Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

22


Aznap éjjel visszamentem a szobámba, de sokáig nem bírtam elaludni. Shicky korán felébresztett, hogy elmondja a fejleményeket. Mindössze három túlélő volt, és az alapjutalmukat már ki is hirdették: tizenhétmillió-ötszázötvenezer dollár, a majdani jogdíjak terhére.
    Ettől aztán végképp kiment az álom a szememből. – Mire föl? – kérdeztem.
    – Huszonhárom kilogramm műtárgyért – mondta. – Szervizkészletről beszélnek. Feltehetően hajóhoz való, mert egy landolóban találták a bolygó felszínén. De ha nem is szervizkészlet, az biztos, hogy valamilyen szerszámok.
    – Szerszámok? – Fölkeltem, leráztam Shickyt, és lebattyogtam az alagúton a közös zuhanyig, miközben az agyam a szerszámokon járt. A szerszámok sok mindent jelenthetnek. Jelenthetik azt, hogy végre szét lehet majd szedni a hícsí hajók hajtóművét, anélkül, hogy minden felrobbanna körülötte. Jelenthetik azt, hogy megtudhatjuk, hogyan működnek a hajtóművek, és megépíthetjük a magunkéit. A szerszámok szinte bármit jelenthetnek, mindenekelőtt azonban egy tizenhétmillió-ötszázötvenezer dolláros készpénzjutalmat, nem számítva a jogdíjakat, s mindezt három felé osztva.
    És az egyik rész akár az enyém is lehetett volna.
    Az ember nehezen ver ki a fejéből egy 5 850 000 $-os összeget (a jogdíjról nem is beszélve), ha közben arra gondol, hogy bezzeg, ha egy kicsit körültekintőbben választotta volna ki a barátnőjét, akkor most ez a dohány ott lapulhatna a zsebében. Áncig-váncig, az kereken annyi mint hatmillió. Életkoromat és egészségi állapotomat figyelembe véve, már kevesebb mint a feléből előre kifizethetném a Teljes Orvosit, magyarán az összes vizsgálat, gyógykezelés és szövetpótlás, ami csak belém fér, mind ingyenben volna ameddig csak élek… ami megint csak legalább ötven évvel többet jelentene ezáltal. A másik hárommillió-párszázezerből vásárolhatnék magamnak néhány házat vagy lakást, egy előadói karriert (senkit nem kerestek annyira, mint éppen a sikeres feltárókat), állandó jövedelmet a PV-hirdetésekből, nőket, élelmet, kocsikat, utazást, nőket, hírnevet, nőket… és aztán, ha minden kötél szakad, még mindig ott van a jogdíj. Ennek az összegét már meg sem lehet becsülni. Minden attól függ, hogy a K+F népség mire megy a szerszámokkal. Pont a Sheri-féle leletek adták az Átjáró értelmét: ezek jelentették az aranyat tojó tyúkot a szivárvány túlsó végén.
    Egy órámba került, míg leértem a kórházba; három alagútszakaszt és öt szintet jártam meg. Folyton meggondoltam magam, de aztán mindig újra nekivágtam.
    Mire sikerült kihessegetni az agyamból az irigységet (vagy legalábbis olyan mélyen elhantolni, hogy ne tűnjön fel) és jelentkezni a recepciónál, Sheri már aludt. – Bemehet hozzá – mondta az osztályos nővér.
    – Nem akarom felébreszteni.
    – Nem is tudná – mondta. – Persze azért ne erőltesse. Egyébként fogadhat látogatókat
    Tizenkét ágyas szoba volt, háromemeletes ágyakkal. Sheri legalul feküdt. Ezen kívül három vagy négy ágyban volt még valaki, ketten közülük tejszínű műanyag függönnyel voltak elszigetelve, amin csak homályosan lehetett átlátni. Nem tudtam kik voltak azok. Sheri látszólag békésen feküdt, egyik karjával a feje alatt, szép szemei csukva voltak, s erős, gödörkés álla a csuklóján pihent. Két társa ugyanabban a szobában volt, egyik aludt, a másik egy holokép alatt ült, ami a Szaturnusz-gyűrűket ábrázolta. Egyszer-kétszer találkoztam már vele; kubai, vagy venezuelai, vagy valami efféle származék volt New Jerseyből. Csak arra emlékeztem, hogy Mannynek hívják. Cseverésztünk egy darabig, s aztán megígérte, hogy elmondja Sherinek, hogy nála jártam. A kórházból a kantinba indultam egy pohár kávét inni, s közben Sheriék útján járt az eszem.
    Egy parányi, fagyott bolygó közelében bukkantak fel, jó messze attól a halványan pislogó, K–6-os, narancsvörös csillagtól, amelyik körül a bolygó keringett. Manny szerint még abban sem voltak biztosak, hogy érdemes, lesz-e egyáltalán landolni. A műszerek hícsífém-sugárzást jeleztek ugyan, de elég gyengén, és a jelek szerint csaknem az egész sugárzás a szén-dioxid-hó által betemetett felszínről jött. Manny a pályán maradt, Sheri és a másik három leszállt. Találtak lent egy hícsí túrást, nagy nehezen megnyitották, és ahogy ez már lenni szokott, semmi sem volt odalent. Aztán leellenőriztek egy másik gyenge sugárforrást is, és akkor akadtak rá a kiszolgált landolóra. Robbantással kellett kinyitniuk, s eközben kettőjük űrruháján lyuk keletkezett; gondolom, túl közel voltak a robbanáshoz. Mire észbe kaptak, hogy baj van, már túl késő volt. Megfagytak. Sheri és a másik megpróbálták visszacipelni őket a landolóba, jól megszenvedtek velük, de a végén fel kellett adniuk. A másik még egyszer megjárta az utat az elhagyott landolóhoz, megtalálta a szerszámkészletet, és valahogy elcipelte a saját landolójukig. Ezután felszálltak, hátrahagyva a két szerencsétlent békés, fagyott állapotban. De így is túl sokáig voltak távol, s mire sikerült ismét dokkolniuk a pályán maradt űrhajón, valóságos fizikai roncsok voltak már. Nem volt világos előttem, hogy mi történt ezután, de valószínűleg nem tudták rendesen lezárni a landolót, s a levegőtartalék jelentős része kárba veszett; így aztán egészen hazáig szűkében voltak az oxigénnek. A férfi, aki Sherivel volt, rosszabbul járt, mint ő. Jó esély volt rá, hogy maradandó agykárosodást szenvedett, s nem sok hasznát látja majd az 5 850 000 $-nak. De Sheri, azt mondják, teljesen rendbe fog jönni, mihelyt kiheveri az amúgy ártalmatlan kimerültséget…
    Nem irigyeltem őket az útjukért. Nem irigyeltem én őket, csakis a jutalomért, amit kaptak.
    Fölkeltem, s szereztem még egy kávét a kantinból. Miközben a kávéval a folyosóra igyekeztem, ahol a borostyános ládák alatt volt egy pár pad is, ráeszméltem, hogy valami nem hagy nyugodni. Valami, ami az úttal függött össze. Azzal a ténnyel, hogy ez egy valódi nyertes futam volt, egyike minden idők legsikeresebb útjainak az Átjáró történetében…
    A kávét poharastul-mindenestül a kantin előtti kukanyílásba löktem, és az irányt az iskolaterem felé vettem. Néhány perc kellett csak, hogy odaérjek. Senki mást nem találtam ott. Jó, hogy így volt, senkivel nem akartam egyelőre beszélni arról, ami felötlött bennem. Bepötyögtem az információkérést a P-fonba, s lehívtam Sheri hajójának pályaadatait, amelyek természetesen bárki számára hozzáférhetőek voltak. Ezután lementem a gyakorlókabinba, mázlim volt megint, mert itt sem volt senki, és az adatokat beállítottam az úti cél választón. Természetesen azonnal jó színt kaptam; és amikor benyomtam a finomszabályzót, az egész műszerfal ragyogó rózsaszínűvé vált, kivéve oldalt a szivárványcsíkot.
    A spektrum kék tartományában mindössze egyetlen fekete vonal volt látható.
    Na, gondoltam magamban, ennyit Metchnikov elméletéről, ami a veszély előrejelzését illeti. A küldetésben a személyzet negyven százaléka odaveszett, márpedig ez az én felfogásom szerint kimerítette a veszélyesség fogalmát, ugyanakkor Metchnikov elmélete hat vagy hét ilyen sávot feleltet meg az igazán meredek dolgoknak.
    És most lássuk a sárgát!
    Metchnikov szerint annál kifizetődőbb az út anyagilag, minél több fényes sáv van a sárgában.
    Csakhogy ebben az esetben a sárga egy árva fényes csíkot sem tartalmazott. Két vastag fekete „abszorpciós” vonal, semmi több.
    Kikapcsoltam a célválasztót, és hátradőltem a székben. Szóval a hatalmas elmék vajúdása megint csak egy kisegér megszületéséhez vezetett: a biztonság jeleként értelmezett dolog egyáltalán nem jelentette azt, hogy biztonságban vagy, és amit az eredményesség ígéretének véltek, annak semmi köze nem volt ehhez a mostani küldetéshez, ami több mint egy év távlatában az első igazán nagy fogást csinálta.
    Vissza a startvonalhoz a teljes bizonytalanságba.

A következő néhány napot jobbára magamban töltöttem el.
    Azt mondják, az Átjáró belsejében nyolcszáz kilométernyi alagút húzódik. Az ember el sem hinné, hogy ennyi elfér egy ilyen kis szikladarabban, ami átlósan sem nagyobb tíz kilométernél. És az Átjáró légtere még így is mindössze két százalék körül van; a többi tömör szikla. Jó sokat végignéztem abból a nyolcszáz kilométerből.
    Nem rekesztettem ki magam teljesen az emberi közösségből, egyszerűen csak nem kerestem a társaságot. Időnként találkoztam Klarával. Shickyvel is kóboroltam néha, amikor nem volt szolgálatban, bár ez fárasztó volt számára. Volt hogy magamban mászkáltam, máskor meg alkalmi ismerősökkel, és néha turistacsoportok nyomába szegődtem. Az idegenvezetők ismertek már és nem volt ellenükre, hogy rajtuk lógok (elvégre én már jártam odakint!, még akkor is, ha nem viseltem karperecet), egészen addig, míg eszükbe nem jutott, hátha magam is idegenvezető szeretnék lenni. Azután már nem voltak annyira barátságosak velem.

A NEUTRONCSILLAGOKRÓL

    Dr. Asmenion: Namármost, adva van egy csillag, amelyik elhasználta az üzemanyagát, s ennélfogva magába roskad. Amikor azt mondom, hogy „magába roskad”, azalatt azt értem, hogy ez az egész, ami eredetileg akkora tömegű és térfogatú volt, mint mondjuk a Nap, egy akkora golyóbissá préselődik össze, aminek jó ha tíz kilométer az átmérője. És ez bizony nagy sűrűséget jelent. Ha például Susie-nek az orra itt neutroncsillag matériából volna, többet nyomna, mint az egész Átjáró.
    Kérdés: Lehet, hogy még nálad is többet, Yuri?
    Dr. Asmenion: Az órán nem viccelünk kérem. A tanerők érzékenyek az ilyesmire. Na mindegy, a lényeg az, hogy a megbízható, közeli felvételek sokat érnének egy ilyen neutroncsillagról, de senkinek sem ajánlanám, hogy a landolóból próbálja elkészíteni őket. Ehhez teljes páncélzatú Ötös szükségeltetik, de még akkor sem igen mennék közelebb egy tized CS. E.-nél. És nem árt az óvatosság. Úgy nézhet ki a dolog, mintha az ember még közelebb tudna menni, de a gravitációs nyírás igen kemény. Nem csoda, hisz gyakorlatilag pontforrásról van szó. Ennél meredekebb gravitációs gradienssel már csak egy fekete lyuk szomszédságában találkozhat az ember, amitől viszont az Isten óvjon mindenkit.

    És igazuk volt. Csakugyan foglalkoztatott a gondolat. Előbb vagy utóbb csinálnom kellett valamit: vagy ismét kihajózni, vagy pedig hazamenni; ha pedig egyiket sem akarom a két egyformán ijesztő alternatíva közül, akkor legalább annyi pénzt kell összekaparnom, hogy megtűrjenek az Átjárón.
    Amikor Sheri kijött a kórházból, hatalmas partyt rendeztünk a tiszteletére, egyfajta kombinációját az isten-hozott-Sherinek, az engedd-meg-hogy-gratuláljunknak és az ég-áldjonnak, ugyanis másnap már vissza is akart térni a Földre. Bizonytalanul állt még a lábán, de vidám volt, és jóllehet táncolni nem akart velem, fél óráig tartott átölelve odakinn a folyosón, ahol ültünk, azt bizonygatva, hogy mennyire fogok hiányozni neki. Egészen berúgtam. Kihasználtam a lehetőséget, hogy ingyen volt a szesz. Sheri és a kubai haverja rendezték a számlát. Ami azt illeti, olyan részeg lettem, hogy el sem búcsúztam Sheritől, mert ki kellett mennem a vécébe taccsolni. Akármilyen részeg voltam is, átéreztem a veszteséget; valódi skóciai skót whisky volt bennem, Gleneagle, nem az a helyileg gyártott fehér villám, amit isten tudja, hogy miből párolnak.
    A rókázástól aztán kitisztult a fejem. Kijöttem a vécéből, nekitámaszkodtam a falnak, arcomat a borostyán közé rejtve. Nehezen lélegeztem, de lassacskán sikerült annyi oxigént pumpálni a vérembe, hogy felismerjem a mellettem álló Francy Hereirát. Még szóltam is neki: – Helló, Francy.
    Mentegetőzve vigyorgott: – Ez a szag! Egy kicsit túl erős nekem.
    – Sajnálom – mondtam sértődötten, mire meglepődve nézett rám.
    – Ja, nem, dehogy! Úgy értem odabenn. Nem mondom, elég büdös van a cirkálón is, de valahányszor az Átjáróra jövök, azon jár az eszem, hogyan lehet itt élni. Na és ami odabent volt a szobákban! Pffú!
    – Nem szívtam mellre – veregettem meg a vállát nagystílűen. – El kell búcsúznom Sheritől.
    – Elment már, Bob. Nagyon elfáradt. Visszavitték a kórházba.
    – Ebben az esetben – mondtam – csak tőled fogok elbúcsúzni. Jó éjszakát. – Meghajoltam előtte, majd nekilódultam az alagútnak. Nehéz a részegnek a csaknem zéró gravitációban. Jól jönne az a száz masszív kiló, hogy leszorítsa az embert a talajra. Abból, amit később meséltek nekem, megtudtam, hogy lerántottam a falról egy megpakolt borostyántartót, s a másnap reggeli fejfájásból az is világossá vált előttem, hogy alaposan belevertem valamibe a kobakom. Valamibe, ami elég kemény volt ahhoz, hogy akkora lilás emléket hagyjon rajtam, mint a fülem. Arra eszméltem, hogy Francy jön mögöttem, és segít navigálni. Már félúton jártunk hazafelé, amikor észrevettem, hogy valaki más is jön velem a másik karomat fogva. Odanéztem: Klara volt az. Csak a leghalványabb emlékeim vannak arról, hogy valahogy sikerült ágyba dugniuk. Másnap reggel elkeserítő macskajajjal ébredve, csodálkozva tapasztaltam, hogy Klara is mellettem fekszik.
    Amennyire csak tudtam, észrevétlenül felkeltem és a fürdőszoba felé vettem az irányt, erős vágyat érezve arra, hogy rókázzak még egy kicsit. A művelet elég sokáig tartott. Befejezésül ismét lezuhanyoztam, immár másodszor az utóbbi négy napban, ami pénzügyi helyzetemre való tekintettel őrült fényűzésnek számított. Ettől aztán egy kicsit jobban éreztem magam. Mire visszaértem a szobámba, Klara már fent volt, hozott egy teát, valószínűleg Shickytől, és rám várt.
    – Köszönöm – mondtam, és így is éreztem. Végtelenül ki voltam száradva.
    – Csak lassan, kortyonként, öreg harcos – figyelmeztetett aggódva, ámbár magamtól is volt annyi eszem, hogy ne erőltessek egyszerre túl sokat a gyomromba. Sikerült két nyeletet meginnom, aztán ismét végignyúltam a függőágyon, de ekkorra már elég biztosra vettem, hogy feltehetőleg életben maradok.
    – Nem számítottam rá, hogy itt talállak – mondtam.
    – Az a helyzet, hogy eléggé… hmm… követelőző voltál – mondta. – Nem voltál éppen csúcsformában, de borzasztóan igyekeztél.
    – Ne haragudj.
    Átnyúlt hozzám, és megszorította a lábam fejét. – Nyugi, nincs miért. Különben hogy érezted magad tegnap?
    – Egész jól. Jó party volt. Úgy rémlik, te nem voltál ott. Vagy igen?
    Vállat vont. – Későn értem oda. Ami azt illeti, nem is hívtak.
    Nem szóltam semmit. Tudatában voltam annak, hogy Klara és Sheri nincsenek valami jóban, s feltételeztem, hogy ez miattam volt így. Klara, a gondolataimban olvasva, ezt mondta: – Soha ki nem állhattam a Skorpiókat, különösen az olyan kialakulatlan típusokat, akiknek az a ronda nagy állkapcsuk van. Nincs egy intelligens vagy emelkedett gondolatuk. – Aztán az igazság kedvéért még hozzátette: – Hanem azt meg kell hagyni, kurázsija van a csajnak.
    – Nincs most kedvem ilyesmin vitatkozni – mondtam.
    – Nem vitának szántam, Bob – mondta, s fölém hajolva ringatni kezdte a fejem. Édes illata volt és nőies; bizonyos körülmények között ki is lettem volna vele békülve, de most nem egészen erre vágytam.
    – Hé! – mondtam. – Hát a mósuszillat hová lett?
    – Micsoda?
    – Csak az – mondtam hirtelen felfedezve egy hosszú ideig változatlan dolgot –, hogy régebben sokat parfümözted magad. Ha jól emlékszem, ez tűnt fel rajtad legelőször. – Eszembe jutott Francy Hereira megjegyzése az átjárószagról, s akkor jöttem ra, hogy már régóta nem éreztem Klarát igazán jó illatúnak.
    – Bobicica, kötekedni akarsz velem?
    – Egyáltalán nem. Csak kíváncsi vagyok. Mióta nem használsz parfümöt?
    Vállat vont, de nem felelt, hacsak nem tekintjük válasznak azt, ha valaki csúnyán néz a másikra. Számomra éppen elég válasz volt ez is, hisz épp elégszer mondtam neki, mennyire szeretem azt a parfümöt. – Tényleg, mire mentél a pszichiátereddel? – kérdeztem, hogy másra tereljem a szót. Semmi javulást nem láttam rajta.
    – Gondolom elég rohadtul érzed magad a fejseb miatt – mondta Klara minden melegség nélkül. – Jobb, ha most hazamegyek.
    – Na, ne! – erősködtem. – Igazán érdekel, hogy haladsz. – Egy szót se szólt ugyan róla, de tudtam, hogy feliratkozott a kezelésre. A jelek szerint két vagy három órát töltött el naponta a pasassal. Már úgy értem, hogy a géppel. Úgy döntött ugyanis, ezt is tudtam, hogy kipróbálja a Tröszt számítógépes szolgálatát.
    – Tűrhetően – mondta kitérőleg.
    – Megszabadultál már az apakomplexusodtól? – érdeklődtem.
    – Rob – kérdezett vissza – sose jutott még eszedbe, hogy esetleg neked sem ártana egy kis segítség?
    – Furcsa, hogy ezt kérded. A minap Louise Forehand is éppen ezt kérdezte tőlem.
    – Nincs ebben semmi furcsa. Gondolkodj rajta. Akkor viszlát.
    Miután elment, hátrahajtottam a fejem és becsuktam a szemem. Még hogy pszichiáterhez menjek! Sokra mennék vele! Nem kéne nekem más, csak egy szerencsés fogás. Olyan mint Sherié…
    És ehhez mindössze annyi kéne, hogy legyen elég vér a pucámban egy újabb útra feliratkozni.
    Csakhogy, úgy látszott, eléggé híján voltam az effajta vérnek.

Az idő szaladt, ha meg nem, akkor agyonütöttem. Az egyik nap éppen azzal kezdtem agyonütni, hogy elmentem a múzeumba. Akkorára már elkészült a holodiszk Sheriék összes leletéről. Kétszer-háromszor is lejátszottam a holodiszket, csak azért, hogy lássam, hogy is néz ki tizenhétmillió-ötszázötvenezer dollár. Jobbára úgy nézett ki, mint egy rakás szemét, ami a kutyát sem érdekel. Ezt akkor éreztem így, amikor egyesével mutatták a darabokat. Volt vagy tíz apró imalegyező, ami azt bizonyította, hogy a hícsík még egy kerékjavító készlethez is szívesen mellékeltek néhány műalkotást. Ez a készlet vagy mi, többek között néhány három élű csavarhúzófélét tartalmazott hajlékony markolattal, aztán egy pár racsnis kulcshoz hasonló dolgot, amit valami puha anyagból készítettek, aztán néhány elektromos tesztelőnek tűnő holmit, meg egy csomó olyan dolgot, ami semmihez sem hasonlított. Egyesével szétterítve elég szedett-vedettnek tűnt az egész kollekció, de ahogy egymásba és a készlethez tartozó lapos, negatív bélésű dobozaikba illettek, az maga volt a gazdaságos helykihasználás csodája. Tizenhétmillió-ötszázötvenezer dollár, és ha Sherivel maradtam volna, egyike lehetnék magam is a részvényeseknek.

AZ IMALEGYEZŐKRŐL

    Kérdés: Nem beszélt még nekünk a hícsí imalegyezőkről, pedig ezekből többet látunk, mint bármi másból.
    Hegramet professzor: Mit akar róluk hallani, Susie?
    Kérdés: Nos, azt magam is tudom, hogy hogy néznek ki. Amolyan összetekert fagylalttölcsérszerű dolgok, valami kristályból. Mindenféle színű kristályból. Ha az ember helyesen fogja őket, és megnyomja a hüvelykujjával, akkor szétnyílnak, akár egy legyező.
    Hegramet professzor: Épp ennyit tudok róluk én is. Analizáltuk őket, akárcsak a tűzgyöngyöket és a vérgyémántokat. De hogy mire valók, azt ne is kérdezze tőlem. Nem hiszem, hogy a hícsík legyezték volna magukat velük és azt sem, hogy imádkoztak volna; a nevet a szuvenírárusok ragasztották rájuk. A hícsík mindenütt szerteszét hagyták őket, még ott is, ahol minden mást eltakarítottak. Feltételezem, hogy volt valami szándékuk vele, de hogy mi, arról fogalmam sincs. Annyit ígérhetek, hogy ha egyszer rájövök az okára, elárulom maguknak is.

    Vagy a hulláknak.
    Beállítottam Klarához, és egy darabig vártam rá, de csak nem jött haza, pedig nem a kezelés szokásos időpontját választottam. Az is igaz, hogy lassan már nem nagyon tartottam számon a programjait. Talált magának egy másik kölyköt, akivel anyáskodhatott, amikor a szülei nem értek rá; egy néger kislányt, olyan négyéves formát, akinek az anyja asztrofizikus volt, az apja pedig exobiológus. Hogy aztán még mi mást talált ki Klara, hogy elfoglalja magát, abban nem voltam biztos.
    A szobám felé tartottam, amikor Louise Forehand kinézett az ajtaján. – Bob – mondta izgatottan a szobámba lépve –, nem tudsz valami nagyobb kockázati jutalomról, amit mostanában fognak kitűzni?
    Helyet csináltam neki a matracon.
    – Én? Nem. Honnan tudnék? – Sápadt, izmos arca, ki tudja miért, feszültebbnek látszott, mint máskor.
    – Gondoltam, hátha hallottál valamit. Például Dane Metchnikovtól. Tudom, hogy jóban vagytok, és láttam őt egyszer Klarával beszélgetni az iskolateremben. – Nem válaszoltam, nem tudtam, mit is mondjak. – Beszélik, hogy rövidesen indítanak egy tudományos expedíciót, ami elég rázósnak ígérkezik. Szeretnék rá feliratkozni.
    Átöleltem a vállát. – Mi baj van, Louise?
    – Willát halottnak nyilvánították. – Sírni kezdett.
    Átölelve tartottam egy darabig, hagytam, hadd sírja ki magát. Vigasztaltam volna, ha tudtam volna hogy, de miféle vigaszt lehet ilyenkor nyújtani? Egy idő után felkeltem, s kutatni kezdtem a szekrényben, hátha maradt még egy kis fű abból, amit Klara hagyott ott néhány napja. Megtaláltam, rágyújtottam, és odaadtam neki.
    Louise hosszan, mélyen szippantott belőle, és jó sokáig visszatartotta a lélegzetét. – Willa meghalt, Bob – fújta ki végre a füstöt. – Túl volt már a síráson, szomorú volt, de nyugodt; még a nyak- és hátizmai is végig el voltak lazulva a gerince mentén.
    – Még visszajöhet, Louise.
    Megrázta a fejét. – Ő már nem. A Tröszt elveszettnek nyilvánította a hajójukat. A hajó, az még visszajöhet talán. De Willát már nem hozza vissza élve. Az utolsó fejadagoknak két hete kellett elfogyniuk. – Egy pillanatig üresen bámult maga elé, aztán felsóhajtott, és még egyszer megszívta a füves cigit. – Bárcsak itt volna Sess – mondta. Hátradőlt és nyújtózkodni kezdett; tenyeremmel éreztem izmai játékát.
    Hatott rá a drog, jól látszott rajta, s rám is, éreztem. Ez nem az a közönséges, átjárói ablakban növesztett cucc volt, amit a borostyán közt szoktak becsempészni. Klara valódi nápolyi vöröset szerzett az egyik cirkálós fiútól, amit a Vezúv hegyoldalain termesztenek a szőlősorok árnyékában, ott, ahol a Lacrimae Cristi bor szőlője is terem. Louise felém fordult, és állát a nyakamba fészkelte. – Nagyon szeretem a családomat – mondta egészen nyugodtan. – Jó lett volna végre összejönni a szerencsével. Egy kicsi most már igazán ránk fért volna.
    – Nyugodj meg, kedves – mondtam, számat a hajába fészkelve. A hajától a füléhez vitt az út, onnan az ajkához, és fokról fokra szeretkezés lett a dologból; időtlen, gyengéd, kábult szeretkezés. Az egész olyan békés volt és nyugodt: Louise jó volt: nem mohó, de mindent befogadó. A Klarával töltött ideges hónapok után olyan volt ez, mint a jó hazai koszt, hosszú távollét után. A végén rám mosolygott, megcsókolt, és elfordult tőlem. Csendben volt nagyon, és egyenletesen lélegzett. Hosszú ideig csöndesen feküdt, egyszer csak éreztem, nedvesedik a csuklóm, abból tudtam csak meg, hogy megint sírni kezdett.
    – Ne haragudj, Bob – mondta, amikor simogatni kezdtem –, de egyszerűen soha nem volt szerencsénk. Egyszer meg tudok békélni ezzel a ténnyel, máskor meg nem. Most épp egy ilyen máskor van, a rosszabbak közül.
    – Meglátod, jobb is lesz még.
    – Nem hiszem. Nem tudok hinni benne.
    – De hisz ide is eljutottál, nem? Már ez is elég nagy szerencse.
    Egészen ki kellett tekernie magát, hogy az arcomba nézhessen. Fürkésző tekintete végigpásztázott. Tovább folytattam: – Gondold csak meg, hány milliárd ember adná oda a fél heréjét azért, hogy itt lehessen.
    Louise halkan megszólalt: – Bob… – mondta, de elakadt. Beszélni kezdtem, de a kezét az ajkamra tette. – Bob – folytatta –, tudod te, hogy hogy jutottunk el ide?
    – Hát persze. Sess eladta a légtestet.
    – Többe került ez annál. Az a járgány alig hozott többet százezernél. Ennyi pedig még egyikünk számára sem lett volna elég. A pénzt Hattől kaptuk.
    – A fiadtól? Attól, aki meghalt?
    – Hatnek agydaganata volt – mondta tovább. – Időben fedezték fel, vagy legalábbis majdnem időben. Még operálható lett volna. Élhetett volna még… hjaj, nem is tudom… legalább tíz évet. Egy kicsit megkavarták volna, az igaz. A tumor hatással volt a beszédközpontjára és az izomkoordinációjára is. De még most is élhetne. Csakhogy… – Elvette a kezét a mellkasomról, hogy végigsimítsa vele az arcát, de nem sírt. – Nem akarta, hogy a járgányért kapott pénzt a kezelésére fordítsuk. Épp hogy elég lett volna a műtétre, és aztán megint ott álltunk volna egy cent nélkül. Úgyhogy végül is az lett, hogy eladta magát. Igen, Bob, eladta minden testrészét. Nemcsak a fél heréjét. Minden porcikáját. Első osztályú, északi, hím, huszonkét éves testrészek voltak azok, nagy csomó pénzt értek együtt. Átíratta magát az orvosokra, és azok aztán… hogy is szokták mondani?… szépen elaltatták őt. Azóta már legalább egy tucat idegenben lehetnek beültetve Hat testrészei. Mindent eladtak transzplantációnak, mi pedig megkaptuk a pénzt. Közel egymillió dollárt. Abból jöttünk ide, és még maradt is valami. Szóval, Bob, innen van a mi szerencsénk.
    – Sajnálom – mondtam.
    – Mit sajnálsz? Egyszerűen sosincs szerencsénk. Hat halott. Willa halott. Isten tudja, hol jár a férjem meg az egy szem hátramaradt kölykünk. Én meg itt vagyok, pedig, Bob, sokszor tiszta szívemből azt kívánom, bárcsak halott lennék én is.

Otthagytam Louise-t az ágyamban aludni és legyalogoltam a Centrál Parkba. Fölhívtam Klara lakását, kisült, hogy nincs otthon, mire üzenetet hagytam neki, hogy hol vagyok, majd a következő órát vagy másfelet hanyatt fekve töltöttem, elnézve hogy érik az eper a fán. Senki más nem volt ott, csak egy pár turista, aki gyorsan körül akart nézni, mielőtt elmegy a hajója. Nem sokat izgattak, azt se vettem észre, hogy mikor távoztak. Sajnáltam Louise-t meg az egész családját, de legjobban magamat sajnáltam. Nekik nem volt szerencséjük, de amim nekem nem volt, az még sokkal jobban fájt: hiányzott belőlem a bátorság, hogy kipróbáljam, engem vajon hová vezet a szerencsém. A beteg társadalmak úgy facsarják ki a kalandkeresőket, mint prés a törkölyt. No persze a törkölynek nem sok fogalma van az összefüggésről. Azt hiszem, így lehettek ezzel Columbus matrózai is, meg a pionírok, akik ekhós szekérrel hajtottak keresztül a komancsok területén. Ezek is éppoly eszméletlenül féltek, biztos, mint én, csakhogy más választásuk nem volt. Mint ahogy nekem se. Te jó isten, hogy én mennyire be voltam gazolva!…
    Hangokat hallottam. Egy gyerekét, és egy könnyed, halk nevetést, ami Klaráé volt. Felültem.
    – Helló, Bob – mondta, ahogy előttem állt, kezét egy apró, néger kislány fején tartva, akinek a tincsei párhuzamos sorokba rendeződtek, akár a csutkán a kukoricaszemek.
    – Ez itt Watty.
    – Helló, Watty.
    A hangom még számomra is hamisan csengett. Klara végigmért és megkérdezte: – Mi bajod van?
    Nem lettem volna képes egyetlen mondattal megválaszolni a kérdést, így csak az egyik összetevőt neveztem meg: – Willa Forehandet halottnak nyilvánították.
    Klara bólintott, de nem szólt semmit. – Klara – csipogta Watty – dobd ide a labdát. – Klara odadobta neki, ő elkapta, aztán megint visszadobta; mindezt az Átjáró adagio ütemében.
    – Louise olyan hajóval akar kimenni – mondtam –, amire kockázati prémiumot tűztek ki. Azt hiszem, azt szeretné, ha én is, te is jelentkeznénk és magunkkal vinnénk őt is.
    – Nocsak!
    – Mit szólsz hozzá? Nem kaptál valami fülest Dane-től?
    – Nem én! Nem találkoztam én Dane-nel… nem is tudom, mióta. Különben is, ma reggel hajózott ki egy Egyessel.
    – Nem is tartott búcsúpartyt! – méltatlankodtam meglepődve.
    Klara összehúzta a száját.
    – Hé, miszter! – kiáltotta a kislány. – Kapja el. – Az elhajított labda olyan lassan szállt, mint egy meleg levegővel töltött léghajó, és még így is alig tudtam elkapni. Valami más járt az eszemben. Koncentrálnom kellett, hogy vissza tudjam dobni a labdát.
    Egy perc múlva Klara megszólalt. – Bob! Ne haragudj rám. Rossz hangulatban voltam.
    – Jól van – mondtam, de közben szüntelenül járt az agyam.
    – Nehéz napokat éltünk át, Bob – mondta békítőleg. – Nem akarok utálatos lenni veled. Én… én hoztam neked valamit.
    Körülnéztem, Klara megfogta a kezem, és rácsúsztatott valamit; fel egészen a csuklómra. Pilóta karperec volt, hícsí fémből, testvérek között is megért ötszáz dollárt. Magamtól nem vettem volna ilyet, mert nem volt rá pénzem. Csak néztem a karperecet, és közben azon törtem a fejem, hogy mit is mondjak.
    – Bob?
    – Tessék?
    A hangjából türelmetlenség érződött. – Illik azt mondani ilyenkor, hogy köszönöm.
    – Az is illene, hogy őszintén válaszoljanak az ember kérdéseire. Nem úgy, mint te. Azt mondtad, hogy nem találkoztál Metchnikovval, és közben tegnap este is vele voltál.
    Erre fellobbant: – Te kémkedtél utánam!
    – Te pedig hazudtál nekem.
    – Bob! Vedd tudomásul, hogy nem vagyok a tulajdonod. Dane emberi lény és jó barát.
    – Az hát, jó barát! – vakkantottam oda. Metchnikovot aztán akárminek lehetett nevezni, csak barátnak nem. A puszta gondolat, hogy Klara vele volt, elég volt ahhoz, hogy az ágyékom zsibalyogni kezdjen. Kellemetlen érzés volt, mert nem tudtam azonosítani. Nemcsak harag volt benne, és nem is csak féltékenység. Volt egy olyan összetevője, ami makacsul rejtve maradt. Tudtam, hogy nincs benne logika, s mégis azon kaptam magam, hogy szinte vinnyogva mondom: – De hát én mutattalak be neki!
    – Ettől még nem lettem a tulajdonod! Na jó – vicsorgott Klara – mondjuk, hogy lefeküdtem vele néhányszor. Ez még nem változtatja meg azt, hogy hogy érzek irántad.
    – De azt igen, hogy én hogy érzek teirántad.
    Hitetlenkedve meredt rám. – Van pofád ezzel jönni?! Mikor a szagodból érezni, hogy épp most voltál együtt valami olcsó luvnyával?
    Ez váratlanul ért. – Nem volt abban semmi olcsó. Egyszerűen vigaszt nyújtottam valakinek, aki rászorult.
    Elnevette magát. Kellemetlenül hangzott; a harag senkinek sem áll jól. – Szóval Louise Forehand. Tudod-e, hogy kurválkodással jutott fel ide?
    A kislány, labdával a kezében, minket bámult. Tudtam, hogy ijesztőek vagyunk számára. Megpróbáltam a hangom megfeszíteni, hogy ne csorduljon ki a gyűlölet belőle: – Nem fogom tűrni, hogy hülyének nézz.
    – Áh! – mondta kifejezhetetlen undorral, s már fordult is, hogy faképnél hagyjon. Utána nyúltam, meg akartam érinteni, de ő zokogva megütött, olyan erősen, ahogy csak bírt. Az ütés a vállamat érte.
    Ez hiba volt.
    Ez mindig hiba. Nem arról van szó, hogy mi ésszerű vagy indokolt és mi nem, hanem a jelzésekről. Helytelen jelzést küldött felém. A farkasok nem ölik egymást halomra. Ennek az az egyszerű oka, hogy a kisebb és gyengébb mindig megadja magát. Hanyatt fordul, odatartja a torkát, és a mancsait felemelve jelzi, hogy vesztett. Amikor ez megtörténik, a nyertes fizikailag képtelenné válik a további támadásra. Ha nem így volna, ma már nem élne egy farkas sem. Ugyanez az oka annak, hogy a férfiak nem ölik meg a nőket, vagy nem verik őket agyon! Képtelenek rá. Akármennyire is meg szeretné ütni a férfi a nőt, a belső gépezete vétót mond rá. De ha a nő elköveti azt a hibát, hogy rossz jelzést küld felé azáltal, hogy ő üt először…
    Tiszta erővel behúztam neki vagy ötször. Nem néztem, hogy a mellét, az arcát vagy a hasát találom-e el. Zokogva bukott a földre. Fölé térdeltem, fél kézzel megemeltem, és abszolút hideg fejjel adtam neki még két pofont. Úgy játszódott le az egész, annyira elkerülhetetlenül, mintha maga az isten adta volna hozzá a koreográfiát; ugyanakkor úgy éreztem, alig kapok levegőt, mintha csak lassú futásban másztam volna meg egy hegyet előtte. A vér a fülemben dobolt. Mindent vörös színben láttam.
    Végül távoli, vinnyogó sírásra eszméltem.
    Felnéztem, s megláttam a kislányt, Wattyt, amint tátott szájjal mered rám, s könnyek gördülnek végig széles, bíborfekete arcán. Közelíteni próbáltam hozzá, hogy megnyugtassam, de felvisított, és beszaladt a szőlőlugas mögé.
    Klara felé fordultam, aki épp akkor ült fel. Nem nézett rám. A tenyerét a szájára tapasztotta, aztán elvette a kezét, és hitetlenkedve nézett benne valamit: egy fog volt az.
    Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit is mondhatnék, és nem hittem, hogy bármit is ki tudnék találni. Sarkon fordultam és távoztam.
    Nem emlékszem pontosan, hogy a következő néhány órában mit csináltam.
    Nem aludtam, pedig fizikailag kimerült voltam. Egy ideig a szobámban üldögéltem a fiókos szekrény tetején. Aztán megint elmentem hazulról. Emlékszem, valakivel arról beszélgettem, milyen kalandos és izgalmas a feltáró élete. Azt hiszem, egy bóklászó turista volt az illető egy vénuszi hajóról. Arra is emlékszem, hogy a kantinban ettem valamit. És mindezek közben ugyanarra a dologra gondoltam: az előbb meg akartam ölni Klarát. Mindvégig bennem volt az a felgyülemlett düh, és még csak nem is tudtam róla (mert nem engedtem, hogy tudjak), egészen addig, míg ő maga meg nem húzta a ravaszt.
    Nem voltam benne biztos, hogy valaha is megbocsát. Abban sem, hogy meg kéne-e neki vajon, sőt még abban sem, hogy én magam szeretném-e, ha megbocsátana. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer még egymás szeretői legyünk. A végén már csak egy dologban voltam biztos, abban, hogy bocsánatot akarok kérni tőle.
    Csakhogy Klara nem volt a szobájában. Csak egy fiatal, kövér néger nőt találtam ott, aki tragikus arckifejezéssel ruhákat válogatott. Amikor Klara után érdeklődtem, sírva fakadt. – Elment – hüppögte az asszony.

TRÖSZTJELENTÉS: 37. CIKLUS

    Ezen időszak alatt 74 hajó tért vissza a startolók közül, összesen 216 főnyi személyzettel. További 20 hajót eltűntnek nyilvánítottak, összesen 54 főnyi személyzettel. Ezen felül 19 fő pusztult el, illetve halt bele sérüléseibe, jóllehet a hajók maguk visszatértek. Három visszatért hajó annyira megsérült, hogy kijavításuk reménytelen.
    Jelentett landolások száma: 19. Az átvizsgált bolygók közül ötön volt mikroszkopikus vagy annál magasabb rendű élet; az egyiken összetett növényi, illetve állati szervezeteket találtak, de egy bolygón sem volt intelligens élet.
    Műtárgyak: A szokásos hícsí készülékek újabb példányai kerültek elő. Egyéb forrásból származó műtárgyakra nem akadtak. Korábban ismeretlen hícsí műtárgyak nincsenek.
    Minták: 145 kémiai, illetve ásványminta. Egyik sem bizonyult elég értékesnek ahhoz, hogy a kitermelést rentábilissá tegye. 31 szerves élő minta. Hármat ezek közül veszélyesnek ítéltek, és még az űrben megsemmisítettek. Egyik sem jelent kiaknázható értéket.
    Tudományos jutalmak az időszak alatt: 8 754 500 $.
    Egyéb készpénzjutalmak az időszakban tett felfedezések alapján (a tudományos jutalmak nélkül): 0.
    Az Átjárót kilépés vagy szabadságolás miatt elhagyó személyek száma az időszakban: 151. Elveszett és elpusztult: 75 (közülük 2 a landolóval való ismerkedés során pusztult el). Egészségi szempontból alkalmatlan az év végén: 84. Teljes létszámveszteség: 310.
    Az időszak alatt érkezett személyek száma: 415. A szolgálatba visszatért: 66. Az időszak alatti bruttó létszámnövekedés: 481. Nettó létszámnyereség: 171.

    – El?
    – Jaj, olyan borzalmasan nézett ki. Valaki összeverhette szegényt. Visszahozta Wattyt, és azt mondta, többet nem tud rá vigyázni. Nekem adta az összes ruháját, de… mit fogok én Wattyval csinálni, amikor dolgoznom kell?
    – És hová ment?
    A nő felemelte a fejét. – Vissza a Vénuszra. A hajóval. Egy órája szálltak fel.

Senki mással nem beszéltem. Lefeküdtem, az ágyamba, egyedül, és valahogy elaludtam.
    Amikor felkeltem, mindent összeszedtem, amim csak volt: a ruháimat, a holodiszkjeimet, a sakk-készletemet, a karórámat. Aztán fogtam és eladtam az egészet. Felvettem az összes pénzt a számlámról. Mindent összevetve ezernégyszáz dollárra rúgott a vagyonom, nem számítva némi aprópénzt. A pénzzel felmentem a kaszinóba, és feltettem az összeset a rulettre, a 31-es számra.

HIRDETÉSEK

    SZÜKSÉGEM van a kurázsidra a millcsis jutalmakhoz. Ne kérdezd miért. Rendelkezz velem. 87–299.
    NYILVÁNOS ÁRVERÉS. Eltűnt személyek vissza nem követelt ingóságai. A Charlie Kilences Trösztterületen, holnap: 13.00–17.00-ig.
    ADÓSSÁGAID rendeződnek, ha eljutsz az EGYségig. Hícsí Ő és Megbocsát. A Csodálatosan Karbantartott Motorbicikli Temploma. 88–344.
    MONOSZEXUÁLISOK. Kölcsönös szimpátia, semmi tapizás. 87–913.



A HÍCSÍ METALLURGIÁRÓL

    Kérdés: Láttam egy riportot, mely szerint a Szabványügyi Hivatalnál meganalizálták a hícsí fémet.
    Hegramet professzor: Olyat maga nem látott, Tetsu.
    Kérdés: De hát adták a PV-ben…
    Hegramet professzor: Nem. Az a riport arról szólt, hogy a Szabványügyi Hivatal elrendelte a hícsí fém kvantitatív jellemzését. Nem pedig az analízisét. Egyszerű leírásról volt szó: húzószilárdság, törésszilárdság, olvadáspont meg effélék.
    Kérdés: Nem egészen világos számomra a különbség.
    Hegramet professzor: Nos, egyelőre csak azt tudjuk, hogy ez a fém mire képes. Azt azonban már nem, hogy miből is van valójában. Mit gondolnak, mi a legérdekesebb a hícsí fémben? Nos, Teri?
    Kérdés: Az, hogy világít?
    Hegramet professzor: Világít, bizony! Fényt sugároz ki. Méghozzá elég erősen, úgyhogy semmi másra nincs szükség, hogy világos legyen a szobában, sőt le kell takarni, ha sötétséget akarunk. Ráadásul legalább félmillió éve világít már ugyanezzel a fényerővel. Honnan származik ez az energia? A Hivatal szerint bizonyos transzurán elemek vannak a fémben, és valószínűleg azok keltik a sugárzást, de nem tudjuk, hogy mik azok. Van benne még valami, ami technécium izotópnak tűnik. Nos, a technéciumnak egyáltalán nincsenek stabil izotópjai. Legalábbis eddig nem voltak. Namármost, a Hivatal méréseiből pontosan kiderül a kék fény frekvenciája, meg a többi fizikai paraméter értéke is egészen nyolc vagy kilenc tizedesig; arról azonban nem szól a fáma, hogy hogy lehet hícsí fémet csinálni.

    A nagy, lomha golyó végre megállapodott. Zöld. Nulla.
    Lementem az indítóirodába és feliratkoztam az első Egyesre, ami csak szabad volt. Huszonnégy óra múlva már az űrben voltam.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet