|
16
Negyvenhat napig tartó
szuperfénysebesség után a hajó annyira lelassult, hogy az már nem is tűnt
igazán sebességnek. Pályán voltunk valami körül, és az összes hajtómű
hallgatott. Bűzünk a mennyekig hatolt, és
hihetetlen csömörünk volt egymás közelségétől, és mégis, elválaszthatatlan
szerelmesek gyanánt tolongtunk karöltve a zéró gravitációban a képernyő
körül, és az előttünk fénylő napot bámultuk. Nagyobbnak és narancsosabb
színűnek tetszett a mi Napunknál; vagy azért, mert tényleg nagyobb is
volt, vagy mert egy CS. E.-nél közelebb voltunk hozzá. De nem ez a csillag
volt keringésünk centruma, hanem egy gázóriásbolygó, melynek holdja
másfélszer akkora volt, mint a mi Lunánk. Sem
Klara, sem a fiúk nem látszottak repesni az örömtől. Türtőztettem magam
egy darabig, de aztán csak megkérdeztem: – Van valami baj?
– Kétlem, hogy ezen landolni tudnánk – mondta
szórakozottan Klara. Nem látszott csalódottnak. Úgy tűnt, mintha
egyáltalán nem is érdekelné a dolog. Sam Kahane
hosszú, halk sóhajt eresztett ki a szakállán keresztül: – Na, jó – mondta.
– Először is felveszünk egy pár szép, tiszta spektrumot. Ezt majd mi
elintézzük Bobbal. A többiek nekilátnak hícsí szignók után kutatni.
– Persze! – jegyezte meg valaki, de olyan halkan,
hogy nem lehetett biztosan tudni, ki volt az. Akár Klara is lehetett az
illető. Legszívesebben tovább kérdezősködtem volna, de az volt az érzésem,
ha rákérdeznék, hogy miért nem örülnek, egyikük még meg találná mondani, s
lehet, hogy a válasz nem volna kedvemre való. Így aztán Sam után préseltem
magam a landolóba, ahol egymást akadályozva magunkra húztuk a védőruhát,
ellenőriztük a létfenntartó rendszert és a rádiót, majd lezártuk a
ruhanyílásokat. Sam intett, hogy menjek a zsilipbe; hallottam, ahogy a
nagy sebességű pumpák kiszívják belőle a levegőt. Végül kinyílt a zsilip
ajtaja, s a maradék levegő kipöffentett az űrbe.
Egy pillanatra elfogott a meztelen rémület, egy szál magamban a nagy semmi
közepén, ahol nem járt még előttem emberi lény. Belém hasított, hogy
elfelejtettem bekapcsolni a biztosító kötelet, amire persze nem volt semmi
szükség, mert a mágneses csat magától a záróhelyzetbe csúszott. A kábel
végét elérve hirtelen rántást éreztem, s a visszalökődéstől elkezdtem
lassan visszasodródni a hajó felé. Mielőtt a hajót
elértem volna, Sam is kint volt már, s felém közeledett forogva. Sikerült
valahogy egymásba kapaszkodnunk, s nekiláttunk a felvételek
elkészítésének. Sam egy pontra mutatott a hatalmas,
csészealj formájú gázóriás korongja és a szemet kápráztató, narancsszínű
nap között. Ellenzőt formáltam a kézvédőből, s végre észrevettem, mit
mutogat: az M–31 volt az Andromédából. No persze, onnan, ahol mi voltunk,
nem az Androméda csillagképben látszott. Ami azt illeti, semmi sem volt a
láthatáron, ami akár csak távolról emlékeztetett volna az Andromédára
vagy, ha már itt tartunk, akármelyik csillagképre az általam ismertek
közül. De az M–31, ez az örvénylő, lencse alakú csillagköd, olyan nagy és
ragyogó, hogy még a Föld felszínéről is ki lehet venni, amikor nincs
akkora szmog. Ez a legragyogóbb külső galaxis, és elég jól felismerhető
csaknem mindenhonnan, ahová el lehet jutni a hícsí hajókkal. Egy kis
nagyítással ellenőrizni lehet a spirálszerkezetet és a nagyobb biztonság
kedvéért össze lehet hasonlítani a nagyjából ugyanabban az irányban látszó
kisebb galaxisokkal. Miközben én az M–31-et
igyekeztem becserkészni, Sam ugyanezt tette a Magellán-felhőkkel,
pontosabban azokkal az objektumokkal, amelyeket a Magellán-felhőknek hitt.
(Azt állította, hogy sikerült azonosítania az S Doradust.) Mindketten
teodolit felvételeket készítettünk. Ennek az egésznek természetesen az
volt a célja, hogy a Tröszt tudorai háromszögeléssel meg tudják majd
határozni, hogy merre jártunk. Az embert elgondolkodtatja, hogy miért
olyan fontos ez nekik, de tény, hogy az. Annyira, hogy a teljes
felvételsorozat elkészítése nélkül nem is részesülhet senki tudományos
prémiumban. Az ember azt gondolná, hogy az úticélt azokból a felvételekből
is meg lehetne határozni, amelyeket az ablakon át készítünk a
szuperfénysebességű szakasz során. A dolog nem ilyen egyszerű. Meg lehet
ugyan állapítani a globális irányt, de néhány fényév megtétele után egyre
nehezebb lesz azonosítható csillagokat találni, és az sem biztos, hogy a
repülés egyenes irányban történik; egyesek szerint a röppálya valamiféle
gyűrt vonal, mely a tér görbületeihez illeszkedik.
Akármi is az igazság, tény, hogy a nagyfejűek minden információt
felhasználnak, amit csak kapnak, beleértve azt, hogy milyen mértékű és
irányú a Magellán-felhők forgása. Tudják miért? Azért mert ebből például
meg lehet mondani, hogy hány fényévre vagyunk tőlük, s következésképpen:
milyen mélyen vagyunk bent a Galaktikában. A felhők körülbelül
nyolcvanmillió év alatt fordulnak meg. A gondos feltérképezés egy a
hárommillióhoz pontosságot tesz lehetővé, ami annyit tesz, hogy a 150
fényévnyi különbségek már megkülönböztethetők lesznek.
Sam csoportszemináriumainak köszönhetően
meglehetősen érdekelni kezdtek az efféle dolgok. Az az igazság, hogy
miközben a felvételekkel vesződtem, s azon spekuláltam, hogy vajon az
Átjárón hogyan fogják értelmezni a fotókat, csaknem megfeledkeztem a
félelemről. Mint ahogy arról is kishíján megfeledkeztem – no, azért nem
egészen! –, hogy azon izguljak, mi lesz, ha ez az út, ami annyi kurázsimba
került, komplett csőddel fog végződni.
HIRDETÉSEK
FURULYALECKÉK. Partikon is zenélek.
87–429. Itt a KARÁCSONY! Ajándékozzon
otthon maradt szeretteinek valódi hícsí plasztikból készült Átjáró
vagy Átjáró Kettő modellt. Ha megfordítja, csodálatosan örvénylő
hóesésben gyönyörködhet, amely autentikus peggy-földi csillámporból
készült. Mutatós holotájképek, kézi vésetű játékkarperecek Ifjú
Pilótáknak és sok más ajándéktárgy. 88–542.
VAN ÖNNEK odahaza a Földön nővére, lánya vagy nőismerőse?
Szívesen írnék neki. Végső célom a házasság. 86–032.
|
Márpedig ez az út tiszta csőd volt.
Mihelyt visszatértünk a hajóra, Ham kikapta a
szferikus pásztázást rögzítő szalagokat Sam kezéből, és betáplálta őket a
pásztázóba. Az első objektum maga a nagy bolygó volt. Akármelyik oktávját
néztük is az elektromágneses spektrumnak, semmi jel nem utalt mesterséges
létesítménytől eredő sugárzásra. Elkezdtünk hát más
bolygók után nézni. Nehezen találtuk meg őket még az automatikus
pásztázóval is. Valószínű, hogy lehetett még egy tucat, amit nem sikerült
lokalizálni az ottlétünk alatt (bár ez aligha számított, hiszen ha nem
tudtuk lokalizálni őket, az azért volt, mert túl messze voltak, s így
különben sem tudtuk volna elérni őket). Ham úgy próbálta lokalizálni a
bolygókat, hogy megállapította a központi csillag sugárzásáról felvett
spektrogram jellemző jegyeit, majd ehhez hasonló reflexiók keresésére
programozta be a pásztázót. Ilyen módon öt objektumot sikerült
felfedeznie. Kettő közülük ugyancsak csillagnak bizonyult, hasonló
spektrummal. A másik három valóban bolygó volt, de ezek sem mutattak
mesterséges sugárzást. Arról nem beszélve, hogy kicsik is voltak, meg
távoliak is. Már csak a gázóriás egyetlen holdja
jöhetett számításba. – Nézzétek meg azt is –
parancsolta Sam. – Nem sok értelme van – morgott
Mohamed. – Nem a véleményedet akarom, hanem azt,
hogy csináld, amit mondtam. Ellenőrzést kérek. –
Légy szíves, olvasd hangosan – tette hozzá Klara. Ham csodálkozva nézett
rá, talán a „légy szíves”-en akadt fenn, de megtette, amire kérték.
Megnyomott egy gombot és ezt mondta: – A kódolt
elektromágneses sugárzás jellemzői. – Lankás szinuszgörbe jelent meg a
pásztázó kiolvasóján, vonaglott egy párat, majd tökéletesen kisimult.
– Negatív – mondta Ham. – Anomális időfüggésű
hőmérséklet. Ez új volt számomra. – Mi az, hogy
anomális időfüggésű hőmérséklet? – kérdeztem. –
Például az, hogy melegebb lesz, amikor lemegy a nap – mondta Klara
türelmetlenül. – Nos? De ez a vonal is
ellaposodott. – Semmi jele – mondta Ham. – Magas albedójú fémek a
felszínen? Lankás szinuszhullám, aztán semmi. – Hmm
– mondta Ham. – Semmi. A többi szignót akár ne is nézzük. Metán úgy sincs,
mert nincs atmoszféra, és ugyanez van a többivel is. Szóval akkor mi
legyen, főnök? Sam válaszra nyitotta ajkát, de
Klara megelőzte. – Már megbocsáss – mondta élesen –, de kit értesz te
„főnök” alatt? – Eh, fogd már be! – vetette oda Ham
türelmetlenül. – Sam? Kahane bocsánatkérő mosollyal
nézett Klarára. – Ha valami mondandód van, csak tessék, ki vele! –
biztatta. – Ami engem illet, szerintem hold körüli pályára kéne állnunk.
– Tiszta üzemanyag-pocsékolás! – csattant fel
Klara. – Szerintem őrültség. – Van valami jobb
ötleted? – Hogy érted azt, hogy „jobb”? Mi értelme
az egésznek? – Nézd – magyarázott Sam –, nem
vizsgáltuk még meg az egész holdat. Elég lassú a forgása. Átruccanhatnánk
a landolóval egy kicsit körülnézni. Lehet, hogy egy egész hícsí város van
a túloldalán. – Persze! – mondta Klara alig
hallhatóan, tisztázva egyúttal a kérdést, hogy ki lehet az, aki korábban
ugyanezt a fitymáló megjegyzést tette. A fiúk nem figyeltek rá: mindhárman
útban voltak már a landoló felé, s így Klara és én magunkra maradtunk a
kabinban. Klara eltűnt a vécében. Rágyújtottam egy
szál cigarettára, az volt majdnem a legutolsó, és elkezdtem füstkarikákat
eregetni. A mozdulatlan levegőben lógó és még egyre táguló füstkarikán
újabb karikát fújtam keresztül, majd azon is egyet és így tovább. A kabin
lassan forgott. Elnéztem a bolygó holdjának távoli, barnás korongját,
amint fölfelé csúszik a képernyőn, majd egy perc múlva láttam ahogy a
landoló parányi, izzó hidrogéncsóvája elindul a holdkorong irányába. Azon
tűnődtem, mit is csinálnék, ha kifogyna az üzemanyaguk vagy lezuhannának,
vagy valami hiba lépne fel náluk. Tudtam, hogy ott kéne hagynom őket
örökre. Amit nem tudtam, az az volt, hogy vajon lenne-e hozzá erőm, hogy
azt tegyem, amit tennem kellene. Olyan szörnyűnek
és oktalannak tűnt így elpazarolni emberi életeket.
Mit keresünk mi itt? Azért utazunk talán fényévezredeket, hogy a szívünket
összetörjük? Azon kaptam magam, hogy a mellkasomat
tapogatom, mintha a metafora valóság lett volna. Ráköptem a cigaretta
végére, hogy kialudjon, aztán eltörtem a csikket, és beledobtam egy
szemeteszsákba. Apró hamumorzsák úszkáltak a levegőben, amerre csak
gondtalanul lepöccentettem őket, de nem volt kedvem a nyomukba eredni.
Figyeltem a bolygó nagy, foltos sarlóját, amint a képernyő sarka felől
beúszik a látómezőbe. Olyan csodálattal néztem, mint egy műtárgyat, a
napsütötte rész sárgászöld színét és a csillagokat eltakaró amorf feketét
a határvonal másik oldalán. Jól látszott, hogy hol kezdődnek az atmoszféra
ritkásabb rétegei, mert néhány fényesebb csillag halványan átpislogott
ezeken a területeken. A bolygó legnagyobbrészt azonban túl sűrű volt
ahhoz, hogy bármi fény is áthatoljon rajta. Természetesen szóba sem jött,
hogy esetleg landolhatnánk a felszínén. Még, ha volt is valami szilárd
magja, olyan vastag, sűrű gázréteg alá volt rejtve, hogy lehetetlenség
lett volna túlélni a vállalkozást. A Trösztnél az a szóbeszéd járta, hogy
szerkeszteni akarnak egy olyan speciális landolót, amelyik még a Jupiter
jellegű bolygók légterébe is képes behatolni. Lehet, hogy egyszer lesznek
majd ilyen landolók, csakhogy az most nem segít rajtunk.
Klara még mindig a vécében volt.
Kifeszítettem a hevedert a kabinon keresztül,
felhúzódzkodtam rá, letettem a fejem és elaludtam.
Négy nappal
később visszatért a társaság. Üres kézzel. Dred és
Ham Tayeh komor volt, piszkos és ingerült; Sam Kahane egész jókedvűnek
látszott. Nem tévesztett meg; tudtam, ha találtak volna bármi
érdemlegeset, értesítettek volna bennünket a rádión. De azért kíváncsi
voltam. – Mi volt odalent? – Nagy semmi – mondta. –
Csupa kő meg szikla. Egy fityinget sem ér az egész. De van egy ötletem.
Klara odajött mellém, és kíváncsian nézett Samre.
Én a másik kettőt figyeltem: úgy festettek, mint akik tudják, mi lesz az
az ötlet, de mintha egy csöppet sem lelkesednének érte.
– Az a helyzet – mondta Sam –, hogy az a csillag
egy kettős csillag része. – Honnan tudod? –
kérdeztem. – Ráállítottam a pásztázót. Láttátok
ugye azt a nagy, kék aranyost amott… – Körülnézett, és elvigyorodott. – Na
jó, nem tudom, hogy most merre van, de amikor először készítettünk
felvételeket, ott volt a bolygó közelében. Na mindegy, mivel közelinek
véltem, ráállítottam a pásztázót, ami olyan szabályos mozgást mutatott,
hogy nem akartam hinni a szememnek. Egész biztos, hogy bináris, és a párja
itt lehet valahol, nem több mint egy fél fényévnyire.
– Az is lehet, Sam, hogy csak egy vándor – mondta
Ham Tayeh. – Megmondtam már neked. Csak egy kóbor csillag az éjszakában.
Kahane vállat vont. – Akkor is! Olyan közel van.
– Bolygói vannak? – szólt közbe Klara.
– Nem tudom – ismerte be Sam. – Várjunk csak… ehol
van e! Mindannyian a képernyőre néztünk. Nem volt
kérdéses, hogy melyik csillagra gondol. Fényesebbnek látszott, mint a
Sirius a Földről; legalább mínusz kettő lehetett a nagyságrendje.
– Érdekes amit mondasz – mondta Klara
visszafogottan –, de remélem, Sam, nem arra gondolsz, amire én. Fél fényév
a legjobb esetben is eltart legalább két évig, feltéve, hogy a landoló
csúcssebességgel megy, és győzzük üzemanyaggal. Márpedig, fiúk, nem
győzzük. – Tudom én azt – erősködött Sam –, de van
egy ötletem. Mi volna, ha adnánk egy kis löketet a fő hajtóműnek…
– Elég! – kiáltottam fel hirtelen. Egész testemben
elfogott a reszketés. Nem bírtam abbahagyni. Egyszer úgy éreztem, hogy a
rettegéstől van, máskor meg úgy, hogy az ádáz dühtől. Azt hiszem, ha lett
volna nálam egy pisztoly abban a pillanatban, habozás nélkül lelőttem
volna Samet. Klara nyugtatólag tette vállamra a
kezét. – Sam, tudom mit érzel. – Kahane üres kézzel tért meg öt egymás
utáni útjáról. – Biztos vagyok benne, hogy meg lehet csinálni, amit
mondasz. Samen egyszerre látszott meglepetés,
gyanakvás és kétkedés. – Csakugyan? – mondta. – Úgy
értem, hogy mi is meg tudnánk csinálni, feltéve, ha hícsík volnánk, nem
pedig nyomorult emberi lények. Végül is, akkor tudnánk, hogy mit
miért csinálunk, nem? Körülnéznénk és azt mondanánk: „Hé, srácok, hát nem
elköltöztek a haverjaink?” – vagy akármi volt is itt azelőtt, ami miatt
pont errefelé állították be a hajó orrát – „Nincs itthon senki!” És akkor
azt mondanánk: „Na jó, üsse kavics, akkor megnézzük, hátha szomszédolnak
valahol.” És akkor megnyomnánk ezt a gombot meg azt, és hipp-hopp, máris a
nagy kék csillagnál teremnénk… – Klara, aki még mindig a karomat fogta,
pillanatnyi szünetet tartott, majd Samre nézett és folytatta: – Csakhogy
van ám egy probléma, Sam: nem vagyunk hícsík! –
Jézusom, Klara! Tudom én azt. De nem igaz, hogy nincs rá lehetőség…
Klara bólintott. – Naná, hogy van! Csakhogy
fogalmunk sincs róla, hogy mi. Azt viszont nagyon is jól tudjuk, Sam, hogy
olyan hajó soha, de soha nem tért még vissza, amin megváltoztatták volna
út közben a pályabeállítást. Erre gondolj, Sam: egyetlen egy sem tért
vissza. Sam nem válaszolt közvetlenül. A nagy kék
csillagot bámulta a képernyőn. – Akkor szavazzunk – mondta.
Az eredmény, természetesen, négy szavazat egy
ellenében, az lett, hogy ne változtassuk meg az irányítópanel beállítását.
Ettől függetlenül Ham Tayeh nem tágított Sam és a panel közül, míg útban
hazafelé túl nem léptük a fénysebességet. Az út
vissza az Átjáróra semmivel sem volt hosszabb, mint kifelé, de úgy
éreztem, mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
|
|