalabbak és tizenötnél többel idősebbek. Ezek a számok a mostani
életkorodhoz képest érvényesek és csupán megközelítőlegesek. A vonzó
szexuális objektumok ezenkívül meghatározhatók a látás, a szaglás, a
tapintás és a hallás segítségével érzékelhető tulajdonságaik szerint,
csökkenően súlyozott jelentősséggel a mindenkori elérhetőségük mértékének
megfelelően. Eddig érted, amit mondok? – Nem
igazán. Szünet. – Nos, akkor
ebből talán egyelőre elég. Most pedig figyelj ide. Ezeknek az elsődleges
sajátosságaiknak az alapján bizonyos nőneműek vonzóak lesznek számodra. A
valós kapcsolat létrejöttéig nem lehet tudomásod egyéb tulajdonságaikról,
amelyek elriaszthatnak, bánthatnak, vagy lelohaszthatják az
érdeklődésedet. A szubjektumok 5/28-ad része általában menstruál. 3/87-ede
gonorrheás, 2/95-öde pedig vérbajban szenved. 1/17-edük túlságosan szőrös,
rút anyajegyei vagy egyéb, ruházat által álcázott testi fogyatékosságai
vannak. Végezetül 2/71-edük agresszívan lép föl közösüléskor, 1/16-oduk
kellemetlen illatot áraszt, 3/7-edük olyan hevesen tiltakozik bármilyen
enyhe erőszak ellen, amivel megfoszt minden élvezettől. Ezek olyan
szubjektív értéktartományok, amelyeket végső soron a te ismert
pszichológiai tulajdonságaid határoznak meg. Ha mindezeket a tényezőket
összesítjük, akkor több mint hat az egyhez annak az esélye, hogy nem
számíthatsz maximális gyönyörre a nemi erőszak útján.
– Ezek szerint nem szerelmeskedhetek egy nővel
udvarlás nélkül? – Így van, fiam. Arról nem is
szólva, hogy az erőszak törvényellenes. Wan egy
percig elgondolkodva hallgatott, majd eszébe jutott, hogy most is
megkérdezze: – És ez mind így igaz, Cingár
Jim? Vidám kuncogás. –
Ezúttal fején találtad a szöget, kölyök. Az utolsó szóig!
Wan fölfújta a képét, akár egy békapofájú.
– Hát ez nem volt valami mulatságos, Cingár Jim.
Tulajdonképpen alaposan lelohasztottál. – Mégis mit
vártál, fiacskám? – dörmögte Cingár Jim kissé sértődötten. – Azt mondtad,
hogy ne etesselek kitalációkkal. De miért szontyolodtál el annyira?
– Lassan itt az ideje, hogy menjek. Már nem
maradhatok sokáig. – Pedig alig van másod, mint
időd! – kuncogott Cingár Jim. – Te meg semmi
olyasmit nem tudsz mondani, amit hallani szeretnék – mordult vissza Wan
kíméletlenül. Kikapcsolta az összes Holt Embert, odaügetett a hajójához,
és nekiesett az indítóberendezésnek. Még csak eszébe sem jutott, hogy
durván bánt az egész világegyetemben föllelhető egyetlen barátjával.
Sohasem gondolt arra, hogy az ő érzéseik is számíthatnak valamit.
|
|