Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

8. SCHWARZE PETER


Amikor a fedélzeti számítógép postacsengője megszólalt, Payter azonnal és maradéktalanul fölébredt. Az öregkor egyik kétes előnye, hogy az ember nem mélyen alszik, és gyorsan ébred. Sok más előnye persze nincs. Fölkelt, kiöblítette a száját, könnyített magán a mellékhelyiségben, megmosta a kezét, és magával vitt két csomag élelmet a terminálhoz.
    – Kérem a postát! – adta ki az utasítást, miközben holmi savanykás rozskenyérre emlékeztető valamit rágcsált, aminek elvben édes roládnak kellett volna lennie.
    Amikor meglátta az üzeneteket, a jókedve egy csapásra elpárolgott. Legtöbbjük végeérhetetlen utasításokat tartalmazott az expedícióra vonatkozóan. Hat levél érkezett Janine részére, egyet-egyet kapott Paul és Dorema, no és ő maga is egyet, nyolcszázharminc dortmundi iskolás gyerek aláírásával, akik ismételten arra kérték, hogy térjen haza, és legyen a Bürgermeisterük.
    – Tökfej! – vicsorgott a komputerre. – Mi a fenének ébresztesz föl ilyen vacakság miatt? – Vera nem válaszolt, mivel nem adott neki időt, hogy azonosítsa, végigpásztázza lomha mágneses áramköreit, és megállapítsa a nevét. Elébe vágott méltatlankodó panaszával: – Ez az ennivaló még disznóknak sem jó! Intézkedj felőle azonnal!
    Szegény Vera törölte az előző megjegyzésre adandó választ, és türelmesen nekilátott a második kérdésnek.
    – A visszaforgató rendszer tömegterhelése optimális alatti, Mr. Herter – zümmögte. – Másrészt a működtető csatornáim egy ideje túlterheltek. Számos programom háttérbe szorult.
    – Az élelmezési programot ezután sohase halogasd! – mordult rá. – Különben még végzel velem, és kifújt az egész! – Zordan utasította a gépet, hogy játssza be az expedícióra vonatkozó utasításokat, közben kényszerítve magát, hogy elrágcsálja „reggelije” maradékát. A rendelkezések kemény tíz percen át zúdultak elő a számítógépből. Micsoda pompás ötletekkel bombázzák őt odalentről, a Földről! Ha pedig ő, mondjuk száz embert kitenne, akkor is legföljebb a századrészüket teljesíthetné rendesen. A végén már oda sem figyelt a tekercsre. Helyette megborotválta öreg, rózsaszín képét, és rendbe szedte ritkuló sörényét. Különben vajon mi baja lehet a visszaforgató rendszernek, hogy nem működik tisztességesen? Nyilván azért, mert a lányai és kísérőik értékes melléktermékeikkel együtt eltávoztak, és magukkal vitték a Wan által vételezett – ellopott! – vizet is. Igen, igen, erre egyszerűen nem létezik megfelelőbb kifejezés. A mozgó létfenntartó egységet is magukkal vitték természetesen, ennélfogva csak a mellékhelyiségben lévő mintavételi berendezés állt rendelkezésére egészségi állapota ellenőrzéséhez, de az ugyan mit ér valami fertőző betegség vagy éppen szívritmuszavar esetén, ha éppen ilyesmi fordulna elő vele? Ezenkívül egyetlenegy kivételével magukkal cipeltek minden kamerát is. Így most azt az egyet mindenhová magával kell hurcolnia. Ráadásul elvitték még a…
    Egyszóval maguk is eltávoztak, és így Schwarze Peter, életében először, teljesen magára maradt.
    És nem csupán egyedül volt, de nem is állott hatalmában megváltoztatnia a helyzetét. Ha vissza is tér a családja, arra csak a megfelelő időben kerülhet sor, hamarabb semmiképpen. Addig ő nem több afféle tartaléknál, leszerelt katonánál, félreállított programnál. Igaz, tennivalót bíztak rá bőségesen, de az események középpontja valahol egészen másutt volt.
    Hosszú élete során Payter hozzáedzette magát, hogy türelmes legyen, de azt sohasem tanulta meg, hogy örömét is lelje benne. A várakozás kényszere egyenesen őrjítő volt számára. Hogy ötven napig várjon, mire tökéletesen átgondolt javaslataira valamilyen válasz érkezik a Földről! Csaknem ugyanennyit várjon arra, hogy a családja és az a huligán kölyök eljusson oda, ahová igyekszik (mármint ha valaha egyáltalán odaérnek!), és beszámoljanak neki, persze ha éppen arra támad kedvük. Még a várakozás sem lenne olyan borzalmas, ha az ember előtt még hosszú élet állna, mialatt várhatna türelmesen. De ha jobban meggondoljuk, mennyi lehet még hátra neki? Tegyük föl, hogy szívroham éri. Gondoljuk el, hogy kifejlődik benne valami rákos daganat! Gondoljunk bele, hogy a szívverését, vérkeringését, bélmozgását, gondolkodási képességét biztosító bonyolult összefüggések rendszere bármely pontján meghibásodik! Akkor mi lesz vele?
    Márpedig ilyesmi bármikor bekövetkezhet, hiszen Payter öregember. Annyiszor hazudott már életében a korára vonatkozóan, hogy végül maga sem volt igazán biztos benne, mennyi idős. Még a gyerekei sem tudták! Amit az apja ifjúkoráról mesélt nekik, valójában az ő életében történt. A kor persze önmagában nem jelent semmit. A totális ellátás bármit kikúrálhat, rendbe hozhat vagy pótolhat, egészen addig, amíg nem maga az agy károsul… Payter agya viszont a lehető legjobb állapotban van. Hát nem tette lehetővé számára még azt is, hogy ide eljöjjön?
    De itt nem állt rendelkezésére a totális ellátás, ezért az életkora egyre nagyobb súllyal esett latba.
    Immár igazán nem valami ifjú legény! De valaha az volt, és már akkor biztos volt benne, hogy egy szép napon valahogy a birtokába jut annak, ami most előtte áll: szíve minden vágya teljesülése kulcsának! Még hogy Dortmund Bürgermeistere legyen! Az semmi! A vékony, fiatal Peter, Hitlerjugend egységében a legfiatalabb és legalacsonyabb, de még így is parancsnok, megfogadta magában, hogy egyszer még sokkal többre viszi. Még azt is sejtette, hogy valamiképpen a mostanihoz hasonlóan alakulnak a dolgok, kibontakozik valami óriási, futurisztikus lehetőség, és éppen ő lesz az, aki megtalálja a módját, hogyan vethesse uralma alá! Meglelje a hozzá szükséges fegyvert, mint egy csatabárdot, egy kardot vagy éppen kaszát, amellyel megbüntetheti, megzabolázhatja vagy átalakíthatja a világot! És tessék, most itt is van mindez! És ugyan mire megy vele? Csak várakozik magában. Nem így mutatták neki ifjúkori olvasmányélményei: Juve és Gail, Dominik és az a francia… Verne. Azokban a sztorikban az emberek nem pocsékolták saját magukat ilyen tehetetlenül!
    De hát végül is mit tehet az ember?
    Így azután, mialatt erre a kérdésre kereste a választ, rendszeresen elvégezte napi földerítő körsétáját. Naponta négy könnyű étkezést engedélyezett magának, minden második esetben CHON-élelmet vett magához, és gondosan tájékoztatta Verát az ízükkel és állagukkal kapcsolatos benyomásairól. Utasította a számítógépet, hogy fabrikáljon valami mozgó létfenntartó egységet a rendelkezésére álló szedett-vedett alkatrészekből, és maga is nekilátott az ősszeszerelésének, amint a komputer módját lelte, hogy előteremtse a kívánt anyagokat. Minden reggel jó tíz percet súlyzózott, és minden este félóra hosszat végzett nyújtózkodó és törzshajlító gyakorlatokat. Módszeresen végigjárta a tápanyaggyár minden ösvényét, kézi kamerájával fölvéve a legrejtettebb zugokat is. Hosszú panaszos leveleket fogalmazott földi főnökeinek, nyomatékosan érvelve az expedíció fölfüggesztése és a Földre való visszatérésük mellett, mihelyst a családja visszaérkezik, de végül csak egyet vagy kettőt küldött el belőlük. Haragos és dörgedelmes utasításokat küldött stuttgarti ügyvédjének, részletesen ecsetelve bennük saját helyzetét, és követelte a szerződés föltételeinek felülvizsgálatát. Mindenekelőtt pedig tervezgetett. Legelsősorban a Träumenplatz vonatkozásában.
    Ritkán ment ki a fejéből ez az álmodóhely, a benne rejlő elképesztő lehetőségekkel. Amikor elkeseredett és haragos volt, arra gondolt, hogy mennyire rászolgálna a Föld egy alapos nagyjavításra. Vissza kellene rendelni Want, hogy adjon nekik odalent még egy-két jó kis lázrohamot. Amikor elég erőt és elhatározottságot érzett hozzá, odament, hogy megszemlélje, amint nyitott teteje csüng a falon lévő díszes tartóról, és persze mindig magával vitte a hozzá való csuklókat és kapcsokat is a kezeslábasa mellzsebében. Milyen könnyű lenne idehoznia egy lángvágót, amivel szabaddá tehetné, a hajó tele van ilyesmivel meg a Holt Emberek kommunikációs szerkezeteivel, amelyek mellé még más kincseket is összehordhatna. Akkor begyújtaná a rakétákat, és elhúzna a Föld felé, nekivágna a hosszú, lassú, ereszkedő spirálnak, ami elvezetné őt… hová is vezetné végül? Mennybéli Úristen! Mi minden várna ott rá! Hírnév! Hatalom! Gazdagság! Mindaz, ami jogosan megilleti; igen, ez mind az ő megszolgált tulajdona, persze ha kellő időben visszajut ahhoz, hogy örömét is lelhesse benne!
    Ezekbe a gondolatokba kis híján belebetegedett. Az óra meg közben csak ketyeg, ketyeg. Minden egyes perc pontosan egy perccel taszította közelebb őt az élete végéhez. Minden egyes másodperc ellopott idő volt abból a boldogságból, nagyságból és fényűzésből, amiért olyan alaposan megszenvedett. Kényszerítette magát, hogy egyen valamit, és az alvógubója szélén üldögélve vágyakozó pillantásokat vetett a hajó vezérlőműve felé.
    – Az étel semmivel sem lett különb, Vera – méltatlankodott vádló hangon.
    Az összekuszált gépezet nem válaszolt.
    – Vera! Valamit csinálnod kell ezzel az ennivalóval! – A komputer még mindig nem felelt jó néhány másodpercig.
    És akkor is csak annyit nyögött ki:
    – Egy pillanat türelmet, Mr. Herter. – Ez éppen elég volt hozzá, hogy az ember rosszul legyen tőle. Tulajdonképpen valóban nem valami jól érzi magát, döbbent rá váratlanul. Ellenséges pillantást vetett a nagy erőfeszítés árán kiürített tányérra, amin elvben egy rántott szeletnek kellett volna lennie, legalábbis annyira megközelítően, amennyire Vera korlátozott újjáalakítási képességei lehetővé tették. De az a micsoda inkább whisky- vagy savanyúkáposzta-ízű volt, illetve egyszerre mind a kettő. Letette az edényt a padlóra.
    – Nem érzem jól magam! – jelentette ki fennhangon.
    Csönd. Azután:
    – Egy pillanat türelmet kérek, Mr. Herter. – Szegény, ostoba Verának csak ennyire futotta a tehetségéből. Mellesleg ontotta magából a Földről érkező üzeneteket, folyamatosan kapcsolatban volt a Holt Emberekkel, azok fénysebességnél gyorsabb rádiója segítségével, kódolta és továbbította saját üzeneteiket – mindezt egyszerre. Egyszerűen nem maradt ideje az öregember nyavalygásaira. Annak fokozódó rosszulléte ugyanakkor tagadhatatlan tény volt: hirtelen összesűrűsödött a nyál a nyelve alatt, rekeszizma váratlan pillanatokban gyors remegésbe kezdett. Alig ért oda a mellékhelyiségbe, hogy visszaadja mindazt, amit az előbb magába erőltetett. Elkeseredetten káromkodott. Semmi kedve nem volt e pillanatban addig élni, hogy ismét viszontlássa ezeket az istenverte szerves anyagokát, és újrafeldolgozott formában megint lekényszerítse a torkán. Mikor meggyőződött róla, hogy már nincs mit kihánynia, odaballagott a konzolhoz, és benyomkodta a túlhajszolt gép gombjait.
    – Minden funkciót leállítani, ennek kivételével! – adta ki a parancsot. – Haladéktalanul vizsgáld meg az életfolyamataimat!
    – Nagyon helyes! – válaszolta a gép ezúttal azonnal. – …Mr. Herter. – Egy pillanat szünetet tartott, amíg a mellékhelyiségben lévő egység is képességei szerint analizálta a Peter által imént otthagyottakat. – Ételmérgezésben szenved, Mr. Herter – állapította meg a komputer.
    – Vagy úgy! Ezzel eddig is tisztában voltam. De mit kell tennem ellene?
    Újabb szünet, mialatt a szűk kapacitású műagy megvizsgálja a problémát.
    – Ha több vizet juttatna a rendszerbe, a fermentációs és újjáalakító folyamatok jobban ellenőrzött körülmények között mehetnének végbe… – jelentette Vera. – Mr. Herter. Legkevesebb száz liter víz kellene. Jelentékeny párolgási veszteség következett be a rendelkezésre álló nagyobb tér miatt és annak következtében, hogy a többiek számottevő átalakítandó anyagmennyiséget vittek magukkal. Javaslatom az, hogy a rendszert a lehető legsürgősebben föl kell töltenie a rendelkezésre álló vízmennyiséggel.
    – De az már disznók itatására sem lenne jó!
    – Az üledékek jelentik a problémát – állapította meg Vera. – Ezért javaslom, hogy a hozzáadott vízmennyiségnek legalább felét előzőleg desztillálja. A maradék üledékanyagokkal a rendszer már megbirkózhat, Mr. Herter.
    – Atya az égben! Most meg építsek egy lepárlót a semmiből, azután meg álljak be vízhordó szamárnak! No és hogy állunk az életfenntartó rendszerrel, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő?
    Vera egy pillanatig mérlegelte az elhangzott kérdéseket.
    – Igen, bizonyára az lenne a legmegfelelőbb megoldás – értett egyet. – Ha óhajtja, előállíthatom a szükséges tervrajzokat. Azután, Mr. Herter, jobb lenne, ha egyre nagyobb arányban a CHON-táplálékot fogyasztaná, mivel az eddigi tapasztalatok szerint a szervezete nem tiltakozik ellene.
    – Eltekintve attól az egyszerű ténytől, hogy az íze leginkább a kutyaeledelére emlékeztet. No de jól van – morogta Peter. – Akkor rajta, sürgősen elő azokkal a tervrajzokkal! Nyomtatásban és koncentrálva a rendelkezésre álló anyagokra! Érthető?
    – Igen, Mr. Herter. – A számítógép egy időre elcsöndesedett, mialatt leltárba vette az anyagkészleteket, kereste azokat a megoldásokat, amelyek által kivitelezhető lesz a feladat. Hatalmas feladat volt ez Vera beszűkült intelligenciája számára. Peter ezalatt engedett magának egy bögre vizet, és kiöblítette a száját, azután fintorogva kibontotta a legkevésbé gyanúsnak tűnő CHON-táplálékot, és óvatosan leharapott belőle egy darabkát. Míg azt figyelte, nem kívánkozik-e ki belőle az is, eszébe jutott, hogy valóban, még meg is halhat itt, ráadásul magányosan. Rádöbbent, hogy még azzal a lehetőséggel sem rendelkezik igazán, amelyet adottnak vélt: hogy mindent hagy a fenébe, és egyedül visszatér a Földre. Ezt nem teheti meg, legalábbis addig, míg az utasításnak megfelelően nem tölti fel vízzel a rendszert, és nem gondoskodik róla, hogy semmi más fontos berendezés ne romoljon el!
    Mégis napról napra egyre erősebben csábította a lehetőség…
    Ez természetesen azt jelentené, hogy a lányait és a vejét sorsukra hagyja. De tegyük föl, hogy a kölyök rossz kapcsolót fordított el, vagy útközben elfogyott az üzemanyaga. Vagy valami más bajuk esett. Egyszóval tegyük föl, hogy elpusztultak. Akkor is itt kell csüngenie a dróton tovább, míg maga is meg nem hal? És mi haszna lenne abból az emberiségnek, ha ő itt veszne, és az egész programot újrakezdhetnék egy másik csapattal? Ő pedig, Schwarze Peter elveszíti a jutalmát, a hírnevet, a hatalmat és végül magát az életét is!
    Vagy pedig – villant föl benne a gondolat – esetleg más megoldás is lehetséges? Ez az istenverte tápanyaggyár maga, ahogy halad előre kijelölt pályáján. Mi lenne, ha megtalálná a vezérlőberendezését, amely az útját irányítja? Mi lenne, ha megváltoztathatná azt a programot, és a szerkezet visszavinné őt a Földre, nem háromnál több év, hanem pár nap alatt, szóval azonnal? Az biztos, hogy ez a családja végét jelentené. Talán nem? Hm, talán mégsem! Lehet, hogy a tápanyaggyárhoz térnének vissza, már ha visszatérnek egyáltalán, akárhol található is éppen az adott pillanatban. Akár még földközeli pályán is! És milyen csodálatosan megoldaná egy ilyen lehetőség egyszerre mindenki problémáját…
    A maradékot bedobta az emésztőbe, ezzel is szaporítva a benne lévő szerves anyagok mennyiségét.
    – Du bist verrückt, Peter! – mordult fennhangon magára. Ennek az álomnak a hiányosságait persze nem hagyhatja figyelmen kívül. Minden képességét bevetette a kutatásba, mégsem bukkant a vezérlőmű nyomára.
    A sornyomtató sülő szalonna sercegésére emlékeztető hangja elterelte figyelmét sötét gondolatairól. Kicincálta a gépből a papírcsíkot, és egy pillanatig fáradt fintorral nézte. Mennyi munka! Legalább húsz órára való! És nem csupán az időről van szó… milyen sok fizikai erőfeszítést követel! Ki kellene mennie az űrbe, hogy leszerelje a csöveket a tartalék hajtóműveket a helyükön tartó konzolokról, majd becipelni őket a hajóba. Csak ezután láthatna neki az összehegesztésüknek, hogy megfelelő spirált formáljon belőlük. És ez még csak a lepárlókészülék kondenzátora lenne. Azon kapta magát, hogy egész testében reszket.
    Megint éppen hogy csak odaért a mellékhelyiségbe.
    – Vera! – hörögte. – Föltétlenül gyógyszerekre van szükségem ezzel szemben.
    – Azonnal, Mr. Herter. Egy pillanat. Igen, a gyógyszerszekrényben talál tablettákat, a nevük…
    – Fafej! A gyógyszerszekrény is elrepült Piripócsra!
    – Ja persze, Mr. Herter. Még egy pillanat! Igen. Máris összeállítottam az önnek szükséges gyógykészítmények receptúráját. Mindössze körülbelül húsz percbe kerül az előállításuk.
    – Húsz perc alatt akár föl is fordulhatok! – tajtékzott Peter. De ez ellen nem tehetett semmit, leült hát, és húsz percig főtt a saját levében, egyre kellemetlenebb rohamokkal küszködve. Beteg, éhes, egyedül van, túlterhelt, bosszús és még fél is. Micsoda méreg! Éppen ez volt az, ahol végül majdnem mindegyikük kikötött. A harag! Sok összetevő. Egyetlen eredő. Mikorra Vera patikája elébe potyogtatta a pirulákat, az utóbbi érzés minden egyebet elnyomott benne. Egyenként lenyelte őket, azután visszavonult az alvógubójába, hogy megvárja, mivé válik a dolog.
    Meglepetésére kiderült, hogy a készítmény hatásos. Feküdt a hátán, míg a hasát marcangoló égető fájdalom lassan elenyészik. Azután szinte önkívületi álomba zuhant.
    Amikor fölébredt, legalább fizikailag jobban érezte magát. Megmosakodott, fogat mosott, megfésülte ritkuló szalmasárga haját, csak azután vette észre a Vera konzolja körül villogó figyelemfölkeltő fények egész karácsonyfáját. A képernyőn a következő felirat állt fénylő vérvörös betűkkel:

SÜRGŐSEN ENGEDÉLYT KÉREK
A NORMÁLIS MŰKÖDÉS VISSZAÁLLÍTÁSÁRA!

    Magában fölkuncogott. Elfelejtette törölni a túlterhelő programot. Amikor normál üzembe helyezte a komputert, azonnal fény- és hangjelzések, nyomtatott papírlapok serege és különféle beszédhangok törtek elő belőle. Idősebbik lányának hangja Vera memóriájából: „Helló, papa! Sajnálom, hogy nem tudtunk azonnal értesíteni sikeres megérkezésünkről. Most kezdünk bele a földerítőmunkába. Később részletesebben beszámolunk.”
    Mivel Peter Herter végül is szerette a családját, szívét elöntötte a biztonságos megérkezésük híre fölötti öröm, ami meg is nyugtatta őt, legalábbis néhány órára. Sőt majdnem két teljes napra. De az öröm nem virulhat sokáig nyomasztó izgalmak és aggodalmak közepette. Azután beszélt még Lurvyval. Kétszer is. De egyik alkalommal sem tovább harminc másodpercnél. Vera egyszerűen képtelen volt megbirkózni hosszabb üzenettel. A számítógépre még nagyobb nyomás nehezedett, mint Peterre magára, legalábbis így kifosztva és átalakítva, miközben kétirányú összeköttetést biztosít a Hícsí Mennyország és a Föld között, és rendre háttérbe kell szorítani a fontos utasításokat, amikor még fontosabbak tartanak igényt a figyelmére. Az egyetlen hangkapcsolat a másik hícsí objektummal kevés volt a kívánt terjedelmű információ továbbítására, az apa és lánya közötti csevegés tehát megengedhetetlennek bizonyult.
    Ez végül is nem igazságtalanság, ismerte el magában Peter. Hiszen milyen csodálatos dolgokat találtak! Az a fájdalmas igazságtalanság, hogy ő kimaradt az egészből. Az volt az igazságtalanság, hogy a sürgős és jelentős információk továbbítása között Verának arra maradt ideje, hogy zagyva utasításokkal árassza el őt. Egyiknek sincs semmi értelme. Némelyik teljességgel kivihetetlen. Helyezze át a hajtóműveket! Leltározza a CHON tápanyagokat! Üzenetfordultával adja meg a 2 × 3 × 12,5 cm nagyságú piros és levendulaszín csomagolású adagok pontos elemzését. Ne engedélyezzen fölösleges analíziseket. Közölje az álmodóheverő fémanyagainak vizsgálati eredményeit! Ne próbálkozzék az álmodóheverő fizikai tanulmányozásával! Kérdezze ki a Holt Embereket a hícsí hajtóművekkel kapcsolatban. Kérdezze ki a Holt Embereket az irányítóberendezésekről. Általában kérdezze ki a Holt Embereket! Milyen könnyű ilyen utasításokat kiadni. Viszont milyen nehéz végrehajtani, mikor csak motyognak, acsarkodnak, locsognak és panaszkodnak, amikor egyáltalán hallhatja őket, különben pedig elég gyakran még csak hozzá sem juthat az FTL rádiókészülék frekvenciáihoz. A földről érkező utasítások egy része egymással szemben is ellentmondó volt. Jelentős részük meg elveszítette időszerűségét a később befutott törlő intézkedések nyomán. Megint mások egyáltalán meg sem érkeztek. Szegény Vera memória-áramkörei hamarosan a vészes túlterheltség jeleit mutatták. Erre igyekezett megszabadulni a szükségtelen adatoktól azáltal, hogy kinyomtatta neki őket, hogy azután kezdjen velük, amit tud. Ebből persze megint sajátos problémák fakadtak, mivel a visszaforgató rendszer, amely a sornyomtatót ellátta, egyben az ő táplálója is volt, így hamarosan kimerülőben voltak a benne lévő szervesanyagkészletek. Peter kénytelen volt fölbontani egy csomó CHON tápanyagcsomagot, hogy belétáplálja az emésztőbe, csak azután kezdhetett hozzá a lepárlókészülék összeállításához.
    És még ha Verának lett volna is rá némi ideje, neki magának nem volt elég ideje Verára. Be kellett bújnia az űrszkafanderbe. Kikecmeregnie a tápanyaggyár külső burkolatára. Levagdalni és csomókba kötözni a csöveket. Verejtékes munkával becipelni a hajóba, közben állandóan küszködve az objektum szökellésével, amint igyekezett ismeretlen célja felé. Csak annyira telt tőle, hogy néha egy-egy futó pillantást vetett a Hícsí Mennyországból befutott képekre. Vera azonnal érkezésükkor bejátszotta őket, egy alkalommal egy szakasznyit, de azután törölnie kellett mindegyiket, hogy helyet csináljon az újonnan befutóknak, és ha Peter éppen nem volt ott, hogy megnézze őket, akkor számára előhívhatatlanul megsemmisültek. És ráadásul, te jó ég, micsoda képek voltak azok is! A Holt Emberek, akiken igazán nem volt semmi néznivaló. A Hícsí Mennyország üres folyosói. Aztán a Vének! Peter szíve kis híján megállt a döbbenettől, amikor megpillantotta a képernyőn az egyik Vén széles ábrázatát. De csak futó pillantásokra méltathatta a képeket. Közben elkészült a lepárlókészülékkel, és nyomban a következő feladathoz kellett látnia. Valamiféle vállhámot kellett fabrikálnia magának. Műanyag lapokat kellett összehegesztenie (a visszaforgató rendszer újabb szeszélyes kívánsága!), hogy így megfelelő tömlőkhöz jusson. Aztán türelmetlenül ücsöröghetett az egyetlen működő – mellesleg alig működő – víznyerő mellett, a csővéghez szorítva a rugalmas torkot és összegyűjtve a bűzösen csordogáló folyadékot a fóliazsákokban. Majd becipelhette a vizet, felét a lepárlóba, másik felét a visszaforgató rendszer tartályaiba. Nagy ritkán juthatott csak egy kevés alváshoz. Evés? Ha egyáltalán magába tudott diktálni valamit. Áttekinteni saját sürgős üzeneteit, amikor befutottak, illetve túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy bármilyen fizikai munkát végezzen. Újabb nyavalygás Dortmundból, ez alkalommal háromszáz városházi alkalmazott részéről. Az az ostoba Vera! Még ilyen vackokat is bejátszik! Rejtjelezett közlemény az ügyvédjétől… legalább félóráját elrabolta a megfejtése. Végül mindössze ennyit mondott: „Igyekszem kedvezőbb föltételeket kiharcolni. Nem ígérhetek semmi biztosat. Egyébként javaslom minden föltétel teljesítését.” Micsoda disznó! Peter káromkodva telepedett a konzol elé, elfordította a váltókulcsot, és bediktálta a válaszát: „Minden ostoba föltétel teljesítése előbb-utóbb megöl, és akkor mi lesz?” Rejtjelezés nélkül bocsátotta útjára. Broadhead és az Átjáró Konszern csináljon vele, amit óhajt!
    Még az is lehet különben, hogy az üzenet igazat mond. Izgatott és feszült nyüzsgése közepette Peternek nem volt ideje rá, hogy nyavalyáival és fájdalmaival foglalkozzék. Csócsálta a CHON táplálékot, s amikor a visszaforgatóból újra potyogni kezdtek a megszokott egységcsomagok, azokat is elfogyasztotta. S lám, még akkor sem lett rosszul tőlük, amikor furcsa, néha terpentin-, máskor penészes ízük volt. Ez persze korántsem volt eszményi jelenség. Peter tisztában volt vele, hogy csak a stressz és az adrenalin hajtja, és valamikor mindezért meg kell fizetnie. De nem látott rá semmi esélyt, hogy valahogyan kibújhasson e tartozás kényszere alól.
    Amikor végre elérte, hogy a tápszervonal ismét elfogadhatóan működjék, és nagyjából megbirkózott mindazzal, ami saját véleménye szerint a leglényegesebb volt, félig aléltan letelepedett a konzol elé – és akkor pillantotta meg a legnagyobb csodát. Csak értetlenül bámulta a látványt. Mit csinál az az idióta kölyök azzal az imalegyezővel? A következő szakaszban mi végre próbálja beletuszkolni abba a micsodába, ami leginkább valami fali virágtartóra emlékeztet? Amikor a következő üzenetrészlet bontakozott ki a képernyőn, Peter fölordított a döbbenettől. Hirtelen ismerősnek tűnő dolog jelent meg előtte: valami könyvféle! Első ránézésre japán vagy kínai nyelven.
    Már kint volt a hajóból, és félúton járt a Träumenplatz felé, amikor eljutott a tudatáig az, amit ösztönös lényének egy részével azonnal fölfogott. Az imalegyezők! Tehát információhordozók! Azon valahogy nem is csodálkozott, hogy ez az információ földi eredetű nyelven íródott, vagy legalábbis arra emlékeztet. Csupán a lényegét ragadta meg a dolognak. Elhatározta, hogy maga is meggyőződik felőle. Lihegve rontott be a helyiségbe, és lázasan beletúrt a „legyezők” rendetlen halmába. Hogyan is csinálták? Az isten szerelmére, miért nem várt még egy kicsit, hogy többet lásson, s így biztos lehessen benne, mit kell tennie?! De ott voltak azok a gyertyatartók vagy virágvázák, vagy ki tudja, mit is gondolt róluk korábban, hogy micsodák! Egy találomra kiválasztott imalegyezőt gyorsan beledugott a legközelebbibe. Nem történt semmi.
    Már hatot belepróbált a keskeny végével, azután a széles végével, mielőtt eszébe jutott, hogy talán nem mindegyik olvasóberendezés működőképes! Amikor a másodikkal tett próbát, az nyomban kirántotta kezéből a legyezőt, magába szippantotta és fölfénylett. Hat táncost pillantott meg fekete álarcban és harisnyanadrágban, és fülébe eljutott egy rég nem hallott ének dallama. Szalagra rögzített PV-adás volt. De nem! Nem is az talán. Sokkal régebbi! Évekkel öregebb, nem sokkal az Átjáró aszteroida fölfedezését követő időből származhatott. Akkoriban még élt a második felesége, Janine még meg sem született, amikor az a dal újdonságnak számított. Egyszerű, ósdi tévéfölvétel volt, még azelőtt készült, hogy a hícsí piezoelektronikus áramköröket beépítették volna az emberek szolgálatában álló kommunikációs rendszerekbe. Talán valamelyik Átjáró földerítő gyűjteményéhez tartozott, biztosan valamelyik Holt Emberé lehetett, úgy vehették át egy imalegyezőre.
    Micsoda szélhámosság!
    De aztán eszébe jutott, hogy ezrével találhatók imalegyezők a Földön, a Vénusz alagútjaiban és magán az Átjáró kisbolygóján. Ahol csak a hícsík megfordultak, mindenütt hátrahagytak belőlük egy csomót. Bárhonnan származik is ez a fölvétel, a többiek nagy része biztosan eredeti hícsí alkotás. És csupán ez… édes istenem!… pusztán ez a fölismerés többet ér az egész tápanyaggyárnál! Hiszen megadja a teljes hícsí ismeretanyag kulcsát. Micsoda jutalom néz ki ezért!
    Peter izgatottan kipróbált egy másik legyezőt (egy régi film!), majd még egyet (verseskötetet, ezúttal angolul, egy Eliot nevű költőtől), azután egy harmadikat. Micsoda ízléstelenség! Szóval innen merítette Wan a szerelemmel kapcsolatos ismereteit! Valamelyik perverz Átjáró földerítő pornográfiát cipelt magával, hogy agyonüsse vele az időt. Nem is csoda, hogy olyan különös volt a fiú viselkedése! De pillanatnyi fölháborodása gyorsan elpárolgott, hisz annyival nagyobb örömforrást jelentett a fölfedezés. Kihúzta a tekercset a leolvasóból, és a hirtelen beállt csöndben meghallotta a távolból Vera halvány figyelemfölkeltő csipogását.
    Valahogy ijesztő volt a hang, megrémítette, még mielőtt visszaért volna a hajóba, előkérte az üzenetet, és meghallotta a veje félelemtől reszelős hangját:
    – Sürgős, szuperfontos adás! Peter Herter számára, azonnali földi továbbításra! Lurvy, Janine és Wan a hícsík fogságába esett, és az az érzésem, hogy nekem is a nyomomban vannak!

Új helyzetének előnye, mellesleg az egyetlen előnye abban rejlett, hogy mivel a Hícsí Mennyországból nem érkezett több üzenet, Vera valamivel eredményesebben birkózott meg erős túlterhelésével. Peter türelmesen előcsalogatta belőle az összes részletet, amelyek még Paul utolsó üzenetének rögzítése előtt futottak be. Megpillantotta a folyosó végén tolongó hícsíket, a zűrzavaros összecsapást, fél tucat villanásnyi képet a folyosó mennyezetéről, valamit, ami éppenséggel Wan tarkója is lehetett, azután semmi… Vagyis inkább semmi, ami bármit is jelentene számára. Peter nem tudhatta, hogy a kamerát az egyik hícsí a ruhája elejébe dugta, csak annyit vett észre, hogy nem lát semmit. Valami elmosódott árnyékokat, talán egy szövetdarab közelképét csupán.
    Peter tudata teljesen kitisztult. De emellett ki is üresedett. Nem engedte meg magának, hogy átérezze, mennyire céltalanná vált egyszerre az élete! Beprogramozta Verát a szóbeli üzenetek áttekintésére, a lényegesebbek kiválogatására, és egyenként végighallgatta, mit üzentek a hozzátartozói. Egyik sem sugallt neki semmi reményt. Még az sem, hogy hirtelen új jelenet bontakozott ki a képernyőn, amelyet második, majd harmadik is követett. Vagy fél tucat üzenetegységből nem derült ki semmi értelmes dolog, talán egy tenyér tapad a lencsékre, esetleg a csupasz padló egy részlete látszik. Azután egyszer csak, az utolsó fölvétel egyik sarkában valami, ami úgy néz ki, mint… mint mi is? Mint valami Sturmkampfwagen kora ifjúságából? Végül ez a kép is eltűnt, a kamera ismét valami olyan helyre került, ahonnan nem mutatott semmit, és ott is maradt vagy ötven híregységnyi ideig.
    Az volt talán a legszembeötlőbb, hogy morzsányi információ sem érkezett a lányairól vagy Wanről. Ami pedig Pault illeti, az öregnek sejtelme sem volt róla, mi lehet vele. Utolsó, kétségbeesett üzenete óta teljesen nyoma veszett.
    Tudatának valamely nemkívánatos zugában megérlelődött a fölismerés, hogy immár lehetséges, sőt valószínű, hogy ő az expedíció egyetlen túlélője, így tehát bármilyen fizetség is esedékes érte, az már kizárólag az övé.
    Előkotorta a homályos gondolatot, hogy jobban megvizsgálja, de nem mondott neki semmi érdemlegeset. Most már reménytelenül egyedül maradt. Magányosabb, mint eddig valaha, olyan egyedül van, akár Trish Bover, befagyasztva örökétig tartó röppályájába, amely végül is nem vezeti el sehova. Esetleg valahogy visszajuthatna a Földre, hogy benyújtsa a jutalom iránti igényét. Talán valahogy elkerülheti a halált. De istenem, a tébolyt hogyan kerülje el?!

Hosszú időbe telt, mire Peter végre nehezen elaludt. Valójában nem félt az álomtól. Inkább az utána bekövetkező fölébredéstől rettegett, s amikor eljött valóban az ébredés pillanata, pontosan olyan borzalmas volt, ahogy tartott tőle. Az első pár percben ugyanúgy indult, mint bármely másik nap. Csupán rövid nyújtózkodás és ásítozás után ébredt rá, mi is történt valójában.
    – Peter Herter – szólította meg magát fennhangon –, magadra maradtál ezen az elátkozott helyen, és itt is fogsz meghalni reménytelen magányban. – Ekkor észrevette, hogy magában beszél. Máris!
    A sokéves, gépies megszokás hatására megmosakodott, kiöblítette a száját, megfésülködött, sőt még arra is kerített időt, hogy a füle körül és a tarkóján lecsipkedje gyér hajának túlnőtt tincseit. Különben is mit számít, hogy mivel foglalatoskodik éppen? Alvógubóját hátrahagyva fölbontott két CHON ételadagot, és módszeresen elfogyasztotta őket, mielőtt megkérdezte volna Verától, nincs-e valami üzenet a Hícsí Mennyországból.
    – Nincs – jött a válasz. – De Mr. Herter, számos adást kellene lejuttatnunk a Földre.
    – Majd később! – mordult vissza. Azok ott nem érdekesek. Válaszaikban is olyan feladatokat adnának, amelyeket talán már el is végzett. Vagy éppen olyasmit akarnának csináltatni vele, amihez semmi kedve. Az is megeshet, hogy kizavarnák az űrbe megint, hogy állítsa át a hajtóműveket, vagy legalábbis próbálkozzon meg a dologgal. A tápanyaggyár természetesen minden lökésre azonos erejű, ellenkező irányú ellenakcióval válaszolna, és tovább folytatná lassú útját az istene felé és csak ő tudja, milyen az az isten, és csak ő tudja, miért igyekszik oda! Akárhogy is, abból, ami az eljövendő ötven nap alatt érkezik a Földről, semmi sem felelhet meg az újonnan kialakult helyzetnek.
    És kevesebb mint ötven napon belül…
    De mi is lesz ötven napon belül?
    – Úgy beszélsz, Peter Herter, mintha többféle választás lehetősége állna előtted! – vicsorgott magára.
    Nos, még az sem lehetetlen, hogy így van, csak azt tudná valahogy megragadni, mik is ezek a lehetőségek! Egyébként az kínálkozott számára a legmegfelelőbbnek, ha olyasmivel foglalkozik, amit mindig is csinált. Aprólékosan rendben tartja saját magát. Azután olyan munkába kezd, aminek legalább valami értelmét látja. Megrögzött szokásait továbbra is követi. Életének hosszú évtizedei alatt megtanulta, hogy belei megmozgatására a legmegfelelőbb pillanat körülbelül a reggeli elfogyasztása után negyvenöt perccel következik be. Most is éppen elérkezett ez az idő. Legjobb lesz, ha neki is lát a dolognak. Miközben az ülőkén kuporgott, gyönge, alig érzékelhető lökéseket észlelt valahol odabent. Elfintorodott. Bosszantó volt, hogy olyasmi megy végbe benne, aminek nem ismeri az okát, és különben is csak zavarja pillanatnyi elfoglaltságában, amelyet a megszokott hatékonysággal hajt végre. Az ember persze nem táplálhat különösebb bizalmat egy szerencsétlen (vagy éhező) donorból átültetett záróizom iránt, vagy egy olyan gyomor iránt, amely teljes egészében egy másik szervezetből származik. Mindettől függetlenül megelégedésére szolgált, hogy legalább ennyire megfelelően „működik”.
    Betegesen érdeklődsz a saját bélmozgásaid iránt – figyelmeztette magát, de ez alkalommal nem hangosan.
    Szintén magában – nem is tűnt olyan kellemetlennek, hogy eltársalog magával, legalábbis amíg nem hangosan teszi – a védelmére is fölhozott bizonyos érveket. Nem is olyan indokolatlan az aggodalom, gondolta. Biztosan azzal is magyarázható, hogy a mellékhelyiségben mindig a szeme előtt volt a bioelemző készülék kijelzője. Három és fél éven keresztül rendületlenül közölt minden lényeges adatot testük melléktermékeiről. Természetesen ez volt a feladata. Különben hogyan gondoskodhattak volna az egészségükről? És ha egy gépezet megfelel arra, hogy mérlegelje és értékelje valaki exkrementumát, miért ne tehetné meg ugyanezt a „termék” előállítójával is?
    Vigyorogva jelentette ki fennhangon:
    – Du bist verrückt, Peter Herter!
    Egyetértően bólintott megállapítására, miközben megtisztította magát, és helyreigazította kezeslábasát. Összegezte a helyzetet. Igen. Tényleg megbolondult!
    Legalábbis a közönséges emberekhez képest.
    De miféle közönséges ember lehetett valaha is Peter Herter jelenlegi helyzetében?
    Tehát ha meg is születik a megállapítás az őrültségét illetően, ha jobban belegondolunk, ennek az ítéletnek nincsen semmiféle viszonyítási alapja. Ugyan mit jelenthetnek a közönséges emberek normái Schwarze Peter esetében? Ő csupán rendkívüli emberekkel összehasonlítva ítélhető meg. Márpedig miféle ocsmány társaságot alkotnak azok! Csalók és árulók. Kábítószeresek és iszákosok. Tycho Brahe orra például állandóan csöpögött, de ezért nem lehetett kisebb senkinek a szemében sem! A Reichsführer nem fogyasztott húst. Nagy Frigyes számtalan, a birodalma kormányzására fordítandó órát töltött azzal, hogy zeneműveket komponált holmi tinglitangli kamarazenekarok számára. Odacsoszogott hát a komputerhez, és megkérdezte:
    – Vera, mi lehetett az a kis döccenés néhány perccel ezelőtt?
    A számítógép elhallgatott, míg összevetheti a kérdést a telemetrikus adatokkal.
    – Nem egészen világos, Mr. Herter. De a tehetetlenségi nyomás egyezik azzal a mértékkel, amelyet az eddig megfigyelt teherszállító hajók dokkolása vagy indítása okozhat.
    Peter egy pillanatra elgondolkodott, a konzol előtti ülés karfáját markolva.
    – Barom! – ordított föl végül. – Miért nem tudattad velem eddig, hogy ilyesmi lehetséges?
    – Sajnálom, Mr. Herter – esedezett bocsánatért Vera. – A memória szerint valószínűsíthető, hogy ezt az információt írott formában is megkaphatta. Valószínűleg elkerülte a figyelmét.
    – Barom – mondta Peter újból, de ez alkalommal már nem volt biztos benne, kihez is szól. Azok a hajók… hát persze! Valahol egész idő alatt tisztában voltak vele, hogy a tápanyaggyár termékeit el is szállítják valahová. És az is nyilvánvaló volt, hogy a hajóknak üresen vissza kellett térniük, hogy újabb rakományt vegyenek föl. De mi végre? És hová viszik?
    Ez most nem számít. Az a gyanú volt csupán lényeges, hogy alkalmasint nem kizárólag üresen kellett visszatérniük.
    Mindebből pedig az következik, hogy legalább egy, a tápanyaggyárhoz érkezett hajónak most a Hícsí Mennyországban kellett lennie. Vajon ki lesz majd benne, amikor visszaérkezik?
    Peter megmasszírozta sajogni kezdő karját. Fájdalom ide-oda, hátha mégis tehet valamit ez ügyben! Több hét állt rendelkezésére, míg az a hajó esetleg valóban visszatér. De mit is tehetne… mit? Megvan! Eltorlaszolhatja azt a folyosót. Odacipelhet valami gépeket, készleteket, bármit, aminek számottevő tömege van, és elzárhatja vele. Így azután, amikor a hajó megjelenik, ha egyáltalán visszajön, akárki tartózkodjon is benne, akadályba ütközik, ami legrosszabb esetben is legalább föltartóztatja egy darabig. Itt az ideje, hogy hozzálásson!
    Nem is tétovázott tovább, hanem nekiindult, hogy valami torlaszépítésre alkalmas anyagféleségeket keressen.
    A tápanyaggyár csekély gravitációja mellett nem bizonyult nehéz munkának még nagyobb tárgyak megmozgatása sem. De azért fárasztó volt. A karja meg változatlanul sajgott tovább. Kis idő elmúltával, amint egy kékes színű fémobjektumot terelgetett a dokk felé, akár valami rövid, vaskos csónakot, furcsa érzésre lett figyelmes, ami talán a fogai tövéből indult ki. Olyannak tűnt, mint egy kezdeti fogfájás. A nyálképződés is fölfokozódott a nyelve alatt.
    Peter megállt, és mély lélegzetet vett. Egy kevés pihenést erőltetett magára.
    De ez sem segített semmit. Előre tudta, hogy ezzel sem megy semmire. Néhány pillanat múlva a mellkasában is éles fájdalom támadt. Eleinte csak halványan, mintha valaki sítalppal rálépett volna a szegycsontjára, aztán egyre élesebben, keményebben, áthatóbban, akárha a síző teljes súlyával ránehezedne legalább mázsányi súlyával.
    Vera túl messzire volt tőle, hogy gyógyszerért forduljon hozzá. Ki kell hát várnia a roham elmúltát. Ez csupán egy álszívroham lehet, biztosan túléli. Ha viszont valódi infarktus, akkor vége van! Nyugodtan leült, és mozdulatlanságba merevedett. Várta, mivé fejlődik a dolog. Közben a bensejében hullámokban gyülemlett föl a tehetetlen düh. Micsoda igazságtalanság!
    Micsoda igazságtalanság körülötte ez az egész! Ötvenezer csillagászati egységgel odébb a földi emberek nyugodtan és gondtalanul járkálnak a dolgaik után, nem tudva és nem is törődve azzal, hogy az az ember, aki annyi mindent hozhat – sőt máris annyit adott – nekik, talán éppen haldoklik valahol, magányosan gyötrődve!
    Hát hálásak ezek? Tanúsítani tudják a kijáró megbecsülést és tiszteletet, vagy akár csak a közönséges elismerést?
    Lehet, hogy adhat még nekik erre egy esélyt. Igen, amennyiben ilyen érzelmeket mutatnak iránta, akkor… igen, akkor olyan ajándékokkal halmozza el őket, amilyenekről még csak nem is álmodhattak soha életükben. Hanem ha csalárdaknak bizonyulnak és engedetlenek…
    Akkor Schwarze Peter olyan borzalmas ajándékokat zúdít a nyakukba, hogy az egész világ reszkethet és retteghet majd a kétségbeeséstől. Akár így, akár úgy, őt már sohasem felejthetik el… Persze ha túléli azt, ami éppen most történik vele!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet