Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

18


Visszazökkentünk normáltérbe és éreztem, hogy működésbe lépnek a landoló sugárhajtóművei. A hajó forgott, s az Átjáró – göröngyös, körte formájú, kékesen csillogó széndarab – ferdén lefelé átkúszott a képernyőn. Csak ültünk bent mind a négyen várakozva, míg úgy egy óra múlva élesen csikorgó darálás nem jelezte, hogy kikötöttünk végre.
    Klara felsóhajtott. Ham elkezdte lassan kioldozni magát a hevederéből. Dred elmélyülten bámulta a képernyőt, jóllehet semmi érdekes nem látszott rajta, legföljebb a Sirius vagy az Orion. Ahogy hármójukat elnéztem, felötlött bennem, hogy épp olyan kellemetlen látványt fogunk nyújtani a beszálló ellenőröknek, mint amilyennek én láttam annak idején, boldogult kopasz koromban, az ijesztőbb visszatérők némelyikét. Óvatosan megtapintottam az orromat. Nagyon fájt, és ami még rosszabb: bűzlött. Belülről jött a szag, közvetlenül a szagló idegek mellől, úgyhogy lehetetlenség volt tőle megszabadulni.
    Hallottuk, amint a beszálló ellenőrök kinyitják a kajütablakokat, majd a meglepetés szavait két-három nyelven, jelezvén, hogy meglátták Sam Kahane-t a landolóban, ahová az út során zártuk be őt. Klara megmozdult. – Akár ki is szállhatnánk – motyogta magában, és elindult a kajütnyílás felé, amely most ismét a fejünk fölé került.
    A cirkálósok egyike bedugta a fejét a kajütnyíláson és így szólt: – Á, ezek szerint még életben vannak. Már kezdtünk kételkedni benne. – Aztán jobban szemügyre vett bennünket, és elhallgatott. Fárasztó utazás volt, különösen az utolsó két hét. Egyesével kimásztunk, s elhaladtunk Sam Kahane mellett, aki még mindig abban az improvizált kényszerzubbonyban lógott, melyet Dred alakított át számára az űrruhája felső részéből, s aki saját ürülékétől és ételhulladékaitól körülvéve bámult le ránk nyugodt, őrült szemekkel. Két ellenőr épp azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa és előkészítse a landolóból való kiemelésre. Sam nem szólt egy szót sem, ami valóságos áldás volt.
    – Helló Bob! Helló Klara! – üdvözölt minket a különítmény brazil tagja, aki Francy Hereirának bizonyult. – Látom, nehéz utatok volt.
    – Ja – mondtam –, de legalább visszajöttünk. Hanem Kahane rossz bőrben van. És ezen kívül semmit sem hoztunk.
    Együttérzőn bólintott, és mondott valamit, gondolom spanyolul, a különítmény vénuszi tagjának, egy alacsony, sötét szemű, dagadt asszonynak. A nő a vállamra paskolt és egy apró cellába vezetett, ahol jelezte, hogy vessem le a ruhámat. Mindig azt gondoltam, hogy a férfiakat férfiakkal, a nőket nőkkel vizsgáltatják át, de ha belegondolok, ez nem sokat számított akkor. Végigment az összes varraton mind vizuálisan, mind pedig egy sugárdetektorral, aztán megvizsgálta a hónaljamat és bedugott valamit a végbélnyílásomba. Szélesre nyitotta a száját jelezvén, hogy én is nyissam ki a magamét, benézett a számba, majd kezét arca elé kapva visszahőkölt. – Áz mágá órá nádzson pütös – mondta. – Mi tertint mágávol?
    – Kaptam rá egy ütést – feleltem. – Az a másik fickó, Sam Kahane, becsavarodott. Át akarta állítani a célválasztót.
    Kétkedve csóválta a fejét, és felnézett az orrlikamon a felnyomott gézcsomóig. – Áz mi áz? – érintette meg gyöngéden ujjával az orrcimpámat.
    – Az ott bent? Muszáj volt betömnünk. Nagyon vérzett.
    Felsóhajtott: – Ki kellene szedni ászt. – Gondolkodott egy darabig, aztán vállat vont. – Nem kell. Vedzse fel rúhá. Kész ván.
    Felöltöztem hát ismét és elindultam kifelé a landolókamrába. Kiderült, hogy még nem végeztünk; hátra volt a kikérdezés. Mindenkit kivallattak, csak Samet nem; őt már el is vitték közben a Terminális Kórházba.
    Az ember azt hinné, hogy nem sok mesélnivalónk lehetett az útról. Elvégre mindent folyamatosan és részletekbe menően dokumentáltunk út közben, hisz erre volt jó a sok mérés és megfigyelés. Csakhogy a Trösztnél nem így vélekedtek a kérdésről. Kiszivattyúztak belőlünk minden tényt és minden emléket; és azután minden szubjektív benyomást és halvány sejtést is. A kihallgatás két kemény órán át tartott egyfolytában. Akárcsak a többiek, én is gondosan ügyeltem rá, hogy mindent megkapjanak, amit csak akarnak. Ez megint egy olyan dolog, ami arra jó, hogy a Tröszt a markában tartsa az embert. Kizárólag az Értékelő Bizottságon múlik ugyanis, hogy kapsz-e jutalmat valamiért. Kezdve attól, hogy észrevettél valamit a spirál felizzásában, amit még soha senki nem vett észre előtted. Egészen addig, hogy kisütötted, hogyan lehetne megszabadulni a használt egészségügyi tamponoktól anélkül, hogy le kéne húzni őket a vécében. Az az ábra, hogy mindent megtesznek azért, hogy egy kis alamizsnát lökhessenek oda az olyanoknak, akik nehéz napokat éltek át, de semmi érdemlegeset nem találtak odakint. Ha valakire, akkor ránk illett ez a leírás. Meg akartunk hát adni nekik minden lehetőséget, hogy adhassanak egy kis borravalót.
    Az egyik kérdező Dane Metchnikov volt, ami nem csak meglepetés volt számomra, de elég kellemesen is érintett. (Visszatérve az Átjáró kevésbé dögletes levegőjébe, kezdtem magam ismét emberi lénynek érezni egy kicsit.) Ő is üres kézzel jött vissza legutóbb. A nap, amelyik mellett felbukkant, a jelek szerint nóvába mehetett át az elmúlt ötvenegynéhány ezer év során. Lehet, hogy volt neki bolygója is valamikor, de az ma már legfeljebb csak a hícsí úti cél választó memóriájában létezett. Ami maradt, az nem volt elég egy tudományos prémium elnyeréséhez, így hát fogta magát és visszafordult. – Csodálkozom, hogy dolgozni látlak – mondtam neki az egyik szünetben.
    Nem sértődött meg. Metchnikov, mogorva szerzet létére, szokatlanul jókedvűnek látszott. – Nem a pénz miatt csinálom. Az ember kifigyel egyet-mást ebben a munkában.
    – Például mit?
    – Például azt, Broadhead, hogyan lehet megküzdeni az esélyekkel. Nemsoká kimegyek megint, de ezúttal nagyobb lesz a sanszom. Van egy tippem ugyanis.

TÖRPÉKRŐL ÉS ÓRIÁSOKRÓL

    Dr. Asmenion: Mindannyiuknak tudniuk kell, hogyan is néz ki egy Hertzsprung–Russel diagram. Ha egyszer véletlenül egy gömbhalmazban találják magukat, vagy más olyan helyen, ahol nagy sűrűségben vannak a csillagok, érdemes lesz megszerkeszteniük a H–R diagramját annak a csoportnak. Arra is figyeljenek majd oda, nincsenek-e szokatlan spektrumosztályba tartozó csillagok. F, G vagy K típusúakért egy fityinget sem kapnak; annyi felvétel van róluk, amennyit csak akarnak. De ha véletlenül egy fehér törpe vagy egy nagyon öreg vörös óriás körüli pályára keverednének, készítsenek annyi felvételt, amennyi csak ráfér a szalagokra. Az O és a B típusúakat szintén érdemes lesz megvizsgálniuk. Még akkor is, ha nem az a keringés centruma. De ha egy páncélos Ötössel jól meg tudnának közelíteni egy fényes O-t, az adatokért legalább néhány százezerre számíthatnak.
    Kérdés: Miért?
    Dr. Asmenion: Mit miért?
    Kérdés: Miért csak akkor kapjuk meg a jutalmat, ha páncélos Ötösben vagyunk?
    Dr. Asmenion: Ja, hát csak azért, mert máskülönben nem élik túl a dolgot.

    Dred, aki mellettem ült a maga kérdezőjével, felkapta a fejét és közelebb hajolt: – Mondd el nekünk is!
    Metchnikov gyanakodva nézett rá. – A spektrumvonalak pontosabb értelmezéséről van szó – mondta kitérőleg. – Na, és mi volt a fejadagokkal? Azt mondtad, hogy bizonyos ételeknek furcsa ízük volt a vége felé.
    Mielőtt azonban elváltunk volna, megígértettem vele, hogy elmondja, mire gondolt. – Felhívom majd egyikőtöket – mondta Klarának. – Lehet, hogy már holnap.
    Ennyiben maradtunk.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet