|
26
Amíg oda voltam, egy csomó változás
történt az Átjárón. Megemelték a fejadót. A Tröszt meg akart szabadulni
egy pár fölösleges lógóstól, mint Shicky meg én. Ez rossz hír volt, azt
jelentette, hogy az előre fizetett fejpénzem nem lesz elég két-három
hétre, hanem csak tíz napra. Importáltak egy pár
agytrösztöt a Földről; asztronómusokat, xenotechnikusokat,
matematikusokat, sőt még az öreg Hegramet professzort is fölhozták, akit
megviseltek ugyan a startolás és a gyorsulás deltái, de azért fürgén
ugrált összevissza az alagutakban. Egy dolog nem
változott: az Értékelő Bizottság. Ott feszengtem előttük a vallatópadon,
miközben régi jó ismerősöm, Emma, azt magyarázta, mekkora marha vagyok.
Valójában Mr. Hsien volt az aki beszélt, Emma csak fordított, igaz, nagy
élvezettel. – Megmondtam előre, Broadhead, hogy
egyszer még rá fog fázni. Mért nem hallgatott rám? Minek kellett a
beállítást eltekernie? – Mondtam már. Amikor
rájöttem, hogy az Átjáró Kettőnél vagyok, egyszerűen képtelen voltam
belenyugodni. El akartam menni máshová. – Ez
rendkívül nagy hülyeség volt magától, Broadhead.
Hsienre pislantottam. A falra akasztotta magát a fölhajtott gallérjánál
fogva, s most ott lógott, jóindulatot sugározva, karba tett kézzel. – Emma
– mondtam – nem bánom, csináljon amit akar, de szálljon le rólam.
– Azt csinálok, amit akarok, Broadhead – mondta
derűsen –, mert az a dolgom. A beosztásommal jár. Tudta, nemde, hogy a
célválasztó átállítása ellenkezik a szabályokkal? –
Miféle szabályokkal? A saját bőrömet vittem a vásárra!
– Azokkal a szabályokkal, melyek szerint nem szabad
tönkretenni a hajókat – magyarázta. Nem válaszoltam. Valami fordításfélét
csicsergett oda Hsiennek, aki összehúzott szájjal, komoran hallgatott,
majd két szép mandarin körmondatot intézett hozzám. A szónoklatban tisztán
ki lehetett venni a pontok és a vesszők helyét. –
Mr. Hsien azt mondja – mondta Emma –, hogy maga nagyon felelőtlen.
Elpusztított egy pótolhatatlan gépezetet. Az nem a maga tulajdona volt,
hanem az egész emberi nemé. – Eldalolt még egy pár mondatot, majd így
fejezte be: – Amíg nem kapunk bővebb információt a megkárosított hajó
állapotára vonatkozóan, nem tudjuk véglegesen eldönteni a felelősségének
mértékét. Mr. Ituno azt ígérte, hogy az első adandó alkalommal alaposan át
fogja nézetni a hajót. A jelentésadás időpontjában két xenotechnikus volt
útban az új bolygóra, az Afroditéra. Azóta már elérhettek az Átjáró
Kettőre, és a következő ingázó pilóta várhatóan el is hozza a vizsgálatok
eredményét. Aztán majd ismét hívatni fogjuk.
Szünetet tartott, és rám nézett, amiből arra következtettem, hogy a
kihallgatás véget ért. – Kösz mindenért – mondtam, s elindultam az ajtó
felé. Már egész az ajtónál jártam, amikor megszólalt:
– Még valamit. Mr. Ituno jelentése szerint maga
rakodást végzett, és védőruhákat készített az Átjáró Kettőn, és ezért
napidíj illeti meg, mennyi is?… összesen kétezer-ötszáz dollár. Az ingázó
kapitánya, Hester Bergowitz, átengedte magának az őt illető prémium egy
százalékát különböző szolgálatok fejében, melyeket visszafelé nyújtott
neki. A számláját ezekkel figyelembe véve módosítottuk.
– Nem volt vele szerződésem – mondtam meglepődve.
– Úgy van. De ő úgy érzi, hogy magának jutalék jár.
No persze nem nagy összeg. Összesen… – puskázott egy papírról –
kétezer-ötszáz plusz ötezer-ötszáz… az annyi mint nyolcezer dollár került
a számlájára. Nyolcezer dollár! Elindultam az egyik
akna felé, megragadtam egy vonókábelt, és elkezdtem törni a fejem. Az
összeg se nem oszt, se nem szoroz. Az biztos, hogy nem lesz elég a
kártérítésre, ha a hajó elbarmolása miatt elő akarnak venni. Nincs a
világmindenségben annyi pénz, ami elég volna, ha a teljes helyreállítás
költségeit a nyakamba akarnák varrni, minthogy semmi szín alatt nem megy a
helyreállítás. Másrészt viszont nyolcezer dollárral
több pénzem volt, mint különben lett volna. Ezt
azzal ünnepeltem meg, hogy vettem egy italt magamnak a Kék Pokolban. Ivás
közben a lehetőségeimet latolgattam. Minél többet spekuláltam rajtuk,
annál siralmasabbnak látszottak. Bűnösnek fognak
találni, nem vitás, és legalább százezrekben fogják kimérni a büntetést.
Annyim pedig nincs. Az is lehet, hogy még többet akarnak majd, ami persze
nem változtat a leányzó fekvésén; mihelyt elvették mindenemet, több nem
marad, amiből még el lehetne venni. Ahogy így a
végén jobban belegondoltam, olybá tűnt a nyolcezer dollárom, mint valami
mesebeli kincs, ami a reggeli harmattal együtt elenyészhet. Mihelyt megjön
a xenotechnikus jelentése az Átjáró Kettőről, a Bizottság ismét összeül,
és ezzel vége. Nem volt hát semmi különös okom rá,
hogy kuporgassam a pénzemet. Akár el is költhettem volna mindjárt az
egészet. Annak sem volt értelme, hogy a régi munkám
visszaszerzéséről ábrándozzak a borostyánültetőknél. Már ha egyáltalán
visszavettek volna, most, hogy Shickyt kirúgták a kisfőnökségből. Abban a
percben, hogy meghozzák a döntést ellenem, már el is tűnt a pénz a
számlámról. Ugyanúgy az előre fizetett fejadóm is. Azonnali kitoloncolás
várna rám. Ha véletlenül akadna éppen egy Földre
induló hajó a kikötőben, csak be kéne szállnom, és előbb-utóbb Wyomingban
találnám magam megint, ahol megpróbálhatnám visszaszerezni a régi
állásomat a tápanyagbányában. Ha nincs hajó, akkor bajban vagyok. Lehet,
mondom: lehet, hogy rá tudom dumálni az amerikai cirkáló kapitányát
vagy esetleg a brazilét – feltéve, hogy Francy Hereira meg tud mozgatni
egy-két szálat az érdekemben – és lesz hol meghúzódnom, amíg befut egy
hajó, de az is lehet, hogy nem. Jobban
belegondolva, az esélyeim egyáltalán nem tűntek kecsegtetőnek.
A legokosabb amit tehettem, az volt, hogy előbb
lépek a Bizottságnál. Két lehetőségem volt. Az
egyik, hogy mielőtt még a Bizottság meghozná a döntést, visszamegyek az
első földi hajóval a tápanyagbányába. A másik:
megint kihajózok. Gyönyörű választék, mondhatom. Az
egyik azt jelentette, hogy örökre lemondok az emberhez méltó élet
lehetőségéről… ami a másikat illeti… nos, arra féltem még csak gondolni
is.
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 1–103. Küldetésszám:
022D18. Személyzet: G. Herron.
Repülési idő oda: 107 nap és 5 óra.
Megjegyzés: Repülési idő vissza 103 nap és 15 óra.
Kivonat a hajónaplóból: „Az utazás
84-ik napja és 6-ik órája után a Q-készülék izzani kezdett, és a
kontroll-lámpák szokatlan aktivitást mutattak. Ugyanakkor éreztem,
hogy a mozgás iránya megváltozik. A folyamatos változás körülbelül
egy óra hosszáig tartott, majd minden visszatért a normális
kerékvágásba.”
Értékelés: Pályamódosítás valamilyen
veszélyes objektum – csillag vagy más égitest – kikerülésére?
Ajánlatos volna komputerrel átvizsgálni a hajónaplókat hasonló
események keresése céljából.
|
Az Átjáró olyan volt, mint valami úri klub,
amelyikről sosem lehet tudni, hogy éppen melyik tagok vannak elérhető
közelben. Louise Forehand odakint volt; férje, Sess, türelmesen tartotta a
frontot, arra várva, hogy vagy az asszony vagy a még élő lányuk
visszatérjen, s maga is kihajózhasson. Segített visszaköltözni a szobámba,
amit átmenetileg három magyar nő foglalt el, míg ki nem hajóztak ők is egy
Hármasban. A költözködés nem volt nagy ügy; alig volt már valamim, kivéve
azt, amit épp akkor vettem a kantinban. Az egyetlen
állandóságot Shicky Bakin jelentette, aki változatlanul barátságos volt
velem, és mindig elérhető. Megkérdeztem tőle, nem hallott-e Klaráról. Nem
hallott. – Ki kéne menned megint, Bob – biztatott. – Ez az egyetlen dolog,
amit tehetsz. – Ja. – Nem akartam vele vitatkozni;
kétségtelenül igaza volt. Talán majd… – Csak ne volnék olyan gyáva, Shicky
– mondtam –, de hát az vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam,
hogy megint beszálljak egy hajóba. Hiányzik belőlem a kurázsi ahhoz, hogy
a nap minden percét vagy száz napon át ismét halálfélelemben töltsem.
– Hmm – jegyezte meg, és leugrott a fiókos szekrény
tetejéről, hogy megveregesse a vállam. – Nem kell oda akkora kurázsi –
mondta, miközben visszalibbent a szekrényre. – Mindössze egyszer kell
összeszedned magad: amikor beszállsz és elindulsz. Aztán már nincs szerepe
a bátorságnak, mert nem lesz más választásod. – Azt
hiszem, képes lettem volna rá – mondtam –, ha Metchnikov elmélete
helyesnek bizonyul a színkódról. Csakhogy a „biztonságosok” némelyike már
elpusztult azóta. – Az csak egy statisztikai dolog
volt, Bob. A helyzet az, hogy mostanában kedvezőbbek a kilátások mind a
biztonság, mind a siker tekintetében. Igaz, hogy épp csak kicsivel; de
kedvezőbbek. – A halottak akkor is halottak –
mondtam. – Nem tudom… lehet, hogy mégis beszélek Dane-nel.
Shicky meglepettnek látszott. – Dane kihajózott.
– Mikor? – Akkortájt, amikor
te. Azt hittem, tudod. Megfeledkeztem róla. –
Kíváncsi vagyok, megtalálta-e a maga fejőstehenét.
Shicky a vállához dörzsölte az állát, miközben lomha szárnycsapásokkal
tartotta magát egyensúlyban. Ezután leugrott a szekrényről, és a piezofon
fölött kezdett legyezni szárnyaival. – Lássuk csak – mondta, és megnyomott
egy pár gombot. A nyilvántartólista ugrott be a képernyőre. – 88–173 számú
indítás – olvasta. – 150 000 $ jutalom. Nem valami sok.
– Azt hittem, hogy nagyobb fogásra pályázik.
– Úgy látszik – mondta Shicky, miközben tovább
böngészte a szöveget –, hogy nem jött össze neki. Várj csak: ez itt azt
mondja, hogy tegnap éjjel jött meg.
Minthogy Metchnikov
félig-meddig ígéretet tett arra, hogy megosztja velem amit tud, ésszerű
lett volna beszélni a fejével, csakhogy én nem éreztem hajlandóságot az
ésszerű viselkedésre. Eljutottam azért egészen odáig, hogy utánanézzek,
miszerint üres kézzel jött vissza, s így fáradozásait csupán a kitűzött
jutalom fogja kompenzálni; de nem mentem el, hogy találkozzak vele.
Ami azt illeti, mást se igen csináltam, csak
lófráltam naphosszat. Az Átjáró nem mondható ugyan
a világ legszórakoztatóbb helyének, de azért találtam magamnak
elfoglaltságot. Mindenesetre messze jobb volt, mint a tápanyagbánya.
Minden múló óra közelebb vitt a xenotechnikusi jelentés beérkezéséhez, de
sikerült elérnem, hogy ne nagyon gondoljak erre. Elüldögéltem egy-egy ital
mellett a Kék Pokolban, barátkoztam a turistákkal, az eltávon lévő
cirkálósokkal, a visszatért feltárókkal és a kopaszokkal, akik
folyamatosan érkeztek a senyvedő bolygókról. Mindeközben, azt hiszem, egy
másik Klarát kerestem, de hiába. Egy sem mutatkozott.
A FEKETE LYUKAKRÓL
Dr. Asmenion: Na most, ha annak a
csillagnak több mint háromszor akkora a tömege, mint a Napé, akkor a
kollapszus során nem fog neutroncsillagként megállapodni. Szépen
zsugorodik tovább. Olyan sűrűvé válik, hogy a szökési
sebesség meg fogja haladni a háromszázmillió méter per szekundumot,
ami nem jelent mást, mint… Kérdés: …a
fénysebesség? Ejha! Dr. Asmenion: Úgy
bizony, Gallina. Szóval a fény nem lesz képes elszökni. Magyarán, az
a csillag fekete lesz. Ezért is hívják az ilyet fekete lyuknak. Igen
ám, de ha az ember elég közelre kerülne, az úgynevezett ergoszférán
belülre, mégsem tűnne a csillag egészen feketének. Valószínű, hogy
ott már látni lehetne valamit. Kérdés:
Mit? Dr. Asmenion: Görbüljek meg, ha
tudom, Jer. Majd ha valamelyikük egyszer eljut odáig, körülnéz és
visszajön, elmesélheti nekünk. Ha tudja. Ámbár ebben kételkedem. De
ha mondjuk mégis sikerülne elég közelre kerülnie
valamelyiküknek, és elvégezné a műszeres méréseket, és vissza
is jönne, az felcsíphetne… mit tudom én… egymilliót legalább? Ehhez
át kéne mászni a landolóba, és adni egy rúgást visszafelé a főhajó
tömegének, s míg a hajó maga visszalökődne, a landoló talán elegendő
plusz sebességre tenne szert, hogy elszabaduljon. Nem biztos.
Esetleg. Ha minden klappol. Akkor kezdhet el gondolkozni azon, hogy
hogyan tovább. Az ember nem képes hazatérni egy landolóban! Márpedig
fordítva nem megy, a landoló tömege egyszerűen nem elég ahhoz, hogy
az ember a főhajóban szökjön meg… Látom már, hogy Bobnak nincs
ínyére ez a fejtegetés, úgyhogy térjünk át a bolygótípusokra és a
porfelhőkre.
|
Újra elolvastam a leveleket, melyeket az Átjáró
Kettőről jövet írtam neki, aztán mindet összetéptem. Írtam helyettük egy
egyszerű, rövid üzenetet, melyben bocsánatot kértem tőle, és elmondtam
neki, hogy nagyon szeretem, aztán fogtam és leadattam rádión a Vénuszra.
Klara nem volt ott! Megfeledkeztem róla, milyen sokáig tart egy ilyen
Hohmann-féle pálya befutása. A nyilvántartóban elég könnyen azonosították
a hajót, amelyiken távozott. Ez a hajó egy összekötő volt, ami az
ekliptika síkjában mozgó bolygóközi járatokkal randevúzgatott. A
naplóbejegyzés szerint az összekötő randevúzott már azóta egy Mars felé
tartó teherszállítóval és egy Vénuszra igyekvő nagy G-jű luxus
személyszállítóval. Klara feltehetően átszállt valamelyikre, de nem tudták
megmondani, melyikre, és egyik sem fog célba érni legalább még egy
hónapig. A távirat szövegét elküldettem ezekre a
hajókra is, de választ nem kaptam. Leginkább még
egy brazil géppuskás lánnyal kerültem olyan kapcsolatba, amit együtt
járásnak lehetne nevezni. A lányt Francy Hereira hurcolta körbe az
Átjárón. – Az unokatestvérem – mutatta be, amikor először találkoztunk.
Később, négyszemközt, hozzátette még: – Jó ha tudod, Rob, nincsenek
családi érzéseim az unokatestvéreimmel kapcsolatban. – Időnként mindenkire
rákerült a sor a cirkálón, hogy eltávot kapjon az Átjáróra, és jóllehet,
amint már említettem, az Átjáró sem volt egy Waikiki vagy egy Cannes, még
így is utcahosszal vezetett akármelyik sivár csatahajóval szemben. Susie
Hereira nagyon fiatal volt. Tizenkilenc évesnek mondta magát, és gondolom,
legalább tizenhétnek kellett lennie ahhoz, hogy egyáltalán a Brazil
Tengerészetnél szolgálhasson, de annyinak sem látszott. Nem nagyon tudott
angolul, viszont nem is kellett hozzá nagy nyelvtudás, hogy együtt
eliszogassunk a Kék Pokolban; és amikor aztán ágyba bújtunk, kitűnt, hogy
noha verbális értelemben nem valami nagy társalgók vagyunk, de annál
jobban megy közöttünk a közvetlen testi kommunikáció.
HIRDETÉSEK
HÁT NINCS egy angolul beszélő,
nemdohányzó sem az Átjárón, aki kiegészítené csapatunk létszámát?
Lehet, hogy te meg akarod rövidíteni az életedet (és
létfenntartási tartalékainkat!), de mi nem! 88–775.
KÖVETELJÜK a feltárók képviseletét az
Átjáró Tröszt Igazgatóságában! Tömeggyűlés holnap a Babe szint
1300-as szobájában. Mindenkit szeretettel várunk!
VÁLOGATOTT UTAK, mindegyik tesztelve,
álmodni sem lehet jobbat. Bővebbet 32 oldalas könyvecskénkből: 10 $.
Konzultációk: 25 $. 88–139.
|
Azonban Susie mindössze egyszer egy héten volt ott
nekem, ami rengeteg elpusztítani való időt hagyott maga után.
Mindent kipróbáltam. Az összes csoportterápiát, a
csoportos összenyalábolkodást, a szeretet és ellenszenv kinyilvánítását
egymással szemben. Az öreg Hegramet előadássorozatát a hícsíkről. Az
asztrofizikai előadásokat, azzal a sanda szándékkal, hogy hátha sikerül
elnyernem egyszer a Tröszt valamelyik tudományos prémiumát. Az időm gondos
beosztásával sikerült elérnem, hogy egy csöpp se maradjon a gondolkodásra,
s a döntés pillanata napról napra kitolódott. Nem
szeretném azt a benyomást kelteni, mintha az idő agyoncsapása valami
tudatos terv alapján ment volna nálam; egyik napról a másikra éltem, és
minden napom teljes volt. Susie és Francy Hereira csütörtökön szokott
meglátogatni. Ilyenkor általában azzal kezdtük, hogy elmentünk hármasban
ebédelni a Kék Pokolba. Aztán Francy elment csatangolni, vagy fölszedni
egy csajt, vagy úszni egyet a Felső-tóban, míg Susie és én visszavonultunk
a szobámba, hogy némi narkót is igénybe véve az ágyam melegebb vizeiben
lubickoljunk. Vacsora után valamilyen szórakozás következett. Csütörtök
esténként voltak az asztrofizikai előadások. Ilyenkor hallottunk a
Hertzsprung–Russel-diagramról, a vörös óriásokról és törpékről, a
neutroncsillagokról és a fekete lyukakról. A professzor egy dagadt vén
kecske volt valami isten háta mögötti főiskolából Szmolenszk környékéről,
de a disznó viccek ellenére is volt valami szép és költői abban amit
mondott. Elidőzött az öreg csillagoknál, amelyek életet adtak
valamennyiünknek, szilikátokat és magnézium-karbonátot öklendezve ki
magukból a bolygók képződéséhez és szénhidrogéneket, amelyekből mi magunk
születtünk. Beszélt a neutroncsillagokról, melyek jócskán meggörbítik a
teret maguk körül. Tudtunk erről, mert két legénység is odaveszett
miattuk. Ripityára mentek, mert túl közel bukkantak föl a valós térben
egy-egy hipersűrű törpéhez. Beszélt nekünk a fekete lyukakról is, melyek
helyén egykor nagy sűrűségű csillagok voltak, s amelyeket ma már csak az
alapján lehet észlelni, hogy mindent elnyelnek, ami a közelükbe kerül, a
fényt is beleértve. Ezek nemcsak hogy meggörbítik a teret maguk körül, de
egyenest maguk köré is tekerik azt, mint valami pokrócot. Beszélt a
légritkaságú csillagokról, ezekről a hatalmas, izzó gázfelhőkről; az
Orion-köd előcsillagairól, melyek épp most kezdenek forró gázcsomókká
összeállni, s amelyekből évmilliók múlva napok lehetnek majd. Az előadásai
rendkívül népszerűek voltak; még az olyan régi bútordarabok is
föl-föltünedeztek, mint Shicky és Dane Metchnikov. Miközben a professzort
hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl
hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később
kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg
gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült,
fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy
egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé,
és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.
Az egyik ilyen találkozás után búcsút mondtam
Susie-nek és Francynek, és beültem egy falmélyedésbe az előadóterem
közelében, félig elrejtőzve a borostyán között, és teli szorongással
rágyújtottam egy szál füves cigire. Shicky ott talált rám. Megállt
előttem, szárnyaival tartva magát. – Téged kerestelek, Bob – mondta.
Épp ekkor kezdtem el érezni a fű hatását. – Érdekes
volt az előadás – mondtam elmélázva, igyekezvén átadni magam a kellemes
érzésnek, melyet a cigitől reméltem, nem igazán törődve azzal, ott van-e
Shicky vagy sem. – A legérdekesebb rész még csak
azután jött, hogy elmentél – mondta Shicky. Feltűnt
nekem, hogy egyszerre látszik rajta a félénkség és a reménykedés;
valamiben törte a fejét. Szívtam még egy slukkot, s felajánlottam neki a
cigit. A fejét rázta. – Bob – mondta –, azt hiszem,
valami jó dolog jön nemsokára. – Csakugyan?
– Igen, Bob, csakugyan! Valami nagyon jó dolog. És
nagyon hamar. Erre nem számítottam. Szerettem volna
tovább szívni a cigimet, míg el nem múlik az előadás keltette átmeneti
izgalmam; hogy aztán tovább pusztíthassam a napokat. Arra vágytam a
legkevésbé, hogy valami új küldetésről halljak, amelyre bűntudatom
feliratkozni sarkallna, csak azért, hogy gyávaságom abortálja a
vállalkozást. Shicky belekapaszkodott a
borostyántartóba, s azon támasztva magát, kíváncsian nézett rám. – Bob
bátyám – mondta –, segítesz nekem, ha kitalálok számodra valamit?
– Segíteni? Hogy? – Vigyél
magaddal! – kiáltotta. – Mindent megcsinálok, csak a landolóba nem tudok
beszállni. És azt hiszem, ez olyan küldetés lesz, ahol ez nem sokat
számít. Jutalom jár mindenkinek, annak is, aki a pályán marad.
– Te meg miről beszélsz? – A fű fejbe kólintott.
Melegséget éreztem a térdhajlatomban, és kissé elmosódott minden
körülöttem. – Metchnikov beszélt az előadóval –
mondta Shicky. – Abból, amit mondott, azt vettem ki, hogy tud valami új
küldetésről. Csak az a baj, hogy oroszul beszéltek, és nem nagyon
értettem. De ez az az út, amire már régóta várt. –
Az utolsó útja sem hozott valami sokat, igaz? – vetettem ellen.
– Ez egészen más! – Nem
hiszem, hogy bármi igazán jóba beavatna… – Ha nem
kéred meg, akkor nem is! – A francba! – morogtam. –
Na jó, beszélek vele. Shicky fölragyogott. – De
aztán, Bob, ugye elviszel magaddal? Elnyomtam a
cigit, pedig még félig sem szívtam el. Éreztem, össze kell szednem magam,
annyira, amennyire csak tudom. – Meglátom, mit tehetek – mondtam, és
elindultam vissza az előadóterem felé. Metchnikov épp kifelé jött, amikor
odaértem. Nem beszéltünk egymással, mióta
visszatért. Épp olyan masszív volt és széles, mint azelőtt, és szépen meg
volt nyírva a pofaszakálla is. – Helló, Broadhead – mondta gyanakodva.
Nem vesztegettem a szavakat. – Hallom, tudsz valami
jó utat. Veled mehetek? Ő sem vesztegette a
szavakat. – Nem – mondta, és őszinte ellenszenvvel nézett rám. Erre
részben mindig is számítottam, másrészt viszont elég biztos voltam benne,
hogy összefügg azzal, amit rólam és Klaráról hallott.
– Szóval kimész – szívóskodtam. – És mivel mész ki?
Egyessel? Végigsimított a pofaszakállán. – Nem –
mondta kelletlenül –, hanem két Ötössel. –
Két Ötössel? Gyanakodva meredt rám egy
pillanatig, de aztán csaknem elvigyorodott. Nem szerettem, amikor
mosolygott, mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ugyan mi oka lehet rá.
Aranyos Apukám, Anyukám, Marisa és Pico-Joăo!
Legyetek szívesek, mondjátok el Susie
édesapjának, hogy nagyon jól van, és a parancsnok kedveli. Rátok
bízom, elmondjátok-e neki, hogy mostanában sokat van együtt
barátommal, Rob Broadheaddel, aki rendes ember és komoly is, csak
nem valami szerencsés. Susie szabadságot kért, hogy feltárásra
induljon, és ha a kapitány engedélyezi, azt mondja, Broadheaddel
együtt fog kimenni. Ahogy Ti is tudjátok, mi itt mind arról
beszélünk, hogy ki akarunk menni, de csak kevesen vállalkoznak rá
ténylegesen, úgyhogy talán nem kéne emiatt aggódnotok.
Sajnos, most be kell fejeznem, mert már
csaknem beszállás van, negyvennyolcórázni fogok az Átjárón.
Sok szeretettel: Francescito
|
– Jól van – mondta. – Ha annyira akarsz, felőlem
jöhetsz. Úgysem rajtam múlik a dolog. Meg kell kérdezned Emmát, holnap
reggel tart eligazítást. Lehet, hogy meg fogja engedni neked. Tudományos
küldetés lesz, a jutalom legalább egymillió. És neked is közöd van hozzá.
– Nekem?! – Ez váratlanul ért. – Hogyhogy?
– Kérdezd meg Emmát – mondta, és otthagyott.
Vagy egy tucat feltáró jelent meg az eligazításon. Többségüket
ismertem: Sess Forehand, Shicky, Metchnikov és még egy pár másik, akikkel
vagy együtt ittam, vagy lefeküdtem valamikor. Emmát
sikerült elcsípnem befelé jövet. – Ki akarok menni
ezzel a küldetéssel – mondtam. Meglepettnek
látszott. – Nocsak! Azt gondoltam… – mondta, de megtorpant, anélkül hogy
elmondta volna, hogy mit is gondolt. Kihasználom a
szünetet: – Épp annyi jogom van kimenni nekem is, mint Metchnikovnak!
– Az ám, csakhogy az eddigi teljesítménye sehol
sincs az övéhez képest. – Alaposan végigmért, aztán így folytatta. – Na
jó, megmondom én magának, hogy mi az ábra, Broadhead. Ez egy speciális
küldetés, és részben maga miatt szerveztük. Úgy néz ki, hogy ez a maga
baklövése egész érdekesnek bizonyult. Nem arról beszélek, hogy tönkretette
azt a hajót; az egyszerű hülyeségre vall, és ha van igazság a világon,
akkor meg is fog fizetni érte. De hát a vak szerencse majdnem annyit ér,
mintha valakinek esze van. – Ezek szerint megkapta
a jelentést az Átjáró Kettőről – tippeltem.
Megrázta a fejét. – Nem még. De nem is számít. Rutinszerűen beprogramoztuk
a küldetését a komputerbe, és találtunk néhány érdekes korrelációt. Az a
beállítás, amelyikkel az Átjáró Kettőre jutott… Áh, üsse kavics – mondta
–, jöjjön be a terembe. Ha mást nem is, az eligazítást végigülheti. Abból
mindent megtud, és aztán… majd meglátjuk. Könyéken
fogott és szabályosan belökött a terembe, ugyanabba, amit osztályteremnek
használtunk. Mikor is? Volt annak vagy egymillió éve. Leültem Sess és
Shicky közé, és vártam, hogy Emma elmondja, amit mondani akar.
– A legtöbben maguk közül – kezdett bele –, egy
vagy két kivétellel, meghívás alapján vannak itt. A kivételek egyike igen
tisztelt barátunk, Mr. Broadhead. Mint bizonyára tudják, sikerült valahogy
elérnie, hogy tönkretegyen egy hajót az Átjáró Kettő közelében. Igazság
szerint rá kéne húznunk a vizes lepedőt, de mielőtt tettét elkövette
volna, véletlenül érdekes tényeket hozott a felszínre. A pályaszínei
eltértek az Átjáró Kettő esetében szokásosaktól, és amikor a komputer
összehasonlította őket egymással, teljesen új úti cél választási
koncepciót sikerült kihoznia. Úgy néz ki, hogy mindössze vagy öt beállítás
számít az új úti cél szempontjából; az az öt, amelyik megegyezett a
szokásos Átjáró Kettő beállítások és a Broadhead-féle új beállítások
között. Hogy a többi beállítás mit jelent, azt még nem tudjuk. De rá
fogunk jönni. Hátradőlt, és karba tette a kezét. –
Ez egy többcélú küldetés lesz – mondta. – Valami újat fogunk csinálni.
Először is, két hajót küldünk ugyanarra a helyre.
Sess Forehand feltette a kezét. – Mi a céljuk ezzel?
– Nos, először is az, hogy ellenőrizzük, valóban
ugyanaz-e a két úti cél. – Némi eltérés lesz ugyanis a nem kritikus
beállításokban… mármint azokban, amelyekről mi azt hisszük, hogy
nem kritikusak. Ezenkívül a két hajót harminc másodperc időkülönbséggel
fogjuk indítani. Nos, ha tisztában vagyunk azzal, amit csinálunk, akkor
körülbelül olyan távolságra bukkannak fel egymástól, amennyit az Átjáró
tesz meg harminc másodperc alatt. Forehand a
szemöldökét ráncolta. – Mihez képest? – Jó kérdés –
bólintott Emma. – Úgy gondoljuk, hogy a Naphoz képest. A csillagmozgás,
úgy hisszük, elhanyagolható a Galaktikához képest. Feltételezve, hogy az
úti cél a Galaktikán belül van, és nem is olyan messze, hogy a galaktikus
mozgás vektora lényegesen eltérne az ittenitől. Úgy értem, hogy ha például
a túloldalon bukkannának fel, az a galaktikus középponthoz képest hetven
kilométert jelentene másodpercenként. De nem hisszük, hogy ilyesmire kéne
számítani. Viszonylag kis eltérést várunk csak a sebesség és irány
tekintetében, és… nos, mindenképpen úgy kettő és kétszáz kilométer közötti
távolságnak kell lennie a két felbukkanás között. –
Természetesen – mondta vidám mosollyal –, ez az egész csak teória. Az is
lehet, hogy a relatív mozgás semmit sem jelent. Ebben az esetben az a
kérdés, hogyan akadályozzuk meg az összeütközést. Mindenesetre bizonyosak
vagyunk benne, legalábbis eléggé bizonyosak, hogy lesz a két hajó közt egy
minimális távolság. Nem kell több, mint körülbelül tizenöt méter, annyi,
amennyi egy Ötös hossza. – Mennyire biztos az az
eléggé bizonyos? – kérdezte az egyik lány. – Nos –
ismerte be Emma –, meglehetősen. Honnan tudhatnánk, ameddig ki nem
próbáltuk? – Veszélyesnek tűnik – jegyezte meg
Sess, de nem úgy nézett ki, mint akit ez eltántorít. Mindössze a
véleményét fejtette ki. Ebben más volt, mint én. Én ugyanis azon
igyekeztem, hogy figyelmen kívül hagyjam a belső érzéseimet, és
megpróbáltam az eligazítás technikai részleteire koncentrálni.
Emma meglepettnek látszott. – Micsoda? Ez? De hisz
a veszélyes részről még nem is beszéltem! Ezt az úti célt tudniillik az
Egyesek egyáltalán nem veszik be, a Hármasok nagyobb része szintén nem,
sőt még az Ötösök közül se mind. – Miért? –
kérdezte valaki. – Azért fognak kimenni, hogy ezt
kiderítsék – mondta türelmesen. – Véletlenül ezt a beállítást szúrta ki a
komputer mint olyat, amelyik a legalkalmasabbnak ígérkezik arra, hogy
tesztelni tudjuk a pályabeállítások közötti korrelációt. Páncélos Ötösöket
fognak kapni. Mindkét hajó elfogadja ezt a bizonyos beállítást. Ami azt
jelenti ugyebár, hogy a hícsí tervezők jó esélyt adtak rá, hogy a hajók
meg is fognak birkózni a feladattal. – Az már jó
régen volt – vetettem ellen. – Na igen. Sohase
állítottam az ellenkezőjét. A dolog csakugyan veszélyes. Legalábbis
bizonyos mértékben az. Ezért van a millió. Megállt
ezen a ponton, komoran nézett végig rajtunk, míg végül valaki megtette
neki a szívességet, hogy megkérdezze: – Miféle
millió? – Az a millió dolláros jutalom, amit
mindegyikük megkap, miután visszatértek – mondta. – Tíz millió dollárt
hagytak jóvá erre a célra a Tröszt alapítványából. Egyenlő arányban
elosztva. Természetesen jó esély van rá, hogy több mint egymillió fog
jutni fejenként. Ha bármi érdemlegeset találnak, a szokásos fizetési skála
lesz rá érvényben. És a komputer szerint itt jók az efféle kilátások.
– Miért ér ez az út tízmilliót? – kérdeztem.
– Nem én hozom az ilyen döntéseket – mondta Emma
udvariasan. Aztán, személy szerint rám nézve, nem mint a csoport egyik
tagjára, így folytatta. – Apropó, Broadhead. Leírtuk a kárt, amit a hajó
tönkretételével okozott, úgyhogy amit kap, az a magáé. Egymillió dollár?
Egész szép, kerek summa. Abból hazamehet, vehet egy kis üzletet, és szépen
eléldegélhet élete végéig. Egymásra néztünk, és
Emma csak ült tovább, mosolyogva és várakozva. Nem tudom, a többiek mire
gondolhattak. Nekem az Átjáró Kettő jutott az eszembe, meg az első utam,
ahogy majd kinéztük a szemünket, olyasvalami után kutatva a műszerekkel,
ami ott sem volt. Azt hiszem, a többieknek is megvoltak a maguk fiaskói,
amelyekre emlékezhettek. – A start – mondta végül
Emma – holnapután lesz. Aki fel akar iratkozni, keressen fel az irodámban.
A SZIGNÓKRÓL
Dr. Asmenion: Szóval, ha majd életre
utaló jelek után néznek egy bolygón, nehogy valami nagy
neonfeliratra számítsanak, hogy azt mondja: „Itt idegenek élnek!” Az
ember ilyenkor szignókat keres. A „szignó” olyasvalami, ami más
valamire utal. Mint az aláírás a csekken. Amikor meglátom az
aláírást, tudom, hogy az illető be akarja váltani, így hát készpénzt
adok érte. No persze, csak akkor, ha nem Bobé az az aláírás.
Kérdés: A jó isten rühelli az
okostojásokat. Dr. Asmenion: Nem
akartam megsérteni, Bob. A metán tipikus szignó. Meleg vérű emlősök
jelenlétére utal vagy valami hasonlóra.
Kérdés: Azt hittem, hogy a metán a növényzet meg más efféle
rothadásától is származhat. Dr.
Asmenion: Persze. De főképp a nagy kérődzők bendőjéből. A Föld
légkörében található metán túlnyomó része tehénfingként kezdte a
pályafutását.
|
Elfogadták a jelentkezésem. Shickyét elutasították.
Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. Sohasem
az. Végül is rajtam múlott, hogy Shicky nem jöhetett velünk. Az első hajót
gyorsan feltöltötték: Sess Forehand, két lány Sierra Leonéből és egy
francia pár – mind beszélt angolul, mind ott volt az eligazításon, és mind
járt már odakint. A második hajó főnöke Metchnikov lett. Az első
választása egy homokos párra, Danny A.-re és Danny R.-ra esett. Aztán
morogva bevett engem is. Ezzel egy üres hely maradt.
– Elmehetne magukkal a barátja, Bakin – mondta
Emma. – Vagy inkább a másik barátját választaná? –
Miféle másik barátomat? – lepődtem meg. – Van egy
jelentkezésünk Susanna Hereira géppuskástól a brazil cirkálóról. Engedélyt
kapott, hogy szabadságot vegyen ki erre a célra. –
Susie? Nem is tudtam, hogy ő is jelentkezett! Emma
elgondolkodva tanulmányozta a lány kartonját. – Nagyon jó az
előképzettsége – jegyezte meg. – Azonkívül megvan minden testrésze.
Természetesen a lábaira gondolok – mondta mézédesen –, ámbár úgy
hallottam, Bob, bizonyos érdeklődést tanúsít a lány egyéb testrészei iránt
is. Vagy szívesebben menne át homokosba ezúttal?
Éreztem, hogy elönt a méreg. Nem tartozom azok közé, akik túl merevek a
szex tekintetében; számomra a fizikai kontaktus gondolata egy másik
férfival önmagában nem visszataszító. No de Dane Metchnikovval?! Vagy
valamelyik szeretőjével? – Hereira géppuskás ide
tud érni holnapra – jegyezte meg Emma. – A brazil cirkáló közvetlenül az
összekötő után fog leszállni. – A fenébe is! Miért
pont engem kérdez? – förmedtem rá. – Metchnikov a főnök, nem én.
– Ő jobb szeretné a döntést magára bízni. Szóval,
ki legyen az? – Mit bánom én! – kiáltottam, és
otthagytam. Csakhogy olyan nincs, hogy az ember kitérjen egy döntés elől.
Az, hogy nem döntöttem, magában elég volt ahhoz, hogy eldőljön: Shicky
marad ki a legénységből. Ha küzdöttem volna érte, bevették volna; enélkül
Susie volt a nyilvánvaló befutó. A következő napot
azzal töltöttem, hogy ne kerüljek Shicky szeme elé. Fölcsíptem egy újonc
csajt a Kék Pokolban, épp akkor végezte el a tanfolyamot, és az éjszakát a
szobájában töltöttem. Még tiszta ruháért sem mentem vissza a szobámba;
kihajítottam mindent, és vásároltam magamnak egy új szerelést. Elég biztos
voltam benne, hogy hol fog keresni Shicky – a Kék Pokolban, a Centrál
Parkban, a múzeumban –, úgyhogy távol maradtam ezektől a helyektől;
hosszú, céltalan vándorútra indultam a kihalt alagutakon; nem akartam
senkivel találkozni. Késő éjjel megkockáztattam, és
elmentem a búcsúpartynkra. Számítottam rá, hogy Shicky ott lesz, de
legalább mások is lesznek a helyszínen. Ott is
volt. És ott volt Louise Forehand is. Ami azt illeti, szemlátomást ő volt
a figyelem központjában. Nem is tudtam, hogy visszatért már.
Amikor meglátott, magához intett. – Nagy fogás
volt, Bob! Igyál velem egyet, én fizetem! Valaki
egy poharat nyomott az egyik kezembe, füves cigit a másikba, és még
mielőtt szívtam volna egy slukkot, sikerült megkérdeznem tőle, hogy mi
volt az a nagy fogás. – Fegyverek, Bob! Csodálatos
hícsí fegyverek, százasával. Sess szerint legalább ötmillió lesz a
jutalom. Plusz a jogdíj. Legalábbis akkor, ha valakinek sikerül
lekoppintani őket. Kiengedtem a füstöt, és lemostam
az ízét egy korty fehér villámmal. – Miféle fegyverek?
– Olyanok, mint egy alagútfúró, csak hordozhatóban.
Akármit keresztülvágnak. Saralla Fantát elvesztettük landoláskor; az egyik
kilyukasztotta a védőruháját. Így aztán Tim és én markoljuk fel a részét,
úgyhogy két és fél millcsi jut egyikőnkre. –
Gratulálok – mondtam. – Igaz, hogy más se kell az emberiségnek, mint egy
új eszköz, amivel legyilkolhatja magát, de azért gratulálok! – Igyekeztem
egy kis morális fennsőbbség auráját magamra ölteni, és szükségem is volt
rá, mert alighogy elfordultam, ott lógott előttem Shicky a levegőben,
engem bámulva. – Egy slukkot? – kínáltam meg a
cigivel. Megrázta a fejét. –
Shicky – mondtam –, nem rajtam múlt. Megmondtam nekik… szóval… nem mondtam
nekik, hogy ne vegyenek be. – És azt mondtad, hogy
jó volna ha bevennének? – Nem rajtam múlt –
mondtam. – Ide hallgass! – folytattam, hirtelen kiutat találva. – Most,
hogy Louise-nak sikerült, Sess valószínűleg nem akar már kimenni. Miért
nem állsz be a helyére? Hátrált egy kicsit.
Továbbra is engem nézett, csak az arckifejezése volt más. – Hát nem tudod?
– kérdezte. – Igaz, hogy Sess kiszállt, de már be is lépett a helyére
valaki. – Kicsoda? – Ott áll
a hátad mögött – mondta Shicky. Megfordultam, s ott láttam őt, kezében
pohárral, arcán megfejthetetlen kifejezéssel. Engem nézett.
– Helló, Bob – mondta Klara.
Előtte a
kantinban néhány kupicával már előkészítettem magam a partyra; kilencven
százalékig részeg voltam, és tíz százalékig a fűtől kába, de mindez
kiröppent belőlem, mihelyt megpillantottam őt. Letettem az italt,
találomra odanyomtam valakinek a cigit, karon fogtam Klarát és kihúztam az
alagútba. – Klara – mondtam. – Megkaptad a
leveleimet? Meglepettnek látszott. – A leveleidet?
– Megrázta a fejét. – Biztos a Vénuszra küldted el őket. Nem mentem el
odáig. Csak addig jutottam el, míg az ekliptikus járattal nem
randevúztunk, aztán meggondoltam magam. Mindjárt vissza is jöttem az
összekötővel. – Istenem, Klara!
– Istenem, Bob – utánzott vigyorogva, ami nem volt
éppen örömteli látvány, mert amikor mosolygott, látni lehetett a hézagot,
ahonnan a fogát kiütöttem. – Szóval, mi más mondanivalónk van még
egymásnak?
Kedves Átjáró Hangja!
A múlt hónapban nehéz munkával keresett
pénzemből 58 Ł 50-et költöttem el arra, hogy feleségemet és fiamat
elvigyem egyik visszavonult „hősük” „előadására”, aki Liverpoolt
abban a kétes megtiszteltetésben részesítette, hogy oda látogatott
(s amiért természetesen szép summát húzott ki a hozzám hasonlók
zsebéből). Azt még nem bántam volna, hogy nem volt túl jó előadó,
ellenben az a szemétség amit mondott, csaknem a plafonra kergetett.
Volt pofája azzal kiállni elénk, hogy nekünk, földi balfácánoknak,
fogalmunk sincs arról, milyen kemény is az életük a magukfajta nemes
kalandoroknak. Nos, akkor hadd mondjam el,
hogy ma reggel fölvettem az utolsó fontot is a takarékszámlámról,
hogy befoltoztathassuk az asszony tüdejét (tudják: jó öreg
melanotikus azbesztózis, CV/E). A kölyök tandíja egy hét múlva
esedékes, és halványlila elképzelésem sincs, hogy honnan fogom
előteremteni a pénzt. Ráadásul, miután ma reggel nyolctól
tizenkettőig a dokkban dekkoltam, arra várva, hogy hátha lesz valami
rakodni való (végül is nem jött össze semmi), a felügyelő közli
velem, hogy fölösleges vagyok, és holnap már akár ne is jöjjek
vissza várakozni se. Nincs véletlenül egy hős
Önök között, aki olcsón vásárolna fölöslegessé vált testrészeket? Az
enyémek eladók: egy pár vese, a máj és a többi. Méghozzá jó
állapotban, már amennyire ez lehetséges tizenkilenc dokkokban
eltöltött év után. Kivétel a könnymirigy, ami eléggé elhasználódott
az Önök sorsa felett érzett szakadatlan sajnálkozásban.
|
M. Delacross Merseyside L77PR 14 JEG „Wavetops”
41. emelet 17/B
| |
Átkaroltam a vállát. – Nekem az, hogy szeretlek, és
sajnálom ami történt, és szeretném jóvá tenni, és el akarlak venni
feleségül, és együtt akarok élni veled, és gyerekeket akarok, és…
– Jézusom, Bob – mondta, miközben elég gyöngéden,
de határozottan eltolt magától –, ha te egyszer elkezdesz beszélni!
Tarthatnál egy kis szünetet is néha. – De hát már
hónapok teltek el azóta! Klara elnevette magát.
– Komolyan, Bob. Ez nem megfelelő nap arra, hogy
egy Nyilas döntéseket hozzon, különösen nem, ha szerelemről van szó. Majd
máskor visszatérünk rá. – Ezt a baromságot! Ide
figyelj, én nem hiszek ebben az egészben. – De én
igen, Bob. Támadt egy ötletem. – Hé! Lefogadom,
hogy szívesen cserélne velem valaki az első hajóról. Vagy, várj csak, az
is lehet, hogy Susie cserélne veled… Még mindig
mosolyogva megrázta a fejét. – Nem nagyon hiszem, hogy Susie-nak tetszene
az ötlet – mondta. – Különben is, épp eleget morogtak, míg belementek,
hogy Sessel cseréljek. Még egy változtatást nem tűrnének el az utolsó
percben. – Engem nem érdekel, Klara!
– Bob – mondta –, ne siettess engem. Sokat
gondolkodtam kettőnkről. Azt hiszem, van valami köztünk, amiért érdemes
küzdeni. De nem mondhatnám, hogy minden a helyére került már a fejemben,
és nem akarok semmit elkapkodni. – De Klara…
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 3–184. Küldetésszám:
019D140. Személyzet: S. Kotsis, A. McCarthy, K. Metsuoko.
Repülési idő kifelé: 615 nap, 9 óra. A
személyzet beszámolója nem tartalmaz bejegyzést az úti célról. A
szférikus pásztázás adatai sem egyértelműek e tekintetben. Nincs
semmi részlet, amit azonosítani lehetett volna.
Összefoglaló:
Kivonat a hajónaplóból: „Ez a 281. nap kifelé. Metsuoko veszített a
húzásnál, és öngyilkos lett. Alicia önként megölte magát 40 nappal
később. Még nem értük el az átfordulást, úgyhogy mindez hiába volt.
A maradék készlet még akkor sem volna elég számomra, ha Aliciát és
Kennyt is beleszámítanám, akik még mindig érintetlenül fekszenek a
mélyhűtőben. Így hát teljes automatikára állok, és beveszem a
tablettákat. Mindannyian hagytunk hátra búcsúleveleket. Kérem, ha
egyáltalán visszatér valamikor ez az átkozott hajó, továbbítsák őket
a megadott címekre.”
A Küldetéstervező Bizottság javaslatot tett
arra, hogy egy Ötös, dupla készlettel és egy fős személyzettel
esetleg végre tudná hajtani ezt a küldetést, és épségben térhetne
vissza. A javaslatot alacsony prioritásúnak ítélték, és elnapolták
azon az alapon, hogy a küldetés megismétlése semmilyen nyilvánvaló
előnnyel nem járna.
|
– Maradjunk ebben, Bob. Én az első hajóval megyek,
te pedig a másodikkal. Ha odaértünk, akkor majd beszélhetünk ismét a
dologról. Még az is lehet, hogy cserélünk valakivel, és együtt jövünk
haza. De addig legalább lesz időnk végiggondolni, hogy mit is akarunk
igazából. Újra meg újra ugyanazt ismételgettem,
mintha a szókincsem arra a két szóra korlátozódott volna: – De Klara…
Klara megcsókolt, aztán eltolt magától. – Bob –
mondta. – Minek ez a nagy sietség? Végtelenül hosszú idő áll még előttünk.
|
|