Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

7. A HÍCSÍ MENNYORSZÁG


Bárhová mozdult is el a hajóban, Lurvynak mindig a szeme előtt volt a képernyőn látható kusza szürkés ábra. Semmi fölismerhetőt nem mutatott ugyan, de pontosan olyan semmi volt, amit már hosszú hónapok óta oly sokszor látott.
    Miközben fénysebességnél gyorsabban száguldottak a Hícsí Mennyország felé, teljesen egyedül voltak. Az univerzum üres volt körülöttük, eltekintve ettől a sóderszerűen vibráló szürkeségtől. Ők maguk voltak a világmindenség. Még a tápanyaggyárhoz vezető hosszú, unalmas utazás alatt sem vette körül őket ilyen magány. Legalább ott voltak a csillagok. Sőt a bolygók is. De a tau űrben vagy miféle őrült térben száguldoztak a hícsí hajók, merültek alá, vagy oldalaztak fürgén… nem volt semmi. Utoljára akkor járt Lurvy ebben a kopár ürességben, amikor Átjáró-pilótaként végzett földerítő feladatokat, de azok egyáltalán nem jelentettek kellemes emléket számára.
    Ez a hajó messze a legnagyobb volt, amelyet eddig látott. Az Átjáró legnagyobb hajójában öten fértek el. Ebben húsz vagy akár több személynek is jutott volna hely. Nyolc elkülönülő részre tagolódott. Három teherszállításra szolgált (és Wan beszámolója szerint automatikusan töltődött fel). A tápanyaggyár termékei kerültek bele, mialatt ott dokkolt. Kettő pihenőhelyiségnek látszott, de nem emberi lények számára. Ha a falakból előgördíthető „priccsek” valóban fekvőhelyek lehettek, mindenesetre kicsik lettek volna egy felnőtt embernek. Az egyik szobát Wan sajátjaként mutatta be, és fölajánlotta, hogy Janine ossza meg vele. Miután Lurvy megvétózta a gondolatot, Wan kelletlenül elfogadta a helyzetet, s így különváltan kvártélyoztak be: a fiúk az egyik, a lányok a másik helyiségbe. A hajó matematikai középpontjában elhelyezkedő legtágasabb térség lekerekített végű hengerre emlékeztetett. Nem volt padlója vagy mennyezete, az irányt a vezérlőpult elé rögzített három ülőalkalmatosság határozta meg. Mivel a felület ívelt volt, az ülések enyhén egymás felé dőltek. Eléggé egyszerűek voltak, ugyanolyan formájúak, amilyeneket Lurvy korábban már hónapokig használt: két lapos fémlemez V alakban egymáshoz illesztve.
    – Az átjárói hajókon hevedereket feszítettünk ki közöttük – jegyezte meg Lurvy.
    – Mi az a „heveder”? – érdeklődött Wan. Miután elmagyarázták neki, „Milyen nagyszerű ötlet!” fölkiáltással méltatta a megoldást. – A következő útra magam is megcsinálom. Lophatok hozzá némi anyagot a Vénektől.
    Mint mindegyik hícsí hajóban, a vezérlés itt is csaknem teljesen automatikusan működött. Vagy tucatnyi bütykös kerék sorakozott egymás mellett, és mindegyikhez egy bizonyos színű fényjelzés tartozott. Ha a kerekeket elforgatták (amit útközben senki sem tett volna meg, hacsak nem forgatja fejében az öngyilkosság szándékát), a fények színe és ereje megváltozott, önálló pászmákra és közöttük húzódó sötét spektrális sávokra bomlott. A pályára vonatkozó információk rejlettek ebben, de még Wan sem ismerte a jelentésüket, nemhogy a többiek. Viszont Lurvy Átjárónál eltöltött ideje óta, a földerítők közül jó párnak az élete árán a nagy, központi agyak számottevő ismereteket szedtek össze. Bizonyos színek jelenthettek valami figyelemre érdemeset. Mások a röppálya beállításából adódó célhoz vezető út hosszúságát mutatták. Megint másokat, méghozzá jó sokat abszolút tilalom övezett, mivel akik azok beállításával léptek be a fénysebességen túli térbe, örökre ott is maradtak. Vagy valahol másutt. Mindenesetre sohasem tértek többé vissza az Átjáróhoz. Szokásos tevékenységétől és parancsnoki helyzetétől megfosztva, Lurvy lefényképezte az irányítófények minden színelváltozását és a képernyő ábráit. Az utóbbit még akkor is fotózásra érdemesnek tartotta, amikor nem volt rajta semmi. Egy órával azután, hogy elhagyták a tápanyaggyárat, a csillagok hamarosan egyetlen villódzó fényponttá sűrűsödtek össze. Ekkor érték el a fénysebességet. Valamivel később még az a pontocska is eltűnt. A képernyőn megjelent az esőcseppek szabdalta sártenger ábrája, és úgy is maradt ezután végig.
    Wan számára a hajó nem volt több holmi iskolabusznál, amelyet oda-vissza furikázásaira használt, mióta csak elég nagy volt hozzá, hogy meghúzhatta az indítókart. Paul ezelőtt még sohasem járt hícsí hajó fedélzetén, ezért az első néhány nap során teljesen magába roskadt. Persze Janine esetében is ez volt a helyzet, de mit számított még egy csoda az ő tizennégy esztendős életében? Lurvy esete egészen más volt. Ez nagyobb változata volt azoknak a hajóknak, amelyeken utazva a „külső” karpereceit megszolgálta, és még egy s más kisebb értékes holmit, ám ezáltal ijesztő is volt a szemében.
    Ez ellen nem tehetett semmit. Képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy végül is ez sem több egy szokványos kiruccanásnál. Ehhez túl sok félelemmel telt el a szíve, amikor Átjáró-pilótaként száguldozott odakint a nagy ismeretlenben. Körbe-körbe vonszolta magát tágas, viszonylag tágas (csaknem százötven légköbméternyi) terében, és szorongott. Nem csupán a homokos képernyő kötötte le a figyelmét. Ott volt az az aranyszínben fénylő, embernyinél nagyobb rombusz, amelyről föltételezték, hogy az FTL hajtóművet foglalja magában, s amelyről tudták, hogy nyomtalanul megsemmisül egy robbanásban, ha fölnyitják. Ott volt az a kristályos, üvegszerű spirál is, amely (senki sem tudta, mitől) időnként fölmelegedett, és apró, forró szikrákat szórt magából minden utazás elején, végén és közben is egy-két nagyon fontos pillanatban.
    Lurvy most pontosan ezt a közelgő pillanatot várta. És amikor pontosan huszonnégy nap, öt óra és ötvenhat perccel a tápanyaggyártól való távozásuk pillanatát követően az aranyspirál fölszikrázott és világítani kezdett, nem tudott magába fojtani egy nagy, megkönnyebbült sóhajtást.
    – Mi az, mi a baj?! – visított föl Wan gyanakvón.
    – Semmi, csak éppen félúton vagyunk – felelte Lurvy, rögtön rögzítve az időpontot a hajónaplóban. – Ez a fordulópont, amit az ember mindig olyan szorongva vár egy hícsí hajó fedélzetén. Ha eléred ezt a felezőpontot úgy, hogy a létfönntartási tartalékaidnak csak a negyedét használtad el, akkor már tudhatod, hogy nem fogy majd el idő előtt, és nem halsz éhen a hazafelé vezető úton.
    Wan láthatóan megsértődött.
    – Hát nem hiszel nekem, Lurvy? Mondtam, hogy nem halunk éhen.
    – Az azért mégiscsak jó, hogy látja is az ember – vigyorgott rá Lurvy, azután lefagyott arcáról a mosoly, mert arra gondolt, vajon mi várhat rájuk ennek az utazásnak a végén!

Így haladtak tovább, élve, ahogyan tudtak, napjában és fejenként legalább ezerszer mászva egymás idegeire. Paul sakkozni tanította Want, hogy figyelmét elterelje Janine felől. A fiú pedig türelmesen – és egyre gyakrabban türelmetlenül – újra meg újra elszajkózta nekik mindazt, amit a Hícsí Mennyországról és annak lakóiról tudott.
    Annyit aludtak, amennyit csak bírtak. A Paulé melletti kifeszített hálózsákban Wan kamasznedvei zubogtak és fortyogtak. Izgett-mozgott és forgolódott a hajó szabálytalanul bekövetkező rándulásaikor, vágyva utána, hogy egyedül lehessen, és azt csinálhassa, amit úgy látszik, társaságban nem szabad… vagy éppenséggel arra vágyott, hogy Janine társaságában legyen, és vele művelhesse azokat a még kellemesebb dolgokat, amelyekről Cingár Jim és Henrietta mesélt neki. Számtalan alkalommal megkérdezte már Henriettától, mi a nő szerepe ebben az együttlétben. Erre a kérdésre mindig válaszolt, még akkor is, ha különben nem volt beszédes kedvében. Viszont a legtöbbször oly módon, ami semmi segítséget nem jelentett a legényke számára. Akárhogyan kezdődtek is a mondatai, csaknem mindig könnyes hangú nyavalygással végződtek, aljas megcsalatásairól a férje és Doris, az a lotyó által.
    Még azt sem tudta egészen biztosan, miben rejlik a fizikai különbség a férfi és a nő között. A látott képek és a hallottak nem adtak róla megfelelő magyarázatot. Az utazás vége felé kíváncsisága legyőzte a civilizáltságát, és könyörögve kérte Janine-t és Lurvyt, hogy akármelyikük, csak mutassa meg neki a maga valóságában. Megígéri, hogy hozzájuk sem ér.
    – És mi a fenének, te szutykos állat? – kérdezte Janine tárgyilagosan. Egyáltalán nem haragudott. Sőt mosolygott. – Várd ki az időt, fiacskám, te is megkapod majd a magad esélyeit.
    De Lurvy nem szórakozott a dolgon, és amikor Wan méltatlankodva elvonult, hosszú beszélgetésbe elegyedett a húgával. Olyan hosszúba, amilyet Janine csak hajlandó volt elviselni.
    – De Lurvy, kedves – mondta végül a lány –, tudom én! Tudom, hogy még csak tizenöt éves vagyok… izé, leszek nemsokára… és Wan sem sokkal idősebb. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad teherbe esnem, többévnyire a legközelebbi orvostól, mindazokkal a lehetséges bonyodalmakkal, amelyek fölmerülhetnek, és nem tudnánk mit kezdeni velük… egyszóval mindezzel tisztában vagyok. Azt hiszed, hogy még mindig csak az a kis kölyökhúgod vagyok! Nos, igazad van. De ugyanakkor a te kis okos kölyökhúgod is vagyok ám! Ha olyasmit mondasz, amire érdemes odafigyelnem, én oda is figyelek. Egyszóval hátrább az agarakkal, kedves Lurvy! – Elégedetten somolyogva odébb lökte magát, és Wan nyomába eredt, majd megfordult és visszasietett, hogy csókot nyomjon Lurvy képére. – Te meg a papa! – dünnyögte. – Néha igazán falra mászik tőletek az ember. De azért mégis nagyon szeretlek benneteket, és Pault úgyszintén.
    Mindez nem kizárólag Wan hibája. Lurvy jól tudta ezt. Mindannyiuknak rendkívül erős volt az illata. Verejtékük és mirigyváladékaik elegendő feromont tartalmaztak ahhoz, hogy akár egy szerzetest is fickóssá tegyenek, nemhogy egy ártatlan kamasz kölyköt! És ez egyáltalán nem Wan rovására írandó, sőt éppen ellenkezőleg! Ha a fiú nem erősködik, nem cipelnek annyi vizet a fedélzetre. És ha nem így tesznek, még koszosabbak és izzadtabbak lennének, mint így, szigorúan kiporciózott szivacsmosakodásaik mellett. Ha jobban meggondoljuk, nagyon is sebtében hagyták maguk mögött a tápanyaggyárat. Payternek végül is igaza volt.
    Nagy meglepetésére Lurvy rádöbbent, hogy valójában hiányzik neki az öreg. Ebben a hajóban teljesen el voltak vágva bárminemű kommunikációs lehetőségtől. Vajon mit csinálhat éppen most? Jól van-e még? Magukkal kellett hozniuk a hordozható biogenerátort… csak az az egy volt belőle, és négy embernek mégiscsak több szüksége lehet rá, mint egynek. De ha jobban megnézzük, ez így nem is igaz, mivel a fedélzeti számítógép híján mozdulatlan, csillogó csomagként hevert, és mindaddig úgy is marad, míg a Hícsí Mennyországból rádiókapcsolatot nem teremthetnek Verával. És vajon időközben mi lesz az apjukkal?
    Az volt a különös az egészben, hogy Lurvy szerette az öreget, és biztos volt benne, hogy az is viszontszereti őt. Minden jelét megadta ennek a szeretetnek, a nyílt szavak kivételével. Legelőször is az ő pénze és lelkesedése tette lehetővé, hogy így csapattá formálódjanak, és nekivágjanak a tápanyaggyárhoz vezető útnak. Ő vásárolta meg a részvételi lehetőségeiket, utolsó fillérjét is összekaparva, no és persze az ambíciói. Már az átjárói elhelyezkedését is az ő pénze tette lehetővé, s amikor a szerencse ellene fordult, az öregnek nem volt hozzá egyetlen rossz szava sem. Legalábbis nem közvetlenül, és közvetve sem nagyon.
    Miután hat hetet eltöltött rajta, Lurvy kezdte otthonosabban érezni magát Wan hajóján. A szagokat, súrlódásokat és más bajokat nem számítva, egész kényelmesnek tűnt a szemében. Legalább annyira, hogy nem jutottak olyan gyakran eszébe az öt karperecét adó Átjáró-őrjáratok. Nagyon kevés jó dolog volt bármelyikben, amire szívesen emlékezhetett. Tizennégy hónapos oda-vissza út azért, hogy körülrepülhessen egy novakitörés által csupaszra égetett bolygót. Valaha talán lehetett is rajta valami. De amikor odaért, nem talált semmit, és a kínzó magánytól már önmagával beszélgetett az egyszemélyes hajón. Ez alaposan elijesztette a magányos utaktól, így a következőre már csak egy háromfős járműben vállalkozott. Az sem volt jobb. Egyik sem volt jobb. Hírnévre tett szert az Átjárónál, kíváncsiság tárgyává lett… harcos versenytárs, aki a legtöbb útra vállalkozott, és a legkevesebb hasznot hozta. Nem hajszolta a népszerűséget, és nem is volt olyan igazán rossz a dolog a legutolsó útjáig.
    Az viszont maga volt a borzalom.
    Még mielőtt célhoz értek volna, valami szörnyűségre ébredt fölszínes, nyugtalan álmából. A nő, akivel a legjobban összebarátkozott, ott lebegett mellette vérbe fagyva, a másik kissé odébb hevert, szintén holtan, a legénység két férfitagja pedig eltorzult képpel üvöltözve élethalálharcot vívott egymással.
    Az Átjáró Konszern szabályai szerint minden utazás bére egyenlő arányban oszlott meg a túlélők között. Útitársa, egy bizonyos Stratos Kristianides nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ezúttal ő lesz az egyetlen túlélő.
    Végül azután mégsem maradt életben. Elvesztette a küzdelmet másik útitársával és Lurvy szeretőjével, Hector Possanbee-vel szemben. A győztes, Lurvy társaságában folytatta az utat, hogy ezúttal se találjanak semmit. Egy csöndesen izzó vörös óriás. Szánalomra méltóan kicsiny, M osztályú kék kísérőcsillagával. Az egyetlen földeríthető bolygó pedig teljesen megközelíthetetlen. Hatalmas, Jupiter-féle, metán légkörrel rendelkező óriásbolygó. Csak az életük árán férkőzhettek volna a közelébe.
    Ezek után Lurvy behúzott farokkal sompolygott vissza a Földre, és még csak kilátása sem volt a folytatásra. Payter tette lehetővé számára az eddigieket is, és nem is gondolt rá, hogy kínálkozhat még számára valamilyen esély. Az a több mint százezer dollár, amennyibe a lánya utazása került az Átjáróig, gyógyíthatatlan sebet ejtett hatvan vagy tán hetven év alatt összekuporgatott megtakarításain. Lurvy maga sem volt vele tisztában, mennyi idejét jelentette ez apjának. És lám, milyen rútul cserbenhagyta! És nemcsak őt. És Lurvy, kedvessége és gyűlölködésének hiánya alapján tényként fogadta el, hogy az öreg valóban szereti a lányát, sőt a jóindulatú, de határozatlan Pault és a csacska kis Janine kölyköt is. Bizonyos értelemben Payter valóban mindannyiukat szerette.
    És mindebből igazán édeskevés haszna származott, gondolta Lurvy.
    Büszkén végigsimított a karkötőin. Igen nagy áron jutott hozzájuk.
    Apja és az előttük álló lehetőségek körül kószáló gondolatai egyáltalán nem voltak könnyűek.
    A szerelmeskedés Paullal segített eltölteni az időt, legalábbis olyankor, amikor biztosak lehettek benne, hogy a fiatalok vagy egy negyedóráig nem leshetik őket. Lurvy számára ez nem volt összehasonlítható Hector szerelmével, azéval a férfiéval, akivel közösen élték túl legutolsó útjukat, a férfiéval, aki meg is kérte, hogy legyen a felesége. A férfiéval, aki fölajánlotta, hogy ismét induljanak útnak együtt, és közösen építsék tovább életüket. Alacsony, széles vállú, mindig tevékeny ember volt, az ágyban valóságos dinamó, kedves és türelmes, ha ő beteg volt, ingerült vagy bánatos… egyszóval százegy oka is volt rá, hogy feleségül menjen hozzá. És valójában csak egyetlenegy, ami ellene szólt. Amikor azon a hajón fölébredt lidérces álmából, Stratos és Hector halálos küzdelmet vívott egymással, és miközben nézte a harcot, Stratos valóban meg is halt.
    Hector úgy magyarázta neki a dolgot, hogy Stratos elvesztette az önuralmát, és mindnyájukat le akarta mészárolni. De ő maga aludt, amikor az összetűzés elkezdődött. A férfiak egyike nyilvánvalóan végezni akart útitársaival.
    De azt sohasem tudhatta meg teljes bizonyossággal, melyikük volt az.
    Akkor kapta tőle a házassági ajánlatot, amikor a helyzet a legnyomorultabb, legkilátástalanabb volt, egy nappal az Átjáró elérése előtt azon a szomorú visszaúton.
    – Mi ketten valóban pompásan illünk egymáshoz, Dorema – mondta neki, miközben karja vigasztalón ölelte át. – Csak mi ketten és senki más. Nem hiszem, hogy ez megfogant volna bennem, körülöttünk a többiekkel. A következő alkalommal biztosan több szerencsével járunk. Egyszóval kérlek, házasodjunk össze!
    Arcát a férfi kemény, meleg, kakaóbarna vállába fúrta.
    – Ezen még gondolkodnom kell, kedvesem – miközben érezte, hogy a Stratos életét kioltó kéz az ő tarkóját simogatja.
    Így azután Lurvy korántsem volt boldogtalan, amikor útjuk végére értek, és az izgalomtól és ijedtségtől reszkető Janine előhívta őt privát kuckójából. A nagy üveges spirált teljesen elborították az éles, tüzes, arany színű fénypöttyök, a hajó bizonytalanul ingadozott egyik oldaláról a másikra. A zavaros, szürke sár eltűnt a képernyőről, a helyét ismét elfoglalták a csillagok. És nem is csak a csillagok. Előttük lebegett egy alaktalan szürkeségén néhol kékes fényfoltokat fölvillantó titokzatos objektum. Alakja citroméra emlékeztetett, lassan forgott a tengelye körül, és Lurvy el sem tudta képzelni, mekkora lehet, amíg rá nem jött, hogy a felülete nem egészen tagolatlan. Kisebb-nagyobb kidudorodások türemkedtek elő belőle itt-ott, amelyek közül a legkisebbekben Átjáró típusú hajókat ismert föl. Egyeseket, Hármasokat, amott pedig egy Ötöst! Ez a citrom biztosan hosszabb, mint egy kilométer. Wan büszkén vigyorogva beletelepedett a középső pilótaülésbe. Fölösleges ruháikkal kipárnázták a kényelmetlen székeket (ez az ötlet eddig sohasem jutott Wan eszébe), és a fiú megragadta az irányítókarokat. Lurvy mindössze annyit tehetett, hogy távol maradt a művelettől. Hiszen Wan volt az, aki egész eddigi életében ezt a manővert gyakorolta. Hanyag hozzáértéssel leszállóspirálba buktatta a hajót, amely lassú keringéssel közelített a kék szemű, szürke „citromhoz”, megcélozta az egyik beállónyílást, dokkolt, leállította a gépeket, és büszkén körültekintett, mintha tapsra várna. Megérkeztek a Hícsí Mennyországba!
    A tápanyaggyár akkora lehetett, mint egy felhőkarcoló, de ez itt egy egész világnak tűnt. Lehet, hogy az Átjáróhoz hasonlóan valaha szintén aszteroida lehetett, de ha így is volt, annyira megmunkálták és átalakították, hogy eredeti állapotának még csak nyoma sem maradt. Tömege több köbkilométerre rúgott. Olyan volt, mint egy forgó hegy. Mennyi fölfedeznivaló! Mennyi megtanulnivaló!
    No és mennyi félnivaló! Hol lopakodva, hol magukat büszkén kihúzva vonultak végig az ősi termeken, miközben Lurvy azt vette észre, hogy szorosan markolja férje kezét. Paul ugyanúgy szorította vissza. Lurvy kényszerítette magát, hogy megfigyelje és megjegyezze a látottakat. A falakat vörösen fénylő vonalak hálózták be. Fejük fölött a már-már otthonos, kékes hícsí fémfelület izzott. A padlón pedig – és ez végre tényleg igazi padozat volt – érezték testük súlyát, igaz, alig tizedannyira, mint a Földön; a sokszögű dombocskák valami talajra emlékeztető anyagot tartalmaztak, amelyben növények tenyésztek.
    – Bogyógyümölcs – szólt hátra Wan büszkén a válla fölött egy csípőmagasságú bokorra mutatva, amelynek smaragdszín levelei között pelyhes termésféleségek tűntek elő. – Megállhatunk és megkóstolhatjátok, ha van kedvetek hozzá.
    – Ne siessük el annyira – intette őket Lurvy. Néhány lépésnyire odébb újabb lugasféle tűnt fel a folyosón, ez alkalommal salátazöld kacsokkal és karfiolra emlékeztető rügyekkel. – Az vajon mi lehet?
    Wan megállt és visszanézett az asszonyra. Arcára volt írva, hogy értelmetlennek tekinti a kérdést.
    – Azok nem jók a megevésre! – kiáltotta ingerülten. – Kóstoljátok meg inkább a bogyógyümölcsöt. Annak egészen kellemes az íze.
    Így hát a kis csapat megállt ott, ahol két vörös csíkos folyosó összefutott, és az egyikük kék színben folytatódott tovább. Lehúzták a bogyógyümölcs szőrös, barnászöld héját, és beléharaptak – először óvatosan, azután növekvő élvezettel. Ezalatt Wan elmagyarázta a Hícsí Mennyország belső szerkezetét. Ezek itt a vörös szektorok, ahol legjobban érezheti magát az ember. Itt van elegendő ennivaló, és kitűnő alvóhelyek vannak. Mellesleg a hajó is itt van, és a Vének sohasem jönnek ide. De talán nem hagyják-e el néha megszokott területüket, hogy csemegézzenek a bogyógyümölcsből? Dehogynem, természetesen azt is megteszik! De – hangja vagy oktávnyira megemelkedett – ide sohasem lépnek be! Ilyesmi még nem fordult elő. Ott vannak, a kék vonalon túl. Most halkabbá és fojtottabbá vált a szava. A Vének gyakran eljárnak ide és a kék világ bizonyos területeire. De az a rész már teljesen halott. Ha a Holt Emberek helyisége nem éppen ott lenne, ő ugyan sohasem lépne be a kék területre. És Lurvy, amint végigtekintett a Wan által mutatott folyosón, megérezte a hihetetlenül ősi kor leheletét. Olyan benyomást keltett benne, mint a Stonehenge, Gizeh vagy éppen Angkor Wat. Arrafelé a mennyezet is halványabban világított, a növények pedig gyérebbek és csenevészebbek voltak. A zöld szín – folytatta Wan – megint csak jó, igaz, nem működik már teljesen megfelelően. A víznyerők például mind bedöglöttek. A növények kiszáradtak. Az aranyszínű pedig…
    Öröme semmivé foszlott, amint az aranyló szektort megemlítette. Ugyanis ott élnek a Vének. Ha néha nem lenne szüksége némi ruházatra vagy könyvekre, ugyan sohasem lépne be az arany világba, bár a Holt Emberek folyton arra biztatják. Semmi kedve sincs találkozni a Vénekkel.
    Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt:
    – De nekünk alighanem mégiscsak meg kell tennünk, Wan.
    – De minek? – visítozott a fiú. – Egyáltalán nem érdekesek!
    Lurvy a karjára tette a kezét.
    – Ugyan mi a baj, Wan? – kérdezte lágyan, közben a legényke arcát fürkészte. Wan minden érzelme azonnal tükröződött az arcán. Soha nem volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában az álcázás képességét.
    – Rémültnek látszol – jegyezte meg Paul.
    – Egyáltalán nem vagyok rémült – tiltakozott Wan. – Ti nem ismeritek ezt a helyet. Egyszerűen semmi érdekes nincs abban, ha behatolunk az arany részbe.
    – De Wan, kedvesem – nyugtatta Lurvy –, a helyzet az, hogy bizonyos kockázatokat is érdemes vállalnunk, hogy minél többet megtudhassunk a hícsíkről. Nem tudom, megmagyarázhatom-e, mindez mit jelent a mi számunkra, de a legkevesebb, amit kaphatunk mindezért, az a pénz. Méghozzá nagyon sok pénz!
    – Fogalma sincs róla, mi az a pénz – szólt közbe Paul türelmetlenül. – Wan! Figyelj ide egy kicsit! A következő az elképzelésünk. Csak annyit árulj el nekünk, hogy mi négyen hogyan deríthetjük föl a legbiztonságosabban az arany folyosókat?
    – Négyesben nem tehetjük! Csak egyetlen személy teheti meg. Méghozzá én! – mondta a fiú kérkedőn. Mérges volt ezúttal, és nem is titkolta. Ez a Paul! Wan vegyes érzelmekkel viseltetett iránta, de ennek a keveréknek a túlnyomó része kedvezőtlen előjelű volt. Wanhez szólva Paul most is óvatosan beszélt, megfontoltan formálta a szavakat. Mintha azt gondolta volna, hogy Wan nem elég értelmes hozzá, hogy megértse. Amikor pedig Janine társaságában volt, Paul folyton ott lebzselt körülöttük. Ha Paul az emberiség hímnemű felének mintapéldánya, akkor ő egyáltalán nem büszke, hogy szintén közülük való. – Már rengetegszer jártam az arany részen – kérkedett –, könyvekért, bogyógyümölcsért vagy éppen csak azért, hogy meglessem az ostoba tevés-vevésüket. Olyan mulatságosak! De tudjátok, nem is teljesen buták. Én biztonságosan odamehetek. Egy személy megteheti. Talán még kettő is, de ha valamennyien odatódulunk, egész biztosan észrevesznek.
    – És akkor mi lesz? – kérdezte Lurvy.
    Wan védekezőn megvonta a vállát. Valójában nem tudta a választ erre a kérdésre. Csak annyira emlékezett, hogy ez a lehetőség félelmet ébresztett az apjában.
    – Egyáltalán nem érdekesek! – ismételte meg, ellentmondva az imént elhangzottaknak. Janine megnyalta az ujjait, és az üres gyümölcshéjakat a bokor tövébe dobta.
    – Ó, ti emberek! – sóhajtotta. – Teljesen lehetetlenek vagytok! Wan! És meddig jönnek el ezek a Vének?
    – Az arany rész széléig. Néha belépnek a zöldbe vagy a kékbe.
    – Nos, ha annyira szeretik ezt a bogyógyümölcsöt, és te tudod, hová járnak, hogy szedjenek belőle, akkor egyszerűen miért nem helyezel el ott egy kamerát? Akkor mi láthatjuk őket, miközben ők nem látnak bennünket.
    Wan győzedelmesen fölrikoltott:
    – Hát persze! Látod, Lurvy? Egyáltalán nem szükséges odamennünk! Janine nagyon helyesen beszél, csak… – tétován a lány felé fordult. – Janine! Mi az, hogy kamera?

Amint továbbhaladtak, Lurvynak minden alkalommal össze kellett szednie magát, ha egy kereszteződéshez értek, nem tudta megállni, hogy hosszan be ne lessen mindegyik folyosóba. De nem hallottak semmit, és nem tapasztaltak semmi mozgást. Nyugalom volt mindenütt, mint amikor legelőször a tápanyaggyár területére léptek. És pontosan olyan ijesztő. Vagy még ijesztőbb. A mindegyik falon fénylő csíkok, a rendszertelenül szétszórt növénycsomók, és mindenekfölött az a lehetőség, hogy valahol a közelben eleven hícsík tartózkodnak. Miután valóban elhelyeztek egy kamerát egy bokor tövében, ahol a zöld, kék és aranyszínű csíkok összefutottak, Wan elcipelte őket abba a helyiségbe, ahol Holt Emberek „éltek”. Ez volt a leglényegesebb: hozzáférni ahhoz a rádióhoz, amelynek segítségével ismét kapcsolatot teremthetnek a világ többi részével. Akkor is, ha ez jelen helyzetükben csupán a tápanyaggyár zegzugait fürkészve járó öreg Paytert jelenti számukra. Ha ezt nem tudják elérni, morfondírozott magában Lurvy, akkor semmi értelme annak, hogy tovább itt maradjanak. Akkor vissza kell menniük a hajójukhoz, hogy hazatérjenek. Mit sem ér az olyan fölfedezés, amelyről nem számolhatnak be az embereknek!
    Wan tehát, a Vénektől való távolodás arányában, egyre bátrabban átkalauzolta őket egy zöld vonalon, jó néhány kék szinten, míg oda nem értek egy terjedelmes kék ajtó elé.
    – No, lássuk csak, rendesen működik-e – mondta fontoskodva, és rálépett az ajtó előtt húzódó fémküszöbre. A szerkezet megremegett, szusszantott, majd nyikorogva föltárult előttük. Wan önelégülten beljebb tessékelte őket.
    Ez a hely látszott a legkevésbé emberinek. Legalábbis nagyon különös volt. Igaz, volt némi „emberszaga”, mivel Wan oly sok időt töltött ott eddigi rövid életében. Lurvy átvette Paultól az egyik minikamerát, és gondosan a vállára illesztette. Az aprócska gépezet surrogva továbbította a szalagot lencséi előtt, és fölvette a nyolcszögletű helyiség képét, benne három ék alakú hícsí ülőalkalmatossággal (kettő törött volt közülük) és az idegenek gépezeteivel teli, piszokfoltos falakkal, amelyek különböző színekben pompáztak. A falak mögül halk, alig érzékelhető zajok, kattanások és zizzenések hallatszottak. Wan széles mozdulattal intett az egyik fal felé.
    – Odabent – mondta –, ott laknak a Holt Emberek. Ha ugyan az ő esetükben helyes az a kifejezés, hogy „laknak” – tette hozzá viccelődve.
    Lurvy a kamerát az ülésekre, az előttük sorakozó bütykös gombokra és a piszkos fal alatt álló karmos-kupolás objektumra irányította. A szerkezet körülbelül mellmagasságig ért, és a mozgathatóságát biztosító puha, lapos hengereken nyugodott.
    – Áruld el, Wan, mi lehet az ott?
    – Az az, amivel a Holt Emberek néha elfognak engem. De nem használják túl gyakran – motyogta a fiú. – Nagyon öreg szerkezet. Ha netán elromlik, egy örökkévalóságba telik, mire megjavítja magát.
    Paul aggodalmas képpel megszemlélte a masinát, majd óvatosan távolabb húzódott tőle.
    – Kapcsold be a barátaidat, Wan – rendelkezett.
    – Természetesen. Nem nagy dolog – hencegett a legényke. – Figyeljetek meg jól, és magatok is meg tudjátok csinálni. – Hanyagul az egyetlen ép „székre” vetette magát, és széles vigyorral a gombok felé fordult. – Nos, téged idézlek meg, Cingár Jim – jelentette ki, és megnyomkodta a megfelelő billentyűket. A szutykos falon különféle fények villantak föl, majd megállapodtak. Wan megszólalt: – Cingár Jim, ébredj! Van itt valaki, aki beszélni akar veled.
    Néma csönd.
    Wan elvicsorodott, válla fölött hátrapillantott a többiekre, majd keményebben kiáltotta:
    – Cingár Jim! Válaszolj azonnal! – Összecsücsörítette az ajkát, és hegyesen a falra sercintett. Lurvy most ismerte föl a piszokfoltok eredetét, de nem szólt semmit.
    Valahol a fejük fölött megszólalt egy fáradt hang:
    – Helló, Wan!
    – Mindjárt jobb – nyerítette Wan, a mögötte állókra pillantva. – Ide figyelj, Cingár Jim! Mesélj valami érdekeset a barátaimnak, különben újból leköplek!
    – Szeretném, ha valamivel tiszteletteljesebb lennél – sóhajtotta a hang –, de azért nagyon jól van. Nos, lássuk csak! A Saiph csillag kilencedik bolygóján létezik egy ősrégi civilizáció. Uralkodó rétegét a pöcések osztálya alkotja, akik csak azoknak az állampolgároknak a házából takarítják el az ürüléket, akik becsületesek, szorgalmasak, kellően értelmesek, és sohasem mulasztják el az adók befizetését. Legfőbb ünnepük alkalmával, amelyet Szent Guatama napjának neveznek, minden családban a legfiatalabb szűz napraforgóolajban megmosakszik, egy szem mogyorót szorít a fogai közé, azután szertartásosan…
    – Cingár Jim! – szakította meg Wan. – Ez egy igaz történet?
    Szünet.
    – Átvitt értelemben igaz – mormolta Cingár Jim morcosan.
    – Hogy te milyen bolond vagy! – utasította rendre Wan a Holt Embert. – Szégyellem magam miattad a barátaim előtt. No, figyelj csak ide! Itt van Dorema Herter–Hall, akit Lurvynak kell szólítanod, és a húga, Janine Herter. És itt van Paul is. Üdvözöld őket szépen!
    Hosszú szünet.
    – Hát más eleven emberi lények is tartózkodnak itt? – kérdezte a hang kételkedő hangsúllyal.
    – Ebben a pillanatban mondtam, hogy igen!
    Ismét, még hosszabb szünet.
    – Akkor isten veled, Wan! – mondta a hang, és többé nem volt hajlandó megszólalni, bármilyen hangosan parancsolta is neki a fiú, vagy akármilyen dühödten köpködte a falat.
    – Krisztusom! – dörmögte Paul. – Mondd, mindig így viselkedik?
    – Neem! Nem mindig! – visította Wan. – De az is előfordul, hogy még rosszabb. Talán hívjam elő nektek valamelyik másikat?
    – Azok talán jobbak?
    – Nos, nem – ismerte el Wan. – Még Cingár Jim közöttük a legkülönb.
    Paul reményvesztetten behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Lurvy felé vetett egy pillantást.
    – Hogy ez milyen vérfagyasztóan csodálatos – mondta. – Tudjátok, milyen gondolat fogalmazódik meg bennem? Lassan kezdem elismerni, hogy apátoknak igaza volt. Ott kellett volna maradnunk a tápanyaggyárban.
    Lurvy mély lélegzetet vett.
    – De hát nem maradtunk ott – mutatott rá az igazságra. – Éppenséggel itt vagyunk. Szánjunk rá negyvennyolc órát, azután… azután döntsük el, mit tegyünk.
    Sokkal hamarabb, mint a kiszabott negyvennyolc óra lejárt volna, eldöntötték, hogy maradnak. Legalábbis egy darabig. Túlságosan sok minden volt ebben a Hícsí Mennyországban ahhoz, hogy csak úgy elszeleljenek.
    A leglényegesebb most az volt, hogy kapcsolat létesüljön közöttük és Payter között az FTL rádió segítségével. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze Wantól, vajon az ellenkező irányban is érvényes-e az a lehetőség, hogy a tápanyaggyárból „fölhívja” a Hícsí Mennyországot. Most pedig kiderült, hogy erre képtelen. Oka sem volt rá, hogy valaha is megpróbálja, hiszen ott soha nem volt senki, aki válaszolhatott volna a hívására. Lurvy rávette a húgát, hogy segítsen neki kihordani az élelmet és egynémely létfontosságú dolgokat a hajóból, egész idő alatt elkeseredéssel és depresszióval küszködve, és visszatérve Paul büszke és Wan diadalittas tekintetével találkozott. Megteremtették a kapcsolatot!
    – Hogy van apa? – érdeklődött Lurvy nyomban.
    – Ó, szóval az apád? Teljesen rendben van – mondta Paul. – Kissé morcosnak tűnt, de gondold csak meg, a bezártság érzése… legalábbis gondolom. És érkezett legalább egymilliónyi üzenet. Sebes adásban közvetítette őket, és mindet szalagra vettem. Legalább egy hétbe belekerül, mire valamennyit lejátsszuk. – Ezután beletúrt a Lurvy és Janine által összehordott holmiba, míg meg nem találta a keresett szerszámokat. Egy digitális képtovábbító fabrikálásán fáradozott, a csupán hangközvetítésre alkalmas FTL rádió alkatrészeinek fölhasználásával. – Most még csak különálló kockákat továbbíthatunk – mormolta, szemét le nem véve a képrögzítő berendezésről. – De ha elég hosszú ideig itt maradunk, összehozhatok egy folyamatos adót is. Addig is rendelkezésünkre áll a hangkapcsolat… Az öregúr különben csókoltat benneteket.
    – Ezek szerint jó darabig itt maradunk még – találgatta Janine. Nővére jóváhagyólag bólogatott. – Wan? Hol aludjunk?
    Mialatt Paul a hírközlési rendszer megteremtésén munkálkodott, Wan és a két nő összehordta a létfenntartáshoz szükséges legfontosabb dolgokat a piros falú folyosókra nyíló helyiségek egy csoportjába. Wan büszkén mutogatta nekik a megfelelő helyeket. Voltak ott falból kihúzható fekvőhelyek, jóval nagyobbak, mint a hajó fedélzetén, gyakorlatilag elég hosszúak ahhoz, hogy még Paul is alhasson rajtuk, ha nincs kifogása a térde fölhúzása ellen. Akadt egy mellékhelyiség is, igaz, nem egészen emberi használatra tervezve. Legalábbis nem a legmodernebb emberi kultúra igényeinek megfelelő. A rendszer alapját egyszerűen a padozatba vágott, fényes fémnyílások jelentették, akár a kelet-európai illemhelyek esetében. Sőt még valami fürdőszobafélét is találtak. Átmenetet képezett valami tocsogó és vályú között, olyasmivel fölszerelve, ami legjobban egy zuhanyrózsára emlékeztetett, mögüle előtörő parányi vízeséssel. Amikor oda beléptek, fölmelegített víz permetezett rájuk. Utána valamennyien jóval kellemesebben illatoztak. Ami Want illeti, ő hivalkodóan gyakran fürdött, néha már azelőtt hozzákezdett a következő tisztálkodáshoz való nekivetkőzésnek, hogy az előző zuhanyozás nedvessége megszáradt volna a tarkóján. Szappant persze nem használt. Cingár Jim mondta neki, hogy a fürdés a jól nevelt emberek szokása. Különben az is hatott rá, hogy Janine szintén rendszeresen mosakodott. Lurvy csöndesen elnézte őket, és eszébe jutott, mennyit kellett küszködnie a húgával, hogy megfelelően tisztálkodjon a Földről való fölszállást követő hosszú utazás során, de nem szólt semmit.
    Pilóta és ennélfogva kapitány lévén, Lurvy az expedíció vezetőjének tekintette magát. Kijelölte Pault az összeköttetés megteremtésére a tápanyaggyárban maradt apjával, Wan segítségét biztosítva számára a Holt Emberek szolgálatainak igénybevételét illetően. Kijelölte húgát, hogy saját maga és Wan segítségével lássa el a házimunkákat, például ruháik kimosását a tocsogóvályúban. Kijelölte Want, hogy bárki éppen ráérő társaságában derítse föl és filmezze le a Hícsí Mennyország biztonságos részeit, hogy Payter közvetítésével a Földre továbbíthassák a megtudottakat. Wan kísérője e munka közben a legtöbbször persze Janine volt. Ha éppen valaki más is ráért, a fiatalok kíséretéül szegődött, de erre ritkán kerülhetett csak sor.
    Janine egyik eshetőség ellen sem emelt kifogást. Még nem szabadult meg véglegesen a Wan társaságában érzett feszültségtől, és nem is nagyon igyekezett a kapcsolat továbbfejlesztésére, kivéve azokat az eseteket, amikor óvatlanul megérintették egymást. Vagy amikor észrevette, hogy a fiú meredten bámulja őt. De fantáziálása és álmodozása még ilyenkor is csaknem olyan tisztességes volt, mint a várható következő lépés, legalábbis a pillanatnyi helyzetben. Eljátszadozott a Holt Emberekkel, elnyámmogott a barna héjú, zöld belsejű bogyógyümölcsökön, elvégezte a rábízott háztartási munkát, és türelmesen várta, hogy nőjön még egy kicsit.
    Alapvetően senki sem tiltakozott Lurvy vezető szerepe ellen, mivel gondosan ügyelt arra, hogy olyan feladatokat tűzzön ki, amelyeket a jelöltek amúgy is szívesen megcsinálnának, és ezáltal rámaradhatott a nyomatékos – Paytertől és a távoli Földről származó – utasítások és rendelkezések feldolgozásának munkája.
    A kommunikációs rendszer távolról sem volt kielégítő. Lurvy nem méltányolta fedélzeti „Verájuk” igyekezetét, míg nem kényszerült a segítsége nélkül boldogulni valahogy. Eleinte nem tudott vele sürgős üzeneteket küldetni, vagy rávenni „őt” arra, hogy tartalmuk alapján válogassa szét az érkezetteket. Ezúttal semmiféle számítógép nem állt rendelkezésére, kivéve azt a túlterheltet, amelyet saját fejében hordozott. Az üzenetek valahogy ukmukfukk érkeztek be, s amikor válaszolt rájuk, vagy beszámolókat küldött le a földi reléállomásra, egyáltalán nem lehetett benne biztos, hogy azok pontosan a kívánt helyre érkeznek.
    Úgy látszott, hogy a Holt Emberek nem többek leolvasható, bizonyos mértékig kommunikációképes, de mégis korlátozott memóriáknál. Az áramköreik ráadásul alaposan összekuszálódtak a kényszerű kísérletezések során, amikor a tápanyaggyárral való kapcsolatteremtésre kívánták fölhasználni őket, ami egyébként sohasem tartozott a feladataik közé. (Hanem tulajdonképpen mi is lenne az ő igazi feladatuk? És ki bízhatta meg vele őket?) Wan egy darabig pózolt és blöffölt a szakértő szerepében, de végül is szerencsétlen képpel bevallotta, hogy a halottak semmiképpen sem hajlandók arra, amire szerinte eredetileg szánták őket. Egyszer-egyszer megpróbálkozott azzal, hogy megszólaltassa Cingár Jim, Henrietta vagy éppen egy Willard nevű volt angoltanár hangját. Egyszer még egy korábban sohasem hallott hangra is rábukkant, amely reszketegen és suttogva, a hallásküszöb határán motyogott valami zagyva értelmetlenséget.
    – Menj az aranysávba – sápítozott Henrietta hisztérikusan, mint mindig, és átmenet nélkül rátelepedett Cingár Jim vaskos tenorja:
    – Vigyázz, még megölnek! Nem kedvelik a kitaszítottakat!
    Mindez eléggé ijesztően hangzott. Különösen Wan azon állítása nyomán, hogy mindig is Cingár Jim volt a legkövethetőbb a Holt Emberek közül. Lurvy elcsodálkozott, hogy nem rémültebb, mint amilyen, de annyi ijesztő és megrázó élményben volt már része, hogy egészen hozzájuk szokott. Valahogy egyébként az ő belső áramkörei is összezagyválódtak.
    No és az üzenetek! Az egyik, viszonylag tiszta ötperces adásszakaszban Paul vagy tizennégy órányit rögzített belőlük. Utasítások odalentről: „Számoljanak be az átjáróhajó irányítórendszerének pontos beállításáról! Kíséreljenek meg beszerezni minél több hícsí/vén szövetmintát! Fagyasszanak le és tároljanak levél-, termés- és szármintákat a bogyógyümölcsökből! Legyenek maximálisan óvatosak! …” Azután vagy féltucat személyes üzenet az apjától: nagyon magányosnak érzi magát; rosszul érzi magát; nem részesülhet megfelelő orvosi ellátásban, mivel ők magukkal vitték a hordozható bioregenerációs egységet; már az idegeire mennek a Földről érkező végrehajthatatlan utasítások. Tájékoztató közlemények a Földről: első beszámolóik megérkeztek, elemezték és értelmezték őket, s ezek alapján most követendő, mindenképpen követendő programokat ajánlanak nekik. Próbálják meg felgöngyölíteni Henrietta kozmológiai jelenségekkel kapcsolatos ismereteit; fedélzeti „Verájuk” már tett erre némi kísérletet, de az odalenti „Vera” nem vehette az éppen megfelelő időpontban, az öreg Payter pedig nem rendelkezik kellő asztrofizikai ismeretekkel ahhoz, hogy föltehesse a megfelelő kérdéseket, ezért ez a feladat is rájuk hárul. Valamennyi Holt Embert ki kell kérdezniük az Átjáróval és a hozzá kapcsolódó küldetéseikkel összefüggő emlékeikről, föltéve, hogy egyáltalán emlékeznek még valamire. Próbálják meg kideríteni, mi módon válhattak valóságos földerítők konzervált számítógépes programokká; meg kell próbálniuk… egyszóval az égvilágon mindent meg kell kísérelniük. Mégpedig mindent egyszerre. És e feladatok közül csaknem mindegyik végrehajthatatlan volt! Szövetmintákat a hícsíktől! Abszurdum! Amikor egy-egy üzenet világosan érthető, személyes és világos jelentésű volt, Lurvy rögzítette.
    Egyik-másik még meglepetéseket is tartalmazott. A Janine levelezőpajtásaitól származó bárgyú üzenetek és a Trish Bover lehetséges földi maradványai iránti már-már beteges érdeklődő kérdések között volt egy személyesen Lurvynak szóló üzenet is a nevezetes Robinette Broadhead részéről:
    Dorema! Tudom, úgy érzi, összecsapnak feje fölött a hullámok. Egész küldetésük kezdettől fogva fontos és kockázatos volt, most pedig kiderül, hogy vagy milliószor fontosabb és kockázatosabb. Annyit várok el csupán, hogy megtegyenek minden maguktól telhetőt. Ahhoz nincs hatalmam, hogy fölülbíráljam az Átjáró Konszern döntéseit. Nem változtathatom meg expedíciójuk rögzített célkitűzéseit. De szeretném, ha tudná, hogy az oldalukon állok. Derítsenek föl mindent, amit tudnak! De ne menjenek olyan messzire, ahonnan már nincs visszatérés. Én pedig mindent megteszek, hogy olyan nagylelkű és bőkezű jutalomban részesüljenek, amilyet joggal elvárnak. Ezt komolyan mondom, Lurvy! Szavamat adom rá.
    Különös és furcsán megható volt ez az üzenet. Az is meglepetés volt Lurvy számára, hogy Broadhead ismeri a becenevét. Nem voltak éppen bizalmas kapcsolatban egymással. Amikor családjával együtt elbeszélgettek velük a tápanyaggyár-expedíció kapcsán, jó párszor találkoztak Broadheaddel. De kapcsolatuk az alattvaló és az uralkodó kapcsolata maradt, nem alakult ki mellette számottevő személyes barátság. Még csak nem is kedvelte különösebben a férfit. Igaz, eléggé kedves és barátságos volt, egy nagyvonalú, fesztelen modorú multimilliomos, de fogához vert minden egyes dollárt, és rajta volt a szeme minden vállalkozásának bármely fejleményén. Lurvy számára nem volt nagy öröm, hogy egy szeszélyes pénzmágnás alkalmazottja lehet.
    Az is az igazsághoz tartozik, hogy bizonyos előítélettel várta a találkozásaikat. Már azelőtt is hallott Robinette Broadhead felől, mielőtt bármely személyes szerepe lett volna az életében. Az Átjáró aszteroidáján és hajóin töltött szolgálat idején egyszer egy háromfős hajóval indultak útnak, amelynek fedélzetén velük volt egy idősebb asszony is, aki egyszer régebben Gelle-Klara Moynlin társaságában is utazott. Ettől a nőtől hallott Lurvy Broadhead legutolsó útjáról, arról, amely végül multimilliomost csinált belőle. Volt némi zavar a körül az expedíció körül. Az utazás alatt kilencen pusztultak el, Broadhead bizonyult az egyetlen túlélőnek. Az áldozatok egyike volt Klara Moynlin is, akivel (az idős asszony beszámolója szerint) Broadhead szerelmi viszonyban volt. Lehetséges, hogy Lurvy érzelmeit befolyásolta az az eset, amikor az ő legénységükből haltak meg annyian. Aggályai azért valóságosak voltak…
    A Broadhead-expedíció esetében az a legkülönösebb, hogy a „meghaltak” szó talán nem is a legmegfelelőbb az áldozatokat illetően. Ez a Klara a többiekkel együtt egy fekete lyuk fogságába esett, talán még most is ott vannak, sőt életben maradtak… a lelassult idő rabjai, s meglehet, hogy csak alig pár órát öregedtek az azóta eltelt évek alatt.
    Vajon mi lehet tehát Broadhead Lurvynak szóló levelében a rejtett üzenet? Talán arra biztatja őket, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan hatolhatnának be Gelle-Klara Moynlin „börtönébe”? És vajon ő maga tisztában van-e ezzel? Lurvy nem tudhatta, viszont első ízben gondolt munkaadójukra mint eleven emberi lényre. Valahogy megható volt a fölismerés. Ettől ugyan nem csökkent Lurvy félelme, de talán valamivel kevésbé érezte magányosnak magát. Amikor a legutóbb készült fölvételcsomagot elvitte Paulhoz, a Holt Emberek termébe, hogy gyorsszalagra vegye és leadja, amint lehet, átkarolta és magához szorította a férfit, annak nem csekély meglepetésére.

Amikor Janine a Wan társaságában végrehajtott földerítőút végeztével szintén visszatért a Holt Emberek szobájához, valami azt sugallta neki, hogy óvatosan mozogjon. Bekukucskált úgy, hogy véletlenül se vegyék észre, és megpillantotta, amint sógora és nővére kényelmesen üldögél a falnak támaszkodva, fél füllel hallgatva a Holt Emberek zagyva locsogását, másrészt elmerülve valami bizalmas beszélgetésben. Visszafordult, mutatóujját a szájára téve, odébb vonszolta Want.
    – Azt hiszem, most egyedüllétre vágynak – magyarázta. – Különben is elfáradtam. Tartsunk egy kis szünetet!
    Wan megvonta a vállát. Pár lépésnyire onnan találtak egy megfelelő zugot a folyosók egyik kereszteződésében, ahol a fiú elszántan letelepedett a lány mellé.
    – Éppen párosodnak? – kérdezte.
    – Ejnye, Wan! Neked mindig csak azon az egy dolgon jár az eszed! – De Janine nem vette rossz néven ezt, és hagyta, hogy a fiú közelebb húzódjon hozzá. Egészen addig, míg a legényke keze rá nem kúszott a mellére. – Kotródj onnan! – suttogta a lány lágyan.
    A fiú visszahúzta a kezét.
    – Ugyan, Janine, miért vagy ilyen földúlt? – kérdezte Wan pöffeszkedve.
    – Szállj le rólam, kérlek! – De amikor a fiú pár milliméternyire eltávolodott tőle, Janine apró mozdulatokkal ismét közelebb húzódott hozzá. Azzal teljesen tisztában volt, hogy a fiú kívánja őt, és közben arra is gondolt, hogy ha valami bekövetkezne, amiként nyilvánvalóan előbb-utóbb be is következik, arra akkor kerüljön sor, amikor ő maga is akarja. Az elmúlt, csaknem két hónap alatt Wan elérte, hogy megkedvelje őt, sőt meg is bízzon benne – a többi pedig várhat még egy kicsit! Mindeközben Janine valójában élvezte a fiú közelségét. Még akkor is, ha undok volt.
    – Nem tisztességesen játszol! – panaszkodott például.
    – Ugyan mire megy ki a játék itt, az isten szerelmére?!
    – Beszélned kellene Cingár Jimmel – jelentette ki Wan szigorúan. – Majd ő jobban megmagyarázza neked, mi a legjobb stratégia a fajfenntartási küzdelemben. Azt teljesen világosan megmagyarázta nekem, mi lehet ebben a férfi szerepe, ennélfogva biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel vehetek részt a versenyben. A te szereped természetesen egészen más. Alapvetően az a véleményem, hogy részedről az lenne a legjobb, ha hozzájárulnál ahhoz, hogy közösüljek veled.
    – Igen, ezt már említetted. Tudod, mi a helyzet, Wan? Túlságosan sokat dumálsz!
    A fiú egy pillanatra tétován elhallgatott. Nem tudta, mivel védekezzen ezzel a váddal szemben. Eddigi életében a leggyakrabban, csaknem kizárólagosan előforduló érintkezési lehetőség a beszéd volt. Most fölidézte magában mindazt a sok zagyvaságot, amit Cingár Jimtől megtanult, és nyomban fölvillanyozódott a tekintete.
    – Ahá, most már értem! Először inkább csókolózni akarsz! – kiáltotta.
    – Nem! Nem akarok csókolózni! És különben is, vedd le a térded a hólyagomról!
    Kényszeredetten elengedte a lányt.
    – Janine – próbált magyarázkodni –, a közvetlen kapcsolat nagyon lényeges a szerelem szempontjából. Ez egyformán igaz az alacsonyabb rendű létformákra és a miénkre egyaránt. A kutyák szaglásszák egymást. Az emberszabásúak tetvészkednek. A hüllők egymás köré fonódnak. Még a rózsahajtások is az anyanövény körül csoportosulnak, mondja Cingár Jim, bár azt nem hiszi, hogy ez valamiféle szexuális megnyilvánulás lenne. De te elveszítheted a fajfenntartási küzdelmet, ha nem vigyázol, Janine.
    A lány fölvihogott.
    – Ugyan kivel szemben? Talán a vén, halott Henriettával? – De a fiú elszontyolodott, a lány pedig megsajnálta őt. Fölemelkedett, és eléggé szigorúan kijelentette: – Meglehetősen rossz gondolatokat forgatsz a fejedben, tudsz róla? A legutolsó dolog, amit kívánok, ha egyszer netán sor kerülne a te vacak párosodásodra, az az, hogy egy ilyen nyavalyás helyen megfoganjak.
    – Megfoganjál?
    – Teherbe essek – magyarázta a lány. – Megnyerjem azt a vacak fajfenntartási küzdelmet. Kiüssem magamat! Ó, Wan – folytatta a fiú feje tetejét simogatva –, neked sejtelmed sincs róla, mire megy ki a játék. Én biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb a lelket is kipárosodjuk egymásból, esetleg még össze is házasodunk vagy valami ilyesmi, és olyan fényesen megnyerjük a jó öreg fajfenntartási küzdelmet, hogy még! De ebben a pillanatban csak egy taknyos orrú kölyök vagy, és az vagyok én magam is. Te nem a fajfenntartásra vágyakozol. Te egyszerűen szerelmeskedni akarsz.
    – Nos, ez is igaz, igen… viszont Cingár Jim azt mondja…
    – Elhallgatnál arról a Cingár Jimről?! – Ezzel Janine fölállt, és egy pillanatra rámeredt, majd kényeskedve kijelentette: – Tudod mit? Én most visszamegyek a Holt Emberek termébe. Te meg inkább olvass el valami könyvet, az majd lehűt egy kicsit.
    – Tiszta hülye vagy – vicsorgott a fiú. – Itt nincs egy könyvem sem, sem olvasógépem.
    – Ó, te jóságos isten! Akkor vonulj el valahová, és adj neki, míg jobban nem érzed magad!
    Wan fölpillantott a lányra, majd le, frissen mosott tunikájára. Nem volt rajta kidudorodás, csak egy lassan terjedő nedves foltocska. Elvigyorodott.
    – Azt hiszem, arra most már nem lesz semmi szükség – mondta csöndesen.

Mikorra visszaértek, Paul és Lurvy már nem turbékolt, mint valami fészkelő galambpár, de Janine valahogy megérezte, hogy a szokásosnál jobban megvannak egymással. Amit Lurvy érzett Janine és Wan körül, nehezebben volt meghatározható. Elgondolkodva nézett rájuk, fontolgatta, hogy megkérdezi, mi jár a fejükben, de lemondott róla. Paul a maga részéről inkább azzal volt elfoglalva, mit fedeztek föl legutoljára. Fölkiáltott:
    – Hé, gyerekek, ide figyeljetek! – Beütötte Henrietta hívószámait, megvárta, míg panaszos hangján „helló”-t köszön, majd megkérdezte tőle: – Ki vagy te?
    A vékony hang megerősödött.
    – Számítástechnikai analóg vagyok! – mondta határozottan. – Amíg éltem, Mrs. Arnold Meacham volt a nevem, hetvennégyes pálya expedíció, tizenkilences nap. Bakkalaureátust és mesterfokozatot nyertem a Tulane egyetemen, a pennsylvaniai egyetemen doktoráltam, szűkebb szakterületem az asztrofizika. Utazásunk huszonkettedik napján dokkoltunk egy objektumon, ahol annak lakói foglyul ejtettek bennünket. Halálom pillanatában harmincnyolc éves voltam, két évvel fiatalabb, mint… – itt a hang megremegett – mint Doris Filgren, a pilótánk, aki… – újabb remegés – akivel a férjem, úgy tűnt… akivel viszonya volt… aki… – A hang ekkor keserves zokogásba fulladt, mire Paul lekapcsolta.
    – Nos, nincs tovább – mormolta –, de ez is csak valami. Vén bolond Veránk kihámozott valami igazságmagot a locsogásából. És nemcsak a maga vonatkozásában. Szeretnéd tudni az anyád nevét, Wan?
    A fiú kitágult szemmel meredt rá.
    – Az anyám nevét?! – kiáltotta.
    – Vagy bárki másét. Cingár Jimét például. Ő tulajdonképpen a légierő vénuszi pilótája volt, aki az Átjáróhoz, onnan pedig ide került. Az igazi neve James Cornewell. Willard angoltanár volt. A diákpénztárból sikkasztott némi pénzt, hogy megfizethesse az Átjáróhoz vezető útját, amiben természetesen nem sok örömét lelte. A legelső útja azonnal ide vezetett. Az odalenti kapcsolat föltáróprogramot szerkesztett Vera számára, amin egész idő alatt dolgozott, és… rosszul érzed magad, Wan?
    A fiú lázasan nyalogatta az ajkát.
    – Az anyám neve? – ismételgette.
    – Ó, sajnálom! – Paul emlékeztette magát rá, hogy gyengédnek kell lennie. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a kérdés Wan érzelmeit is érintheti. – Az ő neve Elfega Zamorra volt. De úgy tűnik, nem tartozik a Holt Emberek közé, Wan. Azt nem tudom, miért. Az apád pedig… nos, ez elég érdekes dolog. A nemzőatyád meghalt, még mielőtt anyád ideért. Az, akiről beszélsz, bizonyára valaki más lehetett, de fogalmam sincs róla, ki. Te legalább sejted, mi lehet e mögött? – Wan megvonta a vállát. – Arra gondolok, hogy anyád és… talán mostohaapádnak nevezhetnéd… vajon miért nincs a „betároltak” között? – Wan tanácstalanul széttárta a karját.
    Lurvy ekkor közelebb húzódott hozzájuk. Szegény kölyök! Elszontyolodását érezve, a fiú vállára tette a kezét, és így szólt hozzá:
    – Gondolom, ez elég komoly megrázkódtatás számodra, Wan. Biztos vagyok benne, hogy később sokkal többet kideríthetünk. – Ezzel odaintett a valaha üres helyiséget megtöltő felvevők, lejegyzők és lejátszók seregére. – Amit csak földerítünk, azonnal továbbítjuk a Földre. – A legényke ráemelte a tekintetét, de nem túl sok megértés tükröződött benne, miközben Lurvy megpróbálta megmagyarázni neki a földi információ-földolgozó hatalmas rendszer lényegét, azt, hogyan elemzi rendszeresen, veti össze és értelmezi a Hícsí Mennyországból származó közlemények legkisebb morzsáit is, nem is szólva a tápanyaggyárból és más forrásokból érkező adatok tömkelegéről. Végül Janine közbeszólt:
    – Ugyan, hagyd őt békén! Szegény mindent megért – tette hozzá bölcsen. – Csak hagyd, hogy eméssze a dolgokat egy darabig. – Beletúrt a fölhalmozott élelmiszercsomagok közé, míg nem talált egy halványzöld színűt, és közben hányavetin odavetette: – Különben mi lehet ez a csipogó zaj?
    Paul fölfigyelt, majd odaugrott szerkentyűinek halmazához. A kameráikhoz illesztett monitor halk „bip-bip-bip” hangokat hallatott. Magában zsörtölődve úgy fordította a képernyőt, hogy valamennyien láthassák.
    Az a kamera volt, amelyet a legközelebbi bogyógyümölcsbokornál hagytak, hogy nyugodtan közvetítse a változatlan képet, és csak akkor adjon riasztójelzést, ha valami mozgást észlel.
    Ez most bekövetkezett. Egy arc bámult rájuk a képernyőről.
    Lurvy rémülten összerezzent.
    – Egy hícsí! – lihegte.
    De ha így is volt, az az arc nem úgy nézett ki, mintha egy galaxist meghódítani képes értelem rejtőzne mögötte. Úgy látszott, hogy négykézláb állva, aggodalmasan szemléli a kamerát, mögötte pedig négy-öt hasonló fizimiska bukdácsol. Az arcnak nem volt álla. Homloka göndör fürtök alól indult. A képén több volt a szőr, mint a koponyáján. Ha taraj húzódott volna rajta, leginkább úgy nézett volna ki, mint egy gorilla. Mindent összevetve nem állt messze a Wan leírása alapján készült számítógépes ábrától, csak valamivel durvább, állatszerűbb volt a külseje. De mégsem volt állat. Amint az arc egy kissé félrefordult, Lurvy megpillantotta, hogy a bokor körül csoportosuló többiek valami olyasmit viselnek, amit az állatok maguktól sohasem: fel voltak öltözve. Még szabása is volt a viseletüknek, az anyagra színes foltokat varrtak, ami bőrfelületen lévő tetoválásra emlékeztetett, sőt az egyik hím nyakában még valami hegyes szemekből álló gyöngysorféle is csüngött.
    – Az a gyanúm – mondta Lurvy reszketegen –, hogy idővel még a hícsík is degenerálódhatnak. Ezeknek pedig volt éppen elég idejük.
    A képernyőn látható arc hirtelen elmozdult.
    – A fene egye meg! – kiáltott föl Paul. – Azért nem annyira degenerált, hogy ne venné észre a kamerát. Nézzétek, fölvette a nyavalyás. Wan! Mit gondolsz, tudhatnak az ittlétünkről?
    A fiú minden érdeklődés nélkül vállat vont.
    – Hát persze, hogy tudhatnak. Elejétől fogva tudtak rólunk, csak egyszerűen nem érdekeltük őket.
    Lurvy szíve hevesen földobogott.
    – Ezt hogy érted, Wan? Honnan tudod, hogy nem jönnek utánunk?
    A kamera által közvetített kép megváltozott. A Vén, amelyik fölvette, most továbbadta egy másiknak. Wan is odapillantott, majd így folytatta:
    – Már megmondtam, hogy szinte sohasem jönnek a kék szektornak erre a részére. De még a pirosba sem. Annak meg semmi értelme, hogy a zöldbe menjenek. Ott semmi sem működik, még az ételrekeszek és a könyvolvasók sem. Majdnem állandóan az arany részen tartózkodnak. Hacsak föl nem faltak ott minden bogyógyümölcsöt, és többet akarnak.
    Bőgő hang szólalt meg a képernyő hangosítójából, és a kép is megint megremegett. Egy pillanatra megállt az egyik nőnemű Vénen, aki éppen az ujját szopogatta, azután tétován kinyúlt a kamera után. Az megpördült, és hirtelen eltűnt a kép.
    – Paul! Mit művelnek? – kiáltott föl Lurvy.
    – Összetörték, azt hiszem – mondta a férfi, miután a szerkezet gombjainak csavargatásával sem tudta visszaállítani a képet. – A kérdés inkább az: mi mit csináljunk most? Nem vagyunk itt már épp elég ideje? Nem kellene esetleg arra gondolnunk, hogy visszainduljunk?

Lurvynak is ez járt a fejében. Mindnyájan erre gondoltak. De bármilyen aprólékosan faggatták is Want, a fiú csak azt hajtogatta, hogy nincs mitől félniük. A Vének még sohasem zavarták meg őt a vörös csíkokkal ékes falú folyosókon. Sohasem látta őket a zöld részen; bár igaz, maga sem igen járt oda. A kékben is csak ritkán bukkantak föl. És igen, persze hogy tudnak az emberek ittlétéről. A Holt Emberek elmondták neki, hogy a Véneknek vannak gépeik, amelyek hallanak, és időnként mindenhová bekukkantanak, már ha nem romlottak el… Csak éppen semmivel sem törődnek igazán.
    – Ha nem megyünk be az arany területre, sohasem bántanak bennünket – jelentette ki határozottan. – No persze ha nem jönnek ki onnan.
    – Nem is tudom kifejezni, mennyire megnyugtattál, Wan – morogta bosszúsan Paul.
    De kiderült, hogy mindezzel csak azt akarta kifejezni, hogy valóban jók az esélyeik.
    – Magam is gyakran bemegyek az arany részre, ha kalandra vágyom – büszkélkedett. – No meg könyvekért. És amint láthatjátok, még sohasem fogtak el.
    – No és mi van, ha a hícsík maguk jönnek ide kalandvágyból vagy könyvekért? – faggatózott Paul.
    – Még hogy könyvekért! Ugyan mit kezdenének ők a könyvekkel? Bogyógyümölcsért még csak-csak… Néha a gépekkel is foglalkoznak… Cingár Jim szerint az a dolguk, hogy a gépeket megjavítsák. De nem mindig csinálják meg. A gépek meg úgy-ahogy működnek, és nem is mindig. Egyébként már messziről meghallani őket.
    Egy pillanatig némán ülve néztek egymásra. Végül Lurvy szólalt meg elsőnek:
    – Tudjátok, mit gondolok? Adjunk magunknak egy hetet. Persze nem tudom, sokkal megnöveli-e ez a szerencsénket. Maradt még… mennyi is, Paul?… öt kameránk. Rákapcsoljuk a monitorra, kirakjuk és otthagyjuk őket. Ha ügyesek vagyunk, talán úgy elrejthetjük őket, hogy a hícsík se vegyék észre. Teljesen földerítjük a biztonságos vörös folyosókat, a kékekből és a zöldekből pedig annyit, amennyit tudunk. Mintákat gyűjtünk. Képeket csinálunk; szeretném látni azokat a karbantartó gépeket is. Miután elvégeztünk minden tőlünk telhetőt, akkor meglátjuk, mennyi időnk marad még. És akkor eldöntjük, hogy belépjünk-e az arany részbe vagy sem.
    – De nem tovább egy hétnél, mától fogva – jelentette ki Paul. Igaz, nem erőszakosan. Csak annyit jelzett vele, hogy megértette a helyzetet.
    – Nem többet – egyezett bele Lurvy, Janine és Wan pedig némán bólintott rá.

Negyvennyolc óra múlva viszont mindannyian az arany területen voltak.
    Úgy döntöttek, hogy kicserélik a tönkrement kamerát. Óvatos léptekkel mind a négyen megközelítették azt a hármas elágazást, ahol a gyümölcseitől megfosztott bokor nőtt. Wan haladt elöl, Janine kezét fogva. Odaérve a lány előresietett, hogy fölkapja a szétroncsolt kamerát.
    – No, ezt aztán jól odacsapták – álmélkodott. – Azt nem is mondtad eddig, Wan, hogy ilyen erősek! Nézd csak, nem vér az ott?
    Paul kikapta kezéből a szerkezetet, és fölfelé fordította, fintorogva nézte az egyik sarkán éktelenkedő sötét foltot.
    – Úgy látszik, megpróbálták kinyitni – vélekedett. – Nem hiszem, hogy én erre képes lettem volna puszta kézzel. Biztosan megcsúsztak rajta az ujjai, úgy vághatta el a kezét.
    – Hát igen – mormolta Wan közömbösen –, meglehetősen erősek. Figyelmét egyáltalán nem a kamera kötötte le. A hosszú folyosót leste a levegőbe szimatolva, és inkább a távoli neszekre figyelt, nem a többiekre.
    – Határozottan idegesítesz – mondta Lurvy. – Hallasz egyáltalán valamit?
    A fiú ingerülten megvonta a vállát.
    – A szagukat hamarabb megérezni, mint ahogy hallanánk őket, de nem, most nem érzek semmit. Nincsenek nagyon közel. Különben sem félek tőlük. Gyakran eljövök ide könyvekért, vagy hogy megfigyeljem az ostoba ügyködésüket.
    – Mindjárt gondoltam – mondta Janine, kivéve Paul kezéből a tönkretett kamerát, miközben a férfi új helyet keresett, ahová a másikat tehetné. Nem volt sok választása. A hícsí díszítmények nem voltak valami változatosak.
    Wan elemében volt.
    – Én már végigmentem azon a folyosón, ameddig csak a szemetek ellát – hencegett. – Még az a hely is elég messze van, ahol a könyvek hevernek, látjátok? Egypár egyenesen a folyosón hever.
    Lurvy odanézett, de nem volt biztos benne, mire utal a fiú. Néhány tucat lépésnyire látott ugyan valami csillogó kupacot, de könyveket sehol. Paul egy tekercs ragasztószalaggal bíbelődött éppen, hogy minél magasabban rögzíthesse a kamerát a falon, úgy vetette oda:
    – Ugyan, eredj már azokkal a vacak könyveiddel! Láttam őket. A Moby Dick meg Don Quijote kalandjai, ugyan mit kezdenének velük a hícsík?
    Wan dühödten kiáltott föl:
    – Ostoba vagy, Paul! Azokat csak a Holt Emberektől kaptam. Azok nem igazi könyvek. Az igazi könyvek ott vannak, ni!
    Janine kíváncsian Wan szemébe nézett, maid néhány lépést előreóvakodott a folyosón.
    – De hisz ezek nem is könyvek! – szólt vissza a válla fölött.
    – Már hogyne lennének azok! Világosan megmondtam, hogy könyvek!
    – Nem, nem azok! Gyertek, nézzétek csak meg! – Lurvy már nyitotta a száját, hogy visszahívja, de azután mégiscsak tétován utánament. A folyosó üres volt, és Wan sem látszott a szokásosnál izgatottabbnak. Mikor félúton járhatott a csillogó szemétdomb felé, rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen. Gyorsan odaszökkent Janine mellé, és felkapott egyet.
    – Wan! – kiáltott föl. – Én már láttam ilyeneket. Ezek hícsí imalegyezők! Több száz van belőlük a Földön is!
    – Nem! Nem! – tiltakozott a fiú dühösen. – Miért mondod, hogy hazudok?
    – Én nem állítom, hogy hazudsz, Wan. – Lurvy szétnyitotta a kezében tartott tárgyat. Úgy nézett ki, mint egy tekercs műanyag tapéta. Elég könnyen szétnyílt a kezében, de amint elengedte, ismét összecsukódott. A hícsí kultúra legközönségesebb tárgya volt, sokat találtak belőle a Vénusz elhagyott alagútjainak járataiban és az Átjáró földerítői is minden sikeres útjukról hoztak néhányat. Soha senki nem jött rá, mire használták a készítői, és hogy az általuk kitalált elnevezés megfelelt-e a valóságnak, azt is csak a hícsík mondhatták volna meg. – Ezeket imalegyezőknek nevezik, Wan!
    – Nem! Nem! – visította a fiú hisztérikusan, kivette a tárgyat Lurvy kezéből, és bevonult vele egy fülkébe. – Ezekkel nem imádkozni kell. Olvasni lehet őket. Így ni! – A tekercset beleillesztette a falon lévő egyik tulipán alakú tartóba, rápillantott, és lehajította a földre. – Ez éppen nem jó – mondta, és turkálni kezdett a padlón szétszórt legyezők között. – Várjunk csak! Igen. Ugyan ez sem a legjobb, de legalább olyan, amit valahogy megérthet az ember. – Belecsúsztatta a tulipánba. Elektronikus zörejek rövid sorozatát hallották, majd a tulipán a tekerccsel együtt eltűnt. Citrom alakú színes fényburok képződött körülöttük, azután bekötött könyv alakját öltötte, amely szétnyílt, függőleges sorokban írt ideogramokat tárva elébük. Egy vékony – emberi! – hang kezdett deklamálni valami szöveget sebes, magas fekvésű nyelven.
    Lurvy ugyan nem értette a szavakat, de az Átjárónál eltöltött két év valóságos kozmopolitát faragott belőle. Eltátott szájjal gondolkodott.
    – Azt… azt hiszem, japánul beszél. A formája pedig, akár a haikué. Wan, mi az ördögöt csinálhatnak a hícsík japán nyelvű könyvekkel?
    Wan fensőbbséges hanghordozással jelentette ki:
    – Ezek nem is igazán régiek, Lurvy. Csak más könyvekről készített másolatok. Az igazán jók mind ilyesfélék. Cingár Jim azt mondja, hogy a Holt Emberek minden hangfelvétele és könyve, sőt maguk a Holt Emberek, még azok is, akik már nincsenek itt, ezekben benne vannak. Én rendszeresen olvasom őket.
    – Te jóisten! – sóhajtott Lurvy. – Hányszor tartottam már ilyeneket a kezemben, és még csak nem is sejtettem, mire valók!
    Paul csodálkozva csóválta a fejét. Belenyúlt a világító képbe, és kihúzta a tekercset tulipán alakú foglalatából. Könnyen kijött. A kép eltűnt, a hang szó közben elhallgatott, ő pedig a tenyerén szétterítette a tekercset.
    – Teljesen kivagyok! – mormolta. – A világ minden valamirevaló tudósa foglalkozott már ezekkel a vacakokkal. Hogy lehet, hogy soha senki nem jött rá a rendeltetésükre?
    Wan megvonta a vállát. Már egyáltalán nem volt dühös. Élvezte a dicsőséget, hogy bebizonyíthatta ezek előtt az emberek előtt, mennyivel többet tud náluk.
    – Meglehet, hogy ők is ostobák – sipította. Majd valamivel engedékenyebben: – Vagy éppen olyanok kerültek a kezükbe, amelyeket senki sem ért meg… talán csak a Vének, ha egyáltalán eszükbe jutott valaha, hogy olvassanak valamit.
    – És azokból a silányabbakból nem tudnál mutatni egyet? – kérdezte Lurvy.
    Wan türelmetlen mozdulatot tett.
    – Azokkal sosem pocsékolom az időt – magyarázta. – De azért, ha nem hisztek nekem… – ezzel beletúrt a kupacba, arckifejezésével tudatva, hogy csak az időt vesztegetik olyasmire, amit ő már kipróbált, és érdektelennek talált. – Igen. Azt hiszem, ez itt egy olyan értéktelen fajta.
    Amikor becsúsztatta a tulipánba, az előbukkanó hologram fényes és meglepő volt. Éppoly reménytelennek látszott az elolvasása, mint a hícsí űrhajók vezérlőrendszerének megértése. Vagy még reménytelenebb. Különös, egymás köré tekeredő, oszcilláló vonalak, hirtelen színes legyezővé terültek, hogy azután egyesüljenek megint. Amennyiben ez valami írott nyelv volt, legalább annyira különbözött a nyugati jelrendszerektől, mint az ékírás. Vagy még jobban. Minden földi nyelvnek vannak közös tulajdonságai, rögtön azzal kezdve, hogy csaknem mindegyiket sík felületre fölvitt jelekkel írják. Ez itt láthatóan háromdimenziós szimbólumrendszer volt. Emellett vékony, szúnyogdöngicsélésre emlékeztető hang kísérte, mintha valaki véletlenül telemetrikus üzenetet fogna a zsebrádióján. Egészében véve rendkívül idegesítő volt.
    – Nem is gondoltam, hogy élvezni fogjátok – jegyezte meg Wan csúfondárosan.
    – Állítsd le, Wan – mondta Lurvy, majd határozottan kijelentette: – Magunkkal kell vinni ezekből a dolgokból, amennyit csak tudunk. Paul, vesd le az inged! Pakold tele, amennyire lehet, és vidd el a Holt Emberek szobájába! És vidd azt az összetört kamerát is. Tedd be a létfenntartó központba, és nézd meg, mire megy a hícsí vér elemzésével.
    – És ti mit terveztek? – érdeklődött Paul. De közben már le is húzta az ingét, és dobálta bele a csillogó „könyveket”.
    – Mi majd folytatjuk a kutatást. Te csak foglalkozz a magad dolgával! Wan! Te ki tudod válogatni őket? Úgy értem, kiszedni közülük azokat, amelyek téged nem érdekelnek?
    – Hát persze, Lurvy. Azok nagyon régiek. Néha egy kicsit gyűröttek is, látod?
    – Rendben van. Ti ketten szintén vegyétek le a felsőruhátokat, annyit, amennyiből csinálhattok valami zsákfélét. Rajta! Majd máskor leszünk illedelmesek. – Lurvy ezzel maga is kilépett a kezeslábasából. Ott állt melltartóban és bugyiban, miközben csomókat kötözött az öltözék ujjára és szárára. Fölbecsülte, hogy legalább ötven-hatvan legyezőt belegyömöszölhet. Wan zubbonyát és Janine ruháját is beszámítva, a tárgyak jó felét magukkal cipelhetik. Annyi elég is lesz. Nem szabad telhetetlennek lennie! Jócskán akad még belőlük a tápanyaggyárban is, bár azokat valószínűleg Wan szállította oda, így azután biztos csak olyanok lehetnek, amelyeket a fiú érthetőnek tekintett. – Vannak ilyen olvasók a tápanyaggyárban is, Wan?
    – Persze hogy vannak! Különben mi a csudának vittem volna oda könyveket? – Idegesen turkált a legyezők között, magában morgolódva, amint Janine és Lurvy elé dobálta a szerinte „haszontalanokat”. – Fázom! – panaszkodott közben.
    – Mindnyájan fázunk. Jobb lenne, ha viselnél melltartót, Janine – jegyezte meg Lurvy a húgára mosolyogva.
    A lány méltatlankodva válaszolt:
    – Arra nem is gondoltam, hogy majd le kell vetkőznöm itt. Wannek igaza van. Én is fázom.
    – Nyugi, nem tart sokáig. Igyekezz, Wan! Te is, Janine! Lássuk, milyen gyorsan tudjuk kiválogatni a hícsí példányokat! – Lurvy kezeslábasa lassacskán megtelt, és büszkén vigyorogva pendelyében, nekilátott saját ruhájának teletöméséhez. Lurvynak eszébe ötlött, hogy néhány tucat legyező még a pendelybe is beleférne. Végül is a fiú visel alatta valami ágyékkötőt. De már így is elég szép eredményt értek el. Paul máris magával vitt harmincat-negyvenet. Az ő gúnyájába talán hetvenöt is belefér. Máskülönben később is akármikor visszajöhetnek a többiért, ha úgy látják jónak.
    Lurvy persze nem gondolta komolyan, hogy emellett döntenének. Ami elég, az elég. Bármire jutnak is még itt, a Hícsí Mennyországban, máris fölbecsülhetetlen értékű tudásnak jutottak a birtokába. Az imalegyezők tehát könyvek! Ennek a ténynek a fölfedezése máris azt jelentette, hogy félig megnyerték a csatát. Ennek az ismeretében a tudósok egész biztosan megtalálják olvashatóságuknak rejtélyét. Ha kapásból nem menne a dolog, még mindig ott vannak a tápanyaggyárban lévő olvasók. Ha minden nehézség összejönne, még akkor is beolvashatják őket Vera valamelyik perifériájába, rögzíthetik a képet és a hangot, majd az egészet közvetíthetik a Földre. Talán még egy olvasószerkentyűt is leszerelhetnek, hogy magukkal vigyék. Márpedig visszatérnek, ebben Lurvy hirtelen teljesen bizonyossá vált. Ha nem tudnak rájönni a tápanyaggyár elmozdíthatóságának nyitjára, akkor ott hagyják, ahol van. Senki sem hibáztathatja őket ezért. Máris eleget elértek. Ha ennél is többre lenne szükség, más csoportok is a nyomukba léphetnek, viszont ők már így is sokkal gazdagabb ajándékot visznek magukkal, mint bármely emberi lény, amióta csak fölfedezték az Átjáró aszteroidáját. No és méltó jutalomban lesz részük, efelől semmi kétség, hiszen még Robinette Broadhead ígérete is ott van Lurvy kezében. Mióta csak elszakadtak a Hold felszínétől, bömbölő vegyi indítórakétájuk tolósugarára támaszkodva, Lurvy nem úgy érezte magát, mint aki a kitűzött jutalom után lohol, hanem úgy, hogy már meg is nyerte. Arról nem is szólva, milyen boldogságot jelent ez az apjának…
    – Nos, talán elég lesz! – mondta, segítve Janine-nak összekötözni az imalegyezőket tartalmazó, szétnyíló zsákot. – Vigyük az egészet rögtön a hajóra!
    Janine apró melléhez szorította az ormótlan csomagot, és még néhány darabot fölmarkolt szabad kezével.
    – Ez egészen úgy hangzott, mintha hazafelé készülődnénk – jegyezte meg közben.
    – Az is előfordulhat – mosolygott rá Lurvy. – Persze előtte még meg kell tárgyalnunk a helyzetet, csak azután dönthetünk. Wan! Mi történt?
    A fiú már az ajtóban állt, hóna alatt legyezőkkel teletömött zubbonyával. Döbbentnek látszott.
    – Túl sokáig vacakoltunk itt – suttogta, kilesve a folyosóra. – Vének ácsorognak a bogyógyümölcsbokor körül!
    – Ó, nem! – De az állítás igaznak bizonyult. Lurvy is óvatosan kikukucskált a folyosóra, és valóban ott voltak. A Paul által a falra szerelt kamerát vizsgálgatták. Mialatt nézte őket, egyikük fölnyúlt, és minden erőfeszítés nélkül letépte a szerkezetet. – Wan! Akad innen másik visszavezető út?
    – Igen. Az arany részen keresztül, de… – Élénken beleszaglászott a levegőbe. – Azt hiszem, ott is alighanem vannak egypáran. Érzem a szagukat, és igen, hallom is őket! – és sajnos ez is igaz volt. Már Lurvy is hallott valami tompán nyekergő morgást a folyosó hajlata mögül.
    – Nincs sok választásunk – jelentette ki. – Ott csak ketten vannak, amerről idejöttünk. Meglepjük őket, és keresztültörünk mellettük. Gyerünk! – A tekercseket tovább markolva maga elé terelte a két gyereket. Lehet, hogy a hícsík erősek, de Wan azt állította, hogy lomhák. Ha csak egy kis szerencséjük lesz…
    De egyáltalán nem voltak szerencsések. Amint kiléptek a nyíltabb részre, Lurvy azonnal észrevette, hogy kettőnél többen vannak. Vagy féltucatnyian! Ott álltak kört formálva, és néztek rájuk a folyosó torkolatán keresztül.
    – Paul! – kiáltotta Lurvy a kamerába. – Elfogtak bennünket! Igyekezz a hajóba, és ha mi nem tudunk áttörni… – Nem folytathatta tovább, mert máris rávetették magukat azok az alakok. És valóban rémületesen erősek voltak!
    Végighurcolták őket vagy féltucatnyi szinten. Mindkét oldalról fogta a karjukat egy-egy foglyul ejtőjük. Egykedvűen csiviteltek egymás között, ügyet sem vetve erőfeszítéseikre és kiáltozásukra. Csak Wan nem szólt semmit. Hagyta, hogy vonszolják, amerre akarják, végig a folyosókon, míg ki nem értek egy orsó alakú nagy, nyitott térségbe, ahol további tucatnyi Vén várakozott már rájuk. Mögöttük kuporgott egy óriási, néma, kékes fényben úszó gépezet. Vajon szokásuk-e a hícsíknek áldozatok bemutatása? Vagy esetleg kísérleteket végeznek a foglyaikon? Talán őket is betárolják, akár a Holt Embereket, és akkor tunya kábulatban várhatják, mikor vetődik arrafelé a látogatók egy újabb csoportja! Lurvy mindezeket a lehetőségeket afféle érdekes problémákként kezelte, de egyikre sem sejtett semmiféle választ. Egyelőre nem félt. Érzékei még nem fogták föl teljesen az új helyzetet. Hiszen oly közel van még a pillanat, amikor megengedte magának, hogy a diadal érzése töltse el. Ahhoz még kell némi idő, hogy kialakuljon benne a vereség tudata.
    A Vének tovább fecsegtek egymással, közben a foglyaik felé mutogatva, a folyosókat kémlelve és a hatalmas, néma gépezetre tekingetve, amely úgy tornyosult fölébük, akár egy ágyú nélküli harckocsi. Mint valami lidérces álom! Lurvy semmit sem értett az egészből, holott eléggé világos volt a helyzetük. Néhány percnyi további locsogást követően betuszkolták őket egy fülkébe, ahol – legnagyobb megdöbbenésükre – egészen ismerős tárgyak hevertek. A csukott ajtó mögött Lurvy beletúrt a halomba… ruhák! Egy sakktábla. Rég csonttá száradt élelmiszeradagok. Az egyik lábbeli sarkában vaskos tekercs brazil valuta rejtőzködött, első becslésre is jóval több, mint negyedmillió dollár értékben. Tehát nem ők itt az első foglyok! De az egész kupacban semmi sem akadt, amit fegyverként használhattak volna. Odafordult a sápadtan reszkető fiúhoz.
    – Most mi lesz velünk? – kérdezte sürgető hangon.
    De Wan csak leszegte a fejét, akár a Vének maguk. Első reakcióként nem telt tőle többre.
    – Apám… – szólalt meg azután, de előbb nyelnie kellett egyet, mielőtt tovább folytathatta volna. – Egyszer az apámat is elfogták, de azután, ez igaz, szabadon is engedték. De nem hiszem, hogy ez lenne a szabály, mert apám figyelmeztetett rá, hogy sohase hagyjam, hogy engem is elfogjanak!
    – De legalább Paul megmenekült – szólalt meg Janine. – Lehet… talán lehet, hogy szerezhet valami segítséget… – De itt tanácstalanul elhallgatott, és választ sem várt a megjegyzésére. Bármely reménykedő válasz a fantázia birodalmába tartozott volna, figyelembe véve, hogy egy, az övékhez hasonló hajónak kis híján négy év kell csupán a tápanyaggyár eléréséhez. Ha jön is valami segítség, nem érhet ide egyhamar. Válogatni kezdett a régi ruhák között. – Legalább magunkra vehetünk valamit – jegyezte meg. – Gyerünk, Wan! Öltözködj fel!
    Lurvy is követte példáját, de egyszer csak megtorpant, amikor valami különös hangot hallott a húga felől. Majdnem olyan volt, mintha nevetne! – Mi olyan mulatságos?! – dörrent rá.
    Janine magára húzott egy pulóvert, mielőtt válaszolt volna. Túl nagy volt neki, de legalább melegítette.
    – Csak éppen eszembe jutottak a kapott utasítások – dünnyögte. – Hogy gyűjtsünk be hícsí szövetmintákat, emlékeztek? Nos, a dolog úgy alakult, hogy ők gyűjtötték be a mieinket. Méghozzá mindet!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet