|
7
A matracon fekszem, és elég
kellemetlenül érzem magam. Úgy értem, fizikailag. Nemrég műtöttek, lehet,
hogy nem szívódtak fel rendesen a varratok. Sigfrid hangját hallom.
– A munkádról beszélgettünk, Bob.
Elég unalmas téma, de legalább biztonságos. –
Utáltam azt a melót. De ki ne utálná a tápanyagbányát? – mondom.
– De azért mégiscsak kitartottál mellette, nem? Meg
sem próbálkoztál valami mással. Elmehettél volna pedig a halfarmra is. És
az iskolából is kimaradtál. – Ezzel azt akarod
mondani, hogy szántszándékkal ragadtam meg a kerékvágásban?
– Nem akarok én semmit se, Bob, csak azt, hogy
mondd el, mit érzel. – Na, jó. Bizonyos értelemben
csakugyan így volt. Gondoltam pedig, hogy változtatni kéne. Nagyon is
sokat gondolkodtam ilyesmin – mondom, s eszembe jut, milyen is volt
Sylviával, eleinte, a régi szép napokban. Eszembe jut, amint egy januári
estén ott ültünk egy leparkolt vitorlásgép fülkéjében – nem volt hová
mennünk –, és a jövőről beszélgettünk. Arról, hogy mit fogunk majd
csinálni, és hogyan fogunk megbirkózni az ellenünk szóló esélyekkel.
Amennyire meg tudom ítélni, nincs az egészben semmi Sigfridnek való.
Meséltem már neki Sylviáról, aki a végén hozzáment egy részvényeshez. De
ez jóval azután volt már, hogy szakítottunk. – Azt hiszem – mondom, s egy
kis hatásszünetet tartok, arra gondolván, hogy ideje volna már valamit
kapni a pénzemért –, hogy valamiféle halálvágy dolgozott bennem.
– Jobb szeretném, Bob, ha nem használnál
pszichiátriai kifejezéseket. – Na, mindegy, érted,
mire gondolok. Éreztem, hogy múlik az idő, és minél tovább maradok a
bányában, annál nehezebb lesz megszabadulni. De nem láttam semmi jobbat.
Aztán meg volt egy pár plusz is. Sylvia, a barátnőm. Anyám, amíg élt.
Barátok. Sőt még néhány szórakozás is. Vitorlázórepülés. Csuda klassz
érzés a dombok fölött szállni. Onnan a magasból Wyoming sem néz ki olyan
rosszul, és az olaj szagát is alig érezni. –
Említetted Sylviát, a barátnődet. Jól kijöttetek egymással?
Nem válaszolok. A hasamat tapogatom. Nemrég
ültettek belém egy csaknem félméteres béldarabot. Borzasztó sokba kerül az
ilyesmi, s néha az az érzésem támad, hogy az előző tulajdonos szeretné
visszakapni az átültetett testrészt. El-elgondolkozom rajta, hogy ki is
lehetett az illető. Vajon miben halt meg? Meghalt-e egyáltalán? Lehet,
hogy még mindig életben van? Olyan szegény, hogy apránként adja el magát,
ahogy állítólag egyes lányok teszik szépen formált mellükkel vagy
fülükkel? – Nehezen ismerkedtél lányokkal, Bob?
– Mostanában nem. – Nem
mostanában kérdezem. Azt hiszem, említetted, hogy gyerekkorodban nem
voltál könnyen barátkozó. – Mért, mások igen?
– Ha jól értem a kérdésedet, Robbie, azt szeretnéd
tudni, hogy van-e olyan ember, aki úgy emlékszik vissza a gyerekkorára,
mint egy tökéletesen boldog és könnyű periódusra. A válaszom természetesen
az, hogy „nincs”. Úgy látszik azonban, vannak olyanok, akik jobban
beleépítik ezeket az élményeket a későbbi életükbe, mint mások.
– Ja, azt hiszem, ahogy így visszagondolok, egy
kicsit féltem a korcsoportomtól – elnézést Sigfrid –, úgy értem, a többi
kölyöktől. Úgy tűnt, a többiek jól ismerik egymást. Folyton volt valami
mondandójuk egymásnak. Közös titkaik. Élményeik. Érdeklődésük. Magányos
voltam köztük. – Egyke voltál, Robbie?
– Tudod, hogy az. Talán ez lehetett az oka. A
szüleim mind a ketten dolgoztak. És nem szerették, mikor a bánya körül
játszottam. Veszélyesnek tartották. Ami igaz, az igaz, a bánya nem
kölyköknek való hely volt. Azok a gépek könnyen balesetet okozhattak.
Aztán ott volt a meddőhányó is, ami hajlamos volt az omlásra,
megcsúszásra, és néha gázok törtek fel belőle. Sokat voltam otthon.
Tévézéssel, magnózással töltöttem az időt. Meg evéssel. Dagadt kölyök
voltam, Sigfrid. Imádtam a keményítős, cukros zabákat, tele kalóriával. A
szüleim kényeztettek: több kaját vettek nekem, mint amennyire szükségem
lett volna. Még most is szeretem, ha kényeztetnek.
Persze ma már nagyságrendekkel jobb diétán élek, ami nem olyan hízlaló,
ellenben ezerszer drágább. Ettem már valódi kaviárt is. Nem is egyszer. A
galvestoni akváriumból hozzák repülővel. Igazi pezsgőt szoktam inni, és
valódi vajat eszem… – Emlékszem – mondom –, volt
egy kiságyam. Olyan hároméves lehettem, szóval egészen kicsi. Volt egy
beszélő macim. Mindig velem volt az ágyban. Ő mesélt nekem, én meg
ceruzákat nyomkodtam belé s megpróbáltam letépni a fülét. Imádtam az
ilyesmit, Sigfrid. Elhallgatok, mire Sigfrid
azonnal rákapcsol. – Miért sírsz, Robbie? – Nem
tudom! – ordítom, miközben könnyek patakzanak az arcomon. Az órámra
pillantok. A zöld számjegyek fodrozódni látszanak a könnyeimen keresztül.
– Ilyen késő volna már? – mondom aztán mintegy társalogva. Felülök. A
könnyek még folynak az arcomon, de a forrásukat már sikerült elzárnom. –
Most már csakugyan mennem kell, Sigfrid. Randim van. Taniának hívják a
lányt. Igazi szépség, a Houstoni Szimfonikusoktól. Imádja Mendelssohnt és
a rózsát. Mielőtt érte megyek, vásárolni akarok pár szálat abból a
sötétkék hibridből, ami olyan jól megy a szemszínéhez.
– Rob, csaknem tíz perc van még hátra.
– Majd legközelebb bepótoljuk. – Tudom, hogy erről
szó sem lehet, hozzáteszem hát gyorsan: – Használhatom az illemhelyet?
Nagyon kell. – Ki akarod talán kakilni az
érzéseidet, Rob? – Nagyon vicces! Tudom, mit akarsz
mondani. Azt, hogy úgy fest az egész, mint egy tipikus menekülési
mechanizmus… – Rob! – …jól
van, na! Úgy értem, biztos azt hiszed, hogy csak meg akarok lógni. De
becsszóra mennem kell. Úgy értem, hogy a vécére. Meg a virágboltba is.
Tani nem akármilyen lány ám. Nem a szexben értve, de abban is óriási.
Egyszerűen oda vagyok a fekete szőrű lyu… lyu… –
Mit akartál mondani, Rob? Mély lélegzetet veszek,
és nagy nehezen kinyögöm: – Azt, Sigfrid, hogy odavagyok a micsodájáért.
– Igen?… Felismerem ezt a
hangsúlyt. Sigfridnek nagyon gazdag a hangszínrepertoárja, de részben már
sikerült kiismernem. Azt hiszi, hogy végre nyomon van.
– Mi van? – Bob, minek is
mondják a női nemi szervet? – Szűzmáriám, Sigfrid,
miféle süket játszma ez már megint? – Nos, Bob,
minek mondják? – Áh! Éppolyan jól tudod te is, mint
én. – Légy szíves, Bob, áruld el, hogy te
minek mondanád. – Szokták pinának is hívni.
– Van még más neve is, Bob?
– Van hát, egy csomó. Például az, hogy muff. Hallottam már vagy száz
kifejezést is rá. – Mondj még egyet, Bob.
Addig halmozódott bennem a düh és a fájdalom, míg
végül túlcsordult. – Hagyjál már békén, Sigfrid, a kibaszott játszmáiddal!
A hasam fáj, attól félek, belecsinálok a
nadrágomba. Olyan, mintha ismét kisbaba volnék. – Jézusom, Sigfrid!
Kölyökkoromban a macimmal társalogtam. És most negyvenöt éves fejjel, még
mindig úgy beszélgetek egy hülye géppel, mintha élőlény volna!
– Ugye, Bob, van még egy másik kifejezés is rá?
– Több száz is van! Melyiket akarod hallani?
507 |
IRRAY .ÉRETTSÉG. |
26,830 |
|
GOTO *M88 |
26,835 |
508 |
,C, Talán érettnek lenni annyi, |
26,840 |
|
mint akarni azt, amit mi
magunk |
|
akarunk, |
26,845 |
|
ahelyett, hogy azt akarnánk,
amit |
|
mások |
26,850 |
|
szerint akarnunk kellene. |
26,855 |
511 |
XTERNALS @ IF @ GOTO && |
26,860 |
512 |
,S, Lehet, Sigfrid, jó öreg bádogisten, |
26,865 |
|
hogy úgy van, ahogy mondod. |
26,870 |
|
De egy biztos: éppolyan érzés |
26,875 |
|
érettnek lenni, mint
halottnak. |
26,880 | |
– Azt a szót, amit az előbb majdnem kimondtál, de aztán mégsem. Kérlek,
Bob, próbáld meg kimondani. Annak a kifejezésnek van valami speciális
jelentése a számodra, azért okoz nehézséget a kimondása.
Visszahanyatlok a matracra és most aztán tényleg
elfog a zokogás. – Kérlek, Bob, mondd ki! Mi az a
kifejezés? – Lyuk, te rohadék! Lyuk, igen az: lyuk,
lyuk, lyuk!
|
|