Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

4. ROBIN BROADHEAD KONSZERN


Essie meg én éppen vízisíztünk a Tappan-tavon, amikor megszólalt a gégerádióm, és jelezte, hogy valami idegen bukkant föl a tápanyaggyárban. Nyomban utasítottam a csónakot, hogy forduljon vissza, és vigyen bennünket a Robin Broadhead Konszern által birtokolt széles partszakaszra, csak azután mondtam meg Essie-nek, miről van szó.
    – Egy fiú?! – kiáltotta, túlszárnyalva a hidrogénmotor és a szél zaját. – Honnan az ördögből kerülhet egy fiú a tápanyaggyárba?
    – Éppen ez az, amit ki kell derítenünk! – üvöltöttem vissza. A csónak rutinosan kanyarított bennünket a sekély vízre, és megvárta, amíg kiugrunk és végigszaladunk a gyepen. Amikor meggyőződött róla, hogy elmentünk, berregve megindult lefelé a part mentén.
    Azon csuromvizesen berohantunk az agyközpontba. Máris előkerítettük a nézőkéinket, miközben a hologramtárból előkerült egy vékony, inas, valamiféle szétnyíló szoknyát és elkoszolódott zekét viselő kamasz fiú képe. Semmiképpen sem tűnt veszedelmesnek, de az égre, semmi keresnivalója sem volt ott!
    – Hangot! – rendelkeztem, mire az eddig is mozgó ajkak megszólaltak. Remegő, vékony és magas hangon, viszont eléggé érthető angolsággal:
    –…a főállomásról, igen. Hét hétnapnyira, úgy értem, hétre van innen. Elég gyakran elmegyek oda.
    – De az isten szerelmére, hogyan?! – Nem láthattam a közbeszólót, de férfi volt, és akcentus nélkül beszélt; Paul Hall lesz az.
    – Nyilvánvalóan egy hajón. Hát nektek nem hajótok van? A Holt Emberek csak hajóutakról beszélnek, és én nem is ismerek más megoldást.
    – Hihetetlen – suttogta Essie a vállam fölött. Hátralépett, szemét le nem véve a holotárról, és egy frottírköpennyel jött vissza, hogy a vállamra terítse. Magának is hozott egyet. – Mit gondolsz, mi lehet az a „főállomás”?
    – Adná az isten, hogy tudjam! Harriet?
    A holotárból szóló hangok elhalkultak, és megszólalt a titkárnőm:
    – Igen, Mr. Broadhead?
    – Mikor jött ez a fölvétel?
    – Körülbelül hét egész négy tized perce, Mr. Broadhead. Plusz a tápanyaggyártól számítandó idő természetesen. Janine Herter talált rá. Abban a pillanatban nem volt vele kamera, így csak hangot kaptunk, míg a társaság valamelyik másik tagja oda nem ért. – Mihelyt a titkárnő hangja elhallgatott, a holotárbeli képé ismét fölerősödött. Harriet kiváló program, Essie egyik legjobb alkotása.
    –…sajnálom, ha nem megfelelően viselkedtem – hallatszott a fiú hangja. Szünet. Majd az öreg Peter Herter szólalt meg:
    – Ugyan, az istenért, ne is törődj vele! És azon a főállomáson vannak más emberek is?
    A fiú lebiggyesztette az ajkát.
    – Az – mondta filozofikusan – attól függ, ugyebár, miként határozzuk meg a „személy” fogalmát. Ha a fajtánk élő képviselőjét értjük rajta, akkor nincsenek. Legközelebb a Holt Emberek állnak hozzájuk.
    Női hang szólt közbe, Dorema Herter–Hallé:
    – Nem vagy éhes? Nincs szükséged valamire?
    – Nem. Miért lenne?
    – Harriet! Mit jelent itt az, hogy nem megfelelő viselkedés? – vetettem közbe a kérdést.
    Harriet hangja habozott:
    – Hm, izé, a fiú orgazmust idézett elő magánál, Mr. Broadhead. Janine Herter szeme előtt.
    Nem tudtam megállni, hogy hangosan föl ne kacagjak.
    – Essie! – fordultam a feleségemhez. – Hogy te micsoda dámát alkottál nekem! – De tulajdonképpen nem is ezen nevettem. A dolog totális abszurditása derített föl annyira. El tudtam volna képzelni… akármit. Tényleg, bármit, csak ezt nem. Egy hícsít, egy űrkalózt, valami marslakót, csak az isten tudja, még mit nem, no de egy bujálkodó kamasz fiút!

Acélkarmok kaparászását hallottam hátulról, és valami a vállamra szökkent.
    – Lefelé, Spicces! – mordultam oda ingerülten.
    Essie védelmébe vette:
    – Ugyan, hagyd, hogy incselkedjen egy kicsit. Utána magától is elmegy.
    – Nem valami illedelmesek az egyéni szokásai – mérgelődtem. – Nem szabadulhatnánk meg tőle valahogy?
    – No, noo, golubka – mondta Essie engesztelőn, miközben fölállva megcirógatta a fejem búbját. – Teljes orvosi kivizsgálást akarsz talán? Spicces is jöhet. – Ezzel megcsókolt, és kilibegett a szobából, otthagyva engem, hogy eltöprengjek a dolgon, amely a legkülönbözőbb apró, de kellemetlen rezdüléseket váltotta ki a bensőmben. Találkozás egy hícsível! No jó, most nem került rá sor… de mi lesz majd, ha igen?
    Amikor a Vénusz kutatói fölfedezték a hícsík által hátrahagyott nyomokat: a kékes fénnyel megvilágított alagutakat, az orsó alakú üregeket, nagy volt a megdöbbenés. Azután néhány különös tárgy… újabb sokk: vajon mire valók? Valami fémtekercsek voltak, amelyeket valaki „imalegyezőknek” nevezett el; de vajon imádkoznak-e egyáltalán a hícsík, és ha igen, kihez? Aztán ott voltak az apró, világító golyócskák, amelyeket „tűzgyöngyöknek” neveztek, de nem voltak gyöngyök, és nem is volt bennük tűz. Aztán egyszer csak fölfedezték az Átjáró aszteroidát, és ez lett a legnagyobb sokkoló meglepetés, mivel vagy kétszáz működőképes hajót is találtak rajta. Csak éppen senki sem értett az irányításukhoz. Be tudtunk szállni beléjük, még mentünk is velük, de ez volt az egész… aztán amikor valahol kiszálltunk, nem várt ránk más, csak újabb sokk, sokk meg sokk.
    Tudom, miről van szó. Volt ilyen sokkokban részem a három, nem is, csak két tébolyult küldetésem során. Azután egy borzalmas, de kevésbé tébolyult. Ez utóbbi gazdaggá tett, de megfosztott valakitől, akit szerettem; és ugyan miféle butaság rejtőzhet ebben a két utóbbi dologban?
    És attól az időtől fogva a már vagy félmillió éve kihalt hícsík, akik egyetlen írott szót sem hagytak maguk után, amivel megmagyaráznák, hogy kicsodák-micsodák, fokozatosan behálózták az egész világunkat. De mindezek csak kérdések, amelyekre nagyon kevés válasz akad. Még csak azt sem tudtuk, ők hogyan nevezik magukat, nyilvánvalóan nem „hícsíknek”, mivel ezt az elnevezést a fölfedezők ragasztották rájuk. Fogalmunk sem volt róla, hogyan hívhatják magukat ezek a távoli és istenszerű teremtmények. De persze arról sincs tudomásunk, hogy az Isten vajon miként nevezi magát. Jehova, Jupiter, Baal, Allah: ezeket a neveket mind az emberek alkották. Ugyan ki tudhatná, milyen néven szólítják őt a saját pajtásai?
    Éppen azon igyekeztem, hogy elképzeljem, hogyan érezném magamat, ha a tápanyaggyárban fölbukkant idegen valóban hícsí lenne, amikor fölzubogott a vécé, Essie előjött, Spicces meg a tálkája felé vetette magát. Vannak bizonyos kellemetlenségek, amelyek a teljes egészségügyi programozással járnak, és ezek egyike egy komplett, hordozható bioelemző készülék.
    – Csak pocsékolod a programidőmet – sziszegte Essie, én pedig rájöttem, hogy Harriet türelmesen várja a tározóban az utasítást a figyelmemet lekötő újabb információk feltárására. A tápanyaggyárból befutott beszámolót minden eshetőségre készen teljes terjedelmében rögzítettük és betároltuk, Essie tehát visszamehetett a saját részlegébe, hogy egyéb fontos dolgaival foglalkozzék. Harrietet utasítottam, hogy állítsa rá a szakácsot az ebédkészítésre, azután végezze el titkárnői feladatait.
    – Megállapodása van arról, Mr. Broadhead, hogy holnap a szenátus módszertani bizottsága előtt tanúként megjelenik.
    – Tudok róla. Ott is leszek.
    – Ezen a hétvégén esedékes a kivizsgálása. Kérjek végleges időpontot?
    Ez a teljes körű egészségügyi ellátással járó egyik büntetés, amit mellesleg Essie erőltet rám, jó húsz évvel fiatalabb nálam, és erre rendszeresen figyelmeztet is.
    – Rendben van, essünk túl rajta.
    – Egy bizonyos Hanson Bover akar eljárást indítani önnel szemben, és Morton szeretné megbeszélni ezt az ügyet. A következő negyedévi összesített jövedelembevallása elkészült, és ott van az íróasztalán, kivéve az élelmiszerbánya érdekeltségeit, amelyek elkészülte csak holnapra várható. És akad még egy sor kisebb üzenet is, amelyek jó részével kapcsolatban már intézkedtem, az ön konferenciabeszámolóját illetően.
    – Köszönöm. Ezúttal ennyi elég. – A tároló átlátszóvá vált, én pedig hátradőltem a székemben, hogy elgondolkozzam a dolgokon.
    Az összesített jövedelembevallást nem kellett személyesen látnom, úgyis nagyon jól tudtam, hogy valószínűleg mit tartalmaz. A tőkeberuházások egész megnyugtatóan alakultak. Az a kevés, amit meghagytam a tengerművelésben, erre az esztendőre rekordnyereséget ígért. Minden szilárdan állt a lábán, kivéve a tápanyagbányákat. A 130 napos láz nem csekély veszteségeket okozott nekünk is. Nem vádolhatom semmivel a fiúkat ott Codyban, őket sem terheli nagyobb felelősség, mint saját magamat, ha egyszer kitör a láz. De valahogy elveszítették az ellenőrzést a termálfúrások fölött, s ezért vagy ötezer acre-nyi olajpalánk égett éppen a föld alatt. Jó három hónapba került, mire újra üzemképessé tehették a bányákat, de még most sem voltunk teljesen tisztában vele, végül is mennyibe kerül majd nekünk ez az egész. Nem is csoda, hogy az ő negyedéves beszámolójuk valamelyest késlekedik.
    De ez csupán némi kellemetlenség, nem igazi sorscsapás. Ahhoz eléggé szerteágazók az érdekeltségeim, hogy bármelyik szektor csődje leterítsen. A tápanyagbányákba be sem társultam volna, ha Morton nem tanácsolja. Persze a kiaknázási engedély elég jó eredményeket hozott, legalábbis az adózás szempontjából. (Viszont a tengerművelési ingatlanjaim jó részét el kellett adnom, hogy a bányákat megvehessem.) Akkor Morton kitalálta, hogy további adóernyőre is szükségünk van még, így hoztuk létre az Extraszoláris Kutatóintézetet. Az intézet formálisan minden tőkém birtoklója, de az én szavazatom a döntő, és természetesen mindig úgy szavazok, hogy azt csinálhassam, amit akarok. Társtulajdonosa lettem az Átjáró Konszernnek is, amely finanszírozta négy fölfedezett, de még meg nem látogatott hícsí fémforrás kivizsgálását a Naprendszeren belül vagy annak közelében. Ezek egyike volt a tápanyaggyár. Mihelyt megteremtődött a kapcsolat, azonnal útnak indítottak egy önálló földerítőcsapatot, hogy nézzen ott körül, és ez a program most valóban kezdett érdekessé válni.
    – Harriet! Kérem újból a tápanyaggyári közvetlen üzenetet – szóltam.
    A hologram előugrott. A fiú még mindig izgatottan magyarázott valamit magas, sipító kappanhangján. Megpróbáltam elcsípni a mondanivalója fonalát. Beszélt valami Holt Emberről, aki nem lehetett férfi, mivel Henrietta volt a neve, s aki azt mondta neki (tehát akkor mégsem volt halott?) az Átjáró-küldetésről, amiben maga is részt vett (mikor? és én miért nem hallottam róla?), hogy az nagyon érdekes. Az egész eléggé zavarosnak tűnt, ezért jobb ötletem támadt.
    – Kérem Albert Einsteint – mondtam, mire megjelent előttem a kedves, öreg, ráncos arc hologramja, és felém fordította tekintetét.
    – Tessék, Robin – szólalt meg a tudományos programom, miközben a pipája és dohányzacskója után kotorászott, mint majdnem mindig, amikor beszélgetünk.
    – Valami jobban kidolgozott föltevést szeretnék hallani tőled a tápanyaggyárról, és az ott talált fiúról.
    – Hát persze, Robin – reagált, hüvelykujjával nyomkodva a dohányt. – A fiú neve Wan. A kora tizennégy és tizenkilenc év közötti lehet, nagyobb valószínűséggel az intervallum alsó része felé, és föltevésem szerint genetikailag teljes értékű emberi lény.
    – És honnan került oda?
    – Ó, erről csak találgathatunk, Robin. Beszél valami „főállomásról”, amely föltehetően szintén valami hícsí objektum, olyasmi, mint az Átjáró, az Átjáró Kettő és maga a tápanyaggyár, csak éppen nincs valami magától értetődő funkciója. Rajta kívül, úgy tűnik, nincs ott több élő ember. Beszél valamiféle Holt Emberekről, akik talán olyan komputerprogramok, amilyen én is vagyok, bár az is lehetséges, hogy az eredetüket tekintve teljesen másmilyenek. Azután beszámolt valamilyen élő teremtményekről is, akiket „Vénekként” vagy „békapofájúakként” emleget. Utóbbiakkal nincs számottevő kapcsolata, tulajdonképpen igyekszik őket elkerülni, és az sem világos, hogy ezek a lények honnan származnak.
    Mély lélegzetet vettem.
    – Hícsík?
    – Nem tudom, Robin. Még csak találgatni sem merek. Occam tételéből kiindulva azt gondolhatná az ember, hogy egy hícsí műtárgyat elfoglaló nem emberi élőlények leginkább hícsík lehetnek, de nincs rá közvetlen bizonyíték. Hiszen tudod, hogy fogalmunk sincs arról, milyen lehet egy hícsí külseje.
    Ezzel tisztában voltam. Pezsdítő volt a gondolat, hogy esetleg hamarosan kideríthetjük ezt is.
    – Bármi egyéb? Meg tudod mondani például, hogy alakulnak a kísérletek a tápanyaggyár elszállítására?
    – Természetesen, Robin – vágta rá, égő gyufaszálat emelve a pipájához. – De attól tartok, nem szolgálhatok valami jó hírekkel. Úgy tűnik, hogy az objektumot meghatározott pályára állították, és máig ellenőrzés alatt áll. Bármit próbálunk csinálni vele, azonnal ellenszegül.
    Heves vita alakult ki akörül, hogy hagyják-e a tápanyaggyárat odakint az Oort-felhőben, és az élelmet próbálják valahogy a Földre szállítani, vagy magát az objektumot juttassák valahogy közelebb. Most már úgy tűnik, nincs más választásunk.
    – Vannak ott… úgy értem, vajon a hícsík ellenőrzése alatt áll?
    – Erről még nincsenek meggyőző adataink. Dióhéjban: úgy vélem, hogy nem. A reagálása automatikusnak látszik. Ámbár – folytatta nagyokat pöffentve pipájából – akad azért valami bátorító is. Mutassak néhány képet a gyárról?
    – Igen, kérlek – mondtam, de nem is kellett volna. Albert egy merész és ugyanakkor nagyon értelmes program. Az alak eltűnt, és máris megpillantottam egy jelenetet, amelyben a Wan nevű fiú éppen Peter Herternek mutatta meg, hogyan nyithat ki valamit, ami a folyosó falába illeszkedő rekeszfélének látszott. Lapos, puha csomagocskákat húzott elő belőle fényes, élénkpiros csomagolásban.
    – A műtárgy funkciójáról alkotott elképzelésünk bizonyítottnak látszik, Robin. Az ott nyilvánvalóan valami ehető dolog, és Wan állítása szerint folyamatosan újratermelődik. Eddigi életében javarészt ilyesmit fogyasztott, és minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, bár azt hiszem, jelenleg éppen egy kis nátha fenyegeti.
    A válla fölött lévő órára pillantottam, a kedvemért mindig a pontos időre állítja be.
    – Nos, egyelőre ennyi érdekelt. Azonnal tájékoztass, ha a véleményedet befolyásoló bármilyen körülmény fölmerül.
    – Magától értetődik, Robin – válaszolta, miközben képe szertefoszlott.
    Fölkeltem a székemből. A tápanyagokról való beszélgetés eszembe juttatta, hogy az ebédnek lassan el kell készülnie, s azonkívül, hogy éhes voltam, egy kis ebéd utáni kikapcsolódást is elterveztem magamnak. Megkötöttem a köntösöm övét, s közben eszembe jutott a peres ügy lehetőségére utaló üzenet. Az ilyesmi nem valami különleges jelenség egy gazdag ember életében, de ha már Morton is beszélni óhajt róla velem, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha meghallgatom.
    Azonnal megjelent a képernyőn, amint íróasztala mögött ülve izgatottan előredől.
    – Vád alá vagyunk helyezve, Robin – jelentette ki. – A Tápanyaggyár-földerítő Konszern, az Átjáró Konszern, Paul Hall, Dorema Herter–Hall, Peter Herter propria persona és úgy is, mint a gyámságuk alatt álló, kiskorú Janine Herter gondviselői. Ezenkívül az Alapítvány és te is személyesen.
    – Úgy tűnik, nem panaszkodhatom, hogy nincs elég társaságom. Mondd, van-e okom az izgalomra?
    Szünet. Majd elgondolkodva:
    – Úgy vélem, igen, legalábbis egy kicsit. A keresetet Hanson Bover nyújtotta be. Trish férje vagy özvegye… attól függ, honnan nézzük a dolgot. – Morton alakja kissé reszketett. Ez a programja meghibásodásának következménye, és Essie állandóan ígéri, hogy megjavítja, bár a jelenség nem befolyásolja jogi fölkészültségét, nekem pedig valahogy még tetszik is egy kicsit. – Trish vagyonkezelőjének nyilváníttatta magát, és annak alapján, hogy az asszony szállt le legelőször a tápanyaggyáron, teljes jogú expedíciós részarányt követel mindabból, ami kijöhet belőle.
    Ez nem volt valami mulatságos. Még ha nem tudjuk is majd elmozdítani azt a nyavalyás objektumot, a dolgok jelenlegi állása szerint nem kis összegekről lehet szó.
    – És Bover hogy tudta ezt megcsinálni? Hiszen Trish közönséges szerződést írt alá, vagy nem? Tehát mindössze annyi a dolgunk, hogy előkerítsük azt a papírt. Mivel nem tért vissza, a részesedését sem veheti föl.
    – Igen, Robin, ez lenne az eljárásmód, ha bíróság elé teregetnénk az ügyet. De már eddig is előfordult egy-két ellentmondásos eset. Sőt talán nem is olyan kétértelmű, az ügyvédje szerint nagyon megfelelőek, még akkor is, ha öregecskék egy kicsit. A legfontosabb egy fickóé, aki ötvenezer dolláros szerződést kötött arról, hogy drótkötélen átmegy a Niagara-vízesés fölött. Ha nem teljesíti, nincs fizetség sem. Félúton lezuhant. A bíróság úgy döntött, hogy a bemutató mégis megvolt, így azután fizetni kellett.
    – De hát ez téboly, Morton!
    – Ez a törvény igéje, Robin. De azt mondtam, hogy csak egy kis izgalomra van okod. Lehetséges, hogy teljesen rendben vagyunk, csak arról van szó, hogy nem vagyok biztos benne. Két napon belül be kell nyújtanunk a magunk anyagait. Azután majd meglátjuk, hogy alakulnak az események.
    – Akkor rendben van. Vibrálj ki a képből, Morton. – Fölkeltem a helyemről, mert ekkorra már abszolúte biztos voltam benne, hogy itt az ideje az ebédnek. Éppen ekkor lépett be az ajtón Essie, és számomra kiábrándító volt, hogy teljesen felöltözött.
    Essie nagyon szép nő, és ötévi házasság után számomra az a legnagyobb öröm, hogy a szememben minden évben még jobban néz ki, mint az előzőben. Átkarolta a vállamat, amint az ebédlőterasz felé sétáltunk, és fejét úgy fordította, hogy láthassa az arcomat.
    – Mi a baj, Robin? – kérdezte.
    – Semmi baj sincs, kedves S. Ya. – válaszoltam. – Csak éppen eszembe jutott, hogy ebéd után meghívlak egy közös zuhanyozásra.
    – Buja vén kecske vagy, öregfiú – mormolta szigorúan. – Mi rossz van abban, ha naplemente után zuhanyozunk, amikor természetesen és nyilvánvalóan úgyis lefekvéshez készülődünk?
    – Sötétedésre Washingtonban kell lennem. Holnap meg te mégy Tucsonba, arra a konferenciára, a hétvégén pedig nekem jön be az egészségügyi rendbetétel. De… ne is törődj vele!
    Essie letelepedett az asztalhoz.
    – Olyan szánalomra méltóan rossz hazudozó vagy, tudod – állapította meg. – No, táplálkozz gyorsan, öregúr. Az ember végül is nem viheti túlzásba a zuhanyozást, nem igaz?
    Ránéztem.
    – Tisztában vagy vele, Essie, milyen végtelenül érzéki lény rejtőzködik benned? És ez az egyik legnagyszerűbb tulajdonságod.

A tápanyagbánya-érdekeltségeim negyedéves kimutatása már reggeli előtt washingtoni lakásom dolgozószobájának íróasztalán hevert. Rosszabbnak bizonyult, mint amit vártam. Legkevesebb kétmillió dollár égett hamuvá Wyoming hegyei alatt, és naponta további ötvenezer, ha nem több megy füstbe, míg teljesen nem lokalizálják azt a tüzet. Ha egyáltalán valaha sikerül nekik. Nem állítom, hogy súlyos bajban vagyok, de az lehetséges, hogy bizonyos, könnyen hozzáférhető hitelek ezután már nem hullanak olyan simán az ölembe. És nem csak én tudtam minderről. Mire a szenátus előcsarnokába értem, úgy láttam, hogy egész Washington tisztában van vele. Gyorsan megtettem a nyilatkozatomat, ugyanolyan szellemben, mint ezelőtt mindig, s amikor befejeztem, Praggler szenátor elnapolta a meghallgatást, és elcipelt villásreggelizni.
    – Sehogy sem tudom kiismerni, Robin – fordult felém. – Ez a tűzesete semmiről sem változtatta meg a véleményét?
    – Nem. Miért változtatta volna? Én hosszú távon gondolkodom.
    Megrázta a fejét.
    – Itt van valaki, tekintélyes arányú részesedéssel a tápanyagbányákban – igen, maga –, és a bányák magasabb megadóztatását követeli. Ez teljesen érthetetlen.
    Újból elejétől végig elmagyaráztam neki a dolgot. Általánosságban a tápanyagbányák könnyűszerrel fölajánlhatnák, mondjuk, a bevételük tíz százalékát a Sziklás-hegység helyreállítására, miután kikotorták alóla az olajpalát. De egyetlen vállalat sem teheti meg ezt egymagában. Ha például mi megpróbálnánk, teljesen elveszítenénk a versenyképességünket, bárki alánk mehetne az áraival.
    – Egyszóval, ha keresztülviszi a javaslatot, Tim – fűztem hozzá –, mi egyszerűen kénytelenek leszünk megtenni. Az élelmiszerárak persze fölmennek majd, de nem olyan vészesen. A kalkulátoraim szerint ez személyenként nem jelentene többet évente nyolc-kilenc dollárnál. És csaknem ép tájat is visszanyerhetnénk ráadásul.
    Fölnevetett.
    – Különös alak maga. A sok jótékonykodása, a rengeteg pénze mellett, azokról a holmikról nem is beszélve – intett a karpereceim felé, amelyeket máig viseltem, mind a hármat, annak a három kiküldetésnek az emlékére, amelyek során az Átjáró földerítőjeként a poklok kínjait szenvedtem el –, miért nem indul a szenátusi választásokon?
    – Mert semmi kedvem hozzá, Tim. Különben is, ha New Yorkban indulnék, önnel vagy Sheilával kerülnék szembe, amit igazán nem óhajtok. Hawaiin kevés időt töltök ahhoz, hogy egyáltalán labdába rúghatnék. Arra pedig nem is gondolok, hogy visszatérjek Wyomingba.
    Megveregette a vállamat.
    – Ez alkalommal – mormolta – készen állok egy kis régimódi politikai ökölharcra. Megpróbálom keresztülvinni a javaslatát, Robin, de annak csak Isten a megmondhatója, mire készülnek a versenytársai, hogy megakadályozzanak benne.
    Miután elköszöntem tőle, visszaporoszkáltam a szállodába. Nem volt rá különösebb okom, hogy igyekezzem vissza New Yorkba, míg Essie Tucsonban van, ezért úgy határoztam, hogy a nap hátralevő részét washingtoni szállodai lakosztályomban töltöm, ami, mint később kiderült, igen rossz döntés volt, de arról akkor sehogy sem tudhattam. Azon gondolkodtam, vajon kedvemre való-e, hogy „jótevőnek” titulálnak, vagy sem. Jó öreg pszichoanalitikusom elsegített addig a pontig, hogy hitelt adjak olyan dolgoknak, amelyek hitelt érdemlőnek tűnnek, de cselekedeteim nagyobbik része mégiscsak a saját javamat szolgálta. A rekultivációs javaslat egy fillérembe sem kerül. Amint már említettem, az árak emelésével majd kompenzáljuk a költségeit. Az űrkutatásba fektetett pénzem szép dollárnyereséget is hozhat – ahogy lelkem mélyén számítottam is rá, különben is azért kerül oda, mert az űr az a hely, ahonnan a vagyonom származik. És mellesleg akad még odakint egy-két befejezetlen üzleti vállalkozásom. Valahol messze. Letelepedtem a szálloda tetőszintjén lévő lakosztályom ablaka elé, negyvenöt emeletnyi magasságban, kibámultam a Capitolium és a Washington-emlékmű felé, és eltöprengtem rajta, vajon ezek a befejezetlen ügyeim sínen vannak-e még. Reméltem, igen. Még akkor is, ha a nő máig gyűlöl.
    A lezáratlan üzletek körüli gondolatok Essie-t idézték emlékezetembe, akinek már meg kellett érkeznie Tucsonba, és ettől elkenődtem egy kicsit. A közeljövőben várható volt a 130 napos láz következő rohama. Lám, ez nem jutott eszembe idejében. Nem tetszett a gondolat, hogy a feleségem háromezer kilométerre van tőlem, ha ezúttal komisz rohamra számíthatunk. És bár nem vagyok alapvetően féltékeny természetű, de ha most ugyan gyenge, ám buja és orgiasztikus lázroham várható, amint az utóbbi időben ez egyre gyakrabban előfordult, akkor jobban örülnék neki, ha Essie velem rendezne buja orgiát.
    Nos, miért ne? Hívtam Harriet kódját, és rendeltettem vele egy jegyet a délutáni tucsoni légijáratra. Onnan éppen olyan hatékonyan intézhetem az ügyeimet, mint bárhonnan, ha nem is olyan kényelmesen. Most is hozzáláttam némi ilyen tevékenységhez. Először is mit mond Albert? Semmi lényeges újdonság nincs, mondta, azonkívül, hogy a legényke bizonyára alaposan meghűlt.
    – Utasítottuk a Herter–Hall-expedíciót, adják be neki a szokványos antibiotikumokat, és részesítsék őt tüneti kezelésben – folytatta –, de nyilvánvalóan még jó pár hétig nem kapják meg az instrukciókat.
    – Komoly?
    Pipájából pöfékelve elfintorodott.
    – Wan eddig sohasem volt kitéve a legtöbb baktérium és vírus támadásának. Ezért semmilyen végleges következtetést nem vonhatok le – mondta. – De nem. Nem hiszem, hogy túl komoly lenne a dolog. Mindenesetre az expedíciónak rendelkezésére állnak a szükséges gyógyszerek és a legtöbb kóreset kezelésére alkalmas orvosi berendezések.
    – Megtudtál-e róla valami mást is?
    – Meglehetősen sokat, de semmi olyasmit, ami megváltoztathatná a korábbi véleményemet, Robin. – Pöff-pöff. – Az anyja spanyol volt, az apja anglo-amerikai, mindketten Átjáró-földerítők. Legalábbis úgy látszik. Valószínűleg bizonyos értelemben ilyenek lehettek azok a személyek is, akiket „Holt Emberekként” emleget, bár az még nem egyértelmű, hogy éppenséggel mifélék lehetnek azok.
    – Albert – vetettem közbe –, nézz át néhány korábbi Átjáró-expedíciót, legalább úgy tíz évre visszamenőleg. Derítsd ki, volt-e közöttük egy amerikai férfiból és spanyol nőből álló páros, amely nem tért vissza!
    – Természetesen, Bob. – Egy szép napon figyelmeztetnem kell, hogy térjen át valami korszerűbb szóhasználatra, de pillanatnyilag így is kifogástalanul működik. Csaknem azonnal jött a válasz: – Nincs adat ilyen expedícióról. Ugyanakkor volt egy utasszállító, amelyen tartózkodott egy állapotos spanyol asszony. Erről eddig nem kaptunk jelentést. Óhajtod a pontos adatokat?
    – Természetesen, Albert. – De arra persze nincs beprogramozva, hogy ilyen kis piszkálódásokat érzékeljen. Az adatok ugyan nem sokat mondhatnak. Nem ismerhettem azt az asszonyt. Még az én időm előtt történt az eset. Viszont a nő kapott egy első osztályú karperecet, miután túlélt egy küldetést, amelynek során a férje, a legénység másik három tagjával együtt odaveszett egy ötszemélyes hajóban. Azóta semmi hír felőle. Az az expedíció egy egyszerű „menjetek és lássátok, mit találtok” jellegű vállalkozás volt. Ami neki jutott, egy gyerek volt, akit valami furcsa helyen kellett megszülnie.
    – Mindez nem vonatkozik a Wan fiú apjára, vagy tán igen?
    – Nem, Robin. De lehetséges, hogy éppen egy másik úton járt akkor. Ha viszont föltételezzük, hogy a Holt Emberek valahogy kapcsolatban állnak az elveszett expedíciókkal, akkor jó páran kell lenniük.
    – Azt állítod tehát, hogy a Holt Emberek tulajdonképpen földerítők voltak? – faggattam.
    – Természetesen, Robin.
    – De mégis, hogyan? Úgy érted, hogy az agyukat valamiképpen konzerválták?
    – Lám, ebben kételkedem, Robin – felelte, gondosan újratömve a pipáját. – Erről nincs elégséges adat, de azt mondanám, hogy a teljes agykonzerválás esélye nem több egy százaléknál.
    – Akkor végül is miről lehet szó?
    – Talán az emlékezet vegyi elraktározódásának valamilyen leképezéséről… ugyan ez sem túlságosan valószínű, de az esélye legalábbis három százalék körüli. És ez a legmagasabb arány, amire eddig jutottunk. Az érintettek részéről való önkéntes részvétel, például hogy valami módon szalagra rögzítették minden emléküket, valójában igen kevéssé valószínű. Legjobb esetben nulla nulla egy lehet. A közvetlen mentális kapcsolat, amit esetleg valamiféle telepátiának is nevezhetnénk, körülbelül ugyanennyire lehetséges. Ismeretlen eszközök alkalmazása nulla egész öt tizednyi esélyű. De persze, Robin – tette hozzá sietve –, tisztában vagy vele, hogy mindezek a becslések elégtelen adatokon és bizonyítatlan föltételezéseken nyugosznak.
    – Gondolom, többre juthatnál, ha közvetlenül érintkezhetnél azokkal a Holt Emberekkel.
    – Magától értetődik, Bob. Készülök is rá, hogy ilyesféle kapcsolatot igényelek a Herter–Hall-misszió fedélzeti számítógépén keresztül, de ehhez alapos előprogramozás szükséges. Az pedig nem valami éles elméjű komputer, Robin. – Itt kissé elbizonytalanodott. – Hanem akad itt még egy érdekes kérdés.
    – Éspedig?
    – Nyilván tudod, hogy jó néhány nagyobb hajó dokkolt a tápanyaggyárnál, miután fölfedezték. Állandó megfigyelés alatt tartották, viszont a hajók száma nem változott, természetesen figyelmen kívül hagyva a Herter–Hall-expedícióét és azt, amelyiken két nappal ezelőtt Wan érkezett oda. Az viszont nem biztos, hogy ugyanazokról a hajókról van szó.
    – Hogyan?
    – Ez nem teljesen biztos, Robin – hangsúlyozta. – A hícsí hajók rendkívül hasonlítanak egymásra. Ám a közeli fölvételek tanulmányozása alapján úgy tűnik, hogy – legalábbis a nagyobbak – másfelé vannak beirányozva. Talán mind a három. Mintha az ott lévő hajók elmentek volna, hogy újabbaknak adjanak helyet.
    Hideg borzongás futott végig a gerincemen.
    – Albert! – nyögtem ki végül, nehezen találva a kellő szavakat. – Tisztában vagy vele, mit sugall ez nekem?
    – Magától értetődik, Robin – jelentette ki méltóságteljesen. – Azt jelzi, hogy a tápanyaggyár még most is működik. Hogy az üstökösök gázanyagait CHON-élelemmé dolgozza föl. És el is szállítja onnan valahová.
    Nagyot nyeltem, miközben Albert rendületlenül folytatta:
    – Ezenkívül rendhagyóan magas ionsugárzás érzékelhető a környezetében. El kell ismernem, sejtelmem sincs róla, honnan származhat.
    – És ez veszélyes lehet a Herter–Hall társaság számára?
    – Nem, Robin. Úgy vélem, nem. Nem nagyobb mértékben, mint mondjuk egy piezovíziós adás hat rád. Nem is a benne rejlő veszély, inkább a forrása foglalkoztatja a fantáziámat.
    – Nem kérheted meg Herter–Hallékat, hogy próbálják meg kideríteni?
    – De, magától értetődik, Robin. Máris megtettem. Ám legalább ötven napba kerül, míg valami válaszra számíthatunk.
    Elbocsátottam Albertet, és székemben hátradőlve elgondolkodtam a hícsík és különös eljárásmódjaik fölött.
    És ekkor beütött a baj.
    A forgószékeim a lehető legkényelmesebbek és legszilárdabbak, de most kis híján fölborítottam az éppen alattam lévőt. Egy másodperc törtrésze alatt elborított a fájdalom. És nem is csupán a fájdalom: zsibbadás vett rajtam erőt, elveszítettem a tájékozódóképességemet, sőt még hallucináltam is. Úgy éreztem, hogy a fejem nyomban szétrobban, a tüdőm meg égett, mintha a pokol tüze gyulladt volna ki benne. Még sohasem éreztem magam ennyire nyomorultnak, testileg és lelkileg egyaránt, ugyanakkor azon kaptam magam, hogy a lehető leghihetetlenebb szexuális hőstettekről fantaziálok.
    Megpróbáltam fölállni, de sehogy sem sikerült. Teljesen magatehetetlenül hanyatlottam hátra a karosszékben.
    – Harriet! – nyögtem ki végül. – Keríts gyorsan orvost!
    Jó három másodpercbe került, mire válaszolt, és a képe még jobban vibrált, mint az előbb Mortoné.
    – Mr. Broadhead – makogta, láthatóan szörnyű zavarodottsággal –, nem tehetek róla, de minden áramköröm foglalt. Én… én… én… – És nem csupán a hangja ismételte folyton ugyanazt, hanem a feje és a teste is úgy viselkedett, mint valami végtelenített rövid videoszalag, amint újra meg újra ugyanabba a szóba kezd, majd visszakapcsol, hogy folytassa elölről.
    Kizuhantam a székből a padlóra, és az volt az utolsó értelmes gondolatom:
    – Ez a láz!
    Már megint itt volt. Ráadásul sokkal komiszabb, mint ezelőtt valaha. Talán olyan borzasztó, hogy túl sem élem, olyan kegyetlen, fájdalmas, rémisztő és pszichotikusan rendellenes, hogy nem is tudtam, túl akarom-e élni!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet