Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

6. A LÁZ UTÁN


Még két óra sem volt… még sohasem fordult elő ilyen rövid lázroham. De ennyire heves sem volt még soha. A népesség legfogékonyabb egy százalékát négyórányi időre teljesen kiütötte, és csaknem mindenkire igen erős hatással volt.
    Én a szerencsések egyike voltam, mivel a vész elmúltával a szobámban találtam magamat kinyúlva, és minden bajom egy búb volt a fejemen, amit akkor szereztem, amikor elestem. Nem szorultam valami fölborult buszba, nem zuhantam le repülőgéppel, nem ütött el egy ámokfutó autó, és nem véreztem el a műtőasztalon, miközben a sebészek és a nővérek magatehetetlenül fetrengenek a padlón. Mindössze egy óra, ötvenegy perc és negyvennégy másodperc önkívületi delíriumban voltam, és az igazán semmiség volt, hiszen megosztottam másik tizenegymilliárd emberrel.
    Ez a tizenegymilliárd ember természetesen azonnal kapcsolatba akart lépni egymással, mindenki mindenkivel és lehetőleg egyszerre, ezért a hírközlő eszközök teljesen bedugultak. Harriet is megjelenítette magát a hololejátszóban, és tudomásomra hozta, hogy legalább huszonöt hívásom érkezett. Jelentkezett a tudományos programom, a jogi programom, három vagy négy beszámoló program különböző érdekeltségeimtől és egypár valóságos, élő személy. Kérdésemre válaszul bocsánatkérő hangon jelentette, hogy egyikük sem Essie volt. A tucsoni vonal e pillanatban még egyáltalán nem működött onnan, és én sem tudtam fölhívni a magam csatornáin. Egyetlen gépnek sem ártott a jelenség közvetlenül. Ilyesmi azelőtt sem fordult elő. Csak akkor következhetett be valami meghibásodás, ha élő személy lépett be az áramkörbe valamit megjavítandó vagy a program átalakítása céljából. De mivel ilyen beavatkozás a statisztikák szerint percenként milliószor is előfordul a világon valahol egyik vagy másik géppel, egyáltalán nem meglepő, hogy egyes berendezések beindításához kell egy kis idő.
    Az első parancs az üzlet parancsa volt. Össze kellett kotornom a törmeléket. Harriet számára összeállítottam egy rangsort, ennek megfelelően kezdte elém teregetni az üzeneteket. Gyorsjelentés a tápanyagbányákból: nincs jelentékeny kár. A birtokokról: néhány kisebb tűzeset vagy éppen gátszakadás, semmi komolyabb. Valaki nyitva hagyott egy zsilipet a haltelepen, és hatszázmillió ivadék kisurrant a nyílt tengerre, de ebben az üzletágban én magam is csak kis halacska voltam. Összegezve a helyzetet, úgy tűnt, hogy fütyörészve jöttem ki a lázrohamból, legalábbis sokkal csekélyebb kár ért, mint annyi mást. A vész éjfél után valamivel csapott le az indiai szubkontinensre, ahol azon a napon már végigsöpört egy borzalmas hurrikán, amilyet a Bengáli-öböl is csak úgy ötvenévente képes produkálni. Iszonyú sok volt a halálos áldozatok száma. A mentési munkálatok pedig közben két órára teljesen leálltak. Emberek tíz-, de lehet, hogy százmilliói egyszerűen nem tudtak magasabb helyekre mászni. Banglades egész déli része egy hullákkal teli mocsár lett. Tegyük hozzá egy kaliforniai olajfinomító fölrobbanását, a nagy walesi vonatszerencsétlenséget és még néhány, eddig közelebbről nem ismert katasztrófát. A számítógépekbe még nem táplálhatták be az áldozatok végleges számát, de a hírügynökségi jelentések szerint az eddigi legmagasabb lehetett.
    Mikorra végeztem a legeslegsürgősebb anyagok áttekintésével, ismét megindultak a liftek. Tehát már nem voltam fogoly. Az ablakon kinézve megállapíthattam, hogy Washington utcái is elég normálisan festenek. A tucsoni utam viszont alaposan összekutyulódott. Mivel a levegőben lévő repülőgépek jó fele két óráig robotpilótával haladt, alaposan fölemésztve üzemanyagkészletét, ott kellett leszállniuk, ahol éppen tudtak, és a járatok legtöbb gépe a lehető legrosszabb helyeken volt éppen. A menetrendek fenekestül felborultak. Harriet elintézte a hozzáférhető legjobb kombinációt, de így is csak másnap dél körülre kínálkozott az első szabad hely. Telefonon sem érhettem el Essie-t, mivel a központok még mindig kaotikus állapotban voltak. De ez csak némi bosszúságot jelentett, nem volt igazi probléma. Ha valóban nagyon el akartam volna érni a célomat, voltak bizonyos előjogaim; a gazdagoknak mindig akadnak ilyen kapcsolatai. De a gazdagoknak megvannak a maguk örömforrásai is, és én úgy határoztam, hogy jó mulatság lesz, ha váratlanul pottyanok Essie ölébe.
    És így némi szabadidőm is maradt.
    Előzőleg a tudományos programom már hosszú ideje jelezte, hogy mondanivalója van számomra. Ezt szántam édességnek a spenót és resztelt máj után. Addig tartalék pályára állítottam, míg nem nyílott mód egy kellemes, hosszú csevegésre. Most elérkezett ez az idő.
    – Harriet – szóltam – kapcsold be! – Albert Einstein formát öltött a holotankban, és izgatottan előredőlt. – No mi van, Al – kérdeztem –, valami jó hír?
    – Természetesen, Robin. Kiderítettük, honnan jön a láz. A tápanyaggyárból!

Az én hibám volt az egész. Ha hagytam volna, hogy Albert az elején megmondja, mit forgat a fejében, nem én lettem volna az egyik legutolsó, aki megtudja, hogy a baj forrása az én tulajdonomban van. Legelőször ezt ismertem föl, rögtön a lehetséges felelősségem jutott az eszembe, és a belőle fakadó előnyökre gondoltam egész idő alatt, míg a helyzetet föltárta előttem. Első és utolsó szempont volt természetesen a tápanyaggyárból befutott közvetlen adás. De az egészet sejtenünk kellett volna már előre.
    – Ó, ha idejében a helyükre tettem volna a befutott információkat – vádolta önmagát Albert –, már évekkel ezelőtt meghatározhattuk volna ezt a kiindulópontot! És egész csomó más ötlet is kínálkozott, már csak a fotonikus természetükből adódóan is.
    – Miféle természetükből?
    – Elektromagnetikus jellegűek, Robin – magyarázta. Dohányt tömött a pipájába, és gyufa után kotorászott. – Bizonyára érted, hogy mindez a közvetítési idő problémájával függ össze… a téboly bekövetkeztét okozó jelzéseket gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban észleltük, amikor maga az „adás megkezdődött”.
    – Várj egy percet! Ha a hícsíknek van fénysebességnél gyorsabb rádiójuk, ez nem ugyanazt jelenti?
    – Ó, Robin! Ha mi tudtunk volna erről! – és hunyorítva pipára gyújtott. – De csupán találgathatok – pöff, pöff, pöff –, hogy ez a bizonyos effektus nem vethető össze egyéb adásmódjaikkal, de az okait jelen pillanatban még csak nem is sejthetem! És természetesen – folytatta – mindez seregnyi olyan kérdést is fölvet, amelyekre még nem tudhatjuk a választ.
    – Hát persze – feleltem, de nem kérdeztem meg, mire gondol pontosan. Valami egészen más járt az eszemben. – Albert! Játszd be azokat a hajókat és állomásokat, ahonnan az ismereteid származnak!
    – Természetesen, Robin! – A lobogó hajkorona és a látszólag kedélyes arc eltűnt, és a holotankot azonnal kitöltötte a Nap körüli űrszelvény ábrázolása. Ott a kilenc bolygó. Egy porcsík, ami az aszteroid-övet jelzi, és odakint egy kagyló formájú folt, ami nem más, mint az Oort-felhő. Mindemellett vagy negyven színes pont. Az ábra logaritmikus volt, hogy minden egyszerre beleférjen, a bolygók és a műtárgyak képe óriásira kinagyítva. Albert hangja magyarázni kezdett: – Az a négy zöld hajó a miénk. A tizenegy kék pötty hícsí objektumokat jelöl. A kerek formájúakat csak fölfedezték, a csillag alakúakon már jártak is, és legtöbbjükön emberek is tartózkodnak. A többiek más kereskedelmi érdekeltségek vagy kormányok hajói.
    Áttekintettem a képet. Nem sok szikra mutatkozott a tápanyaggyárat jelképező zöld hajó és kék csillag közelében.
    – Albert! Ha bárki más hajót küldhetett a tápanyaggyárhoz, melyik az, amelyik a leghamarabb odaérhet?
    Albert megjelent a képernyő alsó sarkában, fintorogva és a pipája szárát rágcsálva. A Szaturnusz gyűrűi közelében föl-fölvillant egy aranyszínű pontocska.
    – Ott van egy brazíliai cirkáló, amely éppen a Thetiszről távozik, és tizennyolc hónapon belül odaérhet – magyarázta. – Csak azokat a hajókat játszhattam be, amelyek a rádiókészülékem hatósugarán belül esnek. De van még egy csomó másik is – a holotank felületén új fénypöttyök villantak föl –, amelyek jobb eredményre juthatnak, föltéve, hogy van elég energiájuk és egyéb ellátmányuk. De egyikük sem érhet oda egy éven belül.
    Fölsóhajtottam.
    – Takarítsd el őket, Albert – utasítottam. – A helyzet az, hogy valami egészen váratlan dologba csöppentünk.
    – És mi lenne az, Robin? – kérdezte, ismét kitöltve a képernyőt, és karját kényelmes pózban összekulcsolta a hasán.
    – Az a gubó. Sejtelmem sincs, mit kezdhetnénk vele! Még a rendeltetése sem világos előttem. Mire való lehet, Albert? Van róla valami halvány elképzelésed?
    – Természetesen, Robin – válaszolta élénken bólogatva. – A legközelebbi elképzelésem is meglehetősen kevéssé valószínű, de ez csupán a nagyszámú ismeretlen tényező következménye. No de nézzük csak meg közelebbről! Tegyük föl, hogy te egy hícsí vagy, valami antropológusféle, az ő fogalmaik szerint, aki érdekelt egy fejlődőképesnek mutatkozó civilizáció megfigyelésében. Az evolúció olyan sok időt vesz igénybe! Ezért semmi kedved csak ott ülni és megfigyelni a végbemenő folyamatokat. Az tetszene a legjobban, ha gyorsmintákat vehetnél, mondjuk úgy ezeréves időközönként afféle szúrópróbákat végezhetnél. Nomármost, egy ilyen gubó birtokában megtehetnéd, hogy időnként, mondjuk éppen ezerévenként odaküldesz valakit a tápanyaggyárba. Az illető bebújik a gubóba, és egy pillanat alatt áttekinti, mi történt az elmúlt időszak alatt. Az egész csupán néhány percet jelentene. – Egy pillanatra megállt és elmélázott, mielőtt folytatta volna. – És akkor… de ez még egy föltételezésnél is sokkal gyöngébb lábon álló elgondolás, még a valóságértékének megközelítő becslésére sem vállalkoznék… ha találsz valami figyelemre méltót, akkor folytatod csak tovább a vizsgálatot. Persze más lehetőséged is van, de ez, ha lehet, még kevésbé valószínű. Bizonyos dolgokat akár szuggerálhatsz is! Az a gubó ugyanis éppoly mértékben adó, mint vevő, és pontosan ebből fakadnak a járványok! Az sem lehetetlen, hogy elgondolásokat is továbbíthat. Tudjuk például, hogy az emberiség történelmében számos sorsdöntő jelentőségű találmány egyszerre jelent meg az egész világon, látszólag egymástól függetlenül, gyakorlatilag ugyanabban a történelmi pillanatban. Lehetséges, hogy ezek hícsí sugallatok, azon a heverőn keresztül?
    Albert pipájából pöfékelve és mosolyogva ült a helyén, míg én megpróbáltam valahogy megemészteni az elhangzottakat.

De a világ minden töprengése sem kovácsolhatott volna mindebből valami tiszta, vidám tréfát. Rémtörténetet talán igen. Viszont semmi igazán megnyugtatót. A világunk alapvetően megváltozott, mióta az első asztronauták a Vénuszon fölfedezték a hícsí turkálások nyomait, és minél többet ismertünk meg ezt követően, annál inkább elmélyültek ezek a változások. Egy számára is teljesen érthetetlen dologgal játszadozó elhagyott kölyök az egész emberiséget több mint tíz esztendőn keresztül rendszeresen az őrületbe kergette. Ha továbbra is folytatjuk ismeretlen dolgokkal való kisded játékainkat, vajon miféle ismétlés lehetőségére számíthatunk a hícsík részéről?
    Nem is beszélve Albert azon elképzelésének fölkavaró voltáról, hogy ezek a lények esetleg több százezer éve kémkednek utánunk? Néha talán löknek is elénk néhány morzsát, hogy megfigyeljék, vajon mire megyünk általuk?
    Utasítottam Albertet, hogy adjon naprakész tájékoztatást mindarról, ami számára hozzáférhető a tápanyaggyárban végbemenő eseményekről, s mialatt ő a rendelkezésére álló konkrét információkat elemezte, beütöttem Harriet kódját. Titkárnőm megjelent a holotank alsó sarkában, hogy fölvegye ebédrendelésemet, és kérdő tekintettel várakozott, miközben Albert tovább folytatta bemutatóját és beszámolóját. Folyamatosan közvetítette az adásokat beszéd közben is, válogatott jeleneteket tálalva a fiúról, a Herter–Hall-csoport tevékenységéről, a rejtélyes műtárgy belsejéről. Az az átkozott vacak még mindig rendületlenül haladt előre kiszabott útján. A legmegbízhatóbb becslések szerint egy újabb üstökösmező felé igyekezett, jó pár millió mérföldnyire odébb, és a dolgok jelenlegi állása szerint pár hónapon belül kell odaérnie.
    – No és akkor mi lesz? – vetettem föl a kérdést.
    Albert csak bocsánatkérőn vonogatta a vállát.
    – Föltehetően mindaddig ott marad, Robin, míg ki nem aknázza a bennük föllelhető összes CHON alkotóelemet.
    – És akkor elvontathatjuk?
    – Megállapíthatatlan, Robin. De éppenséggel lehetséges. S ha már itt tartunk, van egy elméletem a hícsí hajók irányíthatóságáról. Amikor valamelyikük megközelít egy működő objektumot, a tápanyaggyárat, az Átjárót vagy bármi mást, a vezérlőberendezése fölszabadul, és akkor kormányozhatóvá válik. Mindenesetre úgy vélem, hogy valami ilyesmi következhetett be Mrs. Patricia Bover esetében is, és ez a maga módján újabb elgondolásokat tesz lehetővé – kacsintott rám Albert.
    Nem kedvelem, ha egy számítógépes program okosabban kombinál, mint jómagam.
    – Úgy érted, hogy jó csomó átjárói asztronauta kószálhat galaxisszerte, mivel a vezérlőberendezésük elszabadult, és nem tudták, hogyan térhetnének vissza?
    – Magától értetődik, Robin – bólogatott jóváhagyólag. – Ez megmagyarázhatja azok létét, akiket Wan a „Holt Emberek” néven emleget. Apropó, van néhány fölvételünk a velük folytatott beszélgetésekről is. Nyilatkozataik olykor teljesen ésszerűtlenek, és persze komoly hátrányt jelent számunkra a beavatkozás lehetőségének hiánya. Viszont úgy tűnik, hogy emberi lények, vagy legalábbis azok voltak valaha.
    – Azt akarod mondani, hogy valóban élhettek egykor?
    – Magától értetődik, Robin. Legalábbis abban az értelemben, ahogy Enrico Caruso valamely fölvétele nem más, mint egy valaha valóban élt nápolyi tenorista hangjának rögzítése. Hogy jelen pillanatban „élnek-e”, az már megközelítés kérdése. Ugyanazt a kérdést – pöff, pöff – éppenséggel velem kapcsolatban is föltehetnéd.
    – Húú – gondolkodtam el egy pillanatra –, de miért annyira irracionálisak?
    – Tökéletlen átjátszás következtében, gondolom. De nem ez a leglényegesebb velük kapcsolatban. – Várakoztam egy darabig, míg pipáját szorcsogtatva fölkészül rá, hogy előrukkoljon az igazán fontos koncepcióval. – Eléggé valószínűnek tűnik, Robin, hogy az átjátszás az érintett földerítők valódi agyának valamiféle vegyi letapogatása segítségével készülhetett.
    – Úgy érted, hogy a hícsík végeztek velük, azután palackba zárták az agyukat?
    – A legkevésbé sem, Robin. Először is megkockáztatom a föltételezést, hogy azok az emberek inkább természetes véget értek, és nem ölték meg őket. Az ugyanis leépítené az agy vegyi tárolóképességét, és így a potenciálisan elérhető információ durva csökkenéséhez vezetne. És természetesen nem valami palackokba dugták őket. Esetleg bizonyos értelemben analóg vegyi környezetbe kerülhettek. De a fő kérdés az, hogyan kerülhetett sor minderre?
    Ingerülten felhördültem:
    – Azt akarod, Albert, hogy kikapcsoljam a programodat? Erre a következtetésre egyszerű vizuális megfigyelés útján könnyebben eljuthattam volna!
    – Magától értetődik, Robin, hogy megtehetted volna, de – kacsintott – bizonyára nem ilyen szórakoztatóan. Mindenesetre az a fő kérdés: honnan lehetett a hícsíknek megfelelő berendezésük az emberi agy leolvasásához? Ezt gondold végig, Robin! Nagyon kevéssé valószínű, hogy a hícsík biokémiája ugyanaz, mint az embereké. Az, hogy hasonló, lehetséges. Bizonyos általános ismereteink erre utalnak. Például hogy mit ettek és mit lélegeztek be. A biokémiájuk tehát alapvetően nem tért el a miénktől. A peptidek viszont meglehetősen bonyolult molekulák. A legkevésbé valószínű például, hogy az az összetevő, amelynek birtokában valaki gyönyörűen játszhat egy Stradivarius hegedűn, vagy éppen lebonyolítja az anyagcseréjét, ugyanaz lenne az ő szervezetükben, mint a miénkben. – Elbabrált a pipája újragyújtásával, de meglátva ingerült tekintetemet, gyorsan hozzátette: – Mindennek alapján tehát arra következtetek, hogy azokat a berendezéseket nem hícsí agyak számára tervezték.
    Ezzel alaposan meglepett.
    – Akkor eszerint emberek részére? De miért? Hogyan? Honnan a fenéből tudhatták?… Mikor…?
    – Kérlek, Robin! Kívánságaidnak megfelelően a feleséged úgy programozott be engem, hogy széles körű következtetéseket vonhassak le kevés tényszerű adatból. Ennélfogva nem vagyok képes minden állításom megvédelmezésére. De – bólogatott elgondolkodón – ez a leghatározottabb meggyőződésem.
    – Jézusom! – sóhajtottam. Az előbbiekhez látnivalóan nem volt semmi további hozzáfűznivalója, ezért ejtettem a témát, és továbbléptem a következő problémához. – No és mi van azokkal a Vénekkel? Talán azok is emberek? Mit gondolsz?
    Kiverte pipájából a hamut, és a dohányzacskója után nyúlt.
    – Inkább azt mondanám, hogy nem – jelentette ki végül.
    Nem kérdeztem meg tőle, milyen más eshetőség jöhetne szóba. Semmi kedvem sem volt megtudni.
    Amikor Albert egy pillanatra kiürültnek látszott, szóltam Harrietnek, hogy kapcsolja be a jogi programomat. Nem láthattam neki nyomban a kifaggatásának, mert ebben a pillanatban megérkezett az ebédem, és a pincér emberi lény volt. Megkérdezte tőlem, hogyan vészeltem át a rohamot, hogy elmondhassa a vele kapcsolatos saját élményeit, és ez beletelt egy kis időbe. Végül azért csak visszatelepedhettem a holotank elé, nekiláttam a sült csirke fölszeletelésének, és közben a készülékhez fordultam.
    – Rajta, Morton! Miféle kellemetlen hírekkel szolgálhatsz?
    – Ismered ezt a Bover-féle esetet? – kérdezte bocsánatkérőn.
    – Miféle Boverről van szó?
    – Trish Bover férjéről. Vagy özvegyéről. Attól függ, honnan nézzük a dolgot. Benyújtottuk a dokumentumainkat, de a bírót nagyon csúnyán elkapta a láz, és… Nos, jogilag nincs igaza, de mégis elutasította a keresetünket, elnapolást rendelt el egy újabb meghallgatás időpontjának meghatározása érdekében, miközben általános végzést hozott ellenünk.
    Abbahagytam a rágcsálást.
    – Hát még ezt is megteheti?! – ordítottam első osztályú csirkehússal teli szájjal.
    – Szóval igen. Vagyis hogy… végül is megtette. Természetesen fellebbezéssel élünk, de ez egy kissé bonyolultabbá teszi a dolgot. Trish ügyvédje szót kapott és rámutatott, hogy védence benyújtott egy expedíciós beszámolót. Fölmerül tehát annak a lehetősége, hogy a küldetése akár lezártnak is tekinthető. Érted? Ezen túlmenően…
    Néha úgy érzem, hogy Mortont túlságosan is emberszerűre programozták. Nagyon jól ért hozzá, hogyan húzhat el hosszan egy ilyen beszélgetést.
    – Nos, mi van ezen túlmenően, Morton?
    – Szóval a legutolsó, khm, epizód után, úgy látszik, újabb bonyodalmak merültek föl. Az Átjáró Társaság le akar állni, míg ki nem deríti, hol is tart ennek a járványdolognak a föltárásában, és erre vonatkozóan meg is szerezte a megfelelő végzést. Ezek szerint sem te, sem a Tápanyaggyár Tröszt nem folytathatja jelenleg az objektum föltárását.
    Fölordítottam:
    – A francba, Morton! Úgy érted, hogy nem vehetjük használatba, miután bevonszoltuk ide a pályájáról?
    – Attól tartok, ennél is többről van szó. – Morton hangja bocsánatkérő volt. – A végzés szerint a beszállítását is le kell állítanod. Súlyos ítélet terhe mellett arra szólítanak föl, hogy mondj le normális működésének bármiféle befolyásolásáról. Ez Bover keresete alapján történt, mivel szerinte, ha megakadályozod, hogy egy új üstökösmezőre érve továbbra is tápanyagot állíthasson elő, ezzel mintegy az ő érdekeltségét sérted meg. Nos, ezt a döntést semmissé tehetjük, de addigra az Átjáró Konszern elérheti, hogy mindennemű tevékenységet leállítsanak, míg ők nem képesek biztosítani az ellenőrzést a láz fölött.
    – Te jóisten! – Letettem a villát. Teljesen elment az étvágyam. – Egyetlen jó oldala a dolognak – morfondíroztam –, hogy ezt az ítéletet nem érvényesíthetik erőszakkal.
    – De csak azért, Robin, mert olyan hosszú időbe telik a megfelelő utasítás eljuttatása a Herter–Hall-csoporthoz – bólogatott Morton. – Más…
    Morton ábrázata ekkor eltűnt. Átlós irányban haladva kisiklott a holotankból, és Harriet jelent meg a helyén. Rémítő képet vágott. Igazán nagyszerű programjaim vannak a számítástechnikai munkám elősegítéséhez! Viszont nem mindig a legjobb hírekkel szolgálnak.
    – Robin! – visította Harriet. – Üzenet érkezett az arizonai Mesa General Kórházból… a feleségedről van szó!
    – Essie! Essie-ről? Talán beteg?
    – Ó, annál is rosszabb, Robin! Teljes szomatikus leállás. Meghalt egy autóbalesetben. Életfenntartó berendezésre kapcsolták, de… Nincs semmiféle prognózis, Robin. Egyszerűen nincsenek reakciói.

Nem éltem az előjogaimmal. Nem akartam rájuk fecsérelni az időt. Egyenesen elrohantam az Átjáró Konszern washingtoni irodájába, ahonnan a Honvédelmi Minisztériumhoz utasítottak. Azok segítségével helyet szorítottak számomra egy mentőjáratra, amelynek huszonöt perc múlva kellett indulnia a Bolling repülőtérről. Hálásan elfogadtam a lehetőséget.
    A repülőút három órát vett igénybe, s én egész idő alatt fölfüggesztett létállapotban voltam. Az utasok nem rendelkeztek kommunikációs lehetőséggel azon a gépen. De nem is követeltem őket. Egyszerűen idejében ott akartam lenni. Amikor anyám meghalt és magamra hagyott, nagyon fájt nekem, de akkor szegény voltam, és talán túl zavarodott, és különben is hozzászoktam a fájdalmakhoz. Amikor életem nagy szerelme, illetve az a nő, aki életem nagy szerelmévé lehetett volna, miután biztonságba került… szintén elhagyott… nem is mondhatom, hogy meghalt, mert valami titokzatos asztrofizikai anomáliában tűnt el, végérvényesen hozzáférhetetlenül bárki számára… az szintén fájt. De akkoriban annyiféle fájdalom marcangolt állandóan! Nem szoktam még hozzá a boldogsághoz, nem nyertem még felőle igazi tapasztalatot. Gondoljunk csak Carnot tételére a fájdalomról. Nem abszolút mércével mér, hanem a forrás és a környezet közötti összefüggések alapján, és az utóbbi időben a környezetem oly biztonságos volt, és oly sokáig annyira kellemes, hogy ezt nem tudtam elviselni. Totális sokk vett rajtam erőt.
    A Mesa General Kórház mezítlábas intézmény volt, valahol a Tucson melletti sivatag szélén, mélyen beásva. Felé közeledve az ember csak a tetején lévő napkollektorokat láthatta, de alattuk hatemeletnyi mélységben sorakoztak a kórtermek, laboratóriumok és sebészeti műtők. Valamennyi dugig tele volt. Tucson igazi közlekedési csomópont, és az őrület pontosan a csúcsforgalom idején sújtott le rá.
    Amikor végre elkaphattam és szóra bírhattam egy osztályos nővért, annyit tudtam meg, hogy Essie még rá van kötve a szívgépre, de bármikor lekapcsolhatják róla. Mindez csupán viszonyítás kérdése. A berendezéseket esetleg más, nagyobb eséllyel rendelkező betegeknél alkalmazhatják több reménnyel.
    Szégyenkezve kell bevallanom, hogy a tisztességes játék törvényeit milyen gyorsan elfújta a szél, amikor a saját feleségem élete függött azoktól a gépektől. Behatoltam egy orvos irodájába – most egy jó ideig úgysem használhatja –, kipenderítettem onnan az íróasztalát ideiglenesen használó társadalombiztosítási ügynököt, és rávetettem magamat a „drótokra”. Máris két szenátor volt a vonalban, még mielőtt Harriet jelentkezhetett volna egészségügyi programunk adatlapjaival. Közben Essie pulzusa újra beindult. Az orvosok szerint életben maradásának esélyei megnövekedtek annyira, hogy megkockáztathatják még egy ideig a gépek számára történő lekötését.
    A totális orvoslás természetesen segített. A kinti váróban lévő padokon azonban szorosan kuporogtak egymás mellett a kezelésre várók, és a nyakpereceik alapján néhányukról megállapíthattam, hogy szintén totális ellátásra jogosultak. Az egész kórházat szó szerint elárasztották a betegek.
    Nem juthattam be, hogy megnézzem őt. Az intenzív osztály nem volt látogatható, és ez a tilalom ezúttal még rám is vonatkozott. Az ajtó előtt egy tucsoni rendőr posztolt. Egy kimerítő nap után minden erejére szükség volt, hogy ébren maradjon, s ezért furcsa gőg kifejezése uralkodott el az arcán. Addig zongoráztam a távol lévő doktor asztali komputerén, míg nem találtam egy, az intenzív osztályra vezető közvetlen vonalat, amelyet nyilván bekapcsolva hagytam. Azt ugyan nem láthattam, milyen állapotban van Essie, de csak tovább bámultam a kijátszót. Harriet időnként belépett a vonalba, hogy tájékoztasson a legújabb fejleményekről. A rokonszenv- és részvétnyilvánításokat természetesen figyelmen kívül hagyta. Rengeteg volt belőlük, de Essie már régen csinált nekem egy speciális Robinette Broadhead-programot a szociális időpocsékolók számára, amelynek segítségével Harriet megajándékozta ezeket a hívókat egy „köszönömöt” rebegő, bánatos mosolyú képmásommal anélkül, hogy személyesen adásba kapcsolt volna. Essie kitűnően értett az ilyesféle programok készítéséhez.
    Mi ez a múlt idő? Amikor ráébredtem, hogy múlt időben gondolok a feleségemre, akkor rohant meg igazán a kétségbeesés.
    Egy óra múlva rám talált egy Szürke Nővér, adott egy csésze levest meg valami rágcsálnivalót, majd kis idő múltán negyven percet töltöttem el a férfimosdó előtti sorbaállással. Mindössze ennyi volt a Mesa General mínusz harmadik emeletén végrehajtott diverzióm, míg egy idő múltán valami kokós kinézetű alak nem dugta be a fejét az ajtón, mondván: – Seńor Broad’ead? Por favor. – A zsaru még mindig ott állt az ajtóban, és átizzadt Stetsonjával legyezgette magát, hogy el ne aludjon, de mivel a narkós határozottan vezetett a karomnál fogva, nem állt az utunkba.
    Essie egy túlnyomásos bura alatt hevert. Csak a feje tájékán volt egy áttetsző ablakocska, amelyen benézve láthattam, hogy valami cső lóg ki az orrából, és az arca bal oldalát vastag kötés takarja. A szeme csukva volt. Sáraranyszín haját valami kontyfélébe igazították. Nem volt eszméleténél.
    Mindössze két percet engedélyeztek, és ez az idő nem lehetett elég semmire. Még arra sem, hogy kisilabizáljam, hogy az inkubátora kukucskálójában látható rendetlennek tűnő rongykupac vajon mit takar. Arra meg végképp kevés volt, hogy Essie fölüljön, eldumáljon velem, s hogy szép szemeket mereszthessünk egymásra. Vagy akár csak egyetlen szemet.
    A váróban a kezelőorvosa hatvan másodpercet szánt rám. Alacsony, pókhasú, sötét bőrű férfi volt, kék színű kontaktlencsével, és egy darab papírt fürkészve próbálta megállapítani, kivel beszél éppen.
    – Ó, igen, Mr. Blackhead – mormolta. – Feleségét a lehető legjobb kezelésben részesítjük, kedvezően fogadja a terápiát, van rá némi esély, hogy estefelé egy rövid időre magához tér.
    Nem törődtem vele, hogy helyreigazítsam a nevemet illetően, helyette kiválasztottam a hosszú lista élén álló három legfontosabb kérdést:
    – Nagy fájdalmai lesznek? Tulajdonképpen mi történt vele? Van bármi, amire szüksége lehet? Hangsúlyozom: bármi!
    A doktor fölsóhajtott, és megdörgölte a szemét. Biztosan már rettentő hosszú ideje viseli azokat a lencséket.
    – Ami a fájdalmait illeti, ezt kézben tudjuk tartani, és már eddig is totális ellátáson van. Jól tudom, milyen fontos ember ön, Mr. Brackett. De ebben az esetben igazán semmit sem tehet. Holnap vagy holnapután meglehet, hogy majd szüksége lesz valamire. Ma semmiképpen. A teljes bal oldala összeroncsolódott, amikor ráborult a busz. Hosszában csaknem kettéhajtotta, és ebben a helyzetben volt hat vagy hét óráig, mire valahogy kiszabadították.
    Én nem vettem észre, hogy bármilyen hangot kiadtam volna, de a doktor fölfigyelt rá. Némi rokonszenv szűrődött át a kontaktlencséken, amint fölpillantott rám.
    – Tudja, még ez volt a szerencséje. Lehet, hogy éppen ez mentette meg az életét. Az összepréseltség olyan volt számára, mint valami szorítókötés, anélkül egész biztosan elvérzett volna. – Lepillantott a kezében tartott cetlire. – Hmm. Szüksége lesz, lássuk csak, egy új csípőízületre. Két teljes bordapótlásra. Nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy… egyszóval körülbelül húsz négyzethüvelyknyi új bőrre. Ezenkívül jelentős szövetkárosodás érte a bal veséjét. Úgy vélem, itt átültetést kell javasolnunk.
    – Ha bármi lehet, amiben én…
    – Az égvilágon semmi, Mr. Blackett – felelte a kis orvos, összehajtogatva a céduláját. – E pillanatban semmi. Most kérem, távozzék. Ha óhajt, jöjjön vissza hat után, akkor lehetséges, hogy egy percig beszélhet is vele. De ebben a pillanatban még arra a helyre is szükségünk van, amit most ön elfoglal.

Harriet időközben már elintézte, hogy Essie holmiját szállítsák a szállodából egy tetőlakásba, sőt még arról is gondoskodott, hogy készítsenek be némi tisztálkodóeszközt és kétváltásnyi ruházatot. Ott húzódtam meg. Semmi kedvem nem volt kijönni. Semmi örömömet nem leltem volna a bárbeli spicces népség látványában, sem az utcákéban, teli a lázrohamot épen megúszott emberekkel, akik nagy hévvel magyarázzák egymásnak, milyen közel csapott be hozzájuk a mennykő.
    Magamba erőltettem némi ennivalót. Azután magamra kényszerítettem egy rövid szunyókálást. Az elalvás még csak sikerült valahogy, de nem tudtam hosszabb ideig aludni. Vettem egy hosszú, forró pezsgőfürdőt, egy kis kellemes háttérzenével fűszerezve. Maga a hotel egész kiválónak bizonyult. De amikor Sztravinszkijról Carl Orff zenéjére váltottak át, az a buja, érzéki, catullusi poézis az emlékezetembe idézte, mikor hancúroztam utoljára az én érzéki, buja és e pillanatban a szó szoros értelmében alaposan megtört feleségemmel.
    – Kikapcsolni! – vetettem oda, és a mindig szolgálatkész Harriet egy taktus kellős közepén megszakította a muzsikát.
    – Óhajtod, Robin, hogy bejátsszam az üzeneteket? – kérdezte ugyanabból a hangszóróból.
    Alapos gondossággal megtörülköztem, és csak utána válaszoltam:
    – Egy perc múlva éppenséggel megnézhetem őket. – Szárazon, megfésülködve, frissen váltott ruhában telepedtem le a lakás kommunikációs rendszerének konzolja elé. Annyira azért nem voltak jók, hogy teljes értékű hologramot biztosítsanak, de Harriet így is elég ismerősnek látszott, amint figyelmesen felém fordult a kétdimenziós, lapos képernyőről. Tájékoztatott Essie állapotáról. Állandóan figyelemmel követte a kezelését, és minden rendben, ha nem is a legtökéletesebb módon zajlott körülötte. Mindenesetre nem rosszul. Essie eleven, hús-vér kezelőorvosa jelent meg a képen, miközben Harriet bejátszotta a tőle származó fölvételt. A lényege annyi volt, hogy „ne izgulj, Robin”! Vagy pontosabban: „Ne izgulj annyira, amennyire úgy érzed, hogy izgulnod kellene!”
    Harriet ezenkívül egész kupacnyi üzleti információt és üzenetet zúdított elém. Jóváhagytam még egy félmilliós összegű költségvetést a tápanyagbányában zajló tűzoltási munkálatokra, utasítottam Mortont, hogy szervezze meg a találkozó időpontját brazíliai ügynökünk és az Átjáró Konszern emberei között, megmondtam a brókeremnek, mit adjon el a még pontosan föl nem mért lázveszteségek kompenzálásához szükséges extra likviditás biztosítására. Azután kerítettem sort a legérdekesebb programokra, a legvégén Albert legutolsó összefoglalójára a tápanyaggyárral kapcsolatban. Tudniuk kell, hogy mindezt a lehető legtisztábban és leghatékonyabban hajtottam végre. Örömmel vettem a tényt, hogy Essie esélyei az életben maradásra percről percre erősödnek, így nem kellett külön energiát fordítanom a szomorkodásra. Nem engedtem meg magamnak, hogy pontosan fölfogjam, mennyi és mekkora hús- és csontdarabokat szakítottak ki kedvesem szerelemre termett testéből, és a maga módján ez is komoly megtakarítást jelentett számomra, amit nem kellett ily módon érzelmeimre fordítanom.
    Volt egy időszak, amikor számos hosszú évet töltöttem meglehetős nélkülözésben, s amelynek során egész csomó olyan mozzanatot derítettem föl a fejemben, amelyek jelenléte csöppet sem volt kívánatos számomra. Eddig rendben is van. De ha az ember egyszer kiszedi onnan és alaposan megvizsgálja őket, akkor… ugyan eléggé kellemetlen a dolog, de végre kint vannak, és nem mérgezik továbbra is az ember szervezetét odabent a mélyben. Jó öreg pszichiátriai programom, Sigfrid von Ideg azt mondta, hogy ez olyasmi, mint a belek mozgása.
    Ez igaz is volt a maga módján, de az egyik legkellemetlenebb sajátossága éppen az volt Sigfridnek, hogy túlságosan sokszor derült ki, milyen dühítően igaza van. Azt viszont már nem mondta ki, hogy az ember sohasem állíthatja le a belei mozgását. Egyre újabb adag excrementumok sűrűsödtek össze bennem, és nyilvánvaló, ugyebár, hogy bármennyire tisztában van is az ember a lényeggel, e termékét sohasem kedvelheti meg igazán.
    Kikapcsoltam Harriet programját, csak ügyeleti részét hagytam élve, minden rendkívüli eshetőségre készen. Egy darabig piezovíziós vígjátékok nézésével vigasztaltam magam. Kevertem magamnak egy italt a lakosztály igazán tisztességes készletéből. Aztán még egyet. De nem figyeltem oda a PV-re, és nem élveztem igazán az italt. Valójában azzal foglalkoztam, hogy valahogy megküzdjek a fejemből előzúduló szellemi fekália újabb áradatával. Drága és szeretett feleségem apróra törve fekszik az intenzív osztályon, én pedig itt valaki mással foglalkozom!
    El is zavartam a képernyőről a táncoslányokat, és előhívtam Albert Einsteint. Lobogó hófehér hajkoronával és kezében jó öreg pipájával szökkent elém.
    – Mit tehetek érted, Robin? – udvariaskodott.
    – Kérlek, mesélj valamit a fekete lyukakról – szólítottam föl.
    – Természetesen, Robin. De erről már annyi mindent összedumáltunk, emlékszel…
    – Cseszd meg, Albert! Csak rajta, ne beszélj mellé! Hanem ha lehet, a magas matematika nélkül, magyarázd el a dolgot olyan egyszerűen, ahogy csak tudod. – Egyszer a közeljövőben át kell íratnom Essie-vel Albert programját, hogy ne legyen olyan ideoszinkretikus.
    – Magától értetődik, Robin! – Kedélyesen túltéve magát az én kedélyállapotomon, rám vigyorgott, majd összevonta bozontos szemöldökét. – Üh-hüm – jelentette ki. – Ah-ha. No jól van, lássuk csak!
    – Ez a kérdés ilyen komoly gondot okoz neked? – néztem rá inkább meglepetten, mint gúnyosan.
    – Természetesen csöppet sem, Robin. Csak azon gondolkodtam el egy kicsit, mennyire menjek vissza. Nos, jól van, kezdjük talán a fénnyel: Jól tudod, hogy a fény fotonoknak nevezett részecskékből áll össze. Tömege van, és nyomást fejt ki…
    – Azért ennyire talán mégse, kérlek, Albert!
    – Rendben van. De a fekete lyuk keletkezése valahol a fény nyomásának hiányával kezdődik. Vegyünk például egy nagy csillagot, mondjuk egy kék O osztályút. Tízszer akkora tömegűt, mint a Nap. Nukleáris fűtőanyagát oly sebesen égeti föl, hogy alig egymilliárd évig él. Ami az összeomlástól visszatartja, az a radiációs nyomás, nevezzük inkább „fénynyomásnak”, amely a belsejében végbemenő hidrogén-hélium magfúziós reakcióból származik. De egyszer csak elfogy a hidrogénkészlete. A nyomás megszűnik. A csillag összeroppan. És ez iszonyú gyorsan megy végbe, Robin. Meglehet, alig néhány óra alatt. És a csillag, amelynek átmérője nemrég több millió kilométer volt, most hirtelen harminc kilométeres átmérőjűvé zsugorodik. Eddig világos a dolog, Robin?
    – Azt hiszem, igen. Gyerünk tovább!
    – Helyes – mormolta, meggyújtotta a pipáját, és pöffentett egyet-kettőt. Nem győzök csodálkozni rajta, mennyire élvezi ezt a szertartást. – Szóval ez az egyik módja a fekete lyukak keletkezésének. Úgy is mondhatnánk, a klasszikus módja. Ezt tartsd emlékezetben, és most menjünk egy lépéssel tovább. A szökési sebesség.
    – Tisztában vagyok vele, mi a szökési sebesség!
    – Magától értetődik, Robin – bólogatott –, egy olyan jó öreg Átjáró-földerítő, mint te! Nos. Amikor ott voltál, az Átjárónál, képzeld el, hogy földobtál volna egy kődarabot. Lehetséges, hogy visszatért volna, hiszen még egy aszteroidának is van némi tömegvonzása. De amennyiben elég nagy sebességgel hajítottad el, mondjuk, óránként negyven-ötven kilométeressel, akkor nem jön vissza. Akkor eléri a szökési sebességet, és szépen elrepül örökre. A Holdon már jóval nagyobb, mondjuk, másodpercenként két-három kilométeres sebességgel kellene elhajítanod. A Földön még ennél is nagyobbal: másodpercenként több mint tizenegy kilométerrel. No mármost – dőlt előre, hogy pipájából kiverje a hamut, és ismét rágyújtson – ha egy – kopp-kopp – olyan objektum felszínén vagy, amelynek igen-igen nagy a felszíni gravitációja, a helyzet még sokkal nehezebbé válik. Tegyük föl, hogy akkora gravitációról van szó, amely már rettenetesen nagy szökési sebességet követel, úgy háromszáztízezer kilométert másodpercenként. Egy követ sehogy sem tudsz ilyen sebességgel elhajítani. Sőt még a fény sem terjed ilyen gyorsan! Szóval még a fény sem – pöff-pöff – képes onnan megszökni, mivel ahhoz a másodpercenkénti háromszázezer kilométeres sebessége túlságosan kevés. Az pedig világos, hogy ahonnan a fény nem szökhet meg, onnan semmi sem szökhet meg! Ez Einstein tétele. Elnézést kérek az ízetlenkedésért. – Ezzel hamiskásan rám kacsintott füstölgő pipája fölött. – Íme, itt van előtted a fekete lyuk. S azért fekete, mert egyáltalán nem sugározhat ki semmit.
    – No és mi a helyzet a hícsí hajókkal? – vetettem föl. – Azok gyorsabbak a fénysebességnél!
    Albert ingerülten elfintorodott.
    – Most megfogtál, Robin, viszont azt nem tudjuk, hogyan mehetnek sebesebben! Lehetséges, hogy egy hícsí kimászhatna egy fekete lyukból, ki tudhatja? De arról semmiféle megbízható ismeretünk nincs, hogy akár egy is valaha ezt megtette volna.
    Egy jó percig emésztettem a hallottakat.
    – Eegen – mormoltam végül.
    – Pontosan, igen, Robin – hagyta jóvá. – A fénysebességnél gyorsabb haladás problémája és a fekete lyukból való távozás kérdése lényegét tekintve egy és ugyanaz. – Itt elhallgatott. Hosszasan. Majd bocsánatkérőn: – Azt hiszem, jelen pillanatban körülbelül ez minden, amit az adott témával kapcsolatban elmondhatunk.
    Fölkeltem, rátöltöttem az italomra. Hagytam, hadd üljön ott magában, türelmesen pöfékelve a pipájából. Néha nehezen jut el az ember tudatáig, hogy tulajdonképpen nincs is ott semmi, csak párhuzamosított fénysugarak néhány tonnányi fémszerkezet segítségével egybetartott, formába rendezett interferenciája.
    – Albert! – szólítottam meg végül. – Árulj el nekem valamit. Úgy tartják, hogy ti, komputerek villámgyorsak vagytok. Miért van az, hogy néha olyan nehezen nyögsz ki valamilyen választ? Csupán a drámai hatás kedvéért?
    – Nos, Bob, előfordul, hogy erről van szó – mondta egy pillanat múltán –, mint például most. De nem vagyok biztos benne, hogy tudod-e, milyen nehézségeket okoz nekem, ha „társalognom” kell. Ha mondjuk a fekete lyukakról követelsz valamilyen információt, semmi gondot nem jelent előteremtenem. Másodpercenként hatmillió bitnyi sebességgel, ha így jobban tetszik. De mindezt olyan formába önteni, hogy meg is értsd, ezen túlmenően pedig még nyelvileg is megfogalmazni, ez sokkal többe kerül, mint az adatbank megszondázása. Mindenekelőtt meg kell keresnem a megfelelő szavakat az irodalomból és mindenféle hangfelvételekről. Olyan analógiákat és metaforákat kell kovácsolnom, amelyek megfelelnek a te tudatodban lévő képzeteknek. Olyan pontos képeket kell alkotnom, amelyeket a te elképzelésed követel meg az én viselkedésemmel kapcsolatban úgy, hogy közben az adott beszélgetés hangulati tényezőit se hagyjam figyelmen kívül. Ennemolyan-könnyű dolog ám, Robin!
    – Albert, te sokkal okosabb vagy, mint amilyennek látszol – dörmögtem.
    Kiverte pipájából a hamut, és fölpillantott rám torzonborz ősz szemöldöke alól.
    – Megbocsátasz, Bob, ha azt mondom: te is?
    – Pompás öreg gépezet vagy, Albert – biztattam a folytatásra. Kinyújtóztam a vízmatracos heverőn, és félálomba merültem, kezemben a poharammal. Legalább egy időre elterelte a figyelmemet Essie sorsáról, de ugyanakkor egy gyötrő kérdés marcangolta a tudatomat. Valahol, valaha már mondtam ugyanezt egy másik programnak, de sehogy sem jutott eszembe, hol és mikor.
    Harriet ébresztett föl azzal, hogy személyes hívás érkezett az orvosunktól; nem a programtól, hanem a valódi, eleven dr. Med. Wilma Liedermantól, aki eljött néha, hogy megnézze, tisztességesen működnek-e a berendezéseink.
    – Úgy tűnik, Robin – mondta –, hogy Essie túl van az életveszélyen.
    – Ez csodálatos! – kiáltottam, közben arra gondolva, hogy jobb lenne az ilyen szavakat akkorra tartogatnom, amikor valóban megfelelően érzek, mivel ebben az esetben nem fejezték ki valóságos lelkiállapotomat. A programunk azóta nyilvánosan megérkezett a Mesa General Kórházba. Wilma legalább annyit tudott Essie állapotáról, mint a kis fekete emberke, akivel beszéltem, és persze már régen betáplálta az összes szükséges adatot a Mesa General komputerének memóriájába. Azt is fölajánlotta, hogy személyesen iderepül, ha úgy kívánjuk. Azt válaszoltam neki, hogy ő az orvos, nem én, mire közölte, hogy szól a tucsoni évfolyamtársának, hogy ő nézzen Essie után helyette.
    – De ma este semmiképpen se látogassa meg, Robin – tanácsolta. – Beszéljen vele telefonon, ha mindenáron akar, föltételezem, hogy így van, de ne fárassza ki. Holnapra, legalábbis gondolom, már sokkal jobban lesz.
    Így azután fölhívtam Essie-t, és három percig elbeszélgettem vele. Kábult volt még, de tudta, mi történik körülötte. Azután úgy döntöttem, hogy folytatom az alvást, és már szenderegve jutott eszembe, hogy Albert Bobnak szólított.
    Volt egy programom, amelyikkel hasonlóan baráti viszonyba kerültem valamikor régen. Az is hol Robinnak, hol Bobnak szólított, sőt az is előfordult, hogy egyenesen Bobbynak! Már jó ideje elmúlt, hogy nem fordultam ahhoz a programhoz, mivel nem éreztem szükségét, de az is lehet, hogy hamarosan megint szükségem lesz rá.
    A totális kezelés… egyszóval: totális kezelés. Egyszerre minden. Ha egyáltalán van rá mód, hogy az ember egészséges maradjon, vagy egyszerűen megőrizze az életét, hát ez annak az eszköze. Persze akadnak azért más eszközök is. A totális kezelés több százezer dollárba kerül évente. Nem sokan engedhetik meg maguknak. Még a legfejlettebb országokban is jó, ha a népesség egy százalékának egytized része alatt. Viszont fölbecsülhetetlen az értéke. Másnap, közvetlenül ebéd után például visszaszerezte nekem Essie-t.
    Wilma azt mondta, hogy minden rendben van, és hasonlóképpen nyilatkozott mindenki más is. Tucson is egész tisztességesen helyre rázódott, hogy így legyen. Túljutott a lázroham előidézte szükségállapoton. A szervezetek szokásos menetrendjüknek megfelelően működtek, ami azt jelenti, hogy képesek voltak megadni azt, amiért az emberek megfizettek. Délben tehát megjelent egy teljes mozgó ambulancia, ágyastul, műszívvel és vastüdővel, művesével és a szükséges perifériákkal együtt. Tizenkettő harminckor csapatnyi ápolónővér csörtetett be a hallon át, negyed háromkor pedig magam mentem föl a teherliften, vagy hat köbméter mindenféle szerkentyű társaságában, amelynek közepén ott lapult az én szívem, vagyis a feleségem.
    Egyebek mellett a totális kezelés biztosította a szükséges fájdalomcsillapítókat, vegetatív szabályozókat, sejtfalbontókat, amelyek elősegítették a regenerálódást; és folyamatmérséklőket, amelyek megakadályozták, hogy az előbbiek szétzúzzák Essie sejtjeit, négyszáz kilogrammnyi vezetékhálózat az ágy alá szerelve, hogy megbirkózzon Essie minden termékével, elő is segítve annak előállítását, ha magától nem ment volna. Csupán a mozgó ambulanciából a nagy hálószobába való áthelyezése jó másfél órát vett igénybe, miközben Wilma említett évfolyamtársa vezényelte az asszisztensek és segédcsapatok hadműveleteit. Engem kizavartak, mikor ez a tevékenység zajlott, hát lementem az előcsarnokba, és fölhajtottam vagy két bögre kávét, figyelve, hogyan surrannak föl és alá a belső falfelülethez simulva a könnycsepp alakú felvonófülkék. Amikor úgy éreztem, hogy már visszamehetek, az előszobánkban a kórházi orvossal futottam össze. Úgy látszott, valahogy kiszoríthatott magának pár percnyi alvást, és a kontaktlencsék helyett kaméleon szemüveget viselt.
    – Nehogy kifárassza! – kötötte a lelkemre.
    – Magam fáradok bele, hogy mindig ezt hallom!
    Elfintorodott és meghívatta magát, hogy fogyasszunk el együtt még egy csésze kávét. Kiderült, hogy egész rendes fickó, és mellesleg a legjobb alacsony kosárlabdázó középcsatár, aki valaha megfordult a Tempe egyetemen, vagy legalábbis az volt diákkorában. Van valami számomra rokonszenves egy olyan, százhatvan centis emberben, akit bevesznek a kosárlabdacsapatba, egyszóval barátokként váltunk el egymástól. Az egész zűrzavarban ez volt a legmegnyugtatóbb mozzanat. Biztosan nem engedett volna meg magának ennyi lazítást sem, ha nem meggyőződése, hogy Essie megbirkózik a helyzettel.
    Akkor még sejtelmem sem volt róla, mi mindennel kell majd még megbirkóznia szegénykémnek.
    Még most is a túlnyomásos buborék alatt feküdt, és ez megmentett attól, hogy látnom kelljen, mennyire lerobbant állapotban is van. A nappalos nővér visszavonult a pihenőszobába, miután nyomatékosan megkért, hogy ne fárasszam ki a beteget, s akkor végre beszélgethettünk egy keveset. Valójában nem is igen beszéltünk egymással. S. Ya. nem az a szószátyárfajta. Csak annyit kérdezett, mi újság a tápanyaggyár körül, s amint harminc másodpercben összefoglaltam neki a helyzetet, arra volt kíváncsi, mi lett a lázroham következménye. Mivel egymondatos kérdéseire rendre négy-ötezer szavas válaszokat adtam, rájöttem, hogy a beszéd az igazán kimerítő, és egyáltalán nem én fogom elfárasztani őt.
    Az volt a legfontosabb, hogy tudott beszélni, méghozzá összefüggően, és nem is látszott különösebben elkenődöttnek. Így azután hamarosan visszaballagtam a konzolomhoz, és munkához láttam.
    A szokásos beszámolóhegyen kellett átrágnom magamat, és meg kellett hoznom a szükséges döntéseket. Ezzel végezvén meghallgattam Albert legutóbbi híreinek egy részét a tápanyaggyárról, és akkor rádöbbentem, hogy ideje nekem is nyugovóra térnem egy kicsit.
    Jó darabig csak hevertem az ágyon. Nem voltam nyugtalan. Nem voltam kimerült sem. Csak hagytam, hogy a fölgyülemlett feszültség lassan elillanjon belőlem. Hallottam, amint az éjszakás nővér tesz-vesz a pihenőszobában. A másik oldalról, Essie szobájából áthallatszott a gépezetek ritmikus sziszegése, sóhajtozása és kattogása, amint próbálták életben tartani a feleségemet. A világ dolgai közben elsuhantak fölöttem. Nem sokat foglalkoztam velük. Még az sem jutott el igazán a tudatomig, hogy Essie negyvennyolc órával ezelőtt gyakorlatilag halott volt. Kaput. Kipurcant. Nem létezett. Ha nem áll rendelkezésemre a totális kezelés lehetősége és egy nagy adag szerencse, most éppen alighanem azzal kellene foglalkoznom, hogy a temetésére kiválasszam a legmegfelelőbb öltözéket.
    Odabent a fejemben, agysejtjeim egy parányi csoportja pedig úgy fogta föl a dolgokat és úgy gondolkodott: „tudod, meglehet, hogy éppenséggel tisztább is lehetne a helyzet, ha nem hozták volna vissza őt az életbe.”
    Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy valóban szerettem Essie-t, nagyon is szerettem, kizárólag jót akartam neki, és megrendítő sokkban volt részem, amikor tudomást szereztem a szerencsétlenségéről. Agyamnak az a kis darabkája csak a maga nevében beszélt. Valahányszor fölmerült a kérdés, a túlnyomó többség Essie iránti ragaszkodásom mellett foglalt állást, bármely szemszögből nézzük is a dolgokat, és akárhogy bukkan is elő a probléma.
    Abban ugyan sohasem voltam teljesen biztos, mi is a „szerelem” szó igazi jelentése. Különösen, ha a magam érzelmeiről volt szó. Közvetlenül elalvás előtt eszembe villant, hogy talán föl kellene hívnom Albertet, és megkérdeznem tőle. De nem tettem meg. Albert nem volt erre alkalmas program, és nekem semmi kedvem nem volt rá, hogy a megfelelőhöz forduljak.

A jelentések rendre érkeztek egymás után. Követtem a tápanyaggyár lassan föltárulkozó történetét, és egyre inkább eleven anakronizmusnak éreztem magam. Pár évszázaddal ezelőtt az angol és spanyol világutazók általában egy-két hónapi járóföldre haladtak az ismert világ határai előtt. Nem volt sem telefonjuk, sem műholdjuk. Az utasításokat vitorlás hajókon küldték utánuk, a válaszaik jöttek, amikor jöttek. Jó lett volna, ha én is bírom a hozzáértésüket. A bennünket a Herter–Hall-csapattól elválasztó ötvennapos hírközlési ciklus egész örökkévalóságnak tűnt. Mondjuk én itt vagyok Ghentben, ők meg ott valahol, Andy Jackson pedig a brit gyorsfutárokból szorítja ki a szuszt, hetekkel a háború befejezése után, New Orleans mellett. Természetesen azonnal utasításokat röpítettem utánuk, mit és hogyan csináljanak. Milyen kérdéseket tegyenek föl annak a Wan kölyöknek. Milyen erőfeszítésekkel próbálják a tápanyaggyárat letéríteni a pályájáról stb. Ők viszont, ötezer csillagászati egységnyire innen azt tették, ami éppen eszükbe jutott, s mikorra az utasításaim odaértek hozzájuk, már minden kérdés elveszítette igazi értelmét.
    Ahogy Essie állapota javult, úgy billent helyre az én lelkem is. A szíve már magától vert. A tüdeje tisztességesen ellátta levegővel. A túlnyomásos burkot levették róla, s így már megérinthettem, megcsókolhattam az arcát, és láthattam, hogy érdekli, mi történik körülötte. Közben is érdekelte. Amikor sajnálkoztam fölötte, hogy nem vehetett részt a konferenciáján, fölsomolygott rám.
    – Szalagon megvan az egész, Robin. Már le is játszottam, mikor dolgoztál.
    – De nem tarthattad meg a saját előadásodat…
    – Azt hiszed? Miért ne tehettem volna? Amikor megcsináltam a te „Robinette Broadhead”-programodat, tudod, magamnak is készítettem egyet. Az egész konferenciát holografikus módszerrel bonyolították le, és S. Ya. Lavorovna-Broadhead képmása is teljes értékű beszámolót tartott. Méghozzá meglehetős sikerrel. Még a föltett kérdésekre is válaszolt – büszkélkedett Essie –, a te Albert-programod bevonásával.
    Oké, mindig is tudtam, hogy a feleségem lenyűgöző személyiség. A baj csak az, hogy ezt el is vártam tőle, de a kórházi orvosa egészen lelombozott, amikor szót váltottam vele. Útközben kaptam el a lakosztály és a Mesa General között, és megkérdeztem tőle, hazavihetem-e Essie-t. Bizonytalan tekintetet vetett rám kék színű kontaktlencséin keresztül.
    – Igen, lehetséges – jelentette ki. – De egyáltalán nem vagyok benne biztos, Mr. Broadhead, hogy tisztában van vele, milyen súlyosak a sérülései. Jelen pillanatban annyi az egész eredmény, hogy mozgósítja a meglévő erőtartalékait. És istenemre, szüksége is lesz rájuk!
    – Rendben van, ezzel tisztában vagyok, doktor. Szükség lesz még egy komoly műtétre…
    – Nem. Nem csupán egyre, Mr. Broadhead. Tartok tőle, hogy a feleségének a következő pár hónap jó részét műtétek és lábadozási időszakok között kell eltöltenie. Nem óhajtanám abban a hitben ringatni önt, hogy az eredmények eleve pozitívnak tekinthetők. – Hanghordozása kioktató volt. – Minden egyes procedúrának megvan a maga kockázata, ő pedig kézzel-lábbal tiltakozik némely beavatkozás ellen. Próbálja megnyugtatni, Mr. Broadhead. Jelentős kardiális sokkot követően reanimáltuk őt. De azt nem garantálhatom, hogy ezt minden alkalommal megtehetjük.
    Így azután enyhén szólva földúlt lelkiállapotban mentem be Essie-hez, hogy eleget tegyek a megnyugtatására vonatkozó fölszólításnak.
    A nővér az ágya mellett állt, és mindketten Essie szalagjait nézték a számítógépes konferenciáról az előttük lévő lapos képernyőn. Mivel Essie monitorját rákapcsoltattam az én szobámban lévő holografikus interaktív készülékre, az egyik sarokban ott villogott egy nekem szóló figyelmeztető jelzés. Bizonyára Harrietnek volt valami fontos mondanivalója számomra. Ez persze várhatott egy kicsit. Amikor viszont a fénypont vibrálni és fényesedni kezdett, majd pirosra váltott, megértettem, hogy valóban fontos dologról van szó, de ebben a pillanatban Essie volt számomra a legfontosabb.
    – Most egy időre magunkra hagyhat bennünket, Alma – szólalt meg a feleségem.
    A nővér rám nézett, és „miért is ne?” arckifejezéssel megvonta a vállát, ezért közelebb húztam az ágy mellett álló széket, és kinyúltam Essie keze után.
    – Igazán nagyszerű, hogy ismét megérinthetlek – mormoltam.
    Essie rekedtes, mélyről jövő kuncogással válaszolt. Még ez a hang is örömet szerzett.
    – Pár hét múlva már többet is megérinthetsz – mondta. – De most sem tilt semmilyen szabály egy csókot.
    Természetesen nyomban megcsókoltam, méghozzá nyilván elég erősen ahhoz, hogy a kinti mesegépen megjelenjen valami jelzés, mivel a nappalos nővér bedugta a fejét az ajtón, hogy megnézze, mi történik idebent. Mellette szól, hogy nem avatkozott közbe. Magunktól is abbahagytuk. Essie fölemelte a jobb kezét – a balja még mindig vastag gipszkötésben volt, ami isten tudja, mit rejtegetett magában –, és csatakos, sötétszőke haját félresöpörte a szeme elől.
    – Pompás! – sóhajtotta. – Meg akarod tudni, mi lehet Harriet mondanivalója?
    – Nem különösebben.
    – Nem igaz – szögezte le. – Biztosan beszéltél Ben doktorral, és ő fölszólított rá, hogy légy kíméletes velem. De te mindig is az voltál, Robin, csak éppen nem mindenki vette észre. – Rám mosolygott, azután a fejét a képernyő felé fordította. – Harriet! – szólalt meg. – Robin itt van!
    Mindeddig nem tudtam róla, hogy a titkárnőm programja éppúgy engedelmeskedik a feleségem utasításainak, mint az enyémnek. No persze azt sem, hogy a tudományos programomat is bármikor igénybe veheti. Különösképpen a tudomásom nélkül. Amikor Harriet kedves, ám aggódó arca betöltötte a képernyőt, így szóltam hozzá:
    – Ha üzleti ügyről van szó, majd később foglalkozom vele…, ha csak nem kivételesen sürgős a dolog!
    – Ó, nem, semmi ilyesmiről nincs szó – csipogta Harriet. – De Albert mindenáron beszélni óhajt önnel. Valami kedvező híreket kapott a tápanyaggyár felől.
    – Majd a másik szobában fogadom – mondtam, de Essie a karomra tette szabad kezét.
    – Nem, Robin. Inkább itt. Engem is érdekel a dolog!
    Utasítottam tehát Harrietet, hogy kapcsolja be, miután azonnal megszólalt Albert hangja. De az arca nem tűnt föl.
    – Ezt nézd meg! – mondta Albert, és a képmezőt betöltötte egy amerikai gótikus stílusban készült családi felvétel. Egy férfi és egy nő, helyesebben egy hímnemű és egy nőnemű emberi lény állt egymás mellett. Volt arcuk, kezük és lábuk, sőt a nőneműnek mellei is voltak. Mindkettőnek sűrű, bozontos szakálla és copfokba font, hosszú haja volt, testükre csavart, száriféle öltözéket viseltek, amelynek szürkéssárga szövetén élénk színfoltok csillogtak.
    Elakadt a lélegzetem. A kép teljesen váratlanul ért.
    A monitor alsó sarkában megjelent Albert.
    – Ezek nem valóságosak, Robin – mondta. – Csupán a fedélzeti számítógép által Wan elbeszélése alapján összeállított fantomképek. Viszont a fiú véleménye szerint egészen jól megfelelnek a valóságnak.
    Nagyot nyeltem, és Essie felé fordultam. Vissza kellett fognom a lélegzetemet, hogy egyáltalán hang jöhessen ki a torkomon.
    – Ezek… szóval valahogy így néznek ki a hícsík?
    Albert elfintorodott, és elmélyülten rágcsálta pipája szárát. A képernyőn lévő alakok lassan elfordultak, mintha valami népi táncot lejtenének, így minden oldalról láthattuk őket.
    – Fölmerülnek bizonyos kételyek, Robin. Itt van például a hícsík ülepének nevezetes kérdése. Rendelkezünk egynémely hícsí bútordarabbal, például a hajóik irányítópultja előtti ülőalkalmatosságokkal. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a hícsík feneke egészen másmilyen, mint az embereké, mivel az ülésekben helye van valami terjedelmes, lecsüngő szerkezetnek. Lehet, hogy olyasféleképpen osztott a testük, mint a darazsaké, és ez a rész csípőtájékról csüng le a lábuk közé. A számítógépes ábra viszont még csak nem is utal semmi ilyesmire. De… a fűzfánfütyülőjét, Robin!
    – Ha elegendő időt kapsz rá, biztosan meg tudod magyarázni az egészet – jegyeztem meg.
    – Magától értetődik, Robin, de fölmerül annak a logikai törvénynek a problémája, amelyet te is bizonyára jól ismersz. Bizonyíték híján legcélszerűbb a lehető legegyszerűbb teória kiválasztása. Mindeddig csupán kétféle intelligens lényről tudunk a világmindenségben. Ezek az alakok aligha tartozhatnak a mi fajtánkhoz, a koponyaformájuk és különösen az állkapcsuk alakja teljesen eltérő. Háromszögletű homlokereszük van, ami sokkal inkább a majmokhoz, mintsem az emberekhez teszi hasonlatossá őket, és a fogaik is teljességgel rendellenesek. Ennél fogva elképzelhető, hogy a másik faj képviselői.
    – Eléggé félelmetesek – jegyezte meg Essie. És valóban az volt a jelenség. Különösen nekem, hiszen bárki rám háríthatja a felelősséget. Én adtam ki az utasítást, hogy a Herter–Hall-csapat keljen útra, nézzen jól körül, és amennyiben a hícsík nyomára bukkannának közben…
    Nem készültem föl arra, hogy megválaszoljam, vajon mit jelenthet mindez.
    – És mi van a Holt Emberekkel? Megtudtál róluk bármi újat?
    – Magától értetődik, Robin – válaszolta, sűrűn bólogatva behavazott fejével. – Ide süss!
    A kép elhomályosult, és a monitoron megjelent a következő szöveg:
   

EXPEDÍCIÓS BESZÁMOLÓ
    Hajó száma: 5–2; küldetés száma: 08D31. Legénység: A. Meacham, D. Filgren, H. Meacham.
    A küldetés célja tudományos kísérlet; a személyzet száma elegendő a berendezések és számítógépes rendszerek kezeléséhez. Maximálisan várható életben maradási idő: 800 nap. A hajó az 1200. napig nem jelentkezett. Föltehetően elpusztult.

    – A kitűzött díjuk mindössze ötvenezer dollár volt, nem túl sok, de ők voltak az egyik legelső expedíció az Átjárótól. – Albert rám pillantott a szöveg fölött. – A H. Meacham néven szereplő valószínűleg az a Holt Ember, akit Wan Henrietta néven emleget. Afféle D. K. M. asztrofizikus volt, érted, Robin: Diplomán Kívül Minden. Elzúgott a diplomamunkájával. Amikor meg akarta védeni, azzal utasították el, hogy inkább pszichológiai, mintsem fizikai témájú. Erre fogta magát, és elszegődött az Átjáróhoz. A pilóta keresztneve Doris volt, ami beleillik a képbe, a harmadik személy pedig Henrietta férje, Arnold.
    – Ezek szerint egyiküket sikerült azonosítanod. És ők legalább tényleg valódiak voltak?
    – Magától értetődik, Robin, legalábbis nulla kilencvenkilences valószínűséggel. Ezek a Holt Emberek néha teljesen ésszerűtlenek – panaszkodott Albert, ismét teljesen betöltve a képernyőt. – Persze nem volt rá módunk, hogy közvetlenül kikérdezzük őket. Az ottani fedélzeti komputer nem felel meg igazán erre a feladatra. Viszont az expedíció a nevek azonosíthatóságán túl is azonosíthatónak tűnik.
    Asztrofizikai kutatások képezték a célját, és Henrietta szövege is visszatérő utalásokat tartalmaz különféle asztrofizikai témákra. Úgy értem, ha kihámozzuk őket szexuális lamentálásai közül – kacsintott rám Albert, pipaszárával vakargatva az arcát. – Például: „Sagittarius A Nyugat”… egy rádióforrás a galaxis közepe táján. „NGC 1199”… egy hatalmas, elliptikus galaxis, egy nagyobb csillagváros része. „A gömbalakzatok átlagos sugársebessége”… a mi galaxisunkban ez körülbelül 50 kilométer másodpercenként. „Magas spektrumú vörös OSO színváltozások”…
    – Nem szükséges valamennyit fölsorolnod – szóltam közbe ingerülten. – Azt tudod, hogy mindez mit jelenthet? Úgy értem, mit mondanál róluk, miután részletesen megvizsgáltad őket?
    Szünet. Szerencsére ezúttal nem hosszú. Nem a témával kapcsolatos szakirodalmat fürkészte Albert, azt már korábban megtette.
    – Kozmológia – jelentette ki. – Közelebbről, azt hiszem, a klasszikus Hoyle–Öpik–Gamow-kontroverzióról kellene beszélnem. Vagyis arról, hogy az univerzum vajon zárt, nyitott vagy ciklikus természetű-e. Állandónak tekinthető-e az állapota, vagy nagy bummal kezdődött a léte?
    Ismét elhallgatott, de ezúttal nekem adott némi gondolkodási időt. Ki is használtam, de nem valami fényes eredménnyel.
    – Nekem nem valami ízletes falatnak tűnik az egész – morfondíroztam hangosan.
    – Lehet, hogy nem is az, Robin. Ámbár bizonyos értelemben jól kapcsolódik a fekete lyukakkal kapcsolatos kérdéseidhez.
    Ó, a fene enné meg azt az örökké számítgató szívedet! – gondoltam magamban, de nem mondtam ki. Olyan ártatlan képet vágott, mint egy ma született bárány, csak pöfékelt ódon pipájából, nyugodtan és komoly arckifejezéssel.
    – Jelen pillanatban ennyi elegendő – utasítottam őt, és még jó darabig bámultam a kiüresedett monitort, miután eltűnt, gondolva rá, hogy Essie esetleg megkérdezi, mi végre érdeklődtem a fekete lyukak iránt.
    De nem tette. Csak feküdt ott hanyatt, a mennyezeten csillogó tükrökre nézve. Kis idő múltán megszólalt:
    – Robin drágám, tudod-e, mit szeretnék?
    – Mit, kedvesem? – kérdeztem szolgálatkészen.
    – Azt szeretném, ha tudnék vakarózni!
    Csak annyit tudtam kinyögni válaszul:
    – Ó! – Teljesen leeresztettem… nem is, úgy éreztem, mint akit hasba rúgtak. Készen álltam a védekezésre, nyájas törődéssel telve természetesen, mármint Essie pillanatnyi állapota miatt. És tessék, nincs rá semmi szükség! Megfogtam a kezét.
    – Aggódtam miattad – mondtam.
    – Én is magam miatt – felelte gyakorlatiasan. – Hanem mondd csak, Robin, igaz, hogy a láz valamiféle hícsí tudatsugárzásból ered?
    – Valami ilyesmiről lehet szó, azt hiszem. Albert szerint elektromagnetikus a dolog. Ez minden, amit tudok róla. – Végigsimítottam a keze fején kidudorodó ereket, mire megremegett, de csak a nyakán fölül.
    – Aggasztanak engem ezek a hícsík, Robin – mormolta.
    – Milyen finom vagy. Sőt visszafogott. Én magam úgy félek, hogy belém fagy a kula. – És valóban ez volt az igazság. Tényleg reszkettem. Ekkor a képernyő sarkában fölvillant a sárga fényfolt.
    – Valaki beszélni akar veled, Robin.
    – Várhat. E pillanatban éppen azzal az asszonnyal beszélgetek, akibe szerelmes vagyok.
    – Igazán köszönöm. Robin? Ha éppúgy tartasz a hícsíktől, mint én, hogyan lehetséges, hogy mégis folytatod a kutatást?
    – Miért, talán van más választásom? Ötvennapnyi az információs holtidő. Amit éppen most tudtunk meg, már régi dolog, jó huszonöt napos. Ha arra utasítanám őket, hogy hagyják abba az egészet, és azonnal induljanak haza, leghamarabb huszonöt nap múlva jutna tudomásukra.
    – Ez bizony így van. De ha tudnád, leállítanád a témát? – Nem válaszoltam. Nagyon különösen éreztem magamat; féltem is egy kicsit, mintha nem a saját bőrömben lennék. – És mi lesz, ha a hícsík nem kedvelnek bennünket? – kérdezte Essie.
    – Micsoda találó kérdés! – Hányszor föltettem magamnak is! Attól a pillanattól fogva, hogy először beültem egy hícsí hajóba az Átjárónál, és magam is földerítőútra indultam. Mi lesz, ha összefutunk a hícsíkkel, és nem tetszünk meg nekik? Mi lesz, ha agyoncsapnak, mint egy legyet, megkínoznak, rabszolgává tesznek, kísérleteznek rajtunk…, vagy mi lesz, ha egyszerűen észre sem vesznek? Szememet a lassan pulzálni kezdő sárga fényfoltra függesztve, anyáskodó hangon fordultam hozzá. – Nos, valójában nem túl nagy rá az esély, hogy bármi kárt tegyenek bennünk…
    – Semmi szükségem nyugtatgatásra, Robin! – Érezhetően ingerült volt, akárcsak jómagam. Valamit biztos megint mutattak a monitorjai, mert a nappalos nővér ismét bekukkantott, egy pillanatig bizonytalanul megállt az ajtóban, majd csöndesen távozott.
    – Túlságosan nagy a tét, Essie – mondtam. – Emlékszel, mi történt tavaly Kalkuttában? – Az egyik szemináriumán voltunk éppen, de kénytelenek voltunk otthagyni, mivel nem bírtuk elviselni a kétszázmillió nyomorultat magába foglaló szerencsétlen város borzalmas látványát.
    Rám emelte a szemét, arca elfintorodott.
    – Igen, tudom, éhínség volt. De ott mindig is éhínség volt, Robin.
    – De nem ilyen! Nem olyan, amilyen hamarosan bekövetkezik mindenütt, ha nem tudunk idejében tenni ellene valamit. Máris recsegnek a világ eresztékei. Albert azt mondja… – elbizonytalanodtam. Valójában nem akartam elárulni neki, mit is mondott Albert. Szibériában máris csődöt mondott az élelmiszer-termelés. A túlzott igénybevétel miatt törékeny talaja máris úgy nézett ki, akár a Góbi sivatag. Az amerikai Középnyugat termőföldjének vastagsága alig pár hüvelyknyire zsugorodott, és még a tápanyagbányák is csak nagy nehezen tettek eleget a növekvő követelményeknek. Albert azt mondta, hogy legföljebb talán tíz évünk van még hátra.
    A jelzőfény kipirosodott, és sebesen pislogott, de nem akartam félbeszakítani a mondókámat.
    – Essie – folytattam –, ha működésbe hozhatjuk a tápanyaggyárat, minden éhezőt elláthatunk CHON-táplálékkal, és ez azt jelenti, hogy soha többé nem lesz éhínség. És ez még csak a kezdet. Ha arra is rájövünk, hogyan építhetünk magunknak hícsí hajókat, és tetszésünk szerint kormányozhatjuk őket, akkor más bolygókat is meghódíthatunk. Egész csomót! Még annál is többet! A hícsí technológia segítségével megszállhatjuk a Naprendszer összes aszteroidáját, és mindegyikből Átjárót csinálhatunk. Egész űrbéli világokat létesíthetünk. Föld típusú bolygókat teremthetünk. Paradicsomot hozhatunk létre a Föld mai népességének milliószorosa számára a következő millió évre!
    Elhallgattam, mert rájöttem, hogy dadogva beszélek. Szomorúnak és kábultnak, elkeseredettnek és… fickósnak éreztem magam. Essie arcáról ítélve, ő is valami különöset érezhetett.
    – Ezek valóban nagyon jó érvek, Robin – szólalt meg, de egy szóval sem jutott tovább. A jelzőfény már ragyogó rubinpiros volt, és úgy lüktetett, akár egy pulzár. Azután eltűnt, és a képernyőn Albert Einstein földúlt arca jelent meg. Eddig még sohasem fordult elő, hogy hívás nélkül jelentkezett volna.
    – Robin! – kiáltotta. – Megint kitört egy újabb lázroham!
    Reszketve emelkedtem talpra.
    – De hiszen még nincs itt az ideje! – tiltakoztam ostobán.
    – Mégis bekövetkezett, Robin, ráadásul eléggé különös. A csúcspontját… lássuk csak, pontosan száz másodperccel ezelőtt érte el. Azt hiszem… igen – bólogatott, mintha valami hallhatatlan hangra figyelne –, már csökkenőben van.
    Be kell vallanom, hogy máris kevésbé furcsán éreztem magam. Eddig még egyetlen roham sem tartott ilyen rövid ideig, és még sohasem kísérték ilyen különös érzések. Nyilvánvalóan valaki más kísérletezik azzal a heverővel!
    – Albert – rendelkeztem –, azonnal küldj sürgős üzenetet a tápanyaggyárhoz! Add ki a parancsot, és ismételd is meg azonnal, hogy többé soha senki, semmilyen célból ne használja az álmodóheverőt! Bontsák is le, ha lehet helyrehozhatatlan károkozás nélkül! Minden fizetséget és jutalmat kilátásba helyezhetsz, illetve leállíthatsz, ha bárki megszegné ezt az utasítást. Világos?
    – Az üzenet máris úton van, Robin – mondta Albert, és eltűnt a képből.
    Essie-vel egy pillanatra némán néztünk egymás arcába.
    – De azt nem üzented nekik, hogy fejezzék be az expedíciót, és azonnal térjenek haza! – szólalt meg végül a feleségem.
    Megvontam a vállam.
    – Az már úgysem változtatna semmin – mormoltam.
    – Nem – ismerte el ő is. – És igazán meggyőző érveket soroltál föl emellett. De vajon a te érveid-e azok?
    Nem feleltem.
    Tudtam, mit gondol Essie, mik az én indokaim a hícsí űrkutatás további folytatására, lázrohamoktól, költségektől és egyéb kockázattól függetlenül. Azt gondolta, hogy az indokaimnak egyetlen neve van, mégpedig: Gelle-Klara Moynlin! És én néha nem voltam biztos benne, hogy nincs igaza.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet