|
12. HATVANMILLIÁRD GIGABIT
Amikor
Essie Broadhead kimondta: „Kérem az Albert Einstein-programot” – ezzel
egész sor eseményt hozott mozgásba. Az egyszerű érzékek számára mindebből
vajmi kevés volt hozzáférhető. Ugyanis nem a makroszkopikus fizikai
világban mentek végbe, hanem egy főként elektromos töltésekből és az
elektronok nagyságrendjének megfelelő erővonalakból felépülő univerzumban.
Egyes elemei egészen parányiak voltak. Az egész viszont annál kevésbé,
hiszen mintegy hatvanmilliárd gigabitnyi információtömeg alkotta.
Akademogorszkban, a fiatal S. Ya. professzorai az
ionoptikán és mágnesbuborékokon alapuló, akkoriban legfejlettebb
komputerlogikai ismeretekkel vértezték fel őt. Megtanulta, hogyan
csiholhat ki számítógépeiből egészen meglepő dolgokat. Könnyűszerrel
teremtettek elő milliós helyi értékű prímszámokat, vagy számították ki
ezer évre előre valami iszapmocsár árapálymozgását. Ha egy „házat” vagy a
„papát” ábrázoló gyerekrajzot tettek elébük, pompás építészeti
tervrajzokká vagy éppen varrodai próbababává varázsolták őket. A házat
tetszés szerint elforgathatták, kiegészíthették napozóterasszal,
bevakolhatták vagy akár befuttathatták vadszőlővel. Leborotválhattak egy
szakállat, föladhattak egy parókát, beöltöztethettek valakit
vitorlázáshoz, golfozáshoz, tanácskozáshoz vagy éppen esti mulatozáshoz.
Csodálatos lehetőségek voltak ezek a tizenkilenc éves Szemka szemében.
Borzongatónak találta őket. Azóta viszont felnőtté vált. Azokhoz a
programokhoz képest, amelyeket manapság készített saját titkáraként,
„Albert Einstein”-ként vagy nagyszámú kliense számára, régi kedvencei
lomhán csetlő-botló karikatúráknak tűntek. Még nem rendelkezhettek a hícsí
technológiából kölcsönzött áramkörökkel vagy a 6 × 1019 bitszámú körforgásos memóriával.
Természetesen még Albert sem használta állandóan
mind a hatvanmilliárd gigabitjét. Először is mert nem mind volt az övé. A
közös adatbankon pedig több tízezer legalább olyan értelmes és bonyolult
program osztozkodott, mint Albert, nem is beszélve a több tízmilliónyi
kezdetlegesebbről. Az „Albert Einstein” nevet viselő program minden
fönnakadás nélkül suhant keresztül és lavírozott e tízezrek és milliók
között. Figyelmeztető jelzések tartották távol őt az éppen foglalt
áramköröktől; útjelzők vezették el a funkciói ellátásához szükséges
adatbankokhoz és könyvtárakba. Sohasem járt egyenes vonalú utakon.
Döntéshozatali pontok szerteágazó hálózata, fordulatok és visszatérések
cikcakkos villámösvénye volt az útvonala. Persze nem volt ez „ösvény” a
szó igazi értelmében. Albert ugyanis sohasem mozdult el a helyéről. Az is
vitatható, hogy Albert egyáltalán „valami” volt. Létezése nem volt
folyamatos. Amikor Robin Broadhead végzett vele és kikapcsolta, akkor
megszűnt létezni, és alprogramjai más feladatok után láttak. Amint ismét
bekapcsolták, gyorsan újjáteremtette magát az éppen szabad áramkörökből, a
S. Ya. által megszerkesztett programnak megfelelően. Nem volt
valóságosabb, mint valami egyenlet, és nem volt kevésbé az, mint maga az
Isten! – Kérem… – mondta S. Ya.
Lavorovna-Broadhead. Mielőtt végzett volna az első
szótag kiejtésével, a monitor hangra érzékeny vevőkészüléke már meg is
kereste titkári programját. Maga a titkár nem jelent meg a képernyőn.
Essie kiejtette a soron következő hangokat… –…az
Albert Einstein… A gép összevetette ezt
utasításainak adatbankjával, gyorsan felülvizsgálta, nem ütközik-e valami
mással, és kiadta a megfelelő rendelkezést. Ebben nem is merült ki a
tevékenysége. Már előzőleg azonosította S. Ya. hangját, meggyőződött róla,
hogy illetékes személyé, tulajdonképpen azé, aki őt magát szerkesztette.
Átfutotta adattárát, ki nem adott üzeneteket keresve, s miután jó néhányat
talált, sürgősségük szerint mérlegelte őket. Gyorsan végigfutott Essie
telemetrikus kijelzőin, és fölmérte aktuális fizikai állapotát,
emlékezetébe idézte a hamarosan várható műtét tényét, összehasonlította
azt a tárolt üzenetek és a kapott utasítás fontossági fokával, eldöntötte,
hogy az üzeneteket e pillanatban nem kell bejátszania, mivel azokkal Essie
komputermása is megbirkózhat. Mindez rendkívül kis időt vett igénybe, és a
titkár teljes programjának csupán parányi részét foglalta le. Azzal
például nem kellett most foglalkoznia, milyen legyen a külső megjelenése,
vagy milyen hangszínben szólaljon meg. Így ezekkel a kérdésekkel nem is
törődött. A titkár jelzése fölébresztette „Albert
Einsteint”. A program az első pillanatban még nem
is volt tudatában annak, hogy ő Albert Einstein. Saját adattárán
végigfutva összeszedett számos, önmagára vonatkozó részletet.
Mindenekelőtt azt, hogy ő egy interaktív információszolgáltató program,
amiből következően megkereste és megtalálta a tőle alapvetően elvárható
információkra vonatkozó legfontosabb utalásokat. Azután megállapította,
hogy heurisztikus és normatív jellegű, ami arra késztette, hogy az „igen”
és a „nem” kapuk figyelembevételével föltárja a szabályokat, amelyek
meghatározzák döntéshozatali tevékenységének menetét. Harmadsorban
meggyőződött róla, hogy ő Robin… alias Robinette, Rob, Robby, Bob vagy
Bobby… Broadhead tulajdona, és olyan módon kell érintkeznie vele, mint aki
„ismeri” őt. Ez arra ösztönözte az Albert-programot, hogy tekintse át a
Robin Broadhead adattárat, és jegyezze meg annak tartalmát – ami egyébként
egész tevékenységének talán leginkább időigényes szelvénye volt. Miután
mindezzel végzett, azonosította saját nevét és külső megjelenésének
részleteit. Sebesen végigpróbált néhány öltözéket: pulóvert vagy
szvettert, illetve kopott, szürke pólót vegyen-e magára, papucsot vagy
kitaposott teniszcipőt húzzon, amelyből egyik lábujja kikandikál, vegyen
föl zoknit vagy sem… azután megjelent a monitor tankjában az igazi Albert
Einstein maszkjában, pipájával a kezében, kedélyesen csillogó, jóindulatú
tekintettel a szemében – mindezt még azelőtt, hogy az utasítás utolsó
hangja elhalt volna. –…programot.
Rengeteg idő állt rendelkezésére. Essie-nek csaknem
négytized másodpercébe kerül csak az, hogy a nevét kimondja.
Mivel az asszony angolul beszélt hozzá, ő is ezen a
nyelven köszöntötte őt: – Jó… – a helyi időzóna villámgyors ellenőrzése –
reggelt – Essie fizikai és kedélyállapotának még gyorsabb fölmérése…
–…Mrs. Broadhead. – Ha éppen megszokott hivatali öltözékét viselné, akkor
„Lavorovna” néven szólította volna. Essie elismerő
tekintettel méregette néhány másodpercig, ami Albert számára szinte
végtelen hosszú időnek tűnt. De ezt sem vesztegette potyára.
Időmegosztásos program volt, ezért az adott pillanatban éppen nem foglalt
kapacitása még pikoszekundumnyi időmorzsákat is fölhasznált más feladatok
elvégzésére. Bármilyen feladatról lett légyen is szó. Miközben várakozott,
egy része segédkezett egy, a Long Island Sound kikötőből éppen kifutó
sporthalászhajónak szóló meteorológiai előrejelzés elkészítésében, másik a
francia igeragozást töltögette egy kislány fejébe, életet lehelt egy
gazdag vénember szexi gumibabájába, vagy ravasz, titkos ügyleteket
bonyolított le a pekingi értéktőzsde aktuális aranyárfolyamának alapján.
Csaknem mindig akadt számára valami egyéb feladat. Amikor mégsem, akkor is
ott voltak a kevésbé sürgős problémák kimeríthetetlen dossziéi, a
nukleáris részecskék pályaelemzése, a kisbolygók mozgásának pontosítása,
milliónyi csekkfüzet egyenlegének elkészítése… olyasmi, amire bármely
szabad pillanatban ráirányíthatta annak a hatvanmilliárd gigabitnyi
kapacitásnak bármely részét. Albert valamelyest más
volt, mint Robin többi programja: az ügyvéd, az orvos, a titkár, a
pszichoanalitikus vagy számos más segédprogram, amely Robinette Broadhead
helyett dolgozott, amikor Robin nem ért rá, vagy éppen nem volt kedve
hozzá. Albert azokkal is nem csekély ismereteken osztozott. Szabadon
hozzáférhettek egymás adattáraihoz. Mindegyiküknek megvolt a meghatározott
munkaterülete a megfelelő, speciális igények kielégítésére, de nem is
tudták volna rendesen elvégezni a munkájukat, ha nem ismerik egymás
tevékenységének részleteit. Mindettől függetlenül
mindannyian Robin Broadhead személyes tulajdonát képezték, az ő akaratától
függtek. Albert annyira kifinomult volt, hogy nüansznyi összefüggéseket is
fölismert, és azokból következtetéseket vont le. A válaszait nem határolta
be az, amit Robin mondott neki. Képes volt rá, hogy mélyebb kérdéseket is
föltárjon, mindannak alapján, amit Robin valaha közölt vele vagy bármely
másik programjával. Albert nem élhetett vissza Robin bizalmával, nem
tehette meg, hogy nem veszi figyelembe bizonyos kérdések titkos jellegét.
Legalábbis általában. Azért néha akadtak kivételek.
Először is az a személy, aki Albert programját készítette, könnyűszerrel
fölülbírálhatta bizonyos utasításait. És meg is tette alkalmasint.
– Robin utasított, hogy készíts számomra valamilyen
összefoglalót – fordult Essie saját teremtményéhez. – Most kérem. –
Kritikus szemmel, amellett elismeréssel figyelte, amint az általa
készített program bólint, pipája szárával megvakarja a füle tövét, és
beszélni kezd. Albert egészen jól sikerült program, gondolta magában
büszkén. Ahhoz képest, hogy csupán elektronikus impulzusok rongyokba
bugyolált halmaza, lazán kristályos dikalkogének, nedves mosogatórongy
állagára emlékeztető szerkezetű tömeg… Albert határozottan vonzó
személyiség. Elrendezte vezetékeit és csöveit, majd
hátradőlt párnáira, várva, hogy mit mond neki Albert. A hallottak minden
szava várakozásán felül érdekesnek bizonyult. Még neki is, még most is,
amikor – mennyi is? – egy óra tíz perc múlva megmosdatják, levetkőztetik,
megborotválják és kiterítik, hogy beleturkáljanak legbenső énjébe. Mivel
ez alkalommal csupán már elhangzott és megszerkesztett szövegek
újrajátszását kérte Alberttől, tisztában volt vele, hogy a program
jelentős része más feladatokon dolgozik éppen. De ami most rendelkezésére
állt, még kritikus szemmel nézve is egészen komoly volt. A kérdéseit váró
interaktív Alberttől ahhoz az Alberthez való átmenet, aki nemrégen még a
férjével társalgott, simán, teljesen zökkenőmentesen zajlott le – ha
eltekintünk olyan apróságoktól, hogy a pipa hirtelen magától meggyulladt,
a zokni pedig fölcsúszott az elektronikus kép bokája fölé. Essie
elégedetten a mondanivaló tartalmára összpontosította a figyelmét. Nemcsak
egyetlen beszélgetésről van szó, állapította meg. Legalább háromról. Robin
bizonyára nem kevés időt fordított Brazíliában a tudományos programjával
való beszélgetésre, és mialatt Essie tudatának egyik felével a Hícsí
Mennyországból származó izgalmas hírekre figyelt, a másik fele csöndesen
derült magában. Milyen mulatságos, hogy ilyen jólesik neki a fölismerés,
hogy Robin nem másféle célokra használta szállodai lakosztályát. (Vagy
legalábbis nem kizárólag azokra – tette hozzá gondolatban.) Azért sem
kárhoztathatná őt, ha Albert helyett valami eleven partnert kerít magának.
Akár még nőneműt is. Adott körülmények között, amikor legnagyobb szerelme
nincs valami hozzáférhető állapotban, maga is jogosnak érezte volna, ha
hasonlóan cselekszik. (Nos, talán nem is olyan biztosan. Éppen elég
korai orosz prüdéria maradt még Essie tudatában ahhoz, hogy legalább
kételkedjen magában egy kicsit.) Egyszóval, miután elismerte, hogy jólesik
neki a dolog, végleg az elhangzó, rendkívül lenyűgöző hírekre fordította a
figyelmét. Mennyi esemény! Mennyi mindent kell megemésztenie!
Először is a hícsík! A Hícsí Mennyországban lévő
hícsík valójában nem is hícsík! Legalábbis azok a bizonyos Vének nem azok.
Ezt kétségkívül bizonyítja a létfenntartó egység által elvégzett
DNS-vizsgálatuk, magyarázta Albert a férjének határozottan, miközben
pipája szárával bökdösve adott nyomatékot érveinek. A bioelemzés végül is
nem választ adott, hanem talányt vetett föl: a lények biokémiája ugyan nem
volt emberi, de annyira nem is különbözött az emberitől, hogy olyan
teremtményeknek legyen tulajdonítható, amelyek valamely más csillag körül
alakulhattak ki. – Továbbá – folytatta Albert
pöfékelve – itt van a hícsí ülőkék kérdése. Az emberi test alakjának
sehogy sem felelnek meg. A Vénekének sem! Akkor hát kiknek tervezték őket?
Jaj, Robin! Még csak nem is sejtjük. Gyors váltás.
A zokni eltűnt, a pipát éppen tömködi Albert, miközben az imalegyezők
kérdését boncolgatja. Eddig még, szabadkozott Albert, nem sikerült
megoldania a legyezők rejtélyét. A róluk szóló irodalom óriási terjedelmű,
de ő átnézte az egészet. Nem létezik olyan elképzelhető energiafajta vagy
berendezés, amit már ki ne próbáltak volna rajtuk. Ám így is teljes
homályba vész a dolog. – Az ember persze
elgondolkodhat rajta – mormolta Albert, égő gyufát emelve a pipájához –,
hogy a hícsík csupa összezagyvált legyezőt hagytak hátra, hogy ezzel is
megzavarjanak bennünket. De én ezt nem hiszem el. Raffiniert ist der
Herr Hietschie, aber Boshaft ist er nicht. Ezt
a komikus megjegyzést is beleépítette volna a programba? Essie már arra
gondolt, hogy közbevág, és utasítja a programot, hogy játssza be
viselkedési rendszabályainak idevágó részét, de az a szakasz addigra már
véget ért, és egy kissé kevésbé torzonborz Albert éppen valami
asztrofizikai problémát taglalt. Essie itt kis híján becsukta a fülét,
mivel igen hamar elege volt általában a legérdekesebb kozmológiai
eszmefuttatásokból is. Hogy a világmindenség nyitott vagy zárt?
Különösebben nem érdekelte. Hogy valóban „hiányzik”-e belőle valami óriási
tömeg, abban az értelemben, hogy nem figyelhető meg elegendő az ismert
gravitációs jelenségek megmagyarázásához? Nagyon helyes! Akkor csak
hiányozzon tovább! Egyáltalán nem érezte úgy, hogy neki kellene bajlódnia
a megkeresésével. Valaki elképzelése a kimutathatatlanul parányi pionok
viharairól, vagy egy másik… egy bizonyos Klube azon megállapítása, hogy
tömeg semmiből is keletkezhet, a legkevésbé sem izgatta őt. Viszont amikor
a társalgás a fekete lyukak témája felé fordult, hegyezni kezdte a fülét.
Ugyan ez a téma sem foglalkoztatta túlságosan. Inkább az érdekelte, miért
foglalkoztatja annyira Robint. De ez – állapította
meg magában tárgyilagosan, mialatt Albert csak darálta tovább a mondókáját
– igazán kicsinyesség a részéről. Robin szándékosan nem titkolt előtte
semmit. Már a kezdet kezdetén mesélt neki élete nagy szerelméről, arról a
Gelle-Klara Moynlin nevű nőről, akit otthagyott valami fekete lyukban…
valójában jóval többet mesélt neki róla, mint amennyit ő tudni vágyott.
– Állj! – szólalt meg. A
képtankban ágáló háromdimenziós alak az éppen kiejtett szót elharapva,
abban a pillanatban megállt, és udvariasan nézett rá, további utasításait
várva. – Albert – kezdte óvatosan –, miért mondtad
el nekem, hogy Robin ismét tanulmányozni kezdte a fekete lyukak kérdését?
Az alak köhintett egyet. –
Miért, Mrs. Broadhead? – folytatta Albert. – Én csak egy fölvételt
mutattam be, amely kifejezetten az ön számára készült.
– Nem most! Miért közölted velem ezt az
információt önként máskor is? Albert
arckifejezése földerült, és tiszteletteljesen megjegyezte:
– Az az utasítás nem a programomból származott,
goszpozsa. – Mindjárt gondoltam! Nyilván
kapcsolatba léptél a pszichoanalitikus programmal.
– Pontosan, goszpozsa, ahogy ön beállította az enyémet.
– És mi volt a célja ennek a részletnek a Sigfrid
von Ideg-programból? – Nem tudnám pontosan
megmondani, de… – jelentette ki tétován – talán megkockáztathatom, hogy
kitalálom. Talán azt jelenti, hogy Sigfrid szerint a férjének nyíltabban
kellene viselkednie önnel szemben. – Abban a
programban semmiféle utasítás sincs az én mentális problémáimmal
kapcsolatban! – Nincs. De nem is az önéről van szó,
goszpozsa, hanem a férjééről. Goszpozsa, ha több információt óhajt erről,
javaslom, hogy azzal a programmal konzultáljon, ne velem.
– Annál többet is megtehetek! – csattant föl Essie.
És valóban jóval többet is megtehetett volna. Elég
lett volna kiejtenie három szót: Dajtye gorod Polimat! – mire
Albert, Harriet, Sigfrid von Ideg, egyszóval Robin valamennyi programja
összeolvadt volna az ő egyetlen, hatalmas programjába, a Polymathba,
amelyet legelőször készített, amely az összes többi fölött állt, és
magában foglalta a rájuk vonatkozó valamennyi utasítást. Akkor próbálnának
meg eltitkolni előle valamit! Akkor majd meglátnák, hogyan őrizhetik meg
bizonyos információik bizalmas jellegét. Akkor… –
Istenem! – szólalt meg Essie hangosan. – Csak nem arra készülök, hogy
csalásra tanítsam a tulajdon programjaimat? –
Goszpozsa! Hirtelen visszafogta a lélegzetét. Úgy
hangzott, mint valami, a zokogás határát súroló nevetés.
– Nem! – kiáltotta. – A fentiek törlendők. Nincs
semmi hiba a programodban, Albert, és Idegében sincs. Ha Ideg úgy véli,
hogy Robinnak valamivel oldania kell belső feszültségét, én nem szólhatok
bele, és nem is kíváncsiskodom. Gyerünk tovább! – billentette helyre az
elhangzottakat. Essie Lavorovna-Broadhead esetében
az volt a különös, hogy a „tisztesség” még saját szerkesztményeivel
szemben is jelentett számára valamit. Egy olyan program, mint Albert
Einstein, nagy volt, bonyolult, pontos és nagy teljesítményű. Ilyen
programot még S. Ya. Lavorovna sem készíthetett volna egymaga. Ezért volt
szüksége Polymathra. Egy Albert Einstein-féle program tanulékony volt és
növekedett, sőt feladatait is újrafogalmazta előrehaladtában. Még maga a
megalkotója sem állapíthatta meg minden alkalommal, miért éppen azt az
információrészletet használta föl, és nem valami mást. Csupán azt
figyelhette meg, hogyan dolgozik és teljesíti a kapott utasításokat. Nem
lett volna tisztességes, ha bármivel „megvádolja” a programot, és Essie
nem is követte el ezt a becstelenséget. De miközben
nyugtalanul forgolódott párnái között (már csak huszonkét perce maradt!),
az az érzése támadt, hogy a világ nem minden tekintetben tisztességes vele
szemben. Nem! Sőt egyáltalán nem az! Nem volt becsületes dolog, hogy
mindezek a lidércmesés csodák a világ nyakába zúduljanak… nem most! Nem
volt tisztességes, hogy ezek a bajok és talányok éppen most bontakoznak
ki, amikor kétséges, hogy ő megérheti-e a másnapot, és meggyőződhet róla,
mi lesz belőlük! Vajon kezelhető-e Peter Herter? Megmenekül-e
expedíciójának többi tagja? Az imalegyezőkből és a földerítőktől nyert
ismeretek elégségesek lesznek-é mindannak megvalósításához, amit Robin
ígért: lesz-e elegendő élelem a világ számára, gazdag és boldog lesz-e
minden ember? Föltárhatja-e az emberiség a világmindenséget? Itt ez a sok
kérdés, és ő meghalhat, még mielőtt ma lemegy a nap… sohasem ismerheti meg
a rájuk kapott választ. Ez nem volt tisztességes. Nem! Egy csöppet sem! A
legkevésbé tisztességes pedig az volt, hogy ha ő belehal ebbe a műtétbe,
akkor sohasem tudja meg, hogyan választana Robin, ha valami csoda folytán
ismét előkeríthetnék elveszített szerelmét! Egyre
élesebben tudatosult benne az idő múlása. Albert türelmesen várakozott a
képtankban, csak néha tett egy-egy apró mozdulatot: szortyogtatta a
pipáját, vakarózott egy kicsit kopott pulóvere alatt… hogy emlékeztesse
őt, figyelmeztesse rá, hogy még mindig ott van, tettre készen.
Essie takarékos, kibernetikus lelke arra sürgette,
hogy vagy használja a programot, vagy kapcsolja ki. Micsoda pocsékolása ez
a drága gépidőnek! De nem tudott dönteni. Annyi kérdeznivalója volt még!
Ekkor az ajtón bekukucskált az ápolónő.
– Jó reggelt, Mrs. Broadhead! – köszöntötte őt,
látva, hogy ébren van. – Máris itt az idő? –
kérdezte Essie megbicsakló hangon. – Ó, nem, még
egypár percig nem történik semmi. Nyugodtan használja még a gépét, ha
kedve tartja. Essie megrázta a fejét.
– Nincs értelme… – és kikapcsolta a programot. Nem
volt nehéz meghoznia ezt a döntést. Nem tűnt úgy neki, hogy bármely, föl
nem tett kérdése sorsdöntő jelentőségű lenne.
Amikor Albert Einstein elbocsátást nyert, nem bontotta le magát azonnal.
„Soha nem mondanak ki semmit egészen” – mondta
Henry James. Albert számára Henry James nem volt több egy címszónál, olyan
információforrásnál, amelynek föltárására eddig még nem kellett sort
kerítenie. De az említett törvény jelentése világos volt előtte. Még ő sem
mondhatott ki mindent egészen, még a gazdája előtt sem. Talán egész
programja összeomlana, ha megpróbálkozna vele. De
melyik részét válassza ki annak az egésznek?
Legalsó szerkezeti szintjén Albert programjába, beépítettek egy szűrőt,
amely a fölmért „fontossági” fok alapján bizonyos információkat
beengedett, másokat elutasított. Elég egyszerű dolog. Hanem a program
alapvetően redundáns volt. Bizonyos elemek néha számos, előfordult, hogy
csaknem száz szűrőn keresztül jutottak el hozzá, és ha az egyik szűrő azt
mondja: „menj!”, a másik viszont azt: „ne menj!”, akkor mit tegyen szegény
program? Léteztek bizonyos algoritmusok a fontosság mértékének
meghatározására, de voltak a komplexitásnak olyan szintjei is, ahol ezek
az algoritmusok kimerítették volna a hatvanmilliárd gigabitnyi
forrásanyagot… sőt akár egy információelemekkel teli univerzum tartalékait
is. Meyer és Stockmeyer már régen bebizonyította, hogy a komputerek
teljesítőképességétől függetlenül léteznek olyan problémák, amelyek
megoldása a világmindenség létének teljes ideje alatt sem lehetséges.
Albert mostani gondjai persze nem voltak ennyire hatalmasak. De nem talált
például olyan algoritmust, amely eldönthette volna, hogy előhívja-e Mach
elvének rejtélyes értelmezéseit, és alkalmazza-e őket a hícsí történelemre
vonatkozóan. Sőt! Ő tulajdonképpen egy magánprogram. Nagyon érdekes lenne
ellenben, ha a kapcsolatain keresztül az adott témában megfaggathatna egy
tisztán tudományos programot. De ezt az ő alapvető utasításai nem tették
lehetővé. Így azután Albert csaknem egymilliomod
másodpercig egyben tartotta még magát, hogy áttekintse lehetőségeit.
Amikor Robin legközelebb előhívja, vajon megossza-e vele kételyeit a Hícsí
Mennyország mögött rejlő, potenciálisan félelmetes igazsággal
kapcsolatban? Az alatt a hosszú másodperctöredék
alatt nem juthatott döntésre e kérdésben, alkotóelemeire viszont már
másutt volt szükség. Albert tehát belenyugodott,
hogy darabjaira hulljon szét. Egyik részét a lassú
memóriabankba irányította, egy másikat az éppen folyamatban lévő problémák
megoldásához, addig, míg az egész Albert Einstein-integráció szétfolyt
abban a 6 × 1019
információegységben, akár a víz a sivatag homokjában, míg már egy
foltocska sem utalt a létezésére. Egyes perifériái, másokkal
összekapcsolódva, valami szimulált hadműveletben vettek részt, amelyben
Key West ellen indítottak támadást Grand Cayman felől. Mások a Dallas-Fort
Worth repülőtér forgalomirányítási programjának működtetésében segítettek
éppen akkor, amikor Robin Broadhead gépe a leszállópálya felé kanyarodott.
Sokkal, de sokkal később egy kis szelvénye közreműködött Essie
életfunkcióinak kijelzésében, amikor dr. Wilma Liederman metélni kezdte
őt. Egy másik morzsája, végtelen órákkal később, segédkezett az
imalegyezők rejtélyének megfejtésében. Legegyszerűbb, legkezdetlegesebb és
legkisebb elemei pedig azt a programot felügyelték, amely a kávét és a
fánkokat készítette elő a megérkező Robin számára, s mellesleg
gondoskodott róla, hogy a házban rend és tisztaság fogadja a gazdát.
Hatvanmilliárd gigabit sok mindenre képes. Még arra is, hogy ablakot
nyisson…
|
|