Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

15. A LEGVÉNEBBNÉL IS VÉNEBB


Még legrosszabb állapotában sem, még akkor sem, amikor a Legvénebbnél is vénebbnek, még Payternél is halottabbnak érezte magát… Paul még akkor sem nézett ki olyan nyomorultul, mint az a szánalomra méltó alak, aki most tulajdon hajója zsilipnyílásából hadonászik felé egy puskával. Hónapos, torzonborz szakálla alatt a férfi arca olyan volt, akár egy múmiáé. És iszonyatosan bűzlött.
    – Jobb lenne, ha megfürödne! – mordult rá Paul. – Azt a vacakot meg tegye el szépen.
    A múmia nekitántorodott a hajó zsilipkapujának.
    – Maga Paul Hall – állapította meg, bölcsen pislogva rá. – Az isten szerelmére, akad valami ennivalója?
    Paul megpróbált benézni mellette.
    – Hát nem maradt odabent elég? – Benyomakodott a hajóba, és látta, hogy a CHON élelem fölhalmozott készletei pontosan ott hevernek, ahol hagyták őket. A múmia a vizestömlőket már megtalálta, és legalább hármat föl is hasított. A hajó padlóján kosz- és sárfoltok éktelenkedtek. Paul átnyújtott neki egy adagot.
    – Ne üvöltözzön annyira! – förmedt rá. – Egyébként kicsoda maga?
    – Robin Broadhead vagyok. Ezzel különben mit kell csinálni?
    – Harapjon bele – mordult rá még mindig dühösen, nem is annyira maga az ember vagy undorító bűze miatt, hanem azért, mert ő maga még mindig remegett. Attól rémült meg annyira, hogy talán egy Vén került oda a háta mögé ilyen meglepetésszerűen. De hogy Robin Broadhead! Mi a fenét kereshet itt?
    Ám e kérdés föltevésével még várnia kellett egy kicsit. Broadhead kis híján szó szerint éhen halt. A lapos ételdarabkát csak forgatta a kezében, reszketve és fintorogva, azután beleharapott a sarkába. Miután meggyőződött róla, hogy rágható, pillanatok alatt magába tömte, a morzsák csak úgy potyogtak a szájából. Állandóan Pault leste, mialatt gyorsabban tömte szájába a falatokat, mint ahogy a fogai megbirkózhattak velük.
    – Ne olyan mohón – figyelmeztette Paul ijedten. De máris elkésett. A szokatlan táplálék, ilyen hosszú éhezés után, pontosan azt okozta, ami várható volt. Broadhead csuklott, öklendezett, és kihányta az egészet. – A francba magával! – ordított rá Paul. – Most már egészen az orsóig érzik majd a szagát!
    Broadhead tátogva hátradőlt.
    – Bocsánat – motyogta. – Azt… azt hittem, hogy meghalok. És nem is jártam olyan messze tőle. Kaphatnék egy kis vizet?
    Paul adott neki. Egyszerre csak egy-két kortynyit. Azután csak a sarkát nyújtotta át egy barnás-sárgás, mellesleg a legkisebb élelemcsomagnak.
    – Lassan! – utasította a férfit. – Később majd adok még. – És csak ekkor döbbent rá lassan, milyen jó egy másik emberi lény közelléte ennyi… mennyi is?… legkevesebb jó két hónapja már, hogy magában gunnyaszt, bujkál, és szövögeti terveit. – Fogalmam sincs róla, mit kereshet itt – mondta ki végül –, de igazán örülök, hogy látom.
    Broadhead lenyalta szája széléről az utolsó morzsákat, és nagy nehezen elmosolyodott.
    – Miért? Egyszerű az egész – mondta, mohó szemét le nem véve a Paul kezében szorongatott ételmaradékról. – Azért jöttem, hogy magukat kiszabadítsam.

Broadhead alaposan kiszáradt és csaknem megfulladt levegő híján, de nem igazán fenyegette az éhhalál. Bekapta a Paul által átnyújtott morzsákat, és azonnal többet követelt. Azt is bekebelezte, és utána, csodák csodájára, még segített is a másiknak a maga okozta mocsok eltakarításában. Paul kerített neki valami gúnyát Wan szegényes, hajóbeli ruhatárából – a darabok túl hosszúnak és szűknek bizonyultak neki, de a kabátka övét nem kellett állandóan megkötve viselnie –, azután elvezette a legbőségesebb víznyerőhöz, hogy megtisztálkodhasson. Nem kényeskedésből. Inkább félelemből. A Vének hallása semmivel sem volt különb az emberekénél, a látásuk talán még rosszabb is, de megdöbbentően éles volt a szaglásuk. Miután a Wan és Lurvyék foglyul ejtését követő kétheti rémült bolyongása alatt a Hícsí Mennyország folyosóin többször is csak hajszálon múlott a megmenekülése, Paul hozzászokott, hogy naponta háromszor mosakodjon.
    Sőt néha többször is.
    Három folyosó kereszteződésénél helyezkedett el, hogy őrt álljon, amíg Broadhead letakarítja magáról a hícsí hajóban töltött harminc nap szennyes nyomainak legalább a nagyját. Még hogy őket kiszabadítani! Kezdjük azzal, hogy ez nem is igaz… Broadhead szándékai sokkal kifinomultabbak és bonyolultabbak voltak ennél. Másodszor, az újonnan érkezett tervei jelentősen eltértek azoktól, amelyeket Paul dédelgetett magában e két hónap alatt. Már valahogy kitanulta, hogyan csaljon elő némi ismereteket a Holt Emberekből, de csupán a leghalványabb elképzelései voltak róla, mit is kezdjen ezzel az információval, miután megszerezte. Ezenkívül elvárta Paultól, hogy segítsen neki vagy két-három tonnányi gép és berendezés szertecipelésében a Hícsí Mennyország zegzugos folyosóin, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel vagy éppenséggel azzal, hogy Paulnak másféle elképzelései is lehetnek. A megszabadítással kapcsolatban legtöbbször az a fő gond, hogy a szabadítók elvárják a hadműveletekben a vezető szerepet. S ez itt még arra is igényt tart, hogy ő, Paul hálás legyen mindezért.
    Hát igen, gondolta magában lassan forgolódva, hogy egyik folyosót se tévessze szem elől, bár a Vének mostanában már sokkal kevésbé szorgalmasan őrjáratoztak, mint eleinte… lényegesen hálásabb lett volna, ha Broadhead régebben megjelenik, azokban a pánikkal teli napokban, amikor folyton csak menekült és rejtőzködött, legtöbbször egyformán rettegve a maradástól vagy a továbbmenéstől – vagy éppen egy-két héttel később, amikor már kezdett megfogalmazódni benne valami terv, amikor végre elmerészkedett a Holt Emberek termébe, hogy kapcsolatot teremtsen a tápanyaggyárral, és rémülten szerzett tudomást Peter Herter haláláról. A fedélzeti komputernek nem vehette semmi hasznát, túlságosan korlátolt és túlterhelt volt még ahhoz is, hogy a Földre eljuttasson általa valami üzenetet. A Holt Emberek őrjítőek voltak… lassan teljesen megtébolyodtak. Kizárólag csak magára hagyatkozhatott. Idegei ugyan fokozatosan helyrerázódtak, és már hozzáláthatott valami tervezéshez. Sőt a cselekvéshez is. Amikor meggyőződött róla, hogy egész közel merészkedhet a Vénekhez, föltéve, hogy előzőleg megfürdött, és így nem hagy maga után szagnyomot, hozzá is látott elképzelése megvalósításához. Kémkedett, méricskélt, tanulmányozta a helyszíneket, följegyzéseket készített – ez volt talán a legnehezebb szakasz. Nagyon bonyolult dolog megjegyezni az ellenfél viselkedését, mely útvonalakat használja a legszívesebben, mikor várható, hogy egyikük sem bukkan föl a közelben, ha az embernek nincs mivel írnia. Vagy egy órája. Vagy legalább a nappalok és éjszakák váltakozása, amelyet a hícsí fémfalak kékes fényében még hírből sem ismertek. Végül az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha maguknak a Véneknek a megrögzött szokásait használja föl a viselkedésük időrendjének kikémleléséhez. Megfigyelte, hogy amikor egy csoportjuk elvonul a központi terem felé, ahol a Legvénebb pihen mozdulatlanul, akkor rendszerint elérkezik számukra az alvás ideje. Ha viszont éppen onnan kerekedett föl egy csapat, az az új nap kezdetét jelentette. Mindannyian, vagyis csaknem mindannyian egyszerre tértek nyugovóra, valami olyan belső parancsra, amelynek mibenlétéről Paulnak sejtelme sem volt. Így aztán fölismerte azokat az időszakokat, amikor egyre közelebb merészkedhetett ahhoz a helyhez, ahol Want és a két nőt fogva tartották. Egyszer vagy kétszer még meg is pillanthatta őket, miután minden bátorságát összeszedve elrejtőzött egy bogyógyümölcsbokor mögött, amikor a Vének nyugtalankodni kezdtek, kikukucskált az ágak közül, majd hanyatt-homlok futásnak eredt. Most már ismerte a járást. Kipuhatolta a helyzetet. A Vének nem lehettek száznál többen, és az volt a szokásuk, hogy nem járnak nagyobb csapatokban, csak kettesével, legföljebb hármasával.
    Az azonban továbbra is megoldatlan maradt, mit kezdhetne akár csak egy két-három fős csapattal is.
    Paul Hall, soványabban és dühösebben, mint életében addig bármikor, úgy gondolta, hogy már tudja, mit kell tennie. Az első rémülettel teli napokban, amikor a többieket elfogták, egyre messzebb csavargott el a Hícsí Mennyország zöld és vörös folyosóin. Némelyikükben már a fény is halványabb volt, valahogy ritkábbá vált. Egyik-másikban a levegőnek is savanykás, egészségtelen mellékíze volt, s amikor néha ilyen helyen aludt, mindig lüktető fejfájással ébredt. Mindenfelé voltak bizonyos gépek, tárgyak, szerkentyűk, mindenféle dolgok. Egyik-másik még most is békésen duruzsolt vagy ketyegett magában, mások soha ki nem hunyó szivárványszínben sziporkáztak.
    Nem maradhatott sokáig ezeken a részeken, mert ott nem volt sem víz, sem élelem, és semmi olyasmit sem talált, amit annyira keresett: valami fegyverféleséget. Lehetséges, hogy a hícsíknek nem is volt szükségük ilyesmire. Viszont rábukkant egy gépezetre, amelynek egyik oldalán tátongott egy fémcsíkokkal elfüggönyözött nyílás, de ez sem robbant föl, vagy sújtotta agyon magasfeszültségű árammal, amikor elhúzta azt a függönyt, pedig lelke mélyén tartott ilyesmitől. A függönyrúd kitűnő lándzsának látszott. Vagy fél tucatszor olyan gépekre is talált, amelyek hasonlítottak a hícsí alagútásókra, csak sokkal kisebbeknek és bonyolultabbaknak látszottak.
    Némelyikük még működött is. Hiába, ha a hícsík csinálnak valamit, azt az örökkévalóságnak teszik.
    Paulnak három rémült, éhező és szomjazó napjába került, mire valamelyiküket a saját céljaihoz igazíthatta, mivel nem járt vissza az arany folyosókra vagy a hajóhoz élelemért és vízért, félvén tőle, hogy a gépek dübörgése nyakába hozza a Véneket, még mielőtt végezne a munkával. De semmi ilyesmire nem került sor. Megtanulta, hogyan kell berántania a kormányrúdról lecsüngő indítókart, hogy a pislákoló fények életre keljenek; hogyan forgassa a széles, bütykös kereket előre vagy hátra, a kívánt haladási iránynak megfelelően; hogyan piszkálja életre azt a tárcsát, amelytől kigyulladt a gép elején a még a hícsí fémfalakat is meglágyító kékeslila fénysugár. Ez volt a munka lármásabbik része. Paul közben rettenetesen félt tőle, hogy valami olyasmit el talál rontani vagy törni, ami az egész Hícsí Mennyország pusztulását okozhatja, vagy éppen a maga nyakába zúdít valami földerítőcsapatot. De amikor üzembe helyezte a járművet, és megindult vele a kiválasztott hely felé, az csaknem zajtalanul surrogva kúszott előre forgótalpain. Ekkor végre elültek az aggályai.
    Azzal már tisztában volt, mikor, merre kószálnak a Vének.
    Van már lándzsája, amellyel végezhet egy magányos Vénnel, esetleg kettőt vagy hármat is legyőzhet, ha meglepetésszerűen támad rájuk.
    Olyan gépe is van, amellyel tetszőleges számú Vént semmisíthet meg, ha valahogy össze tudja gyűjteni őket a sugárvetője előtt.
    Mindezt beépítette egy stratégiai elképzelésbe, amely még be is válhatott. Kockázatos volt persze az egész… Istenem, de milyen kockázatos! Legalább féltucatnyi súlyos kérdés merül föl kapásból. Még ha eddig úgy is tűnt, hogy a Vének fegyvertelenül kutatnak utána, ki mondhatná meg, nem értenek-e mégis a fegyverforgatáshoz? És milyen fegyvereik lehetnek? Emellett néhányukat olyan mesterien kellett volna megölnie, hogy észre se vegyék, míg készen nem áll az egész törzzsel való szembefordulásra… akkor pedig egyszerre kellene mindnyájukat harcképtelenné tennie, de legalábbis oly nagy többségüket, hogy a többiekhez már a lándzsája is elég legyen. (Ugyan mekkora esélyt adna ez ki bármilyen játékban?) És mindenekfölött ehhez még az is kellene, hogy a Legvénebb, az a hatalmas gépezet, amelyet Paul csak egyszer-kétszer látott egy-egy pillanatra, s amelynek igazi erejéről semmit sem tud, nem avatkozik majd be a küzdelembe… és arra vajon mekkora lehet az esély?
    Egyik kérdésre sem tudott biztos választ. Mindössze reményei lehettek. A Legvénebb túl hatalmas volt ahhoz, hogy gyorsan mozoghasson a legtöbb folyosón, kivéve az aranyszínűeket. Az sem látszott valószínűnek, hogy gyakran megmozdul egyáltalán. Végül talán még azt is elérheti valami csellel, hogy a Legvénebb az alagútásó gép mindent elemésztő sugara elé kerüljön… persze az a gép itt nem lehetett igazi alagútásó, de úgy tűnt, hogy a működési elve ugyanaz. Viszont az is igaz, hogy az esélyek minden egyes lépésnél ellene szólnak.
    Ugyanakkor minden egyes lépésnél egy hajszálnyi remény az ő számára is fölvillan. De végül is nem a kockázat volt az, ami megállította.
    Az a Paul Hall, aki a Hícsí Mennyország folyosóin ólálkodott, és fantasztikus terveket kovácsolt, félőrülten a dühtől, a félelemtől, a felesége és a többiek miatti aggodalomtól, azért nem volt teljesen bolond. Ugyanaz a Paul Hall volt, akinek kedvessége és türelmessége vonzotta hozzá feleségül Dorema Hertert, s aki a házassági alku részeként elfogadta az asszony pajkos, sőt néha pimasz húgocskáját és zsémbes, öreg apját is. Tiszta szívből meg akarta menteni és ki akarta szabadítani őket. Még komoly kockázat árán is. Az ő számára még mindig ott volt a menekülés útja, csak valahogy föl kellene jutnia Wan hajójára, visszamenni a tápanyaggyárhoz, majd onnan – lassan, magányosan és gyászba borulva, de biztonságban – végül vissza a Földre, a gazdagságba.
    De a kockázaton kívül mi az ára az egésznek?
    Az, hogy eleven és értelmes lényeknek esetleg teljes populációját el kell pusztítania. Igaz, elrabolták tőle a feleségét, de valójában nem tettek kárt benne. És Paul, bárhogy igyekezett is, képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy joga van megsemmisíteni ezeket a teremtményeket.
    Hanem most itt van ez a „megmentője”, ez a Robin Broadhead nevű félhalott számkivetett, amint fölületesen hallgatja nagyralátó terveit, fölényesen vigyorog, és igaz, eléggé udvariasan megjegyzi:
    – Maga még mindig nekem dolgozik, Hall. Az én tervem szerint csináljuk meg!
    – Egy nyavalyát!
    Broadhead továbbra is megőrizte jó modorát, sőt egész értelmesen érvelt… megdöbbentő volt, hogy egy fürdő és egy kis élelem mennyire helyrebillentette.
    – A lényeg az – jelentette ki –, hogy földerítsük, mivel is állunk szemben. Segítsen elcipelnem ezt az információsberendezés-cuccot oda, ahol a Holt Emberek vannak, és akkor a dolognak ezt a részét elintézhetjük. Ez a legelső feladat.
    – A legelső a feleségem kiszabadítása!
    – De miért, Hall? Egész jól elvan ott, ahol van… hiszen maga mondta. Nem mondom, hogy örökre maradjon is ott. Talán csak egyetlen napról van szó. Kiszedjük a Holt Emberekből, amit csak tudunk. Fölvesszük az egészet, a velőt is kiszívjuk belőlük, ha lehet. Akkor fogjuk és bevisszük a fölvételeket az én hajómba… azután…
    – Nem!
    – De igen!
    – Nem! És csavarja lejjebb azt a nyavalyás hangját! – Szembefordultak egymással, mint valami kisdiákok az iskolaudvaron, a dühtől fülig vörösen, kimeredő szemmel. Robin Broadhead furcsa grimaszt vágott, megrázta a fejét, és így szólt: – Ó, az ördögbe Paul! Maga is azt gondolja, amit én?
    Paul Hall kicsit lazított a tartásán. Majd egy másodperc múlva:
    – Éppen arra gondolok, hogy okosabb lenne, ha közösen kiagyalnánk, mi a leghelyesebb és legfontosabb tennivaló, s nem azon marakodnánk, kié legyen a döntő szó!
    Broadhead szélesen elvigyorodott.
    – Oké, pontosan erre gondoltam magam is. Tudja, hogy mi az én bajom? Annyira meglepetés számomra az életben maradásom, hogy még nem is igazán fogtam föl a lényegét.

Mindössze hat órájukba került, hogy a PMAL–2 komputerrendszert odacipeljék, ahová kell, és ott össze is állítsák. Igaz, hatórányi kemény munkába. Már a kimerültség végső határa felé jártak, és igazán rájuk fért volna némi alvás, de mindkettőjüket szinte fizikailag csiklandozta a türelmetlenség. Amint a központi erőforrást rákapcsolták a programtárakra, Albert előre fölvett hangja lépésről lépésre tájékoztatta őket, mit tegyenek a következő percekben. Maga a számítógép hosszan elnyúlt a folyosón, a hangterminálok bekerültek a Holt Emberek termébe, közvetlenül a rádiókapcsolat közelébe. Robin Paulra nézett, Paul megvonta a vállát válaszul, mire Robin beindította a programot. Közvetlenül az ajtó mellől azonnal meghallották a jellegtelen, mézesmázos hangot:
    – Henrietta? Henrietta, édesem! Tudsz nekem válaszolni?
    Szünet. Néma csönd. A program, amelyet Albert szerkesztett Sigfrid von Ideg segítségével, ismét próbálkozott:
    – Henrietta, itt Tom! Kérlek, szólj hozzám! – Sokkal gyorsabban ment volna, ha egyszerűen beütik Henrietta kódját, így keltik föl a figyelmét, de ezt nehezebben hozhatták volna össze azzal a színjátékkal, hogy rég elveszettnek hitt férje érte el őt végre valami távoli, előretolt állomásról, rádión.
    A hang ismét próbálkozott, aztán még egyszer. Paul összecsikorduló foggal sisteregte:
    – Nem működik!
    – Adjunk neki még egy esélyt – javasolta Robin nem túl nagy meggyőződéssel. Idegesen ácsorogtak ott, miközben a halott géphang tovább nyavalygott. Egyszer csak tétován, suttogva megszólalt egy másik is:
    – Tom? Tomasino, te vagy az?

Paul Hall egész normális emberi lény volt, persze kissé megviselt formában… nyilvánvalóan a négyévnyi bezárkózottságtól meg a száznapos röpködéstől és bujkálástól. Eléggé normális ahhoz, hogy elviseljen némi, szintén normális enyelgést, de amit most hallott, több volt számára a kívánatosnál. Furcsán nyomott képet vágott Robin Broadhead felé, aki kényszeredett vállvonogatással válaszolt neki. Más emberek sértett kedveskedését és gyűlölködő féltékenykedését valahogy megalázó hallgatni, és ezt az érzést csak a nevetés oldhatja föl. A válóperes detektív is kényszeredetten komikus megkönnyebbülés végett teszi föl irodájában egy poloskái segítségével megpatkolt nászágyban készített fölvételét egy unalmas délutánon. Hanem ez itt egyáltalán nem volt komikus! Henrietta, akármilyen Henrietta, még ez a gépbe tuszkolt, Henriettának nevezett szellemtöredék sem volt nevetséges, amint teret engedett szíve leghőbb vágyainak, miközben rútul elárulták és megcsalták. Az érzelmeit csiklandozó program nagy hozzáértéssel készült. Szabadkozott és könyörgött, még zokogott is, rozsdásan sziszegő gépi hüppögéssel… ezalatt Henrietta saját, jellegtelen géphangja közbe-közbeszipogott az átélt szomorúság és reménytelen öröm zavaros tónusával. Azután, ahogy a program szerint is tennie kellett, a férfihang fölkészült a halálos döfésre:
    – Megmondanád, drága Henrietta… meg tudnád… lehetséges, hogy eláruld nekem, hogyan kell irányítani egy hícsí hajót?
    Szünet. Bizonytalanság. Azután ismét a halott asszony hangja:
    – Miért ne? Igen, Tomasino. – Újabb szünet. Egyre hosszabb, míg a beprogramozott csábító úgy nem dönt, hogy betölti a hézagot.
    – Mert ha elmondhatnád, kedvesem, azt hiszem, megtehetném, hogy csatlakozom hozzád. Valami ilyesféle hajóban vagyok éppen. Van benne egy irányítóhelyiség. Ha megtudhatnám, hogyan működik a…
    Paul számára hihetetlennek tűnt, hogy akár egy tökéletlenül tárolt gépivé tett intelligencia is bedőlhet ennyire átlátszó csalásnak. A balga Henrietta mégis megtette. Riasztó volt számára a részvétel ebben a turpisságban, mégis meg kellett tennie, mivel ha Henrietta egyszer beindult, már senki sem állíthatta le. „A hícsí hajók vezérlésének titkát óhajtod? Természetesen, drága Tomasino.” Ezzel a halott asszony figyelmeztette hamisított szerelmét, hogy álljon rá a gyorsított gépi adás vételére, és olyan sípoló, recsegő gépszöveget produkált, amelyből Paul egyetlen szót sem értett, egyetlen hangot sem ismert föl. Robin Broadhead viszont, aki a komputer csak neki szóló szövegét hallgatta fejhallgatóján, mosolygott, bólogatott, és fölmutatta karikába hajlított hüvelyk- és mutatóujját a siker jeleként. Paul beadta a csöndjelet, és kivonszolta őt a folyosóra.
    – Ha megkapta, amit akart – suttogta –, akkor gyerünk innen!
    – Ó, megkaptam, igen! – kacagott diadalmasan Robin. – Megvan neki az egész! Nyílt kapcsolatban van valamiféle géppel, amely tartalmazza ezt az információt; a két agy olyan, mint a közlekedőedény, és most Henrietta szépen kitálalja az egészet.
    – Óriási! Akkor most keressük meg Lurvyt!
    Broadhead rápillantott, nem haraggal, hanem szánakozó megértéssel.
    – Csak még egypár percet! Ki tudja, mi minden lehet még benne?!
    – Nem!
    – De igen!… – Ekkor egymás szemébe néztek, és egyszerre rázták meg a fejüket. – Kössünk alkut – mondta Robin Broadhead. – Még tizenöt perc, rendben? Aztán megyünk és kiszabadítjuk a feleségét.
    Visszaóvakodtak a folyosón, képükön a sikeres tolvajok elégedett vigyorával. De az elégedettségük nyomban elpárolgott. Az odabenti hangok többé nem idegesítően bizalmasak voltak. Sokkal rosszabbak. Már-már a veszekedés határán. Még a lapos, fémes női hangban is fölcsattant valami keserű és haragos vád:
    – Hogy te micsoda disznó vagy, Tom!
    A másik program megnyugtató érveléssel próbálkozott:
    – De Henrietta drágám, én csak azt szeretném megtudni, hogyan…
    – Amit te meg akarsz tudni – csattant a másik –, az csak a te személyes tanulási kapacitásod függvénye. Én valami sokkal fontosabbat akarok közölni veled! Már korábban is megpróbáltam. Egész idő alatt próbálkoztam vele, míg idefelé közeledtünk, de te nem voltál kíváncsi rá. Egyedül arra voltál kíváncsi, hogyan fészkelhetnéd be magadat a leszállóegységbe azzal a kövér szukával…
    A program tisztában volt vele, mikor kell engesztelőnek lennie.
    – Nagyon sajnálom, Henrietta drágám! Ha azt óhajtod, hogy mélyedjek el az asztrofizikában, szívesen megteszem.
    – Az egyszer biztos, hogy megteszed! – Szünet. – Ez borzasztóan fontos, Tom! – Szünet. Majd: – Megyünk vissza a Nagy Bumm felé. Figyelsz rám egyáltalán, Tom?
    – Természetesen, drágám – duruzsolta a program a lehető legalázatosabb és legengedelmesebb hangján.
    – Akkor jó. Az egész arra vezethető vissza, ahogyan az univerzum keletkezett, azt pedig egészen jól tudjuk… kezdjük egy egészen kicsiny, közönséges, halvány átalakulási ponttal. Nevezzük X pontnak.
    – Azt akarod most elmagyarázni nekem, mi az X pont, kedvesem?
    – Fogd be a szád, Tom! És figyelj ide! Az X pont előtt az egész univerzum egyetlen kisméretű gombócba volt összegyömöszölve, alig néhány kilométernyi nagyságrendűbe. Szupersűrű volt és szuperforró, s annyira összepréselt, hogy nem is volt szerkezete. És akkor fölrobbant. Terjeszkedni kezdett… egészen az X pontig, és ez is teljesen világos. Eddig követted, amit elmondtam, Tom?
    – Igen, drágám. Ez eddig alapvetően egyszerű kozmológia, nem igaz?
    Szünet.
    – Csak figyelj tovább! – szólalt meg végül Henrietta hangja. – Azután az X pont után is csak terjedt tovább. És ahogy terjedt, apró anyagrögöcskék kezdtek kiválni belőle. Legelőször a nukleáris részecskék: hadronok és pionok, elektronok és protonok, neutronok és kvarkok. Még később a „valóságos” anyag. Valódi hidrogénatomok, sőt hamarosan héliumatomok. A gáz robbanási volumene kezdett lecsökkenni. Az örvénylés gigászi felhőkké tördelte össze. A gravitáció ezeket a felhőket csomókká zsugorította. Ahogy zsugorodtak, a sűrűsödés hője beindította a nukleáris reakciókat. Erre föllángoltak. Megszülettek az első csillagok. A többi – fejezte be az asszony hangja – az, ami éppen most zajlik a szemünk előtt.
    A program ügyesen elkapta a végszót:
    – Ezt világosan értem, Henrietta, tényleg. Időben ez vajon mennyit jelenthet?
    – Ragyogó kérdés! – kiáltotta a hang, korántsem elismerőn. – A Nagy Bumm kezdetétől az X pontig három másodperc. Az X ponttól a mai napig körülbelül tizennyolcmilliárd év. Nos, hát itt tartunk!
    A program nem úgy készült, hogy a szarkazmussal is megbirkózzék, márpedig még a semleges, fémes hangban is megvillant a szarkasztikus gúny éle. Azért megtette, amit tudott.
    – Köszönöm, drágám – mondta –, és most elárulnád nekem, mi olyan különleges abban az X pontban?
    – Elmondhatnám neked egy jó perc alatt, Tomasino drágám – jött az álmos válasz –, csak annyi a probléma, hogy te nem vagy az én drága Tomasinóm. Az a seggfej egyetlen szót sem értett volna meg abból, amit eddig elmondtam, én pedig nagyon nem szeretem, ha átvernek.
    Ezután a program csinálhatott, amit akart, sőt még Robin Broadhead is levetkőzte vonakodását, és közvetlenül fordult Henriettához; semmi sem használt, a hang többé nem szólalt meg.
    – A pokolba az egésszel! – fortyant föl végül Broadhead. – Ahhoz épp eleget kaptunk, hogy elszórakozzunk vele a következő néhány órában. Olyasmi meg nincs, amiért tizennyolcmilliárd évig kellene visszamennünk.
    Megnyomta a számítógép oldalán lévő kivetőgombot, és elkapta, ami kijött belőle: a vastag, puha flopszalagot, amely magába sűrített mindent, amit csak Henrietta elmondott.
    – Hát, ezért jöttem ide – jelentette ki vigyorogva. – Most pedig, Paul, nézzünk a maga kisded problémája után… aztán menjünk szépen haza, és költsük el a millióinkat!

A Legvénebb mély, nyugtalan alvása közben nem látott álmokat, de eljutottak hozzá bizonyos ingerek.
    Azok pedig egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre sürgetőbben bombázták. Attól az időtől, amikor az első átjárói földerítők oly riasztó módon befutottak, mindaddig, amíg (legalábbis úgy vélte) a legutolsótól is meg nem szabadult, mindössze szemvillanásnyi idő múlt el… valóban nem több néhány kurta évnél. Addig pedig, amíg az idegeneket meg a fiút el nem fogatta, alig egyetlen szívdobbanásnyi. Addig meg, amikor fölébresztették azzal a hírrel, hogy az a nőstény megszökött, nem telt el mérhető idő… egyáltalán semmi! Még ahhoz is alig elegendő, hogy az érzékelőit és manipulátorait kikapcsolja és elpihenjen. És lám, még most sem hagynak neki békét. A gyermekei halálra rémültek és idegesek. De nem csupán az ő zajongásuk izgatta őt. A lárma különben sem ébreszthette volna föl a Legvénebbet. Csak valami fizikai támadás vagy közvetlen megszólítás. Ami a legbosszantóbb volt ebben a ricsajban, hogy nem egyenesen neki szólt, de azt sem mondhatni, hogy egyáltalán nem. Valami vitatkozás volt, veszekedés… néhány rémült hang azt követelte, hogy valamit azonnal közöljenek vele, más, még ijedtebb hangok viszont amellett érveltek, hogy a világért se!
    Ez nem volt tisztességes. A Legvénebb jó félmillió éve okította gyermekeit a jó modorra. Ha szükségük volt rá, hozzá kellett fordulniuk. De nem volt szabad fölébreszteniük őt holmi csip-csup ügyekkel, véletlenségből pedig pláne nem. Különösen most. Különősen akkor, amikor már minden ébredés megrázkódtatást jelentett ősi szöveteinek, és belátható közelségbe került az az idő, amikor talán már többé föl sem ébred.
    De a rémült kavalkád csak nem ért véget.
    A Legvénebb impulzust küldött külső érzékelőihez, és lepillantott a gyermekeire. Miért ilyen kevesen járultak elé? Miért hevert legalább jó felük a padlón, nyilvánvalóan mély álomba merülve?
    Fájdalmas erőfeszítéssel beindította kommunikációs rendszerét, és megszólalt:
    – Mi történik itt?
    Amikor a szerencsétlenek nyüszítve megpróbáltak válaszolni neki, és a Legvénebb meg is értette, mit beszélnek, a külső héján fölragyogtak és vibrálni kezdtek a színes fények. A nőstényt nem sikerült újból elfogniuk. A fiatalabbik és a hímnemű is elszökött. A gyermekek közül újabb húsz fölébreszthetetlenül elaludt, akiket pedig az objektum átkutatására kiküldtek, nem tértek vissza hírekkel.
    Valami szörnyűségesen megrongálódhatott.
    A Legvénebb még hasznos létezésének legvégén is csodálatos gépezet volt. Voltak nagyon ritkán használt tartalékai, olyan erőforrások, amelyekből több százezer év óta nem merített. Fölemelkedett görgőjáróira, hogy még jobban a gyermekei fölé magasodjon, majd behatolt legmélyebbre rejtett és legritkábban használt memóriájába tudásért és útmutatásért. Homloklemezén, külső fényérzékelői között két fényes, kék gomb lassú remegésbe kezdett, burkolata fölött sekély tányérféle izzott föl halványlila fénnyel. Már több ezer éve elmúlt, hogy a Legvénebb utoljára alkalmazta a legkeményebb büntetőeszközeit, de a beérkezett információk összeálltak legmélyebb memóriájában; egyre inkább úgy látta, hogy elérkezett az idő újbóli bevetésükre. Fölkereste a konzervált személyiségeket is, és Henrietta föltárulkozott előtte. Megtudta, mit kérdeztek tőle a legújabb behatolók, és azt is, mit válaszolt nekik. Azt is megértette (amit Henrietta nem), mi az a fegyver, amivel Robin Broadhead jár a folyosókon föl és alá. Minden memóriája között a legősibbekben, amelyek még az ő saját hús-vér életének ideje előttről származnak, szerepelt az a fullánk, amely az ő elődeit is álomba szenderítette, és ez nyilvánvalóan valami olyasmi lehetett.
    Olyan mértékű baj fordult elő most, amilyennel ezelőtt még sohasem találkozott, és olyan jellegű, amire nem ismert előre elkészített választ. Ha elérhetné őket… De nem érhette el. Hatalmas tömegével nem mozoghatott a műtárgy minden folyosóján, csak az aranyszínűeken. Pusztításra kész fegyvereinek tehát nem lehet igazi célpontjuk. Talán a gyermekei? Igen, talán. Ők esetleg becserkészhetik és lebírhatják az idegeneket. Nyilván megérné a fáradságot, hogy ezt megparancsolja nekik. A néhány túlélőre és ránézve talán igen. Ám a Legvénebb racionális, gépi tudatában páratlan számítástechnikai képességek rejtőztek. Kitűnően fölmérhette az esélyeket… és azok nem voltak fényesek.
    Az maradt a fő kérdés: vajon veszély fenyegeti-e hatalmas tervét?
    A válasz: igen. De legalább e téren volt valami, amit megtehetett. A terv szíve ugyanott rejtőzködött, ahonnan a műtárgyat irányították. Ez volt az egész szerkezet idegközpontja. Ez volt a hely, ahol életre keltette tervének végső mozzanatait.
    Még el sem készült a döntés végleges formába öntésével, máris hozzálátott a megvalósításához. A hatalmas fémtömeg megmozdult és elfordult. Végigsiklott a központi csarnokon, és behatolt a vezérlőműhöz vezető, széles nyílású folyosóba. Ha odaér, ott már biztonságban lesz. Csak jöjjenek oda, ha úgy döntenek! A fegyverek készen várják őket. Fogyatkozó erejének drasztikus megcsapolása lelassította és bizonytalanná tette a mozgását, de azért még éppen elegendő maradt belőle. Ott elbarikádozhatja magát, és kivárhatja, míg ezek a hús-vér dolgok elrendezik a tennivalóikat, ahogy tudják, és akkor…
    Hirtelen megtorpant. Előtte az egyik falkarbantartó gép elmozdult a helyéről. Szögletesen kuporgott a folyosó közepén, és mögötte…
    Ha csupán egy hajszálnyival kevésbé lett volna kimerült, csak egy másodperc törtrészével gyorsabb… De nem volt az. A falépítőből előtörő villanás végigsöpört rajta. Abban a pillanatban megvakult. Megsüketült. Érezte, amint a külső kidudorodásai leégnek a héjazatáról, érzékelte, ahogy hatalmas, puha gurulótalpai megolvadnak, és szétterülnek valami ragaccsá.
    A Legvénebb nem ismerte a fájdalom érzését. Azt viszont igen, mit jelent a szellem összeroppanása. Kudarcot vallott!
    A hús-vér dolgok váltak az ő objektumainak uraivá, és gigászi tervei egyszer s mindenkorra füstbe mentek.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet