Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

28


Jéghideg űrben a hícsík nyomán kúszva, járva a csillagok égi rejtekét, hícsí-fúrt csatornák vágatában bújva, feltárva a bolygók hícsí-mart sebét… Szűzanyám, olyan volt az egész, mint egy cserkésztábor; mind a tizenkilenc napot dalolással és vigadással töltöttük átfordulás után. Azt hiszem, soha ilyen jól nem éreztem magam egész életemben. Részben, mert megszabadultunk a félelemtől; az átfordulást elérve mindannyian fellélegeztünk, ahogy ez mindig is lenni szokott. Másrészt azért, mert az út első fele elég ramaty volt; a Metchnikovból és a két fiújából álló komplikált hármas ugyanis folyton pörlekedett, és ráadásul Susie Hereira is sokkal kevesebb érdeklődést mutatott irántam ott a hajón, mint annak előtte, amikor csak heti egy alkalommal találkoztunk az Átjárón. De főképp az volt a jókedv oka, legalábbis részemről, hogy tudtam, egyre közelebb kerülök Klarához. Danny A. segített a kalkulációban; előtte tanfolyamokat vezetett az Átjárón, s lehet hogy tévedett, de nála nagyobb szakértő nem volt, így hát kénytelen voltam a szavaira támaszkodni: az átfordulás időpontjából arra következtetett, hogy olyan háromszáz fényévet fogunk összesen megtenni, ami persze csak becslés, de elég pontos. Az első hajó, az amelyikkel Klara utazott, egyre jobban megelőzött minket egészen az átfordulásig, amikor is kicsivel több mint tíz fényévet tettünk meg naponta (legalábbis Danny így saccolta). Klaráék Ötöse harminc másodperccel előttünk indult, a többi már egyszerű aritmetika: az előnyük kábé egy fénynap lehetett. 3 × 105 kilométer per szekundumszor 60 szekundumszor 60 percszer 24 óra… ezek szerint átforduláskor jó huszonötmilliárd kilométerrel járhattak előttünk. Ez nagyon nagy távolságnak tűnt, és az is volt. Az átfordulás után viszont mindennap közelebb kerültünk hozzájuk, ugyanabban a gilisztajáratban követtük őket az űrön át, melyet a hícsík fúrtak a számunkra. Amerre az én hajóm ment, arra járt előttem Klara hajója is. Éreztem, hogy lassacskán felzárkózunk; néha már azt képzeltem, hogy érzem a parfümje illatát is.
    Amikor valami effélét találtam mondani Danny A.-nek, elég furcsán nézett rám. – Tudod milyen sok az a huszonötmilliárd kilométer? Az egész Naprendszer beférne közénk. Mégpedig lazán; a Plútó pálya hosszabbik féltengelye harminckilenc egész valahány tized CS. E.
    Zavaromban elnevettem magam. – Csak egy elképzelés volt az egész.
    – Akkor eredj, feküdj le – mondta –, és álmodj róla szépeket. – Tudta hogy vagyok Klarával; tudta az egész hajó, még Metchnikov és Susie is, és lehet hogy ez is csak képzelgés volt, de azt gondoltam, hogy mind nekünk drukkolnak, mint ahogy mindannyian drukkoltunk egymásnak és magunknak is. Mindőnknek megvolt a magunk részletes terve, hogy mit csinálunk majd a ránk eső résszel. Klarának és nekem a fejenkénti egymillió dollár szép változást ígért. Nem mondom, hogy a Teljes Orvosira elég lett volna, pláne, hogy tartalékolni is akartunk a pénzből, hogy legyen miből szórakozni. De az Általános Orvosira telt volna belőle, ami további harminc-negyven, jó egészségben töltött esztendőt jelentett volna, feltéve, hogy nem következik be egy igazán súlyos baleset. A maradékból aztán boldogan élhettünk volna, amíg csak meg nem halunk. Utazás, gyerekek, egy szép ház valami rendes környéken… álljon meg a menet, hol is?! Az biztos, hogy nem a tápanyagbányák közelében, döntöttem el. Talán még csak nem is a Földön. Vajon Klara vissza akar majd menni a Vénuszra? Nem tudtam elképzelni magam csatornapatkányként. Viszont Klarát sem tudtam elképzelni Dallasban vagy New Yorkban. Na persze, gondoltam messze a realitások elé szaladva, ha ráadásul még találunk is valamit, akkor az a rongyos millió fejenként csak a kezdet. Akkor aztán olyan otthonunk lehet, amilyen tetszik; miénk a Teljes Orvosi és a transzplantációk, s ezzel együtt a konzervált fiatalság és az egészség, a szépség és a szexuális képesség, és…
    – Most már igazán aludnod kéne – mondta Danny A. a szomszédos függőágyból. – Észvesztő, ahogy dobálod magad.
    Nekem azonban nem volt kedvem az alváshoz. Megéheztem, és semmi okom nem volt rá, hogy ne egyek. Tizenkilenc napig visszafogtuk magunkat a táplálkozásban; mindenki ezt csinálja a kirepülés első felében. Mihelyt eléred az átfordulást, tudod már, hogy mennyit fogyaszthatsz az út hátralévő részében, ezért van az, hogy némelyik feltáró meghízva tér vissza. Lemásztam a landolóból, ahol Susie és a két Danny aludt, és hamarosan rájöttem, mitől éheztem meg hirtelen. Dane Metchnikov valami pörköltet főzött magának.
    – Elég lesz kettőnek?
    Elgondolkodva nézett rám. – Gondolom, igen. – Levette a kapcsos fedőt, belepislantott az edénybe, belefejt még száz köbci vizet a páracsapdából, és ezt mondta: – Kell neki még tíz perc. Úgyis inni akartam előbb.
    Elfogadtam a meghívást, és oda-vissza adogattuk egymásnak a borosüveget. Miközben ő összerázta és megsózta a pörköltet, én elvégeztem helyette a csillagok bemérését. Még mindig közel voltunk a maximális sebességhez, és semmi olyan nem volt a képernyőn, ami egy ismerős csillagképhez vagy akár csak egy csillaghoz is hasonlított volna; de addigra már kezdett az egész barátságos színben feltűnni előttem. És a többiek előtt is. Sohase láttam még Dane-t olyan jókedvűnek és felszabadultnak, mint akkor. – Azon gondolkodtam az előbb – mondta –, hogy beérem az egymillióval. Ha végeztünk, visszamegyek Syracuse-ba, megcsinálom a doktorit, és szerzek egy állást. Csak lesz egy iskola valahol, amelyik bentlakó költőt keres vagy egy olyan angoltanárt, aki hétszer volt küldetésben. Fizetnek is majd valamit, s a pénzből, amit kapok, ellátom magam luxusholmikkal, amíg csak élek.
    Mindössze egy szót hallottam igazán az egészből, de az a szó hangos volt és meglepő: – Költő?!
    Elvigyorodott. – Hát nem tudtad? Így jutottam el az Átjáróra; a Guggenheim Alapítvány fizette az utamat. – Kivette az edényt a főzőből, kétfelé osztotta a pörköltöt és enni kezdtünk.
    Ez volt az a fickó, aki két napja még veszettül üvöltözött a két Dannyvel egy jó órán keresztül, míg Susie és én dühösen és elszigetelten hallgattuk őt a landolóból, ahol feküdtünk! És akkor jött az átfordulás. Nyert ügyünk volt: elég lesz az üzemanyag a küldetéshez, és nem kell azon izgulnunk, hogy találunk-e valamit, mert a jutalom garantálva van. A költeményeiről kérdeztem. Nem volt hajlandó egyet sem elszavalni közülük, de megígérte, hogy az Átjárón megmutatja majd a másolatait azoknak a verseknek, amelyeket a Guggenheimnek küldött.
    Amikor befejeztük az evést, és eltöröltük az edényt meg a tányérokat és mindent elpakoltunk, Dane az órájára pillantott. – Korán van még felébreszteni a többieket – mondta –, és nincs egy rohadt dolog, amit csinálhatnánk.
    Rám nézett, és elmosolyodott. Igazi mosoly volt, nem valami vigyor; és én közelebb húzódtam hozzá, egyenest a meleg és várakozó karok gyűrűjébe.
   
    És a tizenkilenc nap úgy elrepült, mintha csak egy óra lett volna, és aztán az óra azt jelezte, hogy majdnem itt az idő, hogy megérkezzünk. Mindannyian ébren voltunk, ott tolongtunk a kabinban, izgatottan, akár a kisgyerekek karácsonykor, arra vártunk, hogy mikor bonthatjuk ki végre az ajándékot. Ez volt a legvidámabb út, amin részt vettem, de az is lehet, hogy minden idők egyik legvidámabbika. – Tudod – mondta Danny R. elgondolkodva –, majdnem sajnálom, hogy megérkeztünk. – És Susie, aki épp kezdett valamicskét érteni angolul, ezt mondta:
    – Sim, ja sei – majd angolul: – Én is! – Megszorította a kezem, én visszaszorítottam, de valójában Klara járt az eszemben. Próbálkoztunk út közben néhányszor a rádióval is, de hiába, mert a hícsík űrbéli gilisztalyukaiban nem működött. Hanem most, hogy kiértünk, sikerült végre beszélnem vele! Nem érdekelt, hogy a többiek is hallják, tudtam, hogy mit akarok mondani neki. Azt is tudtam, hogy mit fog válaszolni rá. Nem voltak kételyeim; biztos voltam benne, hogy épp akkora az eufória náluk is odaát, mint nálunk, ugyanazon okok miatt, és annyi öröm és szeretet közepette a válasz nem is lehet más.

HIRDETÉSEK

    ÉRDEKLŐDÉSI KÖR: harpszikord, go, csoportszex. Négy hasonló beállítottságú feltárót keresek közös vállalkozás céljából. Gerriman, 78–109.
    ELADÓ: holodiszkek, ruhák, szexkellékek, könyvek, minden, amim van. Babe szint, Tizenkettes alagút. Érdeklődni De Vittoriónál 11 órától, ameddig a készlet tart.
    TIZEDIK fő kerestetik minyanhoz Abram R. Sorchuk helyett, aki feltehetően elhalálozott. Úgyszintén hiányzik a kilencedik, a nyolcadik és a hetedik fő is. 87–103.


    – Megállunk – üvöltötte Danny R. – Érzitek?
    – Igen! – rikkantotta Metchnikov, együtt ugrándozva a pszeudogravitáció apró rándulásaival, melyek a normáltérbe való visszatérést jelezték. És volt egy másik jel is: a kabin közepén lévő arany spirál izzásba jött, s másodpercről másodpercre fényesebb lett.
    – Azt hiszem, sikerült – mondta Danny R. csaknem szétrobbanva az örömtől, de én is ugyanolyan elégedett voltam, mint ő.
    – Elindítom a szferikus pásztázást – mondtam magabiztosan. Susie átvette a stafétát, és kinyitotta a landolóba vezető ajtót; úgy volt, hogy ő és Danny A. fognak szétnézni a helyszínen.
    De Danny A. nem csatlakozott hozzá. A képernyőt bámulta. Amikor elinditottam a hajó forgását, láttam egy pár csillagot, ami teljesen normális volt; nem látszott rajtuk semmi különös, legfeljebb az, hogy valami miatt eléggé elmosódottak voltak.
    Megtántorodtam, és majdnem elestem. A hajó forgása nem volt olyan sima, mint kellett volna.
    – A rádió – mondta Danny, mire Metchnikov homlokát ráncolva felnézett, és meglátta a jelzőlámpát.
    – Kapcsold be! – kiáltottam. A hallott hang akár Klaráé is lehetett volna. Metchnikov még mindig homlokráncolva a kapcsoló felé nyúlt. Akkor vettem észre, hogy a spirál fényesebben aranylik, mint valaha, szalmasárga színben, mintha megérinthetetlenül forró lett volna. Hő azonban nem jött belőle, de az arany színt időnként tiszta fehér pászmák hasították keresztül.
    – Nagyon furcsa – mutattam rá.
    Nem tudom, meghallott-e valaki; a rádióból ömlött a sztatikus zaj, s odabent a kabinban nagyon erősnek hatott ez a hang. Metchnikov a hangerőgombbal és a hangolóval próbálkozott.
    A sztatikus zajon át egy hangot hallottam, amit először nem ismertem fel, de aztán rájöttem, hogy Danny A. az. – Érzitek? – kiáltotta. – Gravitációs hullámok. Bajban vagyunk. Állítsd le a pásztázást!
    Reflexszerűen engedelmeskedtem neki.
    De akkorára már elfordult a hajó képernyője, és láthatóvá vált rajta valami, ami nem csillag volt, és nem is galaxis. Halványan derengő, világoskék fénytömeg, márványos rajzolattal, hatalmas és rémisztő. Első pillantásra láttam rajta, hogy nem lehet nap. Nincs az a nap, ami olyan kék volna és olyan halovány. Bántotta az ember szemét, ha ránézett, de nem a fényessége miatt. A szem belsejét bántotta, messze fent az optikai pályákon; a fájdalom magában az agyban érződött.
    Metchnikov kikapcsolta a rádiót, és a csendben hallottam, amint Danny A. ezt zsolozsmázza: – Szentséges Isten! Ezt kifogtuk. Egy fekete lyuk!

A PIEZOELEKTROMOSSÁGRÓL

    Hegramet professzor: Egyetlen dolgot derítettünk ki eddig a vérgyémántokról, mégpedig azt, hogy fantasztikusan piezoelektromosak. Tudja valaki, hogy ez mit jelent?
    Kérdés: Hogy egy anyag kitágul és összehúzódik, amikor áramot kapcsolnak rá?
    Hegramet professzor: Úgy van. És fordítva is igaz: ha az ember összenyomja az ilyen anyagot, akkor áramot produkál. Méghozzá nagyon gyorsan. Ez az alapja a piezofonnak és piezovíziónak. Ötvenmilliárd dolláros üzlet.
    Kérdés: Ki kapja a jogdíjat ezért az egészért?
    Hegramet professzor: Az az igazság, számítottam erre a kérdésre. Senki. A vérgyémántokat már nagyon-nagyon régen felfedezték, még odaát a vénuszi hícsí kotorékokban. Sokkal az Átjáró előtt. A Bell Laborban sütötték ki, hogy kell használni őket. Tulajdonképpen nem egészen az eredeti anyagot dolgozzák fel, hanem egy szintetikus terméket, amit már ők fejlesztettek ki. Remek kommunikációs rendszereket építettek belőle, és nem kell fizetniük senkinek, minden a saját zsebükbe folyik be.
    Kérdés: A hícsík is ugyanerre használták a vérgyémántokat?
    Hegramet professzor: Véleményem szerint valószínűleg igen, csak azt nem tudom pontosan, hogy. Az ember azt gondolná, hogy ha egyszer a vérgyémántok itt maradtak, akkor a kommunikációs rendszer többi részeinek, tehát a vevő- és az adókészülékeknek is itt kell lenniük valahol, de hogy hol, azt meg nem tudnám mondani.



Navig. Útm./104. sz. kieg.

    A Navigációs Útmutató a következő megjegyzésekkel egészítendő ki:

    Azok a pályabeállítások, amelyek a melléklet által bemutatott vonalakat és színeket tartalmazzák, határozott korrelációban vannak a hajó maradék üzemanyagával, illetve a meghajtáshoz szükséges egyéb anyagok mennnyiségével.

    Felhívjuk minden feltáró figyelmét arra, hogy a narancsban található három fényes vonal (2. táblázat) vészesen kevés üzemanyagra látszik utalni. Eddig egy olyan hajó sem tért vissza (még próbaútról sem), amelyik beállítása ilyen vonalakat tartalmazott volna.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet