Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

16. ÍME, A LEGGAZDAGABB EMBER


A nevem Robin Broadhead, és én vagyok a leggazdagabb ember ebben a Naprendszerben. Egyetlen közel hasonlóan gazdag van még, a jó öreg Bover, és ő is sokkal inkább megközelíthetne, ha a pénzének felét nem herdálja el a nyomornegyedek eltakarítására és különféle városfejlesztési programokra, a maradék nagy részét meg nem fekteti a Plútón túli űr hüvelykről hüvelykre való végigtapogatására, azt a hajót keresve, amely a felesége, Trish maradványait zárja magába. (Hogy mit kezdene vele, ha megtalálná, azt el nem tudom képzelni.) A Herter–Hall-csapat túlélői szintén dúskálnak a pénzben. Jól is van ez így, különösen Wan és Janine szempontjából, akiknek meglehetősen kusza viszonyukat kell rendbe szedniük egy bonyolultan barátságtalan világban. Feleségem, Essie a legjobb egészségnek örvend. Szeretem őt. Ha majd meghalok, vagyis amikor már a totális kezelés sem lesz képes még egyszer összefoltozni, akkorra van egy kis tervem valaki mást illetően, akit szintén szeretek. Mindez elégedettséggel tölt el. Csaknem mindennel meg vagyok elégedve. Az egyetlen kivétel tudományos tanácsadóm, Albert, aki még most is azon munkálkodik, hogy megértesse velem Mach törvényét.
    Amikor hatalmunkba kerítettük a Hícsí Mennyországot, megszereztük az egészet. A hícsí hajók vezérlésének titkát. Annak módját, hogyan építhetünk hícsí hajókat, beleértve azt az elméletet is, amely lehetővé teszi a fénysebességnél gyorsabb haladást. Nem! Nem valami „hipertérről” vagy „negyedik dimenzióról” van szó. A dolog nagyon egyszerű. A sebesség növeli a tömeget, állítja Einstein… az igazi, nem Albert. Ám ha a nyugalmi tömeg zéró, akkor nem számít, hányszorosára növeljük. Mindig zéró is marad. Albert azt mondja, hogy tömeg létrehozható, és ezt a logika alapelveinek segítségével bizonyítja: mivel létezik, létre is hozható. Ennélfogva meg is semmisíthető, mivel aminek léte megteremthető, annak létezése meg is szüntethető. Ennyi a hícsík titka, és mi, Albert segítségével, elő is készítettünk egy kísérletet, majd Morton segítségével rávettük az Átjáró Trösztöt, hogy biztosítsa a hozzá szükséges hajókat, s végül végre is hajtottuk. Az egész egyetlen fillérembe sem került. A nagy gazdagság egyik előnye, hogy az embernek nem kell elköltenie a pénzét. Mindössze annyi kell, hogy összeszedjünk másokat, akik elköltik azt a mi érdekünkben. A jogi programok pedig pontosan ilyesmire valók.
    Így tehát az Átjárótól fellőttünk egyszerre két ötfős hajót. Az egyiket csak hagyományos üzemanyag működtette, és két ember volt rajta, meg egy tömör alumíniumhenger a hozzá kapcsolódó száldetektorokkal. A másiknak teljes volt a legénysége, és készen állt az igazi küldetésre. A kontrollhajón elhelyeztünk egy élő kamerát, háromfelé osztott képmezővel: az egyik a gravitométert, a következő a másik hajót, míg a harmadik egy digitális cézium-atomóra számlapját mutatta.
    Az én szememnek a kísérlet nem mondott semmit. A második hajó kezdett eltűnni, és a gravitométer is jelezte az eltűnését. Nagy dolog! Albert viszont egészen kijött a sodrából.
    – A tömege hamarabb kezdett eltűnni, mint ő maga! Édes istenem, Robin! Ezt a kísérletet bárki bármikor végrehajthatta volna az elmúlt tizenkét év során! Ezért legkevesebb tízmillió dolláros tudományos jutalom néz ki!
    – Kis címletekben kérem – vigyorogtam. Kinyújtóztam és odafordultam Essie-hez, hogy megcsókoljam, mivel úgy esett, hogy éppen ágyban voltunk.
    – Rendkívül érdekes, kedves Robin – motyogta Essie álmosan, és visszacsókolt. Albert elfordította a tekintetét. Részben azért, mert Essie megint bütykölt valamit a programján, részben pedig azért, mert velem együtt nagyon jól tudta, hogy Essie szavai udvariasak ugyan, de nem őszinték. Az asztrofizika nem különösebben érdekelte az én feleségemet. Annál inkább foglalkoztatta viszont a lehetőség, hogy eljátszadozhat a hícsí gépi intelligenciákkal. Ez viszont borzasztóan érdekelte őt. Napi tizennyolc órányira mindaddig, amíg mindent föl nem tárt a Legvénebb maradványaiból, a Holt Emberek és a halott nem emberek emlékeiből, mely utóbbiak valami afrikai szavannákig nyúltak vissza, jó egymillió évvel ezelőtti időkbe. Nem mintha sokat törődött volna azzal, mi rejtőzik ezekben a memóriákban, viszont az ő szakterülete az volt, hogyan került beléjük az információ. Ezen a téren kiváló szaktekintély volt. Albertem programjának átgyúrása volt a legcsekélyebb eredmény, amit a Hícsí Mennyországból kiszedett. Amit onnan előbányásztunk, igazán szenzációs volt. A galaxis egészét ábrázoló hatalmas térképek, föltüntetve minden helyet, ahol csak a hícsík megfordultak. Nagyméretű térképek a fekete lyukak jelenlegi elhelyezkedésének minden adatával. Beleértve azt is, amelyben Klara van. Javadalmaim szellemi részének parányi töredékeként még arra a tisztán szubjektív kérdésemre is választ kaptam, hogyan lehetek még mindig életben. A hajó, amelyben a Hícsí Mennyország felé utaztam, a tizenkilencedik nap után fordult át fékező üzemmódba. Az arányosság és a józan ész minden szabálya szerint ez azt jelentette, hogy nem érhet célba további tizenkilenc nap előtt, amikorra viszont már biztosan halott leszek. A valóságban azonban már öt nap múlva dokkolt. És én egyáltalán nem haltam meg… vagyis hogy nem egészen… de miért?
    Megint Albert rukkolt elő a válasszal. Mindeddig bármely, hícsí hajóval végrehajtott utazásra két, egymáshoz képest többé-kevésbé nyugalomban lévő test között került sor. Relatív sebességeltolódásuk nem lehetett nagyobb másodpercenként pár tucat vagy legföljebb néhány száz kilométernél. Semmi több. Ez pedig nem elegendő a megkülönböztetéshez pályájukon. Az én hajómnak viszont egy szintén nagy sebességgel mozgó tárggyal kellett találkoznia. Az út túlnyomó részét tehát a gyorsulás tette ki. A fékezés csak a fölgyorsulás idejének töredékére korlátozódott. Hát így úsztam meg élve.
    Mindez nagyon is kielégítő dolog, de…
    De mindennek megvan a maga ára!
    Mindig is így volt. Minden nagyobb előrelépés mögött ott lapult a rejtett ára, végig az egész történelmen. Az ember kitalálta a földművelést. Ez azt jelenti, hogy valakinek el kell ültetnie a palántákat, valakinek meg kell kapálnia a kukoricát. Így született meg azután a rabszolgaság. Az ember megalkotta az autót, és megfizette az árát a légszennyezéssel és a közúti balesetekkel. Az ember kíváncsi lett rá, hogyan keletkezik a napfény… és ez a kíváncsiság hozta a nyakába a hidrogénbombát. Az ember megtalálta a hícsí műtárgyakat, és kiderítette egynémely titkaikat. No és ezért mit kaptunk? Egyrészt megkaptuk öreg Paytert, aki kis híján elpusztította az egész világot egy olyan hatalom segítségével, amilyennel előtte soha senki sem rendelkezett. Másrészt kaptunk néhány olyan vadonatúj kérdést is, amelyeknek még önmagam előtti föltevéséhez sem gyűjtöttem össze elegendő bátorságot. Olyan kérdéseket, amelyekre Albert keresi a választ lázasan Mach törvényei körül, meg amelyeket Henrietta ömlesztett elénk az X ponttal és a „hiányzó tömeggel” kapcsolatban. És az én agyamban is megfogalmazódott egy óriási kérdés: amikor a Legvénebb letérítette a Hícsí Mennyországot évmilliós pályájáról, és elindította a galaxis központja felé, mi lehetett az pontosan, ami felé törekedett?

Életemnek, azt hiszem, a legrémisztőbb és pontosan tudom, hogy leggyönyörteljesebb pillanata az volt, amikor lepörkölvén a Legvénebb külső bütykeit, Henrietta használati utasításával a kezünkben letelepedtünk a Hícsí Mennyország vezérlőpultja elé. Két ember kellett hozzá, hogy egyáltalán megmozdítsuk. Lurvy Herter–Hall meg én voltunk a két legjobb pilóta a jelenlévők közül, ha nem számítjuk Want, aki Janine társaságában próbálta összeterelgetni az ébredező Véneket, hogy tudomásukra hozzák: uralomváltás következett be. Lurvy foglalta el a jobb oldali ülést, én a bal oldalit (közben azon törve a fejemet, vajon milyen furcsa alakú ülep telepedhetett belé először). Azután megindultunk. Több mint egy hónapba került, mire ráállhattunk az általam előzőleg már kiválasztott Hold körüli pályára. Nem veszett kárba az a hónap, hiszen a Hícsí Mennyországban bőségesen akadt tennivaló, mégis igen lassan telt el, mert már nagyon szerettem volna hazaérni.
    Minden idegszálunkra szükség volt, hogy ezt a tőgyet megfejhessük, de végül is nem bizonyult olyan borzasztó nehéznek. Miután rájöttünk, hogy a vezérlőmű központi adatbankjában megvan minden előre telepített hícsí objektum irányítókódja – több mint tizenötezer volt belőlük a galaxisban és néhány azon kívül –, akkor már csak annyi maradt hátra, hogy megtudjuk melyik melyik. Roppantul meg voltunk elégedve magunkkal valamennyien, amikor ez sikerült, és nekivágtunk az útnak. Otthon jól megugattak bennünket a Hold túloldalán tanyázó rádiócsillagászok, mert derék műtárgyunk Hold körüli pályáján minden körfordulat alkalmával éppen az ő tányérjaik fölött haladt el. Odébb mentünk tehát. Ez a másodlagos irányítópult segítségével lehetséges, amelyet soha senki még csak megérinteni sem mert repülés közben, s amely látszólag nemigen befolyásolja az eredeti célpontot. A fő vezérlőpult az előre beprogramozott célra áll, a másodlagossal bármely egyéb célpont belőhető, már ha az ember képes a galaktikában érvényes koordinátáinak meghatározására. A vicces az az egészben, hogy ezt a műveletet mindaddig nem lehet elvégezni, míg a fő vezérlőmű minden állását nullára nem redukáltuk – ekkor mindegyiken tiszta, vörös fény jelenik meg, de ha ezt valamelyik földerítő csak úgy önhatalmúlag megtette, nyomban elveszítette az Átjáróhoz visszavezérlő programját. Milyen egyszerű is minden, ha már érti az ember! Egyszóval ezt az egész, jó félmillió metrikus tonnányi kurva nagy szerkentyűt földközeli pályára állítottuk, és meghívtunk egy csomó vendéget.
    Leginkább persze a feleségem társaságára vágytam. Közvetlenül utána következő vágyam tudományos programom, Albert Einstein volt… nem közvetlen utalásként a feleségemre, bár köztudottan Essie szerkesztette őt. Már csak azt kellett eldöntenünk, hogy én menjek le, vagy Essie jöjjön föl hozzám, de természetesen nem az ő részéről. Azt hiszem, legalább annyira körül akarta tapogatni a Hícsí Mennyország egész gépi intelligenciáját, amennyire én őt magát. Egy százperces Föld körüli pályáról a kapcsolatteremtés egyáltalán nem nagy dolog. Mihelyst a megfelelő távolságba értünk, Albert gyártotta számítógépem máris kapcsolatba lépett vele, belépumpálva minden általa föltárt ismeretet, így azután, mikorra fölkészültem az Alberttel való beszélgetésre, már ő is készen állt.
    Így persze nem volt az igazi. Sokkal szórakoztatóbb volt otthon beszélgetni a háromdimenziós képtankban parádézó, színes Alberttel, mint a Hícsí Mennyország lapos, fekete-fehér képernyőjén pislákolóval. De addig, amíg a Földről föl nem juttatnak még egy csomó pótberendezést, ez volt minden, ami a rendelkezésemre állt, de lényegében ugyanaz az Albert volt, és ez a legfontosabb.
    – Örülök, hogy ismét láthatlak, Robin – üdvözölt, felém bökve pipája szárával. – Gondolom, tisztában vagy vele, hogy legkevesebb egymillió üzenet vár rád.
    – Várhatnak még egy kicsit. – Különben már eddig is kaptam vagy egymilliót, legalábbis úgy tűnt. Leginkább arról szóltak, hogy mindenki rettenetesen izgult értünk, de végül is örülnek a sikereinknek.
    S az sem utolsó, hogy roppant gazdag lettem megint. – Legelőször arra vagyok kíváncsi – jelentettem ki –, amit te mondhatsz el nekem.
    – Magától értetődik, Robin. – Kiverte pipájából a hamut, szemét közben sem véve le rólam. – Nos akkor – folytatta –, lássuk először a technológiai részt. Már ismerjük a hícsí vezérlőmű általános technoelméletét, és közel járunk a fénysebességnél gyorsabb rádió titkának megfejtéséhez. Ami pedig a Holt Emberek információtárolóinak meg hasonlóknak a kérdését illeti, amint arról bizonyára már értesültél – kacsintott felém –, goszpozsa Lavorovna-Broadhead már úton van, hogy csatlakozzék hozzád. Magunk között, remélem, hogy e téren is hamarosan jelentős eredményekre jutunk. Néhány napon belül egy önkéntes csapat indul útnak a tápanyaggyárhoz. Csaknem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy azt is irányítani tudjuk majd, s ha így lesz, közelebbi pályára hozzuk további tanulmányozás végett, és talán megígérhetem a lemásolását is. Nem hinném, hogy a kisebb jelentőségű technikai apróságokról most rögtön szeretnél tájékozódni.
    – Hát, nem igazán – feleltem. – Legalábbis nem ebben a pillanatban.
    – Akkor – bólogatott pipáját újratömködve – hadd avassalak be néhány elméleti elképzelésbe. Legelőször is itt van a fekete lyukak kérdése. Egyértelműen meghatároztuk azt, amelyben egyik barátod, Gelle-Klara Moynlin tartózkodik. Azt hiszem, lehetséges lenne odaküldeni egy hajót, amely nagy valószínűséggel, jelentősebb sérülés nélkül meg is érkezik céljához. A visszatérése azonban már egész más probléma. Úgy látszik, hogy a hícsí adattárakban sincs konyhakész recept arról, hogyan hozhatnánk ki bármit is egy fekete lyukból. Elmélet azért akad. De ha valaki gyakorlatba óhajtaná átültetni ezeket a teóriákat, az írhatna az íróasztalfiókjának. Méghozzá sokat. Nem mernék konkrét eredményeket ígérni kevesebb mint, mondjuk, évek alatt. Valószínűbb az évtizedes távlat. Jól tudom – mondta bizalmasan előrehajolva –, hogy számodra ez rendkívül fontos, személyes probléma, Robin. Ezen túl döntően fontossá válhat valamennyiünk, úgy értem, hogy az emberek és a gépi intelligenciák számára egyaránt. – Még sohasem láttam ilyen komolynak a képét. – Ezenkívül – folytatta – a műtárgyatok, a Hícsí Mennyország útirányát szintén sikerült egyértelműen meghatározni. Mutathatok egy képet?
    Ez persze költői kérdés volt. Nem feleltem, de nem is várt rá választ. Lecsusszant a lapos képernyő egyik sarkába, miközben megjelent az említett kép. Olyan volt, mint egy fehér ecsetvonás, egy műkedvelő által pingált török félhold. Nem is volt szimmetrikus. Maga a félhold az egyik oldalra húzott, míg a kép többi része fekete maradt, kivéve egy halványan sziporkázó fénysávot, amely összekötötte a félhold két szarvát, mintegy homályos ellipszissé egészítve ki azt.
    – Nagyon kellemetlen, hogy ezt nem láthatod színesben, Robin. – Albert a képernyő sarkából pislogva sajnálkozott. – Inkább kékes, mint fehér. Nos, eláruljam, mit látsz? Keringő anyagot valami iszonyúan nagy objektum körül. A hozzád képest bal oldali anyagrész felénk közeledik, és elég gyorsan halad ahhoz, hogy fényt bocsáthasson ki magából. A jobb oldali rész távolodik, és hozzánk viszonyítva lassabban mozog. Amit látunk, nem más, mint sugárzássá átalakuló anyag, amint éppen egy, a mi galaxisunk középpontjában elhelyezkedő elképzelhetetlenül hatalmas fekete lyuk éppen magába szippantja.
    – Én úgy emlékszem, mintha a fénysebesség nem lenne relatív! – mérgelődtem.
    Albert ismét betöltötte az egész képernyőt.
    – Nem is az, Robin, viszont az ezt kibocsátó anyag pályasebessége az. Ez a kép az Átjáró adattárából származik, és a legutóbbi időkig nem sikerült lokalizálni a rajta látható objektumot. Most már azonban világos, hogy a galaxis központjában van, és bizonyos értelemben maga alkotja annak magvát.
    Megállt, hogy újratömje a pipáját, s közben állandóan engem nézett. Persze ez így nem egészen igaz. Volt egy pillanattöredéknyi kimaradás, amivel még Albert áramkörei sem tudtak mit kezdeni. Ha elmozdulok, a tekintete még egy picit oda irányul, ahol az előbb voltam, és ez elég a folytonos összhang megbomlásához. Nem szóltam közbe, s így, amikor sikerült életre keltenie a pipáját, nyugodtan folytatta:
    – Robin, néha nem vagyok biztos benne, mely információkat közöljek veled magamtól. Ha fölteszel nekem egy kérdést, az egészen más. Bármely általad javasolt tárgyban elmondok mindent, amit csak tudok róla, ameddig hallgatod. Azt is elmondom, mi hogyan lehet, ha egy hipotézisre vagy kíváncsi. Sőt magamtól is előállok hipotézisekkel, ha a programomban rögzített előírásoknak megfelelően ez indokoltnak tűnik. Goszpozsa Lavorovna-Broadhead egészen komplex normatív utasításokat táplált belém az ilyesféle döntések meghozatalához, de az egészet leegyszerűsíthetjük egyetlen szimpla képletté. Mondjuk, hogy É az adott hipotézis értéke. Tegyük föl, hogy V a helytállóságának valószínűsége. Amennyiben az ÉV komplex összege legalább eggyel egyenlő, akkor közölnöm kell veled, és közlöm is, az adott hipotézist. Ó, de ha tudnád, Robin, mennyire bonyolult dolog É vagy V pontos, számszerű értékének meghatározása! A mostani konkrét esetben például semmiképpen nem határozhatom meg a kérdéses hipotézis valószínűségének értékét. A fontossága viszont igen nagy. Mindent figyelembe véve, akár még végtelennek is tekinthető.
    Ekkorra Albert már teljesen megizzasztott. Egyet tudok biztosan Albert beprogramozásáról, mégpedig azt, hogy minél tovább beszél valamiről, annál kevésbé hiszi el, hogy tetszik is nekem.
    – Albert! – veszítettem el végül a türelmemet –, a pokolba is! Gyerünk tovább!
    – Magától értetődik, Robin – felelte bólogatva, de látszott rajta, hogy nem szereti, ha sürgetik –, először is hadd szögezzem le, hogy ez az elképzelés nem csupán a mai asztrofizikai ismereteinknek felel meg, méghozzá elég magas szinten, hanem választ ad néhány más, fontos kérdésre is. Például arra, hová igyekezett éppen a Hícsí Mennyország, amikor sikerült megfordítanotok, és arra is, miért tűntek el a hícsík maguk. Mielőtt magát a hipotézist eléd tárnám, kénytelen vagyok még egyszer végigfutni a következő négy fontos ponton.
    Először: a Cingár Jim által „áldatlan” számoknak nevezett mennyiségek. Ezek numerikus mennyiségek, főként az úgynevezett „dimenziótlan” kategóriából, mivel bármilyen mércével mérve ugyanazt az eredményt adják. Az elektron és a proton tömegének egymáshoz való viszonyulása. A Dirac-szám az elektromágneses és a gravitációs erő közötti különbség kifejezése. Az Eddington-féle finomszerkezeti állandó. És így tovább. Ezeket a számokat igen nagy pontossággal ismerjük. Amit nem tudunk, az az, hogy miért éppen olyanok, amilyenek. Mondjuk a finomszerkezeti állandó miért nem 150, 137 plusz helyett? Ha értenénk is az asztrofizikához, ha lenne róla egy komplett elméletünk… abból ezeket a számokat is simán levezethetnénk. Van ugyan máris elég jó elméletünk, de abból nem tudjuk levezetni az áldatlan számokat. Miért? Nem lehetséges – morfondírozott Albert bánatosan –, hogy ezek a számok valahogyan selejtesek?
    Megengedett magának egy-két szippantást a pipájából, azután föltartotta a két ujját.
    – Kettő. Mach elmélete. Ez is elég fontos kérdésnek bizonyult, de talán valamivel könnyebb lesz. Boldogult elődöm – mondta sebesen pislogva, talán ezzel is azt bizonygatva nekem, hogy ez a kérdés könnyebben legyűrhető –, szóval boldogult elődöm megajándékozott bennünket a relativitás elméletével, amelyet az egyszerűség kedvéért úgy is megfogalmazhatunk, hogy minden viszonyul valahogy valami máshoz, az egy fénysebességet kivéve. Amikor otthon tartózkodsz, Robin, a Tappan-tónál, a súlyod körülbelül nyolcvanöt kilogramm. Más szavakkal: ez annak mértéke, amilyen vonzást gyakoroltok egymásra, te és a földgolyó. Tehát bizonyos értelemben ez a te súlyod a Földhöz viszonyítva. Van itt egy másik jelenségünk is, a „tömeg”. A tömeg méréséhez a legmegfelelőbb eszköz az az erő, amely egy tárgynak, mondjuk a te testednek nyugalmi állapotból történő elmozdításához szükséges. Általában úgy vélekedünk, hogy a „tömeg” és a „súly” lényegében azonos, és a Föld felszínén ez így is van, de föltevésünk szerint a tömeg az anyagnak lényegi jellemzője, míg a súly mindig valami máshoz viszonyul. Ám – kacsintott rám megint – végezzünk el egy képzelt kísérletet, Robin. Tételezzük föl, hogy te vagy az egyetlen tárgy az egész világmindenségben. Más anyag nem is létezik. Akkor mennyi lenne a súlyod? Semennyi! És mennyi lenne a tömeged? Hohó, ez itt a kérdés! Tegyük föl, hogy van egy kis háti rakétád is, és úgy határozol, hogy fölgyorsítod magad. Akkor megállapítod a gyorsulásod mértékét, és összehasonlítod az eléréséhez szükséges erővel, s lám, már ki is jött a tömeged, nem igaz? Neem, Robin. Nem jött ki semmi. Mivel nincsen semmi, amihez a mozgásodat viszonyíthatnád. A „mozgás” mint elméleti koncepció értelmetlen. Ennélfogva a tömeg… Mach elmélete szerint valamiféle külső rendszertől függ. Mach úgy vélte, hogy ez utóbbi az, amit általában „az univerzum totális hátterének” nevezünk, és ennek van jelentése. Továbbá, Mach elméletének megfelelően, ahogy az én boldogult elődöm és mások továbbfejlesztették, ugyanez a helyzet az anyag többi „lényegi” tulajdonságával, az energiával, a térrel, s végső soron az „áldatlan számokkal” is. Mi van? Talán fárasztalak, Robin?
    – Arra ez egyszer mérget vehetsz, Albert – mordultam föl –, de csak folytasd!
    Elmosolyodott, és fölemelte három ujját.
    – Három! Az, amit Henrietta X pontnak nevez. Biztosan emlékszel rá, hogy Henrietta megbukott a doktori vizsgáján, de én tanulmányoztam az értekezését, és meg is mondhatom, mit akart bizonyítani vele. A Nagy Bumm után, amely mai ismereteink szerint a világmindenség kezdetét jelentette, az univerzum még három másodpercig viszonylag egységes, rendkívül forró és tökéletesen szimmetrikus volt. Henrietta a disszertációjában hosszan idéz egy Tong B. Tang nevű régi Cambridge-i matematikust és másokat. Állításaik lényege, hogy e pillanat után, amelyet Henrietta X pontnak nevez, ez a szimmetria „megmerevedett”. Mindazok az állandók, amelyeket ma megfigyelhetünk, ennél a pontnál állandósultak. Az összes áldatlan szám. Az X pont előtt ezek nem is léteztek. Csak azóta vannak, viszont azóta változatlanok.
    Így tehát az X ponttal jelzett időben, vagyis a Nagy Bumm kezdetétől számított harmadik másodpercben történt valami. Lehetett ez egy teljes véletlen esemény, mondjuk, valami örvény a táguló anyagfelhő belsejében.
    De éppígy lehetett szándékos is.
    Itt Albert elhallgatott, és egy darabig pöfékelve nézett felém. Miután nem reagáltam, fölsóhajtott, és fölmutatta négy ujját.
    – Négy! És egyben az utolsó, Robin. Bocsáss meg ezért a hosszú bevezetőért! Az utolsó pont Henrietta tétele a „hiányzó tömegről”. Úgy látszik, hogy az univerzumban nincs elegendő anyag a Nagy Bumm egyébként egészen elfogadható elméletének igazolásához. E ponton Henrietta végrehajtott egy hatalmas bakugrást a disszertációjában. Azt állította, hogy a hícsík rájöttek, hogyan teremthetnek anyagot, és hogyan semmisíthetik meg azt. Ebben, mint azóta kiderült, végül is igaza volt, bár részéről akkor nem volt több találgatásnál, ám a tudósok, akik előtt az értekezését védte, igen gyorsan rátámadtak a föltételezésére. Akkor végrehajtott még egy ugrást. Állította, hogy a hícsík máris előidézték bizonyos mennyiségű anyag eltűnését. Nem, mondjuk egy hajónyit… és ha csak sejtette volna, mennyire igaza van! Igen nagy mennyiségben. Valójában univerzális méretekben. Föltételezte, hogy a hícsík tanulmányozták az áldatlan számokat, ahogyan mi is, aminek alapján néhány valószínűnek tűnő következtetésre jutottak. Itt egy kicsit kacifántossá válik a dolog, Robin, úgyhogy kérlek, nagyon figyelj, de már majdnem a célnál vagyunk.
    Azt tudod, hogy ezek az alapvető állandók – olyanok, mint az áldatlan számok – határozzák meg, hogy létezhet-e élet az univerzumban. Persze igen sok egyéb jelenség mellett. Ugyanakkor, ha némelyikük egy kicsivel nagyobb vagy kisebb lenne, az élet sem jöhetett volna létre. Világos ennek az állításnak a logikai következménye? Azt hiszem, érted. Ez egy egyszerű szillogizmus. Fő premissza: az „áldatlan számok” nem valamely természeti törvény következményei, és ha X pontnál valami más eseményre került volna sor, akkor mások is lehetnének. Mellékpremissza: ha egy bizonyos irányban különböznének, akkor az univerzum kevésbé volna barátságos az élet iránt. No és a következtetés? Ó, igen, ez a veleje az egésznek! Következtetés: ha egy bizonyos másik irányban térnének el, az univerzum barátságosabb lehetne az élet iránt.
    Albert itt elhallgatott, csak nézett rám, és szövetpapucsába nyúlva vakargatta lábán a tyúkszemeket.

Nem tudom, akkor melyikünk győzte volna tovább türelemmel. Én lázasan próbáltam megemészteni jó pár nehezen emészthető kérdést, a jó öreg Albert pedig időt adott ehhez az emésztéshez. Mielőtt bármelyikünk dűlőre jutott volna, Paul Hall trappolt be a cellába, amelyet magaménak neveztem ki.
    – Vendégek! Hé, Robin! Látogatóink érkeztek! – kiabálta.
    Természetesen legelőször Essie jutott eszembe. Már beszéltünk egymással. Tudtam, hogy útban van a Kennedy-kilövőállomás felé, ha ugyan már nem érkezett oda, és várja, hogy a pályánk végleg beálljon és ő fölszállhasson. Először Paulra, azután az órámra néztem.
    – Még nincs itt az ideje – mondtam, mivelhogy még tényleg korai lett volna.
    Teli szájjal vigyorgott.
    – Csak jöjjön és nézze meg a szerencsétlen fattyúkat! – vihogta.
    Háát, valóban azok voltak. Hatan bepréselődve egy ötfős hajóba. Alig huszonnégy órával azután lőtték ki őket az Átjárótól, ahogy én kereket oldottam a Holdról. Elég fegyver volt náluk, hogy akár egy hadosztálynyi Legvénebbel is elbánjanak. Készek voltak a megmentésünkre és némi zsákmány megszerzésére is. Végigszáguldották az űrt a Hícsí Mennyország után, annak hűlt helyén megfordultak, és visszafelé is megtették az utat. Valahol útközben el kellett jönnünk mellettük anélkül, hogy észrevettük volna őket. Szerencsétlen fattyúk! Persze derék legények voltak valamennyien, önkéntesek egy olyan útra, amely még az Átjáró normái szerint is kockázatosnak ígérkezett. Megígértem nekik, hogy megkapják a részüket a nyereségünkből – volt elég bőven, csak föl kellett vennünk. Nem az ő hibájuk, hogy nem volt szükségünk rájuk, különösen, ha arra gondolok, mennyire kellettek volna, ha mégiscsak segítségre szorulunk.
    Ezért tehát szívélyesen fogadtuk őket. Janine büszkén mutogatta nekik a birodalmunkat. Wan vigyorogva és altatópisztolyával hadonászva mutatta be őket az új behatolók áradatával szemben megrökönyödötten álló Véneknek. Miközben mindez a zsivajgás elcsöndesedett, rájöttem, mi hiányzik e pillanatban a legjobban: némi harapnivaló és egy kis alvás. Mindkettőről gondoskodtam magamnak.
    Fölébredve elsőként arról értesültem, hogy Essie már úton van felénk, de egy ideig még nem érkezik meg. Egy darabig csak csámborogtam föl-alá, megpróbálván visszaemlékezni mindarra, amit Alberttől hallottam, gondolatban magam elé képzeltem a Nagy Bumm pillanatát és azt a kritikus, harmadik másodpercbeli pillanatot, amikor egyszerre minden megfagyott… de bevallom, nem sok sikerrel. Ezért végül megint csak fölhívtam Albertet.
    – Hogy érted azt, hogy barátságosabb?
    – Ó, Robin – mondta azonnal, soha semmi sem okozott neki igazi meglepetést –, ez az a kérdés, amelyre nem tudok megfelelni! Különben még nem ismerjük teljességükben az univerzum Mach szerinti kiterjedéseit sem, de meglehet… meglehet – a szeme sarkában összefutó ráncokból láttam, hogy valami szívderítőt keres számomra –, talán a halhatatlansággal! Esetleg a szerves agyvelő gyorsabb elemzőképességével, vagyis magasabb intelligenciával. Talán csak azzal, hogy több, az életnek jobb föltételeket biztosító bolygó jött volna létre. A föntiek bármelyike. Vagy éppen mind egyszerre. A lényeg az, hogy elméletileg elfogadjuk az ilyen „barátságosabb” körülmények létezésének lehetőségét, és mindebből le is vonhatjuk a további elméleti következtetéseket. Henrietta ezt meg is tette. Sőt még egy kicsivel tovább is ment. Tegyük fel, hogy a hícsík (vetette fel ő), akik valamicskével többet tudnak nálunk az asztrofizikáról, végül megállapították ezeket a kedvezőbb mutatókat, és nekiláttak, hogy megvalósítsák őket. Nos, akkor az egyik megoldás az lett volna, hogy a világmindenséget visszajuttatják őseredeti állapotába, és akkor egy új Nagy Bummal ismét beindítják! Hogyan történhetne meg ez? Amennyiben az anyag létrehozható, meg is semmisíthető… könnyű eset! Bűvöljük meg jól! Állítsuk le a terjedését. Indítsuk be újbóli zsugorodását. Azután valahogy maradjunk kívül a zsugorodás központján, várjuk meg, míg újból berobban… és akkor e tömbön kívülről tegyük meg azt, amit meg kell tennünk az univerzum dimenziótlan alapszámainak megváltoztatása érdekében, mégpedig úgy, hogy az újonnan megszületendő univerzum… milyen is legyen?… nevezzük paradicsominak!
    A szemem szinte kiugrott.
    – És ez lehetséges?
    – Neked vagy nekem? Most? Nem! Abszolút elképzelhetetlen. Még a nyitját sem tudjuk, hol kellene kezdenünk.
    – Nem neked vagy nekem, te fafej! Hanem a hícsíknek!
    – Ó, Robin – mormolta gyászos képpel –, ugyan ki tudhatná? Fogalmam sincs, hogyan tehetnék meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetik. Én még azt sem tudom kitalálni, hogyan manipulálhatnánk az univerzumot, hogy a legjobb jöjjön ki belőle. De ez nem is lenne mindenképpen szükséges. Föl kell tételeznünk, hogy rendelkezhetnek valamilyen, nos, gyakorlatilag örökkévaló létformával. Ez viszont a dolog egyszeri végrehajtásához is elengedhetetlen. Ha viszont örök életűek, akkor akár ötletszerű próbálkozásokat is folytathatnak mindaddig, míg el nem jutnak a kívánt univerzumig.
    Egy pillanatig elgondolkodva nézte kihűlt pipáját, majd begyömöszölte az inge mellényzsebébe.
    – Eddig jutott el Henrietta disszertációjának bemutatásában, amikor aztán tényleg rávetették magukat. Mert egyben azt is kijelentette, hogy a „hiányzó tömeg” még azt is bizonyíthatja, hogy a hícsík valóban hozzáláttak az univerzum szabályos fejlődésmenetének manipulálásához; valójában azt mondta, hogy a külső galaxisokból távolítanak el bizonyos mennyiségű anyagot, ezzel gyorsítva föl az összeomlásukat. Lehet, arra is gondolt közben, hogy a központba viszont anyagot juttatnak… mármint ha egyetlen központ létezik. És azt is kimondta, hogy ez megmagyarázhatja, miért távoztak el a hícsík. Beindították a folyamatot, gondolta Henrietta, azután elvonultak, hogy elrejtőzzenek valahová, valamilyen időtlen állapotba, mondjuk, valami nagy fekete lyukba. Ott kivárhatják, míg az események végbemennek, és akkor tettrekészen előbújhatnak, hogy újrakezdjenek mindent megint. No, ekkor csaptak össze feje fölött a hullámok! Nem is csoda. El tudsz képzelni egy rakás fizikaprofesszort, amint szembekerül egy ilyen problémával? Azt tanácsolták szegénynek, hogy asztrofizika helyett inkább próbáljon meg hícsí pszichológiából fokozatot szerezni. Kijelentették, hogy elképzeléseken és találgatásokon kívül semmit sem mutat föl… az elméletnek semmiféle ellenőrzési lehetőségét, csupán egy hipotézist. Ráadásul meg voltak győződve az utóbbi hibás voltáról. Így tehát elutasították az értekezését, nem kaphatta meg a doktori fokozatát, ezért aztán fogta magát, és elment az Átjáróhoz földerítőnek, hogy ott végezze, ahol… a halálban. És – folytatta Albert elgondolkodva, pipáját ismét előhúzva – magam is azt gondolom, Robin, hogy tévedett, vagy legalábbis felületes volt. Nagyon halvány elképzeléseink lehetnek csak arról, hogyan befolyásolhatják a hícsík az anyag sorsát a miénken kívül más galaxisokban is, márpedig Henrietta a teljes világmindenségről beszélt.
    – És te sem vagy biztos a dologban?
    – A legcsekélyebb mértékben sem, Robin.
    – De talán egy szarházi elképzelésed csak akad! – üvöltöttem rá.
    – Magától értetődik, Robin – válaszolta sötéten –, de csak annyi, semmi több. Nyugodj meg, kérlek. Lásd be, hogy nem jók a nagyságrendek. Mindannak alapján, amit tudunk, az univerzum túlságosan hatalmas. Az idő meg túl rövid. A hícsík alig egymillió évvel ezelőtt jártak errefelé, a világmindenség terjedésének időszaka pedig ennek legalább húszezerszerese… a zsugorodási idő sem igen tehető kevesebbre. Matematikailag csekély a valószínűsége, hogy pontosan azt az időt választották volna, hogy megjelenjenek, ha úgy lenne.
    – Megjelenjenek?
    Albert köhintett.
    – Kihagytam egy lépést, Robin. Van itt még egy hipotézis, lényegében a sajátom. Tegyük föl, hogy ezt a világot már a hícsík építették. Továbbá azt, hogy ők maguk egy kevésbé barátságos univerzumban fejlődtek ki. Azt persze nem szerették, ezért összeroppantották, hogy újat csinálhassanak, és mi most ebben az újban élünk. És ez nem is olyan rosszul sikerült, magad is tudhatod. Meglehet, hogy előjöttek, körülnéztek és megállapították, hogy pontosan ilyet akartak. Most pedig a földerítőik visszamentek, hogy előhívják a többieket is.
    – Az isten szerelmére, Albert!
    Megnyugtató hangon folytatta:
    – Nem mondanám el mindezeket a dolgokat, Robin, ha nem lennék kénytelen. De ez is csupán egy föltevés. Nem hiszem, hogy el tudnád képzelni, milyen nehéz számomra ilyen hipotézisek kialakítása. Nem is lennék rá képes, hacsak… no de lássuk a lényeget! Van egy lehetséges módja annak, hogy valaki túlélje egy világegyetem összeroppanását és az ezt követő új Nagy Bummot, éspedig az, ha olyan helyre vonul vissza, ahol gyakorlatilag megáll az idő. Miféle hely lehet ez? Nos, egy fekete lyuk. Egy hatalmas fekete lyuk. Elég nagy ahhoz, hogy kvantumkiáramlás által se veszítsen a tömegéből, s ezáltal az örökkévalóságig megmaradhasson. Én tudom, Robin, hol található egy ilyesféle fekete lyuk. A tömege körülbelül tizenötezerszer nagyobb a mi Napunkénál. A hely pedig a mi galaxisunk középpontja. – Albert az órájára pillantott, és megváltozott az arckifejezése. – Ha a számításaim megközelítőleg pontosak, akkor a feleségednek körülbelül most kell megérkeznie, Robin.
    – Ide figyelj, Einstein! Az első dolga pedig az lesz, hogy téged átír!
    Albert kacsintott.
    – Már meg is tette, Robin – közölte –, és az egyik új dolog, amire megtanított, az, hogy szükség esetén valami tréfás vagy személyesen elismerő megjegyzéssel próbáljam oldani a felgyülemlett feszültséget.
    – Ezzel azt mondod, hogy nekem most robbanásig feszültnek kell lennem?
    – Nos, nincs rá igazi okod, Robin – nyugtatgatott. – Mindez kizárólag elméletben van így… már ha egyáltalán így van. És az emberélet mércéjével mérve jó messze. Bár az is lehet, hogy nem. Az a fekete lyuk a galaxisunk közepén az egyik lehetséges hely, ahová a hícsík visszavonulhattak, és egy hícsí hajó utazási sebességében gondolkodva nincs is olyan messze. És ugye említettem már, hogy sikerült megállapítanunk, hová irányította a Legvénebb birodalma pályáját? Hát oda, Robin. Egyenesen a felé a fekete lyuk felé igyekezett, amikor megfordítottátok!

Hetekkel előbb meguntam már a Hícsí Mennyországot, mint Essie. Egész életében rengeteg időt töltött gépi intelligenciák társaságában. Őt magát viszont nem untam meg, így azután maradtam mindaddig, amíg el nem ismerte, hogy minden fölhasználható információt összeszedett már flopszalagjaira. Ezután negyvennyolc órán belül máris otthon voltunk a Tappan-tónál. Kilencven perccel később becsattogott Wilma Liederman, táskájában cipelve mesterségének minden eszközét, hogy megvizsgálja Essie-t a lábujja körme hegyéig. Nem idegeskedtem. Magam is meggyőződtem róla, hogy Essie rendben van, s amikor a vizsgálat végeztével Wilma beleegyezett, hogy velünk tart egy italra, maga is így nyilatkozott. Azután arról a gyógygépezetről akart elbeszélgetni, amely Wan erőnlétéről gondoskodott egész felnövekedése alatt. Mielőtt elment volna, még egymillió dolláros kutatási-fejlesztési céget is létrehoztunk az ő elnökletével a rejtélyes szerkezet felhasználhatóságának kiderítésére… ilyen egyszerűek a dolgok! Ilyen egyszerűen megy minden, föltéve, hogy minden az ember szándékainak megfelelően alakul.
    Illetve majdnem minden. Még mindig bennem motoszkált az a kellemetlen érzés a hícsíkkel kapcsolatban (ha tényleg ők voltak azok), akik ott lapítanak a galaxis középpontjában (már ha tényleg ott vannak). Ha Albert azt bizonygatta volna, hogy a hícsík már jövőre előjönnek tüzet okádva és mindent lerombolva (vagy hogy egyáltalán előjönnek), nos, akkor minden okom meg lett volna a pokoli aggodalomra. Ha tíz vagy akár száz évet emleget, akkor is legkevesebb mélységes aggodalom vagy teljes kétségbeesés keríthetett volna hatalmába. De amikor az embernek csillagászati időkkel van dolga… nos, pokolba az egésszel! Ugyan hogy aggódhat az ember olyasmi miatt, ami esetleg jó milliárd év múlva következik majd be?!
    Az aggodalmam mégsem akart elmúlni sehogy.
    Miután Wilma elment és vacsorához ültünk, egész idő alatt nyugtalanított a dolog. Később, amikor behoztam a kávét, Essie már ott ücsörgött csábos tréningruhájában a kandalló előtt, hosszú haját fésülgette, fölpillantott rám, és így szólt:
    – Tudod, Robin, nem is olyan biztos, hogy bekövetkezik a dolog!
    – Hogy lehetnél biztos benne? Azoknak a hajóknak a memóriájában tizenötezer hícsí objektum koordinátái vannak betáplálva. És mi ugyan mennyit azonosítottunk eddig közülük? Alig százötvenet, és azok egyike volt csak maga a Hícsí Mennyország. A nagy számok törvénye szerint még vagy száz olyannak kell lennie valahol, és ki tudja, egyikük nem nyargal-e éppen a hícsíkhez, hogy tudassa velük, mivel foglalkozunk mi?
    – Kedves Robin – dorombolta Essie, orrát barátságosan a térdemhez dörgölve –, idd meg nyugodtan a kávédat. Semmit sem értesz a statisztikai matematikához, és különben is, ki lenne annak megmondhatója, hogy egyáltalán ártani akarnának-e nekünk?
    – Nem is kellene, hogy akarjanak! Nagyon jól tudom, mi történne, az isten szerelmére! Hiszen olyan nyilvánvaló. Ami a tahitiakkal, a tasmánokkal, az eszkimókkal, az amerikai indiánokkal történt; mindig is így volt, az egész történelem során. Egy magasabb kultúrával összeütköző nép szükségszerűen megsemmisül. Senki sem törekszik erre. Egyszerűen képtelenek fönnmaradni!
    – De mindig, Robin?
    – Ugyan, ne butáskodj már!
    – Komolyan mondom – erősködött Essie. – Ellenpélda: mi történt azután, hogy a rómaiak fölfedezték a gallokat?
    – Az, hogy még a szart is kihódították belőlük, az történt!
    – Igaz. Nem, csak nagyjából igaz! De azután, úgy kétszáz év múlva, ki kit hódított meg, Robin? A barbárok hódították meg Rómát, Robin!
    – Én nem holmi hódításokról beszélek. Én a faji kisebbségi komplexusról beszélek! Mi történik bármely fajjal, amely egy nála értelmesebbel kénytelen együtt élni?
    – Hát, különböző körülmények között más-más történik velük, Robin. A görögök értelmesebbek voltak a rómaiaknál. A rómaiak soha életükben nem találtak ki semmi újat, kivéve néhány dolgot, amivel építhetnek vagy ölhetnek. A rómaiak nem voltak gondolkodók. Még otthonaikban is görögöket alkalmaztak, akik költészetre, történelemre és más tudományokra tanították őket. Rabszolgákként. Kedves Robin – folytatta, letéve kávéscsészéjét és közelebb telepedve hozzám –, a bölcsesség valamiféle forrás. Mondd csak, ha valami információra van szükséged, ugyan kihez fordulsz érte?
    Egy percig elgondolkodtam a dolgon.
    – Háát, legtöbbször Alberthez – ismertem el végül. – Értem én, amit mondasz, de ez mégiscsak más. Egy komputernek az a dolga, hogy többet tudjon, és bizonyos értelemben gyorsabban gondolkodjon nálam. Ez az egész létezésük célja!
    – Pontosan, Robin drágám. Ám ahogy én látom, egyáltalán nem semmisített meg téged. – Arcát az enyémhez dörgölte, aztán kihúzta a derekát. – Megint nyughatatlan vagy – állapította meg. – Most éppen mihez lenne kedved?
    – Milyenek az esélyeim? – kérdeztem, és felé hajoltam, de megrázta a fejét.
    – Nem, ne ezt! Legalábbis nem ebben a percben. Ne nézzünk meg valami PV-műsort? Fölvettem a híradó egy részét, amikor ti Wilmával pusmogtatok. Arról, hogy a kis barátaitok meglátogatják az őshazájukat.
    – Ó, a Vének Afrikában? Már láttam őket délután. – Valami helyi főhaladász úgy vélte, jót tenne a népszerűségének, ha megmutatnák a Véneknek az Olduvai hasadékot. És igaza lett. A Véneknek ugyan egyáltalán nem tetszett a dolog, utálták a hőséget, ingerülten makogtak egymásnak a rájuk kényszerített fotózás miatt, és a repülőút sem volt számukra valami élvezet. De komoly újdonságnak számítottak. Éppen úgy, ahogy ugyanakkor Paul és Lurvy Dortmundban, ahol Lurvy apjának mauzóleumát akarták tető alá hozni, mire az öreg maradványai megérkeztek a tápanyaggyárból. Akárcsak Wan, aki meggazdagodott a „Hícsí Mennyországból való fiú” PV-föllépések tiszteletdíjaiból. Mint Janine, akinek pompás időtöltést jelentett, hogy végre hús-vér valóságukban találkozhat énekes sztár levelezőpartnereivel. És velem sem volt más a helyzet. Valamennyien fürödtünk a pénzben és a hírnévben. Hogy ők mit hoznak ki végül az egészből, azt el sem tudtam képzelni. De az világossá vált számomra, hogy magam mit akarok.
    – Végy föl egy szvettert, Essie – mondtam a feleségemnek. – Gyerünk, sétáljunk egyet!
    Kézen fogva leballagtunk a jéghideg víz partjára.
    – Oda nézz! Havazik! – kiáltott föl Essie, föltekintve az odafönt, vagy hétszáz méter magasságban feszülő buborékra. Általában nem látszik ilyen világosan, de ma este a beroppantásával fenyegető hó és jég leolvasztásán ügyködő hősugárzók fényében, tejfehér kupolaként borult fölénk, visszaverve a felszínről származó fényeket és hosszan elnyúlva körös-körül a látóhatáron.
    – Nem fázol?
    – Talán csak itt, a víz mellett – borzongott meg Essie. Följebb kapaszkodtunk hát a lejtőn, a szökőkút melletti kis pálmaligethez, és leültünk egy padra, hogy elgyönyörködjünk a Tappan-tó felszínén csillogó villanásokban. Kényelmes helyünk volt ott. A burok alatt sohasem hűl le igazán a levegő, de odalent a víz maga a Hudson folyó, amely vagy hét-nyolcszáz kilométert fut a szabadban, mire elérkezik a Palisades-gáthoz, és telente néha át-átbukik egy jégtábla a peremén, hogy leúszva hozzádörgölődjék a csónakházunk oldalához.
    – Elgondolkodtam, Essie – fordultam hozzá.
    – Tudom, Robin – emelte rám a szemét.
    – A Legvénebbről. Arról a gépről.
    – Ó, valóban – húzta föl a lábát a szökőkútból permetező víztől nedves fűről. – Igazán pompás gépezet – bátorított. – Egészen kezes, mióta kihúztátok a méregfogát. Ha nincsenek külső érzékelői, mozgásképtelen, és nem férhet hozzá semmiféle adatforráshoz… igen, egészen szelíd.
    – Annyit szeretnék csak megtudni – folytattam –, hogy tudnál-e valami ilyesmit szerkeszteni egy emberi lény számára?
    – Ó! – sóhajtott föl Essie. – Hmm! Igen, azt hiszem, tudnék. Persze kellene hozzá egy kis idő, jó csomó pénz, de tudnék.
    – És megőrizhetnél benne egy emberi személyiséget… úgy értem, miután az illető meghalt? Mondjuk úgy, ahogy a Holt Embereket tárolták?
    – Annál lényegesen jobban, mondhatnám. Bizonyos nehézségekkel. Főként biokémiai jellegűekkel… de ez nem az én területem. – Hátradőlt, föltekintett a fejünk fölött sziporkázó buborékra, és elgondolkodva folytatta: – Amikor egy számítógépes programot készítek, Robin, beszélek ahhoz a komputerhez, ilyen vagy olyan nyelven. Megmondom neki, hogy micsoda, és mi lesz a feladata. A hícsí programozás nem egészen ilyen. Alapja az agy közvetlen biokémiai letapogatása. A Vének agya biokémiai szempontból nem egészen olyan, mint a tiéd vagy az enyém, ezért a Holt Emberek tárolása messze nem tökéletes. Viszont a Vének még sokkal távolabb esnek a hícsíktől, akik eredetileg a módszert maguknak kialakították. A hícsíknek sikerült a folyamatot minden látható nehézség nélkül átültetniük, ennélfogva a dolog lehetséges. Igen. Amikor meghalsz, az agyad beolvasható lesz egy ilyen gépbe. Azt azután föltehetjük egy hícsí hajóra, és kilőhetjük a Nyilas YY fekete lyuk felé, ahol köszöntheti majd Gelle-Klara Moynlint, és megmagyarázhatja neki, hogy a baleset nem a te hibád volt. Efelől akár a szavamat veheted, csak nem szabad még meghalnod… mondjuk öt-nyolc évig, hogy elvégezhessük a szükséges kutatásokat. Ezt az egyet ígérd meg nekem, oké?
    Néha előfordul, hogy valami annyira meglep, hogy azt sem tudom, mit csináljak, sírjak, megdühödjek vagy éppen nevessek? Ebben az esetben talpra szökkentem, és lebámultam az én drága feleségemre. Aztán rájöttem, hogy mit kell tennem, és fölkacagtam.
    – Néha egészen megdöbbentesz, Essie – sóhajtottam.
    – De miért, Robin? – Előrenyúlt és megfogta a kezemet. – Tegyük föl, hogy éppen fordítva van. Képzeld el, hogy én vagyok az, aki sok évvel ezelőtt átesett egy megrázó, személyes tragédián. Pontosan olyanon, amilyen a tiéd, Robin. Amelyben valaki, akit én nagyon szerettem, igen súlyos helyzetbe került, olyannyira, hogy többé sohasem láthattam, és nem magyarázhattam meg neki, mi történt valójában. Nem gondolod, hogy én is szeretnék legalább egyszer beszélni vele valami módon, és elmondani neki, hogy érzek iránta?
    Már válaszolni akartam, de Essie fölállt, és ajkamra tette az ujját.
    – Költői kérdés volt, Robin. Mindketten tudjuk a választ. Ha a te Klarád még él, biztosan nagyon szeretne valami hírt felőled. Ez kétségtelen. Tehát – folytatta –, íme a terv. Egyszer meghalsz, remélem, nem túl hamar. Agyad bekerül a gépbe. Talán magamnak is csinálok egy másolatot. Megengeded? De az egyik elrepül ahhoz a fekete lyukhoz, hogy megkeresse Klarát. Meg is találja, és azt mondja neki: „Klara kedvesem, ami történt, az ellen nem volt segítség, de szeretném, ha tudnád: az életemet adtam volna érte, hogy megmenthesselek.” És akkor, Robin, tudod, mit válaszol Klara annak a különös gépnek, amely egyszer csak megjelenik a semmiből, az ő ideje szerint talán csak néhány órával a történtek után?
    Nem tudtam! Az egészben az a legkínosabb, hogy nem tudtam! De nem mondhattam ki ezt, Essie nem adott rá esélyt.
    – Klara azt mondja majd: „Persze, Robin kedvesem, tudom, hogy megtetted volna. Mivel minden eddig megszületett ember közül te vagy az, akiben a legjobban bízom, akit a leginkább tisztelek és szeretek.” Tudom, hogy ezt mondaná, Robin, mert az ő esetében ez lenne az igazság. Akárcsak az enyémben.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet