|
28
Jéghideg űrben a hícsík nyomán
kúszva, járva a csillagok égi rejtekét, hícsí-fúrt csatornák vágatában
bújva, feltárva a bolygók hícsí-mart sebét… Szűzanyám, olyan volt az
egész, mint egy cserkésztábor; mind a tizenkilenc napot dalolással és
vigadással töltöttük átfordulás után. Azt hiszem, soha ilyen jól nem
éreztem magam egész életemben. Részben, mert megszabadultunk a félelemtől;
az átfordulást elérve mindannyian fellélegeztünk, ahogy ez mindig is lenni
szokott. Másrészt azért, mert az út első fele elég ramaty volt; a
Metchnikovból és a két fiújából álló komplikált hármas ugyanis folyton
pörlekedett, és ráadásul Susie Hereira is sokkal kevesebb érdeklődést
mutatott irántam ott a hajón, mint annak előtte, amikor csak heti egy
alkalommal találkoztunk az Átjárón. De főképp az volt a jókedv oka,
legalábbis részemről, hogy tudtam, egyre közelebb kerülök Klarához. Danny
A. segített a kalkulációban; előtte tanfolyamokat vezetett az Átjárón, s
lehet hogy tévedett, de nála nagyobb szakértő nem volt, így hát kénytelen
voltam a szavaira támaszkodni: az átfordulás időpontjából arra
következtetett, hogy olyan háromszáz fényévet fogunk összesen megtenni,
ami persze csak becslés, de elég pontos. Az első hajó, az amelyikkel Klara
utazott, egyre jobban megelőzött minket egészen az átfordulásig, amikor is
kicsivel több mint tíz fényévet tettünk meg naponta (legalábbis Danny így
saccolta). Klaráék Ötöse harminc másodperccel előttünk indult, a többi már
egyszerű aritmetika: az előnyük kábé egy fénynap lehetett.
3 × 105 kilométer per
szekundumszor 60 szekundumszor 60 percszer 24 óra… ezek szerint
átforduláskor jó huszonötmilliárd kilométerrel járhattak előttünk. Ez
nagyon nagy távolságnak tűnt, és az is volt. Az átfordulás után viszont
mindennap közelebb kerültünk hozzájuk, ugyanabban a gilisztajáratban
követtük őket az űrön át, melyet a hícsík fúrtak a számunkra. Amerre az én
hajóm ment, arra járt előttem Klara hajója is. Éreztem, hogy lassacskán
felzárkózunk; néha már azt képzeltem, hogy érzem a parfümje illatát is.
Amikor valami effélét találtam mondani Danny
A.-nek, elég furcsán nézett rám. – Tudod milyen sok az a huszonötmilliárd
kilométer? Az egész Naprendszer beférne közénk. Mégpedig lazán; a Plútó
pálya hosszabbik féltengelye harminckilenc egész valahány tized CS. E.
Zavaromban elnevettem magam. – Csak egy elképzelés
volt az egész. – Akkor eredj, feküdj le – mondta –,
és álmodj róla szépeket. – Tudta hogy vagyok Klarával; tudta az egész
hajó, még Metchnikov és Susie is, és lehet hogy ez is csak képzelgés volt,
de azt gondoltam, hogy mind nekünk drukkolnak, mint ahogy mindannyian
drukkoltunk egymásnak és magunknak is. Mindőnknek megvolt a magunk
részletes terve, hogy mit csinálunk majd a ránk eső résszel. Klarának és
nekem a fejenkénti egymillió dollár szép változást ígért. Nem mondom, hogy
a Teljes Orvosira elég lett volna, pláne, hogy tartalékolni is akartunk a
pénzből, hogy legyen miből szórakozni. De az Általános Orvosira telt volna
belőle, ami további harminc-negyven, jó egészségben töltött esztendőt
jelentett volna, feltéve, hogy nem következik be egy igazán súlyos
baleset. A maradékból aztán boldogan élhettünk volna, amíg csak meg nem
halunk. Utazás, gyerekek, egy szép ház valami rendes környéken…
álljon meg a menet, hol is?! Az biztos, hogy nem a tápanyagbányák
közelében, döntöttem el. Talán még csak nem is a Földön. Vajon Klara
vissza akar majd menni a Vénuszra? Nem tudtam elképzelni magam
csatornapatkányként. Viszont Klarát sem tudtam elképzelni Dallasban vagy
New Yorkban. Na persze, gondoltam messze a realitások elé szaladva, ha
ráadásul még találunk is valamit, akkor az a rongyos millió
fejenként csak a kezdet. Akkor aztán olyan otthonunk lehet, amilyen
tetszik; miénk a Teljes Orvosi és a transzplantációk, s ezzel együtt a
konzervált fiatalság és az egészség, a szépség és a szexuális képesség,
és… – Most már igazán aludnod kéne – mondta Danny
A. a szomszédos függőágyból. – Észvesztő, ahogy dobálod magad.
Nekem azonban nem volt kedvem az alváshoz.
Megéheztem, és semmi okom nem volt rá, hogy ne egyek. Tizenkilenc napig
visszafogtuk magunkat a táplálkozásban; mindenki ezt csinálja a kirepülés
első felében. Mihelyt eléred az átfordulást, tudod már, hogy mennyit
fogyaszthatsz az út hátralévő részében, ezért van az, hogy némelyik
feltáró meghízva tér vissza. Lemásztam a landolóból, ahol Susie és a két
Danny aludt, és hamarosan rájöttem, mitől éheztem meg hirtelen. Dane
Metchnikov valami pörköltet főzött magának. – Elég
lesz kettőnek? Elgondolkodva nézett rám. –
Gondolom, igen. – Levette a kapcsos fedőt, belepislantott az edénybe,
belefejt még száz köbci vizet a páracsapdából, és ezt mondta: – Kell neki
még tíz perc. Úgyis inni akartam előbb. Elfogadtam
a meghívást, és oda-vissza adogattuk egymásnak a borosüveget. Miközben ő
összerázta és megsózta a pörköltet, én elvégeztem helyette a csillagok
bemérését. Még mindig közel voltunk a maximális sebességhez, és semmi
olyan nem volt a képernyőn, ami egy ismerős csillagképhez vagy akár csak
egy csillaghoz is hasonlított volna; de addigra már kezdett az egész
barátságos színben feltűnni előttem. És a többiek előtt is. Sohase láttam
még Dane-t olyan jókedvűnek és felszabadultnak, mint akkor. – Azon
gondolkodtam az előbb – mondta –, hogy beérem az egymillióval. Ha
végeztünk, visszamegyek Syracuse-ba, megcsinálom a doktorit, és szerzek
egy állást. Csak lesz egy iskola valahol, amelyik bentlakó költőt keres
vagy egy olyan angoltanárt, aki hétszer volt küldetésben. Fizetnek is majd
valamit, s a pénzből, amit kapok, ellátom magam luxusholmikkal, amíg csak
élek. Mindössze egy szót hallottam igazán az
egészből, de az a szó hangos volt és meglepő: – Költő?!
Elvigyorodott. – Hát nem tudtad? Így jutottam el az
Átjáróra; a Guggenheim Alapítvány fizette az utamat. – Kivette az edényt a
főzőből, kétfelé osztotta a pörköltöt és enni kezdtünk.
Ez volt az a fickó, aki két napja még veszettül
üvöltözött a két Dannyvel egy jó órán keresztül, míg Susie és én dühösen
és elszigetelten hallgattuk őt a landolóból, ahol feküdtünk! És akkor jött
az átfordulás. Nyert ügyünk volt: elég lesz az üzemanyag a küldetéshez, és
nem kell azon izgulnunk, hogy találunk-e valamit, mert a jutalom
garantálva van. A költeményeiről kérdeztem. Nem volt hajlandó egyet sem
elszavalni közülük, de megígérte, hogy az Átjárón megmutatja majd a
másolatait azoknak a verseknek, amelyeket a Guggenheimnek küldött.
Amikor befejeztük az evést, és eltöröltük az edényt
meg a tányérokat és mindent elpakoltunk, Dane az órájára pillantott. –
Korán van még felébreszteni a többieket – mondta –, és nincs egy rohadt
dolog, amit csinálhatnánk. Rám nézett, és
elmosolyodott. Igazi mosoly volt, nem valami vigyor; és én közelebb
húzódtam hozzá, egyenest a meleg és várakozó karok gyűrűjébe.
És a tizenkilenc nap úgy
elrepült, mintha csak egy óra lett volna, és aztán az óra azt jelezte,
hogy majdnem itt az idő, hogy megérkezzünk. Mindannyian ébren voltunk, ott
tolongtunk a kabinban, izgatottan, akár a kisgyerekek karácsonykor, arra
vártunk, hogy mikor bonthatjuk ki végre az ajándékot. Ez volt a
legvidámabb út, amin részt vettem, de az is lehet, hogy minden idők egyik
legvidámabbika. – Tudod – mondta Danny R. elgondolkodva –, majdnem
sajnálom, hogy megérkeztünk. – És Susie, aki épp kezdett valamicskét
érteni angolul, ezt mondta: – Sim, ja sei –
majd angolul: – Én is! – Megszorította a kezem, én visszaszorítottam, de
valójában Klara járt az eszemben. Próbálkoztunk út közben néhányszor a
rádióval is, de hiába, mert a hícsík űrbéli gilisztalyukaiban nem
működött. Hanem most, hogy kiértünk, sikerült végre beszélnem vele! Nem
érdekelt, hogy a többiek is hallják, tudtam, hogy mit akarok mondani neki.
Azt is tudtam, hogy mit fog válaszolni rá. Nem voltak kételyeim; biztos
voltam benne, hogy épp akkora az eufória náluk is odaát, mint nálunk,
ugyanazon okok miatt, és annyi öröm és szeretet közepette a válasz nem is
lehet más.
HIRDETÉSEK
ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: harpszikord, go,
csoportszex. Négy hasonló beállítottságú feltárót keresek közös
vállalkozás céljából. Gerriman, 78–109.
ELADÓ: holodiszkek, ruhák, szexkellékek, könyvek, minden,
amim van. Babe szint, Tizenkettes alagút. Érdeklődni De Vittoriónál
11 órától, ameddig a készlet tart.
TIZEDIK fő kerestetik minyanhoz Abram R. Sorchuk helyett, aki
feltehetően elhalálozott. Úgyszintén hiányzik a kilencedik, a
nyolcadik és a hetedik fő is. 87–103.
| – Megállunk –
üvöltötte Danny R. – Érzitek? – Igen! – rikkantotta
Metchnikov, együtt ugrándozva a pszeudogravitáció apró rándulásaival,
melyek a normáltérbe való visszatérést jelezték. És volt egy másik jel is:
a kabin közepén lévő arany spirál izzásba jött, s másodpercről másodpercre
fényesebb lett. – Azt hiszem, sikerült – mondta
Danny R. csaknem szétrobbanva az örömtől, de én is ugyanolyan elégedett
voltam, mint ő. – Elindítom a szferikus pásztázást
– mondtam magabiztosan. Susie átvette a stafétát, és kinyitotta a
landolóba vezető ajtót; úgy volt, hogy ő és Danny A. fognak szétnézni a
helyszínen. De Danny A. nem csatlakozott hozzá. A
képernyőt bámulta. Amikor elinditottam a hajó forgását, láttam egy pár
csillagot, ami teljesen normális volt; nem látszott rajtuk semmi különös,
legfeljebb az, hogy valami miatt eléggé elmosódottak voltak.
Megtántorodtam, és majdnem elestem. A hajó forgása
nem volt olyan sima, mint kellett volna. – A rádió
– mondta Danny, mire Metchnikov homlokát ráncolva felnézett, és meglátta a
jelzőlámpát. – Kapcsold be! – kiáltottam. A hallott
hang akár Klaráé is lehetett volna. Metchnikov még mindig homlokráncolva a
kapcsoló felé nyúlt. Akkor vettem észre, hogy a spirál fényesebben
aranylik, mint valaha, szalmasárga színben, mintha megérinthetetlenül
forró lett volna. Hő azonban nem jött belőle, de az arany színt időnként
tiszta fehér pászmák hasították keresztül. – Nagyon
furcsa – mutattam rá. Nem tudom, meghallott-e
valaki; a rádióból ömlött a sztatikus zaj, s odabent a kabinban nagyon
erősnek hatott ez a hang. Metchnikov a hangerőgombbal és a hangolóval
próbálkozott. A sztatikus zajon át egy hangot
hallottam, amit először nem ismertem fel, de aztán rájöttem, hogy Danny A.
az. – Érzitek? – kiáltotta. – Gravitációs hullámok. Bajban vagyunk.
Állítsd le a pásztázást! Reflexszerűen
engedelmeskedtem neki. De akkorára már elfordult a
hajó képernyője, és láthatóvá vált rajta valami, ami nem csillag volt, és
nem is galaxis. Halványan derengő, világoskék fénytömeg, márványos
rajzolattal, hatalmas és rémisztő. Első pillantásra láttam rajta, hogy nem
lehet nap. Nincs az a nap, ami olyan kék volna és olyan halovány. Bántotta
az ember szemét, ha ránézett, de nem a fényessége miatt. A szem belsejét
bántotta, messze fent az optikai pályákon; a fájdalom magában az agyban
érződött. Metchnikov kikapcsolta a rádiót, és a
csendben hallottam, amint Danny A. ezt zsolozsmázza: – Szentséges Isten!
Ezt kifogtuk. Egy fekete lyuk!
A PIEZOELEKTROMOSSÁGRÓL
Hegramet professzor: Egyetlen dolgot
derítettünk ki eddig a vérgyémántokról, mégpedig azt, hogy
fantasztikusan piezoelektromosak. Tudja valaki, hogy ez mit jelent?
Kérdés: Hogy egy anyag kitágul és
összehúzódik, amikor áramot kapcsolnak rá?
Hegramet professzor: Úgy van. És fordítva is igaz: ha az
ember összenyomja az ilyen anyagot, akkor áramot produkál. Méghozzá
nagyon gyorsan. Ez az alapja a piezofonnak és piezovíziónak.
Ötvenmilliárd dolláros üzlet. Kérdés:
Ki kapja a jogdíjat ezért az egészért?
Hegramet professzor: Az az igazság, számítottam erre a
kérdésre. Senki. A vérgyémántokat már nagyon-nagyon régen
felfedezték, még odaát a vénuszi hícsí kotorékokban. Sokkal az
Átjáró előtt. A Bell Laborban sütötték ki, hogy kell használni őket.
Tulajdonképpen nem egészen az eredeti anyagot dolgozzák fel, hanem
egy szintetikus terméket, amit már ők fejlesztettek ki. Remek
kommunikációs rendszereket építettek belőle, és nem kell fizetniük
senkinek, minden a saját zsebükbe folyik be.
Kérdés: A hícsík is ugyanerre használták a vérgyémántokat?
Hegramet professzor: Véleményem
szerint valószínűleg igen, csak azt nem tudom pontosan, hogy. Az
ember azt gondolná, hogy ha egyszer a vérgyémántok itt maradtak,
akkor a kommunikációs rendszer többi részeinek, tehát a vevő- és az
adókészülékeknek is itt kell lenniük valahol, de hogy hol, azt meg
nem tudnám mondani.
|
Navig. Útm./104. sz. kieg.
A Navigációs Útmutató a következő
megjegyzésekkel egészítendő ki:
Azok a pályabeállítások, amelyek a melléklet
által bemutatott vonalakat és színeket tartalmazzák, határozott
korrelációban vannak a hajó maradék üzemanyagával, illetve a
meghajtáshoz szükséges egyéb anyagok mennnyiségével.
Felhívjuk minden feltáró figyelmét arra, hogy
a narancsban található három fényes vonal (2. táblázat) vészesen
kevés üzemanyagra látszik utalni. Eddig egy olyan hajó sem tért
vissza (még próbaútról sem), amelyik beállítása ilyen vonalakat
tartalmazott volna.
|
|
|