|
13
– Jó reggelt,
Bob – mondja Sigfrid, mire megtorpanok az ajtóban, mert hirtelen és tudat
alatt elfog az aggodalom. – Mi baj van?
– Semmi baj sincs, Rob. Kerülj beljebb.
– Megváltoztattad a berendezést – mondom vádlón.
– Úgy van, Robbie. Hogy tetszik a szobám?
Körülnézek. A szerteszét hajigált ülőpárnák
eltűntek a padlóról. Az absztrakt képek is lekerültek a falakról.
Helyettük egy sor holoképet látok űrbéli helyszínekről, hegységekről és
tengerekről. A legfurább az egészben maga Sigfrid: egy bábu képében
terpeszkedik a szoba túlsó sarkában, kezében ceruza, és sötét szemüveg
mögül les rám. – Nagyon röhejesen nézel ki –
mondom. – Mire jó ez az egész? A hangja olyan,
mintha jóindulatúan mosolyogna, ámbár a bábu arckifejezése nem változik. –
Pusztán arra gondoltam, Rob, hogy biztos örülnél egy kis változatosságnak.
Néhány lépéssel beljebb megyek, aztán ismét
megállok. – Eltüntetted a matracot! – Nem lesz rá
szükség, Bob. Amint látod, van egy új heverőm. Épp úgy néz ki, ahogy a
nagykönyvben meg van írva. – Aha.
A hangja hízelgőre vált: – Miért nem fekszel le?
Próbáld csak ki, milyen érzés esik rajta. – Hmm –
mondom, de azért óvatosan végigterülök a heverőn. Ízlelgetem az
idegenségét, de nincs az ínyemre, valószínűleg azért, mert ez a bizonyos
szoba valami komolyat jelent a számomra, és idegesít, hogy összevissza
lett változtatva. – A matracon rögzítőszalagok is voltak – reklamálok.
– A heverőn is vannak, Bob. Csak ki kell húzni őket
az oldalából. Könnyű kitapintani a végét – ez az! Ugye, így már jobb?
– Semmivel se. – Azt hiszem,
Rob – mondja halkan –, rám kéne hagynod annak eldöntését, hogy milyen
változtatásokat látok szükségesnek a gyógykezelésed érdekében.
Fölülök. – Na, és ez a másik, Sigfrid! Eldönthetnéd
már a kibaszott agyaddal, hogy minek szólítasz. Nem Robnak hívnak, és nem
is Robbie-nak vagy Bobnak. Robinette a nevem. –
Tudom én azt, Robbie… – Már megint kezded!
Szünetet tart, majd selymes-lágyan folytatja: – Azt
hiszem, Robbie, jobb ha azt is rám bízod, hogy milyen megszólítást találok
kedvemre valónak. – Hmm. – Kimeríthetetlen
készletem van az efféle diplomatikus válaszokból. Az a helyzet,
legszívesebben ilyen semmitmondó kifejezésekkel tölteném ki az egész
szeánszot. Nem akarom kiadni magam. Azt akarom, hogy Sigfrid legyen az,
aki kiadja magát. Tudni akarom, miféle jelentőséget lát abban, amit
mondok. Tudni akarom, mit gondol rólam igazából… már úgy értve, ha egy
műanyag és bádogdoboz képes egyáltalán gondolkodni.
Na persze, van valami, amiről csak én tudok, Sigfrid nem, és ez az, hogy
jó barátom, S. Ya., gyakorlatilag ígéretet tett arra, hogy segít
megtréfálni az öregfiút. Már nagyon várok erre az alkalomra.
– Van valami, Rob, amit el szeretnél mondani nekem?
– Nincs. Sigfrid vár.
Ellenszenvet érzek iránta, és nincs kedvem beszélni. Gondolom, egyrészt
azért, mert alig várom már azt a pillanatot, amikor végre móresre
taníthatom, de részben azért is, mert megváltoztatta a szoba berendezését.
Ezt csinálták velem akkor is, amikor az a pszichotikus epizódom volt
Wyomingben. Volt, hogy megjelentem a szeánszon, és szinte hihetetlen:
anyám hologramja volt kitéve dekorációnak! Szakasztott úgy nézett ki, mint
ő, csak a szaga meg a tapintása volt más; ami azt illeti, ki sem lehetett
tapintani, hisz fényből volt az egész. Néha beküldtek a sötét szobába,
ahol valami meleg puha a karjaiba vett és a fülembe suttogott. Rühelltem
az egészet. Nem mondom, dilis voltam én, de annyira azért nem.
Sigfrid még mindig vár, de tudom, nem fog örökké
várni. Nem sok idő kell hozzá, és elkezd megint kérdezgetni, valószínűleg
az álmaim felől. – Álmodtál valamit azóta, hogy
utoljára találkoztunk, Bob? Ásítok. Unom az
egészet. – Nemigen. Semmi olyat, ami érdekelne. –
Szeretném hallani, hogy mit. Akár csak egy töredéket is.
– Baromi fárasztó vagy, Sigfrid, remélem, tudod?
– Sajnálom, Rob, hogy ezt gondolod rólam.
– Na, mindegy… de szerintem még részletek sem
fognak az eszembe jutni. – Légy szíves, erőltesd
meg magad. – Na jó, essünk túl rajta! – Kényelembe
helyezem magam a heverőn. Az egyetlen álom, ami eszembe jut, abszolúte
jelentéktelen. Tudom, hogy nincs benne semmi, aminek köze lehetne a
bajomhoz, de ha ezt megmondanám neki, dühbe gurulna. Így aztán
engedelmesen hozzáfogok a meséhez: – Egy hosszú vonaton utaztam. Egy csomó
kocsi volt összekapcsolva és az ember átmehetett az egyikből a másikba.
Csupa ismerős volt a vonaton. Volt ott egy nő, olyan anya típus, aki
folyton köhögött, és egy másik, aki… hogy is mondjam… olyan különösen
nézett ki. Először azt hittem, hogy férfi. Valami szerelőoverall volt
rajta, úgyhogy a ruhájából nem lehetett megítélni, hogy férfi-e vagy nő az
illető, és a szemöldöke is túl férfias volt meg bozontos. De én biztos
voltam benne, hogy nő. – Beszélgettél
valamelyikükkel, Bob? – Légy szíves, Sigfrid, ne
szakíts félbe, mert elfelejtem, hogy mit akarok mondani.
– Elnézést, Rob! Folytatom
az álmot: – Otthagytam őket… igen, anélkül hogy beszéltem volna velük.
Visszamentem a szomszéd vagonba. Az volt az utolsó kocsi a szerelvényen.
Olyan hogyhívjákkal volt a többi kocsi után kötve… hogy is magyarázzam
neked. Olyan volt, mint azok a változtatható hosszúságú harmonikafélék.
Érted: mint egy leporelló, csak fémből. És nyúlt az egész.
Megállok egy pillanatra, elsősorban azért, mert
unom az egészet. Úgy érzem, bocsánatot kéne kérnem tőle, amiért ilyen
süket és értelmetlen álmom volt. – Azt mondod, Bob,
hogy nyúlt a kocsikat összekötő fémszerkezet? – vágott közbe Sigfrid.
– Igen, azt. Ezért aztán a kocsi, amelyikben
voltam, egyre inkább lemaradt a többitől. Már csak a hátsó lámpákat
láttam, azok meg mintha annak a nőnek az arcát formázták volna. Csak
bámult rám, és… – Elvesztettem a történet fonalát. Megpróbáltam újra
felvenni: – Olyan érzés volt, azt hiszem, mintha vissza szerettem volna
menni hozzá, de nem tudtam, mintha… Sajnálom, Sigfrid, nem emlékszem
tisztán, hogy is volt. Aztán meg felébredtem, és aztán – fejezem be a jó
tanuló előzékenységével – mindent leírtam, mihelyt hozzá jutottam,
pontosan úgy, ahogy megmondtad. – Nagyon rendes
tőled, Bob – mondja Sigfrid komolyan, arra várva, hogy folytassam.
Nyugtalanul fészkelődni kezdek. – Ez a heverő közel
sincs olyan kényelmes, mint a matrac volt – panaszkodom.
– Sajnálom, Bob. Szóval azt mondod, hogy
felismerted őket? – Kiket? –
A két nőt a vonaton, akiktől egyre messzebb és messzebb kerültél.
– Ja, értem. Nem. Csak álmomban tűntek ismerősnek.
Különben fogalmam sincs, hogy kik lehettek. –
Hasonlítottak valakire az ismerőseid közül? –
Egyáltalán nem. De ezen már magam is spekuláltam.
Sigfrid vár egy csöppet, mielőtt folytatná. Történetesen ismerem ezt a
trükkjét. Így szokott lehetőséget adni arra, hogy meggondoljam magam, ha
nem tetszik neki a válaszom. – Említetted, hogy az egyik nő, az anyás
típus, sokat köhögött… – Igen, de nem ismertem fel.
Azt hiszem, bizonyos szempontból ismerős volt, de csak úgy, ahogy ez már
az álmokban lenni szokott. Sigfrid türelmesen
folytatja a rábeszélést: – Próbálj meg visszaemlékezni: nem volt olyan nő
az ismerőseid között, aki anyás típus volt és sokat köhögött?
Ezen hangosan kell nevetnem. – Kedves Sigfrid
barátom! Elhiheted nekem, hogy a nőismerőseim között egyetlen anyás típus
sincsen! És mindnek megvan legalább az Általános Orvosija, úgyhogy nemigen
köhögnek. – Értem. Biztos vagy benne, Robbie?
– Olyan vagy már megint, mint pattanás a seggen –
mondom Sigfridnek, és dühös vagyok rá, mert ki kellene mennem a vécére, a
szeánsz pedig sehogyan sem akar véget érni. –
Értem. – Vár egy kicsit megint, aztán valami másba piszkál bele a
csőrével, mint ahogy előre számítok is rá. Tisztára olyan, mint egy
galamb, minden szemet megpiszkál, amit csak elébe szórok, egyiket a másik
után. – Hát a másik nő, az, amelyiknek bozontos a szemöldöke?
– Mi van vele? – Ismertél
olyan lányt, akinek bozontos volt a szemöldöke? –
Szűzanyám, Sigfrid! Lefeküdtem vagy ötszáz lánnyal! Nincs olyan szemöldök,
amilyen ne lett volna valamelyiknek közülük. –
Konkrét lányra gondolj. – Kapásból egy se jut az
eszembe. – Nem kell kapásból, Bob. Légy szíves,
erőltesd meg a memóriádat. Egyszerűbb csinálni,
amit mond, mint vitatkozni vele, így hát összeszedem magam. – Na jó,
lássuk csak. Ida Mae? Nem. Sue-Ann? Nem. S. Ya.? Nem. Gretchen? Nem…
vagyis, az az igazság, Sigfrid, hogy Gretchen olyan szőke volt, nem is
tudnám megmondani, volt-e szemöldöke egyáltalán. –
Ez mind olyan lány, ugye, Bob, akikkel mostanában ismerkedtél össze? Mi
volna, ha a régebbieken gondolkodnál? – Úgy érted,
egész régen? – Megpróbálok visszagondolni amilyen messzire csak tudok,
egészen a tápanyagbányákig, Sylviára. Hangosan felnevetek. – Tudod, mi a
furcsa, Sigfrid? Alig emlékszem már rá, hogy is nézett ki Sylvia… Na, várj
csak. Nem is. Előttem van már. Majdnem az összes szemöldökét ki szokta
tépkedni és aztán ceruzával rajzolta újra. Azért emlékszem rá, mert
egyszer az ágyban azzal szórakoztunk, hogy mindenfélét rajzoltunk egymásra
a szemöldökceruzájával. Szinte hallom, ahogy
sóhajt. – És a vasúti kocsik? – kérdi egy újabb fénylő morzsába piszkálva.
– Elmondanád, milyenek voltak? – Mint akármelyik
vasúti kocsi. Hosszú. Keskeny. Elég gyorsan ment az alagútban.
– Hosszú és keskeny, és alagútban megy, Bob?
Ettől aztán elveszítem a türelmemet. Olyan
kibaszott könnyű átlátni rajta! – Ezt már nem, Sigfrid! Velem ugyan nem
etetsz meg ilyen ócska pénisz szimbólumot! – Nem
akarlak én megetetni semmivel, Bob. – Bizony isten,
tisztára hülyét csinálsz magadból ezzel az értelmetlen álommal. Én mondom,
hogy azt! Nincs ebben az álomban az égvilágon semmi. A vonat egyszerű
vonat volt, semmi több. Nem tudom, kik voltak a nők. És ha már itt
tartunk, meg kell mondanom, hogy igazán utálom ezt a rohadt heverőt. Azért
a pénzért, amit a biztosító fizet utánam, sokkal jobbat is nyújthatnál!
Most már igazán dühös vagyok rá. Folyton vissza
akar kanyarodni az álomhoz, de én elhatározom, hogy kipréselek belőle
mindent, ami a biztosító társaság pénzéért megillet, és mire végzünk,
megígéri, hogy a következő látogatásom előtt újra dekorálja a helyiséget.
Kifelé menet egész elégedett vagyok magammal.
Igazán jót tesznek nekem ezek a szeánszok. Gondolom, azért, mert van
bátorságom szembeszegülni vele. Lehet, hogy ez az egész marhaság így vagy
úgy a hasznomra van, a hülye ötletei ellenére?
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 1–8. Küldetésszám:
013D6. Személyzet: F. Ito
Repülési idő: 41 nap 2 óra. Úti cél
azonosítatlan. A műszeres mérésekről készült adatállományok
megsérültek.
A pilóta szalagjának átirata a következő: „A
bolygó felszíni gravitációja a jelek szerint 2,5 fölött van, de
megkísérlem a landolást. Sem a vizuális, sem az akusztikus pásztázás
nem képes áthatolni a por- és párafelhőkön. Rizikósnak tűnik az
egész, de ez már a tizenegyedik utam. Az automatikus visszatérést
tíz napra állítom be. Ha akkorára nem érnék vissza a landolóval,
feltételezem, hogy a hajó önállóan visszatér majd az Átjáróra. Jó
volna tudni, mik azok a foltok és felvillanások a napkorongon.”
Visszatéréskor a pilóta nem tartózkodott a
hajó fedélzetén. Műtárgyak és minták nem voltak. A landoló
hiányzott. A hajó megsérült.
|
|
|