|
7. A HÍCSÍ MENNYORSZÁG
Bárhová mozdult
is el a hajóban, Lurvynak mindig a szeme előtt volt a képernyőn látható
kusza szürkés ábra. Semmi fölismerhetőt nem mutatott ugyan, de pontosan
olyan semmi volt, amit már hosszú hónapok óta oly sokszor látott.
Miközben fénysebességnél gyorsabban száguldottak a
Hícsí Mennyország felé, teljesen egyedül voltak. Az univerzum üres volt
körülöttük, eltekintve ettől a sóderszerűen vibráló szürkeségtől. Ők maguk
voltak a világmindenség. Még a tápanyaggyárhoz vezető hosszú, unalmas
utazás alatt sem vette körül őket ilyen magány. Legalább ott voltak a
csillagok. Sőt a bolygók is. De a tau űrben vagy miféle őrült térben
száguldoztak a hícsí hajók, merültek alá, vagy oldalaztak fürgén… nem volt
semmi. Utoljára akkor járt Lurvy ebben a kopár ürességben, amikor
Átjáró-pilótaként végzett földerítő feladatokat, de azok egyáltalán nem
jelentettek kellemes emléket számára. Ez a hajó
messze a legnagyobb volt, amelyet eddig látott. Az Átjáró legnagyobb
hajójában öten fértek el. Ebben húsz vagy akár több személynek is jutott
volna hely. Nyolc elkülönülő részre tagolódott. Három teherszállításra
szolgált (és Wan beszámolója szerint automatikusan töltődött fel). A
tápanyaggyár termékei kerültek bele, mialatt ott dokkolt. Kettő
pihenőhelyiségnek látszott, de nem emberi lények számára. Ha a falakból
előgördíthető „priccsek” valóban fekvőhelyek lehettek, mindenesetre kicsik
lettek volna egy felnőtt embernek. Az egyik szobát Wan sajátjaként mutatta
be, és fölajánlotta, hogy Janine ossza meg vele. Miután Lurvy megvétózta a
gondolatot, Wan kelletlenül elfogadta a helyzetet, s így különváltan
kvártélyoztak be: a fiúk az egyik, a lányok a másik helyiségbe. A hajó
matematikai középpontjában elhelyezkedő legtágasabb térség lekerekített
végű hengerre emlékeztetett. Nem volt padlója vagy mennyezete, az irányt a
vezérlőpult elé rögzített három ülőalkalmatosság határozta meg. Mivel a
felület ívelt volt, az ülések enyhén egymás felé dőltek. Eléggé egyszerűek
voltak, ugyanolyan formájúak, amilyeneket Lurvy korábban már hónapokig
használt: két lapos fémlemez V alakban egymáshoz illesztve.
– Az átjárói hajókon hevedereket feszítettünk ki
közöttük – jegyezte meg Lurvy. – Mi az a „heveder”?
– érdeklődött Wan. Miután elmagyarázták neki, „Milyen nagyszerű ötlet!”
fölkiáltással méltatta a megoldást. – A következő útra magam is
megcsinálom. Lophatok hozzá némi anyagot a Vénektől.
Mint mindegyik hícsí hajóban, a vezérlés itt is
csaknem teljesen automatikusan működött. Vagy tucatnyi bütykös kerék
sorakozott egymás mellett, és mindegyikhez egy bizonyos színű fényjelzés
tartozott. Ha a kerekeket elforgatták (amit útközben senki sem tett volna
meg, hacsak nem forgatja fejében az öngyilkosság szándékát), a fények
színe és ereje megváltozott, önálló pászmákra és közöttük húzódó sötét
spektrális sávokra bomlott. A pályára vonatkozó információk rejlettek
ebben, de még Wan sem ismerte a jelentésüket, nemhogy a többiek. Viszont
Lurvy Átjárónál eltöltött ideje óta, a földerítők közül jó párnak az élete
árán a nagy, központi agyak számottevő ismereteket szedtek össze. Bizonyos
színek jelenthettek valami figyelemre érdemeset. Mások a röppálya
beállításából adódó célhoz vezető út hosszúságát mutatták. Megint másokat,
méghozzá jó sokat abszolút tilalom övezett, mivel akik azok beállításával
léptek be a fénysebességen túli térbe, örökre ott is maradtak. Vagy
valahol másutt. Mindenesetre sohasem tértek többé vissza az Átjáróhoz.
Szokásos tevékenységétől és parancsnoki helyzetétől megfosztva, Lurvy
lefényképezte az irányítófények minden színelváltozását és a képernyő
ábráit. Az utóbbit még akkor is fotózásra érdemesnek tartotta, amikor nem
volt rajta semmi. Egy órával azután, hogy elhagyták a tápanyaggyárat, a
csillagok hamarosan egyetlen villódzó fényponttá sűrűsödtek össze. Ekkor
érték el a fénysebességet. Valamivel később még az a pontocska is eltűnt.
A képernyőn megjelent az esőcseppek szabdalta sártenger ábrája, és úgy is
maradt ezután végig. Wan számára a hajó nem volt
több holmi iskolabusznál, amelyet oda-vissza furikázásaira használt, mióta
csak elég nagy volt hozzá, hogy meghúzhatta az indítókart. Paul ezelőtt
még sohasem járt hícsí hajó fedélzetén, ezért az első néhány nap során
teljesen magába roskadt. Persze Janine esetében is ez volt a helyzet, de
mit számított még egy csoda az ő tizennégy esztendős életében? Lurvy esete
egészen más volt. Ez nagyobb változata volt azoknak a hajóknak, amelyeken
utazva a „külső” karpereceit megszolgálta, és még egy s más kisebb értékes
holmit, ám ezáltal ijesztő is volt a szemében. Ez
ellen nem tehetett semmit. Képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy végül
is ez sem több egy szokványos kiruccanásnál. Ehhez túl sok félelemmel telt
el a szíve, amikor Átjáró-pilótaként száguldozott odakint a nagy
ismeretlenben. Körbe-körbe vonszolta magát tágas, viszonylag tágas
(csaknem százötven légköbméternyi) terében, és szorongott. Nem csupán a
homokos képernyő kötötte le a figyelmét. Ott volt az az aranyszínben
fénylő, embernyinél nagyobb rombusz, amelyről föltételezték, hogy az FTL
hajtóművet foglalja magában, s amelyről tudták, hogy nyomtalanul
megsemmisül egy robbanásban, ha fölnyitják. Ott volt az a kristályos,
üvegszerű spirál is, amely (senki sem tudta, mitől) időnként
fölmelegedett, és apró, forró szikrákat szórt magából minden utazás
elején, végén és közben is egy-két nagyon fontos pillanatban.
Lurvy most pontosan ezt a közelgő pillanatot várta.
És amikor pontosan huszonnégy nap, öt óra és ötvenhat perccel a
tápanyaggyártól való távozásuk pillanatát követően az aranyspirál
fölszikrázott és világítani kezdett, nem tudott magába fojtani egy nagy,
megkönnyebbült sóhajtást. – Mi az, mi a baj?! –
visított föl Wan gyanakvón. – Semmi, csak éppen
félúton vagyunk – felelte Lurvy, rögtön rögzítve az időpontot a
hajónaplóban. – Ez a fordulópont, amit az ember mindig olyan szorongva vár
egy hícsí hajó fedélzetén. Ha eléred ezt a felezőpontot úgy, hogy a
létfönntartási tartalékaidnak csak a negyedét használtad el, akkor már
tudhatod, hogy nem fogy majd el idő előtt, és nem halsz éhen a hazafelé
vezető úton. Wan láthatóan megsértődött.
– Hát nem hiszel nekem, Lurvy? Mondtam, hogy nem
halunk éhen. – Az azért mégiscsak jó, hogy látja is
az ember – vigyorgott rá Lurvy, azután lefagyott arcáról a mosoly, mert
arra gondolt, vajon mi várhat rájuk ennek az utazásnak a végén!
Így haladtak tovább, élve, ahogyan tudtak, napjában és fejenként
legalább ezerszer mászva egymás idegeire. Paul sakkozni tanította Want,
hogy figyelmét elterelje Janine felől. A fiú pedig türelmesen – és egyre
gyakrabban türelmetlenül – újra meg újra elszajkózta nekik mindazt, amit a
Hícsí Mennyországról és annak lakóiról tudott.
Annyit aludtak, amennyit csak bírtak. A Paulé melletti kifeszített
hálózsákban Wan kamasznedvei zubogtak és fortyogtak. Izgett-mozgott és
forgolódott a hajó szabálytalanul bekövetkező rándulásaikor, vágyva utána,
hogy egyedül lehessen, és azt csinálhassa, amit úgy látszik, társaságban
nem szabad… vagy éppenséggel arra vágyott, hogy Janine társaságában
legyen, és vele művelhesse azokat a még kellemesebb dolgokat, amelyekről
Cingár Jim és Henrietta mesélt neki. Számtalan alkalommal megkérdezte már
Henriettától, mi a nő szerepe ebben az együttlétben. Erre a kérdésre
mindig válaszolt, még akkor is, ha különben nem volt beszédes kedvében.
Viszont a legtöbbször oly módon, ami semmi segítséget nem jelentett a
legényke számára. Akárhogyan kezdődtek is a mondatai, csaknem mindig
könnyes hangú nyavalygással végződtek, aljas megcsalatásairól a férje és
Doris, az a lotyó által. Még azt sem tudta egészen
biztosan, miben rejlik a fizikai különbség a férfi és a nő között. A
látott képek és a hallottak nem adtak róla megfelelő magyarázatot. Az
utazás vége felé kíváncsisága legyőzte a civilizáltságát, és könyörögve
kérte Janine-t és Lurvyt, hogy akármelyikük, csak mutassa meg neki a maga
valóságában. Megígéri, hogy hozzájuk sem ér. – És
mi a fenének, te szutykos állat? – kérdezte Janine tárgyilagosan.
Egyáltalán nem haragudott. Sőt mosolygott. – Várd ki az időt, fiacskám, te
is megkapod majd a magad esélyeit. De Lurvy nem
szórakozott a dolgon, és amikor Wan méltatlankodva elvonult, hosszú
beszélgetésbe elegyedett a húgával. Olyan hosszúba, amilyet Janine csak
hajlandó volt elviselni. – De Lurvy, kedves –
mondta végül a lány –, tudom én! Tudom, hogy még csak tizenöt éves vagyok…
izé, leszek nemsokára… és Wan sem sokkal idősebb. Tisztában vagyok vele,
hogy nem szabad teherbe esnem, többévnyire a legközelebbi orvostól,
mindazokkal a lehetséges bonyodalmakkal, amelyek fölmerülhetnek, és nem
tudnánk mit kezdeni velük… egyszóval mindezzel tisztában vagyok. Azt
hiszed, hogy még mindig csak az a kis kölyökhúgod vagyok! Nos, igazad van.
De ugyanakkor a te kis okos kölyökhúgod is vagyok ám! Ha olyasmit
mondasz, amire érdemes odafigyelnem, én oda is figyelek. Egyszóval hátrább
az agarakkal, kedves Lurvy! – Elégedetten somolyogva odébb lökte magát, és
Wan nyomába eredt, majd megfordult és visszasietett, hogy csókot nyomjon
Lurvy képére. – Te meg a papa! – dünnyögte. – Néha igazán falra mászik
tőletek az ember. De azért mégis nagyon szeretlek benneteket, és Pault
úgyszintén. Mindez nem kizárólag Wan hibája. Lurvy
jól tudta ezt. Mindannyiuknak rendkívül erős volt az illata. Verejtékük és
mirigyváladékaik elegendő feromont tartalmaztak ahhoz, hogy akár egy
szerzetest is fickóssá tegyenek, nemhogy egy ártatlan kamasz kölyköt! És
ez egyáltalán nem Wan rovására írandó, sőt éppen ellenkezőleg! Ha a fiú
nem erősködik, nem cipelnek annyi vizet a fedélzetre. És ha nem így
tesznek, még koszosabbak és izzadtabbak lennének, mint így, szigorúan
kiporciózott szivacsmosakodásaik mellett. Ha jobban meggondoljuk, nagyon
is sebtében hagyták maguk mögött a tápanyaggyárat. Payternek végül is
igaza volt. Nagy meglepetésére Lurvy rádöbbent,
hogy valójában hiányzik neki az öreg. Ebben a hajóban teljesen el voltak
vágva bárminemű kommunikációs lehetőségtől. Vajon mit csinálhat éppen
most? Jól van-e még? Magukkal kellett hozniuk a hordozható biogenerátort…
csak az az egy volt belőle, és négy embernek mégiscsak több szüksége lehet
rá, mint egynek. De ha jobban megnézzük, ez így nem is igaz, mivel a
fedélzeti számítógép híján mozdulatlan, csillogó csomagként hevert, és
mindaddig úgy is marad, míg a Hícsí Mennyországból rádiókapcsolatot nem
teremthetnek Verával. És vajon időközben mi lesz az apjukkal?
Az volt a különös az egészben, hogy Lurvy szerette
az öreget, és biztos volt benne, hogy az is viszontszereti őt. Minden
jelét megadta ennek a szeretetnek, a nyílt szavak kivételével. Legelőször
is az ő pénze és lelkesedése tette lehetővé, hogy így csapattá
formálódjanak, és nekivágjanak a tápanyaggyárhoz vezető útnak. Ő vásárolta
meg a részvételi lehetőségeiket, utolsó fillérjét is összekaparva, no és
persze az ambíciói. Már az átjárói elhelyezkedését is az ő pénze tette
lehetővé, s amikor a szerencse ellene fordult, az öregnek nem volt hozzá
egyetlen rossz szava sem. Legalábbis nem közvetlenül, és közvetve sem
nagyon. Miután hat hetet eltöltött rajta, Lurvy
kezdte otthonosabban érezni magát Wan hajóján. A szagokat, súrlódásokat és
más bajokat nem számítva, egész kényelmesnek tűnt a szemében. Legalább
annyira, hogy nem jutottak olyan gyakran eszébe az öt karperecét adó
Átjáró-őrjáratok. Nagyon kevés jó dolog volt bármelyikben, amire szívesen
emlékezhetett. Tizennégy hónapos oda-vissza út azért, hogy
körülrepülhessen egy novakitörés által csupaszra égetett bolygót. Valaha
talán lehetett is rajta valami. De amikor odaért, nem talált semmit, és a
kínzó magánytól már önmagával beszélgetett az egyszemélyes hajón. Ez
alaposan elijesztette a magányos utaktól, így a következőre már csak egy
háromfős járműben vállalkozott. Az sem volt jobb. Egyik sem volt jobb.
Hírnévre tett szert az Átjárónál, kíváncsiság tárgyává lett… harcos
versenytárs, aki a legtöbb útra vállalkozott, és a legkevesebb hasznot
hozta. Nem hajszolta a népszerűséget, és nem is volt olyan igazán rossz a
dolog a legutolsó útjáig. Az viszont maga volt a
borzalom. Még mielőtt célhoz értek volna, valami
szörnyűségre ébredt fölszínes, nyugtalan álmából. A nő, akivel a legjobban
összebarátkozott, ott lebegett mellette vérbe fagyva, a másik kissé odébb
hevert, szintén holtan, a legénység két férfitagja pedig eltorzult képpel
üvöltözve élethalálharcot vívott egymással. Az
Átjáró Konszern szabályai szerint minden utazás bére egyenlő arányban
oszlott meg a túlélők között. Útitársa, egy bizonyos Stratos Kristianides
nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ezúttal ő lesz az egyetlen túlélő.
Végül azután mégsem maradt életben. Elvesztette a
küzdelmet másik útitársával és Lurvy szeretőjével, Hector Possanbee-vel
szemben. A győztes, Lurvy társaságában folytatta az utat, hogy ezúttal se
találjanak semmit. Egy csöndesen izzó vörös óriás. Szánalomra méltóan
kicsiny, M osztályú kék kísérőcsillagával. Az egyetlen földeríthető bolygó
pedig teljesen megközelíthetetlen. Hatalmas, Jupiter-féle, metán légkörrel
rendelkező óriásbolygó. Csak az életük árán férkőzhettek volna a közelébe.
Ezek után Lurvy behúzott farokkal sompolygott
vissza a Földre, és még csak kilátása sem volt a folytatásra. Payter tette
lehetővé számára az eddigieket is, és nem is gondolt rá, hogy kínálkozhat
még számára valamilyen esély. Az a több mint százezer dollár, amennyibe a
lánya utazása került az Átjáróig, gyógyíthatatlan sebet ejtett hatvan vagy
tán hetven év alatt összekuporgatott megtakarításain. Lurvy maga sem volt
vele tisztában, mennyi idejét jelentette ez apjának. És lám, milyen rútul
cserbenhagyta! És nemcsak őt. És Lurvy, kedvessége és gyűlölködésének
hiánya alapján tényként fogadta el, hogy az öreg valóban szereti a lányát,
sőt a jóindulatú, de határozatlan Pault és a csacska kis Janine kölyköt
is. Bizonyos értelemben Payter valóban mindannyiukat szerette.
És mindebből igazán édeskevés haszna származott,
gondolta Lurvy. Büszkén végigsimított a karkötőin.
Igen nagy áron jutott hozzájuk. Apja és az előttük
álló lehetőségek körül kószáló gondolatai egyáltalán nem voltak könnyűek.
A szerelmeskedés Paullal segített eltölteni az
időt, legalábbis olyankor, amikor biztosak lehettek benne, hogy a fiatalok
vagy egy negyedóráig nem leshetik őket. Lurvy számára ez nem volt
összehasonlítható Hector szerelmével, azéval a férfiéval, akivel közösen
élték túl legutolsó útjukat, a férfiéval, aki meg is kérte, hogy legyen a
felesége. A férfiéval, aki fölajánlotta, hogy ismét induljanak útnak
együtt, és közösen építsék tovább életüket. Alacsony, széles vállú, mindig
tevékeny ember volt, az ágyban valóságos dinamó, kedves és türelmes, ha ő
beteg volt, ingerült vagy bánatos… egyszóval százegy oka is volt rá, hogy
feleségül menjen hozzá. És valójában csak egyetlenegy, ami ellene szólt.
Amikor azon a hajón fölébredt lidérces álmából, Stratos és Hector halálos
küzdelmet vívott egymással, és miközben nézte a harcot, Stratos valóban
meg is halt. Hector úgy magyarázta neki a dolgot,
hogy Stratos elvesztette az önuralmát, és mindnyájukat le akarta
mészárolni. De ő maga aludt, amikor az összetűzés elkezdődött. A férfiak
egyike nyilvánvalóan végezni akart útitársaival. De
azt sohasem tudhatta meg teljes bizonyossággal, melyikük volt az.
Akkor kapta tőle a házassági ajánlatot, amikor a
helyzet a legnyomorultabb, legkilátástalanabb volt, egy nappal az Átjáró
elérése előtt azon a szomorú visszaúton. – Mi
ketten valóban pompásan illünk egymáshoz, Dorema – mondta neki, miközben
karja vigasztalón ölelte át. – Csak mi ketten és senki más. Nem hiszem,
hogy ez megfogant volna bennem, körülöttünk a többiekkel. A következő
alkalommal biztosan több szerencsével járunk. Egyszóval kérlek,
házasodjunk össze! Arcát a férfi kemény, meleg,
kakaóbarna vállába fúrta. – Ezen még gondolkodnom
kell, kedvesem – miközben érezte, hogy a Stratos életét kioltó kéz az ő
tarkóját simogatja. Így azután Lurvy korántsem volt
boldogtalan, amikor útjuk végére értek, és az izgalomtól és ijedtségtől
reszkető Janine előhívta őt privát kuckójából. A nagy üveges spirált
teljesen elborították az éles, tüzes, arany színű fénypöttyök, a hajó
bizonytalanul ingadozott egyik oldaláról a másikra. A zavaros, szürke sár
eltűnt a képernyőről, a helyét ismét elfoglalták a csillagok. És nem is
csak a csillagok. Előttük lebegett egy alaktalan szürkeségén néhol kékes
fényfoltokat fölvillantó titokzatos objektum. Alakja citroméra
emlékeztetett, lassan forgott a tengelye körül, és Lurvy el sem tudta
képzelni, mekkora lehet, amíg rá nem jött, hogy a felülete nem egészen
tagolatlan. Kisebb-nagyobb kidudorodások türemkedtek elő belőle itt-ott,
amelyek közül a legkisebbekben Átjáró típusú hajókat ismert föl.
Egyeseket, Hármasokat, amott pedig egy Ötöst! Ez a citrom biztosan
hosszabb, mint egy kilométer. Wan büszkén vigyorogva beletelepedett a
középső pilótaülésbe. Fölösleges ruháikkal kipárnázták a kényelmetlen
székeket (ez az ötlet eddig sohasem jutott Wan eszébe), és a fiú
megragadta az irányítókarokat. Lurvy mindössze annyit tehetett, hogy távol
maradt a művelettől. Hiszen Wan volt az, aki egész eddigi életében ezt a
manővert gyakorolta. Hanyag hozzáértéssel leszállóspirálba buktatta a
hajót, amely lassú keringéssel közelített a kék szemű, szürke „citromhoz”,
megcélozta az egyik beállónyílást, dokkolt, leállította a gépeket, és
büszkén körültekintett, mintha tapsra várna. Megérkeztek a Hícsí
Mennyországba! A tápanyaggyár akkora lehetett, mint
egy felhőkarcoló, de ez itt egy egész világnak tűnt. Lehet, hogy az
Átjáróhoz hasonlóan valaha szintén aszteroida lehetett, de ha így is volt,
annyira megmunkálták és átalakították, hogy eredeti állapotának még csak
nyoma sem maradt. Tömege több köbkilométerre rúgott. Olyan volt, mint egy
forgó hegy. Mennyi fölfedeznivaló! Mennyi megtanulnivaló!
No és mennyi félnivaló! Hol lopakodva, hol magukat
büszkén kihúzva vonultak végig az ősi termeken, miközben Lurvy azt vette
észre, hogy szorosan markolja férje kezét. Paul ugyanúgy szorította
vissza. Lurvy kényszerítette magát, hogy megfigyelje és megjegyezze a
látottakat. A falakat vörösen fénylő vonalak hálózták be. Fejük fölött a
már-már otthonos, kékes hícsí fémfelület izzott. A padlón pedig – és ez
végre tényleg igazi padozat volt – érezték testük súlyát, igaz, alig
tizedannyira, mint a Földön; a sokszögű dombocskák valami talajra
emlékeztető anyagot tartalmaztak, amelyben növények tenyésztek.
– Bogyógyümölcs – szólt hátra Wan büszkén a válla
fölött egy csípőmagasságú bokorra mutatva, amelynek smaragdszín levelei
között pelyhes termésféleségek tűntek elő. – Megállhatunk és
megkóstolhatjátok, ha van kedvetek hozzá. – Ne
siessük el annyira – intette őket Lurvy. Néhány lépésnyire odébb újabb
lugasféle tűnt fel a folyosón, ez alkalommal salátazöld kacsokkal és
karfiolra emlékeztető rügyekkel. – Az vajon mi lehet?
Wan megállt és visszanézett az asszonyra. Arcára
volt írva, hogy értelmetlennek tekinti a kérdést. –
Azok nem jók a megevésre! – kiáltotta ingerülten. – Kóstoljátok meg inkább
a bogyógyümölcsöt. Annak egészen kellemes az íze.
Így hát a kis csapat megállt ott, ahol két vörös csíkos folyosó
összefutott, és az egyikük kék színben folytatódott tovább. Lehúzták a
bogyógyümölcs szőrös, barnászöld héját, és beléharaptak – először
óvatosan, azután növekvő élvezettel. Ezalatt Wan elmagyarázta a Hícsí
Mennyország belső szerkezetét. Ezek itt a vörös szektorok, ahol legjobban
érezheti magát az ember. Itt van elegendő ennivaló, és kitűnő alvóhelyek
vannak. Mellesleg a hajó is itt van, és a Vének sohasem jönnek ide. De
talán nem hagyják-e el néha megszokott területüket, hogy csemegézzenek a
bogyógyümölcsből? Dehogynem, természetesen azt is megteszik! De – hangja
vagy oktávnyira megemelkedett – ide sohasem lépnek be! Ilyesmi még
nem fordult elő. Ott vannak, a kék vonalon túl. Most halkabbá és
fojtottabbá vált a szava. A Vének gyakran eljárnak ide és a kék világ
bizonyos területeire. De az a rész már teljesen halott. Ha a Holt Emberek
helyisége nem éppen ott lenne, ő ugyan sohasem lépne be a kék területre.
És Lurvy, amint végigtekintett a Wan által mutatott folyosón, megérezte a
hihetetlenül ősi kor leheletét. Olyan benyomást keltett benne, mint a
Stonehenge, Gizeh vagy éppen Angkor Wat. Arrafelé a mennyezet is
halványabban világított, a növények pedig gyérebbek és csenevészebbek
voltak. A zöld szín – folytatta Wan – megint csak jó, igaz, nem működik
már teljesen megfelelően. A víznyerők például mind bedöglöttek. A növények
kiszáradtak. Az aranyszínű pedig… Öröme semmivé
foszlott, amint az aranyló szektort megemlítette. Ugyanis ott élnek a
Vének. Ha néha nem lenne szüksége némi ruházatra vagy könyvekre, ugyan
sohasem lépne be az arany világba, bár a Holt Emberek folyton arra
biztatják. Semmi kedve sincs találkozni a Vénekkel.
Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt: – De
nekünk alighanem mégiscsak meg kell tennünk, Wan. –
De minek? – visítozott a fiú. – Egyáltalán nem érdekesek!
Lurvy a karjára tette a kezét.
– Ugyan mi a baj, Wan? – kérdezte lágyan, közben a
legényke arcát fürkészte. Wan minden érzelme azonnal tükröződött az arcán.
Soha nem volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában az álcázás képességét.
– Rémültnek látszol – jegyezte meg Paul.
– Egyáltalán nem vagyok rémült – tiltakozott Wan. –
Ti nem ismeritek ezt a helyet. Egyszerűen semmi érdekes nincs abban, ha
behatolunk az arany részbe. – De Wan, kedvesem –
nyugtatta Lurvy –, a helyzet az, hogy bizonyos kockázatokat is érdemes
vállalnunk, hogy minél többet megtudhassunk a hícsíkről. Nem tudom,
megmagyarázhatom-e, mindez mit jelent a mi számunkra, de a legkevesebb,
amit kaphatunk mindezért, az a pénz. Méghozzá nagyon sok pénz!
– Fogalma sincs róla, mi az a pénz – szólt közbe
Paul türelmetlenül. – Wan! Figyelj ide egy kicsit! A következő az
elképzelésünk. Csak annyit árulj el nekünk, hogy mi négyen hogyan
deríthetjük föl a legbiztonságosabban az arany folyosókat?
– Négyesben nem tehetjük! Csak egyetlen személy
teheti meg. Méghozzá én! – mondta a fiú kérkedőn. Mérges volt
ezúttal, és nem is titkolta. Ez a Paul! Wan vegyes érzelmekkel viseltetett
iránta, de ennek a keveréknek a túlnyomó része kedvezőtlen előjelű volt.
Wanhez szólva Paul most is óvatosan beszélt, megfontoltan formálta a
szavakat. Mintha azt gondolta volna, hogy Wan nem elég értelmes hozzá,
hogy megértse. Amikor pedig Janine társaságában volt, Paul folyton ott
lebzselt körülöttük. Ha Paul az emberiség hímnemű felének mintapéldánya,
akkor ő egyáltalán nem büszke, hogy szintén közülük való. – Már
rengetegszer jártam az arany részen – kérkedett –, könyvekért,
bogyógyümölcsért vagy éppen csak azért, hogy meglessem az ostoba
tevés-vevésüket. Olyan mulatságosak! De tudjátok, nem is teljesen buták.
Én biztonságosan odamehetek. Egy személy megteheti. Talán még kettő
is, de ha valamennyien odatódulunk, egész biztosan észrevesznek.
– És akkor mi lesz? – kérdezte Lurvy.
Wan védekezőn megvonta a vállát. Valójában nem
tudta a választ erre a kérdésre. Csak annyira emlékezett, hogy ez a
lehetőség félelmet ébresztett az apjában. –
Egyáltalán nem érdekesek! – ismételte meg, ellentmondva az imént
elhangzottaknak. Janine megnyalta az ujjait, és az üres gyümölcshéjakat a
bokor tövébe dobta. – Ó, ti emberek! – sóhajtotta.
– Teljesen lehetetlenek vagytok! Wan! És meddig jönnek el ezek a Vének?
– Az arany rész széléig. Néha belépnek a zöldbe
vagy a kékbe. – Nos, ha annyira szeretik ezt a
bogyógyümölcsöt, és te tudod, hová járnak, hogy szedjenek belőle, akkor
egyszerűen miért nem helyezel el ott egy kamerát? Akkor mi láthatjuk őket,
miközben ők nem látnak bennünket. Wan győzedelmesen
fölrikoltott: – Hát persze! Látod, Lurvy?
Egyáltalán nem szükséges odamennünk! Janine nagyon helyesen beszél, csak…
– tétován a lány felé fordult. – Janine! Mi az, hogy kamera?
Amint
továbbhaladtak, Lurvynak minden alkalommal össze kellett szednie magát, ha
egy kereszteződéshez értek, nem tudta megállni, hogy hosszan be ne lessen
mindegyik folyosóba. De nem hallottak semmit, és nem tapasztaltak semmi
mozgást. Nyugalom volt mindenütt, mint amikor legelőször a tápanyaggyár
területére léptek. És pontosan olyan ijesztő. Vagy még ijesztőbb. A
mindegyik falon fénylő csíkok, a rendszertelenül szétszórt növénycsomók,
és mindenekfölött az a lehetőség, hogy valahol a közelben eleven hícsík
tartózkodnak. Miután valóban elhelyeztek egy kamerát egy bokor tövében,
ahol a zöld, kék és aranyszínű csíkok összefutottak, Wan elcipelte őket
abba a helyiségbe, ahol Holt Emberek „éltek”. Ez volt a leglényegesebb:
hozzáférni ahhoz a rádióhoz, amelynek segítségével ismét kapcsolatot
teremthetnek a világ többi részével. Akkor is, ha ez jelen helyzetükben
csupán a tápanyaggyár zegzugait fürkészve járó öreg Paytert jelenti
számukra. Ha ezt nem tudják elérni, morfondírozott magában Lurvy, akkor
semmi értelme annak, hogy tovább itt maradjanak. Akkor vissza kell menniük
a hajójukhoz, hogy hazatérjenek. Mit sem ér az olyan fölfedezés, amelyről
nem számolhatnak be az embereknek! Wan tehát, a
Vénektől való távolodás arányában, egyre bátrabban átkalauzolta őket egy
zöld vonalon, jó néhány kék szinten, míg oda nem értek egy terjedelmes kék
ajtó elé. – No, lássuk csak, rendesen működik-e –
mondta fontoskodva, és rálépett az ajtó előtt húzódó fémküszöbre. A
szerkezet megremegett, szusszantott, majd nyikorogva föltárult előttük.
Wan önelégülten beljebb tessékelte őket. Ez a hely
látszott a legkevésbé emberinek. Legalábbis nagyon különös volt. Igaz,
volt némi „emberszaga”, mivel Wan oly sok időt töltött ott eddigi rövid
életében. Lurvy átvette Paultól az egyik minikamerát, és gondosan a
vállára illesztette. Az aprócska gépezet surrogva továbbította a szalagot
lencséi előtt, és fölvette a nyolcszögletű helyiség képét, benne három ék
alakú hícsí ülőalkalmatossággal (kettő törött volt közülük) és az idegenek
gépezeteivel teli, piszokfoltos falakkal, amelyek különböző színekben
pompáztak. A falak mögül halk, alig érzékelhető zajok, kattanások és
zizzenések hallatszottak. Wan széles mozdulattal intett az egyik fal felé.
– Odabent – mondta –, ott laknak a Holt Emberek. Ha
ugyan az ő esetükben helyes az a kifejezés, hogy „laknak” – tette hozzá
viccelődve. Lurvy a kamerát az ülésekre, az előttük
sorakozó bütykös gombokra és a piszkos fal alatt álló karmos-kupolás
objektumra irányította. A szerkezet körülbelül mellmagasságig ért, és a
mozgathatóságát biztosító puha, lapos hengereken nyugodott.
– Áruld el, Wan, mi lehet az ott?
– Az az, amivel a Holt Emberek néha elfognak engem.
De nem használják túl gyakran – motyogta a fiú. – Nagyon öreg szerkezet.
Ha netán elromlik, egy örökkévalóságba telik, mire megjavítja magát.
Paul aggodalmas képpel megszemlélte a masinát, majd
óvatosan távolabb húzódott tőle. – Kapcsold be a
barátaidat, Wan – rendelkezett. – Természetesen.
Nem nagy dolog – hencegett a legényke. – Figyeljetek meg jól, és magatok
is meg tudjátok csinálni. – Hanyagul az egyetlen ép „székre” vetette
magát, és széles vigyorral a gombok felé fordult. – Nos, téged idézlek
meg, Cingár Jim – jelentette ki, és megnyomkodta a megfelelő billentyűket.
A szutykos falon különféle fények villantak föl, majd megállapodtak. Wan
megszólalt: – Cingár Jim, ébredj! Van itt valaki, aki beszélni akar veled.
Néma csönd. Wan
elvicsorodott, válla fölött hátrapillantott a többiekre, majd keményebben
kiáltotta: – Cingár Jim! Válaszolj azonnal! –
Összecsücsörítette az ajkát, és hegyesen a falra sercintett. Lurvy most
ismerte föl a piszokfoltok eredetét, de nem szólt semmit.
Valahol a fejük fölött megszólalt egy fáradt hang:
– Helló, Wan! – Mindjárt
jobb – nyerítette Wan, a mögötte állókra pillantva. – Ide figyelj, Cingár
Jim! Mesélj valami érdekeset a barátaimnak, különben újból leköplek!
– Szeretném, ha valamivel tiszteletteljesebb lennél
– sóhajtotta a hang –, de azért nagyon jól van. Nos, lássuk csak! A Saiph
csillag kilencedik bolygóján létezik egy ősrégi civilizáció. Uralkodó
rétegét a pöcések osztálya alkotja, akik csak azoknak az állampolgároknak
a házából takarítják el az ürüléket, akik becsületesek, szorgalmasak,
kellően értelmesek, és sohasem mulasztják el az adók befizetését. Legfőbb
ünnepük alkalmával, amelyet Szent Guatama napjának neveznek, minden
családban a legfiatalabb szűz napraforgóolajban megmosakszik, egy szem
mogyorót szorít a fogai közé, azután szertartásosan…
– Cingár Jim! – szakította meg Wan. – Ez egy igaz
történet? Szünet. – Átvitt
értelemben igaz – mormolta Cingár Jim morcosan. –
Hogy te milyen bolond vagy! – utasította rendre Wan a Holt Embert. –
Szégyellem magam miattad a barátaim előtt. No, figyelj csak ide! Itt van
Dorema Herter–Hall, akit Lurvynak kell szólítanod, és a húga, Janine
Herter. És itt van Paul is. Üdvözöld őket szépen!
Hosszú szünet. – Hát más eleven emberi lények is
tartózkodnak itt? – kérdezte a hang kételkedő hangsúllyal.
– Ebben a pillanatban mondtam, hogy igen!
Ismét, még hosszabb szünet.
– Akkor isten veled, Wan! – mondta a hang, és többé nem volt hajlandó
megszólalni, bármilyen hangosan parancsolta is neki a fiú, vagy akármilyen
dühödten köpködte a falat. – Krisztusom! – dörmögte
Paul. – Mondd, mindig így viselkedik? – Neem! Nem
mindig! – visította Wan. – De az is előfordul, hogy még rosszabb. Talán
hívjam elő nektek valamelyik másikat? – Azok talán
jobbak? – Nos, nem – ismerte el Wan. – Még Cingár
Jim közöttük a legkülönb. Paul reményvesztetten
behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Lurvy felé vetett egy
pillantást. – Hogy ez milyen vérfagyasztóan
csodálatos – mondta. – Tudjátok, milyen gondolat fogalmazódik meg bennem?
Lassan kezdem elismerni, hogy apátoknak igaza volt. Ott kellett volna
maradnunk a tápanyaggyárban. Lurvy mély lélegzetet
vett. – De hát nem maradtunk ott – mutatott rá az
igazságra. – Éppenséggel itt vagyunk. Szánjunk rá negyvennyolc órát,
azután… azután döntsük el, mit tegyünk. Sokkal
hamarabb, mint a kiszabott negyvennyolc óra lejárt volna, eldöntötték,
hogy maradnak. Legalábbis egy darabig. Túlságosan sok minden volt ebben a
Hícsí Mennyországban ahhoz, hogy csak úgy elszeleljenek.
A leglényegesebb most az volt, hogy kapcsolat
létesüljön közöttük és Payter között az FTL rádió segítségével. Senkinek
sem jutott eszébe, hogy megkérdezze Wantól, vajon az ellenkező irányban is
érvényes-e az a lehetőség, hogy a tápanyaggyárból „fölhívja” a Hícsí
Mennyországot. Most pedig kiderült, hogy erre képtelen. Oka sem volt rá,
hogy valaha is megpróbálja, hiszen ott soha nem volt senki, aki
válaszolhatott volna a hívására. Lurvy rávette a húgát, hogy segítsen neki
kihordani az élelmet és egynémely létfontosságú dolgokat a hajóból, egész
idő alatt elkeseredéssel és depresszióval küszködve, és visszatérve Paul
büszke és Wan diadalittas tekintetével találkozott. Megteremtették a
kapcsolatot! – Hogy van apa? – érdeklődött Lurvy
nyomban. – Ó, szóval az apád? Teljesen rendben van
– mondta Paul. – Kissé morcosnak tűnt, de gondold csak meg, a bezártság
érzése… legalábbis gondolom. És érkezett legalább egymilliónyi üzenet.
Sebes adásban közvetítette őket, és mindet szalagra vettem. Legalább egy
hétbe belekerül, mire valamennyit lejátsszuk. – Ezután beletúrt a Lurvy és
Janine által összehordott holmiba, míg meg nem találta a keresett
szerszámokat. Egy digitális képtovábbító fabrikálásán fáradozott, a csupán
hangközvetítésre alkalmas FTL rádió alkatrészeinek fölhasználásával. –
Most még csak különálló kockákat továbbíthatunk – mormolta, szemét le nem
véve a képrögzítő berendezésről. – De ha elég hosszú ideig itt maradunk,
összehozhatok egy folyamatos adót is. Addig is rendelkezésünkre áll a
hangkapcsolat… Az öregúr különben csókoltat benneteket.
– Ezek szerint jó darabig itt maradunk még –
találgatta Janine. Nővére jóváhagyólag bólogatott. – Wan? Hol aludjunk?
Mialatt Paul a hírközlési rendszer megteremtésén
munkálkodott, Wan és a két nő összehordta a létfenntartáshoz szükséges
legfontosabb dolgokat a piros falú folyosókra nyíló helyiségek egy
csoportjába. Wan büszkén mutogatta nekik a megfelelő helyeket. Voltak ott
falból kihúzható fekvőhelyek, jóval nagyobbak, mint a hajó fedélzetén,
gyakorlatilag elég hosszúak ahhoz, hogy még Paul is alhasson rajtuk, ha
nincs kifogása a térde fölhúzása ellen. Akadt egy mellékhelyiség is, igaz,
nem egészen emberi használatra tervezve. Legalábbis nem a legmodernebb
emberi kultúra igényeinek megfelelő. A rendszer alapját egyszerűen a
padozatba vágott, fényes fémnyílások jelentették, akár a kelet-európai
illemhelyek esetében. Sőt még valami fürdőszobafélét is találtak.
Átmenetet képezett valami tocsogó és vályú között, olyasmivel fölszerelve,
ami legjobban egy zuhanyrózsára emlékeztetett, mögüle előtörő parányi
vízeséssel. Amikor oda beléptek, fölmelegített víz permetezett rájuk.
Utána valamennyien jóval kellemesebben illatoztak. Ami Want illeti, ő
hivalkodóan gyakran fürdött, néha már azelőtt hozzákezdett a következő
tisztálkodáshoz való nekivetkőzésnek, hogy az előző zuhanyozás nedvessége
megszáradt volna a tarkóján. Szappant persze nem használt. Cingár Jim
mondta neki, hogy a fürdés a jól nevelt emberek szokása. Különben az is
hatott rá, hogy Janine szintén rendszeresen mosakodott. Lurvy csöndesen
elnézte őket, és eszébe jutott, mennyit kellett küszködnie a húgával, hogy
megfelelően tisztálkodjon a Földről való fölszállást követő hosszú utazás
során, de nem szólt semmit. Pilóta és ennélfogva
kapitány lévén, Lurvy az expedíció vezetőjének tekintette magát. Kijelölte
Pault az összeköttetés megteremtésére a tápanyaggyárban maradt apjával,
Wan segítségét biztosítva számára a Holt Emberek szolgálatainak
igénybevételét illetően. Kijelölte húgát, hogy saját maga és Wan
segítségével lássa el a házimunkákat, például ruháik kimosását a
tocsogóvályúban. Kijelölte Want, hogy bárki éppen ráérő társaságában
derítse föl és filmezze le a Hícsí Mennyország biztonságos részeit, hogy
Payter közvetítésével a Földre továbbíthassák a megtudottakat. Wan
kísérője e munka közben a legtöbbször persze Janine volt. Ha éppen valaki
más is ráért, a fiatalok kíséretéül szegődött, de erre ritkán kerülhetett
csak sor. Janine egyik eshetőség ellen sem emelt
kifogást. Még nem szabadult meg véglegesen a Wan társaságában érzett
feszültségtől, és nem is nagyon igyekezett a kapcsolat
továbbfejlesztésére, kivéve azokat az eseteket, amikor óvatlanul
megérintették egymást. Vagy amikor észrevette, hogy a fiú meredten bámulja
őt. De fantáziálása és álmodozása még ilyenkor is csaknem olyan
tisztességes volt, mint a várható következő lépés, legalábbis a
pillanatnyi helyzetben. Eljátszadozott a Holt Emberekkel, elnyámmogott a
barna héjú, zöld belsejű bogyógyümölcsökön, elvégezte a rábízott
háztartási munkát, és türelmesen várta, hogy nőjön még egy kicsit.
Alapvetően senki sem tiltakozott Lurvy vezető
szerepe ellen, mivel gondosan ügyelt arra, hogy olyan feladatokat tűzzön
ki, amelyeket a jelöltek amúgy is szívesen megcsinálnának, és ezáltal
rámaradhatott a nyomatékos – Paytertől és a távoli Földről származó –
utasítások és rendelkezések feldolgozásának munkája.
A kommunikációs rendszer távolról sem volt
kielégítő. Lurvy nem méltányolta fedélzeti „Verájuk” igyekezetét, míg nem
kényszerült a segítsége nélkül boldogulni valahogy. Eleinte nem tudott
vele sürgős üzeneteket küldetni, vagy rávenni „őt” arra, hogy tartalmuk
alapján válogassa szét az érkezetteket. Ezúttal semmiféle számítógép nem
állt rendelkezésére, kivéve azt a túlterheltet, amelyet saját fejében
hordozott. Az üzenetek valahogy ukmukfukk érkeztek be, s amikor válaszolt
rájuk, vagy beszámolókat küldött le a földi reléállomásra, egyáltalán nem
lehetett benne biztos, hogy azok pontosan a kívánt helyre érkeznek.
Úgy látszott, hogy a Holt Emberek nem többek
leolvasható, bizonyos mértékig kommunikációképes, de mégis korlátozott
memóriáknál. Az áramköreik ráadásul alaposan összekuszálódtak a kényszerű
kísérletezések során, amikor a tápanyaggyárral való kapcsolatteremtésre
kívánták fölhasználni őket, ami egyébként sohasem tartozott a feladataik
közé. (Hanem tulajdonképpen mi is lenne az ő igazi feladatuk? És ki
bízhatta meg vele őket?) Wan egy darabig pózolt és blöffölt a szakértő
szerepében, de végül is szerencsétlen képpel bevallotta, hogy a halottak
semmiképpen sem hajlandók arra, amire szerinte eredetileg szánták őket.
Egyszer-egyszer megpróbálkozott azzal, hogy megszólaltassa Cingár Jim,
Henrietta vagy éppen egy Willard nevű volt angoltanár hangját. Egyszer még
egy korábban sohasem hallott hangra is rábukkant, amely reszketegen és
suttogva, a hallásküszöb határán motyogott valami zagyva értelmetlenséget.
– Menj az aranysávba – sápítozott Henrietta
hisztérikusan, mint mindig, és átmenet nélkül rátelepedett Cingár Jim
vaskos tenorja: – Vigyázz, még megölnek! Nem
kedvelik a kitaszítottakat! Mindez eléggé ijesztően
hangzott. Különösen Wan azon állítása nyomán, hogy mindig is Cingár Jim
volt a legkövethetőbb a Holt Emberek közül. Lurvy elcsodálkozott, hogy nem
rémültebb, mint amilyen, de annyi ijesztő és megrázó élményben volt már
része, hogy egészen hozzájuk szokott. Valahogy egyébként az ő belső
áramkörei is összezagyválódtak. No és az üzenetek!
Az egyik, viszonylag tiszta ötperces adásszakaszban Paul vagy tizennégy
órányit rögzített belőlük. Utasítások odalentről: „Számoljanak be az
átjáróhajó irányítórendszerének pontos beállításáról! Kíséreljenek meg
beszerezni minél több hícsí/vén szövetmintát! Fagyasszanak le és
tároljanak levél-, termés- és szármintákat a bogyógyümölcsökből! Legyenek
maximálisan óvatosak! …” Azután vagy féltucat személyes üzenet az apjától:
nagyon magányosnak érzi magát; rosszul érzi magát; nem részesülhet
megfelelő orvosi ellátásban, mivel ők magukkal vitték a hordozható
bioregenerációs egységet; már az idegeire mennek a Földről érkező
végrehajthatatlan utasítások. Tájékoztató közlemények a Földről: első
beszámolóik megérkeztek, elemezték és értelmezték őket, s ezek alapján
most követendő, mindenképpen követendő programokat ajánlanak nekik.
Próbálják meg felgöngyölíteni Henrietta kozmológiai jelenségekkel
kapcsolatos ismereteit; fedélzeti „Verájuk” már tett erre némi kísérletet,
de az odalenti „Vera” nem vehette az éppen megfelelő időpontban, az öreg
Payter pedig nem rendelkezik kellő asztrofizikai ismeretekkel ahhoz, hogy
föltehesse a megfelelő kérdéseket, ezért ez a feladat is rájuk hárul.
Valamennyi Holt Embert ki kell kérdezniük az Átjáróval és a hozzá
kapcsolódó küldetéseikkel összefüggő emlékeikről, föltéve, hogy egyáltalán
emlékeznek még valamire. Próbálják meg kideríteni, mi módon válhattak
valóságos földerítők konzervált számítógépes programokká; meg kell
próbálniuk… egyszóval az égvilágon mindent meg kell kísérelniük. Mégpedig
mindent egyszerre. És e feladatok közül csaknem mindegyik
végrehajthatatlan volt! Szövetmintákat a hícsíktől! Abszurdum! Amikor
egy-egy üzenet világosan érthető, személyes és világos jelentésű volt,
Lurvy rögzítette. Egyik-másik még meglepetéseket is
tartalmazott. A Janine levelezőpajtásaitól származó bárgyú üzenetek és a
Trish Bover lehetséges földi maradványai iránti már-már beteges érdeklődő
kérdések között volt egy személyesen Lurvynak szóló üzenet is a nevezetes
Robinette Broadhead részéről: Dorema! Tudom, úgy
érzi, összecsapnak feje fölött a hullámok. Egész küldetésük kezdettől
fogva fontos és kockázatos volt, most pedig kiderül, hogy vagy milliószor
fontosabb és kockázatosabb. Annyit várok el csupán, hogy megtegyenek
minden maguktól telhetőt. Ahhoz nincs hatalmam, hogy fölülbíráljam az
Átjáró Konszern döntéseit. Nem változtathatom meg expedíciójuk rögzített
célkitűzéseit. De szeretném, ha tudná, hogy az oldalukon állok. Derítsenek
föl mindent, amit tudnak! De ne menjenek olyan messzire, ahonnan már nincs
visszatérés. Én pedig mindent megteszek, hogy olyan nagylelkű és bőkezű
jutalomban részesüljenek, amilyet joggal elvárnak. Ezt komolyan mondom,
Lurvy! Szavamat adom rá. Különös és furcsán megható
volt ez az üzenet. Az is meglepetés volt Lurvy számára, hogy Broadhead
ismeri a becenevét. Nem voltak éppen bizalmas kapcsolatban egymással.
Amikor családjával együtt elbeszélgettek velük a tápanyaggyár-expedíció
kapcsán, jó párszor találkoztak Broadheaddel. De kapcsolatuk az alattvaló
és az uralkodó kapcsolata maradt, nem alakult ki mellette számottevő
személyes barátság. Még csak nem is kedvelte különösebben a férfit. Igaz,
eléggé kedves és barátságos volt, egy nagyvonalú, fesztelen modorú
multimilliomos, de fogához vert minden egyes dollárt, és rajta volt a
szeme minden vállalkozásának bármely fejleményén. Lurvy számára nem volt
nagy öröm, hogy egy szeszélyes pénzmágnás alkalmazottja lehet.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy bizonyos
előítélettel várta a találkozásaikat. Már azelőtt is hallott Robinette
Broadhead felől, mielőtt bármely személyes szerepe lett volna az életében.
Az Átjáró aszteroidáján és hajóin töltött szolgálat idején egyszer egy
háromfős hajóval indultak útnak, amelynek fedélzetén velük volt egy
idősebb asszony is, aki egyszer régebben Gelle-Klara Moynlin társaságában
is utazott. Ettől a nőtől hallott Lurvy Broadhead legutolsó útjáról,
arról, amely végül multimilliomost csinált belőle. Volt némi zavar a körül
az expedíció körül. Az utazás alatt kilencen pusztultak el, Broadhead
bizonyult az egyetlen túlélőnek. Az áldozatok egyike volt Klara Moynlin
is, akivel (az idős asszony beszámolója szerint) Broadhead szerelmi
viszonyban volt. Lehetséges, hogy Lurvy érzelmeit befolyásolta az az eset,
amikor az ő legénységükből haltak meg annyian. Aggályai azért valóságosak
voltak… A Broadhead-expedíció esetében az a
legkülönösebb, hogy a „meghaltak” szó talán nem is a legmegfelelőbb az
áldozatokat illetően. Ez a Klara a többiekkel együtt egy fekete lyuk
fogságába esett, talán még most is ott vannak, sőt életben maradtak… a
lelassult idő rabjai, s meglehet, hogy csak alig pár órát öregedtek az
azóta eltelt évek alatt. Vajon mi lehet tehát
Broadhead Lurvynak szóló levelében a rejtett üzenet? Talán arra biztatja
őket, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan hatolhatnának be Gelle-Klara
Moynlin „börtönébe”? És vajon ő maga tisztában van-e ezzel? Lurvy nem
tudhatta, viszont első ízben gondolt munkaadójukra mint eleven emberi
lényre. Valahogy megható volt a fölismerés. Ettől ugyan nem csökkent Lurvy
félelme, de talán valamivel kevésbé érezte magányosnak magát. Amikor a
legutóbb készült fölvételcsomagot elvitte Paulhoz, a Holt Emberek termébe,
hogy gyorsszalagra vegye és leadja, amint lehet, átkarolta és magához
szorította a férfit, annak nem csekély meglepetésére.
Amikor
Janine a Wan társaságában végrehajtott földerítőút végeztével szintén
visszatért a Holt Emberek szobájához, valami azt sugallta neki, hogy
óvatosan mozogjon. Bekukucskált úgy, hogy véletlenül se vegyék észre, és
megpillantotta, amint sógora és nővére kényelmesen üldögél a falnak
támaszkodva, fél füllel hallgatva a Holt Emberek zagyva locsogását,
másrészt elmerülve valami bizalmas beszélgetésben. Visszafordult,
mutatóujját a szájára téve, odébb vonszolta Want. –
Azt hiszem, most egyedüllétre vágynak – magyarázta. – Különben is
elfáradtam. Tartsunk egy kis szünetet! Wan megvonta
a vállát. Pár lépésnyire onnan találtak egy megfelelő zugot a folyosók
egyik kereszteződésében, ahol a fiú elszántan letelepedett a lány mellé.
– Éppen párosodnak? – kérdezte.
– Ejnye, Wan! Neked mindig csak azon az egy dolgon
jár az eszed! – De Janine nem vette rossz néven ezt, és hagyta, hogy a fiú
közelebb húzódjon hozzá. Egészen addig, míg a legényke keze rá nem kúszott
a mellére. – Kotródj onnan! – suttogta a lány lágyan.
A fiú visszahúzta a kezét. –
Ugyan, Janine, miért vagy ilyen földúlt? – kérdezte Wan pöffeszkedve.
– Szállj le rólam, kérlek! – De amikor a fiú pár
milliméternyire eltávolodott tőle, Janine apró mozdulatokkal ismét
közelebb húzódott hozzá. Azzal teljesen tisztában volt, hogy a fiú kívánja
őt, és közben arra is gondolt, hogy ha valami bekövetkezne, amiként
nyilvánvalóan előbb-utóbb be is következik, arra akkor kerüljön sor,
amikor ő maga is akarja. Az elmúlt, csaknem két hónap alatt Wan elérte,
hogy megkedvelje őt, sőt meg is bízzon benne – a többi pedig várhat még
egy kicsit! Mindeközben Janine valójában élvezte a fiú közelségét. Még
akkor is, ha undok volt. – Nem tisztességesen
játszol! – panaszkodott például. – Ugyan mire megy
ki a játék itt, az isten szerelmére?! – Beszélned
kellene Cingár Jimmel – jelentette ki Wan szigorúan. – Majd ő jobban
megmagyarázza neked, mi a legjobb stratégia a fajfenntartási küzdelemben.
Azt teljesen világosan megmagyarázta nekem, mi lehet ebben a férfi
szerepe, ennélfogva biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel vehetek részt a
versenyben. A te szereped természetesen egészen más. Alapvetően az a
véleményem, hogy részedről az lenne a legjobb, ha hozzájárulnál ahhoz,
hogy közösüljek veled. – Igen, ezt már említetted.
Tudod, mi a helyzet, Wan? Túlságosan sokat dumálsz!
A fiú egy pillanatra tétován elhallgatott. Nem tudta, mivel védekezzen
ezzel a váddal szemben. Eddigi életében a leggyakrabban, csaknem
kizárólagosan előforduló érintkezési lehetőség a beszéd volt. Most
fölidézte magában mindazt a sok zagyvaságot, amit Cingár Jimtől megtanult,
és nyomban fölvillanyozódott a tekintete. – Ahá,
most már értem! Először inkább csókolózni akarsz! – kiáltotta.
– Nem! Nem akarok csókolózni! És különben is, vedd
le a térded a hólyagomról! Kényszeredetten
elengedte a lányt. – Janine – próbált magyarázkodni
–, a közvetlen kapcsolat nagyon lényeges a szerelem szempontjából. Ez
egyformán igaz az alacsonyabb rendű létformákra és a miénkre egyaránt. A
kutyák szaglásszák egymást. Az emberszabásúak tetvészkednek. A hüllők
egymás köré fonódnak. Még a rózsahajtások is az anyanövény körül
csoportosulnak, mondja Cingár Jim, bár azt nem hiszi, hogy ez valamiféle
szexuális megnyilvánulás lenne. De te elveszítheted a fajfenntartási
küzdelmet, ha nem vigyázol, Janine. A lány
fölvihogott. – Ugyan kivel szemben? Talán a vén,
halott Henriettával? – De a fiú elszontyolodott, a lány pedig megsajnálta
őt. Fölemelkedett, és eléggé szigorúan kijelentette: – Meglehetősen rossz
gondolatokat forgatsz a fejedben, tudsz róla? A legutolsó dolog,
amit kívánok, ha egyszer netán sor kerülne a te vacak párosodásodra, az
az, hogy egy ilyen nyavalyás helyen megfoganjak. –
Megfoganjál? – Teherbe essek – magyarázta a lány. –
Megnyerjem azt a vacak fajfenntartási küzdelmet. Kiüssem magamat! Ó, Wan –
folytatta a fiú feje tetejét simogatva –, neked sejtelmed sincs róla, mire
megy ki a játék. Én biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb a lelket is
kipárosodjuk egymásból, esetleg még össze is házasodunk vagy valami
ilyesmi, és olyan fényesen megnyerjük a jó öreg fajfenntartási küzdelmet,
hogy még! De ebben a pillanatban csak egy taknyos orrú kölyök vagy, és az
vagyok én magam is. Te nem a fajfenntartásra vágyakozol. Te egyszerűen
szerelmeskedni akarsz. – Nos, ez is igaz, igen…
viszont Cingár Jim azt mondja… – Elhallgatnál arról
a Cingár Jimről?! – Ezzel Janine fölállt, és egy pillanatra rámeredt, majd
kényeskedve kijelentette: – Tudod mit? Én most visszamegyek a Holt Emberek
termébe. Te meg inkább olvass el valami könyvet, az majd lehűt egy kicsit.
– Tiszta hülye vagy – vicsorgott a fiú. – Itt nincs
egy könyvem sem, sem olvasógépem. – Ó, te jóságos
isten! Akkor vonulj el valahová, és adj neki, míg jobban nem érzed magad!
Wan fölpillantott a lányra, majd le, frissen mosott
tunikájára. Nem volt rajta kidudorodás, csak egy lassan terjedő nedves
foltocska. Elvigyorodott. – Azt hiszem, arra most
már nem lesz semmi szükség – mondta csöndesen.
Mikorra
visszaértek, Paul és Lurvy már nem turbékolt, mint valami fészkelő
galambpár, de Janine valahogy megérezte, hogy a szokásosnál jobban
megvannak egymással. Amit Lurvy érzett Janine és Wan körül, nehezebben
volt meghatározható. Elgondolkodva nézett rájuk, fontolgatta, hogy
megkérdezi, mi jár a fejükben, de lemondott róla. Paul a maga részéről
inkább azzal volt elfoglalva, mit fedeztek föl legutoljára. Fölkiáltott:
– Hé, gyerekek, ide figyeljetek! – Beütötte
Henrietta hívószámait, megvárta, míg panaszos hangján „helló”-t köszön,
majd megkérdezte tőle: – Ki vagy te? A vékony hang
megerősödött. – Számítástechnikai analóg vagyok! –
mondta határozottan. – Amíg éltem, Mrs. Arnold Meacham volt a nevem,
hetvennégyes pálya expedíció, tizenkilences nap. Bakkalaureátust és
mesterfokozatot nyertem a Tulane egyetemen, a pennsylvaniai egyetemen
doktoráltam, szűkebb szakterületem az asztrofizika. Utazásunk
huszonkettedik napján dokkoltunk egy objektumon, ahol annak lakói foglyul
ejtettek bennünket. Halálom pillanatában harmincnyolc éves voltam, két
évvel fiatalabb, mint… – itt a hang megremegett – mint Doris Filgren, a
pilótánk, aki… – újabb remegés – akivel a férjem, úgy tűnt… akivel
viszonya volt… aki… – A hang ekkor keserves zokogásba fulladt, mire Paul
lekapcsolta. – Nos, nincs tovább – mormolta –, de
ez is csak valami. Vén bolond Veránk kihámozott valami igazságmagot a
locsogásából. És nemcsak a maga vonatkozásában. Szeretnéd tudni az anyád
nevét, Wan? A fiú kitágult szemmel meredt rá.
– Az anyám nevét?! – kiáltotta.
– Vagy bárki másét. Cingár Jimét például. Ő
tulajdonképpen a légierő vénuszi pilótája volt, aki az Átjáróhoz, onnan
pedig ide került. Az igazi neve James Cornewell. Willard angoltanár volt.
A diákpénztárból sikkasztott némi pénzt, hogy megfizethesse az Átjáróhoz
vezető útját, amiben természetesen nem sok örömét lelte. A legelső útja
azonnal ide vezetett. Az odalenti kapcsolat föltáróprogramot szerkesztett
Vera számára, amin egész idő alatt dolgozott, és… rosszul érzed magad,
Wan? A fiú lázasan nyalogatta az ajkát.
– Az anyám neve? – ismételgette.
– Ó, sajnálom! – Paul emlékeztette magát rá, hogy
gyengédnek kell lennie. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a kérdés Wan
érzelmeit is érintheti. – Az ő neve Elfega Zamorra volt. De úgy tűnik, nem
tartozik a Holt Emberek közé, Wan. Azt nem tudom, miért. Az apád pedig…
nos, ez elég érdekes dolog. A nemzőatyád meghalt, még mielőtt anyád
ideért. Az, akiről beszélsz, bizonyára valaki más lehetett, de fogalmam
sincs róla, ki. Te legalább sejted, mi lehet e mögött? – Wan megvonta a
vállát. – Arra gondolok, hogy anyád és… talán mostohaapádnak nevezhetnéd…
vajon miért nincs a „betároltak” között? – Wan tanácstalanul széttárta a
karját. Lurvy ekkor közelebb húzódott hozzájuk.
Szegény kölyök! Elszontyolodását érezve, a fiú vállára tette a kezét, és
így szólt hozzá: – Gondolom, ez elég komoly
megrázkódtatás számodra, Wan. Biztos vagyok benne, hogy később sokkal
többet kideríthetünk. – Ezzel odaintett a valaha üres helyiséget megtöltő
felvevők, lejegyzők és lejátszók seregére. – Amit csak földerítünk,
azonnal továbbítjuk a Földre. – A legényke ráemelte a tekintetét, de nem
túl sok megértés tükröződött benne, miközben Lurvy megpróbálta
megmagyarázni neki a földi információ-földolgozó hatalmas rendszer
lényegét, azt, hogyan elemzi rendszeresen, veti össze és értelmezi a Hícsí
Mennyországból származó közlemények legkisebb morzsáit is, nem is szólva a
tápanyaggyárból és más forrásokból érkező adatok tömkelegéről. Végül
Janine közbeszólt: – Ugyan, hagyd őt békén! Szegény
mindent megért – tette hozzá bölcsen. – Csak hagyd, hogy eméssze a
dolgokat egy darabig. – Beletúrt a fölhalmozott élelmiszercsomagok közé,
míg nem talált egy halványzöld színűt, és közben hányavetin odavetette: –
Különben mi lehet ez a csipogó zaj? Paul
fölfigyelt, majd odaugrott szerkentyűinek halmazához. A kameráikhoz
illesztett monitor halk „bip-bip-bip” hangokat hallatott. Magában
zsörtölődve úgy fordította a képernyőt, hogy valamennyien láthassák.
Az a kamera volt, amelyet a legközelebbi
bogyógyümölcsbokornál hagytak, hogy nyugodtan közvetítse a változatlan
képet, és csak akkor adjon riasztójelzést, ha valami mozgást észlel.
Ez most bekövetkezett. Egy arc bámult rájuk a
képernyőről. Lurvy rémülten összerezzent.
– Egy hícsí! – lihegte. De
ha így is volt, az az arc nem úgy nézett ki, mintha egy galaxist
meghódítani képes értelem rejtőzne mögötte. Úgy látszott, hogy négykézláb
állva, aggodalmasan szemléli a kamerát, mögötte pedig négy-öt hasonló
fizimiska bukdácsol. Az arcnak nem volt álla. Homloka göndör fürtök alól
indult. A képén több volt a szőr, mint a koponyáján. Ha taraj húzódott
volna rajta, leginkább úgy nézett volna ki, mint egy gorilla. Mindent
összevetve nem állt messze a Wan leírása alapján készült számítógépes
ábrától, csak valamivel durvább, állatszerűbb volt a külseje. De mégsem
volt állat. Amint az arc egy kissé félrefordult, Lurvy megpillantotta,
hogy a bokor körül csoportosuló többiek valami olyasmit viselnek, amit az
állatok maguktól sohasem: fel voltak öltözve. Még szabása is volt a
viseletüknek, az anyagra színes foltokat varrtak, ami bőrfelületen lévő
tetoválásra emlékeztetett, sőt az egyik hím nyakában még valami hegyes
szemekből álló gyöngysorféle is csüngött. – Az a
gyanúm – mondta Lurvy reszketegen –, hogy idővel még a hícsík is
degenerálódhatnak. Ezeknek pedig volt éppen elég idejük.
A képernyőn látható arc hirtelen elmozdult.
– A fene egye meg! – kiáltott föl Paul. – Azért nem
annyira degenerált, hogy ne venné észre a kamerát. Nézzétek, fölvette a
nyavalyás. Wan! Mit gondolsz, tudhatnak az ittlétünkről?
A fiú minden érdeklődés nélkül vállat vont.
– Hát persze, hogy tudhatnak. Elejétől fogva tudtak
rólunk, csak egyszerűen nem érdekeltük őket. Lurvy
szíve hevesen földobogott. – Ezt hogy érted, Wan?
Honnan tudod, hogy nem jönnek utánunk? A kamera
által közvetített kép megváltozott. A Vén, amelyik fölvette, most
továbbadta egy másiknak. Wan is odapillantott, majd így folytatta:
– Már megmondtam, hogy szinte sohasem jönnek a kék
szektornak erre a részére. De még a pirosba sem. Annak meg semmi értelme,
hogy a zöldbe menjenek. Ott semmi sem működik, még az ételrekeszek és a
könyvolvasók sem. Majdnem állandóan az arany részen tartózkodnak. Hacsak
föl nem faltak ott minden bogyógyümölcsöt, és többet akarnak.
Bőgő hang szólalt meg a képernyő hangosítójából, és
a kép is megint megremegett. Egy pillanatra megállt az egyik nőnemű Vénen,
aki éppen az ujját szopogatta, azután tétován kinyúlt a kamera után. Az
megpördült, és hirtelen eltűnt a kép. – Paul! Mit
művelnek? – kiáltott föl Lurvy. – Összetörték, azt
hiszem – mondta a férfi, miután a szerkezet gombjainak csavargatásával sem
tudta visszaállítani a képet. – A kérdés inkább az: mi mit
csináljunk most? Nem vagyunk itt már épp elég ideje? Nem kellene esetleg
arra gondolnunk, hogy visszainduljunk?
Lurvynak is ez járt a
fejében. Mindnyájan erre gondoltak. De bármilyen aprólékosan faggatták is
Want, a fiú csak azt hajtogatta, hogy nincs mitől félniük. A Vének még
sohasem zavarták meg őt a vörös csíkokkal ékes falú folyosókon. Sohasem
látta őket a zöld részen; bár igaz, maga sem igen járt oda. A kékben is
csak ritkán bukkantak föl. És igen, persze hogy tudnak az emberek
ittlétéről. A Holt Emberek elmondták neki, hogy a Véneknek vannak gépeik,
amelyek hallanak, és időnként mindenhová bekukkantanak, már ha nem
romlottak el… Csak éppen semmivel sem törődnek igazán.
– Ha nem megyünk be az arany területre, sohasem
bántanak bennünket – jelentette ki határozottan. – No persze ha nem jönnek
ki onnan. – Nem is tudom kifejezni, mennyire
megnyugtattál, Wan – morogta bosszúsan Paul. De
kiderült, hogy mindezzel csak azt akarta kifejezni, hogy valóban jók az
esélyeik. – Magam is gyakran bemegyek az arany
részre, ha kalandra vágyom – büszkélkedett. – No meg könyvekért. És amint
láthatjátok, még sohasem fogtak el. – No és mi van,
ha a hícsík maguk jönnek ide kalandvágyból vagy könyvekért? – faggatózott
Paul. – Még hogy könyvekért! Ugyan mit kezdenének
ők a könyvekkel? Bogyógyümölcsért még csak-csak… Néha a gépekkel is
foglalkoznak… Cingár Jim szerint az a dolguk, hogy a gépeket megjavítsák.
De nem mindig csinálják meg. A gépek meg úgy-ahogy működnek, és nem is
mindig. Egyébként már messziről meghallani őket.
Egy pillanatig némán ülve néztek egymásra. Végül Lurvy szólalt meg
elsőnek: – Tudjátok, mit gondolok? Adjunk magunknak
egy hetet. Persze nem tudom, sokkal megnöveli-e ez a szerencsénket. Maradt
még… mennyi is, Paul?… öt kameránk. Rákapcsoljuk a monitorra, kirakjuk és
otthagyjuk őket. Ha ügyesek vagyunk, talán úgy elrejthetjük őket, hogy a
hícsík se vegyék észre. Teljesen földerítjük a biztonságos vörös
folyosókat, a kékekből és a zöldekből pedig annyit, amennyit tudunk.
Mintákat gyűjtünk. Képeket csinálunk; szeretném látni azokat a karbantartó
gépeket is. Miután elvégeztünk minden tőlünk telhetőt, akkor meglátjuk,
mennyi időnk marad még. És akkor eldöntjük, hogy belépjünk-e az arany
részbe vagy sem. – De nem tovább egy hétnél, mától
fogva – jelentette ki Paul. Igaz, nem erőszakosan. Csak annyit jelzett
vele, hogy megértette a helyzetet. – Nem többet –
egyezett bele Lurvy, Janine és Wan pedig némán bólintott rá.
Negyvennyolc óra múlva viszont mindannyian az arany területen
voltak. Úgy döntöttek, hogy kicserélik a tönkrement
kamerát. Óvatos léptekkel mind a négyen megközelítették azt a hármas
elágazást, ahol a gyümölcseitől megfosztott bokor nőtt. Wan haladt elöl,
Janine kezét fogva. Odaérve a lány előresietett, hogy fölkapja a
szétroncsolt kamerát. – No, ezt aztán jól
odacsapták – álmélkodott. – Azt nem is mondtad eddig, Wan, hogy ilyen
erősek! Nézd csak, nem vér az ott? Paul kikapta
kezéből a szerkezetet, és fölfelé fordította, fintorogva nézte az egyik
sarkán éktelenkedő sötét foltot. – Úgy látszik,
megpróbálták kinyitni – vélekedett. – Nem hiszem, hogy én erre képes
lettem volna puszta kézzel. Biztosan megcsúsztak rajta az ujjai, úgy
vághatta el a kezét. – Hát igen – mormolta Wan
közömbösen –, meglehetősen erősek. Figyelmét egyáltalán nem a kamera
kötötte le. A hosszú folyosót leste a levegőbe szimatolva, és inkább a
távoli neszekre figyelt, nem a többiekre. –
Határozottan idegesítesz – mondta Lurvy. – Hallasz egyáltalán valamit?
A fiú ingerülten megvonta a vállát.
– A szagukat hamarabb megérezni, mint ahogy
hallanánk őket, de nem, most nem érzek semmit. Nincsenek nagyon közel.
Különben sem félek tőlük. Gyakran eljövök ide könyvekért, vagy hogy
megfigyeljem az ostoba ügyködésüket. – Mindjárt
gondoltam – mondta Janine, kivéve Paul kezéből a tönkretett kamerát,
miközben a férfi új helyet keresett, ahová a másikat tehetné. Nem volt sok
választása. A hícsí díszítmények nem voltak valami változatosak.
Wan elemében volt. – Én már
végigmentem azon a folyosón, ameddig csak a szemetek ellát – hencegett. –
Még az a hely is elég messze van, ahol a könyvek hevernek, látjátok?
Egypár egyenesen a folyosón hever. Lurvy odanézett,
de nem volt biztos benne, mire utal a fiú. Néhány tucat lépésnyire látott
ugyan valami csillogó kupacot, de könyveket sehol. Paul egy tekercs
ragasztószalaggal bíbelődött éppen, hogy minél magasabban rögzíthesse a
kamerát a falon, úgy vetette oda: – Ugyan, eredj
már azokkal a vacak könyveiddel! Láttam őket. A Moby Dick meg
Don Quijote kalandjai, ugyan mit kezdenének velük a hícsík?
Wan dühödten kiáltott föl: –
Ostoba vagy, Paul! Azokat csak a Holt Emberektől kaptam. Azok nem igazi
könyvek. Az igazi könyvek ott vannak, ni! Janine
kíváncsian Wan szemébe nézett, maid néhány lépést előreóvakodott a
folyosón. – De hisz ezek nem is könyvek! – szólt
vissza a válla fölött. – Már hogyne lennének azok!
Világosan megmondtam, hogy könyvek! – Nem, nem
azok! Gyertek, nézzétek csak meg! – Lurvy már nyitotta a száját, hogy
visszahívja, de azután mégiscsak tétován utánament. A folyosó üres volt,
és Wan sem látszott a szokásosnál izgatottabbnak. Mikor félúton járhatott
a csillogó szemétdomb felé, rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen.
Gyorsan odaszökkent Janine mellé, és felkapott egyet.
– Wan! – kiáltott föl. – Én már láttam ilyeneket.
Ezek hícsí imalegyezők! Több száz van belőlük a Földön is!
– Nem! Nem! – tiltakozott a fiú dühösen. – Miért
mondod, hogy hazudok? – Én nem állítom, hogy
hazudsz, Wan. – Lurvy szétnyitotta a kezében tartott tárgyat. Úgy nézett
ki, mint egy tekercs műanyag tapéta. Elég könnyen szétnyílt a kezében, de
amint elengedte, ismét összecsukódott. A hícsí kultúra legközönségesebb
tárgya volt, sokat találtak belőle a Vénusz elhagyott alagútjainak
járataiban és az Átjáró földerítői is minden sikeres útjukról hoztak
néhányat. Soha senki nem jött rá, mire használták a készítői, és hogy az
általuk kitalált elnevezés megfelelt-e a valóságnak, azt is csak a hícsík
mondhatták volna meg. – Ezeket imalegyezőknek nevezik, Wan!
– Nem! Nem! – visította a fiú hisztérikusan,
kivette a tárgyat Lurvy kezéből, és bevonult vele egy fülkébe. – Ezekkel
nem imádkozni kell. Olvasni lehet őket. Így ni! – A tekercset
beleillesztette a falon lévő egyik tulipán alakú tartóba, rápillantott, és
lehajította a földre. – Ez éppen nem jó – mondta, és turkálni kezdett a
padlón szétszórt legyezők között. – Várjunk csak! Igen. Ugyan ez sem a
legjobb, de legalább olyan, amit valahogy megérthet az ember. –
Belecsúsztatta a tulipánba. Elektronikus zörejek rövid sorozatát
hallották, majd a tulipán a tekerccsel együtt eltűnt. Citrom alakú színes
fényburok képződött körülöttük, azután bekötött könyv alakját öltötte,
amely szétnyílt, függőleges sorokban írt ideogramokat tárva elébük. Egy
vékony – emberi! – hang kezdett deklamálni valami szöveget sebes, magas
fekvésű nyelven. Lurvy ugyan nem értette a
szavakat, de az Átjárónál eltöltött két év valóságos kozmopolitát faragott
belőle. Eltátott szájjal gondolkodott. – Azt… azt
hiszem, japánul beszél. A formája pedig, akár a haikué. Wan, mi az ördögöt
csinálhatnak a hícsík japán nyelvű könyvekkel? Wan
fensőbbséges hanghordozással jelentette ki: – Ezek
nem is igazán régiek, Lurvy. Csak más könyvekről készített másolatok. Az
igazán jók mind ilyesfélék. Cingár Jim azt mondja, hogy a Holt Emberek
minden hangfelvétele és könyve, sőt maguk a Holt Emberek, még azok is,
akik már nincsenek itt, ezekben benne vannak. Én rendszeresen olvasom
őket. – Te jóisten! – sóhajtott Lurvy. – Hányszor
tartottam már ilyeneket a kezemben, és még csak nem is sejtettem, mire
valók! Paul csodálkozva csóválta a fejét. Belenyúlt
a világító képbe, és kihúzta a tekercset tulipán alakú foglalatából.
Könnyen kijött. A kép eltűnt, a hang szó közben elhallgatott, ő pedig a
tenyerén szétterítette a tekercset. – Teljesen
kivagyok! – mormolta. – A világ minden valamirevaló tudósa foglalkozott
már ezekkel a vacakokkal. Hogy lehet, hogy soha senki nem jött rá a
rendeltetésükre? Wan megvonta a vállát. Már
egyáltalán nem volt dühös. Élvezte a dicsőséget, hogy bebizonyíthatta ezek
előtt az emberek előtt, mennyivel többet tud náluk.
– Meglehet, hogy ők is ostobák – sipította. Majd valamivel
engedékenyebben: – Vagy éppen olyanok kerültek a kezükbe, amelyeket senki
sem ért meg… talán csak a Vének, ha egyáltalán eszükbe jutott valaha, hogy
olvassanak valamit. – És azokból a silányabbakból
nem tudnál mutatni egyet? – kérdezte Lurvy. Wan
türelmetlen mozdulatot tett. – Azokkal sosem
pocsékolom az időt – magyarázta. – De azért, ha nem hisztek nekem… – ezzel
beletúrt a kupacba, arckifejezésével tudatva, hogy csak az időt
vesztegetik olyasmire, amit ő már kipróbált, és érdektelennek talált. –
Igen. Azt hiszem, ez itt egy olyan értéktelen fajta.
Amikor becsúsztatta a tulipánba, az előbukkanó
hologram fényes és meglepő volt. Éppoly reménytelennek látszott az
elolvasása, mint a hícsí űrhajók vezérlőrendszerének megértése. Vagy még
reménytelenebb. Különös, egymás köré tekeredő, oszcilláló vonalak,
hirtelen színes legyezővé terültek, hogy azután egyesüljenek megint.
Amennyiben ez valami írott nyelv volt, legalább annyira különbözött a
nyugati jelrendszerektől, mint az ékírás. Vagy még jobban. Minden földi
nyelvnek vannak közös tulajdonságai, rögtön azzal kezdve, hogy csaknem
mindegyiket sík felületre fölvitt jelekkel írják. Ez itt láthatóan
háromdimenziós szimbólumrendszer volt. Emellett vékony,
szúnyogdöngicsélésre emlékeztető hang kísérte, mintha valaki véletlenül
telemetrikus üzenetet fogna a zsebrádióján. Egészében véve rendkívül
idegesítő volt. – Nem is gondoltam, hogy élvezni
fogjátok – jegyezte meg Wan csúfondárosan. –
Állítsd le, Wan – mondta Lurvy, majd határozottan kijelentette: –
Magunkkal kell vinni ezekből a dolgokból, amennyit csak tudunk. Paul, vesd
le az inged! Pakold tele, amennyire lehet, és vidd el a Holt Emberek
szobájába! És vidd azt az összetört kamerát is. Tedd be a létfenntartó
központba, és nézd meg, mire megy a hícsí vér elemzésével.
– És ti mit terveztek? – érdeklődött Paul. De
közben már le is húzta az ingét, és dobálta bele a csillogó „könyveket”.
– Mi majd folytatjuk a kutatást. Te csak foglalkozz
a magad dolgával! Wan! Te ki tudod válogatni őket? Úgy értem, kiszedni
közülük azokat, amelyek téged nem érdekelnek? – Hát
persze, Lurvy. Azok nagyon régiek. Néha egy kicsit gyűröttek is, látod?
– Rendben van. Ti ketten szintén vegyétek le a
felsőruhátokat, annyit, amennyiből csinálhattok valami zsákfélét. Rajta!
Majd máskor leszünk illedelmesek. – Lurvy ezzel maga is kilépett a
kezeslábasából. Ott állt melltartóban és bugyiban, miközben csomókat
kötözött az öltözék ujjára és szárára. Fölbecsülte, hogy legalább
ötven-hatvan legyezőt belegyömöszölhet. Wan zubbonyát és Janine ruháját is
beszámítva, a tárgyak jó felét magukkal cipelhetik. Annyi elég is lesz.
Nem szabad telhetetlennek lennie! Jócskán akad még belőlük a
tápanyaggyárban is, bár azokat valószínűleg Wan szállította oda, így
azután biztos csak olyanok lehetnek, amelyeket a fiú érthetőnek tekintett.
– Vannak ilyen olvasók a tápanyaggyárban is, Wan? –
Persze hogy vannak! Különben mi a csudának vittem volna oda könyveket? –
Idegesen turkált a legyezők között, magában morgolódva, amint Janine és
Lurvy elé dobálta a szerinte „haszontalanokat”. – Fázom! – panaszkodott
közben. – Mindnyájan fázunk. Jobb lenne, ha
viselnél melltartót, Janine – jegyezte meg Lurvy a húgára mosolyogva.
A lány méltatlankodva válaszolt:
– Arra nem is gondoltam, hogy majd le kell
vetkőznöm itt. Wannek igaza van. Én is fázom. –
Nyugi, nem tart sokáig. Igyekezz, Wan! Te is, Janine! Lássuk, milyen
gyorsan tudjuk kiválogatni a hícsí példányokat! – Lurvy kezeslábasa
lassacskán megtelt, és büszkén vigyorogva pendelyében, nekilátott saját
ruhájának teletöméséhez. Lurvynak eszébe ötlött, hogy néhány tucat legyező
még a pendelybe is beleférne. Végül is a fiú visel alatta valami
ágyékkötőt. De már így is elég szép eredményt értek el. Paul máris magával
vitt harmincat-negyvenet. Az ő gúnyájába talán hetvenöt is belefér.
Máskülönben később is akármikor visszajöhetnek a többiért, ha úgy látják
jónak. Lurvy persze nem gondolta komolyan, hogy
emellett döntenének. Ami elég, az elég. Bármire jutnak is még itt, a Hícsí
Mennyországban, máris fölbecsülhetetlen értékű tudásnak jutottak a
birtokába. Az imalegyezők tehát könyvek! Ennek a ténynek a fölfedezése
máris azt jelentette, hogy félig megnyerték a csatát. Ennek az ismeretében
a tudósok egész biztosan megtalálják olvashatóságuknak rejtélyét. Ha
kapásból nem menne a dolog, még mindig ott vannak a tápanyaggyárban lévő
olvasók. Ha minden nehézség összejönne, még akkor is beolvashatják őket
Vera valamelyik perifériájába, rögzíthetik a képet és a hangot, majd az
egészet közvetíthetik a Földre. Talán még egy olvasószerkentyűt is
leszerelhetnek, hogy magukkal vigyék. Márpedig visszatérnek, ebben Lurvy
hirtelen teljesen bizonyossá vált. Ha nem tudnak rájönni a tápanyaggyár
elmozdíthatóságának nyitjára, akkor ott hagyják, ahol van. Senki sem
hibáztathatja őket ezért. Máris eleget elértek. Ha ennél is többre lenne
szükség, más csoportok is a nyomukba léphetnek, viszont ők már így is
sokkal gazdagabb ajándékot visznek magukkal, mint bármely emberi lény,
amióta csak fölfedezték az Átjáró aszteroidáját. No és méltó jutalomban
lesz részük, efelől semmi kétség, hiszen még Robinette Broadhead ígérete
is ott van Lurvy kezében. Mióta csak elszakadtak a Hold felszínétől,
bömbölő vegyi indítórakétájuk tolósugarára támaszkodva, Lurvy nem úgy
érezte magát, mint aki a kitűzött jutalom után lohol, hanem úgy, hogy már
meg is nyerte. Arról nem is szólva, milyen boldogságot jelent ez az
apjának… – Nos, talán elég lesz! – mondta, segítve
Janine-nak összekötözni az imalegyezőket tartalmazó, szétnyíló zsákot. –
Vigyük az egészet rögtön a hajóra! Janine apró
melléhez szorította az ormótlan csomagot, és még néhány darabot fölmarkolt
szabad kezével. – Ez egészen úgy hangzott, mintha
hazafelé készülődnénk – jegyezte meg közben. – Az
is előfordulhat – mosolygott rá Lurvy. – Persze előtte még meg kell
tárgyalnunk a helyzetet, csak azután dönthetünk. Wan! Mi történt?
A fiú már az ajtóban állt, hóna alatt legyezőkkel
teletömött zubbonyával. Döbbentnek látszott. – Túl
sokáig vacakoltunk itt – suttogta, kilesve a folyosóra. – Vének ácsorognak
a bogyógyümölcsbokor körül! – Ó, nem! – De
az állítás igaznak bizonyult. Lurvy is óvatosan kikukucskált a folyosóra,
és valóban ott voltak. A Paul által a falra szerelt kamerát vizsgálgatták.
Mialatt nézte őket, egyikük fölnyúlt, és minden erőfeszítés nélkül letépte
a szerkezetet. – Wan! Akad innen másik visszavezető út?
– Igen. Az arany részen keresztül, de… – Élénken
beleszaglászott a levegőbe. – Azt hiszem, ott is alighanem vannak
egypáran. Érzem a szagukat, és igen, hallom is őket! – és sajnos ez is
igaz volt. Már Lurvy is hallott valami tompán nyekergő morgást a folyosó
hajlata mögül. – Nincs sok választásunk –
jelentette ki. – Ott csak ketten vannak, amerről idejöttünk. Meglepjük
őket, és keresztültörünk mellettük. Gyerünk! – A tekercseket tovább
markolva maga elé terelte a két gyereket. Lehet, hogy a hícsík erősek, de
Wan azt állította, hogy lomhák. Ha csak egy kis szerencséjük lesz…
De egyáltalán nem voltak szerencsések. Amint
kiléptek a nyíltabb részre, Lurvy azonnal észrevette, hogy kettőnél többen
vannak. Vagy féltucatnyian! Ott álltak kört formálva, és néztek rájuk a
folyosó torkolatán keresztül. – Paul! – kiáltotta
Lurvy a kamerába. – Elfogtak bennünket! Igyekezz a hajóba, és ha mi nem
tudunk áttörni… – Nem folytathatta tovább, mert máris rávetették magukat
azok az alakok. És valóban rémületesen erősek voltak!
Végighurcolták őket vagy féltucatnyi szinten.
Mindkét oldalról fogta a karjukat egy-egy foglyul ejtőjük. Egykedvűen
csiviteltek egymás között, ügyet sem vetve erőfeszítéseikre és
kiáltozásukra. Csak Wan nem szólt semmit. Hagyta, hogy vonszolják, amerre
akarják, végig a folyosókon, míg ki nem értek egy orsó alakú nagy, nyitott
térségbe, ahol további tucatnyi Vén várakozott már rájuk. Mögöttük
kuporgott egy óriási, néma, kékes fényben úszó gépezet. Vajon szokásuk-e a
hícsíknek áldozatok bemutatása? Vagy esetleg kísérleteket végeznek a
foglyaikon? Talán őket is betárolják, akár a Holt Embereket, és akkor
tunya kábulatban várhatják, mikor vetődik arrafelé a látogatók egy újabb
csoportja! Lurvy mindezeket a lehetőségeket afféle érdekes problémákként
kezelte, de egyikre sem sejtett semmiféle választ. Egyelőre nem félt.
Érzékei még nem fogták föl teljesen az új helyzetet. Hiszen oly közel van
még a pillanat, amikor megengedte magának, hogy a diadal érzése töltse el.
Ahhoz még kell némi idő, hogy kialakuljon benne a vereség tudata.
A Vének tovább fecsegtek egymással, közben a
foglyaik felé mutogatva, a folyosókat kémlelve és a hatalmas, néma
gépezetre tekingetve, amely úgy tornyosult fölébük, akár egy ágyú nélküli
harckocsi. Mint valami lidérces álom! Lurvy semmit sem értett az egészből,
holott eléggé világos volt a helyzetük. Néhány percnyi további locsogást
követően betuszkolták őket egy fülkébe, ahol – legnagyobb megdöbbenésükre
– egészen ismerős tárgyak hevertek. A csukott ajtó mögött Lurvy beletúrt a
halomba… ruhák! Egy sakktábla. Rég csonttá száradt élelmiszeradagok. Az
egyik lábbeli sarkában vaskos tekercs brazil valuta rejtőzködött, első
becslésre is jóval több, mint negyedmillió dollár értékben. Tehát nem ők
itt az első foglyok! De az egész kupacban semmi sem akadt, amit
fegyverként használhattak volna. Odafordult a sápadtan reszkető fiúhoz.
– Most mi lesz velünk? – kérdezte sürgető hangon.
De Wan csak leszegte a fejét, akár a Vének maguk.
Első reakcióként nem telt tőle többre. – Apám… –
szólalt meg azután, de előbb nyelnie kellett egyet, mielőtt tovább
folytathatta volna. – Egyszer az apámat is elfogták, de azután, ez igaz,
szabadon is engedték. De nem hiszem, hogy ez lenne a szabály, mert apám
figyelmeztetett rá, hogy sohase hagyjam, hogy engem is elfogjanak!
– De legalább Paul megmenekült – szólalt meg
Janine. – Lehet… talán lehet, hogy szerezhet valami segítséget… – De itt
tanácstalanul elhallgatott, és választ sem várt a megjegyzésére. Bármely
reménykedő válasz a fantázia birodalmába tartozott volna, figyelembe véve,
hogy egy, az övékhez hasonló hajónak kis híján négy év kell csupán a
tápanyaggyár eléréséhez. Ha jön is valami segítség, nem érhet ide
egyhamar. Válogatni kezdett a régi ruhák között. – Legalább magunkra
vehetünk valamit – jegyezte meg. – Gyerünk, Wan! Öltözködj fel!
Lurvy is követte példáját, de egyszer csak
megtorpant, amikor valami különös hangot hallott a húga felől. Majdnem
olyan volt, mintha nevetne! – Mi olyan mulatságos?! – dörrent rá.
Janine magára húzott egy pulóvert, mielőtt
válaszolt volna. Túl nagy volt neki, de legalább melegítette.
– Csak éppen eszembe jutottak a kapott utasítások –
dünnyögte. – Hogy gyűjtsünk be hícsí szövetmintákat, emlékeztek? Nos, a
dolog úgy alakult, hogy ők gyűjtötték be a mieinket. Méghozzá mindet!
|
|