TartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

1. WAN


Nem volt könnyű az élet ilyen fiatalon és ilyen tökéletesen egyedül.
    – Menj az aranyzónába, Wan, és csórd el, amit meg akarsz tanulni! – mondta neki a Holt Ember. – Ne félj! – De hogy a csudába ne félne? Az aranyszínű átjárókat az ostoba, de annál komiszabb Vének használták. Akárhol előbukkanhattak odabent, leginkább a folyosók végén, ahol a titokzatos aranyjelek aranyló kötegei vég nélkül áramlottak a dolgok középpontja felé. A Holt Emberek folyvást arra buzdították, hogy azt a helyet keresse föl. Lehet, hogy végül is kénytelen lesz majd odamenni, de sehogy sem szabadulhatott meg a kínzó félelemtől.
    Wan el sem tudta képzelni, mi történne akkor, ha a Vének egyszer csak mégis elkapnák. A Holt Emberek talán tudták, de neki sehogyan sem sikerült valami értelmet kihámoznia az általuk összezagyváltakból. Egyszer régen, amikor Wan még egészen kicsi volt – amikor még a szülei is éltek, szóval olyan régen esett meg a dolog –, az apját egyszer elcsípték. Akkor jó hosszú időre eltűnt, de végül csak visszatért valahogy zöld fénnyel megvilágított lakóterükbe. Minden tagja reszketett, és a kétéves Wan látta, hogy az apja retteg, ő pedig visongott és bömbölt, olyan félelmetes volt számára a dolog.
    Végül mégis csak mindenképpen át kellett lépnie az aranysávot, akár ott vannak a békapofájú Vének, akár nem, mert csak azon a helyen találhatott könyveket. Elég jók voltak a Holt Emberek is, de nyomasztó volt az unalmasságuk, sértődékenységük és gyakori mániákusságuk. A tudás legnagyszerűbb forrását a könyvek jelentették, és Wan kénytelen volt oda menni értük, ahol föllelhetők voltak.
    A könyvek az aranyfényben izzó folyosókon lapultak. Voltak más folyosók is, zöldek, pirosak meg kékek, de azokban egy fia könyv sem akadt. Wan utálta a kék folyosókat, mert kihaltak voltak és hidegek, de ott tanyáztak a Holt Emberek. A zöldek már teljesen kimerültek. Ideje nagy részét tehát ott töltötte, ahol pislákoló vöröses fények pókhálózták be a falakat, és a rekeszekben még volt ennivaló. Biztos lehetett benne, hogy ott senki sem bántja, de ez mit sem enyhített a magányán. Az aranyszektor még szabályosan üzemelt, ennélfogva ígéretes, de ugyanakkor veszedelmes is volt számára. És most, lám, éppen itt van, elkeseredetten káromkodik magában – de tényleg hallhatatlanul, annyira sokkolta a helyzete. Azok a nyavalyás Holt Emberek! Miért is hallgatott az értelmetlen locsogásukra?
    Reszketve lapított egy bogyóbokor semmirevaló rejtekében, miközben két bamba Vén gondolataiba merülve álldogált a bokor túlsó oldalán, csipegette a bogyókat, és kiszámított mozdulatokkal gyömöszölte őket békaszájába. Valójában nagyon különös volt, hogy ezúttal ilyen haszontalansággal foglalkoznak. Wan többek között azért utálta a Véneket annyira, mert folyton lázasan ügyködtek, mindig reparáltak vagy cipeltek valamit, közben zagyván fecsegve, mint akiknek elment az eszük. Ez a kettő meg most éppolyan tétlen, akár maga Wan.
    Mindkettőnek bozontos szakálla volt, de az egyiknek emellett női mellei is voltak. Azt a nőnemű lényt ismerte föl benne, akivel már azelőtt is vagy tucatnyiszor találkozott. Az volt, aki a legügyesebben díszítette száriját, és néha sápadt, májfoltos bőrét is különféle színes papír- – vagy tán műanyag? – darabkákkal. Nem nagyon félt tőle, hogy esetleg észreveszik, de azért határozottan megkönnyebbült, amikor hátat fordítottak a bokornak, és dolgukra mentek. Közben nem szóltak egy szót sem. Wan talán sohasem hallotta, hogy ezek az ősrégi Vének valaha is beszéltek volna széles békaszájukkal. Wan hat nyelven beszélt folyékonyan: apja nyelvén spanyolul, anyjáén angolul, azután németül, oroszul, kantoni kínaiul és valamelyik Holt Ember nyomán finnül. A békaszájúak beszédéből viszont egy mukkot sem értett.
    Miközben a Vének távolodtak az aranyszín folyosón, Wan hirtelen szökkenéssel fölmarkolt három könyvet, és huss! – máris iszkolt vissza a vörös folyosó biztonságába. Lehetséges, hogy amazok mégis észrevették, de az is, hogy nem. Semmire sem reagáltak gyorsan. Ennek köszönhetően volt képes ilyen hosszú ideig elkerülni a velük való találkozást. Még pár napot eltöltött a folyosók labirintusában, azután elhúzta a csíkot. Mire amazoknak eljut a tudatáig, hogy egyáltalán ott járt, már nem is volt ott. Visszament a jóval távolabb veszteglő hajóra.
    Egy nagy halom élelmiszercsomag tetején magával cipelte a könyveket is. A hajtómű akkumulátorai már csaknem teljesen újratöltődtek. Bármikor távozhat már, ha kedve támad, de jobbnak látta, ha teljesen feltölti őket, különben sincs semmi oka a sietségre. Több mint egy órát foglalatoskodott azzal, hogy a fárasztó útra megtöltsön magának vízzel egy csomó műanyag tömlőt. Milyen kár, hogy kis hajójában nincs olvasógép, amivel elűzhetné az utazás unalmát! Alaposan belefáradván a munkába, elhatározta, hogy búcsút vesz a Holt Emberektől. Lehet, hogy felelnek neki, lehet, hogy nem, sőt még az is előfordulhat, hogy ügyet sem vetnek rá.
    De nem volt senki más, akivel beszélgethetne egy keveset.

Wan tizenöt éves volt, magas és sovány, sötét haja és bőre pedig a hajó világítása mellett, ahol oly sok idejét töltötte, még sötétebbnek látszott. Erős volt és mindenben önellátó. Ilyennek kellett lennie. A tartórekeszekben mindig volt élelem és más egyéb, amire szüksége lehetett, ha egyáltalán el merte venni. Évente egyszer vagy kétszer, amikor eszükbe jutott, a Holt Emberek elkapták őt kis, fürgén mozgó járgányukkal, és becipelték egy, a kék folyosókon megbúvó fülkébe, ahol egy teljes, nyomasztó napot kellett eltöltenie, mialatt kimerítő egészségügyi vizsgálatnak vetették alá. Egyszer-egyszer betömték valamelyik fogát, általában kapott egy-két hosszú hatású vitamin- és nyomelem-injekciót, egyik alkalommal pedig szemüveget csináltak neki. Persze sohasem viselte. Ha föltűnően elhanyagolta a dolgot, arra is figyelmeztették, hogy tanulnia és gyakorolnia kell – tőlük és a könyvtárban föllelhető forrásokból egyaránt. A tanulásban rendszerint örömét lelte. Ezektől eltekintve teljes mértékben a maga ura volt. Ha például ruhákra volt szüksége, besompolygott az aranyfolyosókra, és lopott magának a Vénektől. Ha nagyon unatkozott, kiagyalt magának valami tennivalót. Néhány nap a labirintusban, pár hét a hajón, megint egy-két nap a másik helyen, azután az egész körforgás kezdődhet elölről. Így telt-múlt számára az idő. Nem volt társa, senkije sem, mióta négyéves korában a szüleinek nyoma veszett, és már csaknem teljesen elfelejtette, milyen is az, ha barátja van az embernek. De nem sokat törődött ilyesmivel. Kielégítően teljesnek érezte az életét, nem lévén másik, amellyel összehasonlíthatta volna.
    Néha arra gondolt, nem lenne-e jobb, ha végleg megállapodna valahol, de ez sem volt több holmi álmodozásnál. A komolyabb szándék szintjére sohasem jutott el. Hiszen már teljes tizenegy éve ez az ide-oda cikázás tölti ki egész életét. Annak a másik helynek voltak olyan előnyei, amelyeket az átlagos civilizáció nem nyújthatott. Ott volt például az alvószoba, ahol szépen kinyújtózkodhatott, hanyatt fekve becsukta a szemét, hogy úgy tűnjön neki, nincs egyedül. De nem élhetett ott huzamosan, pedig rengeteg volt az ennivaló, és nem fenyegette semmi veszély, viszont az egyetlen vízszintetizátorból csak néha csurrant-csöppent valami. A civilizáció sok olyasmit tartogatott, amivel a kitolt állomás nem rendelkezett: ott voltak a Holt Emberek és a könyvek, izgalmas földerítőutakat tehetett, veszélyekkel dacolva csenhetett magának ruhát meg mindenféle mütyürkéket, egyszóval mindig történt valami. Hanem ott sem telepedhetett meg végleg, mert akkor előbb vagy utóbb csak elkapták volna a békapofájúak. Tehát csak járt körbe-körbe.
    A Holt Emberek előszobájának nagy ajtaja nem nyílott ki előtte, amikor rálépett a küszöbére. Kis híján beleütötte az orrát. Meglepődött, megtorpant, azután ingerülten megtaszította az ajtót, majd megint, még erősebben. Minden erejét össze kellett szednie, hogy nagy keservesen kinyissa. Eddig még sohasem volt rá szükség, hogy kézi erővel nyissa ki, bár néha mintha tétovázott volna, és furcsán nyekergett is egy kicsit. Micsoda bosszúság! Wannek már korábban is akadt dolga elromlott szerkezetekkel. Például ezért nem vehette már sok hasznát a zöld folyosóknak. De a hiba csak az ennivalóra és a fűtésre vonatkozott, és mindkettőből bőségesen elegendő volt a piros, sőt az aranyszínű folyosókon is. Az viszont aggasztotta, hogy valami a Holt Emberek körül is elromolhat, mivel ha azok hozzáférhetetlenekké válnak, nincs mivel pótolnia őket.
    De odabent látszólag mindent rendben talált: a konzolokkal teli helyiség élénk fénnyel fluoreszkált, kellemesen meleg volt, és hallhatta, amint a Holt Emberek halkan mormolnak és néha kattognak paneljeik mögött, amint őrölgetik tébolyult gondolataikat, és egyáltalán csinálják, amit csinálnak, amikor ő éppen nem beszél hozzájuk. Letelepedett a székébe, hosszan fészkelődve, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen az ostobán megtervezett ülőalkalmatosságban. Utána lehúzta és fülére illesztette a fejhallgatót.
    – Most elindulok a külső állomásra – jelentette ki.
    Nem kapott semmi választ. Megismételte a mondatot mindegyik, általa ismert nyelven, de úgy látszott, senki sem óhajt szóba elegyedni vele. Ettől egészen elszontyolodott. Máskor előfordult, hogy egyszerre ketten-hárman, sőt többen is örömmel készek voltak elbeszélgetni vele. Akkor azután hosszan és kellemesen elfecserészhettek, amitől úgy érezhette magát, hogy valóban nincs egyedül. Mintha csak egy valóságos „család” tagja lenne. Ismerte ezt a szót a könyvekből meg abból, amit a Holt Emberek meséltek róla, de a valóságból nemigen emlékezett rá, mit is jelent. Jó is volt ez így. Csaknem olyan jó, mint az alvószobában folytatott álmodozásai, amikor úgy érezte, hogy egyszerre vagy száz, ha nem milliónyi család igazi tagja. Egész seregnyi embernek! Ez persze olyasmi volt, amit képtelen lett volna hosszan elviselni. Ezért sohasem bánta, amikor vízért vagy a Holt Emberekkel való társalgás kedvéért el kellett hagynia a külső állomást. De arra is mindig vágyott, hogy visszatérhessen a viseltes heverőre, a lágyan fölé boruló fémszálas takaró alá, hogy elmerülhessen otthonos álmaiban.
    Tulajdonképpen most is várt rá ez a lehetőség. De eldöntötte, hogy ad még egy esélyt a Holt Embereknek. Amikor nem égett bennük a csevegés iránti vágy, akkor is mutattak némi érdeklődést, ha közvetlenül megszólította valamelyiküket. Egy pillanatra elgondolkodott, azután betáplálta az ötvenhetes számot.
    Távoli, szomorú, magába forduló mormolás jutott el a fülébe: „… megpróbáltam beszámolni neki a hiányzó tömegről. Tömegről! De az egyetlen tömeg, amelynek helye volt abban a szűk agyában, az húszkilónyi cici és fenék volt. Az a riherongy Doris! Egyetlen pillantást vet csak rá, és nesze neked, megfeledkezik a küldetéséről, és megfeledkezik rólam!…”
    Wan elfintorodott, és kinyújtotta a kezét, hogy törölje a hívást. Az ötvenhetes teljesen lelombozó! Máskor szívesen meghallgatta, amikor értelmes dolgokról beszélt, mert a hangja olyannak tűnt egy kicsit, amilyen az anyjáé volt. De rendszerint minden átmenet nélkül váltott az asztrofizikáról, az űrhajózásról és más izgalmas dolgokról a saját nyavalygásaira. Odaköpött a panelsornak arra a pontjára, amely mögött érzése szerint az ötvenhetes lakozott. Ezt a trükköt a Vénektől leste el, és abban reménykedett, hogy esetleg valami érdekes témát provokálhat ki vele.
    De egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a csel ezúttal beválik. Az ötvenhetes – amikor még koherens egységet alkotott, szerette, ha Henriettának szólítják – most tovább dünnyögött mindenféle sérelmeiről és Arnold Dorisszal véghezvitt hűtlenkedéseiről. Akárkik voltak is azok. „Még hősök is lehettünk volna – zokogta –, és a tízmillió dolláros jutalom, lehet, még több is, ki tudja, mennyit nem adtak volna meg azért a húzásért! De azok ketten csak tovább csalinkáztak a leszállóegységgel és… Ki az?!”
    – Én vagyok, Wan – felelte a fiú bátorítóan mosolyogva, bár aligha gondolta, hogy a másik láthatja is őt. Úgy látszott, hogy ritka világos pillanatainak egyike következett be. Általában nem is vette észre, ha Wan szólt hozzá. – Kérem, beszéljen tovább!
    Hosszú hallgatás volt a válasz, majd hirtelen:
    – NGC 1199! – szólalt meg a női hang. – Nyilas csillagkép, A-nyugat.
    Wan udvariasan várakozott tovább. Újabb elnyúló szünet után:
    – Ő nem törődött a megfelelő mozdulatokkal. Csak annak a hitvány Dorisnak a mozgása érdekelte. Feleannyi idős volt, mint ő! Az esze meg annyi, mint egy répáé. Először is annak a nőnek sohasem lett volna szabad csatlakoznia a küldetésünkhöz…
    Wan úgy himbálta a fejét, akár valamelyik vén békapofájú.
    – Dögunalmas vagy! – mordult föl, és kikapcsolta a számot. Tétovázott egy darabig, azután beütötte a professzorét, a tizennégyest.
    „… bár Elliot még csak végzés előtt álló harvardi diák volt, a képzelőereje fölért bármely érett tudóséval. Mellesleg csupa zsenialitás. Ahhoz képest én csak kopott körmű tigris voltam. Holt tömeg, amely eljutott útjának végső határáig. De milyennek láthatta ő magát? Nem igazán olyannak, mint egy rák. Nem is maga a rák itt a lényeg, hanem annak absztrakciója: a rákolló! És már az is kopott! A következő sorban pedig…”
    Miközben szétkapcsolt, Wan megint a panelre köpött. Az egész falfelületet sűrűn borították elégedetlenségének nyomai. Szerette, amikor a Doki verseket szavalt… azt már kevésbé, amikor elemezgette őket. A leghibbantabb Holt Emberekkel, amilyen a tizennégyes és az ötvenhetes, az ember sohasem lehetett teljesen tisztában. Ritkán reagáltak a hívásra, és rendszerint akkor sem a kérdésnek megfelelően. Az ember nem tehet mást, mint vagy végighallgatja, amit éppen összehordanak, vagy kikapcsolja őket.
    Már-már itt volt az idő az indulásra, mégis úgy döntött, hogy tesz még egy utolsó kísérletet: betáplálta az egyetlen háromjegyű számot, Cingár Jim nevű legjobb barátjáét.
    – Helló, Wan! – szólalt meg egy kedvesen szomorkás hang. Úgy csendült meg a tudatában, mint a Vének közelében rátörő félelem hirtelen érintése. – Wan, te vagy az, ugye?
    – Micsoda buta kérdés! Hát ki más lehetne?
    – Az ember mindig reménykedik, Wan. – Rövid szünet következett, majd Cingár Jim váratlanul megszólalt: – Azt már meséltem neked, amikor a tisztelendő, a rabbi és a dervis élelme egyszer csak elfogy egy disznóhúsból álló bolygón?
    – Azt hiszem, igen, Cingár Jim, és most különben sem vagyok kíváncsi holmi idétlen viccekre.
    A láthatatlan hangszóró egy pillanatra fölcsipogott, kattant néhányat, azután újból megszólalt a Holt Ember hangja:
    – Akkor talán a régi jó sztorit, Wan? Megint kedved lenne a szexről beszélgetni?
    A fiú megőrizte nyugodt viselkedését, de hasának alsó részén azonnal föltámadt a már jól ismert bizsergés.
    – Jól van, Cingár Jim, éppen arról is beszélgethetünk.
    – Elég rakoncátlan csődör vagy a korodhoz képest, Wan – jegyezte meg a Holt Ember, majd így folytatta: – Elmeséljem azt az esetet, amikor szexuális bűncselekményért kis híján bekasztliztak? Éppen pokolian fickós voltam. A késő esti vonaton tartottam hazafelé a Roselle Parkba, amikor fölszállt az a lány. Leült a másik oldalon, föltette a lábát a szemközti székre, és legyezgette magát a szoknyájával. Te mit tettél volna a helyemben? Csak bámultam, érted? Ő meg csak folytatta, én meg lestem tovább, aztán egyszer csak, a Highlands állomás körül panaszt tett a kalauznak, az meg szépen lependerített a vonatról. És tudod-e, mi a legkülönösebb az egészben?
    Want majd szétvetette a kíváncsiság. – Nem tudom, Cingár Jim – sóhajtotta.
    – Az volt a vicces a dologban, hogy lekéstem a megszokott vonatomat. Lett egy csomó agyonütni való időm, hát beugrottam egy pornóbutikba. Két óra alatt, te jóisten, annyi figurát láttam, hogy még elképzelni is sok! Annál többet már csak egy végbéltükörrel leshettem volna ki, egyszóval miért ficánkoltam volna ott a vonaton az ő vacak kis fehér bugyija miatt? És azt tudod-e, mi volt még ennél is mulatságosabb?
    – Nem tudom, Cingár Jim.
    – Az, hogy igaza volt! Tényleg meresztettem rá a szemem. Már többhektárnyi asszonyi ölet meg popsit láttam, mégis leselkedtem, mint egy félbolond. De mégsem ez a legcifrább az egészben. Akarod, hogy elmondjam a folytatást is?
    – Igen, Cingár Jim, akarom. Kérlek!
    – Nos, ő is leszállt velem együtt. Elvitt magával a lakására, aztán ott csináltuk, ami csak belefért, egész éjszaka. És még csak a nevét sem tudtam meg! Szóval, Wan, ehhez mit szólsz?
    – Azt, hogy tényleg megtörtént mindez, Cingár Jim?
    Szünet.
    – Izé… szóval nem. Te aztán minden viccet képes vagy elrontani.
    Wan morcosan dünnyögte:
    – Nem vagyok kíváncsi kitalált sztorikra, Cingár Jim. A valóságot akarom megismerni. – Wan komolyan megmérgedt, és már azon volt, hogy büntetésből kikapcsolja a Holt Embert, csak abban nem lehetett biztos, kinek lenne ez nagyobb büntetés. – Igazán viselkedj rendesen, Cingár Jim – zsörtölődött.
    – Hát akkor… – A testetlen tudat egy pillanatig magában pusmogott és kattogott, keresgélve a társalgás témafoszlányai között. Majd belevágott: – Hát az érdekel-e, hogy a vadkacsa gácsérok miért erőszakolják meg a párjukat?
    – Nem!
    – Márpedig én biztos vagyok benne, hogy tudni akarod, Wan. Különben is érdekes. Nem értheted meg a főemlősök viselkedését, ha nem vagy tisztában a szaporodási stratégiák egész skálájával. Minden lehetséges változattal. Még a horgas fejű galandférgekével is. Náluk sem ritkaság a nemi erőszak. No és sejted-e, mit művel a Moniliformis dubius? Azok nemcsak a nőstényeiket erőszakolják meg, hanem a vetélytárs hímeket is. És közben mintha begipszelnék őket. Szóval a szerencsétlen másik féreg még csak nem is tiltakozhat.
    – Semmi ilyesmire nem vagyok kíváncsi, Cingár Jim!
    – De Wan! Mikor olyan mulatságos! Biztos pontosan ezért kapták a „dubius”* habozó, kétkedő (latin) A ford. nevet. – És a Holt Ember gépiesen fölkuncogott: – Hehhehheh!
    – Ebből elég, Cingár Jim! – De Wan már egyáltalán nem volt mérges rá. Bekapta a csalit. Ez volt a kedvenc témája, és Cingár Jimet is azért kedvelte a legjobban a Holt Emberek közül, mert mindig készen állt a kérdés hosszas taglalására. Kibontott hát egy élelmiszercsomagot, és rágcsálás közben mormogta: – Tudod, arra vagyok igazán kíváncsi, hogyan kell megszédíteni őket, érted, Cingár Jim? Kérlek!
    Ha a Holt Embernek lett volna arca, akkor látszott volna rajta az erőfeszítés, hogy visszafojtsa kacagási ingerét. De most csak így szólt:
    – Oké, fiacskám. Értem én, hogy még mindig reménykedsz. No, lássuk csak… azt már mondtam neked, hogy szemezni kell velük?
    – Igen. És azt is mondtad, hogy a pupillájuk kitágul, az a szerelmi fölajzottság jele.
    – Így van. És megemlítettem-e az agyban lévő, szexuálisan dimorfikus rendszereket?
    – Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mit jelent ez.
    – Az nem baj, hisz én sem értem, de az biztos, hogy anatómiailag így van. Ezek a rendszerek különbözőek, Wan, odabent és idekint egyaránt.
    – Kérlek hát, Cingár Jim, mesélj még ezekről a különbségekről! – A Holt Ember szót fogadott, a fiú pedig elrévedve hallgatta. A hajóra akármikor elmehet, a barátja pedig ezúttal szokatlanul összeszedett volt. Mindegyik Holt Embernek megvolt a maga speciális témája, amelyről vég nélkül képes lett volna beszélni, mintha valamennyiük tudatába beledermedt volna egy-egy mindennél fontosabb gondolat. De még a kedvenc témájuk terén sem várhatta el tőlük az ember, hogy minden alkalommal értelmesen beszéljenek. Wan félrerúgta az útból a mozgó egységet, amellyel általában elfogták – már amikor működött –, végignyúlt a padlón, állát a tenyerébe támasztotta, úgy hallgatta, amint a Holt Ember fecseg: visszaemlékezik, elmagyarázza neki az udvarlás, az ajándékozás és a szerelmi taktikázás alapszabályait.
    Lenyűgöző volt a dolog, még így is, hogy már nem először hallja. Csak hallgatta, míg a Holt Ember hangja le nem lassult, megremegett, majd végleg megállt. Ekkor a fiú biztató szavakkal próbálta tovább ösztökélni:
    – Taníts engem, Cingár Jim! Olvastam egy könyvet, amelyikben egy férfi és egy nő szerelmeskedett egymással. A férfi fejbe vágta a nőt, aztán szerelmeskedett vele, mialatt az eszméletlen volt. Úgy érzem, ez elég hatékony módja a „szerelemnek”, Cingár Jim, más történetekben viszont sokkal inkább elhúzódik a dolog. Mi ennek az oka?
    – Az nem szerelem volt, fiacskám. Pontosan az volt, amiről az előbb beszéltem neked. Nemi erőszak. Az ilyen erőszak pedig ronda dolog az emberek világában, ha a vadkacsa gácsérnak megfelel is.
    Wan bólintott, de csak tovább faggatózott:
    – És miért van így, Cingár Jim?
    Szünet.
    – Megpróbálom matematikai példával érzékeltetni, Wan. – A Holt Ember kissé tétovázott. – A vonzó szexuális objektumnak tekinthető nők nem lehetnek nálad öt évnél többel fiatalabbak és tizenötnél többel idősebbek. Ezek a számok a mostani életkorodhoz képest érvényesek és csupán megközelítőlegesek. A vonzó szexuális objektumok ezenkívül meghatározhatók a látás, a szaglás, a tapintás és a hallás segítségével érzékelhető tulajdonságaik szerint, csökkenően súlyozott jelentősséggel a mindenkori elérhetőségük mértékének megfelelően. Eddig érted, amit mondok?
    – Nem igazán.
    Szünet.
    – Nos, akkor ebből talán egyelőre elég. Most pedig figyelj ide. Ezeknek az elsődleges sajátosságaiknak az alapján bizonyos nőneműek vonzóak lesznek számodra. A valós kapcsolat létrejöttéig nem lehet tudomásod egyéb tulajdonságaikról, amelyek elriaszthatnak, bánthatnak, vagy lelohaszthatják az érdeklődésedet. A szubjektumok 5/28-ad része általában menstruál. 3/87-ede gonorrheás, 2/95-öde pedig vérbajban szenved. 1/17-edük túlságosan szőrös, rút anyajegyei vagy egyéb, ruházat által álcázott testi fogyatékosságai vannak. Végezetül 2/71-edük agresszívan lép föl közösüléskor, 1/16-oduk kellemetlen illatot áraszt, 3/7-edük olyan hevesen tiltakozik bármilyen enyhe erőszak ellen, amivel megfoszt minden élvezettől. Ezek olyan szubjektív értéktartományok, amelyeket végső soron a te ismert pszichológiai tulajdonságaid határoznak meg. Ha mindezeket a tényezőket összesítjük, akkor több mint hat az egyhez annak az esélye, hogy nem számíthatsz maximális gyönyörre a nemi erőszak útján.
    – Ezek szerint nem szerelmeskedhetek egy nővel udvarlás nélkül?
    – Így van, fiam. Arról nem is szólva, hogy az erőszak törvényellenes.
    Wan egy percig elgondolkodva hallgatott, majd eszébe jutott, hogy most is megkérdezze:
    – És ez mind így igaz, Cingár Jim?
    Vidám kuncogás.
    – Ezúttal fején találtad a szöget, kölyök. Az utolsó szóig!
    Wan fölfújta a képét, akár egy békapofájú.
    – Hát ez nem volt valami mulatságos, Cingár Jim. Tulajdonképpen alaposan lelohasztottál.
    – Mégis mit vártál, fiacskám? – dörmögte Cingár Jim kissé sértődötten. – Azt mondtad, hogy ne etesselek kitalációkkal. De miért szontyolodtál el annyira?
    – Lassan itt az ideje, hogy menjek. Már nem maradhatok sokáig.
    – Pedig alig van másod, mint időd! – kuncogott Cingár Jim.
    – Te meg semmi olyasmit nem tudsz mondani, amit hallani szeretnék – mordult vissza Wan kíméletlenül. Kikapcsolta az összes Holt Embert, odaügetett a hajójához, és nekiesett az indítóberendezésnek. Még csak eszébe sem jutott, hogy durván bánt az egész világegyetemben föllelhető egyetlen barátjával. Sohasem gondolt arra, hogy az ő érzéseik is számíthatnak valamit.


 
TartalomjegyzékKövetkező fejezet