Előző fejezetTartalomjegyzék

 

17. AHOVÁ A HÍCSÍK ELVONULTAK


Robin Broadhead tizedik születésnapján, este hatkor zsúrt rendeztek. A szomszédasszony egy pár zoknit, társasjátékot és ünnepi tréfaként egy könyvet ajándékozott neki Minden, amit a hícsíkről tudunk címmel. Az alagútjaikat csak nemrégiben fedezték föl a Vénuszon, és rengeteg találgatás keringett arról, hová tűnhettek, hogy nézhettek ki, és mik lehettek a szándékaik. A könyvben az volt a vicc, hogy bár százhatvan oldalt tartalmazott, azok mindegyike üres volt.
    Ugyanezen a napon, ugyanebben az órában… vagy legalábbis annak helyi megfelelőjében, ami azért jelentősen különbözött, egy másik személy még egyszer körülfuttatta tekintetét a csillagokon, mielőtt nyugovóra tér. Neki is volt valamiféle évfordulója, csak éppen zsúr nélkül. Nagyon messzire volt Robin Broadhead születésnapi tortájától és gyertyáitól: több mint negyvenezer fényévnyire, és legalább ennyire távol állt tőle az emberi külső. Volt saját neve, de nem használta, és az általa végzett munka alapján rendszerint úgy szólították, ami leginkább „Kapitány”-ként lenne fordítható. Szögletes, finom pihékkel borított feje fölött nagyon közel és rendkívül fényesen ragyogtak a csillagok. Fölpillantván bántották a szemét, függetlenül a gondosan tervezett, üvegszerű héjazattól a lakóhelye és csaknem egész bolygója fölött. Volt ott egy halványvörös M, valamivel fényesebb, mint a Hold a Földről nézve, három aranyszínű G, egyetlen, forró, szalmasárga F, amelynek látványa szinte fájdalmat okozott. O vagy B egy sem akadt az égboltján. És egyáltalán nem voltak halványabb csillagok. Kapitány ismert minden általa látott égitestet, mivel mindössze tízezernyi lehetett belőlük, csaknem valamennyi hűvös és öreg, de mindegyik szabad szemmel is jól kivehető. Ezeken az ismerős ezreken túl… no persze nem látott túl rajtuk, legalábbis onnan, ahol éppen elvackolódott, de számtalan űrutazása alapján tudta, hogy azokon túl ott kavarog az egész mindenség, egy alig kivehető, kékes kagylóhéj, amely körülöleli mindazt, amit ő és népe birtokol az univerzumból. Az az égbolt rémületet keltett volna bármely emberi lényben. Ezen az éjszakán, gondolatban végigfutva rajta, mi történik majd, ha fölébred, maga a Kapitány is csaknem megrettent tőle.
    A széles vállú és csípőjű, oldalról nézve viszont lapos Kapitány imbolyogva ballagott a szalag felé, amely majd az alvógubójához szállítja. Nem volt hosszú az út. Az ő időérzéke szerint alig néhány percnyi. (Negyvenezer fényévnyire onnan, Robin Broadhead evett-ivott, fölserdült, elszívta első, titokban csavart cigarettáját, karcsontja eltörött, majd összeforrott, és vagy tíz kilót gyarapodott, mielőtt a Kapitány lelépett a szalagról.) A Kapitány jó éjszakát kívánt álmos szobatársainak (akik közül ketten időnként szexuális partnerei is voltak), válláról lekanyarította a rangját jelző nyakláncokat, leoldotta a létfenntartó és kommunikációs egységet egymástól távol álló lábai közül, fölemelte alvógubója fedelét, és beléhuppant. Nyolc-tízszer körbefordulva alaposan becsavarta magát puha, szivacsos, sűrű szövésű hálóburkába. A Kapitány népe inkább a földtúrók, mintsem a síkságokon száguldozók fajtájából származott. Legjobban úgy aludtak tehát, mint történelem előtti őseik. Miután kényelmesen elhelyezkedett, a kapitány kinyújtotta egyik vézna karját az alvóburok alól, és magára kattintotta a gubó fedelét. Ugyanúgy, ahogy egész életében csinálta. Ahogy egész népe csinálta, hogy nyugodtan alhasson. Ugyanúgy, ahogy a csillagokkal magukkal takaróztak be, amikor szükségből úgy kellett dönteniük, hogy valamennyien terhes, mély álomba merüljenek.

Robin születésnapi könyvének tréfáját kissé elrontotta a tény, hogy nem volt teljesen igaz. Bizonyos dolgokat igenis tudtak a hícsíkről. Egyértelmű volt, hogy nagyon különböznek az emberi lényektől, de bizonyos fontos vonásaikban majdnem ugyanolyanok voltak! Például a kíváncsiságukban. Csak a kíváncsiság vezérelhette el őket annyi, egymástól oly távoli helyre. Műszaki ismereteikben. A hícsí tudomány nem volt ugyanolyan, mint az emberi, de ugyanazon a termodinamikán, mozgási törvényeken, a tudatnak ugyanazon a törekvésén alapult, hogy megismerje a legparányibbat és a legnagyobbat: az atomi részecskéket és magát a világmindenséget. Testük alapvető vegyi tulajdonságaiban. Pontosan ugyanazt a levegőt lélegezték be, és az embereknek is megfelelő táplálékot fogyasztottak.
    Az volt a közös mindenkinek a hícsíkről meglévő tudásában – reményeiben vagy találgatásaiban –, hogy ha közelebbről szemügyre vesszük a problémát, nem is olyan nagymértékben különböznek az emberektől. Néhány ezer év elmúltával talán még civilizációjuk és tudományuk is hasonló lesz. Sőt talán még annyi idő sem kell hozzá. És ezek a mindenki által osztott föltételezések (vagy remények) nem is voltak tévesek. Még nyolcszáz év sem telt el azóta, hogy az első, kezdetleges hajójukkal kipróbálták a tömeg elvesztésén alapuló közlekedési technikát, expedícióik máris beszáguldozták a galaxis túlnyomó részét. (Amikor az Olduvai hasadékban Bandzsa valamelyik előde éppen azon törte a fejét, mit is kezdjen az antilopcsonttal, amelyet anyja nyomott a kezébe.)
    Nyolcszáz év csupán… de micsoda évek!
    A hícsík robbanásszerűen szaporodni kezdtek. Először egymilliárdnyian voltak. Aztán tízmilliárdnyian. Végül százmilliárdnyian. Először kerekes és görgős járműveket szerkesztettek bolygójuk mostoha felszínének meghódításához, majd alig két nemzedékkel később már kint röpködtek az űrben rakétáikon. Még néhány generáció, és a legközelebbi csillagok bolygóit kutatták. Előrehaladásuk közben állandóan tanultak. Egyaránt fölhasználtak óriási méretű és parányi eszközöket: gravitációs detektorként egy neutroncsillagot; fényévnyi átmérőjű interferenciamérőt, hogy befogják és megmérjék azoknak a galaxisoknak a rádióhullámait, amelyeknek a vörös fénytörése megközelítette a határértéket. A csillagok, amelyeket meglátogattak, a galaxisok, amelyeket messziről vizsgáltak, csaknem azonosak voltak a Földről láthatókkal – a csillagászati idő mit sem törődik néhány ezredévvel – csakhogy élesebben láttak és mélyebben megértettek mindent.
    És amit láttak és megértettek, végül mindent fölülmúlóan fontosnak bizonyult számukra. Mivel Albert hipotézise helyes volt – majdnem helyes –, minden részletében igaz, egészen addig a pontig, ahonnan borzasztóan hamissá válik.
    Fölismeréseik birtokában a hícsík aztán nekiláttak, hogy megtegyék, ami számukra a leghasznosabbnak tűnt.
    Visszahívták valamennyi távolban kóborló expedíciójukat, utasítva őket, hogy hozzanak magukkal mindent, ami használható és elmozdítható.
    Megvizsgáltak néhány millió csillagot, és kiválogattak közülük egypár ezret; egyeseket, hogy elkerüljék őket, mert veszélyesek, másokat pedig, hogy összehozzanak. Még ez sem okozott nekik nehézséget. Az anyag létrehozásának és megsemmisítésének képessége azt jelentette, hogy a gravitációs erők a rabszolgáikká váltak. Kiválogattak egy csapatnyi stabil és hosszú életű csillagot, a veszélyeseket kirostálták közülük, és összeterelték őket, legalább olyan közelre egymáshoz, hogy az ő szándékaik szerint viselkedjenek. A legkülönbözőbb méretű fekete lyukak jöttek létre. Bizonyos kiterjedésű térben és gravitáció mellett bizonyos anyagkoncentráció összeroppan és bezárul. Egy fekete lyuk akkora is lehet, akár egy galaxis, amelynek csillagai semmivel sincsenek közelebb egymáshoz, mint a miénkben. A hícsík tervei nem voltak ilyen nagyralátóak. Kiválasztottak egy néhány tucat fényévnyi átmérőjű térdarabot, azt megrakták csillagokkal, beszippantották a hajóikba…
    És szorosan körülbástyázták vele magukat.

Azóta a hícsík hermetikusan el vannak zárva az univerzum többi részétől, mélyen beágyazva csillagokból rakott fészkükbe. Számukra megváltozott az idő. Egy fekete lyukon belül az idő múlása lelassul, hatalmas mértékben meglassúbodik. Odakint az univerzumban több mint háromnegyed millió év lepergett. A Kapitánynak odabent mindez egy-két évtizednek tűnt csupán. Mialatt kényelmes fészkeket szőttek maguknak foglyul ejtett bolygóikon (azóta eleven gombócokká gyúrva őket, hiszen csaknem egy évszázad állt rendelkezésükre ehhez a munkához). Az enyhe, kellemes pliocén átadta helyét a pleisztocén jeges és forró viharainak. A Günz-korszak jege lekúszott észak felől, majd visszavonult; elmúlt a Mindel, a Riss, a Würm korszaka. Az australopithecusok, akikből Kapitány néhányat elrabolt, hogy esetleg majd segítségükre legyenek, vagy legalábbis fölfedezzenek bennük valami halvány reményt, réges-rég eltűntek, a természet elhibázott kísérleteként. Megjelent a pithecanthropus… és szintén kipusztult. Kialakult a heidelbergi, azután a neandervölgyi ember. Hol észak, hol dél felé vándorolt, ahogyan a jég diktálta; megtanult eszközöket készíteni, halottait eltemette, sírjaik köré kőszáli kecskék szarvait tűzdelte, és megtanult beszélni, legalább kezdetleges fokon. A földrészek között hidak keletkeztek, majd elnyelte őket a tenger. Némelyiken gyér, éhező, primitív hordák vánszorogtak keresztül. Egy hullám Ázsia felől, hogy azután Alaszkától végigvonuljon a Tűzföldig. Egy másik maradt ott, ahol volt, zsírpárnát növesztve az orra köré, hogy tüdejét megvédelmezze a sarkvidék gyilkos hidegétől. A gyermekek, akiket Kapitány a Vénusz üregeiben nemzett, és maga mellett tartott, míg csapataival a Földet figyelte, hogy továbbtenyésztésre kiválogassa a legígéretesebb főemlősöket, még nem érték el a felnőttkort, amikor a homo sapiens meghódította a tüzet, és föltalálta a kereket.
    És az idő ment tovább.
    Kapitány kettős szívének minden dobbanása fél nap elmúltát jelezte a kinti világban. Amikor a sumérok levonultak hegyeikből, hogy a perzsa síkságon megalapítsák az első várost, Kapitányt is meghívták az éppen esedékes évfordulós megbeszélésre. Mialatt összeállította a vendéglistát, Sargon fölépített egy birodalmat a Földön. Miközben gépein beállította az összejövetel programját, apró termetű, reszketeg emberkék hatalmas kék kövekből menhireket faragtak, hogy fölépítsék belőlük a Stonehenge-et. Kolumbusz fölfedezte Amerikát, mikor Kapitány az utolsó simításokat végezte előkészületein. Éppen végzett a vacsorájával, amikor az első ember alkotta rakéta végigdöcögött Föld körüli pályáján, és éppen elhatározta, hogy lefekvés előtt megmozgatja kicsit a lábait, amikor egy emberi fölfedező elakadó lélegzettel föltárta az első hícsí alagutat a Vénuszon. Végigaludta Robin Broadhead gyermekkorát és serdülőéveit, az Átjáróhoz és onnan vissza megtett útjait, a tápanyaggyár fölfedezését és az elhatározás idejét annak fölkutatására. Egy pillanatra fölrezzent, amikor a Herter–Hall-csapat nekivágott jó négyesztendei kalandjának, de aztán csak végigaludta egész, kimerítő útjukat… ami neki még egy órányi időt sem jelentett. Mindezek után Kapitány még viszonylag fiatalnak számított. Az ő mércéjével még jó tíz életteli, tevékeny év állt előtte, ami a külső univerzumban vagy negyedmilliónak számított.

Az évfordulós összejövetel célja az volt, hogy a hícsík felülvizsgálják döntésüket a fekete lyukba való visszavonulásról, és megvitassák, milyen tennivalók válhattak azóta szükségessé.
    A találkozó rövid volt. A hícsí találkozók mindig rövidek voltak, hacsak nem társadalmi összejövetelről volt szó, amelyet szívesen elnyújtottak az általa kínált élvezetek kedvéért. A gépi közvetítésű vita oly mértékben csökkentette az időpocsékolást, hogy egy-egy világ sorsát akár percek alatt is eldönthették.
    Ezúttal számos döntést kellett hozniuk. Nyugtalanító hírek érkeztek. Az az F típusú csillag, amelyet némi vonakodással építettek bele a fészkükbe, olyan jeleket mutatott, amelyek a végső instabilitáshoz is elvezethetnek. Igaz, nem túl hamar. De azért mégis meggondolandó, ne távolítsák-e el a szomszédságukból. Érkeztek más kellemetlen, de várható hírek is. A legutóbbi, kívülről érkező földerítőhajó arról számolt be, hogy nyomtalanul eltűnt egy kialakulóban lévő másik, űrjáró civilizáció. Egyikre-másikra már vártak, és jó előre ki is számították őket. A legszigorúbb elméleti vizsgálatok bebizonyították, hogy az oszcilláló világegyetemek teóriája helytálló; és valóban, a Mach elvére (persze ők nem így nevezték) épülő hipotézis arról, hogy egy, a Nagy Bumm utáni korai pillanatban a dimenziótlan számok megváltoztathatók lettek volna, szintén helyesnek bizonyult. Végezetül újfent megnyitották a vitát arról, hogy zárt világukban az időnek valóban negyvenezerszer gyorsabban kell-e múlnia, mint odakint. Elégséges előnyt biztosít-e a negyvenezer az egyhez arány? Meg is növelhetnék tetszésük szerint pusztán a fekete lyuk méreteinek csökkentésével, egyúttal akár el is távolíthatnák azt a rakoncátlan F típusú csillagot. Kitűzték a kutatási feladatokat. Kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Ezzel a találkozónak vége lett.
    Kapitány munkája ezúttal véget ért, úgy döntött tehát, hogy tesz még egy rövid sétát a felszínen.
    Nappali világosság volt odakint. Az áttetsző ernyők ennek megfelelően elsötétültek. Még így is tizenöt-húsz fényes csillag ragyogott a kékeszöld égen, dacolva az ő napjuk erejével. Kapitány nagyot ásított, a reggelire gondolt, de úgy határozott, hogy helyette mégis inkább pihen egyet. Álmosan letelepedett a rőtsárga napsütésben, és elgondolkodott a megbeszélésen és a körülötte fölmerült kérdéseken. A hícsík és az emberek közötti hasonlóság elegendő volt ahhoz, hogy Kapitány kissé sajnálkozzék magában… az általa kiválasztott és abban a műtárgyban elhelyezett teremtmények semmi komoly eredményre nem jutottak. No persze, még lehet belőlük valami ezután is. A hírhozó rakéták csak minden vagy minden második évben egyszer jönnek, vagyis a földi emberek ideje szerint úgy ötvenezer évenként, s ezalatt akár egy csillagjáró civilizáció is kihullhat a rostán. Még ha az ő terve kudarcot vall is, ott van tizenöt-tizenhat másik, a galaxis legkülönbözőbb pontjain, ahol legalább a valaha tán intelligenssé váló élet nyomait vélték fölfedezni. De azok többsége még annyira sem volt fejlett, mint az australopithecusok.
    A kapitány hátradőlt szétágazó székében, létfenntartó kapszulája kényelmesen illeszkedett az alatta lévő ék alakú nyílásba, és fölbandzsított az égre. Ha mégis eljönnek, honnan tudják majd meg, mikor érkeznek? Talán meghasad az ég? (Szamárság! – korholta magát.) Talán az ő fészkük vékony fekete pajzsa egyszerűen elpárolog, és beragyog rájuk odakintről egy világmindenségnyi csillagtömeg? Ez sem sokkal valószínűbb.
    De ha és amikor megtörténik, mindenképpen megtudják. Ebben teljesen biztos volt.
    Abszolút volt a valószínűsége.
    És ezt a valószínűséget nem csupán a hícsík ismerhették föl. Ha bármelyik kísérletük eljutott a civilizáció és a tudomány szintjére, akkor ők is meggyőződhetnek róla. A 3 Kelvin-fokos kozmikus háttérsugárzás anizotropikus természete valami megmagyarázhatatlan „hajtóerőre” utal. (Ezt már az emberi lények is fölismerték, de még nem értik.) Ott van a fizikai elmélet, amely szerint az életet első fokon lehetővé tevő bázisszámok megváltoztathatók. (Az emberi lények ezt már megértették, de nem biztosak benne, hogy igaz.) A távoli galaxisokból érkező parányi jelzések arra mutatnak, hogy terjeszkedésük lelassulóban van, sőt némelyiküknél már a zsugorodás is elkezdődött. Ez még túl van az emberi megfigyelőképesség határain… egyelőre, de lehet, hogy már csak évekig vagy évtizedekig.
    Amikor a hícsík számára világossá vált, hogy a világmindenség nem csupán lerombolható, hogy majd újjáépíthető legyen, hanem hogy valaki valahol már hozzá is látott ehhez a munkához – egészen elborzadtak. Akárhogy igyekeztek, azt nem tudták kideríteni, ki lehet az, és merre található. Egyedül az volt biztos, hogy a hícsík Azokkal nem óhajtanak összetalálkozni.
    Ezért aztán Kapitány és vele együtt minden hícsí szívből kívánt a kísérleteiknek nagy bölcsességet és fölvirágzást. Jótékony indulatból és kedvességből. Kíváncsiságból. És még valamiből. Azok a kísérletek nem öncélú játszadozások voltak. Egyfajta ütközőzónát alkottak.
    Ha a hícsík által beindított bármelyik kísérlet valóban fejlődésnek indult, ma már komoly műszaki civilizáció birtokosa lehet. Már rá is bukkanhattak a hícsík nyomaira, és hogy elképedhettek – gondolta magában Kapitány –, amikor először belebotlottak a hícsík által hátrahagyott nyomokba! Mosolyt erőltetett az arcára, amikor megpróbálta fejben fölállítani az egyenletet: „kísérletek” (per) „hícsík” (annyi mint) „hícsík” (per) „ők”.
    Akárkik legyenek is azok az „Ők”!
    De legalább – gondolta magában Kapitány gyászosan –, amikor Ők visszajönnek, hogy birtokukba vegyék ezt az univerzumot, melyet az Ő hóbortjaiknak megfelelően akarnak átalakítani, mindenekelőtt át kell verekedniük magukat azokon, mielőtt elérnek hozzánk!


 
Előző fejezetTartalomjegyzék