Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

25


    – Fáradt a hangod, Bob – mondja Sigfrid.
    Megvan rá minden okom. Hawaiiban voltam a hét végén. A pénzem egy része az ottani turizmusban fekszik, úgyhogy a költségeket el lehet számolni az adóban. Gyönyörű pár napot töltöttem a Big Islanden, reggelenként egy-egy kétórás részvénytulajdonosi összejövetellel, a délutánokat pedig vagy az egyik bennszülött szépség társaságában töltöttem a tengerparton, vagy átlátszó fenekű katamaránnal vitorláztam, elnézve az alattam sikló, morzsákat kolduló óriásrájákat. Visszafelé folyton időzónákat lép át az ember, így kimerült voltam.
    Csakhogy az ilyesmi nem az a fajta dolog, amiről Sigfrid igazából hallani szeretne. Nem törődik vele, hogy fizikailag fáradt vagy-e. Azzal sem törődik, el van-e törve a lábad vagy sem; csak az az egy érdekli, nem álmodtál-e arról, hogy kefélsz az anyáddal.
    Ezt meg is mondtam neki. – Hát persze hogy fáradt vagyok, Sigfrid – mondom –, de minek a mellébeszélés? Mért nem térsz rá egyenest az Ödipusz-komplexusomra?
    – Miért, az van, Bobby?
    – Kinek nincs?
    – Akarsz róla beszélni, Bobby?
    – Nem különösebben.
    Vár, és várok én is. Sigfrid már megint játssza az aranyost, és úgy rendezte be a szobáját, mint valami negyven év előtti fiúszobát. A falon keresztbe tett evezők hologramja. Ablakutánzat, a montanai Sziklás-hegység látképutánzatával hóviharban. Kazettás polc hologramja fiúsztorik szalagjaival, a Tom Sawyerrel, A Mars letűnt napjaival és… a többi címet nem tudom kibetűzni. Az egész nagyon meghitt, de csöppet sem olyan, mint a szobám volt kiskoromban, ami parányi volt, keskeny, és csaknem kitöltötte a heverő, amin aludtam.
    – Tudod, hogy miről akarsz beszélni, Rob? – próbálkozik finoman.
    – Naná – mondom, de meggondolom magam. – Vagy nem is. Nem vagyok benne biztos. – Valójában nagyon is tudom. Hawaiiból visszafelé rám jött valami, de csúnyául. Ötórás a repülőút, de a felét könnyben ázva töltöttem. Fura volt az egész. Ott ült közvetlenül mellettem az a csini hapi-haole csaj, aki keletre repült, és rögtön elhatároztam, hogy közelebbről megismerkedek vele. A stewardess ugyanaz volt, aki odafelé, vele már jóban voltam.
    Ott ültem hát a szuperszonikus gép első osztályában leghátul, egymás után fogyasztva a stewardesstől kapott italokat és a csinos hapi-haoleval cseverésztem. És valahányszor csak a lány elszundított vagy kiment a nőibe, és a stewardess nem nézett oda, elfogott a néma, könnyes zokogás.
    És amikor aztán megint felém nézett valamelyikük, újra csak kész voltam mosolyogni, barátságosan.
    – Mi volna, Bob, ha egyszerűen elmondanád, amit ebben a másodpercben érzel?
    – Megtenném én szívesen, Sigfrid, de magam sem tudom.
    – Csakugyan? Nem próbálnál mégis visszaemlékezni arra, hogy mi járt az eszedben az előbb, amikor csöndben voltál?
    – Na, jó! – vágom rá, majd némi habozás után folytatom: – A csuda vigye el, Sigfrid, azt hiszem, csak kéretni akartam magam. A múltkor ráeszméltem valamire. Mondhatom, fájdalmas felismerés volt. Az, fájdalmas, el se hinnéd, hogy mennyire! Úgy bőgtem, mint egy kisgyerek.
    – Mi volt az, amire ráeszméltél, Bobby?
    – Épp azt akarom elmondani. Részben… hogy mondjam… az anyámmal volt kapcsolatban. De ugyanakkor… na igen… kapcsolatban volt, tudod, Dane Metchnikovval is. Voltak ezek a… nekem voltak…
    – Ha jól értem, azokról a fantáziálásaidról akarsz beszélni, Bob, melyekben orális vagy anális szexet művelsz Dane Metchnikovval. Így van, Bob?
    – Így. Jó a memóriád, Sigfrid. Amikor sírtam, az az anyám miatt volt. Részben…
    – Ezt már mondtad, Bob.
    – Ja. – És bezárkózom. Sigfrid vár. Én is. Azt hiszem, további biztatást szeretnék. Kis idő múlva meg is kapom Sigfridtől.
    – Lássuk csak, hátha tudok valamit segíteni, Bob – mondja. – Mi köze lehet egymáshoz annak, hogy anyád miatt sírsz és annak, hogy anális szexről fantáziálsz Dane-nel?
    Érzem, hogy valami történik bennem. Olyan, mintha a mellkasom lágy és nedvező tartalma fölfelé kezdene bugyborékolni a torkomban. Előre tudom, hogy a hangom nyomorultul remegni fog, ha megszólalok, hacsak nem szedem össze magam. Megpróbálok hát uralkodni magamon, ámbár tudom, nincsenek efféle titkaim Sigfrid előtt; elég ha leolvassa az érzékelőit, és a tricepszem remegéséből vagy a tenyerem nyirkosságából máris tudja, mi megy végbe bennem.
    Ettől függetlenül mégis megpróbálom. A preparált békát magyarázó biológiatanár hangján szólalok meg: – Az a helyzet, Sigfrid, hogy az anyám szeretett engem. Tudtam. Tudod te is. Logikus; más választása nem volt. Márpedig Freud azt mondta egyszer, hogy amelyik fiú biztos abban, hogy ő az anyja kedvence, abból soha nem lesz neurotikus felnőtt. Csakhogy…
    – Ne haragudj, Robbie, ez nem egészen így van, másrészt hagyd abba az intellektualizálást. Tudod jól, hogy nincs szükség ekkora feneket keríteni a dolognak. Ha nem tévedek, időt szeretnél nyerni, igaz?
    Más alkalommal kitépném ezért az áramköreit a csipjeiből, de ezúttal helyesen szondázta a hangulatomat. – Na jó! De akkor is tudtam, hogy szeret az anyám. Muszáj volt neki! Én voltam az egyetlen fia. Az apám halott volt… ne krákogj, Sigfrid, mindjárt a témánál leszek. Logikai szükségszerűség volt, hogy szeressen engem, és soha kétségem nem volt efelől, ámbár ő soha nem vallotta be. Egyetlenegyszer sem.
    – Úgy érted, hogy életedben egyszer sem mondta neked azt, hogy „szeretlek kisfiam”?
    – Nem! – sikoltom. Aztán ismét visszanyerem az önuralmam. – Vagy legalábbis nem közvetlenül. Úgy értem, egyszer, amikor olyan tizennyolc éves lehettem, és épp lefeküdni készültem a szomszéd szobában, hallottam, hogy azt mondja a barátainak… szóval a barátnőinek…, hogy igazán klassz kölyöknek tart, és hogy büszke rám. Nem emlékszem már, hogy mit csináltam akkor, elnyertem egy díjat, vagy szereztem egy melót, de tény, hogy abban a pillanatban büszke volt rám, és szeretett engem, és ezt ki is mondta… De nem nekem.
    – Légy szíves, Bob, folytasd – mondja Sigfrid kisvártatva.
    – Jól van, na! Folytatom már. Csak adj egy kis időt. Nagyon fájdalmas; azt hiszem, ezt neveznéd eredendő fájdalomnak.
    – Kérlek, Bob, ne diagnosztizáld magad. Egyszerűen csak mondd ki, ami benned van.
    – A francba!
    Cigarettáért nyúlok, de nem fejezem be a mozdulatot. Ez általában célravezető szokott lenni, ha szorul a helyzet Sigfriddel, mert majdnem mindig eltereli a figyelmét, és elkezd vitatkozni arról, hogy mért próbálok kitérni a feszültség elől, ahelyett, hogy szembe néznék vele. Most azonban túl nagy csömöröm van magamtól, Sigfridtől, még az anyámtól is, és szeretnék túl lenni az egészen. – Nézd, Sigfrid, a helyzet a következő – mondom. – Nagyon szerettem az anyámat, és tudom, tudtam!, hogy ő is szeretett engem. De nem tudta rendesen kimutatni.
    Egyszer csak észreveszem, hogy egy szál cigarettát tartok a kezemben, és összevissza pödörgetem anélkül, hogy meggyújtanám, és ami a furcsa, Sigfrid még csak egy megjegyzést sem tesz rá. Folytatom tovább: – Nem fejezte ki szavakkal. És nemcsak ez. Furcsa, Sigfrid, de az a helyzet, arra sem emlékszem, hogy egyszer is megérintett volna. Úgy értem, igazából. No persze, néha adott egy csókot lefekvés előtt. A fejem búbjára. És emlékszem, mesélni is szokott. És mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. De…
    Meg kell állnom egy pillanatra, hogy visszanyerjem az uralmam a hangom felett. Mélyet és egyenleteset lélegzek az orromon keresztül, s a levegő áramlására koncentrálok.
    – De látod, Sigfrid – mondom, miután próbát tartok magamban, s elégedett vagyok mondandóm világosságával s a szavak megválasztásával – meg nem nagyon érintett. Kivéve egy tekintetben. Nagyon jó volt hozzám, amikor beteg voltam. Sokat voltam beteg. A tápanyagbányák körül mindenkinek folyt az orra, aztán meg, tudod, a bőrfertőzések is gyakoriak voltak. Mindent megszerzett nekem, amire csak szükségem volt. Isten tudja hogy csinálta, de képes volt egyszerre ellátni a melóját és engem. És amikor beteg voltam…
    Egy pillanat múlva Sigfrid megszólal: – Gyerünk, Robbie, mondd ki.
    Megpróbálom, de nem megy. Sigfrid tovább biztat:
    – Mondd ki, amilyen gyorsan csak tudod. Ki vele. Ne törődj vele, hogy értem-e vagy sem, vagy hogy van-e értelme annak, amit mondasz. Szabadulj meg azoktól a szavaktól.

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: A3–77. Küldetésszám: 03D5 1. Személyzet: T. Parreno, N. Ahoya, E. Nimkin.

    Repülési idő: 5 nap és 14 óra. Pozíció: az Alfa Centauri A környezete.

    Összefoglaló: „A bolygó egészen Földszerű, dús növényzettel. A növényzet túlnyomóan sárga színű. Az atmoszféra összetétele közel áll a hícsí keverékéhez. Meleg bolygó, sarki jégsapkák nélkül. Az egyenlítői hőmérséklet-tartomány a földi trópusinak felel meg, a földiéhez hasonló mérsékelt égöv csaknem a sarkokig terjed. Állati életet vagy erre utaló jeleket (metán stb.) nem találtunk. A növényzet egy része igen lassú ragadozó életmódot folytat, a mozgás egy indaszerű képlet segítségével történik, mely elereszti a talajt, felkunkorodik, majd ismét gyökeret ver. A maximális sebességet 2 kilométer per órának mértük. Műtárgyakat nem találtunk. Parreno és Nimkin leszállt, és növényi mintákkal tért vissza, de mindketten meghaltak toxikodendron-szerű reakció kíséretében. A testükön nagy hólyagok keletkeztek. Ezután fájdalom, viszketés és fulladási tünetek jelentkeztek, valószínűleg azért, mert testfolyadék gyűlt össze a tüdejükben. Nem vittem őket a hajó fedélzetére. Nem nyitottam ki a landolót, és nem kapcsoltam a hajóhoz. Feljegyeztem mindkettejük személyes üzeneteit, majd katapultáltam a landolót, és visszatértem.”

    A Tröszt állásfoglalása: Múltbéli tevékenységére való tekintettel N. Ahoya ellen vádemelés nem történt.

    – Szóval, olyankor mindig megmérte a lázamat – magyarázom. – Érted: hőmérőt nyomott belém. És azalatt a karjaiban tartott, mit tudom én meddig. Vagy három percig. És aztán kihúzta a hőmérőt, és leolvasta.
    Ott állok a bőgés küszöbén. Kész vagyok rá, hogy elengedjem magam, de előbb még a végére akarok járni ennek a dolognak; majdnem olyan érzésem van, mint szex előtt, mint amikor az ember éppen azon van, hogy elhatározza magát, és hirtelen elbizonytalanodik abban, hogy tényleg akarja-e, hogy az a másik személy, az a nő, annyira a részévé váljon, de azért mégiscsak belevág a dologba. Összeszedem magam egy kicsit, úgy mérem ki a hangomat, hogy nehogy kifussak belőle, mielőtt még végeznék. Sigfrid nem szól semmit, és egy pár másodperc múlva nagy nehezen kibuknak a szavak belőlem:
    – Mit szólsz, Sigfrid? Hát nem furcsa? Eltelt azóta, mennyi is? Negyven év vagy hogy. És még mindig megvan az a hülye érzésem, hogy az, hogy szeret valaki, összefügg azzal, hogy valamit felnyomnak a seggem lyukán.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet