Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

24


Épp hasra fordultam az elalvást fontolgatva, amikor észrevettem, hogy a hícsí vezérlő színei kezdenek széttöredezni. Ez volt az utam ötvenötödik napja, huszonhetedik az átfordulás után. A szín egyöntetűen harsány rózsaszín volt mind az ötvenöt nap alatt, s most szabálytalan, tiszta fehér karikák tünedeztek fel, amelyek aztán megnőttek, és összetapadtak.
    Megérkeztem! Akárhová is lyukadok ki a végén, de megérkeztem.
    Kis hajóm – ez a bűzös, fájdalmas, unalmas koporsó, amelyben egyedül hánykolódtam csaknem két hónapon át, magammal beszélve, magammal játszva, s belefáradva saját magam társaságába – jócskán a fény sebessége alatt repült. A képernyő felé fordultam, amely a lassulás miatt most lent volt hozzám képest. Semmi olyat nem láttam rajta, amit különösebben izgalmasnak találtam volna. Na persze, csillagok azért látszottak. Ami azt illeti, rengeteg csillag, mindenféle ismeretlen alakzatba szétszóródva. Volt köztük vagy egy fél tucat kék csillag is a fényestől a vakítóig, meg egy vörös, ami inkább az árnyalata miatt volt szembetűnő, mint a luminózitása miatt. Úgy nézett ki, mint egy mérges kőszénparázs, nem sokkal fényesebb, mint a Mars a Földről, de mélyebb, rondább vörös.
    Próbáltam erőltetni az érdeklődést.
    Nem ment valami könnyen. Két olyan hónap után, amely alatt visszautasítottam mindent magam körül, vagy azért mert fárasztott, vagy azért mert fenyegetést jelentett, nehezemre esett ismét átállni egy nyitottabb és sérülékenyebb üzemmódra. Bekapcsoltam a szferikus pásztázót, s miközben a hajó a letapogatást végezve forogni kezdett, hogy almahéjcsíkokat szeljen az égből a kamerák és az analizátorok számára, magam is kifelé bámultam.
    Alig kezdődött el az egész, amikor a kereső hatalmas, fényes, közeli jelet fogott.
    Az ötvenöt napos unalom és kimerültség azon nyomban kiszökött belőlem. Volt ott valami, ami vagy nagyon nagy volt, vagy nagyon közeli. Megfeledkeztem az álmosságról. Négykézláb térdelve a képernyő fölé ereszkedtem, és akkor végre megláttam: egy teljes egészében ragyogó, szögletes tárgy mászott be lassan a látótérbe. Tiszta hícsí fémből volt az egész! Szabálytalan lapok határolták, egyik oldalán kerekded dudorokkal.
    Hirtelen megindult bennem az adrenalin, agyamban sült galambok röpdöstek. Megvártam míg kimegy a képből, aztán áttelepedtem az analizátorhoz, és vártam, hogy mi jön ki belőle. Nem volt kérdéses, hogy az eredmény jó lesz, csak az, hogy mennyire lesz jó. Lehet, hogy rendkívül jó lesz! Lehet, hogy egy egész Peggy Földjével ér fel a dolog, s mindez csak az enyém, milliós hasznot hozva évente, amíg csak élek. Lehet persze, hogy csak egy üres váz. Vagy pedig lehet – és a szögletes forma erre utal – szóval lehet, hogy minden álmok netovábbja, egy igazi nagy hícsí hajó, amellyel oda repülök, és ott szállok le, ahol nekem tetszik, és akkora, hogy belefér ezer ember vagy egymillió tonna rakomány. Mindeme álmok lehetségesek voltak; de még ha nem is váltak volna valóra, és ha az a dolog csak egy üres váznak bizonyult volna, akkor is elég lett volna, ha találok benne egy apró mütyürt, egy bigyót, egy jelentéktelen kis vacakot, amilyent még soha senki nem talált előttem, amit szét lehetett volna szedni, és reprodukálni, és aztán a Földön üzembe helyezni…
    Megbotlottam, és meghorzsoltam a kezem a spirál bigyóval, ami most lágy arany fénnyel világított. Lenyaltam a vért az öklömről, és észrevettem, hogy a hajó mozog.
    Nem lett volna szabad mozognia! Nem volt rá beprogramozva! Az előírt pályán kellett volna maradnia egészen addig, míg körül nem nézek, és el nem határozom magam.
    Körülnéztem. Teljesen paff voltam, és semmit sem értettem az egészből. A ragyogó tömb most szilárdan a képernyő közepén látszott, és ott is maradt; a hajó befejezte az automatikus szferikus pásztázást. Most hallottam csak meg a landolóhajtómű sivítását. Ez okozta hát a mozgást; a hajó egyenest a tömb felé tartott.
    Egyszer csak látom, hogy zöld fény világít a pilótaülés felett.
    Ilyen nincs! A zöld lámpát emberek szerelték fel az Átjárón! Semmi köze sem volt a hícsíkhez; szimpla földi műszer volt, ami azt jelezte, hogy valaki beszélni akar velem a jó öreg rádión. Jó, de ki? Ki lehet az én vadonatúj felfedezésem közelében?
    Megnyomtam a gombot, és elkiáltottam magam: – Halló?!
    Valaki válaszolt. Nem értettem, hogy mit mond, idegen nyelvnek tűnt, úgy hangzott, mint a kínai. De emberi hang volt, annyi biztos. – Beszélj angolul! – ordítottam. – Ki a rosseb vagy?
    Szünet. Aztán egy másik hang: – Te ki vagy?
    – Bob Broadhead a nevem – mondtam vicsorogva.
    – Broadhead? – Kusza, több komponensű hangegyveleg volt a válasz. Aztán ismét az angol hang: – A listánkon nem szerepel semmiféle Broadhead nevű feltáró. Az Afroditéről jött?
    – Mi az az Afrodité?
    – Te jó ég! Kicsoda maga? Ide hallgasson, ez itt az Átjáró Kettő ellenőrző szolgálata. Nincs nekünk itt időnk magával szórakozni! Azonosítsa magát!
    Az Átjáró Kettő!
    Lelőttem a rádiót, és hátradőltem. Néztem, ahogy a tömb egyre nagyobb lesz, figyelmen kívül hagyva a zöld fény sürgetését. Átjáró Kettő?! Tiszta röhej! Ha az Átjáró Kettőre akartam volna menni, csak fel kellett volna iratkoznom a menetrend szerinti listára, és elfogadnom a feltételt, hogy jogdíjat fizetek minden után, amit esetleg találok. Éppolyan biztonságban repülhettem volna ki, mint bármelyik turista, olyan útvonalon, amit százszor kipróbáltak már. De én nem ezt csináltam. Vállaltam a magam kockázatát, és kiválasztottam egy olyan beállítást, amit még soha senki nem használt előttem. Tudatában voltam az összes rizikónak. Ötvenöt elviselhetetlen napon át magamon kívül voltam a rettegéstől.
    Én nem ezt érdemeltem!
    Hirtelen elvesztettem a fejem. Rávetettem magam a hícsí célválasztóra, és találomra eltekertem a kerekeket.
    Nem voltam képes beletörődni ekkora kudarcba. Felkészültem rá, hogy semmit sem fogok találni. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy találok valamit, de nem kapok érte egy vasat sem.
    Hanem amit most csináltam, annak még nagyobb kudarc lett a vége. Az irányító panelen fényes, sárga villanás látszott, aztán kialudt az összes szín.
    Abbamaradt a landolóhajtómű halk nyüszítése is.
    Nem éreztem már, hogy mozgásban vagyok. A hajó bedöglött. Nem mozdult semmi. Semmi sem működött az egész hícsí komplexumból, abszolút semmi, még a hűtőrendszer sem.
    Mire az Átjáró Kettőről kiküldtek értem egy hajót, hogy beszállítsanak, már delíriumban voltam a hőgutától. A kajüthőmérséklet elérte a 75 °C-ot.

Az Átjárón forróság volt és pára. Az Átjáró Kettőn olyan hideg volt, hogy kabátot, kesztyűt és meleg alsóneműt kellett kölcsönkérnem. Az Átjáró izzadságtól és lefolyóktól bűzlött. Az Átjáró Kettőnek rozsdás acél íze volt. Az Átjárón világos volt és zaj, és tele volt emberekkel. Az Átjáró Kettőn majdnem teljes csend volt, és rajtam kívül csupán hét emberi lény alkotta a teljes népességet. Az Átjáró Kettő nem volt még teljesen kész, amikor a hícsík elhagytak.
    Az alagutak némelyike puszta sziklában végződött, és ezekből is csak néhány tucat volt. Eddig még senki nem jutott hozzá, hogy beültesse őket növényzettel, s így az összes levegő, ami csak volt, a kémiai processzoroktól származott. Az O2 parciális nyomása 150 millibar alatt volt. Az atmoszféra további részét nitrogén és hélium keveréke adta, amitől az ember hangja egészen csipogóvá változott. Az össznyomás alig több mint fele volt a normális földinek, s emiatt az első néhány órában kapkodva szedtem a levegőt.
    A férfi, aki kisegített a landolóból, és a hirtelen hideg elleni védekezésül bebugyolált, egy sötét hajú, hatalmas marsi-japán volt, akit Norio Itunonak hívtak. Bedugott a saját ágyába, feltöltött mindenféle folyadékkal és hagyott egy órát pihenni. Elszundítottam, és amikor felébredtem, ott ült mellettem, és somolygó elismeréssel nézett rám. Az elismerés annak az embernek szólt, akiben megvolt a tehetség ahhoz, hogy tönkrevágjon egy ötszázmillió dolláros hajót. A somolygás annak, aki elég marha is volt ahhoz, hogy ezt meg is tegye.
    – Gondolom, most bajban vagyok – mondtam.
    – Magam is úgy vélem – helyeselt. – A hajó totálkáros. Soha életemben nem láttam még ilyent.
    – Nem gondoltam volna, hogy egy hícsí hajó ennyire be tud dögleni.
    Megvonta a vállát. – Amit maga művelt, Broadhead, az valami egészen új. Hogy érzi magát? – Fölültem, hogy válaszoljak, és ő bólintott. – Pillanatnyilag eléggé el vagyunk foglalva. Néhány órára magára fogom hagyni. El tudja látni magát?… Akkor jó. Később rendezünk magának egy partyt.
    – Partyt? – Ez aztán nem jutott volna az eszembe. – Minek?
    – A maga fajtájával nem találkozik az ember mindennap, Broadhead – mondta elismerőleg, és magamra hagyott a gondolataimmal.
    Nem nagyon voltak az ínyemre a gondolataim, így azután nemsokára felkeltem, kesztyűt húztam, begomboltam a kabátot és felderítésre indultam. Nem tartott sokáig; nem sok felderíteni való akadt. Az alsóbb szintekről tevékenység zaját hallottam, de a visszhangok mindenféle ferde szögben érkeztek hozzám az üres folyosókon, így látni senkit sem láttam. Az Átjáró Kettőn nem fogadtak turistákat, nem volt hát night club vagy kaszinó, se étterem, ahová betérhettem volna… sőt még egy illemhely sem. Egy idő után kezdett égetővé válni a probléma. Úgy okoskodtam, hogy Ituno szobája közelében csak kell lennie valami effélének, megpróbáltam hát elindulni visszafelé a saját nyomaimon, de nem sikerült. Némelyik folyosó mentén cellák sorakoztak, de nem voltak befejezve. Senki sem lakott bennük, és senki nem strapálta magát, hogy fürdőszobát alakítson ki valamelyikből.
    Mit mondjak? Voltak már jobb napjaim is.
    Végre megtaláltam a vécét. Tíz percnyi meddő fejtörés után már-már azon voltam, hogy sajnálkozva bár, de összerondított állapotban hagyom ott, amikor a cellán kívülről zajt hallottam. Egy apró termetű, kövér nő várt odakint.
    – Nem tudom, hogy kell lehúzni – mentegetőztem.
    Tetőtől talpig végigmért. – Maga Broadhead – állapította meg, majd így folytatta: – Mért nem megy el az Afroditére?
    – Mi az az Afrodité… nem. Először azt mondja meg, hogy kell lehúzni ezt az izét. Aztán mesélhet az Afroditéről.
    Rámutatott egy gombra az ajtó mentén; azt hittem róla, hogy villanykapcsoló. Alighogy hozzáértem, izzásba jött az egész kübli, s tíz másodperc múlva nem maradt benne egyéb, csak egy kis hamu, majd eltűnt az is.
    – Várjon egy kicsit – parancsolta, s bement a cellába. Amikor visszajött, így szólt: – Az Afrodité teli van dohánnyal, Broadhead. Szüksége lesz rá.
    Ezután karon fogott, s húzni kezdett végig a folyosón. Hagytam. Kezdtem lassan felfogni, hogy az Afrodité valami bolygó lehet. Egy új bolygó, ráadásul nagy is, amit az Átjáró Kettőről tártak fel nem egészen negyven napja. – Persze jogdíjat kell fizetnie – mondta. – Eddig még semmi igazán értékeset nem találtak, csak a szokásos hícsí kacatokat. Viszont több ezer négyzetmérföldet kell átkutatni, és hónapokba telik, míg az első fecskék megérkeznek az Átjáróról. Még csak negyven napja küldtük meg a hírt nekik. Van valami meleg bolygós tapasztalata?
    – Meleg bolygós tapasztalat?
    – Úgy értem – magyarázott tovább arccal felém fordulva, miközben maga után húzott az ejtőaknába – végzett-e már kutatást olyan bolygón, amelyiken magas a hőmérséklet?
    – Nem én. Ami azt illeti, semmiféle tapasztalatom sincs, ami számítana valamit. Egy út, az is almás. Még csak le sem szálltam.
    – Kár – mondta. – Különben, nincs sok megtanulni való. Tudja milyen a Vénusz? Az Afrodité épp csak egy kicsivel rosszabb annál. A napja változó csillag, és nem a legkellemesebb, amikor a kitörés odakint kapja el az embert. No persze, a hícsík lyukai a felszín alatt vannak. Elég, ha egyet talál, és máris nyert ügye van.
    – Mekkora az esélyem rá, hogy találok egyet? – kérdeztem.
    – Hát – mondta elgondolkodva, miközben lecibált a kábelről és továbbvonszolt egy alagúton –, nem valami sok. Végül is a feltárás jobbára külszíni munka. A Vénuszon páncélozott légtesteket használnak, amit egy szemvillanás alatt bárhol fel lehet állítani, úgyhogy nincs gond. Na jó, egy kis gond azért van – ismerte be. – De ma már nem hal meg túl sok feltáró. Talán ha egy százalék a veszteség.
    – És az Afroditén?
    – Több mint egy. Igen, az biztos, hogy egy százaléknál több. Az ember kénytelen a saját landolóját használni odalent. Ami ugye nem valami mozgékony a bolygófelszínen. Különösen, ha olyan az a felszín, mintha olvadt kén borítaná, és a szelek leginkább a hurrikánhoz hasonlatosak. Már amikor nem fújnak nagyon.
    – Csábítónak tűnik a dolog, ahogy így meséli – mondom. – Hogyhogy maga mégis itt van?
    – Én? Én ingázó pilóta vagyok. Olyan tíz nap múlva megyek vissza az Átjáróra: mihelyt lesz valami rakomány vagy befut valaki, aki vissza akar menni.
    – Én máris vissza akarok menni.
    – Te jó ég, Broadhead! Maga nincs tisztában azzal, hogy mekkora bajban van. Megszegte a szabályzatot: összevissza ökörködött a célválasztóval. Magára fogják húzni a vizes lepedőt.
    Megfontoltam a dolgot, aztán ezt mondtam: – Kösz a figyelmeztetést, de azt hiszem, mégis megkockáztatom.
    – Hát nem érti?! Az Afroditén garantáltan vannak hícsí maradványok: Százszor is próbálkozhat, míg ehhez foghatót talál.
    – Aranyoskám – mondtam –, semmi pénzért nem vállalnék száz utat, sem most, sem semmikor. Azt sem tudom, hogy még egy útra vállalkozni fogok-e. Pillanatnyilag azt hiszem, van bennem annyi kurázsi, hogy visszamenjek az Átjáróra. Azon túl semmit sem tudok.

Az Átjáró Kettőn mindent egybevetve tizenhárom napot töltöttem.
    Hester Bergowitz, az ingázó pilóta, folyton rá akart beszélni, hogy menjek az Afroditére, gondolom azért, mert nem akarta, hogy értékes rakományhelyet foglaljak el, amikor visszatér. A többieket nem érdekelte, hogy mit csinálok. Csak bolondnak tartottak. Ituno, aki nagyjából felelős volt azért, hogy a dolgok rendesen menjenek a Kettőn, nemigen tudta, mihez kezdjen velem. Technikailag illegális betolakodó voltam, aki egy fityinget sem fizetett a napi ellátás fejében, s akinek nem is volt semmije, amivel fizethetett volna. Jogában állt volna szkafander nélkül kilöknie az űrbe.
    Végül is azzal oldotta meg a dilemmát, hogy megbízott, kezdjek el rakodni alacsony prioritású árut – főleg imalegyezőket és analizálásra szánt mintákat az Afroditéről – Hester Ötösébe. Ez a munka eltartott két napig, aztán pedig kinevezett fő fullajtárnak a három ember mellé, akik a következő csapat számára készítettek páncélruhát az Afroditére. Hícsí pákákat kellett használniuk, hogy a fém annyira kilágyuljon, hogy megfelelő alakúra lehessen hajlítani. Ezt a munkát persze nem bízták rám. Két évig tart, míg valakit annyira betanítanak, hogy zárt térben is használni tudja a pákát. Azt azonban megengedték, hogy hegesztés közben tartsam nekik az öltözéket vagy a hícsí fémlemezeket, elugorjak valamelyik szerszámért, vagy kávét hozzak… no meg azt is, hogy amikor kész lettek, magamra öltsem a ruhát, és kilépjek benne az űrbe, hátha ereszt.
    Egyik sem eresztett.
    A tizenkettedik napon két Ötös futott be az Átjáróról, tömve boldog és tettrekész feltárókkal, akik csupa nem megfelelő felszerelést hoztak magukkal. Nem volt elég az eltelt idő, hogy a szó oda-vissza megjárja az utat az Átjáróig, így a kopaszok nem tudták, milyen meglepetés vár rájuk. Tiszta véletlenül, az egyikük egy fiatal lány volt, aki tudományos küldetésre érkezett. A lánynak, aki egykor Hegramet professzor tanítványa volt, antropometrikus vizsgálatokat kellett volna végeznie az Átjáró Kettőn. Ehelyett Norio Ituno, saját hatáskörében, azonnal továbbrendelte őt az Afroditére, s egy kombinált fogadó és búcsúztató partyt rendezett a tiszteletére. A tíz újonnan érkezett és jómagam számbeli fölényben voltunk a házigazdákkal szemben, de amennyivel kevesebben voltak, annyival többet ittak, így aztán egész jól sikerült a party. Kisült, hogy valóságos celebritásnak számítok az újoncok szemében. A kopaszok egyszerűen nem tudtak hová lenni, hogy kinyírtam egy hícsí hajót, és mégis élek.
    Majdnem sajnáltam, hogy itthagyom az egészet… kivéve a félelem érzését.
    Ituno háromujjnyi rizswhiskyt löttyintett egy pohárba számomra, és tósztot mondott rám. – Sajnálom, hogy itthagy minket, Broadhead. Nem gondolja meg magát mégis? Pillanatnyilag több a páncélozott hajónk és védőruhánk, mint ahány feltáró van, de nem tudom meddig lesz még így. Ha meggondolja magát odaát…
    – Nem fogom meggondolni magam – mondtam.
    – Akkor banzáj! – emelte meg a poharát, s miután kiitta, így szólt: – Mondja, nem ismer maga egy Bakin nevű fickót?
    – Shickyt? Dehogynem. A szomszédom.
    – Adja át neki üdvözletemet – mondta, s e célból újabb italt töltött magának. – Rendes fickó, csak olyan, mint maga. Vele voltam, amikor elvesztette a lábait: bent ragadt a landolóban, amikor katapultálnunk kellett. Baromi közel volt ahhoz, hogy elpatkoljon. Mire visszavittük az Átjáróra, tisztára fel volt püffedve, és állatian bűzlött; két nappal a cél előtt le kellett csapni a lábát. Én magam csináltam a dolgot.
    – Na igen, rendes fickó – jegyeztem meg elgondolkodva, majd az italt felhörpintve ismét töltésre nyújtottam a poharam. – Hát azt meg hogy érti, hogy olyan, mint én?
    – Úgy, Broadhead, hogy nem tudja elszánni magát. Annyit perkált össze, hogy futná belőle a Teljes Orvosira is, de képtelen rászánni magát a pénz elköltésére. Pedig ha elkölti, visszakaphatja a lábait, és megint kimehet. Ha viszont nem jön be a dolog, itt áll megint egy fillér nélkül. Így aztán inkább marad nyomorék.
    – Hát akkor viszlát, Ituno – mondtam. – Megyek lefeküdni.

Visszafelé az út nagy részét azzal töltöttem, hogy leveleket írtam Klarának, melyekről nem tudtam, feladom-e őket valamikor. Más tennivaló nemigen akadt. Hester, kis dagi létére, s annak ellenére, hogy benne volt már a korban, meglepően szexinek bizonyult. De annak is megvan a határa, ameddig az ilyesmi szórakoztató lehet, másrészt viszont a rengeteg rakomány miatt, ami mind be volt zsúfolva a hajóba, nem nagyon volt hely másra. Egyik nap úgy telt, mint a másik: szex, levélírás, alvás… és idegeskedés.

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: 3–104. Küldetésszám: 031D18. Személyzet: N. Ahoya, Ts. Zakharcenko, L. Marks.

    Repülési idő: 119 nap 4 óra. Pozíció azonosítatlan. A jelek szerint egy galaktikus halmazon kívüli porfelhőben. A külső galaxisok azonosítása bizonytalan.

    Összefoglaló: „A pásztázás hatósugarán belül bolygónak, műtárgynak vagy landolásra alkalmas aszteroidnak semmi nyoma. A legközelebbi csillag kb. 1,7 fényévre van. Feltételezés: A célobjektum, bármi lehetett is az, időközben elpusztult. Visszafelé zavar keletkezett a létfenntartó rendszer működésében, és Larry Marks meghalt.”

    Idegeskedés amiatt, hogy vajon mért akar Shicky Bakin olyan nagyon nyomorék maradni. Ez persze csak egy számomra könnyebben elfogadható módja volt annak, hogy azon idegeskedjek: vajon én miért akarok az maradni.

Kedves Átjáró Hangja!

    Amennyiben Ön értelmes és előítéletektől mentes embernek tartja magát, könnyen bebizonyíthatja ezt azáltal, hogy végigolvassa levelemet, mielőtt még ítéletet mondana tartalma fölött. Az Átjárón tizenhárom lakott szint van. Mind a tizenhárom lakócsarnok tizenhárom lakást tartalmaz (akárki utánaszámolhat). Azt gondolja talán, hogy ez a levél nem egyéb ostoba babonánál? Akkor csak vessen egy pillantást a bizonyítékokra! A 83–20, 84–1 és 84–10 számú hajók mindegyikét eltűntnek nyilvánította a 86–13 számú jelentés (ellenőrizze csak a hajószámok számjegyösszegét!)! Átjáró Tröszt ébredj! Hadd röhögjenek csak a szkeptikusok és a bigottok! Emberi életek múlnak most a nevetségesség vállalásán. Hagyják ki a Veszélyes Számokat minden programból! Csak elhatározás kérdése az egész, más nem is kell hozzá!

M. Gloyner, 88–331.



Orion ködében keressük szagod,
Procyon kutyája szimatot fogott,
Baltimore, Buffalo, Bonn és Benares
kutatja titkod Algol és Antares
vidékén s másutt:
elveszett hícsí, nyomodban vagyunk!


HIRDETÉSEK

    ÁRNYÉKBAN NEVELT, széles levelű, kézzel sodort, 2 $ per szál. 87–307.
    TARTÓZKODÁSI HELYE ismeretlen. Agosto T. Agnelli. Értesítse az Interpolt a Tröszt biztonsági csoportján keresztül. Jutalom!
    NOVELLÁK, VERSEK magánkiadása. Örökítse meg emlékeit gyermekei számára. Meglepően olcsó árak: Kiadói képv., 87–349.
    PITTSBURGHIEK, paducahiak jelentkezzetek. Honvágyam van. 88–226.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet