Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

10


Ötödik napja lehettem már az Átjárón. Korán keltem aznap, s így jutott egy kis időm dőzsölni is. A hícsí városi Fegyveresekben reggeliztem, turistáktól, gyulladt szemű hazárdjátékosoktól és cirkáló matrózoktól körülvéve. Igazi luxus volt ez a számomra, és luxusszámba mentek az árak is. De megérte a turisták miatt. Éreztem magamon a tekintetüket. Tudtam, hogy rólam beszélgetnek, különösen egy sima képű, de öreg afrikai fazon, gondolom, valahonnan Dahomeyből vagy Ghanából, aki a nagyon fiatal, nagyon dundi, nagyon felcicomázott nejével vagy kijével volt. Látszott rajtuk, hogy valami nagy pofájú hős vagyok a szemükben. Igaz, hogy a csuklómon nem volt karperec, de vannak olyan veteránok, akik szintén nem viselnek ilyesmit.
    Én meg csak úgy sütkéreztem a dicsőségben. Már-már azon voltam, hogy rendelek egy valódi szalonnás rántottát, de ez még az én eufóriámnak is sok lett volna, úgyhogy végül egy narancslé mellett döntöttem, ami meglepetésemre valódinak bizonyult. Kértem hozzá egy brióst is, amit számos csésze dán feketekávéval fogyasztottam el. Már csak egy csinos kislány hiányzott az ölemből. Volt ott két helyes nő is, akik ránézésre a kínai cirkáló személyzetéhez tartozhattak. Egyikük sem vonakodott attól, hogy néhány pillantásba sűrített rádióüzenetet váltson velem, de úgy döntöttem, tartalékolom őket valamely jövőbeli randira; kifizettem a cechet (meglehetősen fájdalmas érvágás volt), és elindultam az órára.
    Lefelé menet utolértem Forehandéket. A férfi, akit úgy látszik, Sessnek hívtak, elengedte az ejtőkábelt és megvárt, hogy udvarias jó reggelt kívánjon. – Nem láttuk a reggelinél – jegyezte meg a felesége, így hát elmondtam, merre jártam. Lois, a kisebbik lány, irigykedve nézett rám. Az anyja elkapta a pillantását és megpaskolta a hátát. – Ne aggódj, szivi, eszünk mi még ott, mielőtt visszamegyünk a Vénuszra – mondta, majd hozzám fordult. – Egyelőre minden fillér számít nálunk. De ha beüt, van néhány nagyszabású elképzelésünk, hogy mit kezdjünk a haszonnal.
    – Így van ezzel mindenki – mondtam, de valami szöget ütött a fejembe. – Tényleg vissza akarnak menni a Vénuszra?
    – Természetesen – mondták egyszerre, ámbár nem mind ugyanazokkal a szavakkal. Meg voltak lepődve a kérdéstől. Amitől meg én lepődtem meg. Eszembe nem jutott volna, hogy egy csatornapatkány képes otthonaként gondolni arra a roggyant bűzgolyóbisra. Sess Forehand bizonyára olvasott az arckifejezésemből. Maguknak való népek voltak, de nem veszítettek sokat. Elvigyorodott és ezt mondta:
    – Végül is az otthonunk. Úgy, ahogy az Átjáró is az a maga módján.
    Ez aztán tényleg meglepő volt. – Tulajdonképpen rokonságban állunk az Átjáró felfedezőjével, Sylvester Macklennel. Hallott már róla?
    – Hogyne hallottam volna.
    – Ő amolyan unokatestvér-forma volt. Gondolom, ismeri az egész sztorit? – Már majdnem kiböktem, hogy igen, de ő nyilvánvalóan büszke volt az unokatestvérére – nem is hibáztattam érte –, így aztán végig kellett hallgatnom az ismerős legenda egy újabb verzióját: – Azt a hajót a déli-sarki alagutak egyikében találta. Isten tudja, hogy hozta a felszínre, de valahogy sikerült neki. Belemászott, és aztán nyilván megnyomta az indítóbütyköt, mert a hajó elrepült oda, ahova be volt programozva, vagyis ide.
    – Hogyhogy nem fizet a Tröszt jogdíjat? – kérdeztem. – Úgy értem, ha egyszer fizet az új felfedezésekért, akkor ezért is kéne fizetnie. Mi lehet még ennél is méltóbb a jutalomra?
    – Ha fizet is, nem nekünk – mondta Louise Forehand kissé mogorván: a pénz komor témának számított a Forehand családban. – Annyiban persze igazuk van, hogy Sylvester nem azért indult útnak, hogy az Átjárót felfedezze. Amint azt ön is tudja az előadásokból, a hajók visszatérése automatikus. Akárhová megy is az ember, csak meg kell nyomnia az indítóbütyköt és már jön is vissza ide. Csakhogy ez nem segített Sylvesteren, minthogy ő akkor már itt volt. Egy körutazás visszatérő szakaszát járta be évmiriádnyi megszakítás után.
    – Sylvester okos volt és kitartó – folytatta Sess a sztorit. – Aki kutatni akar, az nem is lehet más. Így aztán nem vesztette el a fejét. De mielőtt bárki ideért volna, hogy az ügyet kivizsgálja, elfogytak a létfenntartásához nélkülözhetetlen anyagok. Élhetett volna még egy kicsit tovább is persze, mert felhasználhatta volna a cseppfolyós oxigént és a landolótartályok hidrogénjét levegő és víz előállítására. Régebben sokat törtem rajta a fejem, hogy mért nem ezt csinálta.
    – Mert így is, úgy is éhen halt volna – vágott közbe Louise, rokonát védve.
    – Lehet. Akárhogy is, már csak egy holttestet találtak, jegyzetekkel a kezében. Úgy halt meg, hogy felvágta a saját torkát.
    Ezek a Forehandék nagyon helyes népek voltak, de már hallottam az egészet és féltem, hogy elkések miattuk az óráról.
    Nem mintha az órák olyan nagyon izgalmasak lettek volna. Épp akkor tartottunk a „Függőágy felkötözése” (kezdő) és a „Vécé lehúzása” (haladó) című tanulmányoknál. Hogyhogy nem töltöttünk több időt a tényleges hajóirányításra való felkészüléssel? – kérdezhetné valaki. Egyszerű: a hajók maguktól repültek, ahogy ezt Forehandéktől és a többiektől számtalanszor hallottam már. Még a landolók működtetése sem volt egy nagy etvasz, bár itt legalább hozzá kellett nyúlni a kezelőszervekhez is. Ha már egyszer bent vagy a landolóban, csak annyi teendőd van, hogy összehasonlíts egy háromdimenziós hologramfélét, ami az űr környező részét ábrázolja, azzal a valóságos térrel, ahová menni akarsz, s azután egy fénypontot a kívánt helyre toszogass a hologramon. Ahová a fénypont kerül, oda megy a landoló is. A pályakalkuláció és a korrekciók elvégzése teljesen automatikus. Szükség van persze némi izomkoordinációra is, hogy az ember oda csűrje azt a fénypontot, ahová akarja, de szerencsére a rendszer eléggé elnéző.
    Az öblítési gyakorlatok és a függőágyas foglalkozások szüneteiben arról folyt a szó, hogy mit csinálunk majd, ha levizsgáztunk. A startkiírások legfrissebb verzióját bármikor le lehetett hívni a PV-képernyőre, csak egy gombot kellett megnyomni hozzá. Némelyik startnál nevek is fel voltak sorolva, egyet-kettőt ismertem is közülük. Tikki Trumbull-lal például táncoltam egyszer és néha mellette ültem a kantinban is. A lány ingázó pilóta volt, s mivel úgyis emberekre volt szüksége, gondoltam, csatlakozom hozzá. Igaz, az okosok szerint az ingázás tiszta időpocsékolás.
    Azt hiszem, el kéne mondanom, mi is az az ingázó pilóta. Az egy olyan fickó, aki friss személyzetet szállít az Átjáró Kettőre. Van vagy egy tucat Ötös, amelyik ezt rendszeres alapon csinálja. Magukkal visznek négy tagot (Tikkinek is erre kellettek az emberek), és aztán a pilóta egyedül jön vissza, illetve hazatérő feltárókkal, ha vannak, meg a cuccal, amit ezek találtak. Általában mindig jön azért velük valaki.
    Mind olyanokról ábrándoztunk, mint az a team, amelyik az Átjáró Kettőt felfedezte. Ezeknek aztán sikerült! Apám, de mennyire, hogy sikerült nekik! Az Átjáró Kettő egy másik Átjáró volt, se több, se kevesebb, legfeljebb hogy egy idegen csillag körül keringett, nem pedig a miénk körül. Ami a kincseket illeti, abból nemigen volt több ott sem, mint a mi Átjárónkon: a hícsík elég rendesen kitakarították azt is, eltekintve maguktól az űrhajóktól. És messze nem volt annyi hajó sem ott, mindössze csak úgy százötven körül, szemben a jó öreg eredeti Átjáróval, ahol csaknem ezer hajót találtak. De azért százötven hajót találni magában véve is megéri. Arról nem is beszélve, hogy ezek a hajók néhány olyan úti célt is bevesznek, amit a mieink nem.
    Az Átjáró Kettő olyan négyszáz fényévnyire lehet, és százkilenc napig tart oda az utazás. A Kettő fő csillaga egy ragyogó, kék B típusú csillag. Feltételezik, hogy az Alcyone az, a Pleiades csillagképből, de azért vannak kételyek is.
    Ami azt illeti, tulajdonképpen nem is ez az Átjáró Kettő igazi csillaga. Ugyanis nem a nagy körül kering, hanem egy szikrányi vörös törpe körül a közelben. Egyesek azt mondják, hogy a törpe valószínűleg távoli ikre lehet a kék B-nek, mások meg azt, hogy ez lehetetlen a két csillag korkülönbsége miatt. Hagyni kell őket vitatkozni még egy pár évig, aztán majd csak kiderül, hogy is van ez. Rejtély, hogy a hícsík mért éppen egy ilyen jelentéktelen csillag körül keringették az űrcsomópontjukat, de hát nem ez az egyetlen rejtély a hícsíkkel kapcsolatban.
    Mindazonáltal ezek a kérdések csöppet sem érintik a felfedező team pénztárcáját. Jogdíjat kapnak minden után, amit az őket követő feltárók találnak. Nem tudom, mennyit zsebeltek be eddig, de legalább tízmilliókra rúghat fejenként. Az is lehet, hogy százmilliókra. És épp ezért nem éri meg egy ingázóval menni: az esélyeid nem igazán jobbak az Átjáró Kettőn sem, a bevételen viszont osztoznod kell másokkal.
    Így aztán nekiestünk a startlistának és elkezdtük csócsálni azt ötnapos szakértelmünk fényében. Ami igazán nem jelentett valami sokat. Végül Gelle-Klara Moynlinhoz folyamodtunk tanácsért. Elvégre ő már kétszer járt odakint. A lány ajkát csücsörítve tanulmányozni kezdte az indulások és nevek sorát. – Terry Yakamora rendes srác – mondta. – Pardukot nem ismerem, de esetleg vele is lehet próbálkozni. A Dorlean által szervezett utat jobb, ha elfelejtitek. Igaz, hogy egymillió dollár jutalommal jár, de azt az egyet nem árulják el, hogy hibrid szabályozó berendezés van a fedélzetén. A Tröszt szakértői felszereltek egy komputert, aminek az volna a dolga, hogy felülbírálja a hícsí célválasztót. Részemről nem bízom az egészben. Na és persze, Egyesről lévén szó, amúgy sem ajánlanám senkinek.

HIRDETÉSEK

    ÍNYENC KIFŐZDE. Megrendelésre is. Szecsuáni, kaliforniai, kantoni ételek. Specialitás: koktél falatok. Wongék, 83–242.
    ELŐADÓI & PV karrierre készítünk fel többkarpereces veteránokat. Jelentkezzen szónoki, holoképkészítő és menedzserképző tanfolyamainkra. Volt hallgatóink heti 3000 $ felett keresnek. Tekintse meg hitelesített köszönő leveleiket. 86–521.
    ISTEN HOZTA az Átjárón! Ne habozzon! Vegye igénybe egyedülálló szolgáltatásunkat. Adatbázisunk kétszáz nevet tartalmaz preferenciákkal együtt. Bemutatás: 50 $. 88–963.

    – Te melyiket választanád, Klara? – kérdezte Louise Forehand.
    Klara elgondolkodva ráncolta homlokát. – Talán Terryt – mondta, ujja hegyével a bal szemöldökét dörgölve. – Vagy akármelyiket. De egy jó darabig nem akarok kimenni. – Meg akartam kérdezni, hogy miért nem, de elfordult a képernyőtől és ezt mondta: – Ebből elég volt, srácok, folytassuk a gyakorlást. Emlékszünk? Fölnyitjuk és pisilünk, tízig számolunk, fölnyitjuk és kakilunk.

Az egyhetes hajóirányítási tanfolyam elvégzését azzal ünnepeltem meg, hogy felajánlottam Dane Metchnikovnak, meghívom egy italra. Eredetileg az volt a szándékom, hogy Sherit hívom meg, és az italt az ágyban isszuk meg, de nem találtam otthon. Így aztán megnyomogattam a piezofon gombjait és fölhívtam Metchnikovot.
    A hangjából ítélve meglepte az ajánlat. – Kösz – mondta. – Tudod mit? – folytatta némi gondolkodás után. – Egy csomó cuccot át kell cipelnem valahová. Inkább én hívnálak meg téged utána.
    Így aztán lementem hozzá. A szobája eggyel volt csak lejjebb a Babe szintnél. Az övé sem volt sokkal jobb az enyémnél, és egypár teli kézitáskától eltekintve teljesen üres. Majdnem barátságosan nézett rám. – Szóval feltáró lettél te is?
    – Nem egészen. Hátravan még két tantárgy.
    – Na, mindegy. Mi már akkor sem találkozunk. Holnap kihajózom Terry Yakamorával.
    Meg voltam lepve. – De hisz tíz napja sincs még, hogy visszajöttél.
    – Azzal nem keres az ember, ha csak itt tátja a száját. Csak a megfelelő csapatra vártam. Eljössz a búcsúpartyra? Terrynél lesz, húsz nulla-nullakor.
    – Remek – mondtam. – Hozhatom Sherit is?
    – Hát persze. Amúgy is jönni akart, azt hiszem. A piát majd megkapod ott. Remélem, nem gond. Gyere, kapjuk fel, és vigyük a tárolóba.
    Meglepő mennyiségű holmit gyűjtött össze. Azon tűnődtem, hogy tudta elrámolni az egészet olyan parányi szobában, mint az enyém is. A három vászonbőrönd degeszre volt tömve holodiszkekkel, a nézővel, könyvszalagokkal, sőt néhány igazi könyvvel is. Én vittem a bőröndöket. A Földön nem bírtam volna el őket, nyomhattak vagy ötven-hatvan kilót, de természetesen az Átjárón nem jelentett gondot a megemelésük. Más dolog volt persze végigvonszolni és átcselezni őket a folyosókon és ejtőaknákon. Én vittem a nagyobb súlyt, de Metchnikov küszködött többet, mert mindenféle alakú és többé-kevésbé törékeny tárgyat cipelt. A hurcolkodás eltartott vagy egy óra hosszat. Végül egy olyan helyen kötöttünk ki, ahol még sohasem jártam azelőtt. Egy idősebb pakisztáni nő összeszámolta a csomagokat, adott Metchnikovnak egy elismervényt, és kezdte elvonszolni őket egy folyondárral vastagon benőtt folyosón.
    – Ez megvolna – mondta. – Akkor hát köszönöm.
    – Nincs mit. – Elindultunk vissza egy ejtőakna felé, s közben társalogtunk. Azt hiszem, úgy érezte, hogy tartozik nekem egy kis szociális szívességgel. – Na – csillogtatta meg ez irányú képességeit –, milyen volt a tanfolyam?
    – Mármint attól eltekintve ugye, hogy friss diplomával a zsebemben még mindig nincs fogalmam sem arról, hogy kell repülni azókkal a rohadt hajókkal!
    – Jó, hogy! – mondta ingerülten. – Nem arra való a tanfolyam, hogy ilyesmire megtanítson. Elég, ha általános képet ad az egészről. Megtanulni csak akkor fogod, amikor elkezded csinálni. Különben is, egyedül a landoló irányítása jelent nehézséget. Na, mindegy. A szalagokat megkaptad?
    – Meg. – Hat kazettát utaltak ki mindenkinek. Az első tanfolyamhét végén kaptuk meg őket. Rajtuk volt minden, amiről az órákon szó esett, plusz egy csomó süketség a különböző szabályzóberendezésekről, melyeket a Tröszt esetleg még a hícsí vezérlőhöz illeszthet majd.
    – No, akkor lesz miből tanulnod – mondta. – Ha van egy csöpp eszed, akkor az útra is magaddal viszed őket. Ott aztán lesz elég időd, hogy átismételd az anyagot. A hajók többnyire úgyis maguktól mennek.
    – Jobb is – mondtam, de nem voltam benne olyan biztos. – Viszlát! – intett felém, majd anélkül, hogy visszapillantott volna, az ejtőkábelre ugrott. Ezek szerint úgy vette, belementem abba, hogy csak a partyn kapjam meg az italomat. Ahol mellesleg nem kerül majd egy fityingjébe sem a meghívás.
    Újból eszembe jutott, hogy meg kéne keresnem Sherit, de aztán mégis meggondoltam magam. Még nem ismertem az Átjárónak ezt a részét, és a térképet persze fönt hagytam a szobámban. Többé-kevésbé vaktában haladtam előre. A csillagkereszteződéseknél némelyik alagútból dohos-poros szag áradt. Kevesen jártak arrafelé. Aztán átvágtam egy lakott részen, ami túlnyomóan kelet-európainak látszott. Nem ismertem fel a nyelveket, de a mindenütt növő borostyánra tűzdelt apró cetlik és plakátok cirill vagy még annál is furcsább betűkkel voltak írva. Egy ejtőaknához értem. Pillanatnyi habozás után elkaptam a vonókábelt. Ha az ember nem akar elveszni az Átjárón, legegyszerűbb, ha addig megy fölfelé, míg az orsóba nem ér, ahol az összes „föl” véget ér.
    Ahogy mentem fölfelé, egyszer csak észrevettem, hogy épp a Centrál parknál vagyok, s pillanatnyi kedvemnek engedve, leugrottam a vonókábelről, hogy elüldögéljek egy kicsit az egyik fa tövében.
    A Centrál park valójában nem is park, hanem csak egy tág alagút nem messze az aszteroid forgási centrumától, amit a növényzetnek szenteltek. Láttam ott egypár narancsfát (amiből megértettem, honnan volt az a dzsúsz, amit a minap ittam), szőlőt, páfrányokat, mohát, csak füvet nem. Nem tudom, mi lehetett ennek az oka. Talán az, hogy csak olyan növényfajokat ültettek, amelyek kellően érzékenyek voltak a rendelkezésre álló fényre, ami főleg a hícsí fémből jövő kékes derengésből származott, és lehet, hogy nem találtak olyan füvet, ami ezt a fényt elég hatékonyan tudta volna hasznosítani a fotokémiájában.
    A Centrál parkot elsődlegesen azért hozták létre, hogy legyen, ami a CO2-t beszippantsa, és oxigént adjon vissza helyette. Ez még azelőtt volt, hogy teleültették volna növényekkel az összes alagutat. A növényzet a szagokat is gyilkolta, vagy ha nem, legalábbis hivatalosan ez lett volna a dolga, és ezenkívül némi táplálékot is termett. Az egész talán ha nyolc méter hosszú lehetett, és kétszer olyan magas, mint én. Elég széles volt ahhoz, hogy néhány kanyargós ösvény elférjen benne. Az a dolog, amibe a növényeket ültették, igazi, jó hazai földnek látszott, pedig valójában abból a csatornaüledékből készült ez a humusz, amit az a pár ezer ember termelt, aki az Átjáró vécéit használta, ámbár ez sem ránézésre, sem pedig szaglás alapján nem derült ki.
    Az első olyan fa, amelyik elég nagy lett volna ahhoz, hogy aláüljek, nem volt alkalmas erre a célra. Eperfa volt, és finom hálók voltak alatta kifeszítve, hogy felfogják a hulló gyümölcsöt. Kissé tovább menvén egy nőt és egy gyereket pillantottam meg.
    Gyerek az Átjárón?! Ezt aztán nem gondoltam volna! Csöppnyi kislány volt, talán ha másfél éves, és labdázott. Akkora volt a labdája, mint egy léggömb, és éppoly lomhán is szállt az alacsony gravitációban.
    – Helló, Bob!
    Most jött a másik meglepetés: a nő, aki üdvözölt, Gelle-Klara Moynlin volt. – Nem is tudtam, hogy van egy kislányod – böktem ki gondolkodás nélkül.
    – Nincsen. Ő Kathy Francis. Néha kölcsön szokta adni az anyukája. Kathy, ő Bob Broadhead.
    – Helló, Bob! – szólt oda a csöppség három méterről. – Klara barátja vagy? – kérdezte végignézve rajtam.
    – Remélem. Ő a tanárom. Akarsz dobálóst játszani?
    Kathy végzett a szemlével. – Nem tudom, hogyan kell dobálóst játszani. Inkább adok neked hat szem epret. Többet nem kaphatsz. – Úgy beszélt, mint egy felnőtt: precízen formálva a szavakat, egyiket a másiktól tisztán elválasztva.
    – Köszönöm. – Lezöttyentem Klara mellé, aki térdeit átkarolva figyelte a gyereket. – Nagyon cuki.
    – Ja, azt hiszem. Ámbár nehéz eldönteni, mikor olyan kevés az apróság errefelé – mondtam. – Ugye, ő még nem feltáró? – tettem hozzá.
    Nem kimondottan viccnek szántam, de Klara jóízűen nevetett a kérdésen. – A szülei állandó partnerek. Vagy legalábbis majdnem azok. Az anyja most épp feltáróúton van. Sokan csinálják így. Kint épp eléggé leköti őket az, hogy a hícsík dolgain spekuláljanak, s így kapnak egy kis haladékot a saját feladványaik megfejtéséhez.
    – Veszélyes módszernek tűnik.
    Lepisszegett. Kathy közeledett felénk, nyitott tenyerében három-három epret tartva, óvatosan, nehogy összenyomja őket. A kislánynak fura járása volt, olyan, mintha nem használta volna a combja és a lábikrája izmait. Testsúlyát felváltva helyezte hol az egyik, hol meg a másik talpa lábujjak mögötti párnázott részére, s szinte lebegve siklott tovább a következő lépésig. Miután ezt kisütöttem, magam is megpróbálkoztam vele, s mondhatom, egész hatékony gyaloglási módnak bizonyult a csaknem zéró gravitációban. Egy baj volt csak, a régi reflexek minduntalan összekutyultatták velem az összhangot. Azt hiszem, alacsony gravitációban kell születni ahhoz, hogy a dolog természetessé váljon.
    Az a Klara, akivel a parkban találkoztam, sokkal oldottabb és nőiesebb volt, mint Klara, a tanár. Szemöldöke, amit azelőtt férfiasnak és szigorúnak éreztem, most barátságosnak mutatta, s olyannak, mint aki szívesen tölti az idejét a szabad ég alatt. Az illata most is a régi, kellemes volt.
    Igazán jólesett vele beszélgetni, miközben Kathy kecsesen lépdelt körülöttünk és labdázott. Elmeséltük egymásnak, hogy milyen helyeken fordultunk meg azelőtt, de semmilyen egyezést nem találtunk. Mindössze egyetlen közös dolgot derítettünk ki, azt, hogy majdnem azon a napon születtem, mint két évvel fiatalabb öccse.
    – Szeretted az öcsédet? – kérdeztem tőle csak úgy, a társalgás kedvéért.
    – Hát persze. Ő volt a kisbaba nálunk. Csak az volt a baj, hogy Kos volt, a Merkúr és a Hold jegyében született, és ez persze szeszélyessé és borongóvá tette a természetét. Azt hiszem, komplikált élete lett volna.
    Nem nagyon érdekelt, hogy mi lett aztán az öccsével, inkább azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy komolyan hisz-e az egész baromságban, de hát ez tapintatlanság lett volna, és különben is csak mondta tovább a magáét: – Jómagam Nyilas vagyok. És te… ja, persze, nyilván ugyanaz, mint Davie.
    – Gondolom, igen – mondtam udvariasságból –, de én… szóval én nem nagyon vagyok oda az asztrológiáért.

  STARTLISTA  
 
30–107. ÖTÖS. Három üres hely angolul beszélők-
  nek. Terry Yakamora (83–004) vagy Jay Par-
  duk, (83–004).
30–108. HÁRMAS. Páncélozott. Egy üresedés, angol
  vagy francia. DÍJAZOTT ÚT. Dorlean Sug-
  rue. (piezo: 88–108).
30–109. EGYES. Ellenőrző út. Jó biztonsági rekord.
  Bővebbet az indítóparancsnoktól.
30–110. EGYES. Páncélozott. DÍJAZOTT ÚT. Bőveb-
  bet az indítóparancsnoktól.
30–111. HÁRMAS. Bárki jelentkezhet. Bővebbet az
  indítóparancsnoktól.
30–112. HÁRMAS. Valószínűleg rövid út. Megkötés
  nélkül. A minimum garantálva. Bővebbet az
  indítóparancsnoktól.
30–113. EGYES. Négy megüresedés az Átjáró Kettőn.
  Odautazás megbízható Ötösön. Tikki Trum-
  bull, (87–869).

    – Nem asztrológia: genetlialógia! Az egyik babona, a másik tudomány.
    – Ühüm.
    Elnevette magát. – Látom, kételyeid vannak. Nem számít. Ha hiszel benne, jó, ha nem, nos, a tömegvonzás törvényében sem kell hinned ahhoz, hogy kásává lapulj a földön, ha kizuhansz a kétszázadik emeletről.
    – Ti most veszekedtek? – érdeklődött udvariasan Kathy, aki időközben mellénk telepedett.
    – Dehogyis, csillagom – simogatta meg Klara a kislány fejét.
    – Akkor jó, Klara, mert ki kell mennem a vécére, és itt, azt hiszem, nem lehet.
    – Ideje lesz már úgyis indulnunk. Örülök, hogy találkoztunk, Bob. Aztán fel a fejjel, hallod?! – mondta és a kislány kezét fogva elindultak visszafelé. Látszott, hogy utánozni igyekszik a kicsi járását. Egész jól nézett ki. Kár, hogy lökött volt egy kicsit.
    Aznap este levittem Sherit Dane Metchnikov búcsúpartyjára. Klara is ott volt, és a derekát szabadon hagyó nadrágkosztümben még jobban nézett ki, mint korábban.
    – Nem is tudtam, hogy ismered Dane Metchnikovot – mondtam.
    – Nem én! Melyik az? Én Terry vendége vagyok. Mi volna, ha beljebb mennénk?
    A party kicsordult az alagútba. Bekandikáltam az ajtón, és csodálkozva láttam, milyen sok hely van odabent. Terry Yakamorának két egész szobája volt, legalább kétszer akkorák, mint az enyém. Saját fürdőszobája volt, benne, ha nem is igazi fürdőkáddal, de legalább zuhanyozóval. – Szép lakás – mondtam elismerően. Az egyik vendég mondott valamit Klarának, amiből azt szűrtem ki, hogy a lány ugyancsak ezen a környéken lakik. Ez megváltoztatta róla a véleményem. Ha megengedheti magának ezt a magas lakbérű körzetet, vajon mit keres még mindig az Átjárón? Mért nem megy haza a pénzét költeni és élvezni az életet? Vagy ha mégis marad, akkor meg mit hülyül itt összevissza, mért dolgozik segédoktatóként, amivel épp csak a fejadóját keresi meg, ahelyett, hogy újból zsákmány után nézne? Egész este nem jutottam hozzá, hogy ezt megkérdezzem tőle. Csaknem végig Terry Yakamorával táncolt, meg a többi kiutazóval.
    Sherinek nyomát veszítettem, egészen addig, míg egy lassú, csaknem mozdulatlan foxtrott után oda nem jött hozzám, magával hozva partnerét. A férfi nagyon fiatal volt – csaknem kölyök –, úgy tizenkilenc évesnek látszott. Ismerősnek tűnt: sötét bőr, szinte fehér haj, keskeny állszakáll, mely pajesztól pajeszig húzódott az álla alatt. Nem velünk jött a Földről. Nem is a mi osztályunkból való volt. De az biztos, hogy már láttam valahol.
    Sheri bemutatott minket egymásnak. – Bob, ismered Francesco Hereirát?
    – Azt hiszem, még nem.
    – A brazil cirkálón szolgál. – Akkor ugrott be a dolog. Egyike volt azoknak az inspektoroknak, akik néhány nappal azelőtt behatoltak abba a roncsba, hogy átvizsgálják az égett húsdarabokat. A parolisávjai szerint torpedókezelő volt. A cirkálók személyzete időnként őrszolgálatot szokott teljesíteni az Átjárón, és néha kimenőt is kaptak oda. A szokásos körforgás szerint érkezett az Átjáróra, körülbelül ugyanakkor, amikor mi. Ebben a pillanatban valaki feltett egy hóra szalagot. Hereira és én, a tánctól kifulladva, hamarosan egymás mellett támasztottuk a falat, hogy kevésbé legyünk útba a többieknek. Elmondtam neki, közben eszembe jutott, hogy láttam őt a roncsnál.
    – Áh, persze, Mr. Broadhead, emlékszem.
    – Kemény egy munka! – mondtam, csak hogy mondjak valamit.
    Gondolom elég pia volt már benne, mert reagált. – Tudja, Mr. Broadhead – mondta okítólag –, hivatalosan „átvizsgálás és regisztrálás”-nak nevezik ezt a részét a munkámnak, és többnyire messze nem olyan kellemetlen ügy, mint amilyennek hinné. Vegyük példának önt, Mr. Broadhead. Minden bizonnyal útra kel majd hamarosan, és ha visszatér, akkor jövök én, vagy valamelyik kollégám, és minden likába beletúrok. Kiforgatom a zsebeit, lemérek, megmérek és lefényképezek mindent a hajóján. Mindezt azért, hogy ne tudjon onnan semmit kicsempészni anélkül, hogy a Tröszt a neki járó részt megkapná. Aztán összeírok mindent, amit találtam. Ha semmit sem találok, akkor azt írom az űrlapra hogy „semmi”, és egy véletlenszerűen kiválasztott személy egy másik cirkálóról egy az egyben megismétli majd az egészet.
    Úgyhogy végül is ketten fogjuk magát átkurkászni.
    Nem hangzott valami nagy élvezetnek, de olyan kellemetlennek sem, mint először gondoltam. Ezt meg is mondtam neki.
    Elővillantotta apró, nagyon fehér fogait. – Ha Sheri vagy Gelle-Klara az illető, akit át kell kutatni, akkor valóban nem kellemetlen, egyáltalán nem az. Sőt kimondottan élvezetes. De az már kevésbé vonzó feladat számomra, Mr. Broadhead, hogy férfiakat vizsgáljak át. Különösen ha halottakról van szó. Volt már dolga egyszerre öt darab háromhónapos, bebalzsamozatlan hullával? Mert nekem igen. Méghozzá mindjárt az első hajón, amit át kellett vizsgálnom. Nem hinném, hogy történhet még velem valami, ami ennél kellemetlenebb.
    Aztán jött Sheri, elhívta egy táncra, és a party folytatódott.
    Akkoriban sok partyt rendeztek. Később rájöttünk, hogy ez mindig is így volt, csak mi kopaszok nem voltunk benne a brancsban, de ahogy közeledett a tanfolyam vége, egyre több embert ismertünk meg.
    Voltak búcsúpartyk, és voltak fogadópartyk is, de messze nem akkora számban. Még ha a személyzet visszatért is, nem mindig volt ok az ünneplésre. Voltak, akik olyan soká maradtak távol, hogy közben minden baráttal megszűnt a kapcsolatuk. Mások meglehetős szerencsével jártak ugyan, de visszatérésük után egyéb gondolatuk sem volt, mint hogy minél előbb lelépjenek az Átjáróról. Megint mások meg persze azért nem rendeztek partyt, mert a Terminális Kórház intenzív osztályán tilos az ilyesmi.
    Azért nemcsak partykból állt az élet, tanulnunk is kellett. A tanfolyam végére teljes szakértelmet vártak el tőlünk hajóirányításban, túlélési technikákban és az értékesíthető javak felbecslésében. Ami azt illeti, én nem lettem szakértő, Sheri pedig még nálam is rosszabb volt. A hajóirányításhoz még csak-csak volt érzéke, és volt szeme a részletekhez is, ami jól jöhet még neki, ha egyszer talál valamit odakinn, aminek fel kell becsülni az értékét, de úgy látszott, a túlélési anyagot már képtelen a fejébe verni.
    Kínszenvedés volt együtt tanulni vele a záróvizsgákra.
    – Jól van – mondtam neki –, tegyük fel, hogy van egy F típusú csillagunk és annak egy olyan bolygója, melynek felszínén nulla egész nyolcas a G, az oxigén parciális nyomása 130 millibar, az egyenlítőn mért átlaghőmérséklet pedig plusz negyven Celsius. A kérdés az, hogy milyen ruhát kell felvenned a partyra.
    – Kérdezhetnél nehezebbet is! – mondta szemrehányóan. – Gyakorlatilag ugyanaz az ábra, mintha a Földön lennénk.
    – Szóval, mi a válasz, Sheri?
    Elgondolkozva vakarászta a melle alját, majd ingerülten megrázta a fejét. – Semmit. Úgy értem, leszállás közben űrruhát, de mihelyt elérném a felszínt, akár bikiniben is sétálgathatnék.
    – Tökfej! Lehet, hogy tizenkét órán belül kinyiffannál! A földihez hasonló körülmények azt jelentik, hogy jó esély van a földi típusú biológiára is. Ez viszont annyit tesz, hogy megzabálhatnak a bacik odalent.
    – Na jó… – vonta meg a vállát – akkor magamon hagyom az űrruhát, amíg meg nem vizsgáltam, hogy vannak-e kórokozók.
    – És azt hogy csinálod?
    – Hát a kibaszott készlettel, te hülye! – tört ki, majd mielőtt még szólhattam volna, sietve hozzátette: – Úgy értem, hogy kiveszem az „Alapvető metabolizmusok” feliratú korongokat a mélyhűtőből és aktiválom őket. Huszonnégy óra hosszat pályán maradok, míg be nem érnek, aztán amikor leértem a felszínre, exponálom őket, és aztán kiértékelem őket az… izé… a C–44-emmel.
    – A C–33-addal. Olyan nincs, hogy C–44.
    – Akkor meg azzal. Ja, és magamhoz veszek egy csomag antigénserkentőt, azért, hogy ha kisebb problémám adódna valamilyen mikroorganizmussál, be tudjak magamnak adni egy serkentő injekciót, hogy meglegyen az átmeneti immunitásom.
    – Azt hiszem, eddig rendben van – mondtam bizonytalanul. A gyakorlatban persze nem lesz szükség rá, hogy emlékezzen ezekre a dolgokra.
    Majd szépen elolvassa a használati utasítást a dobozokon, vagy lejátssza a tanfolyamanyagot, vagy talán, ami még jobb, olyan partnert választ, aki volt már odakinn és ismeri a dörgést. Persze bármikor felmerülhet egy előre nem látható probléma, amit saját erőből kell megoldania, arról nem is beszélve, hogy még a záróvizsga is hátravan, amin ugyancsak át kell mennie. – Mit viszel még magaddal, Sheri?
    – Hát a szokásosat! Muszáj felsorolnom az egész listát? Na jó, szóval rádiókészüléket, tartalék telepeket, a geológiai készletet, tíznapi élelmet: tudom, semmit sem ehetek a bolygón, még ha mindjárt hamburgert árulnak is a hajó tövében. Azután kell még egy extra rúzs és egypár egészségügyi tampon.
    Vártam, hogy folytassa. Ő meg csak bájosan mosolygott, míg végül elfogyott a türelmem: – Na és mi lesz a fegyverekkel?
    – Fegyverekkel?
    – Azokkal hát, a rohadt életbe! Ha egyszer majdnem olyan körülmények vannak, mint a Földön, akkor élőlényekre is kell számítani, nem?!
    – De igen. Na persze, ha szükséges, akkor fegyvert is viszek. Várj csak, először is, még a pályáról, veszek egy szippantást az atmoszférából a spektrométer segítségével. Ha nincsenek metánnyomok, akkor élet sincs, és semmi ok az aggodalomra.
    – Emlősélet nincs, és igenis, van ok az aggodalomra. Ott vannak például a rovarok meg a hüllők. Vagy teszem azt, a fogarászok.
    – Mi az a fogarász?
    – Csak egy szó, amit most találtam ki. Mondjuk, hogy egy olyan életformát jelent, amiről még csak nem is hallottál, és ami nem fejleszt metánt a belében, de az embert azért megeszi.
    – Na jó, akkor viszek egy pisztolyt és húsz tár dumdum golyót. Most pedig kérdezz valami mást!
    És ez így ment tovább. Eleinte, mikor a kikérdezésben ehhez a ponthoz értünk, még ilyeneket mondtunk egymásnak: „Végül is mit izguljak, hisz ott leszel te is velem”, vagy: „Na, gyere, csókolj meg, te lüke!”, hanem aztán felhagytunk az ilyesmivel.
    Mindezek ellenére átmentünk a vizsgán. Mind, kivétel nélkül.
    Afféle érettségi bankettet rendeztünk saját magunk tiszteletére. Ott volt Sheri meg én, mind a négy Forehand, és a többiek is, akikkel együtt érkeztünk a Földről, meg vagy hat vagy hét másik tag innen-onnan. Nem hívtunk meg egy kívülállót sem, de persze az oktatóink nem számítottak annak. Mind eljött, hogy gratuláljon és szerencsét kívánjon. Klara későn futott be, felhörpintett egy italt, megcsókolt mindannyiunkat, férfiakat, nőket egyaránt, még a finn kölyköt is, akinek nyelvblokkja volt és aki épp ezért az egész tanfolyamanyagot szalagról tanulta. A finn srác igazi problémás eset volt. A szalagok minden elképzelhető nyelven megvoltak, és ha véletlenül hiányzott is a pontos dialektusod, fogták azt a szalagcsomagot, amelyik a legközelebbi dialektusban volt írva, és átfuttatták a fordító komputeren. Ez már elég volt ahhoz, hogy elvégezd a tanfolyamot. A valódi probléma csak ezután kezdődik. Nem várhatod el ép ésszel, hogy egy társaság befogadjon, ha nem tudsz velük beszélni. A srácot pedig a nyelvblokkja megakadályozta abban, hogy bármilyen idegen nyelvet megtanuljon, márpedig rajta kívül nem volt egy lélek sem az Átjárón, aki finnül beszélt volna.
    A vigadó társaság három-három ajtó hosszúságban foglalta el az alagutat a szobáink – mármint magam, Sheri és Forehandék szobája – környékén. Addig táncoltunk és énekeltünk, míg az emberek széledezni nem kezdtek. Azután lehívtuk a PV-képernyőre az elérhető indulások listáját. Tele sörrel és fűvel sorsot húztunk, hogy ki válasszon elsőnek. Én lettem a nyertes.

Valami történt az agyamban. Nem mintha kijózanodtam volna; egyáltalán nem. Még mindig jókedvű voltam, és melegséget éreztem tagjaimban. Nyitva álltam a felém sugárzó személyiségüzenetek számára. De valami más is megnyílt az agyamban: egy tisztán látó szempár a jövőbe kémlelt és döntést hozott. – Na jó – mondtam –, most az egyszer, azt hiszem, átengedem a helyem másnak. Sess, te vagy a kettes számú, válassz te először!
    – Harminc-egy-nulla-kilenc – vágta ki azonnal. Forehandék már rég eldöntötték a kérdést egy családi tanácskozás alkalmával. – Kösz, Bob.

Ez a park PV-láncos
MEGFIGYELÉS
alatt áll!

    Érezze jól magát parkunkban. Kérjük, ne szedje le a virágokat és a gyümölcsöket. Ne tegyen kárt a növényzetben. A lehullott gyümölcsök a következő határok alatt fogyaszthatók:
 
Szőlőszem, cseresznye 8 per fő
Egyéb apró szemű gyümölcs és bogyó 6 per fő
Narancs, citrom, körte 1 per fő

    A sétautakról kavicsot felszedni tilos!
    Szemét csak az arra szolgáló tartályokban helyezhető el.

                   AZ ÁTJÁRÓ TRÖSZT
             KARBANTARTÁSI RÉSZLEGE

    Nemtörődöm, részeg legyintéssel nyugtáztam a köszönetet. Tényleg nem tartozott nekem köszönettel. Az a hajó egy Egyes volt, márpedig Egyessel semmi pénzért nem mentem volna. Ami azt illeti, egyetlen kiírás sem vo1t a listán, ami kedvemre való lett volna. Vigyorogva kacsintottam Klarára. Egy darabig komolyan nézett, aztán visszakacsintott, de továbbra is komoly maradt. Tudtam, hogy rájött, megértettem végre: ezek az utak itt senkinek sem kellettek már. A legjobbakra már akkor lecsaptak a visszatérők és az állandók, amikor meghirdették őket.
    Sherié volt az ötödik választás, és amikor rá került a sor, egyenesen rám nézett. – Én azt a Hármast választom, ha kitelik a létszám. Mit szólsz hozzá, Bob? Nem akarsz velem jönni?
    Felnevettem. – Na de Sheri – mondtam atyai jóindulattal –, az a hajó egyik visszatérőnek sem kellett. Az egy páncélos hajó! Ki tudja, hogy hol a pokolban köt ki a végén? Aztán meg az én ízlésemhez képest túl sok a zöld fény is a panelon. (A színek jelentőségével persze senki sem volt igazán tisztában, de elterjedt babona volt az iskolában, hogy egy csomó zöld szuperveszélyes küldetést jelent.)
    – Ez az egyetlen szabad Hármas, és díjat is tűztek ki rá.
    – Felőlem ugyan tűzhettek! Kérdezd csak meg Klarát. Régóta itt van, megbízom az ítéletében.
    – Bob, én téged kérdezlek.
    – Nem megyek. Kivárok egy jobbat.
    – Én nem várok, Bob. Beszéltem már Willa Forehanddel, ő benne volna. Ha minden kötél szakad, akkor beveszünk akárkit – mondta a finn kölyökre nézve, aki részeg vigyorral bambult a startlistára.

AZ USS MAYAGUEZ SZOLGÁLATI ÉS KIMENŐBEOSZTÁSA

    1. Az alábbi t. és kzl. idgl. szlg. jel. ki az Átjáróra csempészelhárítás és őrjárat telj. céljából:
LINKY, Tina őrp.
MASKO, Casimir J. szv.
MIRARCHI, Iory S. kzl.

    2. Az alábbi t. és kzl. 24 ó idgl. szlg. eng. az Átjárón pih. és kik. céljából:
GRYSON, Katie W. alh.
HARVEY, Iwan rdm.
HLEB, Caryle T. kzl.
HOLL, William F. Jr. kzl.

    3. Ismételten felhívom minden t. és kzl. figyelmét arra, hogy kerüljenek minden, hangsúlyozom: minden vitát a többi űrhajó t. és kzl. állományával azok nemzetiségére, valamint a körülményekre való tekintet nélkül, továbbá tartózkodjanak attól, hogy bárkinek is minősített információt adjanak tovább. A fegyelmi bíróság kiszabta egyéb büntetéseken túlmenően, a rendelkezés megszegése az átjárói kimenők teljes megvonását eredményezi.

    4. Az Átjárón töltött ideiglenes szolgálat nem jog, hanem kiváltság. Aki élni akar vele, annak ki kell érdemelnie.

          AZ USS MAYAGUEZ
                KAPITÁNYA

    – De mindig arról volt szó, hogy együtt fogunk kimenni.
    Megráztam a fejem.
    – Akkor rohadj meg itt a barátnőddel együtt! – tört ki belőle. – Az is éppúgy be van gyulladva, mint te.
    A koponyámban rejlő józan szemek Klarát figyelték, az arcára fagyott, mozdulatlan kifejezést. Csodálkozva ébredtem rá, hogy Sherinek igaza van. Klara éppúgy volt, mint én. Mindketten féltünk kimenni.

HIRDETÉSEK

    GILETTE, RONALD C. a múlt évben távozott az Átjáróról. Aki ismeri jelenlegi tartózkodási helyét, értesítse feleségét, Annabelle-t, a Kanadai Legátusnál (Tharsis, Mars). Jutalom!!!
    ÚTRA INDULÓK, FIGYELEM: Kamatoztassa pénzét, míg úton van. Fektesse be kölcsönkötvényekbe, ingatlanba, egyéb profitszerzési lehetőségekbe. Mérsékelt tanácsadási díjak. 88–301.
    PORNÓLEMEZT a hosszú, magányos útra! 50 óra 500 $. Minden igényt ki tudunk elégíteni. Megrendelésre is. Modellek jelentkezését várjuk. 87–108.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet