|
25
– Fáradt a
hangod, Bob – mondja Sigfrid. Megvan rá minden
okom. Hawaiiban voltam a hét végén. A pénzem egy része az ottani
turizmusban fekszik, úgyhogy a költségeket el lehet számolni az adóban.
Gyönyörű pár napot töltöttem a Big Islanden, reggelenként egy-egy kétórás
részvénytulajdonosi összejövetellel, a délutánokat pedig vagy az egyik
bennszülött szépség társaságában töltöttem a tengerparton, vagy átlátszó
fenekű katamaránnal vitorláztam, elnézve az alattam sikló, morzsákat
kolduló óriásrájákat. Visszafelé folyton időzónákat lép át az ember, így
kimerült voltam. Csakhogy az ilyesmi nem az a fajta
dolog, amiről Sigfrid igazából hallani szeretne. Nem törődik vele, hogy
fizikailag fáradt vagy-e. Azzal sem törődik, el van-e törve a lábad vagy
sem; csak az az egy érdekli, nem álmodtál-e arról, hogy kefélsz az
anyáddal. Ezt meg is mondtam neki. – Hát persze
hogy fáradt vagyok, Sigfrid – mondom –, de minek a mellébeszélés? Mért nem
térsz rá egyenest az Ödipusz-komplexusomra? –
Miért, az van, Bobby? – Kinek nincs?
– Akarsz róla beszélni, Bobby?
– Nem különösebben. Vár, és
várok én is. Sigfrid már megint játssza az aranyost, és úgy rendezte be a
szobáját, mint valami negyven év előtti fiúszobát. A falon keresztbe tett
evezők hologramja. Ablakutánzat, a montanai Sziklás-hegység
látképutánzatával hóviharban. Kazettás polc hologramja fiúsztorik
szalagjaival, a Tom Sawyerrel, A Mars letűnt napjaival és… a
többi címet nem tudom kibetűzni. Az egész nagyon meghitt, de csöppet sem
olyan, mint a szobám volt kiskoromban, ami parányi volt, keskeny, és
csaknem kitöltötte a heverő, amin aludtam. – Tudod,
hogy miről akarsz beszélni, Rob? – próbálkozik finoman.
– Naná – mondom, de meggondolom magam. – Vagy nem
is. Nem vagyok benne biztos. – Valójában nagyon is tudom. Hawaiiból
visszafelé rám jött valami, de csúnyául. Ötórás a repülőút, de a felét
könnyben ázva töltöttem. Fura volt az egész. Ott ült közvetlenül mellettem
az a csini hapi-haole csaj, aki keletre repült, és rögtön elhatároztam,
hogy közelebbről megismerkedek vele. A stewardess ugyanaz volt, aki
odafelé, vele már jóban voltam. Ott ültem hát a
szuperszonikus gép első osztályában leghátul, egymás után fogyasztva a
stewardesstől kapott italokat és a csinos hapi-haoleval cseverésztem. És
valahányszor csak a lány elszundított vagy kiment a nőibe, és a stewardess
nem nézett oda, elfogott a néma, könnyes zokogás.
És amikor aztán megint felém nézett valamelyikük, újra csak kész voltam
mosolyogni, barátságosan. – Mi volna, Bob, ha
egyszerűen elmondanád, amit ebben a másodpercben érzel?
– Megtenném én szívesen, Sigfrid, de magam sem
tudom. – Csakugyan? Nem próbálnál mégis
visszaemlékezni arra, hogy mi járt az eszedben az előbb, amikor csöndben
voltál? – Na, jó! – vágom rá, majd némi habozás
után folytatom: – A csuda vigye el, Sigfrid, azt hiszem, csak kéretni
akartam magam. A múltkor ráeszméltem valamire. Mondhatom, fájdalmas
felismerés volt. Az, fájdalmas, el se hinnéd, hogy mennyire! Úgy bőgtem,
mint egy kisgyerek. – Mi volt az, amire
ráeszméltél, Bobby? – Épp azt akarom elmondani.
Részben… hogy mondjam… az anyámmal volt kapcsolatban. De ugyanakkor… na
igen… kapcsolatban volt, tudod, Dane Metchnikovval is. Voltak ezek a…
nekem voltak… – Ha jól értem, azokról a
fantáziálásaidról akarsz beszélni, Bob, melyekben orális vagy anális
szexet művelsz Dane Metchnikovval. Így van, Bob? –
Így. Jó a memóriád, Sigfrid. Amikor sírtam, az az anyám miatt volt.
Részben… – Ezt már mondtad, Bob.
– Ja. – És bezárkózom. Sigfrid vár. Én is. Azt
hiszem, további biztatást szeretnék. Kis idő múlva meg is kapom
Sigfridtől. – Lássuk csak, hátha tudok valamit
segíteni, Bob – mondja. – Mi köze lehet egymáshoz annak, hogy anyád miatt
sírsz és annak, hogy anális szexről fantáziálsz Dane-nel?
Érzem, hogy valami történik bennem. Olyan, mintha a
mellkasom lágy és nedvező tartalma fölfelé kezdene bugyborékolni a
torkomban. Előre tudom, hogy a hangom nyomorultul remegni fog, ha
megszólalok, hacsak nem szedem össze magam. Megpróbálok hát uralkodni
magamon, ámbár tudom, nincsenek efféle titkaim Sigfrid előtt; elég ha
leolvassa az érzékelőit, és a tricepszem remegéséből vagy a tenyerem
nyirkosságából máris tudja, mi megy végbe bennem.
Ettől függetlenül mégis megpróbálom. A preparált békát magyarázó
biológiatanár hangján szólalok meg: – Az a helyzet, Sigfrid, hogy az anyám
szeretett engem. Tudtam. Tudod te is. Logikus; más választása nem volt.
Márpedig Freud azt mondta egyszer, hogy amelyik fiú biztos abban, hogy ő
az anyja kedvence, abból soha nem lesz neurotikus felnőtt. Csakhogy…
– Ne haragudj, Robbie, ez nem egészen így van,
másrészt hagyd abba az intellektualizálást. Tudod jól, hogy nincs szükség
ekkora feneket keríteni a dolognak. Ha nem tévedek, időt szeretnél nyerni,
igaz? Más alkalommal kitépném ezért az áramköreit a
csipjeiből, de ezúttal helyesen szondázta a hangulatomat. – Na jó! De
akkor is tudtam, hogy szeret az anyám. Muszáj volt neki! Én voltam
az egyetlen fia. Az apám halott volt… ne krákogj, Sigfrid, mindjárt a
témánál leszek. Logikai szükségszerűség volt, hogy szeressen engem, és
soha kétségem nem volt efelől, ámbár ő soha nem vallotta be.
Egyetlenegyszer sem. – Úgy érted, hogy életedben
egyszer sem mondta neked azt, hogy „szeretlek kisfiam”?
– Nem! – sikoltom. Aztán ismét visszanyerem az
önuralmam. – Vagy legalábbis nem közvetlenül. Úgy értem, egyszer, amikor
olyan tizennyolc éves lehettem, és épp lefeküdni készültem a szomszéd
szobában, hallottam, hogy azt mondja a barátainak… szóval a barátnőinek…,
hogy igazán klassz kölyöknek tart, és hogy büszke rám. Nem emlékszem már,
hogy mit csináltam akkor, elnyertem egy díjat, vagy szereztem egy melót,
de tény, hogy abban a pillanatban büszke volt rám, és szeretett engem, és
ezt ki is mondta… De nem nekem. – Légy szíves, Bob,
folytasd – mondja Sigfrid kisvártatva. – Jól van,
na! Folytatom már. Csak adj egy kis időt. Nagyon fájdalmas; azt
hiszem, ezt neveznéd eredendő fájdalomnak. –
Kérlek, Bob, ne diagnosztizáld magad. Egyszerűen csak mondd ki, ami benned
van. – A francba!
Cigarettáért nyúlok, de nem fejezem be a mozdulatot. Ez általában
célravezető szokott lenni, ha szorul a helyzet Sigfriddel, mert majdnem
mindig eltereli a figyelmét, és elkezd vitatkozni arról, hogy mért
próbálok kitérni a feszültség elől, ahelyett, hogy szembe néznék vele.
Most azonban túl nagy csömöröm van magamtól, Sigfridtől, még az anyámtól
is, és szeretnék túl lenni az egészen. – Nézd, Sigfrid, a helyzet a
következő – mondom. – Nagyon szerettem az anyámat, és tudom,
tudtam!, hogy ő is szeretett engem. De nem tudta rendesen
kimutatni. Egyszer csak észreveszem, hogy egy szál
cigarettát tartok a kezemben, és összevissza pödörgetem anélkül, hogy
meggyújtanám, és ami a furcsa, Sigfrid még csak egy megjegyzést sem tesz
rá. Folytatom tovább: – Nem fejezte ki szavakkal. És nemcsak ez. Furcsa,
Sigfrid, de az a helyzet, arra sem emlékszem, hogy egyszer is megérintett
volna. Úgy értem, igazából. No persze, néha adott egy csókot
lefekvés előtt. A fejem búbjára. És emlékszem, mesélni is szokott. És
mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. De… Meg
kell állnom egy pillanatra, hogy visszanyerjem az uralmam a hangom felett.
Mélyet és egyenleteset lélegzek az orromon keresztül, s a levegő
áramlására koncentrálok. – De látod, Sigfrid –
mondom, miután próbát tartok magamban, s elégedett vagyok mondandóm
világosságával s a szavak megválasztásával – meg nem nagyon
érintett. Kivéve egy tekintetben. Nagyon jó volt hozzám, amikor beteg
voltam. Sokat voltam beteg. A tápanyagbányák körül mindenkinek folyt az
orra, aztán meg, tudod, a bőrfertőzések is gyakoriak voltak. Mindent
megszerzett nekem, amire csak szükségem volt. Isten tudja hogy csinálta,
de képes volt egyszerre ellátni a melóját és engem. És amikor beteg
voltam… Egy pillanat múlva Sigfrid megszólal: –
Gyerünk, Robbie, mondd ki. Megpróbálom, de nem
megy. Sigfrid tovább biztat: – Mondd ki, amilyen
gyorsan csak tudod. Ki vele. Ne törődj vele, hogy értem-e vagy sem, vagy
hogy van-e értelme annak, amit mondasz. Szabadulj meg azoktól a szavaktól.
ÚTI JELENTÉS
Hajószám: A3–77. Küldetésszám:
03D5 1. Személyzet: T. Parreno, N. Ahoya, E. Nimkin.
Repülési idő: 5 nap és 14 óra. Pozíció:
az Alfa Centauri A környezete.
Összefoglaló: „A bolygó egészen
Földszerű, dús növényzettel. A növényzet túlnyomóan sárga színű. Az
atmoszféra összetétele közel áll a hícsí keverékéhez. Meleg bolygó,
sarki jégsapkák nélkül. Az egyenlítői hőmérséklet-tartomány a földi
trópusinak felel meg, a földiéhez hasonló mérsékelt égöv csaknem a
sarkokig terjed. Állati életet vagy erre utaló jeleket (metán stb.)
nem találtunk. A növényzet egy része igen lassú ragadozó életmódot
folytat, a mozgás egy indaszerű képlet segítségével történik, mely
elereszti a talajt, felkunkorodik, majd ismét gyökeret ver. A
maximális sebességet 2 kilométer per órának mértük. Műtárgyakat nem
találtunk. Parreno és Nimkin leszállt, és növényi mintákkal tért
vissza, de mindketten meghaltak toxikodendron-szerű reakció
kíséretében. A testükön nagy hólyagok keletkeztek. Ezután fájdalom,
viszketés és fulladási tünetek jelentkeztek, valószínűleg azért,
mert testfolyadék gyűlt össze a tüdejükben. Nem vittem őket a hajó
fedélzetére. Nem nyitottam ki a landolót, és nem kapcsoltam a
hajóhoz. Feljegyeztem mindkettejük személyes üzeneteit, majd
katapultáltam a landolót, és visszatértem.”
A Tröszt állásfoglalása: Múltbéli
tevékenységére való tekintettel N. Ahoya ellen vádemelés nem
történt.
|
– Szóval, olyankor mindig megmérte a lázamat –
magyarázom. – Érted: hőmérőt nyomott belém. És azalatt a karjaiban
tartott, mit tudom én meddig. Vagy három percig. És aztán kihúzta a
hőmérőt, és leolvasta. Ott állok a bőgés küszöbén.
Kész vagyok rá, hogy elengedjem magam, de előbb még a végére akarok járni
ennek a dolognak; majdnem olyan érzésem van, mint szex előtt, mint amikor
az ember éppen azon van, hogy elhatározza magát, és hirtelen
elbizonytalanodik abban, hogy tényleg akarja-e, hogy az a másik személy,
az a nő, annyira a részévé váljon, de azért mégiscsak belevág a dologba.
Összeszedem magam egy kicsit, úgy mérem ki a hangomat, hogy nehogy
kifussak belőle, mielőtt még végeznék. Sigfrid nem szól semmit, és egy pár
másodperc múlva nagy nehezen kibuknak a szavak belőlem:
– Mit szólsz, Sigfrid? Hát nem furcsa? Eltelt
azóta, mennyi is? Negyven év vagy hogy. És még mindig megvan az a hülye
érzésem, hogy az, hogy szeret valaki, összefügg azzal, hogy valamit
felnyomnak a seggem lyukán.
|
|