Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

9


Nem értem, miért járok vissza folyton Sigfrid von Ideghez. Az időpont mindig szerda délutánra esik, és nem szereti, ha iszom vagy szipózom előtte. Így azután lőttek az egész napomnak. Pedig mondhatom, sokat fizetek a napjaimért. Szinte hihetetlen, milyen költséges az életmódom. A lakásom, a Washington Square fölött, tizennyolcezer dollárban van havonta. A területfejlesztési adó, amit azért fizetek, hogy a Nagy Bura alatt lakhassak, további háromezerre rúg. (Még az Átjárón sem kerül ennyibe az élet!) Elég vaskos számlákat szoktam kapni bundákért, borért, női fehérneműért, ékszerekért és virágokért is… Sigfrid szerint szeretetet próbálok vásárolni magamnak. Na jó, és akkor mi van? Kinek rossz az? Telik rá. Ja, és akkor még nem is említettem, hogy a Teljes Orvosi milyen sokba kerül.
    Sigfrid viszont ingyen van. A Teljes Orvosi fedezi a pszichiátriai kezelést, annak bármely formájában, ahogy nekem tetszik. Ugyanazért a pénzért, már úgy értem, hogy ingyen, csoportterápiát vagy belső masszázst is kaphatnék. Szoktam is cukkolni vele. – Még ha figyelembe vesszük is – mondom neki –, hogy nem vagy több egy rakás rozsdás csavarnál, akkor sem nyújtod azt, amit el lehetne várni tőled. Hanem a tiszteletdíjad, az csakugyan méltányos.
    – Értékesebbnek érzed magad attól, hogy semmit érőnek nevezel? – kérdezi.
    – Nem különösebben.
    – Akkor miért olyan fontos neked, hogy folyton emlékeztesd magad arra, hogy gép vagyok? Vagy hogy nem kerülök semmibe? Vagy hogy nem tudok felülemelkedni a belém írt programon?
    – Azt hiszem, Sigfrid, arról van szó, hogy egyszerűen csak mindig lelombozódom miattad. – Tudom, hogy ez a válasz nem fogja kielégíteni, ezért megmagyarázom. – Elrontottad a délelőttömet. Van ez a barátnőm, S. Ya. Lavorovna. Nálam maradt éjszakára. Mondhatom, nem mindennapi nő. – Ezután leírom Sigfridnek S. Ya. külsejét, beleértve azt is, hogy fest hátulról testére feszülő nadrágjában, derékig érő homokszínű hajával.
    – Nagyon csinos lehet, ha olyan, amilyennek mondod – jegyzi meg Sigfrid.
    – Felteheted rá a biztosítékod, hogy az. Az az egy baja, hogy reggel túl lassan ébred. Épp hogy kezdett magához térni, mikor el kellett indulnom a nyaralóból, hogy ideérjek.
    – Szereted őt, Bob?
    A válasz az, hogy nem, ezért aztán azt akarom, hogy azt higgye, igen. – Nem – felelem.
    – Látod, Bob, ez becsületes válasz volt – mondja helybenhagyólag s egyszersmind kiábrándítóan. – Ezért vagy rám dühös, ugye?
    – Áh, nem is tudom. Azt hiszem, csak múló rosszkedv.
    – Meg tudnád mondani az okát?
    Kivárja, míg válaszolok. – Az a helyzet, hogy az este megszívattam magam a rulettnél – mondom egy idő után.
    – Túl sokat vesztettél a pénztárcádhoz képest?
    – A nyavalyát, dehogy! – Akárhogy is, de mégiscsak bosszantó volt. Aztán meg vannak egyéb dolgok is. Közeledünk a hideg évszak felé. A nyaraló odafent a Tappan-tengernél nincs a Nagy Bura alatt, úgyhogy a reggebéd S. Ya-val, kinn a teraszon, korántsem volt az az igazi jó ötlet. Nem akarok erről beszélni Sigfridnek. Valami teljesen ésszerű dologgal jönne elő nekem, hogy azt mondja, hát akkor meg mért nem bentre kértétek a reggelit. És akkor megint el kéne mondanom neki elölről, hogy kölyökkoromban folyton arról álmodoztam, hogy lesz majd egyszer egy nyári lakom odafent a Tappan-tengernél, és kint fogok reggebédelni a teraszon, és közben a tengert fogom bámulni. Talán tizenkét éves lehettem éppen, amikor a Hudson elé gátat építettek. Valamikor rengeteget álmodoztam arról, hogy Nagymenő leszek és úgy élek majd, mint a Gazdag Népség. De hát ezt már hallotta úgyis eleget.
    Sigfrid a torkát köszörüli. – Köszönöm, Bob – mondja, jelezvén, hogy az óra letelt. – Akkor találkozunk a jövő héten?
    – Úgy kérdezed, mintha nem tudnád – mondom mosolyogva. – Hogy repül az idő! Tulajdonképpen ma egy kicsit korábban akartam elmenni.
    – Csakugyan?
    – Megint randim van. S. Ya-val – világosítom fel. – Este visszamegyünk a nyaralóba. Őszintén szólva, az, amit ő csinál velem, sokkal jobb terápia, mint a tiéd.
    – Ez minden, amit egy kapcsolattól elvársz, Robbie? – kérdezi.
    – Úgy érted, hogy csak a szex? – A válasz ebben az esetben az, hogy nem, de nem akarom, hogy tudja, mi az, amit igazából ki akarok hozni az S. Ya. Lavorovnához fűző kapcsolatból. Ezért hát ezt mondom: – Ő egy kicsit más, mint a legtöbb barátnőm. Először is legalább olyan befolyásos, mint én. Aztán meg bitang jó a szakmája is. Csodálom azt a nőt!
    Tulajdonképpen nem is igaz. Vagy legalábbis nemigen érdekel, hogy csodálom-e vagy sem. S. Ya. rendelkezik egy olyan jellegzetességgel, ami még jobban imponál nekem, mint az a már említett, miszerint a Jóisten nem áldott meg még egy másik női lényt olyan elragadó hátulnézettel, mint őt. Ez pedig az, hogy átkozottul érdekes a munkája: információfeldolgozás. Az Akademogorszki Egyetemen tanult, ösztöndíjas volt a Max Planck Intézetben, ahol gépi intelligenciával foglalkozott. Jelenleg doktoranduszokat tanít a New York Egyetem Mesterséges Intelligencia Tanszékén. Többet tud Sigfridről, mint Sigfrid önmagáról, ami érdekes lehetőségeket csillant fel előttem.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet