Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

10. A LEGVÉNEBB


A Legvénebb lassan életre keltette magát, egyik szervét a másik után.
    Először a piezoszonikus külső érzékelők kerültek sorra. Nevezzük „fül”-nek őket. Tulajdonképpen mindig működtek, abban az értelemben, hogy a hangokat állandóan fölfogták. Parányi kristályaikat mozgásba hozták a levegő rezgései, és amikor a hanghullámok mintázata annak a kombinációnak az alakját öltötte, amelyen gyermekei a Legvénebbet szólították, akkor az inger átlépett egy küszöböt, és továbblépett, hogy életre keltse azt a részét, amely idegrendszere érintett perifériájának megfelelt.
    Ebben a pillanatban a Legvénebb még nincs ugyan ébren, csak tudatában van annak, hogy ébredezik. A hangingert értelmező igazi, belső fülei már életre keltek. Gondolkodó áramkörei összerendezték a jelzéseket. A Legvénebb hallotta gyermekei hangját, és értette, mit mondanak neki. De csak amúgy balkézről, még tudattalanul, ahogyan egy szundikáló ember érzékeli a légy zümmögését. Ekkor még nem „nyitotta ki a szemét”.
    Ebben a szakaszban működésbe lépett bizonyos döntéshozatali folyamat. Amennyiben az inger figyelemre érdemesnek bizonyult, további áramköröket is aktivizált: ha nem, akkor nem. Az alvó ember, mondjuk, annyira ébredt volna föl, hogy agyoncsapja a legyet. Amikor a Legvénebbet méltatlan dolgokkal abajgatták, rendelkezett a megfelelő eszközökkel gyermekei „meglegyintésére”. Nem volt olyan könnyű fölébreszteni őt. Ha viszont úgy döntött, hogy teljesen fölébred, hogy cselekedjen, vagy kiszabja a büntetést álma megzavarása miatt, akkor működésbe hozta legfőbb külső látószerveit és velük együtt egész, bonyolult adatfeldolgozó rendszereit, rövid távú memóriabankját. Ilyenkor már teljesen ébren volt, olyasformán, mint az álmából visszatérő, a mennyezetre bámuló ember.
    A Legvénebb belső órája tájékoztatta róla, hogy ez a szundítás elég rövidre sikeredett. Még tíz esztendeig sem tartott. Hacsak nincs valami elfogadható oka ennek az ébresztésnek, valakinek meg kell lakolnia miatta.
    Ekkorra már teljesen tudatában volt környezetének, minden részletére kiterjedően. Belső telemetrikus rendszere fogadta a helyzetjelentéseket legtávolabbi érzékelőitől is, mindenünnen attól a tízmillió tonnányi tömegtől, amelyen belül a gyermekeivel közös élete zajlott. Százával futottak végig az impulzusok rövid távú memóriáján. A szavak, amelyek ébredését előidézték; a gyermekei által elébe hurcolt három fogoly képei; a 4700 angström kapacitású szekciók önkarbantartó rendszerének meghibásodása; annak ténye, hogy a tárolt intelligenciák körében rendellenes tevékenység zajlik; hőmérsékleti adatok; készletkimutatások; a tolóerő megfelelő mutatói. Hosszú távú memóriája ugyan szendergett még, de szükség esetén már hozzáférhető volt.
    Legértelmesebb gyermeke állt előtte, arcán és szája körül verejtékcsöppecskék gyöngyöztek elő ritkás szőrzete között. A Legvénebb tudomásul vette, hogy ez a legújabb vezető. Alacsonyabb és fiatalabb annál, akire tíz esztendővel ezelőttről emlékezett, de most az ő nyakában függ a rangját jelképező, olvasótekercsekből összefűzött nyaklánc, mialatt az ő ítéletére várakozik. A beszédre való fölhívás jeleként a Legvénebb felé fordította központi külső lencserendszerét.
    – Behatolókat ejtettünk foglyul, és idehoztuk őket színed elé – jelentette a főnök, majd reszkető hangon hozzátette: – Helyesen cselekedtünk?
    A Legvénebb ekkor a foglyokra fordította figyelmét. Az egyik nem idegen behatoló volt, hanem az a kölyök, akinek megszületését tizenöt évvel ezelőtt lehetővé tette. Már majdnem teljesen felnőtt. A másik kettő viszont valóban idegen volt, ráadásul nőnemű. Ez némi töprengésre méltó körülménynek látszott. Amikor a korábbi behatolók megjelentek, nem használta ki a kínálkozó alkalmat újabb tenyészet létrehozására, míg végleg késő nem lett a rendelkezésre álló egyedek bármelyikének szempontjából. Később azután nem érkezett több belőlük.
    Olyan eshetőség volt az, melyet a Legvénebb akkor elmulasztott, méghozzá olyan, amelyet a múltbeli kétségbeejtő tapasztalatok alapján nem lett volna szabad nem kihasználni. A Legvénebb tisztában volt azzal, hogy néhány ezer év óta a döntései nem minden esetben bizonyultak helyesnek, ítéletalkotása nem volt teljesen megbízható. Működése fokozatosan lassult. Már nem volt tévedhetetlen. Azt nem tudta, milyen személyes büntetés vár rá tévedései következtében, és annak megismerésére sem törekedett.
    Hozzálátott a döntéshozatal munkájához. Megvallatta hosszú távú memóriáját a megfelelő precedensek és lehetőségek iránt, és úgy találta, hogy kielégítő számú választási lehetőség áll előtte. Üzembe helyezte mozgató és cselekvő berendezéseit. Hatalmas fémteste fölemelkedett támasztékain, és elvonult a reszkető főnök mellett a helyiség felé, ahová a foglyokat bezárták. Hallotta, amint gyermekei felhördülnek mozdulatai láttán. Mindannyian döbbenten nézték. Néhány fiatalabb, akik felnőttkorukban még sohasem látták mozogni őt, egyenesen elszörnyedtek.
    – Helyesen cselekedtetek – hozta meg ítéletét, amelyre egységes, hosszú, megkönnyebbült sóhaj volt a válasz.
    Méretei miatt a Legvénebb nem hatolhatott be a kamrába, de hosszú, lágyan rugalmas fémérzékelőivel benyúlt, és megtapintotta a foglyokat. Azzal nem törődött, hogy sikoltoznak és rúgkapálnak a rémülettől. Érdeklődése ebben a pillanatban csupán fizikai állapotukra terjedt ki. Az eredmény fölöttébb kielégítőnek bizonyult: ketten, a hímneműt is beleértve, egészen fiatalok voltak, s ennélfogva alkalmasak a sokéves igénybevételre. Bárhogy dönt is majd arról, mire használja fel őket. Egyébként úgy tűnt, hogy mindannyian egészségesek.
    A velük való kapcsolatteremtés lehetőségét illetően bosszantotta a tény, hogy üvöltözésük és kiáltozásuk a korábbi elődeik által is használt valamelyik kellemetlen nyelven szólt. A Legvénebb egyetlen szót sem értett meg belőle. Ez ugyan nem jelentett komoly problémát, mivel bármikor szólhat hozzájuk az elődeik betárolt intelligenciájának igénybevételével. Az évszázadok során még saját gyermekei is fejlesztették a nyelvüket, s így most már velük sem tudna szót érteni, ha minden tíz-tizenkettedik nemzedékükből nem konzerválja egy-kettő mentális képességeit tolmácsfeladatok ellátására. Persze kizárólag tolmácsolásra, mivel sajnálatos módon a Legvénebb gyermekei nem mutatkoztak alkalmasnak semmiféle más, értelmes feladat ellátására. Ez a probléma tehát könnyűszerrel megoldható. Egyébként a többi tényező határozottan kedvezőnek mutatkozott. A tények: intelligenciájuk világos, eszközöket használnak, sőt bizonyos technológiai ismeretekkel is rendelkeznek. További tény: teljes mértékben a hatalmában vannak, és így belátása szerint használhatja fel őket.
    – Etessétek meg és helyezzétek biztonságba a foglyokat. Azután várjátok a további utasításokat – adta ki a parancsot körésereglett gyermekeinek. Ezután kikapcsolta külső érzékelőit, hogy nyugodtan végiggondolhassa, miként hasznosíthatja ezeket a betolakodókat fő céljainak továbbvitelében, ami elképesztően hosszú életének legbelső magvát képezte.
    Mint gépezetbe rejtett személyiségnek, a Legvénebbnek várható élettartama rendkívül hosszú volt – talán több százezer évet is jelenthetett –, mégsem lehetett elegendő minden tervének megvalósításához. Időszaki megszakításokkal nyújtotta hát még tovább. Várakozó üzemmódban gyakorlatilag szinte semmit sem öregedett. Így azután idejének túlnyomó részét kikapcsolva, mozdulatlanságban töltötte. Ilyen állapotában nem pihent, még csak nem is álmodott. Egyszerűen létezett csupán, miközben a gyermekei élték saját életüket, érvényesítették az akaratát, az asztrofizikai események pedig lassan vánszorogtak előre odakint.
    Belső órájának jelzésére időnként életre kelt, hogy ellenőrizze, helyreigazítsa és fölülvizsgálja a történéseket. Más alkalmakkor a gyermekei ébresztették föl. Utasításaiknak megfelelően szükség esetén ezt meg kellett tenniük, és ez a szükség meglehetősen gyakran (bár az övétől eltérő normák világában egyáltalán nem olyan sűrűn) jelentkezett.
    Volt idő, amikor a Legvénebb is hús-vér teremtményként létezett, éppoly lelkes lényként, mint mostani gyermekei vagy az általuk elébe vezetett foglyok. Az az idő rendkívül rövid volt, egy szundításnyinál is kevesebb. Attól a pillanattól kezdődött, amikor eltávolították anyja verejtékező és vonagló testéből, és addig a borzalmas, végső percig terjedt, amikor tehetetlenül feküdt, miközben furcsa tűk ömlesztették az álmot lüktető ereibe, sebesen forgó kések pedig arra vártak, hogy föltárhassák a koponyáját. Ha úgy hozta a kedve, teljes világossággal visszaemlékezhetett arra az időre. Bármire visszaemlékezhetett abból a rövid életéből és az utána következő, végtelenül hosszú áléletből, föltéve persze, hogy arra is emlékszik, hol keresse a megfelelő információt konzervált memóriájában. Túlságosan is sok ismeret halmozódott már föl odabent.
    A Legvénebbnek nem volt pontos elképzelése arról, mennyi információ is áll rendelkezésére, vagy mennyi idő múlt el fölötte ilyen vagy olyan állapotában. Még azzal sem volt tisztában, hol vannak az egyes objektumok. Ez a hely, ahol ő maga és a gyermekei tartózkodtak, egyszerűen „itt” volt számára. Az a másik hely, amely oly jelentős mértékben foglalkoztatta a gondolatait, annyit jelentett: „ott”. Minden egyéb a világmindenségben csupán „valahol másutt” volt a szemében, és nem is foglalkozott azzal, hogy valahogy meghatározza a dolgok egymáshoz viszonyított elhelyezkedését. Hogy honnan érkeztek ide a behatolók? Valahonnan vagy éppen máshonnan. Egyáltalán nem számított, pontosan honnan. Hol van az a tápanyagforrás, amelyet a fiú néhanapján fölkeresett? Valami további „máshol”. Honnan érkezett az ő népe időtlen korokkal azelőtt, hogy ő maga is megszületett? Nincs semmi jelentősége. Ez a központi „itt” már igen-igen hosszú ideje létezik… hosszabb ideje, mint azt bárki fölfoghatná, beleértve őt magát, a Legvénebbet is. Itt vitorlázik a végtelen űrben, mióta megépítették, berendezték, és útjára indították. Ez az „itt” már nagyon sok születés és halál tanúja volt… lehet talán vagy ötmillió… bár egyidejűleg sohasem volt jelen benne pár száznál több eleven teremtmény, és ritkán hányódott benne több néhány tucatnyi tárgynál. Ez az „itt” szakadatlan, lassú változást érzékelt, létezésének egész, végtelenbe vesző ideje alatt. Az újszülöttek az idő múlásával egyre nagyobbak, puhábbak, kövérebbek és tehetetlenebbek lettek. A felnőttek magasabbakká, lassúbbakká és kevésbé szőrösekké váltak. Ez az „itt” nemegyszer tanúja lehetett gyorsabb változásoknak is. Ezekben a pillanatokban volt nagyon is tanácsos, hogy gyermekei a Legvénebbet fölébresszék.
    Ezek a változások néha politikai természetűek voltak, mivel az „itt” magába foglalt ezernyi különféle társadalmi rendszert is. Minden időben egyet-egyet. Előfordult, hogy egy vagy két nemzedéken, esetleg egy teljes évszázadon keresztül érzéki és hedonisztikus volt az éppen létező kultúra, ezután puritán, szigorú idő következhetett. Volt, hogy egy-egy személy zsarnokká vagy éppen istenséggé vált, máskor pedig senki sem nőhetett senki más feje fölé. Olyan demokratikus köztársaság, amilyennek létrehozásával a Föld kísérletezett, „itt” sohasem létezett. Hiszen az „itt” nem volt elég terjedelmes valamiféle képviseleti kormányzat befogadásához. Faji szempontból rétegzett társadalom is csak egyetlen alkalommal fordult elő. (Akkor szakadt vége, amikor a fekete bundájú alsóbbrendűek föllázadtak a kakaóbarna bundájú felsőbbrendűek ellen, és alaposan ellátták a bajukat.) Az „itt” látott már számtalan ideológiát és különféle erkölcsi rendszert, de… legalábbis már jó néhány évezrede csupán egyetlen vallást ismert. Csak egynek lehetett helye, amikor eleven istene gyermekei életének minden áldott napján itt tartózkodott a körükben, és ha kedve éppen úgy tartotta, bármikor fölébredhetett, hogy jutalmazzon vagy büntessen.
    Sok-sok eónon át „itt” nem tartózkodtak igazi értelmes lények, csupán álmélkodó féleszűek kisebb csoportjai, szemben mindazokkal a kihívásokkal, amelyeket az ő értelmessé tételük végett hoztak létre. A folyamat működött. Igaz, nagyon lassan. Jó százezer évbe került, mire a legokosabbikuk legalább az írás koncepciójának megértéséig eljutott. További majd félmillió év kellett ahhoz, hogy egyetlenegyet elég értelmesnek vélhessen ahhoz, hogy érdemleges munkát bízzon rá. Ebben a megtiszteltetésben mindeddig csak a Legvénebbnek lehetett része. Akkor sem sikerült igazán jól a kísérlet. Más tehát azóta sem részesült ebben a kiváltságban.
    A Legvénebb tisztában volt vele, hogy kudarc érte. Valahol valamit elvétett. De végül is mit csinálhatott rosszul?
    Az biztos, hogy megtett minden tőle telhetőt. Mindig is, különösképpen gépezetekbe ágyazott utóéletének első néhány évszázada alatt szorgalmasan és nagy figyelemmel ügyelt gyermekeinek minden cselekedetére. Ha valamit rosszul csináltak, megbüntette őket. Ha valamit tisztességgel elvégeztek, jutalomban részesültek. Folyamatosan gondoskodott minden indokolt igényük kielégítéséről.
    Lehetséges persze, hogy éppen ezzel követte el a hibát. Egyszer előfordult, valamikor nagyon-nagyon régen arra ébredt, hogy iszonyú „fájdalmat” érez az élete keretéül szolgáló fémburkolaton. Nem a hús valódi fájdalma volt az, hanem az érzékelői által jelzett megengedhetetlen fizikai beavatkozás. Mindazonáltal ugyanolyan riasztóan hatott rá. Gyermekei a rémülettől egyszerre üvöltözve tolongtak körülötte, és elébe terítették egy fiatal nőstény borzalmasan megcsonkított tetemét.
    – Megőrült! – kiáltozták brekegve. – Szét akart rombolni téged!
    A Legvénebb villámgyorsan végigellenőrizte létfontosságú részeit, és megállapította, hogy a sérülés teljesen jelentéktelen. Valamilyen robbanóanyag okozhatta, és mindössze annyi kárt tett benne, hogy néhány érzékelője és kontrollhálózatának kis része tönkrement, egyszóval nem történt semmi helyrehozhatatlan. Megparancsolta, hogy derítsék ki, mi vezérelte az elkövetőt. A válasz csak nagyon lassan bontakozott ki, mivel halálra rémültek valamennyien, de azért csak megérlelődött:
    – Azt akarta, hogy romboljunk le téged. Azt mondta, hogy csak kárt okozol nekünk, hogy semmire sem vagyunk alkalmasak nélküled. Könyörgünk, bocsáss meg nekünk. Tudjuk, hogy hibát követtünk el, mert nem öltük meg őt hamarabb!
    – Igen, hibáztatok – állapította meg a Legvénebb helyesen –, de nem ez lett az esemény okozója. Ha valaha ismét megjelenik közöttetek ilyesféle egyén, legelőször is ébresszetek föl engem! Tegyétek lehetetlenné az illetőt, ha szükséges, de megölnötök semmiképpen sem szabad.
    És azután… talán néhány évszázad múlva? Neki szempillantásnyi időnek tűnt csupán. Azután bekövetkezett a pillanat, amikor nem ébresztették föl idejében. Vagy tucatnyi nemzedéken keresztül nem tartották tiszteletben a törvényeket, a reproduktív célkitűzéseket nem teljesítették, és így élő gyermekeinek teljes lélekszáma négyre zsugorodott, mielőtt merték volna vállalni a kockázatot, hogy felébresztésével kiváltják méltó haragját. Így persze még inkább megérezhették. A történtek majdnem minden tervének végét jelentették, mert a négy közül csak egyetlenegy volt nőnemű, és már az is közel járt termékeny életszakaszának végéhez. Akkor saját életének vagy tucatnyi évét fölhasználta, néhány havonta aggodalommal telve fölébredt, hogy fegyelmezze és tanítsa őket, izguljon miattuk. Legősibb ismeretei között tárolt biológiai rendszabályai segítségével elérte, hogy a nőstény által nagy keservesen még világra hozott két poronty szintén nőnemű lett. A rémült hímektől vett tárolt sperma segítségével igyekezett a lehető legszélesebb génvariációk létrehozására. De akkor valóban nagyon közel járt hozzá a végzet. Bizonyos dolgok pedig örökre elveszelődtek. Többé azonban egyikük sem rontott rá gyilkos szándékkal. Ó, ha csak egyetlenegy is megkísérelte volna! De sohasem született senki ahhoz az egyhez hasonlítható.
    A Legvénebb keserűen tudomásul vette, hogy saját gyermekei közül nincs remény ilyen egyed bármikori kiemelkedésére. Ha egyáltalán lehetséges lenne, már biztosan meg is történt volna. Volt rá éppen elegendő idő. Attól a pillanattól számolva, gyermekeinek már tízezer nemzedéke született és halt meg, ami többet jelentett negyedmillió évnél!
    Amint a Legvénebb ismét megmozdult, a gyermekei is talpra szökkentek. Tisztában voltak vele, hogy most biztosan cselekszik valamit. Azt viszont nem is sejthették, milyen tettekre készül.
    – A 4700 angström teljesítményű folyosók önkarbantartó rendszereit visszaállítani! – adta ki a parancsot. – Három szerelő nyomban lásson hozzá!
    A megkönnyebbülés halk mormogása tört fel a több mint hetven felnőtt egyed torkából. Mindig a büntetés jött először, és ha az első parancsok nem arra vonatkoztak, akkor már nem is kellett tartaniuk tőle. Legalábbis most. A főnök által kijelölt három szerelő már korántsem volt ilyen boldog, mivel a parancs jó pár napi kemény fizikai munkát jelentett, mialatt a súlyos gépeket odacipelik a zöld folyosókra, a régieket pedig bevonszolják, hogy majd helyrehozzák őket. Ugyanakkor ez lehetővé tette számukra, hogy minél hamarabb eltűnjenek a Legvénebb vészjósló közelségéből. Azon nyomban meg is ragadták az alkalmat.
    – A hímnemű betolakodót és az idősebb nőneműt zárjátok egy cellába! – rendelkezett. Ha ugyanis tenyészteni akarja őket, akkor jobb, ha nyomban nekilát, és bizonyára ésszerűbb az idősebbik nőneművel kezdenie. – Van közöttetek életben olyan, akinek vannak tapasztalatai a kommunikátorral? – Három gyermeke lépett előre vonakodva. – Egyikőtök foglalkozik majd a fiatalabbik nőnemű nevelésével – adta ki a parancsot. – Van közöttetek életben olyan, akinek vannak tapasztalatai a behatolók tárolásra való fölkészítésében?
    – Én készítettem elő az utolsó kettőt – jelentette a főnök. – És életben van még egy-két személy, aki segített benne.
    – Gondod legyen rá, hogy ez a képesség fönnmaradjon! – A Legvénebb hangja a szokásosnál is parancsolóbban csattant. – Ha valamelyikőtök időközben meghal, a többiek preparálják, és új személyeket tanítsanak be!
    Ez pontosan így volt helyénvaló. Ha a megfelelő ismeretek elvesznek – és ezeknek a teremtményeknek olyan rövid az életük, hogy sokféle szakismeret elkallódik rendszerint egy-egy álomperiódus alatt –, akkor szükségessé válhat, hogy egyesek közülük másikakon gyakorolják az agysebészetet, hogy rendelkezésre állhassanak, ha végül meghozza a döntést az újonnan érkezett betolakodók tárolására vonatkozóan. Továbbhaladt a tennivalók listáján, és kiadta további utasításait: a kipusztult vagy csenevész növényeket pótolják újakkal. Az „itt” valamennyi engedélyezett szektorát havonta legalább egyszer látogassák végig, és mivel a gyermekek és ifjak száma mindössze tizenegy, az elkövetkezendő tíz év folyamán évente legkevesebb öt újszülöttet kell világra hozniuk!
    A Legvénebb ezek után kikapcsolta külső érzékelőit, elfoglalta helyét a központi kommunikációs terminálok előtt, és beásta magát hosszú távú emlékezetének mélységeibe. A központi orsó körül tolongó gyermekei nyomban nekiláttak utasításai végrehajtásának, amint a főnöktől megkapták a részletesebb eligazítást. Féltucatnyian bogyógyümölcs-palántákat és léggyökereket készítettek elő a haszontalanná vált növények pótlására, mások elindultak, hogy gondoskodjanak a foglyokról, és elvégezzék a többi szükséges „háztartási” munkát. Több ifjú párt elküldtek a lakosztályaikba, hogy a szaporodás biztosításáról gondoskodjanak. Amennyiben bármilyen más elképzeléseik lettek volna előzőleg, azok e pillanattól kezdve semmissé váltak. A mostani ébredése alkalmával a Legvénebbnek nem volt oka elégedetlenségre a gyermekeivel kapcsolatban, az pedig, hogy ők elégedettek-é vele vagy sem, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte.
    A gondolatai egészen másfelé jártak.
    Miközben külső érzékelői a pihenés időszakának minimális passzív rezgésére korlátozták funkcióikat, maga a Legvénebb egyáltalán nem pihent. Azzal volt elfoglalva éppen, hogy memóriájába betáplálja e legújabb tényeket és jelenségeket. Változás következett be. A változás pedig egyben veszélyt is jelent. Persze a változás újabb lehetőségeket is kínálhat, ha helyesen közeledünk hozzá. A változást föl lehet használni céljai mihamarabbi eléréséhez, de meg kell akadályoznia, hogy bárhol is útjába álljon. A taktikai és azonnal szükséges lépéseket már meghatározta. Figyelmét tehát nyugodtan fordíthatta a stratégiai fontosságú és végső megoldások felé.
    Behatolt tehát hosszú távú emlékezetének mélyére. Bizonyos emlékek az űrben igen távol és az időben igen régen lezajlott eseményekre vonatkoztak. Annyira, hogy még ő, a Legvénebb is szinte megszédült tőlük. (Hogyan engedhet meg magának ilyen könnyelműséget?!) Mások viszont a legközelebbi múltból valók, és a legcsekélyebb mértékben sem riasztóak, mint például a korábbi betolakodóknak azok a betárolt intelligenciái, amelyeket a kölyök a Holt Emberek néven emleget. Azokban semmi aggasztó jelenség sem fordult elő. Másrészt hogy milyen idegesítőek voltak alkalmasint!

Amikor „itt” föltűntek a legelső betolakodók, holmi számkivetettek, parányi hajóikon, a Legvénebb egy futó pillanatra egészen megrettent. Azok ugyanis megmagyarázhatatlanok voltak. Voltaképpen kik lehetnek? Talán azok az istenségek érkeztek meg, hogy elkövetett hibáit számon kérjék rajta, akiket oly odaadóan próbált szolgálni kezdettől fogva?
    Hamarosan kiderítette, hogy nem erről van szó. Akkor talán az istenségek szolgálóinak valami új fajtáját képviselik, akiktől megtanulhatja saját szolgálatai tökéletesítésének új módozatait? Nem, még csak ilyenek sem voltak. Csupán holmi egyszerű csavargók. „Itt” is csupán véletlenül bukkantak föl, elhagyott, ósdi hajókon, amelyeknek a kormányzásához sem értettek igazán. Miután a hajócskáik pályavezérlő berendezései semlegesítették magukat, ahogyan annak „itt” történnie is kellett, valamennyien kétségbeesett rémületbe zuhantak.
    Amint később kiderült, még csak különösebben érdekesek sem voltak. Életének sok napját pocsékolta rájuk, amint sorra megjelentek. Először egy, azután még egy magányos kalandor, majd később egy háromfős csoport. Összességükben körülbelül húszan lehettek, kilenc hajóval érkeztek, nem számítva természetesen a kölyköt, aki itt született meg. És persze egyikük sem volt érdemes arra a vesződségre, amelyet rájuk fordított. Az első néhányat azonnal föláldoztatta a gyermekeivel, hogy intelligenciájukat mihamarabb betáplálhassa abba a gépezetbe, amelyben a legjobban hozzáférhetőkké váltak számára. A többieket utasítására életben hagyták, sőt még szabadon is engedték, amikor bebizonyosodott, hogy az „itt” használaton kívüli területein viszonylagos szabadságban élve sokkal figyelemreméltóbbaknak bizonyulnak. Mindent megadott nekik, amire véleménye szerint szükségük lehetett. Némelyük számára még a halhatatlanságot is biztosította, abban az értelemben, ahogyan ő maga volt halhatatlan, s amely kegyben az ő saját gyermekei közül jó esetben minden százezredik részesülhetett csupán. Ez is hiábavalónak bizonyult. Szeszélyes elevenségükben és konzervált örökkévalóságukban egyaránt több gondot okoztak, mint amennyi hasznukat vehette. Még valami betegségekkel is megfertőzték a gyermekeit, amelyek közül nem egy bele is halt azokba. Ők maguk is elkapták az ő gyermekeinek betegségeit, amelyek viszont a betolakodók némelyikének halálát okozták. És nem volt könnyű tartósan tárolni őket. Azoknak a gépi technológiáknak alkalmazásával tárolta be őket hosszú távú emlékezetébe, amellyel őt magát is preparálták sok százezer évvel vagy sok ezer évszázaddal ezelőtt, s amelyet mára már a gyermekei is elsajátítottak, de ily körülmények között nem valami nagy teljesítményt nyújtottak. Eltérő volt az időérzékelésük normája. Kérdéseire adott válaszaik zűrzavarosak voltak. Emlékezetük nagy területei egyszerűen megsemmisültek. Volt, amelyikük teljességgel kiolvashatatlanná vált. A hiba pedig nem a technikai megoldásokban rejlett. Valahogy elejétől fogva méltatlanok lehettek a kezelésre.
    Amikor maga a Legvénebb elnyerte a halhatatlanságot, hús-vér testének elpusztulása után, álmából mindig a leghatározottabban önmagaként ébredt föl. Létezése során összegyűjtött minden ismerete és tudása hiánytalanul megőrződött a gépezet memóriájában. Ugyanígy történt a gyermekeivel is, amikor nagy időközönként és véletlenszerűen kiválasztott egyet-egyet a halhatatlanságra. Sőt még az ő valóságos szüleinek esetében is, olyan mélységeiben az időnek, amihez képest még saját matuzsálemi kora is egészen eltörpült. És így volt azokkal a hasonlóképpen tárolt más memóriákkal is, amelyekkel ő még szóba sem elegyedett szívesen.
    De nem így volt a betolakodók esetében. Valami nem volt rendben azok biokémiája terén. Nem rögzítődtek tökéletesen, tetszésük szerint reagáltak érdeklődésére, olyannyira, hogy nemegyszer már az is megfordult a tudatában, hogy végképp letörli őket. Az apró tárológömböket a leolvasóberendezéseikkel együtt elvitette az „itt” legtávolabbi csücskébe, és még a gyermekei sem mentek soha a közelükbe. Csupán a legeslegutolsó érv hatására döntött úgy, hogy mégis legalább a puszta létüket megkíméli: eljöhet az az idő is, amikor még talán szüksége lesz rájuk.
    Lehetséges, hogy éppen ez az az idő!
    Olyan ellenállhatatlan undorral, mint ahogy valaki, mondjuk, egy vécékagylóba ejtett ékszerdarab után kotorász, a Legvénebb megnyitotta a csatornákat, amelyek a betolakodók konzervált emlékezetéhez kapcsolták őt.
    És visszahőkölt.

Az orsó hajlata mentén Janine-t a ketrecéből a kivizsgálóhoz cipelő három „gyermek” megpillantotta, amint a Legvénebb külső manipulátorai megremegnek, látólencséi kinyílnak. Megtorpantak, azután teljesen megálltak, riadtan várva, vajon mi lehet a következő lépés.
    De semmiféle lépés nem következett. A manipulátorok ismét elernyedtek. A látólencsék áramellátása is a várakozási szintre csökkent. Egy pillanat múlva a gyermekek újra összeszedték magukat, és odacipelték a rúgkapáló lányt a rá váró fémheverőhöz.
    Ezalatt a fém csigaházának mélyén megbúvó Legvénebb eddigi ébrenléteinek legnagyobb megrázkódtatásában részesült. Valaki belepiszkált az ő letárolt memóriáiba! Nemcsak arról volt szó ezúttal, hogy bolondok voltak. Mindig is azok voltak ugyanis. Annál sokkal rosszabb következett be: valahogy ellenkezőleg, értelmesebbnek tűntek, vagy legalábbis elevenebbnek, mintha valami erő azon munkálkodna, hogy újraprogramozza őket! Olyan emlékek kavarogtak bennük, amelyekről neki sohasem volt tudomása. Nem olyasmiről volt szó, ami korábbi létezésük mélyéből bukkant a felszínre. Teljesen új ismeretek voltak. Olyan mértékű szervezett tudásról tanúskodtak, amely mellett még az ő rendszerezett ismeretei is eltörpültek. Űrhajókról és más gépezetekről. Több tízmilliárdnyi eleven intelligenciáról. Gépi agyakról, amelyek az ő képességeivel összevetve ugyan lassúak voltak és talán ostobák is, de hihetetlen mennyiségű, előhívható ismeret halmozódott föl bennük. Nem volt hát csoda, hogy fizikailag reagált a jelenségre, akár egy álmából fölriasztott ember, amikor önkéntelenül hadonászni kezd.
    Az ő betárolt intelligenciái valahogyan kapcsolatba léptek a kultúrával, amelyből származtak.
    A Legvénebbnek nem okozott különösebb gondot annak megállapítása, hogyan jöhetett létre ez a kapcsolat. Az „itt” felől a tápanyagot előállító berendezés felé, a már hosszú ideje használaton kívüli kommunikációs hálózat segítségével. A kapott információkat a tápanyaggyárban valami meghatóan kezdetleges berendezés dolgozta föl és értelmezte. A hosszú fénynapok útját a legközelebbi csillag bolygói felé a fénysebességű rádióberendezés lassan vánszorgó elektromágneses impulzusainak segítségével tették meg. Szánalomra méltó! Mindaddig, míg rá nem jön, milyen óriási mennyiségű információ áramlik ezen a szűk csatornán mind a két irányba. A Legvénebb úgy érezte magát, mint egy hidromechanikus mérnök, aki egy hatalmas völgyelzáró gát aljánál földbe gyökerezett lábbal bámulja, amint egy vékony vízsugár aláhull a magasból valami odalentről alig látható kis nyíláson előtörve. A mennyiség ugyan nem volt így számottevő. De hogy mégis ilyen sok férhet ki azon a semmi kis lyukon, arról tanúskodott, hogy iszonyú nagyságú tömeg nyomása biztosíthatja számára az utánpótlást a gáton túlról.
    És az a lyuk mind a két irányba szolgál.
    A Legvénebbnek el kellett ismernie maga előtt, hogy elővigyázatlan volt. Amikor a betárolt idegeneket kikérdezte, hogy megszerezze a tudásukat, túlságosan sokat árult el nekik magáról. Az „itt”-ről. Az egészet működtető technológiáról.
    Arról, hogy őt mire szentelték, és az isteneiről, akiknek szolgálatából állt az élete.
    De legalább a lyuk kicsi volt, az adásokat pedig zavarossá tette a tárolt intelligenciák sokféle tökéletlensége. Annak a tárháznak egyébként nem volt a Legvénebb számára hozzáférhetetlen egyetlen zuga sem. Föltárta és végigtanulmányozta őket a legutolsó információmorzsáig. Nem „beszélt” hozzájuk. Csupán lehetővé tette, hogy a tudatuk átáramoljon az övének birodalmába. A Holt Emberek nem szegülhettek szembe az ő akaratával, még annyira sem, mint egy fölboncolt béka combja a műtőasztalon a sebész szikéjének.
    Miután végzett e feladattal, visszavonult, hogy átgondolja a helyzetet.
    Vajon veszélybe kerültek-e a tervei?
    Működésbe hozta beépített letapogatórendszereit, mire a „tudatában” megjelent a galaxis háromdimenziós modellje. Nem a valóságban létező galaxis képe volt az. Híján volt olyan kiindulópontnak, ahonnan bárki áttekinthette volna. Ő maga sem „látta”, csupán tudatában volt az ottlétének. Olyan volt a dolog, mint valami trompe l’oeil. Mint egy optikai csalódás, azzal a különbséggel, hogy valójában nem volt optikai természetű. Valahol nagyon messze egy fényköpenybe burkolózó objektum jelent meg benne. Sok-sok évszázada már annak, hogy a Legvénebb engedélyezte magának e távoli objektum megszemlélését. Most elérkezett az idő, hogy ismét maga elé idézze.
    Ezután még mélyebbre hatolt, és életre keltett régen nem bolygatott információbankokat.
    Ez még neki sem volt valami könnyű feladat. Ahhoz lehetne hasonlítani, ami egy emberrel történik a pszichoanalitikus heverőjén, mivel olyan gondolatokat, emlékeket, bűnöket, aggodalmakat és bizonytalanságokat elevenített föl, amelyeket aktív „tudata” – gondolkodó és problémamegoldó áramkörei – már réges-régen félretett. Ezek az emlékek sem vesztek el örökre. Nem váltak tehetetlenné sem. Még most is „szégyenletesek” és „félelmetesek” voltak számára. Vajon helyesen cselekedett? Megengedheti-e magának, hogy a saját belátása szerint intézkedjék? Az ősrégi, körben forgó érvek éppúgy száguldottak keresztül, ahogy jó kétszázezer esztendővel ezelőtt, és egy lépéssel sem kerültek közelebb a megoldáshoz. A Legvénebb esetében elképzelhetetlen volt, hogy hisztériába vagy éppen depresszióba meneküljön. Az áramkörei megakadályozták ebben.
    Az viszont nem volt lehetetlen, hogy eluralkodjon rajta a rettegés.
    Nem kevés idő múltán végre fölmerült önvizsgálatának mélységeiből. Még most is munkált benne a félelem. De szorította a kötelesség. Mindenképpen cselekednie kellett.

A gyermekei rémülten ugráltak szerteszét, amikor a Legvénebb újból fölébredt.
    Külső csápjai megremegtek, kiegyenesedtek, és rámutattak az egyik, éppen a közelben elhaladó fiatal nőstényre. Bármely másik is éppúgy megfelelt volna.
    – Gyere velem! – parancsolt rá.
    A szerencsétlen zokogva bár, de követte. A párja tétova lépést tett utána, amint elsuhantak az egyik aranyló fénnyel világító folyosó irányában. De neki nem mondták, hogy csatlakozzon hozzájuk, ezért megállt, és csak szomorúan bámult utánuk. Alig tíz perccel azelőtt éppen párosodtak, egymás iránti örömteljes odaadással. Most a hím nem lehetett biztos benne, hogy valaha is viszontlátja még a párját.
    A Legvénebb haladási sebessége nem sokkal volt gyorsabb a siető gyaloglásnál, de ez a kis eltérés is elég volt ahhoz, hogy a pityergő nőstény trappolva és lihegve próbáljon lépést tartani vele. Ő csak siklott tovább, olyan gépek mellett haladt el, amelyeket már az ő emlékezetének kezdete óta sem használtak. Falazógépek, emeletes ház nagyságú leszállóegységek és furcsa, hatszögletű szerkezetek, amelyek valaha, olyan régen, hogy szintén nem emlékezhetett rá, angyalaikkal népesítették be a Hícsí Mennyországot. Az aranyló sávok fényesen izzó ezüstbe, végül vakító fehérbe mentek át. Ott várta őket szélesen egy folyosó, amelyre még soha egyetlen gyermeke sem tette be a lábát, a súlyos ajtó hatalmasra kitárult, amint a Legvénebb közeledett hozzá. Mikorra elértek arra a helyre, ahol a nőstény még sohasem járt, amelynek létezéséről halvány sejtelmük sem volt, ahol a falban húzódó sávok tucatnyi színárnyalat kavalkádjában olvadtak össze, és különös fényalakzatok vibráltak a tágas helyiség fala mellett körben sorakozó konzolokon… a szerencsétlen már alig kapott levegőt. De meg sem pihenhetett.
    – Menj oda! – parancsolt rá a Legvénebb. – Állítsd be azokat a kerekeket. Nézd az enyéimet! Ugyanúgy csináld, ahogy én!
    A helyiség két szemközti oldalán, túl messzire egymástól ahhoz, hogy egyszerre bárki is kezelhesse őket, vezérlőberendezések álltak. Mindkettő előtt ék alakú ülőalkalmatosságot erősítettek a padozathoz, amely rendkívül kényelmetlennek bizonyult a fiatal nőstény számára. Mindkét székféle előtt bütykös kerekek sorakoztak, tíz egymás után, s közöttük szivárványszín fények villództak halványan.
    A Legvénebb az ülőalkalmatossággal mit sem törődve kinyújtotta egyik csápját a legközelebbi kerék felé, és lassan megforgatta. A fények megremegtek és elváltoztak: a zöld először sárgává, majd ragyogó narancsszínűvé fényesedett, a közepén végigfutó három vörösokker csíkkal. – Állítsd be ugyanezt a mintát!
    A fiatal teremtés szorongva engedelmeskedett. A kereket szörnyen nehéz volt elfordítani, mintha időtlen idők óta nem használták volna. (Mint ahogy valóban nem is használták.) A színek csapongtak és kavarogtak. Végtelennek tűnt számára az idő, mire nagy nehezen sikerült előállítania a Legvénebb előtt ragyogó mintát. De ura nem sürgette és nem szidalmazta. Egyszerűen csak várakozott. Tudta, hogy a másik latba veti minden képességét. Mire mind a tíz kerék a Legvénebb által választott mintát mutatta, a szerencsétlennek elapadt a könnye, szemét verejték marta, és lecsorgott az arcán, ritkás szakállába.
    A színek nem egyeztek egymással tökéletesen. A kettős, távolra telepített, bebiztosított vezérlőművek között sötét maradt a képernyő, amelynek pályájuk koordinátáit kellett volna mutatnia. Az eredménytelenség nem volt meglepő. Inkább az volt meglepő, hogy a vezérlőművek nyolcszázezer év elmúltával egyáltalán működtek.
    De valóban működtek.
    A Legvénebb ekkor megérintett valamit saját vezérlőpultja alatt, mire a fények gyorsan és csodálatos energiával önálló életre keltek. Elhalványultak, majd ismét megerősödtek, és most, hogy működésbe léptek az automatikus beállítók, a két minta teljesen azonossá finomodott. A képernyők rozettája is megelevenedett, ragyogó pontok és vonalak mintázatát vetítve elébük. A fiatal nőstény rettegve bámulta a kijelzőket. Nem tudta, hogy amit lát, nem más, mint egy hatalmas csillagmező. Életében még sohasem látott egyetlen csillagot sem, és nem is hallott ilyesmiről.
    A következő eseményt testében érzékelte.
    „Itt” világában ugyanez történt mindenkivel. A betolakodók a celláikban, az objektum különböző pontjain szétszóródott csaknem száz „gyermek”, a fiatal nőstény és a Legvénebb, valamennyien megérezték. Hirtelen émelygés tört rájuk, amint az örökkévalónak vélt gravitáció hirtelen megszűnt, és helyére a súlytalanság érzetét keltő álgyorsulás lökései léptek.
    Miután több mint háromnegyed millió évig lassan keringett a Föld távoli Napja körül, a titokzatos műtárgy új pályára vonszolta magát, és sietve távolodni kezdett.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet