|
12
Egyik délelőtt a szobámba
visszatérve halk vinnyogást hallottam odabentről. A piezofon volt az; úgy
szólt, mint egy távoli, dühös szúnyog. Megnyomtam az üzenet gombot, és
megtudtam, hogy a személyzeti igazgatóhelyettes tíz nulla-nullára magához
rendelt az irodájába. Ami azt illeti, már akkor elmúlt tíz óra. Az utóbbi
napokban kialakult az a szokásom, hogy egy csomó időt töltsek Klarával,
beleértve az éjszakák nagyobb részét is. Az ő kéglije ugyanis jóval
kényelmesebb volt az enyémnél. Így aztán már csaknem tizenegy óra volt,
amikor az üzenetet megkaptam, s késedelmes megjelenésem a Tröszt
személyzeti irodájában csöppet sem javította az igazgatóhelyettes
hangulatát. Az igazgatóhelyettes, akit Emma
Fothernek hívtak, rendkívül dagadt nő volt. Mentegetőzésemet félresöpörve
azonnal támadásba lendült: – Már tizenhét napja lediplomázott és azóta sem
csinált semmit! – A megfelelő alkalomra várok –
mondtam. – Meddig akar még várni? A fejadója
további három napra van kifizetve. Aztán mihez kezd majd?
– Az a helyzet – mondtam csaknem a valóságnak
megfelelően –, hogy magam is fel akartam keresni önt ez ügyben a mai nap
folyamán. Szeretnék egy állást itt az Átjárón. –
Ssspfff! – (Ezt még eddig nem mondták nekem, de nem tehetek róla, így
hangzott.) – Azért jött talán az Átjáróra, hogy szennyvízcsatornát
tisztítson?! Elég valószínű, hogy az egész csak
blöff volt, mert nem volt olyan nagyon sok csatorna az Átjárón. A
gravitáció nemigen volt elég az áramlás biztosításához. – Akármelyik
pillanatban jöhet egy kedvező alkalom – mondtam. –
Na persze! Tudja, a magafajta emberek aggodalommal töltenek el. Van valami
fogalma arról, milyen fontos az itteni munkánk? –
Hát, azt hiszem… – Egy egész Univerzum vár arra
odakint, hogy hazahozzuk! Az Átjáró adja az egyedüli lehetőséget, hogy
mindez elérhető legyen a számunkra. Egy ilyen embernek, mint maga, aki a
planktonfarmokon nőtt fel… – Helyesbítek: a
wyomingi tápanyagbányákban. – Tök mindegy! Magának
tudnia kell, milyen eszeveszett szüksége van az emberi fajnak arra, amit
csak mi adhatunk meg neki. Új technológiára. Új energiaforrásokra.
Élelemre! Új világokra, ahol lakni lehet. – Megcsóválta a fejét és a
kartotékdobozért nyúlt. Egyszerre látszott dühösnek és aggodalmasnak. Arra
gondoltam, biztos aszerint minősítik, hogy hány magamfajta henyélőt és
parazitát képes kiakolbólítani, s rávenni arra, hogy annak rendje és módja
szerint feltárásra szánja el magát. Ez megmagyarázta volna az ellenséges
indulatát, feltéve hogy egyáltalán az Átjárón óhajt maradni. Félrelökte a
kartotékdobozt, és felkelt, hogy kinyisson egy iratrendezőt a fal mellett.
– Tegyük fel, hogy csakugyan találok valami munkát magának – nézett vissza
a válla fölött. – A probléma csak az, hogy az egyedüli képesítése, ami ér
itt valamit, az, hogy feltárónak tanult, és maga épp azt nem akarja
kihasználni. – Mindegy… majdnem mindegy, hogy mit
ad – mondtam. Gúnyos pillantást vetett rám, és
visszatért az íróasztalához. Megdöbbentően kecsesen mozgott, ha tekintetbe
vesszük, hogy nyomhatott vagy száz kilót. Mint afféle kövér nőt, talán az
a vágy sarkallta arra, hogy a munkája révén az Átjárón maradjon, hogy itt
nem nézett ki olyan löttyedtnek. – A legalacsonyabb rendű képesítés
nélküli munkát fogja kapni – figyelmeztetett. – Nem fizetünk érte sokat.
Száznyolcvan naponta. – Rendben.
– Ebből még lejön a fejadó. Ha ezt levonjuk, talán
ha napi húsz dollárja marad, annyi pedig kell a kajára. A maradék annyi
mint?… – Ha többre lesz szükségem, még mindig
vállalhatok valami alkalmi munkát. Felsóhajtott. –
Ezzel csak az indulást halogatja, Bob. Nem is tudom. Mr. Hsien, az
igazgató, nagyon kritikus szemmel nézi, hogy ki az, akinek munkát adunk.
Nagyon nehezen tudom majd megindokolni, hogy miért pont magát vettem fel.
És mi lesz, ha megbetegszik, és nem tud majd dolgozni? Akkor ki fizeti be
a fejadóját? – Azt hiszem, akkor visszamegyek.
– És veszni hagyja az egész kiképzést? – csóválta
meg a fejét. – Mindjárt rosszul leszek magától! De
azért kiállított nekem egy munkajegyet, amely szerint az Északi szektor
Grand szintjére kell mennem, s ott jelentkeznem a növénykarbantartók
főnökénél. Nem volt kedvemre való a találkozás Emma
Fotherrel, de előre figyelmeztettek, hogy jóra ne nagyon számítsak. Amikor
este megbeszéltük a dolgot Klarával, azt mondta, hogy tulajdonképpen még
könnyen úsztam meg. – Szerencsés voltál, hogy Emmát
fogtad ki. Az öreg Hsien néha addig halogatja egyik-másik ügyet, míg ki
nem merül az illető adóbefizetése. – És aztán –
ültem ki a függőágy szélére, hogy a lábtyűm után tapogassak – kilökik őket
a zsilipbe, vagy mi? – Ez nem vicc, akár arra is
sor kerülhet. Hsien afféle régi Mao típus, nagyon keményen bánik a
szociális söpredékkel. – Te aztán tapintatosan
fogalmazol, mondhatom! Elvigyorodott, átgördült
hozzám, és az orrát a hátamhoz dörzsölte. – Az a különbség kettőnk között,
Bob – mondta –, hogy én félretettem egypár dolcsit az előző utamról. Nem
volt nagy fogás, de hozott egy keveset. Ezenkívül én már voltam odakinn,
és az ilyenekre szükségük van, hogy legyen, aki tanítsa az olyanokat, mint
te. Félig feléje fordulva a csípőjének dőltem, s az
elillanó pillanatot felidézendő, testére helyeztem kezem. Voltak bizonyos
témák, melyekről nemigen beszéltünk, de… – Klara? –
Hmm? – Milyen odakinn? Egy
darabig nem reagált, csak az állát dörgölte az alkaromhoz, s a Vénuszról
készült holoképet nézte a falon. – Ijesztő – mondta végül.
Vártam, de többet nem mondott, ennyit meg már magam
is tudtam. Én még ott, az Átjárón is be voltam gyulladva. Nem kellett
feliratkoznom a „Hícsí rejtélyek buszos körsétájá”-ra, hogy tudjam, mi az
a félelem. Tudtam én azt jól, magamtól is. Sőt, mi több, éreztem.
– Nemigen van más választásod, kedves Bob – mondta,
hozzá mérten egész gyöngéden. Éreztem, hogy
hirtelen elfog a düh. – Hát persze, hogy nincs! Nagyon jól eltaláltad,
Klara. Sohasem is volt… kivéve egyszer, amikor megnyertem a lottót és
elhatároztam, hogy eljövök ide. Most már nem vagyok benne biztos, hogy
helyesen döntöttem. Ásított, s a karomhoz
dörgölődzött. – Ha a szexszel végeztünk – határozta el magát –, ennék
valamit elalvás előtt. Gyere föl velem a Kék Pokolba, a vendégem leszel.
A növénykarbantartás a borostyán gondozását jelentette szerte az
alagutakban. Jelentkeztem a szolgálatra, és meglepetésemre – méghozzá
kellemes meglepetésemre – kiderült, hogy a főnököm nem más, mint lábatlan
szomszédom, Shikitei Bakin. Úgy üdvözölt, mint
akinek igazi örömöt szerzett a megjelenésem. – Igazán szép magától
Robinette, hogy csatlakozik hozzánk – mondta. – Pedig azt gondoltam, hogy
azonnal kihajózik majd. – Úgy is lesz, Shicky,
nemsokára. Mihelyt meglátom az első alkalmas indítást a startlistán, már
megyek is. – Ez természetes. – Ennyiben maradtunk.
Ezután bemutatott a többi növénykarbantartónak. Nem sokat vettem ki a
szavaikból, hacsak azt nem, hogy a lány valamiféle kapcsolatban állt
odahaza Hegramet professzorral, a nagy fejű hícsí szakértővel, és hogy
mindkét férfi járt már egypárszor odakint. Nem fogtam fel mindent, amit
mondtak, de nem is számított. A leglényegesebbet mindenféle magyarázkodás
nélkül is megtudtuk egymásról, azt tudniillik, hogy egyikünknek sem igen
akaródzott felíratnia a nevét a startlistára. Ami
engem illet, nemhogy a kihajózásra, de még az attól való ódzkodásom okára
sem gondoltam szívesen. Pedig a növénykarbantartás
jó lehetőséget adott volna a gondolkodásra. Shicky azonnal kiosztott
munkára, virágtartókat kellett felerősítenem a hícsí fém falakra valami
trutyival. Ez az anyag egy speciális ragasztó volt, ami egyaránt tapadt a
hícsí fémhez és ahhoz a bordás fóliához is, amiből a virágdobozok
készültek, és nem tartalmazott oldószert, ami elpárologhatott és a levegőt
szennyezhette volna. Állítólag nagyon drága anyag volt. Ha a kezedre
került, jobb, ha beletörődtél, hogy ott is marad, míg a bőr el nem hal és
le nem hámlik alatta. Ha nekiálltál eltávolítani, nem úsztad meg vérzés
nélkül. Amikor készen lettünk az aznapi
virágtartóadag felszerelésével, levonultunk a szennyvízkezelő telepre,
hogy felhozzuk az új, iszappal töltött cellulózfilm dobozokat. Odafönn
felpakoltuk őket a frissen szerelt konzolokra, meghúztuk a patentanyákat,
és helyükre tettük az öntözőtartályokat. A Földön vagy száz kilót nyomott
volna egy-egy teli doboz, de itt, az Átjárón, ennek egyszerűen nem volt
semmi jelentősége. A dobozfalat alkotó vékony fólia untig elég erős volt
ahhoz, hogy a tartalmat szilárdan a konzolhoz rögzítse vele az ember.
Amikor mindezzel megvoltunk, Shicky tálcákra rakta a palántákat, míg mi,
többiek, a következő adag tartóért indultunk. Mókás volt elnézni, ahogy
dolgozik. A borostyánmagoncokat tartalmazó tálcát úgy vitte, madzaggal a
nyakába akasztva, mintha cigarettát árult volna egy étteremben. Fél kézzel
a tálca magasságában tartotta magát, míg a másikkal palántákat dugdosott
az iszapba a fólián keresztül. Nyugis meló volt,
hasznos célt szolgált (gondolom), és segített abban, hogy teljen az idő.
Shicky nem hajtott meg bennünket. Megvolt a maga elképzelése a napi
normáról. Ha a hatvan tartónkkal megvoltunk, nem bánta, ha
elmarháskodtunk, feltéve, hogy feltűnés nélkül csináltuk. Néha Klara is
eljött, hogy az idejét töltse, volt, hogy a kislányt is magával hozta, de
voltak más látogatóink is elegen. Amikor kevés volt a munka és látogató
sem akadt, akivel egy jót lehetett volna beszélgetni, valaki mindig
elmehetett közülünk bóklászni egy órácskára. Olyan részeket fedeztem fel
az Átjárón, ahol soha azelőtt nem jártam még, és eközben napról napra
halogattam az indulást. Beszélgetéseinknek egyetlen
központi témája volt, a feltárás. Csaknem mindennap észleltünk dübörgést
és vibrálást odalentről, jelezvén, hogy valamelyik landoló épp akkor vált
le a dokkról, maga előtt tolva az egész hajót, egészen addig a pontig,
ahol a hícsí főhajtómű működésbe lép majd. Csaknem ugyanilyen gyakran
éreztük azt a gyengébb és rövidebb ideig tartó rázkódást is, mely egy-egy
hajó visszatérését jelezte. Esténként különböző partykra jártunk. Akkorára
csaknem az egész osztály odakint volt már. Sheri egy Ötösön ment ki. Nem
kerestem fel, hogy megtudakoljam, miért gondolta meg magát. Azt hiszem,
nem is igen akartam megtudni az okát. A hajón csupa férfi volt rajta
kívül. Mind németül beszélt, de úgy sejtem, Sheri arra számított, hogy
beszélgetés nélkül is jól elboldogul majd velük. Utolsónak Willa Forehand
ment ki. A búcsúpartyn ott voltunk mi is Klarával, másnap pedig lementünk
a dokkhoz, hogy megnézzük a lány indulását. Nekem elvileg dolgoznom
kellett volna, de gondoltam, Shicky úgyis elengedne. Pechemre Mr. Hsien is
odalent volt és láttam, hogy felismert. – A kurva
életbe! – mondtam Klarának, mire ő kacagva elcibált az indítóhely
közeléből. Addig mentünk kéz a kézben, míg egy aknához nem értünk, onnan
pedig fellifteztünk a következő szintre, ahol kiültünk a Felső-tó
partjára. – Ne izgulj, öreg fiú – mondta. – Kétlem, hogy kirúgna azért,
mert egyszer ellógtál a melóból. De egy jó letolásra számíthatsz!
Megvontam a vállam, és egy darab szűrőkavicsot
hajítottam a homorú felszínű tóba, mely az Átjáró burkát követve jó
kétszáz méter hosszan terült el előttünk. Nyomorultul éreztem magam, s
azon tűnődtem, vajon eljutottam-e már addig a pontig, amikor az űrbéli rút
haláltól való félelem hullámait legyűrik az Átjárón való lapítás keltette
rossz érzés hullámai. Fura egy dolog a félelem. Nem éreztem igazán, hogy
félnék. Tudtam, egyedül a félelem késztet arra, hogy maradjak, de amit
éreztem, nem félelemnek hatott, hanem csak ésszerű óvatosságnak.
– Azt hiszem – mondtam mintegy kívülről figyelve
magam egy olyan mondatban elmerülni, melyről nem tudtam még, hogy fogok a
végén kikeveredni belőle –, ideje volna már kihajózni. Nem akarsz velem
jönni? Klara felült és megrázkódott. – Talán –
mondta rövid szünet után. – Konkrétan mire gondolsz?
Semmire sem gondoltam. Külső szemlélő voltam
csupán, aki azt figyeli, miképp beszélem rá magam olyasmire, amitől feláll
a szőr a hátam közepén. – Azt hiszem, meg kéne ismételni valamelyik
futamot – mondtam, mint aki napok óta erre készült.
– Velem ugyan nem! – Klara majdnem mérgesnek látszott. – Ha egyszer
megyek, akkor már olyan utat választok, ami nagy rakás pénzt ígér.
Na persze, pont az ilyen utak ígérték a legnagyobb
veszélyt is. Ámbár még a megismételt utak is épp elégszer ütöttek ki
balul. Az ilyen ismétlésekben az a jó, hogy legalább úgy mész ki, hogy
tudod, valaki járt már odakint előtted, vissza is tért az útról, és
ráadásul olyasvalamit lelt, ami kecsegtetővé teszi az ismétlést. Némelyik
úti cél meglehetősen gazdag. Vegyük példának Peggy Földjét, ahonnan a
fűtőspirálok és a szőrmék származnak. Vagy mondjuk az Eta Carina Hetet,
ami valószínűleg teli van jó cuccal, csak el kéne hozni. A baj az, hogy
mióta a hícsík utoljára arra jártak, jégkorszak dühöng a bolygón. A
viharok elképesztőek. Öt landoló közül egy tért vissza sértetlen
személyzettel. Egy vissza sem tért. Általában véve
az Átjárón nem nagyon akarják, hogy az ember kipróbált utakkal
próbálkozzon. Ha a sanszok meglehetősen jók, mint például a Peggy esetében
is, inkább fix összeget ajánlanak fel százalék helyett. Nem annyira a
javakra utaznak, mint inkább az új térképekre. Ha kimész egy ilyen helyre,
azzal töltöd az idődet, hogy a bolygó körül keringesz és próbálsz olyan
geológiai anomáliákat találni, melyek hícsí ásatások jelenlétére utalnak.
Még az is lehet, hogy le sem szállsz. A fizetség nem megvetendő, de nem is
fejedelmi. Ha elfogadod a Tröszt egy út – egy fizetség alkuját, belekerül
vagy húsz utadba is, míg összeszedsz magadnak annyit, ami egy életre elég.
Ha pedig úgy döntesz, hogy inkább a magad ura leszel, vagyis feltáróként
mész ki, akkor a haszonból százalékot kell fizetned a felfedező
személyzetnek, a maradékból pedig még a Trösztnek is. A végén töredékét
kapod annak, ami első vállalkozóként ugyanazért az útért megilletett
volna, nem beszélve arról, hogy esetleg egy már működő település vár a
helyszínen. A másik lehetőség, hogy díjakért
hajtasz: százmillió dollárt kapsz azért, ha találsz egy idegen
civilizációt; ötvenmillió jár az első személyzetnek, aki egy Ötösnél
nagyobb hajóra bukkan; egymillió dolcsi üti a markod egy lakható
bolygóért. Hát nem röhejes, hogy mindössze egy
nyamvadt milliót adnak egy egész új bolygóért? A probléma persze az, hogy
jó: megvan a bolygó, de mit kezdesz vele? A fölös népség gondján nem sokat
segít, hisz csak négyesével tudod exportálni az embereket. Négy utas plusz
a pilóta, ennél többen a legnagyobb hícsí hajóba sem férnek. (Pilóta pedig
kell, mert anélkül nem jön vissza a hajó az Átjáróra.) A Tröszt persze így
is alapított néhány kisebb kolóniát: az egyik, az, amelyik a Peggyn van,
szépen virul, de a többi beteges. Ez a pár telep azonban nem oldja meg
huszonöt milliárd, többnyire alultáplált emberi lény gondját.
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 3–31. Küldetésszám:
08D27. Személyzet: C. Pitrin, N. Ginza, J. Krabbe.
Repülési idő: 19 nap 4 óra. Pozíció:
bizonytalan, a Zeta Tauri környéke (± 2 f.é.).
Összefoglaló: „Felbukkanás
transzpoláris pályán 0,4 CS. E.-re egy 0,88 relatív rádiuszú
bolygótól. A bolygó körül három kis méretű holdat észleltünk. Hat
további bolygó komputerlogikával valószínűsítve. A rendszer napja:
K7.”
„Landolás. A bolygó a jelek szerint melegedési
perióduson ment át. Nincsenek jégsapkák, és a jelenlegi partvonalak
nem látszanak nagyon régieknek. Lakatlan. Intelligens élet nyomai
nem detektálhatók.”
„A nagy felbontású pásztázás hícsí
randevúállomást fedezett fel a pályánkon. Az objektumot
megközelítettük. Érintetlennek látszott. A behatolás megkísérlése
során az objektum felrobbant, és N. Ginza életét vesztette. Hajónk
megsérült, visszatértünk. J. Krabbe útközben meghalt. Műtárgyat nem
sikerült szerezni. A bolygóról származó biotikus minták a hajó
sérülése miatt elpusztultak.”
|
A megismételt utakra soha nem tűznek ki jutalmakat.
Lehet persze, hogy az ilyen jutalmak egy részét lehetetlenség is elnyerni,
mert a dolgok, melyekért járnának, nem léteznek.
Furcsa, de eddig soha senki nem akadt más intelligens lény nyomára rajtunk
kívül. Pedig tizennyolc év alatt több mint kétezer hajó járt odakint.
Találtak vagy egy tucat lakható bolygót, plusz kábé száz olyat, amelyiken
szintén el lehetne tengődni, ha mindenáron muszáj volna, mint ahogy ez meg
is történik a Marson és a Vénuszon, pontosabban a Vénuszban.
Találtak egy-két olyan nyomot, ami hajdani – se nem humán, se nem hícsí –
civilizációra utalt. Aztán persze néhány hícsí szuvenír is előkerült,
nagyobbrészt a vénuszi kotorékokból. Egyedül itt több hícsí emléket
leltek, mint az egész Galaktikában együttvéve. No igen, a hícsík még az
Átjárót is majdnem teljesen kitakarították, mielőtt végleg elhagyták
volna. Fene esen a pedáns fajtájukba.
Az
ismétléseket tehát ejtettük, mert nem volt bennük elég dohány. A spéci
leletekért beígért jutalmakat is kivertük a fejünkből.
A végén már nem is beszélgettünk, csak néztük
egymást, de aztán már egymást se néztük. Tök
mindegy, hogy előtte mit mondtunk, a lényeg az, hogy nem mentünk sehová.
Nem volt merszünk hozzá. Klara az utolsó útján vesztette el a kurázsiját,
nekem, azt hiszem, soha nem is volt. – Na jó – állt
fel nyújtózkodva az asztaltól –, akkor én megyek és leakasztok egypár
dolcsit a kaszinóban. Akarsz kibicelni? Megráztam a
fejem. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek dolgozni. Feltéve, hogy megvan
még az állásom. Búcsúzóul megcsókoltuk hát egymást
az aknánál, s mikor a szintemre értem, felnyúltam, megpaskoltam a bokáját,
és leugrottam a kábelről. Nem voltam valami jó hangulatban. Annyira
igyekeztünk meggyőzni magunkat arról, hogy egy olyan startkiírás sincs,
ami elég magas jutalmat ígér a kockázat vállalásáért, hogy szinte magam is
elhittem. Volt ugyan egy másfajta jutalom is, amit
veszélyes küldetésekért adtak, de az még csak szóba sem került közöttünk.
Az ilyen utakra csak lökött fazonok vállalkoznak.
Hogy egy példát mondjak, a Tröszt bedob néha egy félmilliót olyan
pályaadatok beállításáért, amit egy másik csapat már kipróbált… és nem
tért vissza. Azzal érvelnek, lehet, hogy valami baja lett az első hajónak,
kifogyott az üzemanyaga vagy ilyesmi, és a második hajó esetleg még meg is
mentheti az első személyzetét. (Szép, kövér esély van rá, mondhatom!)
Igazából persze sokkal valószínűbb, hogy az a valami, ami az első hajó
személyzetét elpusztította, még mindig odakint leselkedik valahol, készen
arra, hogy veled is végezzen. Aztán volt egy olyan
idő, amikor arra szerződtettek volna egymillióért, majd később ötmillióra
emelték az összeget, hogy próbáld elállítani az úti cél választót
startolás után. A jutalmat azért emelték fel
ötmillióra, mert soha senki, értsd: egyetlen csapat sem tért vissza az
ilyen küldetésekből, s így lassan elfogytak az önkéntes jelentkezők.
Később leállították az egészet, mert túl sok hajót veszítettek, majd
legvégül kerek perec megtiltották az efféle kísérletezést. Időnként
kirukkolnak egy-egy öszvér irányítópanellel, egy ügyes új komputerrel,
melynek elvileg szimbiózisban kéne működnie a hícsí berendezéssel. Na, az
ilyen hajókra sem igen tennék fel nagyobb összeget! Gondolom, nem
véletlenül van ott az a biztonsági zár a hícsí paneleken: amíg be van
kapcsolva, az ember nem tudja megváltoztatni a kiválasztott úti célt.
Elképzelhető, hogy az úti célt egyáltalán nem is lehet átállítani a hajó
elpusztítása nélkül. Láttam egyszer öt embert, akik
egy tízmillió dolláros veszélyességi prémium megszerzésére vállalkoztak.
Valami Tröszt-zseni az állandóak közül azon törte a fejét, hogy lehetne öt
embernél vagy az annak megfelelő tehernél többet szállítani egyszerre.
Senki sem tudja, hogy kell hícsí hajót építeni, igazán nagy hajót meg még
nem találtak. Így aztán az az ürge kispekulálta, hogy talán vontatóként is
lehetne használni egy Ötöst, mint valami traktort.
Fogtak egy csomó hícsí fémet és egyfajta űrbárkát építettek belőle.
Megtöltötték mindenféle lim-lommal, és egy Ötössel odaálltak eléje, úgy,
hogy csak a landoló hajtóművét használták. Ahhoz csak hidrogén kell meg
oxigén, amit könnyű visszapumpálni, ha elfogy. Aztán vékony hícsí drótokat
hoztak, és a bárkát rákötözték az Ötös hátuljára.
Az egészet PV-n figyeltük az Átjáróról. Láttuk, ahogy a hícsí kábelek
megfeszülnek, miközben az Ötös landolóhajtóművei működésbe léptek.
Életemben nem láttam még ennél őrültebb kinézetű dolgot.
Ezután feltételezhető, hogy bekapcsolták a hícsí
hajtóművet. A PV-n mindössze annyi látszott, hogy a
bárka megrándul, és az Ötös egyszerűen eltűnik előle.
Soha nem tértek vissza. A lassított felvételekből
sejteni lehetett azonban, hogy mi történt. A kábeleket rögzítő hám úgy
darabolta fel a hajót, mintha csak egy darab kemény tojás lett volna. A
legénységnek annyi ideje sem volt, hogy ráeszméljen: valami történt. A
Trösztnek még mindig megvan az a tízmilliója, azóta sem pályázott rá
senki.
Shicky hosszú, de udvarias lelkifröccsben részesített, Mr.
Hsientől pedig kaptam egy csúnya, de rövid P-fon hívást, de ez volt
minden. Egy-két nap múlva Shicky újból kezdett kimenőt adni nekünk.
A kimenők legnagyobb részét Klarával töltöttem. Hol
az ő kéglijében találkoztunk, hol az enyémben, hogy ágyban töltsünk egy
órácskát. Azt gondolhatná valaki, hogy biztos elegünk lett a dologból
nemsokára. Nos, ez nem így volt. Egy idő után nem voltam benne biztos,
miért is kopulálunk folyton: szórakozásból, vagy pedig azért, mert elvonja
a figyelmünket arról, hogy a saját magunkról kialakult képünket
elemezgessük. Ahogy ott feküdtem, elnézegettem Klarát, aki szex után
mindig hasra fordult, és becsukta a szemét, akkor is, ha két perc múlva
fel kellett kelnünk. Arra gondoltam ilyenkor, milyen jól ismerem testének
minden kis redőjét és porcikáját. Magamba szívtam izgató illatát, és
annyira, de annyira elfogott a vágy mindenféle kimondhatatlan dolog iránt:
egy közös lakásra a Nagy Bura alatt, egy közös légkamrára valamelyik
vénuszi alagútban, vagy akár csak együtt élni vele a tápanyagbányában. Azt
hiszem, szerelmes voltam belé. Aztán ahogy tovább néztem, egyszer csak
éreztem, hogy a szemem belsejében megváltozik a kép, s már csak saját
magamat látom benne női változatban: egy gyáva képe ez, akinek adva van a
legnagyobb lehetőség, amit csak ember kaphat, de fél élni vele.
HIRDETÉSEK
SZOBALÁNY, SZAKÁCS, vagy társalkodónő.
Fejadó + 10 $/nap. Phyllis, 88–423. ÍNYENC
ÉTELEK, ritka földi importáruk. Használja ki „Csoportos
Beszerzés Garanciával” elnevezésű szövetkezeti árurendelő
szolgáltatásomat. Ne dobja ki a pénzét drága, egyedi rendelésekre!
Sears, Bradle. Ingyen Cs. B. G. katalógus. 87–747.
AUSZTRÁL KOPASZ, jóképű f., keresi
int. francia n. társaságát. 65–182.
|
Amikor nem ágyban voltunk éppen, rendszerint az
Átjáróban bolyongtunk. Más volt ez, mint a szokásos randizás. Nemigen
jártunk el együtt a Kék Pokolba vagy a holofilm-termekbe, de még az
egyszerű éttermekbe se. Klara persze egymagában eljárt mindenhová. Én
azonban nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, így hát a Tröszt
menzájáról hoztam a kaját, mert ez benne volt a napi fejadó összegében.
Klara nem vonakodott éppen kettőnk helyett fizetni, de nem is lelkesedett
különösebben a dologért. Elég szenvedélyes játékos volt, de nem nagyon
szokott nyerni. Volt néhány csoport, amellyel kapcsolatot tartottunk:
kártyatársaságok vagy csak egyszerűen társaságok; népitáncos csoportok,
zenehallgató csoportok, vitacsoportok. Ezek nem kerültek semmibe, és néha
egész érdekesek voltak. Máskor meg csak egyszerűen felderítettünk.
Sokszor mentünk múzeumba. Ezt nem nagyon szerettem.
Hogy is mondjam csak?… Olyan visszatetsző volt az egész.
Első ízben Willa Forehand kihajózása napján jártunk
ott, rögtön műszak után. A múzeum rendszerint tele volt látogatókkal,
például kimenős cirkálószemélyzettel, kereskedelmi hajók személyzetével és
turistákkal. Ezúttal, nem tudni, miért, csak néhányan voltak ott, így
mindent meg tudtunk nézni. Százszámra láthattunk imalegyezőket: azokat a
filmszerű, apró, kristályos bigyókat, melyek a legközönségesebb hícsí
terméknek számítottak, s amelyekről senki sem tudta, hogy mire valók,
attól eltekintve, hogy elég tetszetősek voltak a maguk módján, s amelyeket
a hícsík mindenfelé széthagytak. Aztán ott volt az eredeti anizokinetikus
lyukasztó, ami már eddig is húszmillió dollár jogdíjat hozott egy
szerencsés feltárónak. Pedig akkora volt az egész, hogy elfért egy
nadrágzsebben. Szőrmék. Formalinba tett növények. Az eredeti piezofon, ami
egyedül annyit hozott, hogy három hajó legénysége gazdagodott meg belőle,
méghozzá iszonyatosan. Azokat a holmikat, melyeknek
könnyen lába kelhetett volna, mint például az imalegyezők, vérgyémántok és
tűzgyöngyök, masszív törhetetlen üveg mögött tartották. Azt hiszem, még
riasztóberendezés is volt hozzájuk kötve. Ez elég meglepő volt az Átjárón,
ahol kizárólag a Tröszt saját törvényei vannak érvényben. A Trösztnek is
megvan a maga rendőrsége, és létezik egypár szabály is – mint például az,
hogy nem szabad lopni és gyilkolni –, de bíróság az nincsen. Ha megszegsz
egy szabályt, mindössze az történik veled, hogy a Tröszt biztonsági
emberei elkapnak és kivisznek az egyik köröző cirkálóra. Ha az ország,
ahonnan jöttél, saját cirkálót tart fenn, akkor a saját cirkálótokra,
egyébként pedig valamelyikre az öt közül. Ha az illető cirkáló nem fogad
be, vagy ha nem akarsz a nemzetiségednek megfelelő hajóra menni, mehetsz
másikra is, az Átjárónak édes mindegy, hogy hová mész, csak legyen, aki
befogad. A cirkálón aztán meglesz a tárgyalásod. Mivel eleve tudják, hogy
bűnös vagy, három lehetőség közül választhatsz. Az első az, hogy veszel
egy jegyet hazafelé. A második az, hogy elszegődsz a cirkálóra, feltéve,
hogy kellesz nekik. A harmadik az, hogy szépen kisétálsz a zsilipen űrruha
nélkül. Ezért aztán érthető, hogy noha nincs valami sok törvény az
Átjárón, de a bűnözés sem túl gyakori. Az
értékesebb cuccok elzárásának persze megvan a jó oka. Attól félnek a
múzeumiak, hogy a turistákat elfogja a kísértés, és begyűjtenek maguknak
egy-két szuvenírt. Így aztán Klara meg én csak a
mások által talált kincseket nézegettük, de valahogy szóba sem került,
hogy ideje volna már nekünk is kihajózni, hogy a kincsek számát magunk is
szaporítsuk. És nemcsak a kiállított tárgyak
nyűgöztek le, habár kétségtelenül lenyűgözőek voltak: olyan tárgyak voltak
ezek, melyeket hícsí kezek (csápok? mancsok?) készítettek és érintettek,
és hihetetlen messzeségből, elképzelhetetlen helyekről kerültek oda.
Az az igazság, hogy az állandóan villogó
képernyőkiírások még jobban megragadtak, mint a tárgyak. Kijelezték sorban
az összes küldetés adatait, ami csak valaha indult. Szerepelt az
információk közt a küldetések és a visszatérések számaránya; a szerencsés
feltáróknak kifizetett jutalékok; a balszerencsések listája – nevek hosszú
sora kúszott lassan végig a vitrinek fölötti falat borító ernyőn. A számok
magukért beszéltek: 2355 start (a szám 2356-ra, majd 2357-re váltott,
miközben ott voltunk; mindkét esetben éreztük az indítás okozta
rezgéseket) és 841 sikeres visszatérés. A képernyő
előtt álltunk, de nem néztünk egymásra. Éreztem, hogy Klara megszorítja a
kezemet. A „sikeres” jelzőt nagyon tág értelemben
használják az Átjárón. Annyit jelent, hogy a hajó visszatért. Arról nem
történik említés, hogy hányan maradtak életben a személyzetből és arról
sem, hogy milyen állapotban voltak a visszatérők.
Elhagytuk a múzeumot, s csendben elindultunk a fölfelé vivő akna felé.
Az járt az eszemben, amit Emma Fother mondott.
Igaza volt, hogy az emberi fajnak szüksége van arra, amit csak mi,
feltárók vagyunk képesek nyújtani neki. Nagyon is kell neki az, amit
nyújtani tudunk. Az emberek éheznek, és a hícsí
technológia valószínűleg sokkal elviselhetőbbé tudta volna tenni az
életünket, s ehhez az kellett, hogy a feltárók kimenjenek, és elhozzák azt
a technológiát. Akkor is, ha ez néhányuk életébe
kerül. Akkor is, ha az elveszített életek között
ott van Klaráé és az enyém. Azt szeretném tán, kérdeztem magamtól, hogy a
fiamnak – ha lesz fiam egyáltalán – ugyanolyan gyermekkora legyen, mint
amilyen nekem volt? A Babe szintre érve
eleresztettük a vonókábelt. Emberi hangokat hallottam, de nem ügyeltem rá.
Elhatározásra jutottam magamban. – Klara – rukkoltam ki –, ide hallgass.
Én azt mondom… De Klara átnézett a vállam felett. –
Szűz Máriám! – kiáltott fel. – Oda nézz, ki van ott!
Megfordultam. A szárnyaival verdeső Shickyt
pillantottam meg. Egy lánnyal beszélgetett, aki legnagyobb meglepetésemre
Willa Forehandnek bizonyult. Üdvözöltük egymást. A lány arca egyszerre
árult el zavart és örömöt. – Hát te meg hogyhogy
itt vagy? – kérdeztem. – Nemrég hajóztál ki! Nyolc órája vagy mennyi?
– Tíz – mondta. – Valami baj
volt a hajóval, hogy vissza kellett jönnöd? – tippelt Klara.
Willa szomorúan mosolygott. – Nem volt semmi
probléma. Már meg is jártam az utat: a legrövidebbet az összes eddigi
közül. A Holdon jártam. – A Föld holdján?
– Ahogy mondod. – Úgy tűnt, mintha erővel tartaná
vissza a nevetést. Vagy a sírást. Shicky
vigasztalni próbálta: – Biztos kaptok valami jutalmat, Willa. Volt egyszer
egy hajó, amelyik a Ganymedesre ment, és a Tröszt félmilliót osztott szét
a személyzet közt. A lány megrázta a fejét. – Ennél
már én is jobban ismerem a Trösztöt, Shickykém. Hát persze, hogy kapunk
valamit! Csak nem annyit, ami valamit is számítana. Nekünk többre van
szükségünk. – Az volt a furcsa, sőt meglepő a Forehand családban, hogy
mindig, mindenben a „mi” jött elő, sohasem az „én”. Nyilvánvaló volt, hogy
sülve-főve együtt vannak, még akkor is, ha erről nem beszéltek a
kívülállók előtt. Megérintettem a karját. A
szimpátia és az együttérzés kifejezése volt ez az érintés. – És most mit
fogsz csinálni? Csodálkozva nézett rám. – Hogyhogy
mit? Már feliratkoztam egy másik indulásra, holnaputánra.
– Hát akkor egyszerre két partyt kell megrendeznünk
a tiszteletedre – mondta Klara. – Jó lesz igyekeznünk…
Órákkal később épp lefekvéshez készülődtünk, amikor
Klara visszatért a délutáni találkozásra: – Úgy rémlik, mondani akartál
valamit, mielőtt Willával találkoztunk – jegyezte meg.
– Nem emlékszem – mondtam álmosan. Persze nagyon is
jól emlékeztem rá, hogy mit akartam mondani. Csak éppen mondani nem állt
szándékomban többé. Voltak napok, amikor majdnem
azon a ponton voltam már, hogy megkérem Klarát, hajózzon ki velem. Aztán
voltak olyan napok is, amikor befutott egy hajó néhány kiéhezett,
kiszáradt túlélővel, vagy éppen túlélők nélkül; vagy amikor a bevett
gyakorlat szerint vissza-nem-tértnek nyilvánítottak néhányat az előző
évben indult hajók közül. Az ilyen napokon aztán közel álltam ahhoz, hogy
végleg otthagyjam az egész Átjárót.
Shikitei Bakintől Tisztelt Unokájának,
Aritsune-nak:
Túláradó örömmel értesültem első gyermeked
születéséről. Ne ess kétségbe. A következő valószínűleg fiú lesz.
Elnézésedért esedezem, hogy csak most írok,
de nem sok említésre méltó dolog történik velem. Dolgozom és
megpróbálok szépséget teremteni, ahol csak tudok. Talán egyszer még
én is útra kelhetek valamikor. Nem könnyű lábak nélkül.
Hát persze, Aritsune, vehetnék új lábakat.
Alig néhány hónapja volt is egy ilyen lehetőség: a szövetek jó
egyezést mutattak. Na de az árak! Azzal az erővel majdnem a Teljes
Orvosit is meg tudnám fizetni. Jó unokám vagy, hogy arra ösztökélsz,
használjam erre a tőkémet, de hát vagy ez, vagy az. Ez úton küldöm
el neked tőkém felét, melyet a dédunokámmal kapcsolatos
kiadásaitokra szánok. Ha itt halnék meg, megkapod a maradékot is. A
pénzt rád, valamint a kedves jó feleségedtől hamarosan születendő
további gyermekeidre hagyom. Ez az akaratom. Nyugodj bele a
szándékomba. Forró szeretettel gondolok
mindhármótokra. Ha tudsz, küldj egy holót a cseresznyevirágzásról.
Nemsokára virágozni fognak, ugye? Az ember annyira elveszíti itt az
otthoni dolgokkal kapcsolatos időérzékét!
Szeretettel: Nagyapád
|
Legtöbb napunk a döntés halogatásával ment el. Nem
is volt olyan rossz. Egész kellemesen telt az életünk egymás és az Átjáró
felfedezése jegyében. Klara fölvett egy szobalányt, egy köpcös, szőke
fiatalasszonyt a carmartheni tápanyagbányákból, akit Hywának hívtak.
Eltekintve attól, hogy a walesi egysejtű-protein-gyárak kőszént használtak
táptalajként, nem pedig olajpalát, az ő világa csaknem pontosan olyan
volt, mint az, amelyikből én jöttem. Hywa nem a lottó révén tört ki a maga
világából, hanem azáltal, hogy két évig egy kereskedelmi űrhajón szolgált.
Ő még csak meg sem gondolhatta magát. Annak idején az Átjárón dobbantott a
hajójáról, így spórolván meg a köteg pénzt, amit nem lett volna képes az
útért kifizetni. Ráadásul feltárónak sem volt alkalmas, mert első és
egyetlen útjáról szívaritmiával tért vissza, ami néha javulni látszott,
máskor meg egy hétre be kellett vonulnia vele a Terminális Kórházba. Hywa
egyik feladata az volt, hogy főzzön és takarítson ránk, a másik pedig az,
hogy felügyeljen Kathy Francisra, amikor az apja szolgálatban volt, és
Klarának épp nem volt kedve a kicsivel vesződni. Klarának elég súlyos
veszteségei voltak a kaszinóban, úgyhogy igazából nem engedhette volna meg
magának Hywát, igaz, azt sem, hogy engem pátyolgasson.
Az önmagunkkal való szembenézést egyszerűen
intéztük el. Azzal áltattuk egymást, és néha saját magunkat is, hogy amit
teszünk, azt mind az alapos felkészülés érdekében tesszük, a nagy napra
várva, amikor eljön a Megfelelő Alkalom. Nem volt
nehéz dolgunk. Számos igazi feltáró is ugyanezt csinálta két utazás
között. Volt egy ilyen társaság, Hícsíkeresőknek nevezték magukat.
Szerdánként jöttek össze az esti órákban. Egy bizonyos Sam Kahane nevű
feltáró volt az alapítójuk. Amíg Sam legutóbb odakint járt egy nem igazán
sikeres feltáráson, addig a többiek vitték a prímet helyette. Most, hogy a
két útitársa felépülésére várt, mielőtt újabb úttal próbálkozhatott volna,
ismét ő vette át a vezetést. (Egyebek között skorbut tört ki rajtuk
legutóbb, amit annak köszönhettek, hogy a hajón bedöglött a mélyhűtő.) Sam
és a haverjai homokosok voltak, és szemmel láthatóan állandó háromoldalú
kapcsolatra rendezkedtek be, de ez nem befolyásolta Sam hícsík iránti
vonzalmát. Sikerült beszereznie számos Földön kívüli tárgyú előadás
komplett szalaganyagát a Kelet-Texasi Alapítványtól, ahol Hegramet
professzor a világ legelső hícsíszakértője címét vívta ki magának
kutatásaival. Sok olyat tanultam tőlük, amiről nem tudtam azelőtt, ámbár a
leglényegesebb tény, hogy tudniillik sokkal több a kérdés, mint a válasz a
hícsíkkel kapcsolatban, már előttem is ismeretes volt.
Kondíciófejlesztő foglalkozásokra is jártunk,
amelyekhez legfeljebb néhány centit kell mozgatni a végtagokat. Tanultunk
masszázst is, részben azért, hogy örömet szerezzünk a másiknak, részben a
hasznossága miatt. Nem vonom kétségbe a hasznosságát, de az biztos, hogy
örömforrásnak még jobb, különösen ami a szexet illeti. Klara és én
megdöbbentő dolgokat tanultunk meg egymás testével művelni. Elvégeztünk
egy főzőtanfolyamot (az ember egész sokat ki tud hozni a standard
fejadagból, csak a megfelelő fűszereket kell hozzáadni). Begyűjtöttük
néhány nyelvtanfolyam szalagjait is arra az esetre, ha nem angol nyelvű
útitársakkal hajóznánk ki, és taxisofőr olaszt és görögöt gyakoroltunk
egymással. Még egy csillagászati körhöz is csatlakoztunk, akik révén
használni tudtuk az Átjárón lévő teleszkópokat. Elég sok időt töltöttünk
azzal, hogy a Földet és a Vénuszt az ekliptika síkján kívülről figyeljük.
Francy Hereira is eljárt a körbe, amikor el tudott szabadulni a hajójáról.
Klara is, én is kedveltük őt, és kialakult az a szokásunk, hogy
foglalkozás után hármasban iszogattunk egy kicsit a lakásunkban – már úgy
értem, Klaráéban, de az a helyzet, hogy annyi időt töltöttem ott, hogy
majdnem egyre ment. Francyt mélyen, csaknem érzékien érdekelte az, ami
Odakint volt. Mindent tudott a kvazárokról, fekete lyukakról és
Seyfert-galaxisokról, a kettős csillagokat, nóvákat és efféléket nem is
említve. Gyakran filóztunk arról, milyen is lehet az, amikor az ember egy
szupernóva hullámfrontján bukkan fel egy küldetés során. Ilyesmi könnyen
megeshet. Tudott dolog, hogy a hícsík első kézből szerették beszerezni
értesüléseiket az asztrofizikai eseményekről. Kétségtelen, hogy némelyik
útvonaluk érdekes események színterére volt beprogramozva, és egy
szupernóva előtti állapot minden bizonnyal érdekesnek ígérkezett számukra.
A probléma az, hogy rengeteg idő telt el azóta, s könnyen lehet, hogy a
szupernóva előtti állapot ma már valódi szupernóvát jelent.
– Azon tűnődöm – mondta Klara mosolyogva, mintegy
ezzel jelezvén, hogy mondandójának csupán elvi jelentősége van –, hátha ez
lehetett az oka néhány hajó eltűnésének. – Ez nem
lehetőség, hanem abszolút statisztikai bizonyosság – mosolygott vissza
Francy, jelezvén, hogy elfogadja a játékszabályokat. Az angolja már akkor
is egész jó volt, amikor megismertem, s minthogy az utóbbi időben
rendszeresen gyakorolt, szinte akcentus nélkül beszélt. Tudott németül,
oroszul, és a portugálon kívül más latin nyelvekhez is konyított. Ez abból
derült ki, hogy egyszer, amikor idegen nyelvű szalagjaink segítségével
gyakoroltunk, kitűnt, hogy ő jobban ért bennünket, mint mi egymást. – Ez a
bizonyosság azonban nem riasztja el az embereket.
Egy pillanatig csönd lett, aztán Klara elnevette magát: – Már akit! –
jegyezte meg. Gyorsan közbevágtam: – Ez úgy
hangzott, mintha magad is ki akarnál menni, Francy.
– Netán kétségeid voltak efelől? – Hát… az az
igazság, hogy igen. Végül is a Brazil Tengerészetnél szolgálsz. Nem
mehetsz el csak úgy, vagy igen? – Akármikor
mehetek, csak utána nem térhetek vissza Brazíliába – igazított ki.
– És ez megérné neked? –
Nemhogy ezt: mindent – mondta. – Még akkor is –
firtattam tovább –, ha fennáll a veszély, hogy sohasem térsz vissza, vagy
ha mégis, akkor olyan állapotban, mint a mai társaság? – Arról az Ötösről
beszéltem, amelyik valami csalánszerű gazzal benőtt bolygóra szállt le.
Úgy hallottam, csúnya egy eset volt. –
Természetesen – felelte. Klara nyugtalankodni
kezdett: – Azt hiszem – mondta –, ideje lesz ágyba bújnom.
Volt valami rejtett üzenet a hangszínében. –
Visszakísérlek a szobádba – mondtam neki rápillantva.
– Fölösleges, Bob. – Nem
baj, akkor is elkísérlek – mondtam az üzenetet semmibe véve. – Jó
éjszakát, Francy. Viszlát a jövő héten. Klara
félúton volt már az ejtőaknához, sietnem kellett, hogy utolérjem. Elkaptam
a kábelt, és leszóltam utána: – Ha csakugyan azt akarod, visszamegyek a
saját szobámba. Nem nézett föl rám, de azt se
mondta, hogy ne menjek, így hát a szintjére érve leugrottam a kábelről és
követtem a szobájába. Kathy mélyen aludt a külső szobában, Hywa egy
holodiszk nézése közben szundított el a hálószobánkban. Klara hazaküldte a
lányt és bement ellenőrizni, kényelmesen fekszik-e a kicsi. Leültem az ágy
szélére és vártam. – Lehet, hogy menstruálni fogok
– mondta Klara, amikor visszatért: – Sajnálom, de olyan ideges vagyok.
– Ha akarod, elmegyek. – Az
istenit, Bob, hagyd már abba! – Kis idő után leült mellém. Szorosan hozzám
simult, hogy fél kézzel átkarolhassam a vállát. – Olyan drága ez a kis
Kathy – mondta aztán szinte sóvárogva. – Szeretnéd,
ha neked is lenne, ugye? – Nemcsak szeretném, de
lesz is! – Hanyatt dőlt, és engem is magával húzott. – Csak azt nem
tudom, hogy mikor. Bárcsak tudnám! Sokkal több pénzre volna szükségem,
mint amennyim van, hogy a kölyöknek rendes élete lehessen. Csak hát én sem
leszek már fiatalabb! Egy percig némán feküdtünk,
aztán a hajába súgtam: – Gyereket szeretnék én is, Klara.
Felsóhajtott: – Azt hiszed, nem tudom? – Ismét
feszültté vált és felült: – Ki az?! Valaki az ajtót
kaparászta. Sose szoktuk bezárni: most is nyitva volt. Viszont engedély
nélkül nem jött be soha senki, kivéve most. –
Sterling! – kiáltott fel Klara meglepetten, majd udvariasságot erőltetett
magára: – Bob, ez itt Sterling Francis, Kathy édesapja. Bob Broadhead.
– Helló – mondta a férfi. Sokkal öregebb volt
annál, mint amilyennek a kislány apját elképzeltem magamnak. Legalább
ötvenéves volt, de még annál is vénebbnek és megviseltebbnek látszott. –
Klara – mondta –, a következő hajóval hazautazunk Kathyvel. Ha nem
haragszol, most mindjárt magammal viszem. Nem akarom, hogy mástól tudja
meg. Klara a kezemért nyúlt, de nem nézett rám. –
Hogy megtudja… micsodát? – Azt, hogy az anyja… –
Francis a szemét dörgölte, majd így folytatta: – Hát nem tudtad? Jan
meghalt. Néhány órája tért vissza a hajója. Mind a négyen valami gombával
fertőződtek a landolóban. Fölpüffedtek és meghaltak. Láttam a holttestét.
Úgy néz ki… – Elakadt, de aztán tovább folytatta: – Annaleet sajnálom a
legjobban. Amíg a többiek lementek, ő pályán maradt. Visszahozta Jan
holttestét. Becsavarodott vagy mi. Különben minek törte volna magát?
Jannek már úgyis mindegy volt… Na, mindegy. Csak kettőjüket tudta
visszahozni, mert csak annyi hely volt a mélyhűtőben, plusz amennyi a
fejadagoknak kellett. – Ismét elhallgatott. Úgy
látszott, hogy nem is képes tovább folytatni. Az
ágy szélén ültem, miközben Klara segített neki felébreszteni és
bebugyolálni a gyereket, hogy visszavihesse a saját lakásukba. Amíg ők
odaát voltak a másik szobában, én lehívtam néhány információt a PV-n, és
gondosan áttanulmányoztam a kapott adatokat. Mire Klara visszatért, már ki
is kapcsoltam a PV-t. Keresztbe tett lábbal ültem az ágyon és erősen
gondolkodtam. – Istenem, micsoda borzasztó éjszaka!
– mondta rosszkedvűen Klara az ágy túlsó sarkára telepedve. – Már nem is
vagyok álmos – mondta. – Lehet, hogy fölmegyek és nyerek egypár dolcsit a
rulettasztalnál. – Inkább ne! – mondtam. Előző este
három óra hosszat ültem mellette, miközben először nyert tízezer dollárt,
aztán veszített húszat. – Van egy jobb ötletem. Hajózzunk ki!
Olyan hirtelen fordult felém az ágyon, hogy egy
pillanatra a levegőbe emelkedett. – Micsoda?! –
Hajózzunk ki! Behunyta a szemét, s anélkül, hogy
ismét kinyitotta volna, megkérdezte: – Mikor? – A
29–40-essel. Ez egy Ötös, és jó társaság van rajta: Sam Kahane és a
haverjai. Mind helyrejöttek már, és épp két fő hiányzik, hogy kilegyen a
létszám. Ujjheggyel végigsimította a szemhéját,
majd kinyitotta a szemét és rám nézett. – Na – mondta –, neked aztán
érdekes ötleteid vannak. – A hícsí fém falak elé függönyök voltak
szerelve, hogy be lehessen velük sötétíteni elalvás előtt. Már korábban
behúztam a függönyöket, de még abban a szűrt homályban is láttam, milyen
rémült a tekintete. – Nem rossz srácok – mondta mégis. – Hogy jössz ki a
homokosokkal? – Ha békén hagynak, én is békén
hagyom őket. Különösen, ha ott vagy velem te is. –
Hmmm – mondta. Odamászott hozzám, átölelt karjaival és az ágyra húzott.
Arcát nyakamhoz szorítva mondta: – Miért is ne? – Olyan halk volt a
hangja, hogy először nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e.
Mihelyt meggyőződtem róla, hogy mit mondott, belém
hasított a félelem. Addig még reménykedhettem benne, hogy esetleg nemet
fog mondani. Azzal le is akadtam volna mindjárt a horogról. Éreztem, hogy
elfog a reszketés, de valahogy sikerült kinyögnöm: – Akkor reggel
feliratkozunk?
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: 5–2. Küldetésszám:
08D33. Személyzet: L. Konieczny, E. Konieczny, F. Ito, F.
Lounsbury, A. Akaga.
Repülési idő: 27 nap 16 óra.
Azonosítatlan csillag, nagy valószínűséggel a 47 Tucanae halmaz
része.
Összefoglaló: „Felbukkanás
szabadesésben. Bolygónak semmi nyoma a közelben. Elsődleges: A6,
nagyon fényes és forró. Távolság: kb. 3,3 CS. E.”
„Az elsődleges csillag maszkolása révén pompás
lehetőségünk nyílt mintegy két- vagy háromszáz közeli és nagyon
fényes csillag megfigyelésére. A látszólagos fényesség 2 és 7 közé
esett. Ezzel szemben nem találtunk műtárgyakat, szignókat, bolygókat
vagy olyan aszteroidot, melyen landolni lehetett volna. Csak három
órát tudtunk maradni az A6 csillag intenzív sugárzása miatt.
Visszajövet Larry és Evelyn Konieczny súlyosan megbetegedett,
feltehetően a sugárártalom következtében, de aztán mindketten
felépültek. Műtárgyakat és mintákat nem sikerült szerezni.”
|
Megrázta a fejét. – Nem – mondta fojtott hangon;
éreztem, ugyanúgy reszket, mint én –, hanem most azonnal. Mielőtt még
meggondoljuk magunkat. Másnap felmondtam a melót.
Bepakoltam a holmim a bőröndjeimbe, amelyekben hoztam őket, és átadtam az
egészet Shickynek megőrzésre. Shicky arcán meghatározhatatlan vágyakozás
látszott. Klara otthagyta az iskolát, és kirúgta a
szobalányt – Hywa arckifejezése őszinte aggodalomra vallott –, de nem
törte magát a csomagolással. Klarának jó sok pénze volt még. Előre
kifizette mindkét szobája bérét, és úgy hagyott mindent, ahogy volt.
Persze búcsúpartynk is volt. Túlestünk rajta
anélkül, hogy egyetlen személyre is vissza tudnék emlékezni, akit
meghívtunk. És aztán egyszer csak azon vettem észre
magam, hogy már mászunk is lefelé az apró kabinba, miközben Sam Kahane
módszeresen ellenőrzi a beállítást. Bekapcsoltuk magunkat a gubóinkba.
Elindítottuk az automatikus folyamatvezérlőt. Aztán
egy rándulást éreztem, majd egy zuhanó, lebegő érzést, míg be nem kapcsolt
a hajtómű, és már mentünk is.
HIRDETÉSEK
SZERVEK vétele és cseréje. Páros
szervekért a lehető legmagasabb árat fizetjük. Keresünk: hátsó
koronaér- és szívdarabokat, b. szívfülecskét, b.&j.-kamrát,
kapcsolatos részeket. Szövetegyeztetés: 88–703.
HNEFATAFL PROFIK, svédek és
moszkvaiak. Nagy Átjáró Derbi. Tanítás: 88–122.
LEVÉLPARTNER Torontóból tudni
szeretné, milyen odakint. Cím: Tony, 955 Bay, TorOntCan M5S 2A3.
KELL a sírás. Segítek megkeresni azt a
fájdalmas pontot. 88–622.
|
A HÍCSÍK FARÁRÓL
Hegramet professzor: Néhány
feltételezéstől eltekintve fogalmunk sincs arról, hogyan nézhettek
ki a hícsík. Valószínűleg két lábon jártak. Szerszámaik tűrhetően
illeszkednek az ember tenyerébe, úgyhogy valószínűleg kezük is volt.
Vagy valami ehhez hasonló. Úgy tűnik, hogy nagyjából ugyanazt a
spektrumot láthatták, mint mi. Alighanem kisebbek lehettek nálunk,
úgy százötven centi körüliek vagy még alacsonyabbak. És fura formájú
faruk volt. Kérdés: Mit ért azon, hogy
fura formájú far? Hegramet professzor:
Nos, látta már, hogy milyen pilótaülések vannak egy hícsí hajón? Két
lapos fémdarab, melyek V alakban csatlakoznak egymáshoz. Nem kell
hozzá tíz perc, hogy szétszakadjon rajta az ember ülepe. Így aztán
kénytelenek vagyunk egy fonott ülést kifeszíteni a V tetején. De ez
már emberi találmány. A hícsík nem használtak semmi effélét. Ebből
következik, hogy a testük többé-kevésbé olyan lehetett, mint egy
darázsé, nagy potrohuk volt, mely a csípőn túlnyúlva a lábak között
lógott. Kérdés: Úgy érti, hogy
fullánkjuk is volt, akárcsak a darazsaknak?
Hegramet professzor: Fullánkjuk? Nem, nem hiszem. Ámbár ki
tudja? Még az is elképzelhető, hogy valami ördöngős
nemiszerkentyűként működött az egész.
|
|
|