Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

9. BRAZÍLIA


A legfontosabb Essie volt számomra. Az ágya mellett kuporogtam, valahányszor kikerült a sebészetről – hat hét alatt tizennégy alkalommal –, és minden egyes esetben valamivel gyöngébb volt a hangja, és maga is egyre elesettebbnek látszott. Közben csak úgy zúdultak a nyakamba a különféle gondok: a brazíliai peres ügyem rosszul alakult, sürgető üzenetek záporoztak a tápanyaggyárból, és a tűzvész is még mindig tombolt az élelembányákban. Mégis Essie volt az előtérben. Harriet is megkapta a megfelelő utasításokat: akár ébren voltam, akár aludtam: ha Essie keresett, azonnal értesítenie kellett. Közben így jelzett vissza: „Ó igen, Mrs. Broadhead, Robin azonnal rendelkezésére áll. Nem, cseppet sem zavarja. Épp most kelt föl egy rövid szundítás után.” Vagy: „Éppen jön fölfelé a Tappan-tótól”, vagy „éppen van egy kis ideje két tárgyalás között” – egyszóval csak olyanokat mondott, amivel nem ijesztheti el Essie-t a közvetlen kapcsolatteremtés gondolatától. Addigra már be is vonultam az elhomályosított szobába, bőrömön még a nap melegével, mosolyogva és kipihenten biztosítottam róla, milyen jól néz ki. A biliárdszobámat ürítették ki, berendeztek benne egy komplett műtőt, és a könyvtáramat is eltávolították a szomszédos helyiségből, hogy hálószobát biztosítsanak helyette a feleségemnek. Ott igazán kényelmesen érezhette magát. Mindenesetre állította, hogy így van.
    Az igazat megvallva nem is nézett ki rosszul. Rendbe tették szilánkos töréseit, beillesztették a műcsontokat, és beleépítettek még két-három kilónyi pótalkatrészt és vendégszövetet. Még a bőrét is helyreállították, gondolom, valami donor bőrével pótolták. Az arca is egészen jól mutatott, eltekintve az egyik oldalán éktelenkedő könnyű kötéstől, arra viszont gondosan ráfésülte rakoncátlan szőke haját.
    – Nos, csődörkém – üdvözölt rendszerint –, hogy ityeg a fityeg?
    – Jól, nagyon is jól. Máris kissé fickós vagyok – válaszoltam neki, orromat a nyakához dörgölve. – És te hogy vagy?
    – Pompásan! – Szóval így áltattuk egymást, de nem is igazán hazudtunk, az az igazság. Napról napra javult az állapota, legalábbis az orvosok efelől biztosítottak. Én pedig… nos, én pedig nem tudom, merrefelé változtam. Minden reggel a kíváncsiságtól reszketve ébredtem. Általában nem aludtam öt óránál többet éjszakánként. Mégsem voltam fáradt sohasem. Életemben még nem éreztem ilyen jól magamat.
    Essie mégis minden alkalommal soványabbnak látszott. Az orvosok megmondták, mit tehetek érte, én továbbadtam Harrietnek, mire „ő” újraprogramozta a szakácsot. Így azután fölhagytunk a salátákkal és sovány főtt hússal. Semmi kávé és gyümölcslé reggeli. Helyette tvorozsnyiki, krémsajttal töltött palacsinta és sűrűn gőzölgő kakaó, bögreszámra. Ebédre kaukázusi báránypiláf. Vacsorára sült nyírfajd tejfölös mártással.
    – Egészen elformátlanítasz, kedves Robin – panaszkodott Essie, mire így feleltem:
    – Csak egy kicsit fölhizlallak. Ki nem állhatom a vékonypénzű nőket.
    – Igen, nagyon jól van. Csakhogy egy kissé túlságosan is etnikusra sikeredik a dolog. Hát nincs semmi hizlaló, ami nem orosz?
    – Várd csak ki a desszertet – vigyorogtam –, valódi habos epertorta lesz! Méghozzá keményre vert devonshire-i tejszínhabbal! – Lélektani megfontolásból az ápolónő azt tanácsolta, hogy nagy tálcára helyezett kisebb adagokkal kezdjük. Essie szorgalmasan bekebelezett mindent, és ahogy növeltük az adagokat, napról napra egyre többet evett. Mégsem maradt abba súlyának csökkenése. De azért valamelyest lelassult a folyamat, és a hatodik hét végén az orvosok óvatosan kijelentették, hogy az állapota már stabilnak tekinthető. Legalábbis majdnem.
    Amikor közöltem vele a jó hírt, már megpróbálkozhatott a fölkeléssel, ugyan még az ágy alá épített csővezetékhez volt kötve, de már néhány lépésnyit sétálhatott a szobában.
    – Éppen itt az ideje – mondta, és lábujjhegyre állva megcsókolt. – Ide figyelj! Túlságosan sok időt pocsékolsz el idehaza.
    – Igazán örömmel teszem – feleltem.
    – Nagyon kedves tőled – állapította meg józanul. – Nekem rendkívül jólesik, hogy állandóan itt vagy mellettem, Robin. De most, hogy már majdnem teljesen jól vagyok, nyilván vannak olyan ügyleteid, amelyekre személyesen kell felügyelned.
    – Semmi igazán fontos. Egész jól boldogulok az agyközpontban rendelkezésemre álló kommunikációs lehetőségek segítségével. Persze az mindkettőnknek nagyon jót tenne, ha együtt kiruccanhatnánk valahová. Úgy tudom, még sohasem jártál Brazíliában. Ha minden jól megy, pár héten belül…
    – Nem. Pár héten belül nem. Legalábbis nem velem. De ha úgy érzed, hogy menned kell, nem tartalak vissza, Robin!
    Tétováztam egy pillanatig.
    – Nos, Morton véleménye szerint hasznos lenne a dolog.
    Essie gyors mozdulattal biccentett, majd így szólt:
    – Harriet! Mr. Broadhead holnap reggel elutazik Brazíliába. Intézkedj a helyfoglalásról és hasonlókról!
    – Természetesen, Mrs. Broadhead – válaszolt Harriet hangja az Essie ágya fejénél elhelyezett konzolból. Képmása éppoly gyorsan eltűnt, ahogyan megjelent, miközben Essie szorosan átölelt.
    – Gondoskodom róla, hogy komplett kommunikációs lehetőségek álljanak rendelkezésedre Brazíliában – ígérte –, és Harriet is megkapja az utasítást, hogy folyamatosan tájékoztasson az állapotomról. Szoros lesz a kapcsolatunk, Robin. Ha szükségem lenne rád, azonnal értesülsz róla!
    A füléhez hajoltam és belesúgtam:
    – Hát akkor…
    Ő meg a vállamba suttogta válaszul:
    – Csak semmi „hát akkor…”! A dolog el van intézve. És Robin! Nagyon szeretlek!

Albert azt mondja, hogy minden leadott rádióüzenet nem egyéb, mint hosszú, vékony fotonlánc, mint egy, az űrbe kihajított dárda. Egy harminc másodperces adás kilencmillió kilométer hosszúságú oszlopot alkot. Minden egyes foton fénysebességgel száguld, tökéletesen lépést tartva egymással az egész út alatt. Ám még ennek a hosszú, vékony dárdának is csak meg kell tennie azt az ötezer CsE-nyi távolságot. A láz, amely majdnem halálra zúzta a feleségemet, huszonöt nap alatt ért csak ide. A parancs, hogy hagyjanak föl az álmodóheverővel való hülyéskedéssel, még csak az útja legelején tartott, amikor beütött a második lázroham, amelyet az a Janine nevű leányzó szabadított ránk. Igaz, könnyű volt, azt el kell ismernem. A Herter–Hall-csapatnak küldött gratulációnk a tápanyaggyár elérése kapcsán elkerülte azt, amelyben értesítettek bennünket, hogy további csillagkalandozásba vágnak bele a Hícsí Mennyország felé. Mostanra már oda is kellett érkezniük. És a nekik szánt részletes utasításainknak is már régen ott kell lenniük a tápanyaggyárnál. Legalább ez egyszer időben oly közel történt egymáshoz két esemény, hogy valami jelentőségük lehetett egymás számára.
    Ám mire rájöhettünk ennek lényegére, az események már megint huszonöt napnyira távolodtak tőlünk. Micsoda bosszúság! Sok mindent akartam kihozni a tápanyaggyárból, de ebben a pillanatban a fénysebességnél gyorsabb rádiója érdekelt a legjobban. Önmagában megdöbbentő, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Mikor azonban megkérdeztem Albertet, nem esett-e hanyatt a csodálkozástól a hír hallatán, csak szokásos, udvarias, kedves mosolyára méltatott, pipája szárával megvakarta a füle tövét, és azt mondta:
    – Hát persze, Robin, ha a meglepődésnek arra a fajtájára gondolsz, amilyet akkor érez az ember, amikor valamilyen hihetetlennek tűnő dologról kiderül, hogy mégis valóság. De mindig élt vele kapcsolatban a gyanú. Erről ne feledkezz meg! A hícsí hajók például gyakorlatilag hiba nélkül mozgatták szállítmányaikat. Ez annak lehetőségére utal, hogy még egymástól csillagászati távolságban is megközelítőleg azonnali kapcsolatban lehettek egymással, következésképpen lehet fénysebességnél gyorsabb rádiójuk.
    – De miért nem szóltál nekem erről már ezelőtt? – vontam felelősségre.
    Egyik tornacipős lábával megvakarta a másik csupasz bokáját.
    – Ez csupán egy lehetőség volt, Robin, valószínűsége nulla egész öt tized. Nagyon lényeges, de mégsem szükségszerű föltétel. Mellesleg mindmáig nincs elég bizonyító anyagunk róla.
    Éppenséggel folytathattam volna a társalgást Alberttel Brazília felé repülve is. De kereskedelmi járaton utaztam, mivel a cég gépe ilyen távolságon már nem elég gyors, márpedig azt szeretem, ha láthatom is az öregfiút, amikor beszélgetek vele. Ezért amíg csak hangkapcsolat állt a rendelkezésemre, inkább vállalati ügyekről tárgyaltam Mortonnal. És természetesen Harriettel, akinek szigorúan meghagytam, hogy hacsak nem alszom, óránként tegyen rövid jelentést Essie pillanatnyi állapotáról.
    Egy tízezer kilométeres út még hiperszonikus géppel is eltart egy darabig, így hát bőven volt időm az esedékes üzleti ügyek intézésére. Morton is igyekezett kihozni a helyzetből minden kihozhatót. Főképpen azt akarta elérni, hogy ne találkozzam Boverral.
    – Komolyan kell venned őt, Robin – zümmögte a fülembe helyezett kis dugón keresztül. – A képviseletét Anjelos, Carpenter és Gutman látja el, és ezek igen jelentős szakemberek, kiváló jogi fölkészültséggel.
    – Nálad is jobbak?
    Érezhetően ingadozott.
    – Nos, remélem, nálam nem, Robin.
    – Árulj el nekem valamit, Morton. Ha Bovernak nem sok alapja volt az ügy beindításához, miért foglalkoznak vele ilyen nagy hatalmú emberek?
    Bár nem láthattam a képét, tudtam, hogy Morton védekező arckifejezést ölt, részben bocsánatkérőn, részben azt sugallva, hogy „ti, laikusok, ezt úgysem érthetitek meg”.
    – Nem is annyira gyengék az érvei, Robin. És a mi helyzetünk sem valami fényesen alakul. Ráadásul lényegesen nagyobb horderejűnek bizonyul, mint eleinte gondoltuk. Egyébként szerintem úgy vélik, hogy a kapcsolataik segítségével megtámogathatják gyenge pontjaikat… ezenkívül azt hiszem, hogy valami egészen ronda nagy tiszteletdíjra számítanak. Talán jobb lenne, Robin, ha magad is a gyenge pontjaid megerősítésén fáradoznál, ahelyett hogy Boverral akasztanád össze a bajuszt. A haverod, Praggler szenátor ebben a hónapban a felügyelőbizottság elnöke. Jobb lenne, ha vele találkoznál legelőször.
    – Találkozom is vele, de nem elsőként – mondtam Mortonnak, és kikapcsoltam, amint a gép a leszállópálya felé kanyarodott. Megpillantottam az Átjáró Tröszt központi tornyát, amint hatalmasan emelkedik a Képviselőház nevetségesen lapos csészealj-épülete fölé. A távoli tóparton megvillantak a Szabad Város fényvisszaverő fémtetői. Elég szorosra sikeredett az időbeosztásom. Alig egyórányi időm maradt a Trish Bover özvegyével (vagy férjével, attól függ, honnan nézzük a dolgot) kitűzött találkozó időpontja előtt, és a világért sem szerettem volna megvárakoztatni őt.
    Nem is volt rá szükség. Már a Brasilia Palace Hotel udvari éttermében előre lefoglalt asztalomnál ültem, amikor belépett az ajtón. Vékonydongájú. Magas. Kopaszodik. Idegesen telepedett le velem szemben, mintha kétségbeesetten sietne valahova, vagy mindenáron valami más helyen szeretne lenni éppen. Amikor azonban meghívtam ebédre, teljes tíz percig tanulmányozta az étlapot, és végül úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha az egészet megrendeli. Friss pálmarügysalátát, apró édesvízi rákokat a közeli tóból… egészen a pompás, üde, Rióból repülőgépen érkezett ananászig.
    – Ez a kedvenc szállodám Brazíliában – tájékoztattam őt kedélyesen és vendégszerető modorban, miközben ő fűszeres salátaöntettel locsolta a pálmarügyeit. – Ósdi hely. De azért jó. Gondolom, alaposan körülnézett erre már azelőtt.
    – Én már kerek nyolc esztendeje itt élek, Mr. Broadhead.
    – Ó, így már értem! – Fogalmam sem volt róla, merre lakhat a kurafi, csupán egy név volt számomra, no meg egy idegesítő tényező. Ennyit az úti tájékoztatásról. Megpróbálkoztam közös húrok megpendítésével. – Kaptam egy gyorsbeszámolót a tápanyaggyárról idefelé jövet. A Herter–Hall-expedíció egészen jól végzi a dolgát, már eddig is számos nagyszerű dolgot tártak föl. Tud róla, hogy már négy Holt Emberről sikerült megállapítanunk, hogy eredetileg átjárói földerítők voltak?
    – Igen, már mintha láttam volna valamit e témában valamelyik PV-adásban, Mr. Broadhead. Rendkívül izgalmas a kérdés.
    – Annál jóval több, Bover. Megváltoztathatja ezt az egész világot itt körülöttünk, sőt valamennyiünket mocskosul gazdaggá tehet. – Salátával telitömött szájjal bólogatott. Különben majdnem egész idő alatt tele volt a szája. Nem sokra mentem abbéli igyekezetemmel, hogy kiugrasszam őt a bokorból. – Nos, rendben van – mondtam végül –, miért ne térhetnénk a tárgyra? Azt szeretném elérni, hogy maga elejtse ezt a keresetet!
    Megrágta és lenyelte a szájában lévő falatot. A következő villányi, már félúton járó rák fölött megszólalt:
    – Jól tudom, hogy ez a kívánsága, Mr. Broadhead – és bekapta az ételt.
    Hosszan kortyoltam ásványvizes fröccsömből, majd így folytattam, teljes mértékben uralkodva a hangom és a viselkedésem fölött:
    – Nem hinném, hogy tisztában van az egész témakör lényegével, Mr. Bover. Egyáltalán nem lebecsülő értelemben mondom ezt. Csupán nem hihetem el, hogy minden ténynek a birtokában van. Mind a ketten csak veszíthetünk az ügyön, ha továbbra is érvényben tartja a keresetét. – Apránként végigvettem vele az egész kérdést. Nagyon óvatosan, pontosan úgy, ahogyan Morton is a lelkemre kötötte: az Átjáró Tröszt befolyásáról, az elsődleges felségjogokról, annak problémájáról, hogy intézhető bármilyen bírósági eljárás, ha az érintett személyekkel csak másfél hónapos eltolódással tartható bármiféle kapcsolat, az eset megegyezéses lezárásának lehetőségéről. – Azt próbálom érthetően kifejteni – mondtam –, hogy ez valóban igen jelentős ügy. Túlságosan nagy ahhoz, hogy szétfecséreljük az erőinket vele kapcsolatban. Nem fognak sokat lacafacázni velünk, Bover. Szépen továbbviszik majd a témát, bennünket meg simán megkerülnek!
    Egy pillanatra sem hagyta abba a rágást, csak némán hallgatott, s amikor már nem maradt semmi ennivalója, belekortyolt a kávéscsészéjébe, és végre megszólalt:
    – Valójában nincs is semmi megtárgyalnivalónk, Mr. Broadhead.
    – Ugyan már hogyne lenne!
    – Nincs, hacsak mindketten nem úgy gondoljuk – jelentette ki –, én pedig nem úgy gondolom. Egy kissé téved mindabban, amit eddig elmondott. Többé már nem egy keresettel áll szemben. Bírósági végzés van a birtokomban!
    – Amelyet szépen a visszájára fordíthatok egy viharos…
    – Igen, elképzelhető, hogy megteheti. De semmiféle viharos micsodával. A törvény halad a maga útján, és ez nem kevés időbe kerül még. Én pedig semmiféle alkura nem vagyok hajlandó. Trish megfizetett mindenért, ami ebből egyáltalán kijöhet. Ám mivel nem lehet jelen, hogy megvédelmezze az érdekeit, úgy vélem, nekem kötelességem megtenni helyette.
    – De nem lehetetlen, hogy ez mind a kettőnket tönkretesz!
    – Igen, ez is elképzelhető. Az ügyvédeim véleménye szerint is. Mindenáron le akartak beszélni erről a találkozóról.
    – Akkor végül is miért jött el?
    Először az ebédje maradványaira nézett, azután kitekintett az udvaron csobogó szökőkutakra. Egy fényesen csillogó medence szélén három visszatért Átjáró földerítő üldögélt egy kissé spicces Varig stewardess társaságában. Énekeltek, és francia pástétomdarabkákat hajigáltak az aranyhalaknak. Teljesen fölszabadultak voltak.
    – Kellemes változatosságot jelentett ez nekem, Mr. Broadhead – felelte Bover.

A Palace Tower új épületének magasából, a lakosztályom ablakán át láthattam a székesegyház kupolájának napfényben csillogó töviskoronáját. Ez is jobb volt, mint ha a jogi programomat néztem volna a teljes szolgáltatást nyújtó monitoron, mert már végképp az idegeimre ment.
    – Biztosan elég elhamarkodottan vetetted magad ebbe az ügybe, Robin. Aligha érted még mindig, micsoda dimenziókat öltött!
    – Pontosan ezt mondtam én is Bovernak.
    – De nem! Igazán, Robin! Nem csupán a Robinette Broadhead Vállalat, nem is csak az Átjáró Tröszt dolgáról van szó. Már a kormány maga is belekeveredik. És nem is csak az Átjáró-megállapodás föltételrendszeréről van szó. Ez az eset könnyen fölfuthat egészen az ENSZ szintjéig.
    – Na ne viccelj, Morton! Azt hogyan tehetnék meg?
    – Már hogyne tehetnék. Elsődleges felségjogról van szó! És a te Bover barátod egy hajszálnyira sem mozdítja előre az eseményeket. Azt indítványozza, hogy az ügyben valahogy érdekelt személyes és vállalati tulajdonodat ellenőrző bizottság kezelésébe adják a földerítés megfelelő lebonyolítása érdekében.
    Ó, hogy a szukafi…! Tudnia kellett róla, hogy éppen ennek az intézése zajlik, mialatt általam fizetett ebédjét falta.
    – Mit jelent itt a „megfelelő” szó? Mit cselekedtem én e téren, ami nem volt „megfelelő”?
    – Nem hosszú a lista, Robin. – És számlálni kezdte az ujjain: – Egy. Túllépted a hatáskörödet, amikor a Herter–Hall-expedíciónak nagyobb cselekvési szabadságot biztosítottál az egyezményekben rögzítetteknél; kettő: ami elvezetett a Hícsí Mennyországhoz tett utazásukhoz, valamennyi elképzelhető potenciális következményével együtt, ezáltal; három: végzetes, az egész nemzet létét fenyegető veszélyt idéztél elő. Sőt még annál is többet: az emberiség létét fenyegető veszélyt!
    – Ez marhaság, Morton!
    – Így fogalmazta meg ő is a beadványában – bólogatott Morton –, és igen, egyeseket talán meg is győzhetünk róla, hogy ez egy rakás szerencsétlenség. Előbb vagy utóbb. De ebben a pillanatban teljesen az Átjáró Tröszt kezében van a legközelebbi lépések kulcsa.
    – Ami azt jelenti, hogy mégiscsak jobb lesz találkoznom a szenátorral. – Megszabadultam Mortontól, és hívtam Harriet kódját, hogy kérjen számomra időpontot tőle.
    – Máris rendelkezésedre bocsáthatom a szenátor titkárságának programtervezetét – mosolygott Harriet, és eltűnt, hogy helyet adjon egy csinos fekete lány eléggé elnagyolt képének. Egészen silány ábrázolás volt, egyáltalán nem olyan, amilyet Essie programjaitól elvárhattam. De akkoriban Praggler még csak az USA szenátora volt.
    – Jó napot! – köszönt a titkárnő. – A szenátor megkért, közöljem önnel, hogy ma este bizottsági feladat kapcsán Rio De Janeiróban tartózkodik, és örömmel látja önt holnap reggel, bármely, mindkettejüknek megfelelő időpontban. Mondjuk tíz óra jó lesz?
    – Ha lehetne, inkább kilenc – feleltem neki némiképpen megkönnyebbülten. Egy kissé azért aggasztott, hogy nem tudtam azonnal kapcsolatba lépni Pragglerrel. De sejtettem, hogy nyomós oka lehet rá; Ipanema húsosfazekainak formájában. – Harriet! – Amikor megjelent hű titkárnőm képe, megkérdeztem tőle: – Mi a helyzet Mrs. Broadhead körül?
    – Semmi lényeges változás, Robin – mosolygott. – Éppen ébren van, és el is érhető, ha beszélni óhajtana vele.
    – Biztos lehetsz benne, te aranyos elektronikus boszorkány, hogy igen. – Harriet bólintott és kihúzódott a képből. Igazán nagyszerű program. Ugyan nem mindig érti meg a szavak pontos jelentését, de képes igen-nem szintű döntések meghozatalára a puszta hanghordozásom alapján. Így azután, amikor Essie megjelent, így szóltam hozzá: – Igazán kitűnő munkát végeztél, S. Ya. Lavorovna.
    – Ez csak természetes, kedves Robin – mondta jóváhagyólag és illegetve magát. Fölállt, és lassan körbefordult. – Éppúgy, ahogy az orvosaink, mint magad is láthatod.
    Belekerült egy pillanatba, mire leesett a tantusz. Már nem voltak semmiféle csövek. Bal oldalán még dísztelenkedett valami testformáló kaloda, de teljesen megszabadult a gépektől.
    – Jóisten, te asszony, hát lehetséges ez?!
    – Lehetséges, hogy talán meggyógyultam – suttogta szerénykedve. – Ez persze még csak egy kísérlet. A doktorok éppen most mentek el, és azt tanácsolták, hogy hat óra hosszat maradjak így. Azután visszajönnek, és újra megvizsgálnak.
    – Igazán marha jól nézel ki! – Elcseverésztünk még pár percig, mesélt a kezelés részleteiről, én beszámoltam brazíliai élményeimről, közben éberen figyelve őt, amennyire az lehetséges egy PV-információbankon keresztül. Többször is fölkelt közben, nagyokat nyújtózkodott, láthatóan élvezte visszanyert szabadságát. A végén már izgultam miatta. – Biztos vagy benne, hogy mindezt már csinálhatod? – kérdeztem.
    – Csak annyit mondtak, hogy egy darabig még ne ábrándozzam vízisízésről vagy táncmulatságról. De nem tiltották meg, hogy tartózkodjam mindentől, ami örömet szerezhet.
    – Essie, te feslett nőszemély! Csak nem buja vágyat látok megcsillanni a szemedben? Talán már ehhez is elég jól érzed magad?
    – Egészen jól. Vagyis hogy azért nem egészen – helyesbített. – Valahogy úgy, mintha egy-két napja keményen végigittunk volna egy züllött éjszakát. Kicsit törődött vagyok. De nem hiszem, hogy egy gyengéd szerető kárt tenne bennem.
    – Holnap reggelre visszaérek.
    – Nem érsz vissza holnap reggelre – jelentette ki meggyőződéssel. – Majd akkor jössz vissza, ha minden dolgoddal végeztél Brazíliában, egy pillanattal sem korábban, kedves fiam, különben nem számíthatsz semmiféle engedékeny partnerre itt a mohó vágyaidat illetően.
    Rózsás hangulatban köszöntem el tőle.

Ami mindössze huszonöt percig tartott, addig, míg alapos konzultációt nem folytattam az orvosával.
    Belekerült egy kis időbe, mivel éppen akkor érkezett vissza a Columbia Klinikára, amikor hívtam.
    – Elnézését kérem a kapkodásért, Mr. Broadhead – szabadkozott, mialatt kihámozta magát szürke tweedkabátjából. – Alig tíz perce mutattam be a hallgatóknak, hogyan végezzenek el egy idegműtétet.
    – Általában Robinnak szólít, Liederman doktor – jegyeztem meg gyorsan lehűlve.
    – Igen, így is van, Robin. Ne essen kétségbe. Nincsenek rossz híreim. – Társalgás közben tovább vetkőzött, egészen kombinéig, mielőtt egyengarbót és műtősköpenyt húzott volna magára. Wilma Liederman a korához képest igen vonzó külsejű asszony, de most nem azért voltam vonalban, hogy a bájaiban gyönyörködjem.
    – De igazán jó hírei sincsenek, igaz?
    – Még nincsenek. Beszélt már Essie-vel, így tudja, hogy kísérletet tettünk a gépekről való lekapcsolására. Arra vagyunk kíváncsiak, mennyire boldogul egyedül, de erről csak huszonnégy óra múlva tudhatunk meg bármi pontosabbat, ha nem jön közbe semmi komplikáció!
    – Essie hat órát említett.
    – Hat óra a megfigyelésekre, huszonnégy a teljes földolgozásukra. Hacsak közben nem jelentkeznek bonyodalmak, és nem kell azonnal visszakapcsolni őt a berendezésekre. – A válla fölött beszélt hozzám, kezét súrolva kis mosdókagylója fölött. Csöpögő ujjait a levegőbe tartva lépett közelebb a kommunikátorhoz. – Nem akarom megrémíteni, Robin – mondta. – Mindez afféle rutineljárás. Legalább százféle kisebb-nagyobb átültetést hajtottunk végre a feleségén, és arról kell meggyőződnünk, valamennyi kellően beilleszkedett-e a szervezetébe. De ennyire sem engedtem volna szabadon, Robin, ha az esélyeket nem látnám legalábbis valószínűnek.
    – A „valószínű” szó nem valami kellemesen cseng a fülemben, Wilma!
    – A valószínűnél azért jobb a helyzet, de kérem, ne siettessen, Robin. A jelentéseimet rendszeresen megkapja, a programomat is bármikor elérheti, ha többre kíváncsi, én magam is rendelkezésére állok, ha szükséges. Az esélyekre kíváncsi, most? Kettő az egyhez, hogy minden megfelelően alakul. Száz az egyhez, hogy ha valami csődöt mond, azt még egyszer megreparálhatjuk. Gondolja meg, egy ifjú hölgynek ki kellett cserélnünk az egész alsó genitális rendszerét, hogy biztos lehessen benne, még örömben is részesülhet általa.
    – Úgy érzem, azonnal vissza kell utaznom!
    – Ugyan minek? Itt nem segíthet semmit, legföljebb csak láb alatt lenne. Azt megígérem, Robin, hogy nem hagyom meghalni őt, míg maga vissza nem érkezik. – A háttérben diszkréten megszólalt a riasztójelzés. – Az én nótámat húzzák, Robin, később folytatjuk.

Vannak pillanatok, amikor a világ közepén ülök, és tudom, hogy elővarázsolhatom bármelyik, kedves asszonyom által készített programomat, előteremthetek bármilyen információt, és magyarázatot adhatok vagy éppen utasítást bármilyen eseménnyel kapcsolatban.
    Olyasmi is előfordul, hogy a konzol tele van és a fejem is tele van égetően fontos problémákkal, de mégsem megyek semmire, mert nem tudom, mit kellene kérdeznem.
    Aztán olyan is akad, amikor nyakig vagyok az ismeretekben, eseményekben és tevékenységben, hogy az idő szinte átcsap a fejem fölött, és a napok egymásra torlódnak. Megint máskor lubickolok a part menti sekély vízben, a világ pedig szélsebesen elsuhan mellettem. Most rendre rengeteg tennivalóm volt, de semmi kedvet nem éreztem a munkához. Albert is berobbant a tápanyaggyártól és a Hícsí Mennyországból érkezett hírekkel. Az adatok pedig behullottak a tudatomba anélkül, hogy bármely kérdés vagy akár futó érdeklődés támadt volna bennem. Miután beszámolt bizonyos építészeti tapasztalatairól és a Holt Emberek zagyvaságainak lehetséges értelmezéséről, kíméletlenül kikapcsoltam őt. Rendkívül érdekes volt az egész, de valahogy e pillanatban engem csöppet sem érdekelt. Utasítottam Harrietet, hogy a rutinfeladatokat végeztesse el a szimulátorommal, és mindenkivel, aki nem különlegesen fontos, beszélje meg, hogy keressenek másik időpontban. Kinyújtóztam a jó háromméteres vízágyon, és csak bámultam kifelé a baljós brazíliai égboltra. Közben azt kívántam, hogy a fekhelyem a tápanyaggyárban legyen, és kapcsolatot teremtsen valakivel, akit szerettem.
    Hát nem lenne nagyszerű? Ha az ember képes lenne kinyúlni valaki távollévő után, rátehetné a kezét az egész emberiségre; ha érezhetném azt, amit ők éreznek, és lehetővé tehetném, hogy ők is átérezzék az én bensőm minden titkát! Milyen csodálatos lehetne ez a szerető szívek számára!
    Erre a gondolatra azzal reagáltam, hogy fölhívtam Mortont, és megkértem, nézzen utána a heverő ilyen használatára vonatkozó szabadalom bejegyzési lehetőségének.
    Nem valami romantikus válasz érkezett határozottan regényes elképzelésemre. A legfőbb nehézség abban rejlett, hogy nem tudtam biztosan, kivel is akarok igazán kapcsolatot teremteni. Kedves és szeretett feleségemmel, akinek oly nagy szüksége van segítségre e pillanatban? Vagy valakivel, aki sokkal távolabb van és sokkal nehezebben elérhető?
    Így azután végigtétlenkedtem a hosszú brazíliai délutánt, kicsit megmártóztam az úszómedencében, majd sütkéreztem a lemenő nap sugaraiban, azután elköltöttem a lakosztályomban egy fejedelmi vacsorát egy palack bor kíséretében, s végül előhívtam Albertet, hogy megkérdezzem tőle azt, ami igazából érdekelt:
    – Albert! Hol lehet most pontosan Klara?
    Egy darabig némán és különös arckifejezéssel foglalkozott a pipája megtömésével.
    – Gelle-Klara Moynlin – szólalt meg végre – egy fekete lyukban tartózkodik.
    – Igen. És ez pontosan mit jelent?
    Bocsánatkérő pillantást vetett rám.
    – Ezt nagyon nehéz meghatározni. Úgy értem, nagyon nehéz egyszerű szavakkal kifejezni, és megmondanom sem könnyű, mert valójában nem tudom a helyes választ. Erről nincs elég adatom.
    – Azért csak próbáld meg!
    – Természetesen, Robin. Azt mondanám, hogy a földerítőhajónak abban a szelvényében van, amely körpályán maradt, annak a szingularitásnak az eseményhorizontja alatt, amelyben magad is voltál, és… – itt hanyagul intett, mire megjelent előtte egy iskolatábla – éppen pontosan a Schwarzschild-sugár érintkezési pontjánál található.
    Ezzel fölállt, a kialudt pipát bedugta bő szárú pamutnadrágjának farzsebébe, fölemelt egy darab krétát, és fölírta a táblára:

2GM
––––

    – Ettől a határvonaltól a fény már nem juthat tovább. Úgy magyarázhatnám meg talán, hogy ez valami hullámhatár, amelyet elérve a fény eljutott odáig, ameddig egyáltalán juthat. Ezen keresztül nem kukucskálhatsz be a fekete lyukba. E mögül semmi sem kerülhet elő. Ezek a jelek egyébként a gravitációt és a tömeget mutatják, és aligha kell megmagyaráznom egy öreg, fénysebességnél gyorsabb fickónak, hogy mit is jelent a c˛, nem igaz? Azokból az ismeretekből, amelyeket éppen te hoztál magaddal, arra a következtetésre juthattunk, hogy ez a bizonyos lyuk mint egy hatvan kilométeres átmérőjű, és ennek alapján a tömegét a Napénak úgy tízszeresére becsülhetjük. De nem beszélek többet, mint amire lényegében kíváncsi lennél?
    – Egy egész kicsikét, Albert – mormoltam, kényelmetlenül fészkelődve a vízágyon. Ugyanis nem voltam egészen biztos benne, mit is akarok kérdezni tőle.
    – Talán inkább azt szeretnéd megtudni, vajon meghalt-e valójában, kedves Robby? – kérdezte Albert. – Ó, nem! Nem hiszem. Óriási ott a sugárzás, és csak az isten tudja, milyen kísérteties erők uralkodnak még! De nem telhetett el számára sok idő ahhoz, hogy valóban meghaljon. Minden a szögsebességtől függ. Lehet, hogy még azt sem vette észre, hogy te eltűntél mellőle. Az időeltolódás, érted? Ami annak a következménye, hogy…
    – Tisztában vagyok vele, mi az időeltolódás – vágtam közbe. És valóban tisztában voltam vele, hiszen abban a pillanatban is úgy éreztem, hogy benne élek. – Van-e rá ugyanakkor bármi mód, hogy megbizonyosodjunk felőle?
    – Egy fekete lyuknak nincsen üstöke, Robby – emlékeztetett türelmesen. – Ezt nevezzük Carter–Werner–Robinson–Hawking-törvénynek, ami azt jelenti, hogy a fekete lyukakról egyetlen valós információhoz juthatsz, és ez a tömegük, talán még a töltésük és a szögsebességük. Nincs semmi más!
    – Hacsak beléjük nem hatolsz, ahogyan ő is tette!
    – Nos, ez igaz, Robby – ismerte el. Visszaült a helyére, és tovább babrált a pipájával. Hosszú szünet. Pöff-pöff. Majd: – Robin!
    – Tessék, Albert?
    Zavarodottnak látszott, már amennyire egy holografikus ábra zavarodott lehet.
    – Nem voltam egészen őszinte hozzád – dünnyögte. – Valami információ azért a fekete lyukakból is származik. De ez már a kvantummechanika világába vezet bennünket. És valójában annak sem vehetnéd semmi hasznát. Már ami a pillanatnyi céljaidat illeti.
    Őszintén szólva nem nagyon volt ínyemre, hogy egy számítógépes program mérlegeli a céljaimat. Különösképpen így, hogy magam sem voltam teljesen tisztában velük.
    – Azért csak mondd el! – dörrentem rá.
    – Nos, e téren sem valami bőségesek az ismereteink. A dolog visszanyúlik Stephen Hawking alapelveihez. Ő mutatott rá, hogy egy fekete lyuknak a szó bizonyos értelmében „hőmérséklete” is lehet, ami arra utal, hogy mégiscsak kiszabadulhat belőle valamilyen sugárzás. Valamiféle részecskék tehát megszökhetnek belőle. De nem az olyasféle fekete lyukakból, amelyek után te érdeklődsz.
    – Hát akkor mifélékből?
    – Nos, leginkább a parányiakból. Olyanokból, amelyeknek a tömege, mondjuk, Mount Everest-nyi. A mikroszkopikus méretűekből. Olyanokból, amelyek nem nagyobbak az atom részecskéinél. Azok valóban igen forróak, több mint százmilliárd Kelvin-fokosak. Minél kisebbekké válnak, annál gyorsabban megy végbe a kvantumáramlás, és annál tüzesebbek lesznek, ezért azután egyre csak zsugorodnak és forrósodnak, míg végül föl nem robbannak. A nagyoknál nem így van. Ott másképpen mennek végbe az események. Minél nagyobbra nőnek, annál több anyagot kebeleznek be a tömegük további gyarapításához, és annál kevésbé képes megszökni belőlük bármilyen részecske. Egy olyannak, mint Klaráé, mindössze egy százmilliomod Kelvin a hőmérséklete, ami igazán elég hidegnek tekinthető, Robin. És folyamatosan tovább hűl.
    – Szóval egy ilyenből sehogy sem szabadulhat ki az ember.
    – Semmilyen olyan módon, amit én ismernék, Robin. Nos, ezzel válaszoltam a kérdésedre?
    – Egyelőre – feleltem, és elengedtem őt. Az egészben egyetlen érdekes mozzanatot fedeztem föl: vajon miért nevezett Robbynak, amikor Klara esetéről beszélgettünk?
    Essie nagyon jó programokat szerkesztett, de úgy látszik, valahogy kezdenek elszemtelenedni. Valamikor, igaz, volt már egy programom, amely időnként gyerekkori beceneveimen szólított. Emlékeztettem magamat, hogy szóljak majd Essie-nek a programok megrendszabályozását illetően, mert nem éreztem úgy, hogy mostanság szükségem lenne Sigfrid von Ideg szolgálataira.

Praggler szenátor ideiglenes irodája nem az Átjáró-toronyban, hanem a törvényhozás épületének huszonhatodik emeletén volt. A brazil kormány figyelmessége egy kolléga iránt, méghozzá igen szembeötlő figyelmessége, mivel a helyiségek az utolsó előtti emeleten voltak. Függetlenül attól, hogy már kora hajnalban talpon voltam, mégis néhány percnyi késéssel érkeztem oda. Eltöltöttem az időt a kora reggeli, ébredező városban való kószálással, a többszintű kereszteződések közötti bukdácsolással, mire végre kikötöttem a megfelelő parkolóban. Méghozzá komótosan. Úgy látszik, még mindig valami sajátos időeltolódásban éltem.
    De a teljesen feltöltött és mennydörgő Praggler hamarosan kirázott ebből az állapotomból.
    – Nagyszerű híreim vannak, Robin! – bömbölte, miközben berángatott a dolgozószobájába, és kávét rendelt. – Jézusom, hogy mi valamennyien milyen ostobák voltunk!
    Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy talán Bover eltűnt a lakóhelyéről, arról beszél. Ez is azt mutatja, hogy magam mennyire tompa voltam még. Mint kiderült, a tápanyaggyárból befutott legutóbbi villámjelentésre gondolt. Az oly régóta keresett hícsí könyvekről megtudtuk, hogy nem mások, mint az imalegyezők, amelyek évtizedeken keresztül itt hevertek az orrunk előtt.
    – Azt hittem, már mindent tud a dologról – szabadkozott, miután becipelt az irodájába.
    – Odakint jártam a városban – tájékoztattam őt. Egy kissé lehangoló volt, hogy tőle kell megtudnom ilyen nagy horderejű információt a saját ügyletemmel kapcsolatban. De hamarosan összeszedtem magam. – Azt hiszem, szenátor – mondtam neki –, ez jelentősen hozzájárulhat annak a keresetnek a fölszámolásához.
    Elvigyorodott.
    – Tudja, biztosan magamtól is rájöttem volna, hogy ez a hír pontosan ilyen hatással lesz magára. Biztosan bármi ezt a reakciót váltotta volna ki. Elárulná nekem, hogyan képzeli el a folytatást?
    – Nos, számomra elég világosnak tűnik a helyzet. Mi is ennek az expedíciónak a legfőbb célkitűzése? A hícsíkkel kapcsolatos ismereteink gyarapítása. Most pedig kiderül, hogy tömegével hever, közvetlenül körülöttünk, csak le kell hajolnunk érte.
    Elhúzta a száját.
    – De fogalmunk sincs róla, hogyan fejthetnénk meg azokat az átkozott vacakokat!
    – Biztosan megfejtjük őket. Most, hogy már tudjuk, mire valók, majdcsak rájövünk, hogyan is működnek! Fő, hogy kipattant az isteni szikra! Mindössze a megfelelő műszaki ismeretekre van szükségünk. Meg kell… – A mondat közepén megtorpantam. Az jutott eszembe, hogy gyorsan föl kell vásárolnunk minden, a szabad piacon hozzáférhető imalegyezőt, de ez túlságosan jó ötlet volt ahhoz, hogy akár egy jó baráttal is megosszam. Gyorsan megváltoztattam a mondandómat: – Minél hamarabb eredményre kell jutnunk. A lényeg az, hogy most már nem csupán a Herter–Hall-féle expedíció az egyetlen vas, amit a tűzbe tartunk. Ennélfogva minden, a nemzeti érdekeket hangsúlyozó érv jelentősen veszít a súlyából.
    Elvett egy csésze kávét a titkárnőjétől, a valóditól, aki egy csöppet sem hasonlított az elektronikus programjához, és megvonta a vállát.
    – Nem rossz gondolat. Továbbítom majd a bizottságnak.
    – Én abban reménykedem, hogy ennél sokkal többre is hajlandó lesz, szenátor.
    – Ha arra gondol, Robin, hogy az egész akciót leállítsuk, nos, ez nekem sem áll hatalmamban. Csak azért vagyok itt, hogy fölülvizsgáljam a bizottság működését. Egy hónapra jöttem. Amikor hazamegyek, elszabadíthatom a poklot a szenátusban, és lehet, hogy meg is teszem, de ez az a határ, ameddig elmehetek.
    – És maga a bizottság vajon mire készül? Támogatja Bover keresetét?
    A szenátor tétovázott.
    – Ennél alighanem kellemetlenebb a helyzet. Úgy vélem, az érzelmeik uralkodtak el mindkettőjükön. Másrészt az ügy az Átjáró Konszern felügyelete alá tartozik, ami azt jelenti, hogy ott is marad, ameddig a megállapodás aláírói másképpen nem döntenek. Hosszú távon természetesen mindegyik felet kárpótoljuk, de…
    A kávéscsészét visszacsaptam a tányérkára.
    – A francba azzal a kárpótlással! Azt gondolja, hogy a pénz miatt keveredtem bele ebbe a buliba?
    Praggler határozottan jó barátom. Azt hiszem, kedvel, sőt még meg is bízik bennem, de most a legcsekélyebb baráti érzelem sem tükröződött az arcán, amikor megszólalt:
    – Párszor már elgondolkodtam rajta, mit is keres maga ebben az egészben, Robin. – Egy pillanatig teljesen kifejezéstelenül nézett rám. Tudtam, hogy tud Klaráról, és azt is tudtam, hogy nemegyszer vendégeskedett Tappanban Essie asztalánál. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen súlyos baleset történt a feleségével – szólalt meg végül. – Remélem, hamarosan lényegesen javul az állapota.

Az irodája előtti váróhelyiségben megálltam egy pillanatra, hogy gyors rejtjelezett üzenetet adjak le Harrietnek: utasítsa az embereimet, hogy azonnal lássanak neki minden hozzáférhető imalegyező fölvásárlásához. Vagy milliónyi üzenete volt számomra, de én csak eggyel voltam hajlandó foglalkozni, az pedig annyit közölt velem, hogy Essie nyugodtan töltötte az éjszakát, és körülbelül egy óra múlva várható, hogy az orvosai konzíliumot tartanak fölötte. A többire akkor nem volt időm, mert haladéktalanul el kellett mennem egy bizonyos helyre.
    Egyáltalán nem könnyű feladat taxit fogni a brazíliai kongresszusi palota előtt. Az ajtónállók megfelelő utasításokkal rendelkeznek, és pontosan tudják, ki hol áll a rangsorban. Ki kellett ballagnom az utcára, és magamhoz intettem egyet. Miután a vezetőnek megadtam a címet, kétszer is megismételtette velem, végül még le is kellett írnom neki egy darab papírra. És nem a gyönge portugálságom volt ludas a dologban. Ő maga nem nagyon akart kikocsikázni velem az úgynevezett „Szabad Városba”.
    Végül azért csak elgördültünk a régi székesegyház mellett, elsuhantunk a gigászi méretű Átjáró-torony alatt, végigverekedtük magunkat a zsúfolt sugárúton, és kijutottunk a tágas fennsíkra. Vagy két kilométernyi sáv lehet. Ez volt az a zöld terület, az a cordon sanitaire, amelynek védőgyűrűjével a brazilok körülövezték a fővárosukat. Közvetlenül utána viszont ott terpeszkedett a „ládaváros”. Alighogy beléptünk annak területére, nyomban föltekertem az ablakot. Jómagam a wyomingi tápanyagbányákban nőttem föl, és hozzászoktam a napi huszonnégy órás bűzhöz, de ez a bűz valami egészen más volt. Nem csupán az áporodott olajé, hanem a szabad ég alatti latrináké, a rothadó szeméthegyeké… kétmillió olyan emberé, akik lakásaikban nélkülözik a folyó vizet. A barakkok eredetileg az építőmunkásoknak készültek, hogy legyen hol meghúzódniuk, amíg megvalósítják ezt az álomvárost. Úgy tervezték, hogy a főváros megépültét követően majd elbontják őket. De a barakkvárosok sohasem tűnnek el. Ellenkezőleg, idővel intézményessé válnak.
    A taxisofőr, állandó morgolódás közepette, keresztülvergődött kocsijával a kilométernyi szélesen húzódó szűk sikátorokon, keserves vánszorgásnál sohasem gyorsabban. A kecskék és az emberek komótosan húzódtak félre előlünk. Apró kölykek kapkodtak felénk, az autó mellett nyargalva. Rávettem a sofőrt, hogy vigyen el a pontos címre, ott szálljon ki, és kérdezze meg, hol lakik Senhor Hanson Bover, de már mielőtt kiderítette volna, megpillantottam Bovert, amint békésen üldögélt egy rozsdás, vén lakókocsihoz biggyesztett salakblokk lépcsőn. Mihelyst kifizettem, a taxis helyben megfordult, és a jövetelünkhöz képest szélsebesen távozott, ekkor már hangosan káromkodva.
    Bover nem állt föl üdvözlésemre, amint közeledtem hozzá. Valami piskótatekercset rágcsált éppen, és azt sem hagyta abba a tiszteletemre. Csak nézett rám, amint lépkedtem felé.
    A nyomornegyed átlagához képest kész palotában lakott. Ezekben a régi trélerekben két-három helyiség is volt odabent, sőt még valami növények és zöldségfélék is tenyésztek egy darabka földön a lépcső körül. Feje teteje kopasz volt és napbarnított, levágott szárú, koszos cejgnadrágot és számomra érthetetlen, portugál nyelvű fölirattal ékes, szintén mocskosnak tűnő pólót viselt. Lenyelvén a szájában lévő falatot, így szólt hozzám:
    – Meghívnám ebédre, Broadhead, de látja, éppen most végzek vele.
    – Nem vágyom ebédre. Inkább egy üzletet ajánlok. Magának adom az expedícióbeli érdekeltségem felét és még egymillió dollár készpénzt, ha visszavonja a beadott keresetet.
    Óvatosan megtapogatta a feje tetejét. Meglepődtem rajta, hogy ilyen gyorsan lebarnult, mert az előző nap még nem vettem észre rajta ilyesminek semmi nyomát. Azután eszembe jutott, hogy a kopaszsága sem tűnt föl. Akkor ugyanis valami sapkát viselt. Tisztességesen kiöltözött az előkelő világgal való találkozás alkalmára. De ez most nem számít. Nem tetszett ennek az alaknak a viselkedése, és az sem, hogy egyre nőtt körülöttünk a kíváncsiskodók tömege.
    – Megbeszélhetnénk ezt a kérdést odabent? – érdeklődtem.
    Nem válaszolt. Szájába tömte a sütemény utolsó maradványait, és lassan rágta, mialatt le nem vette rólam a szemét.
    Ebből elegem volt. Elhúztam mellette, és fölmentem a lépcsőn, be a lakókocsiba.
    Az első meglepetést a bűz jelentette számomra… rosszabb volt, mint odakint, ó, százszor rosszabb! A helyiség falai előtt a mennyezetig ketrecek sorakoztak, és mindegyik ketrecben házinyulak ugrándoztak. A nyúlszar szaga ütötte meg az orromat, rengeteg volt belőle. És nem csupán a nyulak. Egy csecsemő is volt odabent, összerondított pelenkában. Egy vézna fiatal nő dajkálta. Nem is nő. Egy gyereklány. Legfeljebb tizenöt évesnek látszott. Riadtan pillantott rám, de nem hagyta abba a kölyök ringatását.
    Tehát ez volt az áhítatos hívő a felesége szentélye előtt. Képtelen voltam megállni. Hangosan föl kellett nevetnem.
    Nem is volt olyan jó ötlet, hogy bejöttem. Bover is követett, az ajtót behúzta maga után, ezzel is fokozva az amúgy is elviselhetetlen bűzt. Most már nem volt olyan közömbös. Határozottan dühös volt.
    – Látom, nem nagyon tetszenek magának az életkörülményeim! – mordult felém.
    Vállat vontam.
    – Nem azért jöttem ide, hogy a szexuális szokásait megvitassuk.
    – Persze hogy nem. És nem is lenne rá semmi joga. Különben sem értené meg.
    Igyekeztem a társalgást abban a mederben tartani, amely a céljaimnak megfelelt.
    – Bover! – fordultam hozzá –, olyan ajánlatot tettem magának, amilyen eredményt semmiféle bírósági ítélettől sem várhat, és sokkal nagylelkűbbet, mint amire bármilyen alapon várhatott volna. Kérem, fogadja el, hogy én meg folytathassam azt, amibe belevágtam.
    Ekkor sem méltatott arra, hogy azonnal feleljen. Ehelyett a lánynak mondott valamit portugálul. Az fölkelt, valami rongyot csavart a csecsemő törzse köré, és kivonult a lépcsőre, ismét szorosan becsukva maga mögött az ajtót. Bover ekkor megszólalt, mintha előző szavaimat nem is hallotta volna:
    – Trish már több mint nyolc esztendeje, hogy elment, Mr. Broadhead. De én még most is szeretem őt. Viszont csupán ez az egy életem van, és tisztában vagyok vele, mekkora rá az esélyem, hogy még egyszer megoszthassam vele.
    – Ha rájövünk, hogyan irányíthatjuk megbízhatóan a hícsí hajókat, akkor a nyomába eredhetünk, és meg is találhatjuk a feleségét – bizonygattam. Nem volt vele semmi rossz szándékom. Mindenesetre csak annyit értem el, hogy nyílt ellenszenvvel nézett rám, mintha bizonyos lenne benne, hogy félre akarom vezetni. Folytattam: – Egymillió dollár, Bover. Már ma este kimenekülhet ebből a nyomorból. Örökre. Az asszonyával, a gyerekével, sőt a nyulaival együtt. Mindannyiuknak totális orvosi ellátás. Emberi jövő a kölyök számára!
    – Megmondtam előre, hogy úgysem értheti meg, látja, Broadhead?
    Erőt vettem magamon, és csak ennyit válaszoltam:
    – Akkor értesse meg velem. Mondja el azt, amit eddig nem tudok.
    Egy koszos rugdalózót és néhány hajtűt összeszedett a székről, amelyen a lány ült az előbb. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy kitört rajta a vendégszeretet, de maga telepedett a székre, és így folytatta:
    – Broadhead, én már nyolc éve segélyeken élek. Brazíliai segélyeken! Ha nem tenyésztenénk nyulakat, sohasem jutnánk húshoz. Ha nem adnánk el a bőröket, még buszjegyre sem telt volna, hogy tegnap találkozhassam magával, vagy alkalomadtán elmehessek az ügyvédemhez. Egymillió dollár nem kárpótolhat ezért, sem Trish életéért!
    Még mindig igyekeztem visszafogni az indulataimat, de a bűz lassacskán már az idegeimre ment, és hasonló hatással volt rám a viselkedésmódja is. – Mondja, Bover, érez bármi szimpátiát a szomszédai iránt? Akarja látni, hogy rajtuk is segítenek? A hícsí technológia segítségével egyszer és mindenkorra véget vethetünk az ilyesféle nyomornak, Bover. Lenne bőséges táplálék mindenki számára. Emberhez méltó lakhely!
    Végtelen nyugalommal felelte:
    – Nagyon jól tudja maga is, éppen így, ahogy én, hogy a hícsí technológiából, bármilyen technológiából fakadó legelső előnyök egyáltalán nem a barrio lakóit érintik. A magához hasonló gazdag alakokat teszik csak még gazdagabbá. No persze lehetséges, hogy előbb vagy utóbb a többire is sor kerül, de mikor? Kellő időben ahhoz, hogy a szomszédaimnak bármi haszna lehessen belőle?
    – Igen! Ha megtehetem, hogy fölgyorsítsam ezt a folyamatot, meg is teszem!
    Megértően bólintott.
    – Maga azt mondja, hogy megteszi. Én pedig tudom, hogy megteszem, ha módom nyílik rá. Miért bíznék meg magában?
    – Mert a szavamat adom rá, maga ostoba, szar alak! Mégis mit gondol, miért akarom rövidre zárni az ügyet?
    Hátradőlt a széken, és fölpillantott rám.
    – Ami ezt illeti – mondta –, igen, azt hiszem, tudom, miért siet ilyen nagyon. Annak édeskevés köze van a szomszédaimhoz vagy hozzám. Az ügyvédeim alaposan körülnéztek a háza táján, Broadhead, úgyhogy én mindent tudok arról a lányról, ott az Átjárónál.
    Most már nem bírtam tovább. Kirobbant belőlem az indulat:
    – Nos, ha ilyen fene sokat tud – ordítottam –, akkor azt is tudja, hogy ki akarom szabadítani onnan, ahová magam juttattam! És annyit előre megmondhatok magának, Bover, hogy nem tűröm sem a maga, sem a pokolra való cafkája részéről, hogy megpróbáljanak ebben megakadályozni!
    Az arca hirtelen éppoly vörösre vált, mint a feje búbja.
    – És a feleségének mi a véleménye mindarról, amit művel? – kérdezte gonoszul.
    – Miért nem kérdezi meg tőle személyesen? Ha még annyi ideig életben marad, hogy maga rászálljon. A francba magával, Bover, én megyek innen! Hol találok itt taxit?
    Válasz helyett csak elvigyorodott. Jelentőségteljesen. Elsöpörtem a küszöbön kuporgó nő mellett, és visszatekintés nélkül távoztam.

Mikorra visszaértem a szállodába, már tisztában voltam vele, miért vigyorgott. Teljesen érthetővé vált előttem az alatt a két óra alatt, amíg a buszra vártam egy nyitott latrina melletti terecskén. Azt már meg sem említem, milyen érzés volt azon a buszon utaznom. Utaztam már komiszabb körülmények között is, de azóta soha, hogy magam mögött hagytam az Átjárót. Rengeteg ember tolongott a hotel előcsarnokában, és különös tekintettel méregettek, miközben átvágtam a helyiségen. Természetesen a legtöbben tisztában voltak vele, ki vagyok. Mindenki tudott a Herter–Hall-csapatról is, az én képem pedig rendszeresen ott virított mellettük a PV-adásokban. Tisztában voltam azzal is, hogy furcsán festhetek így átizzadva és dühtől tajtékozva.
    A konzolom figyelmeztető jelzések tűzijátékával fogadott, amint berontottam a lakosztályomba. Első dolgom persze az volt, hogy bemeneküljek a fürdőszobába, de közben hátrakiáltottam:
    – Harriet! Egy percig még tartsd vissza az összes üzenetet, és kapcsold gyorsan Mortont! Egy irányban! Nem akarok választ, csak egy utasítást adok ki neki. – Morton kisméretű képe nyomban megjelent a monitor sarkában, izgatottan, de tettre készen. – Ebben a pillanatban értem vissza Bovertől, Morton. Mindent elmondtam neki, ami csak az eszembe jutott, de nem mentem vele semmire, ezért azt akarom, hogy fogadj föl magánnyomozókat! Át akarom vizsgálni az anyagait, ahogy eddig még sohasem vizsgálták át. A szukaszülte nyilván elkövetett valamikor valami disznóságot. Meg akarom zsarolni! Ha csak egy tízéves tilos parkolásról van szó, akkor is azt akarom, hogy megfizessen érte! Azonnal láss neki! – Némán bólintott válaszul, de nem ment ki a képből, jelezve, hogy készen áll a kapott feladat végrehajtására, de maga is mondani szeretne valamit, ha megengedem neki. Fölötte ott volt Harriet nagyobb képe is, magában számolva a ráparancsolt várakozás másodperceit. Visszatérve a szobába hozzá fordultam. – Oké, Harriet, halljuk őket! Először a legfontosabbakat, egyenként!
    – Igen, Robin, de… – tétovázott, magában gyorsan mérlegelve. – Van itt két halaszthatatlan, Robin. Először is Albert Einstein szeretne beszélni veled a Herter–Hall-csapat foglyul ejtéséről… minden jel szerint a hícsík által.
    – Foglyul ejtés!? Hát hogy az ördögbe nem… – elhallgattam. Egyértelmű, hogy Harriet nem tájékoztathatott, hiszen délután csaknem egész idő alatt elérhetetlen voltam a kommunikációs rendszer számára. Nem várta ki, míg végiggondolom a kérdést, hanem rendületlenül folytatta:
    – Mégis azt gondolom, hogy legelőször dr. Liederman orvosi jelentését kívánod megismerni. Már föl is hívtam őt, és kész rá, hogy azonnal megbeszélje veled a helyzetet személyesen.
    Ettől teljesen leblokkoltam.
    – Kapcsold! – utasítottam, tudván, hogy semmi jót nem jelenthet, ha Wilma Liederman élőben és személyesen óhajt tárgyalni velem. – Mi történt? – kérdeztem azonnal, ahogy megjelent a monitorban.
    Estélyi ruhát viselt, a vállán egy orchideával; most láttam őt először ilyen ünnepélyes öltözékben azóta, hogy az esküvőnkön megjelent.
    – Semmi pánik, Robin! – nyugtatott meg azonnal –, de Essie-nél bekövetkezett egy kis visszaesés. Újból rákapcsoltuk a létfenntartó gépekre.
    – Micsodaa?!
    – Nem olyan súlyos a dolog, ahogyan hangzik. Eszméleténél van és tudatánál, fájdalmat nem érez, az állapota egyébként stabil. Örökre biztosítani tudjuk ezt a helyzetet…
    – Halljuk a „de”-t!
    – De a szervezete nem fogadja be az átültetett vesét, és a körülötte lévő szövetek sem regenerálódnak. Teljesen új átültetésre van szükség. Úgy két órával ezelőtt vizeletkiválasztási rendellenességek merültek föl, ezért állandó dialízisre állítottuk be. Ez ugyan még nem a legnagyobb probléma. Annyiféle kisebb-nagyobb darabot operáltak bele a legkülönfélébb forrásokból, hogy az autoimmun-rendszer teljesen összezavarodott. Mindenképpen össze kell szednünk valahogy kellő mennyiségű megfelelő szövetet, de még így is tartósan antiimmun-szerekkel kell kezelnünk.
    – A francba! De hiszen ezek valóságos középkori módszerek!
    Wilma bólintott.
    – Rendszerint nem olyan nehéz megfelelő anyagot találni, de nem Essie számára. Kezdjük azzal, hogy rendkívül ritka vércsoporthoz tartozik. Orosz származású, és az ő típusa nem gyakori a világnak ezen a részén, tehát…
    – Hát szerezzétek be Oroszországból, az istenért!
    – Szóval azt akartam kinyögni, hogy végigkutattuk a világ valamennyi szövetbankját. Találtunk nagyon közeli anyagokat Egészen közelieket. Viszont a pillanatnyi állapotában még mindig fönnállnak bizonyos kockázati tényezők.
    Figyelmesen néztem a képet, hátha az apró jelekből következtethetek valamire.
    – A dolog esetleges túlfeszítésére gondolok – mondta enyhén csóválva a fejét.
    – Úgy érti, hogy… hogy meghalhat? Ezt nem hiszem el! Hát mi a fenére való az a nevezetes totális ellátás?
    – Robin, hiszen maga is tudja, hogy egyszer már meghalt, ennek ellenére. Reanimációt kellett alkalmaznunk nála. Vannak bizonyos határai a sokknak is, amit még élve elviselhet.
    – Akkor a pokolba azzal a műtéttel! Azt mondta, hogy a jelenlegi állapotában egészen stabil.
    Wilma egy pillanatra ölébe ejtett kezére vetette a tekintetét, azután ismét rám nézett.
    – Ő a betegünk, Robin, nem maga!
    – Árulja el, hogy ez mit jelent!
    – Az ő döntéséről van szó. Már elhatározta, hogy nem akarja egész hátralévő életét létfenntartó gépekre kötözve eltölteni. Holnap reggel azért teszünk még egy kísérletet.
    Csak ültem ott, bámulva a monitorra, jóval azután is, hogy Wilma Liederman képe eltűnt, türelmes titkárnőprogramom megjelent, és némán várta további utasításaimat.
    – Ó, Harriet! – szólaltam meg végül. – Még ma este vissza akarok repülni!
    – Igen, Robin. Már foglaltattam is helyet – válaszolta. – Ma este nincs közvetlen járat, de van egy, caracasi átszállással. Azzal hajnali ötre érhet New Yorkba. A műtét nem kezdődik el nyolc óra előtt.
    – Köszönöm. – Harriet tovább várakozott némán. Morton butácska képe is még mindig ott volt. Kicsiny folt, szemrehányó tekintettel várakozott a képernyő jobb alsó sarkában. Nem szólt semmit, de időközönként megköszörülte a torkát, vagy nyelt egyet, ezzel tudatva velem, hogy azóta is vár rám. – Morton! – förmedtem rá. – Hát nem mondtam az előbb, hogy tűnj el?
    – Nem tehetem, Robin. Addig nem, míg előttem áll egy megoldatlan dilemma. Adtál bizonyos utasításokat Mr. Bover ügyében…
    – Szent igaz, hogy adtam! Ha ilyen módon nem boldogulok vele, a vége az lesz, hogy megöletem.
    – Semmi okod az aggodalomra – vetette közbe gyorsan Morton. – Üzenet érkezett számodra az ügyvédeitől. Úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatodat.
    Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredtem rá.
    – Én sem értem a helyzetet, Robin, és az ügyvédek is teljesen tanácstalanok – folytatta sietve Morton. – Egészen megzavarodtak. Viszont van itt egy neked szóló személyes üzenet. Talán az valamit megmagyarázhat.
    – És mi lenne az?
    – Idézem: „Lehet, hogy végül mégiscsak érti.” Idézet vége.

Eléggé zavaros életem alatt, amely hirtelen egészen hosszúnak tűnt, elég szép számmal akadtak zűrös napjaim, de ilyenre eddig még sohasem volt példa. Engedtem magamnak egy kádnyi forró vizet, és jó félórát dagonyáztam benne, megpróbálva valahogy kiüríteni a gondolataimat. De ez az erőfeszítés sem adta vissza a nyugalmamat.
    Még három órám volt hátra a caracasi gép indulásáig. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. Nem arról van szó, hogy nem volt számtalan tennivalóm. Harriet szakadatlanul próbálta magára irányítani a figyelmemet, Morton sürgette a Boverral kötendő megállapodás nyélbe ütését, Albert arra biztatott, hogy tanulmányozzuk a ki tudja, ki által begyűjtött hícsí ürülékminta elemzését, általában mindenki beszélni akart velem, egyszerre mindenről. Nekem viszont egyikükhöz sem volt kedvem. Beleszorultam eltorzult időmbe, és csak néztem, hogyan suhan el mellettem a világ. Persze nem suhant, inkább vánszorgott, és én nem tudtam, mihez kezdhetnék vele. Igazán rendes volt Bovertől, hogy azt hitte, én olyan jól megértettem a helyzetet. Kíváncsi lettem volna rá, hogyan magyarázza meg nekem, végül is mi az, amit értek!
    Egy kis idő múltán valahogy összeszedtem annyi erőt, hogy Harriet elém tárhatott néhány, sürgős döntésre váró problémát, és én meg is hoztam a szükségesnek vélt lépéseket. Utána nem sokkal, egy tálka süteménnyel és bögre tejjel játszadozva, meghallgattam a legutóbbi hírösszefoglalót. Tele volt a Herter–Hall-csapat foglyul ejtésének rémítő történeteivel, amelyekről sokkal többet megtudhattam Alberttől, mint a PV széltoló híradósaitól.
    Ez azután eszembe juttatta, hogy az imént Albert nagyon beszélni akart velem, és ettől nyomban jobban éreztem magam egy kicsit, mivel valami új értelmet és célt jelentett az életemben. Kellett valaki, akivel kiüvöltözhetem magam.
    – Te féleszű! – bődültem rá, amint megjelent. – A mágnesszalagok már jó százévesek lehetnek! Hogyan lehetséges, hogy te képtelen vagy elolvasni őket?
    Békésen pislogott rám sűrű ősz szemöldöke alól.
    – Talán bizony az úgynevezett „imalegyezőkre” gondolsz, Robin, vagy tévedek? Magától értetődik, hogy már nemegyszer megpróbálkoztunk velük. Még az a gyanú is fölmerült velük kapcsolatban, hogy valamiféle üzenetek lehetnek, így azután kitettük őket a legkülönfélébb mágneses mezők hatásának, sokszor egyidejűleg állandónak és váltakozónak vagy váltakozónak és különböző sebességű szinteknek. Még azzal is megpróbálkoztunk, hogy ugyanakkor ultrahang hatásának is kitegyük, ám mint a későbbiekben kiderült, nem a megfelelő változatot alkalmaztuk…
    Még kábult voltam ugyan egy kicsit, de nem annyira, hogy ne vettem volna a burkolt célzást.
    – Azt állítod tehát, hogy ismeretes egy megfelelő változat?
    – Magától értetődik, Robin – vigyorgott Albertem. – Miután a Herter–Hall-beszámolók a helyes nyomra tereltek bennünket, csak annyi volt a dolgunk, hogy lemásoljuk az eljárást. Ugyanaz a mikrohullámú sugárzás a megfelelő, amely mindenütt jelen van a tápanyaggyárban. Néhány mikrowattos áramlás, elliptikusan polarizált egymillió angströmnyi mutatójú mikrohullámmal kombinálva. Ekkor aztán megszólalt a szignál.
    – Ez piszkosul izgalmas, Albert! No és végül mire jutottatok?
    – Nos, izé – mormolta a pipája után kotorászva –, e pillanatig még nem igazán sokra. Holografikus rögzítésű és időtől függő, tehát ami eddig előttünk megjelent, az csak egy zűrzavaros jelgomolyag. Magától értetődően egyetlen jel pontos jelentését sem ismerjük. A hícsík nyelvén rögzítették, tudod! De ettől kezdve az egész, úgy is mondhatnánk, egyszerű skriptográfiai feladat. Semmi másra nincs szükségünk, mint egy idevágó rozettai kőre.
    – Mennyi idő kell hozzá?
    Vállat vont, széttárta a karját, és szaporán pislogott.
    Egy pillanatra elgondolkodtam.
    – No jó, akkor ezt most hagyjuk. Lássuk a következőt. Olvasd be a jogi programomba az egész sztorit, a mikrohullám-frekvenciákkal, szerkezetekkel meg mindennel együtt. Kell hogy valahol legyen benne valami szabadalmi lehetőség, és én azt magamnak akarom.
    – Magától értetődik, Robin. Izé. Nem vagy kíváncsi egyre-másra a Holt Emberekről?
    – Miért, mi van velük?
    – Nos – folytatta Albert –, nem mindegyikük valóban emberi eredetű. Jó néhány egészen különös kis elme kóvályog azokban az áramkörökben, Robin. Azt hiszem, azoké, akiket általában a „Vének” néven emlegetnek.
    A tarkóm belebizsergett a gondolatba.
    – Hícsík?
    – Nem, nem, Robin! Csaknem olyanok, mint az emberek. De mégsem azok. Nem beszélnek érthető nyelven, legalábbis a legkorábbi képviselőik, és azt hiszem, el sem tudod képzelni annak a komputerszámlának a nagyságát, amelyet akkor kellene kifizetned, ha valami értelmeset akarnál kihámozni az egészből.
    – Te jóisten! Essie a falra mászik a gyönyörtől, ha…
    Megtorpantam. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem Essie-ről!
    – Nos – folytattam –, mindez nagyon érdekes. És ezenkívül van még onnan valami?
    Valójában azonban már nem is törődtem vele. Fölemésztettem adrenalintartalékaim utolsó morzsáit, már nem maradt egy löketre való sem.
    Hagytam, hogy kedélyesen végigvezesse az egész csevelyt, de valójában az egyik fülemen be, a másikon ki. Kiderült, hogy a Herter–Hall-csoportnak három tagja esett fogságba. A hícsík valami orsó alakú terembe cipelték őket, ahol valami ősrégi gépezet tornyosult. A kamerák továbbra sem produkáltak semmi igazán figyelemre méltót. A Holt Emberek teljesen összezavarodtak, nem volt a világon semmi értelme a locsogásuknak. Paul Hall hollétéről nem tudtunk semmit. Lehetséges, hogy még mindig szabadon van. Az sem lehetetlen, hogy életben maradt mindeddig. A Holt Emberek és a tápanyaggyár közötti rádió-összeköttetés még működött, de azt nem tudhatta senki, meddig marad még használható… persze ha egyáltalán van számunkra valami mondanivalója. A hícsík biokémiája teljesen meglepőnek bizonyult abban, hogy sokkal kevésbé tért el az emberekétől, mint bárki gondolta volna. Hagytam, hogy Albert beszéljen, míg bele nem fárad, ugyanakkor nem is biztatva a folytatásra, s amikor abbahagyta, visszakapcsoltam a kereskedelmi PV-adásra. Éppen két komikus szerepelt, valami falrengető marhaságokkal bombázták egymást, a legnagyobb sajnálatomra portugálul. Igazából persze az sem számított. Még mindig volt egyórányi agyonütni való időm, de hagytam, hadd múljék el szabadon. Jobb híján elgyönyörködtem a szép Carioca bájaiban, hajában valami gyümölcssalátával. Amúgy is hiányos ruházatát a két bohóc idétlen vihogás közepette apránként lecsipkedte róla, amint ide-oda szaladgálva el-elmentek mellette.
    Ekkor élénkpirosan fölvillant Harriet figyelmeztető lámpája.
    Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a képernyőről eltűnt a szórakoztató PV-adás, és egy férfihang mondott valamit portugálul. Egyetlen szót sem értettem meg belőle, a csaknem ugyanabban a pillanatban megjelenő kép értelme viszont azonnal világossá vált előttem.
    A tápanyaggyár kinagyított képe volt, a Herter–Hall-csapat hajójáról fölvéve, amint éppen dokkoláshoz készülődnek. A bemondó rövid szövegében pedig előfordulhatott két szó, amit Peter Herter neveként is értelmezhettem.
    Mondom, előfordulhatott.
    Illetve volt is!
    A kép nem változott meg, viszont megszólalt egy hang, az öreg Herter hangja, keményen és dühösen.
    – Ezt az üzenetet – dörögte – haladéktalanul adja le minden hálózat! Kétórás előzetes figyelmeztetés. Két óra múlva egyperces lázrohamot idézek elő az álmodóheverő használatával, hmm, a kellő impulzusok betáplálása által. Azért szólok előre, hogy megtehessék a szükséges elővigyázatossági lépéseket. Amennyiben erre nem kerül sor, az az önök felelőssége, nem az enyém. – Rövid szünet után még egyszer összefoglalta: – Jegyezzék meg: két órájuk van az általam megadott jelzéstől számítva. Nem több. Röviddel az esemény után ismét jelentkezem, elmondom az egész dolog okát és azt, mit követelek jogos járandóságomként, hacsak nem óhajtják, hogy az ilyen események még sokszor megismétlődjenek. Két óra. Óra indul… most!
    Ezzel a hang elhallgatott.
    Visszatért a portugálul karattyoló bemondó képe, méghozzá alaposan gondterhelt képe. Most már végképp nem számított, hogy nem értem, mit beszél.
    Amit Peter Herter mondott, nagyon is jól megértettem. Tehát megjavította az álmodóheverőt, és úgy döntött, hogy használja is azt. Nem tudatlanságból, mint Wan. Nem futó kísérletképpen, mint az a lány, Janine. Az a szándéka, hogy fegyverként alkalmazza. Olyan puska volt a kezében, amellyel egyszerre az egész emberiség fejét vehette célba.
    Első gondolatom az volt: hát ennyit a Boverral kötendő megállapodásról. Ezek után világos, hogy az Átjáró Tröszt veszi kezébe a dolgok irányítását, és én nem is kárhoztathatom érte.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet