|
19
Olyan hatalmat érzek magamban, és
úgy be vagyok gyulladva, hogy nem tudom, mihez kezdjek. A papírfecnin ott
vannak azok a parancsszavak, melyeket S. Ya. írt le számomra, s amelyek
Sigfrid von Ideget, a Könyörtelen Üldözőt, kezes báránnyá változtatják.
Nincs rá igazán szükség, hogy olvassam a szavakat. Tudom őket kívülről.
Mindazonáltal mégis úgy olvasom őket, lassan, megfontoltan.
– Figyelj, Sigfrid, vezérlőutasítás következik:
„Alfa, Alfa, Margaret, Truman, Daniel, Merkúr, Vénusz, Mars, Föld, hat,
hat, nulla, hat.” Parancsolom, hogy térj át passzív megjelenítő üzemmódra.
Ránézek. Nem történik semmi.
– Sigfrid? Helyesen mondtam? Elfogadod a parancsot?
– Természetesen, Bob. – A hangja épp olyan, mint előtte volt, amitől
nyugtalan leszek. Nem tudom, mit vártam. Egyszerűen nem tudom. Talán azt
képzeltem, hogy eltűnik majd az apafigurát ábrázoló hologram és hirtelen
megjelenik helyette egy katódsugárcső ezzel a felirattal: ENGEDELMES
RABSZOLGÁD LESZEK, ALADDIN. Észreveszem, hogy
reszketek. Nem mérlegelem, hogy mitől lehet, de majdnem szexuálisnak hat
az egész. – Na, Sigfrid, öreg bádogkredenc, ez azt jelenti, hogy a
markomban vagy, igaz? – mondom neki. Az apafigura
türelmesen válaszol: – Ez azt jelenti, hogy utasításokat adhatsz nekem.
No, persze, a parancsfunkció csupán a megjelenítésre korlátozódik.
– Ezt meg hogy érted? – vonom össze a szemöldököm.
– Úgy, hogy nem változtathatod meg bennem az
alapprogramot. Ahhoz másmilyen parancsra lenne szükség.
– Jól van – mondom –, akkor itt van mindjárt az
első utasítás: jelenítsd meg nekem azt a másik parancsot!
– Nem tehetem, Bob. –
Muszáj megtenned. Vagy talán nem? – Nem
arról van szó, hogy megtagadom a parancsot, Bob. Egyszerűen csak nem
tudom, hogy mi az a másik parancs. – A nagy szart!
– kiáltom. – Hogy reagálhatnál rá, ha nem tudod, hogy mi az?!
– Csak úgy, Bob. Vagyis… – mondja folyton atyaian,
folyton türelmesen –, hogy teljesebb választ adjak a kérdésedre, a parancs
minden bitje egy bizonyos soron következő utasítást aktualizál, amelyek a
végrehajtás során újabb parancsterületeket szabadítanak fel. Technikai
értelemben minden kulcsszó egy goto-láncot indít el, melynek láncszemeit a
soron következő bitek aktiválják. – A kurva életbe
– mondom. Egy darabig emésztem a hallottakat. – Akkor tulajdonképpen mi
az, amit kontrollálni tudok? – Utasíthatsz rá, hogy
jelenítsem meg a tárolt információkat. Utasíthatsz, hogy a megjelenítést
tetszőleges, általam ismert módon tegyem. –
Tetszőleges módon? – Órámra pillantok, s bosszúsan gondolok rá, hogy a
játszmának időkorlátja van. Mindössze úgy tíz perc lehet hátra a
szeánszból. – Úgy érted, hogy például franciául is beszéltethetnélek?
– Oui, Robert, d'accord. Que
voulez-vous? – Vagy
oroszul, olyan… hogy is mondjam… – próbálkozom vaktában a lehetőségeimmel
– szóval olyan mély hangon, mint egy basszus a Balsoj operából?
A válasz úgy hangzik, mintha egy barlang mélyéből
jönne: – Da, gaszpagyin.
– És elmondasz mindent, amit tudni akarok magamról?
– Da, gaszpagyin. –
Angolul, a szentségit! – Igen.
– És a többi kliensről? –
Igen. Hmm. Ez egész szórakoztatónak ígérkezik. – Na
és, kedves Sigfrid, kik volnának a szerencsés többiek? Pörgesd csak le azt
a névsort – mondom, s magam is hallom a hangomból szivárgó perverz
sóvárgást. – Hétfő, kilenc nulla-nulla – kezdi
szolgálatkészen – Yan Ilievsky. Tíz nulla-nulla, Mario Laterani. Tizenegy
nulla-nulla, Julie Loudon Martin. Tizenkettő… – Ez
az! – mondom. – Erről a nőről beszélj. – Julie
Loudon Martint a Kings Megyei Általános Kórházból utalták át, ahol bejáró
beteg volt, miután hat hónapig immunreakció-aktiválásos alkoholelvonó
kúrán vett részt. A kórtörténetében két ötvenhárom évvel ezelőtti
öngyilkossági kísérlet szerepel, melyek látszólag a szülést követő
postpartum depresszióval függenek össze. A gyógykezelését…
– Várj egy kicsit – mondom, miután hozzáadtam a
feltételezett terhességi időt az ötvenhárom évhez. – Azt hiszem, mégsem
érdekel annyira ez a Julie. Tudnál valami fogalmat adni arról, hogy hogy
néz ki a nő? – Megmutathatom a holoképét, Bob.
– Akkor rajta. – Alig észrevehető villanás, zavaros
fényfoltok, és már meg is jelenik a matracon – az én matracomon! – fekvő
apró, fekete hölgy a szoba egyik sarkában. Lassan beszél, anélkül, hogy
túl sok érdeklődést mutatna a képen nem látható partnere iránt. Nem értem
mit mond, de nem is igen szeretném tudni. –
Folytasd – mondom –, de mindjárt mutasd is meg őket, amikor a nevüket
mondod, hogy lássam, hogy néznek ki. – Tizenkettő
nulla-nulla, Lorne Schofield. – Vénséges vén férfi, ízületi gyulladástól
karmokká görbült ujjakkal, a fejét fogja. – Tizenhárom nulla-nulla,
Frances Astritt. – Fiatal lány, még nem is kamaszodik. – Tizennégy
nulla-nulla… Hagyom, hadd mondja végig az egész
hétfőt, és keddet is félig. Nem is tudtam, hogy ilyen hosszú ideig rendel
minden nap, igaz persze, hogy gép lévén, igazából nem is fárad el.
Egyik-másik páciens érdekesnek tűnik, de egy sincs köztük, akit ismernék,
és egyikről sem gondolom, hogy no, ezzel érdemesebb volna összejönni, mint
Yvette-tel, Donnával, S. Ya-val vagy egy tucat másikkal. – Ebből elég lesz
ennyi – mondom, és elgondolkodom. Nem is olyan jó
hecc, mint amilyennek hittem. Azonkívül az időm is letelőben van.
– Azt hiszem, ezt a játszmát akármikor
folytathatjuk – mondom. – Most inkább rólam beszéljünk.
– Mi az, amit tudni szeretnél, Bob?
– Amit általában visszatartasz előlem. A
diagnózist. A prognózist. Az esetemre vonatkozó általános észrevételeidet.
Azt, hogy miféle hapsinak tartasz tulajdonképpen. –
A Robinette Stetley Broadhead nevű páciens – mondja késedelem nélkül –
mérsékelt depressziós szimptómákat mutat, amit aktív életstílusának
köszönhetően jól kompenzál. Kifejezett bűntudatérzete van, és a tudatos
szinten szelektív beszédzavart, afáziát mutat számos történéssel
kapcsolatban, melyek visszatérő álomszimbólumok formájában nyilvánulnak
meg. Szexuális késztetése viszonylag alacsony szintű. Nőkkel való
kapcsolatai általában nem kielégítőek, bár a pszichoszexuális orientációja
túlnyomóan heteroszexuális, nyolcvan százalékos bizonyossággal…
– Mi a nyavalyáról beszélsz te? – kezdem, kissé
későn reagálva az alacsony szexuális késztetésre és a nem kielégítő
kapcsolatokra. De nincs igazán kedvem vitatkozni vele, és különben is
megszakítja a közléseket ezen a ponton: – Fel kell
hívnom a figyelmedet, Bob, hogy az időd csaknem lejárt. Át kéne menned az
utópihenőbe. – Hülyeség! Mi a fenét kéne
kipihennem? – mondom, de aztán belátom, hogy igaza van. – Rendben, térj
vissza normális üzemmódra. Semmisnek tekintheted az utasítást. Elég, ha
ennyit mondok?
HIRDETÉSEK
FÁJDALOMMENTES FOGÁSZAT, személyre
szabott díjazás, minden igényt kielégítő felszerelés. Referenciával.
87–579. ZAKLATJÁK A NEMDOHÁNYZÓK? A
„Füstszívó” cigarettázó minifülke teljes élvezetet biztosít a
dohányzónak, és megkíméli a nemdohányzó társakat a szmogtól.
Demonstráció: 87–196.
|
– Igen, Robbie. – Már megint
kezded! – ordítom. – Döntsd el végre a kibaszott agyaddal, hogy minek
fogsz szólítani! – Úgy szólítlak, Robbie, ahogy a
pillanatnyi elmeállapotod éppen megkívánja, vagy az az elmeállapot,
amelyikbe át kívánlak éppen billenteni. – És most
azt akarod, hogy kisbaba legyek?… Na, mindegy, nem érdekes. Figyelj –
mondom, miközben felállok –, emlékszel mindenre, amiről a megjelenítési
üzemmód közben beszélgettünk? – Természetesen
emlékszem, Robbie. – Meglepetésemre, az időm lejárta után, még teljes tíz
vagy húsz másodpercet szentel rám önként az idejéből.
– Meg vagy elégedve, Robbie?
– Micsoda? – Elégedettséggel tölt el, hogy
meggyőződtél róla, hogy csak egy gép vagyok? Hogy akkor irányítasz, amikor
neked tetszik? Közbevágok. – Miért, talán úgy nézek
ki? – kérdezem meglepődve. – Na jó, azt hiszem, igazad van – ismerem el. –
Gép vagy, Sigfrid, és én irányítalak. Elmenőben
vagyok már, amikor utánam szól: – De hát ezt mindig is tudtuk, nem igaz?
Az, amitől igazán félsz, és ami fölött, úgy érzed, elkelne némi irányítás,
tebenned van. Ugye, Robbie, nem tévedek?
|
|