|
21
– Elég hülyén
érzem magam – mondom Sigfridnek. – Tehetek valamit
annak érdekében, hogy ez ne így legyen? – Azt, hogy
megdöglesz. – Megőrülök! Tisztára átdekorálta az egész szobát mindenféle
óvodai motívumokkal. És a legrosszabb az egészben maga Sigfrid.
Anyapótlékot játszik itt nekem. Mellettem ül a matracon; nagy darab
kitömött baba, akkora mint egy emberi lény, meleg, puha, olyasmi, mint egy
szivaccsal tömött frottírtörülköző. Jó érzés, csak valahogy… – Azt hiszem,
nem kéne úgy bánnod velem, mint egy kisbabával – mondom fojtott hangon,
arcom a törülközőfélébe nyomva. – Nyugodj meg szépen, Robbie. Minden
rendben van. – Rendben hát, a nagy szart!
Szünetet tart, majd emlékeztet: – Az álmodról
akartál mesélni nekem. – Pfff.
– Igen, Robbie? – Úgy értem,
nincs igazán kedvem beszélni róla. Igaz is – teszem hozzá gyorsan, elhúzva
számat a törülközőtől – miért ne tenném meg, amit akarsz? Sylviáról szólt,
lényegében. – Lényegében, Robbie?
– Hát az a helyzet, hogy nem egészen úgy nézett ki,
mint ahogy valójában… nem is tudom, mintha öregebb lett volna, azt hiszem.
Az az igazság, hogy már évek óta nem gondoltam rá. Mindketten kölykök
voltunk még… – Kérlek, Robbie, folytasd – mondja
kis idő múlva. Átölelem a karjaimmal és elégedetten
nézek fel a cirkuszplakát-állatokkal és -bohócokkal tapétázott falra.
Egyáltalán nem olyan ez az egész, mint azok a hálószobák, amelyekben
gyerekkoromban aludtam, de Sigfrid épp eleget tud rólam ahhoz, hogy erre
ne kelljen figyelmeztetnem. – Beszélj az álomról,
Robbie. – Azt álmodtam, hogy a bányában dolgozunk.
De igazából nem a tápanyagbánya volt az. Fizikailag, azt mondanám, inkább
egy Ötös belsejéhez hasonlított, tudod egy olyan átjárói hajóéhoz. Sylvia
egy olyan alagútfélében volt, ami onnan ment elfele, ahol álltam.
– Elment az alagút? – Nem
kell mindenbe valami szimbolizmust belemagyarázni, Sigfrid. Ismerem az
ilyen vaginális meg az egyéb jelképeket. Amikor azt mondom, hogy „elment”,
azt úgy értem, hogy az alagút ott kezdődött, ahol álltam és tőlem
ellentétes irányban folytatódott. – Habozom egy pillanatig, majd elmondom
neki a nehezét is: – Aztán beomlott az alagút, és Sylvia bentrekedt.
Felülök. – Ami nem stimmel, az az – magyarázom –,
hogy ilyesmi igazából nem eshetett volna meg. Az ember csak olyankor fúrt
alagutat, amikor robbanótöltetet akart elhelyezni a pala fellazításához.
Különben csupa ásás-lapátolás volt az egész bányászkodás. Sylvia
normálisan soha nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe a munkakörénél
fogva. – Nem hiszem, Robbie, hogy számítana, mi
történhetett volna meg valójában és mi nem. –
Lehet, hogy igazad van. Akárhogy is, ott volt Sylvia a beomlott alagútban,
csapdába zárva. Láttam, hogy megmozdul a palakupac. Nem is pala volt
igazán. Valami laza anyag volt, s kezdte kiásni magát. Azt gondoltam, hogy
most már nem lesz semmi baja, lyukat fog ásni magának, hogy kijöjjön.
Vártam, hogy mikor bújik már ki… csakhogy ő nem jött elő.
Sigfrid, ebben a micimackó reinkarnációjában,
melegen és várakozva fekszik a karjaimban. Jó érzés őt a karjaimban
tartani. Persze igazából nincs is ott. Igazából sehol sincs, hacsak nem a
központi adattárban a Washington Heightson, ahol a nagy gépeket tartják.
Mindössze a távirányítású terminálja van itt nyusziöltözékben.
– Van még más is, Robbie? –
Nem nagyon. Vagy ha van is, nem tartozik az álomhoz. De… na igen, van egy
érzésem. Úgy rémlik, mintha fejbe rúgtam volna Klarát, hogy ne tudjon
kijönni. Mintha attól féltem volna, hogy rám szakad az alagút beomlatlan
része. – Hogy érted azt, hogy „úgy rémlik”, Rob?
– Úgy ahogy mondom. Ez nem volt része az álomnak.
Egyszerűen csak úgy éreztem… nem is tudom… Vár egy
kicsit, aztán újabb megközelítéssel próbálkozik. – Rob! Tudatában vagy
annak, hogy a név, amit az imént említettél, „Klara” volt, nem pedig
„Sylvia”? – Komolyan? Furcsa. Vajon miért?
Szünetet tart, majd tovább noszogat. – És aztán mi
történt, Rob? – Aztán felébredtem.
A hátamra fordulok, és felnézek a recézett
csempével burkolt és csillogó ötágú csillagokkal teleragasztott
mennyezetre. – Ez minden – mondom, majd társalgó hangnemben hozzáteszem: –
Az az érzésem, Sigfrid, hogy ez az egész nem vezet sehová. Vagy igen?
– Ezt nemigen tudnám megmondani, Rob.
– Ha meg tudnád – mondom –, már rég kiszedtem volna
belőled. – Még mindig megvan az S. Ya-tól kapott fecni, amit nagy becsben
tartok, mert egyfajta biztonságot jelent számomra.
– Azt hiszem – mondja – van rá esély, hogy eljussunk valahová. Úgy értem,
hogy van valami bent az elmédben, amire nem nagyon szeretsz gondolni, és
ez az álom azzal a dologgal kapcsolatos. – Úgy
érted, hogy Sylviával? Te jó ég! Hiszen az évekkel ezelőtt
volt. – Az nem sokat számít, vagy igen?
– Te meg vagy őrülve! Tisztára az idegeimre mész. –
Elgondolkodom. – Nézd már! Kezdek méregbe jönni. Ez vajon mit jelent?
– Mit gondolsz, mit, Rob? –
Ha tudnám, nem kérdezném. Lássuk csak. Lehet, hogy ki akarok térni valami
elől? Elfog a düh, mert közel jutottál valamihez? –
Kérlek, Rob, ne a folyamaton gondolkozz. Egyszerűen mondd el, hogy mit
érzel. – Bűntudatot – vágom rá, anélkül hogy
felfognám, mit is mondok. – Miért van bűntudatod?
– Azért mert… nem is tudom. – Megemelem a csuklóm,
hogy az órámra nézzek. Húsz perc van még hátra. Húsz perc alatt rengeteg
minden történhet, és nincs kedvem arra gondolni, vajon akarom-e igazán,
hogy Sigfrid felkavarja azt, ami bennem van. Különben is, délután be van
tervezve egy duplikát party; jó esélyem van rá, hogy bejussak a döntőbe.
Csak nem szabad eltolnom. Meg kell őriznem a koncentráló képességemet.
– Mi volna, Sigfrid, ha ma korábban fejeznénk be? –
kérdezem. – Miért van bűntudatod, Rob?
– Nem is tudom. – Megsimogatom a nyuszi nyakát, és
kuncogni kezdek. – Ez nagyon aranyos, Sigfrid, igaz, kellett egy kis idő,
hogy megszokjam. – Miért van bűntudatod, Rob?
– Mert meggyilkoltam őt, te tökfej! – kiabálom.
– Úgy érted, hogy álmodban?
– Nem, hanem igazából! Kétszer. Tudom, hogy nehezen
lélegzem, és azt is, hogy ezt Sigfrid érzékelői is regisztrálják. Küzdök,
hogy visszanyerjem az önuralmam, nehogy valami őrült ötlete támadjon.
Átgondolom magamban még egyszer, amit az imént mondtam, hogy egy kicsit
rendbe tegyem a dolgot. – Szóval nem öltem meg őt igazán. De megpróbáltam!
Késsel mentem utána. Sigfrid higgadtan,
megnyugtatólag: – Igen, a kórtörténetedben az áll, hogy kés volt a
kezedben, amikor egyszer a barátnőddel verekedtél. Arról szó sincs, hogy
kergetted volna. – Akkor mi a nyavalyáért
kasztliztak volna be, mi? Tiszta szerencse, hogy nem vágtam el a torkát.
– Használtad egyáltalán azt a kést ellene?
– Használni? Azt nem. Túl zabos voltam hozzá. A
földhöz csaptam, aztán fölkeltem és adtam neki egyet.
– Ha csakugyan meg akartad volna ölni, nem a kést
használtad volna inkább? – Eh! – mondom, ámbár
inkább „pfff”-nek hangzik. Ez az, amit néha úgy is írnak, hogy „piha”. –
Bárcsak ott lettél volna te is, Sigfrid. Talán le tudtad volna beszélni
őket, hogy elvigyenek. Az egész szeánsz kezd már
nagyon kínossá válni. Mindig is tudtam, hogy nagy hiba az álmaimról
beszélni neki. Állandóan kicsavarja őket. Felülök, bosszúsan nézem a hülye
berendezést, amit Sigfrid az én épülésemre ötlött ki, aztán úgy döntök,
adok neki egyet lendületből. – Sigfrid – mondom –
komputer létedre egész klassz srác vagy, és intellektuális szempontból
élvezem is ezeket a szeánszokat. De van egy érzésem, hogy elmentünk már
addig, ameddig csak lehetett. Most már csak feleslegesen kavarsz fel
bennem mindenféle régi fájdalmat. Komolyan mondom, nem tudom, mért hagyom,
hogy ezt csináld velem. – Az álmaid tele vannak
fájdalommal, Bob. – Akkor csak maradjanak is ott.
Semmi kedvem hozzá, hogy megint azzal a régi szarral etessenek, mint annak
idején az Intézetben. Lehet, hogy csakugyan ágyba akarok menni az
anyámmal. Lehet, hogy tényleg gyűlölöm az apámat, mert meghalt és
elhagyott. És akkor mi van? – Tudom, Bob, hogy ezt
szónoki kérdésnek szántad, de ahhoz, hogy ilyen dolgokkal bánni tudjunk, a
felszínre kell hoznunk őket. – Mért kéne? Hogy
fájjanak? – Hogy a belső fájdalom előjöhessen, oda,
ahol már tudsz vele mit kezdeni. – Talán mindenki
jobban járna, ha hagynám, hadd fájjon csak az ott belül még egy kis
darabig. Ahogy mondani szoktad, jól kompenzálom a fájdalmakat. Nem állítom
én, hogy ez az egész teljesen haszontalan. Van úgy, Sigfrid, hogy amikor
véget ér a szeánsz, valósággal megkönnyebbülök tőle. Úgy megyek el innen,
hogy a fejem tele van új gondolatokkal, a nap ragyog a burán, a levegő
tiszta, és mintha mindenki mosolyogna rám. Csakhogy mostanában már nem így
van. Mostanában nagyon fárasztónak és értelmetlennek találom az egészet,
és arra szoktam gondolni, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, szedem a
sátorfámat. – Azt mondanám, Bob, hogy ezt magadnak
kell eldöntened. Rajtad áll a dolog, mint ahogy mindig is rajtad állt.
– Lehet, hogy így is teszek. – A vén ravasz megint
kivár. Tudja, hogy nem fogok így dönteni, s időt akar adni, hogy erre
magamtól is rájöjjek. Végül megszólal: – Bob? Miért
mondtad, hogy kétszer gyilkoltad meg őt? Mielőtt
válaszolnék, az órámra pillantok. – Azt hiszem, csak egyszerű nyelvbotlás
volt. Na de most már igazán mennem kell, Sigfrid.
Elbliccelem a regenerálódásra szánt időt a pihenőben, mert valójában nincs
miből regenerálódnom. Ezen kívül már szeretnék is megszabadulni innen.
Tőle és a hülye kérdéseitől. Játssza itt az okosat és a felsőbbrendűt, de
mit is tudhat egy ilyen micimackó?
Jéghideg űrben a hícsík nyomán kúszva, járva a
csillagok égi rejtekét, hícsí-fúrt csatornák vágatában bújva,
feltárva a bolygók hícsí-mart sebét,
bízunk s reménykedünk: eltűnt kicsi hícsí, mégis meglelünk.
|
|
|