Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

11


    – Attól tartok – mondom Sigfridnek –, hogy nem lesz valami termékeny szeánsz ez a mostani. Egyszerűen ki vagyok merülve. Szexuálisan, ha érted, hogy mire gondolok.
    – Természetesen értem, hogy mire gondolsz.
    – Akkor nem kell tovább magyaráznom.
    – Emlékszel valamelyik álmodra, Bob?
    Összerándulok a heverőn. Természetesen emlékszem egyre vagy kettőre. – Nem – mondom. Sigfrid állandóan azzal nyaggat, hogy meséljem el neki az álmaimat, és ez egyáltalán nincs az ínyemre.
    Amikor először indítványozta, azt mondtam neki, hogy nemigen szoktam álmodni. – Gondolom, Bob, tudod – magyarázta türelmesen –, hogy mindenki szokott álmodni. Lehet, hogy éber állapotban nem emlékszel vissza rá, de fel tudod idézni, ha próbálod.
    – Én ugyan nem. Te igen, mert gép vagy.
    – Tudom, hogy gép vagyok, Bob, de most nem rólam van szó. Benne vagy egy kísérletben?
    – Mondjuk rá.
    – Nem lesz nehéz. Tarts mindig készen egy ceruzát és egy darab papírt az ágyad mellett. Mihelyt felébredsz, írd le, ami eszedbe jut.
    – De én soha semmire nem emlékszem abból, amit álmodtam.
    – Azt hiszem, Bob, akkor is érdemes volna kipróbálnod, amit mondok.
    Jó, hát kipróbáltam. És tudják, mi történt? Az hogy a végén tényleg kezdtem emlékezni az álmaimra. Eleinte csak apró részletekre. Akkor aztán leírtam őket, és néha el is meséltem Sigfridnek, amitől olyan boldog lett, hogy csak! Egyszerűen imádta az álmokat.
    Ami engem illet, én nem sok értelmét láttam az egésznek… Legalábbis eleinte. De aztán történt valami, ami hívő keresztényt faragott belőlem.
    Egyik reggel olyan kellemetlen és olyan valószerű álomból ébredtem, hogy néhány pillanatig azt hittem, csakugyan megtörtént eseményről van szó. Olyan borzasztó volt, hogy alig mertem elhinni, hogy csak egy álom az egész. Annyira megrázott hogy amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem leírni minden apró kis részletet, amire vissza tudtam emlékezni. Akkor jött egy P-fon-hívás. Felvettem a kagylót, és képzeljék csak el, egy percig ha beszéltem, de közben minden kiment a fejemből. Nem emlékeztem a világon semmire. Egészen addig, míg meg nem néztem az irományomat. Akkor aztán beugrott az egész megint.
    Mit ad isten, egy-két napra rá meglátogattam Sigfridet, és akkorára megint mindent elfelejtettem! Mintha az egész meg se történt volna. Hanem a papírt azt megőriztem. Sigfrid felolvastatta velem, amit írtam. Nemigen emlékszem sok olyan alkalomra, amikor ennyire meg lett volna elégedve magával és velem. A teljes óra azzal az egy álommal ment el. Szimbólumokat és jelentéseket talált minden kis részletében. Nem emlékszem már rá, hogy mik voltak azok, csak arra, hogy nem lett tőlük valami rózsás a hangulatom.
    És tudják, mi a legfurcsább az egészben? A rendelőből jövet elhajítottam a cetlit, úgyhogy most már akkor sem tudnám elmesélni, hogy miről szólt az álom, ha az életem függne tőle.
    – Látom, nem akarsz álmokról beszélni – mondja Sigfrid. – Van valami más esetleg, amiről szívesen beszélnél?
    – Nem nagyon.
    Egy pillanatig hallgat, s tudom, arra vár, hogy megint én mondjak valamit, mit tudom én, valami marhaságot. Így hát végül megszólalok: – Kérdezhetek valamit, Sigfrid?
    – Talán volt rá eset, hogy nem, Rob? – Néha az az érzésem, mintha mosolyogni próbálna. Úgy értem, igazából. Tisztára olyan a hangja.
    – Szóval, azt szeretném tudni, hogy mihez kezdesz mindazzal, amit elmesélek neked.
    – Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem a kérdésed. Ha az információtároló program érdekel, akkor a válaszom merőben technikai lesz.
    – Nem, nem arra gondolok. – Vacillálok. Próbálom újrafogalmazni a kérdést, és eközben azon tűnődöm, miért is akarom megkérdezni. Azt hiszem, Sylviáig nyúlik vissza az egész, aki kitért katolikus volt. Kimondottan irigyeltem az egyháza miatt, és nem titkoltam előle, ostobának tartom, hogy elhagyta a hitét s azzal a gyónás lehetőségét. A fejem mindenféle kétellyel és szorongással volt tele, amitől nem tudtam megszabadulni. Imádtam volna, ha egy plébános vagy esperes nyakába zúdíthatom az összes szart, ami bántott. Egész csinos, hierarchikus folyamatábra rajzolódott ki előttem, mely a szar áramlását mutatta kezdve az én fejemtől a gyónás révén át a plébánoséba, onnan a püspökébe vagy bíboroséba (vagy aki következik: egyházi ügyekben nemigen vagyok járatos), és a végén a pápánál köt ki az egész, aki az ülepítőtartály szerepét játssza a világ összes fájdalomból, nyomorúságból és bűntudatból álló mocska számára, egészen addig, míg az összes szart ő maga is tovább nem adja egyenesen Istennek. (Feltéve persze, hogy Isten létezik, vagy legalább van olyan cím, hogy „Isten”, ahová a szart el lehet küldeni.)
    Na, mindegy, a lényeg az, hogy valami efféle vízióm volt a pszichoterápia működéséről is: a helyi lefolyók nagyobb gyűjtőcsövekbe torkollnak, ezek viszont olyan közösségi szennyvízcsatornákba, melyek végállomása egy-egy hús és vér pszichiáter. Remélem, érthető, hogy mire gondolok. Ha Sigfrid valódi személy lenne, képtelen volna magában tartani a beléömlő nyomorúságot. Először is, neki is meglennének a maga problémái. Aztán ott volnának neki az én problémáim is, merthogy én azáltal szabadulhatnék meg az enyéimtől, hogy áttölteném őket őbelé. Ott volna neki az összes többi áttöltőé is, akivel megosztom a heverőt; ő pedig, más választása nem lévén, mindezt a láncban utána következő személybe, vagyis a saját ideggyógyászába töltené át, és így tovább, el egészen… meddig is? … Sigmund Freud szelleméig?
    Csakhogy Sigfrid nem igazi személy, hanem gép. Nem érez fájdalmat. Akkor hát hová megy az a rengeteg genny és fájdalom?
    Megpróbálom mindezt elmagyarázni neki. – Hát nem érted, Sigfrid? – kérdezem végül. – Én átadom neked a fájdalmat, te pedig továbbadod valaki másnak. De valahol csak le kell ülepedni az egésznek! Annak viszont valahogy semmi értelmét sem látom, hogy az egész egy csomó mágneses buborék formájában kössön ki egy darab kvarcban, hogy aztán senki ne érezze újra soha többé!
    – Nem hinném, Rob, hogy célravezető volna a fájdalom természetéről vitatkoznunk egymással.
    – És ha arról vitáznánk helyette, hogy valódi vagy-e vagy sem?
    – Bob – mondj a szinte sóhajtva –, azt sem tartom célravezetőnek, hogy a valódiság mibenlétéről vitatkozzunk. Tudom, hogy gép vagyok. Te is tudod. Mi célból vagyunk itt? Talán azért, hogy rajtam segítsünk?
    – Ez a lehetőség már bennem is felötlött – mondom gúnyosan.
    – Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolod. Szerintem tudod, azért vagyunk itt, hogy rajtad segítsünk. Márpedig ennek az a módja, hogy azon igyekszünk, hogy tebenned történjék valami. Hogy az információval mit kezdek, az esetleg érdekes lehet a kíváncsiságod szempontjából, és emellett ürügyül szolgálhat arra, hogy az összejöveteleinket intellektuális társalgásra használjuk terápia helyett…
    – Talált, Sigfrid – vágok közbe.
    – Helyes. Márpedig ezeken az összejöveteleken múlik az, hogy hogy érzed magad, meg az is, hogy kissé jobban vagy gyengébben szerepelsz-e majd a számodra fontos helyzetekben. Kérlek, Bob, ne törődj azzal, hogy mi van az én fejemben; foglalkozz azzal, ami a te fejedben van.
    – Az már egyszer biztos, Sigfrid, hogy kurva intelligens egy masina vagy – mondom elismerően.
    – Az a benyomásom – mondja –, ezzel azt akartad mondani, hogy „A kurva anyádat, Sigfrid”.
    Soha ilyesmit nem hallottam még tőle. Egészen paff vagyok, de aztán eszembe jut, hogy tőlem tanulhatta. Mondtam ezt már neki, méghozzá nem is egyszer.
    Mellesleg igaza is van. Legszívesebben elküldeném a kurva anyjába.
    Megpróbál segíteni rajtam, gyűlölöm is érte rendesen. Eszembe jut a kedves, szexi S. Ya., és az, hogy milyen készségesen megtesz mindent, amire csak kérem. Vagy legalábbis majdnem mindent. Nagyon, de nagyon szeretnék egyszer fájdalmat okozni Sigfridnek.

1316 ,S, Nagyon egészséges dolog, Bob, 115,215
       hogy Drusillával történt 115,220
       szakításodat tanulási élménynek 115,225
       tekinted. 115,230
1318 ,C, Valóban, Sigfrid, szerfölött 115,235
       egészséges vagyok. Ezért is 115,240
       járok ide. 115,245
1319 IRRAY(DE) = IRRAY(DF) 115,250
1320 ,C, Különben is, mi az élet? 115,255
       Egyik tanulási élmény a másik 115,260
       után, és amikor már túl 115,265
       vagy az összes tanulási 115,270
       élményen és kellően érett vagy, 115,275
       akkor megkapod 115,280
       a diplomát is: 115,285
       a halotti bizonyítványt. 115,290



 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet