Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

30


Félelem! Annyi rettegés bujkált és ficánkolt a bőrömmel határolt térrészben, hogy jóformán fel sem tűnt már; érzékeim telítve voltak. Nem tudom, visítottam-e vagy habogtam, csak azt, hogy csináltam, amit Danny A. mondott. Egymásnak nyomattuk a két hajót, aztán összekapcsoltuk őket a landolókon keresztül, és megpróbáltuk áthordani az összes felszerelést, műszert, ruhát és minden egyebet, ami mozdítható volt, az egyik hajóból a másikba, és begyömöszölni őket ahová bírtuk, hogy helyet csináljunk tíz ember részére egy akkora kabinban, ahol öt is csak szűkösen fért el. Kézről kézre adogattuk a cuccot, fel és alá szaladgáltunk. Dane Metchnikovnak minden bizonnyal kék és zöld lett a veséje a sok rugdosástól; ő ugyanis az egész hurcolkodás alatt a landolóban tartózkodott, megpróbálván úgy átállítani az üzemanyag-betáplálást, hogy egyszerre robbanjon fel a hidrogén–oxigén keverék minden cseppje. Vajon túl fogjuk élni a robbanást? Egyikünk sem tudta. Mindkét Ötös páncélozott volt, attól tehát nem kellett tartanunk, hogy megsérül a hícsí fém burkolat. Csakhogy azon a burkolaton belül mi magunk leszünk, tíz ember összezsúfolva az elszabaduló részben – jobban mondva abban a részben, amelyiknek reményeink szerint el kellett volna szabadulnia – és azt már igazán senki nem tudta volna megmondani, hogy tényleg el tudunk-e szabadulni, és ha igen, az elszabadult rész tartalmaz-e majd egyebet pépes masszánál. És már csak perceink voltak hátra, és abból se sok. Azt hiszem, tíz perc alatt vagy hússzor is elmentem Klara mellett, és emlékszem rá, hogy egyszer, az első alkalommal, megcsókoltuk egymást. Vagy legalábbis megcéloztuk egymás száját, és úgy ahogy sikerült is eltalálnunk. Emlékszem a szagára, és arra, hogy egyszer felkaptam a fejem, mert olyan erős mósuszolaj illatot éreztem, de őt nem láttam sehol, és aztán megfeledkeztem az egészről. És az egész idő alatt hol az egyik képernyőn, hol a másikon látszott a hatalmas, holtsápadt, haloványkék gömb, mely vibrálva függött odakint az űrben; felületére félelmetes ábrák rajzolódtak; az egymást kergető fáziseffektusok árnyai; a gravitációs hullámok göcsörtös szorítása a belsőnkbe markolt. Danny A. az első hajó kabinjában mérte az időt, és csomagokat meg kötegeket rugdosott lefelé a landoló lejáratába, hogy a többiek továbbíthassák azokat a landolókon át, fel, a második hajó kabinjába, ahol viszont én igyekeztem félrelökdösni őket az útból, ahová csak lehetett, hogy helyet csináljak az újabb holmiknak.
    – Öt perc! – ordította Danny A., aztán – Négy perc! – majd – Három perc, húzzátok már ki azt az átkozott vezetéket! – és végül – Kész, vége! Figyelem! Mindent abbahagyni! Ide hozzám mindenki! – És mi mentünk. Mindannyian. Engem kivéve. Hallottam, hogy a többiek a nevemet kiabálják; de lemaradtam, a landolónk el volt torlaszolva, nem tudtam átvergődni a nyíláson! Félrelöktem valaki csomagját, hallottam, hogy Klara nekem kiabál a TBS rádión keresztül: – Bob! Istenem, Bob, gyere már! – És tudtam, hogy már késő; és becsaptam a lejáró tetejét, és ráfordítottam a kallantyút, épp akkor, amikor meghallottam Danny A. kiáltását:
    – Ne még! Ne! Várj!…
    Várj…
    És aztán jött a hosszú, hosszú várakozás.

Kedves Átjáró Hangja!

    Az elmúlt hét szerdáján éppen át akartam menni a parkolón a Safeway szupermarket mellett (ahol épp akkor váltottam be az élelmiszer-utalványaimat), hogy felszálljak az ingajáratra, amelyik a lakásomhoz visz, amikor földöntúli zöld fényt pillantottam meg. Különös űrhajó landolt a közelben. Négy gyönyörű, ám igen apró, fiatal nő szállt ki belőle fóliaszerű fehér köpenyben, és bénító sugarakkal mozgásképtelenné tettek. Tizenkilenc órán át tartottak fogva az űrhajójukon. Ez alatt bizonyos szexuális természetű méltatlanságokat kellett elszenvednem tőlük, amiről tisztességem tiltja, hogy többet áruljak el. A négy személy vezetője, akit Moira Glow-Fawnnak hívtak, kijelentette, hogy hozzánk hasonlóan nekik sem sikerült teljesen levetkőzni az állati természetet. Bocsánatkérésüket elfogadva belementem abba, hogy négy üzenetet közvetítsek tőlük a Földnek. Az elsőt és a negyediket nem közölhetem senkivel egy bizonyos időpontig. A kettes számú üzenet magánjellegű, és a házfelügyelőnknek szól. A hármas számú Önöknek szól odaát az Átjárón, és három részből áll: 1. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni a dohányzásnak; 2. Meg kell szüntetni a koedukációt legalább a főiskola vagy az egyetem második évfolyamáig; 3. Mindenféle űrkutatást abba kell hagyniuk. Vigyázat: figyelnek bennünket.

Harry Hellison
Pittsburgh



Összetörünk néha, és néha megégünk,
És néha írmag sem marad utánunk,
És néha a jogdíjon hízva henyélünk,
De rettegni az, amit nagyon utálunk,
               ezért hát kérünk:
Elveszett hícsíke, add ki a bérünk.



 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet