|
14
Kikászálódtam a hevederből, hogy ne
nyomódjak Klara térdébe, de beleütköztem Sam Kahane könyökébe. – Elnézést
– mondta anélkül, hogy megnézte volna, kitől is kér elnézést. A keze még
mindig az indítóbütykön volt, pedig már tíz perce úton voltunk. A vibráló
színeket figyelte a hícsí műszerfalon, s csak olyankor nézett félre,
amikor a feje fölött lévő képernyőre pillantott.
Felültem. Nagyon erős émelygést éreztem. Hetekig tartott az is, míg
hozzászoktam az Átjáró gyakorlatilag zérus gravitációjához, de a kabin
folyton változó G-je egészen más tészta volt. Igaz ugyan, hogy a nehézségi
erő egészen gyenge volt, de egy percig sem maradt állandó, s ezt a belső
fülem zokon vette. Kipréseltem magam a konyha
területére, s közben fél szemmel a vécé ajtaját figyeltem. Ham Tayeh még
mindig odabenn volt. Ha nem jön ki elég hamar, helyzetem kritikussá válik.
Klara nevetve nyúlt ki a hevederből, és átkarolta a vállam. – Szegény
Robbie – mondta. – És a java még csak most kezdődik!
Lenyeltem egy tablettát. Csak azért is rágyújtottam
egy cigarettára, és arra koncentráltam, nehogy elrókázzam magam. Nem
tudom, mennyi volt ebből a tulajdonképpeni mozgási betegség és mennyi a
félelem, de hogy a félelemnek szerepe volt benne, az biztos. Mert valljuk
be: van valami szerfölött félelmetes abban, hogy tudod, egyéb sem választ
el az azonnali rút haláltól, csak egy vékony fémhártya, amit, ki tudja,
milyen ismeretlen népség készített félmillió évvel ezelőtt. Mint ahogy
félelmetes az is, hogy tudod, nincs többé beleszólásod abba, hogy hová
mész, még akkor sem, ha az a hely igencsak kellemetlennek bizonyul is a
végén. Visszakúsztam a hevederembe, és elnyomtam a
cigarettát. Behunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy gyorsabban
múljon az idő. Volt épp elég idő előttem, amit el
kellett mulasztanom. Az átlagos utazási idő olyan negyvenöt nap
oda-vissza, és nem függ annyira a távolságtól, mint ahogy az ember
gondolná. Tíz fényév vagy tízezer: számít ugyan valamit a különbség, de
nem lineárisan. Azt mondják, hogy a gyorsulás gyorsulása
folyamatosan nő egész idő alatt. Ez a delta megint csak nem lineáris, sőt,
még csak nem is exponenciális abban az értelemben, ahogy bárki is
gondolná. A hajó igen hamar eléri a fénysebességet, még egy óra sem kell
hozzá egészen. Ezután jó darabig alig-alig emelkedik a sebesség, majd a
hajó ismét elkezd amúgy istenigazában gyorsulni.
Ezt (úgy mondják) abból állapíthatod meg, hogy figyeled a csillagok
viselkedését a fejed fölött lévő hícsí navigációs ernyőn. Az első órában
az összes csillag összevissza kóvályog, és a színét váltogatja. A c
sebesség túllépését abból veszed észre, hogy a csillagok mind egy csomóban
gyűlnek össze a képernyő közepén, mely a hajó repülési irányát jelképezi.
Igazából persze nem a csillagok mozognak, hanem te
éred utol a mögüled és oldalról érkező fényt. Az orrkamerát érő fotonok
egy napja, egy hete, vagy akár száz éve sugárzódtak ki. Egy-két nap
elteltével a csillagok már nem is hatnak igazán csillagoknak. Csak egy
foltos szürke felületet látsz magad fölött. Olyasmi ez, mint egy fény felé
tartott holofilm, csakhogy amíg a holofilmből bármikor elő tudod hozni a
virtuális képet egy lézer segítségével, addig a hícsí ernyőn látható
képből még soha senki nem hozott ki egyebet hangyás szürkeségnél.
Mire bejutottam végre a vécére, már nem tűnt olyan
sürgetőnek a sürgős; s mire megint kijöttem, Klara egyedül volt a
kabinban. Épp a csillagok képét vizsgálta a teodolit kamerával. Felém
fordult, s jóváhagyólag bólintott: – Nem vagy már olyan zöld, mint az
előbb. – Azt hiszem, most már meg fogok maradni.
Hát a fiúk hol vannak? – Hol lennének? Odalent a
landolóban. Dred azt mondja, úgy kéne beosztani a dolgokat, hogy egyszer
miénk legyen a landoló, máskor meg az övék. – Aha.
– Egész jól hangzott az alku. Igazából mindig azon morfondíroztam, hogy
tudnánk megoldani, hogy néha kettesben maradhassunk. – Oké, és most mi
lesz a feladatom? Odahajolt hozzám, s adott egy
puszit a számra. Elég, ha nem lábatlankodsz itt nekem. Tudod, mi az ábra?
Úgy néz ki, hogy egyenest a galaktikus észak felé tartunk.
Az információt a tudatlanok homlokráncoló
megfontoltságával fogadtam. – És ez jó nekünk? – kérdeztem aztán.
Elvigyorodott. – Honnan tudjam? – Hátradőltem és az
arcát figyeltem. Ha ugyanúgy be volt gyulladva, mint én, márpedig ebben
elég biztos voltam, akkor jól tudta leplezni. Azon
tűnődtem, mi is van a galaktikus észak felé – és ami még fontosabb: mennyi
idő kell, hogy odaérjünk. A legrövidebb utazás egy
idegen csillagrendszerbe a feljegyzések szerint tizennyolc napig tartott.
Az illető társaság a Barnard csillagot járta meg, de szó szerint: semmit
se találtak. A leghosszabb út, vagy legalábbis az, amelyikről azt
hisszük, hogy a leghosszabb – mert hiszen ki tudja, hány hajó van
még úton halott feltárókkal a fedélzetén, mondjuk, az Androméda M–31
csillagához (vagy vissza) – százhetvenöt napig tartott egyik-egyik
irányban. Mire visszatértek, mind meghaltak. Nem könnyű megállapítani,
hogy merre jártak. A felvételeikből nem sokat lehetett kivenni, maguk a
feltárók pedig nem voltak abban az állapotban, hogy bővebbet mondhattak
volna. A kihajózás elég riasztó még egy veterán
számára is. Tudod, hogy gyorsulsz, de azt nem, hogy meddig tart még ez a
gyorsulás. Azt viszont észreveszed, hogy a fordulóponthoz értél. Először
is van ennek egy formális jele, mégpedig az, hogy az az aranyszínű spirál,
amelyik minden hícsí hajóban ott van, elkezd halványan pislogni. (Hogy
miért, azt senki sem tudja.) De a fordulópontot enélkül is észrevennéd
abból, hogy az a csekély pszeudo-gravitáció, ami eddig a hajó vége felé
húzott, egyszeriben a hajó eleje felé kezd vonzani. Ami eddig lent volt,
az most egyszeriben fönt lesz. A hícsík persze azt
is megtehették volna, hogy az út közepéhez érve egyszerűen megfordítják a
hajót, s ugyanazt a lökőerőt használják lassításra, amit azelőtt
gyorsításra. Hogy akkor mért nem ezt csinálták? Fogalmam sincs róla. Azt
hiszem, az embernek hícsínek kell lennie ahhoz, hogy ezt meg tudja
magyarázni. Lehet, hogy abban rejlik a magyarázat,
hogy az összes megfigyelőkészülékük a hajó elején van. Vagy abban, hogy a
hajóorr mindig erősen páncélozott még az egyébként páncél nélküli űrhajók
esetében is – gondolom, a kósza gáz- és porrészecskék becsapódása elleni
védelemül. Az is igaz viszont, hogy a nagyobb hajók egy része – némelyik
Hármas és csaknem az összes Ötös – körös-körül páncélozva van, és ezek sem
fordulnak meg. Na mindegy, a lényeg az, hogy amikor
a spirál pislogni kezd és érzed, hogy elérted a fordulópontot, akkor már
tudod, hogy túljutottál a teljes menetidő egynegyedén. Ez persze nem
feltétlenül egynegyed része a teljes kinntartózkodásnak. Az ugyanis, hogy
mennyi időt töltesz el majd az úti célban, teljesen más lapra tartozik.
Ezt majd magad döntöd el a helyszínen. Ami biztos, az az, hogy túljutottál
az automatikusan programozott út felén. Megszorzod
hát az eltelt napok számát néggyel, és ha a kapott szám kevesebb, mint a
létfenntartási eszközök által biztosított napok száma, akkor tudod, hogy
legalább nem kell éhen halnod. A két szám különbsége azt is megszabja,
hogy mennyi időt vacakolhatsz el az úti célban. Az
élelmiszerből, vízből és levegő-utántöltésből álló alapfejadagod
kétszázötven napra szól. Ezt különösebb gond nélkül el lehet osztani
háromszáz napra is (egyszerűen csak soványabban térsz vissza, plusz
összeszedsz még egy-két hiánybetegséget is). Ha tehát a hatvanadik,
hatvanötödik napra is átfordulás nélkül ébredsz odafelé, már tudod, hogy
bajok lesznek, és elkezdesz kevesebbet enni. Ha a
nyolcvanadik-kilencvenedik napon is változatlan a helyzet, akkor a
problémád önmagától megoldódott, hiszen akármit csinálsz is, halott
leszel, még mielőtt visszaérnél. Megkísérelhetnéd persze azt is, hogy
átállítod a célválasztót. Ez azonban csupán a halál egy másik nemével
kecsegtet. Feltételezhető, hogy a hícsík menet
közben is meg tudták változtatni a pályájukat, de hogy ezt hogy csinálták,
az ugyanúgy a nagy hícsí rejtélyek közé tartozik, mint az, hogy miért
hagytak olyan pedáns rendet maguk után. Vagy az, hogy hogy néztek ki. És
hová tűntek el a végén. Kölyökkoromban volt egy
mókás könyv, amit a vásárokon árultak. Az volt a címe, hogy A hícsíkről
szerzett ismeretanyag komplett gyűjteménye. Százhuszonnyolc oldal volt
benne, tök üres mindegyik.
Ha Sam és Dred és Mohamed homokos volt
is, amiben nem volt okom kételkedni, ennek nem sok jelét mutatták az első
napokban. Mind a három intézte a maga dolgát. Az egyik olvasott, a másik
zenét hallgatott fülhallgatóval. Volt, hogy sakkoztak. Máskor, ha Klarát
és engem rá tudtak beszélni, kínai pókert játszottunk. Nem pénz volt a
tét, hanem a szolgálatellátás időtartama. (Néhány nap után Klara úgy
nyilatkozott, hogy az ember tulajdonképpen veszteséget nyert ebben a
játékban, mert aki vesztett, az jobban el tudta tölteni az idejét.)
Jóindulatú toleranciát tanúsítottak irányunkban, akik az elnyomott
heteroszexuális kisebbséget képviseltük a hajónkon uralkodó túlnyomóan
homoszexuális kultúrában. A landolót is rendelkezésünkre bocsátották,
mégpedig a teljes idő pontosan ötven százalékában, holott Klara és én
csupán negyven százalékát alkottuk az össznépességnek.
HIRDETÉSEK
MEGMASSZÍROZOM mind a hét testtájadat,
ha cserében Gibranból olvasol fel nekem. Meztelenség nem kötelező.
86–004. FEKTESSE BE jogdíját
Nyugat-Afrika legdinamikusabban fejlődő ingatlanállamába. Bejegyzett
képviselőnk készséggel magyarázza el Önnek a részleteket. Ingyen
oktatószalagok és frissítők a Kék Pokolban minden szerdán 15-kor.
„Dahomey a holnap luxus üdülője.”
ABERDEENBŐL jött? Beszélgessünk. 87–396.
MEGFESTEM portréját olajban,
pasztellben, másképp, 150 $. Egyéb témák is. 86–569.
|
Kijöttünk egymással, és ez nagy szerencse volt.
Egymás árnyékában és bűzében éltünk túl minden egyes percet.
A hícsí hajók belseje, még az Ötösöké is, nem
sokkal nagyobb egy bérlakás konyhájánál. A landoló ad ugyan némi extra
férőhelyet, akkorát, mint egy jókora beépített szekrény, de ez, legalábbis
odafelé, rendszerint dugig van készletekkel és műszerekkel. A teljes
rendelkezésre álló térfogatból, ami olyan negyvenkét-negyvenhárom köbméter
lehet, le kell persze még vonni mindannak a térfogatát, ami rajtam, rajtad
és a többi feltárón kívül bele lesz zsúfolva.
Amikor a tau-térben vagy, állandó, gyenge ellenerőt érzel a gyorsulás
miatt. Nem is igazi gyorsulás ez, hanem csak a testedet alkotó atomok
vonakodása, hogy túllépjék c-t, mely súrlódásként éppúgy
értelmezhető, mint gravitációként. Mindenesetre úgy érzed, mintha gyenge
gravitáció hatna rád, s a súlyod úgy két kiló volna.
Ez azt jelenti, hogy amikor pihensz, kell valami
támasz, ami megtart. Ezért aztán az összes utasnak van egy saját
összecsukható hevedere, amely szétnyitva függőágyként, összehajtva pedig
egyfajta székként használható. Add még hozzá ehhez az egészhez az egyes
utasok személyes terét: a szekrénykéket, melyek szalagok, lemezek és
ruházat tárolására szolgálnak (ruhát mellesleg nem sokat visel az ember);
a pipereholmikat; hőn szeretettek képeit (ha vannak); minden egyebet, amit
a rád eső térfogat- és tömeghatár alatt (1/3 köbméter, illetve 75
kilogramm) jónak láttál magaddal hozni; és máris bizonyos zsúfoltság lesz
az eredmény. Vedd még ehhez a hajó eredeti hícsí
berendezését, melynek háromnegyed részét sohase fogod használni.
Legtöbbjét azért nem, mert hiába is volna rájuk szükséged, úgysem tudnád
működtetni őket. Így azután legjobb az egészet békén hagyni. Egyet nem
tehetsz velük: eltávolítani őket. A hícsí gépezeteket nagyfokú
integráltság jellemzi. Ha egy darabját amputálod, az egész meghal.
Talán ha tudnánk, hogy kell a sebeket begyógyítani,
eltávolíthatnánk az ócskavas egy részét, és a hajó mégis működőképes
maradna. Mivelhogy nem tudjuk, marad minden a helyén. Marad a nagy rombusz
alakú aranyszínű doboz, mely azonnal robban, mihelyt megpróbálod kinyitni;
marad az aranyló csőből hajlított könnyű spirál, amely időnként felragyog
és még ennél is gyakrabban kellemetlenül felforrósodik (senki sem tudja
pontosan, miért) és így tovább. Ezek mind ottmaradnak a hajóban, s az
ember lépten-nyomon beléjük ütközik. Ehhez jön még
az emberi használatra szánt felszerelés. Az űrruhák: fejenként egy,
kinek-kinek a méretére és alakjára szabva. A fotográfiai felszerelés. A
vécé- és fürdőberendezés. Az ételkészítő részleg. A hulladékfeldolgozó. A
tesztkészletek, a fegyverek, a fúrók, a mintatartók és a többi cucc, amit
mind magaddal kell vinned a bolygó felszínére, ha lesz olyan szerencséd
egyáltalán, hogy találsz egy bolygót, ahol leszállhatsz.
A fennmaradó szabad hely igazán nem mondható
nagynak. Olyan ez, mintha egy kamion fülkéjében laknál hetekig, folyton
járó motorok mellett, négy másik utassal versengve a kevés helyért.
Az első két nap után megmagyarázhatatlan előítélet
alakult ki bennem Ham Tayehhel szemben. Túl nagy darab fickó volt. Több
helyet foglalt el a közös térből, mint megillette volna.
Hogy őszinte legyek, Ham még olyan magas sem volt,
mint én, ámbár többet nyomott. Az a helyzet, nem nagyon izgatott, hogy én
magam mekkora teret foglalok el, az viszont igen, ha más az utamban volt.
Sam Kahane már tűrhetőbb útitárs volt a maga százhatvan centiméterével.
Merev fekete szakállat viselt, és a durva göndör szőr a hasa aljától
egészen a mellkasáig beborította, sőt még a háta is szőrös volt alul,
fölül. Sosem gondoltam rá, hogy Sam jelenléte korlátozná az életteremet,
egészen addig, míg egyszer egy hosszú, fekete göndör szőrszálat nem
találtam az ennivalómban. Ham legalább majdnem csupasz volt, s puha,
aranyló bőrével egész úgy nézett ki, mint egy jordániai háremből
szalajtott eunuch. (Tartottak vajon eunuchokat a jordán királyok? Voltak
háremeik egyáltalán? Ham aligha tudhatott valami sokat ezekről a
dolgokról; elődei generációkon keresztül New Jersey-ben éltek.)
Néha azon kaptam magam, hogy már Klarát is Sherivel
vetem össze, aki két mérettel kisebb volt nála. (Persze nem mindig.
Általában véve Klara épp megfelelő volt nekem.) Aztán ott volt még Dred
Frauenglass is Sam csapatából, egy finom, vékony fiatalember, aki nem
sokat beszélt, és kevesebb helyet foglalt el bárki másnál.
Én voltam az újonc a csoportban, és a többiek
felváltva tanítgattak arra a kevés tennivalóra, ami a feladatunk volt.
Ilyen rutinszerű feladat volt a felvételkészítés és a spektrumfelvétel.
Rendszeresen szalagra vettük a hícsí panel kijelzéseit is, melyek állandó
apró változásokat mutattak a színes fények árnyalatában és intenzitásában.
(Ezeket a változásokat még ma is tanulmányozzák, remélve, hogy végre
rájönnek a jelentőségükre.) Lefotóztuk és analizáltuk a tau-tér csillagait
is a képernyőről. Az egész, amit elmondtam, egybevéve sem tesz ki többet,
mint legfeljebb, mondjuk, két ember-órát. Az ételkészítéssel és
takarítással kapcsolatos háztartási feladatok körülbelül további két órát
igényelnek. Ezzel tehát ötőtök napi négy
ember-óráját használtad fel, míg együttesen úgy nyolcvan ember-órát kell
valahogy eltöltenetek. Na, most hazudtam egyet.
Mert valójában nem valamiféle tevékenység tölti ki az idődet, hanem a
várakozás. Arra vársz, hogy mikor jön már el az átfordulás.
Három nap, négy nap, egy hét; s lassacskán
ráébredtem, hogy egyfajta feszültség gyülemlik fel a többiekben, melyben
nem osztozom velük. Két hét: tudtam már, mi az, mert magam is éreztem.
Arra vártunk mind az öten, hogy eljöjjön végre az átfordulás. Lefekvés
előtt egy utolsó pillantással ellenőriztük még az arany spirált, hátha
valami csoda folytán felizzott végre. Ébredéskor az volt az első
gondolatunk, hátha padlóvá vált a mennyezet, miközben aludtunk. A harmadik
hét végére már határozottan paprikás hangulatban voltunk mindannyian. Az
ingerlékenység jelei leginkább Hamen mutatkoztak meg, a dagi, aranybőrű
Hamen, akinek derűs Buddha-képe volt: – Játsszunk
egy pókert, Bob. – Kösz, nem.
– Na, ne izélj már, Bob, szükségünk van egy
negyedik játékosra! (A kínai pókerben az egész paklit kiosztják, úgyhogy
tizenhárom lap jut mindegyik játékosnak. Másképp nem is lehet játszani.)
– Nem akarok játszani. Erre
feldühödött. – Le vagy te szarva! Annyit se érsz
útitársként, mint a száraz fing, és tessék, még kártyázni sem vagy
hajlandó. Fogta a paklit, és rosszkedvűen keverni
kezdett. Egy-egy alkalommal félóráig is elkevergette a lapokat, mintha egy
olyan fontos műveletet gyakorolt volna, amelytől az élete függött. Persze,
ha jobban belegondolok, ez majdnem így is volt. Mert képzeljük csak el,
hogy egy Ötösön vagyunk, és átfordulás nélkül telt el a hetvenötödik nap
is. Ekkorra már mindenki tudja, hogy baj lesz: a fejadagok nem tartanak el
öt embert háromszáz napnál tovább. Ha ötöt nem is,
de négyet azért eltarthatnak… Vagy hármat. Vagy
kettőt. Vagy egyet… Ezen a ponton világossá válik,
hogy legalább egy személy nem fogja élve megúszni az utat. Ilyenkor kezdik
el keverni a kártyát a legtöbb hajón. A vesztes elvágja a saját torkát. Ha
a vesztesből hiányzik a tapintat, a többi négy leckét ad neki, etikettből.
Jó néhány olyan hajó volt már, amelyik Ötösként
távozott és Hármasként tért vissza. Néhány közülük Egyesként futott be.
A CSILLAGOK SZÜLETÉSÉRŐL
Dr. Asmenion: Gondolom, a jelenlévők
többsége azért van itt, mert be szeretne gyűjteni valamilyen
tudományos prémiumot, nem pedig azért, mert annyira érdekelné az
asztrofizika. De azért nem kell izgulniuk. A felfedezőmunka zömét a
műszerek fogják elvégezni maguk helyett. Ami a maguk dolga, az a
rutinszerű pásztázás, s ha eközben valami érdekesbe botlanának
odakint, az majd az analízis során kiderül visszatérésük után.
Kérdés: Vannak olyan jelek, amelyekre
különösen érdemes lesz odafigyelnünk? Dr.
Asmenion: Hát persze. Például volt egy feltáró, aki – ha jól
emlékszem – félmilliót vágott zsebre, mert odakint az Orion-ködben
észrevette, hogy a gázköd melegebb az egyik részen, mint egyebütt.
Ebből kisütötte, hogy épp egy csillag lehet születőben. A
felmelegedés amiatt volt, hogy a gáz sűrűsödni kezdett a környéken.
Tízezer év múlva alighanem felismerhetőek lesznek már azon a helyen
egy kialakuló naprendszer körvonalai. Egy speciális pásztázóval
elkészítette hát a környező égbolt teljes mozaikképét. Meg is kapta
érte a prémiumot. A Tröszt azóta is, minden évben kiküld oda egy
hajót, hogy megismételje a méréseket. Ezekért az utakért százezer
dollárt fizetnek, amelyből ötvenezret a felfedező kap meg. Ha
akarják, megadom néhány olyan hely koordinátáit, például a
Triffid-ködét, amit érdemes ellenőrizniük. Ha félmilliót nem is, de
valamit azért bezsebelhetnek érte, ha szerencséjük van.
|
Így múlattuk az időt, nem könnyen és semmi esetre
sem gyorsan. Egy ideig a szex volt számunkra az
uralkodó érzéstelenítőszer. Klara és én órákat töltöttünk egyvégtében
egymás karjai között, el-elszundítva rövid időre, és ismét felébresztve
egymást a szex kedvéért. Azt hiszem, a fiúk is nagyjából ugyanezt
csinálták; nem kellett sok idő hozzá, hogy olyan szag legyen odalent a
landolóban, mint egy fiúiskola tornatermi öltözőjében. Később a
magányosságot kezdtük keresni mind az öten. No persze, annyi magányosság
nem akadt a hajón, hogy ötfelé lehetett volna osztani, de megtettük a
tőlünk telhetőt; közös megegyezéssel hol egyikünknek, hol másikunknak
engedtük át a landolót egy-két órára. Míg én voltam odalent, addig fenn a
kabinban Klarát kellett elviselniük a többieknek. Míg Klara volt lent, én
általában a fiúkkal kártyáztam. Míg hármójuk egyike volt odalent, addig a
másik kettő társaságát voltunk kénytelenek élvezni. Fogalmam sincs róla,
hogy a többiek mihez kezdtek a magányban töltött idővel. Én többnyire csak
kifelé bámultam az űrbe. Úgy kell érteni, ahogy mondom: semmi egyebet nem
csináltam, csak néztem az abszolút feketeséget a kajütablakon keresztül.
Nem láttam ugyan a világon semmit, de ez még mindig jobb volt, mint
továbbra is nézni azt, aminek a nézésétől már végtelen csömöröm volt: a
hajó belsejét. Egy idő után aztán mindannyiunknak
kialakult a magunk elfoglaltsága. Én a szalagjaimat hallgattam, Dred a
pornódiszkjeit nézegette, Ham pedig kiterítette az összehajtható
zongorabillentyűit, és elektronikus zenét játszott magának fülhallgatóval
(de még így is kiszivárgott valami, ha nagyon odafigyelt az ember, ezért
aztán nagyon, de nagyon elegem lett Bachból, Palestrinából és Mozartból).
Sam Kahane tanfolyamokat szervezett számunkra, s hogy a kedvében járjunk,
jó sok időt töltöttünk a neutroncsillagok, fekete lyukak és
Seyfert-galaxisok természetéről folytatott elmélkedéssel, máskor pedig az
ismeretlen bolygókra való leszállás előtti ellenőrző eljárásokat vettük át
még egyszer. Az volt a legjobb az egészben, hogy ezáltal akár fél órára is
ki lehetett kapcsolni a gyűlölködést közülünk. Hogy a fennmaradó időben
mit csináltunk? Nos, hát természetesen folytattuk a gyűlölködést. Én
például ki nem állhattam, hogy Ham Tayeh folyton a kártyát keveri. Dredben
viszont az én olykori cigarettázásom keltett megmagyarázhatatlan
ellenszenvet. Sam hónaljszaga viszont még a kabin rohadt bűzében is felért
egy rémálommal, márpedig a kabinhoz képest az Átjáró legbüdösebb részei is
rózsakert gyanánt illatoztak. És Klara… hát igen, Klarának is megvolt a
maga rossz szokása. Szerette a spárgát. Négy kiló dehidratált élelmiszert
hozott magával; és jóllehet megosztotta velem, sőt néha még a többiekkel
is, időnként ragaszkodott hozzá, hogy spárgát egyen, méghozzá
egyes-egyedül. Az a helyzet, hogy a spárgától fura szaga lesz a
vizeletnek. Nem egy romantikus dolog, amikor a közös vécé megváltozott
légaromájából kell rájönnöd arra, hogy a szerelmed már megint spárgát
fogyasztott. És mégis a szerelmem volt ő, az ám, de
mennyire hogy az! Mert nem csak amolyan közönséges
baszás folyt köztünk abban a landolóban, de sokat beszélgettünk is a
végtelen órák során. Soha senkinek nem ismertem meg annyira a fejét
belülről, mint épp Klaráét. Muszáj volt szeretnem őt. Nem volt ellene
mentség, és nem tudtam abbahagyni. Soha.
A
huszonharmadik napon épp Ham elektronikus zongoráján játszottam, amikor
hirtelen úgy éreztem, hogy tengeribeteg vagyok. Az ingadozó gravitáció,
melyet addig alig vettem észre, egyszeriben erősödni kezdett.
Fölnéztem. Pillantásom találkozott Klaráéval.
Félénken mosolygott, csaknem pityeregve. Az üvegspirálra mutatott: a
szinuszos ívek belsejében aranyló szikrák kergetőztek csillogó halacskák
módjára. Nevetve öleltük át egymást, miközben a tér
átfordult körülöttünk, a lentből fönt lett, a föntből pedig lent. Elértük
az átfordulást, és még tartalékunk is maradt.
|
|