TartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

1


Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hímnemű vagyok. Az analitikusom (akit csak Sigfrid von Idegnek hívok, ámbár nem ez a neve, s mi több, gépről lévén szó, neve sincs) jó csomó elektronikus élvezetet merít a fenti tényből.
    – Na és, Bob, miért zavar az, hogy egyesek női névnek hiszik a neved?
    – Engem ugyan nem zavar.
    – Akkor meg miért hozakodsz elő vele folyton?
    Bosszant, hogy folyton azzal hozakodik elő, hogy mért hozakodok elő folyton valamivel. A plafont nézem, a lelógó mobilokkal és papírmicsodákkal, aztán kinézek az ablakon. Persze nem igazi ablak. Mozgó holokép, a Kaena Pointot mutatja, a partra áradó hullámokkal. Sigfrid programozása elég eklektikus. Egy idő után megszólalok:
    – Mit csináljak, így neveztek el a szüleim. Próbáltam már R-O-B-I-N-E-T-nek is írni, de akkor meg senki se tudta rendesen kiolvasni.
    – Új nevet is felvehetnél, nem?
    – Ha nevet változtatnék – mondom, és tudom, hogy igazam van –, akkor biztos azt mondanád, hogy görcsösen védeni próbálom belső dichotómiámat.
    – Szerintem inkább azt mondanám – jegyzi meg Sigfrid nehézkes, gépi igyekezettel a jópofaságra –, hogy, légy szíves, ne használj pszichoanalitikai terminus technicusokat. Nagyra értékelném, ha csak az érzéseidről beszélnél.
    – Semmi mást sem érzek – mondom ezredjére –, csak azt, hogy boldog vagyok. Nincsenek problémáim. Mért ne lennék boldog?
    Jó sokat játsszuk ezeket a szópárbajokat, de én nem vagyok oda értük. Azt hiszem, valami hiba lehet a programjában.
    – Mondd csak, Robbie: miért nem vagy boldog?
    Nem válaszolok, de ő csak erősködik.
    – Azt hiszem, aggódsz valamiért.
    – A nagy szart, Sigfrid! – mondom enyhe csömörrel. – Mindig ezt mondod. Nem aggódok én semmiért.
    Erre ügyeskedéssel próbálkozik. – Nincs abban semmi rossz, ha elmondod, mit érzel.
    Újra kinézek az ablakon, s közben dühös vagyok, mert érzem, hogy reszketek, de nem tudom, mitől.
    – Olyan vagy, Sigfrid, mint pattanás a seggen, tudod-e?
    Erre mond valamit, de hogy mit, azt nem tudom, mert nem figyelek oda. Azon töröm a fejem, hogy minek pocsékolom itt vele az időmet. Ha valakinek minden oka megvan a boldogságra, akkor az én vagyok. Gazdag vagyok. Elég jóképű is. Nem vagyok túl öreg se, és különben is, megvan a Teljes Orvosim, úgyhogy még vagy ötven évig jóformán olyan korú lehetek, amilyen csak akarok. New York Cityben lakom, a Nagy Bura alatt, amit néhány hírességtől eltekintve csak azok engedhetnek meg maguknak, akik igazán jól vannak eleresztve. Van egy nyári lakásom is a Palisades-gátnál, a Tappan-tengerre néző ablakokkal. A csajok pedig egyszerűen megvesznek a három karperecért, amit a Küldetésekért kaptam. A Földön nem sok feltáróval találkozhatnak, még New Yorkban sem. Mind odavannak, hogy meséljem el nekik, milyen is igazából odakint az Orion-felhő környékén vagy a Kis-Magellán-felhő táján. (Persze egyik helyen se jártam. Az egyetlen igazán érdekes helyről viszont, ahol csakugyan voltam, nem szeretek beszélni.)
    – Vagy pedig – mondja Sigfrid, miután kivárta a megfelelő számú mikroszekundumot, hogy válaszolhassak, bármi volt is az iménti kérdése –, ha csakugyan boldog vagy, akkor meg miért jársz hozzám segítségért?
    Utálom, amikor olyasmit kérdez tőlem, amit magam is kérdezni szoktam magamtól. Nem válaszolok. Addig fészkelődök, míg megint kényelmesen nem érzem magam a műanyag-hab matracon, mert tudom, hogy hosszú, rohadt szeánsznak nézek elébe. Ha én azt tudnám, mért van szükségem segítségre, ugyan mi szükségem is volna segítségre?
    – Rob, ma nem vagy valami közlékeny – mondja Sigfrid a matrac fejénél elhelyezett apró hangszórón keresztül. Néha egy egészen életszerű bábot használ. A báb egy karszékben szokott ülni, a ceruzáját babrálja, s időnként huncutul elmosolyodik. De már mondtam neki, hogy ettől ideges leszek. – Mi volna, ha elmondanád, hogy mire gondolsz?
    – Nem gondolok semmi különösre.
    – Engedd el a gondolataidat, Rob. Mondd ki, ami először ötlik fel benned.
    – Emlékek… – mondom és elhallgatok.
    – Milyen emlékek, Rob?
    – Az Átjáró?
    – Ez inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.
    – Lehet, hogy az is. Nem tehetek róla. Az Átjáró jutott az eszembe.
    Minden okom megvan arra, hogy ne felejtsem el az Átjárót. Onnan van a pénzem, a karperecek és a többi cucc. Eszembe jut a nap, amikor otthagytam az Átjárót. Mikor is volt az? A 22-ik ciklus 31-ik napján, vagyis… úgy tizenhat évvel és pár hónappal ezelőtt. Harminc perccel a hajóindulás előtt engedtek el a kórházból. Arra sem volt időm, hogy fölvegyem a pénzem. Épp csak hogy beszálltam és már tűztünk is.
    Sigfrid udvariasan megszólal:
    – Légy szíves, Robbie, mondd ki hangosan, amire gondolsz.
    – Shikitei Bakinre gondolok – felelem.
    – Igen, emlékszem, említetted őt. Mi van vele?
    Nem válaszolok. Szegény, lábatlan Shicky Bakin a szomszéd szobában lakott, de nincs kedvem mesélni róla Sigfridnek. Fészkelődök a kerek matracon, közben Shickyre gondolok, és megpróbálok sírni.
    – Zaklatottnak látszol, Bob.
    Erre sem felelek. Shicky volt szinte az egyetlen az Átjárón, akitől elbúcsúztam. Furának tűnhet, mert nagyon különbözött a státusunk. Én feltáró voltam, ő pedig szemetes. Alkalmi munkáért épp csak annyit kapott, amennyi a létfenntartási adóra futotta. (Még az Átjárón is szükség van olyanokra, akik eltakarítják a szemetet.) Szegény Shicky azóta már biztos túl öreg és beteg lett ahhoz, hogy bármi hasznát vegyék. Akkor viszont alighanem ki is lökték már az űrbe. És akkor még szerencsésnek lehet mondani. Ha nem volt ilyen szerencsés, akkor visszaküldték egy bolygóra, ahol persze szintén a halál várt rá, de előbb még tehetetlen nyomorékként kellett tengődnie néhány hétig.
    Szóval ez a Shicky a szomszédom volt. Reggelenként alighogy felkelt, kínos gonddal kiporszívózta a cellája minden egyes négyzetcentijét. Állandóan kosz volt az Átjárón, s minden takarítási kísérlet ellenére is rengeteg szemét szállongott összevissza. Amikor már az egész szobában tökéletes tisztaság volt, még a kis gazok gyökere körül is, amelyeket ültetni és gondozni szokott, fogott egy marék kavicsot, üvegkupakot és papírfecnit – lényegében ugyanazt a szemetet, amit előtte összeporszívózott – és nagy gonddal ismét szétrakosgatta az egészet az immár tiszta cellában. Tiszta röhej volt. Nem értettem, hogy mi a különbség, de Klara… Klara azt mondta, hogy ő igen.
    – Rob, most épp mire gondolsz? – kérdezi Sigfrid.
    Embrióhelyzetbe kunkorodok és valamit motyogok.
    – Nem értettem, Robbie, hogy mit mondtál.
    Nem válaszolok. Vajon mi történhetett Shickyvel? Biztos nem él már. Egyszerre elfog a szomorúság, hogy Shicky meghalt – oly messze Nagoyától –, s azt kívánom, bárcsak sírni tudnék. De nem tudok. Hánykolódom a habszivacson, feszengek, hogy csak úgy recsegnek a biztosítószíjak, melyekkel le vagyok szorítva. Semmi sem használ. A fájdalom és a szégyen csak nem akar a felszínre törni. A sikertelenség dacára is elégedett vagyok egy kicsit magammal, ha másért nem, azért, hogy ennyire igyekszem felszínre hozni az érzéseimet. A fárasztó szeánsz pedig csak megy tovább.
    – Bob – mondja Sigfrid. – Túl sokáig tart, míg válaszolsz. Gondolod, hogy valamit elfojtasz magadban?
    – Marha okos kérdés, mondhatom! Még ha úgy is volna, honnan tudhatnám én azt?! – Szünetet tartok, hogy átvizsgáljam az agyam minden zegét-zugát, nincs-e valahol egy lezárt lakat, amit meg kéne nyitnom Sigfrid előtt. Egyet sem találok.
    – Nem hinném, hogy erről van szó – mondom megfontoltan. – Igazán nem érzem, hogy blokkolnék. Inkább csak azt, hogy túl sok dologról szeretnék beszélni, s nem tudom, hogy melyikkel kezdjem.
    – Amelyikkel csak akarod, Rob. Beszélj arról, amelyik először jut az eszedbe.
    Az elsőről beszéljek? Milyen süketül hangzik. Honnan tudnám, melyik az első, amikor egyszerre forr bennem az összes gondolat? Apámról beszéljek? Anyámról? Sylviáról? Klaráról? Szegény lábatlan Shickyről, amint repülés közben egyensúlyoz és füstifecske módjára csapong az Átjáró légterében, bogarak helyett cicás koszokra vadászva?
    Olyan helyeket igyekszem elérni az agyamban, melyek, tudom: fájdalmasak lesznek, ha elérem őket, hisz eddig még mindig fájdalmat okoztak. Azt, amikor hétévesen fel s le parádéztam a Szikla park sétányán a többi kölyök előtt, remélvén, hogy valaki majd csak odafigyel rám. Azt, amikor kiszakadtunk a valós térből, s tudtuk, hogy csapdába estünk, miközben az a szellemcsillag úgy bukkant elő a semmiből alattunk, mint fakutya képén a vigyorgás.
    Ó, van vagy száz ehhez hasonló emlékem, és mindegyik fájó. Vagy legalábbis fájhat. A memóriám regiszterében a FÁJDALMAS címke alatt szerepelnek. Tudom, hogy hol találom őket, és tudom, hogy milyen érzés, amikor a felszínre engedem őket.
    De csakis akkor fájnak, ha hagyom, hogy előjöjjenek.
    – Várok, Bob – mondja Sigfrid.
    – Gondolkozom – felelek. Miközben ott fekszem, felötlik bennem, hogy el fogok késni a gitárleckéről. Erről másvalami jut az eszembe. A bal kezemre pillantok, nézem, nem nőttek-e túl hosszúra a körmeim, s azt kívánom, bárcsak vastagabb és keményebb volna a bőr az ujjbegyeimen. Nem tudok túl jól gitározni, de nem izgatom magam emiatt olyan nagyon, a játék viszont örömet szerez. Csak gyakorolni kell sokat, meg memorizálni. Lássuk csak, mondom magamban, mi is a különbség a dúr és a moll skála között?
    – Rob – mondja Sigfrid. – Ma nem sokat haladtunk, pedig már csak tíz-tizenöt perc van hátra. Mi volna, ha kimondanád az első dolgot, ami csak az eszedbe jut… Most!
    Az első dolgot elhallgatom, csak a másodikról beszélek.
    – Eszembe jutott, hogy hogy sírt az anyám, amikor az apám meghalt.
    – Azt hiszem, Bob, hogy nem ez volt az első gondolatod. Tudod mit? Majd találgatok. Nem Klarával függött össze?
    Teleszívom a mellkasom, bizsergést érzek. Akadozva veszem a levegőt. Egyszerre Klarát látom magam előtt, úgy, ahogy tizenhat éve nézett ki, egy órával se öregebbnek…
    – Azt hiszem, Sigfrid, hogy tulajdonképpen anyámról akarok beszélni – mondom, s egy udvarias, szabadkozó kuncogást engedek meg magamnak.
    Sigfrid soha nem szokott megadóan sóhajtani, de ismeri a hallgatásnak azt a módját, amely lényegében ugyanúgy hangzik.
    – Az a helyzet – folytatom a lényeges momentumokat gondosan körvonalazva –, hogy újra akart házasodni apám halála után. Persze nem azonnal. Azt sem állítom, hogy örült volna a halálának vagy ilyesmi. Tény, hogy szerette az öreget. De ma már látom, hogy mégiscsak egészséges fiatal asszony volt, vagy legalábbis viszonylag fiatal. Várj csak, azt hiszem, olyan harminchárom éves lehetett. És ha én nem lettem volna, biztos vagyok benne, hogy megint férjhez megy. Bűntudatom van emiatt. Én akadályoztam meg benne. Odamentem hozzá és azt mondtam neki: „Nem kell neked másik férj, anyukám. Én vagyok a férfi a családban. Majd én gondoskodok rólad.” De persze nem tudtam, hisz nem lehettem több ötévesnél.
    – Azt hiszem, Robbie, akkor már kilencéves voltál.
    – Kilenc? Várjunk csak. Tényleg, azt hiszem, igazad van… – mondom, és megpróbálok lenyelni egy nagy adag nyálat, ami valahogy hirtelen összefutott a torkomban. Fulladozok és köhögök tőle.
    – Folytasd csak, Rob! – biztat Sigfrid. – Mit akartál mondani?
    – A franc essen beléd, Sigfrid!
    – Gyerünk, Rob, mondd csak ki!
    – Mondjak, de mit? Szűzanyám, Sigfrid, a plafonra kell mászni tőled. Mire jó ez az egész baromság?
    – Kérlek, Bob, mondd el, hogy mi nyomja a lelked!
    – Fogd már be azt a kibaszott bádogpofádat! – tör elő belőlem egyszerre a gondosan leplezett fájdalom; kibírhatatlanul, feldolgozatlanul.
    – Azt javaslom, Bob, hogy próbálj meg…
    Nekifeszülök a szíjaknak, nagy darabokat rúgok ki a habszivacsból és torkom szakadtából üvöltök:
    – Fogd már be a pofádat, hallod?! Nem akarlak hallani! Hát nem érted, hogy képtelen vagyok rá? Képtelen! Nem bírom! Nem bírom!
    Sigfrid türelmesen vár, míg abbahagyom a sírást, ami, mellesleg, elég hamar bekövetkezik. És aztán, mielőtt még bármit is mondhatna, fáradtan megszólalok:
    – A rohadt életbe, Sigfrid, semmire se jó ez az egész. Azt hiszem, abba kéne hagynunk. Biztos vannak mások, akiknek nagyobb szükségük van a szolgálataidra, mint nekem.
    – Ami azt illeti, Rob – mondja –, így is épp elég jól ki tudom elégíteni a velem szemben támasztott igényeket.
    Nem válaszolok. A matrac mellé készített papírtörülközőért nyúlok, hogy felszárítsam a könnyeimet.
    – Tulajdonképpen még szabad kapacitásom is van – folytatja. – Azt azonban neked kell eldöntened, hogy folytassuk-e a szeánszokat vagy sem.
    – Van valami innivalód a pihenőben? – kérdezem.
    – Amilyenre te gondolsz, olyan nincs. Van azonban egy bár a legfelső emeleten. Úgy mondják, nagyon kellemes hely.
    – Na jó – mondom. – Csak azt tudnám, mit keresek én itt.
    Tizenöt perccel később, miután előjegyeztettem magam a jövő heti szeánszra, a pihenőben ülök és egy csésze teát iszom. Fülelek, vajon a következő páciens elkezdte-e már az üvöltést, de nem hallok semmit. Így aztán megmosom az arcom, megigazítom a sálam és lesimítom a kacsafarkat a hajamban. Felmegyek a bárba, hogy bedobjak valamit. A főpincér – emberi lény – ismer engem, és olyan asztalt ad, ahonnan a Bura déli, alsó-öbli peremét látni. Egy magas, zöld szemű és rézbőrű lány felé int a tekintetével, aki egymagában ül a szomszéd asztalnál, de én megrázom a fejemet. Iszom egy rövidet, közben a rézbőrű lány lábaiban gyönyörködök, s azon jár az eszem, hogy hol fogok vacsorázni ma este. Még nem döntöttem el a kérdést, amikor elindulok a gitárórára.

481 IRRAY(O) = IRRAY(P) 13,320
  ,C, Azt hiszem, aggódsz valamiért. 13,325
482 XTERNALS ;66AA3 IF ;5B 13,330
       GOTO **7Z3 13,335
  XTERNALS @ 01R IF @ 7 13,340
       GOTO **7Z4 13,345
  ,S, A nagy szart, Sigfrid! Mindig 13,350
       ezt mondod. 13,355
  XTERNALS @99997AA! IF @8 13,360
       GOTO **7Z4 13,365
  IF ? GOTO **7Z10 13,370
  ,S, Nem aggódok én sem- 13,375
       miért. 13,380
483 IRRAY .SZAR. .MINDIG. 13,385
       .AGGÓDIK/NEM. 13,390
484 ,C, Mi volna, ha beszélnél 13,395
       róla? 13,400
485 IRRAY(P) = IRRAY(Q) 13,405
  INITIATE COMFORT MODE 13,410
  ,C, Nincs abban semmi rossz, 13,415
       ha elmondod, mit 13,420
       érzel. 13,425
487 IRRAY(Q) = IRRAY(R) GOTO **1 13,430
       GOTO **2 13,435
       GOTO **3 13,440
489 ,S, Olyan vagy, Sigfrid, mint 13,445
       pattanás a seggen, 13,450
       tudod-e? 13,455
  XTERNALS @1! IF ! GOTO **7Z10 13,460
       IF **7Z10! GOTO **1 13,465
       GOTO **2 GOTO **3 13,470
  IRRAY .PATTANÁS. 13,475

 
TartalomjegyzékKövetkező fejezet