|
18
Visszazökkentünk normáltérbe és
éreztem, hogy működésbe lépnek a landoló sugárhajtóművei. A hajó forgott,
s az Átjáró – göröngyös, körte formájú, kékesen csillogó széndarab –
ferdén lefelé átkúszott a képernyőn. Csak ültünk bent mind a négyen
várakozva, míg úgy egy óra múlva élesen csikorgó darálás nem jelezte, hogy
kikötöttünk végre. Klara felsóhajtott. Ham elkezdte
lassan kioldozni magát a hevederéből. Dred elmélyülten bámulta a
képernyőt, jóllehet semmi érdekes nem látszott rajta, legföljebb a Sirius
vagy az Orion. Ahogy hármójukat elnéztem, felötlött bennem, hogy épp olyan
kellemetlen látványt fogunk nyújtani a beszálló ellenőröknek, mint
amilyennek én láttam annak idején, boldogult kopasz koromban, az ijesztőbb
visszatérők némelyikét. Óvatosan megtapintottam az orromat. Nagyon fájt,
és ami még rosszabb: bűzlött. Belülről jött a szag, közvetlenül a szagló
idegek mellől, úgyhogy lehetetlenség volt tőle megszabadulni.
Hallottuk, amint a beszálló ellenőrök kinyitják a
kajütablakokat, majd a meglepetés szavait két-három nyelven, jelezvén,
hogy meglátták Sam Kahane-t a landolóban, ahová az út során zártuk be őt.
Klara megmozdult. – Akár ki is szállhatnánk – motyogta magában, és
elindult a kajütnyílás felé, amely most ismét a fejünk fölé került.
A cirkálósok egyike bedugta a fejét a kajütnyíláson
és így szólt: – Á, ezek szerint még életben vannak. Már kezdtünk
kételkedni benne. – Aztán jobban szemügyre vett bennünket, és
elhallgatott. Fárasztó utazás volt, különösen az utolsó két hét. Egyesével
kimásztunk, s elhaladtunk Sam Kahane mellett, aki még mindig abban az
improvizált kényszerzubbonyban lógott, melyet Dred alakított át számára az
űrruhája felső részéből, s aki saját ürülékétől és ételhulladékaitól
körülvéve bámult le ránk nyugodt, őrült szemekkel. Két ellenőr épp azzal
volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa és előkészítse a landolóból való
kiemelésre. Sam nem szólt egy szót sem, ami valóságos áldás volt.
– Helló Bob! Helló Klara! – üdvözölt minket a
különítmény brazil tagja, aki Francy Hereirának bizonyult. – Látom, nehéz
utatok volt. – Ja – mondtam –, de legalább
visszajöttünk. Hanem Kahane rossz bőrben van. És ezen kívül semmit sem
hoztunk. Együttérzőn bólintott, és mondott valamit,
gondolom spanyolul, a különítmény vénuszi tagjának, egy alacsony, sötét
szemű, dagadt asszonynak. A nő a vállamra paskolt és egy apró cellába
vezetett, ahol jelezte, hogy vessem le a ruhámat. Mindig azt gondoltam,
hogy a férfiakat férfiakkal, a nőket nőkkel vizsgáltatják át, de ha
belegondolok, ez nem sokat számított akkor. Végigment az összes varraton
mind vizuálisan, mind pedig egy sugárdetektorral, aztán megvizsgálta a
hónaljamat és bedugott valamit a végbélnyílásomba. Szélesre nyitotta a
száját jelezvén, hogy én is nyissam ki a magamét, benézett a számba, majd
kezét arca elé kapva visszahőkölt. – Áz mágá órá nádzson pütös – mondta. –
Mi tertint mágávol? – Kaptam rá egy ütést –
feleltem. – Az a másik fickó, Sam Kahane, becsavarodott. Át akarta
állítani a célválasztót. Kétkedve csóválta a fejét,
és felnézett az orrlikamon a felnyomott gézcsomóig. – Áz mi áz? –
érintette meg gyöngéden ujjával az orrcimpámat. –
Az ott bent? Muszáj volt betömnünk. Nagyon vérzett.
Felsóhajtott: – Ki kellene szedni ászt. – Gondolkodott egy darabig, aztán
vállat vont. – Nem kell. Vedzse fel rúhá. Kész ván.
Felöltöztem hát ismét és elindultam kifelé a landolókamrába. Kiderült,
hogy még nem végeztünk; hátra volt a kikérdezés. Mindenkit kivallattak,
csak Samet nem; őt már el is vitték közben a Terminális Kórházba.
Az ember azt hinné, hogy nem sok mesélnivalónk
lehetett az útról. Elvégre mindent folyamatosan és részletekbe menően
dokumentáltunk út közben, hisz erre volt jó a sok mérés és megfigyelés.
Csakhogy a Trösztnél nem így vélekedtek a kérdésről. Kiszivattyúztak
belőlünk minden tényt és minden emléket; és azután minden szubjektív
benyomást és halvány sejtést is. A kihallgatás két kemény órán át tartott
egyfolytában. Akárcsak a többiek, én is gondosan ügyeltem rá, hogy mindent
megkapjanak, amit csak akarnak. Ez megint egy olyan dolog, ami arra jó,
hogy a Tröszt a markában tartsa az embert. Kizárólag az Értékelő
Bizottságon múlik ugyanis, hogy kapsz-e jutalmat valamiért. Kezdve attól,
hogy észrevettél valamit a spirál felizzásában, amit még soha senki nem
vett észre előtted. Egészen addig, hogy kisütötted, hogyan lehetne
megszabadulni a használt egészségügyi tamponoktól anélkül, hogy le kéne
húzni őket a vécében. Az az ábra, hogy mindent megtesznek azért, hogy egy
kis alamizsnát lökhessenek oda az olyanoknak, akik nehéz napokat éltek át,
de semmi érdemlegeset nem találtak odakint. Ha valakire, akkor ránk illett
ez a leírás. Meg akartunk hát adni nekik minden lehetőséget, hogy
adhassanak egy kis borravalót. Az egyik kérdező
Dane Metchnikov volt, ami nem csak meglepetés volt számomra, de elég
kellemesen is érintett. (Visszatérve az Átjáró kevésbé dögletes
levegőjébe, kezdtem magam ismét emberi lénynek érezni egy kicsit.) Ő is
üres kézzel jött vissza legutóbb. A nap, amelyik mellett felbukkant, a
jelek szerint nóvába mehetett át az elmúlt ötvenegynéhány ezer év során.
Lehet, hogy volt neki bolygója is valamikor, de az ma már legfeljebb csak
a hícsí úti cél választó memóriájában létezett. Ami maradt, az nem volt
elég egy tudományos prémium elnyeréséhez, így hát fogta magát és
visszafordult. – Csodálkozom, hogy dolgozni látlak – mondtam neki az egyik
szünetben. Nem sértődött meg. Metchnikov, mogorva
szerzet létére, szokatlanul jókedvűnek látszott. – Nem a pénz miatt
csinálom. Az ember kifigyel egyet-mást ebben a munkában.
– Például mit? – Például
azt, Broadhead, hogyan lehet megküzdeni az esélyekkel. Nemsoká kimegyek
megint, de ezúttal nagyobb lesz a sanszom. Van egy tippem ugyanis.
TÖRPÉKRŐL ÉS ÓRIÁSOKRÓL
Dr. Asmenion: Mindannyiuknak tudniuk
kell, hogyan is néz ki egy Hertzsprung–Russel diagram. Ha egyszer
véletlenül egy gömbhalmazban találják magukat, vagy más olyan
helyen, ahol nagy sűrűségben vannak a csillagok, érdemes lesz
megszerkeszteniük a H–R diagramját annak a csoportnak. Arra is
figyeljenek majd oda, nincsenek-e szokatlan spektrumosztályba
tartozó csillagok. F, G vagy K típusúakért egy fityinget sem kapnak;
annyi felvétel van róluk, amennyit csak akarnak. De ha véletlenül
egy fehér törpe vagy egy nagyon öreg vörös óriás körüli pályára
keverednének, készítsenek annyi felvételt, amennyi csak ráfér a
szalagokra. Az O és a B típusúakat szintén érdemes lesz
megvizsgálniuk. Még akkor is, ha nem az a keringés centruma. De ha
egy páncélos Ötössel jól meg tudnának közelíteni egy fényes O-t, az
adatokért legalább néhány százezerre számíthatnak.
Kérdés: Miért?
Dr. Asmenion: Mit miért?
Kérdés: Miért csak akkor kapjuk meg a jutalmat, ha páncélos
Ötösben vagyunk? Dr. Asmenion: Ja, hát
csak azért, mert máskülönben nem élik túl a dolgot.
|
Dred, aki mellettem ült a maga kérdezőjével,
felkapta a fejét és közelebb hajolt: – Mondd el nekünk is!
Metchnikov gyanakodva nézett rá. – A
spektrumvonalak pontosabb értelmezéséről van szó – mondta kitérőleg. – Na,
és mi volt a fejadagokkal? Azt mondtad, hogy bizonyos ételeknek furcsa
ízük volt a vége felé. Mielőtt azonban elváltunk
volna, megígértettem vele, hogy elmondja, mire gondolt. – Felhívom majd
egyikőtöket – mondta Klarának. – Lehet, hogy már holnap.
Ennyiben maradtunk.
|
|