Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

21


    – Elég hülyén érzem magam – mondom Sigfridnek.
    – Tehetek valamit annak érdekében, hogy ez ne így legyen?
    – Azt, hogy megdöglesz. – Megőrülök! Tisztára átdekorálta az egész szobát mindenféle óvodai motívumokkal. És a legrosszabb az egészben maga Sigfrid. Anyapótlékot játszik itt nekem. Mellettem ül a matracon; nagy darab kitömött baba, akkora mint egy emberi lény, meleg, puha, olyasmi, mint egy szivaccsal tömött frottírtörülköző. Jó érzés, csak valahogy… – Azt hiszem, nem kéne úgy bánnod velem, mint egy kisbabával – mondom fojtott hangon, arcom a törülközőfélébe nyomva. – Nyugodj meg szépen, Robbie. Minden rendben van.
    – Rendben hát, a nagy szart!
    Szünetet tart, majd emlékeztet: – Az álmodról akartál mesélni nekem.
    – Pfff.
    – Igen, Robbie?
    – Úgy értem, nincs igazán kedvem beszélni róla. Igaz is – teszem hozzá gyorsan, elhúzva számat a törülközőtől – miért ne tenném meg, amit akarsz? Sylviáról szólt, lényegében.
    – Lényegében, Robbie?
    – Hát az a helyzet, hogy nem egészen úgy nézett ki, mint ahogy valójában… nem is tudom, mintha öregebb lett volna, azt hiszem. Az az igazság, hogy már évek óta nem gondoltam rá. Mindketten kölykök voltunk még…
    – Kérlek, Robbie, folytasd – mondja kis idő múlva.
    Átölelem a karjaimmal és elégedetten nézek fel a cirkuszplakát-állatokkal és -bohócokkal tapétázott falra. Egyáltalán nem olyan ez az egész, mint azok a hálószobák, amelyekben gyerekkoromban aludtam, de Sigfrid épp eleget tud rólam ahhoz, hogy erre ne kelljen figyelmeztetnem.
    – Beszélj az álomról, Robbie.
    – Azt álmodtam, hogy a bányában dolgozunk. De igazából nem a tápanyagbánya volt az. Fizikailag, azt mondanám, inkább egy Ötös belsejéhez hasonlított, tudod egy olyan átjárói hajóéhoz. Sylvia egy olyan alagútfélében volt, ami onnan ment elfele, ahol álltam.
    – Elment az alagút?
    – Nem kell mindenbe valami szimbolizmust belemagyarázni, Sigfrid. Ismerem az ilyen vaginális meg az egyéb jelképeket. Amikor azt mondom, hogy „elment”, azt úgy értem, hogy az alagút ott kezdődött, ahol álltam és tőlem ellentétes irányban folytatódott. – Habozom egy pillanatig, majd elmondom neki a nehezét is: – Aztán beomlott az alagút, és Sylvia bentrekedt.
    Felülök. – Ami nem stimmel, az az – magyarázom –, hogy ilyesmi igazából nem eshetett volna meg. Az ember csak olyankor fúrt alagutat, amikor robbanótöltetet akart elhelyezni a pala fellazításához. Különben csupa ásás-lapátolás volt az egész bányászkodás. Sylvia normálisan soha nem kerülhetett volna ilyen helyzetbe a munkakörénél fogva.
    – Nem hiszem, Robbie, hogy számítana, mi történhetett volna meg valójában és mi nem.
    – Lehet, hogy igazad van. Akárhogy is, ott volt Sylvia a beomlott alagútban, csapdába zárva. Láttam, hogy megmozdul a palakupac. Nem is pala volt igazán. Valami laza anyag volt, s kezdte kiásni magát. Azt gondoltam, hogy most már nem lesz semmi baja, lyukat fog ásni magának, hogy kijöjjön. Vártam, hogy mikor bújik már ki… csakhogy ő nem jött elő.
    Sigfrid, ebben a micimackó reinkarnációjában, melegen és várakozva fekszik a karjaimban. Jó érzés őt a karjaimban tartani. Persze igazából nincs is ott. Igazából sehol sincs, hacsak nem a központi adattárban a Washington Heightson, ahol a nagy gépeket tartják. Mindössze a távirányítású terminálja van itt nyusziöltözékben.
    – Van még más is, Robbie?
    – Nem nagyon. Vagy ha van is, nem tartozik az álomhoz. De… na igen, van egy érzésem. Úgy rémlik, mintha fejbe rúgtam volna Klarát, hogy ne tudjon kijönni. Mintha attól féltem volna, hogy rám szakad az alagút beomlatlan része.
    – Hogy érted azt, hogy „úgy rémlik”, Rob?
    – Úgy ahogy mondom. Ez nem volt része az álomnak. Egyszerűen csak úgy éreztem… nem is tudom…
    Vár egy kicsit, aztán újabb megközelítéssel próbálkozik. – Rob! Tudatában vagy annak, hogy a név, amit az imént említettél, „Klara” volt, nem pedig „Sylvia”?
    – Komolyan? Furcsa. Vajon miért?
    Szünetet tart, majd tovább noszogat. – És aztán mi történt, Rob?
    – Aztán felébredtem.
    A hátamra fordulok, és felnézek a recézett csempével burkolt és csillogó ötágú csillagokkal teleragasztott mennyezetre. – Ez minden – mondom, majd társalgó hangnemben hozzáteszem: – Az az érzésem, Sigfrid, hogy ez az egész nem vezet sehová. Vagy igen?
    – Ezt nemigen tudnám megmondani, Rob.
    – Ha meg tudnád – mondom –, már rég kiszedtem volna belőled. – Még mindig megvan az S. Ya-tól kapott fecni, amit nagy becsben tartok, mert egyfajta biztonságot jelent számomra.
    – Azt hiszem – mondja – van rá esély, hogy eljussunk valahová. Úgy értem, hogy van valami bent az elmédben, amire nem nagyon szeretsz gondolni, és ez az álom azzal a dologgal kapcsolatos.
    – Úgy érted, hogy Sylviával? Te jó ég! Hiszen az évekkel ezelőtt volt.
    – Az nem sokat számít, vagy igen?
    – Te meg vagy őrülve! Tisztára az idegeimre mész. – Elgondolkodom. – Nézd már! Kezdek méregbe jönni. Ez vajon mit jelent?
    – Mit gondolsz, mit, Rob?
    – Ha tudnám, nem kérdezném. Lássuk csak. Lehet, hogy ki akarok térni valami elől? Elfog a düh, mert közel jutottál valamihez?
    – Kérlek, Rob, ne a folyamaton gondolkozz. Egyszerűen mondd el, hogy mit érzel.
    – Bűntudatot – vágom rá, anélkül hogy felfognám, mit is mondok.
    – Miért van bűntudatod?
    – Azért mert… nem is tudom. – Megemelem a csuklóm, hogy az órámra nézzek. Húsz perc van még hátra. Húsz perc alatt rengeteg minden történhet, és nincs kedvem arra gondolni, vajon akarom-e igazán, hogy Sigfrid felkavarja azt, ami bennem van. Különben is, délután be van tervezve egy duplikát party; jó esélyem van rá, hogy bejussak a döntőbe. Csak nem szabad eltolnom. Meg kell őriznem a koncentráló képességemet.
    – Mi volna, Sigfrid, ha ma korábban fejeznénk be? – kérdezem.
    – Miért van bűntudatod, Rob?
    – Nem is tudom. – Megsimogatom a nyuszi nyakát, és kuncogni kezdek. – Ez nagyon aranyos, Sigfrid, igaz, kellett egy kis idő, hogy megszokjam.
    – Miért van bűntudatod, Rob?
    – Mert meggyilkoltam őt, te tökfej! – kiabálom.
    – Úgy érted, hogy álmodban?
    – Nem, hanem igazából! Kétszer.
    Tudom, hogy nehezen lélegzem, és azt is, hogy ezt Sigfrid érzékelői is regisztrálják. Küzdök, hogy visszanyerjem az önuralmam, nehogy valami őrült ötlete támadjon. Átgondolom magamban még egyszer, amit az imént mondtam, hogy egy kicsit rendbe tegyem a dolgot. – Szóval nem öltem meg őt igazán. De megpróbáltam! Késsel mentem utána.
    Sigfrid higgadtan, megnyugtatólag: – Igen, a kórtörténetedben az áll, hogy kés volt a kezedben, amikor egyszer a barátnőddel verekedtél. Arról szó sincs, hogy kergetted volna.
    – Akkor mi a nyavalyáért kasztliztak volna be, mi? Tiszta szerencse, hogy nem vágtam el a torkát.
    – Használtad egyáltalán azt a kést ellene?
    – Használni? Azt nem. Túl zabos voltam hozzá. A földhöz csaptam, aztán fölkeltem és adtam neki egyet.
    – Ha csakugyan meg akartad volna ölni, nem a kést használtad volna inkább?
    – Eh! – mondom, ámbár inkább „pfff”-nek hangzik. Ez az, amit néha úgy is írnak, hogy „piha”. – Bárcsak ott lettél volna te is, Sigfrid. Talán le tudtad volna beszélni őket, hogy elvigyenek.
    Az egész szeánsz kezd már nagyon kínossá válni. Mindig is tudtam, hogy nagy hiba az álmaimról beszélni neki. Állandóan kicsavarja őket. Felülök, bosszúsan nézem a hülye berendezést, amit Sigfrid az én épülésemre ötlött ki, aztán úgy döntök, adok neki egyet lendületből.
    – Sigfrid – mondom – komputer létedre egész klassz srác vagy, és intellektuális szempontból élvezem is ezeket a szeánszokat. De van egy érzésem, hogy elmentünk már addig, ameddig csak lehetett. Most már csak feleslegesen kavarsz fel bennem mindenféle régi fájdalmat. Komolyan mondom, nem tudom, mért hagyom, hogy ezt csináld velem.
    – Az álmaid tele vannak fájdalommal, Bob.
    – Akkor csak maradjanak is ott. Semmi kedvem hozzá, hogy megint azzal a régi szarral etessenek, mint annak idején az Intézetben. Lehet, hogy csakugyan ágyba akarok menni az anyámmal. Lehet, hogy tényleg gyűlölöm az apámat, mert meghalt és elhagyott. És akkor mi van?
    – Tudom, Bob, hogy ezt szónoki kérdésnek szántad, de ahhoz, hogy ilyen dolgokkal bánni tudjunk, a felszínre kell hoznunk őket.
    – Mért kéne? Hogy fájjanak?
    – Hogy a belső fájdalom előjöhessen, oda, ahol már tudsz vele mit kezdeni.
    – Talán mindenki jobban járna, ha hagynám, hadd fájjon csak az ott belül még egy kis darabig. Ahogy mondani szoktad, jól kompenzálom a fájdalmakat. Nem állítom én, hogy ez az egész teljesen haszontalan. Van úgy, Sigfrid, hogy amikor véget ér a szeánsz, valósággal megkönnyebbülök tőle. Úgy megyek el innen, hogy a fejem tele van új gondolatokkal, a nap ragyog a burán, a levegő tiszta, és mintha mindenki mosolyogna rám. Csakhogy mostanában már nem így van. Mostanában nagyon fárasztónak és értelmetlennek találom az egészet, és arra szoktam gondolni, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, szedem a sátorfámat.
    – Azt mondanám, Bob, hogy ezt magadnak kell eldöntened. Rajtad áll a dolog, mint ahogy mindig is rajtad állt.
    – Lehet, hogy így is teszek. – A vén ravasz megint kivár. Tudja, hogy nem fogok így dönteni, s időt akar adni, hogy erre magamtól is rájöjjek. Végül megszólal:
    – Bob? Miért mondtad, hogy kétszer gyilkoltad meg őt?
    Mielőtt válaszolnék, az órámra pillantok. – Azt hiszem, csak egyszerű nyelvbotlás volt. Na de most már igazán mennem kell, Sigfrid.
    Elbliccelem a regenerálódásra szánt időt a pihenőben, mert valójában nincs miből regenerálódnom. Ezen kívül már szeretnék is megszabadulni innen. Tőle és a hülye kérdéseitől. Játssza itt az okosat és a felsőbbrendűt, de mit is tudhat egy ilyen micimackó?


Jéghideg űrben a hícsík nyomán kúszva,
járva a csillagok égi rejtekét,
hícsí-fúrt csatornák vágatában bújva,
feltárva a bolygók hícsí-mart sebét,
                   bízunk s reménykedünk:
eltűnt kicsi hícsí, mégis meglelünk.



 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet