|
31
Egy idő múlva, nem tudom milyen
sokára, felemelem a fejem, és ezt mondom: –
Elnézést Sigfrid. – Miért, Bob?
– Hogy így elbőgtem magam. – Fizikailag kimerült
vagyok. Úgy érzem magam, mint akit tíz mérföld vesszőfutásra ítéltek
botokkal felszerelt vad irokézek sorfala közt. –
Jobban érzed magad, Bob? – Jobban? – Egy darabig a
hülye kérdésen merengek, aztán ahogy leltárt csinálok magamban, meglepő
módon arra a következtetésre jutok, hogy tényleg. – Ja, azt hiszem. Nem
mondanám éppen, hogy jól, de jobban. –
Lazíts egy kicsit, Bob. Ezt ostoba megjegyzésnek
tartom, és meg is mondom neki. Az energiám nagyjából egy kis méretű,
reumás medúzáéval egyenértékű, ami már egy hete döglötten töpped a parton.
Más választásom sincs, mint hogy lazítsak. De
tényleg jobban érzem magam. – Azt hiszem – mondom –, sikerült végre
elengednem magam annyira, hogy átérezzem a bűntudatom.
– És túlélted a dolgot. Ez
elgondolkodtat. – Azt hiszem, hogy igen – mondom. –
Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a bűntudatdolgot, Bob. Miért van
bűntudatod? – Mert kilenc embert katapultáltam,
csak hogy megmentsem magam, tökfej! – Vádolt ezzel
valaki? Úgy értem, saját magadon kívül. – Vádolni?
– Kifújom az orrom megint, és a válaszon töprengek. – Azt nem. Miért
vádoltak volna? Mire visszaértem, valóságos hősnek számítottam. – Shickyre
gondolok, olyan kedves és anyáskodó volt, és Francy Hereirára, aki a
karjaiban tartott, miközben bőgtem, pedig megöltem az unokahúgát. – De ők
nem voltak ott. Nem látták, ahogy felrobbantom a tartályokat, hogy
elszabaduljak. – Csakugyan felrobbantottad a
tartályokat? – A fenébe, Sigfrid – mondom –, nem
tudom. De fel akartam. Már nyúltam a gombért. –
Honnan veszed, hogy az elhagyásra szánt hajón lévő gomb tényleg fel tudta
volna robbantani a landolók egyesített tartályait?
– Miért ne? Nem tudom. Különben is – mondom –, nem tudsz kitalálni olyan
alibit, amit én ki ne találtam volna már magamnak. Lehet, hogy Danny vagy
Klara előbb nyomta meg a gombot, mint én. De én magam is gyorsan a gomb
felé nyúltam! – És mit gondoltál, melyik hajó fog
elszabadulni? – Az övék! Az enyém – javítom ki
magam. – Nem, nem tudom. Sigfrid komolyan mondja: –
Tulajdonképpen, amit tettél, nagy lélekjelenlétre utal. Tudtad, hogy nem
maradhattok mindnyájan életben. Nem volt idő habozni. Két lehetőség volt:
vagy meghal valaki, vagy mindenki meghal. Úgy döntöttél, teszel róla, hogy
valaki életben maradjon. – Marhaság! Gyilkos
vagyok! Szünet. Közben Sigfrid áramkörei
átgondolják a dolgot. – Bob – mondja megfontoltan –, azt hiszem, ellent
mondasz önmagadnak. Nem azt mondtad, hogy Klara él még abban a
diszkontinuitásban? – Nemcsak ő, mindannyian!
Számukra az idő megállt! – Akkor hogy öltél volna
meg bárkit is? – Mi?
Megismétli: – Hogy ölhettél volna meg bárkit is? –
…nem is tudom – mondom. – Komolyan, Sigfrid, ma már nem szeretnék ezen
gondolkodni. – Nem is kell, Bob. Kíváncsi vagyok,
van-e fogalmad arról, milyen nagy haladást értél el az utóbbi két és fél
órában. Büszke vagyok rád! Akármilyen furcsa is, de
elhiszem hogy az, csipestől, hícsí áramköröstől, hologramostól,
mindenestől, és jólesik, hogy elhiszem. – Most már
elmehetsz, ha akarsz – mondja, miközben felkel, és a lehető legéletszerűbb
módon visszamegy a karszékéhez. Még mosolyog is rám! – De előbb mutatni
szeretnék neked valamit. A védekezésem semmivé
foszlott. Csak ennyit mondok: – Mi az, Sigfrid? –
Arról a bizonyos lehetőségről van szó, Bob – mondja –, amit említettem
egyszer, de amit még soha nem használtunk ki. Szeretnék mutatni neked egy
másik pácienst, valamikor régről. – Egy másik
pácienst? Szelíden mondja: – Nézz csak a sarokba,
Bob. Odanézek… …és ott áll
ő. – Klara! – És mihelyt megpillantom, tudom már,
honnan vette Sigfrid; attól a géptől, amelyikkel Klara még az Átjárón
konzultált. Ott függ a levegőben, fél karja egy kartotéktartó fölött,
lábai lazán lebegnek, és beszél; komolyan beszél, vastag fekete szemöldöke
összehúzva, aztán mosolyog, és vigyorog, és fintorog, majd kedvesen néz,
hívogató nyugalommal. – Meghallgathatod amit mond,
ha akarod, Bob. – Akarjam? –
Nem okvetlenül. De nincs benne semmi, amitől félned kéne. Szeretett téged,
Bob, amennyire csak képes volt rá. Ugyanúgy, ahogy te is őt.
Sokáig nézem, aztán megszólalok: – Kapcsold ki,
Sigfrid. Az utópihenőben csaknem elalszom egy
pillanatra. Soha ilyen ellazult még nem voltam.
Megmosom az arcom, elszívok még egy cigarettát, aztán kilépek a Bura
alatti ragyogó, szórt napvilágra, és minden olyan jónak és barátságosnak
tűnik. Szeretettel és gyöngédséggel gondolok Klarára, és a szívemben
búcsút mondok neki. És aztán S. Ya. jut eszembe, akivel este randevúm van,
ha csak le nem késtem máris. De ő meg fog várni; belevaló nő, majdnem
annyira az, mint Klara. Klara!
Megállok a sétány közepén, az emberek belém
ütköznek. Egy rövid sortba öltözött apró idős hölgy odatipeg hozzám, és
megkérdezi: – Valami baj van? Ránézek, de nem
felelek; és aztán sarkon fordulok, és elindulok vissza Sigfridhez.
Nincs ott senki, még egy hologram se. Elkiáltom magam: – Sigfrid!
Hol a fenében vagy? Senki sem felel. Most vagyok
legelőször úgy a szobában, hogy nincs előkészítve. Most legalább látni,
hogy mi valódi és mi csak hologram; és nem sok a valódi. Porfém falak,
vetítőállványok. A matrac (valódi); a bárszekrény (valódi); néhány egyéb
darab, amit esetleg használni vagy megérinteni volna kedvem. De Sigfridnek
nyoma sincs. Még a szék sincs ott, amin ülni szokott. – Sigfrid!
Egyre csak kiabálok, a szívem a torkomban
bugyborékol, az agyam forog. – Sigfrid! – kiáltom, és végre valami
felvillan, és aztán ő maga is felsejlik a Sigmund Freud öltözékben,
udvarias arckifejezéssel tekintve rám. – Igen, Bob?
– Sigfrid, én csakugyan megöltem őt! Klarának vége!
– Látom, Bob, felzaklattad magad – mondja. –
Elmondanád nekem, hogy mi bánt? – Felzaklattam
magam? Ez több mint zaklatottság, Sigfrid! Az az ember áll előtted, aki
kilenc társát ölte meg, hogy megmentse a saját életét! Lehet, hogy nem
„igazán”! Lehet, hogy nem „szándékosan”! De az ő szemükben a gyilkosuk
vagyok, és ugyanúgy a magaméban is! – De Bob –
mondja higgadtan –, ezen már rég túl vagyunk. Klara életben van még, mind
életben vannak. Az idő megállt számukra… – Tudom –
üvöltöm. – Hát nem érted, Sigfrid! Épp ez az! Nem elég, hogy megöltem őt,
még most is ölöm! – És te ezt komolyan
gondolod? – kérdezi türelmesen. – Ő
gondolja, nem én! Most és örökké, amíg csak élek. Ami történt, az számára
nem évekkel ezelőtt volt, hanem csak néhány perce, és ez így fog menni
egész életemen át. Én itt vagyok lent, öregszem, megpróbálok felejteni,
Klara pedig odafent van a Sagittarius YY-ban, menekülésre képtelenül, akár
hangya a borostyánban. Zokogva zuhanok a műanyag
matracra. Sigfrid lassacskán helyreállítja a rendelő berendezését, hol itt
javít egy csöppet a dekoráción, hol ott. Papírlampionok lógnak a fejem
fölött, a falon a Garda-tó holoképe látszik Sirmione felől, légpárnás
hajókkal, vitorlásokkal és hancúrozó fürdőzőkkel. –
Engedd ki magadból a fájdalmat, Bob – mondja Sigfrid szelíden. – Engedd ki
az egészet. – Mit gondolsz, mit csinálok? – Hanyatt
fordulok a habszivacs matracon és a plafont bámulom. – Túltenném én magam
a fájdalmon és a bűntudaton, Sigfrid, ha ő is túltehetné magát rajta. De
számára ez lehetetlen. Ő kint maradt elakadva az időben.
– Folytasd csak, Bob – biztat.
– Azt csinálom! Számára az a másodperc még mindig a
jelen… a másodperc, amikor eldobtam az életét, hogy a magamét megmentsem.
Én meg csak éldegélek tovább, megöregszem és meghalok, és ő még mindig nem
jutott túl azon a másodpercen, Sigfrid. – Tovább,
Bob, mondj el mindent! – Azt gondolja, hogy
elárultam, ebben a pillanatban is ezt gondolja! Én így nem tudok élni.
Hosszú-hosszú szünet, majd végül Sigfrid megszólal:
– Látod, hogy igen. – Micsoda? – Gondolataim ezer
fényévnyire járnak. – De hiszen élsz, Bob.
– Ezt nevezed te életnek? – mondom ajakbiggyesztve.
Felülök, és még egyet elhasználok a millió zsebkendő közül.
– Nagyon gyorsan reagálsz mindenre, amit mondok,
Bob – mondja Sigfrid –, emiatt néha úgy érzem, mintha a válaszaid
ellenszúrások volnának. Szavakkal hárítod el azt, amit mondok. De ez
egyszer azt szeretném, Bob, ha vágásom telibe találna. Vésd ezt be jól:
igenis hogy élsz. – Na jó, mondjuk, hogy
igen. – Élek hát; csakhogy nem sok örömöm telik benne.
Ismét hosszú szünet, aztán Sigfrid megszólal:
– Bob. Tudod, hogy én gép vagyok. Azt is tudod,
hogy a feladatom az, hogy emberi érzésekkel foglalkozzam. Nem vagyok képes
átélni az érzéseket. Meg tudom viszont jeleníteni modellekkel, s így
analizálni tudom őket a kedvedért. Vagy akár a magam kedvéért is. Képes
vagyok olyan példát gyártani, amelyen belül fel tudom mérni az érzelmek
értékét. Bűntudat? Fájdalmas dolog; de minthogy az, befolyásolja a
viselkedést. Arra késztet, hogy elkerüld a bűntudatkiváltó cselekvéseket,
és ezáltal neked is és a társadalomnak is hasznára van. De ha nem érzed,
akkor hasznát sem látod. – De én érzem!
Szűzanyám, Sigfrid, te aztán tudod, hogy érzem! –
Tudom – mondja –, hogy végre átengedted magad az érzésnek. A napvilágra
került, ahol a hasznodra lehet, nem pedig elrejtve, ahol csak árthat.
Ezért vagyok én itt, Bob! Hogy előhozzam az érzéseidet, és használhasd
őket. – Még a rossz érzéseket is? Bűntudat,
félelem, fájdalom, irigység? – Bűntudat. Félelem.
Fájdalom. Irigység. Ható és befolyásoló tényezők. Olyan tulajdonságok,
Bob, amelyekkel jómagam nem rendelkezem, legfeljebb hipotetikus
értelemben, amennyiben képes vagyok ezeket magamhoz rendelni valamely
modell alapján, hogy tanulmányozzam őket. Újabb
szünet következik. Furcsa érzésem támad. Sigfrid szünetjeinek rendszerint
okuk szokott lenni. Vagy az, hogy időt adjon nekem valaminek a belátására,
vagy pedig az, hogy neki legyen ideje valami bonyolultabb gondolatmenet
kikalkulálására velem kapcsolatban. Ezúttal azt hiszem, hogy egyikről
sincs szó. Gondolkodik, de nem rólam. Végül ezt mondja: – Akkor hát most
válaszolok a kérdésedre, Bob. – A kérdésemre?
Miféle kérdésemre? – Azt kérdezted tőlem: „Ezt
nevezed te életnek?” És a válaszom ez: Igen. Pontosan ezt nevezem én
életnek. És a szó hipotetikus értelmében nagyon is irigyellek érte.
KIFIZETÉSI ÉRTESÍTÉS
Címzett: ROBINETTE BROADHEAD
1. elismerjük, hogy az Ön által
használt pályabeállítás megközelítőleg 100 napos időmegtakarítást
eredményez fordulónként az Átjáró Kettőre az eddig szokásos
beállításhoz képest.
2. A Bizottság határozatánál fogva Önt
egyszázalékos jogdíj illeti meg minden jövőbeni út haszna után,
amely a nevezett új pályabeállítást használja, és ezen jövőbeni
jogdíjkifizetések terhére Önt 10 000 $ előlegben
részesítjük.
3. A Bizottság határozata alapján a
nevezett jogdíj és előleg fele büntetésképpen megvonandó Öntől azon
oknál fogva, hogy utazása során az Önre bízott hajót megkárosította.
Fentiek szerint számlája az alábbiak szerint
módosul: Jogdíjelőleg (bizottsági
határozatszám: A–135–7) mínusz levonás (határozatszám: A–135–8):
5000 $ Új egyenleg: 6192 $
|
KIFIZETÉSI ÉRTESÍTÉS
Címzett: ROBINETTE BROADHEAD
Számlája az alábbiak szerint módosul:
Garantált jutalom a 88–90A és 88–90B
küldetés teljesítéséért (túlélőkre összesen):
10 000 000 $ A Bizottság
által megítélt tudományos prémium: 8 500 000 $
Összesen: 18 500 000 $
Új egyenleg:
18 506 036 $
|
Vége
|
|