|
14. AZ ÁLMOK HOSSZÚ ÉJSZAKÁJA
Amint
megtanult valamennyire beszélni a Vénekkel, egyéni vonásokat fedezett föl
bennük. Az is kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan vének. Legalábbis az
a három, amelyik a leggyakrabban őrizte, etette és kísérte őt az álmok
hosszú éjszakáján rendezett leckéire, nem volt öreg. Megtanulták, igaz,
nem túl nagy sikerrel, hogy Janine-nak szólítsák. Saját neveik bonyolultak
voltak, de mindegyiknek volt rövid alakja is, például Tar vagy Tor, vagy
éppen Hué, és reagáltak is rájuk szükség esetén vagy akár csak játékból.
Olyan játékosak és ragaszkodók voltak, mint valami kiskutyák. Amikor
előbújt a ragyogó kék gubóból, megrendülten és verejtékben úszva egy másik
élettől és másik haláltól – annak a tanfolyamnak a soros leckéje után,
amelyet a Legvénebb írt elő neki –, egyikük föltétlenül mindig mellette
volt, hogy nyugtatgassa, pusmogjon neki, vagy megcirógassa.
De ez nem sokat számított. Nem lehetett elégséges
vigasz annak ellensúlyozására, ami újra meg újra megtörtént vele az álom
idején. És napról napra, mindig ugyanaz. Néhány
órányi nyomasztó, nyugtalan álom. Azután haraphat valamit. Esetleg egy kis
fogócskázás vagy bújócskázás Torral vagy Huéval. Néha egy-egy rövid séta
az objektumon belül, mindig szigorú kísérettel. Akkor azután Tor vagy Hué
vagy valamelyik másik kíméletesen visszatereli a gubóhoz, belefekteti, és
akkor Janine hosszú órákra, esetenként egész életnyinek tűnő végtelen
időre valaki más lesz. És micsoda különös más! Hol férfi, hol nő. Fiatal.
Öreg. Tébolyult. Nyomorék. Mindig más és más. És egyikük sem teljesen
emberi. Legtöbbjük egyáltalán nem emberi, különösen azok a legelső,
legöregebb valakik! Az általa „álmodott” életek
közül az időben legközelebbiek hasonlítottak még legjobban a saját
életéhez. Legalábbis olyan teremtmények életére emlékeztettek, amelyek nem
sokban különböztek Tor vagy Tar vagy Hué életétől. Nem voltak kivétel
nélkül rémítőek, bár mindegyikük halállal végződött. Beléjük költözve
találomra élte át konzervált emlékezetük kusza részleteit, rövid,
kiszolgáltatott, nyomasztó és üldözött életük mozzanatait. Miután már
valamennyire elsajátította foglyulejtőik nyelvét, azt is megértette, hogy
az általa újraélteket céltudatosan válogatták ki (vajon milyen ismérvek
alapján?) a tárolásra. Ennélfogva mindegyiknek megvolt a maga speciális
tanulsága. Mindegyik álom természetesen lecke volt a számára, és magától
értetődően tanult is belőlük. Megtanulta, hogyan beszéljen az élőkhöz,
hogyan értheti meg árnyéklétüket, a kényszeres törekvést, hogy minden
parancsot teljesítsenek. Ezek rabszolgák voltak! Vagy háziállatok? Ha
végrehajtották mindazt, amit a Legvénebb mondott nekik, akkor
engedelmesek, tehát jók voltak. Ha nagy ritkán nem így tettek, akkor
büntetést kaptak. A szeánszok között néha láthatta
Want, vagy találkozhatott a nővérével. Nyilván valami tudatos
megfontolásból tőle elkülönítve tartották őket. Eleinte nem fogta föl,
hogy miért. Azután rájött, de csak magában nevetett a kitűnő tréfán, mert
olyan titoknak érezte, hogy még a tréfamester Torral sem beszélte meg a
dolgot. Lurvy és Wan is leckékben részesült, és ők sem mutattak föl nála
különb előmenetelt. Az első hat „álom” elmúltával
már elbeszélgethetett a Vénekkel. Szája és torka nem valami fényesen
birkózott meg csicsergő, dörmögő hangjaikkal, de azért sikerült
megértetnie magát. Ennél valamivel jobban teljesíthette utasításaikat.
Ezzel sok bajtól megkímélhette magát. Amikor azt akarták, hogy
visszavonuljon a cellájába, nem kellett lökdösniük, és amikor
tisztálkodásra buzdították, nem kellett többé maguknak levetkőztetniük. A
tizedik lecke idejére már csaknem összebarátkoztak. A tizenötödik táján
(Lurvyval és Wannel együtt) már minden, számukra egyáltalán hozzáférhetőt
tudtak a Hícsí Mennyországról, beleértve azt is, hogy a Vének nem hícsík,
és soha nem is voltak azok. Még maga a Legvénebb
sem! De végül is ki lehet ez a Legvénebb? Ez nem
derült ki álomleckéiből. Tar és Hué a legjobb tehetségét latba vetve
próbálta megmagyarázni neki, hogy ő az Isten. Ez azonban nem volt
kielégítő magyarázat. Őistensége sokkal jobban hasonlított az imádóihoz
annál, semhogy ő építhette volna a Hícsí Mennyországot vagy annak
bármelyik részét, még a saját testi keretét is beleértve. Nem. Ezt a
Mennyországot maguk a hícsík építették, és kizárólag ők tudhatták, mi
célból, a Legvénebb viszont valóban nem volt hícsí.
Mind ez idő alatt a hatalmas gépezet ismét elcsöndesült, meg sem moccant,
csaknem halott volt, úgy őrizte létének fogyatkozó maradékát. Valahányszor
Janine áthaladt a központi termen, mindig ott látta őt, mint valami lomha
szobrot. Külső érzékelői körül ugyan néha megjelent valami halvány
szikrázás vagy sápadt, színes fény, mintha éppen az ébredés határán lenne,
vagy félig csukott szemmel figyelné ügyködésüket. Ilyen esetekben Tar és
Hué mindig megszaporázta lépteit. Ilyenkor nem csipkelődtek és nem
tréfálkoztak egymással. De általában teljes nyugalomba dermedt. Egyszer
egyenesen az árnyékában futott össze Wannel, ő éppen a gubó felé
igyekezett, míg a fiú vissza… és Hué nagy bátran engedte, hogy pár szót
váltsanak. – Elég rémítőnek látszik – nyögte ki Janine.
– Lerombolhatnám a kedvedért, ha akarod – hencegett
Wan, idegesen pillogva válla fölött a gépezet irányában. Persze angolul
mondta, és volt annyi esze, hogy ne fordítsa le őreiknek. De Hué még a
hanghordozásától is megrémült, és elráncigálta onnan a lányt.
Janine lassacskán szinte megkedvelte
fogvatartóikat, már amennyire az ember megkedvelhet egy beszélni képes,
nagydarab és kedves majmot. Az viszont már jó sok idejébe került, hogy egy
olyan fiatal nőstényre, mint Tar, akár nőneműként, akár fiatalként
gondoljon. Mindnyájuknak egyformán bozontos szakálluk volt ugyanis, és
olyan előredudorodó homlokeresze, mint a hím emberszabású majmoké. De
valahogy mégis lassan személyiségekké váltak a szemében, nem maradtak a
„börtönőr” kategória egyforma példányai. A két hímnemű közül a Tor névre
hallgató volt a súlyosabb és sötétebb, persze ez csupán hosszú és
érthetetlen nevének egyetlen szótagja volt, és a lány az egészből csak
annyit értett meg, hogy „sötét”. Az pedig nem is a színére vonatkozott,
ugyanis a többiek nagy részéhez képest még ő volt az egyik legvilágosabb.
A név inkább valami kölyökkori kalandjára emlékeztetett, amikor a Hícsí
Mennyország olyan eldugott és ritkán látogatott zugába bóklászott el, ahol
még az örök életű hícsí fémfalak is alig adtak némi gyér világosságot. Tor
úgy fésülte a szakállát, hogy álláról két különálló szarvként csüngött
lefelé. Tor volt a legfőbb tréfacsináló, és folyton azon igyekezett, hogy
a foglya is megértse. Ő viccelődött a lánnyal, hogy ha az ő hímje, Wan
olyan terméketlen, amilyennek Lurvy mellett látszik a ketrecbe zárva,
akkor talán még meg is kéri a Legvénebbet, hogy személyesen neki
engedélyezze a megtermékenyítését. Janine dédelgette magában saját
terméketlenségük mulatságos tréfáját, ezért meg sem ijedt. Sőt nem is
igazán taszította őt a lehetőség, mivel Tor egész kedves szatírnak
mutatkozott, és úgy érezte, egész jól megértené a viccet. Ugyanakkor egyre
kevésbé gondolt magára úgy, mint egy taknyos kölyökre. Minden hosszú
álomtól határozottan öregedett. Idejük alatt szexuális kapcsolatokat is
átélt, amit életében soha, néha nőként, néha nem… rengeteg fájdalmat és a
végén mindig a halált. Ilyen fölvételeket nem lehet élőlényekkel készíteni
– magyarázta el neki Hué egyik komoly pillanatában. Az pedig végképp
komolyan hangzott, ahogy elmondta, hogyan távolítják el az agyat, és
teszik bele a rögzítést elvégző gépezetbe. Az alatt a pár perc alatt is
jócskán öregedett, míg ezt megértette. Ahogy az
álmok folytatódtak, egyre régebbiekké és különösebbekké váltak.
– Roppant régi időkbe mégy most vissza – mondta
neki Tor. – Ez a mostani… – éppen a gubó felé tartottak ugyanis – a
legöregebb és ennélfogva az utolsó. Azt hiszem.
Janine egy pillanatra megtorpant a csillogó szerkezet előtt.
– Ez most egy újabb tréfa, Tor, vagy tán találós
kérdés? – Nem – ráncigálta meg józanul lecsüngő
szakálla végeit egyszerre mind a két kezével. – De ez egészen biztos nem
fog tetszeni, Danine. – Köszönöm!
Tor elmosolyodott, szomorú, lágy szeme sarka
ráncokba futott. – De ez az utolsó, amelyet én
adhatok neked. Alighanem. Azután meglehet, hogy maga a Legvénebb ad majd a
sajátjai közül. Azt beszélik, hogy már előfordult ilyesmi, de én nem
emlékszem rá. Egyikünk sem emlékszik ilyen esetre.
Janine nagyot nyelt. – Elég ijesztően hangzik!
Tor kedvesen folytatta: –
Engem ez nagyon megrémített, amikor átestem rajta, de ne feledd, hogy
neked is csak egy álom. – Ezzel rácsukta a gubó fedelét. Janine egy
pillanatig még küzdött az álom ellen, de kudarcot vallott, mint mindig… és
átváltozott valaki mássá. Egyszer létezett egy
teremtmény. Nőnemű volt, de nem csupán „valami” volt, ha hihetünk
Descartes-nak, mivel tudatában volt saját létezésének, s ennélfogva már
„ő”-nek volt tekinthető. Saját névvel ugyan nem
rendelkezett, de kitűnt a többiek közül az által a fülétől az orráig
húzódó hatalmas sebhely által, amelyet egy haldokló vadállattól kapott, és
akkor kis híján bele is pusztult. A szeme azon az oldalon eltorzult
szemhéjjal gyógyult be, ezért éppenséggel „Bandzsa” is lehetett volna a
neve. Bandzsának volt saját tanyája. Nem valami
pompás építmény. Nem volt több egy kitaposott fészekfélénél egy
papiruszbozótban, félig elrejtve egy kis földhalom mögött. Viszont Bandzsa
rokonai minden áldott nap visszajártak abba a fészekbe, és ezáltal
különböztek minden más, hozzájuk hasonló élőlénytől. És még egy dologban
mások voltak, mint a többiek, amelyekkel együtt nőttek fel, ugyanis olyan
tárgyakat használtak mindennapi tevékenységük során, amelyek nem voltak
testük szerves részei. Bandzsa egyáltalán nem volt szép. Ha fölállt, nem
sokkal lehetett magasabb egy méternél. Nem volt szemöldöke… a koponyáján
nőtt szőrzet teljesen elborította a homlokát, csak az orra és kiugró
pofacsontja volt csupasz; az álla sem volt említésre méltó. Voltak ugyan
ujjai, de legtöbbször ökölbe szorította őket, ezért a bütykeit sebhelyek
és bőrkeményedések borították, és azokat az ujjakat nem is tudta rendesen
szétterpeszteni. Alig jobban a lábán lévőknél, amelyek éppoly alkalmasak
voltak valami megragadására vagy valamely szerencsétlen lény hasának
fölszaggatására, ha egyszer a markába szoríthatta annak a nyakát. Többé
nem menekülhetett. Bandzsa vemhes volt, mégsem volt tudatában állapotának.
Most, hogy az ötödik esős évszakot is átvészelte, teljesen érett és
termékeny képviselője volt fajtájának. Életének eddigi tizenhárom
esztendeje alatt már kilenc vagy tíz alkalommal is terhes volt, de sohasem
szerzett róla tudomást, amíg észre nem vette, hogy nem képes olyan sebesen
futni, hogy a hasában kotyogó teher miatt nehezebb földolgoznia,
széttrancsíroznia a zsákmányát, és emlői ismét duzzadoznak a felgyülemlő
tejtől. Csapatának ötven tagja közül legkevesebb négy az ő szülötte volt.
A hímek közül pedig tucatnyi volt vagy lehetett volna a gyermekei apja.
Bandzsa emlékezett korábbi kapcsolataira, de az utolsóra nem. A saját
fiaiként ismert fiatal hímek közül legalább egy nyugodtan lehetett egy
másik gyermekének a nemzője. Bár ez sohasem zavarta volna őt, még akkor
sem, ha fölfogja a dolgot. Az, amit a hímekkel művelt, amikor vézna ülepe
alatt a hús megduzzadt és kipirosodott, tudatában semmiféle kapcsolatban
sem volt utódainak világrajövetelével. És nem jelentett számára semmiféle
élvezetet sem. Csak valami viszketegséget érzett ilyenkor, amit meg kell
szüntetnie, ha bekövetkezik. Bandzsának semmiféle elképzelése nem volt az
élvezetről, hacsak a fájdalom hiánya nem tekinthető annak. De még ebben a
formában sem sokszor részesült benne életében.
Amikor a hícsí leszálló egység bömbölve és lángot okádva előtört a felhők
közül, Bandzsa és egész kompániája rémülten keresett valami menedéket.
Egyikük sem látta, mi ereszkedik le a földre. Ha
egy búvár észrevesz egy tengeri csillagot a sekély vízben, egy penge
leemeli őt iszapcsomójáról, beledugja valami tartályba, majd a biológus
kiteríti az asztalán, és eltávolítja az idegrendszerét – vajon tudja-e az
a tengeri csillag, hogy mi történik vele? Bandzsa
sokkal fejlettebb öntudattal rendelkezett, mint egy tengeri csillag. De
alig valamivel bővebb tapasztalati háttere volt az információk
feldolgozásához. Semminek nem volt fölfogható értelme számára attól a
pillanattól, amikor az a ragyogó fény elvakította a szemét. Nem érzékelte
a nyugtató injekció szúrását sem, amitől álomba merült. Arról sem volt
tudomása, hogy becipelik a leszállóegységbe, és vagy tizenkét társával
együtt valami ketrecfélébe zárják. Nem érezte a hirtelen szörnyű súlyt,
amikor fölemelkedtek, sem a súlytalanság állapotát a hosszú út idején.
Egyáltalán semmiről sem szerzett tudomást, míg nem hagyták, hogy ismét
fölébredjen, és abból sem értett meg semmit, ami akkor történt vele.
A világon semmi sem volt ismerős neki.
A víz! A víz, amit megivott, többé nem a folyó
sáros medréből származott. Valami fényes, kemény csecsből tört elő. Amikor
odahajolt, hogy fölkavarja, semmi sem mozdult meg az alján, hogy felé
kapjon. A nap és az ég! Nem volt sehol a nap. Nem
voltak felhők, és nem esett az eső. Csak kemény, kékesen fénylő falak
voltak körös-körül, és ugyanilyen kéken világító plafon a feje fölött.
Az étel! Nem volt ott semmiféle élőlény, amelyet
elfoghatna és szétmarcangolhatna. Csak lapos, szívós, íztelen és rágós
darabok. Igaz, megtöltötték a gyomrát, és mindig volt belőlük elég.
Teljesen mindegy, mennyit faltak föl belőlük a társaival, csak egyre több
került elébük. Amit láttak, a hangok, a szagok…
mind-mind rémítőek voltak! Volt egy olyan illat, amelyet sohasem érzett
azelőtt: marta az orrát, és félelmet ébresztett benne. Valami élőlény
szaga lehetett, de sohasem pillanthatta meg a teremtményt, amelyből áradt.
A normális, megszokott szagok hiánya pedig legalább annyira rossz volt.
Nem érzi szarvas szagát. Nem érzi antilop szagát. Nem érzi macska szagát
(no, ez legalább áldás!). De még a saját ürülékükét sem, legalábbis nem
nagyon, mert nem voltak ott a rakások, amelyeket beletapostak volna a
fészek talajába, a helyet pedig, ahol egymás hegyén-hátán aludtak, minden
alkalommal tisztára mosták, amint otthagyták egy kis időre. A kicsinye is
ott született meg, miközben a törzse többi tagja tiltakozott a nyögései
miatt, hogy nem tudnak aludni. Amikor magához emelte a porontyot, hogy
enyhítsen a tejmirigyeit feszegető fájdalmas nyomáson, egyszer csak
eltűnt. Sohasem látta többé. Bandzsa újszülöttje
volt az első, amelynek közvetlenül a megszületése után nyoma veszett. De
nem az utolsó. A kis australopithecus család még tizenöt évig
táplálkozott, üzekedett, szült, öregedett és fogyatkozott, mivel az
apróságokat nyomban a világrajöttüket követően elvitték tőlük valahová.
Alkalmanként valamelyik nőstény nekikészült, vergődött, vonaglott, és
kipréselt magából egy kölyket. Akkor mindnyájan aludni tértek, és
fölébredvén a kicsi már nem volt sehol. Néha egy-egy felnőtt kimúlt, vagy
elég közel került hozzá, hogy összegömbölyödve és nyögve lefeküdjön.
Ilyenkor tudták, hogy többé már nem kel föl. De ekkor is csak lefeküdtek
aludni, és annak a haldoklónak a teste is nyomtalanul eltűnt, mire
fölébredtek. Először harmincan voltak, azután a számuk húszra, majd tízre
apadt, végül csak egy maradt belőlük. Bandzsa volt az utolsó, huszonkilenc
éves korára elképesztően vén nőstény. Tisztában volt vele, hogy nagyon
öreg. Azt nem tudta, hogy haldoklik, csak valami elviselhetetlen fájdalmat
érzett a zsigereiben, amitől tátogva kellett nyögdécselnie. Arról sem
szerzett tudomást, amikor elszállt belőle az élet. Csak annyit vett észre,
hogy az a bizonyos fájdalom megszűnt, és egy másik, új foglalta el a
helyét. Nem is igazi fájdalom. Valami különös érzés. Zsibbadtság. Látott,
de valahogy egysíkúan, vibrálón, szokatlan színekben. Idegen volt számára
ez a látás, és magát a látványt sem értette meg. Próbálta megmozdítani a
szemét, de sehogy sem sikerült. Próbálta megmozgatni a fejét, a karját, a
lábát; nem tudta, mivel egyik sem volt már neki. Ebben az állapotában
maradt fenn nagyon hosszú ideig. Bandzsa nem volt
preparátum, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy biológus által
valami tengeri csillagból kicincált ideghalmaz annak tekinthető. Ő egy
kísérlet volt tulajdonképpen. Méghozzá nem is
valami jól sikerült kísérlet. Identitásának a gépi tárolóban való
megőrzése nem azért mondott csődöt, amiért a törzse többi tagjával
végrehajtott korábbi próbálkozások esetében: a fogadó szervezet
tápoldatának hibás vegyi összetétele, a tökéletlen információátvitel vagy
a hibás kódolás miatt. A hícsí kísérletezők egymás után rájöttek e
problémák lényegére, és meg is oldották őket. Az ő kísérlete más oknál
fogva mondott csődöt, vagy sikerült csupán részben. A szerencsétlen
teremtményben nem volt elegendő azonosságtudat ahhoz, hogy „Bandzsa”-ként
megőrizhető legyen. Nem volt életrajza, de még egy vacak naplója sem.
Olyasmi volt csak, mint valami fájdalommal kipontozott és félelemmel
cirkalmazott születési anyakönyvi kivonat… De nem ő
volt az egyetlen kísérlet, amelyet a hícsík az adott pillanatban
folytattak. A Föld Napja körül jó fél fényévnyi
távolságban keringő hatalmas objektum egy másik szektorában növekedtek már
az elrabolt porontyok. Életük teljesen más volt, mint Bandzsáé –
automatikus gondozás, értelmüket fejlesztő tesztek és előre megtervezett
kihívások vették körül őket. A hícsík tisztában voltak vele, hogy bár ezek
az australopithecusok még távol járnak bármely intelligenciától, azért már
magukban hordozzák értelmesebb leszármazottaik csíráit. Úgy döntöttek hát,
hogy fölgyorsítják fejlődésük folyamatát. Nem
következett be nagy előrelépés az alatt a tizenöt év alatt, ami a kis
kolónia történelem előtti afrikai hazájából való eltávolítása és Bandzsa
halála között eltelt. De ettől a hícsík nem estek kétségbe. Tizenöt év
alatt nem is vártak sokat. Ennél sokkal terjedelmesebb időbeli távlatokban
gondolkodtak. Mivel terveik alapján nyilvánvaló
volt, hogy valamennyien régen valahol másutt lesznek már, mielőtt az igazi
értelem első szikrája fölcsillan Bandzsa valamelyik leszármazottja
szemében, ennek megfelelően építkeztek. Ezt a műtárgyat is úgy
szerkesztették meg és programozták be, hogy az örökkévalóságig létezzen.
Biztosították számára a folyamatos ellátást CHON élelemből, amit egy
üstökösök anyagát földolgozó és más, már működő objektumaik részére is
termelő, várhatóan szintén végtelen élettartamú tápanyaggyár állít elő.
Olyan gépeket szerkesztettek, amelyek időről időre fölmérték az
újszülöttek leszármazottainak képességeit, és amilyen gyakran csak
szükséges, újra meg újra gondoskodjanak személyiségük gépi tárolásáról
későbbi vizsgálatok elvégzéséhez… ha bármelyikük egyáltalán visszatér majd
valaha, hogy meggyőződjék a kísérlet eredményességéről. Egyéb terveiket is
figyelembe véve ez utóbbit meglehetősen valószínűtlennek tekintették.
Ugyanakkor ezek a tervek igen nagyszámú,
párhuzamosan zajló alternatívát foglaltak magukba. Célkitűzéseik ugyanis
roppant fontosak voltak számukra. Azt tudták, hogy közülük soha senki nem
térhet ide vissza, de talán valaki más majd igen!
Mivel Bandzsa semmilyen hasznos kommunikációs vagy
egyéb tevékenységre nem volt alkalmas, a hícsí kísérletezők takarékosan
kitörölték tárolt identitásának aktív részét, a maradékot pedig úgy
helyezték el megőrzőjükben, mint valami könyvtárban egy kötetet, amelyet a
későbbiek során bármilyen fajú értelmes lények föllapozhatnak majd.
(Janine e pillanatban éppen ezzel volt kénytelen szembenézni,
fölelevenítve azt, ami Bandzsa életében történt sok százezer évvel
azelőtt.) Hagytak hátra elegendő kulcsot és adatot ahhoz, hogy bármely
későbbi nemzedék tagjai megérthessék a tároltakat. Mint mindig és
mindenütt, itt is rendet csináltak maguk után. Azután eltávoztak és
hagyták, hogy ez a kísérlet is haladjon tovább a maga útján, a többiekhez
hasonlóan. Mintegy nyolcszázezer évig.
– Danine! – nyögött föl Hué rémülten –, Danine,
meghaltál? A lány föltekintett a fölé hajoló arcra.
Először még nem tudta kiélesíteni a látását, ezért csak egy zavaros,
széles holdvilágképet látott, amelyről kettős üstökösfarok csüng alá.
– Se-hegíts ki innen, Hué – hüppögte –, vigyél
vissza! – Minden eddiginél ez volt a legrosszabb. Úgy érezte, hogy
összetörték, megerőszakolták, valahogy kiterjesztették és megváltoztatták.
A világa ezután már sohasem lehet a régi. Janine nem ismerte az
australopithecus szót, de azzal tisztában volt, hogy az imént egy állat
élettapasztalatait kellett megosztania. Vagy még rosszabb, mint egyszerűen
egy állatét, mivel Bandzsában valahol már megfogant a majdani gondolkodás
képességének parányi szikrája, miáltal megjelent lényében a félelem
rettegett érzése is. Janine teljesen kimerült, és a
Legvénebbnél is öregebbnek érezte magát. Bár éppen csak elmúlt tizenöt
éves, többé már nem volt gyermek. A gyermekkorból nem maradt számára
semmi. A személyes celláját képező, ferde falú kis kamrácska közepén
tétován megállt. – Danine! Mi a baj? – kérdezte Hué
ijedten. – Elmondok neked egy viccet – felelte
Janine. – Nem úgy nézel ki, mint aki tréfás
kedvében van! – De ez egy kitűnő tréfa. Figyelj
csak! A Legvénebb azért zárta össze Want a nővéremmel, hogy szaporodjanak.
Rajta viszont elvégeztek egy műtétet, ami után többé nem lehet gyereke.
– Ez nem valami jó vicc – tiltakozott a másik. –
Ilyesmit senkinek sem szabadna elkövetnie. – De ő
mégis megtette, Hué! – Majd sietve hozzáfűzte: – De ne ijedj meg, Hué.
Téged nem büntetnek meg érte. Csak ezek után hozd át hozzám a fiút!
A hím nyájas tekintetű szemét elöntötték a könnyek.
– Már hogyne ijednék meg? Talán máris föl kellene
ébresztenem a Legvénebbet, hogy megmondjam neki… – Ekkor már kicsordultak
a könnyei is. Halálosan rémült volt. A lány
vigasztalta és nyugtatgatta őt, míg más Vének is meg nem jelentek, akiknek
Hué továbbadta a szörnyű tréfát. Janine leheveredett a priccsére, és
próbálta becsukni a fülét, hogy ne kelljen hallania izgatott, félelemmel
teli locsogásukat. Nem aludt el, de a szeme csukva volt, amikor
meghallotta Wan és Tor ajtajához közeledő lépteinek neszét. Miután a fiút
betaszították hozzá, fölemelkedett, hogy fogadja őt.
– Wan – fordult hozzá –, ölelj át szorosan, kérlek!
A másik megrökönyödötten bámult rá. Senki sem
közölte vele, miről van szó, de Wan maga is túl volt már Bandzsa leckéjén.
Nyomorultul nézett ki. Mindeddig nem szabadult meg a náthájától, nem
pihenhette ki magát, és még nem szokott hozzá a megrázó változásokhoz,
amelyek a Herter–Hall-expedíció tagjaival való találkozás nyomán
következtek be az életében. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, szája
széle kicserepesedett. Lába és gyűrött ruházata rémítően koszos volt.
– Tán attól tartasz, hogy a láttomra elesel? –
csikorgott a lányra. – Nem félek tőle, hogy elesem.
És beszélj velem tisztességesen. Ne visongva! Wan
meglepődött, de hangját mélyebb regiszterbe szállította alá, ahogy Janine
próbálta megtanítani neki. – Akkor meg minek?
– Ó, Wan! – A lány türelmetlenül megrázta a fejét,
és előrelépve behatolt a másik individuális terébe. Most már nem kellett
megmagyaráznia neki, mit csináljon. Karjával gépiesen körülnyalábolta,
egyforma magasságban, mintha egy hordó fölemeléséhez készülődne, tenyere
Janine lapockáira simult. Hozzányomta ajkát a fiú kemény, száraz és
csukott szájához, azután visszahúzódott tétován. – Emlékszel rá, mi ez,
Wan? – Hát persze! Ez a csókolózás.
– De rosszul csináljuk. Várj csak. No, még egyszer,
míg én ezt csinálom. – Ezzel kidugta a nyelve hegyét összeszorított ajkai
között, és hevesen odanyomkodta a fiú csukott szájához. – Azt hiszem –
mondta félrefordítva a fejét –, így már sokkal jobb. Hát szerinted? Azt
érzem tőle… úgy érzem tőle… kicsit úgy érzem, mintha hánynom kellene.
Wan ijedten megpróbált hátralépni, de Janine
szorosan követte. – Nem igazi hányinger, csak
valahogy olyan mulatságos. A fiú is egészen
hozzásimult, arcát félrefordította, tekintetében aggodalom tükröződött.
Gondosan ügyelve rá, hogy a hangja föl ne csipogjon megint, így szólt:
– Cingár Jim azt mondja, az emberek közösülés előtt
művelik ezt. Vagy az egyik személy csinálja, hogy meggyőződjön róla,
eléggé tüzel-e a másik. – Még hogy tüzel, Wan!
Micsoda malacság! Mondd inkább: szerelmes! –
Azt hiszem, hogy a „szerelmes” egészen más – dörmögte Wan makacsul –, de
akárhogy is, a csókolózás összefügg a közösüléssel. Cingár Jim azt mondja…
Janine a fiú vállára tette a kezét.
– De Cingár Jim nincs most itt, Wan!
– Nincs, de Paul nem akarja, hogy mi…
– Paul sincs itt – folytatta Janine, közben Wan
sima nyakát csiklandozva ujjai hegyével, kíváncsian rá, az vajon milyen
érzés. – És Lurvy sincs itt. Különben sem számít, amit ők gondolnak. –
Határozottan különös érzés, gondolta magában ezalatt. Nem volt egészen
olyan, mintha tényleg hánynia kellene, inkább úgy tűnt, hogy valami
folyadék mozdul meg odabent, a hasában. Ehhez hasonló érzése nem volt még
eddig soha. És egyáltalán nem volt kellemetlen. – Hadd vegyem le a
ruháidat, Wan, azután te is az enyémet! Ezután
végrehajtottak még egy csókolózási gyakorlatot, majd Janine szólalt meg
bizonytalanul: – Azt hiszem, most már nem kellene
állva maradnunk. – Kis idő múlva, amikor már egymás mellett feküdtek,
Janine óvatosan felpislantott, és belenézett a fiú tágra nyílt szemébe.
Wan megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, de
elbizonytalanodott: – Ha azt megteszem –
mondta –, lehetséges, hogy teherbe esel. – Ha pedig
nem teszed meg azt – felelte a lány –, azt hiszem, meghalok.
Amikor Janine órák elmúltával fölébredt, Wan már
felöltözve kuporgott a helyiség egyik sarkában, hátát az aranylóan fénylő
falnak vetve. A lány szíve majd megállt, amint ránézett. Wan önmaga vagy
ötven évvel idősebb képmásának látszott. Fiatal arcába mintha több
évtizednyi szenvedés és fájdalom vésett volna mély árkokat.
– Szeretlek, Wan – suttogta Janine.
– Hát persze! – visított föl a fiú összerezzenve,
de nyomban észbe kapott, és mormogássá mélyítette a hangját: – Hát persze,
Janine. És én is szeretlek téged. De azt nem tudom, most majd mit
csinálnak velünk! – Lehet, hogy téged nem bántanak,
Wan. Morcosan: – Engem? Én
miattad aggódom, Janine. Én ezen a helyen éltem le egész eddigi életemet,
és ennek előbb vagy utóbb úgyis be kellett volna következnie. De te… én
téged féltelek. – Majd aggódva hozzátette: – Micsoda lármát csapnak ezek
odakint. Azt hiszem, történik valami. – Nem hiszem,
hogy bántanának bennünket… többet – helyesbítette önmagát Janine, amint az
álmok gubójára gondolt. A távoli csicsergő hangok egyre közeledtek.
Gyorsan felöltözött, és riadtan körülpillantott, amikor odakint Tor hangja
csattant föl, Huét keresve. Semmi nem utalt arra,
mi történt odabent. Még csak egy vércsepp sem. Ám amikor Tor kinyitotta az
ajtót, és izgatottan, zavarodottan belépett, gyanakvó pillantást vetett
rájuk, és beleszaglászott a levegőbe. – Lehet, hogy
végül mégsem nekem kell majd szaporodnom veled, Danine – mondta kedvesen,
de hangjában rémülettel. – De Oowan! Danine! Borzasztó dolog történt! Tar
elszundikált, és az idősebbik nőstény megszökött! A
két fiatalt odavonszolták a központi orsóhoz, ahol addigra már csaknem
valamennyi Vén összegyülekezett. Páni félelemben tolongtak összevissza.
Hárman ott feküdtek kinyújtóztatva és hörögve, ahová lökték őket. Tar és
még ketten Lurvy őrei közül, a kötelességüket nem teljesítők, akiket mély
álomba merülten találtak őrhelyükön, és most félve és remegve hurcoltak
ide, a Legvénebb szigorú ítélőszéke elé. Utóbbi mozdulatlanul, de ébren
terpeszkedett emelvényén, oldalán színes fények zuhatagai hullottak alá.
Ezeknek a hús-vér teremtményeknek a Legvénebb
semmit sem árult el a gondolataiból. Ő maga fémből épült. Lenyűgözően
hatalmas volt. Őt nem érthették meg, és nem jelenthettek neki kihívást.
Sem Wan, sem Janine, sem közel száz brekegő gyermeke nem érzékelhette az ő
memóriája áramkörein végigszáguldó félelmet és haragot. A félelmet, hogy a
terveit esetleg veszélyeztetheti valami. A haragot, hogy a gyermekei nem
teljesítették a tőle kapott parancsokat. A három fő
vétkest természetesen példamutatóan meg kell büntetnie. A többi majdnem
száznak is jár büntetés, talán valamivel enyhébb, nehogy az egész faj
kipusztuljon… amiért nem akadályozták meg amazokat kötelességük
elhanyagolásában. Ami pedig a betolakodókat illeti, azok számára nincs
elég szigorú megtorlás. Talán végképp törölnie kellene őket, mint a többi
vakmerően kihívó szervezetet is, amelyek eddig megsemmisítő ártalmakkal
fenyegették házigazdájukat. Talán annál is rosszabbat érdemelnek.
Lehetséges, hogy még az ő birtokában sincs e célnak megfelelően kegyetlen
eszköz! Egyáltalán mi is van még a birtokában?
Nehézkesen fölemelkedett. Janine látta, amint a fényfolyamok megdermednek,
és szabályos mintába rendeződnek, miközben a Legvénebb teljes, hatalmas
magasságába emelkedik, és dörögve megszólal: – Azt
a nőstényt fogjátok el megint, és konzerváljátok! – mennydörögte. – Ez a
legelső feladat! Ott állt tehát, kissé
bizonytalanul ingadozva. Végtagjainak működtetőberendezései egyenetlen
teljesítményt nyújtottak. Megengedte magának, hogy ismét „térdre
ereszkedjen”, amíg megemészti a további teendőket. Az erőfeszítés, hogy az
irányítóterembe el kellett mennie a pályamódosítás végett, a zűrzavar, ami
ennek kényszerét előidézte a tudatában, jó félmillió éves létezése,
mind-mind megkövetelte a magáét. Időre van szüksége a „pihenéshez”… időre,
hogy automatikus rendszerei kijavíthassák és helyreállíthassák mindazt,
ami esetleg kárt szenvedett; de még az is lehetséges, hogy mindehhez immár
nem elegendő pusztán az idő. – Addig ne ébresszetek
föl megint, míg ezzel nem végeztetek! – Aztán vakító fényei először ismét
rendszertelen sziporkázássá zsugorodtak, majd teljesen kihunytak.
Janine, Wan karjainak ölelésében, a fiú úgy állt,
testével félig a Legvénebb felé fordulva, hogy védelmet nyújtson a
lánynak, miközben maga is reszketett a félelemtől… szóval Janine minden
magyarázat nélkül megértette, hogy a „konzerválás” valójában Lurvy
megölését jelenti. Őt is teljesen hatalmába kerítette a rettegés.
Ugyanakkor kíváncsiság is marcangolta.
A Vének, akik nyöszörögve hevertek az ítélkezés
ideje alatt, nem véletlenül aludtak el szolgálatuk ideje alatt. Janine
fölismerte rajtuk az altatópuska hatását. Viszont azzal is tisztában volt,
hogy csapata egyetlen tagjának sem volt ilyen fegyvere.
Ezért azután azon sem lepődött meg, amikor egy jó
óra múltán, ismét ketrecükbe zárva tompa hördülést hallottak odakintről.
És nem lepődött meg igazán akkor sem, amikor a
nővére rohant elő egy fegyverrel hadonászva, és hívta őket. Nem lepődött
meg látván, amint a megviselt Paul átlép Tor elterült teste fölött. Még
azon sem lepődött meg, legalábbis nem túlságosan, hogy egy másik
fölfegyverzett férfi is velük tart, akit valahogy, homályosan ismerősnek
érez. De nem volt biztos a dologban. Egészen kis gyermek volt még, amikor
egyszer találkozott vele. De hasonlított arra a személyre, akinek képét
láthatta a Földről hozzájuk eljuttatott PV-adásokban, meg azokban a
jókívánságokban, amelyeket ünnepek és évfordulóik alkalmával kaptak tőle:
Robin Broadhead volt az!
|
|