|
2
Amióta eszemet tudom, mindig is
feltáró szerettem volna lenni. Nem lehettem több hatévesnél, amikor apám
és anyám elvitt egyszer Cheyenne-be, egy vásárra. Hot dog és pattogatott
szója, színes hidrogénes léggömbök, cirkuszi kutyák és lovak,
szerencsekerék, játék és hinta. Volt a vásárban egy felfújható sátor is –
egy dollár volt a beugró –, ahol csupa olyan import cuccot mutattak, amit
a vénuszi hícsí alagutakban lehetett találni. Imalegyezők és tűzgyöngyök,
meg valódi hícsí fémből készült tükrök: darabjuk huszonöt dollár. Apa azt
mondta, hogy hamisítványok, de számomra valódiak voltak. Ámbár mindegy is,
mert úgyse lett volna rá pénzünk. Meg aztán, őszintén, mire kellett volna
nekem az a tükör? Arra, hogy a lófogaimban meg a pattanásaimban
gyönyörködjek? Az Átjárót épp akkoriban találták
meg. Éjjel, a légibuszon, útban hazafelé, hallottam, hogy az apám erről
beszél. Gondolom, azt hitték, hogy alszom, pedig a hangjából kiérződő
sóvárgás végig ébren tartott. Ha anyám és én nem lógunk a nyakán, biztos
megtalálta volna a módját, hogy eljusson oda. Így azonban nem volt rá
esélye. Egy év múlva meg már halott volt. Semmi egyebet nem örököltem
utána, csak a munkáját, s mihelyt elég nagy lettem hozzá, be is álltam a
helyére. Nem tudom, dolgoztak-e valaha
tápanyagbányában, de hallani biztosan hallottak róla. Nem élvezet az a
meló, annyit mondhatok. Tizenkét évesen kezdtem, fél műszakban, fél
fizetésért. Mire tizenhat éves lettem, ugyanaz volt a beosztásom, mint
apámé: aknafúró – kemény munka, jó fizetés. Igen
ám, de mit tudtál kezdeni a pénzeddel? A Teljes Orvosihoz túl kevés volt.
Arra sem volt elég, hogy megszabadítsa az embert a bányától. Csak egy
helyiérdekű sikersztorira futotta belőle. Hat órát melóztál, volt tíz óra
szabad időd, aludtál nyolc órát, és kezdhetted elölről az egészet. A ruhád
folyton bűzlött az olajpalától. Dohányozni nem volt szabad, kivéve a
hermetikus helyiségeket. Az olajköd mindenhová behatolt. A csajok éppolyan
szagosak, ragacsosak és dög fáradtak voltak, mint te.
Mi, srácok, mind egyformán éltünk: melóztunk,
egymás női után kajtattunk és lottóztunk. Na meg jó sokat ittunk abból az
olcsó, erős piából, amit a bányától tizenöt kilométernyire gyártottak.
Egyszer whiskynek címkézték, máskor vodkának vagy konyaknak, de az összes
pia ugyanazokról az iszamos kolonnákról jött le. Szóval semmiben sem
váltam ki a többiek közül… hacsak abban nem, hogy én nemcsak játszottam,
de egyszer nyertem is a lottón. Az a nyertes szelvény lett aztán a jegyem
a szabaduláshoz. Addig én is csak úgy vegetáltam,
mint a többiek. Mint anyám, aki szintén bányász volt. Apám halála után,
aki bennégett a bányában, ő nevelt fel a vállalati napközi segítségével.
Jól kijöttünk egymással, egész a pszichotikus epizódomig. Akkoriban
huszonhat esztendős voltam. Valami zűröm volt a csajommal, és attól kezdve
egy ideig egyszerűen képtelen voltam reggel kikelni az ágyból. Így hát
bedugtak a diliházba. Majdnem egy évig voltam kivonva a forgalomból, és
mire kiengedtek, anyám már halott volt. Nézzünk
szembe a tényekkel: én vagyok az oka a halálának. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy kiterveltem vagy ilyesmi, de egy biztos: nyugodtan élhetett
volna még, ha ott nem vagyok én, púpnak a hátán, az idegbajommal. Kettőnk
kezelésére nem volt elég a pénzünk. Nekem pszichoterápiára volt szükségem,
neki meg új tüdőre. Nem kapta meg a tüdejét, hát meghalt.
Nem szívesen maradtam a régi lakásunkban anyám
halála után, de vagy ez, vagy a munkásszállás, márpedig sehogy sem tudtam
megbarátkozni a gondolattal, hogy egy csomó férfival legyek összezárva.
Sylvia, akivel az a zűröm volt, már rég nem volt sehol. Persze, ettől még
megnősülhettem volna, de nem tettem. Nem mintha a házasság ellenemre lett
volna. Tudom, pszichiátriai múltam ellenem szól, és az is, hogy túl sokáig
éltem együtt anyámmal. Pedig ennek semmi köze sincs az egészhez. Nagyon
szerettem a lányokat. El is vettem volna valamelyiket szívesen, hogy
gyerekünk legyen. Csak nem ott, a bányában! Nem
akartam úgy otthagyni a fiamat, ahogy az apám hagyott ott engem.
Az aknafúrás bitang kemény meló. Mostanában
gőzpákát használnak, hícsí fűtőspirállal, amitől a pala engedelmesen
kettéválik, akár a vaj. Akkoriban viszont fúrtak és robbantottak. A műszak
azzal kezdődött, hogy az embert gyorsliften leeresztették az aknába. A
nyálkás, bűzös aknafal hatvan kilométeres sebességgel suhant fölfelé, alig
arasznyival a vállaidtól. (Láttam olyan bányászt, aki piásan szállt le,
megtántorodott, kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon, s csak egy
csonkot húzott vissza.) Ezután kikecmeregtél a liftkosárból és végig
csúszkáltál-botorkáltál a kilométeres vagy még hosszabb deszkapallón, míg
a vágat végéhez nem értél. Megfúrtad a lyukat, és beraktad a töltetet.
Aztán a robbanás idejére félrehúzódtál egy oldalaknába, s közben azon
imádkoztál, hogy jó legyen a kalkuláció, s nehogy a fejedre szakadjon az
egész bűzölgő, olajos massza. (Akit élve temet be a laza kőzet, akár egy
hétig is életben maradhat alatta. Voltak ilyen esetek. De aki a harmadik
nap után sem szabadul ki alóla, az az életben nem lesz jó semmire.) Ha
sikeresen megvolt a robbantás, már csak a helyszínre vánszorgó
rakodó-szállító gépeket kellett kicselezned, miközben a következő
robbantóhely felé igyekeztél a sínek közt. A maszk,
amit viseltél, azt mondják, kiszűri a szénhidrogének és a sziklapor zömét.
Lehet. Csak a bűzt nem. Igaz, abban sem vagyok olyan biztos, hogy az
összes szénhidrogént kiszűri. Nem anyám volt az egyetlen bányász az
ismerőseim között, akinek új tüdő kellett – sőt nem ő volt az egyetlen
olyan sem, akinek erre nem futotta. Aztán véget ért
a műszak. Mihez kezdhettél munka után? Elmehettél, mondjuk, egy bárba.
Vagy egy csajjal a szállására. Zsugázhattál egy játékteremben.
Tévézhettél. A szabadban kevés időt töltöttünk. Nem
volt semmi értelme. Volt ugyan egy pár agyongondozott, újra meg újra
ültetett kicsi park a környéken – a Szikla parkban még bokrok is voltak
meg pázsit –, de akkor is. Lefogadom, hogy olyan pázsitot még senki se
látott, amit ne kéne hetente lemosni és lesikálni, méghozzá detergenssel,
mert különben kipusztul az egész. Így aztán a parkokat átengedtük a
kölyköknek. A parkoktól eltekintve pedig mi egyéb
van Wyomingben? Csak a puszta földfelszín, ameddig a szem ellát, s az is
olyan, mintha a Hold felszíne volna. Sehol egy szál zöld, sehol egy
élőlény. Nincsenek madarak, nincsenek mókusok, nincsenek kutyák vagy
macskák. Csak egy pár zavaros, iszapos patak van, amely, ki tudja, miért,
élénk okkervörös színben virít az olajréteg alatt. És azt mondják, mi még
szerencsések vagyunk, hogy Wyomingnek ezen a részén aknafeltárás folyt.
Coloradóban, ahol felszíni fejtést végeztek, még rosszabb a helyzet.
Ezt mindig nehezen tudtam elhinni, sőt még most is
így vagyok vele, de még sose mentem el Coloradóba, hogy utánajárjak a
dolognak. És aztán, vedd hozzá mindehhez a meló
szagát, látványát és zaját, ami mindenütt jelen van. Azt, hogy a
naplementék narancsbarnák a párán keresztül. Azt, hogy folyton bűz van. És
hogy éjjel-nappal zúgnak az extraktorkazánok, melyek a márgát őrlik és
hevítik, hogy kiszedjék belőle az olajat. És a hosszú szállítószalagok
morajlását, melyek a kilúgozott palát távoli kupacokhoz cipelik.
Tudni kell azt, hogy az olaj extrahálásához előbb
föl kell melegíteni a kőzetet, ami úgy megduzzad ilyenkor, mint a
pattogatott kukorica, s így sokkal több helyet foglal el, mint eredetileg.
Emiatt egyszerűen lehetetlen ugyanazokba az aknákba visszagyömöszölni,
amelyekből kibányászták. Ha kiásol egy hegynyi palát és extrahálod belőle
az olajat, a kipattogzott palahulladék elég lesz két hegyhez is. És
pontosan ez az, amit a palahulladékkal teszel: hegyeket építesz belőle.
Az extraktorok hulladékhőjét arra használják fel,
hogy a fermentálótartályokat melegítsék vele. Az olajat bevezetik ezekbe a
tartályokba, s miközben lassan átszivárog rajtuk, nyálka képződik belőle.
Ezt a nyálkát választják le a fölözőgépek. Ezután szárítás és préselés
következik. Másnap már ott is van egy része az asztalodon, hisz ebből van
a reggelid. Furcsa. A régi szép időkben az olaj
magától bugyogott elő a földből, és az ember fantáziájából csak arra
tellett, hogy az autójába nyomassa és elégesse. A
tévéműsorok tele voltak erkölcsnemesítő hirdetésekkel, amelyek azt
sulykolták belénk, milyen fontos is a munkánk, s hogy az egész világ
táplálása a mi vállunkon nyugszik. Ezt persze mi is jól tudtuk: fölösleges
volt emlékeztetniük rá. Ha nem végeztük volna a dolgunkat, Texasban
éheztek volna, s az oregoni bébik kwashiorkórt kaptak volna. Ezzel mi mind
tisztában voltunk. Napi ötbillió kalóriával járultunk hozzá a világ
táplálásához, s a bolygónépesség egyötöde számára mi szolgáltattuk a
proteinfejadag felét. Az egész azokból az élesztőgombákból és
baktériumokból származott, amit a wyomingi palaolajon termesztettünk, bár
némiképp Utah és Colorado is hozzájárult a termeléshez. A világ nem
mondhatott le erről a táplálékról. Hogy mibe került ez eddig? Ráment
Wyoming nagyobbik része, a fél Appalache-hegység, az athabascai
bitumenhomok-térség… És mi lesz a rengeteg emberrel, ha az utolsó csepp
olajat is élesztővé konvertáltuk? Már nem az én
gondom ugyan, de még mindig foglalkoztat ez a kérdés. A felelősség akkor
került le a vállamról, amikor kihúzták a számaimat. Épp karácsony másnapja
volt, abban az esztendőben töltöttem a huszonhatot.
A díj kétszázötvenezer dollár volt. Elég ahhoz, hogy az ember fejedelmi
módon éljen egy évig. Elég arra, hogy megházasodjon és eltartson egy
családot, feltéve, hogy mindketten dolgoznak, és nem élnek túl nagy lábon.
Vagy elég arra, hogy az ember egyirányú jegyet
váltson belőle az Átjáróra. Fogtam a
lottószelvényt, elmentem vele az utazási irodába és beváltottam egy
jegyre. Örültek nekem, mert nem sok üzletet kötöttek mifelénk, különösen
nem ilyen fajsúlyút. Nagyjából olyan tízezer dollárt kaphattam vissza,
lehet, hogy kicsivel többet, az is lehet, hogy kevesebbet – nem számoltam
meg. Meghívtam belőle az egész műszakot. Annyi piát vettem a pénzből,
amennyire csak futotta. Az ötvenfős műszak, plusz az összes haver, plusz
az a néhány potyázó alak, aki még bevágódott a bulira, huszonnégy órán át
mulatott a pénzből. A buliból – emlékszem, igazi
wyomingi hóvihar volt – egyenest az utazási irodába tántorogtam. Öt
hónappal később, útban afelé, hogy végre feltáró legyek, már az űrbe
bámultam kifelé a kajütablakon át, s azt a brazil cirkálót figyeltem, mely
kihívón közeledett landoláshoz készülő hajónkhoz alig pár kilométerre az
aszteroidtól.
HÍCSÍ PAVILON
Műtárgyak a Vénusz Elveszett
Alagútjaiból! Ritka vallásos relikviák! Titokzatos lények
felbecsülhetetlen ékszerei! Megdöbbentő tudományos felfedezések!
MINDEN TÁRGY GARANTÁLTAN EREDETI!
Kutatóknak és
diákoknak speciális kedvezmény!
FANTASZTIKUS TÁRGYAK AZ
EMBER ELŐTTI KORSZAKBÓL!
Kedvezményes belépti díjakkal most
először! Felnőttek: 2,50 $
Gyermekek: 1,00 $ Tulajdonos: Prof. Dr. Delbert Guyne
|
|
|