|
2. ÚTBAN AZ OORT-FELHŐ FELÉ
Az
Oort-felhő felé tartó, teljes költségtérítéses kéjutazásunk
ezerkétszáznyolcvankettedik napján a posta megérkezése jelentette
számunkra az örömmámort. Vera önfeledt vidámsággal csipogott, mi pedig
nyargaltunk, hogy összekapkodjuk a küldeményeinket. Kis, szexis
félunokahúgom hat levelet kapott híres filmcsillagoktól; no jó, azért nem
mind volt igazi sztár. Csak afféle nevezetes és jóképű fickók, akiket a
leveleivel bombáz, mivel még csak tizennégy éves, és szüksége van
valamiféle férfiakra, akiket bálványozhat, és akik válaszolnak is neki;
vélhetően azért, mert a sajtóügynökeik szerint ez jót tesz a
népszerűségüknek. Egy levél a régi hazájából érkezett Payternek, az
apósomnak. Jó hosszú levél, németül. Arra buzdítják, hogy menjen vissza
Dortmundba, és induljon a helyhatósági vagy bürgermeisteri választásokon
vagy micsodán. Föltéve persze, hogy még életben lesz, amikor visszaér, ami
egyébként mind a négyünk esetében pusztán föltételezés lehet. Mégsem adják
föl semmiképp. A feleségem, Lurvy is kapott két magánlevelet, gondolom, a
volt fiúitól. Aztán jött egy levél mindnyájunknak címezve a szegény Trish
Bover özvegyétől vagy talán férjétől, attól függően, hogy Trish elevennek
vagy holtnak volt tekinthető. „Bukkantatok-e Trish
hajójának bármi nyomára?
Hanson
Bover” Rövid és kellemes levél. Azt hiszem, ez volt
minden, amit egyáltalán mondhatott nekünk. Utasítottam Verát, hogy küldje
el neki az ilyenkor szokásos választ: „Sajnos nem.” Bőségesen volt rá
időm, hogy a válaszadással bajmolódjak, mivel semmi sem érkezett Paul C.
Hall számára, aki egyébként én vagyok. Általában
nem sok minden akad számomra, és ez az egyik oka, hogy annyit sakkozom.
Payter azt mondja, szerencsém, hogy egyáltalán az expedícióval tarthatok,
és bizonyára tényleg nem lehetnék itt, ha ő nem fekteti bele a saját
pénzét, biztosítva így az egész családja részvételét. No meg a
képességeit, de ezen már lényegében túl vagyunk. Payter élelmiszervegyész.
Én szerkezeti mérnök vagyok. A feleségem, Dorema… de jobb, ha nem így
emlegetem, mivel általában Lurvynak szólítjuk, pedig pilóta. Mellesleg
igazán kiváló a maga nemében. Lurvy fiatalabb nálam, de hat évet töltött
kinn az Átjárónál. Komolyabb baja sosem esett, csak a saját árnyéka volt,
amikor visszajött, viszont rengeteget tanult. És nem csupán mint pilóta.
Néha ránézek Lurvy karjára az öt „kinti” karperecével – mindegyiket
egy-egy küldetéséért kapta az Átjáróhoz. Elnézem a kezét, amint keményen
és biztosan markolja a hajónk kormányát, s amely olyan meleg és úgy
melegít, amikor megérintjük egymást. Nem sokat tudok róla, miken ment
keresztül odakint az Átjárónál, és talán jobb is így.
Aztán itt van a kis, zsenge húsú féltestvére,
Janine. Igen, Janine… aki néha tizennégy éves, máskor meg egyenesen
negyven. Amikor betöltötte a tizennégyet, érzelgős leveleket írkált a
filmsztár haverjainak, és a játékszereivel bíbelődött: egy ütött-kopott,
kitömött tatuval, egy (valódi) hícsí imalegyezővel és egy (hamis)
tűzgyönggyel, amellyel az apja próbálta elcsábítani a jelenlegi utazásra.
Mikor viszont negyvenéves volt, leginkább velem játszadozott volna. Szóval
ezek vagyunk mi. Már három és fél éve egymás tyúkszemét taposva. Azon
igyekezve, hogy ne vetemedjünk gyilkosságra. Nem
voltunk egyedül az űrben. Tekintélyes időközönként üzeneteket kaptunk a
legközelebbi szomszédainktól, a Triton bázisról vagy attól a
földerítőhajótól, amely azután nyomtalanul eltűnt. De a Triton és a
Neptunus jóval előttünk járt a pályáján: egy üzenetváltási ciklus teljes
három hetet vett igénybe. A földerítőknek meg nem volt ránk pazarolható
energiájuk, bár mindössze ötven fényórányira voltak tőlünk. Nem olyasmi
volt ez, mint valami barátságos csevegés a kerti sövény fölött.
Ezért aztán jobb híján folyton sakkoztam a hajónk
fedélzeti számítógépével. A játékon kívül igazán
nem sok tennivaló akad az Oort felé vezető úton, másrészt ez volt a
legjobb megoldás arra, hogy az ember ne keveredjen bele a kis hajónkat
szakadatlanul dúló két nő közötti háborúba. Az apósommal még csak kijövök
valahogy, ha muszáj. Ő leginkább visszavonul a magányába, már amennyire
ezt megteheti egy négyszáz köbméternyi zárt térben. A két hibbant lányát
viszont nem mindig bírom ki, függetlenül attól, hogy mindkettőjüket
szeretem. Mindezzel sokkal könnyebben
megbirkózhatnánk, ha több tér állna rendelkezésünkre – mondogatom néha
magamnak –, de egy űrhajón lévén az ember nem tehet időnként frissítő
sétát a háztömb körül. Néha egy-egy gyors űrséta a kinti rakomány
ellenőrzésére, az még elmegy, és akkor körülnézhetek egy kicsit. Látom a
Napot, amely még most is a legfényesebb pont a saját csillagképében, de
éppen hogy csak; előttünk a Szíriusz már jóval fényesebb, éppen úgy, mint
oldalvást az Alpha Centauri, közvetlenül az ekliptika alatt. De
alkalmanként ez csak egy-egy óra, azután vissza a hajóba! És nem egy
luxuscirkálóba. Egy emberkéz alkotta, őskori űrbárkába, amelyet nem
terveztek hat hónaposnál hosszabb utakra, s amelyben egymás hegyén-hátán
kell eltöltenünk jó három és fél évet. Édes istenem! Nem lehettünk
normálisak, amikor aláírtuk a szerződést. Mit ér kétmillió dollár, ha
megszerzése által az ember elveszíti a józan eszét?
A fedélzeti műagyunkkal sokkal egyszerűbb volt a dolog. Amikor fejemen a
fülhallgatóval a konzol fölé görnyedve sakkoztam vele, Lurvy és Janine
torzsalkodását kirekeszthettem az életemből. Az agy neve Vera volt,
tulajdonképpen én adtam neki, és igazából semmi köze nem volt hozzá,
mármint a neméhez. Persze a hűségességéhez sem, hiszen úgy programoztam
be, hogy olykor kedve szerint meg is tréfálhatott. Amikor Verát
összekapcsoltuk a pályán keringő vagy a Földön lévő nagy komputerrel,
akkor igazán briliáns elmének mutatkozott A huszonöt napos kommunikációs
ciklus miatt persze így nem lehetett eltársalogni vele, amikor pedig nem
volt összekapcsolva, akkor bizony elég butácskának bizonyult.
– Gyalog a királybástya négyesre, Vera.
– Köszönöm… – Sokáig vacakolt, míg fölmérte a
paramétereimet, hogy megállapítsa, kivel áll szemben, és mit várnak el
tőle. – Paul. Futó leüti huszárt. – Sakkjátékban bármikor alaposan
eltángálhattam volna Verát, hacsak nem csalt. No de hogyan csalhatott?
Nos, miután vagy kétszázszor megvertem, ő is nyert egyszer. Majd ötven
győzelmem után vert meg kétszer. Ezután úgy húsz játszmán keresztül
váltakozó eredménnyel ment a dolog, végül pedig már szinte minden
alkalommal egyszerűen lesöpört a tábláról. Egész addig, míg rá nem jöttem,
mit művel. Az állást és a lépéseket továbbította a nagy, földi
számítógépeknek, aztán, mikor fölfüggesztettük a játszmát – és ezt néha
meg kellett tennünk, amikor Payter vagy valamelyik nő kipenderített a
székemből –, akkor elegendő ideje volt rá, hogy kapcsolatait fölhasználva
fölülbírálhassa terveit és elképzeléseit, tökéletesítse a stratégiáját. A
nagy komputerek megsúgták Verának, mik lehetnek az én terveim, és milyen
lépéseket kell tennie velük szemben. És amikor az összekapcsolt Vera
helyesen következtetett, a fedélzeti Vera szépen a fejemre koppintott. De
sohasem vetettem gátját kisded üzelmeinek. Csak éppen nem voltam hajlandó
fölfüggeszteni a játszmákat. Később meg, amikor már túlságosan messzire
voltunk hozzá, hogy segítségért folyamodhasson, újra minden játékot
megnyertem. Hanem ez alatt a teljes három és fél év
alatt a sakk volt az egyetlen, amiben bármiféle játszmát megnyerhettem.
Semmiféle győzelemre nem számíthattam abban a nagy játszmában, amely a
feleségem, Lurvy és cserfes féltestvére, Janine között zajlott. Az öreg
Payter már jó ideje csak úgy lebegett az ivadékai között, ezért Lurvy
megpróbálta eljátszani Janine anyjának a szerepét, Janine pedig Lurvy
ellenfeléét. És persze sikerült is neki. És még csak nem is pusztán Janine
hibájából. Mondjuk Lurvy bekapott egy-két pohárral – általában így próbált
megszabadulni az unalomtól –, és akkor észrevette, hogy Janine használta a
fogkeféjét, vagy gondatlanul végezte el a rábízott feladatot, és ugyan
kitakarította az ételelőkészítő szektort, mielőtt még elárasztott volna
bennünket a bűz, de nem tette bele a szerves anyagokat a lebontóba. Akkor
aztán kitört a vihar. Néhanap rendeztek holmiféle, robbanásokkal tarkított
szertartásos női beszélgetést, de… – Igazán tetszik
ez a kék nadrágod, Janine. Nem akarod, hogy egy kicsit kiengedjek abból a
varrásból? – Oké, szóval dagadt vagyok! Ugye ezt
akarod mondani? Nos, ez még mindig jobb, mint ha állandóan
bugyutára innám magamat. – A következő pillanatban meg már egymás haját
szárítgatták, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor menekültem Verához és
a sakkhoz. Ez volt az egyetlen biztonságos megoldás számomra. Valahányszor
megpróbáltam beleavatkozni a patvarkodásukba, azonnal elértem, hogy
egyesült erővel forduljanak ellenem: – Mocskos
disznó, férfisoviniszta! Miért nem te súrolod föl inkább a konyhát?
Az a legfurcsább az egészben, hogy mégis mind a
kettőjüket szeretem. Más-más módon persze, de az utóbbit egyáltalán nem
volt könnyű megmagyaráznom Janine-nak. Igaz,
megmondták, mi vár ránk, amikor elvállaltuk a küldetést. A hosszú utazások
előtti mindenkori pszichiátriai eligazításon túl mind a négyünknek vagy
tucatnyi speciális foglalkozáson kellett részt vennie az indulás előtt, de
mindaz, amit a szakorvos elmondott, visszavezethető volt arra, hogy
„csináljanak mindent a legjobb tudásuk szerint”. Kiderült, hogy a
„családiasítás” folyamatában meg kell tanulnom az apa szerepét. Payter már
túl öreg volt ehhez, még ha ő volt is a nemzőatya. Lurvy egyáltalán nem
volt házias, ami nem is csoda az Átjáró korábbi pilótájának részéről. Ez
tehát az én feladatköröm lesz. A doki ezt egészen világosan kifejtette,
csak azt nem, hogyan is csináljam. Itt vagyok hát
negyvenegy évesen, ki tudja, hány millió kilométerre a Földtől, jóval túl
a Plútó pályáján, tizenöt foknyira elhajolva az ekliptikától, és
igyekszem, hogy ne bújjak ágyba a fél-sógor-nővéremmel, megőrizzem a
békességet a feleségemmel és a kölcsönös bizalmat az apósommal. Ezek a
nagy föladatok álltak előttem, valahányszor fölébredtem (amikor rám került
az alvás sora), hogy átvészeljünk még egy napot. Hogy valamelyest
eltereljem róluk a figyelmemet, arra a kétmillió dollárra gondoltam, amit
fejenként kapunk a küldetés sikeres elvégzése után. Amikor már ez sem
segített, akkor a missziónk hosszú távú hasznára gondoltam, nem csupán a
magunk, hanem minden élő ember számára. Ez elég valóságos érv volt. Ha
minden rendben megy végbe, akkor az emberi faj túlnyomó részét
megmenthetjük az éhhaláltól. Nyilvánvalóan ez volt
a legfontosabb. Néha még belülről is lényegesnek tűnt. De az emberi
faj volt az is, amely bepréselt mind a négyünket ebbe az örökkévalónak
látszó koncentrációs táborba. S ha hiszik, ha nem, olyan pillanataim is
voltak, amikor majdnem reméltem, hogy végül mégiscsak éhen
döglenek.
Az 1283. nap. Éppen ébredeztem, amikor meghallottam Vera
csipogását és kattogását, pontosan úgy, mint olyankor, amikor bejövő
üzenet érkezik. Lehúztam a privát zsákunk lepedőburkának cipzárát, ám az
öreg Payter már ott tüsténkedett a printer fölött.
Rekedt hangon káromkodott: – Gott sei dammt!
Pályát kell módosítanunk. – Elkaptam egy kapaszkodót, és odafelé cincáltam
magam, hogy megnézzem a dolgot, de Janine, aki egy pillanattal ezelőtt még
buzgón nyomkodta képén a pattanásokat a falitükör előtt, valahogy
megelőzött. Fejét odaszuszakolta Payteré elé, elolvasta az üzenetet, majd
arcán méla megvetéssel odébb húzódott. Payter jó percig csak vonogatta a
száját, aztán dühödten rámordult: – Ez téged nem érdekel?! – Mire Janine
még csak rá sem nézve, hanyagul megrántotta a vállát.
Lurvy is kikecmergett utánam a zsákunkból a
trikóját gombolgatva. – Hagyd őt békén, papa! –
vetette oda. – Paul, vegyél föl valami ruhát. – Jobb, ha megteszem, amit
mondott, hiszen végül is igaza volt. A puritán viselkedés volt az egyetlen
módja, hogy Janine-nal bajba ne kerüljek. Mire a nadrágomat előhalásztam a
lepedőink közül, már Lurvy is elolvasta az üzenetet. Teljesen jogosan:
mégiscsak ő a pilótánk. Elfintorodó képpel fordult felém. – Paul!
Körülbelül tizenegy órányi idő alatt végre kell hajtanunk egy
pályamódosítást, amely talán a legutolsó lesz. Engedj oda! – mordult
Payterre, aki még mindig a terminál fölé görnyedt, és nyomban nekilátott
Vera számítóberendezése csépelésének. Nézte, amint kialakulnak a
jelkombinációk, benyomta a válaszgombot, és kinyilatkoztatta: –
Hetvenhárom óra nyolc perc a kapcsolatig. – Ennyit
még én is ki tudtam volna deríteni – méltatlankodott az apja.
– Ugyan, papa, ne zsörtölődj! Még három nap, és ott
is leszünk. Ja, amikor fordulunk, a kémlelőnyíláson át már meg is
pillanthatjuk. Janine már megint az arcát piszkálva
vetette oda a válla fölött: – Már hónapok
óta láthatnánk, ha valaki nem vágja haza a nagy teleszkópot.
– Janine! – Lurvy lenyűgözően vissza tudta fogni az
indulatait, már amikor egyáltalán képes volt ilyesféle erőfeszítésre, de
ez alkalommal tökéletesen megőrizte az önuralmát. A bölcs érvelés nyugodt
hangján mondta: – Nem gondolod, hogy ez inkább örvendezésre és nem
veszekedésre való alkalom? Biztos vagyok benne, hogy így van, Janine.
Javaslom, hogy erre mindnyájan igyunk egyet… te is!
Nadrágom övét igazgatva ekkor gyorsan közbevágtam. Nagyon is jól ismertem
ennek a műsornak a folytatását. – És most a
vegyi rakétákat akarod használni, Lurvy? Rendben. Akkor Janine meg én
kimegyünk, hogy ellenőrizzük az oldalrakományt. Talán inkább akkor igyunk
egyet, ha majd visszajöttünk. Lurvy fényesen rám
mosolygott. – Ragyogó ötlet, drágám. De talán a
papa meg én máris bekaphatnánk egy kortyocskát. Aztán majd veletek is egy
kört, ha nincs ellene kifogásotok. – Beöltözni! –
parancsoltam a lányra, próbálván megakadályozni, hogy bármilyen, a nyelve
hegyén lévő gyúanyaggal elmérgesítse a helyzetet. Úgy látszik, ki akart
engesztelni ezúttal, mert szó nélkül engedelmeskedett az utasításnak.
Megvizsgáltuk egymás öltözékének szigetelését, megvártuk, míg Payter és
Lurvy még egyszer ellenőrzik, azután egyenként beszálltunk a kijárati
zsilipbe, és zsinórjainkon csüngve kiröppentünk az űrbe. Első dolgunk az
volt, hogy egy pillantást vessünk hazafelé… nem túl nagy megelégedésünkre.
A Nap csupán egy fényesebb csillag volt, a Földet pedig egyáltalán nem
lehetett látni, bár Janine rendre kijelentette, hogy ő bizony látja.
Második pillantásunkat a tápanyaggyár felé vetettük, de én ott sem láttam
semmit. Az egyik csillag majdnem olyan, mint a másik, különösen az
alacsonyabb fényességi kategóriákban és olyankor, amikor vagy
hatvanezernyi van belőlük az égen. Janine gyorsan
és hatékonyan dolgozott: ellenőrizte a hajónk oldalához erősített nagy
ionsugárvetők rögzítőcsavarjait, miközben én az acélhevederek feszességét
vizsgáltam meg. Janine tényleg nem volt rossz kölyök. Tizennégy éves volt,
és szexuálisan kissé túlfűtött, az igaz, de az végképp nem az ő hibája
volt, hogy nincs mellette olyan személy, akin igazán kipróbálhatná
nőiessége erejét. Kivéve persze engem, s még csekélyebb mértékben az
apját. Minden kielégítő rendben volt, ahogy egyébként előre is biztosak
lehettünk benne. Már a nagy teleszkóp rögzítőnyergének csonkja mellett
várt rám, és jó kedélyállapotáról tanúskodott, hogy egy szót sem szólt
arról, ki oldotta ki és hagyta elúszni a műszert a semmibe a téboly
idején. Hagytam, hogy ő térjen vissza elsőként a hajóra. Magam még kint
maradtam vagy két percig. Nem mintha olyan fenemód élveztem volna a
látványt. Csak azért, mert az elmúlt három és fél év alatt ez a néhány
űrben töltött perc volt minden idő, amikor legalább megközelítőleg egyedül
érezhettem magam. Még most is másodpercenkénti jó
három kilométeres sebességgel haladtunk, de ezt persze nem érzékelheti az
ember, amikor nincs mihez viszonyítania. Inkább úgy tűnt, mintha
egyáltalán nem haladnánk. Igen gyakran volt ez az érzésem a három és fél
év alatt. Az egyik történet, amelyet számtalanszor hallottunk valamennyien
az öreg Petertől – ő maga ejtette úgy a nevét, hogy Pay-ter –, az apjáról
szólt, aki SS-farkas volt annak idején. Annak a farkasnak aligha lehetett
több tizenhat évnél a háta mögött, amikor a nagy vezért elérte a vég. Az
volt a feladata, hogy hajtóműveket szállítson a Luftwaffe egyik
repülőzászlóaljának, miután éppen alaposan befűtöttek nekik az
ME–210-esek. Payter azt mondja, hogy az apja bűntudattal ment a halálba,
mert nem ért oda idejében a motorokkal, hogy a zászlóalj szétkenhesse a
Lanc és a B–17-es gépeket, és ezzel megváltoztassa a háború kimenetelét.
Eléggé mulatságosnak találtuk a történetet, legalábbis amikor először
hallottuk. De nem ez volt igazán a legmulatságosabb. Hanem az, hogyan
szállította őket a jó öreg náci. Fogattal. Még csak nem is lovakkal, hanem
ökrös fogatokkal. És még csak nem is szekereken, hanem szántalpakon. A
korszak, legtökéletesebb sugárhajtóművei, amint a bevetés helyszíne felé
egy busa fejű kamasz kölyök terelgeti őket, kezében fűzfavesszővel és
térdig tehénlepényben gázolva. Odakint kóvályogva
az űrben, lassan araszolva előre egy olyan úton, amelyet egy hícsí hajóval
egyetlen nap alatt megtehetnénk, ha lenne ilyen hajónk, és rá tudnánk
venni, hogy azt csinálja, amit elvárunk tőle – valami halvány rokonszenvet
éreztem Payter néhai öregével szemben. A mi helyzetünk sem volt más.
Egyedül a tehénlepények hiányoztak.
Az 1284. nap. A pályamódosítás
a lehető legsimábban ment végbe, miután mindnyájan belenyomakodtunk a
létfenntartó rendszereinkbe, és elhelyezkedtünk gyorsulási székeinkben,
amelyeket úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen elférjenek bennük
légtartályaink és életjelkijelző egységeink is. Ha a meglehetősen csekély
szögelhajlásra gondolunk, az egész hókuszpókusz aligha érte meg a
fáradságot. Arról nem is beszélve, hogy nem sok hasznát vehettük volna a
létfenntartó egységeknek, ha bármi oly mértékben meghibásodik, hogy
tényleg szükségünk lesz rájuk jó ötezer csillagászati egységnyire
hazulról. De mindent elvégeztünk, ahogy a nagykönyvben megvan írva, mivel
a három és fél év alatt máskor is mindig így csináltuk.
Miután elfordultunk, a vegyi rakéták megtették a
kötelességüket, és leálltak, majd az ionsugárvetők léptek ismét üzembe, s
miután Vera sűrű csuklások és nyekergések közepette tétován
megállapította, hogy látszólag minden rendben van, jelezve persze, hogy
néhány héten belül a Földről is várja állítása igazolását – végre
megpillantottuk! Elsőként Lurvy pattant ki üléséből, és igyekezett a
vizuális megfigyelőhöz, amelyet sikerült pár másodperc alatt beállítania.
Mind odasereglettünk, és csak bámultunk bele. A
tápanyaggyár! Idegesítően szökdécselt a szűk látótérben, csak nehezen
sikerült fókuszban tartani. Még az ionrakéta is kölcsönöz némi vibrációt
az űrhajónak, mi pedig még jókora távolságban voltunk a céltól.
Halványkéken fénylett a csillagokkal telehintett sötétségben egy különös
alakú tárgy. Akkora volt, mint egy közepes irodaház, és sokkal
szögletesebb, mint eddig bármi más. Az egyik vége mégis le volt kerekítve,
az oldalán pedig úgy nézett ki, mintha hosszúkás, görbe hasadás lenne.
– Gondoljátok, hogy beleütközhetett valami? –
kérdezte Lurvy izgatottan. – Ó, nem! A legkevésbé
sem! – vágta rá az apja. – Pontosan ilyenre tervezték! Különben is, mit
tudunk mi a hícsí formatervezésről? – Akkor te meg
honnan tudod? – kérdezte Lurvy, de az öreg nem válaszolt neki. Nem is
kellett, hiszen valamennyien tisztában voltunk vele, hogy nincs honnan
tudnia, hogy csak a reménykedés beszél belőle, mert ha bármi baja esett,
akkor igazán nagy bajban vagyunk. Amit eddig kaptunk, csak arra volt elég,
hogy kijussunk oda, de az igazi fizetség, a hétévnyi gyötrelmes
körutazásért valamelyest is kárpótló fizetség reménye teljes mértékben a
tápanyaggyár működőképességétől függött. De legalábbis attól, hogy kellően
tanulmányozható és lekoppintható legyen. – Paul! –
kiáltott föl váratlanul Lurvy. – Nézd csak azt az oldalát, amelyik éppen
most fordul el tőlünk! Nem hajók azok ott?
Összehunyorítottam a szemem, úgy próbáltam meg kivenni, amit ő lát. Vagy
fél tucat kidudorodás éktelenkedett a műtárgy hosszú, egyenes oldalán.
Három vagy négy kisebb – és két egészen nagy. Azokra a képekre
emlékeztettek, amelyeket az Átjáró aszteroidjáról láttam, eléggé
hasonlítottak hozzájuk, már amennyire megállapíthattam. Csakhogy…
– De hát te vagy a veterán földerítő – mormoltam. –
Te mit gondolsz róluk? – Azt hiszem, hogy hajók. De
istenem! Láttad azt a két utolsót? Hogy azok mekkorák voltak!
Voltam már Egyesekben és Hármasokban. Jó csomó Ötöst is láttam. De
ilyesmit még sohasem! Azokban… nem is tudom… talán még ötven ember is
elférne! Ha nekünk olyan hajóink lennének, Paul!… Ha nekünk olyan hajóink
lennének! – Ha… ha – dörmögte az apja. – Ha nekünk
olyan hajóink lennének, és oda tudnánk irányítani őket, ahová akarjuk,
akkor mi lennénk a világ urai! Reménykedjünk benne, hogy még működnek!
Reméljük, hogy ott még egyáltalán működik valami. –
Persze hogy működik, papa – pötyögte egy csicsergő hang a hátunk mögött,
és megfordulván megpillantottuk, amint Janine egyik térdét a lebontó
cilindere alá szorítva előrenyújt egy horpadt palacknyit a legfinomabb,
házi készítésű, visszaforgatott, eredeti gabonamentes pálinkánkból. –
Amondó vagyok, hogy ezt valóban meg kell ünnepelnünk! – És csak
mosolygott. Lurvy elgondolkodó pillantást vetett
rá, de mivel az önkontrollja a helyzet magaslatán volt, csak ennyit
mondott: – Oké! Pompás gondolat, Janine. Lökd csak
körbe! Janine előkelő hölgy módjára
belekortyintott, majd továbbadta apjának a palackot.
– Gondoltam, hogy Lurvy meg te jó néven vennétek
egy „hálósipkát” – dünnyögte, miután megköszörülte a torkát. Csak a
tizennegyedik születésnapján kóstolhatta meg először a karcos löttyöt, még
nem kedvelte meg, csak azért erőltette, mert olyan felnőttes volt a dolog.
– Jó ötlet – bólintott Payter. – Már vagy… mennyi
is?… jó húsz órája talpon vagyok. Mindnyájunkra ráfér majd a pihenés,
mihelyt leszálltunk – tette hozzá, feleségemnek nyújtva az italt, aki jól
edzett torkába löttyintett vagy kétkupicányit, és kijelentette:
– Én még nem vagyok igazán álmos. Tudjátok, mihez
lenne a leginkább kedvem? Szeretném még egyszer lejátszani Trish Bover
szalagját. – Te jó ég, Lurvy! Már vagy millió
alkalommal láttuk! – Tudom, Janine. Neked nem is
kell megnézned, ha nem akarod, de egyre csak az jár a fejemben, hátha
Trish hajója az egyik azok közül, és… szóval szeretnék még egy pillantást
vetni rá. Janine ajka elkeskenyedett, de a génjei
működésbe léptek, és az akaratereje is fölért a nővéréével, ha éppen úgy
tartotta kedve. Ez volt az egyik dolog, amit alaposan szemügyre vettek,
mielőtt aláírhattuk a szerződést. – Mindjárt le is
hívom – mondta, és Vera billentyűzetéhez lépett. Payter megcsóválta a
fejét, visszavonult a magánzsákjába, és elhúzta a harmonikaszerű
térelválasztót, hogy kirekesszen bennünket, miközben mi a konzol köré
gyűltünk. Olyan szalag volt, amely képet és hangot egyaránt
produkálhatott. Néhány másodperc alatt életre is zizegte magát, és mi
megpillanthattuk szegény, dühös Trish Bovert, amint a kamera felé fordulva
kimondja az utolsó szavakat, amelyeket valaha valaki még meghallhat a
szájából. Bármely tragédia csak egy darabig lehet
igazán tragikus, mi pedig ezt számtalanszor végighallgattuk már a három és
fél év alatt. Időnként előhívtuk a szalagot, és végignéztük a képsorokat,
amelyeket kézi kamerájával fölvett. Néztük meredt szemmel. És nem azért
bámultuk dermedten és zaklatottan, mert arra számíthattunk, hogy valamivel
is többet megtudhatunk belőle, mint amit már az Átjáró Társaság
szakemberei megtudtak, ámbár sohasem tudhatja igazán az ember. Inkább
azért, mert újabb bizonyosságra volt szükségünk arról, hogy az egész buli
megéri a fáradságot. Az igazi tragédia ugyanis abban rejlett, hogy Trish
nem is sejtette, mit talált tulajdonképpen. „Itt a
nulla hetven négy D tizenkilences misszió beszámolója – kezdődött a szöveg
eléggé nyugodt hangon. – Úgy érzem, bajba kerültem. Eljutottam egy hícsí
műtárgyhoz vagy micsodához, dokkoltam rajta, és most nem tudok fölszállni.
A leszállórakétáim működnek. Viszont a főhajtómű nem. És semmi kedvem itt
maradni, míg föl nem fordulok éhen.” Még hogy éhen! Miután a műszakiak
kielemezték Trish fotóit, megállapították, hogy a „műtárgy” nem egyéb,
mint az általuk oly régen keresett CHON tápanyaggyár!
De az még korántsem volt egyértelmű, hogy megéri-e
a fáradságot, az pedig egészen világos volt, hogy Trish szerint nem érte
meg. Ő csak arra gondolt, hogy odakint kell elpusztulnia, méghozzá
semmiért, még csak a küldetése fejében neki járó summát sem söpörheti be.
Végső elkeseredésében azután arra az elhatározásra jutott, hogy megkísérli
a visszatérést a leszállóegységén. Beült a fülkébe,
a Nap felé irányozta, bekapcsolta a hajtóműveket, és bekapott egy
tablettát. Vagyis egy csomó tablettát… amennyije csak volt. Azután
maximumra állította a fagyasztószekrényt, belebújt, és magára csukta az
ajtót. – Olvasszatok ki, majd ha megtaláltok –
mondta –, és ne feledkezzetek meg a honoráriumomról!
És még az is lehet, hogy egyszer így lesz. Ha végül
tényleg megtalálja valaki. Ami nagyjából olyan tízezer éven belül
valószínű. Akkortájt még bárki foghatta halvány rádióüzenetét, akár az
ötszázadik automatikus ismétlést is, de mire tényleg befogták, Trish már
nem láthatta semmi hasznát. Sohasem válaszolt.
Miután Vera lejátszotta a szalagot, nyugodtan visszahelyezte a tárolójába,
amint a képernyő elsötétedett. – Ha Trish valódi
pilóta lett volna, és nem azoknak az átjáróbeli földerítő go-go görlöknek
az egyike, akik csak zsupsz! beugranak a buliba, megnyomják a gombot,
aztán a hajó csinálja, amit csinálnia kell – mondta Lurvy, szintén nem
először –, akkor jobban értett volna a dolgához. Azt a kevés delta–V
hajtóanyagot, ami a leszállóegységben a rendelkezésére állt, a
szögsebesség leküzdésére kellett volna fölhasználnia, ahelyett hogy arra a
fejesugrásra pocsékolja el egyenest a Naprendszer közepébe.
– Köszönöm szépen, rakétapilóta-szakértő –
feleltem… én sem először. – Így számíthatott volna rá, hogy jóval előbb
suttyan be az aszteroidák közé, ugye? Az egészre talán hat-hétezer év is
elegendő lett volna! Lurvy megvonta a vállát.
– No, én megyek, lefekszem – mondta, még egy
utolsót húzva a palackból. – És te, Paul? – Ó, add
egy kicsit kölcsön nekem! – vágott közbe Janine. – Megkértem Pault, hogy
magyarázza el röviden az ionhajtóművek gyújtásmechanizmusát.
Lurvy védőreflexei azonnal működésbe léptek.
– Biztos vagy benne, hogy csak azon akarsz
végigfutni vele? Ne játszd az eszed, Janine! Már eddig is ki tudja,
hányszor végigvettétek azt az anyagot, és az egész amúgy is Paul területe.
– No és mi van, ha Paul kidől a sorból? –
tiltakozott Janine. – Honnan tudjuk, hogy nem köszönt ránk a téboly ideje
éppen menet közben? Hát persze, ezt senki sem
tudhatta biztosan, és már magam is arra a következtetésre jutottam, hogy
ilyesmi igencsak előfordulhat velünk. Úgy százharminc naponta bukkant föl
a dolog, tíz-tizenkét napnyi plusz-mínusz eltéréssel. Most éppen
közeledtünk a határidőhöz, de azért azt mondtam: –
Tulajdonképpen egy kicsit fáradt vagyok, Janine. Megígérem neked, hogy
holnap majd megcsináljuk. – Vagy bármikor, amikor a másik kettő
valamelyike is ébren van; csak az volt a fontos, hogy ne maradjak egyedül
Janine társaságában. Olyan hajóban, amelynek egész szabad tere egy
motelszobányi, meglepetéssel vennék tudomásul, milyen nehéz ilyesmit
megszervezni. Nem is csak nehéz. Egyszerűen lehetetlen.
De valójában nem voltam fáradt, és amikor Lurvy
elnyúlt mellettem, és elcsöndesedett, túl simán lélegezve ahhoz, hogy
horkolásnak lehessen nevezni, de ugyanakkor világos jeleit mutatva az
alvásnak, én csak tekeregtem a lepedőim között, teljesen éberen, és azon
töprengtem, vajon milyenek az esélyeink. Úgy éreztem, hogy ezt naponta
legalább egyszer el kell végeznem. Legalábbis, amikor egyáltalán
fölcsillant valami kis remény. Most éppen volt
valami, amiben megkapaszkodhatok. Négyezernél több csillagászati egység
igazán hosszú út… ez pedig itt olyan, mint a varjak röpte. Vagy éppen,
mint a fotonsugáré, mert mondanom sem kell, nem túl sok varjú röpdös
odakint, a szomszédos csillagközi űrben. Ha úgy háromtrillió kilométerre
becsüljük, közel járunk az igazsághoz. Mi pedig ráadásul spirális pályán
haladtunk, ami azt jelenti, hogy jórészt a Nap körül kóvályogtunk, mielőtt
igazán kijutnánk. Az utunk tehát nem is annyira 25 fénynapnyi lehetett,
sokkal inkább hatvan körül. És ha egész úton teljes hajtóerővel haladunk,
akkor is még messze járunk a fénysebességtől. Három és fél év… és egész
idő alatt az jár az eszünkben: „Eegen, tegyük föl, hogy valaki rájön a
hícsí hajtómű titkára, mielőtt mi odaérnénk. Ez a legcsekélyebb mértékben
sem lenne a hasznunkra. És jóval több, mint három és fél évbe telne,
mielőtt minden szükséges munkálatot elvégezhetnek a nagy fölfedezés után.
És mit gondolnak, milyen hátul lenne a rangsorban az a feladat, hogy
utánunk jöjjenek?” Egyszóval azzal vigasztaltam
magamat, hogy nem veszhet kárba minden igyekezetünk, hiszen már csaknem a
célnál járunk. Már csak annyi van hátra, hogy
rászíjazzuk a nagy ionhajtóműveket, meggyőződjünk róla, hogy
működőképes-e, meginduljunk a lassú visszaúton, az egész cókmókot
magunkkal vonszolva a Föld felé. Visszatértem az
agyondédelgetett gondolathoz, hogy máris majdnem ott vagyunk.
A gondolat, hogy az üstökösökből próbáljunk élelmet
előteremteni, nem igazán új. Egészen Krafft Ehricke ötletéig nyúlik
vissza, legalább az 1950-es évekig, csak az ő elgondolásának az volt a
lényege, hogy gyarmatosítsuk őket. Nem is lett volna értelmetlen a dolog.
Vinnénk magunkkal némi vasat meg nyomelemeket. A vasat, hogy valami
lakóhelyet építsünk magunknak, a nyomelemekkel pedig a CHON-mócsingokból
lotaringiai mártást vagy hamburgereket gyárthassunk… és akkor a
végtelenségig eléldegélhetünk a körülöttünk föllelhető ennivalón. Merthogy
az üstökösök csupa ilyesmiből állnak. Egy kis porból, néhány
szikladarabból és rengeteg jéggé fagyott gázból. Méghozzá milyen gázok
azok? Oxigén. Nitrogén. Hidrogén. Szén-dioxid. Víz. Metán. Ammónia.
Ugyanaz a négy elem újra meg újra. CHON. Carbon, hidrogén, oxigén,
nitrogén… és mit is jelent végül ez a CHON? Nem jó.
Az üstökösök pontosan azokból az elemekből állnak, mint mi magunk, a
C-H-O-N pedig azt jelenti: „ennivaló”! Az
Oort-felhő sok millió, megatonnás nagyságrendű kajaadagból áll össze.
Odalent a Földön vagy tíz-tizenkét milliárdnyi éhes ember mereszti rá a
szemét a nyálát csorgatva. Afölött máig késhegyre
menő viták zajlanak, mi keresnivalójuk van az üstökösöknek odakint, abban
a felhőben? Még azt sem sikerült eldönteni, vajon csoportokba
rendeződtek-e. Öpik jó száz évvel ezelőtt kijelentette, hogy a valaha
észlelt üstökösöknek több mint a fele körülhatárolható családokba
szerveződött, és attól fogva a követői is csak ezt hangoztatják. Whipple
azt mondta, locsogás az egész, és még egyetlen olyan csoportot sem
határoztak meg eddig, amelyben három üstökösnél több lett volna. És
ugyanezt szajkózták az ő követői. És akkor jött Oort, aki
megpróbálta gatyába rázni a dolgokat. Az volt az elképzelése, hogy az
üstökösök hatalmas kagylóhéjként ölelik körül az egész Naprendszert, a nap
pedig időnként kinyúl, hogy elkapjon és a perihéliumba magához szippantson
egyet-egyet. És ilyenkor megpillantjuk a Halley-üstököst, vagy éppen azt,
amelyet akkoriban a betlehemi csillag néven emlegettek. Ekkor aztán egy
csomó fickó azon kezdett rágódni, hogy miért éppen így kell végbemennie az
egésznek. Kiderült, hogy a dolog lehetetlen, legalábbis akkor, ha
elfogadjuk, hogy az Oort-felhő a maxwelli elvek szerint épül fel.
Valójában, ha elfogadjuk a normális felépülés tételét, azt is tudomásul
kellene vennünk, hogy semmiféle Oortfelhő nem is létezik. A kis híján
szabályosan parabolikus röppályákat sehogy sem vezethetjük le valamiféle
Oortfelhőből. Ez volt R. A. Lyttleton korszakalkotó megállapítása. Ekkor
azonban nagy merészen megjegyezte valaki: és ki állítja, hogy az eloszlás
nem lehet eltérő a maxwellitől? Így nyertünk végre némi bizonyosságot. Az
egész nem más, mint zagyvaság. Léteznek viszonylag sűrű üstököscsoportok,
közöttük pedig tágas űrszelvények, ahol szinte egyáltalán nem fordulnak
elő. És míg a hícsík a gépezetüket gazdag
üstökösmezőkre csapták ki legelni, ennek ma már sok százezer éve, és azok
a térdarabok azóta üstökössivatagokká váltak. Amennyiben a szerkezet
működik, nem sok tennivaló marad körülötte. (Az is lehet, hogy mára már
mindet fölfalta.) Elalvás közben azon járt az
eszem, vajon milyen íze lehet a CHON-eledelnek. Nem lehet sokkal rosszabb
annál, amin három és fél éve élünk, és ami javarészt saját visszaforgatott
anyagunkból áll.
Az 1285. nap. Janine ma kis híján elkapott. Éppen
Verával sakkoztam, mindenki más aludt. Majdnem teljesen elégedett voltam,
amikor a keze körülsiklott a nagy fülhallgatón, és eltakarta a szememet.
– Ne marháskodj, Janine – mondtam, s amikor
megfordultam, láttam, hogy fölhúzta az orrát. –
Csak éppen Verát akartam használni – motyogta. –
Ugyan mire? Levélkéhez, amit valamelyik filmcsillagodnak írsz?
– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel –
panaszkodott. Nagy meglepetésemre teljesen föl volt öltözve. Az arca
ragyogott, nedves haja szorosan odatapadt a tarkójához. Úgy nézett ki,
mint a komoly gondolkodású serdülő mintapéldánya. – Amit igazán akartam –
mondta komoran –, hogy Verával átfussuk még egyszer a hajtóművek
sajátosságait, mivelhogy te nem óhajtasz nekem soha segíteni.
Az egyik ok, amiért Janine velünk jöhetett, hogy
nagyon okos volt. Mindnyájan azok voltunk. Azoknak kellett lennünk, hogy
fölfogadjanak bennünket erre az expedícióra. S az egyik dolog, amire az
éles eszét használta, az volt, hogyan cserkésszen be engem.
– No, rendben van – adtam meg magam –, igazad van,
de most mit csináljak? Vera! Töröld a játékot, és hívd le nekünk a
tápanyaggyárhoz vezető utazás legfontosabb műszaki adatainak programját.
– Máris – reagált a gép –…Paul. – A sakktábla
eltűnt, és a helyén gyorsan fölépült a tápanyaggyár hologramja.
Teleszkopikus képeink alapján Vera kiegészítette információit, így az
objektum ábrája kiegészült a körülötte lévő porfelhővel és az egyik oldala
közelében bukdácsoló piszkos hólabdával. – Töröld a
porfelhőt, Vera – utasítottam, mire a folt eltűnt, és a tápanyaggyár képe
mérnöki tervrajz pontosságával bontakozott ki a képernyőn. – Tessék,
Janine. Most mi legyen az első lépés? – Dokkoljunk
– vágta rá azonnal. – Reméljük, hogy a leszállóegység fantomképe jól
illeszkedik és simán beállítható a dokkba. Ha ez mégsem menne, valamilyen
horgonyokkal rögzíthetjük a felület egy bizonyos pontján. Akárhogy is, a
hajónk a szerkezet stabil részévé válik, s így a letapogatóinkat
használhatjuk a helyzet fölmérésére. – A következő?
– Az első számú előegységünket leválasztjuk, és
hozzáerősítjük az objektum hátuljához… oda ni! – Ezzel rámutatott a
hologram egy bizonyos pontjára. – Ott szépen rögzítjük a felülethez, és
mihelyt a helyére illeszkedett, aktiváljuk. –
Vezérlés? – Vera megadja majd a szükséges
koordinátákat… hoppá!… Bocsáss meg, Paul! – Kibillent a Vera és közöttem
lévő szilárd helyzetéből, és megmarkolta a vállamat, hogy visszanyerje
egyensúlyát. Nem vette el rólam a kezét. – Azután megismételjük a
folyamatot a másik öttel is. Mikorra mind a hatot kilőttük, akkorra
szögmásodpercenként kétméternyi delta–V-vel rendelkezünk majd a Pu–239-es
generátorunk felől. Akkor hozzáfogunk a tükörfólia kiteregetéséhez…
– Nem jó! – Hát persze!
Először megvizsgáljuk az összes rögzítőkábelt, hogy meggyőződjünk róla,
szilárdan tartanak-e. Oké, de most adottnak veszem a dolgot. Akkor
ráhajtunk a szoláris energiaforrással, és mire azt fölhasználjuk, úgy két
egész egynegyed méternyire leszünk… – Először is,
Janine: minél közelebb jutunk hozzá, annál nagyobb lesz az energia. Ez
eddig rendben van. Most fussunk végig a gyakorlati részen. Tehát a
hajónkat hozzáerősítjük a hícsí objektum fémfelületéhez. Ezt hogyan
oldanád meg? Ekkor hozzáfogott a téma részletes
kifejtéséhez, és istenemre, mindent pontosan tudott. Közben a vállamra
tett keze lassan a karom alá csúszott, megindult a mellkasom felé lágy,
simogató mozdulatokkal. Mellesleg egész idő alatt duruzsolta a fülembe a
hideghegesztés helyes föltételeit, a hajtóműirányzékok beállításának
szabályait, teljesen komoly és koncentrált arckifejezéssel, miközben
ujjaival már a hasamat birizgálta. Tizennégy éves! De nem látszott, nem
érződött tizennégynek, még az illata sem olyan volt: Lurvy maradék
unciányi Chaneljének felhőjébe burkolózott. Vera mentette meg a helyzetet.
Ügyes szerkezet, mindent figyelembe vesz, amikor bennem már szertefoszlik
a menekülés iránti vágy. Miközben Janine még egy löketet préselt ki az
egyik hajtóműből, a hologram kimerevedett, és Vera megszólalt:
– Vezérlőüzenet beérkezése. Fölolvassam neked…
Paul? – Nosza rajta! – Janine könnyed mozdulattal
visszahúzta a kezét, amint a hologram elhalványodott, és a helyén
megjelent az üzenet szövege:
Utasítást
kaptunk, hogy kérjünk önöktől egy szívességet. A 130 napos szindróma
legközelebbi kitörése a következő két hónap során várható. Az egészségügy
úgy véli, hogy a tápanyaggyár önök által körvonalazott tulajdonságainak
teljes vizuális megjelenítése, a helyzet kedvező alakulásának
kihangsúlyozása és az ügy jelentőségének bemutatása jelentősen
csökkenthetné a feszültségeket és a várható károk mértékét. Kérem,
kövessék a mellékelt előírást. A lehető leghamarabbi teljesítést kérjük,
hogy rögzíthessük és a maximális hatékonysággal széles körű adásba
tehessük az üzenetet!
– Adjam ki a
szöveget? – kérdezte Vera. – Rajta, gyerünk…
nyomtatásban – tettem hozzá. – Azonnal… Paul. – A
képernyő kiürült és elhalványodott, gépünk pedig nyomtatott lapok
szalagkígyóját lökte ki magából. Összehajtogattam, hogy kényelmesen
elolvashassam, és megkértem Janine-t, hogy menjen és ébressze föl nővérét
és apját. Nem tiltakozott. Szívesen benne volt a hazai népségnek szóló
tévéadások készítésében, az ilyesmi mindig legyezőnyi levelet jelentett
híres emberektől a derék kis űrhajóslány számára.
Az írás azt tartalmazta, amit várhattunk. Megkértem Verát, hogy soronként
írja ki a képernyőre, így alig tíz perc alatt kényelmesen beolvashattuk
volna. De a sors nem így rendelkezett. Janine követelte, hogy a nővére
szedje rendbe a frizuráját, még Lurvy is úgy döntött, hogy szüksége van
egy kis sminkre, Payter meg a szakállát akarta megigazíttatni. Méghozzá
velem. Summa summárum, a műszaki hibákat is beszámítva vagy hat órán
keresztül vacakoltunk, és akkor még a teljes havi, tévézésre pocsékolt
energiamennyiséget nem is említettem. Összesereglettünk a kamera előtt,
családias, de elhatározott képet vágva, és elkántáltuk, minek a
véghezvitelére készülünk… egy olyan közönségnek, amely egy jó hónapig még
semmit sem láthat az adásból, mi meg akkorra már igencsak a helyszínen
leszünk. De ha ez a legcsekélyebb segítséget is jelenti számukra, akkor
megéri a fáradságot. A 130 napos láznak már nyolc vagy kilenc rohamán
estünk át, mióta úton vagyunk. Minden alkalommal más-más tünetekkel
jelentkezett: szexmámor vagy depresszió, mélabú vagy könnyed jókedv
kísérte. Egyszer éppen kint tartózkodtam, amikor lecsapott, akkor ment
taccsra a nagy teleszkóp, és ráadásul nagyjából egyforma esélyem volt rá,
hogy visszakerülök a hajóra vagy sem. Egyszerűen nem érdekelt a kérdés.
Azt képzeltem, hogy magányos vagyok, és eláraszt a düh, hogy majomszerű
lények üldöznek, és inkább a halált választom. Odalent pedig, a milliárdok
által telezsúfolt Földön, akiket ilyen vagy olyan mértékben és formában
szinte kivétel nélkül elkapott a kór, minden egyes alkalommal szó szerint
pokoli volt a helyzet. Már tíz éve, hogy kezdett kibontakozni. Eleinte
visszatérő természeti csapásnak minősítették, de senki sem volt tisztában
az igazi okával. Persze mindenki arra vágyott, hogy
egyszer vége szakadjon.
Az 1288. nap. A dokkolás napja! Payter
kezelte az irányítópultot, ilyen kényes feladatot semmiképp sem bízott
volna Verára, Lurvy meg nyakig benne volt a pályamódosítások
meghatározásának keserves munkájában. Csak akkor kerültünk viszonylag
megnyugtató helyzetbe, amikor áthatoltunk a tápanyaggyártól nem egész egy
kilométernyire terjedő, apró részecskékből és gázokból álló felhőn.
Onnan, ahol Janine társaságában ültünk,
létfenntartó rendszerünkbe zárva, alig követhettük figyelemmel, mi is megy
végbe odakinn. Payter feje és Lurvy szélesen gesztikuláló keze mellett
föl-fölvillant a hatalmas, ősrégi gépezet képe, de csak egy-egy
pillanatra. Nem több a kékesen csillogó fémfelületnél, néha egy
dokkolónyílásnál vagy valamelyik özönvíz előtti hajó körvonalainál…
– Hogy a pokol tüze!… Félrecsúszom!
– Dehogyis, Payter! Az a nyavalyás vacak gyorsult
föl egy picit. …vagy egy kósza csillagnál. Az
életmentő készülékekre nem volt igazán szükségünk. Payter finoman
taszigált bennünket ide-oda, mint valami medúzákat egy akváriumban. Meg
akartam kérdezni, honnan és hogyan keletkezett az a fölgyorsulás, de a két
pilóta teljesen elmerült a munkájában, és különben sem voltam biztos
benne, hogy tudják a választ. – No, az elkapta!
Most tuszkold be abba a középső dokkolónyílásba, ott, a három közül!
– Miért pont abba? – És
miért ne? Azért, mert azt mondtam! Aztán két vagy
három percig tartott, míg beékelődünk, majd ismét viszonylagos nyugalom
következett. Az orrcsúcson elhelyezkedő hícsí kapszula pontosan
illeszkedett az ősrégi nyílásba. Lurvy lenyúlt, és
kikapcsolta a vezérlőpultot. Egymás képébe bámultunk. Megérkeztünk!
Illetve, más szemszögből nézve, félúton jártunk.
Félúton… hazafelé.
Az 1290. nap. Nem is volt meglepő, hogy a hícsí
légkör számunkra is belélegezhető. Inkább az volt a csoda, hogy még egy
morzsányi is maradt itt belőle azóta, hogy többtucatnyiszor százezer évvel
ezelőtt valaki is szippantott belőle. És nem ez volt az egyetlen
meglepetés. A többiek csak ezután következtek, és mindegyik élesebb és
kellemetlenebb volt az előzőnél. És nem csak a
légkör volt, ami épségben maradt. Az egész szerkezet ép volt… teljesen
működőképes állapotban! Erre azonnal rájöttünk, amint behatoltunk, és az
elemzőink jelezték, hogy levehetjük a sisakjainkat. A kékesen fénylő
fémfalak érintésre langyosak voltak. Mindemellett enyhe, folyamatos
rezgést érzékeltünk. A hőmérséklet tizenkét fok körüli lehetett, eléggé
hűvös, de nem rosszabb egynémely földi lakóházénál, amelyekben
megfordultam. Kíváncsiak rá, mely szavakat ejtett ki először emberi lény a
tápanyaggyár falain belül? Paytertől származtak, és a következőképpen
hangzottak: – Tízmillió dollár! Még az is lehet,
hogy száz! És ha ő nem mondja ki, valamelyikünk
előbb-utóbb biztosan megtette volna. Várhatóvá vált, hogy díjazásunk
csillagászati összegekre rúg majd. Trish beszámolójában egy szó sem esett
arról, vajon működőképes-e a tápanyaggyár vagy sem. Az egészről annyit
tudtunk csupán, hogy talán valami üres hüvely lehet, semmi figyelemre
érdemes nincs benne. Most pedig egy komplett és nagyméretű hícsí műtárgy
állt előttünk, működő állapotban! Semmi olyasmit nem ismertünk, amivel
összehasonlíthattuk volna. A Vénusz alagútjait, a régi hajókat, még magát
az Átjárót is gondosan kiürítették vagy félmillió évvel ezelőtt. Ez a hely
viszont be volt rendezve! Meleg, lakható és zümmög, halvány
mikrohullámú sugárzásban fürdik, egyszóval eleven! És ráadásul egyáltalán
nem látszik öregnek. Csekély volt az esélyünk, hogy
alaposan földeríthetjük. Minél hamarabb megmozdítjuk a Föld felé, annál
előbb besöpörhetjük az általa ígért javadalmunkat. Megengedtük magunknak,
hogy egy jó órányit kószáljunk az élvezhető levegővel teli térben,
be-bekukkantva nagyméretű szürkés és kékes fémtárgyakkal teli
helyiségekbe, átcsusszanva a szűk folyosókon, menet közben lakmározva a
talált élelemből, zsebkommunikátorainkon keresztül cseverészve egymással
(miközben mindezt Vera továbbította a Földre), részletesen beszámolva
róla, mit találtunk. Azután: munkára! Ismét felöltöttük védőruhánkat, és
nekiláttunk az oldalrakomány kiszabadításának.
Ekkor ütköztünk az első komolyabb nehézségbe. A
tápanyaggyár nem szabad pályán mozgott. Volt bizonyos gyorsulása.
Valamiféle hajtómű terelte előre. Nem volt ez jelentős erő: egyszázaléknyi
g-nél is kevesebbnek bizonyult. Ugyanakkor az
elektromos rakétamotorok darabonként többet nyomtak tíz tonnánál. Ez még a
valóságos tömeg egy százaléka mellett is több mint száz kilogrammot
jelentett, ha nem számoljuk is a tíztonnás tehetetlenségi nyomatékot.
Amint hozzáláttunk az első leszereléséhez, egyik végén kiszabadította
magát, és távolodni kezdett. Payter ugyan ott volt, hogy megragadja, de a
súly több volt annál, amit huzamosan megtarthatott volna. Odavonszoltam
magam, és egyik kezemmel megragadtam az oldalrakományt. A huzaljai
összekapcsolták a mellette levővel, ezáltal a helyén tarthattuk, míg
Janine odaér és körülkanyarítja egy biztosítókábellel.
Akkor visszamentünk a hajóra, hogy ismételten
átgondoljuk a helyzetet. Máris kimerültünk. Több
mint háromévnyi bezártság után szokatlan volt számunkra a kemény fizikai
munka. Vera bioellenőrző rendszere is jelezte, hogy fölgyülemlenek bennünk
a kimerültség méreganyagai. Egy darabig egymásra vicsorogtunk és
morogtunk, azután Payter és Lurvy nyugovóra tért, mialatt Janine
társaságában megpróbálkoztunk egy olyan rögzítőrendszer kidolgozásával,
amelynek segítségével oldalrakományunk darabjait legalább addig
biztonságba helyezhettük, míg teljesen le nem választottuk őket.
Körülvezettünk a tápanyaggyáron három masszív kábelt, vezérlősodronyokkal
kísérve őket úgy, hogy ne hasítsanak bele a héjazat menetirány szerinti
túlsó végébe, és biztonságosan összeszedhetők maradjanak. Tíz óránkba
került, mire egyetlen rakétát a megfelelő helyzetbe kényszerítettünk. Első
nekifutásra ez eltartott vagy három napig. Mire nagyjából helyretettük a
dolgokat, begörcsölt, meredt szemű roncsokká váltunk, a szívünk
eszeveszetten kalapált, izmainkat eluralta a mindent betöltő sajgás.
Megengedtünk magunknak egy teljes alvásciklust, majd néhány órás céltalan
csámborgást a tápanyaggyár belsejében, mielőtt visszatértünk volna a
rakéták indításához szükséges, megbízható beállításához. Payter volt
közülünk a legtevékenyebb: négykézláb kúszva bejárta a hozzáférhető
folyosók jó részét, vagy féltucatnyit. – Mindegyik
zsákutcába vezet – közölte visszatérve. – Úgy tűnik, az egész objektumnak
csak a tizedrészéhez férhetünk hozzá, hacsak nem vágunk nyílásokat a
falakba. – Most még semmiképpen – mondtam.
– Sohasem! – jelentette ki Lurvy határozottan. –
Mindössze annyi a dolgunk, hogy leszállítsuk ezt a micsodát. Ha bárki föl
akarná darabolni, erre csak a visszatérésünk után kerülhet sor! Amikor már
megkaptuk a pénzünket. – Ezzel megfeszítette az izmait, karba tette a
kezét, és zordan hozzátette: – Mellesleg itt lenne az ideje, hogy
hozzálássunk a rakéta rögzítéséhez! Még jó két
napunkba beletelt, mire ezzel végeztünk, de végül csak a helyére került. A
rendelkezésünkre bocsátott hegesztőkészülékek, amelyekkel úgymond a hícsí
fémhez tapaszthattuk az acélt, végül is beváltak. Amennyire legalábbis
statikus nézőpontunkból megállapíthattuk, szilárdan tartottak.
Visszamentünk a hajóra, és fölszólítottuk Verát, hogy kapacitásának tíz
százalékát fordítsa erre a kérdésre. Abban a
pillanatban enyhe billenést éreztünk: a rendszer működött! Egymásra
vigyorogtunk, én pedig benyúltam a legintimebb rejtekhelyemre, azért az
üveg pezsgőért, amelyet kifejezetten erre az alkalomra tettem félre.
Még egy rendülés… Hipp-hopp,
hipp-hopp, a mosoly egymás után lehervadt az arcunkról. Úgy tűnt, mintha
meglódult volna az egész szerkezet. Lurvy a
kibernetikus táblához szökkent. – Vera! Jelentést
kérek a delta–V-ről! A kivilágosodó képernyőn
megjelentek a kívánt erővonalak. A középpontban a tápanyaggyár állt, az
erőnyilak kétfelé sugároztak elő belőle. Az egyik a mi hajtóművünké volt,
amint nekifeszült a héjazat ellenállásának. A másik nem volt látható.
– További nyomóerő kell a röppálya módosításához,
Lurvy – csipogott Vera. – A vektormutatók ugyanazt az irányt és magnitúdót
jelzik, mint az előző delta–V esetén. Rakétánk
tovább nyomakodott előre a tápanyaggyár felé, de ez sem jelentett
valóságos előrehaladást: a szerkezetnek erős ellennyomása volt.
Az
1298. nap. Megtettük, amit nyilvánvalóan meg kellett tennünk. Minden
lehetséges készüléket kikapcsoltunk, és üvöltve kértünk segítséget.
Aludtunk, ettünk, és látszólag végtelen ideig
lófráltunk az objektum körül, kívánva, hogy ne is létezzen a 25 napos
várakozási idő. Vera sem lehetett igazán a segítségünkre.
– Adják le a teljes telemetrikus adatsort – mondta,
majd: – Várjanak a következő utasításokra! – De hát eddig is csaknem
mindig ezt csináltuk. Egy vagy két nap múltán
mégiscsak úgy döntöttem, hogy előhúzok egy üveg pezsgőt, hogy legalább
igyunk egy jót. A 0,1-es gravitáció mellett a szénsavnak nagyobb volt az
ereje, mint a tömegvonzásnak, s így az ujjamat a palack szája és minden
pohár fölött ott kellett tartanom, hogy megakadályozzam az ital
szétspriccelődését. Némi erőfeszítés után mégiscsak pohárköszöntőt
mondhattunk. – Nem is olyan rossz – mormolta
Payter, miután nagy keservesen felhörpölte az italt. – Legalábbis, mivel
mindannyian legkevesebb egy pár milliócskára számíthatunk.
– Mármint ha megérjük, hogy zsebre vághassuk a
summát – mordult föl Janine. – Ne légy már ilyen
kishitű, te lány! Valamennyien tudtuk, hogy a küldetés kudarcba is
fulladhat, amikor aláírtuk a szerződést. – És valóban ez is volt a
helyzet. A hajót ugyan úgy tervezték, hogy saját energiaforrásával
visszaindulhasson, azután belőhessük a fotonhajtóműveket, amelyek négy, ha
nem több év alatt hazaröpíthetnek. – No és akkor mi
van, Lurvy? Én addigra tizennyolc éves aggszűz leszek! Egy komplett
kudarc! – Te jóisten! Janine, menj és kutass föl
még valamit, jó? Belefáradtam a képed látásába. És
így voltunk valamennyien: sokkal jobban idegesítettük egymást, és egyre
kevesebb volt a türelmünk, sokkal kevesebb, mint amikor még a hajó szűk
kalickájában rostokoltunk. Most, amikor több terünk volt rá, hogy
elkerülhessük egymást, a végső határig legalább negyed kilométer, mégis
sokkal durvábbak voltunk egymással, mint bármikor. Minden huszadik órában,
vagy valahogy így, Vera kis buta agya végigfésülte a rendelkezésére álló
programokat, és előállt valami új kísérlet javaslatával: csináljunk
teszteket egyszázalékos, harmincszázalékos vagy akár százszázalékos,
teljes energiával! Ahhoz pedig elég hosszú időre össze vagyunk zárva, hogy
elrendezzük és értékeljük is a feladatokat. De mindig csak ugyanaz
ismétlődött. Teljesen mindegy volt, milyen energiával rontunk a
tápanyaggyárra, a nyavalyás műtárgy mindig ugyanakkora energiát érzékelt,
ugyanúgy válaszolt reá, és pontosan ugyanakkora nagyságrendű ellenerővel
válaszolt és ugyanabban az irányban, hogy lassú mozgással haladjon a csak
általa ismert cél felé. Vera egyetlen hasznos terméke egy bizonyos elmélet
volt: a gyár földolgozta az üstököst, amelyet éppen elemésztett, és most
egy másik felé indul tovább. De ez is csupán elméletileg volt érdekes.
Gyakorlatilag semmilyen segítséget sem nyújtott. Így tehát csak
csámborogtunk tovább, magunkkal cipelve a kamerákat minden elérhető
helyiségbe és folyosóra. Amit láttunk, a kamerák is látták, és nyomban
továbbították is az idősugáron a Földre, de mindez semmi segítséget sem
nyújtott nekünk. Megtaláltuk a helyet, ahol Trish
Bover viszonylag könnyedén behatolhatott az üzembe. Payter volt az, aki
rálelt arra a helyre, és mindnyájunkat odahívott, hogy nézzük meg. Össze
is futottunk, hogy tanulmányozzuk egy rég elporladt reggeli maradványait,
egy szétszaggatott harisnyanadrágot és az általa a falra fölfirkált
szavakat:
ITT JÁRT TRISH BOVER
és
AZ ÚR SEGÍTSEN MEG ENGEM!
– Lehet, hogy az Úr megteszi – mondta Lurvy egy idő
után –, de azt nem látom, hogy bárki más mit tehetne érte!
– Valószínűleg tovább tartózkodott itt, mint
gondoltam volna – állapította meg Payter. – Egész csomó szemét van
szétszórva néhány szomszédos helyiségben. – És
miféle szemét? – Összeszáradt élelmiszerek
leginkább. Odalent, a másik dokkolófedélzet felé, tudod, amerre azok a
fények vannak! – Tudtam, miről van szó, ezért Janine társaságában
elmentem, hogy megnézzük. Az ő ötlete volt, hogy együtt menjünk, ami engem
eleinte nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. De lehet, hogy a 12 fokos
hőmérséklet és bármi olyasminek a hiánya, ami távolról is ágyra
emlékeztetne, letörte az érdeklődését, de az is lehet, hogy túlságosan
depressziós és csalódott volt hozzá, hogy most is a szüzessége
elveszítésén fáradozzon. A szétszórt ételmaradványokra hamar rábukkantunk.
Nekem nem úgy tűntek, hogy az Átjáró élelmiszer-egységcsomagjaiból
származnak. Úgy látszott, hogy most is csomagolva vannak, párat meg sem
próbáltak kinyitni. Három nagyobb, akár egy jó szelet kenyér, valami
vöröses, selymes anyagba vagy micsodába volt csomagolva. Két másik kisebb
zöld volt, egy pedig ugyanolyan piros, mint az előzőek, csak rózsaszín
pöttyökkel. Kísérleti céllal fölbontottunk egyet. Romlott halszaga volt,
már nyilvánvalóan ehetetlen. De valamikor finom lehetett.
Hátrahagytam Janine-t, hogy menjen vissza, és
keresse meg a többieket. Ők aztán kinyitották a kis zöld csomagot. Nem
tűnt romlottnak, de kemény volt, akár a szikla. Payter megszagolta,
megnyalta, azután a falhoz csapva letört belőle egy morzsányit, és
elgondolkodva rágcsálni kezdte. – Semmi íze sincs –
jelentette ki, majd kíváncsi tekintettel ránk meredt és elfintorodott. –
Talán azt várjátok, hogy holtan rogyjak össze? – kérdezte. – Csalódnotok
kell. Ha az ember egy darabig rágja, egészen fölpuhul. Olyasminek tűnik,
mint valami kissé avas ropi. Lurvy is
elfintorodott. – Ha tényleg élelem lehetett valaha…
– Itt megtorpant és elgondolkodott. – Ha tényleg eledel volt, és Trish
csak úgy itthagyta… nos, miért nem maradt itt tovább? Vagy miért nem szólt
róla egy szót sem? – Nyilván elbambult a rémülettől
– vélekedtem. – Biztosan így történt. De mégis
küldött egy üzenetet. Abban sem ejtett egy szót sem valami élelemről. Az
Átjáró mérnökei voltak, akik legelőször megállapították, hogy ez
tápanyaggyár, emlékeztek? És addig az egyetlen, amit találtak, az a
bizonyos üzemképtelen volt, odakint a Phyllis világa tájékán.
– Lehet, hogy egyszerűen csak megfeledkezett róla.
– Nem hinném, hogy ilyesmiről megfeledkezhetett –
mormolta lassan Lurvy, de semmi mást nem fűzött hozzá. Valójában nem is
volt semmi hozzátennivaló. Viszont a következő egy-két napon nem volt
módunk az ilyesféle magányos fölfedezésekre.
Az 1311. nap. Vera
néma csöndben fogadta az élelmiszercsomagokról szóló beszámolókat. Egy idő
után kilökött valami utasítást arról, hogy a csomagok tartalmát vessük alá
vegyi és biológiai elemzésnek. Mi ezt már a magunk esze után is megtettük,
ha pedig ő levont bármiféle következtetést, azt nem kötötte az orrunkra.
A magunk részéről mi is pontosan így viselkedtünk.
Akkor, amikor mindnyájan egyszerre voltunk ébren, leginkább arról
beszéltünk, vajon mit csináljunk akkor, ha a bázis nem tud tanácsot adni,
hogyan mozdítsuk ki helyéről a tápanyaggyárat. Vera már előállt a
javaslattal, hogy szereljük föl rá a többi öt oldalrakétát, gyújtsuk be
őket teljes tolóerővel egyszerre, és nézzük meg, vajon az objektum képes
lesz-e egyszerre leküzdeni hat hajtómű erejét. Vera tanácsai nem
számítottak parancsnak, és Lurvy valamennyiünk nevében szólt, amikor
kijelentette: – Ha mindet maximális erőre
kapcsoljuk, és csődöt mondanak, akkor legközelebb csak képességeiket
meghaladó erőfeszítésre ösztökélhetjük őket. Akkor pedig tönkremehetnek,
mi meg ki leszünk ütve teljesen. – És akkor mit
csinálunk, ha befut a földi üzenet, és megparancsolja, hogy éppen így
tegyünk? – vetettem föl a kérdést. Payter a lányát
megelőzve közbevágott: – Akkor alkuszunk – szögezte
le, bölcsen bólogatva. – Ha azt akarják, hogy külön kockázatot vállaljunk,
extra díjat kell fizetniük érte. – És te kész vagy
ilyesféle alkudozásra, papa? – Az biztos, hogy
igen. És ide figyeljetek! Tegyük föl, hogy mégsem működik. Mi van, ha
vissza kell mennünk? Akkor tudjátok, mit csinálunk? – És megint
jelentőségteljesen felénk bólintott. – Akkor telerakjuk a hajót mindennel,
amit csak el tudunk cipelni. Akadnak itt kisebb gépek, amelyeket
kiszerelhetünk. Kihajigálunk minden nélkülözhetőt. Majd meglátjuk, mi
lehet jó közülük. A külső rakomány jó részét itt hagyjuk, kívülről meg
nagy gépeket kötözünk magunkra, értitek? És akkor, istenem, nem is tudom,
talán további húsz-harminc millió dollár értékű holmival térhetünk vissza!
– Olyasmivel, mint az imalegyezők! – kiáltott föl
Janine tapsikolva. Kupacokban álltak abban a helyiségben, ahol Payter az
ennivalót találta. Voltak ott más dolgok is: valami fonott vaságyféle,
tulipán alakú tárgyak a falakon, amiket gyertyatartónak véltek, s
ezenkívül százszámra az imalegyezők! Gyors számvetésem szerint darabonként
ezerdolláros áron legalább félmillió dollárt érő imalegyező hevert abban
az egyetlen szobában, mármint ha Chicago vagy Róma piacain értékesítjük
őket. És persze ha megérjük, hogy eljutunk azokra a piacokra. Nem is
számolva az egyéb tárgyakkal, amelyeket futtában mértem csak föl
gondolatban a helyiségben körülnézve. És e leltározást tekintve nem voltam
egyedül! – Az imalegyezők érik a legkevesebbet –
mormolta Lurvy elgondolkodva. – De mindez nincs benne a szerződésünkben,
papa! – Az a szerződés! Ugyan mit csinálhatnának
velünk, talán főbe lőnek? Megvesztegetnek? Miután erre áldoztunk nyolc
évet az életünkből? No nem! Megadják, ami jár nekünk!
Minél többet töprengtünk a dolgon, annál szebben
hangzott. Lefekvéshez készülődve azon járt az eszem, hogy a csecsebecsék
és egyéb hogyishívjákok közül mit szeretnék igazán magammal vinni, melyik
tűnik közülük a legértékesebbnek, és az első kellemes álom köszöntött rám,
amióta kipróbáltuk a hajtóművet. És ezek után
Janine sürgető suttogására ébredtem: – Papa? Paul?
Lurvy? Hallotok engem? Ülő helyzetbe tápászkodtam
és körülpillantottam. Nem is ő suttogott a fülembe, hanem a
rádiókészülékem. Lurvy már ébren feküdt mellettem, és Payter is sietve
került meg valami sarkot, hogy csatlakozhasson hozzánk. Mindkettőjüknek
szintén szólt a rádiója. Megszólaltam: – Halljuk az
adásodat, Janine! Mi… – Elhallgassatok! – jött a
suttogás sziszegve, mint amikor a beszélő ajka szorosan a mikrofonhoz
tapad. – Ne válaszoljatok, csak hallgassatok meg! Itt van valaki!
Egymásra meredtünk. – De hát
hol vagy? – suttogta Lurvy. – Azt mondtam,
hallgassatok! Kint vagyok a legtávolibb dokkolótéren. Tudjátok, hol van?
Ahol azt az ennivalót találtuk. Körülnéztem valami után, amit magunkkal
vihetnénk, ahogy a papa mondta, csakhogy… Nos, akkor megpillantottam
valamit a padlón. Valami almafélét, csak mégsem az volt… valami, aminek
vörösesbarna a külseje, a belseje meg zöld, és olyan szaga van… nem is
tudom megmondani, milyen szaga van. Mint a földieper! És igazán… nem is
volt százezer éves! Teljesen friss! És akkor meghallottam… most várjatok
egy pillanatot! Mukkanni sem mertünk, csak
hallgattuk a lihegését egy hosszú pillanatig. Amikor ismét megszólalt, a
suttogása rémültnek tűnt: – Errefelé jön! Itt van,
közöttem és közöttetek, és teljesen meg vagyok döbbenve. Én… még most is
azt gondolom, hogy egy hícsí, közben meg kiderül, hogy…
Janine hangja elhalt. Hallottuk, amint kapkodja a
levegőt. Aztán fölkiáltott megint: – Hé, ne gyere
közelebb! Nekem ennyi pontosan elég volt.
– Gyerünk! – kiáltottam a folyosó felé ugorva.
Payter és Lurvy a nyomomban haladt, amint rohantunk, hosszú, elnyújtott
léptekkel a kék falú alagúton végig. A dokkok közelébe érve megtorpantunk,
és határozatlanul tekingettünk körös-körül. Mielőtt
bármiféle döntésre juthattunk volna, merrefelé is keressük tovább, ismét
fölcsendült Janine hangja. Nem volt az suttogás, sem rémült sikoly.
– Meg… megállt, amikor azt mondtam neki – mondta
Janine hitetlen hangon. – És nem hiszem, hogy egy hícsí lenne! Úgy látom,
hogy teljesen közönséges személy… persze egy kicsit maga is zavarodott.
Csak áll ott, rám meresztett szemmel, és úgy néz ki, mintha szimatolná a
levegőt! – Janine! – ordítottam a rádiókészülékbe.
– Itt vagyunk a dokkoknál, mondd meg, merre menjünk tovább!
Szünet. Azután… eléggé különösen, valami meglepett
vihogás. – Csak gyertek egyenesen tovább! – mondta
Janine reszkető hangon. – És igyekezzetek! Nem hiszitek el, mit művel
éppen!
|
|