|
6. A LÁZ UTÁN
Még két óra sem volt…
még sohasem fordult elő ilyen rövid lázroham. De ennyire heves sem volt
még soha. A népesség legfogékonyabb egy százalékát négyórányi időre
teljesen kiütötte, és csaknem mindenkire igen erős hatással volt.
Én a szerencsések egyike voltam, mivel a vész
elmúltával a szobámban találtam magamat kinyúlva, és minden bajom egy búb
volt a fejemen, amit akkor szereztem, amikor elestem. Nem szorultam valami
fölborult buszba, nem zuhantam le repülőgéppel, nem ütött el egy ámokfutó
autó, és nem véreztem el a műtőasztalon, miközben a sebészek és a nővérek
magatehetetlenül fetrengenek a padlón. Mindössze egy óra, ötvenegy perc és
negyvennégy másodperc önkívületi delíriumban voltam, és az igazán semmiség
volt, hiszen megosztottam másik tizenegymilliárd emberrel.
Ez a tizenegymilliárd ember természetesen azonnal
kapcsolatba akart lépni egymással, mindenki mindenkivel és lehetőleg
egyszerre, ezért a hírközlő eszközök teljesen bedugultak. Harriet is
megjelenítette magát a hololejátszóban, és tudomásomra hozta, hogy
legalább huszonöt hívásom érkezett. Jelentkezett a tudományos programom, a
jogi programom, három vagy négy beszámoló program különböző
érdekeltségeimtől és egypár valóságos, élő személy. Kérdésemre válaszul
bocsánatkérő hangon jelentette, hogy egyikük sem Essie volt. A tucsoni
vonal e pillanatban még egyáltalán nem működött onnan, és én sem tudtam
fölhívni a magam csatornáin. Egyetlen gépnek sem ártott a jelenség
közvetlenül. Ilyesmi azelőtt sem fordult elő. Csak akkor következhetett be
valami meghibásodás, ha élő személy lépett be az áramkörbe valamit
megjavítandó vagy a program átalakítása céljából. De mivel ilyen
beavatkozás a statisztikák szerint percenként milliószor is előfordul a
világon valahol egyik vagy másik géppel, egyáltalán nem meglepő, hogy
egyes berendezések beindításához kell egy kis idő.
Az első parancs az üzlet parancsa volt. Össze kellett kotornom a
törmeléket. Harriet számára összeállítottam egy rangsort, ennek
megfelelően kezdte elém teregetni az üzeneteket. Gyorsjelentés a
tápanyagbányákból: nincs jelentékeny kár. A birtokokról: néhány kisebb
tűzeset vagy éppen gátszakadás, semmi komolyabb. Valaki nyitva hagyott egy
zsilipet a haltelepen, és hatszázmillió ivadék kisurrant a nyílt tengerre,
de ebben az üzletágban én magam is csak kis halacska voltam. Összegezve a
helyzetet, úgy tűnt, hogy fütyörészve jöttem ki a lázrohamból, legalábbis
sokkal csekélyebb kár ért, mint annyi mást. A vész éjfél után valamivel
csapott le az indiai szubkontinensre, ahol azon a napon már végigsöpört
egy borzalmas hurrikán, amilyet a Bengáli-öböl is csak úgy ötvenévente
képes produkálni. Iszonyú sok volt a halálos áldozatok száma. A mentési
munkálatok pedig közben két órára teljesen leálltak. Emberek tíz-, de
lehet, hogy százmilliói egyszerűen nem tudtak magasabb helyekre mászni.
Banglades egész déli része egy hullákkal teli mocsár lett. Tegyük hozzá
egy kaliforniai olajfinomító fölrobbanását, a nagy walesi
vonatszerencsétlenséget és még néhány, eddig közelebbről nem ismert
katasztrófát. A számítógépekbe még nem táplálhatták be az áldozatok
végleges számát, de a hírügynökségi jelentések szerint az eddigi
legmagasabb lehetett. Mikorra végeztem a
legeslegsürgősebb anyagok áttekintésével, ismét megindultak a liftek.
Tehát már nem voltam fogoly. Az ablakon kinézve megállapíthattam, hogy
Washington utcái is elég normálisan festenek. A tucsoni utam viszont
alaposan összekutyulódott. Mivel a levegőben lévő repülőgépek jó fele két
óráig robotpilótával haladt, alaposan fölemésztve üzemanyagkészletét, ott
kellett leszállniuk, ahol éppen tudtak, és a járatok legtöbb gépe a lehető
legrosszabb helyeken volt éppen. A menetrendek fenekestül felborultak.
Harriet elintézte a hozzáférhető legjobb kombinációt, de így is csak
másnap dél körülre kínálkozott az első szabad hely. Telefonon sem érhettem
el Essie-t, mivel a központok még mindig kaotikus állapotban voltak. De ez
csak némi bosszúságot jelentett, nem volt igazi probléma. Ha valóban
nagyon el akartam volna érni a célomat, voltak bizonyos előjogaim; a
gazdagoknak mindig akadnak ilyen kapcsolatai. De a gazdagoknak megvannak a
maguk örömforrásai is, és én úgy határoztam, hogy jó mulatság lesz, ha
váratlanul pottyanok Essie ölébe. És így némi
szabadidőm is maradt. Előzőleg a tudományos
programom már hosszú ideje jelezte, hogy mondanivalója van számomra. Ezt
szántam édességnek a spenót és resztelt máj után. Addig tartalék pályára
állítottam, míg nem nyílott mód egy kellemes, hosszú csevegésre. Most
elérkezett ez az idő. – Harriet – szóltam –
kapcsold be! – Albert Einstein formát öltött a holotankban, és izgatottan
előredőlt. – No mi van, Al – kérdeztem –, valami jó hír?
– Természetesen, Robin. Kiderítettük, honnan jön a
láz. A tápanyaggyárból!
Az én hibám volt az egész. Ha hagytam
volna, hogy Albert az elején megmondja, mit forgat a fejében, nem én
lettem volna az egyik legutolsó, aki megtudja, hogy a baj forrása az én
tulajdonomban van. Legelőször ezt ismertem föl, rögtön a lehetséges
felelősségem jutott az eszembe, és a belőle fakadó előnyökre gondoltam
egész idő alatt, míg a helyzetet föltárta előttem. Első és utolsó szempont
volt természetesen a tápanyaggyárból befutott közvetlen adás. De az
egészet sejtenünk kellett volna már előre. – Ó, ha
idejében a helyükre tettem volna a befutott információkat – vádolta
önmagát Albert –, már évekkel ezelőtt meghatározhattuk volna ezt a
kiindulópontot! És egész csomó más ötlet is kínálkozott, már csak a
fotonikus természetükből adódóan is. – Miféle
természetükből? – Elektromagnetikus jellegűek,
Robin – magyarázta. Dohányt tömött a pipájába, és gyufa után kotorászott.
– Bizonyára érted, hogy mindez a közvetítési idő problémájával függ össze…
a téboly bekövetkeztét okozó jelzéseket gyakorlatilag ugyanabban a
pillanatban észleltük, amikor maga az „adás megkezdődött”.
– Várj egy percet! Ha a hícsíknek van
fénysebességnél gyorsabb rádiójuk, ez nem ugyanazt jelenti?
– Ó, Robin! Ha mi tudtunk volna erről! – és
hunyorítva pipára gyújtott. – De csupán találgathatok – pöff, pöff, pöff
–, hogy ez a bizonyos effektus nem vethető össze egyéb adásmódjaikkal, de
az okait jelen pillanatban még csak nem is sejthetem! És természetesen –
folytatta – mindez seregnyi olyan kérdést is fölvet, amelyekre még nem
tudhatjuk a választ. – Hát persze – feleltem, de
nem kérdeztem meg, mire gondol pontosan. Valami egészen más járt az
eszemben. – Albert! Játszd be azokat a hajókat és állomásokat, ahonnan az
ismereteid származnak! – Természetesen, Robin! – A
lobogó hajkorona és a látszólag kedélyes arc eltűnt, és a holotankot
azonnal kitöltötte a Nap körüli űrszelvény ábrázolása. Ott a kilenc
bolygó. Egy porcsík, ami az aszteroid-övet jelzi, és odakint egy kagyló
formájú folt, ami nem más, mint az Oort-felhő. Mindemellett vagy negyven
színes pont. Az ábra logaritmikus volt, hogy minden egyszerre beleférjen,
a bolygók és a műtárgyak képe óriásira kinagyítva. Albert hangja
magyarázni kezdett: – Az a négy zöld hajó a miénk. A tizenegy kék pötty
hícsí objektumokat jelöl. A kerek formájúakat csak fölfedezték, a csillag
alakúakon már jártak is, és legtöbbjükön emberek is tartózkodnak. A
többiek más kereskedelmi érdekeltségek vagy kormányok hajói.
Áttekintettem a képet. Nem sok szikra mutatkozott a
tápanyaggyárat jelképező zöld hajó és kék csillag közelében.
– Albert! Ha bárki más hajót küldhetett a
tápanyaggyárhoz, melyik az, amelyik a leghamarabb odaérhet?
Albert megjelent a képernyő alsó sarkában,
fintorogva és a pipája szárát rágcsálva. A Szaturnusz gyűrűi közelében
föl-fölvillant egy aranyszínű pontocska. – Ott van
egy brazíliai cirkáló, amely éppen a Thetiszről távozik, és tizennyolc
hónapon belül odaérhet – magyarázta. – Csak azokat a hajókat játszhattam
be, amelyek a rádiókészülékem hatósugarán belül esnek. De van még egy
csomó másik is – a holotank felületén új fénypöttyök villantak föl –,
amelyek jobb eredményre juthatnak, föltéve, hogy van elég energiájuk és
egyéb ellátmányuk. De egyikük sem érhet oda egy éven belül.
Fölsóhajtottam. – Takarítsd
el őket, Albert – utasítottam. – A helyzet az, hogy valami egészen
váratlan dologba csöppentünk. – És mi lenne az,
Robin? – kérdezte, ismét kitöltve a képernyőt, és karját kényelmes pózban
összekulcsolta a hasán. – Az a gubó. Sejtelmem
sincs, mit kezdhetnénk vele! Még a rendeltetése sem világos előttem. Mire
való lehet, Albert? Van róla valami halvány elképzelésed?
– Természetesen, Robin – válaszolta élénken
bólogatva. – A legközelebbi elképzelésem is meglehetősen kevéssé
valószínű, de ez csupán a nagyszámú ismeretlen tényező következménye. No
de nézzük csak meg közelebbről! Tegyük föl, hogy te egy hícsí vagy, valami
antropológusféle, az ő fogalmaik szerint, aki érdekelt egy fejlődőképesnek
mutatkozó civilizáció megfigyelésében. Az evolúció olyan sok időt vesz
igénybe! Ezért semmi kedved csak ott ülni és megfigyelni a végbemenő
folyamatokat. Az tetszene a legjobban, ha gyorsmintákat vehetnél, mondjuk
úgy ezeréves időközönként afféle szúrópróbákat végezhetnél. Nomármost, egy
ilyen gubó birtokában megtehetnéd, hogy időnként, mondjuk éppen
ezerévenként odaküldesz valakit a tápanyaggyárba. Az illető bebújik a
gubóba, és egy pillanat alatt áttekinti, mi történt az elmúlt időszak
alatt. Az egész csupán néhány percet jelentene. – Egy pillanatra megállt
és elmélázott, mielőtt folytatta volna. – És akkor… de ez még egy
föltételezésnél is sokkal gyöngébb lábon álló elgondolás, még a
valóságértékének megközelítő becslésére sem vállalkoznék… ha találsz
valami figyelemre méltót, akkor folytatod csak tovább a vizsgálatot.
Persze más lehetőséged is van, de ez, ha lehet, még kevésbé valószínű.
Bizonyos dolgokat akár szuggerálhatsz is! Az a gubó ugyanis éppoly
mértékben adó, mint vevő, és pontosan ebből fakadnak a járványok! Az sem
lehetetlen, hogy elgondolásokat is továbbíthat. Tudjuk például, hogy az
emberiség történelmében számos sorsdöntő jelentőségű találmány egyszerre
jelent meg az egész világon, látszólag egymástól függetlenül,
gyakorlatilag ugyanabban a történelmi pillanatban. Lehetséges, hogy ezek
hícsí sugallatok, azon a heverőn keresztül? Albert
pipájából pöfékelve és mosolyogva ült a helyén, míg én megpróbáltam
valahogy megemészteni az elhangzottakat.
De a világ minden
töprengése sem kovácsolhatott volna mindebből valami tiszta, vidám tréfát.
Rémtörténetet talán igen. Viszont semmi igazán megnyugtatót. A világunk
alapvetően megváltozott, mióta az első asztronauták a Vénuszon fölfedezték
a hícsí turkálások nyomait, és minél többet ismertünk meg ezt követően,
annál inkább elmélyültek ezek a változások. Egy számára is teljesen
érthetetlen dologgal játszadozó elhagyott kölyök az egész emberiséget több
mint tíz esztendőn keresztül rendszeresen az őrületbe kergette. Ha
továbbra is folytatjuk ismeretlen dolgokkal való kisded játékainkat, vajon
miféle ismétlés lehetőségére számíthatunk a hícsík részéről?
Nem is beszélve Albert azon elképzelésének
fölkavaró voltáról, hogy ezek a lények esetleg több százezer éve kémkednek
utánunk? Néha talán löknek is elénk néhány morzsát, hogy megfigyeljék,
vajon mire megyünk általuk? Utasítottam Albertet,
hogy adjon naprakész tájékoztatást mindarról, ami számára hozzáférhető a
tápanyaggyárban végbemenő eseményekről, s mialatt ő a rendelkezésére álló
konkrét információkat elemezte, beütöttem Harriet kódját. Titkárnőm
megjelent a holotank alsó sarkában, hogy fölvegye ebédrendelésemet, és
kérdő tekintettel várakozott, miközben Albert tovább folytatta bemutatóját
és beszámolóját. Folyamatosan közvetítette az adásokat beszéd közben is,
válogatott jeleneteket tálalva a fiúról, a Herter–Hall-csoport
tevékenységéről, a rejtélyes műtárgy belsejéről. Az az átkozott vacak még
mindig rendületlenül haladt előre kiszabott útján. A legmegbízhatóbb
becslések szerint egy újabb üstökösmező felé igyekezett, jó pár millió
mérföldnyire odébb, és a dolgok jelenlegi állása szerint pár hónapon belül
kell odaérnie. – No és akkor mi lesz? – vetettem
föl a kérdést. Albert csak bocsánatkérőn vonogatta
a vállát. – Föltehetően mindaddig ott marad, Robin,
míg ki nem aknázza a bennük föllelhető összes CHON alkotóelemet.
– És akkor elvontathatjuk? –
Megállapíthatatlan, Robin. De éppenséggel lehetséges. S ha már itt
tartunk, van egy elméletem a hícsí hajók irányíthatóságáról. Amikor
valamelyikük megközelít egy működő objektumot, a tápanyaggyárat, az
Átjárót vagy bármi mást, a vezérlőberendezése fölszabadul, és akkor
kormányozhatóvá válik. Mindenesetre úgy vélem, hogy valami ilyesmi
következhetett be Mrs. Patricia Bover esetében is, és ez a maga módján
újabb elgondolásokat tesz lehetővé – kacsintott rám Albert.
Nem kedvelem, ha egy számítógépes program okosabban
kombinál, mint jómagam. – Úgy érted, hogy jó csomó
átjárói asztronauta kószálhat galaxisszerte, mivel a vezérlőberendezésük
elszabadult, és nem tudták, hogyan térhetnének vissza?
– Magától értetődik, Robin – bólogatott
jóváhagyólag. – Ez megmagyarázhatja azok létét, akiket Wan a „Holt
Emberek” néven emleget. Apropó, van néhány fölvételünk a velük folytatott
beszélgetésekről is. Nyilatkozataik olykor teljesen ésszerűtlenek, és
persze komoly hátrányt jelent számunkra a beavatkozás lehetőségének
hiánya. Viszont úgy tűnik, hogy emberi lények, vagy legalábbis azok voltak
valaha. – Azt akarod mondani, hogy valóban élhettek
egykor? – Magától értetődik, Robin. Legalábbis
abban az értelemben, ahogy Enrico Caruso valamely fölvétele nem más, mint
egy valaha valóban élt nápolyi tenorista hangjának rögzítése. Hogy jelen
pillanatban „élnek-e”, az már megközelítés kérdése. Ugyanazt a kérdést –
pöff, pöff – éppenséggel velem kapcsolatban is föltehetnéd.
– Húú – gondolkodtam el egy pillanatra –, de miért
annyira irracionálisak? – Tökéletlen átjátszás
következtében, gondolom. De nem ez a leglényegesebb velük kapcsolatban. –
Várakoztam egy darabig, míg pipáját szorcsogtatva fölkészül rá, hogy
előrukkoljon az igazán fontos koncepcióval. – Eléggé valószínűnek tűnik,
Robin, hogy az átjátszás az érintett földerítők valódi agyának valamiféle
vegyi letapogatása segítségével készülhetett. – Úgy
érted, hogy a hícsík végeztek velük, azután palackba zárták az agyukat?
– A legkevésbé sem, Robin. Először is
megkockáztatom a föltételezést, hogy azok az emberek inkább természetes
véget értek, és nem ölték meg őket. Az ugyanis leépítené az agy vegyi
tárolóképességét, és így a potenciálisan elérhető információ durva
csökkenéséhez vezetne. És természetesen nem valami palackokba dugták őket.
Esetleg bizonyos értelemben analóg vegyi környezetbe kerülhettek. De a fő
kérdés az, hogyan kerülhetett sor minderre?
Ingerülten felhördültem: – Azt akarod, Albert, hogy
kikapcsoljam a programodat? Erre a következtetésre egyszerű vizuális
megfigyelés útján könnyebben eljuthattam volna! –
Magától értetődik, Robin, hogy megtehetted volna, de – kacsintott –
bizonyára nem ilyen szórakoztatóan. Mindenesetre az a fő kérdés: honnan
lehetett a hícsíknek megfelelő berendezésük az emberi agy leolvasásához?
Ezt gondold végig, Robin! Nagyon kevéssé valószínű, hogy a hícsík
biokémiája ugyanaz, mint az embereké. Az, hogy hasonló, lehetséges.
Bizonyos általános ismereteink erre utalnak. Például hogy mit ettek és mit
lélegeztek be. A biokémiájuk tehát alapvetően nem tért el a miénktől. A
peptidek viszont meglehetősen bonyolult molekulák. A legkevésbé valószínű
például, hogy az az összetevő, amelynek birtokában valaki gyönyörűen
játszhat egy Stradivarius hegedűn, vagy éppen lebonyolítja az
anyagcseréjét, ugyanaz lenne az ő szervezetükben, mint a miénkben. –
Elbabrált a pipája újragyújtásával, de meglátva ingerült tekintetemet,
gyorsan hozzátette: – Mindennek alapján tehát arra következtetek, hogy
azokat a berendezéseket nem hícsí agyak számára tervezték.
Ezzel alaposan meglepett. –
Akkor eszerint emberek részére? De miért? Hogyan? Honnan a fenéből
tudhatták?… Mikor…? – Kérlek, Robin! Kívánságaidnak
megfelelően a feleséged úgy programozott be engem, hogy széles körű
következtetéseket vonhassak le kevés tényszerű adatból. Ennélfogva nem
vagyok képes minden állításom megvédelmezésére. De – bólogatott
elgondolkodón – ez a leghatározottabb meggyőződésem.
– Jézusom! – sóhajtottam. Az előbbiekhez
látnivalóan nem volt semmi további hozzáfűznivalója, ezért ejtettem a
témát, és továbbléptem a következő problémához. – No és mi van azokkal a
Vénekkel? Talán azok is emberek? Mit gondolsz?
Kiverte pipájából a hamut, és a dohányzacskója után nyúlt.
– Inkább azt mondanám, hogy nem – jelentette ki
végül. Nem kérdeztem meg tőle, milyen más eshetőség
jöhetne szóba. Semmi kedvem sem volt megtudni.
Amikor Albert egy pillanatra kiürültnek látszott, szóltam Harrietnek, hogy
kapcsolja be a jogi programomat. Nem láthattam neki nyomban a
kifaggatásának, mert ebben a pillanatban megérkezett az ebédem, és a
pincér emberi lény volt. Megkérdezte tőlem, hogyan vészeltem át a rohamot,
hogy elmondhassa a vele kapcsolatos saját élményeit, és ez beletelt egy
kis időbe. Végül azért csak visszatelepedhettem a holotank elé, nekiláttam
a sült csirke fölszeletelésének, és közben a készülékhez fordultam.
– Rajta, Morton! Miféle kellemetlen hírekkel
szolgálhatsz? – Ismered ezt a Bover-féle esetet? –
kérdezte bocsánatkérőn. – Miféle Boverről van szó?
– Trish Bover férjéről. Vagy özvegyéről. Attól
függ, honnan nézzük a dolgot. Benyújtottuk a dokumentumainkat, de a bírót
nagyon csúnyán elkapta a láz, és… Nos, jogilag nincs igaza, de mégis
elutasította a keresetünket, elnapolást rendelt el egy újabb meghallgatás
időpontjának meghatározása érdekében, miközben általános végzést hozott
ellenünk. Abbahagytam a rágcsálást.
– Hát még ezt is megteheti?! – ordítottam első
osztályú csirkehússal teli szájjal. – Szóval igen.
Vagyis hogy… végül is megtette. Természetesen fellebbezéssel élünk, de ez
egy kissé bonyolultabbá teszi a dolgot. Trish ügyvédje szót kapott és
rámutatott, hogy védence benyújtott egy expedíciós beszámolót. Fölmerül
tehát annak a lehetősége, hogy a küldetése akár lezártnak is tekinthető.
Érted? Ezen túlmenően… Néha úgy érzem, hogy Mortont
túlságosan is emberszerűre programozták. Nagyon jól ért hozzá, hogyan
húzhat el hosszan egy ilyen beszélgetést. – Nos, mi
van ezen túlmenően, Morton? – Szóval a legutolsó,
khm, epizód után, úgy látszik, újabb bonyodalmak merültek föl. Az Átjáró
Társaság le akar állni, míg ki nem deríti, hol is tart ennek a
járványdolognak a föltárásában, és erre vonatkozóan meg is szerezte a
megfelelő végzést. Ezek szerint sem te, sem a Tápanyaggyár Tröszt nem
folytathatja jelenleg az objektum föltárását.
Fölordítottam: – A francba, Morton! Úgy érted, hogy
nem vehetjük használatba, miután bevonszoltuk ide a pályájáról?
– Attól tartok, ennél is többről van szó. – Morton
hangja bocsánatkérő volt. – A végzés szerint a beszállítását is le kell
állítanod. Súlyos ítélet terhe mellett arra szólítanak föl, hogy mondj le
normális működésének bármiféle befolyásolásáról. Ez Bover keresete alapján
történt, mivel szerinte, ha megakadályozod, hogy egy új üstökösmezőre érve
továbbra is tápanyagot állíthasson elő, ezzel mintegy az ő érdekeltségét
sérted meg. Nos, ezt a döntést semmissé tehetjük, de addigra az Átjáró
Konszern elérheti, hogy mindennemű tevékenységet leállítsanak, míg
ők nem képesek biztosítani az ellenőrzést a láz fölött.
– Te jóisten! – Letettem a villát. Teljesen elment
az étvágyam. – Egyetlen jó oldala a dolognak – morfondíroztam –, hogy ezt
az ítéletet nem érvényesíthetik erőszakkal. – De
csak azért, Robin, mert olyan hosszú időbe telik a megfelelő utasítás
eljuttatása a Herter–Hall-csoporthoz – bólogatott Morton. – Más…
Morton ábrázata ekkor eltűnt. Átlós irányban
haladva kisiklott a holotankból, és Harriet jelent meg a helyén. Rémítő
képet vágott. Igazán nagyszerű programjaim vannak a számítástechnikai
munkám elősegítéséhez! Viszont nem mindig a legjobb hírekkel szolgálnak.
– Robin! – visította Harriet. – Üzenet érkezett az
arizonai Mesa General Kórházból… a feleségedről van szó!
– Essie! Essie-ről? Talán beteg?
– Ó, annál is rosszabb, Robin! Teljes szomatikus
leállás. Meghalt egy autóbalesetben. Életfenntartó berendezésre
kapcsolták, de… Nincs semmiféle prognózis, Robin. Egyszerűen nincsenek
reakciói.
Nem éltem az előjogaimmal. Nem akartam rájuk fecsérelni
az időt. Egyenesen elrohantam az Átjáró Konszern washingtoni irodájába,
ahonnan a Honvédelmi Minisztériumhoz utasítottak. Azok segítségével helyet
szorítottak számomra egy mentőjáratra, amelynek huszonöt perc múlva
kellett indulnia a Bolling repülőtérről. Hálásan elfogadtam a lehetőséget.
A repülőút három órát vett igénybe, s én egész idő
alatt fölfüggesztett létállapotban voltam. Az utasok nem rendelkeztek
kommunikációs lehetőséggel azon a gépen. De nem is követeltem őket.
Egyszerűen idejében ott akartam lenni. Amikor anyám meghalt és magamra
hagyott, nagyon fájt nekem, de akkor szegény voltam, és talán túl
zavarodott, és különben is hozzászoktam a fájdalmakhoz. Amikor életem nagy
szerelme, illetve az a nő, aki életem nagy szerelmévé lehetett volna,
miután biztonságba került… szintén elhagyott… nem is mondhatom, hogy
meghalt, mert valami titokzatos asztrofizikai anomáliában tűnt el,
végérvényesen hozzáférhetetlenül bárki számára… az szintén fájt. De
akkoriban annyiféle fájdalom marcangolt állandóan! Nem szoktam még hozzá a
boldogsághoz, nem nyertem még felőle igazi tapasztalatot. Gondoljunk csak
Carnot tételére a fájdalomról. Nem abszolút mércével mér, hanem a forrás
és a környezet közötti összefüggések alapján, és az utóbbi időben a
környezetem oly biztonságos volt, és oly sokáig annyira kellemes, hogy ezt
nem tudtam elviselni. Totális sokk vett rajtam erőt.
A Mesa General Kórház mezítlábas intézmény volt,
valahol a Tucson melletti sivatag szélén, mélyen beásva. Felé közeledve az
ember csak a tetején lévő napkollektorokat láthatta, de alattuk
hatemeletnyi mélységben sorakoztak a kórtermek, laboratóriumok és
sebészeti műtők. Valamennyi dugig tele volt. Tucson igazi közlekedési
csomópont, és az őrület pontosan a csúcsforgalom idején sújtott le rá.
Amikor végre elkaphattam és szóra bírhattam egy
osztályos nővért, annyit tudtam meg, hogy Essie még rá van kötve a
szívgépre, de bármikor lekapcsolhatják róla. Mindez csupán viszonyítás
kérdése. A berendezéseket esetleg más, nagyobb eséllyel rendelkező
betegeknél alkalmazhatják több reménnyel.
Szégyenkezve kell bevallanom, hogy a tisztességes játék törvényeit milyen
gyorsan elfújta a szél, amikor a saját feleségem élete függött azoktól a
gépektől. Behatoltam egy orvos irodájába – most egy jó ideig úgysem
használhatja –, kipenderítettem onnan az íróasztalát ideiglenesen használó
társadalombiztosítási ügynököt, és rávetettem magamat a „drótokra”. Máris
két szenátor volt a vonalban, még mielőtt Harriet jelentkezhetett volna
egészségügyi programunk adatlapjaival. Közben Essie pulzusa újra beindult.
Az orvosok szerint életben maradásának esélyei megnövekedtek annyira, hogy
megkockáztathatják még egy ideig a gépek számára történő lekötését.
A totális orvoslás természetesen segített. A kinti
váróban lévő padokon azonban szorosan kuporogtak egymás mellett a
kezelésre várók, és a nyakpereceik alapján néhányukról megállapíthattam,
hogy szintén totális ellátásra jogosultak. Az egész kórházat szó szerint
elárasztották a betegek. Nem juthattam be, hogy
megnézzem őt. Az intenzív osztály nem volt látogatható, és ez a tilalom
ezúttal még rám is vonatkozott. Az ajtó előtt egy tucsoni rendőr posztolt.
Egy kimerítő nap után minden erejére szükség volt, hogy ébren maradjon, s
ezért furcsa gőg kifejezése uralkodott el az arcán. Addig zongoráztam a
távol lévő doktor asztali komputerén, míg nem találtam egy, az intenzív
osztályra vezető közvetlen vonalat, amelyet nyilván bekapcsolva hagytam.
Azt ugyan nem láthattam, milyen állapotban van Essie, de csak tovább
bámultam a kijátszót. Harriet időnként belépett a vonalba, hogy
tájékoztasson a legújabb fejleményekről. A rokonszenv- és
részvétnyilvánításokat természetesen figyelmen kívül hagyta. Rengeteg volt
belőlük, de Essie már régen csinált nekem egy speciális Robinette
Broadhead-programot a szociális időpocsékolók számára, amelynek
segítségével Harriet megajándékozta ezeket a hívókat egy „köszönömöt”
rebegő, bánatos mosolyú képmásommal anélkül, hogy személyesen adásba
kapcsolt volna. Essie kitűnően értett az ilyesféle programok készítéséhez.
Mi ez a múlt idő? Amikor ráébredtem, hogy múlt
időben gondolok a feleségemre, akkor rohant meg igazán a kétségbeesés.
Egy óra múlva rám talált egy Szürke Nővér, adott
egy csésze levest meg valami rágcsálnivalót, majd kis idő múltán negyven
percet töltöttem el a férfimosdó előtti sorbaállással. Mindössze ennyi
volt a Mesa General mínusz harmadik emeletén végrehajtott diverzióm, míg
egy idő múltán valami kokós kinézetű alak nem dugta be a fejét az ajtón,
mondván: – Seńor Broad’ead? Por favor. – A zsaru még mindig ott
állt az ajtóban, és átizzadt Stetsonjával legyezgette magát, hogy el ne
aludjon, de mivel a narkós határozottan vezetett a karomnál fogva, nem
állt az utunkba. Essie egy túlnyomásos bura alatt
hevert. Csak a feje tájékán volt egy áttetsző ablakocska, amelyen benézve
láthattam, hogy valami cső lóg ki az orrából, és az arca bal oldalát
vastag kötés takarja. A szeme csukva volt. Sáraranyszín haját valami
kontyfélébe igazították. Nem volt eszméleténél.
Mindössze két percet engedélyeztek, és ez az idő nem lehetett elég
semmire. Még arra sem, hogy kisilabizáljam, hogy az inkubátora
kukucskálójában látható rendetlennek tűnő rongykupac vajon mit takar. Arra
meg végképp kevés volt, hogy Essie fölüljön, eldumáljon velem, s hogy szép
szemeket mereszthessünk egymásra. Vagy akár csak egyetlen szemet.
A váróban a kezelőorvosa hatvan másodpercet szánt
rám. Alacsony, pókhasú, sötét bőrű férfi volt, kék színű kontaktlencsével,
és egy darab papírt fürkészve próbálta megállapítani, kivel beszél éppen.
– Ó, igen, Mr. Blackhead – mormolta. – Feleségét a
lehető legjobb kezelésben részesítjük, kedvezően fogadja a terápiát, van
rá némi esély, hogy estefelé egy rövid időre magához tér.
Nem törődtem vele, hogy helyreigazítsam a nevemet
illetően, helyette kiválasztottam a hosszú lista élén álló három
legfontosabb kérdést: – Nagy fájdalmai lesznek?
Tulajdonképpen mi történt vele? Van bármi, amire szüksége lehet?
Hangsúlyozom: bármi! A doktor fölsóhajtott,
és megdörgölte a szemét. Biztosan már rettentő hosszú ideje viseli azokat
a lencséket. – Ami a fájdalmait illeti, ezt kézben
tudjuk tartani, és már eddig is totális ellátáson van. Jól tudom, milyen
fontos ember ön, Mr. Brackett. De ebben az esetben igazán semmit sem
tehet. Holnap vagy holnapután meglehet, hogy majd szüksége lesz valamire.
Ma semmiképpen. A teljes bal oldala összeroncsolódott, amikor ráborult a
busz. Hosszában csaknem kettéhajtotta, és ebben a helyzetben volt hat vagy
hét óráig, mire valahogy kiszabadították. Én nem
vettem észre, hogy bármilyen hangot kiadtam volna, de a doktor fölfigyelt
rá. Némi rokonszenv szűrődött át a kontaktlencséken, amint fölpillantott
rám. – Tudja, még ez volt a szerencséje. Lehet,
hogy éppen ez mentette meg az életét. Az összepréseltség olyan volt
számára, mint valami szorítókötés, anélkül egész biztosan elvérzett volna.
– Lepillantott a kezében tartott cetlire. – Hmm. Szüksége lesz, lássuk
csak, egy új csípőízületre. Két teljes bordapótlásra. Nyolc, tíz,
tizenkettő, tizennégy… egyszóval körülbelül húsz négyzethüvelyknyi új
bőrre. Ezenkívül jelentős szövetkárosodás érte a bal veséjét. Úgy vélem,
itt átültetést kell javasolnunk. – Ha bármi lehet,
amiben én… – Az égvilágon semmi, Mr. Blackett –
felelte a kis orvos, összehajtogatva a céduláját. – E pillanatban semmi.
Most kérem, távozzék. Ha óhajt, jöjjön vissza hat után, akkor lehetséges,
hogy egy percig beszélhet is vele. De ebben a pillanatban még arra a
helyre is szükségünk van, amit most ön elfoglal.
Harriet időközben
már elintézte, hogy Essie holmiját szállítsák a szállodából egy
tetőlakásba, sőt még arról is gondoskodott, hogy készítsenek be némi
tisztálkodóeszközt és kétváltásnyi ruházatot. Ott húzódtam meg. Semmi
kedvem nem volt kijönni. Semmi örömömet nem leltem volna a bárbeli spicces
népség látványában, sem az utcákéban, teli a lázrohamot épen megúszott
emberekkel, akik nagy hévvel magyarázzák egymásnak, milyen közel csapott
be hozzájuk a mennykő. Magamba erőltettem némi
ennivalót. Azután magamra kényszerítettem egy rövid szunyókálást. Az
elalvás még csak sikerült valahogy, de nem tudtam hosszabb ideig aludni.
Vettem egy hosszú, forró pezsgőfürdőt, egy kis kellemes háttérzenével
fűszerezve. Maga a hotel egész kiválónak bizonyult. De amikor
Sztravinszkijról Carl Orff zenéjére váltottak át, az a buja, érzéki,
catullusi poézis az emlékezetembe idézte, mikor hancúroztam utoljára az én
érzéki, buja és e pillanatban a szó szoros értelmében alaposan megtört
feleségemmel. – Kikapcsolni! – vetettem oda, és a
mindig szolgálatkész Harriet egy taktus kellős közepén megszakította a
muzsikát. – Óhajtod, Robin, hogy bejátsszam az
üzeneteket? – kérdezte ugyanabból a hangszóróból.
Alapos gondossággal megtörülköztem, és csak utána válaszoltam:
– Egy perc múlva éppenséggel megnézhetem őket. –
Szárazon, megfésülködve, frissen váltott ruhában telepedtem le a lakás
kommunikációs rendszerének konzolja elé. Annyira azért nem voltak jók,
hogy teljes értékű hologramot biztosítsanak, de Harriet így is elég
ismerősnek látszott, amint figyelmesen felém fordult a kétdimenziós, lapos
képernyőről. Tájékoztatott Essie állapotáról. Állandóan figyelemmel
követte a kezelését, és minden rendben, ha nem is a legtökéletesebb módon
zajlott körülötte. Mindenesetre nem rosszul. Essie eleven, hús-vér
kezelőorvosa jelent meg a képen, miközben Harriet bejátszotta a tőle
származó fölvételt. A lényege annyi volt, hogy „ne izgulj, Robin”! Vagy
pontosabban: „Ne izgulj annyira, amennyire úgy érzed, hogy izgulnod
kellene!” Harriet ezenkívül egész kupacnyi üzleti
információt és üzenetet zúdított elém. Jóváhagytam még egy félmilliós
összegű költségvetést a tápanyagbányában zajló tűzoltási munkálatokra,
utasítottam Mortont, hogy szervezze meg a találkozó időpontját brazíliai
ügynökünk és az Átjáró Konszern emberei között, megmondtam a brókeremnek,
mit adjon el a még pontosan föl nem mért lázveszteségek kompenzálásához
szükséges extra likviditás biztosítására. Azután kerítettem sort a
legérdekesebb programokra, a legvégén Albert legutolsó összefoglalójára a
tápanyaggyárral kapcsolatban. Tudniuk kell, hogy mindezt a lehető
legtisztábban és leghatékonyabban hajtottam végre. Örömmel vettem a tényt,
hogy Essie esélyei az életben maradásra percről percre erősödnek, így nem
kellett külön energiát fordítanom a szomorkodásra. Nem engedtem meg
magamnak, hogy pontosan fölfogjam, mennyi és mekkora hús- és
csontdarabokat szakítottak ki kedvesem szerelemre termett testéből, és a
maga módján ez is komoly megtakarítást jelentett számomra, amit nem
kellett ily módon érzelmeimre fordítanom. Volt egy
időszak, amikor számos hosszú évet töltöttem meglehetős nélkülözésben, s
amelynek során egész csomó olyan mozzanatot derítettem föl a fejemben,
amelyek jelenléte csöppet sem volt kívánatos számomra. Eddig rendben is
van. De ha az ember egyszer kiszedi onnan és alaposan megvizsgálja őket,
akkor… ugyan eléggé kellemetlen a dolog, de végre kint vannak, és nem
mérgezik továbbra is az ember szervezetét odabent a mélyben. Jó öreg
pszichiátriai programom, Sigfrid von Ideg azt mondta, hogy ez olyasmi,
mint a belek mozgása. Ez igaz is volt a maga
módján, de az egyik legkellemetlenebb sajátossága éppen az volt
Sigfridnek, hogy túlságosan sokszor derült ki, milyen dühítően igaza van.
Azt viszont már nem mondta ki, hogy az ember sohasem állíthatja le a belei
mozgását. Egyre újabb adag excrementumok sűrűsödtek össze bennem, és
nyilvánvaló, ugyebár, hogy bármennyire tisztában van is az ember a
lényeggel, e termékét sohasem kedvelheti meg igazán.
Kikapcsoltam Harriet programját, csak ügyeleti
részét hagytam élve, minden rendkívüli eshetőségre készen. Egy darabig
piezovíziós vígjátékok nézésével vigasztaltam magam. Kevertem magamnak egy
italt a lakosztály igazán tisztességes készletéből. Aztán még egyet. De
nem figyeltem oda a PV-re, és nem élveztem igazán az italt. Valójában
azzal foglalkoztam, hogy valahogy megküzdjek a fejemből előzúduló szellemi
fekália újabb áradatával. Drága és szeretett feleségem apróra törve
fekszik az intenzív osztályon, én pedig itt valaki mással foglalkozom!
El is zavartam a képernyőről a táncoslányokat, és
előhívtam Albert Einsteint. Lobogó hófehér hajkoronával és kezében jó öreg
pipájával szökkent elém. – Mit tehetek érted,
Robin? – udvariaskodott. – Kérlek, mesélj valamit a
fekete lyukakról – szólítottam föl. –
Természetesen, Robin. De erről már annyi mindent összedumáltunk,
emlékszel… – Cseszd meg, Albert! Csak rajta, ne
beszélj mellé! Hanem ha lehet, a magas matematika nélkül, magyarázd el a
dolgot olyan egyszerűen, ahogy csak tudod. – Egyszer a közeljövőben át
kell íratnom Essie-vel Albert programját, hogy ne legyen olyan
ideoszinkretikus. – Magától értetődik, Robin! –
Kedélyesen túltéve magát az én kedélyállapotomon, rám vigyorgott, majd
összevonta bozontos szemöldökét. – Üh-hüm – jelentette ki. – Ah-ha. No jól
van, lássuk csak! – Ez a kérdés ilyen komoly gondot
okoz neked? – néztem rá inkább meglepetten, mint gúnyosan.
– Természetesen csöppet sem, Robin. Csak azon
gondolkodtam el egy kicsit, mennyire menjek vissza. Nos, jól van, kezdjük
talán a fénnyel: Jól tudod, hogy a fény fotonoknak nevezett részecskékből
áll össze. Tömege van, és nyomást fejt ki… – Azért
ennyire talán mégse, kérlek, Albert! – Rendben van.
De a fekete lyuk keletkezése valahol a fény nyomásának hiányával kezdődik.
Vegyünk például egy nagy csillagot, mondjuk egy kék O osztályút. Tízszer
akkora tömegűt, mint a Nap. Nukleáris fűtőanyagát oly sebesen égeti föl,
hogy alig egymilliárd évig él. Ami az összeomlástól visszatartja, az a
radiációs nyomás, nevezzük inkább „fénynyomásnak”, amely a belsejében
végbemenő hidrogén-hélium magfúziós reakcióból származik. De egyszer csak
elfogy a hidrogénkészlete. A nyomás megszűnik. A csillag összeroppan. És
ez iszonyú gyorsan megy végbe, Robin. Meglehet, alig néhány óra alatt. És
a csillag, amelynek átmérője nemrég több millió kilométer volt, most
hirtelen harminc kilométeres átmérőjűvé zsugorodik. Eddig világos a dolog,
Robin? – Azt hiszem, igen. Gyerünk tovább!
– Helyes – mormolta, meggyújtotta a pipáját, és
pöffentett egyet-kettőt. Nem győzök csodálkozni rajta, mennyire élvezi ezt
a szertartást. – Szóval ez az egyik módja a fekete lyukak keletkezésének.
Úgy is mondhatnánk, a klasszikus módja. Ezt tartsd emlékezetben, és most
menjünk egy lépéssel tovább. A szökési sebesség. –
Tisztában vagyok vele, mi a szökési sebesség! –
Magától értetődik, Robin – bólogatott –, egy olyan jó öreg
Átjáró-földerítő, mint te! Nos. Amikor ott voltál, az Átjárónál, képzeld
el, hogy földobtál volna egy kődarabot. Lehetséges, hogy visszatért volna,
hiszen még egy aszteroidának is van némi tömegvonzása. De amennyiben elég
nagy sebességgel hajítottad el, mondjuk, óránként negyven-ötven
kilométeressel, akkor nem jön vissza. Akkor eléri a szökési sebességet, és
szépen elrepül örökre. A Holdon már jóval nagyobb, mondjuk,
másodpercenként két-három kilométeres sebességgel kellene elhajítanod. A
Földön még ennél is nagyobbal: másodpercenként több mint tizenegy
kilométerrel. No mármost – dőlt előre, hogy pipájából kiverje a hamut, és
ismét rágyújtson – ha egy – kopp-kopp – olyan objektum felszínén vagy,
amelynek igen-igen nagy a felszíni gravitációja, a helyzet még sokkal
nehezebbé válik. Tegyük föl, hogy akkora gravitációról van szó, amely már
rettenetesen nagy szökési sebességet követel, úgy háromszáztízezer
kilométert másodpercenként. Egy követ sehogy sem tudsz ilyen sebességgel
elhajítani. Sőt még a fény sem terjed ilyen gyorsan! Szóval még a fény sem
– pöff-pöff – képes onnan megszökni, mivel ahhoz a másodpercenkénti
háromszázezer kilométeres sebessége túlságosan kevés. Az pedig világos,
hogy ahonnan a fény nem szökhet meg, onnan semmi sem szökhet meg! Ez
Einstein tétele. Elnézést kérek az ízetlenkedésért. – Ezzel hamiskásan rám
kacsintott füstölgő pipája fölött. – Íme, itt van előtted a fekete lyuk. S
azért fekete, mert egyáltalán nem sugározhat ki semmit.
– No és mi a helyzet a hícsí hajókkal? – vetettem
föl. – Azok gyorsabbak a fénysebességnél! Albert
ingerülten elfintorodott. – Most megfogtál, Robin,
viszont azt nem tudjuk, hogyan mehetnek sebesebben! Lehetséges,
hogy egy hícsí kimászhatna egy fekete lyukból, ki tudhatja? De arról
semmiféle megbízható ismeretünk nincs, hogy akár egy is valaha ezt
megtette volna. Egy jó percig emésztettem a
hallottakat. – Eegen – mormoltam végül.
– Pontosan, igen, Robin – hagyta jóvá. – A
fénysebességnél gyorsabb haladás problémája és a fekete lyukból való
távozás kérdése lényegét tekintve egy és ugyanaz. – Itt elhallgatott.
Hosszasan. Majd bocsánatkérőn: – Azt hiszem, jelen pillanatban körülbelül
ez minden, amit az adott témával kapcsolatban elmondhatunk.
Fölkeltem, rátöltöttem az italomra. Hagytam, hadd
üljön ott magában, türelmesen pöfékelve a pipájából. Néha nehezen jut el
az ember tudatáig, hogy tulajdonképpen nincs is ott semmi, csak
párhuzamosított fénysugarak néhány tonnányi fémszerkezet segítségével
egybetartott, formába rendezett interferenciája. –
Albert! – szólítottam meg végül. – Árulj el nekem valamit. Úgy tartják,
hogy ti, komputerek villámgyorsak vagytok. Miért van az, hogy néha olyan
nehezen nyögsz ki valamilyen választ? Csupán a drámai hatás kedvéért?
– Nos, Bob, előfordul, hogy erről van szó – mondta
egy pillanat múltán –, mint például most. De nem vagyok biztos benne, hogy
tudod-e, milyen nehézségeket okoz nekem, ha „társalognom” kell. Ha mondjuk
a fekete lyukakról követelsz valamilyen információt, semmi gondot nem
jelent előteremtenem. Másodpercenként hatmillió bitnyi sebességgel, ha így
jobban tetszik. De mindezt olyan formába önteni, hogy meg is értsd, ezen
túlmenően pedig még nyelvileg is megfogalmazni, ez sokkal többe kerül,
mint az adatbank megszondázása. Mindenekelőtt meg kell keresnem a
megfelelő szavakat az irodalomból és mindenféle hangfelvételekről. Olyan
analógiákat és metaforákat kell kovácsolnom, amelyek megfelelnek a te
tudatodban lévő képzeteknek. Olyan pontos képeket kell alkotnom, amelyeket
a te elképzelésed követel meg az én viselkedésemmel kapcsolatban úgy, hogy
közben az adott beszélgetés hangulati tényezőit se hagyjam figyelmen
kívül. Ennemolyan-könnyű dolog ám, Robin! – Albert,
te sokkal okosabb vagy, mint amilyennek látszol – dörmögtem.
Kiverte pipájából a hamut, és fölpillantott rám
torzonborz ősz szemöldöke alól. – Megbocsátasz,
Bob, ha azt mondom: te is? – Pompás öreg gépezet
vagy, Albert – biztattam a folytatásra. Kinyújtóztam a vízmatracos
heverőn, és félálomba merültem, kezemben a poharammal. Legalább egy időre
elterelte a figyelmemet Essie sorsáról, de ugyanakkor egy gyötrő kérdés
marcangolta a tudatomat. Valahol, valaha már mondtam ugyanezt egy másik
programnak, de sehogy sem jutott eszembe, hol és mikor.
Harriet ébresztett föl azzal, hogy személyes hívás
érkezett az orvosunktól; nem a programtól, hanem a valódi, eleven dr. Med.
Wilma Liedermantól, aki eljött néha, hogy megnézze, tisztességesen
működnek-e a berendezéseink. – Úgy tűnik, Robin –
mondta –, hogy Essie túl van az életveszélyen. – Ez
csodálatos! – kiáltottam, közben arra gondolva, hogy jobb lenne az ilyen
szavakat akkorra tartogatnom, amikor valóban megfelelően érzek, mivel
ebben az esetben nem fejezték ki valóságos lelkiállapotomat. A programunk
azóta nyilvánosan megérkezett a Mesa General Kórházba. Wilma legalább
annyit tudott Essie állapotáról, mint a kis fekete emberke, akivel
beszéltem, és persze már régen betáplálta az összes szükséges adatot a
Mesa General komputerének memóriájába. Azt is fölajánlotta, hogy
személyesen iderepül, ha úgy kívánjuk. Azt válaszoltam neki, hogy ő az
orvos, nem én, mire közölte, hogy szól a tucsoni évfolyamtársának, hogy ő
nézzen Essie után helyette. – De ma este
semmiképpen se látogassa meg, Robin – tanácsolta. – Beszéljen vele
telefonon, ha mindenáron akar, föltételezem, hogy így van, de ne fárassza
ki. Holnapra, legalábbis gondolom, már sokkal jobban lesz.
Így azután fölhívtam Essie-t, és három percig
elbeszélgettem vele. Kábult volt még, de tudta, mi történik körülötte.
Azután úgy döntöttem, hogy folytatom az alvást, és már szenderegve jutott
eszembe, hogy Albert Bobnak szólított. Volt egy
programom, amelyikkel hasonlóan baráti viszonyba kerültem valamikor régen.
Az is hol Robinnak, hol Bobnak szólított, sőt az is előfordult, hogy
egyenesen Bobbynak! Már jó ideje elmúlt, hogy nem fordultam ahhoz a
programhoz, mivel nem éreztem szükségét, de az is lehet, hogy hamarosan
megint szükségem lesz rá. A totális kezelés…
egyszóval: totális kezelés. Egyszerre minden. Ha egyáltalán van rá mód,
hogy az ember egészséges maradjon, vagy egyszerűen megőrizze az életét,
hát ez annak az eszköze. Persze akadnak azért más eszközök is. A totális
kezelés több százezer dollárba kerül évente. Nem sokan engedhetik meg
maguknak. Még a legfejlettebb országokban is jó, ha a népesség egy
százalékának egytized része alatt. Viszont fölbecsülhetetlen az értéke.
Másnap, közvetlenül ebéd után például visszaszerezte nekem Essie-t.
Wilma azt mondta, hogy minden rendben van, és
hasonlóképpen nyilatkozott mindenki más is. Tucson is egész tisztességesen
helyre rázódott, hogy így legyen. Túljutott a lázroham előidézte
szükségállapoton. A szervezetek szokásos menetrendjüknek megfelelően
működtek, ami azt jelenti, hogy képesek voltak megadni azt, amiért az
emberek megfizettek. Délben tehát megjelent egy teljes mozgó ambulancia,
ágyastul, műszívvel és vastüdővel, művesével és a szükséges perifériákkal
együtt. Tizenkettő harminckor csapatnyi ápolónővér csörtetett be a hallon
át, negyed háromkor pedig magam mentem föl a teherliften, vagy hat
köbméter mindenféle szerkentyű társaságában, amelynek közepén ott lapult
az én szívem, vagyis a feleségem. Egyebek mellett a
totális kezelés biztosította a szükséges fájdalomcsillapítókat, vegetatív
szabályozókat, sejtfalbontókat, amelyek elősegítették a regenerálódást; és
folyamatmérséklőket, amelyek megakadályozták, hogy az előbbiek szétzúzzák
Essie sejtjeit, négyszáz kilogrammnyi vezetékhálózat az ágy alá szerelve,
hogy megbirkózzon Essie minden termékével, elő is segítve annak
előállítását, ha magától nem ment volna. Csupán a mozgó ambulanciából a
nagy hálószobába való áthelyezése jó másfél órát vett igénybe, miközben
Wilma említett évfolyamtársa vezényelte az asszisztensek és segédcsapatok
hadműveleteit. Engem kizavartak, mikor ez a tevékenység zajlott, hát
lementem az előcsarnokba, és fölhajtottam vagy két bögre kávét, figyelve,
hogyan surrannak föl és alá a belső falfelülethez simulva a könnycsepp
alakú felvonófülkék. Amikor úgy éreztem, hogy már visszamehetek, az
előszobánkban a kórházi orvossal futottam össze. Úgy látszott, valahogy
kiszoríthatott magának pár percnyi alvást, és a kontaktlencsék helyett
kaméleon szemüveget viselt. – Nehogy kifárassza! –
kötötte a lelkemre. – Magam fáradok bele, hogy
mindig ezt hallom! Elfintorodott és meghívatta
magát, hogy fogyasszunk el együtt még egy csésze kávét. Kiderült, hogy
egész rendes fickó, és mellesleg a legjobb alacsony kosárlabdázó
középcsatár, aki valaha megfordult a Tempe egyetemen, vagy legalábbis az
volt diákkorában. Van valami számomra rokonszenves egy olyan, százhatvan
centis emberben, akit bevesznek a kosárlabdacsapatba, egyszóval
barátokként váltunk el egymástól. Az egész zűrzavarban ez volt a
legmegnyugtatóbb mozzanat. Biztosan nem engedett volna meg magának ennyi
lazítást sem, ha nem meggyőződése, hogy Essie megbirkózik a helyzettel.
Akkor még sejtelmem sem volt róla, mi mindennel
kell majd még megbirkóznia szegénykémnek. Még most
is a túlnyomásos buborék alatt feküdt, és ez megmentett attól, hogy látnom
kelljen, mennyire lerobbant állapotban is van. A nappalos nővér
visszavonult a pihenőszobába, miután nyomatékosan megkért, hogy ne
fárasszam ki a beteget, s akkor végre beszélgethettünk egy keveset.
Valójában nem is igen beszéltünk egymással. S. Ya. nem az a
szószátyárfajta. Csak annyit kérdezett, mi újság a tápanyaggyár körül, s
amint harminc másodpercben összefoglaltam neki a helyzetet, arra volt
kíváncsi, mi lett a lázroham következménye. Mivel egymondatos kérdéseire
rendre négy-ötezer szavas válaszokat adtam, rájöttem, hogy a beszéd az
igazán kimerítő, és egyáltalán nem én fogom elfárasztani őt.
Az volt a legfontosabb, hogy tudott beszélni,
méghozzá összefüggően, és nem is látszott különösebben elkenődöttnek. Így
azután hamarosan visszaballagtam a konzolomhoz, és munkához láttam.
A szokásos beszámolóhegyen kellett átrágnom
magamat, és meg kellett hoznom a szükséges döntéseket. Ezzel végezvén
meghallgattam Albert legutóbbi híreinek egy részét a tápanyaggyárról, és
akkor rádöbbentem, hogy ideje nekem is nyugovóra térnem egy kicsit.
Jó darabig csak hevertem az ágyon. Nem voltam
nyugtalan. Nem voltam kimerült sem. Csak hagytam, hogy a fölgyülemlett
feszültség lassan elillanjon belőlem. Hallottam, amint az éjszakás nővér
tesz-vesz a pihenőszobában. A másik oldalról, Essie szobájából
áthallatszott a gépezetek ritmikus sziszegése, sóhajtozása és kattogása,
amint próbálták életben tartani a feleségemet. A világ dolgai közben
elsuhantak fölöttem. Nem sokat foglalkoztam velük. Még az sem jutott el
igazán a tudatomig, hogy Essie negyvennyolc órával ezelőtt gyakorlatilag
halott volt. Kaput. Kipurcant. Nem létezett. Ha nem áll rendelkezésemre a
totális kezelés lehetősége és egy nagy adag szerencse, most éppen
alighanem azzal kellene foglalkoznom, hogy a temetésére kiválasszam a
legmegfelelőbb öltözéket. Odabent a fejemben,
agysejtjeim egy parányi csoportja pedig úgy fogta föl a dolgokat és úgy
gondolkodott: „tudod, meglehet, hogy éppenséggel tisztább is
lehetne a helyzet, ha nem hozták volna vissza őt az életbe.”
Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy
valóban szerettem Essie-t, nagyon is szerettem, kizárólag jót
akartam neki, és megrendítő sokkban volt részem, amikor tudomást szereztem
a szerencsétlenségéről. Agyamnak az a kis darabkája csak a maga nevében
beszélt. Valahányszor fölmerült a kérdés, a túlnyomó többség Essie iránti
ragaszkodásom mellett foglalt állást, bármely szemszögből nézzük is a
dolgokat, és akárhogy bukkan is elő a probléma.
Abban ugyan sohasem voltam teljesen biztos, mi is a „szerelem” szó igazi
jelentése. Különösen, ha a magam érzelmeiről volt szó. Közvetlenül elalvás
előtt eszembe villant, hogy talán föl kellene hívnom Albertet, és
megkérdeznem tőle. De nem tettem meg. Albert nem volt erre alkalmas
program, és nekem semmi kedvem nem volt rá, hogy a megfelelőhöz forduljak.
A jelentések rendre érkeztek egymás után. Követtem a tápanyaggyár
lassan föltárulkozó történetét, és egyre inkább eleven anakronizmusnak
éreztem magam. Pár évszázaddal ezelőtt az angol és spanyol világutazók
általában egy-két hónapi járóföldre haladtak az ismert világ határai
előtt. Nem volt sem telefonjuk, sem műholdjuk. Az utasításokat vitorlás
hajókon küldték utánuk, a válaszaik jöttek, amikor jöttek. Jó lett volna,
ha én is bírom a hozzáértésüket. A bennünket a Herter–Hall-csapattól
elválasztó ötvennapos hírközlési ciklus egész örökkévalóságnak tűnt.
Mondjuk én itt vagyok Ghentben, ők meg ott valahol, Andy Jackson pedig a
brit gyorsfutárokból szorítja ki a szuszt, hetekkel a háború befejezése
után, New Orleans mellett. Természetesen azonnal utasításokat röpítettem
utánuk, mit és hogyan csináljanak. Milyen kérdéseket tegyenek föl annak a
Wan kölyöknek. Milyen erőfeszítésekkel próbálják a tápanyaggyárat
letéríteni a pályájáról stb. Ők viszont, ötezer csillagászati egységnyire
innen azt tették, ami éppen eszükbe jutott, s mikorra az utasításaim
odaértek hozzájuk, már minden kérdés elveszítette igazi értelmét.
Ahogy Essie állapota javult, úgy billent helyre az
én lelkem is. A szíve már magától vert. A tüdeje tisztességesen ellátta
levegővel. A túlnyomásos burkot levették róla, s így már megérinthettem,
megcsókolhattam az arcát, és láthattam, hogy érdekli, mi történik
körülötte. Közben is érdekelte. Amikor sajnálkoztam fölötte, hogy nem
vehetett részt a konferenciáján, fölsomolygott rám.
– Szalagon megvan az egész, Robin. Már le is játszottam, mikor dolgoztál.
– De nem tarthattad meg a saját előadásodat…
– Azt hiszed? Miért ne tehettem volna? Amikor
megcsináltam a te „Robinette Broadhead”-programodat, tudod, magamnak is
készítettem egyet. Az egész konferenciát holografikus módszerrel
bonyolították le, és S. Ya. Lavorovna-Broadhead képmása is teljes értékű
beszámolót tartott. Méghozzá meglehetős sikerrel. Még a föltett kérdésekre
is válaszolt – büszkélkedett Essie –, a te Albert-programod bevonásával.
Oké, mindig is tudtam, hogy a feleségem lenyűgöző
személyiség. A baj csak az, hogy ezt el is vártam tőle, de a kórházi
orvosa egészen lelombozott, amikor szót váltottam vele. Útközben kaptam el
a lakosztály és a Mesa General között, és megkérdeztem tőle, hazavihetem-e
Essie-t. Bizonytalan tekintetet vetett rám kék színű kontaktlencséin
keresztül. – Igen, lehetséges – jelentette ki. – De
egyáltalán nem vagyok benne biztos, Mr. Broadhead, hogy tisztában van
vele, milyen súlyosak a sérülései. Jelen pillanatban annyi az egész
eredmény, hogy mozgósítja a meglévő erőtartalékait. És istenemre, szüksége
is lesz rájuk! – Rendben van, ezzel tisztában
vagyok, doktor. Szükség lesz még egy komoly műtétre…
– Nem. Nem csupán egyre, Mr. Broadhead. Tartok
tőle, hogy a feleségének a következő pár hónap jó részét műtétek és
lábadozási időszakok között kell eltöltenie. Nem óhajtanám abban a hitben
ringatni önt, hogy az eredmények eleve pozitívnak tekinthetők. –
Hanghordozása kioktató volt. – Minden egyes procedúrának megvan a maga
kockázata, ő pedig kézzel-lábbal tiltakozik némely beavatkozás ellen.
Próbálja megnyugtatni, Mr. Broadhead. Jelentős kardiális sokkot követően
reanimáltuk őt. De azt nem garantálhatom, hogy ezt minden alkalommal
megtehetjük. Így azután enyhén szólva földúlt
lelkiállapotban mentem be Essie-hez, hogy eleget tegyek a megnyugtatására
vonatkozó fölszólításnak. A nővér az ágya mellett
állt, és mindketten Essie szalagjait nézték a számítógépes konferenciáról
az előttük lévő lapos képernyőn. Mivel Essie monitorját rákapcsoltattam az
én szobámban lévő holografikus interaktív készülékre, az egyik sarokban
ott villogott egy nekem szóló figyelmeztető jelzés. Bizonyára Harrietnek
volt valami fontos mondanivalója számomra. Ez persze várhatott egy kicsit.
Amikor viszont a fénypont vibrálni és fényesedni kezdett, majd pirosra
váltott, megértettem, hogy valóban fontos dologról van szó, de ebben a
pillanatban Essie volt számomra a legfontosabb. –
Most egy időre magunkra hagyhat bennünket, Alma – szólalt meg a feleségem.
A nővér rám nézett, és „miért is ne?”
arckifejezéssel megvonta a vállát, ezért közelebb húztam az ágy mellett
álló széket, és kinyúltam Essie keze után. – Igazán
nagyszerű, hogy ismét megérinthetlek – mormoltam.
Essie rekedtes, mélyről jövő kuncogással válaszolt. Még ez a hang is
örömet szerzett. – Pár hét múlva már többet is
megérinthetsz – mondta. – De most sem tilt semmilyen szabály egy csókot.
Természetesen nyomban megcsókoltam, méghozzá
nyilván elég erősen ahhoz, hogy a kinti mesegépen megjelenjen valami
jelzés, mivel a nappalos nővér bedugta a fejét az ajtón, hogy megnézze, mi
történik idebent. Mellette szól, hogy nem avatkozott közbe. Magunktól is
abbahagytuk. Essie fölemelte a jobb kezét – a balja még mindig vastag
gipszkötésben volt, ami isten tudja, mit rejtegetett magában –, és
csatakos, sötétszőke haját félresöpörte a szeme elől.
– Pompás! – sóhajtotta. – Meg akarod tudni, mi
lehet Harriet mondanivalója? – Nem különösebben.
– Nem igaz – szögezte le. – Biztosan beszéltél Ben
doktorral, és ő fölszólított rá, hogy légy kíméletes velem. De te mindig
is az voltál, Robin, csak éppen nem mindenki vette észre. – Rám
mosolygott, azután a fejét a képernyő felé fordította. – Harriet! –
szólalt meg. – Robin itt van! Mindeddig nem tudtam
róla, hogy a titkárnőm programja éppúgy engedelmeskedik a feleségem
utasításainak, mint az enyémnek. No persze azt sem, hogy a tudományos
programomat is bármikor igénybe veheti. Különösképpen a tudomásom nélkül.
Amikor Harriet kedves, ám aggódó arca betöltötte a képernyőt, így szóltam
hozzá: – Ha üzleti ügyről van szó, majd később
foglalkozom vele…, ha csak nem kivételesen sürgős a dolog!
– Ó, nem, semmi ilyesmiről nincs szó – csipogta
Harriet. – De Albert mindenáron beszélni óhajt önnel. Valami kedvező
híreket kapott a tápanyaggyár felől. – Majd a másik
szobában fogadom – mondtam, de Essie a karomra tette szabad kezét.
– Nem, Robin. Inkább itt. Engem is érdekel a dolog!
Utasítottam tehát Harrietet, hogy kapcsolja be,
miután azonnal megszólalt Albert hangja. De az arca nem tűnt föl.
– Ezt nézd meg! – mondta Albert, és a képmezőt
betöltötte egy amerikai gótikus stílusban készült családi felvétel. Egy
férfi és egy nő, helyesebben egy hímnemű és egy nőnemű emberi lény állt
egymás mellett. Volt arcuk, kezük és lábuk, sőt a nőneműnek mellei is
voltak. Mindkettőnek sűrű, bozontos szakálla és copfokba font, hosszú haja
volt, testükre csavart, száriféle öltözéket viseltek, amelynek
szürkéssárga szövetén élénk színfoltok csillogtak.
Elakadt a lélegzetem. A kép teljesen váratlanul ért.
A monitor alsó sarkában megjelent Albert.
– Ezek nem valóságosak, Robin – mondta. – Csupán a
fedélzeti számítógép által Wan elbeszélése alapján összeállított
fantomképek. Viszont a fiú véleménye szerint egészen jól megfelelnek a
valóságnak. Nagyot nyeltem, és Essie felé
fordultam. Vissza kellett fognom a lélegzetemet, hogy egyáltalán hang
jöhessen ki a torkomon. – Ezek… szóval valahogy így
néznek ki a hícsík? Albert elfintorodott, és
elmélyülten rágcsálta pipája szárát. A képernyőn lévő alakok lassan
elfordultak, mintha valami népi táncot lejtenének, így minden oldalról
láthattuk őket. – Fölmerülnek bizonyos kételyek,
Robin. Itt van például a hícsík ülepének nevezetes kérdése. Rendelkezünk
egynémely hícsí bútordarabbal, például a hajóik irányítópultja előtti
ülőalkalmatosságokkal. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy
a hícsík feneke egészen másmilyen, mint az embereké, mivel az ülésekben
helye van valami terjedelmes, lecsüngő szerkezetnek. Lehet, hogy
olyasféleképpen osztott a testük, mint a darazsaké, és ez a rész
csípőtájékról csüng le a lábuk közé. A számítógépes ábra viszont még csak
nem is utal semmi ilyesmire. De… a fűzfánfütyülőjét, Robin!
– Ha elegendő időt kapsz rá, biztosan meg tudod
magyarázni az egészet – jegyeztem meg. – Magától
értetődik, Robin, de fölmerül annak a logikai törvénynek a problémája,
amelyet te is bizonyára jól ismersz. Bizonyíték híján legcélszerűbb a
lehető legegyszerűbb teória kiválasztása. Mindeddig csupán kétféle
intelligens lényről tudunk a világmindenségben. Ezek az alakok aligha
tartozhatnak a mi fajtánkhoz, a koponyaformájuk és különösen az állkapcsuk
alakja teljesen eltérő. Háromszögletű homlokereszük van, ami sokkal inkább
a majmokhoz, mintsem az emberekhez teszi hasonlatossá őket, és a fogaik is
teljességgel rendellenesek. Ennél fogva elképzelhető, hogy a másik faj
képviselői. – Eléggé félelmetesek – jegyezte meg
Essie. És valóban az volt a jelenség. Különösen nekem, hiszen bárki rám
háríthatja a felelősséget. Én adtam ki az utasítást, hogy a
Herter–Hall-csapat keljen útra, nézzen jól körül, és amennyiben a hícsík
nyomára bukkannának közben… Nem készültem föl arra,
hogy megválaszoljam, vajon mit jelenthet mindez. –
És mi van a Holt Emberekkel? Megtudtál róluk bármi újat?
– Magától értetődik, Robin – válaszolta, sűrűn
bólogatva behavazott fejével. – Ide süss! A kép
elhomályosult, és a monitoron megjelent a következő szöveg:
EXPEDÍCIÓS BESZÁMOLÓ
Hajó száma: 5–2; küldetés száma:
08D31. Legénység: A. Meacham, D. Filgren, H. Meacham.
A küldetés célja tudományos kísérlet; a
személyzet száma elegendő a berendezések és számítógépes rendszerek
kezeléséhez. Maximálisan várható életben maradási idő: 800 nap. A hajó
az 1200. napig nem jelentkezett. Föltehetően elpusztult.
– A kitűzött díjuk mindössze ötvenezer dollár volt,
nem túl sok, de ők voltak az egyik legelső expedíció az Átjárótól. –
Albert rám pillantott a szöveg fölött. – A H. Meacham néven szereplő
valószínűleg az a Holt Ember, akit Wan Henrietta néven emleget. Afféle D.
K. M. asztrofizikus volt, érted, Robin: Diplomán Kívül Minden. Elzúgott a
diplomamunkájával. Amikor meg akarta védeni, azzal utasították el, hogy
inkább pszichológiai, mintsem fizikai témájú. Erre fogta magát, és
elszegődött az Átjáróhoz. A pilóta keresztneve Doris volt, ami beleillik a
képbe, a harmadik személy pedig Henrietta férje, Arnold.
– Ezek szerint egyiküket sikerült azonosítanod. És
ők legalább tényleg valódiak voltak? – Magától
értetődik, Robin, legalábbis nulla kilencvenkilences valószínűséggel. Ezek
a Holt Emberek néha teljesen ésszerűtlenek – panaszkodott Albert, ismét
teljesen betöltve a képernyőt. – Persze nem volt rá módunk, hogy
közvetlenül kikérdezzük őket. Az ottani fedélzeti komputer nem felel meg
igazán erre a feladatra. Viszont az expedíció a nevek azonosíthatóságán
túl is azonosíthatónak tűnik. Asztrofizikai
kutatások képezték a célját, és Henrietta szövege is visszatérő utalásokat
tartalmaz különféle asztrofizikai témákra. Úgy értem, ha kihámozzuk őket
szexuális lamentálásai közül – kacsintott rám Albert, pipaszárával
vakargatva az arcát. – Például: „Sagittarius A Nyugat”… egy rádióforrás a
galaxis közepe táján. „NGC 1199”… egy hatalmas, elliptikus galaxis, egy
nagyobb csillagváros része. „A gömbalakzatok átlagos sugársebessége”… a mi
galaxisunkban ez körülbelül 50 kilométer másodpercenként. „Magas spektrumú
vörös OSO színváltozások”… – Nem szükséges
valamennyit fölsorolnod – szóltam közbe ingerülten. – Azt tudod, hogy
mindez mit jelenthet? Úgy értem, mit mondanál róluk, miután részletesen
megvizsgáltad őket? Szünet. Szerencsére ezúttal nem
hosszú. Nem a témával kapcsolatos szakirodalmat fürkészte Albert, azt már
korábban megtette. – Kozmológia – jelentette ki. –
Közelebbről, azt hiszem, a klasszikus Hoyle–Öpik–Gamow-kontroverzióról
kellene beszélnem. Vagyis arról, hogy az univerzum vajon zárt, nyitott
vagy ciklikus természetű-e. Állandónak tekinthető-e az állapota, vagy
nagy bummal kezdődött a léte? Ismét
elhallgatott, de ezúttal nekem adott némi gondolkodási időt. Ki is
használtam, de nem valami fényes eredménnyel. –
Nekem nem valami ízletes falatnak tűnik az egész – morfondíroztam
hangosan. – Lehet, hogy nem is az, Robin. Ámbár
bizonyos értelemben jól kapcsolódik a fekete lyukakkal kapcsolatos
kérdéseidhez. Ó, a fene enné meg azt az örökké
számítgató szívedet! – gondoltam magamban, de nem mondtam ki. Olyan
ártatlan képet vágott, mint egy ma született bárány, csak pöfékelt ódon
pipájából, nyugodtan és komoly arckifejezéssel. –
Jelen pillanatban ennyi elegendő – utasítottam őt, és még jó darabig
bámultam a kiüresedett monitort, miután eltűnt, gondolva rá, hogy Essie
esetleg megkérdezi, mi végre érdeklődtem a fekete lyukak iránt.
De nem tette. Csak feküdt ott hanyatt, a
mennyezeten csillogó tükrökre nézve. Kis idő múltán megszólalt:
– Robin drágám, tudod-e, mit szeretnék?
– Mit, kedvesem? – kérdeztem szolgálatkészen.
– Azt szeretném, ha tudnék vakarózni!
Csak annyit tudtam kinyögni válaszul:
– Ó! – Teljesen leeresztettem… nem is, úgy éreztem,
mint akit hasba rúgtak. Készen álltam a védekezésre, nyájas törődéssel
telve természetesen, mármint Essie pillanatnyi állapota miatt. És tessék,
nincs rá semmi szükség! Megfogtam a kezét. –
Aggódtam miattad – mondtam. – Én is magam miatt –
felelte gyakorlatiasan. – Hanem mondd csak, Robin, igaz, hogy a láz
valamiféle hícsí tudatsugárzásból ered? – Valami
ilyesmiről lehet szó, azt hiszem. Albert szerint elektromagnetikus a
dolog. Ez minden, amit tudok róla. – Végigsimítottam a keze fején
kidudorodó ereket, mire megremegett, de csak a nyakán fölül.
– Aggasztanak engem ezek a hícsík, Robin –
mormolta. – Milyen finom vagy. Sőt visszafogott. Én
magam úgy félek, hogy belém fagy a kula. – És valóban ez volt az igazság.
Tényleg reszkettem. Ekkor a képernyő sarkában fölvillant a sárga fényfolt.
– Valaki beszélni akar veled, Robin.
– Várhat. E pillanatban éppen azzal az asszonnyal
beszélgetek, akibe szerelmes vagyok. – Igazán
köszönöm. Robin? Ha éppúgy tartasz a hícsíktől, mint én, hogyan
lehetséges, hogy mégis folytatod a kutatást? –
Miért, talán van más választásom? Ötvennapnyi az információs holtidő. Amit
éppen most tudtunk meg, már régi dolog, jó huszonöt napos. Ha arra
utasítanám őket, hogy hagyják abba az egészet, és azonnal induljanak haza,
leghamarabb huszonöt nap múlva jutna tudomásukra. –
Ez bizony így van. De ha tudnád, leállítanád a témát? – Nem válaszoltam.
Nagyon különösen éreztem magamat; féltem is egy kicsit, mintha nem a saját
bőrömben lennék. – És mi lesz, ha a hícsík nem kedvelnek bennünket? –
kérdezte Essie. – Micsoda találó kérdés! – Hányszor
föltettem magamnak is! Attól a pillanattól fogva, hogy először beültem egy
hícsí hajóba az Átjárónál, és magam is földerítőútra indultam. Mi lesz, ha
összefutunk a hícsíkkel, és nem tetszünk meg nekik? Mi lesz, ha
agyoncsapnak, mint egy legyet, megkínoznak, rabszolgává tesznek,
kísérleteznek rajtunk…, vagy mi lesz, ha egyszerűen észre sem vesznek?
Szememet a lassan pulzálni kezdő sárga fényfoltra függesztve, anyáskodó
hangon fordultam hozzá. – Nos, valójában nem túl nagy rá az esély, hogy
bármi kárt tegyenek bennünk… – Semmi szükségem
nyugtatgatásra, Robin! – Érezhetően ingerült volt, akárcsak jómagam.
Valamit biztos megint mutattak a monitorjai, mert a nappalos nővér ismét
bekukkantott, egy pillanatig bizonytalanul megállt az ajtóban, majd
csöndesen távozott. – Túlságosan nagy a tét, Essie
– mondtam. – Emlékszel, mi történt tavaly Kalkuttában? – Az egyik
szemináriumán voltunk éppen, de kénytelenek voltunk otthagyni, mivel nem
bírtuk elviselni a kétszázmillió nyomorultat magába foglaló szerencsétlen
város borzalmas látványát. Rám emelte a szemét,
arca elfintorodott. – Igen, tudom, éhínség volt. De
ott mindig is éhínség volt, Robin. – De nem ilyen!
Nem olyan, amilyen hamarosan bekövetkezik mindenütt, ha nem tudunk
idejében tenni ellene valamit. Máris recsegnek a világ eresztékei. Albert
azt mondja… – elbizonytalanodtam. Valójában nem akartam elárulni neki, mit
is mondott Albert. Szibériában máris csődöt mondott az
élelmiszer-termelés. A túlzott igénybevétel miatt törékeny talaja máris
úgy nézett ki, akár a Góbi sivatag. Az amerikai Középnyugat termőföldjének
vastagsága alig pár hüvelyknyire zsugorodott, és még a tápanyagbányák is
csak nagy nehezen tettek eleget a növekvő követelményeknek. Albert azt
mondta, hogy legföljebb talán tíz évünk van még hátra.
A jelzőfény kipirosodott, és sebesen pislogott, de
nem akartam félbeszakítani a mondókámat. – Essie –
folytattam –, ha működésbe hozhatjuk a tápanyaggyárat, minden éhezőt
elláthatunk CHON-táplálékkal, és ez azt jelenti, hogy soha többé
nem lesz éhínség. És ez még csak a kezdet. Ha arra is rájövünk, hogyan
építhetünk magunknak hícsí hajókat, és tetszésünk szerint kormányozhatjuk
őket, akkor más bolygókat is meghódíthatunk. Egész csomót! Még
annál is többet! A hícsí technológia segítségével megszállhatjuk a
Naprendszer összes aszteroidáját, és mindegyikből Átjárót csinálhatunk.
Egész űrbéli világokat létesíthetünk. Föld típusú bolygókat teremthetünk.
Paradicsomot hozhatunk létre a Föld mai népességének milliószorosa számára
a következő millió évre! Elhallgattam, mert
rájöttem, hogy dadogva beszélek. Szomorúnak és kábultnak, elkeseredettnek
és… fickósnak éreztem magam. Essie arcáról ítélve, ő is valami
különöset érezhetett. – Ezek valóban nagyon jó
érvek, Robin – szólalt meg, de egy szóval sem jutott tovább. A jelzőfény
már ragyogó rubinpiros volt, és úgy lüktetett, akár egy pulzár. Azután
eltűnt, és a képernyőn Albert Einstein földúlt arca jelent meg. Eddig még
sohasem fordult elő, hogy hívás nélkül jelentkezett volna.
– Robin! – kiáltotta. – Megint kitört egy újabb
lázroham! Reszketve emelkedtem talpra.
– De hiszen még nincs itt az ideje! – tiltakoztam
ostobán. – Mégis bekövetkezett, Robin, ráadásul
eléggé különös. A csúcspontját… lássuk csak, pontosan száz másodperccel
ezelőtt érte el. Azt hiszem… igen – bólogatott, mintha valami hallhatatlan
hangra figyelne –, már csökkenőben van. Be kell
vallanom, hogy máris kevésbé furcsán éreztem magam. Eddig még egyetlen
roham sem tartott ilyen rövid ideig, és még sohasem kísérték ilyen különös
érzések. Nyilvánvalóan valaki más kísérletezik azzal a heverővel!
– Albert – rendelkeztem –, azonnal küldj sürgős
üzenetet a tápanyaggyárhoz! Add ki a parancsot, és ismételd is meg
azonnal, hogy többé soha senki, semmilyen célból ne használja az
álmodóheverőt! Bontsák is le, ha lehet helyrehozhatatlan károkozás nélkül!
Minden fizetséget és jutalmat kilátásba helyezhetsz, illetve leállíthatsz,
ha bárki megszegné ezt az utasítást. Világos? – Az
üzenet máris úton van, Robin – mondta Albert, és eltűnt a képből.
Essie-vel egy pillanatra némán néztünk egymás
arcába. – De azt nem üzented nekik, hogy fejezzék
be az expedíciót, és azonnal térjenek haza! – szólalt meg végül a
feleségem. Megvontam a vállam.
– Az már úgysem változtatna semmin – mormoltam.
– Nem – ismerte el ő is. – És igazán meggyőző
érveket soroltál föl emellett. De vajon a te érveid-e azok?
Nem feleltem. Tudtam, mit
gondol Essie, mik az én indokaim a hícsí űrkutatás további folytatására,
lázrohamoktól, költségektől és egyéb kockázattól függetlenül. Azt
gondolta, hogy az indokaimnak egyetlen neve van, mégpedig: Gelle-Klara
Moynlin! És én néha nem voltam biztos benne, hogy nincs igaza.
|
|