|
6
Öt altiszt, mindegyik cirkálóról
egy, tessékelt le minket, s a személyazonosságunk ellenőrzése után átadott
a Tröszt személyzetisének. Sheri felnevetett, mert az orosz altiszt
csiklandós pontjára talált paskolni, majd odasúgta nekem: – Mit gondolnak
ezek, Rob, mit akarunk mi ide becsempészni?
Lepisszegtem. A Trösztöt képviselő nő elvette a leszállókártyáinkat a
különítményt vezető kínai altiszttől és névsorolvasásba kezdett. Összesen
nyolcan voltunk. – Isten hozta önöket az Átjárón –
mondta. – Az itt a rend, hogy minden kopasz kap egy kísérőt, aki segít
majd szállást találni, válaszol a kérdéseikre, elmondja, hol kell az
orvosira jelentkezni és hol lesznek az óráik. Ezenkívül átad majd önöknek
egy szerződést is, amit alá kell írniuk. A hajón elhelyezett
készpénzletétjeikből levontunk fejenként ezeregyszázötven dollárt. Ez
fedezi majd a létfenntartási adójukat a következő tíz napban. A maradékot
bármikor visszakérhetik: csak egy személyi csekket kell kiállítaniuk. A
kísérőjük majd megmutatja, hogy megy ez. Linscott!
A középkorú, fekete kaliforniai, a Baja-öbölből, felemelte a kezét. – Az
ön kísérője Shota Tarasvili. Broadhead! – Itt
vagyok! – Dane Metchnikov – mondta a Tröszt
alkalmazottja. Már éppen nézelődni kezdtem, mikor
láttam, hogy egy fickó, bizonyára Dane Metchnikov, felém tart. – Helló! –
köszönt és keményen karon ragadott, hogy félrevonjon a többiektől.
Megmakacsoltam magam. – Szeretnék elbúcsúzni a
barátomtól – mondtam. – Semmi szükség rá – mordult
rám. – Mind ugyanazon a területen lesztek. Gyerünk!
Így történt, hogy két órával megérkezésünk után volt már egy szobám, egy
kísérőm és egy szerződésem. Azonnal alá is írtam az egyezményt, anélkül,
hogy elolvastam volna. Metchnikov meglepettnek látszott. – Nem is érdekel,
mi van benne? – kérdezte. – Ráérek megtudni később
is – feleltem. A helyzet az, hogy tök mindegy volt. Mert mi lett volna, ha
nem tetszik a szöveg: talán bizony meggondolhattam volna magam? Aligha.
Igaz, feltárónak lenni elég ijesztő dolog. Utálok arra gondolni, hogy
meghalhatok. Nemcsak úgy konkrétan a meghalástól félek, de a halálnak még
a puszta gondolatát is utálom. Azt, hogy többé már nem leszek; hogy
mindent abba kell hagynom, miközben tudom, hogy az a rengeteg ember szépen
él tovább, élvezi a szexet és a többi örömöt, és én mindebből kimaradok. A
halálnál már csak egy dolgot utáltam volna jobban: visszamenni a
tápanyagbányába. Mikor a szobámba értünk,
Metchnikov gallérjánál fogva ráakaszkodott egy falra szerelt kampóra, hogy
ne legyen láb alatt, amíg én elpakolom a holmimat. Sápadt és köpcös férfi
volt és nem valami beszédes. Nem tűnt túlságosan szeretetre méltónak, de
legalább nem szórakozott rajtam, hogy milyen ügyefogyott kopasz vagyok. Az
Átjárón csaknem nulla a gravitáció. Soha azelőtt nem mozogtam nulla G-ben
– Wyoming igazán nem az a hely, ahol sűrűn adódna erre alkalom –, így
aztán folyton ügyetlenkedtem. Amikor ezt szóvá tettem, Metchnikov ennyit
mondott: – Majd megszokod. Van valami kajád? –
Sajnos, nincs. Erre felsóhajtott, s közben úgy
nézett ki, mint egy felhúzott lábú, falra akasztható Buddha-szobor, amit
valaki ott felejtett. – Majd később elviszlek egy
italra – mondta az órájára pillantva. – Itt ez a szokás. De huszonkettő
nulla nulla előtt nemigen érdemes odamenni. Akkorra viszont már jó sokan
lesznek a Kék Pokolban. Bemutatlak majd a társaságnak. Meglátjuk, hátha
összejön valami. Csajokra buksz vagy krapekokra? –
Csajokra, naná! – Különben mindegy, ezen a téren a
magad ura vagy. Bemutatlak azoknak, akiket ismerek, a többi a te dolgod.
Jobb, ha már most beleéled magad. Nálad van a térkép?
– Térkép? – Na, ne idegelj
már! Abban a paksamétában volt, amit kaptál.
Elkezdtem találomra nyitogatni a fiókokat, míg végül megtaláltam a
borítékot. Ott volt benne a saját példányom az egyezményről, meg egy
prospektus is, az volt a címe, hogy Isten hozta az Átjárón, ott
volt a szobakiutalásom, egy egészségügyi kérdőív, amit másnap reggel nyolc
óra nulla nulláig kellett leadnom… és ott volt egy összehajtogatott lap
is, ami szétnyitva úgy festett, mint valami nevekkel tűzdelt kapcsolási
rajz. – Ez az! Keresd meg rajta, hogy hol vagyunk.
Jegyezd meg a címet: Babe szint, Keleti Negyed, Nyolcadik alagút, 51-es
szoba. Írd le! – Minek írnám, Dane, rajta van a
szobakiutalásomon. – Hát akkor ne veszítsd el –
mondta Dane, s a nyaka mögé nyúlt, hogy kiakassza magát. Szép lassan
leereszkedett a padlóra. – Az volna a legjobb ha most egyedül nézelődnél
egy kicsit. Ide jövök majd érted. Addig is: van valami kérdésed?
Törtem a fejem egy kicsit, s közben láttam, hogy
türelmetlen. – Nem haragszol, ha valami személyeset kérdezek, Dane? Jártál
már odakint? – Hat utam volt – mondta. – Na jó,
akkor huszonkettő nulla nullakor látjuk egymást – tette hozzá a hajlékony
ajtónak dőlve. Kilépett a folyosó dzsungelzöldjébe, és már el is tűnt a
szemem elől. Hagytam, hogy a gravitáció – nagyon
finoman – leülepítsen az egyetlen valódi székbe, amim csak volt, és
megpróbáltam felfogni az agyammal, hogy az, ahol vagyok, a világmindenség
küszöbe.
Nem tudom, képes leszek-e érzékeltetni, milyennek tűnt
számomra a világmindenség, onnan az Átjáróból. Olyan érzés volt, mint a
fiatalság Teljes Orvosival. Mint az étlapot böngészni a világ legjobb
éttermében, amikor tudjuk, hogy a számlát más fogja rendezni. Mint amikor
először jössz össze a lánnyal, aki szeret. Mint a kibontatlan ajándék.
Az ember egyik első benyomása az Átjáróról, hogy
milyen szűkek az alagutak. Ráadásul a falak végig ki vannak tapétázva
virágládákkal, s így még a valóságosnál is szűkebbnek hatnak. A másik az
alacsony gravitáció okozta émelygés és büdösség. Az Átjárót apránként
ismeri meg az ember. Lehetetlenség egyszerre áttekinteni, mert valójában
egy nagy sziklába vájt labirintus az egész. Még abban sem vagyok biztos,
hogy az összes alagutat feltárták már. Azt azonban tudom, hogy vannak
olyan mérföldes szakaszok, ahol soha senki nem jár, vagy legalábbis nem
túl gyakran. A hícsík már csak ilyenek voltak.
Megkaparintották az aszteroidot, körülvették egy fémfallal, alagutakat
furkáltak belé, s azután teletömték azzal, amijük éppen volt – hogy
pontosan mivel, azt nem tudni, mert mire az ember odajutott, majdnem
teljesen üres volt megint, akárcsak a többi hícsí építmény szerte az
univerzumban. A végén pedig, ki tudja, miért, maguk is otthagyták az
egészet.
EGYEZSÉG
1. Alulírott
__________________, szellemi képességeim teljes birtokában, ezennel
végérvényesen és visszavonhatatlanul az Átjáró Felügyelőségre
ruházok át minden jogot azon felfedezésekkel, technikai és
műtárgyakkal, egyéb tárgyakkal és dolgokkal kapcsolatban, legyenek
azok bármineműek és értékűek, melyek a nevezett Átjáró Felügyelőség
által rendelkezésemre bocsátott bárminemű eszköz vagy információ
révén kerülnek birtokomba.
2. Tudomásul veszem, hogy az Átjáró Felügyelőség tetszése
szerint eladhatja, bérbe adhatja vagy bármely más címen átruházhatja
a tulajdonjogát bármely olyan technikai vagy műtárgynak, egyéb
értéktárgynak vagy dolognak, mely a jelen szerződés által
szabályozott tevékenységek révén kerül a birtokába. Ebben az esetben
az Átjáró Felügyelőség köteles az eladásból vagy a tulajdonjog egyéb
jellegű átruházásából származó haszon 50%-át (azaz ötven százalékát)
alulírottnak folyósítani, egészen addig, míg a folyósított összeg el
nem éri alulírott kutatási költségeit (beleértve az Átjáróra történő
utazás, majd az ottani tartózkodás költségeit). Eme költségek
visszatérülése után alulírott járandósága a további haszon 10%-ában
(azaz tíz százalékában) kerül megállapításra. Alulírott kijelenti,
hogy a fentieken kívül semminemű más anyagi igényt nem támaszt az
Átjáró Felügyelőséggel szemben, s a fenti módon részére juttatott
összegeket teljes kompenzációnak fogja tekinteni. 3. Alulírott visszavonhatatlan
beleegyezését adja ahhoz, hogy az Átjáró Felügyelőség saját
hatáskörében döntsön a birtokába került felfedezések kiaknázása,
eladása és a jogok lízingje felől, beleértve azt a jogot, hogy
nevezett felfedezéseket és értéktárgyakat egyéb felfedezésekkel és
értéktárgyakkal társítsa együttes kiaknázás, lízing vagy eladás
céljából, amely esetben alulírott részesedését az összrészesedés
azon hányada képezi, melyet az Átjáró Felügyelőség méltányosnak
talál részére megítélni; továbbá elismeri az Átjáró Felügyelőség
jogát arra, hogy eltekintsen a fenti felfedezések és értéktárgyak
értékesítésétől, illetve kiaknázásától. 4. Alulírott mentesíti a
Felügyelőséget mindama követelések teljesítése alól, melyekkel
alulírott vagy megbízottja a jelen szerződésben foglalt tevékenység
során elszenvedett anyagi vagy egészségbeni károsodás címén lép fel
a jövőben. 5. Alulírott
tudomásul veszi, hogy amennyiben bárminemű nézeteltérés támadna a
jövőben jelen egyezséggel kapcsolatban, a szerződési feltételek az
Átjárón bevett joggyakorlatnak megfelelően kerülnek elbírálásra, és
hogy e tekintetben semmilyen más bíróság joggyakorlata nem képezheti
hivatkozás tárgyát.
|
Amit az Átjárón még leginkább központnak lehetne
mondani, az a Hícsíváros. Ez egy orsó alakú üreg nagyjából az aszteroid
mértani középpontjában. Úgy tartják, ez volt a hícsík lakóhelye az Átjáró
építése idején. Eleinte mi földi kopaszok is ott laktunk valamennyien,
vagy ha nem is éppen ott, de legalábbis a közelben. (Persze nemcsak mi
laktunk ott. Voltak köztünk idegenek is: épp előttünk futott be egy
vénuszi hajó.) Ezen a részen vannak a Tröszt saját szálláshelyei. Később,
aki feltáróként meggazdagszik, az kintebb is költözhet, közelebb a
felszínhez, ahol valamivel erősebb a gravitáció, kevesebb a zaj, no és ami
a fő: nincsen akkora bűz. A levegőt, amit beszívsz, több ezren
belélegezték már előtted, s mind beleeresztette a maga bűzét. A víz, amit
megiszol, szintén átfolyt már másokon. Az emberek többnyire nem
tartózkodnak túl sokáig az Átjárón. De a szaguk az megmarad.
Engem nem érdekelt a bűz. Egy csöppet sem. Számomra
az Átjáró egy szép, kövér szerencsesorsjegy volt a Teljes Orvosihoz, a
kilencszobás házhoz, egy pár saját kölyökhöz és egy csomó örömhöz. Az első
lottót már megnyertem, s ettől csak még pimaszabbul bíztam a másodikban.
Minden olyan izgalmas volt s egyszersmind
ütött-kopott. Luxusnak semmi nyoma. Mert mi az, amit 238 575
dollárodért kapsz: egy fuvar az Átjáróra; tíznapi élelem, szállás és
levegő; egy gyorstalpaló űrhajóirányításból és a lehetőség, hogy
feliratkozhass a legközelebbi hajóra. Vagy amelyikre akarsz. Nem
kényszerít senki, hogy egy bizonyos hajóval próbálkozz, sőt, ami azt
illeti, még arra sem, hogy próbálkozz egyáltalán. A
Trösztnek nincs semmi haszna ebből a pénzből. Az árak nagyjából csak a
költségeket fedezik. Ez nem azt jelenti, hogy mindent olcsón kapsz meg, s
azt még kevésbé, hogy amit adnak, az jó. A kaja lényegében ugyanaz volt,
mint amit egész életemben bányásztam és ettem. A szálláshely kábé akkora
volt, mint egy nagyobbfajta hajókoffer, benne egy szék, egy pár szekrény,
egy lehajtható asztal és egy függőágy, amit átlósan, saroktól sarokig
húztál ki, amikor rád jött az alhatnék. A
szomszédban egy vénuszi család lakott. Egyszer bepillantottam hozzájuk a
félig nyitva hagyott ajtón át. Nem igaz! Négyen aludtak egy akkora kis
cellában. Úgy nézett ki, hogy kettőjükre jut egy függőágy, mert csak
kettőt láttam kifeszítve, keresztben egymással. A másik oldalon Sheri
lakott. Megkaparásztam az ajtaját, de nem válaszolt. Próbáltam a
kilincset: nem volt bezárva. Az Átjárón nem nagyon zárják az ajtókat,
többek között azért, mert nemigen van mit ellopni. Sheri nem volt odabenn.
A ruhái, melyeket a hajón viselt, szerteszét voltak hajigálva.
Sejtettem, hogy felderítő útra indult, s arra
gondoltam, bárcsak egy kicsivel hamarabb jöttem volna. Vele érdekesebb
lett volna a felderítés. Nekitámaszkodtam az alagút falát beszövő
borostyánnak, és előhúztam a térképet. A térkép
adott egypár ötletet, hogy mit érdemes megnézni. Voltak olyan jelölések,
hogy „Centrál park” meg „Felső-tó”. Vajon mik lehettek azok? Megakadt a
tekintetem az „Átjáró Múzeumon” is, mert a név érdekességet ígért, és a
„Terminális Kórházon” a baljós csengés miatt. Később kiderítettem, hogy a
„terminális” jelző nem a gyógyíthatatlan betegségek végső stádiumára utalt
a kórház nevében, hanem közönséges végállomásra. Ide vonult be ugyanis az
ember minden utazás végeztével. A Tröszt vezetősége nyilván tudatában volt
a kétértelműségnek, de nem nagyon izgatta őket, hogy milyen érzéseket kelt
a név a feltárókban. Akárhogy is néztem, leginkább
egy űrhajóra lettem volna kíváncsi. Miután a szikra
kipattant az agyamból, mindjárt tudtam azt is, hogy nagyon, de nagyon
szeretném látni azt az űrhajót. Megpróbáltam a térképből kisütni, hogy
lehetne eljutni a külső héjig, ahol a hajóállásoknak lenniük kellett. Fél
kézzel egy korlátba kapaszkodtam, a másikkal a térképet igyekeztem nyitva
tartani. Nem tartott soká, hogy kitaláljam, hol vagyok. Egy ötágú
útkereszteződésben voltam, amit a térkép, ha igaz, „Keleti csillag, Babe
6” felirattal jelzett. Az öt alagút egyike egy ejtőaknához vitt. Csak azt
nem tudtam, hogy melyik. Találomra kiválasztottam
az egyiket. Zsákutcába torkollott. Visszafelé jövet – gondoltam,
megkérdezek valakit – megkaparásztam az egyik ajtót. Az ajtó kinyílt.
– Elnézést… – mondtam és elhallgattam.
A férfi, aki az ajtót kinyitotta, olyan magas volt,
mint én, azazhogy mégsem. A szeme ugyan egy szintben volt az enyémmel, de
lefelé csípőben véget ért a teste. Nem voltak lábai.
Mondott valamit, de hogy mit, azt nem értettem. Nem
angolul beszélt. Igaz, különben sem számított volna. A külseje teljesen
lekötötte a figyelmemet. Gézszerű, rikító leplet viselt, mely a csuklóinál
és a derekánál volt megkötözve. Denevérszárnyait meg-meglibbentve függött
a levegőben. Nem volt ez igazán nehéz mutatvány az Átjáró alacsony
G-jében, de a látvány mégiscsak meghökkentő volt. –
Elnézést, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy jutok el a Tánya szintre
– mondtam, s megpróbáltam nem bámulni, de nem nagyon sikerült.
Elmosolyodott. Fehér fogak villantak elő a
ránctalan, mégis öreg arcban. Szénfekete szeme volt és rövidre nyírt fehér
sörénye. Kipréselte magát mellettem a folyosóra és kitűnő angolsággal
megszólalt: – Semmi baj. Az első kanyarnál jobbra,
el egészen a következő csillagig. Aztán menjen tovább balról a második
alagúton. Az már jelezve lesz – mondta, s állával a csillagelágazás
irányába bökött. Köszönetet mondtam neki, és ott
hagytam lebegni. Szerettem volna visszanézni, de illetlenségnek véltem.
Furcsa volt az egész. Eszembe nem jutott volna, hogy az Átjárón nyomorékok
is lehetnek. Akkor még ilyen naiv voltam.
Most, hogy találkoztam vele, egész máshogy festett
az Átjáró, mint ahogy a statisztikák alapján elképzeltem magamnak. Pedig a
statisztikák elég világosak voltak, és mindannyian áttanulmányoztuk őket.
Mindannyian, úgy értem, azok is, akik feltárónak jöttünk fel ide, meg az a
jóval nagyobb embertömeg is, aki csak álmodozott róla. Az Átjáróról induló
expedíciók ötven százaléka üres kézzel jön vissza. Tizenöt százalék vissza
se tér. Általában minden huszadik feltáró hoz vissza olyasmit, amiből az
Átjáró – vagy tágabb értelemben az emberiség – profitot tud csinálni. Még
ezek legtöbbje is örül, ha annyit összehoz, amiből végre megtérül az
útiköltsége. És ha sérülést szenvedsz, míg oda
vagy? Hát igen, az már nehéz ügy. A Terminális Kórház felszerelése van
olyan jó, mint bármely másiké. Igen ám, de mi hasznod belőle, ha nem érsz
oda idejében? Az utazás hónapokig is eltarthat. Ha a sérülés az út másik
végállomásán következik be – és többnyire ez a helyzet –, akkor ugyan nem
sok segítségre számíthatsz, egész addig, amíg vissza nem térsz az
Átjáróra. És ha ezt még meg is éred, valószínűleg túl késő lesz ahhoz,
hogy ismét egybe tudjanak kalapálni, sőt talán még ahhoz is, hogy életben
tartsanak. Mellesleg, bármikor ingyen visszamehetsz
oda, ahonnan jöttél. A rakétákon mindig több az utas idefelé, mint vissza.
Belefér a kálóba. Igen, a visszaút ingyen van. De ugyan van-e visszaút?
A Tánya szintre érve elengedtem az ejtőkábelt, befordultam egy
alagútba és rögtön belefutottam egy sapkás, karszalagos emberbe. Tröszt
Rendőrség. Nem beszélt angolul, csak az irányt mutatta, viszont a mérete
folytán így is meggyőző volt. Megragadtam a felvonókábelt, följebb mentem
egy szinttel, kerestem egy másik ejtőaknát és még egyszer szerencsét
próbáltam. A különbség csak annyi volt, hogy az őr
ezúttal tudott angolul. – Tilos az átjárás – mondta.
– Csak a hajókat szeretném megnézni.
– Értem. Akkor is. Innen csak kék jelvénnyel lehet
tovább menni – mondta és a sajátjára bökött. – Ami annyit tesz, hogy csak
a Tröszt specialistáinak, pilótáknak és a nagyfejűeknek.
ISTEN HOZTA AZ ÁTJÁRÓN!
Gratulálunk! Ön egyike
azon keveseknek, akik évente abban a kiváltságban részesülnek, hogy
az Átjáró Nagyvállalkozás és Tröszt partnerei lehetnek. Első
kötelezettségeként, kérjük, írja alá a mellékelt Egyezséget.
Sietségre nincs semmi ok: nyugodtan tanulmányozza át az Egyezség
tartalmát, s ha lehetősége van rá, jogi tanácsadást is igénybe
vehet. Fel kell azonban hívnunk a figyelmét
arra, hogy csak az Egyezség aláírása után válik jogosulttá a Tröszt
által biztosított elhelyezés, étkeztetés és tanfolyamok
igénybevételére. Azok számára, akik
vendégként tartózkodnak az Átjárón, vagy akik egyelőre még nem
óhajtják aláírni az Egyezséget, az Átjáró Szálloda és Étterem
nyújtotta szolgáltatásokat tudjuk ajánlani.
|
– Pilóta vagyok. – Én meg már
azt hittem, hogy egy a kopaszok közül, akik ma jöttek a földi
transzporttal – vigyorgott. – Vagy mégis eltaláltam volna? Az a helyzet
apafej, hogy pilóta majd csak akkor lesz valakiből ha feliratkozott egy
útra. Egy perccel sem korábban. Menjen csak szépen vissza, ahonnan jött.
– Tudja, hogy van ez – mondom olyan ember hangján,
akivel lehet tárgyalni. – Csak körül szeretnék nézni egy kicsit.
– Majd ha elvégezte a tanfolyamot. Vagy esetleg a
tanfolyam alatt, ha lehozzák ide magukat. Aztán már annyit nézelődhet
idelenn, hogy sokallni is fogja. Vitatkoztam még
vele egy darabig, de túl kemények voltak az érvei. Ahogy a vonókábelért
nyúltam, hatalmas dörej rázta meg az alagutat. Egy pillanatig azt hittem,
hogy felrobbant az aszteroid. Az őrre néztem, mire az nem éppen
barátságtalanul, megvonta a vállát. – Én csak
annyit mondtam, hogy nem lehet megnézni őket. Azt nem mondtam, hogy
hallani sem lehet. Lenyeltem azt, hogy „Hűha!”, meg
azt, hogy „Te jó ég!”, amit igazából mondani szerettem volna, és csak
annyit kérdeztem: – Mit gondol, hová mentek?
– Jöjjön vissza hat hónap múlva. Akkorra talán
tudjuk a választ. Ha jól belegondolok, semmi okom
sem volt rá, hogy büszke legyek, és én mégis büszkeséget éreztem. Annyi
tápanyagbányában eltöltött év után nemcsak hogy itt vagyok az Átjárón, de
épp akkor vagyok itt, amikor néhány rettenthetetlen feltáró útnak indul,
hogy dicsőséget és hihetetlen vagyont szerezzen magának. Az esélyek? Ki
törődik azzal? Lényeg, hogy miénk az ÉLET, csupa nagybetűvel.
Emelkedett hangulatomnak köszönhető, hogy nemigen
figyeltem oda, mit csinálok, s így visszafelé ismét eltévedtem. Mire a
Babe szintre értem, már tíz perc késésben voltam.
Dane Metchnikov épp a szobám felől jött, amikor összetalálkoztam vele az
alagútban. Láthatóan nem ismert meg. Azt hiszem, elment volna mellettem,
ha nem intek neki. – Mi van? – mordult rám. – Mért
késtél? – Lent jártam a Tánya szinten. Meg akartam
nézni a hajókat. – Aha. Oda csak kék jelvénnyel
engednek le, vagy ha van már karpereced. „Kösz”,
gondoltam magamban, „ennyit már sikerült megtudnom”. Szótlanul kullogtam
utána, nem erőltetve a beszélgetést. Metchnikov
arcán minden fakó volt, kivéve csodálatos ívekben kunkorodó pofaszakállát,
mely az álla vonalát követte. Alighanem viaszt használt, mert minden egyes
tincs a saját életét élte a pompás szőrzeményben. Rosszul mondom, mégsem
viasz volt az. De az biztos, hogy volt még valami más is a szőrön kívül
abban a szakállban, s az a valami rugalmas volt, nem pedig merev. Amikor
Metchnikov tett egy mozdulatot, az egész szakáll mozgásba jött. Amikor
beszélt vagy elmosolyodott, az állkapcsán rögzülő izmok hullámzásba hozták
a szőrzetet, mintha csak cseppfolyós lett volna. Az
első mosolygásra a Kék Pokolban került sor. Meghívott egy italra, s hogy
ne legyen belőle félreértés, elmagyarázta, hogy itt ez a szokás, s hogy ez
a szokás csak egyetlen meghívást ír elő. Így hát a második kört én
fizettem. A tulajdonképpeni mosolygás akkor következett be, amikor soron
kívül én fizettem a harmadikat is. A Kék Pokolban
elviselhetetlen lárma volt. Nehezen lehetett szót érteni, de annyit azért
sikerült megértetnem vele, hogy fültanúja voltam egy indításnak. – Értem –
emelte meg a poharát. – Remélem, jó útjuk lesz.
Metchnikovnak hat darab kéken csillogó hícsí fém karperece volt, alig
vastagabbak egy szál drótnál. Halkan csilingeltek, miközben végzett egy
fél pohár itallal. – Az, amire gondolok? –
biccentettem a karperecek felé. – Utanként egy?
Lehörpintette a maradék italt. – Úgy van – mondta. – Most pedig megyek
táncolni. Elnéztem a hátát, ahogy egy
világító-rózsaszín szárit viselő nő felé csörtetett. Nem volt az a
beszédes típus, annyi szent. Igaz, ilyen zajszint mellett amúgy se nagyon
lehetett beszélgetni. Ami azt illeti, táncolni sem igen lehetett. A Kék
Pokol fönt volt az Átjáró közepében, részét alkotva az orsó alakú
barlangnak. A forgási G olyan alacsony volt, hogy az ember nem nyomott
többet egy-két kilónál. Ha valaki keringőzni vagy polkázni akart volna,
nyomban felszállt volna a levegőbe. Így aztán csak azt a „hozzáérni tilos”
stílusú táncot járta mindenki, ami a tinédzserek körében dívik, és amit
azért találtak ki, hogy a tizennégy éves fiúknak ne kelljen túl meredek
szögben felnézniük a tizennégy éves lányokra, akikkel táncolnak. Az ember
többé-kevésbé a földön tartotta a talpát, ellenben a feje, karja, válla és
a csípője úgy mozoghatott, ahogy akart. Ami engem illet, szeretem megfogni
a partneremet. Mindegy, ne legyünk telhetetlenek. Azért még így is jó volt
táncolni. Megláttam Sherit a terem túlsó végében.
Egy öregebb nővel volt, akit a kísérőjének gondoltam. Elhívtam táncolni. –
Hogy tetszik? – üvöltöttem túl a magnót. Bólintott és visszaüvöltött
valamit, meg nem tudnám mondani, hogy mit. Aztán egy temérdek fekete bőrű
nővel táncoltam, aki két darab kék karperecet viselt; aztán megint
Sherivel; aztán egy lánnyal, akit Dane Metchnikov akasztott rám,
nyilvánvalóan azért, mert szeretett volna megszabadulni tőle; aztán egy
magas, határozott arcú nővel, akinek a lehető legfeketébb, legdúsabb
szemöldöke volt, amit csak el tudsz képzelni egy női frizurához. (A haját
hátrasimítva hordta, hátul két copffal, amelyek a levegőben úsztak mögötte
mozgás közben.) Neki is volt egy pár karperece. A
táncok közben iszogattam. Nyolc- vagy tízszemélyes asztalok voltak
odabenn, de nem volt egyetlen nyolc- vagy tízszemélyes társaság sem. Az
ember oda ült, ahova akart, és azon sem izgult senki, hova ül az illető,
akinek a székét tánc közben elfoglalta. Egy darabig fél tucat fehér
tengerészruhás brazil volt az asztalszomszédom. Ezek portugálul
beszélgettek egymással. Aztán egy időre hozzám vágódott egy arany
fülbevalós férfi, de az ő beszédét sem értettem. (Azt persze, hogy mit
akar, nagyon is jól tudtam.) Ez a probléma
végigkísért, amíg csak az Átjárón voltam. Olyan az Átjáró, mint egy
nemzetközi konferencia, amikor bedöglik a fordító készülék. Mindenki
egyfajta lingua francá-t beszél, amit tucatnyi különböző nyelvből hánynak
össze ilyesformán: „Écoutez, gaszpagyin, Sie are
verrückt”. Kétszer táncoltam az egyik
brazillal – sovány, sasorrú, barna kislány volt az illető, kedves barna
szemekkel –, és próbáltam néhány egyszerű dolgot elmondani neki. Még az is
lehet, hogy ő megértett. Volt a társaságban egy férfi, aki jól beszélt
angolul. Ez bemutatta nekem az egész kompániát, de egyikük nevét sem
tudtam megjegyezni, az övét kivéve. Francesco Hereirának hívták. Meghívott
egy italra, aztán velem fizettetett az egész csapatnak, és csak akkor
jöttem rá, hogy láttam már azelőtt: tagja volt annak a különítménynek,
amelyik idejövet ellenőrzött minket. Amíg ezt
megtárgyaltuk, Dane odahajolt hozzám, és a fülembe dörmögött: – Megyek,
játszom egyet. Viszlát, hacsak nem akarsz velem jönni.
Hívtak már ennél szívélyesebben is, de a lárma
kezdett elviselhetetlen lenni. Elindultam utána, s kiderült, hogy a Kék
Pokol tőszomszédságában igazi kaszinó működik: huszonegyező asztalokkal,
pókerrel; lomha járású rulettel, melyben egy nagy, tömör golyó kering
körben; kockajátékkal, ahol a kocka egy örökkévalóságig gurul. Volt még
ezen kívül egy kötéllel leválasztott rész is: bakkarátnak. Metchnikov a
huszonegyező asztalokhoz ment, és a sorára várva ujjaival dobolni kezdett
az egyik játékos széktámláján. Csak akkor vette észre, hogy én is ott
vagyok. – Nocsak – lepődött meg, és körülnézett a
teremben. – Melyik a kedvenced? – Nem egy nagy szám
egyik se – szűrtem ki a fogam közt. Egy kicsit még a szám is félrehúztam.
– Még tán bakkarátozni volna a legjobb.
Tiszteletteljes pillantást vetett rám, de aztán a tekintete olyanra
változott, mintha mulatna valamin. – Ötven a legalacsonyabb tét.
Vállat vontam: volt még vagy öt-hatezer dollár a
számlámon. – Úgy értem, hogy ötven rongy – mondta.
Elakadt a lélegzetem. Metchnikov egy másik játékos
mögé lépett, akinek erősen fogyóban voltak már a zsetonjai.
– A ruletten már tíz dollárért is játszhatsz. A
többin általában egy kiló a beugró. Ja, és azt hiszem, van itt valahol egy
tízdolláros automata is – tette hozzá mellesleg, s már le is csapott a
közben megüresedett székre. Aznap már nem is kerültünk egymás szeme elé.
Egy darabig nézelődtem, aztán észrevettem, hogy a
fekete szemöldökű nő is ugyanannál az asztalnál ül és elmélyülten
tanulmányozza a lapjait. Nem pillantott fel. Azt
már láttam, hogy nekem nemigen fog telni az efféle játékokra. Ugyanakkor
arra is rájöttem, hogy számomra az italok is túl drágák. Kisvártatva a
belső érzékelőberendezésem ráébresztett arra is, milyen fene sokat
megittam azokból a drága italokból. Az utolsó felismerésem az volt, hogy
sürgősen vissza kell jutnom a szobámba, mielőtt túl késő lesz.
AZ ÁTJÁRÓ ÜZEMELTETÉSI RENDJE
Az Átjáró fenntartási költségei fejében minden
egyes itt tartózkodó személy napi hozzájárulást köteles fizetni a
levegőért, a hőmérséklet-szabályozásért, az ügyintézésért és egyéb
szolgáltatásokért. Amennyiben Ön vendég, a
fenti költségek benne foglaltatnak a szállodai számlájában.
Más személyek tarifája a hirdető helyeken van
kifüggesztve. A létfenntartási adó, kívánság szerint, egy évre előre
fizethető. Az esedékes adófizetés
elmulasztása azonnali kiutasítást von maga után.
Megjegyzés: A kiutasított személyek
számára nem tudunk befogadó űrhajót biztosítani.
|
AMIT AZ ÁTJÁRÓRÓL TUDNI KELL
Az Átjáró mesterséges létesítmény, melyet az
úgynevezett hícsík építettek. Minden jel szerint egy aszteroid vagy
egy atipikus üstökös magja szolgált alapként az Átjáró
létrehozásához. A megépítés időpontja ismeretlen, de majdnem biztos,
hogy még az emberi civilizáció kialakulása előtti korokra tehető.
Az Átjáró belső környezete a földire
emlékeztet, eltekintve a viszonylag gyenge gravitációtól. (Maga a
gravitáció tulajdonképpen a nullával egyenlő, csupán az Átjáró
forgásából származó centrifugális erő kelt hasonló érzetet.) A
Földről érkezők bizonyára nehézkesnek találják eleinte a légzést. A
néhány napig tartó kellemetlenséget az alacsony légnyomás okozza.
Magának az oxigénnek a parciális nyomása azonban megfelel a földi
körülmények között 2000 méteres tengerszint feletti magasságban mért
értéknek, s ennélfogva bármely egészséges személy számára kielégítő.
|
SYLVESTER MACKLEN: AZ ÁTJÁRÓ ATYJA
Az Átjáró felfedezése Sylvester Macklen
vénuszi alagútkutató nevéhez fűződik, aki egy ásatás során
működőképes hícsí űrhajóra bukkant. Sikerült a hajót a felszínre
hoznia, majd azon az Átjáróra repülnie. Hajója jelenleg is az
Átjárón található, az 5–33-as dokkban. Tragikus módon, Macklen nem
volt képes visszatérni a Vénuszra. Sikerült ugyan magára hívnia a
külvilág figyelmét azáltal, hogy felrobbantotta a leszállóegysége
üzemanyagtartályát, de mire a segítség az Átjáróra érkezett, már
halott volt. Macklen bátor és tehetséges
férfiú volt. Az emberiségért hozott áldozatát emléktábla örökíti meg
az 5–33-as dokkban. A hálaadó tisztelgések időpontjairól a megfelelő
egyházak képviselői nyújtanak felvilágosítást.
|
|
|