|
20
Ha heteket töltesz egyvégtében
másvalaki közelében, olyan közel, hogy minden csuklását, minden
kipárolgását és a bőrének minden kis karcolását megismered, akkor vagy az
lesz a dolog vége, hogy meggyűlölitek egymást, vagy annyira egymásba
gabalyodtok, hogy szét se lehet többé választani benneteket. Klarával és
velem egyszerre esett meg mind a kettő. Kisded szerelmi afférunk sziámi
ikrek kapcsolatába ment át. Nem volt benne semmi romantikus. Egyszerűen
nem volt elég távolság közöttünk, hogy helye legyen a románcnak. Centiről
centire ismertem Klarát, minden pórusát és minden gondolatát, sokkal
jobban, mint a saját anyámat. És mégis, azonos módon: a méhből kiindulva.
Klara jin és jang módjára teljesen körülvett, és én
is körülvettem őt. Az univerzumot jelentettük egymás számára. Volt úgy,
hogy kétségbeesetten próbáltam kitörni (akárcsak ő, gondolom), hogy ismét
szabad levegőt szippanthassak végre. Visszatérésünk
után, koszosan és kimerülten, automatikusan Klara lakására mentünk. Ott
végre volt saját fürdőszobánk és épp elég hely is, és az egész csak ránk
várt. Együtt zuhantunk ágyba, mint egyhetes sátorozásból megtért régi
házasok. Csakhogy mi nem voltunk régi házasok. Nem lehettek igényeim vele
szemben, ahogy ezt másnap reggeli után (valódi földi szalonnás tojás
Kanadából, botrányosan drága, friss ananász, müzli, valódi tejszín és
kapuciner) sietett is mindjárt az orrom alá dörgölni azzal, hogy
hivalkodóan a saját számlája terhére fizetett. A várt pavlovi reflex nem
maradt el: – Nem lett volna rá szükség – mondtam. – Úgyis tudom, hogy több
pénzed van, mint nekem. – És szeretnéd tudni, hogy
mennyi – mondta édes mosollyal. Az az igazság, hogy
tudtam. Shicky megmondta nekem. Hatszáz valahány ezer dollár volt a
számláján. Elég ahhoz, hogy ha akar, visszamenjen a Vénuszra és meglehetős
anyagi biztonságban töltse el ott az élete hátralevő részét, ámbár el nem
tudom képzelni, hogy mért akarná bárki is a Vénuszon leélni az életét.
Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy az Átjárón maradt, holott nem lett
volna muszáj neki. Egyik alagút olyan, mint a másik. – Hagynod kéne, hogy
megszüless végre – fejezem be hangosan a gondolatot. – Nem maradhatsz a
méhben örökké. Meglepett volt, de határozott. – Bob
kedves – mondta, miközben egy szál cigarettát halászott elő a zsebemből és
meggyújtatta velem – igazán hagyhatnád már szegény anyádat békén nyugodni
halottaiban. Olyan terhes számomra folyton arra emlékeztetni magamat, hogy
csak azért utasítsalak vissza, hogy végre udvarolhass anyádnak rajtam
keresztül. Éreztem, hogy más malomban őrlünk, de
ugyanakkor azt is éreztem, hogy valójában mégsem. Igazi célunk nem a
kommunikáció volt, hanem hogy sebet ejtsünk a másikon. – Klara – mondtam
kedvesen –, tudod, hogy mennyire szeretlek. Annyira bánt, hogy anélkül
töltötted be a negyvenet, hogy lett volna valaha egy jó, tartós
kapcsolatod egy férfival. Elnevette magát. – Szívem
– mondta –, már régóta beszélni szerettem volna róla. Tudod, az orrod! –
húzta el a száját. – Este az ágyban, pedig nagyon fáradt voltam, azt
hittem, elhányom magam. Még jó, hogy aztán átfordultál a másik oldaladra.
Talán ha lemennél a kórházba, ott kitakarítanák…
Hát igen, ezt még én is éreztem. Nem tudom mi van ezekkel az állott
sebészeti tamponokkal, de nehéz őket elviselni. Megígértem hát Klarának,
hogy kicseréltetem, majd, büntetésképp, nem ettem meg a százdolláros
ananász adagot, mire ő, büntetésképp, azzal idegesített, hogy ide-oda
rakosgatta a holmijaimat a szekrényeiben, hogy helyet csináljon a
hátizsákja tartalmának. Ezt természetesen nem állhattam meg szó nélkül: –
Hagyd abba, kedves. Nagyon szeretlek ugyan, de azt hiszem, jobb, ha most
egy időre visszaköltözöm a saját szobámba. Felém
nyúlt, és megpaskolta a karomat. – Hiányolni foglak – mondta a
cigarettáját elnyomva. – Egész megszoktam már, hogy mellettem vagy, amikor
felébredek. Másrészt viszont… – A kórházból
visszafelé beugrok a cuccomért – szakítottam félbe. Nem mondhatnám, hogy
élveztem ezt a párbeszédet. Nem akartam még jobban elnyújtani. Az a fajta
belharc volt ez férfi és nő között, melyet lehetőség szerint mindig a
menstruáció előtti feszültségnek próbálok tulajdonítani. Szeretem ezt az
elméletemet, csak sajnos, ebben az esetben véletlenül tudtam, hogy nem
alkalmazható Klarára. Arról nem is szólva, hogy a saját viselkedésemre
semmi esetre sem adott volna magyarázatot. A
kórházban több mint egy óráig várattak, csak azért, hogy utána jókora
fájdalmat okozzanak. Úgy véreztem, akár a leszúrt disznó, csupa vér lett
az ingem és a nadrágom, s miközben húzkodták kifelé az orromból azt a
végtelennek tűnő pamut gézt, amit még Ham Tayeh dugott fel oda, nehogy
elvérezzek, pont úgy éreztem magam, mintha nagy húsdarabokat tépkedtek
volna ki belőlem. Üvöltöttem. Az apró japán hölgy, aki a bejáró betegeket
kezelte aznap, nem sok türelemmel volt hozzám. – Jaj, fogja már be a
száját, kérem – mondta. – Úgy csinál, mint az az őrült, aki öngyilkos lett
a visszatérése után. Egy óráig sivalkodott itt nekünk.
Félretoltam a kezét, s ujjamat az orromhoz tartva
megpróbáltam elállítani a vérzést. Megszólalt a riasztócsengő. – Mi… mi
volt a neve? Ellökte a kezem, és az orromhoz
nyomott egy csomó vattát. – Nem emlékszem. Várjon csak… Nem ugyanarról a
peches hajóról való maga is? – Épp ezt szeretném
kideríteni. Nem Sam Kahane-nek hívták az illetőt? A
nő egyszeriben emberibbé vált. – Sajnálom, kedves – mondta. – Úgy rémlik,
ez volt a neve. Be akartak adni neki egy injekciót, hogy megnyugodjon, és
ő kikapta a fecskendőt az orvos kezéből, és… hát igen, agyonszúrta magát
vele. Ronda egy nap volt, az biztos!
A vége az lett, hogy kiégette a sebemet. – Beteszem
ezt a kis tampont – mondta. – Holnap már saját maga kiveheti. De óvatos
legyen, és ha mégis vérezni kezd, azonnal tűzzön le ide.
Végül utamra bocsátott. Úgy festettem, mint egy
fejszés gyilkosság áldozata. Felsettenkedtem Klarához átöltözni. A nap
további része is rohadtul telt. – Kibaszott Iker, te! – vicsorgott rám
Klara. – Ha lesz valakim legközelebb, az Bika lesz, mint az a Metchnikov
nevű pasas. – Most meg mi bajod van?
– Megkaptuk a jutalmat. Tizenkétezer-ötöt!
Szűzanyám! A szobalányomnak is több borravalót szoktam adni!
– Honnan tudod? – mondtam, s fejben már el is
osztottam öttel a 12 000 dollárt. Ugyanabban a tört másodpercben az is
megfordult az agyamban, hogy a körülményekre való tekintettel lehet hogy
mégis inkább néggyel fognak osztani. – Tíz perce
hívtak a P-fonon. Jézusom! Ez volt a legrohadtabb utam az összes közül, és
annyit se hozok ki belőle, hogy elég legyen egy zöld zsetonra a
kaszinóban. – Ezután az ingemre nézett, és egy kissé megenyhült. – Tudom,
hogy nem a te hibád, Bob. De hát az Ikrek sohasem tudják eldönteni, mit
akarnak. Ezt nekem is tudnom kellett volna. Mindjárt megnézem, hátha
találok neked valami tiszta ruhát. Hagytam, hadd
keressen. Ettől függetlenül nem maradtam tovább. Fölszedtem a cuccom,
elindultam az ejtőaknához, leadtam a dolgaimat a bejelentő irodában, ahol
bejegyeztettem, hogy vissza akarom kapni a szobámat, és megkértem őket,
hogy telefonálhassak. Amikor Klara Metchnikovot említette, eszembe jutott
valami, amit el akartam intézni.
Metchnikov morgott ugyan, de
végül belement, hogy találkozzunk a tanteremben. Természetesen én voltam
ott először. Belépett, megállt az ajtóban, körülnézett és megkérdezte: –
Hát az a csaj… Mi is a neve… – hol van? – Klara
Moynlin. A szobájában. – Szép válasz: igaz és csalóka. Taníthatnák.
– Aha. – Mutatóujjait kétoldalt végighúzta a
pofaszakállán. Ujjhegyei az álla alatt találkoztak. – Hát akkor gyere –
mondta. Előreindult, majd visszaszólt a válla felett. – Tulajdonképpen, ő
valószínűleg többre menne vele, mint te. – Nem
kétlem, Dane. – Hmm – elgondolkodva megállt az
egyik huplinál, ami egy oktatóhajó bejáratát rejtette, aztán vállat vont,
kinyitotta a kajütajtót és bemászott a nyíláson.
Miközben utánamásztam, azon gondolkodtam, hogy milyen nyíltnak és
nagyvonalúnak mutatkozik ezúttal. Mire leértem, már ott kucorgott az úti
cél választó panel előtt, és a számok beállításával volt elfoglalva. Egy
hordozható kiolvasót tartott a kezében, amely adatátviteli kapcsolatban
volt a Tröszt központi számítógéprendszerével. Tudtam, hogy épp most adja
be a bevált irányadatok egyikét, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor csaknem
azonnal színt kapott. Addig tekergette aztán a finomszabályozót, míg
rikító rózsaszín fény nem lepte el az egész műszerfalat. Várt, majd
visszanézett rám a válla fölött. – Ez megvolna –
mondta. – Szép, tiszta beállítás. És most nézd meg a spektrum alsó részét.
Amiről beszélt, az egy rövidebb szivárványszínű
vonal volt a műszerfal jobb oldala mentén, a vöröstől az ibolyáig. Az
ibolyaszín volt alul, és a színek törés nélkül mentek át egymásba; a
folyamatosságot legfeljebb egy-egy fényesebb vagy fekete vonal szakította
meg. Ezek a vonalak épp úgy néztek ki, mint azok, amelyeket a csillagászok
Fraunhofer-vonalaknak neveztek el, még akkoriban, amikor a spektroszkóp
volt az egyetlen eszköz, amivel meg lehetett mondani, hogy ez vagy az a
csillag vagy bolygó milyen anyagból van összegyúrva.
Nos, hát a hasonlóság csalóka volt. A
Fraunhofer-vonalak megmutatják, hogy milyen elemek vannak jelen egy
sugárforrásban (vagy abban a dologban, ami véletlenül közéd és a
sugárforrás közé keveredett). Ezzel szemben a hícsí spektrum vonalai isten
tudja, hogy mit mutatnak. Isten és talán Dane
Metchnikov, aki most meglepően beszédes volt, és úgyszólván mosolygott. –
Látod ott azt a három sötét sávot a kékben? – kérdezte. – Úgy néz ki, hogy
ezek a küldetés veszélyességével korrelálnak. A komputeradatok legalábbis
azt mutatják, hogy ha ötnél több ilyen sáv volt, akkor a hajó nem tért
vissza. Csupa szem és fül voltam. – Jézusom! –
mondtam a sok jó emberre gondolva, akik azért haltak meg, mert ezt nem
tudták. – Miért nem tanítják az ilyesmit az iskolán?
Dane a (tőle telhető) legnagyobb türelemmel
folytatta: – Broadhead, ne légy marha. Ez az egész vadonatúj dolog.
Ráadásul nagyrészt saccometrián alapszik. Nos, a vonalszám és a veszély
közötti korreláció hat alatt már nem ilyen jó. Úgy értem, tévedés volna
azt hinni, hogy egy vonal hozzáadása egy fokkal nagyobb veszélyt jelent.
Azt várná az ember, hogy az ötvonalas beállításoknál súlyos veszteségek
vannak, és amikor egy sáv sincs, akkor veszteség sincs. Csakhogy ez
korántsem így van. Az adatok szerint egy vagy két sáv tűnik a
legbiztonságosabbnak. A három szintén jó, de itt már veszteségek is
vannak. Nulla sávnál nagyjából ugyanannyi veszteség van, mint háromnál.
Most először kezdtem úgy érezni, hogy a Tröszt
tudományos kutatónépsége talán mégis ér annyit, amennyi a fizetése. –
Akkor meg mért nem olyan beállításokkal megyünk ki mindig, amelyikek
biztonságosabbak? – Nem vagyunk benne igazán
biztosak, hogy biztonságosabbak – mondta Metchnikov, megint csak tőle
szokatlan türelemmel. A hangszíne sokkal keményebb volt, mint a szavai. –
Ott vannak például a páncélozott hajók. Ezekkel nagyobb kockázatot lehet
elvileg vállalni, mint a többivel. Különben is, Broadhead, felhagyhatnál
végre az ostoba kérdésekkel. – Elnézést. – Kezdtem
magam kényelmetlenül érezni, ahogy ott mögötte kucorogtam s a válla fölött
lestem, amit mond; amikor hátra-hátranézett, csaknem súrolta az orromat a
pofaszakállával. Mégsem akartam helyet változtatni.
– Most pedig föntebb nézd, a sárgát. – Öt fényes sávot mutatott. – Ezek
itt látszólag a küldetés sikerével korrelálnak. Isten tudja, hogy mit
mérünk ezzel, vagy a hícsík mit mértek vele, de ami a személyzetnek adott
financiális jutalmat illeti, elég jó kapcsolat látszik az ilyen
frekvenciájú vonalak száma és a küldetésért kapott pénzösszeg között.
– Mi a fene! Úgy folytatta,
mintha nem is szóltam volna közbe. – No persze, a hícsík nem fognak
beállítani neked egy mérőt csak azért, hogy megsaccolhasd, mennyi jogdíjra
számíthatsz. Bizonyára valami mást mér ez az egész, ki tudja mit. Lehet,
hogy a népsűrűséget jelzi azon a vidéken vagy a technológiai fejlettséget.
Az is lehet, hogy csak afféle Baedecker jelzés, ami annyit tesz,
hogy négycsillagos étterem található az adott pontban. Akármit is jelent
eredetileg, de tény, hogy az ötsávos expedícióknak átlagban ötvenszer
akkora a bevételük, mint a kétsávosoké és tízszer akkora, mint a többié.
Ismét hátrafordult, úgyhogy az arca talán tíz
centire lehetett az enyémtől. Egyenest a szemembe meredt. – Mutassak még
egy beállítást? – kérdezte, de a hangjával azt sugallta, jobb, ha nemet
mondok, s úgy is tettem. – Rendben – zárta le a dolgot.
Felálltam, s hátrább húzódtam, hogy több hely
legyen. – Még csak egyet, Dane. Gondolom van valami oka, hogy elmondtad
nekem ezt az egészet, még mielőtt nyilvánosságra hozták volna.
– Úgy van – mondta. – Útitársnak akarom azt a minek
hívják csajt arra az esetre, ha egy Ötössel vagy egy Hármassal mennék ki.
– Klara Moynlinnak hívják. –
Akárminek is. A lényeg az, hogy jól viselkedik, nem foglal nagy helyet, és
tudja… szóval jobban tud bánni az emberekkel, mint én. Nekem néha
problémáim vannak az interperszonális kapcsolatokkal – magyarázta. –
Persze csak akkor jönne, ha Hármassal vagy Ötössel mennék, amihez nem
ragaszkodom különösképpen. Ha találok egy Egyest, akkor inkább magam
megyek. De ha nincs olyan Egyes, amelyiknek megfelelne a beállítása, akkor
olyasvalakit akarok magammal vinni, akire számítani lehet, aki nem lesz
folyton a lábam alatt, aki ismeri a dörgést, kezelni tudja a hajót, meg
ilyesmi. Jöhetsz te is, ha akarsz. Visszamentem a
régi szobámba, s még jóformán hozzá se láttam a kipakoláshoz, amikor
betoppant Shicky. Örült, hogy újra látott. – Sajnálom, hogy nem bizonyult
elég gyümölcsözőnek az utad – mondta a benne lévő kiapadhatatlan
gyengédségből és melegségből kifolyólag. – Nagyon sajnálatos volt az a
dolog a barátoddal, Kahane-nel. – Átnyújtotta a palack teát, amit hozott,
majd akárcsak legutóbb, a függőággyal átellenes szekrény tetejére
kuporodott. A katasztrofális út emléke ekkorára már
csaknem teljesen kiment a fejemből, s ehelyett mézédes látomásokkal volt
teli, melyeket mind a Dane Metchnikovval folytatott beszélgetés keltett
életre bennem. Ellenállhatatlan kényszert éreztem rá, hogy mindent
továbbmondjak Shickynek, amit csak Dane-től hallottam.
Úgy figyelt, mint ahogy a gyerekek szoktak a
tündérmesékre; fekete szemei csak úgy ragyogtak. – Nagyon érdekes –
mondta. – Hallottam már a szóbeszédet, hogy hamarosan lesz egy eligazítás
mindenki számára. Ha belegondolok, hogy úgy megy ki az ember, hogy nem
kell félnie a haláltól, vagy… – Elakadt, s meglibbentette lepelszárnyait.
– Nem olyan biztos az egész, Shicky – mondtam.
– Természetesen nem az. De mégiscsak előrelépés.
Gondolom, ebben egyetértesz velem. – Tétován nézte, ahogy meghúzom a
csaknem íztelen japán teával teli flaskát. – Bob – szánta el végül magát
–, ha elmész egy ilyen útra, és szükséged lesz még egy főre… Nos, igaz,
hogy a landolóban nem sok hasznomat látnád, de a pályán érek én is annyit,
mint bárki más. – Tudom én azt, Shicky –
próbálkoztam tapintatosan –, de vajon a Tröszt is tisztában van-e ezzel?
– Ha senki más nem vállalná a küldetést, akkor
engedélyt kapnék. – Értem. – Nem mondtam meg neki,
hogy jómagam nemigen kívánkozom olyan küldetésre, ami senki másnak nem
kell. Shicky tudta ezt. Egyike volt az Átjáró öregjeinek. A szóbeszéd
szerint valamikor régen akkora rakás zsozsót rakott zsebre, hogy elég lett
volna a Teljes Orvosira is vagy akármire. Csak aztán elajándékozta vagy
elvesztette, így hát nyomorék maradt. Tudtam, hogy érti mire gondolok, de
jómagam messze voltam attól, hogy megértsem Shikitei Bakint.
Félrehúzódott az utamból, hogy el tudjam rakni a
holmim. Pakolás közben a közös ismerősökről pletykáltunk. Sheri hajója nem
tért vissza. Egyelőre persze semmi ok aggodalomra. Még egypár hét késést
könnyen megúszhatnak katasztrófa nélkül. Egy kongói pár, épp a
csillagkereszteződésen túl laknak, hatalmas imalegyező-szállítmánnyal tért
vissza egy korábban ismeretlen hícsí kotorékból, melyet egy F–2 csillag
körüli bolygón fedeztek fel az Orion spirálkarja végén. Hárommillió
dollárt osztottak három felé, és a részükkel Mungbere-be vonultak vissza.
Forehandék… Louise Forehand épp akkor állított be,
amikor róluk beszéltünk. – Hallottam, hogy
beszélgettek – mondta, s odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. – Sajnálom,
hogy nem sikerült az utatok. – Ez már egy ilyen
játszma. – Akkor hát isten hozott idehaza. Különben
elárulom, én se jártam jobban, mint te. Az a hülye kis csillag: egy
bolygót se találtunk körülötte. El nem tudom képzelni, mi a nyavalyát
kereshettek ott a hícsík. – Elmosolyodott, és kedveskedve cirógatni kezdte
hátul a nyakizmaimat. – Mit szólnál, ha rendeznék neked egy fogadópartyt
ma este? Vagy talán Klara…? – Nagyon örülnék neki –
mondtam, és nem erőltette tovább a dolgot Klarával. Nyilván híre ment már
az ügynek; az Átjáró tam-tam dobjai éjjel-nappal dübögnek. Louise néhány
perc múlva távozott. – Helyes nő – mondtam Shickynek az asszony után
nézve. – Helyes család. De mintha egy kicsit aggodalmasnak látszott volna.
– Attól tartok, Robinette, hogy megvan rá az oka.
Lois, a lányuk, még mindig odakint van, pedig már rég meg kellett volna
jönnie. Sok szomorúság érte őket mostanában.
Shickyre néztem. – Nem Willára vagy az apjára
gondolok – magyarázta. – Igaz, hogy még mindig odakint vannak, de nem túl
régóta. Volt azonban egy fiuk is. – Tudom, azt
hiszem Henry volt a neve, de ők csak Hatnek hívták.
– Épp azelőtt halt meg, hogy idejöttek. És most Lois. – Biccentett, aztán
udvariasan átlibbent a szobán, és egy szárnycsapás közben felkapta az üres
teásüveget. – Indulnom kell a munkába, Bob. – Hogy
megy a borostyánültetés? – Sajnos elvesztettem az
állásomat – mondta szomorkásan. – Emma úgy találta, nem vagyok igazán jó
káderanyagból gyúrva. – Tényleg? És most mit
csinálsz? – Azon munkálkodom, hogy az Átjáró
esztétikailag vonzó maradjon – mondta. – Azt hiszem, szemétgyűjtésnek
mondják az ilyesmit. Nem tudtam, mit mondjak erre.
Az Átjáró meglehetősen szemetes hely volt. A gyenge gravitáció miatt az
elhajított papírfecnik és a pehelykönnyű műanyagdarabok hajlamosak voltak
összevissza szállongani az aszteroid belsejében. A padlót nem lehetett
felsöpörni. Egy húzás elég volt ahhoz, hogy az összes szemét ismét a
levegőbe emelkedjen. Láttam, ahogy a szemetesek újságfoszlányokat és
cigarettapernyéket üldöztek apró kézipumpákkal, sőt még az is megfordult a
fejemben, hogy magam is beállok közéjük, ha nagyon muszáj. Mégsem
tetszett, hogy Shicky ezzel foglalkozik.
Könnyűszerrel követte a gondolataimat. – Nincs abban semmi rossz, Bob.
Komolyan élvezem a munkát. De… ha szükséged lesz útitársra, kérlek,
gondolj rám.
Felvettem a jutalmat, és három hétre előre kifizettem
a fejadót. Vettem egy pár holmit, amire szükségem volt – új ruhát és
néhány zeneszalagot, hogy kitöröljem velük Mozartot és Palestrinát a
fülemből. A végén kábé kétszáz dollárom maradt.
A CSILLAGROBBANÁSOKRÓL
Dr. Asmenion: A nóvákról vagy pláne a
szupernóvákról készült felvételek, mérések jó sokat érnek. Már úgy
értem, ha az esemény alatt készültek. Utána már nemigen jegyzik
őket. És még egyet: feltétlenül keressék meg a Napunkat, és ha
megtalálták, készítsenek a közvetlen környezetéről – mondjuk egy
olyan ötfokos tartományról – annyi felvételt az összes frekvencián,
amennyi a szalagokra fér. Méghozzá maximális nagyítással.
Kérdés: Miért van erre szükség, Danny?
Dr. Asmenion: Nos, van rá némi esély,
hogy véletlenül a Nap ellentétes oldalán bukkannak fel a Tycho
csillagához, más néven a Rák-ködhöz képest. Ez nem más, mint egy
1054-es szupernóva maradványa a Taurusban. Ha szerencséjük van, le
tudják kapni a felrobbanás előtti állapotban. Egy ilyen felvétel –
mit mondjak? – testvérek között is megér ötven- vagy százezer
dollárt.
|
Kétszáz dollár igencsak annyinak tűnt, mintha
semennyi sem lett volna. Húsz italt jelentett a Kék Pokolban vagy egy
zsetont a huszonegyes-asztalnál, vagy mondjuk fél tucat ebédet a
kantinban. Így aztán három lehetőség közül
választhattam: például szerzek egy állást és meghatározatlan ideig
elvegetálok rajta, vagy kihajózom három héten belül, vagy pedig feladom az
egészet és hazamegyek. Egyik lehetőség sem volt vonzó számomra. Viszont,
feltéve hogy nemigen költök semmire, elhalaszthatom a döntést. Hogy
meddig? Jó sokáig: húsz napig is akár. Elhatároztam, hogy felhagyok a
dohányzással és a külön étkezéssel; így leszoríthatom a napi költséget
maximum kilenc dollárra, úgyhogy a készpénzem pont addig futná, ameddig a
fejadó be van fizetve. Felhívtam Klarát. A P-fonban
tartózkodónak tűnt, de azért barátságosnak. Így hát én is tartózkodóra, de
nyájasra vettem a figurát. Nem említettem meg a partyt, ő pedig nem
mondta, hogy látni szeretne aznap este, így hát ennyiben maradtunk, vagyis
semmiben. Nem érdekelt az egész. Nem volt szükségem Klarára. Aznap este a
partyn összejöttem egy új lánnyal, akit Doreen MacKenzie-nek hívtak.
Igazából nem is lány volt – legalább tíz évvel előttem járt a korban –, és
már ötször volt odakint. Amitől igazán érdekes volt számomra az az, hogy
egyszer valódi nagy fogást csinált. Másfél millcsivel tért haza Atlantába,
és az egész lóvét arra költötte, hogy PV-énekest csináljon magából –
szövegírót vásárolt, menedzsert, reklámteamet, hirdetéseket,
demoszalagokat, miegymást –, és amikor kisült, hogy nem megy, visszajött
az Átjáróra, hogy még egyszer próbálkozzon. A másik az, hogy gyönyörű szép
nő volt. Akárhogy is, két napra rá, hogy Doreent
megismertem, ismét felhívtam Klarát. – Gyere le – mondta, és a hangjából
aggodalmat éreztem. Tíz percen belül lent voltam nála, tizenötön belül
pedig az ágyában. A Doreennel való ismeretségben az volt a bökkenő, hogy
lassacskán tényleg megismertem őt. Aranyos volt és pokoli jó
versenypilóta, de nem Klara Moynlin. Amikor később
egymás mellett hevertünk a függőágyban, izzadtan, ernyedten és kimerülten,
Klara ásított egyet, beletúrt a hajamba és a fejét hátraszegve végignézett
rajtam. – A francba! – mondta. – Azt hiszem, erre
mondják azt, hogy szerelem. – Ez tartja mozgásban a
világot – mondtam, majd gálánsan hozzátettem: – Nem, nem is „ez”, hanem
te. Rosszallóan csóválta a fejét. – Néha ki
nem állhatlak – mondta. – A Nyilasok soha nem szoktak kijönni az Ikrekkel.
Én a tűz jegyében születtem te pedig… hát igen, az Ikrek nem is lehetnek
másmilyenek, csak zavaros fejűek. – Örülnék, ha
végre felhagynál ezzel a baromsággal – mondtam. Nem
sértődött meg. – Gyere, együnk valamit. Lecsúsztam
a függőágyról és felegyenesedtem. Valami kikívánkozott belőlem és nem
akartam, hogy közben hozzá érjek. – Nézd, Klara –
mondtam –, nem hagyhatom, hogy kitarts, mert előbb-utóbb macerálni kezdesz
miatta vagy ha mégsem, akkor én leszek komisz veled. Pénzem meg egyszerűen
nincs. Ha tehát nem a kantinban akarsz enni, akkor egyél magad. Nem vagyok
hajlandó elfogadni sem a cigarettádat, sem az italodat, sem pedig a
zsetonjaidat a kaszinóban. Úgyhogy, ha enni akarsz valamit, akkor csak
rajta; majd később találkozunk. Én meg közben lehet, hogy sétálok egyet.
Felsóhajtott. – Egy Iker se tud bánni a pénzzel –
mondta –, de borzasztó aranyosak tudnak lenni az ágyban.
Felöltöztünk, aztán elmentünk enni, mégpedig a
Tröszt kantinjába, ahol tálcával kell sorba állni és aztán állva kell
megenni a kaját. Az étel nem rossz, pláne ha nem érdekel, hogy miféle
táptalajon termesztik. Az ár megfelelő. Egy fillérbe sem kerül. Azt
mondják, ha mindig csak a kantinban étkezel, bő száz százalékát kapod meg
mindama tápanyagoknak, amelyekre bizonyítottan szükséged van. Biztos is,
csak megegyél mindent, amit eléd tesznek, mert önmagában véve sem az
egysejtű protein, sem a növényi protein nem teljes értékű, úgyhogy hiába
eszed csak az egyiket, mondjuk, a szójazselét vagy csak a másikat, például
a baktériumpudingot, ha jót akarsz, megeszed mind a kettőt.
A másik az, hogy a menzakaja baromi sok metánt
fejleszt az emberben, ami viszont rengeteg olyan kipárolgást eredményez,
amit a volt átjárói fazonok röviden és tömören csak átjárói kakszagnak
hívnak. Elindultunk az alsó szintek irányában.
Nemigen beszélgettünk, azt hiszem, mindketten azon töprengtünk, hogy merre
is tartunk. Úgy értem, hogy nem csak az adott pillanatban.
– Van kedved felderíteni? – kérdezte Klara.
Kéz a kézben bandukoltunk, elgondolkodva. Szerettem
a felderítő sétákat. Némelyik borostyánnal tömött régi alagutat senki sem
használta; az ilyenek érdekesek voltak. Ezeken túl aztán olyan kopár,
poros helyeket találtunk, ahová még csak borostyánt sem ültetett soha
senki. Többnyire mindenütt elég világos volt; a kékes hícsífém-ragyogás
közvetlenül az ősrégi falakból áradt. Néha – mostanában nem, de még hat
vagy hét éve is – előfordult, hogy hícsí műtárgyakat találtak az ilyen
részeken, és az ember sohasem tudhatta, mikor botlik olyasmibe, amiért
jutalmat kaphat. Ezúttal azonban nem sikerült túl
nagy lelkesedést kicsiholnom magamból, mert semmi sem szórakoztat igazán,
ha nincs más lehetőségem a választásra. – Lehet róla szó – feleltem végre,
de néhány perccel később, amikor rájöttem, hogy merre járunk, meggondoltam
magam: – Menjünk be egy kicsit a múzeumba. –
Tényleg – mondta Klara egyszerre érdeklődve –, úgy hallottam, hogy
berendezték a körtermet. Metchnikov mesélte. Azalatt nyitották meg, amíg
mi odakint voltunk. Megváltoztattuk hát a
menetirányt, lementünk két szintet és épp a múzeum mellett kötöttünk ki. A
körterem egy csaknem teljesen gömb alakú kamra volt rögtön a múzeum után.
Jókora helyiség volt; tíz méter átmérőjű vagy még több, és hogy használni
tudjuk, egy-egy Shickyéhez hasonló szárnyat csatoltunk magunkra a
bejáraton kívül álló fogasról. Egyikünknek sem volt gyakorlata az
ilyesmiben, de nem volt nehéz a dolgunk. Az a helyzet, hogy az Átjárón
olyan csekély az ember súlya, hogy a közlekedés legegyszerűbb és legjobb
módja a repülés volna, ha lenne elég hely hozzá az aszteroidban.
Bepottyantottuk hát magunkat a kajütnyíláson a gömb
belsejébe, s egy egész univerzum közepén találtuk magunkat. A kamra falát
hatszögletes panelek alkották, mindegyikre egy-egy kép vetült valami
láthatatlan forrásból; feltehetően digitális megjelenítők voltak ezek,
folyadékkristályos képernyővel. – Milyen szép! –
kiáltott fel Klara. Körös-körül egyfajta globoráma
mutatta be mindazt, amit az úttörő űrhajósok láttak. Csillagok, ködök,
bolygók és holdak. Néha mindegyik panel a maga független képét mutatta,
úgyhogy összesen olyan százhuszonnyolc vagy hány külön helyszínt lehetett
látni egyszerre. Aztán: zutty, és megváltozott az összes kép. Aztán megint
zutty, és a képek körözni kezdtek: némelyiken megmaradt az eredeti
helyszín, mások valami új helyszínt mutattak. Ismét csak zutty, és egy
egész félgömbön felragyogott az M–31 galaxis mozaikképe, úgy, ahogy az a…
a jóisten tudja, hogy honnan látszik. – Hé –
mondtam fellelkesülve – ez tényleg óriási! – Csakugyan az is volt. Olyan
volt, mintha egyszerre lettem volna jelen az összes feltáró úton, ami csak
létezett addig, s mindez a strapa, a problémák és az állandó félelem
nélkül. Nem volt ott senki, csak mi ketten,
képtelen voltam felfogni, hogy miért. Olyan szép volt pedig. Azt gondolná
az ember, hogy hosszú sort kell kivárni, hogy bejusson, de nem.
Az egyik oldalon hícsí műtárgyakról készült
felvételek kezdtek el pörögni, abban az állapotban, ahogy felfedezték
őket: mindenféle színű imalegyező, falburkoló gépek, hícsí hajók belseje,
néhány alagút – Klara közbekiáltott, hogy ezeken a helyeken járt már
odahaza a Vénuszon; de fogalmam sincs, hogy ezt miből tudta megállapítani.
Aztán ismét űrfotókból készült kirakós következett. Némelyik kép ismerős
volt. Az egyik felvillanó hat- vagy nyolcpanelos felvételen a Plejádokat
ismertem fel. A kép eltűnt és az Átjáró Kettő jelent meg helyette az
űrben, oldalán a halmaz két ragyogó fiatal csillagának
visszatükröződésével. Láttam valamit, ami lehet hogy a Lófej-köd volt, és
egy mentőöv formájú gáz- és porfelhőt, ami vagy a Gyűrű-köd volt a
Lyrából, vagy pedig az a Francia Fánknak elkeresztelt dolog, amit néhány
ciklussal azelőtt fedezett fel egy kutató team valamelyik bolygó egén. A
bolygón magán egyébként hícsí ásatásra bukkantak, de nem tudták elérni a
befagyott tenger alatt. Körülbelül fél óráig
időzhettünk bent, egészen addig, amíg úgy nem tűnt, mintha megint
ugyanazokat a dolgokat látnánk. Ezután
fellibbentünk a bejárati nyíláshoz, visszaakasztottuk a szárnyakat, majd
leültünk a múzeum előtti kiöblösödő alagútrészen, hogy egy kis
cigarettaszünetet tartsunk. Két nő jött arra, úgy
rémlett, mintha a Tröszt karbantartó személyzetéhez tartoztak volna. Egy
göngyöleg felcsatolható szárnyat hoztak. – Helló, Klara – köszönt az
egyik. – Voltatok odabent? Klara bólintott. –
Gyönyörű volt – mondta. – Addig élvezzék, ameddig
lehet – mondta a másik. – A jövő héttől már száz dollárt kell érte
fizetni. Holnap szereljük fel a P-fonos ismertető rendszert. A megnyitó
ünnepély még az újabb turisták érkezése előtt lesz.
– Megéri a százast – mondta Klara, majd rám nézett.
Akkor vettem észre, hogy minden fogadkozásom ellenére mégis csak az ő
cigarettáját szívom. Öt dollár volt ugyan egy dobozzal, mégis
elhatároztam, hogy legalább egy paklival veszek az aznapi zsebpénzemből és
ügyelni fogok rá, hogy Klara legalább annyit szívjon el belőle, mint én az
övéből. – Akarsz még sétálni? – kérdezte.
– Talán egy kicsit később – feleltem. Azon
spekuláltam, vajon hány ember halhatott meg azokért a szép felvételekért,
amelyeket láttunk. Ismét szembe kellett ugyanis néznem azzal a ténnyel,
hogy előbb-utóbb neki kell durálnom magam a hícsí hajókkal játszott
halálos lutrinak, vagy pedig fel kell adnom az egészet. Azon törtem a
fejem, vajon az az új információ, amit Metchnikovtól kaptam, igazi
változást hoz-e majd. Ekkortájt már mindenki arról beszélt; a Tröszt a
következő napra tervezte a mindenkit érintő P-fonos tájékoztatást.
– Erről jut eszembe – mondtam –, ugye azt mondtad,
hogy találkoztál Metchnikovval? – Kíváncsi voltam,
mikor kérdezel végre rá – mondta. – Persze hogy találkoztam vele.
Fölhívott és elmesélte, hogy megmutatta neked azt a dolgot a színkóddal.
Aztán lementem vele, és engem is ugyanúgy kioktatott, mint téged. Na és,
mit szólsz hozzá? Elnyomtam a cigarettát. – Azt
szólom, hogy ezután minden jó startért nagy küzdelem lesz.
– Az is lehet, hogy Dane tud valamit. Sokáig
dolgozott a Trösztnek. – Nem kétlem. –
Nyújtózkodtam egyet, majd hátradőltem, és az alacsony gravitációban
ringatózva gondolkodni kezdtem. – Nem olyan rendes fickó ám ez, Klara. Nem
mondom, lehet, hogy szól majd, ha olyasmi adódik, amiben fantáziát
lát, de az biztos, hogy valamit akar cserébe: Klara
elvigyorodott. – Nekem biztos, hogy szólni fog.
– Hogy érted ezt? – Hát csak
úgy, hogy néha hívni szokott. Randizni szeretne velem.
– A francba most már! – Tisztára felidegesedtem.
Nem csak Klara miatt voltam ingerült és nem is csak Dane miatt. A pénz
miatt. Amiatt, hogy ha a következő héten kedvem támadna visszamenni a
körterembe, rámenne a fél bankszámlám. A nem is oly távoli jövőben
felderengő sötét és baljós látomás miatt, hogy megint kénytelen leszek
rászánni magam valamire, aminek még a gondolatától is eszméletlenül félek.
– Én ugyan nem bíznék abban a szemétlá… – Nyughass,
Bob. Nem olyan rossz srác ő – mondta Klara újabb cigarettára gyújtva. Nem
tette el a paklit; elölhagyta, hogy elérhessem, ha akarom. – Szexuális
szempontból egész érdekes lehet. Az a fajta nyers és faragatlan típus,
amilyenek a Bikák általában lenni szoktak. Különben is, te legalább
annyit tudsz nyújtani neki, mint én. – Te meg miről
beszélsz? Őszintén meglepettnek látszott. – Azt
hittem, tudod, hogy nemcsak a nők érdeklik. – Soha
semmi jelét nem mutatta… – Elhallgattam, mert eszembe jutott, milyen közel
szeretett jönni, ha velem beszélt, és milyen kényelmetlenül éreztem magam,
amikor a testközelembe férkőzött. – Lehet, hogy nem
vagy az esete – vigyorodott el, és a vigyorában nyoma sem volt a
kedvességnek. Egypár kínai őr jött kifelé a múzeumból. Érdeklődéssel
néztek végig rajtunk, aztán udvariasan elfordultak.
– Menjünk innen, Klara. Elmentünk hát a Kék
Pokolba, ahol természetesen ragaszkodtam hozzá, hogy kifizessem a rám eső
részt az italokért. Negyvennyolc dollár ment le a gigámon egyetlen óra
alatt. És még csak nem is éreztem olyan jól magam. A végén megint az
ágyban kötöttünk ki Klaránál. Az sem bizonyult valami nagy szórakozásnak.
A vita még mindig a levegőben lógott, amikor végeztünk. Az idő pedig
szaladt.
Vannak olyan emberek, akik sohasem jutnak túl egy
bizonyos ponton az érzelmi fejlődésben. Legfeljebb rövid ideig képesek
normális, felszabadult és könnyed, adok és kapok kapcsolatra szexuális
partnerükkel. Van valami bennük, ami nem tűri meg a boldogságot. Minél
jobban megy a soruk, annál többet megtesznek azért, hogy mindent
tönkretegyenek maguk körül. A Klarával való hosszú
nyűglődés után ott az Átjárón, kezdtem gyanítani, hogy magam is az ilyen
emberek közé tartozom. Hogy Klara ilyen, azt addig is tudtam. Ő maga
mondta, hogy néhány hónapnál tovább egy férfival sem tartott fenn viszonyt
soha életében. Máris elég közel álltunk hozzá, hogy rekordot döntsünk, s
ez eléggé idegesítette is őt. Némely tekintetben
Klara sokkal felnőttebb és felelősségteljesebb volt, mint amilyen én
valaha is leszek. Először is vegyük azt, ahogy az Átjáróra jött. Ő nem
lottón nyerte az útiköltséget, mint én. Hosszú, nehéz évek alatt kereste
meg, és spórolta össze. Minősített légtestkezelő volt, idegenvezetői
engedéllyel és mérnöki diplomával. Halfarmerként dolgozott, amíg akkora
jövedelme nem lett, amelyből háromszobás lakást tarthatott volna fenn a
Vénusz hícsí kotorékjaiban, és telt volna neki rendszeres földi nyaralásra
és Általános Orvosira is. Wyomingban eltöltött éveim dacára többet tudott
nálam a szénhidrogén alapú tápanyagtermesztésről is. (A Vénuszon
beinvesztált egy tápanyaggyárba, márpedig egy dollárt sem fektetett volna
be olyasmibe, amit ne értett volna maradéktalanul.) Megbecsült tagja volt
akármelyik teamnek. Metchnikov is őt akarta útitársnak – ha akart valakit
egyáltalán –, nem pedig engem. Ráadásul még a tanárom is volt valamikor.
És mégis, amikor kettőnkről volt szó, épp olyan
lehetetlen és követelőző volt velem szemben, mint amilyen én voltam
valamikor Sylviával, Deenával, Janice-szel, Lizzel és Esterrel szemben,
vagy akármelyikkel a kéthetes, balsikerű románcok szereplői közül a Sylvia
utáni évek során. Klara szerint mindez azért volt, mert ő Nyilas én pedig
Iker vagyok. Mert az összes Nyilas próféta. A Nyilasok mind a szabadságot
szeretik. Mi, nyomorult Ikrek zűrzavarosak vagyunk és határozatlanok. –
Nem csoda – mondta komoran egyik délelőtt, miközben a szobájában
reggelizett (jómagam csak egy pár korty kávét fogadtam el) –, hogy
képtelen vagy rászánni magad, hogy ismét kihajózz. Ez nem egyszerű fizikai
gyávaság, kedves Robinette. Iker természeted egyik része diadalt akar, a
másik rész pedig a kudarcot keresi. Kíváncsi vagyok, hogy melyik részt
hagyod a végén felülkerekedni. Nem adtam egyértelmű
választ a kérdésére. – Le vagy te szarva, kedvesem! – mondtam. Erre
elnevette magát, és túl voltunk ezen a napon is. A játszma pontját megint
csak ő vitte el. A Tröszt megtette a várt
bejelentést. Hatalmas nyüzsgés támadt közöttünk, mindannyian
tervezgettünk, találgatásokat és vélekedéseket cseréltünk ki egymással.
Izgalmas idők voltak ezek. A Tröszt húsz alacsony kockázati faktorú és
magas nyereségesélyű indítást húzott ki a központi számítógép
adatbázisából. A feliratkozás, előkészítés és startolás egy héten belül
megtörtént. És én nem voltam ott egyik hajón sem,
és Klara sem, és megpróbáltunk nem beszélni arról, hogy miért nem.
Meglepő módon, Dane Metchnikov sem hajózott ki.
Tudott valamit, vagy legalábbis azt mondta. Illetve nem mondta azt, hogy
nem, amikor kérdeztem, hanem csak nézett rám a maga flegma módján, és nem
válaszolt. Még Shicky is majdnem kiment. A start előtt egy órával
esett ki a sorból a finn kölyök miatt, aki soha nem talált senkit, akivel
beszélni tudott volna. Shicky négy szaúd-arábiaival társult volna, akik
együtt akartak maradni, de ezek végül mégis a finn srácot választották be
maguk közé ötödiknek. És nem ment ki Louise Forehand sem, mert arra várt,
hogy visszatérjen valaki a családjából, s így meglegyen a folyamatosság.
Akkoriban nem kellett sorba állni a Tröszt kantinja előtt, ha enni akart
az ember, és mindenfelé üres szobák voltak az alagutamban. Aztán egyik
este Klara azt mondja nekem: – Bob, azt hiszem el kéne mennem egy
pszichológushoz. Felkaptam a fejem. Ez
meglepetésként ért. Mi több: árulásként. Klara tudott a korai pszichotikus
epizódomról és arról is, hogy hogy vélekedtem a pszichiáterekről.
Visszatartottam az első tucat megjegyzést, ami
kikívánkozott belőlem ezzel kapcsolatban. A taktikázót: „Örülök neki,
ideje volt már”. A képmutatót: „Örülök neki, szólj, ha valamiben
segíthetek”. A stratégiázót: „Örülök neki, azt hiszem rám is rám férne,
csak nem telik rá”. Elnyomtam magamban az egyetlen őszinte választ is,
amely így hangzott volna: „Ezt a húzásodat úgy értelmezem, hogy megbántad
már, hogy kikezdtem veled”. Egy szót se szóltam hát, ehelyett ő folytatta:
– Segítségre van szükségem, Bob! Minden olyan
zavaros körülöttem. Ez megrendített. A kezéért
nyúltam. A keze ernyedten feküdt a kezemben, nem viszonozta a
szorításomat, de el sem húzta tőlem. – A pszichológia-professzorom –
folytatta – azt szokta mondani, hogy ez az első lépés… Vagy nem is az
első, hanem a második. Az első lépés az, amikor az ember ráébred, hogy
problémája van. Nos, én egy ideje már tudok a magaméról. A második lépés a
döntés meghozatala: meg akarod tartani azt a problémát, vagy tenni akarsz
valamit ellene? Én úgy határoztam, hogy valamit tenni fogok.
– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem, ügyelve arra,
hogy semleges maradjak. – Nem tudom. A csoportok
nem sokat érnek, úgy látom. Van viszont egy pszichomata, amit el lehet
érni a Tröszt központi számítógépén keresztül. Ez volna a legolcsóbb.
– Olcsó húsnak híg a leve – mondtam. – Fiatalabb
koromban, amikor… amikor be voltam csavarodva, két évet töltöttem el
pszichomatákkal. – És azóta eltelt húsz év, és még
mindig üzemelsz – jegyezte meg. – Ennyivel én is kibékülnék. Legalábbis
egyelőre. Megpaskoltam a kezét. – Akármit csinálsz,
úgy lesz jó – mondtam kedvesen. – Mindig is éreztem, hogy jobban kijönnénk
egymással, ha megpróbálnád kiverni a fejedből azt a baromságot a
predesztinációval. Megértem én, más is hajlamos az ilyesmire, de azért
könnyebben elviselem, amikor magam miatt vagy néha dühös rám, mint amikor
apapótlék vagy mit tudom én micsoda vagyok a számodra.
Hanyatt fordult, és rám nézett. Még a halvány
hícsífém-derengésben is jól látható volt arcán a meglepetés. – Te meg
miről beszélsz? – Miről beszélek! Hát a
problémádról. Tudom, Klara, nem kis lelkierő kellett hozzá, hogy beismerd
magadban, segítségre szorulsz. – Ez igaz, Bob –
mondta –, csakhogy úgy látom, nem érted, hogy mi a bajom. Nem az a
problémám, hogy veled kijöjjek. Úgy lehet, te magad vagy a
problémám. Egyszerűen nem tudom. Félek ettől a tengés-lengéstől. Attól,
hogy képtelen vagyok döntéseket hozni. Hogy olyan sokáig halogattam a
kihajózást, és, ne sértődj meg!, hogy a végén épp egy ilyen Ikret szúrtam
ki útitársul, mint te. – Utálom, mikor ezzel az
asztrológiai baromsággal hozakodsz elő! – Nagyon is
jól tudod, Bob, hogy milyen zűrzavaros a személyiséged. És én, úgy
látszik, vonzódom az ilyesmihez. Nem akarok így élni.
Az Átjárói Anglikán Egyház
Káplán: Theo
Durleigh tiszteletes Istentiszteletek: vasárnap 10.30-kor
Esti ima: előzetes egyeztetés
alapján
Eric Manier, aki december
elsején fejezte be nálunk gondnoki ténykedését, letörölhetetlen
kézjegyét mindörökre ott hagyta az Átjáró Mindenszentek Templomán.
Elmondhatatlan hálát érzünk iránta, hogy sokoldalú tehetségét
egyházunk szolgálatába állította. Eric Manier
51 éve született a Herts. m.-i Elstree-ben. A Londoni Egyetemen
jogot tanult, majd ügyvédbojtárkodott. Ezután néhány évig a
földgáziparban dolgozott Perthben. Bár a
magunk részéről fájlaljuk távozását, sajnálkozásunkat enyhíti
afelett érzett örömünk, hogy szíve vágyát végre elérve, visszatérhet
szeretett Hertfordshire-ébe, ahol is polgári ügyeknek, transzcendens
meditációnak és a gregorián énekek tanulmányozásának óhajtja
szentelni nyugdíjas éveit. Az új gondnok
megválasztására az első olyan vasárnap fog sor kerülni, amikor
együtt lesz a szavazatképességhez szükséges kilenc fő.
|
Akkorára már mindkettőnknek teljesen kiment az álom
a szeméből, és úgy látszott, csak két út áll nyitva előttünk. Vagy
belemegyünk egy „pedig azt mondtad, hogy szeretsz, márpedig én ezt így
képtelen vagyok elviselni” jelenetbe, ami feltehetőleg vagy újabb szexszel
végződik, vagy nyílt szakítással; vagy pedig valami olyasmibe fogunk, ami
eltereli a dologról a gondolatainkat. Klara agya valószínűleg ugyanúgy
járt, mint az enyém, mert lecsusszant a függőágyról és öltözködni kezdett.
– Menjünk fel a kaszinóba – mondta szinte vidáman. – Úgy érzem, ma este
szerencsém lesz.
Mostanában egyetlen hajó sem futott be, így a
kaszinóban nem voltak turisták. Minthogy annyi hajó ment ki az elmúlt
hetekben, feltárókat sem igen lehetett látni. A kaszinóasztalok felét
lezárták, ezeket zöld vászontakaró borította. Klara talált egy szabad
széket a huszonegyes-asztalnál, kért egy halom százdolláros zsetont, és az
osztó megengedte, hogy én is leüljek, anélkül, hogy játszottam volna.
– Mondtam, hogy szerencsés éjszakám lesz – mondta
Klara tíz perc múlva, amikor már kétezer dollárral nyerésben volt a házzal
szemben. – Jól csinálod – bátorítottam, de nem
mondhatnám, hogy én magam jól szórakoztam volna. Fölkeltem hát, és
elkezdtem mászkálni egy kicsit. Dane Metchnikov óvatosan, ötdolláros
érmékkel etette az automatát, és úgy látszott, hogy nincs kedve beszélni
velem. Szóltam Klarának, hogy elmegyek, iszom egy kávét a Kék Pokolban (öt
dollár, de az ilyen gyenge estéken, mint ez is, újra meg újra ingyen
feltöltik a megürült csészét). Erre ő, anélkül, hogy, egy pillanatra is
levette volna szemét a lapokról, rám villantott egy mosolyt
negyedprofilból. A Kék Pokolban Louise Forehand
rakéta-üzemanyagot szürcsölt szódával… jó, nem rakéta-üzemanyagot, csak
közönséges fehér whiskyt, amit mindig abból gyártottak, ami éppen nőni
talált azon a héten a hidroponikus tartályokban. Üdvözlő mosollyal nézett
fel rám, s én mellé ültem. Milyen magányosan tölti
az idejét, eszméltem rá hirtelen. Pedig nem volt oka rá. Ő olyan… hogy is
magyarázzam, hogy milyen is volt? Ő volt talán az egyetlen személy az
Átjárón, aki sem agresszív, sem visszautasító, sem követelőző nem volt.
Mindenki más vagy olyasmit akart tőlem, amit én nem akartam neki megadni,
vagy nem fogadta el azt, amit magamtól adtam volna. Louise egész más volt.
Legalább tíz évvel öregebb volt nálam, de igazán jól nézett ki. Akárcsak
én, ő is csak a Tröszt által rendszeresített ruhákat hordta: egy rövid
overallt, amit három randa színben gyártottak. Ő azonban átalakította a
ruhát magának, s a kezeslábasból két részes kosztümöt csinált, mely feszes
sortból és laza, nyílt felsőrészből állt, középen fedetlenül hagyott
derékkal. Észrevettem, hogy figyeli, amint leltárt csinálok róla, és
hirtelen zavarba jöttem. – Jól nézel ki – mondtam.
– Köszönöm, Bob. És ráadásul csupa eredeti
alkatrész – büszkélkedett mosolyogva. – Soha nem telt egyébre.
– Épp elég jó az, ami van – mondtam őszintén, mire
ő témát váltott. – Most futott be egy hajó –
mondta. – Azt mondják, sokáig volt odakint. Az a
helyzet, tudtam, hogy mért érdekli a dolog, és azt is, hogy mért üldögél
itt a Kék Pokolban, ahelyett, hogy aludna ilyen késői órában. Tudtam, hogy
a lánya miatt aggódik, de nem akarja, hogy az aggodalom megbénítsa.
Tetszett az is, ahogy a feltáráshoz viszonyult.
Félt a kihajózástól, ami érthető volt. De nem hagyta, hogy ez
visszatartsa, és ezt nagyon csodáltam benne. Még mindig arra várt, hogy
valamelyik családtagja visszajöjjön, és ő ismét feliratkozhasson. Így
egyeztek meg, úgyhogy akármelyikük tér is vissza, mindig legyen valaki a
családból, aki fogadja. Néhány újabb részletet
tudtam meg tőle a család hátteréről. A vénuszi Orsó turistacsapdáiban
éltek, már amennyire azt életnek lehetett nevezni, és abból tartották fenn
magukat, ami, elsősorban a cirkálók jóvoltából, csurrant-csöppent. Sok
pénz volt a dologban, de nagy volt a konkurencia is. Ahogy elmesélte, egy
időben még egy éjszakai klubban is fellépett a család: énekeltek,
táncoltak, komédiáztak. Azt vettem ki, hogy nem is voltak rosszak,
legalábbis a vénuszi normához képest nem. De annak a kevés turistának a
húsára, aki év közben megfordult feléjük, olyan sok saskeselyű fente a
csőrét, hogy egyszerűen nem jutott konc mindegyiknek. Sess és a fiú (az,
amelyik aztán meghalt) idegenvezetéssel próbálkozott. Sikerült valahogy
megvenniük és újjáépíteniük egy összetört légtestet. Az üzlet nem hozott
sokat. A lányok mindenféle munkát elvállaltak. Eléggé nyilvánvaló volt,
hogy legalábbis ami Louise-t illeti, egy ideig luvnyálkodással is
próbálkozott, de ez sem hozott igazán eleget, éppolyan okokból kifolyólag,
mint a többi vállalkozás. Már majdnem kiszaladt a szőnyeg a lábuk alól,
amikor valahogy sikerült az Átjáróra jönniük. Nem
ez volt az első ilyen akciójuk. Már a Földön is keményen küzdöttek azért,
hogy elszabaduljanak onnan. Akkoriban olyan rosszul ment a soruk, hogy
ahhoz képest még a Vénusz is reményteljes alternatívának látszott. Több
kurázsi volt bennük és nagyobb hajlandóság arra, hogy új lapot húzzanak,
és továbbálljanak valahonnan, mint bárki másban, akivel életemben
találkoztam. – Miből tudtatok ennyit utazni? –
kérdeztem. – Az a helyzet – mondta Louise az
órájára pillantva, miután felhörpintette az ital maradékát –, hogy a
Vénuszra a létező legolcsóbban utaztunk. Rabszolga osztályon. Kétszázhúsz
másik bevándorlóval voltunk összezárva; a vállunknál fogva lógattak fel
minket aludni, és kétperces időpontokért kellett sort állnunk a WC előtt.
Préselt és szárított ételt ettünk, és regenerált vizet ittunk. Tiszta
őrület volt, ha belegondolsz, hogy negyvenezer dollárt fizettünk
fejenként. Szerencsére a kölykök még nem voltak meg, kivéve Hatet, de ő is
olyan kicsi volt még, hogy negyed áron utazhatott.
– Hat, a fiad? És mi… – Meghalt – mondta.
Vártam, de amikor ismét megszólalt, ezt mondta: –
Azóta már be kellett volna jelenteniük azt a hajót a rádión.
– Biztos a P-fonon mondták be.
Bólintott, s egy pillanatig aggódni látszott. A
Tröszt rutinszerűen be szokta jelenteni az érkező hajókat, mihelyt
kapcsolatba léptek velük. Ha nincs velük kapcsolat – nos, van ilyen: a
halott feltárók nem szoktak rádión bejelentkezni. Ezért aztán azzal
tereltem el a figyelmét a problémáiról, hogy elmeséltem neki, Klara
pszichiáterhez készül. Végighallgatott, majd kezét a kezemre téve így
szólt: – Ne haragudj, Bob, de te még sohasem gondoltál arra, hogy elmenj
egy pszichiáterhez? – Nincs rá pénzem, Louise.
– Még csoportterápiára sincs? Van egy banda a
Kedves szinten, akik üvöltözni szoktak. Néha hallani őket, amikor együtt
vannak. Aztán meg mindenféle hirdetést látni: elidegenedésről,
személyiségformálásról meg ilyesmi. Persze lehet, hogy sokan kihajóztak
közülük. Nem kötöttem le a figyelmét.
Onnan, ahol ültünk, látni lehetett a kaszinó
bejáratát, ahol az egyik krupié elmélyült beszélgetést folytatott a kínai
cirkáló egyik emberével. Louise őket nézte. –
Valami történt – mondtam. Hozzá akartam még tenni, hogy: „Gyerünk, nézzük
meg”, de Louise már felkelt, és elindult a kaszinó felé.
A játék megszakadt. Mindenki a huszonegyes-asztal
köré tömörült, ahol most Metchnikov ült a Klara melletti széken néhány
huszonöt dolláros zsetonnal maga előtt. A tömeg közepén Shicky Bakin
gubbasztott az osztó székén. – Nem – mondta éppen, amikor odaértem –, nem
tudom a neveket, csak azt, hogy egy Ötös. – És él
még mindegyik? – kérdezte valaki. – Amennyire
tudom, igen. Helló, Bob. Helló, Louise. – bólintott felénk. – Látom,
hallottátok már. – Nem igazán – mondta Louise,
önkéntelenül a kezemért nyúlva. – Csak azt, hogy befutott egy hajó. Nem
tudod a nevüket? Dane Metchnikov körbetekerte a
nyakát, hogy lássa, ki szólt. – Nevek! – morogta. – Ki törődik azzal?
Lényeg, hogy egyikünk sincs köztük. Meg az, hogy nagy fogás volt. –
Felállt. Még az adott körülmények között is feltűnt nekem, hogy milyen
dühös. Még a zsetonjait is elfelejtette felszedni a huszonegyes-asztalról.
– Lemegyek – jelentette be. – Látni akarom, hogy néz ki egy olyan fogás,
ami egyszer adódik az életben. A cirkálósok
lezárták ugyan a területet, de egyikük éppen Francy Hereira volt.
Összegyűltek vagy százan az ejtőakna körül, és Hereirának meg két amerikai
cirkálós lánynak kellett őket kordában tartani. Metchnikovnak sikerült
átvágni a tömegen és lenézni az akna peremén, mielőtt még az egyik lány
elzavarta volna. Láttuk, amint egy másik ötkarpereces feltáróval
beszélget. Közben egy-egy pletykafoszlány is a fülünkbe jutott:
– …már félig halottak voltak. Elfogyott a vizük.
– Á, dehogy! Csak kimerültek. Rendbe fognak jönni…
– …tízmillió dolláros jutalom legalább, és arra jön
még a jogdíj! Klara karon fogta Louise-t és húzni
kezdte előre. Utánuk nyomultam a mögöttük támadt résben. – Nem tudja
valaki, kinek a hajója volt? – kérdezte Klara.
Hereira fáradtan mosolygott a lányra, felém biccentett, majd így szólt: –
Még nem tudjuk, Klara. Most vizsgálják át őket. Azt hiszem, minden rendben
lesz velük. – Mit találtak? – kiáltotta valaki
mögülem. – Műtárgyakat. Újabb fajtát, mindössze
ennyit tudok. – De Ötös volt, ugye? – kérdezte
Klara. Hereira rábólintott, aztán lenézett az
aknába. – Jól van – mondta –, húzódjanak hátrább, cimborák. Most hoznak
fel egy párat közülük. Hátrább húzódtunk néhány
angströmnyivel, de mindegy volt, mert úgysem a mi szintünkön szálltak ki.
Elsőként egy nagyfejű tűnt fel a Tröszttől, a nevére nem emlékszem, aztán
jött egy kínai őr, utána egy kórházi köpenyes férfi egy ápolóval, aki arra
ügyelt, hogy emez le ne essen a kábelről. Ismerős volt az arca, de a nevét
nem tudtam. Az egyik búcsúpartyn találkoztam vele, de az is lehet, hogy
többször összefutottunk már: apró, idősebb, fekete férfi volt, aki kétszer
vagy háromszor járt előtte odakint, anélkül, hogy bármit is összehozott
volna. A szeme nyitva volt és elég tisztán nézett, de végtelenül
kimerültnek látszott. Meglepetés nélkül nézett az akna körüli tömegre,
aztán eltűnt a szemünk elől. Félrepillantottam, s
láttam, hogy Louise csendesen sír, becsukott szemmel. Klara fél karjával
átölelve tartotta. Kihasználva a tömeg mozgását Klara mellé furakodtam és
kérdőn néztem rá. – Ez egy Ötös – mondta halkan. – A lánya Hármassal ment
ki. Tudtam, hogy Louise meghallotta, megpaskoltam
hát a vállát, és ezt mondtam: – Sajnálom, Louise –, majd a tömegben nyíló
rést kihasználva egészen az akna széléig mentem, és lenéztem.
Kaptam egy pillantást abból, hogy milyen lehet tíz-
vagy húszmillió dollár. Egy hatszögletes, hícsífém-dobozokból álló rakást
láttam. Az átmérője legfeljebb fél méter lehetett, a magassága még annyi
se. Aztán Francy Hereira kérlelni kezdett: – Gyere már, Bob, lépj egy
kicsit hátrább. – Hátrább léptem, s ebben a pillanatban újabb feltáró tűnt
fel az aknában kórházi köpenyben. Előttem ment el a kábelen, de nem vett
észre, ami nem is csoda, hiszen csukva voltak a szemei. Én azonban jól
láttam őt. Sheri volt az.
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: A3–7. Küldetésszám:
022D55. Személyzet: S. Rigney, E. Tsien, M. Sindler.
Repülési idő: 18 nap 0 óra. Pozíció: Xi
Pegasi A környezete.
Összefoglaló: „Felbukkanás egy
kisbolygó körüli szűk pályán, a helyi naptól kb. 9 CS. E.-re. A
bolygót jég borítja. Az egyenlítő tájékáról hícsí sugárzást
észleltünk. Rigney és Mary Sindler a sugárforrás közelében landolt,
és némi nehézség árán – a terep hegyes – egy jégmentes, meleg
területre ért, ahol egy fémkupolát talált. A kupola belsejében
számos hícsí műtárgy volt, köztük két üres landolóval, ismeretlen
rendeltetésű háztartási eszközökkel és egy fűtőspirállal. A kisebb
tárgyak zömét sikerült átszállítanunk a hajóra. A fűtőspirált nem
lehetett teljesen kikapcsolni, de sikerült minimálisra csökkenteni a
teljesítményét, s így be tudtuk rakni a landolóba, s ott is maradt
egészen a visszatérésig. Ennek ellenére Mary és Tsien kómában volt
landoláskor az út közben elszenvedett súlyos dehidráció miatt.”
A Tröszt értékelése: A fűtőspirált
analizáltuk és reprodukáltuk. A személyzet 3 000 000 dolláros
jutalomban részesült a jogdíj terhére. A többi műtárgy analizálására
nem került még sor. Jutalom: 25 000 dollár kilogrammonként,
összesen 675 000 dollár értékben az esetleges jövőbeni
hasznosítás terhére.
|
|
|