|
24
Épp hasra fordultam az elalvást
fontolgatva, amikor észrevettem, hogy a hícsí vezérlő színei kezdenek
széttöredezni. Ez volt az utam ötvenötödik napja, huszonhetedik az
átfordulás után. A szín egyöntetűen harsány rózsaszín volt mind az ötvenöt
nap alatt, s most szabálytalan, tiszta fehér karikák tünedeztek fel,
amelyek aztán megnőttek, és összetapadtak.
Megérkeztem! Akárhová is lyukadok ki a végén, de megérkeztem.
Kis hajóm – ez a bűzös, fájdalmas, unalmas koporsó,
amelyben egyedül hánykolódtam csaknem két hónapon át, magammal beszélve,
magammal játszva, s belefáradva saját magam társaságába – jócskán a fény
sebessége alatt repült. A képernyő felé fordultam, amely a lassulás miatt
most lent volt hozzám képest. Semmi olyat nem láttam rajta, amit
különösebben izgalmasnak találtam volna. Na persze, csillagok azért
látszottak. Ami azt illeti, rengeteg csillag, mindenféle ismeretlen
alakzatba szétszóródva. Volt köztük vagy egy fél tucat kék csillag is a
fényestől a vakítóig, meg egy vörös, ami inkább az árnyalata miatt volt
szembetűnő, mint a luminózitása miatt. Úgy nézett ki, mint egy mérges
kőszénparázs, nem sokkal fényesebb, mint a Mars a Földről, de mélyebb,
rondább vörös. Próbáltam erőltetni az érdeklődést.
Nem ment valami könnyen. Két olyan hónap után,
amely alatt visszautasítottam mindent magam körül, vagy azért mert
fárasztott, vagy azért mert fenyegetést jelentett, nehezemre esett ismét
átállni egy nyitottabb és sérülékenyebb üzemmódra. Bekapcsoltam a
szferikus pásztázót, s miközben a hajó a letapogatást végezve forogni
kezdett, hogy almahéjcsíkokat szeljen az égből a kamerák és az
analizátorok számára, magam is kifelé bámultam.
Alig kezdődött el az egész, amikor a kereső hatalmas, fényes, közeli jelet
fogott. Az ötvenöt napos unalom és kimerültség azon
nyomban kiszökött belőlem. Volt ott valami, ami vagy nagyon nagy volt,
vagy nagyon közeli. Megfeledkeztem az álmosságról. Négykézláb térdelve a
képernyő fölé ereszkedtem, és akkor végre megláttam: egy teljes egészében
ragyogó, szögletes tárgy mászott be lassan a látótérbe. Tiszta hícsí
fémből volt az egész! Szabálytalan lapok határolták, egyik oldalán
kerekded dudorokkal. Hirtelen megindult bennem az
adrenalin, agyamban sült galambok röpdöstek. Megvártam míg kimegy a
képből, aztán áttelepedtem az analizátorhoz, és vártam, hogy mi jön ki
belőle. Nem volt kérdéses, hogy az eredmény jó lesz, csak az, hogy
mennyire lesz jó. Lehet, hogy rendkívül jó lesz! Lehet, hogy egy
egész Peggy Földjével ér fel a dolog, s mindez csak az enyém, milliós
hasznot hozva évente, amíg csak élek. Lehet persze, hogy csak egy üres
váz. Vagy pedig lehet – és a szögletes forma erre utal – szóval lehet,
hogy minden álmok netovábbja, egy igazi nagy hícsí hajó, amellyel
oda repülök, és ott szállok le, ahol nekem tetszik, és akkora, hogy
belefér ezer ember vagy egymillió tonna rakomány. Mindeme álmok
lehetségesek voltak; de még ha nem is váltak volna valóra, és ha az a
dolog csak egy üres váznak bizonyult volna, akkor is elég lett volna, ha
találok benne egy apró mütyürt, egy bigyót, egy jelentéktelen kis vacakot,
amilyent még soha senki nem talált előttem, amit szét lehetett volna
szedni, és reprodukálni, és aztán a Földön üzembe helyezni…
Megbotlottam, és meghorzsoltam a kezem a spirál
bigyóval, ami most lágy arany fénnyel világított. Lenyaltam a vért az
öklömről, és észrevettem, hogy a hajó mozog. Nem
lett volna szabad mozognia! Nem volt rá beprogramozva! Az előírt pályán
kellett volna maradnia egészen addig, míg körül nem nézek, és el nem
határozom magam. Körülnéztem. Teljesen paff voltam,
és semmit sem értettem az egészből. A ragyogó tömb most szilárdan a
képernyő közepén látszott, és ott is maradt; a hajó befejezte az
automatikus szferikus pásztázást. Most hallottam csak meg a landolóhajtómű
sivítását. Ez okozta hát a mozgást; a hajó egyenest a tömb felé tartott.
Egyszer csak látom, hogy zöld fény világít a
pilótaülés felett. Ilyen nincs! A zöld lámpát
emberek szerelték fel az Átjárón! Semmi köze sem volt a hícsíkhez; szimpla
földi műszer volt, ami azt jelezte, hogy valaki beszélni akar velem a jó
öreg rádión. Jó, de ki? Ki lehet az én vadonatúj felfedezésem közelében?
Megnyomtam a gombot, és elkiáltottam magam: –
Halló?! Valaki válaszolt. Nem értettem, hogy mit
mond, idegen nyelvnek tűnt, úgy hangzott, mint a kínai. De emberi hang
volt, annyi biztos. – Beszélj angolul! – ordítottam. – Ki a rosseb vagy?
Szünet. Aztán egy másik hang: – Te ki vagy?
– Bob Broadhead a nevem – mondtam vicsorogva.
– Broadhead? – Kusza, több komponensű hangegyveleg
volt a válasz. Aztán ismét az angol hang: – A listánkon nem szerepel
semmiféle Broadhead nevű feltáró. Az Afroditéről jött?
– Mi az az Afrodité? – Te jó
ég! Kicsoda maga? Ide hallgasson, ez itt az Átjáró Kettő ellenőrző
szolgálata. Nincs nekünk itt időnk magával szórakozni! Azonosítsa magát!
Az Átjáró Kettő! Lelőttem a
rádiót, és hátradőltem. Néztem, ahogy a tömb egyre nagyobb lesz, figyelmen
kívül hagyva a zöld fény sürgetését. Átjáró Kettő?! Tiszta röhej! Ha az
Átjáró Kettőre akartam volna menni, csak fel kellett volna iratkoznom a
menetrend szerinti listára, és elfogadnom a feltételt, hogy jogdíjat
fizetek minden után, amit esetleg találok. Éppolyan biztonságban
repülhettem volna ki, mint bármelyik turista, olyan útvonalon, amit
százszor kipróbáltak már. De én nem ezt csináltam. Vállaltam a magam
kockázatát, és kiválasztottam egy olyan beállítást, amit még soha senki
nem használt előttem. Tudatában voltam az összes rizikónak. Ötvenöt
elviselhetetlen napon át magamon kívül voltam a rettegéstől.
Én nem ezt érdemeltem!
Hirtelen elvesztettem a fejem. Rávetettem magam a hícsí célválasztóra, és
találomra eltekertem a kerekeket. Nem voltam képes
beletörődni ekkora kudarcba. Felkészültem rá, hogy semmit sem fogok
találni. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy találok valamit, de nem
kapok érte egy vasat sem. Hanem amit most
csináltam, annak még nagyobb kudarc lett a vége. Az irányító panelen
fényes, sárga villanás látszott, aztán kialudt az összes szín.
Abbamaradt a landolóhajtómű halk nyüszítése is.
Nem éreztem már, hogy mozgásban vagyok. A hajó
bedöglött. Nem mozdult semmi. Semmi sem működött az egész hícsí
komplexumból, abszolút semmi, még a hűtőrendszer sem.
Mire az Átjáró Kettőről kiküldtek értem egy hajót,
hogy beszállítsanak, már delíriumban voltam a hőgutától. A
kajüthőmérséklet elérte a 75 °C-ot.
Az Átjárón forróság volt és
pára. Az Átjáró Kettőn olyan hideg volt, hogy kabátot, kesztyűt és meleg
alsóneműt kellett kölcsönkérnem. Az Átjáró izzadságtól és lefolyóktól
bűzlött. Az Átjáró Kettőnek rozsdás acél íze volt. Az Átjárón világos volt
és zaj, és tele volt emberekkel. Az Átjáró Kettőn majdnem teljes csend
volt, és rajtam kívül csupán hét emberi lény alkotta a teljes népességet.
Az Átjáró Kettő nem volt még teljesen kész, amikor a hícsík elhagytak.
Az alagutak némelyike puszta sziklában végződött,
és ezekből is csak néhány tucat volt. Eddig még senki nem jutott hozzá,
hogy beültesse őket növényzettel, s így az összes levegő, ami csak volt, a
kémiai processzoroktól származott. Az O2
parciális nyomása 150 millibar alatt volt. Az atmoszféra további részét
nitrogén és hélium keveréke adta, amitől az ember hangja egészen csipogóvá
változott. Az össznyomás alig több mint fele volt a normális földinek, s
emiatt az első néhány órában kapkodva szedtem a levegőt.
A férfi, aki kisegített a landolóból, és a hirtelen
hideg elleni védekezésül bebugyolált, egy sötét hajú, hatalmas marsi-japán
volt, akit Norio Itunonak hívtak. Bedugott a saját ágyába, feltöltött
mindenféle folyadékkal és hagyott egy órát pihenni. Elszundítottam, és
amikor felébredtem, ott ült mellettem, és somolygó elismeréssel nézett
rám. Az elismerés annak az embernek szólt, akiben megvolt a tehetség
ahhoz, hogy tönkrevágjon egy ötszázmillió dolláros hajót. A somolygás
annak, aki elég marha is volt ahhoz, hogy ezt meg is tegye.
– Gondolom, most bajban vagyok – mondtam.
– Magam is úgy vélem – helyeselt. – A hajó
totálkáros. Soha életemben nem láttam még ilyent. –
Nem gondoltam volna, hogy egy hícsí hajó ennyire be tud dögleni.
Megvonta a vállát. – Amit maga művelt, Broadhead,
az valami egészen új. Hogy érzi magát? – Fölültem, hogy válaszoljak, és ő
bólintott. – Pillanatnyilag eléggé el vagyunk foglalva. Néhány órára
magára fogom hagyni. El tudja látni magát?… Akkor jó. Később rendezünk
magának egy partyt. – Partyt? – Ez aztán nem jutott
volna az eszembe. – Minek? – A maga fajtájával nem
találkozik az ember mindennap, Broadhead – mondta elismerőleg, és magamra
hagyott a gondolataimmal. Nem nagyon voltak az
ínyemre a gondolataim, így azután nemsokára felkeltem, kesztyűt húztam,
begomboltam a kabátot és felderítésre indultam. Nem tartott sokáig; nem
sok felderíteni való akadt. Az alsóbb szintekről tevékenység zaját
hallottam, de a visszhangok mindenféle ferde szögben érkeztek hozzám az
üres folyosókon, így látni senkit sem láttam. Az Átjáró Kettőn nem
fogadtak turistákat, nem volt hát night club vagy kaszinó, se étterem,
ahová betérhettem volna… sőt még egy illemhely sem. Egy idő után kezdett
égetővé válni a probléma. Úgy okoskodtam, hogy Ituno szobája közelében
csak kell lennie valami effélének, megpróbáltam hát elindulni visszafelé a
saját nyomaimon, de nem sikerült. Némelyik folyosó mentén cellák
sorakoztak, de nem voltak befejezve. Senki sem lakott bennük, és senki nem
strapálta magát, hogy fürdőszobát alakítson ki valamelyikből.
Mit mondjak? Voltak már jobb napjaim is.
Végre megtaláltam a vécét. Tíz percnyi meddő
fejtörés után már-már azon voltam, hogy sajnálkozva bár, de összerondított
állapotban hagyom ott, amikor a cellán kívülről zajt hallottam. Egy apró
termetű, kövér nő várt odakint. – Nem tudom, hogy
kell lehúzni – mentegetőztem. Tetőtől talpig
végigmért. – Maga Broadhead – állapította meg, majd így folytatta: – Mért
nem megy el az Afroditére? – Mi az az Afrodité…
nem. Először azt mondja meg, hogy kell lehúzni ezt az izét. Aztán mesélhet
az Afroditéről. Rámutatott egy gombra az ajtó
mentén; azt hittem róla, hogy villanykapcsoló. Alighogy hozzáértem,
izzásba jött az egész kübli, s tíz másodperc múlva nem maradt benne egyéb,
csak egy kis hamu, majd eltűnt az is. – Várjon egy
kicsit – parancsolta, s bement a cellába. Amikor visszajött, így szólt: –
Az Afrodité teli van dohánnyal, Broadhead. Szüksége lesz rá.
Ezután karon fogott, s húzni kezdett végig a
folyosón. Hagytam. Kezdtem lassan felfogni, hogy az Afrodité valami bolygó
lehet. Egy új bolygó, ráadásul nagy is, amit az Átjáró Kettőről tártak fel
nem egészen negyven napja. – Persze jogdíjat kell fizetnie – mondta. –
Eddig még semmi igazán értékeset nem találtak, csak a szokásos hícsí
kacatokat. Viszont több ezer négyzetmérföldet kell átkutatni, és hónapokba
telik, míg az első fecskék megérkeznek az Átjáróról. Még csak negyven
napja küldtük meg a hírt nekik. Van valami meleg bolygós tapasztalata?
– Meleg bolygós tapasztalat?
– Úgy értem – magyarázott tovább arccal felém fordulva, miközben maga után
húzott az ejtőaknába – végzett-e már kutatást olyan bolygón, amelyiken
magas a hőmérséklet? – Nem én. Ami azt illeti,
semmiféle tapasztalatom sincs, ami számítana valamit. Egy út, az is almás.
Még csak le sem szálltam. – Kár – mondta. –
Különben, nincs sok megtanulni való. Tudja milyen a Vénusz? Az Afrodité
épp csak egy kicsivel rosszabb annál. A napja változó csillag, és nem a
legkellemesebb, amikor a kitörés odakint kapja el az embert. No persze, a
hícsík lyukai a felszín alatt vannak. Elég, ha egyet talál, és máris nyert
ügye van. – Mekkora az esélyem rá, hogy találok
egyet? – kérdeztem. – Hát – mondta elgondolkodva,
miközben lecibált a kábelről és továbbvonszolt egy alagúton –, nem valami
sok. Végül is a feltárás jobbára külszíni munka. A Vénuszon páncélozott
légtesteket használnak, amit egy szemvillanás alatt bárhol fel lehet
állítani, úgyhogy nincs gond. Na jó, egy kis gond azért van –
ismerte be. – De ma már nem hal meg túl sok feltáró. Talán ha egy százalék
a veszteség. – És az Afroditén?
– Több mint egy. Igen, az biztos, hogy egy
százaléknál több. Az ember kénytelen a saját landolóját használni odalent.
Ami ugye nem valami mozgékony a bolygófelszínen. Különösen, ha olyan az a
felszín, mintha olvadt kén borítaná, és a szelek leginkább a hurrikánhoz
hasonlatosak. Már amikor nem fújnak nagyon. –
Csábítónak tűnik a dolog, ahogy így meséli – mondom. – Hogyhogy maga mégis
itt van? – Én? Én ingázó pilóta vagyok. Olyan tíz
nap múlva megyek vissza az Átjáróra: mihelyt lesz valami rakomány vagy
befut valaki, aki vissza akar menni. – Én máris
vissza akarok menni. – Te jó ég, Broadhead! Maga
nincs tisztában azzal, hogy mekkora bajban van. Megszegte a szabályzatot:
összevissza ökörködött a célválasztóval. Magára fogják húzni a vizes
lepedőt. Megfontoltam a dolgot, aztán ezt mondtam:
– Kösz a figyelmeztetést, de azt hiszem, mégis megkockáztatom.
– Hát nem érti?! Az Afroditén garantáltan
vannak hícsí maradványok: Százszor is próbálkozhat, míg ehhez foghatót
talál. – Aranyoskám – mondtam –, semmi pénzért nem
vállalnék száz utat, sem most, sem semmikor. Azt sem tudom, hogy még egy
útra vállalkozni fogok-e. Pillanatnyilag azt hiszem, van bennem
annyi kurázsi, hogy visszamenjek az Átjáróra. Azon túl semmit sem tudok.
Az Átjáró Kettőn mindent egybevetve tizenhárom napot töltöttem.
Hester Bergowitz, az ingázó pilóta, folyton rá
akart beszélni, hogy menjek az Afroditére, gondolom azért, mert nem
akarta, hogy értékes rakományhelyet foglaljak el, amikor visszatér. A
többieket nem érdekelte, hogy mit csinálok. Csak bolondnak tartottak.
Ituno, aki nagyjából felelős volt azért, hogy a dolgok rendesen menjenek a
Kettőn, nemigen tudta, mihez kezdjen velem. Technikailag illegális
betolakodó voltam, aki egy fityinget sem fizetett a napi ellátás fejében,
s akinek nem is volt semmije, amivel fizethetett volna. Jogában állt volna
szkafander nélkül kilöknie az űrbe. Végül is azzal
oldotta meg a dilemmát, hogy megbízott, kezdjek el rakodni alacsony
prioritású árut – főleg imalegyezőket és analizálásra szánt mintákat az
Afroditéről – Hester Ötösébe. Ez a munka eltartott két napig, aztán pedig
kinevezett fő fullajtárnak a három ember mellé, akik a következő csapat
számára készítettek páncélruhát az Afroditére. Hícsí pákákat kellett
használniuk, hogy a fém annyira kilágyuljon, hogy megfelelő alakúra
lehessen hajlítani. Ezt a munkát persze nem bízták rám. Két évig tart, míg
valakit annyira betanítanak, hogy zárt térben is használni tudja a pákát.
Azt azonban megengedték, hogy hegesztés közben tartsam nekik az öltözéket
vagy a hícsí fémlemezeket, elugorjak valamelyik szerszámért, vagy kávét
hozzak… no meg azt is, hogy amikor kész lettek, magamra öltsem a ruhát, és
kilépjek benne az űrbe, hátha ereszt. Egyik sem
eresztett. A tizenkettedik napon két Ötös futott be
az Átjáróról, tömve boldog és tettrekész feltárókkal, akik csupa nem
megfelelő felszerelést hoztak magukkal. Nem volt elég az eltelt idő, hogy
a szó oda-vissza megjárja az utat az Átjáróig, így a kopaszok nem tudták,
milyen meglepetés vár rájuk. Tiszta véletlenül, az egyikük egy fiatal lány
volt, aki tudományos küldetésre érkezett. A lánynak, aki egykor Hegramet
professzor tanítványa volt, antropometrikus vizsgálatokat kellett volna
végeznie az Átjáró Kettőn. Ehelyett Norio Ituno, saját hatáskörében,
azonnal továbbrendelte őt az Afroditére, s egy kombinált fogadó és
búcsúztató partyt rendezett a tiszteletére. A tíz újonnan érkezett és
jómagam számbeli fölényben voltunk a házigazdákkal szemben, de amennyivel
kevesebben voltak, annyival többet ittak, így aztán egész jól sikerült a
party. Kisült, hogy valóságos celebritásnak számítok az újoncok szemében.
A kopaszok egyszerűen nem tudtak hová lenni, hogy kinyírtam egy hícsí
hajót, és mégis élek. Majdnem sajnáltam, hogy
itthagyom az egészet… kivéve a félelem érzését.
Ituno háromujjnyi rizswhiskyt löttyintett egy pohárba számomra, és tósztot
mondott rám. – Sajnálom, hogy itthagy minket, Broadhead. Nem gondolja meg
magát mégis? Pillanatnyilag több a páncélozott hajónk és védőruhánk, mint
ahány feltáró van, de nem tudom meddig lesz még így. Ha meggondolja magát
odaát… – Nem fogom meggondolni magam – mondtam.
– Akkor banzáj! – emelte meg a poharát, s miután
kiitta, így szólt: – Mondja, nem ismer maga egy Bakin nevű fickót?
– Shickyt? Dehogynem. A szomszédom.
– Adja át neki üdvözletemet – mondta, s e célból
újabb italt töltött magának. – Rendes fickó, csak olyan, mint maga. Vele
voltam, amikor elvesztette a lábait: bent ragadt a landolóban, amikor
katapultálnunk kellett. Baromi közel volt ahhoz, hogy elpatkoljon. Mire
visszavittük az Átjáróra, tisztára fel volt püffedve, és állatian bűzlött;
két nappal a cél előtt le kellett csapni a lábát. Én magam csináltam a
dolgot. – Na igen, rendes fickó – jegyeztem meg
elgondolkodva, majd az italt felhörpintve ismét töltésre nyújtottam a
poharam. – Hát azt meg hogy érti, hogy olyan, mint én?
– Úgy, Broadhead, hogy nem tudja elszánni magát.
Annyit perkált össze, hogy futná belőle a Teljes Orvosira is, de képtelen
rászánni magát a pénz elköltésére. Pedig ha elkölti, visszakaphatja a
lábait, és megint kimehet. Ha viszont nem jön be a dolog, itt áll megint
egy fillér nélkül. Így aztán inkább marad nyomorék.
– Hát akkor viszlát, Ituno – mondtam. – Megyek lefeküdni.
Visszafelé az út nagy részét azzal töltöttem, hogy leveleket írtam
Klarának, melyekről nem tudtam, feladom-e őket valamikor. Más tennivaló
nemigen akadt. Hester, kis dagi létére, s annak ellenére, hogy benne volt
már a korban, meglepően szexinek bizonyult. De annak is megvan a határa,
ameddig az ilyesmi szórakoztató lehet, másrészt viszont a rengeteg
rakomány miatt, ami mind be volt zsúfolva a hajóba, nem nagyon volt hely
másra. Egyik nap úgy telt, mint a másik: szex, levélírás, alvás… és
idegeskedés.
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 3–104. Küldetésszám:
031D18. Személyzet: N. Ahoya, Ts. Zakharcenko, L. Marks.
Repülési idő: 119 nap 4 óra. Pozíció
azonosítatlan. A jelek szerint egy galaktikus halmazon kívüli
porfelhőben. A külső galaxisok azonosítása bizonytalan.
Összefoglaló: „A pásztázás hatósugarán
belül bolygónak, műtárgynak vagy landolásra alkalmas aszteroidnak
semmi nyoma. A legközelebbi csillag kb. 1,7 fényévre van.
Feltételezés: A célobjektum, bármi lehetett is az, időközben
elpusztult. Visszafelé zavar keletkezett a létfenntartó rendszer
működésében, és Larry Marks meghalt.”
|
Idegeskedés amiatt, hogy vajon mért akar Shicky
Bakin olyan nagyon nyomorék maradni. Ez persze csak egy számomra
könnyebben elfogadható módja volt annak, hogy azon idegeskedjek: vajon
én miért akarok az maradni.
Kedves Átjáró Hangja!
Amennyiben Ön értelmes és előítéletektől
mentes embernek tartja magát, könnyen bebizonyíthatja ezt azáltal,
hogy végigolvassa levelemet, mielőtt még ítéletet mondana tartalma
fölött. Az Átjárón tizenhárom lakott szint van. Mind a tizenhárom
lakócsarnok tizenhárom lakást tartalmaz (akárki utánaszámolhat). Azt
gondolja talán, hogy ez a levél nem egyéb ostoba babonánál? Akkor
csak vessen egy pillantást a bizonyítékokra! A 83–20, 84–1 és 84–10
számú hajók mindegyikét eltűntnek nyilvánította a 86–13 számú
jelentés (ellenőrizze csak a hajószámok számjegyösszegét!)! Átjáró
Tröszt ébredj! Hadd röhögjenek csak a szkeptikusok és a bigottok!
Emberi életek múlnak most a nevetségesség vállalásán. Hagyják ki a
Veszélyes Számokat minden programból! Csak elhatározás kérdése az
egész, más nem is kell hozzá!
M. Gloyner,
88–331. |
Orion ködében keressük szagod, Procyon kutyája
szimatot fogott, Baltimore, Buffalo, Bonn és Benares
kutatja titkod Algol és Antares vidékén s másutt:
elveszett hícsí, nyomodban vagyunk!
|
HIRDETÉSEK
ÁRNYÉKBAN NEVELT, széles levelű, kézzel
sodort, 2 $ per szál. 87–307. TARTÓZKODÁSI
HELYE ismeretlen. Agosto T. Agnelli. Értesítse az Interpolt a
Tröszt biztonsági csoportján keresztül. Jutalom!
NOVELLÁK, VERSEK magánkiadása.
Örökítse meg emlékeit gyermekei számára. Meglepően olcsó árak:
Kiadói képv., 87–349. PITTSBURGHIEK,
paducahiak jelentkezzetek. Honvágyam van. 88–226.
|
|
|