7. A HÍCSÍ MENNYORSZÁG


Bárhová mozdult is el a hajóban, Lurvynak mindig a szeme elõtt volt a képernyõn látható kusza szürkés ábra. Semmi fölismerhetõt nem mutatott ugyan, de pontosan olyan semmi volt, amit már hosszú hónapok óta oly sokszor látott.
    Miközben fénysebességnél gyorsabban száguldottak a Hícsí Mennyország felé, teljesen egyedül voltak. Az univerzum üres volt körülöttük, eltekintve ettõl a sóderszerûen vibráló szürkeségtõl. Õk maguk voltak a világmindenség. Még a tápanyaggyárhoz vezetõ hosszú, unalmas utazás alatt sem vette körül õket ilyen magány. Legalább ott voltak a csillagok. Sõt a bolygók is. De a tau ûrben vagy miféle õrült térben száguldoztak a hícsí hajók, merültek alá, vagy oldalaztak fürgén… nem volt semmi. Utoljára akkor járt Lurvy ebben a kopár ürességben, amikor Átjáró-pilótaként végzett földerítõ feladatokat, de azok egyáltalán nem jelentettek kellemes emléket számára.
    Ez a hajó messze a legnagyobb volt, amelyet eddig látott. Az Átjáró legnagyobb hajójában öten fértek el. Ebben húsz vagy akár több személynek is jutott volna hely. Nyolc elkülönülõ részre tagolódott. Három teherszállításra szolgált (és Wan beszámolója szerint automatikusan töltõdött fel). A tápanyaggyár termékei kerültek bele, mialatt ott dokkolt. Kettõ pihenõhelyiségnek látszott, de nem emberi lények számára. Ha a falakból elõgördíthetõ „priccsek” valóban fekvõhelyek lehettek, mindenesetre kicsik lettek volna egy felnõtt embernek. Az egyik szobát Wan sajátjaként mutatta be, és fölajánlotta, hogy Janine ossza meg vele. Miután Lurvy megvétózta a gondolatot, Wan kelletlenül elfogadta a helyzetet, s így különváltan kvártélyoztak be: a fiúk az egyik, a lányok a másik helyiségbe. A hajó matematikai középpontjában elhelyezkedõ legtágasabb térség lekerekített végû hengerre emlékeztetett. Nem volt padlója vagy mennyezete, az irányt a vezérlõpult elé rögzített három ülõalkalmatosság határozta meg. Mivel a felület ívelt volt, az ülések enyhén egymás felé dõltek. Eléggé egyszerûek voltak, ugyanolyan formájúak, amilyeneket Lurvy korábban már hónapokig használt: két lapos fémlemez V alakban egymáshoz illesztve.
    – Az átjárói hajókon hevedereket feszítettünk ki közöttük – jegyezte meg Lurvy.
    – Mi az a „heveder”? – érdeklõdött Wan. Miután elmagyarázták neki, „Milyen nagyszerû ötlet!” fölkiáltással méltatta a megoldást. – A következõ útra magam is megcsinálom. Lophatok hozzá némi anyagot a Vénektõl.
    Mint mindegyik hícsí hajóban, a vezérlés itt is csaknem teljesen automatikusan mûködött. Vagy tucatnyi bütykös kerék sorakozott egymás mellett, és mindegyikhez egy bizonyos színû fényjelzés tartozott. Ha a kerekeket elforgatták (amit útközben senki sem tett volna meg, hacsak nem forgatja fejében az öngyilkosság szándékát), a fények színe és ereje megváltozott, önálló pászmákra és közöttük húzódó sötét spektrális sávokra bomlott. A pályára vonatkozó információk rejlettek ebben, de még Wan sem ismerte a jelentésüket, nemhogy a többiek. Viszont Lurvy Átjárónál eltöltött ideje óta, a földerítõk közül jó párnak az élete árán a nagy, központi agyak számottevõ ismereteket szedtek össze. Bizonyos színek jelenthettek valami figyelemre érdemeset. Mások a röppálya beállításából adódó célhoz vezetõ út hosszúságát mutatták. Megint másokat, méghozzá jó sokat abszolút tilalom övezett, mivel akik azok beállításával léptek be a fénysebességen túli térbe, örökre ott is maradtak. Vagy valahol másutt. Mindenesetre sohasem tértek többé vissza az Átjáróhoz. Szokásos tevékenységétõl és parancsnoki helyzetétõl megfosztva, Lurvy lefényképezte az irányítófények minden színelváltozását és a képernyõ ábráit. Az utóbbit még akkor is fotózásra érdemesnek tartotta, amikor nem volt rajta semmi. Egy órával azután, hogy elhagyták a tápanyaggyárat, a csillagok hamarosan egyetlen villódzó fényponttá sûrûsödtek össze. Ekkor érték el a fénysebességet. Valamivel késõbb még az a pontocska is eltûnt. A képernyõn megjelent az esõcseppek szabdalta sártenger ábrája, és úgy is maradt ezután végig.
    Wan számára a hajó nem volt több holmi iskolabusznál, amelyet oda-vissza furikázásaira használt, mióta csak elég nagy volt hozzá, hogy meghúzhatta az indítókart. Paul ezelõtt még sohasem járt hícsí hajó fedélzetén, ezért az elsõ néhány nap során teljesen magába roskadt. Persze Janine esetében is ez volt a helyzet, de mit számított még egy csoda az õ tizennégy esztendõs életében? Lurvy esete egészen más volt. Ez nagyobb változata volt azoknak a hajóknak, amelyeken utazva a „külsõ” karpereceit megszolgálta, és még egy s más kisebb értékes holmit, ám ezáltal ijesztõ is volt a szemében.
    Ez ellen nem tehetett semmit. Képtelen volt meggyõzni magát arról, hogy végül is ez sem több egy szokványos kiruccanásnál. Ehhez túl sok félelemmel telt el a szíve, amikor Átjáró-pilótaként száguldozott odakint a nagy ismeretlenben. Körbe-körbe vonszolta magát tágas, viszonylag tágas (csaknem százötven légköbméternyi) terében, és szorongott. Nem csupán a homokos képernyõ kötötte le a figyelmét. Ott volt az az aranyszínben fénylõ, embernyinél nagyobb rombusz, amelyrõl föltételezték, hogy az FTL hajtómûvet foglalja magában, s amelyrõl tudták, hogy nyomtalanul megsemmisül egy robbanásban, ha fölnyitják. Ott volt az a kristályos, üvegszerû spirál is, amely (senki sem tudta, mitõl) idõnként fölmelegedett, és apró, forró szikrákat szórt magából minden utazás elején, végén és közben is egy-két nagyon fontos pillanatban.
    Lurvy most pontosan ezt a közelgõ pillanatot várta. És amikor pontosan huszonnégy nap, öt óra és ötvenhat perccel a tápanyaggyártól való távozásuk pillanatát követõen az aranyspirál fölszikrázott és világítani kezdett, nem tudott magába fojtani egy nagy, megkönnyebbült sóhajtást.
    – Mi az, mi a baj?! – visított föl Wan gyanakvón.
    – Semmi, csak éppen félúton vagyunk – felelte Lurvy, rögtön rögzítve az idõpontot a hajónaplóban. – Ez a fordulópont, amit az ember mindig olyan szorongva vár egy hícsí hajó fedélzetén. Ha eléred ezt a felezõpontot úgy, hogy a létfönntartási tartalékaidnak csak a negyedét használtad el, akkor már tudhatod, hogy nem fogy majd el idõ elõtt, és nem halsz éhen a hazafelé vezetõ úton.
    Wan láthatóan megsértõdött.
    – Hát nem hiszel nekem, Lurvy? Mondtam, hogy nem halunk éhen.
    – Az azért mégiscsak jó, hogy látja is az ember – vigyorgott rá Lurvy, azután lefagyott arcáról a mosoly, mert arra gondolt, vajon mi várhat rájuk ennek az utazásnak a végén!

Így haladtak tovább, élve, ahogyan tudtak, napjában és fejenként legalább ezerszer mászva egymás idegeire. Paul sakkozni tanította Want, hogy figyelmét elterelje Janine felõl. A fiú pedig türelmesen – és egyre gyakrabban türelmetlenül – újra meg újra elszajkózta nekik mindazt, amit a Hícsí Mennyországról és annak lakóiról tudott.
    Annyit aludtak, amennyit csak bírtak. A Paulé melletti kifeszített hálózsákban Wan kamasznedvei zubogtak és fortyogtak. Izgett-mozgott és forgolódott a hajó szabálytalanul bekövetkezõ rándulásaikor, vágyva utána, hogy egyedül lehessen, és azt csinálhassa, amit úgy látszik, társaságban nem szabad… vagy éppenséggel arra vágyott, hogy Janine társaságában legyen, és vele mûvelhesse azokat a még kellemesebb dolgokat, amelyekrõl Cingár Jim és Henrietta mesélt neki. Számtalan alkalommal megkérdezte már Henriettától, mi a nõ szerepe ebben az együttlétben. Erre a kérdésre mindig válaszolt, még akkor is, ha különben nem volt beszédes kedvében. Viszont a legtöbbször oly módon, ami semmi segítséget nem jelentett a legényke számára. Akárhogyan kezdõdtek is a mondatai, csaknem mindig könnyes hangú nyavalygással végzõdtek, aljas megcsalatásairól a férje és Doris, az a lotyó által.
    Még azt sem tudta egészen biztosan, miben rejlik a fizikai különbség a férfi és a nõ között. A látott képek és a hallottak nem adtak róla megfelelõ magyarázatot. Az utazás vége felé kíváncsisága legyõzte a civilizáltságát, és könyörögve kérte Janine-t és Lurvyt, hogy akármelyikük, csak mutassa meg neki a maga valóságában. Megígéri, hogy hozzájuk sem ér.
    – És mi a fenének, te szutykos állat? – kérdezte Janine tárgyilagosan. Egyáltalán nem haragudott. Sõt mosolygott. – Várd ki az idõt, fiacskám, te is megkapod majd a magad esélyeit.
    De Lurvy nem szórakozott a dolgon, és amikor Wan méltatlankodva elvonult, hosszú beszélgetésbe elegyedett a húgával. Olyan hosszúba, amilyet Janine csak hajlandó volt elviselni.
    – De Lurvy, kedves – mondta végül a lány –, tudom én! Tudom, hogy még csak tizenöt éves vagyok… izé, leszek nemsokára… és Wan sem sokkal idõsebb. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad teherbe esnem, többévnyire a legközelebbi orvostól, mindazokkal a lehetséges bonyodalmakkal, amelyek fölmerülhetnek, és nem tudnánk mit kezdeni velük… egyszóval mindezzel tisztában vagyok. Azt hiszed, hogy még mindig csak az a kis kölyökhúgod vagyok! Nos, igazad van. De ugyanakkor a te kis okos kölyökhúgod is vagyok ám! Ha olyasmit mondasz, amire érdemes odafigyelnem, én oda is figyelek. Egyszóval hátrább az agarakkal, kedves Lurvy! – Elégedetten somolyogva odébb lökte magát, és Wan nyomába eredt, majd megfordult és visszasietett, hogy csókot nyomjon Lurvy képére. – Te meg a papa! – dünnyögte. – Néha igazán falra mászik tõletek az ember. De azért mégis nagyon szeretlek benneteket, és Pault úgyszintén.
    Mindez nem kizárólag Wan hibája. Lurvy jól tudta ezt. Mindannyiuknak rendkívül erõs volt az illata. Verejtékük és mirigyváladékaik elegendõ feromont tartalmaztak ahhoz, hogy akár egy szerzetest is fickóssá tegyenek, nemhogy egy ártatlan kamasz kölyköt! És ez egyáltalán nem Wan rovására írandó, sõt éppen ellenkezõleg! Ha a fiú nem erõsködik, nem cipelnek annyi vizet a fedélzetre. És ha nem így tesznek, még koszosabbak és izzadtabbak lennének, mint így, szigorúan kiporciózott szivacsmosakodásaik mellett. Ha jobban meggondoljuk, nagyon is sebtében hagyták maguk mögött a tápanyaggyárat. Payternek végül is igaza volt.
    Nagy meglepetésére Lurvy rádöbbent, hogy valójában hiányzik neki az öreg. Ebben a hajóban teljesen el voltak vágva bárminemû kommunikációs lehetõségtõl. Vajon mit csinálhat éppen most? Jól van-e még? Magukkal kellett hozniuk a hordozható biogenerátort… csak az az egy volt belõle, és négy embernek mégiscsak több szüksége lehet rá, mint egynek. De ha jobban megnézzük, ez így nem is igaz, mivel a fedélzeti számítógép híján mozdulatlan, csillogó csomagként hevert, és mindaddig úgy is marad, míg a Hícsí Mennyországból rádiókapcsolatot nem teremthetnek Verával. És vajon idõközben mi lesz az apjukkal?
    Az volt a különös az egészben, hogy Lurvy szerette az öreget, és biztos volt benne, hogy az is viszontszereti õt. Minden jelét megadta ennek a szeretetnek, a nyílt szavak kivételével. Legelõször is az õ pénze és lelkesedése tette lehetõvé, hogy így csapattá formálódjanak, és nekivágjanak a tápanyaggyárhoz vezetõ útnak. Õ vásárolta meg a részvételi lehetõségeiket, utolsó fillérjét is összekaparva, no és persze az ambíciói. Már az átjárói elhelyezkedését is az õ pénze tette lehetõvé, s amikor a szerencse ellene fordult, az öregnek nem volt hozzá egyetlen rossz szava sem. Legalábbis nem közvetlenül, és közvetve sem nagyon.
    Miután hat hetet eltöltött rajta, Lurvy kezdte otthonosabban érezni magát Wan hajóján. A szagokat, súrlódásokat és más bajokat nem számítva, egész kényelmesnek tûnt a szemében. Legalább annyira, hogy nem jutottak olyan gyakran eszébe az öt karperecét adó Átjáró-õrjáratok. Nagyon kevés jó dolog volt bármelyikben, amire szívesen emlékezhetett. Tizennégy hónapos oda-vissza út azért, hogy körülrepülhessen egy novakitörés által csupaszra égetett bolygót. Valaha talán lehetett is rajta valami. De amikor odaért, nem talált semmit, és a kínzó magánytól már önmagával beszélgetett az egyszemélyes hajón. Ez alaposan elijesztette a magányos utaktól, így a következõre már csak egy háromfõs jármûben vállalkozott. Az sem volt jobb. Egyik sem volt jobb. Hírnévre tett szert az Átjárónál, kíváncsiság tárgyává lett… harcos versenytárs, aki a legtöbb útra vállalkozott, és a legkevesebb hasznot hozta. Nem hajszolta a népszerûséget, és nem is volt olyan igazán rossz a dolog a legutolsó útjáig.
    Az viszont maga volt a borzalom.
    Még mielõtt célhoz értek volna, valami szörnyûségre ébredt fölszínes, nyugtalan álmából. A nõ, akivel a legjobban összebarátkozott, ott lebegett mellette vérbe fagyva, a másik kissé odébb hevert, szintén holtan, a legénység két férfitagja pedig eltorzult képpel üvöltözve élethalálharcot vívott egymással.
    Az Átjáró Konszern szabályai szerint minden utazás bére egyenlõ arányban oszlott meg a túlélõk között. Útitársa, egy bizonyos Stratos Kristianides nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ezúttal õ lesz az egyetlen túlélõ.
    Végül azután mégsem maradt életben. Elvesztette a küzdelmet másik útitársával és Lurvy szeretõjével, Hector Possanbee-vel szemben. A gyõztes, Lurvy társaságában folytatta az utat, hogy ezúttal se találjanak semmit. Egy csöndesen izzó vörös óriás. Szánalomra méltóan kicsiny, M osztályú kék kísérõcsillagával. Az egyetlen földeríthetõ bolygó pedig teljesen megközelíthetetlen. Hatalmas, Jupiter-féle, metán légkörrel rendelkezõ óriásbolygó. Csak az életük árán férkõzhettek volna a közelébe.
    Ezek után Lurvy behúzott farokkal sompolygott vissza a Földre, és még csak kilátása sem volt a folytatásra. Payter tette lehetõvé számára az eddigieket is, és nem is gondolt rá, hogy kínálkozhat még számára valamilyen esély. Az a több mint százezer dollár, amennyibe a lánya utazása került az Átjáróig, gyógyíthatatlan sebet ejtett hatvan vagy tán hetven év alatt összekuporgatott megtakarításain. Lurvy maga sem volt vele tisztában, mennyi idejét jelentette ez apjának. És lám, milyen rútul cserbenhagyta! És nemcsak õt. És Lurvy, kedvessége és gyûlölködésének hiánya alapján tényként fogadta el, hogy az öreg valóban szereti a lányát, sõt a jóindulatú, de határozatlan Pault és a csacska kis Janine kölyköt is. Bizonyos értelemben Payter valóban mindannyiukat szerette.
    És mindebbõl igazán édeskevés haszna származott, gondolta Lurvy.
    Büszkén végigsimított a karkötõin. Igen nagy áron jutott hozzájuk.
    Apja és az elõttük álló lehetõségek körül kószáló gondolatai egyáltalán nem voltak könnyûek.
    A szerelmeskedés Paullal segített eltölteni az idõt, legalábbis olyankor, amikor biztosak lehettek benne, hogy a fiatalok vagy egy negyedóráig nem leshetik õket. Lurvy számára ez nem volt összehasonlítható Hector szerelmével, azéval a férfiéval, akivel közösen élték túl legutolsó útjukat, a férfiéval, aki meg is kérte, hogy legyen a felesége. A férfiéval, aki fölajánlotta, hogy ismét induljanak útnak együtt, és közösen építsék tovább életüket. Alacsony, széles vállú, mindig tevékeny ember volt, az ágyban valóságos dinamó, kedves és türelmes, ha õ beteg volt, ingerült vagy bánatos… egyszóval százegy oka is volt rá, hogy feleségül menjen hozzá. És valójában csak egyetlenegy, ami ellene szólt. Amikor azon a hajón fölébredt lidérces álmából, Stratos és Hector halálos küzdelmet vívott egymással, és miközben nézte a harcot, Stratos valóban meg is halt.
    Hector úgy magyarázta neki a dolgot, hogy Stratos elvesztette az önuralmát, és mindnyájukat le akarta mészárolni. De õ maga aludt, amikor az összetûzés elkezdõdött. A férfiak egyike nyilvánvalóan végezni akart útitársaival.
    De azt sohasem tudhatta meg teljes bizonyossággal, melyikük volt az.
    Akkor kapta tõle a házassági ajánlatot, amikor a helyzet a legnyomorultabb, legkilátástalanabb volt, egy nappal az Átjáró elérése elõtt azon a szomorú visszaúton.
    – Mi ketten valóban pompásan illünk egymáshoz, Dorema – mondta neki, miközben karja vigasztalón ölelte át. – Csak mi ketten és senki más. Nem hiszem, hogy ez megfogant volna bennem, körülöttünk a többiekkel. A következõ alkalommal biztosan több szerencsével járunk. Egyszóval kérlek, házasodjunk össze!
    Arcát a férfi kemény, meleg, kakaóbarna vállába fúrta.
    – Ezen még gondolkodnom kell, kedvesem – miközben érezte, hogy a Stratos életét kioltó kéz az õ tarkóját simogatja.
    Így azután Lurvy korántsem volt boldogtalan, amikor útjuk végére értek, és az izgalomtól és ijedtségtõl reszketõ Janine elõhívta õt privát kuckójából. A nagy üveges spirált teljesen elborították az éles, tüzes, arany színû fénypöttyök, a hajó bizonytalanul ingadozott egyik oldaláról a másikra. A zavaros, szürke sár eltûnt a képernyõrõl, a helyét ismét elfoglalták a csillagok. És nem is csak a csillagok. Elõttük lebegett egy alaktalan szürkeségén néhol kékes fényfoltokat fölvillantó titokzatos objektum. Alakja citroméra emlékeztetett, lassan forgott a tengelye körül, és Lurvy el sem tudta képzelni, mekkora lehet, amíg rá nem jött, hogy a felülete nem egészen tagolatlan. Kisebb-nagyobb kidudorodások türemkedtek elõ belõle itt-ott, amelyek közül a legkisebbekben Átjáró típusú hajókat ismert föl. Egyeseket, Hármasokat, amott pedig egy Ötöst! Ez a citrom biztosan hosszabb, mint egy kilométer. Wan büszkén vigyorogva beletelepedett a középsõ pilótaülésbe. Fölösleges ruháikkal kipárnázták a kényelmetlen székeket (ez az ötlet eddig sohasem jutott Wan eszébe), és a fiú megragadta az irányítókarokat. Lurvy mindössze annyit tehetett, hogy távol maradt a mûvelettõl. Hiszen Wan volt az, aki egész eddigi életében ezt a manõvert gyakorolta. Hanyag hozzáértéssel leszállóspirálba buktatta a hajót, amely lassú keringéssel közelített a kék szemû, szürke „citromhoz”, megcélozta az egyik beállónyílást, dokkolt, leállította a gépeket, és büszkén körültekintett, mintha tapsra várna. Megérkeztek a Hícsí Mennyországba!
    A tápanyaggyár akkora lehetett, mint egy felhõkarcoló, de ez itt egy egész világnak tûnt. Lehet, hogy az Átjáróhoz hasonlóan valaha szintén aszteroida lehetett, de ha így is volt, annyira megmunkálták és átalakították, hogy eredeti állapotának még csak nyoma sem maradt. Tömege több köbkilométerre rúgott. Olyan volt, mint egy forgó hegy. Mennyi fölfedeznivaló! Mennyi megtanulnivaló!
    No és mennyi félnivaló! Hol lopakodva, hol magukat büszkén kihúzva vonultak végig az õsi termeken, miközben Lurvy azt vette észre, hogy szorosan markolja férje kezét. Paul ugyanúgy szorította vissza. Lurvy kényszerítette magát, hogy megfigyelje és megjegyezze a látottakat. A falakat vörösen fénylõ vonalak hálózták be. Fejük fölött a már-már otthonos, kékes hícsí fémfelület izzott. A padlón pedig – és ez végre tényleg igazi padozat volt – érezték testük súlyát, igaz, alig tizedannyira, mint a Földön; a sokszögû dombocskák valami talajra emlékeztetõ anyagot tartalmaztak, amelyben növények tenyésztek.
    – Bogyógyümölcs – szólt hátra Wan büszkén a válla fölött egy csípõmagasságú bokorra mutatva, amelynek smaragdszín levelei között pelyhes termésféleségek tûntek elõ. – Megállhatunk és megkóstolhatjátok, ha van kedvetek hozzá.
    – Ne siessük el annyira – intette õket Lurvy. Néhány lépésnyire odébb újabb lugasféle tûnt fel a folyosón, ez alkalommal salátazöld kacsokkal és karfiolra emlékeztetõ rügyekkel. – Az vajon mi lehet?
    Wan megállt és visszanézett az asszonyra. Arcára volt írva, hogy értelmetlennek tekinti a kérdést.
    – Azok nem jók a megevésre! – kiáltotta ingerülten. – Kóstoljátok meg inkább a bogyógyümölcsöt. Annak egészen kellemes az íze.
    Így hát a kis csapat megállt ott, ahol két vörös csíkos folyosó összefutott, és az egyikük kék színben folytatódott tovább. Lehúzták a bogyógyümölcs szõrös, barnászöld héját, és beléharaptak – elõször óvatosan, azután növekvõ élvezettel. Ezalatt Wan elmagyarázta a Hícsí Mennyország belsõ szerkezetét. Ezek itt a vörös szektorok, ahol legjobban érezheti magát az ember. Itt van elegendõ ennivaló, és kitûnõ alvóhelyek vannak. Mellesleg a hajó is itt van, és a Vének sohasem jönnek ide. De talán nem hagyják-e el néha megszokott területüket, hogy csemegézzenek a bogyógyümölcsbõl? Dehogynem, természetesen azt is megteszik! De – hangja vagy oktávnyira megemelkedett – ide sohasem lépnek be! Ilyesmi még nem fordult elõ. Ott vannak, a kék vonalon túl. Most halkabbá és fojtottabbá vált a szava. A Vének gyakran eljárnak ide és a kék világ bizonyos területeire. De az a rész már teljesen halott. Ha a Holt Emberek helyisége nem éppen ott lenne, õ ugyan sohasem lépne be a kék területre. És Lurvy, amint végigtekintett a Wan által mutatott folyosón, megérezte a hihetetlenül õsi kor leheletét. Olyan benyomást keltett benne, mint a Stonehenge, Gizeh vagy éppen Angkor Wat. Arrafelé a mennyezet is halványabban világított, a növények pedig gyérebbek és csenevészebbek voltak. A zöld szín – folytatta Wan – megint csak jó, igaz, nem mûködik már teljesen megfelelõen. A víznyerõk például mind bedöglöttek. A növények kiszáradtak. Az aranyszínû pedig…
    Öröme semmivé foszlott, amint az aranyló szektort megemlítette. Ugyanis ott élnek a Vének. Ha néha nem lenne szüksége némi ruházatra vagy könyvekre, ugyan sohasem lépne be az arany világba, bár a Holt Emberek folyton arra biztatják. Semmi kedve sincs találkozni a Vénekkel.
    Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt:
    – De nekünk alighanem mégiscsak meg kell tennünk, Wan.
    – De minek? – visítozott a fiú. – Egyáltalán nem érdekesek!
    Lurvy a karjára tette a kezét.
    – Ugyan mi a baj, Wan? – kérdezte lágyan, közben a legényke arcát fürkészte. Wan minden érzelme azonnal tükrözõdött az arcán. Soha nem volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában az álcázás képességét.
    – Rémültnek látszol – jegyezte meg Paul.
    – Egyáltalán nem vagyok rémült – tiltakozott Wan. – Ti nem ismeritek ezt a helyet. Egyszerûen semmi érdekes nincs abban, ha behatolunk az arany részbe.
    – De Wan, kedvesem – nyugtatta Lurvy –, a helyzet az, hogy bizonyos kockázatokat is érdemes vállalnunk, hogy minél többet megtudhassunk a hícsíkrõl. Nem tudom, megmagyarázhatom-e, mindez mit jelent a mi számunkra, de a legkevesebb, amit kaphatunk mindezért, az a pénz. Méghozzá nagyon sok pénz!
    – Fogalma sincs róla, mi az a pénz – szólt közbe Paul türelmetlenül. – Wan! Figyelj ide egy kicsit! A következõ az elképzelésünk. Csak annyit árulj el nekünk, hogy mi négyen hogyan deríthetjük föl a legbiztonságosabban az arany folyosókat?
    – Négyesben nem tehetjük! Csak egyetlen személy teheti meg. Méghozzá én! – mondta a fiú kérkedõn. Mérges volt ezúttal, és nem is titkolta. Ez a Paul! Wan vegyes érzelmekkel viseltetett iránta, de ennek a keveréknek a túlnyomó része kedvezõtlen elõjelû volt. Wanhez szólva Paul most is óvatosan beszélt, megfontoltan formálta a szavakat. Mintha azt gondolta volna, hogy Wan nem elég értelmes hozzá, hogy megértse. Amikor pedig Janine társaságában volt, Paul folyton ott lebzselt körülöttük. Ha Paul az emberiség hímnemû felének mintapéldánya, akkor õ egyáltalán nem büszke, hogy szintén közülük való. – Már rengetegszer jártam az arany részen – kérkedett –, könyvekért, bogyógyümölcsért vagy éppen csak azért, hogy meglessem az ostoba tevés-vevésüket. Olyan mulatságosak! De tudjátok, nem is teljesen buták. Én biztonságosan odamehetek. Egy személy megteheti. Talán még kettõ is, de ha valamennyien odatódulunk, egész biztosan észrevesznek.
    – És akkor mi lesz? – kérdezte Lurvy.
    Wan védekezõn megvonta a vállát. Valójában nem tudta a választ erre a kérdésre. Csak annyira emlékezett, hogy ez a lehetõség félelmet ébresztett az apjában.
    – Egyáltalán nem érdekesek! – ismételte meg, ellentmondva az imént elhangzottaknak. Janine megnyalta az ujjait, és az üres gyümölcshéjakat a bokor tövébe dobta.
    – Ó, ti emberek! – sóhajtotta. – Teljesen lehetetlenek vagytok! Wan! És meddig jönnek el ezek a Vének?
    – Az arany rész széléig. Néha belépnek a zöldbe vagy a kékbe.
    – Nos, ha annyira szeretik ezt a bogyógyümölcsöt, és te tudod, hová járnak, hogy szedjenek belõle, akkor egyszerûen miért nem helyezel el ott egy kamerát? Akkor mi láthatjuk õket, miközben õk nem látnak bennünket.
    Wan gyõzedelmesen fölrikoltott:
    – Hát persze! Látod, Lurvy? Egyáltalán nem szükséges odamennünk! Janine nagyon helyesen beszél, csak… – tétován a lány felé fordult. – Janine! Mi az, hogy kamera?

Amint továbbhaladtak, Lurvynak minden alkalommal össze kellett szednie magát, ha egy keresztezõdéshez értek, nem tudta megállni, hogy hosszan be ne lessen mindegyik folyosóba. De nem hallottak semmit, és nem tapasztaltak semmi mozgást. Nyugalom volt mindenütt, mint amikor legelõször a tápanyaggyár területére léptek. És pontosan olyan ijesztõ. Vagy még ijesztõbb. A mindegyik falon fénylõ csíkok, a rendszertelenül szétszórt növénycsomók, és mindenekfölött az a lehetõség, hogy valahol a közelben eleven hícsík tartózkodnak. Miután valóban elhelyeztek egy kamerát egy bokor tövében, ahol a zöld, kék és aranyszínû csíkok összefutottak, Wan elcipelte õket abba a helyiségbe, ahol Holt Emberek „éltek”. Ez volt a leglényegesebb: hozzáférni ahhoz a rádióhoz, amelynek segítségével ismét kapcsolatot teremthetnek a világ többi részével. Akkor is, ha ez jelen helyzetükben csupán a tápanyaggyár zegzugait fürkészve járó öreg Paytert jelenti számukra. Ha ezt nem tudják elérni, morfondírozott magában Lurvy, akkor semmi értelme annak, hogy tovább itt maradjanak. Akkor vissza kell menniük a hajójukhoz, hogy hazatérjenek. Mit sem ér az olyan fölfedezés, amelyrõl nem számolhatnak be az embereknek!
    Wan tehát, a Vénektõl való távolodás arányában, egyre bátrabban átkalauzolta õket egy zöld vonalon, jó néhány kék szinten, míg oda nem értek egy terjedelmes kék ajtó elé.
    – No, lássuk csak, rendesen mûködik-e – mondta fontoskodva, és rálépett az ajtó elõtt húzódó fémküszöbre. A szerkezet megremegett, szusszantott, majd nyikorogva föltárult elõttük. Wan önelégülten beljebb tessékelte õket.
    Ez a hely látszott a legkevésbé emberinek. Legalábbis nagyon különös volt. Igaz, volt némi „emberszaga”, mivel Wan oly sok idõt töltött ott eddigi rövid életében. Lurvy átvette Paultól az egyik minikamerát, és gondosan a vállára illesztette. Az aprócska gépezet surrogva továbbította a szalagot lencséi elõtt, és fölvette a nyolcszögletû helyiség képét, benne három ék alakú hícsí ülõalkalmatossággal (kettõ törött volt közülük) és az idegenek gépezeteivel teli, piszokfoltos falakkal, amelyek különbözõ színekben pompáztak. A falak mögül halk, alig érzékelhetõ zajok, kattanások és zizzenések hallatszottak. Wan széles mozdulattal intett az egyik fal felé.
    – Odabent – mondta –, ott laknak a Holt Emberek. Ha ugyan az õ esetükben helyes az a kifejezés, hogy „laknak” – tette hozzá viccelõdve.
    Lurvy a kamerát az ülésekre, az elõttük sorakozó bütykös gombokra és a piszkos fal alatt álló karmos-kupolás objektumra irányította. A szerkezet körülbelül mellmagasságig ért, és a mozgathatóságát biztosító puha, lapos hengereken nyugodott.
    – Áruld el, Wan, mi lehet az ott?
    – Az az, amivel a Holt Emberek néha elfognak engem. De nem használják túl gyakran – motyogta a fiú. – Nagyon öreg szerkezet. Ha netán elromlik, egy örökkévalóságba telik, mire megjavítja magát.
    Paul aggodalmas képpel megszemlélte a masinát, majd óvatosan távolabb húzódott tõle.
    – Kapcsold be a barátaidat, Wan – rendelkezett.
    – Természetesen. Nem nagy dolog – hencegett a legényke. – Figyeljetek meg jól, és magatok is meg tudjátok csinálni. – Hanyagul az egyetlen ép „székre” vetette magát, és széles vigyorral a gombok felé fordult. – Nos, téged idézlek meg, Cingár Jim – jelentette ki, és megnyomkodta a megfelelõ billentyûket. A szutykos falon különféle fények villantak föl, majd megállapodtak. Wan megszólalt: – Cingár Jim, ébredj! Van itt valaki, aki beszélni akar veled.
    Néma csönd.
    Wan elvicsorodott, válla fölött hátrapillantott a többiekre, majd keményebben kiáltotta:
    – Cingár Jim! Válaszolj azonnal! – Összecsücsörítette az ajkát, és hegyesen a falra sercintett. Lurvy most ismerte föl a piszokfoltok eredetét, de nem szólt semmit.
    Valahol a fejük fölött megszólalt egy fáradt hang:
    – Helló, Wan!
    – Mindjárt jobb – nyerítette Wan, a mögötte állókra pillantva. – Ide figyelj, Cingár Jim! Mesélj valami érdekeset a barátaimnak, különben újból leköplek!
    – Szeretném, ha valamivel tiszteletteljesebb lennél – sóhajtotta a hang –, de azért nagyon jól van. Nos, lássuk csak! A Saiph csillag kilencedik bolygóján létezik egy õsrégi civilizáció. Uralkodó rétegét a pöcések osztálya alkotja, akik csak azoknak az állampolgároknak a házából takarítják el az ürüléket, akik becsületesek, szorgalmasak, kellõen értelmesek, és sohasem mulasztják el az adók befizetését. Legfõbb ünnepük alkalmával, amelyet Szent Guatama napjának neveznek, minden családban a legfiatalabb szûz napraforgóolajban megmosakszik, egy szem mogyorót szorít a fogai közé, azután szertartásosan…
    – Cingár Jim! – szakította meg Wan. – Ez egy igaz történet?
    Szünet.
    – Átvitt értelemben igaz – mormolta Cingár Jim morcosan.
    – Hogy te milyen bolond vagy! – utasította rendre Wan a Holt Embert. – Szégyellem magam miattad a barátaim elõtt. No, figyelj csak ide! Itt van Dorema Herter–Hall, akit Lurvynak kell szólítanod, és a húga, Janine Herter. És itt van Paul is. Üdvözöld õket szépen!
    Hosszú szünet.
    – Hát más eleven emberi lények is tartózkodnak itt? – kérdezte a hang kételkedõ hangsúllyal.
    – Ebben a pillanatban mondtam, hogy igen!
    Ismét, még hosszabb szünet.
    – Akkor isten veled, Wan! – mondta a hang, és többé nem volt hajlandó megszólalni, bármilyen hangosan parancsolta is neki a fiú, vagy akármilyen dühödten köpködte a falat.
    – Krisztusom! – dörmögte Paul. – Mondd, mindig így viselkedik?
    – Neem! Nem mindig! – visította Wan. – De az is elõfordul, hogy még rosszabb. Talán hívjam elõ nektek valamelyik másikat?
    – Azok talán jobbak?
    – Nos, nem – ismerte el Wan. – Még Cingár Jim közöttük a legkülönb.
    Paul reményvesztetten behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Lurvy felé vetett egy pillantást.
    – Hogy ez milyen vérfagyasztóan csodálatos – mondta. – Tudjátok, milyen gondolat fogalmazódik meg bennem? Lassan kezdem elismerni, hogy apátoknak igaza volt. Ott kellett volna maradnunk a tápanyaggyárban.
    Lurvy mély lélegzetet vett.
    – De hát nem maradtunk ott – mutatott rá az igazságra. – Éppenséggel itt vagyunk. Szánjunk rá negyvennyolc órát, azután… azután döntsük el, mit tegyünk.
    Sokkal hamarabb, mint a kiszabott negyvennyolc óra lejárt volna, eldöntötték, hogy maradnak. Legalábbis egy darabig. Túlságosan sok minden volt ebben a Hícsí Mennyországban ahhoz, hogy csak úgy elszeleljenek.
    A leglényegesebb most az volt, hogy kapcsolat létesüljön közöttük és Payter között az FTL rádió segítségével. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze Wantól, vajon az ellenkezõ irányban is érvényes-e az a lehetõség, hogy a tápanyaggyárból „fölhívja” a Hícsí Mennyországot. Most pedig kiderült, hogy erre képtelen. Oka sem volt rá, hogy valaha is megpróbálja, hiszen ott soha nem volt senki, aki válaszolhatott volna a hívására. Lurvy rávette a húgát, hogy segítsen neki kihordani az élelmet és egynémely létfontosságú dolgokat a hajóból, egész idõ alatt elkeseredéssel és depresszióval küszködve, és visszatérve Paul büszke és Wan diadalittas tekintetével találkozott. Megteremtették a kapcsolatot!
    – Hogy van apa? – érdeklõdött Lurvy nyomban.
    – Ó, szóval az apád? Teljesen rendben van – mondta Paul. – Kissé morcosnak tûnt, de gondold csak meg, a bezártság érzése… legalábbis gondolom. És érkezett legalább egymilliónyi üzenet. Sebes adásban közvetítette õket, és mindet szalagra vettem. Legalább egy hétbe belekerül, mire valamennyit lejátsszuk. – Ezután beletúrt a Lurvy és Janine által összehordott holmiba, míg meg nem találta a keresett szerszámokat. Egy digitális képtovábbító fabrikálásán fáradozott, a csupán hangközvetítésre alkalmas FTL rádió alkatrészeinek fölhasználásával. – Most még csak különálló kockákat továbbíthatunk – mormolta, szemét le nem véve a képrögzítõ berendezésrõl. – De ha elég hosszú ideig itt maradunk, összehozhatok egy folyamatos adót is. Addig is rendelkezésünkre áll a hangkapcsolat… Az öregúr különben csókoltat benneteket.
    – Ezek szerint jó darabig itt maradunk még – találgatta Janine. Nõvére jóváhagyólag bólogatott. – Wan? Hol aludjunk?
    Mialatt Paul a hírközlési rendszer megteremtésén munkálkodott, Wan és a két nõ összehordta a létfenntartáshoz szükséges legfontosabb dolgokat a piros falú folyosókra nyíló helyiségek egy csoportjába. Wan büszkén mutogatta nekik a megfelelõ helyeket. Voltak ott falból kihúzható fekvõhelyek, jóval nagyobbak, mint a hajó fedélzetén, gyakorlatilag elég hosszúak ahhoz, hogy még Paul is alhasson rajtuk, ha nincs kifogása a térde fölhúzása ellen. Akadt egy mellékhelyiség is, igaz, nem egészen emberi használatra tervezve. Legalábbis nem a legmodernebb emberi kultúra igényeinek megfelelõ. A rendszer alapját egyszerûen a padozatba vágott, fényes fémnyílások jelentették, akár a kelet-európai illemhelyek esetében. Sõt még valami fürdõszobafélét is találtak. Átmenetet képezett valami tocsogó és vályú között, olyasmivel fölszerelve, ami legjobban egy zuhanyrózsára emlékeztetett, mögüle elõtörõ parányi vízeséssel. Amikor oda beléptek, fölmelegített víz permetezett rájuk. Utána valamennyien jóval kellemesebben illatoztak. Ami Want illeti, õ hivalkodóan gyakran fürdött, néha már azelõtt hozzákezdett a következõ tisztálkodáshoz való nekivetkõzésnek, hogy az elõzõ zuhanyozás nedvessége megszáradt volna a tarkóján. Szappant persze nem használt. Cingár Jim mondta neki, hogy a fürdés a jól nevelt emberek szokása. Különben az is hatott rá, hogy Janine szintén rendszeresen mosakodott. Lurvy csöndesen elnézte õket, és eszébe jutott, mennyit kellett küszködnie a húgával, hogy megfelelõen tisztálkodjon a Földrõl való fölszállást követõ hosszú utazás során, de nem szólt semmit.
    Pilóta és ennélfogva kapitány lévén, Lurvy az expedíció vezetõjének tekintette magát. Kijelölte Pault az összeköttetés megteremtésére a tápanyaggyárban maradt apjával, Wan segítségét biztosítva számára a Holt Emberek szolgálatainak igénybevételét illetõen. Kijelölte húgát, hogy saját maga és Wan segítségével lássa el a házimunkákat, például ruháik kimosását a tocsogóvályúban. Kijelölte Want, hogy bárki éppen ráérõ társaságában derítse föl és filmezze le a Hícsí Mennyország biztonságos részeit, hogy Payter közvetítésével a Földre továbbíthassák a megtudottakat. Wan kísérõje e munka közben a legtöbbször persze Janine volt. Ha éppen valaki más is ráért, a fiatalok kíséretéül szegõdött, de erre ritkán kerülhetett csak sor.
    Janine egyik eshetõség ellen sem emelt kifogást. Még nem szabadult meg véglegesen a Wan társaságában érzett feszültségtõl, és nem is nagyon igyekezett a kapcsolat továbbfejlesztésére, kivéve azokat az eseteket, amikor óvatlanul megérintették egymást. Vagy amikor észrevette, hogy a fiú meredten bámulja õt. De fantáziálása és álmodozása még ilyenkor is csaknem olyan tisztességes volt, mint a várható következõ lépés, legalábbis a pillanatnyi helyzetben. Eljátszadozott a Holt Emberekkel, elnyámmogott a barna héjú, zöld belsejû bogyógyümölcsökön, elvégezte a rábízott háztartási munkát, és türelmesen várta, hogy nõjön még egy kicsit.
    Alapvetõen senki sem tiltakozott Lurvy vezetõ szerepe ellen, mivel gondosan ügyelt arra, hogy olyan feladatokat tûzzön ki, amelyeket a jelöltek amúgy is szívesen megcsinálnának, és ezáltal rámaradhatott a nyomatékos – Paytertõl és a távoli Földrõl származó – utasítások és rendelkezések feldolgozásának munkája.
    A kommunikációs rendszer távolról sem volt kielégítõ. Lurvy nem méltányolta fedélzeti „Verájuk” igyekezetét, míg nem kényszerült a segítsége nélkül boldogulni valahogy. Eleinte nem tudott vele sürgõs üzeneteket küldetni, vagy rávenni „õt” arra, hogy tartalmuk alapján válogassa szét az érkezetteket. Ezúttal semmiféle számítógép nem állt rendelkezésére, kivéve azt a túlterheltet, amelyet saját fejében hordozott. Az üzenetek valahogy ukmukfukk érkeztek be, s amikor válaszolt rájuk, vagy beszámolókat küldött le a földi reléállomásra, egyáltalán nem lehetett benne biztos, hogy azok pontosan a kívánt helyre érkeznek.
    Úgy látszott, hogy a Holt Emberek nem többek leolvasható, bizonyos mértékig kommunikációképes, de mégis korlátozott memóriáknál. Az áramköreik ráadásul alaposan összekuszálódtak a kényszerû kísérletezések során, amikor a tápanyaggyárral való kapcsolatteremtésre kívánták fölhasználni õket, ami egyébként sohasem tartozott a feladataik közé. (Hanem tulajdonképpen mi is lenne az õ igazi feladatuk? És ki bízhatta meg vele õket?) Wan egy darabig pózolt és blöffölt a szakértõ szerepében, de végül is szerencsétlen képpel bevallotta, hogy a halottak semmiképpen sem hajlandók arra, amire szerinte eredetileg szánták õket. Egyszer-egyszer megpróbálkozott azzal, hogy megszólaltassa Cingár Jim, Henrietta vagy éppen egy Willard nevû volt angoltanár hangját. Egyszer még egy korábban sohasem hallott hangra is rábukkant, amely reszketegen és suttogva, a hallásküszöb határán motyogott valami zagyva értelmetlenséget.
    – Menj az aranysávba – sápítozott Henrietta hisztérikusan, mint mindig, és átmenet nélkül rátelepedett Cingár Jim vaskos tenorja:
    – Vigyázz, még megölnek! Nem kedvelik a kitaszítottakat!
    Mindez eléggé ijesztõen hangzott. Különösen Wan azon állítása nyomán, hogy mindig is Cingár Jim volt a legkövethetõbb a Holt Emberek közül. Lurvy elcsodálkozott, hogy nem rémültebb, mint amilyen, de annyi ijesztõ és megrázó élményben volt már része, hogy egészen hozzájuk szokott. Valahogy egyébként az õ belsõ áramkörei is összezagyválódtak.
    No és az üzenetek! Az egyik, viszonylag tiszta ötperces adásszakaszban Paul vagy tizennégy órányit rögzített belõlük. Utasítások odalentrõl: „Számoljanak be az átjáróhajó irányítórendszerének pontos beállításáról! Kíséreljenek meg beszerezni minél több hícsí/vén szövetmintát! Fagyasszanak le és tároljanak levél-, termés- és szármintákat a bogyógyümölcsökbõl! Legyenek maximálisan óvatosak! …” Azután vagy féltucat személyes üzenet az apjától: nagyon magányosnak érzi magát; rosszul érzi magát; nem részesülhet megfelelõ orvosi ellátásban, mivel õk magukkal vitték a hordozható bioregenerációs egységet; már az idegeire mennek a Földrõl érkezõ végrehajthatatlan utasítások. Tájékoztató közlemények a Földrõl: elsõ beszámolóik megérkeztek, elemezték és értelmezték õket, s ezek alapján most követendõ, mindenképpen követendõ programokat ajánlanak nekik. Próbálják meg felgöngyölíteni Henrietta kozmológiai jelenségekkel kapcsolatos ismereteit; fedélzeti „Verájuk” már tett erre némi kísérletet, de az odalenti „Vera” nem vehette az éppen megfelelõ idõpontban, az öreg Payter pedig nem rendelkezik kellõ asztrofizikai ismeretekkel ahhoz, hogy föltehesse a megfelelõ kérdéseket, ezért ez a feladat is rájuk hárul. Valamennyi Holt Embert ki kell kérdezniük az Átjáróval és a hozzá kapcsolódó küldetéseikkel összefüggõ emlékeikrõl, föltéve, hogy egyáltalán emlékeznek még valamire. Próbálják meg kideríteni, mi módon válhattak valóságos földerítõk konzervált számítógépes programokká; meg kell próbálniuk… egyszóval az égvilágon mindent meg kell kísérelniük. Mégpedig mindent egyszerre. És e feladatok közül csaknem mindegyik végrehajthatatlan volt! Szövetmintákat a hícsíktõl! Abszurdum! Amikor egy-egy üzenet világosan érthetõ, személyes és világos jelentésû volt, Lurvy rögzítette.
    Egyik-másik még meglepetéseket is tartalmazott. A Janine levelezõpajtásaitól származó bárgyú üzenetek és a Trish Bover lehetséges földi maradványai iránti már-már beteges érdeklõdõ kérdések között volt egy személyesen Lurvynak szóló üzenet is a nevezetes Robinette Broadhead részérõl:
    Dorema! Tudom, úgy érzi, összecsapnak feje fölött a hullámok. Egész küldetésük kezdettõl fogva fontos és kockázatos volt, most pedig kiderül, hogy vagy milliószor fontosabb és kockázatosabb. Annyit várok el csupán, hogy megtegyenek minden maguktól telhetõt. Ahhoz nincs hatalmam, hogy fölülbíráljam az Átjáró Konszern döntéseit. Nem változtathatom meg expedíciójuk rögzített célkitûzéseit. De szeretném, ha tudná, hogy az oldalukon állok. Derítsenek föl mindent, amit tudnak! De ne menjenek olyan messzire, ahonnan már nincs visszatérés. Én pedig mindent megteszek, hogy olyan nagylelkû és bõkezû jutalomban részesüljenek, amilyet joggal elvárnak. Ezt komolyan mondom, Lurvy! Szavamat adom rá.
    Különös és furcsán megható volt ez az üzenet. Az is meglepetés volt Lurvy számára, hogy Broadhead ismeri a becenevét. Nem voltak éppen bizalmas kapcsolatban egymással. Amikor családjával együtt elbeszélgettek velük a tápanyaggyár-expedíció kapcsán, jó párszor találkoztak Broadheaddel. De kapcsolatuk az alattvaló és az uralkodó kapcsolata maradt, nem alakult ki mellette számottevõ személyes barátság. Még csak nem is kedvelte különösebben a férfit. Igaz, eléggé kedves és barátságos volt, egy nagyvonalú, fesztelen modorú multimilliomos, de fogához vert minden egyes dollárt, és rajta volt a szeme minden vállalkozásának bármely fejleményén. Lurvy számára nem volt nagy öröm, hogy egy szeszélyes pénzmágnás alkalmazottja lehet.
    Az is az igazsághoz tartozik, hogy bizonyos elõítélettel várta a találkozásaikat. Már azelõtt is hallott Robinette Broadhead felõl, mielõtt bármely személyes szerepe lett volna az életében. Az Átjáró aszteroidáján és hajóin töltött szolgálat idején egyszer egy háromfõs hajóval indultak útnak, amelynek fedélzetén velük volt egy idõsebb asszony is, aki egyszer régebben Gelle-Klara Moynlin társaságában is utazott. Ettõl a nõtõl hallott Lurvy Broadhead legutolsó útjáról, arról, amely végül multimilliomost csinált belõle. Volt némi zavar a körül az expedíció körül. Az utazás alatt kilencen pusztultak el, Broadhead bizonyult az egyetlen túlélõnek. Az áldozatok egyike volt Klara Moynlin is, akivel (az idõs asszony beszámolója szerint) Broadhead szerelmi viszonyban volt. Lehetséges, hogy Lurvy érzelmeit befolyásolta az az eset, amikor az õ legénységükbõl haltak meg annyian. Aggályai azért valóságosak voltak…
    A Broadhead-expedíció esetében az a legkülönösebb, hogy a „meghaltak” szó talán nem is a legmegfelelõbb az áldozatokat illetõen. Ez a Klara a többiekkel együtt egy fekete lyuk fogságába esett, talán még most is ott vannak, sõt életben maradtak… a lelassult idõ rabjai, s meglehet, hogy csak alig pár órát öregedtek az azóta eltelt évek alatt.
    Vajon mi lehet tehát Broadhead Lurvynak szóló levelében a rejtett üzenet? Talán arra biztatja õket, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan hatolhatnának be Gelle-Klara Moynlin „börtönébe”? És vajon õ maga tisztában van-e ezzel? Lurvy nem tudhatta, viszont elsõ ízben gondolt munkaadójukra mint eleven emberi lényre. Valahogy megható volt a fölismerés. Ettõl ugyan nem csökkent Lurvy félelme, de talán valamivel kevésbé érezte magányosnak magát. Amikor a legutóbb készült fölvételcsomagot elvitte Paulhoz, a Holt Emberek termébe, hogy gyorsszalagra vegye és leadja, amint lehet, átkarolta és magához szorította a férfit, annak nem csekély meglepetésére.

Amikor Janine a Wan társaságában végrehajtott földerítõút végeztével szintén visszatért a Holt Emberek szobájához, valami azt sugallta neki, hogy óvatosan mozogjon. Bekukucskált úgy, hogy véletlenül se vegyék észre, és megpillantotta, amint sógora és nõvére kényelmesen üldögél a falnak támaszkodva, fél füllel hallgatva a Holt Emberek zagyva locsogását, másrészt elmerülve valami bizalmas beszélgetésben. Visszafordult, mutatóujját a szájára téve, odébb vonszolta Want.
    – Azt hiszem, most egyedüllétre vágynak – magyarázta. – Különben is elfáradtam. Tartsunk egy kis szünetet!
    Wan megvonta a vállát. Pár lépésnyire onnan találtak egy megfelelõ zugot a folyosók egyik keresztezõdésében, ahol a fiú elszántan letelepedett a lány mellé.
    – Éppen párosodnak? – kérdezte.
    – Ejnye, Wan! Neked mindig csak azon az egy dolgon jár az eszed! – De Janine nem vette rossz néven ezt, és hagyta, hogy a fiú közelebb húzódjon hozzá. Egészen addig, míg a legényke keze rá nem kúszott a mellére. – Kotródj onnan! – suttogta a lány lágyan.
    A fiú visszahúzta a kezét.
    – Ugyan, Janine, miért vagy ilyen földúlt? – kérdezte Wan pöffeszkedve.
    – Szállj le rólam, kérlek! – De amikor a fiú pár milliméternyire eltávolodott tõle, Janine apró mozdulatokkal ismét közelebb húzódott hozzá. Azzal teljesen tisztában volt, hogy a fiú kívánja õt, és közben arra is gondolt, hogy ha valami bekövetkezne, amiként nyilvánvalóan elõbb-utóbb be is következik, arra akkor kerüljön sor, amikor õ maga is akarja. Az elmúlt, csaknem két hónap alatt Wan elérte, hogy megkedvelje õt, sõt meg is bízzon benne – a többi pedig várhat még egy kicsit! Mindeközben Janine valójában élvezte a fiú közelségét. Még akkor is, ha undok volt.
    – Nem tisztességesen játszol! – panaszkodott például.
    – Ugyan mire megy ki a játék itt, az isten szerelmére?!
    – Beszélned kellene Cingár Jimmel – jelentette ki Wan szigorúan. – Majd õ jobban megmagyarázza neked, mi a legjobb stratégia a fajfenntartási küzdelemben. Azt teljesen világosan megmagyarázta nekem, mi lehet ebben a férfi szerepe, ennélfogva biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel vehetek részt a versenyben. A te szereped természetesen egészen más. Alapvetõen az a véleményem, hogy részedrõl az lenne a legjobb, ha hozzájárulnál ahhoz, hogy közösüljek veled.
    – Igen, ezt már említetted. Tudod, mi a helyzet, Wan? Túlságosan sokat dumálsz!
    A fiú egy pillanatra tétován elhallgatott. Nem tudta, mivel védekezzen ezzel a váddal szemben. Eddigi életében a leggyakrabban, csaknem kizárólagosan elõforduló érintkezési lehetõség a beszéd volt. Most fölidézte magában mindazt a sok zagyvaságot, amit Cingár Jimtõl megtanult, és nyomban fölvillanyozódott a tekintete.
    – Ahá, most már értem! Elõször inkább csókolózni akarsz! – kiáltotta.
    – Nem! Nem akarok csókolózni! És különben is, vedd le a térded a hólyagomról!
    Kényszeredetten elengedte a lányt.
    – Janine – próbált magyarázkodni –, a közvetlen kapcsolat nagyon lényeges a szerelem szempontjából. Ez egyformán igaz az alacsonyabb rendû létformákra és a miénkre egyaránt. A kutyák szaglásszák egymást. Az emberszabásúak tetvészkednek. A hüllõk egymás köré fonódnak. Még a rózsahajtások is az anyanövény körül csoportosulnak, mondja Cingár Jim, bár azt nem hiszi, hogy ez valamiféle szexuális megnyilvánulás lenne. De te elveszítheted a fajfenntartási küzdelmet, ha nem vigyázol, Janine.
    A lány fölvihogott.
    – Ugyan kivel szemben? Talán a vén, halott Henriettával? – De a fiú elszontyolodott, a lány pedig megsajnálta õt. Fölemelkedett, és eléggé szigorúan kijelentette: – Meglehetõsen rossz gondolatokat forgatsz a fejedben, tudsz róla? A legutolsó dolog, amit kívánok, ha egyszer netán sor kerülne a te vacak párosodásodra, az az, hogy egy ilyen nyavalyás helyen megfoganjak.
    – Megfoganjál?
    – Teherbe essek – magyarázta a lány. – Megnyerjem azt a vacak fajfenntartási küzdelmet. Kiüssem magamat! Ó, Wan – folytatta a fiú feje tetejét simogatva –, neked sejtelmed sincs róla, mire megy ki a játék. Én biztos vagyok benne, hogy elõbb vagy utóbb a lelket is kipárosodjuk egymásból, esetleg még össze is házasodunk vagy valami ilyesmi, és olyan fényesen megnyerjük a jó öreg fajfenntartási küzdelmet, hogy még! De ebben a pillanatban csak egy taknyos orrú kölyök vagy, és az vagyok én magam is. Te nem a fajfenntartásra vágyakozol. Te egyszerûen szerelmeskedni akarsz.
    – Nos, ez is igaz, igen… viszont Cingár Jim azt mondja…
    – Elhallgatnál arról a Cingár Jimrõl?! – Ezzel Janine fölállt, és egy pillanatra rámeredt, majd kényeskedve kijelentette: – Tudod mit? Én most visszamegyek a Holt Emberek termébe. Te meg inkább olvass el valami könyvet, az majd lehût egy kicsit.
    – Tiszta hülye vagy – vicsorgott a fiú. – Itt nincs egy könyvem sem, sem olvasógépem.
    – Ó, te jóságos isten! Akkor vonulj el valahová, és adj neki, míg jobban nem érzed magad!
    Wan fölpillantott a lányra, majd le, frissen mosott tunikájára. Nem volt rajta kidudorodás, csak egy lassan terjedõ nedves foltocska. Elvigyorodott.
    – Azt hiszem, arra most már nem lesz semmi szükség – mondta csöndesen.

Mikorra visszaértek, Paul és Lurvy már nem turbékolt, mint valami fészkelõ galambpár, de Janine valahogy megérezte, hogy a szokásosnál jobban megvannak egymással. Amit Lurvy érzett Janine és Wan körül, nehezebben volt meghatározható. Elgondolkodva nézett rájuk, fontolgatta, hogy megkérdezi, mi jár a fejükben, de lemondott róla. Paul a maga részérõl inkább azzal volt elfoglalva, mit fedeztek föl legutoljára. Fölkiáltott:
    – Hé, gyerekek, ide figyeljetek! – Beütötte Henrietta hívószámait, megvárta, míg panaszos hangján „helló”-t köszön, majd megkérdezte tõle: – Ki vagy te?
    A vékony hang megerõsödött.
    – Számítástechnikai analóg vagyok! – mondta határozottan. – Amíg éltem, Mrs. Arnold Meacham volt a nevem, hetvennégyes pálya expedíció, tizenkilences nap. Bakkalaureátust és mesterfokozatot nyertem a Tulane egyetemen, a pennsylvaniai egyetemen doktoráltam, szûkebb szakterületem az asztrofizika. Utazásunk huszonkettedik napján dokkoltunk egy objektumon, ahol annak lakói foglyul ejtettek bennünket. Halálom pillanatában harmincnyolc éves voltam, két évvel fiatalabb, mint… – itt a hang megremegett – mint Doris Filgren, a pilótánk, aki… – újabb remegés – akivel a férjem, úgy tûnt… akivel viszonya volt… aki… – A hang ekkor keserves zokogásba fulladt, mire Paul lekapcsolta.
    – Nos, nincs tovább – mormolta –, de ez is csak valami. Vén bolond Veránk kihámozott valami igazságmagot a locsogásából. És nemcsak a maga vonatkozásában. Szeretnéd tudni az anyád nevét, Wan?
    A fiú kitágult szemmel meredt rá.
    – Az anyám nevét?! – kiáltotta.
    – Vagy bárki másét. Cingár Jimét például. Õ tulajdonképpen a légierõ vénuszi pilótája volt, aki az Átjáróhoz, onnan pedig ide került. Az igazi neve James Cornewell. Willard angoltanár volt. A diákpénztárból sikkasztott némi pénzt, hogy megfizethesse az Átjáróhoz vezetõ útját, amiben természetesen nem sok örömét lelte. A legelsõ útja azonnal ide vezetett. Az odalenti kapcsolat föltáróprogramot szerkesztett Vera számára, amin egész idõ alatt dolgozott, és… rosszul érzed magad, Wan?
    A fiú lázasan nyalogatta az ajkát.
    – Az anyám neve? – ismételgette.
    – Ó, sajnálom! – Paul emlékeztette magát rá, hogy gyengédnek kell lennie. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a kérdés Wan érzelmeit is érintheti. – Az õ neve Elfega Zamorra volt. De úgy tûnik, nem tartozik a Holt Emberek közé, Wan. Azt nem tudom, miért. Az apád pedig… nos, ez elég érdekes dolog. A nemzõatyád meghalt, még mielõtt anyád ideért. Az, akirõl beszélsz, bizonyára valaki más lehetett, de fogalmam sincs róla, ki. Te legalább sejted, mi lehet e mögött? – Wan megvonta a vállát. – Arra gondolok, hogy anyád és… talán mostohaapádnak nevezhetnéd… vajon miért nincs a „betároltak” között? – Wan tanácstalanul széttárta a karját.
    Lurvy ekkor közelebb húzódott hozzájuk. Szegény kölyök! Elszontyolodását érezve, a fiú vállára tette a kezét, és így szólt hozzá:
    – Gondolom, ez elég komoly megrázkódtatás számodra, Wan. Biztos vagyok benne, hogy késõbb sokkal többet kideríthetünk. – Ezzel odaintett a valaha üres helyiséget megtöltõ felvevõk, lejegyzõk és lejátszók seregére. – Amit csak földerítünk, azonnal továbbítjuk a Földre. – A legényke ráemelte a tekintetét, de nem túl sok megértés tükrözõdött benne, miközben Lurvy megpróbálta megmagyarázni neki a földi információ-földolgozó hatalmas rendszer lényegét, azt, hogyan elemzi rendszeresen, veti össze és értelmezi a Hícsí Mennyországból származó közlemények legkisebb morzsáit is, nem is szólva a tápanyaggyárból és más forrásokból érkezõ adatok tömkelegérõl. Végül Janine közbeszólt:
    – Ugyan, hagyd õt békén! Szegény mindent megért – tette hozzá bölcsen. – Csak hagyd, hogy eméssze a dolgokat egy darabig. – Beletúrt a fölhalmozott élelmiszercsomagok közé, míg nem talált egy halványzöld színût, és közben hányavetin odavetette: – Különben mi lehet ez a csipogó zaj?
    Paul fölfigyelt, majd odaugrott szerkentyûinek halmazához. A kameráikhoz illesztett monitor halk „bip-bip-bip” hangokat hallatott. Magában zsörtölõdve úgy fordította a képernyõt, hogy valamennyien láthassák.
    Az a kamera volt, amelyet a legközelebbi bogyógyümölcsbokornál hagytak, hogy nyugodtan közvetítse a változatlan képet, és csak akkor adjon riasztójelzést, ha valami mozgást észlel.
    Ez most bekövetkezett. Egy arc bámult rájuk a képernyõrõl.
    Lurvy rémülten összerezzent.
    – Egy hícsí! – lihegte.
    De ha így is volt, az az arc nem úgy nézett ki, mintha egy galaxist meghódítani képes értelem rejtõzne mögötte. Úgy látszott, hogy négykézláb állva, aggodalmasan szemléli a kamerát, mögötte pedig négy-öt hasonló fizimiska bukdácsol. Az arcnak nem volt álla. Homloka göndör fürtök alól indult. A képén több volt a szõr, mint a koponyáján. Ha taraj húzódott volna rajta, leginkább úgy nézett volna ki, mint egy gorilla. Mindent összevetve nem állt messze a Wan leírása alapján készült számítógépes ábrától, csak valamivel durvább, állatszerûbb volt a külseje. De mégsem volt állat. Amint az arc egy kissé félrefordult, Lurvy megpillantotta, hogy a bokor körül csoportosuló többiek valami olyasmit viselnek, amit az állatok maguktól sohasem: fel voltak öltözve. Még szabása is volt a viseletüknek, az anyagra színes foltokat varrtak, ami bõrfelületen lévõ tetoválásra emlékeztetett, sõt az egyik hím nyakában még valami hegyes szemekbõl álló gyöngysorféle is csüngött.
    – Az a gyanúm – mondta Lurvy reszketegen –, hogy idõvel még a hícsík is degenerálódhatnak. Ezeknek pedig volt éppen elég idejük.
    A képernyõn látható arc hirtelen elmozdult.
    – A fene egye meg! – kiáltott föl Paul. – Azért nem annyira degenerált, hogy ne venné észre a kamerát. Nézzétek, fölvette a nyavalyás. Wan! Mit gondolsz, tudhatnak az ittlétünkrõl?
    A fiú minden érdeklõdés nélkül vállat vont.
    – Hát persze, hogy tudhatnak. Elejétõl fogva tudtak rólunk, csak egyszerûen nem érdekeltük õket.
    Lurvy szíve hevesen földobogott.
    – Ezt hogy érted, Wan? Honnan tudod, hogy nem jönnek utánunk?
    A kamera által közvetített kép megváltozott. A Vén, amelyik fölvette, most továbbadta egy másiknak. Wan is odapillantott, majd így folytatta:
    – Már megmondtam, hogy szinte sohasem jönnek a kék szektornak erre a részére. De még a pirosba sem. Annak meg semmi értelme, hogy a zöldbe menjenek. Ott semmi sem mûködik, még az ételrekeszek és a könyvolvasók sem. Majdnem állandóan az arany részen tartózkodnak. Hacsak föl nem faltak ott minden bogyógyümölcsöt, és többet akarnak.
    Bõgõ hang szólalt meg a képernyõ hangosítójából, és a kép is megint megremegett. Egy pillanatra megállt az egyik nõnemû Vénen, aki éppen az ujját szopogatta, azután tétován kinyúlt a kamera után. Az megpördült, és hirtelen eltûnt a kép.
    – Paul! Mit mûvelnek? – kiáltott föl Lurvy.
    – Összetörték, azt hiszem – mondta a férfi, miután a szerkezet gombjainak csavargatásával sem tudta visszaállítani a képet. – A kérdés inkább az: mi mit csináljunk most? Nem vagyunk itt már épp elég ideje? Nem kellene esetleg arra gondolnunk, hogy visszainduljunk?

Lurvynak is ez járt a fejében. Mindnyájan erre gondoltak. De bármilyen aprólékosan faggatták is Want, a fiú csak azt hajtogatta, hogy nincs mitõl félniük. A Vének még sohasem zavarták meg õt a vörös csíkokkal ékes falú folyosókon. Sohasem látta õket a zöld részen; bár igaz, maga sem igen járt oda. A kékben is csak ritkán bukkantak föl. És igen, persze hogy tudnak az emberek ittlétérõl. A Holt Emberek elmondták neki, hogy a Véneknek vannak gépeik, amelyek hallanak, és idõnként mindenhová bekukkantanak, már ha nem romlottak el… Csak éppen semmivel sem törõdnek igazán.
    – Ha nem megyünk be az arany területre, sohasem bántanak bennünket – jelentette ki határozottan. – No persze ha nem jönnek ki onnan.
    – Nem is tudom kifejezni, mennyire megnyugtattál, Wan – morogta bosszúsan Paul.
    De kiderült, hogy mindezzel csak azt akarta kifejezni, hogy valóban jók az esélyeik.
    – Magam is gyakran bemegyek az arany részre, ha kalandra vágyom – büszkélkedett. – No meg könyvekért. És amint láthatjátok, még sohasem fogtak el.
    – No és mi van, ha a hícsík maguk jönnek ide kalandvágyból vagy könyvekért? – faggatózott Paul.
    – Még hogy könyvekért! Ugyan mit kezdenének õk a könyvekkel? Bogyógyümölcsért még csak-csak… Néha a gépekkel is foglalkoznak… Cingár Jim szerint az a dolguk, hogy a gépeket megjavítsák. De nem mindig csinálják meg. A gépek meg úgy-ahogy mûködnek, és nem is mindig. Egyébként már messzirõl meghallani õket.
    Egy pillanatig némán ülve néztek egymásra. Végül Lurvy szólalt meg elsõnek:
    – Tudjátok, mit gondolok? Adjunk magunknak egy hetet. Persze nem tudom, sokkal megnöveli-e ez a szerencsénket. Maradt még… mennyi is, Paul?… öt kameránk. Rákapcsoljuk a monitorra, kirakjuk és otthagyjuk õket. Ha ügyesek vagyunk, talán úgy elrejthetjük õket, hogy a hícsík se vegyék észre. Teljesen földerítjük a biztonságos vörös folyosókat, a kékekbõl és a zöldekbõl pedig annyit, amennyit tudunk. Mintákat gyûjtünk. Képeket csinálunk; szeretném látni azokat a karbantartó gépeket is. Miután elvégeztünk minden tõlünk telhetõt, akkor meglátjuk, mennyi idõnk marad még. És akkor eldöntjük, hogy belépjünk-e az arany részbe vagy sem.
    – De nem tovább egy hétnél, mától fogva – jelentette ki Paul. Igaz, nem erõszakosan. Csak annyit jelzett vele, hogy megértette a helyzetet.
    – Nem többet – egyezett bele Lurvy, Janine és Wan pedig némán bólintott rá.

Negyvennyolc óra múlva viszont mindannyian az arany területen voltak.
    Úgy döntöttek, hogy kicserélik a tönkrement kamerát. Óvatos léptekkel mind a négyen megközelítették azt a hármas elágazást, ahol a gyümölcseitõl megfosztott bokor nõtt. Wan haladt elöl, Janine kezét fogva. Odaérve a lány elõresietett, hogy fölkapja a szétroncsolt kamerát.
    – No, ezt aztán jól odacsapták – álmélkodott. – Azt nem is mondtad eddig, Wan, hogy ilyen erõsek! Nézd csak, nem vér az ott?
    Paul kikapta kezébõl a szerkezetet, és fölfelé fordította, fintorogva nézte az egyik sarkán éktelenkedõ sötét foltot.
    – Úgy látszik, megpróbálták kinyitni – vélekedett. – Nem hiszem, hogy én erre képes lettem volna puszta kézzel. Biztosan megcsúsztak rajta az ujjai, úgy vághatta el a kezét.
    – Hát igen – mormolta Wan közömbösen –, meglehetõsen erõsek. Figyelmét egyáltalán nem a kamera kötötte le. A hosszú folyosót leste a levegõbe szimatolva, és inkább a távoli neszekre figyelt, nem a többiekre.
    – Határozottan idegesítesz – mondta Lurvy. – Hallasz egyáltalán valamit?
    A fiú ingerülten megvonta a vállát.
    – A szagukat hamarabb megérezni, mint ahogy hallanánk õket, de nem, most nem érzek semmit. Nincsenek nagyon közel. Különben sem félek tõlük. Gyakran eljövök ide könyvekért, vagy hogy megfigyeljem az ostoba ügyködésüket.
    – Mindjárt gondoltam – mondta Janine, kivéve Paul kezébõl a tönkretett kamerát, miközben a férfi új helyet keresett, ahová a másikat tehetné. Nem volt sok választása. A hícsí díszítmények nem voltak valami változatosak.
    Wan elemében volt.
    – Én már végigmentem azon a folyosón, ameddig csak a szemetek ellát – hencegett. – Még az a hely is elég messze van, ahol a könyvek hevernek, látjátok? Egypár egyenesen a folyosón hever.
    Lurvy odanézett, de nem volt biztos benne, mire utal a fiú. Néhány tucat lépésnyire látott ugyan valami csillogó kupacot, de könyveket sehol. Paul egy tekercs ragasztószalaggal bíbelõdött éppen, hogy minél magasabban rögzíthesse a kamerát a falon, úgy vetette oda:
    – Ugyan, eredj már azokkal a vacak könyveiddel! Láttam õket. A Moby Dick meg Don Quijote kalandjai, ugyan mit kezdenének velük a hícsík?
    Wan dühödten kiáltott föl:
    – Ostoba vagy, Paul! Azokat csak a Holt Emberektõl kaptam. Azok nem igazi könyvek. Az igazi könyvek ott vannak, ni!
    Janine kíváncsian Wan szemébe nézett, maid néhány lépést elõreóvakodott a folyosón.
    – De hisz ezek nem is könyvek! – szólt vissza a válla fölött.
    – Már hogyne lennének azok! Világosan megmondtam, hogy könyvek!
    – Nem, nem azok! Gyertek, nézzétek csak meg! – Lurvy már nyitotta a száját, hogy visszahívja, de azután mégiscsak tétován utánament. A folyosó üres volt, és Wan sem látszott a szokásosnál izgatottabbnak. Mikor félúton járhatott a csillogó szemétdomb felé, rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen. Gyorsan odaszökkent Janine mellé, és felkapott egyet.
    – Wan! – kiáltott föl. – Én már láttam ilyeneket. Ezek hícsí imalegyezõk! Több száz van belõlük a Földön is!
    – Nem! Nem! – tiltakozott a fiú dühösen. – Miért mondod, hogy hazudok?
    – Én nem állítom, hogy hazudsz, Wan. – Lurvy szétnyitotta a kezében tartott tárgyat. Úgy nézett ki, mint egy tekercs mûanyag tapéta. Elég könnyen szétnyílt a kezében, de amint elengedte, ismét összecsukódott. A hícsí kultúra legközönségesebb tárgya volt, sokat találtak belõle a Vénusz elhagyott alagútjainak járataiban és az Átjáró földerítõi is minden sikeres útjukról hoztak néhányat. Soha senki nem jött rá, mire használták a készítõi, és hogy az általuk kitalált elnevezés megfelelt-e a valóságnak, azt is csak a hícsík mondhatták volna meg. – Ezeket imalegyezõknek nevezik, Wan!
    – Nem! Nem! – visította a fiú hisztérikusan, kivette a tárgyat Lurvy kezébõl, és bevonult vele egy fülkébe. – Ezekkel nem imádkozni kell. Olvasni lehet õket. Így ni! – A tekercset beleillesztette a falon lévõ egyik tulipán alakú tartóba, rápillantott, és lehajította a földre. – Ez éppen nem jó – mondta, és turkálni kezdett a padlón szétszórt legyezõk között. – Várjunk csak! Igen. Ugyan ez sem a legjobb, de legalább olyan, amit valahogy megérthet az ember. – Belecsúsztatta a tulipánba. Elektronikus zörejek rövid sorozatát hallották, majd a tulipán a tekerccsel együtt eltûnt. Citrom alakú színes fényburok képzõdött körülöttük, azután bekötött könyv alakját öltötte, amely szétnyílt, függõleges sorokban írt ideogramokat tárva elébük. Egy vékony – emberi! – hang kezdett deklamálni valami szöveget sebes, magas fekvésû nyelven.
    Lurvy ugyan nem értette a szavakat, de az Átjárónál eltöltött két év valóságos kozmopolitát faragott belõle. Eltátott szájjal gondolkodott.
    – Azt… azt hiszem, japánul beszél. A formája pedig, akár a haikué. Wan, mi az ördögöt csinálhatnak a hícsík japán nyelvû könyvekkel?
    Wan fensõbbséges hanghordozással jelentette ki:
    – Ezek nem is igazán régiek, Lurvy. Csak más könyvekrõl készített másolatok. Az igazán jók mind ilyesfélék. Cingár Jim azt mondja, hogy a Holt Emberek minden hangfelvétele és könyve, sõt maguk a Holt Emberek, még azok is, akik már nincsenek itt, ezekben benne vannak. Én rendszeresen olvasom õket.
    – Te jóisten! – sóhajtott Lurvy. – Hányszor tartottam már ilyeneket a kezemben, és még csak nem is sejtettem, mire valók!
    Paul csodálkozva csóválta a fejét. Belenyúlt a világító képbe, és kihúzta a tekercset tulipán alakú foglalatából. Könnyen kijött. A kép eltûnt, a hang szó közben elhallgatott, õ pedig a tenyerén szétterítette a tekercset.
    – Teljesen kivagyok! – mormolta. – A világ minden valamirevaló tudósa foglalkozott már ezekkel a vacakokkal. Hogy lehet, hogy soha senki nem jött rá a rendeltetésükre?
    Wan megvonta a vállát. Már egyáltalán nem volt dühös. Élvezte a dicsõséget, hogy bebizonyíthatta ezek elõtt az emberek elõtt, mennyivel többet tud náluk.
    – Meglehet, hogy õk is ostobák – sipította. Majd valamivel engedékenyebben: – Vagy éppen olyanok kerültek a kezükbe, amelyeket senki sem ért meg… talán csak a Vének, ha egyáltalán eszükbe jutott valaha, hogy olvassanak valamit.
    – És azokból a silányabbakból nem tudnál mutatni egyet? – kérdezte Lurvy.
    Wan türelmetlen mozdulatot tett.
    – Azokkal sosem pocsékolom az idõt – magyarázta. – De azért, ha nem hisztek nekem… – ezzel beletúrt a kupacba, arckifejezésével tudatva, hogy csak az idõt vesztegetik olyasmire, amit õ már kipróbált, és érdektelennek talált. – Igen. Azt hiszem, ez itt egy olyan értéktelen fajta.
    Amikor becsúsztatta a tulipánba, az elõbukkanó hologram fényes és meglepõ volt. Éppoly reménytelennek látszott az elolvasása, mint a hícsí ûrhajók vezérlõrendszerének megértése. Vagy még reménytelenebb. Különös, egymás köré tekeredõ, oszcilláló vonalak, hirtelen színes legyezõvé terültek, hogy azután egyesüljenek megint. Amennyiben ez valami írott nyelv volt, legalább annyira különbözött a nyugati jelrendszerektõl, mint az ékírás. Vagy még jobban. Minden földi nyelvnek vannak közös tulajdonságai, rögtön azzal kezdve, hogy csaknem mindegyiket sík felületre fölvitt jelekkel írják. Ez itt láthatóan háromdimenziós szimbólumrendszer volt. Emellett vékony, szúnyogdöngicsélésre emlékeztetõ hang kísérte, mintha valaki véletlenül telemetrikus üzenetet fogna a zsebrádióján. Egészében véve rendkívül idegesítõ volt.
    – Nem is gondoltam, hogy élvezni fogjátok – jegyezte meg Wan csúfondárosan.
    – Állítsd le, Wan – mondta Lurvy, majd határozottan kijelentette: – Magunkkal kell vinni ezekbõl a dolgokból, amennyit csak tudunk. Paul, vesd le az inged! Pakold tele, amennyire lehet, és vidd el a Holt Emberek szobájába! És vidd azt az összetört kamerát is. Tedd be a létfenntartó központba, és nézd meg, mire megy a hícsí vér elemzésével.
    – És ti mit terveztek? – érdeklõdött Paul. De közben már le is húzta az ingét, és dobálta bele a csillogó „könyveket”.
    – Mi majd folytatjuk a kutatást. Te csak foglalkozz a magad dolgával! Wan! Te ki tudod válogatni õket? Úgy értem, kiszedni közülük azokat, amelyek téged nem érdekelnek?
    – Hát persze, Lurvy. Azok nagyon régiek. Néha egy kicsit gyûröttek is, látod?
    – Rendben van. Ti ketten szintén vegyétek le a felsõruhátokat, annyit, amennyibõl csinálhattok valami zsákfélét. Rajta! Majd máskor leszünk illedelmesek. – Lurvy ezzel maga is kilépett a kezeslábasából. Ott állt melltartóban és bugyiban, miközben csomókat kötözött az öltözék ujjára és szárára. Fölbecsülte, hogy legalább ötven-hatvan legyezõt belegyömöszölhet. Wan zubbonyát és Janine ruháját is beszámítva, a tárgyak jó felét magukkal cipelhetik. Annyi elég is lesz. Nem szabad telhetetlennek lennie! Jócskán akad még belõlük a tápanyaggyárban is, bár azokat valószínûleg Wan szállította oda, így azután biztos csak olyanok lehetnek, amelyeket a fiú érthetõnek tekintett. – Vannak ilyen olvasók a tápanyaggyárban is, Wan?
    – Persze hogy vannak! Különben mi a csudának vittem volna oda könyveket? – Idegesen turkált a legyezõk között, magában morgolódva, amint Janine és Lurvy elé dobálta a szerinte „haszontalanokat”. – Fázom! – panaszkodott közben.
    – Mindnyájan fázunk. Jobb lenne, ha viselnél melltartót, Janine – jegyezte meg Lurvy a húgára mosolyogva.
    A lány méltatlankodva válaszolt:
    – Arra nem is gondoltam, hogy majd le kell vetkõznöm itt. Wannek igaza van. Én is fázom.
    – Nyugi, nem tart sokáig. Igyekezz, Wan! Te is, Janine! Lássuk, milyen gyorsan tudjuk kiválogatni a hícsí példányokat! – Lurvy kezeslábasa lassacskán megtelt, és büszkén vigyorogva pendelyében, nekilátott saját ruhájának teletöméséhez. Lurvynak eszébe ötlött, hogy néhány tucat legyezõ még a pendelybe is beleférne. Végül is a fiú visel alatta valami ágyékkötõt. De már így is elég szép eredményt értek el. Paul máris magával vitt harmincat-negyvenet. Az õ gúnyájába talán hetvenöt is belefér. Máskülönben késõbb is akármikor visszajöhetnek a többiért, ha úgy látják jónak.
    Lurvy persze nem gondolta komolyan, hogy emellett döntenének. Ami elég, az elég. Bármire jutnak is még itt, a Hícsí Mennyországban, máris fölbecsülhetetlen értékû tudásnak jutottak a birtokába. Az imalegyezõk tehát könyvek! Ennek a ténynek a fölfedezése máris azt jelentette, hogy félig megnyerték a csatát. Ennek az ismeretében a tudósok egész biztosan megtalálják olvashatóságuknak rejtélyét. Ha kapásból nem menne a dolog, még mindig ott vannak a tápanyaggyárban lévõ olvasók. Ha minden nehézség összejönne, még akkor is beolvashatják õket Vera valamelyik perifériájába, rögzíthetik a képet és a hangot, majd az egészet közvetíthetik a Földre. Talán még egy olvasószerkentyût is leszerelhetnek, hogy magukkal vigyék. Márpedig visszatérnek, ebben Lurvy hirtelen teljesen bizonyossá vált. Ha nem tudnak rájönni a tápanyaggyár elmozdíthatóságának nyitjára, akkor ott hagyják, ahol van. Senki sem hibáztathatja õket ezért. Máris eleget elértek. Ha ennél is többre lenne szükség, más csoportok is a nyomukba léphetnek, viszont õk már így is sokkal gazdagabb ajándékot visznek magukkal, mint bármely emberi lény, amióta csak fölfedezték az Átjáró aszteroidáját. No és méltó jutalomban lesz részük, efelõl semmi kétség, hiszen még Robinette Broadhead ígérete is ott van Lurvy kezében. Mióta csak elszakadtak a Hold felszínétõl, bömbölõ vegyi indítórakétájuk tolósugarára támaszkodva, Lurvy nem úgy érezte magát, mint aki a kitûzött jutalom után lohol, hanem úgy, hogy már meg is nyerte. Arról nem is szólva, milyen boldogságot jelent ez az apjának…
    – Nos, talán elég lesz! – mondta, segítve Janine-nak összekötözni az imalegyezõket tartalmazó, szétnyíló zsákot. – Vigyük az egészet rögtön a hajóra!
    Janine apró melléhez szorította az ormótlan csomagot, és még néhány darabot fölmarkolt szabad kezével.
    – Ez egészen úgy hangzott, mintha hazafelé készülõdnénk – jegyezte meg közben.
    – Az is elõfordulhat – mosolygott rá Lurvy. – Persze elõtte még meg kell tárgyalnunk a helyzetet, csak azután dönthetünk. Wan! Mi történt?
    A fiú már az ajtóban állt, hóna alatt legyezõkkel teletömött zubbonyával. Döbbentnek látszott.
    – Túl sokáig vacakoltunk itt – suttogta, kilesve a folyosóra. – Vének ácsorognak a bogyógyümölcsbokor körül!
    – Ó, nem! – De az állítás igaznak bizonyult. Lurvy is óvatosan kikukucskált a folyosóra, és valóban ott voltak. A Paul által a falra szerelt kamerát vizsgálgatták. Mialatt nézte õket, egyikük fölnyúlt, és minden erõfeszítés nélkül letépte a szerkezetet. – Wan! Akad innen másik visszavezetõ út?
    – Igen. Az arany részen keresztül, de… – Élénken beleszaglászott a levegõbe. – Azt hiszem, ott is alighanem vannak egypáran. Érzem a szagukat, és igen, hallom is õket! – és sajnos ez is igaz volt. Már Lurvy is hallott valami tompán nyekergõ morgást a folyosó hajlata mögül.
    – Nincs sok választásunk – jelentette ki. – Ott csak ketten vannak, amerrõl idejöttünk. Meglepjük õket, és keresztültörünk mellettük. Gyerünk! – A tekercseket tovább markolva maga elé terelte a két gyereket. Lehet, hogy a hícsík erõsek, de Wan azt állította, hogy lomhák. Ha csak egy kis szerencséjük lesz…
    De egyáltalán nem voltak szerencsések. Amint kiléptek a nyíltabb részre, Lurvy azonnal észrevette, hogy kettõnél többen vannak. Vagy féltucatnyian! Ott álltak kört formálva, és néztek rájuk a folyosó torkolatán keresztül.
    – Paul! – kiáltotta Lurvy a kamerába. – Elfogtak bennünket! Igyekezz a hajóba, és ha mi nem tudunk áttörni… – Nem folytathatta tovább, mert máris rávetették magukat azok az alakok. És valóban rémületesen erõsek voltak!
    Végighurcolták õket vagy féltucatnyi szinten. Mindkét oldalról fogta a karjukat egy-egy foglyul ejtõjük. Egykedvûen csiviteltek egymás között, ügyet sem vetve erõfeszítéseikre és kiáltozásukra. Csak Wan nem szólt semmit. Hagyta, hogy vonszolják, amerre akarják, végig a folyosókon, míg ki nem értek egy orsó alakú nagy, nyitott térségbe, ahol további tucatnyi Vén várakozott már rájuk. Mögöttük kuporgott egy óriási, néma, kékes fényben úszó gépezet. Vajon szokásuk-e a hícsíknek áldozatok bemutatása? Vagy esetleg kísérleteket végeznek a foglyaikon? Talán õket is betárolják, akár a Holt Embereket, és akkor tunya kábulatban várhatják, mikor vetõdik arrafelé a látogatók egy újabb csoportja! Lurvy mindezeket a lehetõségeket afféle érdekes problémákként kezelte, de egyikre sem sejtett semmiféle választ. Egyelõre nem félt. Érzékei még nem fogták föl teljesen az új helyzetet. Hiszen oly közel van még a pillanat, amikor megengedte magának, hogy a diadal érzése töltse el. Ahhoz még kell némi idõ, hogy kialakuljon benne a vereség tudata.
    A Vének tovább fecsegtek egymással, közben a foglyaik felé mutogatva, a folyosókat kémlelve és a hatalmas, néma gépezetre tekingetve, amely úgy tornyosult fölébük, akár egy ágyú nélküli harckocsi. Mint valami lidérces álom! Lurvy semmit sem értett az egészbõl, holott eléggé világos volt a helyzetük. Néhány percnyi további locsogást követõen betuszkolták õket egy fülkébe, ahol – legnagyobb megdöbbenésükre – egészen ismerõs tárgyak hevertek. A csukott ajtó mögött Lurvy beletúrt a halomba… ruhák! Egy sakktábla. Rég csonttá száradt élelmiszeradagok. Az egyik lábbeli sarkában vaskos tekercs brazil valuta rejtõzködött, elsõ becslésre is jóval több, mint negyedmillió dollár értékben. Tehát nem õk itt az elsõ foglyok! De az egész kupacban semmi sem akadt, amit fegyverként használhattak volna. Odafordult a sápadtan reszketõ fiúhoz.
    – Most mi lesz velünk? – kérdezte sürgetõ hangon.
    De Wan csak leszegte a fejét, akár a Vének maguk. Elsõ reakcióként nem telt tõle többre.
    – Apám… – szólalt meg azután, de elõbb nyelnie kellett egyet, mielõtt tovább folytathatta volna. – Egyszer az apámat is elfogták, de azután, ez igaz, szabadon is engedték. De nem hiszem, hogy ez lenne a szabály, mert apám figyelmeztetett rá, hogy sohase hagyjam, hogy engem is elfogjanak!
    – De legalább Paul megmenekült – szólalt meg Janine. – Lehet… talán lehet, hogy szerezhet valami segítséget… – De itt tanácstalanul elhallgatott, és választ sem várt a megjegyzésére. Bármely reménykedõ válasz a fantázia birodalmába tartozott volna, figyelembe véve, hogy egy, az övékhez hasonló hajónak kis híján négy év kell csupán a tápanyaggyár eléréséhez. Ha jön is valami segítség, nem érhet ide egyhamar. Válogatni kezdett a régi ruhák között. – Legalább magunkra vehetünk valamit – jegyezte meg. – Gyerünk, Wan! Öltözködj fel!
    Lurvy is követte példáját, de egyszer csak megtorpant, amikor valami különös hangot hallott a húga felõl. Majdnem olyan volt, mintha nevetne! – Mi olyan mulatságos?! – dörrent rá.
    Janine magára húzott egy pulóvert, mielõtt válaszolt volna. Túl nagy volt neki, de legalább melegítette.
    – Csak éppen eszembe jutottak a kapott utasítások – dünnyögte. – Hogy gyûjtsünk be hícsí szövetmintákat, emlékeztek? Nos, a dolog úgy alakult, hogy õk gyûjtötték be a mieinket. Méghozzá mindet!