Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

3. A SZERELMES WAN


A külső állomáshoz vezető út a szokásosnál hosszabbnak tűnt Wan számára, mivel valami zavart érzett az agyában. Nagyon hiányzott neki a Holt Emberek társasága. És még jobban hiányzott neki valami, amivel sohasem rendelkezett: egy nőnemű ember! A szerelmes Wan képzete merő fantázia volt számára, de olyan fantázia, amelyet szeretett volna valóra váltani. Hány, de hány könyv segítette előre ezen az úton! A Rómeó és Júlia, az Anna Karenina, no és a régi, romantikus kínai klasszikusok!
    Tudatából a külső állomás képe űzte el a fantáziaszüleményeket. Irányítópultján megjelentek a dokkolási manőverek kezdetét jelző utasítások és az állomás képe a képernyőn, amint szertefoszlottak annak eddig folyamatos vonalai. Hanem ez a kép nem olyan volt, mint máskor. Az egyik dokkolónyílásba új hajó illeszkedett, a héjazat egyik oldalához pedig különös, hegyes szerkezet lapult.
    Vajon mit jelenthet mindez? Miután maga is végrehajtotta a dokkolást, Wan kidugta a fejét a bebújónyíláson, körülszaglászott, és figyelmesen hallgatózott.
    Bizonyos idő múltán arra a megállapításra jutott, hogy senki sincs a közelében. A könyveit és egyéb kincseit nem cipelte ki a hajóból. Úgy döntött, hogy készen kell lennie az első gyanús jelre elmenekülni, de mégis úgy érezte, hogy muszáj körülnéznie. Egyszer, valamikor nagyon régen megjelent egy másik személy a külső állomáson, akire úgy emlékezett, mintha nőnemű lett volna. Akkor Cingár Jim segített neki azonosítania a ruházata alapján. Talán ezúttal is Cingár Jimhez kellene fordulnia tanácsért? Egy gyümölcsbogyót rágcsálva, könnyedén ráncigálta magát előre, az alvószoba felé, ahol a kényelmes heverő várta, körülötte az olvasógépekkel.
    Egyszer csak megtorpant.
    Talán valami hang volt az? Egy kacagás vagy kiáltás, valahonnan messziről?
    Eldobta a bogyógyümölcsöt, és egy pillanatra minden érzékét megfeszítve megállt. A hang nem ismétlődött meg. De mégis volt ott valami… egy illat, nagyon halvány, de elég kellemes és egészen különös. Hasonlított annak a régen talált ruhának az illatához, amelyet oly sok napon át magával cipelt, amíg már egyáltalán nem érezte, s akkor visszavitte oda, ahonnan fölvette.
    Talán visszatért az a személy?
    Wan reszketni kezdett. Egy ember! Már vagy tucatnyi év elmúlt azóta, hogy utoljára másik ember illatát érezte, testét érintette. És azok is csak a szülei voltak. Meglehet, nem is ember lesz az, talán valami más! Meglódult a felé a dokk felé, ahol az a másik személy fölbukkant, ügyesen kerülgetve a főbb átjárókat, szűkebb, kevésbé közvetlen folyosókon surrant végig, ahová úgy gondolta, nem valószínű, hogy egy idegen belépne. Wan ismerte a külső állomás minden négyzetcentiméterét, legalábbis addig, ameddig elmehetett anélkül, hogy a lezárt zsákutcák végéig érjen, amelyek nyitját nem ismerte. Csak néhány perc kellett hozzá, hogy odaérjen, ahol gondosan összerakta az állomás egyetlen látogatója által hátrahagyott holmikat.
    Minden a helyén volt. De nem! Rögtön észrevette, hogy nem ugyanúgy, ahogyan otthagyta. Néhány dolgot fölvettek, majd hanyagul visszadobtak megint.
    Wan tudta, hogy ezt nem ő csinálta. Attól a magára kényszerített fegyelemtől eltekintve, hogy a külső állomást pontosan úgy hagyja, ahogy találta, s így senki ne vehesse észre, hogy ő is ott van, ezúttal még gondosabban pontosan úgy rendezte el azokat a tárgyakat, ahogyan otthagyták. Tehát mégiscsak van valaki más is az állomáson.
    És ő közben jó pár percnyire eltávolodott a hajójától.
    Elővigyázatosan, de sebesen visszatért a túlsó oldalon lévő dokkokhoz, minden kereszteződésnél megállva, hogy körülnézzen, szaglásszon és hallgatózzon. Odaért a járművéhez, és bizonytalanul nyúlt a bebújónyílás fedele felé. Meneküljön, vagy jobban nézzen körül?
    Az illat most erősebb és ellenállhatatlanabb lett.
    Lépésről lépésre végigaraszolt az egyik vakfolyosón, mindig készen az azonnali megfutamodásra.
    Egy hang! Alig hallhatóan suttog. De itt van biztosan a közelben. Kikukkantott egy ajtónyílás szélén, és menten megdobbant a szíve. Egy ember! A falnak támaszkodik, egy fémtárgyat tart a szája előtt, és rémült tekintettel mered rá. A személy hirtelen fölkiáltott:
    – Egy lépéssel se gyere közelebb! – De nem is lett volna rá képes, még ha akarja is. Teljesen ledermedt. Nem egyszerűen egy másik személy volt az. Hanem egy nőnemű személy! Az ismérvei teljesen nyilvánvalóak voltak, ahogyan Cingár Jim elmagyarázta: két kidudorodás a mellkasán, a dereka felé elvékonyodik, a szemöldöke sima, nem ugrik előre a szemhéja fölött… igen, nőnemű. És fiatal! És valami olyasmit visel, ami szabadon hagyja a csupasz lábát és ó, a karját is! Puha haja hosszú farokban összefogva a tarkóján, nagy, tágra nyílt szeme egyenesen rámered.
    Wan úgy reagált, ahogy tanulta. Lassan térdre ereszkedett, kibontotta a ruháját, és a nemi szervéhez nyúlt. Már jó pár napja elmúlt, hogy utoljára maszturbált, méghozzá ilyen ösztönző nélkül. Azonnal hatalmas erekciója támadt, és reszketett a gyönyörtől.
    Nem is igen hallotta, amint három másik személy bukkan föl futva a háta mögött. Csak akkor állt föl, amikor befejezte, megigazgatta a ruháit, és udvariasan rájuk mosolygott, amint ott nyüzsögtek a fiatal női személy körül, izgatottan, csaknem hisztérikusan kiabálva egymás között.
    – Helló! – mondta. – Wan vagyok. – Miután nem kapott választ, megismételte a köszöntést spanyolul és kínaiul, és megpróbálta volna bizonyára a többi nyelven is, ha a másik nőnemű személy elő nem lép, hogy így szóljon hozzá:
    – Helló, Wan! Én Dorema Herter–Hall vagyok, a többiek Lurvynak szólítanak. Nagyon örülünk, hogy találkoztunk veled.

Wan eddigi életének teljes tizenöt esztendeje alatt még sohasem volt része tizenkét ilyen izgalmas, ijesztő és szívszorongatóan félelmetes órában. Mennyi kérdés! Mennyi mindent kell elmondania és meghallgatnia! Milyen borzongatóan kellemes más személyeket megérinteni, illatukat érezni, jelenlétüket érzékelni! Olyan hihetetlenül keveset és ugyanakkor olyan lenyűgözően sokat tudnak! Nem tudták például, hogyan szerezhetnek élelmet a rekeszekből, nem használták az álmodóheverőt, még sohasem találkoztak egy Vénnel vagy beszélgettek egy Holt Emberrel. És mégis: mennyit tudnak az űrhajókról és városokról, a szabad ég alatti sétákról (ég? – sok idő kellett hozzá, hogy Wan egyszerűen megértse, miről beszélnek), no és a szerelmeskedésről! Azt látta, hogy a fiatalabbik nőnemű kész lenne többet is megmutatni neki, de az idősebbiknek nem tetszik a gondolat. Milyen különös! Az idősebbik hímneműn látszott, hogy már nemigen szerelmeskedik senkivel. Ez még furcsább. Az egész helyzet rendkívül különös volt, és Wan teljesen elmerült a töméntelen furcsaság örömeiben és félelmeiben. Miután jó hosszan elbeszélgettek, ő megismertette vendégeit az állomás néhány trükkjével, azok meg őt hajójuk egynémely csodáival (például egy Holt Emberhez hasonló dologgal, amely viszont sohasem élt, a földi emberek képeivel, az angolvécével), szóval mindeme csodák után a Lurvy nevű személy kiadta az utasítást, hogy mindnyájan pihenjenek egy kicsit. Azonnal meg is indult az álmodóheverő felé, de a nő felszólította, hogy maradjon a közelükben, és neki nem volt ereje a tiltakozáshoz, viszont gyakran fölriadt álmából, reszketve, szaglászva és körültekingetve a halvány, kékes fényben.
    Ennyi izgalom nem tett jót neki. Mikor újra valamennyien fölébredtek, még mindig reszketett, teste úgy sajgott a fáradtságtól, mintha semmit sem aludt volna. De nem számít. A kérdezősködés és a csevegés azonnal újrakezdődött:
    – És kik azok a Holt Emberek?
    – Nem tudom. Talán kérdezzük meg őket? Izé… néha „földerítőknek” nevezik magukat. Valami „Átjáró” nevű helyről.
    – És ez a hely, ahol most vannak, nem egy hícsí műtárgy?
    – Hícsí? – Elgondolkodott. Valamikor régen hallotta ezt a szót, de akkor nem tudta, mit jelent. – Talán a Vénekre gondolnak?
    – Hogy néznek ki azok a Vének? – De Wan nem tudta szavakkal leírni őket, hát adtak neki egy jegyzettömböt, és ő megpróbálta lerajzolni nagy, széles állkapcsukat, bozontos szakállukat. Amint elkészült egy rajz, nyomban kivették a kezéből, és a Vera nevű gép elé tartották.
    – Ez a gép olyan, mint egy Holt Ember – magyarázta, amire megint csak kérdés volt a válasz:
    – Úgy érted, hogy a Holt Emberek számítógépek?
    – Mi az, hogy számítógép?
    Most egy darabig ellenkező irányban záporoztak a kérdések, miközben elmagyarázták neki a „komputer” lényegét, az elnökválasztást és a 130 napos lázat. Utána hosszú ideig tanulmányozták a hajóját, ő pedig próbálta megértetni velük azt, amit tudott róla. Lassacskán teljesen kimerült. Nem volt sok tapasztalata a fáradtságot illetően, mivel időtlen életében, ha elálmosodott, akkor lefeküdt, és föl sem ébredt, míg ki nem pihente magát. Nem volt kedvére való az érzés, sem a torkában érződő kaparás, sem a fejfájás. De túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy leálljon, különösen akkor, amikor a Trish Bover nevű nőnemű személyről beszéltek neki.
    – Itt járt? Itt, a külső állomáson? És nem maradt itt?
    – Nem, Wan. Nem tudta, hogy te majd eljössz egyszer. Azt hitte, hogy meghal, ha itt marad. – Milyen borzasztó kár! Ámbár, számolt magában, ő még csak tízéves volt, amikor a nő itt járt, mégis biztosan a társa lehetett volna. És ő is neki. Táplálta és gondját viselte volna, magával vitte volna, hogy megmutassa neki a Véneket meg a Holt Embereket, és rettentő boldog lett volna!
    – És hová ment innen? – kérdezte végül.
    Valamely oknál fogva ez a kérdés fölzaklatta őket. Egymásra tekintettek. Egy pillanat múltán Lurvy szólalt meg:
    – Beszállt a hajójába, Wan.
    – És visszament a Földre?
    – Nem. Még nem. Nagyon hosszú út az egy olyan hajónak, amilyen neki volt. Sokkal tovább tart, mint amennyit ő élhet.
    Ekkor a fiatalabbik férfi, Paul, aki Lurvy társa volt, vette át a szót:
    – Még most is úton van. Nem tudjuk, e pillanatban éppen hol jár. Abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán él-e még. Megfagyasztotta magát.
    – Akkor tehát meghalt?
    – Nos, lehet, hogy már nincs életben. De ha megtalálják, talán életre tudják kelteni. A hajója fagyasztókamrájában van, mínusz negyven fokon. A teste még egy jó darabig nem bomlik le, gondolom. Legalábbis ő maga úgy gondolta. Mindenesetre azt hitte, ez számára a legjobb esély.
    – Én jobb esélyt kínálhattam volna neki – jelentette ki Wan magabiztosan. Azután hirtelen földerült. Itt van a másik nőnemű személy, Janine, aki nincs lefagyasztva. Jó benyomást akarván kelteni benne, kijelentette: – Ez egy áldatlan szám.
    – Micsoda? Hogy milyen szám?
    – Áldatlan szám, Janine. Cingár Jim beszél ilyenekről. Amikor azt mondod, mínusz negyven fok, nem kell hozzátenned, hogy Celsius vagy Fahrenheit, mivel a kettő ugyanaz. – Jót kuncogott a saját tréfáján.
    A többiek ismét egymásra pillantottak. Wan érezte, hogy valami nem jól alakul, de minden pillanatban egyre különösebben, egyre zsibbadtabbnak és kimerültebbnek érezte magát. Arra gondolt, hogy talán nem értették meg a tréfát, ezért hozzátette:
    – Kérdezzük meg talán Cingár Jimtől. Könnyűszerrel eljuthatunk hozzá ezen a folyosón, amely az álmodóheverőhöz is vezet.
    – Elérhető? Hogyan? – kérdezte izgatottan Payter, az öregember.
    Wan nem válaszolt. Nem érezte elég jól magát ahhoz, hogy megbízzon saját szavaiban, s különben is egyszerűbbnek látszott megmutatni az utat. Váratlanul megfordult, és nekiiramodott az álmodószoba felé. Mire utolérték, már be is kapcsolta a szerkezetet, és hívta a száztizenkettes számot.
    – Cingár Jim? – szólongatta a gépet, és hátraszólt a válla felett: – Előfordul, hogy nincs kedve beszélgetni. Kérem, legyenek türelemmel. – Ám ezúttal szerencséje volt: elég hamar megszólalt a Holt Ember hangja:
    – Wan? Te vagy az?
    – Természetesen, Cingár Jim, én vagyok. Szeretnék újra hallani azokról a számokról.
    – Nagyon helyes, Wan. Ezek olyan számok, amelyek egynél több mennyiséget jelölnek, ezért, amikor rádöbbensz a jelentésükre, fölkiáltasz: „Az áldóját!” Néhány ilyen áldatlan szám egészen közönséges. Másoknak esetleg természetfölötti jelentősége van. Egyes vallásos emberek az áldatlan számokat Isten létezése bizonyítékának tekintik. Arról, hogy Isten létezik-e vagy sem, csak egész nagy vonalakban mondhatom, hogy…
    – Neem, Cingár Jim! Kérlek, foglalkozzunk most csak ezekkel az áldatlan számokkal!
    – Rendben van. Akkor most fölsorolok neked néhányat a legegyszerűbb áldatlan számok közül. Nulla egész öt tized fok. Mínusz negyven fok. Egy harminchét. Kétezer-huszonöt. Tíz a harminckilencediken. Kérlek, mindegyikről írj rövid magyarázatot, bemutatva azon tulajdonságaikat, amelyek alapján áldatlan számoknak tekinthetők, aztán…
    – Törölni! Törölni! – visította Wan egész magas hangon a méregtől. – Nem valami leckére vagyok kíváncsi!
    – Phű, rendben – mondta a Holt Ember sötéten –, jól van, na! Nulla egész öt tized fok a Nap és a Hold szögátmérője, a Földről nézve. Az áldóját! Milyen különös, hogy ezek egyformák, mégis milyen szerencsés dolog, mert ezáltal lehetségesek a „földfogyatkozások”. Mínusz negyven fok az a hőmérséklet, amely szám szerint a Celsius- és a Fahrenheit-skálán megegyezik. Az áldóját! Kétezer-huszonöt az összetevők köbeinek értéke: egy a köbön, kettő a köbön, három a köbön… és így tovább, egészen kilenc a köbönig… valamennyi összeadva. És ez egyszersmind az összegük négyzete. Az áldóját! Tíz a harminckilencediken a gravitációs erő gyöngülésének mértéke az elektromágneses erőhöz képest. Ez ugyanakkor a világmindenség kora, abszolút számban kifejezve. Mellesleg a megfigyelhető univerzumban előforduló részecskék számának négyzetgyöke. Vagyis a világmindenség azon részének, amelyben a Földről nézve a Hubble-állandó kevesebb, mint nulla egész öt tized. És még… de ne is törődj vele! Az áldóját! Az áldóját! Áldóját! Áldóját! Mindezeknek a furcsaságoknak az alapján dolgozta ki P. A. M. Dirac a nagy számok hipotézisét, amiből levezette, hogy a gravitációs erőnek az univerzum kora növekedésével arányosan kell csökkennie. Nesze, itt van neked az újabb „az áldóját”!
    – Kihagytad az egy harminchetet – panaszkodott a fiú.
    A Holt Ember fölvihogott.
    – Egy pont a javadra, Wan! Csak arra voltam kíváncsi, vajon figyelsz-e rám. Az egy harminchét Eddington finomszerkezeti állandója, természetesen és lépten-nyomon beleütközünk a magfizika területén. De ennél is többről van szó. Tegyük fel, hogy inverz számban gondolkodsz, tehát egy plusz egy harminchétben, amit tizedes törtként fejezel ki. Az első három szám akkor nulla nulla hét, vagyis James Bond ölésre is följogosító ügynöki száma. Tessék, itt áll előtted a világegyetem halálos voltának bizonyítéka! Az első nyolc szám Clarke palindrómája: nulla nulla hét kettő kilenc kilenc kettő hét nulla. Látod, milyen szimmetrikus? Halálosan s ráadásul kétoldalúan, mármint a finomszerkezeti állandó! Vagy – élvezte Jim a helyzetet – talán úgy is mondhatnám, hogy a saját inverz száma. Ami viszont fölveti a kérdést: vajon az univerzum minek az inverze? Vagyis hogy kellemes és egyben kellemetlen? Segíts, Wan! Nem vagyok biztos benne, hogyan értelmezhetném ezt a szimbólumot!
    – Ó, törölni, törölni! – kiáltotta Wan ingerülten. – Törölni és kikapcsolni! – Idegesnek és bizonytalannak érezte magát, s ugyanakkor sokkal betegebbnek, mint addig bármikor, beleértve a Holt Emberektől kapott injekciók következményeit is. – Mindig ilyesformán locsog – szabadkozott a többiek előtt. – Ezért nem szívesen beszélek vele általában innen.
    – Nem valami jól néz ki – mondta Lurvy a férjének, majd Wan felé fordult. – Mondd, jól érzed magad? – A fiú csak megrázta a fejét, mert nem tudta, hogyan válaszolhatna helyesen.
    – Pihenésre van szükséged – jelentette ki Paul. – De mit értesz azon, hogy „innen”? Hát hol van ez az izé… Cingár Jim?
    – Ó, hát a főállomáson van – mormolta Wan gyönge hangon, ásítva.
    – Úgy érted, hogy… – Paul nagyot nyelt. – De hiszen azt mondtad, hogy hajóval negyvenöt napnyira van innen. Hát, ez igazán nem csekély távolság.
    Payter, az öregember fölkiáltott:
    – Rádió? Talán rádión érintkezel vele? Valami fénysebességen túli rádión?
    Wan megvonta a vállát. Paulnak igaza volt: pihennie kell, és itt van a heverő, a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy jól érezze magát és valóban pihenjen.
    – Ki vele, fiú! – üvöltötte az öreg. – Ha tényleg van egy működőképes FTL rádiód… A tiszteletdíjunk…
    – Nagyon fáradt vagyok – vetette oda Wan nyersen. – Aludnom kell! – Érezte, hogy elvágódik. Elvétette az utánanyúló kezeket, elsuhant közöttük, és a heverőre hanyatlott, elmerülve annak kényelmes, pókhálószerű burkában.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet