|
17
Úgy érzem, mintha megint nem
működne a légkondícionálás Sigfridnél, de nem teszem szóvá neki. Úgyis azt
mondaná, hogy a hőmérséklet pontosan 22,5 °Celsius, amennyi mindig is
lenni szokott, és megkérdezné tőlem, mért úgy fejezem ki a lelki
fájdalmat, hogy közben a melegre panaszkodom. Az efféle süket dumából már
épp elegem van. – Ami azt illeti, Siggy – mondom ki
hangosan –, már nagyon elegem van belőled. –
Sajnálom, Rob. De nagyra értékelném, ha mesélnél még egy kicsit az
álmodról. – A kurva életbe! – Kilazítom a
lefogószíjakat, mert kényelmetlennek érzem őket. Ezzel egyúttal
hatástalanítom is Sigfrid regisztrálóinak egyikét-másikát, de ezúttal nem
kapok érte figyelmeztetést. – Elég unalmas álom. Ott vagyunk a hajón.
Elérünk egy bolygóhoz, ami úgy bámul rám, mintha emberi arca volna. Nem
látom jól a szemét a szemöldökétől, de valahogy tudom, hogy sír, és én
vagyok az oka. – Felismered azt az arcot, Bob?
– Fogalmam sincs, ki lehet. Csak egy arc. Azt
hiszem, női. – Nem tudod, miért sír?
– Igazából nem, csak azt, hogy akármi is az oka, én
vagyok felelős érte. Ebben biztos vagyok. Szünet.
Ezután: – Nem tennéd vissza a szíjakat Rob?
Hirtelen rosszat sejtek. – Mi van – jegyzem meg kesernyésen –, azt hiszed
tán, hogy leugrok a matracról és megerőszakollak? –
Nem, Robbie, természetesen nem hiszem ezt. De nagyon hálás lennék, ha
megtennéd, amire kérlek. Lassan, kelletlenül eleget
teszek a kérésnek. – Arra volnék kíváncsi, mennyit ér egy komputerprogram
hálája. Nem felel a kérdésre, hanem kivár. Hagyom,
hogy ő legyen a győztes, és megszólalok: – Jól van már, visszabújtam a
kényszerzubbonyba. Halljuk, mi az, ami miatt le kellett kötöznöm magam?
– Ugyan, Robbie – mondja –, nem erről van szó. Csak
azt szeretném kideríteni, miért érzel felelősséget azért a síró lányért
ott, azon a bolygón. – Bárcsak tudnám! – mondom, és
így is érzek. – Tudom, Robbie – mondja –, hogy
vannak olyan valós dolgok, amelyekért magadat okolod. Az egyik ilyen anyád
halála. – Elég hülyén hangzik, de azt hiszem, így
van – helyeselek. – És azt hiszem, erős bűntudatod
van a szeretőd, Gelle-Klara Moynlin miatt is.
Fészkelődni kezdek. – Kibaszott meleg van itt! – panaszkodom.
– Úgy érzed, hogy valamelyikük kimondottan
téged hibáztatott volna? – Honnan a faszból
tudhatnám én azt? – Talán vissza tudsz emlékezni
valamire, amit mondtak. – Nem én! – Kezd nagyon
személyeskedővé válni, és én objektív szinten szeretném tartani a
társalgást, így hát ezt mondom: – Úgy vélem, határozott tendencia van
bennem arra, hogy felelősséget vegyek a vállaimra. Végül is, ez elég
klasszikus tünet, nem gondolod? Úgy, ahogy a nagykönyv
kétszázhetvenhetedik oldalán meg van írva. Hagyja,
hogy lélegzethez jussak, és egy percig személytelen legyek. – Igen, Rob –
mondja –, de ugyanazon az oldalon valószínűleg az is ott áll hogy a
felelősségvállalás önkéntes. Ki-ki maga vállalja magára.
– Kétségtelen. – Nem muszáj
a felelősséget vállalni, ha nem akarod. –
Természetesen nem. Csakhogy én: akarom. –
Van valami elképzelésed arról, hogy ez miért van így? – kérdezi csaknem
ártatlanul. – Miért akarod úgy érezni, hogy minden ami rosszul sikerül, az
a te felelősséged? – A francba, Sigfrid – mondom
dühösen –, már megint meghülyültek az áramköreid. Egyáltalán nem erről van
szó, hanem… Szóval, a lényeg ez: amikor leülök az élet asztalához, folyton
azon jár az agyam, hogyan kaparintsam meg a számlát, és mit szólnak majd a
többiek, ha látják, hogy mindent én fizetek, meg azon, hogy vajon lesz-e
elég pénz a zsebemben. A végén aztán, nagy igyekezetemben, hozzá sem jutok
az evéshez. – Bob – mondja szelíden –, nem igazán
örülök az irodalmi kitérőidnek. – Sajnálom –
mondom, pedig nem is. Az a helyzet, hogy mindig felhergel.
– De ha már az általad használt képnél tartunk,
igazán odafigyelhetnél, hogy mit mondanak a többiek. Lehet, hogy rólad
szeretnének valami jót vagy valami fontosat mondani.
Ellenállok a kísértésnek, hogy lerázzam a szíjakat,
jól szájba vágjam a vigyorgó bábut, és végleg itthagyjam ezt a
szemétdombot. Sigfrid vár, én meg csak fővök a saját levemben, de a végén
mégis kirobban belőlem: – Még hogy figyeljek oda rájuk?! Sigfrid, te
ostoba, vén verkli, hisz mást se csinálok, csak folyton rájuk figyelek!
Azt akarom, hogy kimondják: szeretnek. Vagy legalább mondják azt, hogy
gyűlölnek, vagy bánom is én mit, csak nekem mondják és szívből. Annyira
elfoglal, hogy a szívekre figyeljek, hogy már meg sem hallom, ha valaki
elkéri a sót. Szünet. Úgy érzem, mindjárt
felrobbanok. Erre ő elismerően ezt mondja: – Igazán gyönyörűen fejezed ki
a dolgokat, Robbie. Én azonban… – Hagyd már abba,
Sigfrid! – üvöltöm most már aztán csakugyan dühösen. Lerúgom a szíjakat és
felülök, hogy szembenézzek vele. – És ne hívj engem Robbie-nak! Mindig
akkor hívsz így, amikor gyerekesnek tartasz, márpedig én most csöppet sem
érzem magam gyereknek! – Nézd, ez nem egé…
– Azt mondtam, hagyd abba! – Leugrok a matracról,
felkapom a kézitáskámat, és már elő is húzom azt a fecnit, amit annyi ital
és annyi ágyban töltött óra után kaptam S. Ya-tól. – Sigfrid – mondom
fogvicsorítva –, eleget nyeltem már miattad. Most te vagy a soros!
|
|