Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

2


Amióta eszemet tudom, mindig is feltáró szerettem volna lenni. Nem lehettem több hatévesnél, amikor apám és anyám elvitt egyszer Cheyenne-be, egy vásárra. Hot dog és pattogatott szója, színes hidrogénes léggömbök, cirkuszi kutyák és lovak, szerencsekerék, játék és hinta. Volt a vásárban egy felfújható sátor is – egy dollár volt a beugró –, ahol csupa olyan import cuccot mutattak, amit a vénuszi hícsí alagutakban lehetett találni. Imalegyezők és tűzgyöngyök, meg valódi hícsí fémből készült tükrök: darabjuk huszonöt dollár. Apa azt mondta, hogy hamisítványok, de számomra valódiak voltak. Ámbár mindegy is, mert úgyse lett volna rá pénzünk. Meg aztán, őszintén, mire kellett volna nekem az a tükör? Arra, hogy a lófogaimban meg a pattanásaimban gyönyörködjek?
    Az Átjárót épp akkoriban találták meg. Éjjel, a légibuszon, útban hazafelé, hallottam, hogy az apám erről beszél. Gondolom, azt hitték, hogy alszom, pedig a hangjából kiérződő sóvárgás végig ébren tartott. Ha anyám és én nem lógunk a nyakán, biztos megtalálta volna a módját, hogy eljusson oda. Így azonban nem volt rá esélye. Egy év múlva meg már halott volt. Semmi egyebet nem örököltem utána, csak a munkáját, s mihelyt elég nagy lettem hozzá, be is álltam a helyére.
    Nem tudom, dolgoztak-e valaha tápanyagbányában, de hallani biztosan hallottak róla. Nem élvezet az a meló, annyit mondhatok. Tizenkét évesen kezdtem, fél műszakban, fél fizetésért. Mire tizenhat éves lettem, ugyanaz volt a beosztásom, mint apámé: aknafúró – kemény munka, jó fizetés.
    Igen ám, de mit tudtál kezdeni a pénzeddel? A Teljes Orvosihoz túl kevés volt. Arra sem volt elég, hogy megszabadítsa az embert a bányától. Csak egy helyiérdekű sikersztorira futotta belőle. Hat órát melóztál, volt tíz óra szabad időd, aludtál nyolc órát, és kezdhetted elölről az egészet. A ruhád folyton bűzlött az olajpalától. Dohányozni nem volt szabad, kivéve a hermetikus helyiségeket. Az olajköd mindenhová behatolt. A csajok éppolyan szagosak, ragacsosak és dög fáradtak voltak, mint te.
    Mi, srácok, mind egyformán éltünk: melóztunk, egymás női után kajtattunk és lottóztunk. Na meg jó sokat ittunk abból az olcsó, erős piából, amit a bányától tizenöt kilométernyire gyártottak. Egyszer whiskynek címkézték, máskor vodkának vagy konyaknak, de az összes pia ugyanazokról az iszamos kolonnákról jött le. Szóval semmiben sem váltam ki a többiek közül… hacsak abban nem, hogy én nemcsak játszottam, de egyszer nyertem is a lottón. Az a nyertes szelvény lett aztán a jegyem a szabaduláshoz.
    Addig én is csak úgy vegetáltam, mint a többiek. Mint anyám, aki szintén bányász volt. Apám halála után, aki bennégett a bányában, ő nevelt fel a vállalati napközi segítségével. Jól kijöttünk egymással, egész a pszichotikus epizódomig. Akkoriban huszonhat esztendős voltam. Valami zűröm volt a csajommal, és attól kezdve egy ideig egyszerűen képtelen voltam reggel kikelni az ágyból. Így hát bedugtak a diliházba. Majdnem egy évig voltam kivonva a forgalomból, és mire kiengedtek, anyám már halott volt.
    Nézzünk szembe a tényekkel: én vagyok az oka a halálának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kiterveltem vagy ilyesmi, de egy biztos: nyugodtan élhetett volna még, ha ott nem vagyok én, púpnak a hátán, az idegbajommal. Kettőnk kezelésére nem volt elég a pénzünk. Nekem pszichoterápiára volt szükségem, neki meg új tüdőre. Nem kapta meg a tüdejét, hát meghalt.
    Nem szívesen maradtam a régi lakásunkban anyám halála után, de vagy ez, vagy a munkásszállás, márpedig sehogy sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egy csomó férfival legyek összezárva. Sylvia, akivel az a zűröm volt, már rég nem volt sehol. Persze, ettől még megnősülhettem volna, de nem tettem. Nem mintha a házasság ellenemre lett volna. Tudom, pszichiátriai múltam ellenem szól, és az is, hogy túl sokáig éltem együtt anyámmal. Pedig ennek semmi köze sincs az egészhez. Nagyon szerettem a lányokat. El is vettem volna valamelyiket szívesen, hogy gyerekünk legyen. Csak nem ott, a bányában!
    Nem akartam úgy otthagyni a fiamat, ahogy az apám hagyott ott engem.
    Az aknafúrás bitang kemény meló. Mostanában gőzpákát használnak, hícsí fűtőspirállal, amitől a pala engedelmesen kettéválik, akár a vaj. Akkoriban viszont fúrtak és robbantottak. A műszak azzal kezdődött, hogy az embert gyorsliften leeresztették az aknába. A nyálkás, bűzös aknafal hatvan kilométeres sebességgel suhant fölfelé, alig arasznyival a vállaidtól. (Láttam olyan bányászt, aki piásan szállt le, megtántorodott, kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon, s csak egy csonkot húzott vissza.) Ezután kikecmeregtél a liftkosárból és végig csúszkáltál-botorkáltál a kilométeres vagy még hosszabb deszkapallón, míg a vágat végéhez nem értél. Megfúrtad a lyukat, és beraktad a töltetet. Aztán a robbanás idejére félrehúzódtál egy oldalaknába, s közben azon imádkoztál, hogy jó legyen a kalkuláció, s nehogy a fejedre szakadjon az egész bűzölgő, olajos massza. (Akit élve temet be a laza kőzet, akár egy hétig is életben maradhat alatta. Voltak ilyen esetek. De aki a harmadik nap után sem szabadul ki alóla, az az életben nem lesz jó semmire.) Ha sikeresen megvolt a robbantás, már csak a helyszínre vánszorgó rakodó-szállító gépeket kellett kicselezned, miközben a következő robbantóhely felé igyekeztél a sínek közt.
    A maszk, amit viseltél, azt mondják, kiszűri a szénhidrogének és a sziklapor zömét. Lehet. Csak a bűzt nem. Igaz, abban sem vagyok olyan biztos, hogy az összes szénhidrogént kiszűri. Nem anyám volt az egyetlen bányász az ismerőseim között, akinek új tüdő kellett – sőt nem ő volt az egyetlen olyan sem, akinek erre nem futotta.
    Aztán véget ért a műszak. Mihez kezdhettél munka után? Elmehettél, mondjuk, egy bárba. Vagy egy csajjal a szállására. Zsugázhattál egy játékteremben. Tévézhettél.
    A szabadban kevés időt töltöttünk. Nem volt semmi értelme. Volt ugyan egy pár agyongondozott, újra meg újra ültetett kicsi park a környéken – a Szikla parkban még bokrok is voltak meg pázsit –, de akkor is. Lefogadom, hogy olyan pázsitot még senki se látott, amit ne kéne hetente lemosni és lesikálni, méghozzá detergenssel, mert különben kipusztul az egész. Így aztán a parkokat átengedtük a kölyköknek.
    A parkoktól eltekintve pedig mi egyéb van Wyomingben? Csak a puszta földfelszín, ameddig a szem ellát, s az is olyan, mintha a Hold felszíne volna. Sehol egy szál zöld, sehol egy élőlény. Nincsenek madarak, nincsenek mókusok, nincsenek kutyák vagy macskák. Csak egy pár zavaros, iszapos patak van, amely, ki tudja, miért, élénk okkervörös színben virít az olajréteg alatt. És azt mondják, mi még szerencsések vagyunk, hogy Wyomingnek ezen a részén aknafeltárás folyt. Coloradóban, ahol felszíni fejtést végeztek, még rosszabb a helyzet.
    Ezt mindig nehezen tudtam elhinni, sőt még most is így vagyok vele, de még sose mentem el Coloradóba, hogy utánajárjak a dolognak.
    És aztán, vedd hozzá mindehhez a meló szagát, látványát és zaját, ami mindenütt jelen van. Azt, hogy a naplementék narancsbarnák a párán keresztül. Azt, hogy folyton bűz van. És hogy éjjel-nappal zúgnak az extraktorkazánok, melyek a márgát őrlik és hevítik, hogy kiszedjék belőle az olajat. És a hosszú szállítószalagok morajlását, melyek a kilúgozott palát távoli kupacokhoz cipelik.
    Tudni kell azt, hogy az olaj extrahálásához előbb föl kell melegíteni a kőzetet, ami úgy megduzzad ilyenkor, mint a pattogatott kukorica, s így sokkal több helyet foglal el, mint eredetileg. Emiatt egyszerűen lehetetlen ugyanazokba az aknákba visszagyömöszölni, amelyekből kibányászták. Ha kiásol egy hegynyi palát és extrahálod belőle az olajat, a kipattogzott palahulladék elég lesz két hegyhez is. És pontosan ez az, amit a palahulladékkal teszel: hegyeket építesz belőle.
    Az extraktorok hulladékhőjét arra használják fel, hogy a fermentálótartályokat melegítsék vele. Az olajat bevezetik ezekbe a tartályokba, s miközben lassan átszivárog rajtuk, nyálka képződik belőle. Ezt a nyálkát választják le a fölözőgépek. Ezután szárítás és préselés következik. Másnap már ott is van egy része az asztalodon, hisz ebből van a reggelid.
    Furcsa. A régi szép időkben az olaj magától bugyogott elő a földből, és az ember fantáziájából csak arra tellett, hogy az autójába nyomassa és elégesse.
    A tévéműsorok tele voltak erkölcsnemesítő hirdetésekkel, amelyek azt sulykolták belénk, milyen fontos is a munkánk, s hogy az egész világ táplálása a mi vállunkon nyugszik. Ezt persze mi is jól tudtuk: fölösleges volt emlékeztetniük rá. Ha nem végeztük volna a dolgunkat, Texasban éheztek volna, s az oregoni bébik kwashiorkórt kaptak volna. Ezzel mi mind tisztában voltunk. Napi ötbillió kalóriával járultunk hozzá a világ táplálásához, s a bolygónépesség egyötöde számára mi szolgáltattuk a proteinfejadag felét. Az egész azokból az élesztőgombákból és baktériumokból származott, amit a wyomingi palaolajon termesztettünk, bár némiképp Utah és Colorado is hozzájárult a termeléshez. A világ nem mondhatott le erről a táplálékról. Hogy mibe került ez eddig? Ráment Wyoming nagyobbik része, a fél Appalache-hegység, az athabascai bitumenhomok-térség… És mi lesz a rengeteg emberrel, ha az utolsó csepp olajat is élesztővé konvertáltuk?
    Már nem az én gondom ugyan, de még mindig foglalkoztat ez a kérdés. A felelősség akkor került le a vállamról, amikor kihúzták a számaimat. Épp karácsony másnapja volt, abban az esztendőben töltöttem a huszonhatot.
    A díj kétszázötvenezer dollár volt. Elég ahhoz, hogy az ember fejedelmi módon éljen egy évig. Elég arra, hogy megházasodjon és eltartson egy családot, feltéve, hogy mindketten dolgoznak, és nem élnek túl nagy lábon.
    Vagy elég arra, hogy az ember egyirányú jegyet váltson belőle az Átjáróra.
    Fogtam a lottószelvényt, elmentem vele az utazási irodába és beváltottam egy jegyre. Örültek nekem, mert nem sok üzletet kötöttek mifelénk, különösen nem ilyen fajsúlyút. Nagyjából olyan tízezer dollárt kaphattam vissza, lehet, hogy kicsivel többet, az is lehet, hogy kevesebbet – nem számoltam meg. Meghívtam belőle az egész műszakot. Annyi piát vettem a pénzből, amennyire csak futotta. Az ötvenfős műszak, plusz az összes haver, plusz az a néhány potyázó alak, aki még bevágódott a bulira, huszonnégy órán át mulatott a pénzből.
    A buliból – emlékszem, igazi wyomingi hóvihar volt – egyenest az utazási irodába tántorogtam. Öt hónappal később, útban afelé, hogy végre feltáró legyek, már az űrbe bámultam kifelé a kajütablakon át, s azt a brazil cirkálót figyeltem, mely kihívón közeledett landoláshoz készülő hajónkhoz alig pár kilométerre az aszteroidtól.

HÍCSÍ PAVILON

Műtárgyak a Vénusz Elveszett Alagútjaiból!
Ritka vallásos relikviák!
Titokzatos lények felbecsülhetetlen ékszerei!
Megdöbbentő tudományos felfedezések!
MINDEN TÁRGY GARANTÁLTAN EREDETI!

Kutatóknak és diákoknak speciális kedvezmény!

FANTASZTIKUS TÁRGYAK AZ EMBER ELŐTTI KORSZAKBÓL!

Kedvezményes belépti díjakkal most először!
Felnőttek: 2,50 $        Gyermekek: 1,00 $
Tulajdonos: Prof. Dr. Delbert Guyne

 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet