Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

23


    – Bob, mit érzel tulajdonképpen Dane-nel kapcsolatban?
    – Mi a fenét éreznék, mit gondolsz? Elvégre elcsábította a nőmet.
    – Furcsa, hogy ilyen régimódi kifejezést használsz, Bob. Aztán meg borzasztó régen is történt az egész.
    – Na és ha régen! – Úgy érzem, Sigfrid igazságtalan velem szemben. Szabályokat állít fel, aztán ő maga rúgja fel őket. Méltatlankodva mondom neki: – Mit akarsz ezzel?! Persze, hogy régen történt, de számomra akkor sem régi az ügy, mert sohasem engedtem a felszínre törni. A fejemben még mindig vadonatúj az egész. Talán nem épp ez volna a dolgod? Hogy a felszínre hozd az összes régi szart a fejemből, hogy ki tudjon száradni, és elvigye a szél, hogy ne legyek többé kripli miatta?
    – Azért én mégis szeretném tudni, Bob, hogy miért maradt ez az egész olyan vadonatúj a fejedben?
    – Szűzanyám, Sigfrid! – Sigfrid néha nagyon hülye tud lenni. Most is. Azt hiszem, képtelen boldogulni bizonyos komplex inputokkal. Ha az ember belegondol, nem is olyan furcsa, hisz végül is csak egy gép, ami nem képes egyébre, mint amire beprogramozták. Többnyire csak a kulcsszavakra reagál… na jó, valamennyire figyelembe veszi a szavak jelentését is. Meg a nüanszokat is, amennyire a hangszínemből vagy a matracban és a szíjakban elhelyezett izommozgás-érzékelőkből következtetni tud rájuk.
    – Ha valóságos személy volnál, nem pedig gép, megértenéd – mondom neki.
    – Talán így igaz, Bob.
    Hogy ismét a helyes vágányra tereljem, ezt mondom: – Igaz, hogy régen történt, de nem értem, hogy ezzel mit akarsz.
    – Azt akarom, hogy tisztázz egy ellentmondást, amit az elbeszélésedben érzek. Azt szoktad mondani, nem bánod, hogy a barátnőd, Klara, szexuális kapcsolatot tartott fenn más férfiakkal. Miért olyan fontos akkor, hogy Dane-nel is lefeküdt?
    – Dane nem bánt vele rendesen! – Te jó isten, mennyire, hogy nem. Otthagyta, mint eb a Szaharát.
    – Azért, mert Dane úgy bánt Klarával, ahogy bánt? Nem inkább másért, ami kettőtök közt történt?
    – Soha az életben nem volt köztünk semmi!
    – Bob, azt mondtad egyszer, hogy Dane biszex volt. Mi történt azon az úton, amelyiken együtt voltatok?
    – Ott volt neki két másik pasas, akivel szórakozhatott! Velem nem, esküszöm! Még csak az kellett volna! Nem mondom – próbálom annyira mérsékelni a hangom keménységét, hogy még éppen érzékeltetni tudjam azt az enyhe érdeklődést, amit ez iránt a hülye téma iránt valójában éreztem – tény, hogy egyszer-kétszer megkörnyékezett, de megmondtam neki, hogy hiába strapálja magát.
    – Úgy tűnik nekem, Bob – mondja –, mintha a hangod nagyobb indulatot tükrözne, mint ami a szavaid alapján indokolt volna.
    – Le vagy te szarva! – Most már igazán zabos vagyok, nem tagadom. Alig bírom kipréselni magamból a szavakat. – Tisztára kihozol a sodromból ezzel az ostoba vádaskodással. Hát persze, megengedtem neki egyszer-kétszer, hogy átkaroljon, de semmi többet. Legfeljebb néha megszoptuk masszírozni egymást. Különben is, eléggé kedveltem őt. Nagy darab, jó kiállású fickó volt. Az ember nagyon egyedül… Most meg mi van?!
    Sigfrid olyan hangot produkál, mintha a torkát köszörülné. Így szakítja félbe az embert, anélkül, hogy közbeszólna. – Mit is mondtál az imént, Bob?
    – Micsoda? Mikor?
    – Amikor a masszírozásról beszéltél.
    – Mit tudom én, hogy mit mondtam. Nem emlékszem rá. Az a lényeg, hogy néha megmasszíroztuk egymást.
    – Nem egészen így mondtad, Bob.
    – Nem? Hát akkor hogy?
    Elgondolkodom, megpróbálom visszaidézni a szavaim visszhangját. – Akkor lehet, hogy úgy mondtam: „megszoktuk néha masszírozni egymást”. És akkor mi van?
    – Nem azt mondtad, hogy „szoktuk”, Bob. Na, hogy is mondtad?
    – Nem emlékszem.
    – Úgy mondtad, Bob, hogy „szoptuk”.
    Feladom a védekezést. Úgy érzem magam, mint aki hirtelen észreveszi, hogy levizelte a nadrágját, vagy nyitva felejtette a sliccét. Kilépek a testemből és úgy méregetem magamat.
    – Mit jelent számodra az, hogy „szopni”, Bob?
    – Nahát – mondom nevetve, miközben nemcsak vidámságot érzek, de őszinte tiszteletet is Sigfrid programozói iránt – ezt nevezem én freudi elszólásnak! Okos, nagyon okos! Gratulálok a programozóknak!
    Sigfrid nem reagál az udvarias megjegyzésre. Hagyja, hadd főjek még egy kicsit a levemben.
    – Na, jó – mondom. Nagyon nyitottnak és sebezhetőnek érzem magam, kizárom a történéseket, úgy élem át a pillanatot, mintha egy örökkévalóságig tartana, mint ahogy Klara ragadt meg a pillanatszerű s mégis örök zuhanásban.
    Sigfrid halkan megszólal: – Bob. Szoktál maszturbálás közben Dane-ről fantáziálni?
    – És hogy utáltam! – mondom.
    Sigfrid vár.
    – Magamat utáltam érte. Nem, nem is utáltam. Inkább megvetettem. Szerencsétlen nyomorult, én, micsoda szörnyű és nevetséges dolog, csak veri a farkát, és közben arra gondol, milyen volna meghúzatni magát a nője szeretőjével.

A HÍCSÍK ÉLETMÓDJÁRÓL

    Kérdés: Azt sem tudjuk, milyen egy hícsí asztal vagy egy háztartási eszköz?
    Hegramet professzor: Sőt még azt sem, hogy hogy néz ki egy hícsí ház. Soha nem találtunk egyet sem. Csak alagutakat. Szerették az elágazó vágatokat, amelyekből szobák nyílnak mindkét irányban. Kedvelték a nagy, orsó alakú termeket is, amelyeknek beszűkült a két végük. Van itt is egy ilyen; a Vénuszon kettő, és a Peggy Földjén is találtak valamit, ami egy orsó alakú terem erodált maradványának látszik.
    Kérdés: Azt tudom, hogy milyen jutalom jár egy intelligens idegen életforma felfedezéséért, de vajon mi van, ha valaki egy eleven hícsít talál?
    Hegramet professzor: Először találjon egyet. Aztán nevezze meg, hogy mekkora jutalmat akar.

    Sigfrid vár egy kicsit, majd ezt mondja: – Azt hiszem, Bob, hogy most nagyon szeretnél sírni.
    Igaza van, de nem mondok semmit.
    – Szeretnél sírni? – biztat.
    – Nagyon – mondom.
    – Akkor csak rajta, Bob, sírjál.
    – Bár tudnék – mondom. – Sajnos, nem emlékszem már rá, hogy hogy kell.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet