|
4. ROBIN BROADHEAD KONSZERN
Essie meg
én éppen vízisíztünk a Tappan-tavon, amikor megszólalt a gégerádióm, és
jelezte, hogy valami idegen bukkant föl a tápanyaggyárban. Nyomban
utasítottam a csónakot, hogy forduljon vissza, és vigyen bennünket a Robin
Broadhead Konszern által birtokolt széles partszakaszra, csak azután
mondtam meg Essie-nek, miről van szó. – Egy fiú?! –
kiáltotta, túlszárnyalva a hidrogénmotor és a szél zaját. – Honnan az
ördögből kerülhet egy fiú a tápanyaggyárba?
– Éppen ez az, amit ki kell derítenünk! – üvöltöttem vissza. A csónak
rutinosan kanyarított bennünket a sekély vízre, és megvárta, amíg kiugrunk
és végigszaladunk a gyepen. Amikor meggyőződött róla, hogy elmentünk,
berregve megindult lefelé a part mentén. Azon
csuromvizesen berohantunk az agyközpontba. Máris előkerítettük a
nézőkéinket, miközben a hologramtárból előkerült egy vékony, inas,
valamiféle szétnyíló szoknyát és elkoszolódott zekét viselő kamasz fiú
képe. Semmiképpen sem tűnt veszedelmesnek, de az égre, semmi keresnivalója
sem volt ott! – Hangot! – rendelkeztem, mire az
eddig is mozgó ajkak megszólaltak. Remegő, vékony és magas hangon, viszont
eléggé érthető angolsággal: –…a főállomásról, igen.
Hét hétnapnyira, úgy értem, hétre van innen. Elég gyakran elmegyek oda.
– De az isten szerelmére, hogyan?! – Nem láthattam
a közbeszólót, de férfi volt, és akcentus nélkül beszélt; Paul Hall lesz
az. – Nyilvánvalóan egy hajón. Hát nektek nem
hajótok van? A Holt Emberek csak hajóutakról beszélnek, és én nem is
ismerek más megoldást. – Hihetetlen – suttogta
Essie a vállam fölött. Hátralépett, szemét le nem véve a holotárról, és
egy frottírköpennyel jött vissza, hogy a vállamra terítse. Magának is
hozott egyet. – Mit gondolsz, mi lehet az a „főállomás”?
– Adná az isten, hogy tudjam! Harriet?
A holotárból szóló hangok elhalkultak, és
megszólalt a titkárnőm: – Igen, Mr. Broadhead?
– Mikor jött ez a fölvétel?
– Körülbelül hét egész négy tized perce, Mr. Broadhead. Plusz a
tápanyaggyártól számítandó idő természetesen. Janine Herter talált rá.
Abban a pillanatban nem volt vele kamera, így csak hangot kaptunk, míg a
társaság valamelyik másik tagja oda nem ért. – Mihelyt a titkárnő hangja
elhallgatott, a holotárbeli képé ismét fölerősödött. Harriet kiváló
program, Essie egyik legjobb alkotása. –…sajnálom,
ha nem megfelelően viselkedtem – hallatszott a fiú hangja. Szünet. Majd az
öreg Peter Herter szólalt meg: – Ugyan, az
istenért, ne is törődj vele! És azon a főállomáson vannak más emberek is?
A fiú lebiggyesztette az ajkát.
– Az – mondta filozofikusan – attól függ, ugyebár,
miként határozzuk meg a „személy” fogalmát. Ha a fajtánk élő képviselőjét
értjük rajta, akkor nincsenek. Legközelebb a Holt Emberek állnak hozzájuk.
Női hang szólt közbe, Dorema Herter–Hallé:
– Nem vagy éhes? Nincs szükséged valamire?
– Nem. Miért lenne? –
Harriet! Mit jelent itt az, hogy nem megfelelő viselkedés? – vetettem
közbe a kérdést. Harriet hangja habozott:
– Hm, izé, a fiú orgazmust idézett elő magánál, Mr.
Broadhead. Janine Herter szeme előtt. Nem tudtam
megállni, hogy hangosan föl ne kacagjak. – Essie! –
fordultam a feleségemhez. – Hogy te micsoda dámát alkottál nekem! – De
tulajdonképpen nem is ezen nevettem. A dolog totális abszurditása derített
föl annyira. El tudtam volna képzelni… akármit. Tényleg, bármit, csak ezt
nem. Egy hícsít, egy űrkalózt, valami marslakót, csak az isten tudja, még
mit nem, no de egy bujálkodó kamasz fiút!
Acélkarmok kaparászását
hallottam hátulról, és valami a vállamra szökkent.
– Lefelé, Spicces! – mordultam oda ingerülten.
Essie védelmébe vette: – Ugyan, hagyd, hogy
incselkedjen egy kicsit. Utána magától is elmegy. –
Nem valami illedelmesek az egyéni szokásai – mérgelődtem. – Nem
szabadulhatnánk meg tőle valahogy? – No, noo,
golubka – mondta Essie engesztelőn, miközben fölállva megcirógatta a
fejem búbját. – Teljes orvosi kivizsgálást akarsz talán? Spicces is jöhet.
– Ezzel megcsókolt, és kilibegett a szobából, otthagyva engem, hogy
eltöprengjek a dolgon, amely a legkülönbözőbb apró, de kellemetlen
rezdüléseket váltotta ki a bensőmben. Találkozás egy hícsível! No jó, most
nem került rá sor… de mi lesz majd, ha igen? Amikor
a Vénusz kutatói fölfedezték a hícsík által hátrahagyott nyomokat: a kékes
fénnyel megvilágított alagutakat, az orsó alakú üregeket, nagy volt a
megdöbbenés. Azután néhány különös tárgy… újabb sokk: vajon mire valók?
Valami fémtekercsek voltak, amelyeket valaki „imalegyezőknek” nevezett el;
de vajon imádkoznak-e egyáltalán a hícsík, és ha igen, kihez? Aztán ott
voltak az apró, világító golyócskák, amelyeket „tűzgyöngyöknek” neveztek,
de nem voltak gyöngyök, és nem is volt bennük tűz. Aztán egyszer csak
fölfedezték az Átjáró aszteroidát, és ez lett a legnagyobb sokkoló
meglepetés, mivel vagy kétszáz működőképes hajót is találtak rajta. Csak
éppen senki sem értett az irányításukhoz. Be tudtunk szállni beléjük, még
mentünk is velük, de ez volt az egész… aztán amikor valahol kiszálltunk,
nem várt ránk más, csak újabb sokk, sokk meg sokk.
Tudom, miről van szó. Volt ilyen sokkokban részem a három, nem is, csak
két tébolyult küldetésem során. Azután egy borzalmas, de kevésbé
tébolyult. Ez utóbbi gazdaggá tett, de megfosztott valakitől, akit
szerettem; és ugyan miféle butaság rejtőzhet ebben a két utóbbi dologban?
És attól az időtől fogva a már vagy félmillió éve
kihalt hícsík, akik egyetlen írott szót sem hagytak maguk után, amivel
megmagyaráznák, hogy kicsodák-micsodák, fokozatosan behálózták az egész
világunkat. De mindezek csak kérdések, amelyekre nagyon kevés válasz akad.
Még csak azt sem tudtuk, ők hogyan nevezik magukat, nyilvánvalóan nem
„hícsíknek”, mivel ezt az elnevezést a fölfedezők ragasztották rájuk.
Fogalmunk sem volt róla, hogyan hívhatják magukat ezek a távoli és
istenszerű teremtmények. De persze arról sincs tudomásunk, hogy az Isten
vajon miként nevezi magát. Jehova, Jupiter, Baal, Allah: ezeket a neveket
mind az emberek alkották. Ugyan ki tudhatná, milyen néven szólítják őt a
saját pajtásai? Éppen azon igyekeztem, hogy
elképzeljem, hogyan érezném magamat, ha a tápanyaggyárban fölbukkant
idegen valóban hícsí lenne, amikor fölzubogott a vécé, Essie előjött,
Spicces meg a tálkája felé vetette magát. Vannak bizonyos
kellemetlenségek, amelyek a teljes egészségügyi programozással járnak, és
ezek egyike egy komplett, hordozható bioelemző készülék.
– Csak pocsékolod a programidőmet – sziszegte
Essie, én pedig rájöttem, hogy Harriet türelmesen várja a tározóban az
utasítást a figyelmemet lekötő újabb információk feltárására. A
tápanyaggyárból befutott beszámolót minden eshetőségre készen teljes
terjedelmében rögzítettük és betároltuk, Essie tehát visszamehetett a
saját részlegébe, hogy egyéb fontos dolgaival foglalkozzék. Harrietet
utasítottam, hogy állítsa rá a szakácsot az ebédkészítésre, azután végezze
el titkárnői feladatait. – Megállapodása van arról,
Mr. Broadhead, hogy holnap a szenátus módszertani bizottsága előtt
tanúként megjelenik. – Tudok róla. Ott is leszek.
– Ezen a hétvégén esedékes a kivizsgálása. Kérjek
végleges időpontot? Ez a teljes körű egészségügyi
ellátással járó egyik büntetés, amit mellesleg Essie erőltet rám, jó húsz
évvel fiatalabb nálam, és erre rendszeresen figyelmeztet is.
– Rendben van, essünk túl rajta.
– Egy bizonyos Hanson Bover akar eljárást indítani
önnel szemben, és Morton szeretné megbeszélni ezt az ügyet. A következő
negyedévi összesített jövedelembevallása elkészült, és ott van az
íróasztalán, kivéve az élelmiszerbánya érdekeltségeit, amelyek elkészülte
csak holnapra várható. És akad még egy sor kisebb üzenet is, amelyek jó
részével kapcsolatban már intézkedtem, az ön konferenciabeszámolóját
illetően. – Köszönöm. Ezúttal ennyi elég. – A
tároló átlátszóvá vált, én pedig hátradőltem a székemben, hogy
elgondolkozzam a dolgokon. Az összesített
jövedelembevallást nem kellett személyesen látnom, úgyis nagyon jól
tudtam, hogy valószínűleg mit tartalmaz. A tőkeberuházások egész
megnyugtatóan alakultak. Az a kevés, amit meghagytam a tengerművelésben,
erre az esztendőre rekordnyereséget ígért. Minden szilárdan állt a lábán,
kivéve a tápanyagbányákat. A 130 napos láz nem csekély veszteségeket
okozott nekünk is. Nem vádolhatom semmivel a fiúkat ott Codyban, őket sem
terheli nagyobb felelősség, mint saját magamat, ha egyszer kitör a láz. De
valahogy elveszítették az ellenőrzést a termálfúrások fölött, s ezért vagy
ötezer acre-nyi olajpalánk égett éppen a föld alatt. Jó három hónapba
került, mire újra üzemképessé tehették a bányákat, de még most sem voltunk
teljesen tisztában vele, végül is mennyibe kerül majd nekünk ez az egész.
Nem is csoda, hogy az ő negyedéves beszámolójuk valamelyest késlekedik.
De ez csupán némi kellemetlenség, nem igazi
sorscsapás. Ahhoz eléggé szerteágazók az érdekeltségeim, hogy bármelyik
szektor csődje leterítsen. A tápanyagbányákba be sem társultam volna, ha
Morton nem tanácsolja. Persze a kiaknázási engedély elég jó eredményeket
hozott, legalábbis az adózás szempontjából. (Viszont a tengerművelési
ingatlanjaim jó részét el kellett adnom, hogy a bányákat megvehessem.)
Akkor Morton kitalálta, hogy további adóernyőre is szükségünk van még, így
hoztuk létre az Extraszoláris Kutatóintézetet. Az intézet formálisan
minden tőkém birtoklója, de az én szavazatom a döntő, és természetesen
mindig úgy szavazok, hogy azt csinálhassam, amit akarok. Társtulajdonosa
lettem az Átjáró Konszernnek is, amely finanszírozta négy fölfedezett, de
még meg nem látogatott hícsí fémforrás kivizsgálását a Naprendszeren belül
vagy annak közelében. Ezek egyike volt a tápanyaggyár. Mihelyt
megteremtődött a kapcsolat, azonnal útnak indítottak egy önálló
földerítőcsapatot, hogy nézzen ott körül, és ez a program most valóban
kezdett érdekessé válni. – Harriet! Kérem újból a
tápanyaggyári közvetlen üzenetet – szóltam. A
hologram előugrott. A fiú még mindig izgatottan magyarázott valamit magas,
sipító kappanhangján. Megpróbáltam elcsípni a mondanivalója fonalát.
Beszélt valami Holt Emberről, aki nem lehetett férfi, mivel Henrietta volt
a neve, s aki azt mondta neki (tehát akkor mégsem volt halott?) az
Átjáró-küldetésről, amiben maga is részt vett (mikor? és én miért nem
hallottam róla?), hogy az nagyon érdekes. Az egész eléggé zavarosnak tűnt,
ezért jobb ötletem támadt. – Kérem Albert Einsteint
– mondtam, mire megjelent előttem a kedves, öreg, ráncos arc hologramja,
és felém fordította tekintetét. – Tessék, Robin –
szólalt meg a tudományos programom, miközben a pipája és dohányzacskója
után kotorászott, mint majdnem mindig, amikor beszélgetünk.
– Valami jobban kidolgozott föltevést szeretnék
hallani tőled a tápanyaggyárról, és az ott talált fiúról.
– Hát persze, Robin – reagált, hüvelykujjával
nyomkodva a dohányt. – A fiú neve Wan. A kora tizennégy és tizenkilenc év
közötti lehet, nagyobb valószínűséggel az intervallum alsó része felé, és
föltevésem szerint genetikailag teljes értékű emberi lény.
– És honnan került oda? – Ó,
erről csak találgathatunk, Robin. Beszél valami „főállomásról”, amely
föltehetően szintén valami hícsí objektum, olyasmi, mint az Átjáró, az
Átjáró Kettő és maga a tápanyaggyár, csak éppen nincs valami magától
értetődő funkciója. Rajta kívül, úgy tűnik, nincs ott több élő ember.
Beszél valamiféle Holt Emberekről, akik talán olyan komputerprogramok,
amilyen én is vagyok, bár az is lehetséges, hogy az eredetüket tekintve
teljesen másmilyenek. Azután beszámolt valamilyen élő teremtményekről is,
akiket „Vénekként” vagy „békapofájúakként” emleget. Utóbbiakkal nincs
számottevő kapcsolata, tulajdonképpen igyekszik őket elkerülni, és az sem
világos, hogy ezek a lények honnan származnak. Mély
lélegzetet vettem. – Hícsík?
– Nem tudom, Robin. Még csak találgatni sem merek. Occam tételéből
kiindulva azt gondolhatná az ember, hogy egy hícsí műtárgyat elfoglaló nem
emberi élőlények leginkább hícsík lehetnek, de nincs rá közvetlen
bizonyíték. Hiszen tudod, hogy fogalmunk sincs arról, milyen lehet egy
hícsí külseje. Ezzel tisztában voltam. Pezsdítő
volt a gondolat, hogy esetleg hamarosan kideríthetjük ezt is.
– Bármi egyéb? Meg tudod mondani például, hogy
alakulnak a kísérletek a tápanyaggyár elszállítására?
– Természetesen, Robin – vágta rá, égő gyufaszálat
emelve a pipájához. – De attól tartok, nem szolgálhatok valami jó
hírekkel. Úgy tűnik, hogy az objektumot meghatározott pályára állították,
és máig ellenőrzés alatt áll. Bármit próbálunk csinálni vele, azonnal
ellenszegül. Heves vita alakult ki akörül, hogy
hagyják-e a tápanyaggyárat odakint az Oort-felhőben, és az élelmet
próbálják valahogy a Földre szállítani, vagy magát az objektumot juttassák
valahogy közelebb. Most már úgy tűnik, nincs más választásunk.
– Vannak ott… úgy értem, vajon a hícsík ellenőrzése
alatt áll? – Erről még nincsenek meggyőző adataink.
Dióhéjban: úgy vélem, hogy nem. A reagálása automatikusnak látszik. Ámbár
– folytatta nagyokat pöffentve pipájából – akad azért valami bátorító is.
Mutassak néhány képet a gyárról? – Igen, kérlek –
mondtam, de nem is kellett volna. Albert egy merész és ugyanakkor nagyon
értelmes program. Az alak eltűnt, és máris megpillantottam egy jelenetet,
amelyben a Wan nevű fiú éppen Peter Herternek mutatta meg, hogyan nyithat
ki valamit, ami a folyosó falába illeszkedő rekeszfélének látszott. Lapos,
puha csomagocskákat húzott elő belőle fényes, élénkpiros csomagolásban.
– A műtárgy funkciójáról alkotott elképzelésünk
bizonyítottnak látszik, Robin. Az ott nyilvánvalóan valami ehető dolog, és
Wan állítása szerint folyamatosan újratermelődik. Eddigi életében
javarészt ilyesmit fogyasztott, és minden jel szerint kitűnő egészségnek
örvend, bár azt hiszem, jelenleg éppen egy kis nátha fenyegeti.
A válla fölött lévő órára pillantottam, a kedvemért
mindig a pontos időre állítja be. – Nos, egyelőre
ennyi érdekelt. Azonnal tájékoztass, ha a véleményedet befolyásoló
bármilyen körülmény fölmerül. – Magától értetődik,
Robin – válaszolta, miközben képe szertefoszlott.
Fölkeltem a székemből. A tápanyagokról való beszélgetés eszembe juttatta,
hogy az ebédnek lassan el kell készülnie, s azonkívül, hogy éhes voltam,
egy kis ebéd utáni kikapcsolódást is elterveztem magamnak. Megkötöttem a
köntösöm övét, s közben eszembe jutott a peres ügy lehetőségére utaló
üzenet. Az ilyesmi nem valami különleges jelenség egy gazdag ember
életében, de ha már Morton is beszélni óhajt róla velem, akkor azt hiszem,
jobb lesz, ha meghallgatom. Azonnal megjelent a
képernyőn, amint íróasztala mögött ülve izgatottan előredől.
– Vád alá vagyunk helyezve, Robin – jelentette ki.
– A Tápanyaggyár-földerítő Konszern, az Átjáró Konszern, Paul Hall, Dorema
Herter–Hall, Peter Herter propria persona és úgy is, mint a
gyámságuk alatt álló, kiskorú Janine Herter gondviselői. Ezenkívül az
Alapítvány és te is személyesen. – Úgy tűnik, nem
panaszkodhatom, hogy nincs elég társaságom. Mondd, van-e okom az
izgalomra? Szünet. Majd elgondolkodva:
– Úgy vélem, igen, legalábbis egy kicsit. A
keresetet Hanson Bover nyújtotta be. Trish férje vagy özvegye… attól függ,
honnan nézzük a dolgot. – Morton alakja kissé reszketett. Ez a programja
meghibásodásának következménye, és Essie állandóan ígéri, hogy megjavítja,
bár a jelenség nem befolyásolja jogi fölkészültségét, nekem pedig valahogy
még tetszik is egy kicsit. – Trish vagyonkezelőjének nyilváníttatta magát,
és annak alapján, hogy az asszony szállt le legelőször a tápanyaggyáron,
teljes jogú expedíciós részarányt követel mindabból, ami kijöhet belőle.
Ez nem volt valami mulatságos. Még ha nem tudjuk is
majd elmozdítani azt a nyavalyás objektumot, a dolgok jelenlegi állása
szerint nem kis összegekről lehet szó. – És Bover
hogy tudta ezt megcsinálni? Hiszen Trish közönséges szerződést írt alá,
vagy nem? Tehát mindössze annyi a dolgunk, hogy előkerítsük azt a papírt.
Mivel nem tért vissza, a részesedését sem veheti föl.
– Igen, Robin, ez lenne az eljárásmód, ha bíróság
elé teregetnénk az ügyet. De már eddig is előfordult egy-két
ellentmondásos eset. Sőt talán nem is olyan kétértelmű, az ügyvédje
szerint nagyon megfelelőek, még akkor is, ha öregecskék egy kicsit. A
legfontosabb egy fickóé, aki ötvenezer dolláros szerződést kötött arról,
hogy drótkötélen átmegy a Niagara-vízesés fölött. Ha nem teljesíti, nincs
fizetség sem. Félúton lezuhant. A bíróság úgy döntött, hogy a bemutató
mégis megvolt, így azután fizetni kellett. – De hát
ez téboly, Morton! – Ez a törvény igéje, Robin. De
azt mondtam, hogy csak egy kis izgalomra van okod. Lehetséges, hogy
teljesen rendben vagyunk, csak arról van szó, hogy nem vagyok
biztos benne. Két napon belül be kell nyújtanunk a magunk anyagait.
Azután majd meglátjuk, hogy alakulnak az események.
– Akkor rendben van. Vibrálj ki a képből, Morton. – Fölkeltem a helyemről,
mert ekkorra már abszolúte biztos voltam benne, hogy itt az ideje
az ebédnek. Éppen ekkor lépett be az ajtón Essie, és számomra kiábrándító
volt, hogy teljesen felöltözött. Essie nagyon szép
nő, és ötévi házasság után számomra az a legnagyobb öröm, hogy a szememben
minden évben még jobban néz ki, mint az előzőben. Átkarolta a vállamat,
amint az ebédlőterasz felé sétáltunk, és fejét úgy fordította, hogy
láthassa az arcomat. – Mi a baj, Robin? – kérdezte.
– Semmi baj sincs, kedves S. Ya. – válaszoltam. –
Csak éppen eszembe jutott, hogy ebéd után meghívlak egy közös
zuhanyozásra. – Buja vén kecske vagy, öregfiú –
mormolta szigorúan. – Mi rossz van abban, ha naplemente után zuhanyozunk,
amikor természetesen és nyilvánvalóan úgyis lefekvéshez készülődünk?
– Sötétedésre Washingtonban kell lennem. Holnap meg
te mégy Tucsonba, arra a konferenciára, a hétvégén pedig nekem jön be az
egészségügyi rendbetétel. De… ne is törődj vele!
Essie letelepedett az asztalhoz. – Olyan szánalomra
méltóan rossz hazudozó vagy, tudod – állapította meg. – No, táplálkozz
gyorsan, öregúr. Az ember végül is nem viheti túlzásba a zuhanyozást, nem
igaz? Ránéztem. – Tisztában
vagy vele, Essie, milyen végtelenül érzéki lény rejtőzködik benned? És ez
az egyik legnagyszerűbb tulajdonságod.
A
tápanyagbánya-érdekeltségeim negyedéves kimutatása már reggeli előtt
washingtoni lakásom dolgozószobájának íróasztalán hevert. Rosszabbnak
bizonyult, mint amit vártam. Legkevesebb kétmillió dollár égett hamuvá
Wyoming hegyei alatt, és naponta további ötvenezer, ha nem több megy
füstbe, míg teljesen nem lokalizálják azt a tüzet. Ha egyáltalán valaha
sikerül nekik. Nem állítom, hogy súlyos bajban vagyok, de az lehetséges,
hogy bizonyos, könnyen hozzáférhető hitelek ezután már nem hullanak olyan
simán az ölembe. És nem csak én tudtam minderről. Mire a szenátus
előcsarnokába értem, úgy láttam, hogy egész Washington tisztában van vele.
Gyorsan megtettem a nyilatkozatomat, ugyanolyan szellemben, mint ezelőtt
mindig, s amikor befejeztem, Praggler szenátor elnapolta a meghallgatást,
és elcipelt villásreggelizni. – Sehogy sem tudom
kiismerni, Robin – fordult felém. – Ez a tűzesete semmiről sem változtatta
meg a véleményét? – Nem. Miért változtatta volna?
Én hosszú távon gondolkodom. Megrázta a fejét.
– Itt van valaki, tekintélyes arányú részesedéssel
a tápanyagbányákban – igen, maga –, és a bányák magasabb megadóztatását
követeli. Ez teljesen érthetetlen. Újból elejétől
végig elmagyaráztam neki a dolgot. Általánosságban a tápanyagbányák
könnyűszerrel fölajánlhatnák, mondjuk, a bevételük tíz százalékát a
Sziklás-hegység helyreállítására, miután kikotorták alóla az olajpalát. De
egyetlen vállalat sem teheti meg ezt egymagában. Ha például mi
megpróbálnánk, teljesen elveszítenénk a versenyképességünket, bárki alánk
mehetne az áraival. – Egyszóval, ha keresztülviszi
a javaslatot, Tim – fűztem hozzá –, mi egyszerűen kénytelenek leszünk
megtenni. Az élelmiszerárak persze fölmennek majd, de nem olyan vészesen.
A kalkulátoraim szerint ez személyenként nem jelentene többet évente
nyolc-kilenc dollárnál. És csaknem ép tájat is visszanyerhetnénk ráadásul.
Fölnevetett. – Különös alak
maga. A sok jótékonykodása, a rengeteg pénze mellett, azokról a holmikról
nem is beszélve – intett a karpereceim felé, amelyeket máig viseltem, mind
a hármat, annak a három kiküldetésnek az emlékére, amelyek során az Átjáró
földerítőjeként a poklok kínjait szenvedtem el –, miért nem indul a
szenátusi választásokon? – Mert semmi kedvem hozzá,
Tim. Különben is, ha New Yorkban indulnék, önnel vagy Sheilával kerülnék
szembe, amit igazán nem óhajtok. Hawaiin kevés időt töltök ahhoz, hogy
egyáltalán labdába rúghatnék. Arra pedig nem is gondolok, hogy
visszatérjek Wyomingba. Megveregette a vállamat.
– Ez alkalommal – mormolta – készen állok egy kis
régimódi politikai ökölharcra. Megpróbálom keresztülvinni a javaslatát,
Robin, de annak csak Isten a megmondhatója, mire készülnek a
versenytársai, hogy megakadályozzanak benne. Miután
elköszöntem tőle, visszaporoszkáltam a szállodába. Nem volt rá különösebb
okom, hogy igyekezzem vissza New Yorkba, míg Essie Tucsonban van, ezért
úgy határoztam, hogy a nap hátralevő részét washingtoni szállodai
lakosztályomban töltöm, ami, mint később kiderült, igen rossz döntés volt,
de arról akkor sehogy sem tudhattam. Azon gondolkodtam, vajon kedvemre
való-e, hogy „jótevőnek” titulálnak, vagy sem. Jó öreg pszichoanalitikusom
elsegített addig a pontig, hogy hitelt adjak olyan dolgoknak, amelyek
hitelt érdemlőnek tűnnek, de cselekedeteim nagyobbik része mégiscsak a
saját javamat szolgálta. A rekultivációs javaslat egy fillérembe sem
kerül. Amint már említettem, az árak emelésével majd kompenzáljuk a
költségeit. Az űrkutatásba fektetett pénzem szép dollárnyereséget is
hozhat – ahogy lelkem mélyén számítottam is rá, különben is azért kerül
oda, mert az űr az a hely, ahonnan a vagyonom származik. És mellesleg akad
még odakint egy-két befejezetlen üzleti vállalkozásom. Valahol messze.
Letelepedtem a szálloda tetőszintjén lévő lakosztályom ablaka elé,
negyvenöt emeletnyi magasságban, kibámultam a Capitolium és a
Washington-emlékmű felé, és eltöprengtem rajta, vajon ezek a befejezetlen
ügyeim sínen vannak-e még. Reméltem, igen. Még akkor is, ha a nő máig
gyűlöl. A lezáratlan üzletek körüli gondolatok
Essie-t idézték emlékezetembe, akinek már meg kellett érkeznie Tucsonba,
és ettől elkenődtem egy kicsit. A közeljövőben várható volt a 130 napos
láz következő rohama. Lám, ez nem jutott eszembe idejében. Nem tetszett a
gondolat, hogy a feleségem háromezer kilométerre van tőlem, ha ezúttal
komisz rohamra számíthatunk. És bár nem vagyok alapvetően féltékeny
természetű, de ha most ugyan gyenge, ám buja és orgiasztikus lázroham
várható, amint az utóbbi időben ez egyre gyakrabban előfordult, akkor
jobban örülnék neki, ha Essie velem rendezne buja orgiát.
Nos, miért ne? Hívtam Harriet kódját, és
rendeltettem vele egy jegyet a délutáni tucsoni légijáratra. Onnan éppen
olyan hatékonyan intézhetem az ügyeimet, mint bárhonnan, ha nem is olyan
kényelmesen. Most is hozzáláttam némi ilyen tevékenységhez. Először is mit
mond Albert? Semmi lényeges újdonság nincs, mondta, azonkívül, hogy a
legényke bizonyára alaposan meghűlt. – Utasítottuk
a Herter–Hall-expedíciót, adják be neki a szokványos antibiotikumokat, és
részesítsék őt tüneti kezelésben – folytatta –, de nyilvánvalóan még jó
pár hétig nem kapják meg az instrukciókat. –
Komoly? Pipájából pöfékelve elfintorodott.
– Wan eddig sohasem volt kitéve a legtöbb baktérium
és vírus támadásának. Ezért semmilyen végleges következtetést nem vonhatok
le – mondta. – De nem. Nem hiszem, hogy túl komoly lenne a dolog.
Mindenesetre az expedíciónak rendelkezésére állnak a szükséges gyógyszerek
és a legtöbb kóreset kezelésére alkalmas orvosi berendezések.
– Megtudtál-e róla valami mást is?
– Meglehetősen sokat, de semmi olyasmit, ami
megváltoztathatná a korábbi véleményemet, Robin. – Pöff-pöff. – Az anyja
spanyol volt, az apja anglo-amerikai, mindketten Átjáró-földerítők.
Legalábbis úgy látszik. Valószínűleg bizonyos értelemben ilyenek lehettek
azok a személyek is, akiket „Holt Emberekként” emleget, bár az még nem
egyértelmű, hogy éppenséggel mifélék lehetnek azok.
– Albert – vetettem közbe –, nézz át néhány korábbi Átjáró-expedíciót,
legalább úgy tíz évre visszamenőleg. Derítsd ki, volt-e közöttük egy
amerikai férfiból és spanyol nőből álló páros, amely nem tért vissza!
– Természetesen, Bob. – Egy szép napon
figyelmeztetnem kell, hogy térjen át valami korszerűbb szóhasználatra, de
pillanatnyilag így is kifogástalanul működik. Csaknem azonnal jött a
válasz: – Nincs adat ilyen expedícióról. Ugyanakkor volt egy utasszállító,
amelyen tartózkodott egy állapotos spanyol asszony. Erről eddig nem
kaptunk jelentést. Óhajtod a pontos adatokat? –
Természetesen, Albert. – De arra persze nincs beprogramozva, hogy ilyen
kis piszkálódásokat érzékeljen. Az adatok ugyan nem sokat mondhatnak. Nem
ismerhettem azt az asszonyt. Még az én időm előtt történt az eset. Viszont
a nő kapott egy első osztályú karperecet, miután túlélt egy küldetést,
amelynek során a férje, a legénység másik három tagjával együtt odaveszett
egy ötszemélyes hajóban. Azóta semmi hír felőle. Az az expedíció egy
egyszerű „menjetek és lássátok, mit találtok” jellegű vállalkozás volt.
Ami neki jutott, egy gyerek volt, akit valami furcsa helyen kellett
megszülnie. – Mindez nem vonatkozik a Wan fiú
apjára, vagy tán igen? – Nem, Robin. De lehetséges,
hogy éppen egy másik úton járt akkor. Ha viszont föltételezzük, hogy a
Holt Emberek valahogy kapcsolatban állnak az elveszett expedíciókkal,
akkor jó páran kell lenniük. – Azt állítod tehát,
hogy a Holt Emberek tulajdonképpen földerítők voltak? – faggattam.
– Természetesen, Robin. – De
mégis, hogyan? Úgy érted, hogy az agyukat valamiképpen konzerválták?
– Lám, ebben kételkedem, Robin – felelte, gondosan
újratömve a pipáját. – Erről nincs elégséges adat, de azt mondanám, hogy a
teljes agykonzerválás esélye nem több egy százaléknál.
– Akkor végül is miről lehet szó?
– Talán az emlékezet vegyi elraktározódásának
valamilyen leképezéséről… ugyan ez sem túlságosan valószínű, de az esélye
legalábbis három százalék körüli. És ez a legmagasabb arány, amire eddig
jutottunk. Az érintettek részéről való önkéntes részvétel, például hogy
valami módon szalagra rögzítették minden emléküket, valójában igen kevéssé
valószínű. Legjobb esetben nulla nulla egy lehet. A közvetlen mentális
kapcsolat, amit esetleg valamiféle telepátiának is nevezhetnénk,
körülbelül ugyanennyire lehetséges. Ismeretlen eszközök alkalmazása nulla
egész öt tizednyi esélyű. De persze, Robin – tette hozzá sietve –,
tisztában vagy vele, hogy mindezek a becslések elégtelen adatokon és
bizonyítatlan föltételezéseken nyugosznak. –
Gondolom, többre juthatnál, ha közvetlenül érintkezhetnél azokkal a Holt
Emberekkel. – Magától értetődik, Bob. Készülök is
rá, hogy ilyesféle kapcsolatot igényelek a Herter–Hall-misszió fedélzeti
számítógépén keresztül, de ehhez alapos előprogramozás szükséges. Az pedig
nem valami éles elméjű komputer, Robin. – Itt kissé elbizonytalanodott. –
Hanem akad itt még egy érdekes kérdés. – Éspedig?
– Nyilván tudod, hogy jó néhány nagyobb hajó
dokkolt a tápanyaggyárnál, miután fölfedezték. Állandó megfigyelés alatt
tartották, viszont a hajók száma nem változott, természetesen figyelmen
kívül hagyva a Herter–Hall-expedícióét és azt, amelyiken két nappal
ezelőtt Wan érkezett oda. Az viszont nem biztos, hogy ugyanazokról a
hajókról van szó. – Hogyan?
– Ez nem teljesen biztos, Robin – hangsúlyozta. – A hícsí hajók rendkívül
hasonlítanak egymásra. Ám a közeli fölvételek tanulmányozása alapján úgy
tűnik, hogy – legalábbis a nagyobbak – másfelé vannak beirányozva. Talán
mind a három. Mintha az ott lévő hajók elmentek volna, hogy újabbaknak
adjanak helyet. Hideg borzongás futott végig a
gerincemen. – Albert! – nyögtem ki végül, nehezen
találva a kellő szavakat. – Tisztában vagy vele, mit sugall ez nekem?
– Magától értetődik, Robin – jelentette ki
méltóságteljesen. – Azt jelzi, hogy a tápanyaggyár még most is működik.
Hogy az üstökösök gázanyagait CHON-élelemmé dolgozza föl. És el is
szállítja onnan valahová. Nagyot nyeltem, miközben
Albert rendületlenül folytatta: – Ezenkívül
rendhagyóan magas ionsugárzás érzékelhető a környezetében. El kell
ismernem, sejtelmem sincs róla, honnan származhat.
– És ez veszélyes lehet a Herter–Hall társaság számára?
– Nem, Robin. Úgy vélem, nem. Nem nagyobb
mértékben, mint mondjuk egy piezovíziós adás hat rád. Nem is a benne rejlő
veszély, inkább a forrása foglalkoztatja a fantáziámat.
– Nem kérheted meg Herter–Hallékat, hogy próbálják
meg kideríteni? – De, magától értetődik, Robin.
Máris megtettem. Ám legalább ötven napba kerül, míg valami válaszra
számíthatunk. Elbocsátottam Albertet, és székemben
hátradőlve elgondolkodtam a hícsík és különös eljárásmódjaik fölött.
És ekkor beütött a baj. A
forgószékeim a lehető legkényelmesebbek és legszilárdabbak, de most kis
híján fölborítottam az éppen alattam lévőt. Egy másodperc törtrésze alatt
elborított a fájdalom. És nem is csupán a fájdalom: zsibbadás vett rajtam
erőt, elveszítettem a tájékozódóképességemet, sőt még hallucináltam is.
Úgy éreztem, hogy a fejem nyomban szétrobban, a tüdőm meg égett, mintha a
pokol tüze gyulladt volna ki benne. Még sohasem éreztem magam ennyire
nyomorultnak, testileg és lelkileg egyaránt, ugyanakkor azon kaptam magam,
hogy a lehető leghihetetlenebb szexuális hőstettekről fantaziálok.
Megpróbáltam fölállni, de sehogy sem sikerült.
Teljesen magatehetetlenül hanyatlottam hátra a karosszékben.
– Harriet! – nyögtem ki végül. – Keríts gyorsan
orvost! Jó három másodpercbe került, mire
válaszolt, és a képe még jobban vibrált, mint az előbb Mortoné.
– Mr. Broadhead – makogta, láthatóan szörnyű
zavarodottsággal –, nem tehetek róla, de minden áramköröm foglalt. Én… én…
én… – És nem csupán a hangja ismételte folyton ugyanazt, hanem a feje és a
teste is úgy viselkedett, mint valami végtelenített rövid videoszalag,
amint újra meg újra ugyanabba a szóba kezd, majd visszakapcsol, hogy
folytassa elölről. Kizuhantam a székből a padlóra,
és az volt az utolsó értelmes gondolatom: – Ez a
láz! Már megint itt volt. Ráadásul sokkal
komiszabb, mint ezelőtt valaha. Talán olyan borzasztó, hogy túl sem élem,
olyan kegyetlen, fájdalmas, rémisztő és pszichotikusan rendellenes, hogy
nem is tudtam, túl akarom-e élni!
|
|