Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

7


A matracon fekszem, és elég kellemetlenül érzem magam. Úgy értem, fizikailag. Nemrég műtöttek, lehet, hogy nem szívódtak fel rendesen a varratok. Sigfrid hangját hallom.
    – A munkádról beszélgettünk, Bob.
    Elég unalmas téma, de legalább biztonságos. – Utáltam azt a melót. De ki ne utálná a tápanyagbányát? – mondom.
    – De azért mégiscsak kitartottál mellette, nem? Meg sem próbálkoztál valami mással. Elmehettél volna pedig a halfarmra is. És az iskolából is kimaradtál.
    – Ezzel azt akarod mondani, hogy szántszándékkal ragadtam meg a kerékvágásban?
    – Nem akarok én semmit se, Bob, csak azt, hogy mondd el, mit érzel.
    – Na, jó. Bizonyos értelemben csakugyan így volt. Gondoltam pedig, hogy változtatni kéne. Nagyon is sokat gondolkodtam ilyesmin – mondom, s eszembe jut, milyen is volt Sylviával, eleinte, a régi szép napokban. Eszembe jut, amint egy januári estén ott ültünk egy leparkolt vitorlásgép fülkéjében – nem volt hová mennünk –, és a jövőről beszélgettünk. Arról, hogy mit fogunk majd csinálni, és hogyan fogunk megbirkózni az ellenünk szóló esélyekkel. Amennyire meg tudom ítélni, nincs az egészben semmi Sigfridnek való. Meséltem már neki Sylviáról, aki a végén hozzáment egy részvényeshez. De ez jóval azután volt már, hogy szakítottunk. – Azt hiszem – mondom, s egy kis hatásszünetet tartok, arra gondolván, hogy ideje volna már valamit kapni a pénzemért –, hogy valamiféle halálvágy dolgozott bennem.
    – Jobb szeretném, Bob, ha nem használnál pszichiátriai kifejezéseket.
    – Na, mindegy, érted, mire gondolok. Éreztem, hogy múlik az idő, és minél tovább maradok a bányában, annál nehezebb lesz megszabadulni. De nem láttam semmi jobbat. Aztán meg volt egy pár plusz is. Sylvia, a barátnőm. Anyám, amíg élt. Barátok. Sőt még néhány szórakozás is. Vitorlázórepülés. Csuda klassz érzés a dombok fölött szállni. Onnan a magasból Wyoming sem néz ki olyan rosszul, és az olaj szagát is alig érezni.
    – Említetted Sylviát, a barátnődet. Jól kijöttetek egymással?
    Nem válaszolok. A hasamat tapogatom. Nemrég ültettek belém egy csaknem félméteres béldarabot. Borzasztó sokba kerül az ilyesmi, s néha az az érzésem támad, hogy az előző tulajdonos szeretné visszakapni az átültetett testrészt. El-elgondolkozom rajta, hogy ki is lehetett az illető. Vajon miben halt meg? Meghalt-e egyáltalán? Lehet, hogy még mindig életben van? Olyan szegény, hogy apránként adja el magát, ahogy állítólag egyes lányok teszik szépen formált mellükkel vagy fülükkel?
    – Nehezen ismerkedtél lányokkal, Bob?
    – Mostanában nem.
    – Nem mostanában kérdezem. Azt hiszem, említetted, hogy gyerekkorodban nem voltál könnyen barátkozó.
    – Mért, mások igen?
    – Ha jól értem a kérdésedet, Robbie, azt szeretnéd tudni, hogy van-e olyan ember, aki úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, mint egy tökéletesen boldog és könnyű periódusra. A válaszom természetesen az, hogy „nincs”. Úgy látszik azonban, vannak olyanok, akik jobban beleépítik ezeket az élményeket a későbbi életükbe, mint mások.
    – Ja, azt hiszem, ahogy így visszagondolok, egy kicsit féltem a korcsoportomtól – elnézést Sigfrid –, úgy értem, a többi kölyöktől. Úgy tűnt, a többiek jól ismerik egymást. Folyton volt valami mondandójuk egymásnak. Közös titkaik. Élményeik. Érdeklődésük. Magányos voltam köztük.
    – Egyke voltál, Robbie?
    – Tudod, hogy az. Talán ez lehetett az oka. A szüleim mind a ketten dolgoztak. És nem szerették, mikor a bánya körül játszottam. Veszélyesnek tartották. Ami igaz, az igaz, a bánya nem kölyköknek való hely volt. Azok a gépek könnyen balesetet okozhattak. Aztán ott volt a meddőhányó is, ami hajlamos volt az omlásra, megcsúszásra, és néha gázok törtek fel belőle. Sokat voltam otthon. Tévézéssel, magnózással töltöttem az időt. Meg evéssel. Dagadt kölyök voltam, Sigfrid. Imádtam a keményítős, cukros zabákat, tele kalóriával. A szüleim kényeztettek: több kaját vettek nekem, mint amennyire szükségem lett volna.
    Még most is szeretem, ha kényeztetnek. Persze ma már nagyságrendekkel jobb diétán élek, ami nem olyan hízlaló, ellenben ezerszer drágább. Ettem már valódi kaviárt is. Nem is egyszer. A galvestoni akváriumból hozzák repülővel. Igazi pezsgőt szoktam inni, és valódi vajat eszem…
    – Emlékszem – mondom –, volt egy kiságyam. Olyan hároméves lehettem, szóval egészen kicsi. Volt egy beszélő macim. Mindig velem volt az ágyban. Ő mesélt nekem, én meg ceruzákat nyomkodtam belé s megpróbáltam letépni a fülét. Imádtam az ilyesmit, Sigfrid.
    Elhallgatok, mire Sigfrid azonnal rákapcsol. – Miért sírsz, Robbie?
    – Nem tudom! – ordítom, miközben könnyek patakzanak az arcomon. Az órámra pillantok. A zöld számjegyek fodrozódni látszanak a könnyeimen keresztül. – Ilyen késő volna már? – mondom aztán mintegy társalogva. Felülök. A könnyek még folynak az arcomon, de a forrásukat már sikerült elzárnom. – Most már csakugyan mennem kell, Sigfrid. Randim van. Taniának hívják a lányt. Igazi szépség, a Houstoni Szimfonikusoktól. Imádja Mendelssohnt és a rózsát. Mielőtt érte megyek, vásárolni akarok pár szálat abból a sötétkék hibridből, ami olyan jól megy a szemszínéhez.
    – Rob, csaknem tíz perc van még hátra.
    – Majd legközelebb bepótoljuk. – Tudom, hogy erről szó sem lehet, hozzáteszem hát gyorsan: – Használhatom az illemhelyet? Nagyon kell.
    – Ki akarod talán kakilni az érzéseidet, Rob?
    – Nagyon vicces! Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy úgy fest az egész, mint egy tipikus menekülési mechanizmus…
    – Rob!
    – …jól van, na! Úgy értem, biztos azt hiszed, hogy csak meg akarok lógni. De becsszóra mennem kell. Úgy értem, hogy a vécére. Meg a virágboltba is. Tani nem akármilyen lány ám. Nem a szexben értve, de abban is óriási. Egyszerűen oda vagyok a fekete szőrű lyu… lyu…
    – Mit akartál mondani, Rob?
    Mély lélegzetet veszek, és nagy nehezen kinyögöm: – Azt, Sigfrid, hogy odavagyok a micsodájáért.
    – Igen?…
    Felismerem ezt a hangsúlyt. Sigfridnek nagyon gazdag a hangszínrepertoárja, de részben már sikerült kiismernem. Azt hiszi, hogy végre nyomon van.
    – Mi van?
    – Bob, minek is mondják a női nemi szervet?
    – Szűzmáriám, Sigfrid, miféle süket játszma ez már megint?
    – Nos, Bob, minek mondják?
    – Áh! Éppolyan jól tudod te is, mint én.
    – Légy szíves, Bob, áruld el, hogy te minek mondanád.
    – Szokták pinának is hívni.
    – Van még más neve is, Bob?
    – Van hát, egy csomó. Például az, hogy muff. Hallottam már vagy száz kifejezést is rá.
    – Mondj még egyet, Bob.
    Addig halmozódott bennem a düh és a fájdalom, míg végül túlcsordult. – Hagyjál már békén, Sigfrid, a kibaszott játszmáiddal!
    A hasam fáj, attól félek, belecsinálok a nadrágomba. Olyan, mintha ismét kisbaba volnék. – Jézusom, Sigfrid! Kölyökkoromban a macimmal társalogtam. És most negyvenöt éves fejjel, még mindig úgy beszélgetek egy hülye géppel, mintha élőlény volna!
    – Ugye, Bob, van még egy másik kifejezés is rá?
    – Több száz is van! Melyiket akarod hallani?

507 IRRAY .ÉRETTSÉG. 26,830
       GOTO *M88 26,835
508 ,C, Talán érettnek lenni annyi, 26,840
       mint akarni azt, amit mi magunk
       akarunk, 26,845
       ahelyett, hogy azt akarnánk, amit
       mások 26,850
       szerint akarnunk kellene. 26,855
511 XTERNALS @ IF @ GOTO && 26,860
512 ,S, Lehet, Sigfrid, jó öreg bádogisten, 26,865
       hogy úgy van, ahogy mondod. 26,870
       De egy biztos: éppolyan érzés 26,875
       érettnek lenni, mint halottnak. 26,880

    – Azt a szót, amit az előbb majdnem kimondtál, de aztán mégsem. Kérlek, Bob, próbáld meg kimondani. Annak a kifejezésnek van valami speciális jelentése a számodra, azért okoz nehézséget a kimondása.
    Visszahanyatlok a matracra és most aztán tényleg elfog a zokogás.
    – Kérlek, Bob, mondd ki! Mi az a kifejezés?
    – Lyuk, te rohadék! Lyuk, igen az: lyuk, lyuk, lyuk!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet