|
8
– Jó reggelt – szólított valaki,
belebeszélve az álom kellős közepébe, amelyben épp egy fosóhomokfélében
készültem elmerülni, valahol az Orion-köd közepén.
Kinyitottam a fél szemem. Átlestem a függőágy pereme fölött, bele egyenest
egy szénfekete szempárba, amely egy homokszínű arcból nézett vissza rám.
Teljesen fel voltam öltözve, és másnaposnak éreztem magam. Valami nagyon
bűzlött a szobában, aztán rájöttem, hogy én magam vagyok az.
– Nevem – mondta a teás férfi – Shikitei Bakin.
Igya meg ezt a teát. Segít, hogy újra hidratálódjanak a testszövetei.
Kissé lentebb néztem, és láttam, hogy derékban
véget ér. Ő volt az a lábatlan férfi a felkötözős szárnyakkal, akit előző
nap láttam az alagútban. – Hmm – mondtam, aztán egy kicsit jobban
erőlködve egészen odáig jutottam, hogy: – Jó reggelt! – Az Orion-felhő
kezdett visszahalványulni az álomba, a gyorsan szilárduló gázfelhőben való
vergődés élményével együtt. De a rossz szag az maradt. Rohadt büdös volt
odabenn, még az átjárói normához képest is. Ráeszméltem, hogy előző este
végigokádtam a padlót. Milliméterekre voltam attól, hogy ismét
ráduplázzak. Bakin lassan simogatta a levegőt szárnyaival. Egyik
szárnycsapás végén ügyesen odaejtett mellém egy bedugaszolt flaskát a
függőágyra. Aztán fellibbent a fiókos szekrény tetejére, kényelembe
helyezkedett, és megszólalt: – Gondolom, ma reggel
nyolc nulla-nullakor orvosi vizsgálaton kell jelentkeznie.
– Csakugyan? – tűnődtem. Sikerült valahogy
leszednem a kupakot, és ittam egy korty teát. Nagyon forró volt, cukor
nélküli és majdnem íztelen, de a jelek szerint megtette a hatását: a
mérleg végre a hányással ellentétes irányba billent a gyomromban.
– Igen. Legalábbis azt hiszem. Itt ez a szokás.
Azonkívül már többször csöngött a piezofonja is.
Erre visszatértem oda, hogy: – Hmm? – Feltételezem,
hogy a kísérője próbálta hívni önt, hogy emlékeztesse. Most hét tizenöt
van, Mr. … – Broadhead – mondtam rekedtesen, majd
világosabban is kifejtettem: – Bob Broadhead a nevem.
– Értem. Vettem magamnak a bátorságot, hogy
ellenőrizzem, ébren van-e már. Kérem, Mr. Broadhead, élvezze a teáját.
Remélem, jól fogja érezni magát itt az Átjárón. – Ezzel udvariasan
bólintott, majd lebukott a szekrény tetejéről, megcélozta az ajtót, és már
ott sem volt. A fejem minden mozdulatba belesajdult
ugyan, de azért kikecmeregtem a függőágyból, igyekezve elkerülni a
legmocskosabb padlófoltokat. Sikerült úgy-ahogy megtisztálkodnom.
Fontolgattam a szőrtelenítést is, de már tizenkét napos volt a szakállam,
s úgy döntöttem, hagyom még egy kicsit. Már nem hatott kimondottan
borostának, és egyszerűen nem volt erőm hozzá, hogy lenyessem.
A kivizsgálóba mindössze öt perc késéssel
támolyogtam be. A többiek a csoportból mind ott voltak már, így én lettem
a sorban az utolsó. Három helyről vettek vért belőlem: ujjbegyből,
könyékhajlatból és fülcimpából. Biztos voltam benne, hogy mindhárom
vérminta szeszfoka eléri majd a 45%-ot, de nem érdekelt. Az orvosi
vizsgálat formalitás volt csupán. Aki egyszer túlélte az utazást az
Átjáróra egy közönséges űrhajóban, az egy hícsí hajóval tett utazást is
túlélhet. Feltéve, hogy nem lesz semmi gubanc az úton. Ha meg lesz, akkor
úgysem marad életben, akármilyen egészséges volt is.
Volt még
annyi időm, hogy gyorsan megigyak egy pohár kávét egy árusnál, aki az
egyik ejtőakna tőszomszédságában állította fel tolókocsiját.
(Magánvállalkozás az Átjárón?) Még épp idejében értem be az első órára. A
társaság a Kutya szinten jött össze egy hosszú, keskeny és alacsony
teremben. Az ülések olyanformán voltak elhelyezve, mint egy
osztályteremnek átalakított buszon: kétoldalt egy-egy pár ülés, középen
átjáróval. Sheri késve érkezett és gyorsan becsúszott mellém az ülésre.
Frissnek és vidámnak látszott. Ott voltunk mind a heten, földiek, ott volt
a négytagú család is a Vénuszról és voltak még egypáran, akikről tudtam,
hogy ugyanolyan kopaszok, mint én. – Nem is nézel ki olyan rosszul
– súgta Sheri, miközben az oktató az íróasztalra helyezett papírja fölött
merengett. – Látszik, hogy másnapos vagyok?
– Tulajdonképpen nem. Vagyis csak egy kicsit.
Hallottalak az éjjel hazajönni. Azt hiszem – tette hozzá elgondolkozva –
az egész alagút hallott. Megrázkódtam. Még mindig
büdösnek éreztem magam, de a szag nagyrészt nyilván amolyan belső büdösség
volt, mert senki sem látszott húzódozni tőlem, még Sheri sem.
Az oktató felállt és elgondolkozva studírozott
minket egy darabig. – Na jó – mondta és ismét a papírjaiba nézett. – Nem
fogok katalógust tartani – rázta meg a fejét, majd így folytatta: – Én
fogom megtanítani magukat arra, hogyan kell működtetni a hícsí hajókat. –
Észrevettem, hogy van egy csomó karperece. Nem tudtam megszámolni, hogy
mennyi, de volt legalább vagy egy fél tucat. Eltűnődtem egy kicsit az
efféle embereken, akikből annyit láttam már az Átjárón: egy csomószor
voltak már odakinn és még mindig nem tollasodtak meg. – Ez a tárgy csak
egy a három közül, amit tanulni fognak. Ezután azt fogják megtanulni,
hogyan lehet életben maradni ismeretlen környezetben, majd pedig azt,
hogyan lehet felismerni valamiről, hogy értékes-e. De ez itt most
hajóirányítási kurzus, és azzal fogják kezdeni a tanulást, hogy mindjárt
csinálják is, amit tanulnak. Mindenki jöjjön utánam.
Erre mindannyian föltápászkodtunk, és kisoroltunk
utána az ajtón, végig egy alagúton, le egy ejtőaknán, el az őrök mellett,
akik talán ugyanazok voltak, mint akik előző éjjel visszazavartak. Ezúttal
azonban csak biccentettek az oktató felé, és nézték, ahogy továbbmegyünk.
Egy hosszú, széles, alacsony térségben kötöttünk ki, ahol vagy egy tucat
szutykos kinézetű fémhasáb meredezett kifelé a padlóból. Olyanok voltak,
mint megannyi elszenesedett fatörzs, s kellett egy kis idő, hogy rájöjjek,
mik is azok. Nyeltem egyet.
– A hajók! – súgtam oda Sherinek a szándékoltnál hangosabban. Néhányan
furcsállva néztek rám. Észrevettem, hogy köztük van a sűrű, fekete
szemöldökű lány is, akivel előző este táncoltam. Felém biccentett és
elmosolyodott. Láttam a karpereceket a csuklóján, s kíváncsi voltam, mit
keres vajon velünk odalent, meg arra is, hogy milyen volt a lapjárás az
éjjel a játékasztaloknál. Az oktató maga köré
gyűjtött minket, majd ezt mondta: – Ahogy az imént valaki megjegyezte,
ezek itt a hícsí hajók. Pontosabban a leszálló egységek, tehát a landolók.
Ilyennel száll le az ember a bolygókra, feltéve, hogy van olyan
szerencsés, hogy talál egy bolygót egyáltalán. Nem látszanak valami
nagynak, de öt ember fér el mindegyik kukában. Nem épp kényelmesen, de
azért elférnek. Általában persze mindig marad egy személy a fő hajón is,
így legfeljebb csak négyen szoktak lenni a landolóban.
Elsétáltunk az első mellett, s eközben lehetőségünk
nyílt arra, hogy kielégítsük tapintási, birizgálási és paskolási
ingereinket. Ezután elkezdődött az okítás: – A
felfedezés időpontjában kilencszázhuszonnégy ilyen hajó dokkolt az
Átjárón. Ezek közül körülbelül kétszáz működésképtelennek bizonyult. A
legtöbbről nem lehet megállapítani, hogy miért: egyszerűen csak nem
mentek. Háromszáznégy hajó legalább egy úton ki lett már próbálva. Ezek
közül harminchárom itt található és igénybe vehető újabb feltáró útra. A
maradékkal még soha senki nem próbálkozott. – Fölkapaszkodott az egyik
rönkre, majd így folytatta: – Az egyik dolog, amit
el kell majd dönteniük, az, hogy a harminchárom kipróbált űrhajó egyikével
akarnak-e repülni vagy egy olyannal, amelyikkel soha senki nem repült még.
Már úgy értem, hogy egy emberi lény sem. Mindkét választás kockázattal
jár. Úgy van itt is, mint a zsákbamacskánál: először fizetsz, aztán majd
meglátod, hogy mit vettél. A vissza nem térő hajók nagy hányada első utas,
úgyhogy itt nyilvánvaló a rizikó. De hát ez nem is csoda. Elvégre isten
tudja, mikor hagyták itt őket a hícsík, és azóta nem voltak karbantartva.
– Másrészt viszont van abban is némi kockázat, ha
az ember olyant választ, amelyik járt már odakint, még ha épségben ért is
vissza az útról. Olyan nincs, hogy örök mozgás. Némelyik hajó feltehetőleg
azért nem tért vissza, mert kifogyott az üzemanyaga. A baj az, hogy nem
tudni, mi az üzemanyaguk, mennyi van még bennük, és miről venni észre,
hogy fogytán van-e már. – Ez itt – veregette meg a
tönköt –, meg a többi is, amit itt látnak, ötfős hícsí legénység részére
készült. Legalábbis azt hisszük. Mi azonban három emberrel használjuk
őket. Úgy látszik, a hícsík jobban tolerálták egymás közelségét szűkre
szabott térben, mint mi, emberek. Vannak kisebb és nagyobb hajók is, de a
visszatérési rátájuk nagyon rossz volt az utóbbi néhány keringési
ciklusban. Valószínű, hogy csak egy pechszériáról van szó, ámbár… Na,
mindegy: én, a magam részéről kitartok a háromszemélyesek mellett. Maguk
persze azt csinálnak, amit akarnak. – A következő
dolog, amit el kell dönteniük, az lesz, hogy kivel menjenek együtt.
Tartsák nyitva a szemüket. Keressék a magukhoz valókat… Tessék, mit akar?
Sheri már egy ideje szemaforozott a kezével, mígnem
sikerült magára vonnia az oktató figyelmét. – Ön azt mondta, hogy a
visszatérési ráták nagyon rosszak voltak. Mit jelent ez pontosan?
Az oktató türelmesen elmagyarázta: – Az elmúlt
költségvetési ciklusban körülbelül három Ötös tért vissza minden tíz
közül. Ezek a legnagyobb hajók. Számos esetben még így is halott volt a
legénység, mire visszaértek. – Értem – mondta Sheri
–, ez tényleg nagyon rossz arány. – Nem, ez az
arány egyáltalán nem rossz az egyszemélyes hajókhoz viszonyítva. Két
ciklussal ezelőtt mindössze két Egyes tért vissza egy teljes ciklus alatt.
Ez már valóban rossz arány. – Mi ennek az oka? –
kérdezte a csatornapatkány családapa, akit Forehandnek hívtak.
Az oktató egy pillanatig habozott.
– Ha egyszer rájön a megoldásra – mondta –, ne
felejtse el másnak is elmondani. Namármost. Ami a társak kiválasztását
illeti, érdemes olyannal menni, aki járt már odakint. Lehet, hogy sikerül
ilyent találni, lehet, hogy nem. Azok a feltárók, akikre rázuhant a
szerencse, rendszerint lelépnek. Akikre nem, azok meg nem biztos, hogy ki
akarnak válni a régi teamjükből. Így aztán egy csomó kopasz maguk közül
kénytelen lesz más szüzekkel társulni. Na jó – nézett körül elgondolkodva.
– Akkor hát essünk neki a dolognak. Oszoljanak háromfős csoportokra – ne
izguljanak, nem most kell partnert választaniuk – aztán másszanak be
valamelyik nyitott landolóba. Ne nyúljanak semmihez! Elvileg inaktív
üzemmódban vannak a hajók, de el kell árulnom maguknak, hogy nem mindig
szoktak abban is maradni. Másszanak le az irányítófülkébe, és
várjanak, míg nem jön valamelyik oktató. Akkor
tudtam meg, hogy vannak köztünk oktatók is. Körülnéztem, mepróbáltam
kisütni, hogy kik lehetnek a kopaszok és kik az oktatók.
– Vannak kérdések? Ismét
Sheri jelentkezett. – Igen. Megmondaná a nevét? –
Ejnye, már megint elfelejtettem bemutatkozni? Jimmy Chounak hívnak.
Örvendek, hogy megismerhettem magukat. Most pedig gyerünk.
Azóta már sokkal többet tudok, mint akkor az
oktatóm, beleértve azt is, ami fél ciklussal később vele magával történt…
Szegény jó Jimmy Chou! Még énelőttem ment ki, de már másodszor voltam
úton, mire visszaért. Visszaért, de nagyon meg volt halva. Tisztára
összeégett. Azt mondják, a szeme kiforrt az üregéből… Hanem most még ő
volt az, aki mindent tudott, és az egész nagyon különleges és nagyon
csodálatos volt a számomra. Így aztán bemásztunk a
furcsa, elliptikus fedélzeti nyílásba, átcsúsztunk a segédrakéták között,
le a landoló kapszulába és onnan még tovább ereszkedtünk egy létra
segítségével magába a fő hajóba.
AZ ÁTJÁRÓ TULAJDONOSAI
Az Átjáró egyedülálló jelentőséggel bír az
emberiség történelmében, ezért hamar felismerték: túl nagy értéket
képvisel ahhoz, hogy egyetlen embercsoport vagy egyetlen kormány
rendelkezzék felette. Ezt szem előtt tartva alakult meg az Átjáró
Nagyvállalkozás. Az Átjáró Nagyvállalkozás
(melyet többnyire csak mint „a Tröszt”-öt emlegetnek)
multinacionális társaság, melynek teljes jogú partnereit a következő
országok kormányai alkotják: Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió,
Brazíliai Egyesült Államok, Vénuszi Államszövetség és az Új Népi
Ázsia. Ezenkívül korlátozott jogú partnerek még azok a természetes
személyek is, akik – akárcsak Ön – aláírták a mellékelt
Egyezséget.
|
Körülnéztünk: három Ali Baba a kincses barlangban.
Hallottuk, hogy odafenn kaparászik valaki, majd egy fej bukkant fel
fölöttünk. A fejen bozontos szemöldök, alatta szép szempár: azé a lányé,
akivel előző éjjel táncoltam. – Szórakozunk, szórakozunk? – kérdezte. Egy
kupacban voltunk, távol mindentől, ami csak mozgathatónak látszott. Már
amennyire lehetett. Nem hinném, hogy úgy festettünk, mint akik tényleg
szórakoznak. – Na, nem érdekes – mondta. – Nézzenek csak körül.
Ismerkedjenek a környezettel. Még sokszor fognak látni ilyesmit. Látják
azt a függőleges keréksort? Apró küllők állnak ki a kerekekből. Az az úti
cél választó. Jobb, ha egyelőre nem babrálják, de talán még jobb,
ha egyáltalán. Ott az az arany spirál bigyó is, közvetlenül a szőke
lány mellett – igen, magáról beszélek. Akar valaki tippelni, hogy mi lehet
az? A szőke, aki egyébként egyike volt a Forehand
lányoknak, hátrább húzódott és megrázta a fejét. Én is csak a fejem
csóváltam, de Sheri megkockáztatta: – Lehet, hogy kalaptartó?
Tantónéni elgondolkodva méregette a spirált. – Hmm.
Nem is tudom. Azt hiszem, mégsem az. De azért remélem, hogy valaki a
kopaszok közül egyszer még ki fogja találni a helyes választ. Merthogy
közülünk, régiek közül, senki sem tudja. Ez az izé repülés közben néha fel
szokott forrósodni. Fogalma sincs róla senkinek, hogy miért. A vécé amott
van. Még sokat fognak szórakozni vele. Működik, csak meg kell tanulni a
módját. Ha valakinek aludni támad kedve, ide akaszthatja a függőágyát –
vagy ahova akarja. Az a sarok ott, meg az a fülke eléggé kiesik a
forgalomból. Ha olyanokkal van az ember, akik szeretnek néha diszkréten
félrevonulni, ott találnak némi fedezéket, ha nem is sokat.
– Maguknál senki nem szereti elárulni a nevét? –
kérdezte Sheri. Tantónéni elvigyorodott. –
Gelle-Klara Moynlin a nevem. Akarnak mást is tudni rólam? Kétszer voltam
odakinn, de nem jött össze semmi, és most megpróbálom agyonütni az időt,
amíg el nem jön az igazi lehetőség. Addig is segédoktatóként dolgozom.
– Honnan fogja tudni, mikor jött el az igazi
lehetőség? – kérdezte a Forehand csaj. – Okos,
nagyon okos! Jó kérdés. Szeretem az ilyet, mert megmutatja, hogy van esze
az illetőnek. Másrészt olyan kérdés, amire ha van is válasz, fogalmam
sincs, hogy mi az. Lássuk csak. Azt már tudják, hogy ez a hajó egy Hármas.
Eddig hat utat csinált, de ésszerű tippnek tűnik, hogy maradt benne elég
tartalék még egypár retúrra. Én mindenesetre inkább ezzel mennék, mint egy
Egyessel. Azok merészebb játékosoknak valók. – Mr.
Chou is ezt mondta – szólt közbe a Forehand lány –, de apám azt mondja,
hogy ő átnézte az összes feljegyzést egészen az első ciklustól kezdve, és
az Egyesek nem is olyan rosszak. – Átengedem őket
az apjának – mondta Gelle-Klara Moynlin. – Nemcsak a statisztikáról van
itt szó, hanem a magányról is. Meg aztán egy ember nem képes mindent
egyedül intézni, még ha szerencsével jár is. Szükség van a társakra.
Egyikük pályán marad, legtöbben szeretjük, ha valaki fönn marad a hajón,
mert így nagyobb a biztonságérzet. Legalább lesz valaki, aki
esetleg segítséget tud szerezni, ha a helyzet bűzleni kezd. Szóval
ketten leszállnak a landolóval, hogy körülnézzenek. Na persze, ha találnak
valamit, azt három részre osztják. Ha beüt egy nagy fogás, így is jut elég
mindenkinek. Ha meg nem, a semmi harmada épp annyit ér, mint az egész.
– Akkor meg nem volna jobb mindjárt egy Ötös? –
kérdeztem. Klara rám nézett, és majdhogynem
kacsintott. Nem gondoltam volna, hogy emlékszik még a tegnap esti táncra.
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az az ábra az Ötösökkel, hogy csaknem
korlátlan a célkapacitásuk. – Angolul legyen szíves
– kérte Sheri. – Az Ötösök egy csomó olyan úti célt
bevesznek, amit a Hármasok és az Egyesek nem. Véleményem szerint azért,
mert ezek némelyike veszélyes. A legrosszabb állapotú hajó, amit eddig
visszatérni láttam, egy Ötös volt. Összevissza volt karistolva,
perzselődve és görbülve; senki sem tudja, hogy volt képes egyáltalán
visszatérni. És azt sem tudja senki, merre járt, bár valaki azt mondta
akkor, hogy alighanem megjárta egy csillag fotoszféráját. A legénység nem
tudott felvilágosítást adni: mindannyian halottak voltak.
– Az is igaz persze – folytatta elgondolkodva –,
hogy a páncélos Hármasoknak majdnem akkora a célkapacitásuk, mint egy
Ötösnek, de végül is mindenképp rizikót vállal az ember, akárhogy dönt is.
Most pedig jó volna csinálni is valamit. Maga – mutatott Sherire – üljön
amoda. A Forehand lány és jómagam kúszva
megkerültük a hícsík és emberek számára készült berendezésegyveleget, hogy
helyet csináljunk. Persze nem sok hely volt. Ha az ember mindent
kihajigálna egy Hármasból, akkor olyan három méterszer háromszor hármas
teret kapna. Más kérdés persze, hogy egy ilyen teljesen kirámolt űrhajó
nem volna képes sehová se menni. Sheri a küllős
kerekek előtt ült, és a fenekét próbálta ráigazítani az ülésre. – Miféle
hátsójuk lehetett ezeknek a hícsíknek? – panaszkodott.
– Újabb jó kérdés, ugyanaz a rossz válasz – felelte
Tantónéni. – Ha egyszer rájön, mondja el majd nekünk is. Azt a fonatot már
a Tröszt szereltette a székekre. Nem eredeti felszerelés. Ennyit erről. Az
a dolog ott, amit éppen néz, az úti cél választó. Tegye a kezét az
egyik kerékre. Akármelyikre, csak másikhoz ne érjen közben. Most
pedig próbálja elforgatni. – Aggódva figyelte Sherit, amint a lány
megfogta a legalsó kereket, majd a szék V alakú karfájának feszülve
először az ujjai, aztán a tenyere segítségével igyekezett azt elfordítani.
A kerék végül engedett. A keréksorral párhuzamos lámpák pislogni kezdtek.
– A mindenit! – mondta Sheri. – Ezek a hícsík jó
erőben lehettek. Felváltva próbálkoztunk ugyanezzel
a kerékkel – Klara nem engedte, hogy aznap másikhoz nyúljunk – és amikor
rám került a sor, meglepődve tapasztaltam, hogy körülbelül minden erőmet
össze kell szednem ahhoz, hogy a kereket mozgásra bírjam. Nem olyan volt,
mint amikor rozsda miatt szorul meg egy csavar: inkább az volt az érzésem,
hogy ezt szándékosan csinálták ilyen szorosra. Ha belegondolok, mekkora
zűrt okozna, ha valaki véletlenül elmozdítaná a beállítót menet közben,
akkor ez tényleg nem is lehetett másképp.
FÜRDÉSI REND
Ez a tusolóautomata két, egyenként 45
másodperces zuhanyozóperiódusra van beállítva. A szappanozás a két
vízadagolás között történik. A tusolót
mindenki egyszer használhatja egy-egy háromnapos periódus alatt.
Ezen túlmenő használat a személyi hitelszámla
terhére történik, mely esetben:
45
másodperc – 5 $.
|
Na persze ma már erről is többet tudok, mint
akkoriban a tanáraim. Nem mintha olyan okos volnék, de baromi sok idejébe
került, és még kerül is, egy csomó embernek, hogy csak azt az egyet
kitalálja: mi is történik tulajdonképpen akkor, amikor az ember kiválaszt
egy úti célt. Az egész irányítóberendezés
lényegében nem más, mint egy sor számgenerátor: a felvillanó fények
számokat jelenítenek meg. Ezt persze nem könnyű észrevenni, mert nem úgy
néznek ki, mintha számok volnának. Nincs helyiérték, tizedes meg ilyesmi.
(Úgy látszik, a hícsík prímek és exponensek összegeként fejezték ki a
számokat, de ez az egész túl magas nekem.) Igazából csak az ellenőrző
pilótáknak és a Tröszt pályaprogramozóinak van szükségük ezekre a
számokra, de még ők sem közvetlenül olvassák ki őket, hanem egy
számítógépes fordító segítségével. A jelek szerint, alulról számolva az
első öt számjegy fejezi ki a cél térbeli helyét. (Dane Metchnikov szerint
a prímsorrendet nem alulról fölfelé, hanem elölről hátra kell érteni, ami
jobban megfelel a hícsík lelkivilágának. Ők ugyanis három dimenzióra
voltak beállítva, akárcsak a primitív ember, nem pedig kettőre, mint mi.)
Az ember azt gondolná, három szám elég bármely pont megadásához az
univerzumban. Legalábbis így tanultuk. Úgy értem, ha csinálsz magadnak egy
háromdimenziós Galaktika-modellt, abban bármely pontot le tudsz írni
dimenziónként egy-egy számmal, vagyis összesen hárommal. Ezzel szemben a
hícsíknek öt számra volt szükségük hozzá. Ez vajon azt jelenti, hogy öt
dimenziót érzékeltek volna? Metchnikov szerint nem…
Na mindegy. Szóval, ha beállítod az első öt számot, a maradék hét kereket
oda tekered, ahová akarod. Ezután már csak az indítóbütyköt kell
megnyomnod, és már mész is. A szokásos teendőd a
következő: beállítod találomra az első négy számot – azazhogy ezt még csak
nem is te csinálod, hanem valamelyik útvonalprogramozó, akit a Tröszt épp
azért tart, hogy az effélét megcsinálja helyetted. Ezután addig tekered az
ötödiket, míg egy amolyan figyelmeztető rózsaszín izzást nem kapsz. Ha
most megállsz és benyomod azt az ovális, lapos bigyót a bütyök alatt, a
többi szám lassan odébb mászik pár milliméterrel valamelyik irányban,
miközben az izzás egyre fényesebbé válik. Addig megy ez az egész, míg az
izzás rikító rózsaszínű és vakító fényes nem lesz. Metchnikov szerint ez
egy automatikus finomszabályozó készülék. A gépnek van egy bizonyos tűrése
az emberi – akarom mondani: a hícsí – tévedéssel szemben, így aztán,
amikor elég közel vagy egy igazi, érvényes úti cél beállításához, a végső
finomszabályozást automatikusan elvégzi helyetted. Ebben alighanem igaza
lehet Metchnikovnak. (Persze minden egyes lépés
tisztázása jó csomó időbe és pénzbe került, s a legtöbbé még életekbe is.
Feltárónak lenni veszélyes foglalkozás. Ami pedig az első néhány
feltáróutat illeti, hát azok egyenest az öngyilkossággal voltak
határosak.) Néha körbetekerheted az ötödik
számjegyet a teljes skálán és mégse történik semmi. Ilyenkor szokott az
ember káromkodni. Aztán fogja és átállítja valamelyiket az első négy közül
és még egyszer próbálkozik az ötödikkel. Egy ilyen ciklus mindössze néhány
másodperc, de az ellenőrző pilótának sokszor így is eltart vagy száz órát,
míg sikerül a megfelelő színt elkapni egy új kombinációval.
Persze, mire én odajutottam, az ellenőrző pilóták
és az útvonalprogramozók már több száz olyan lehetséges kombinációt
kidolgoztak, ami a „jó szín” megjelöléssel került a naplóba, és amit még
soha nem használt senki; valamint olyat is, amit ugyan használtak már, de
még egyszer nem érte volna meg a fáradságot. És természetesen olyan
kombinációk is akadtak, melyeknél senki sem tért vissza.
Akkoriban persze mindezt még nem tudtam, és amikor
beleültem abba a módosított hícsí székbe, még minden, de minden új volt a
számomra. Nem hiszem, hogy valaha is képes volnék érzékeltetni bárkivel,
mit is éreztem akkor. Mert gondoljanak csak bele: a
székben, melyben ültem, jó félmillió éve még egy eleven hícsí ült előttem.
És ehhez vegyük még hozzá az úti cél választót. Egyszerűen nem volt olyan
hely, ahová el ne lehetett volna repülni azzal a hajóval. Csak ki kellett
választanod a megfelelő kombinációt és máris a Sirius vagy a Procyon körül
találtad magad. Vagy éppen a Magellán-felhő közepén!
Tantónéni elunta a fejjel lefelé lógást és addig
izgett-mozgott, míg mögém nem préselte magát. – Maga a soros, Broadhead –
mondta kezét a vállamra téve, s valamit, amit a mellének éreztem, a
hátamhoz nyomva. Nem nagyon akaródzott hozzányúlni
a kerekekhez. – Nincs rá valami mód, hogy az ember kitalálja, hol fog
kikötni a végén? – kérdeztem. – Dehogynem – mondta
–, feltéve, hogy hícsí az ember és pilótának tanult.
– Vagy legalább olyasmi, hogy az egyik szín nagyobb
távolságot jelentene, mint a másik? – Ha van is
ilyen, senki se jött rá az összefüggésre. Persze azért nem mondtak le
róla. Van egy egész team, akik azzal töltik az idejüket, hogy a
visszatérők jelentését komputerrel egybevessék, azzal a beállítással,
amivel kint voltak. Eddig semmi eredmény. Most pedig rajta, Broadhead,
fogjon hozzá. Tegye a kezét az első kerékre, arra, amelyiket a többiek is
használtak. Tekerje el. Több muszkli kell hozzá, mint gondolná.
A TRÖSZT TEVÉKENYSÉGE
A Tröszt feladatát a hícsík által hátrahagyott
űrhajók kiaknázása, valamint ezen járművek révén felfedezett összes
műtárgyak, javak, nyersanyagok vagy más értékkel bíró dolgok
eladása, továbbfejlesztése és egyéb felhasználása képezi.
A Tröszt támogatja a hícsí technológia
haszonorientált alkalmazását, s e célból lízinget nyújt jogdíj
fizetése ellenében. A Tröszt bevételét a
következő kiadások terhelik: Az Önhöz hasonló korlátozott jogú
partnerek megfelelő részesedése azon értékkel bíró dolgokból, melyek
felfedezésében közreműködtek; az Átjáró fenntartási költségeinek a
személyi létfenntartási adók levonása után fennmaradó része; a
teljes jogú partnereket felügyeleti hozzájárulás címén megillető
évenkénti összeg, mely azon űrcirkálók ellátását célozza, melyeket
bizonyára Ön is megfigyelt már az Átjáró körüli pályájukon;
megfelelő tartalék képzése és fenntartása előre nem látható
kiadásokra; és végül a jövedelem fennmaradó részéből a Tröszt
közvetlenül támogatja a felfedezett objektumokkal kapcsolatos
kutatást és fejlesztést. A február 30-án
lezárult költségvetési év során a Tröszt teljes bevétele meghaladta
a 3,7 × 1012 USA dollárt.
|
Úgy is volt. Az az igazság, alig mertem olyan erősen
nyomni, hogy végre megmozduljon. A lány fölém hajolt, és a kezét rátette
az enyémre. Akkor jöttem rá, hogy a kellemes mósuszillat, ami egy ideje
már az orromat csiklandta, tőle származott. Ráadásul nemcsak mósusz volt
abban az illatban: a feromonjai remekül belepasszoltak a
kemoreceptoraimba. Végre egy kis változatosság az Átjáró generálbűzében.
Akárhogy is erőlködtem, még mutatóban sem tudtam
egy kis színt elővarázsolni, pedig vagy öt percig próbálkoztam, mielőtt
egy újabb dobásra át nem adtam a helyem Sherinek.
Mire visszaértem a szobámba, valaki már feltakarított. Hálatelten
gondoltam az illetőre, akárki volt is az, de nem sokáig gondolkodtam, mert
túl fáradt voltam hozzá. Az alacsony gravitáció nagyon kimerítő tud lenni,
amíg hozzá nem szokik az ember. Az a baj, hogy az ember hajlamos
túlerőltetni az egyes izmokat, míg újra meg nem tanulja az egész
mozgáskoordinációt. Fölakasztottam a függőágyat, és
már épp elnyomott a buzgóság, amikor kaparászást hallottam az ajtórácson.
Sheri szólt be: – Bob? – Mi van?
– Alszol? Nyilvánvaló volt,
hogy nem alhattam, de aztán a kérdést úgy értelmeztem, ahogy Sheri
gondolta. – Nem. Csak fekszem és gondolkodom. – Én
is azt csináltam… Bob? – Igen?
– Mi volna, ha odabújnék melléd a függőágyba?
Erőfeszítéseket tettem, hogy annyira felébredjek,
hogy a kérdést jelentősége szerint mérlegelni tudjam.
– Nagyon szeretnék – mondta Sheri.
– Jó, nem bánom. Úgy értem, hogy örülnék neki. –
Sheri besiklott a szobába, aztán fel a függőágyra, mely lassan himbálózni
kezdett, miközben betornázta magát. Csak egy kötött póló és bugyi volt
rajta. Jó meleg és puha volt, ahogy a függőágy gödrében egymásba
gömbölyödtünk. – Nem muszáj, hogy szex is legyen –
mondta. – Nekem jó így is. – Majd meglátjuk, hogy
alakulnak a dolgok. Félsz? Arcomon éreztem a
leheletét, édes illata volt, mindennél édesebb. –
Sokkal jobban, mint gondoltam volna – mondta. –
Mitől? – Bob… – Kényelmesen befészkelte magát az
ölembe, fejét hátrafordította, s a válla fölött az arcomba nézett. –
Tudod, néha olyan baromságokat tudsz kérdezni. –
Sajnálom. – De most komolyan. Gondold csak el, hogy
mire vállalkoztunk. Beülünk egy hajóba, amiről nem tudjuk, eljut-e valaha
oda, ahova el kéne jutnia. Sőt még azt sem tudjuk, hogy az az „oda” hol
van. Gyorsabban megyünk a fénynél, és senki sem tudja, hogy hogy. Nem
tudjuk, meddig leszünk úton még akkor sem, ha tudnánk, hová megyünk.
Lehet, hogy utazással telik el az életünk hátralevő része, és meghalunk,
még mielőtt elérnénk bárhova. És akkor még nem számoltam azzal, hogy
bármikor belefuthatunk valamibe, ami két másodperc alatt képes végezni
velünk. Így van? Így. Akkor meg mit kérdezed tőlem, hogy mitől félek?
– Csak a társalgás kedvéért – mondtam a hátához
simulva. Megmarkoltam az egyik mellét. Nem agresszíven, csak azért, mert
így esett jól. – És nem csak ez van. Semmit sem
tudunk azokról, akik a hajókat építették. Ki tudja, hogy nem csak egy
trükk-e az egész a részükről? Lehet, hogy így szerzik be a friss húst a
hícsí mennyországban. – Lehet – nyugtáztam. –
Fordulj idébb egy kicsit. – És ott az a hajó is,
amit ma reggel mutattak nekünk. Csöppet sem úgy néz ki, mint amilyennek
gondoltam – mondta, miközben kívánságomnak eleget téve a nyakszirtemre
helyezte kezét. Hirtelen éles fütty hangzott
valahonnan, meg nem tudtam volna mondani, merről. –
Mi volt az?
AZ ÁTJÁRÓ HAJÓI
Az Átjárón található űrhajók intersztelláris
repülési sebessége meghaladja a fénysebességet. A meghajtás módja
nem ismeretes előttünk (lásd a Pilóták kézikönyvét). Van
ugyan egy eléggé szokványos rakétameghajtó rendszerük is, mely
cseppfolyós hidrogénnel és oxigénnel üzemel, ez azonban csupán
magasságkontrollra és a valamennyi intersztelláris űrhajóban
megtalálható önálló landolóegység meghajtására szolgál.
Az űrhajók a szállítható utaslétszám szerint
három fő osztályba sorolódnak: 1-es Osztály, 3-as Osztály és 5-ös
Osztály. A hajók egy része különlegesen robusztus felépítésű, ezeket
„páncélozott”-aknak nevezzük. Legtöbb páncélos az Ötösök Osztályába
tartozik. Minden hajó egy bizonyos számú
különböző úti cél automatikus elérésére van programozva. A
visszatérés is automatikusan, és a gyakorlat szerint nagy
biztonsággal történik. A hajóirányítói tanfolyam kielégítő
felkészítést nyújt mindazon feladatok elvégzéséhez, melyek az
űrhajók biztonságos irányításához szükségesek. Ami a biztonsági
rendszabályokat illeti, lásd a Pilóták kézikönyve ide
vonatkozó fejezetét.
|
– Nem tudom. – Még egy fütty: egyszerre szólt
odakint az alagútban, és, még hangosabban, odabent a szobában is. – Ja, a
P-fon! – Csakugyan a piezofon volt. Egyidőben csöngött nálam meg a két
szomszédos szobában. A fütty abbamaradt, valaki beleszólt:
– Kopaszok, figyelem! Itt Jim Chou beszél. Ha látni
akarják, hogy néz ki egy hajó egy igazán rázós út után, jöjjenek le a
négyes Dokkba. Épp most hoznak be egyet. A
szomszédból, Forehandék szobájából, sutyorgás hallatszott. Éreztem Sheri
szívdobbanásait. – Mennünk kéne – mondtam. – Tudom.
Csak nem nagyon akarok…
A hajónak sikerült valahogy visszajutnia
az Átjáróra. Legalábbis majdnem. Az egyik cirkáló vette észre, és később
be is fogta. Épp most hozta befelé egy vontató a Tröszt saját dokkjába,
ahol rendszerint csak bolygóközi járatokat fogadnak. Volt ott egy állás,
ami elég nagy lett volna egy Ötösnek is, ez meg csak egy Hármas volt… már
ami megmaradt belőle. – Óh, te jóságos atyaúristen
– suttogta Sheri. – Bob, mit gondolsz, mi történhetett ezekkel?
– Az emberekkel? Meghaltak. – Efelől igazán nem
volt semmi kétség. A hajó tiszta roncs volt. A landolóegység hiányzott,
csak maga az intersztelláris rész volt meg. Megvolt a gombakalap is, de
eldeformálódott, széthasadt és megpörkölődött a hőtől. Pedig hícsí fémből
volt, ami még csak meg sem lágyul az ívhegesztőtől!
És akkor még nem láttuk a legrosszabbat! A
legrosszabbat végül aztán nem is néztük meg. Csak hallottunk róla. A
hajóban egyetlen ember maradt, az is szétkenve a hajó belsejében. A szó
szoros értelmében szétfröcskölődött az irányítóhelyiségben, és a
maradványai rásültek a falakra. Hogy mi lehetett az oka? Kétségtelenül a
gyorsulás és a hő. Lehet, hogy a hajó megmártózott egy nap külső
köpenyében, vagy egy neutroncsillag körüli szűk pályán találta magát
hirtelen. A gravitációs gradiens darálhatta le ennyire a hajót és utasát.
De biztosat sohasem fogunk tudni. A személyzet
másik két tagja egyáltalán nem volt sehol. Nem mintha könnyű lett volna
ezt megállapítani, de a szervszámlálás csak egyetlen állkapcsot, egyetlen
medencét, egyetlen hátgerincet tudott kimutatni – ezeket is sok apró
darabban persze. Talán a másik kettő a landolóban maradt.
– Utat, kopaszok! Sheri
elkapta a karomat és félrehúzott az útból. Öt egyenruhás pilóta jött a
cirkálóktól: amerikai kékben és brazilban, orosz bézsben, vénuszi
munkásfehérben és a kínai mindenes fekete-barnában. Az amerikai és a
vénuszi nő volt. Az arcok különbözők voltak, de mindegyikben ugyanaz az
önfegyelemből és utálatból vegyült kifejezés ült. –
Menjünk – húzott Sheri maga után. Nem akarta látni a katonákat, ahogy a
maradványokban turkálnak. Ami azt illeti, én sem. Az egész osztály,
beleértve Jimmy Chout, Klarát meg a többi tanárt is, elkezdte a
visszavonulást. Sajnos nem elég gyorsan. Éppen beláttunk a dokknyíláson,
amikor a cirkáló őrjárata kinyitotta, és kaptunk egy szippantást a benti
levegőből. Nem is tudom, hogyan írjam le. Egy kicsit olyan volt, mint
amikor a túlérett szemétből moslékot főznek. Nehéz volt elviselni, még az
Átjáró tömény levegőjéhez szokott orral is.
Tantónéni lemaradt tőlünk a saját szintjén – eléggé lent volt ez még, a
Könnyű szint körüli drága bérű körzetben. Elköszöntem tőle, s amikor
utánam nézett, most először láttam, hogy sír. Az
ajtajukhoz érve jó éjszakát kívántunk a Forehand családnak is. Sheri felé
fordultam, de ő megelőzött. – Azt hiszem, ezt
muszáj kialudnom – mondta. – Ne haragudj, Bob, de az a helyzet, hogy
elment a kedvem az egésztől.
AZ ÁTJÁRÓ HAJÓIRA VONATKOZÓ BIZTONSÁGI
RENDSZABÁLYOK
Az intersztelláris utazásokat szolgáló gépezet
rombusz alakú dobozban foglal helyet, mely három- és ötszemélyes
hajók esetén a középgerinc alatt, egyszemélyes hajókon pedig a
mellékhelyiségben található. Ez idáig
senkinek sem sikerült még kinyitnia egyetlen ilyen konténert sem.
Minden erre irányuló kísérlet robbanáshoz vezetett, s a detonáció
mintegy egy kilotonna erejű volt. A doboz rombolásmentes kinyitása,
illetve a tartalom ilyetén vizsgálata a kiemelt kutatási témák közé
tartozik, ennélfogva ha Ön mint korlátozott jogú partner bárminemű
információval vagy javaslattal tud szolgálni e tekintetben,
haladéktalanul lépjen kapcsolatba a Tröszt valamelyik
megbízottjával. A doboz kinyitásával
személyesen kísérleteznie minden körülmények között tilos! Ugyancsak
szigorúan tilos a szerkezet bárminemű bolygatása, piszkálása,
illetve az olyan űrhajó dokkoltatása, melynek szerkezetét előzőleg
háborgatták. A fentiek büntetése teljes jogfosztás és az Átjáróról
való azonnali kiutasítás. Az úti cél
kiválasztó berendezés ugyancsak rejt magában potenciális
veszélyeket. A repülés megkezdése után semmi szín alatt nem szabad
az átállításával kísérleteznie. Eddig még egy olyan hajó sem tért
vissza, melyen ezt a szabályt megsértették volna.
|
HIRDETÉSEK
BIZTOS Ön abban, hogy nem UNITÁRIUS?
Csatlakozzon a most alakuló Átjáró Hitközösséghez. 87–539.
SZAPPHÓ és LESZBIA keresi
BILITIS-ét. Együtt az űrben a sikerig, majd boldog hármasban
Észak-Írországban. Kizárólag hármas házasság céljából. 87–033 vagy
87–034. INGÓSÁGOK TÁROLÁSA. Lakbért
takarít meg, s elkerüli a vagyonelkobzást, míg úton van. A díj
magában foglalja az értékesítési instrukciókat vissza nem térés
esetén. 88–125.
|
|
|