Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

5. JANINE


A tíz- és tizennégy éves kor közötti különbség fölbecsülhetetlen. Egy fotonrakéta által hajtott űrhajóban megtett három és fél éves utazás után Janine már nem az a gyereklány volt, aki annak idején útnak indult. Persze azért még mindig gyerek volt. Csak éppen elérte azt a fejlődési szintet, amikor a mindenkori egyén rájön, hogy még milyen sokat kell nőnie. Janine nem is siettette saját felnőtté válását. Csak éppenséggel munkálkodott a feladat elvégzésén. Minden egyes nap. Szakadatlanul. És minden, számára hozzáférhető eszköz segítségével.
    Amikor a többiektől elvált a Wannel való találkozás napján, nem valami konkrét dolog keresésére indult. Mindössze egyedül akart lenni. Még csak nem is valami valóságos, egyéni célból. És nem is azért, vagy nem csupán azért, mert már fárasztotta a családja. Vágyott valamire, ami kizárólag az övé, egy meg nem osztható élményre, egy olyan döntésre, amelynek meghozatalában nem segítik a mindenütt mellette lévő felnőttek. Vágyakozott a tápanyaggyár különösségének látványára, érintésére, szagának érzékelésére, és azt akarta, hogy mindez kizárólag az övé legyen.
    Így minden terv nélkül kószált a folyosókon, időnként kortyintva egyet a kávés termoszából. Vagyis abból a folyadékból, ami számára kávénak tűnt. Ezt a szokást az apjától leste el, bár ha nekiszegeznénk a kérdést, bizonyára tagadná, hogy bármit is tanult tőle.
    Minden érzékével új impulzusok után kutatott. A tápanyaggyár számára az eddig látott legcsodálatosabban izgató és legkellemesebben borzongató hely volt. Még annál is izgalmasabb, mint a Földről való kilövésük, hiszen akkor még kisgyerek volt. Izgatóbb, mint az elszíneződött nadrágocska, ami azt jelezte, hogy nővé érett. Sokkal izgalmasabb, mint bármi egyéb. Még a folyosók csupasz falai is rejtélyesek voltak, hiszen hícsí fémből készültek, hihetetlenül régen, mégis sugározták a készítőik által beléjük épített halványkék fényt. (Miféle szemek használhatták vajon ezt a fényt újkorában?) Könnyedén szökdécselt egyik helyiségből a másikba, csak lábbelije hegyével érintve a padlót. Az egyik szobában gumiszerű polcok sorakoztak (vajon mit tarthattak valaha?), egy másikban hatalmas, horpadt gömb lapult: a tetejét és az alját mintha lemetszették volna, tükörfényes krómnak látszott, érintésre szemcsésen porosnak tűnt… ugyan mire használhatták? Egyes tárgyak rendeltetését legalább sejtette. Az az asztalszerű valami bizonyára valóban asztal lehetett. (A szélén körbefutó perem nyilvánvalóan azt akadályozta, hogy a tápanyaggyár gyönge gravitációs terében lepotyogjanak róla a dolgok.) Más tárgyak mibenlétét Vera határozta meg számukra, miután a nagy földi adatbankokban utánanézett a betáplált ismereteknek a rendelkezésre álló hícsí tárgyi emlékekről. A falakban elhelyezkedő, pókhálószerű függönnyel ellátott fülkékről például úgy vélték, hogy alvóhelyek lehettek. De ki tudhatná biztosan, vajon a butácska Vera valóban helyesen következtet-e? No de mit számít? Ezek a holmik önmagukban is izgalmasak voltak. Ugyanígy földobta a tágas tér, amelyben szabadon mozoghatott. Sőt még az is, hogy esetleg eltévedhet benne. Hiszen mindaddig, míg ezt a tápanyaggyárat el nem érték, Janine számára sohasem kínálkozott lehetőség arra, hogy bárhol, bármennyire eltévedjen. A gondolat kellemesen borzongató halvány félelmet ébresztett benne. Már csak azért is, mert tizennégy esztendős agyának már felnőtt módra működő része azt súgta, hogy bármennyire eltéved is, az objektum egyszerűen nem elég nagy hozzá, hogy reménytelenül elvesszen.
    Tehát egész biztonságos kis rémület volt ez. Vagy legalábbis annak látszott.
    Mindaddig, míg a túloldali dokkoknál sarokba nem szorult valami – egy hícsí?… talán holmi űrszörny? vagy tán egy késsel hadonászó tébolyult, vén száműzött? – nem bújt elő a homályos járatokból, és haladt imbolyogva feléje.
    És akkor hirtelen kiderült, hogy nem valami ilyesmiről van szó, hogy Wan az az alak.
    Akkor még természetesen nem tudta a nevét.
    – Hé, ne gyere közelebb! – vinnyogta torkában dobogó szívvel, rádióját markolászva és karját keresztbe téve apró, új mellecskéi előtt. Az alak nem közeledett tovább. Megállt. Csak nézett rá kimeredő szemmel, leesett állal, kis híján kilógó nyelvvel. Magas volt és sovány. Az arca háromszögletű, hosszú, horgas orral. Valami szoknyaféle volt rajta meg holmi kabát, mindkettő alaposan bepiszkolódva. Valahogy férfiszaga volt. Reszketett, amint beleszaglászott a levegőbe. Különben fiatal volt. Biztosan nem lehetett sokkal idősebb nála, és Janine már évek óta nem látott senkit, aki ne lett volna legalább háromszor öregebb. S amikor a fiú térdre ereszkedett, és olyasmit művelt, amit ő még soha, senki mástól nem látott, akkor kényszeredetten vihorászva felnyögött… egyszerre tört rá a nevethetnék, a megkönnyebbülés, a sokk és a hisztéria. A sokkot nem a másik viselkedése váltotta ki. Inkább az, hogy egy fiúval találkozott. Alvás közben Janine elég vad álmokat látott, de ilyesmit soha!
    A következő néhány napon Janine még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy Wan esetleg eltűnjön a szeme elől. Úgy érezte, hogy egyszerre az anyja, a játszótársa, a tanítómestere és a felesége.
    – Ne úgy, Wan! Lassan szopogasd, nagyon forró!… Te Wan, azt állítod, hogy hároméves korod óta egyfolytában egyedül voltál?… Szép a szemed, Wan, de igazán… – Nem bánta, hogy a fiú nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy válaszul az ő szeme szépségét is megdicsérje, hiszen anélkül is világosan látta, hogy minden porcikájával sikerült teljesen lenyűgöznie a legénykét.
    No persze, ez a többiek figyelmét sem kerülhette el. De Janine ezzel sem törődött. Wan nem szűkölködött éles érzékeit, kíváncsi szemét, ámuló csodálatát megosztó jelenségekben. Még a lánynál is kevesebbet aludt. Janine eleinte örült ennek, mert így nagyobb „rész” jutott neki a fiúból, de hamarosan rájött, hogy lassan teljesen kimerül szegény. Sőt talán meg is betegszik. Amikor meglátta, hogy Wan erősen verejtékezik és reszket a csillogó, ezüstös gubófélét rejtő helyiségben, ő volt az, aki először fölkiáltott:
    – Lurvy! Azt hiszem, megbetegszik! – Amint a fiú a heverő felé támolygott, odarohant hozzá, hogy szárazon tüzelő homlokára szorítsa a tenyerét. A gubó lecsapódó teteje csaknem odacsípte a kezét, hosszú, mély karcolást ejtve az alkarján, könyöktől egészen a keze fejéig. – Paul – kiáltotta, visszarántva a kezét –, meg kell…
    És ebben a pillanatban rájuk tört a 130 napos láz. Kegyetlenebbül, mint eddig bármikor. Másképpen, mint korábban valaha. Janine, szívének két dobbanása között, egyszerre rosszul lett.
    Eddig még sohasem volt beteg. Néha egy-egy horzsolás, gyomorrontás vagy nátha. Semmi több. Élete java részében teljes orvosi ellenőrzés alatt állt, semmi betegség egyszerűen nem fordulhatott elő nála. Nem is értette, most mi történik vele. Testét láz emésztette, és mindene fájt. Hallucinált: különös, félelmetes alakokat látott, némelyek valami torz családra emlékeztették, mások csupán furcsák és ijesztőek voltak. Még saját magát is látta: hatalmas mellekkel és vaskos csípővel… de mégis ő volt az… valami téboly fészkelte be magát a zsigereibe, ami ennek a beteges fantáziavalóságnak minden látható és láthatatlan üregébe be akart hatolni; olyasmi, ami valójában még ebben a lázálomban sem lehetett az ő része. És ezek a dolgok nem voltak világosak. Semmi sem volt igazán érthető. A kínzó fájdalom és a téboly hullámokban tört rá. Közben, egy-két rövid másodpercre olykor földerengett a valóság. A falakból áradó, acélosan kékes fény. Lurvy mellette összegörnyedve fetrengő alakja. Apja, amint valamelyik folyosón öklendezik. A krómozott, kékes gubó, amelyben Wan hánykolódott lihegve, káoszának rabjaként. Nem a tudata vagy ép akarata késztette, hogy puszta körömmel essen neki a fedélnek, és századszor, ezredszer is próbálja kinyitni. De nem hagyott föl vele, és végül sikerült. Kicincálta a reszkető és vinnyogó fiút.
    A hallucinációk azonnal semmivé váltak.
    Valamivel lassabban a fájdalom, a hányinger és a rémület is elmúlt. Az egész véget ért. Még mindannyian remegtek és támolyogtak, a fiú kivételével, aki eszméletlenül feküdt, és hatalmas, rekedt horkantásokkal vette a levegőt, halálra rémítve vele a lányt.
    – Lurvy, segíts! – sikoltotta. – Haldoklik!
    Nővére azonnal ott termett mellette, ujja a legényke pulzusán, miközben a fejét rázva próbálta kiűzni magából a kábulatot, homályos tekintettel vizsgálva a fiú szemét.
    – Kiszáradt. A láztól. No, gyere már! – kiabálta Wan karját ráncigálva: – Segíts visszacipelni őt a hajóra! Sóoldat kell neki, antibiotikumok, valami lázcsillapító, esetleg egy kis gamma-globulin…
    Legalább húsz percükbe belekerült, mire Want a hajóhoz vonszolták, és Janine közben minden lassú, botladozó lépésüknél attól rettegett, hogy a beteg azonnal meghal. Az utolsó száz méteren Lurvy előrefutott, és mire Paul, Janine segítségével átpréselte a fiút a zsilipen, már sikerült fölnyitnia az egészségügyi csomagot, miközben kiabálva adta ki utasításait.
    – Fektessétek le! Ezt adjátok be neki! Vegyetek tőle vért, és végezzétek el a baktérium- meg a vírustesztet! Meg az antitestét is! Küldjetek sürgős üzenetet a bázisra! Mondjátok meg nekik, hogy orvosi tanácsokra van szükségünk! Már ha megéri, amíg ideérnek!
    Paul segített nekik lecibálni Wan ruháit, miután a fiút becsavarták Payter egyik meleg takarójába. Azután elküldte az üzenetet. De tudta, mindnyájan tisztában voltak vele, hogy Wan életének vagy halálának dilemmáját nem a Földről oldják majd meg. Úgy semmiképpen, hogy az üzenetváltás teljes hét hetet vesz igénybe! Payter káromkodva küszködött a hordozható életmentő egységgel. Lurvy és Janine magával a beteggel foglalatoskodott. Paul egy szót sem szólt senkihez, csak felöltötte űrszkafanderét, ahol másfél órás kimerítő munkával beállította a leadó parabolaantennákat. A legnagyobbat a fényes pároscsillag: a Neptunusz és holdja felé, a másikat pedig az űr azon szelvényének irányába, ahol a Garfeld állomás tartózkodott. Ekkor a külső héjazathoz tapadva utasította Verát, hogy ismételje meg az S. O. S. hívást mindkét célpont felé, méghozzá maximális erővel. Lehet, hogy éppen pásztázzák az eget, de az is lehet, hogy nem. Amikor Vera jelezte, hogy végzett az adással, ismét visszafordította a nagyobbik antennát a Föld felé. Mindez kerek három órába telt, és nem lehetett biztos benne, hogy bármelyik célállomás valóban veszi majd az üzenetet. Az is hasonlóképpen bizonytalan volt, vajon akármelyik képes-e fölajánlani a szükséges segítséget. A Garfeld állomás még az ő hajójuknál is kisebb és gyatrábban fölszerelt volt. A Triton bázison dolgozók pedig újoncok voltak. De ha valamelyikük elcsípi az adást, akkor reménykedhetnek valami segítségben… vagy legalább együttérzés kinyilvánításában, sokkal hamarabb, mint a Földről.
    Egy óra múltán Wan láza is csökkenni kezdett. Tizenkét óra elteltével vonaglása és a görcsei is elcsitultak, és a fiú már normálisan aludt. De még változatlanul nagyon beteg volt.
    Janine, az anya és játszópajtás, tanítómester és legalább-fantáziafeleség ettől fogva ápolónővér is lett Wan számára. Az első gyógykezelést követően már azt sem engedte, hogy Lurvy adja be neki a gyógyszereit. Álmatlanul ült mellette, és törölgette homlokáról a verejtéket. Az eszméletlen fiút, kényeskedve bár, de tisztába tette. Bármi másra képtelen volt igazán odafigyelni. Családja csodálkozó vagy éppen aggódó pillantásaira ügyet sem vetett, míg Wan összetapadt, lucskos haját félre nem fésülte az arcából, és meg nem hallotta Paul valamelyik atyáskodó megjegyzését. Janine féltékenységet érzett sógora hangjában, és ingerülten fölcsattant:
    – Paul! Az idegeimre mégy! Wannek szüksége van rá, hogy ápoljam!
    – Te meg kifejezetten élvezed a dolgot, nem igaz? – mordult vissza a férfi. Valóban mérges volt. Ezzel persze még inkább fölpaprikázta a lányt. Ekkor azonban meglepően kedvesen közbevágott az apja:
    – Hagyd, Paul, hogy a lány az legyen, ami. Te talán sohasem voltál fiatal? Gyere, inkább nézzük meg még egyszer, mi is tulajdonképpen ez a Träumenplatz
    Janine maga is meglepődött rajta, hogy hagyta érvényesülni a békeközvetítőt. Micsoda lehetőség lett volna ez egy jó kis veszekedésre! De most nem ezt diktálták az érdekei. Megengedte magának, hogy gúnyos fintorral méltányolja Paul féltékenykedését, hiszen ez új stráfot jelentett a rangjelzésén, azután visszatért Wan ápolásához.
    Ahogy lassan fölépült, még érdekesebbé vált a szemében. Néha szólt is hozzá, amikor magához tért. Alvás közben pedig nyugodtan tanulmányozhatta. Milyen sötét az arca, olajbarna a bőre! De a törzse a lehető legfehérebb, akár a frissen kelesztett tészta, bár szorosan tapad a csontjaihoz. A testszőrzete gyér. Az arcán szinte semmi, egy-két pihétől eltekintve, ami igazán kevés ahhoz, hogy bajusz legyen.
    Janine tudta, hogy Lurvy és az apja jókat mulat rajta, Paul pedig hiányolja azt a hízelkedést, amelyet oly sokáig elhárított magától. Csodálatos volt ez a változás. Igazi tekintélyre tett szert. Életében először az ő tevékenysége volt a legfontosabb a csoportban. A többiek tőle kértek engedélyt, hogy kérdéseket tehessenek föl a fiúnak, és amikor úgy vélekedett, hogy az fáradt, elfogadták az elutasítását, és békén hagyták.
    Mindemellett Wan egyszerűen lenyűgözte őt. A férfiakról nyert minden korábbi tapasztalatával összevetve, a legényke győzedelmeskedett. Még a levelezőpartnereivel szemben is: Wan jóképűbb volt, mint a korcsolyabajnok, eszesebb, mint a színészek, és majdnem olyan magas, mint a kosárlabdázó. És valamennyivel, különösképpen azzal a kettővel szemben, akik évek óta több tízmillió kilométeren belül a legközelebb álltak hozzá, Wan olyan csodálatosan fiatal volt. Paul és pláne az az öreg apja viszont nem. A vén Peter keze fején szabálytalan, karamellszínű, az ő szemében undorító foltok éktelenkedtek. De az öregember legalább tisztán tartotta magát. Még valahogy elegáns is volt, legalábbis kontinentális értelemben… kis ezüstollóval a fülében nőtt szőröket is kicsipkedte, amint Janine rajtakapta egyszer. Viszont Peter egyik összecsapásukkor oda is vetette Lurvynak:
    – És te ezzel az alakkal bújsz az ágyba? Egy szőrös fülű majommal? Én elhánynám magam!
    Egyszóval etette a fiút, fölolvasott neki, és gondosan őrizte az álmát. Megmosta a haját, és gombafrizurát csinált neki, kivételesen megengedve, hogy Lurvy is segítsen egyenesre vágni, azután hajszárítóval fényesre szárította. Kimosta a ruháit, és amiért Lurvyt legorombította, megfoltozta őket, sőt még Pauléból is beszűkített egyet-kettőt, hogy Wan viselhesse őket. A beteg mindezt elfogadta, sőt határozottan élvezte.

Amint erősödött, egyre kevésbé lett szüksége Janine istápolására, s a lány is egyre sikertelenebbül védhette meg őt a többiek kérdezősködésétől. De ők is gondját viselték a betegnek. Még az öreg Peter sem volt kivétel. Vera beásta magát orvosi programjaiba, és hosszú listát állított össze a fiún kipróbálandó tesztekből.
    – Gyilkos! – tiltakozott Peter. – Hát nem érti meg, hogy a szerencsétlen olyan közel járt a halálhoz? Utóbb még bevégzi a sorsát! – Ebben persze nem csupán aggodalom rejlett. Neki is megvoltak a maga kérdései, és föl is tette őket, amikor Janine megengedte; morogva duzzogott, ha elutasították. – Ott van az az ágy, Wan, mondd csak, mit érzel, amikor benne fekszel? Mintha valahogyan több millió emberhez tartoznál egyszerre? És ők is tehozzád, így van? – Ám amikor Janine szemrehányást tett neki, hogy akadályozza a fiú fölgyógyulását, az öregember visszakozott. Igaz, sohasem hosszú időre.
    Végül Wan elég jól volt már ahhoz, hogy Janine egy egész éjszakát végigalhasson a saját gubójában. Amikor fölébredt, a nővére Vera konzolján munkálkodott éppen. Wan a székének támlájára dőlve fintorgott és vigyorgott a szokatlan szerkezet láttán, mialatt Lurvy egészségügyi zárójelentését olvasta föl neki:
    – Az életfunkcióid normálisak, a súlyod gyarapodik, az antitestszinted a normális határok között mozog; azt hiszem, Wan, hamarosan teljesen rendbe jössz.
    – Nos, akkor végre elbeszélgethetünk?! – kiáltott föl az apja. – Arról a fénysebességnél gyorsabb rádióról, a gépekről, a helyről, ahonnan idejött, az álmodószobáról! – Janine közéjük furakodott.
    – Hagyd őt békén! – förmedt az öregre. De Wan megrázta a fejét.
    – Hadd kérdezzenek, amit csak akarnak, Janine – mondta vékony, lihegő hangján.
    – Most?
    – Igen, most rögtön! – erősködött az öreg. – Ebben a szent pillanatban! Paul, gyere ide és magyarázd meg ennek a kölyöknek, mire vagyunk kíváncsiak!
    Janine rájött, hogy ezek hárman mindezt jó előre kitervelték. De Wan nem tiltakozott, ő pedig már nem hivatkozhatott arra, hogy még mindig gyönge a kikérdezéshez. Odalépett hát, és letelepedett mellé. Ha már nem akadályozhatja meg ezt a faggatózást, legalább ott legyen, hogy szükség esetén megvédhesse. Hűvösen megadta hát a formális engedélyt:
    – Tessék, Paul. Mondd el, amit akarsz, de ne fáraszd ki nagyon!
    Paul csúfondáros pillantást vetett rá, de szavait a fiúhoz intézte.
    – Vagy tizenkét éve – mondta –, körülbelül minden százharmincadik napon a Föld egész népe megbolondult. Lehetséges, hogy ez a te hibád, Wan.
    A beteg elfintorodott, de nem szólt semmit. „Nyilvános védője” szólalt meg helyette:
    – Mondd, miért piszkálod?! – csattant föl Janine.
    – Ugyan, ez nem piszkálódás! De valamennyiünket elkapott már a láz. Ez nem lehet véletlen egybeesés! Amikor Wan bebújik abba a burokba, az egész világmindenséget elárasztja. – Paul megcsóválta a fejét. – Kedves fiam, el tudod képzelni egyáltalán, mennyi bonyodalmat okoztál már eddig? Mióta csak elkezdtél ide járni, sok millió ember osztotta meg veled az álmaidat. Sőt sok milliárd! Néha nyugodt voltál, az álmaid is nyugodtak voltak, és ez nem csinált olyan nagy galibát. Máskor viszont zaklatott voltál. Nem kívánom, hogy vádold magad – tette hozzá, mintegy elébe menve Janine várható megjegyzésének –, de emiatt emberek ezrei és ezrei haltak meg. Ami pedig az anyagi veszteségeket illeti, Wan, az minden képzeletet felülmúl.
    Wan védekezőn összerázkódott.
    – Én sohasem bántottam senkit! – Nem fogta föl a maga teljességében, mivel vádolják, de Paul hangjából kiérezte a szemrehányást.
    – Szeretném, ha tényleg így lenne, Wan – mondta. – De csak az a fontos, hogy többé ne csinálj ilyesmit.
    – Hogy ne álmodjak többé a heverőn?
    – Így van. – Janine felé fordult támogatásért, de aztán csak megvonta a vállát.
    – Van itt még egyéb is – vetette közbe Paul. – Segítened kell nekünk! Mondj el mindent, amit csak tudsz! Arról a heverőről. A Holt Emberekről. A fénysebességnél gyorsabb rádióról, a tápanyag…
    – És miért tenném? – fortyant föl Wan.
    Paul türelmesen folytatta:
    – Mert így készíthetsz föl a láz ellen. Nem hiszem, hogy tudod, mennyire fontos vagy. A fejedben meglévő tudás sok embert menthet meg az éhhaláltól. Sok millió életet, Wan!
    A fiú eltöprengett egy percig a hallottakon, de a „sok millió ember” fogalma semmit sem jelentett neki, még az „öt ember” valóságát sem fogta föl egészen.
    – Dühítő, amit mondasz – acsargott.
    – Nem szándékosan teszem, Wan.
    – Mit számít, hogy mi a szándékod, a lényeg az, mit teszel. Pont most mondtad magad is ugyanezt – méltatlankodott a legényke. – No, rendben van. Végül is mit akarsz?
    – Azt akarjuk, hogy mondj el mindent, amit csak tudsz – vágta rá Paul azonnal. – Vagyis nem mindent egyszerre. Először csak, amire emlékezel. Azután gyere velünk végig ezen a tápanyaggyáron, és magyarázz el mindent. Persze amennyire képes vagy rá, úgy értem.
    – Hogy itt? Nincs itt semmi, csak az álmodó szoba, és azt sem engeditek használni!
    – Itt nekünk minden teljesen új, Wan.
    – De itt semmi sincs! A csapból nem folyik a víz, nincs könyvtár, a Holt Emberekkel alig lehet beszélni, és nem is terem semmi. Otthon meg mindenem megvan, majdnem minden működik, magatok is meggyőződhettek róla.
    – Mintha csak a mennyországról beszélnél!
    – Nézzétek meg magatok! Ha nem álmodhatok, semmi értelme itt rostokolnom.
    Paul tétován pillantott a többiek felé.
    – Gondoljátok, hogy megtehetnénk?
    – Hát persze! A hajómmal elmehetünk oda, vagyis nem mindnyájan – visszakozott –, de egypáran igen. Itt hagyhatjuk az öregembert. Úgysincs asszonya, tehát nem fosztanánk meg a párjától. Vagy éppen – tette hozzá incselkedőn – elmehetünk, Janine meg én. Akkor több hely jut nekünk a hajóban. És hozhatunk ide nektek gépeket, könyveket, kincseket…
    – Ezt máris felejtsd el, Wan – szólt közbe Janine bölcsen. – Ilyesmibe sohasem mennének bele.
    – Ne siesd el, lányom – vágott közbe az apja. – Nem a tiéd itt a döntő szó. Érdekes, amit a fiú beszél. Ha kinyithatja előttünk a mennyország kapuját, majd bolondok lennénk kint maradni! A hidegben!
    Janine fürkésző pillantást vetett az öregre, de annak arca kifejezéstelen maradt.
    – Szóval nem bánod, ha Wan meg én egyedül megyünk oda?
    – Nem erről van szó – szögezte le az öreg. – A lényeg az, hogyan végezhetnénk el a leghamarabb ezt az átkozott föladatot és térhetnénk vissza a jutalmunkért! Más egyéb mit sem számít!
    – Nos – szólalt meg Lurvy egy kis idő után –, nem kell azonnal eldöntenünk ezt a kérdést. A mennyország várhat még ránk, egy egész életen át.
    Apja elgondolkodott.
    – Hm, ez igaz, igen. De ha igazságosak akarunk lenni, egyeseknek kevesebb maradt már hátra az életéből, mint másoknak.

Nap mint nap új üzenetek futottak be a Földről. Dühítő módon mindez már a régi helyzetre volt csak érvényes, a Wan előtti időre, semmi köze nem volt ahhoz, amit most csináltak vagy terveztek: „Adják meg ennek vagy annak a vegyelemzését! Röntgenezzenek meg ezt vagy azt! Adják meg ezeknek a tárgyaknak a méreteit!” Mostanra azok a lassú fotonlöketek, amelyek a tápanyaggyár fölfedezésének hírét vitték, talán megérkeztek az odalenti, földi „Verához”, és meglehet, már a válasz is úton volt feléjük. De még jó néhány hétig nem érkezik meg. A Triton bázisnak Veránál értelmesebb komputere volt, ezért Paul és Lurvy erőltette, hogy minden adatukat küldjék el oda is elemzés és tanácskérés végett. Az öreg Peter dühödten utasította el az ajánlatot:
    – Még hogy azoknak a vándorcigányoknak! Miért adnánk nekik, ami nekünk olyan sokba került?
    – De senki sem akar elvenni tőlünk semmit, papa! – tiltakozott Lurvy. – Mindez jogosan a miénk. A szerződésekben pontosan benne van!
    – Nem és nem!
    Így azután mindent betápláltak fedélzeti Verájukba, és annak lassú, szűk intelligenciája gyötrődve rendezte szabályos mintákká a töredékeket. Még ábrákat is készített. Például azét a helyét, ahonnan Wan érkezett – lehet, persze, hogy nem valami pontosan adta vissza a külső valóságot, mert a fiú nyilvánvalóan nem túl nagy figyelmet szentelt az objektum alapos tanulmányozásának. A folyosókét. A gépezetekét. Magukét a hícsíkét, miközben Wan rendre helyreutasította:
    – Ó, nem jó! Mindegyiknek szakálla van, a hímneműeknek és a nőneműeknek is. Már egész fiatal koruktól fogva. A nőneműek melle meg… – és a kezével mutatta, mennyire mélyre csüng, egészen a bordáik alá. – És nem jól határozod meg a szagukat sem!
    – A hologramoknak nincs semmiféle szaguk, Wan – jegyezte meg Paul.
    – Az meglehet. Nekik viszont van, az már biztos. Őszintén szólva elég ocsmány szaguk van.
    Vera eközben halkan duruzsolt és vinnyogott az új adatok fölött, reszketeg vonalakkal vázolva föl a kívánt kiigazításokat. Órák múltával a kezdetben játéknak tűnő tevékenység igazi kínszenvedéssé vált Wan számára. Amikor egyszer csak kijelentette: – Igen, ez így tökéletes, a Holt Emberek szobája pontosan így néz ki – mindnyájan hirtelen megértették, hogy már akármit jónak elfogadna, csak egy időre megszabadulhasson ettől a tehertől, hogy végre pihenhessen egy kicsit. Akkor Janine elcipelné egy sétára a folyosókon, vállán a hang- és képfelvevővel. Minden eshetőségre, ha esetleg valami érdemleges vagy tán értékes kerülne a szemük elé. Közben elmélyülten beszélgettek. Wan tudása és tudatlansága egyformán lenyűgöző volt. És egyik sem volt előre kiszámítható.
    És nem csupán Wan volt méltó a tanulmányozásra. Az öreg Peter vagy Lurvy óránként állt elő újabb ötletekkel, hogyan lehetne letéríteni kiszabott pályájáról a tápanyaggyárat, hogy ezáltal valóban teljesíthessék eredetileg vállalt feladatukat. De egyik sem vált be. Napról napra egyre több üzenet érkezett a Földről. De még mindig nem voltak időszerűek. Még csak érdekesek sem voltak. Janine a levelezőpajtásaitól kapott küldemények garmadáját Vera memóriájában hagyta porosodni, még azt sem tette meg, hogy megnézze őket, mivel a Wantól kapott információk tökéletesen kielégítették a kíváncsiságát. Időnként egészen különös hírek is érkeztek. Lurvy esetében például az, hogy a kollégiuma fölterjesztette az Év Asszonya címre. Az öreg Peternek egy hivatalos petíció a szülővárosából. Elolvasta, és hangos kacajra fakadt.
    – Dortmundban még mindig azt akarják, hogy induljak a polgármester-választáson. Micsoda értelmetlenség!
    – Miért, igazán szép dolog – mondta Lurvy kedveskedőn. – Valódi megtiszteltetés.
    – Ez egy nagy semmi! – igazította helyre az öreg, rosszallóan. – Még hogy Bürgermeister! Azzal, amink van, akár a Szövetségi Köztársaság elnökségéért is ringbe szállhatnék, vagy még… – Váratlanul elhallgatott, majd komoran kijelentette: – Mármint ha egyáltalán visszajutok még a Szövetségi Köztársaságba. – Ismét elnémult, és átnézett a többiek feje fölött. Ajka némán mozgott egy darabig, majd megszólalt: – Talán jobb lenne, ha azonnal visszafordulnánk.
    – Ó, papa!… – kiáltott föl Janine. Aztán elhallgatott, mert az öregúr olyan pillantást vetett rá, mint egy éhes farkas a kisbárányra. Hirtelen feszültség keletkezett közöttük, mígnem Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt:
    – Háát, ez valóban az egyik megoldás lehetne számunkra. Persze ott van a szerződés jogi problémája…
    Peter megrázta a fejét.
    – Már én is gondoltam erre. De olyan sokkal tartoznak nekünk! Csupán azért is, hogy megfékeztük a lázat. Ha csak a valószínű kár egy százalékát kifizetnék, már az is milliókat, mit milliókat, milliárdokat jelentene! Ha pedig nem fizetnének… – Itt elbizonytalanodott, azután folytatta: – No nem, az föl sem merülhet, hogy nem fizetnek. Csak beszélnünk kell velük. Beszámolunk róla, hogy kiküszöböltük a lázat, hogy nem tudjuk elmozdítani a tápanyaggyárat, hogy hazamegyünk. Mikorra a válaszüzenet megérkezhet, már hetek óta úton leszünk hazafelé.
    – No és mi lesz Wannel? – kérdezte Janine.
    – Ő is velünk jön, hát persze. Újra a saját fajtája körében élhet majd, és kétségkívül ez lesz számára a lehető legjobb.
    – Nem gondolod, hogy esetleg Wanre kellene bíznunk a döntést? És ha mégis elmennénk egypáran, hogy földerítsük a mennyországát?
    – Az csak egy kósza álom volt – mondta az öreg hűvösen. A valóság az, hogy nem tehetünk meg mindent mi magunk. Kutassa ki az ő paradicsomát valaki más. Minden feladatra annyi jelentkező lenne! Mi pedig ismét otthon lehetnénk, fürödnénk a gazdagságban és hírnévben. Ez nemcsak egy vacak szerződés függvénye – folytatta már-már panaszos hangon. – Mi valóságos Megváltók vagyunk. Előadókörutakat teszünk majd, egekig csapnak a reklámozásunk hullámai. Óriási hatalom lesz a kezünkben!
    – Nem, papa – vélekedett Janine –, ide figyelj! Mindnyájan arról prédikáltatok, hogy kötelességünk segíteni a világon. Táplálnunk kell az embereket, új dolgokat kell vinnünk nekik, amelyekkel szebbé tehetik az életüket. Hát nem kell teljesítenünk ezt a kötelességünket?
    Peter dühödten fordult a lány felé.
    – Kis taknyos! Mit tudsz te egyáltalán a kötelességről? Nélkülem ott csücsülnél valamelyik chicagói nyomortanyán, és várnád a jótékonysági utalványt. A magunk javára is kell gondolnunk!
    Már azon volt, hogy visszavág, amikor Wan tágra meredt szeme, rémült tekintete megállította.
    – Hogy gyűlölöm ezt az egészet! – kiáltotta. – Gyere, Wan, menjünk, sétáljunk egyet! Itt hagyunk benneteket a fenében!
    – Igazából nem is olyan rossz ember – magyarázta a fiúnak, mikor már hallótávolságon kívül voltak. Nyomukban hömpölyögtek a veszekedés hangjai. Wan, akinek édeskevés tapasztalata volt a nézeteltéréseket illetően, láthatóan fölkavarodott.
    Nem is reagált közvetlenül. Egy kidudorodásra mutatott a kékes fénnyel világító falon.
    – Ez itt egy víznyerő hely – magyarázta –, de már régen bedöglött. Többtucatnyi van belőlük, de a legtöbb már nem működik.
    Janine fölületesen megvizsgálta, ráirányította a vállához rögzített kamerát, miközben előre-hátra billegtette kerekded födelét. A tetejénél volt valami orrszerű kitüremkedés, alul pedig olyasmi, ami csak leeresztőcsap lehetett. Majdnem olyan tágas volt, hogy belebújhatott volna, de teljesen száraz.
    – Ugye azt mondtad, hogy az egyik még működik, de a vize ihatatlan?
    – Igen, igen! Akarod, hogy megmutassam?
    – Nos, talán igen. – Janine témát váltott: – Igazán ne engedd, hogy lehengereljenek. Csak túlságosan izgatottak különben.
    – Rendben, Janine. – De a fiú láthatóan nem volt beszédes kedvében.
    A lány folytatta hát:
    – Amikor kicsi voltam, mindig történeteket mesélt nekem. Legtöbbször dögfárasztóak voltak, de néha nem. Beszélt például valami Schwarze Peterről, aki… már amennyire el tudom képzelni, olyasféle lehetett, mint a Mikulás. Azt mondta, ha jó kislány leszek, Schwarze Peter hoz nekem egy szép babát, de ha nem, akkor csak egy darab szenet kapok tőle karácsonyra. Ezért aztán őt is így neveztem: Schwarze Peter! De sohasem adott nekem széndarabot. – A fiú figyelmesen hallgatta, amint tovább-ballagtak a folyosón, de semmit sem válaszolt. – Akkor meghalt az anyám. Paul és Lurvy közben összeházasodtak, így egy időre odaköltöztem hozzájuk. De a papa valójában sohasem volt olyan rossz ember. Amilyen gyakran csak tehette, meglátogatott… legalábbis azt hiszem. Wan! Érted te egyáltalán, amiről beszélek?
    – Nem – felelte a fiú. – Mi az a Mikulás?
    – Óóó, Wan!
    Így azután elmagyarázta neki a Mikulást, a karácsonyt, utána kénytelen volt beszélni a télről, a hóról és az ajándékozás szokásáról. Wan arca kisimult, a végén már nyíltan mosolygott. Különös módon, ahogyan a fiú kedve javult, úgy romlott el egyre jobban a lányé. Miközben igyekezett megmagyarázni Wannek mindent a maga világáról, fölrémlett előtte az, ami hamarosan vár rá. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, amit Peter javasolt, hogy szedjék a sátorfájukat, és térjenek vissza a maguk valós életébe. Minden más lehetőség ijesztőnek tűnt. Félelmetes a hely, ahol vannak, ha hagyja, hogy minden eljusson a tudatáig… valamiféle műtárgyban, amely csökönyösen tör előre az útján az űrön át, valami ismeretlen cél felé. És mi lesz, ha egyszer megérkezik? Ott mi várhat rájuk? Ha pedig visszakísérik Want a paradicsomába, ott mi lesz? Hícsík? Hícsík! Ott is csak a félelem vár rá. Janine egész fiatal életét végigkísérték, igaz kívülről, a hícsík… ijesztők, ha valósággá válnak, de inkább misztikusak, mint valóságosak! Éppen úgy, mint Schwarze Peter vagy a Mikulás. Mint maga az Isten. Minden istenség vagy mítosz elviselhető, amíg csak hiszünk bennük, de mi történik akkor, ha megelevenednek?
    Tudta, hogy a családja éppen úgy tele van félelemmel, mint ő maga, bár ez a szavaikból sohasem derült ki. Janine előtt mindig a bátorság példáját mutatták. Csak érezte valahogy. Rájött, hogy Paul és a nővére is fél, de a tudatukat megkeményítve szembefordulnak ezzel a félelemmel, és inkább arra a jóra gondolnak, ami kijöhet belőle. Az ő rettegése valahogy egészen speciális volt; kevésbé félt attól, mi történhet vele, mint attól, vajon hogyan viselkedik majd, ha valami történik. Amit az apja érzett, az nyilvánvaló volt mindenki előtt. Dühös volt és félt egyszerre, de amitől félt, az mindig szertefoszlott, még mielőtt kipróbálhatta volna rajta a bátorságát.
    És mit érezhet Wan? Olyan egyszerűnek tűnt, ahogy végigkalauzolta őt a birodalmán, mint amikor az egyik gyerek mutatja meg a másiknak a játékosdobozát. De Janine jobban tudta, milyen. Ha valamit egyáltalán megtanult tizennégy esztendeje alatt, az az volt, hogy senki sem igazán egyszerű. Wan bonyolultsága csupán teljesen más volt, mint az övé, amint azonnal rájött, amikor a fiú bemutatta neki a működő víznyerőt. Miután már ihatatlan volt számára a vize, Wan latrinának használta a helyet. Janine a Nyugati Világ nagy álszent összeesküvésének szellemében nevelkedett, amely szerint az ürítkezés igazából nem is létező dolog, s ezért egy ilyen mocskos és bűzös zugot sohasem mutatott volna meg valaki másnak, de Want a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a dolog. Sőt még ha akarta volna, sem tudta volna zavarba hozni őt.
    – Mégiscsak járnom kellett valahova – dörmögte a fiú értetlenül, amikor számon kérte tőle, hogy miért nem a hajó mellékhelyiségét használta erre a célra, mint minden más normális ember.
    – No persze, de ha a megfelelő helyen végzed a dolgodat, Vera megállapíthatja, mikor vagy beteg, nem érted? Ugyanis mindig elemzi a mi… izé… fürdőszobai ügyeinket.
    – Biztosan van erre más megoldás is.
    – Biztosan van. – Ott volt például a hordozható egészségügyi berendezés, amely bármikor apró mintákat vehetett akármelyiküktől… amelyik Want is kezelésbe vette, amikor szükségessé vált. De Vera nem volt valami lángelméjű számítógép, ezért eszébe sem jutott, hogy mozgó klinikáját a fiúra uszítsa, míg nem mondták neki, egyébként egy kissé megkésve. – De mi a baj?
    Látszott, hogy Wan kissé kényelmetlenül érzi magát.
    – Amikor a Holt Emberek orvosi vizsgálatnak vetnek alá, mindenféle dolgokat döfködnek belém. Azt pedig nagyon utálom.
    – De hiszen az csak a javadat szolgálja – mondta a lány szigorúan. – Hé! Ez egy pompás gondolat! Gyerünk, beszéljünk a Holt Emberekkel!
    Itt viszont Janine jellembeli komplikációi mutatkoztak meg. Valójában nem sok kedve volt hozzá, hogy a Holt Emberekkel beszélgessen. Csak azt akarta, hogy minél hamarabb menjenek tovább erről a zavarba ejtő helyről. Mire azonban odaszökdécseltek a Holt Emberek tartózkodási helyére, amely közvetlenül a Wan álmodóheverőjének szomszédságában volt, Janine elhatározta, hogy valami más kívánsággal áll elő.
    – Hé, Wan – súgta a fiúnak –, szeretném kipróbálni a heverőt!
    Wan hátrafordította a fejét, és hosszú orra fölött összeszűkült szemmel nézett a lányra.
    – Lurvy azt mondta, hogy többé sohase feküdjek bele!
    – Tudom, hogy azt mondta. No, hogy jutok bele?
    – Először is mondd meg, nekem mindenben engedelmeskednem kell akármelyikőtöknek? – panaszkodott Wan. – Ráadásul mindnyájan más-más utasításokat adtok. Nagyon zavaros ez, a dolog.
    De Janine már be is bújt a gubóba, és kinyújtózkodott a heverőn.
    – Elég, ha egyszerűen magamra húzom a fedelét?
    – Hát – mondta vállvonogatva –, ha végképp így döntöttél, akkor igen. Ott záródik be, ahol a kezed van éppen, és ha ki akarsz jönni, csak meg kell taszítanod.
    A lány a szövetborítású fedél után nyúlt, és maga felé húzta, föltekintve Wan ingerült és gondterhelt arcára.
    – És… nem fog fájni?
    – Fájni? Nem! Micsoda ötlet!
    – Akkor jó. És mit érzek majd?
    – Janine! – dörrent rá a fiú. – Hogy te milyen gyerekes vagy! Miért nyaggatsz ilyen kérdésekkel, mikor mindent megtudhatsz magadtól is! – Ezzel megtaszította a csillogó drótfödelet, mire a lefelé félúton lévő zár kattant és becsukódott. – Az lesz a legjobb, ha elalszol – szólt még be a kékesen fénylő huzalrácson keresztül.
    – De nem vagyok álmos – tiltakozott Janine józanul. – Nincsen semmi kívánságom. Te, én nem érzek semmit!
    Aztán egyszer csak megérezte.
    Nem olyasmi volt, amire gondolt a lázzal kapcsolatos élményei alapján. Nem merült el saját személyiségének rejtelmeiben, és a rátörő érzéseknek sem volt határozott forrása. Csak valami meleg, átható izzást érzékelt. Teljesen elmerült. Egyetlen atom volt az érzések tengerében. A többi atomnak nem volt határozott formája vagy bármilyen egyéni vonása. Nem voltak szögletesek vagy élesek. Ha kinyitotta a szemét, láthatta Wan gondterhelt arcát a rácson túl, és ezek a többiek – szellemek? – egyáltalán nem tűntek valóságosnak vagy közelinek. De érzékelhette őket, és mintha sohasem érzékelt volna bármi mást. Maga körül. Maga mellett. Magán belül. Melegek voltak. Igazán kellemesek.
    Amikor Wan végül fölrántotta a dróthálót, és a karja után nyúlt, Janine csak feküdt ott, tekintetét ráemelve. Nem volt sem ereje, sem csöppnyi vágya arra, hogy fölemelkedjen. A fiúnak kellett kisegítenie, és visszafelé menet is a vállára kellett támaszkodnia.
    Még félúton sem jártak a Herter–Hall hajó felé, amikor a család többi tagja durván és rettentő haragosan rájuk támadt.
    – Ostoba kölyök! – dühöngött Paul. – Csak csinálj még egyszer ilyesmit, én dagadtra verem azt a rózsaszín kis seggedet!
    – Biztos, hogy nem tesz ilyet – vigyorodott el Peter –, arról most rögtön gondoskodom, kegyeddel pedig, ifjú hölgyem, később foglalkozom majd.

Hogy mindenki milyen összeférhetetlenné vált! Senki sem náspángolta el Janine fenekét az álmodóheverő kipróbálása miatt. És egyáltalán nem büntette meg senki. Helyette egymás büntetésével foglalkoztak, méghozzá szünet nélkül. A szál, amelyet magukra erőltettek, és így egybefűzte őket, mivel a másik esély egymás legyilkolása lett volna, most elszakadt. Paul és az öregember két napig nem is szóltak egymáshoz, amiért Peter szó nélkül szétszerelte az álomheverőt. Lurvy és az apja sziszegve fújtak egymásra, mivel Lurvy túl sok sót programozott az ételükbe; pár nap múlva, mikor apja volt a soros, a túl kevés só robbantott ki belviszályt. Ami pedig Paul és Lurvy esetét illeti: már nem aludtak együtt. Alig beszéltek egymással. Egész biztos a házasságukat is fölbontják, ha ötezer csillagászati egységen belül találnak egy bontóbíróságot.
    Persze ha bármilyen hatóság lett volna ötezer CsE-n belül, legalább a vitás kérdéseket meg lehetett volna oldani talán. Valaki meghozhatta volna helyettük a döntéseket: Térjenek vissza? Próbálják meg leküzdeni a tápanyaggyár mozgatóerejét? És ha igen, ki menjen és ki maradjon hátra? Menjenek és kutassák át Wan másik tartózkodási helyét? A nagy kérdésekben sehogy sem vergődtek zöld ágra. Még ezeknél mindennapibb problémákban sem tudtak közös nevezőre jutni: szedjenek szét valami gépezetet, kockáztatva ezzel, hogy esetleg tönkreteszik, vagy hagyják békén, föladva valami csodálatos, a világmindenség sorsát megváltoztató fölfedezés reményét? Nem tudtak megállapodni abban, ki beszéljen rádión a Holt Emberekkel, és mit kérdezzenek tőlük. Wan ugyan elég készségesen megmutatta nekik, hogyan csábíthatják legjobban egy kis beszélgetésre őket, és Vera hangosítóberendezését össze is kapcsolták azzal a „rádióval”, de a komputer nem bizonyult igazán megfelelő társalkodónőnek: amikor a Holt Emberek nem értették meg a kérdéseit, nem óhajtottak együttműködni, vagy teljesen értelmetlen és haszontalan dolgokat motyogtak csupán. Vera teljesen magába roskadt.
    Mindez rettenetesen bántotta Janine lelkét, de a legrosszabbnak mégis Wan bizonyult számára. Az örökös zsinatolás megzavarta a fiút, dacossá tette őt. Már nem járt állandóan a nyomában. Az egyik alvás után pedig, amikor Janine fölébredvén körülpillantott utána, döbbenten látta, hogy nyoma veszett.
    A lány büszkeségén csak azért nem esett nagyobb sérelem, mert a többiek sem voltak ott. Paul és Lurvy kimentek, hogy megigazítsák a hajó antennáit, apja aludt valahol, így maradt elég ideje, hogy megbirkózzon marcangoló féltékenységével. Hogy válna disznóvá! – gondolta magában. Micsoda butaság a részéről, hogy nem fogta föl: neki sok jó barátja van, míg számára ő az egyetlen lehetőség. No de majd rájön! Éppen elhanyagolt partnereinek körmölt hosszú leveleket, amikor meghallotta a visszatérő Paul és nővére közeledésének zajait. Amikor közölte velük, hogy Wan legalább egy órája eltűnt valahová, nem várt reakciót tapasztalt.
    – Papa – kiabált Lurvy, apja alvógubójának függönyét ráncigálva –, ébredj! Wan elment!
    Mialatt az öreg, szemét dörgölve előkászálódott, Janine megrökönyödötten kérdezgette:
    – Most meg mi történt veletek?
    – Hát nem érted magadtól, te? – kérdezte Paul hűvösen. – Mi van akkor, ha elvitte a hajót?
    Ez a lehetőség még csak eszébe sem jutott a lánynak, és most súlyos ökölcsapásként érte.
    – Azt nem tehette!
    – Már miért ne tehette volna?! – förmedt rá az apja. – Különben is honnan tudod, te kis csibész? És ha megteszi mégis, akkor mi lesz velünk? – Végre behúzta kezeslábasának minden cipzárját, és villogó tekintetét rájuk vetve, talpra emelkedett. – Hát nem megmondtam mindnyájatoknak?! – dörögte, de csak Paul és Lurvy felé nézett, amiből Janine rájöhetett, hogy ő nem tartozik a „mindnyájuk” közé. – Nem megmondtam, hogy határozott döntésre kell jutnunk? Ha vele kell mennünk, az ő hajóját kell használnunk. Ha meg nem, akkor nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy esetleg az a hóbortos gondolat támad abban a kis, dilis agyában, hogy szó nélkül visszamegy! Ez a leghatározottabb véleményem.
    – És most hogyan tovább? – kérdezte Lurvy élesen. – Túlságosan gyanakvó vagy, papa. Nem őrizhetjük a hajót éjjel-nappal!
    – Igen, és lám a húgod sem tudott vigyázni arra a fiúra – bólintott az öreg. – Tehát vagy a hajót, vagy a fiút kell mozgásképtelenné tennünk.
    Janine nekiugrott.
    – Ti szörnyetegek! – visította. – Ezt akkor terveltétek ki, mikor nem voltunk itt! – A nővére elkapta, és magához szorította.
    – Nyugodj meg, Janine – szólt rá határozottan. – Igen, valóban beszéltünk valami ilyesmiről… kénytelenek voltunk. De semmit sem döntöttünk el végleg, azt pedig végképp nem, hogy Wannek bármi baja essék!
    – Akkor döntsünk végre! – harsogta Janine. – Én arra szavazok, hogy menjünk vele!
    – Hacsak még nem kelt útra egymagában – vetette közbe Paul.
    – Nem ment el!
    – Ha mégis megtette, akkor késő bármit is fontolgatnunk ezzel kapcsolatban – jegyezte meg Lurvy tárgyilagosan. – Ettől eltekintve, Janine mellett vagyok. Menjünk! Te mit mondasz, Paul?
    A férfi tétovázott.
    – Azt hiszem, mennünk kellene – dörmögte végül. – Peter?
    Az öreg méltóságteljesen fölszegte a fejét.
    – Ha mindnyájan egyetértetek benne, mit számít, hogyan szavazok én? Már csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul: végül is ki menjen és ki maradjon? Azt javasolnám…
    Lurvy közbevágott: – Papa – fordult hozzá –, sejtem, mit akarsz mondani, de az nem kivihető. Legalább egyvalakire szükségünk van itt, aki tartja a kapcsolatot a Földdel. Janine túl fiatal hozzá. Én nem lehetek, mert én vagyok közülünk a legjobb pilóta, és most esélyem nyílik rá, hogy megtanuljak valamit egy hícsí hajó irányításáról. Paul nélkül viszont nem indulok útnak. Így egyedül te maradsz…
    Egységenként részeire szedték Verát, és elhelyezték a tápanyaggyár különböző részein. A memóriablokk, a bejövő és a kimenő üzenetek blokkjai az álmodószobába kerültek, a lassú adattár a mellette lévő folyosóra, az adóberendezés a régi hajójukon maradt. Peter némán és komoran segédkezett. Mesterkedésük lényege az volt, hogy a fontos üzenetek ezután a Holt Emberek rádiórendszerén érkeznek majd be a felderítőegységtől. Peter lényegében a saját leírásában működött közre, és ezzel tisztában is volt. A hajón bőségesen van élelem, mondta korábban Wan. De Paul nem bízott a tápanyaggyár isten tudja, miből készített, automatikusan ölükbe potyogó falatjaiban, ezért fölcipeltek a hajóra annyi saját gyártmányú egységcsomagot, amennyit csak el tudtak helyezni. Mivel Wan ahhoz is ragaszkodott, hogy vételezzenek elég vizet, a hajó újraforgató berendezését beindítva megtöltötték a plasztikzsákokat, és azokat is berakodták. Wan hajójában nem voltak ágyak. Nem is volt rájuk szükség, mivel a fiú szerint a gyorsulási gubók elegendők a manőverezés idején biztonságuk megvédelmezésére és annak megakadályozására, hogy az út hátralévő részében álmukban ide-oda sodródjanak. Paul és Lurvy megvétózta ezt a javaslatot, hát alvósejtjeikből kiszerelték a fekhelyeket, és azokat is fölállították a másik hajó fedélzetén. Ami a személyes tárgyakat illeti: Janine illatszereket és könyveket tartalmazó titkos dobozkáját, Lurvy zárható poggyászzsákját, Paul pasziánszkártyáját akarta vinni. Hosszú és kimerítő munka volt, bár rájöttek, hogy valamelyest könnyíthetnek rajta, ha a vizestömlőket, kisebb puha, sőt keményebb tárgyakat is elnyújtott „vödörláncban” dobva juttatnak végig a hosszú folyosón. Végül csak a helyére került minden. Peter savanyú ábrázattal üldögélt a folyosó falának támaszkodva, és a többiek zsivajgását szemlélve azon gondolkodott, vajon miről feledkezhettek meg. Janine szemében úgy tűnt, hogy máris mintegy távollévőként kezelik szegényt, ha nem éppen halottnak, ezért gyöngéden megszólította:
    – Papa! Ne vedd annyira a szívedre! Valamennyien visszajövünk, amilyen hamar csak tudunk.
    – Ami annyit tesz – mondta az öregember bólogatva –, negyvenkilenc nap mindegyik irányba, plusz az az idő, amit ott töltötök. – Ekkor fölemelkedett és megengedte, hogy Lurvy és Janine búcsúzóul megcsókolják. Csaknem kedélyesen mondta: – No, jó utazást! Biztos, hogy nem felejtettetek el semmit?
    Lurvy elgondolkodva körülpillantott.
    – Azt hiszem, nem… hacsak a te barátaidnak nem kell jeleznünk az érkezésünket, Wan.
    – A Holt Embereknek?! – kiáltotta a fiú vigyorogva. – Ők nem tudnak semmiről. Nem élő emberek, érted, ők nem érzik az idő múlását.
    – Akkor miért kedveled őket annyira? – faggatta Janine.
    Wan megérezte szavaiban a féltékenység mellékízét, ezért ridegen vetette oda:
    – Mert a barátaim. Sokszor nem lehet komolyan venni őket, és előfordul, hogy hazudnak. De sohasem tesznek olyasmit, hogy félnem kelljen tőlük.
    Lurvy visszafogta a lélegzetét.
    – Ó, Wan – érintette meg a fiú vállát –, tudom, nem voltunk mindig olyan rendesek veled, mint lehettünk volna. De tudod, mindannyian olyan nagy feszültségben élünk. Valójában sokkal különb emberek vagyunk, mint amilyennek te láthatsz bennünket.
    Öreg Peter megsokallta a dolgot.
    – No, menjetek már! – mordult rájuk. – Bizonyítsátok be neki, hogy így van, ne csak a szátok járjon állandóan. Azután gyertek vissza, és bizonyítsátok be nekem is!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet