20


Ha heteket töltesz egyvégtében másvalaki közelében, olyan közel, hogy minden csuklását, minden kipárolgását és a bõrének minden kis karcolását megismered, akkor vagy az lesz a dolog vége, hogy meggyûlölitek egymást, vagy annyira egymásba gabalyodtok, hogy szét se lehet többé választani benneteket. Klarával és velem egyszerre esett meg mind a kettõ. Kisded szerelmi afférunk sziámi ikrek kapcsolatába ment át. Nem volt benne semmi romantikus. Egyszerûen nem volt elég távolság közöttünk, hogy helye legyen a románcnak. Centirõl centire ismertem Klarát, minden pórusát és minden gondolatát, sokkal jobban, mint a saját anyámat. És mégis, azonos módon: a méhbõl kiindulva.
    Klara jin és jang módjára teljesen körülvett, és én is körülvettem õt. Az univerzumot jelentettük egymás számára. Volt úgy, hogy kétségbeesetten próbáltam kitörni (akárcsak õ, gondolom), hogy ismét szabad levegõt szippanthassak végre.
    Visszatérésünk után, koszosan és kimerülten, automatikusan Klara lakására mentünk. Ott végre volt saját fürdõszobánk és épp elég hely is, és az egész csak ránk várt. Együtt zuhantunk ágyba, mint egyhetes sátorozásból megtért régi házasok. Csakhogy mi nem voltunk régi házasok. Nem lehettek igényeim vele szemben, ahogy ezt másnap reggeli után (valódi földi szalonnás tojás Kanadából, botrányosan drága, friss ananász, müzli, valódi tejszín és kapuciner) sietett is mindjárt az orrom alá dörgölni azzal, hogy hivalkodóan a saját számlája terhére fizetett. A várt pavlovi reflex nem maradt el: – Nem lett volna rá szükség – mondtam. – Úgyis tudom, hogy több pénzed van, mint nekem.
    – És szeretnéd tudni, hogy mennyi – mondta édes mosollyal.
    Az az igazság, hogy tudtam. Shicky megmondta nekem. Hatszáz valahány ezer dollár volt a számláján. Elég ahhoz, hogy ha akar, visszamenjen a Vénuszra és meglehetõs anyagi biztonságban töltse el ott az élete hátralevõ részét, ámbár el nem tudom képzelni, hogy mért akarná bárki is a Vénuszon leélni az életét. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy az Átjárón maradt, holott nem lett volna muszáj neki. Egyik alagút olyan, mint a másik. – Hagynod kéne, hogy megszüless végre – fejezem be hangosan a gondolatot. – Nem maradhatsz a méhben örökké.
    Meglepett volt, de határozott. – Bob kedves – mondta, miközben egy szál cigarettát halászott elõ a zsebembõl és meggyújtatta velem – igazán hagyhatnád már szegény anyádat békén nyugodni halottaiban. Olyan terhes számomra folyton arra emlékeztetni magamat, hogy csak azért utasítsalak vissza, hogy végre udvarolhass anyádnak rajtam keresztül.
    Éreztem, hogy más malomban õrlünk, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy valójában mégsem. Igazi célunk nem a kommunikáció volt, hanem hogy sebet ejtsünk a másikon. – Klara – mondtam kedvesen –, tudod, hogy mennyire szeretlek. Annyira bánt, hogy anélkül töltötted be a negyvenet, hogy lett volna valaha egy jó, tartós kapcsolatod egy férfival.
    Elnevette magát. – Szívem – mondta –, már régóta beszélni szerettem volna róla. Tudod, az orrod! – húzta el a száját. – Este az ágyban, pedig nagyon fáradt voltam, azt hittem, elhányom magam. Még jó, hogy aztán átfordultál a másik oldaladra. Talán ha lemennél a kórházba, ott kitakarítanák…
    Hát igen, ezt még én is éreztem. Nem tudom mi van ezekkel az állott sebészeti tamponokkal, de nehéz õket elviselni. Megígértem hát Klarának, hogy kicseréltetem, majd, büntetésképp, nem ettem meg a százdolláros ananász adagot, mire õ, büntetésképp, azzal idegesített, hogy ide-oda rakosgatta a holmijaimat a szekrényeiben, hogy helyet csináljon a hátizsákja tartalmának. Ezt természetesen nem állhattam meg szó nélkül: – Hagyd abba, kedves. Nagyon szeretlek ugyan, de azt hiszem, jobb, ha most egy idõre visszaköltözöm a saját szobámba.
    Felém nyúlt, és megpaskolta a karomat. – Hiányolni foglak – mondta a cigarettáját elnyomva. – Egész megszoktam már, hogy mellettem vagy, amikor felébredek. Másrészt viszont…
    – A kórházból visszafelé beugrok a cuccomért – szakítottam félbe. Nem mondhatnám, hogy élveztem ezt a párbeszédet. Nem akartam még jobban elnyújtani. Az a fajta belharc volt ez férfi és nõ között, melyet lehetõség szerint mindig a menstruáció elõtti feszültségnek próbálok tulajdonítani. Szeretem ezt az elméletemet, csak sajnos, ebben az esetben véletlenül tudtam, hogy nem alkalmazható Klarára. Arról nem is szólva, hogy a saját viselkedésemre semmi esetre sem adott volna magyarázatot.
    A kórházban több mint egy óráig várattak, csak azért, hogy utána jókora fájdalmat okozzanak. Úgy véreztem, akár a leszúrt disznó, csupa vér lett az ingem és a nadrágom, s miközben húzkodták kifelé az orromból azt a végtelennek tûnõ pamut gézt, amit még Ham Tayeh dugott fel oda, nehogy elvérezzek, pont úgy éreztem magam, mintha nagy húsdarabokat tépkedtek volna ki belõlem. Üvöltöttem. Az apró japán hölgy, aki a bejáró betegeket kezelte aznap, nem sok türelemmel volt hozzám. – Jaj, fogja már be a száját, kérem – mondta. – Úgy csinál, mint az az õrült, aki öngyilkos lett a visszatérése után. Egy óráig sivalkodott itt nekünk.
    Félretoltam a kezét, s ujjamat az orromhoz tartva megpróbáltam elállítani a vérzést. Megszólalt a riasztócsengõ. – Mi… mi volt a neve?
    Ellökte a kezem, és az orromhoz nyomott egy csomó vattát. – Nem emlékszem. Várjon csak… Nem ugyanarról a peches hajóról való maga is?
    – Épp ezt szeretném kideríteni. Nem Sam Kahane-nek hívták az illetõt?
    A nõ egyszeriben emberibbé vált. – Sajnálom, kedves – mondta. – Úgy rémlik, ez volt a neve. Be akartak adni neki egy injekciót, hogy megnyugodjon, és õ kikapta a fecskendõt az orvos kezébõl, és… hát igen, agyonszúrta magát vele.
    Ronda egy nap volt, az biztos!
    A vége az lett, hogy kiégette a sebemet. – Beteszem ezt a kis tampont – mondta. – Holnap már saját maga kiveheti. De óvatos legyen, és ha mégis vérezni kezd, azonnal tûzzön le ide.
    Végül utamra bocsátott. Úgy festettem, mint egy fejszés gyilkosság áldozata. Felsettenkedtem Klarához átöltözni. A nap további része is rohadtul telt. – Kibaszott Iker, te! – vicsorgott rám Klara. – Ha lesz valakim legközelebb, az Bika lesz, mint az a Metchnikov nevû pasas.
    – Most meg mi bajod van?
    – Megkaptuk a jutalmat. Tizenkétezer-ötöt! Szûzanyám! A szobalányomnak is több borravalót szoktam adni!
    – Honnan tudod? – mondtam, s fejben már el is osztottam öttel a 12 000 dollárt. Ugyanabban a tört másodpercben az is megfordult az agyamban, hogy a körülményekre való tekintettel lehet hogy mégis inkább néggyel fognak osztani.
    – Tíz perce hívtak a P-fonon. Jézusom! Ez volt a legrohadtabb utam az összes közül, és annyit se hozok ki belõle, hogy elég legyen egy zöld zsetonra a kaszinóban. – Ezután az ingemre nézett, és egy kissé megenyhült. – Tudom, hogy nem a te hibád, Bob. De hát az Ikrek sohasem tudják eldönteni, mit akarnak. Ezt nekem is tudnom kellett volna. Mindjárt megnézem, hátha találok neked valami tiszta ruhát.
    Hagytam, hadd keressen. Ettõl függetlenül nem maradtam tovább. Fölszedtem a cuccom, elindultam az ejtõaknához, leadtam a dolgaimat a bejelentõ irodában, ahol bejegyeztettem, hogy vissza akarom kapni a szobámat, és megkértem õket, hogy telefonálhassak. Amikor Klara Metchnikovot említette, eszembe jutott valami, amit el akartam intézni.

Metchnikov morgott ugyan, de végül belement, hogy találkozzunk a tanteremben. Természetesen én voltam ott elõször. Belépett, megállt az ajtóban, körülnézett és megkérdezte: – Hát az a csaj… Mi is a neve… – hol van?
    – Klara Moynlin. A szobájában. – Szép válasz: igaz és csalóka. Taníthatnák.
    – Aha. – Mutatóujjait kétoldalt végighúzta a pofaszakállán. Ujjhegyei az álla alatt találkoztak. – Hát akkor gyere – mondta. Elõreindult, majd visszaszólt a válla felett. – Tulajdonképpen, õ valószínûleg többre menne vele, mint te.
    – Nem kétlem, Dane.
    – Hmm – elgondolkodva megállt az egyik huplinál, ami egy oktatóhajó bejáratát rejtette, aztán vállat vont, kinyitotta a kajütajtót és bemászott a nyíláson.
    Miközben utánamásztam, azon gondolkodtam, hogy milyen nyíltnak és nagyvonalúnak mutatkozik ezúttal. Mire leértem, már ott kucorgott az úti cél választó panel elõtt, és a számok beállításával volt elfoglalva. Egy hordozható kiolvasót tartott a kezében, amely adatátviteli kapcsolatban volt a Tröszt központi számítógéprendszerével. Tudtam, hogy épp most adja be a bevált irányadatok egyikét, úgyhogy nem lepõdtem meg, amikor csaknem azonnal színt kapott. Addig tekergette aztán a finomszabályozót, míg rikító rózsaszín fény nem lepte el az egész mûszerfalat. Várt, majd visszanézett rám a válla fölött.
    – Ez megvolna – mondta. – Szép, tiszta beállítás. És most nézd meg a spektrum alsó részét.
    Amirõl beszélt, az egy rövidebb szivárványszínû vonal volt a mûszerfal jobb oldala mentén, a vöröstõl az ibolyáig. Az ibolyaszín volt alul, és a színek törés nélkül mentek át egymásba; a folyamatosságot legfeljebb egy-egy fényesebb vagy fekete vonal szakította meg. Ezek a vonalak épp úgy néztek ki, mint azok, amelyeket a csillagászok Fraunhofer-vonalaknak neveztek el, még akkoriban, amikor a spektroszkóp volt az egyetlen eszköz, amivel meg lehetett mondani, hogy ez vagy az a csillag vagy bolygó milyen anyagból van összegyúrva.
    Nos, hát a hasonlóság csalóka volt. A Fraunhofer-vonalak megmutatják, hogy milyen elemek vannak jelen egy sugárforrásban (vagy abban a dologban, ami véletlenül közéd és a sugárforrás közé keveredett). Ezzel szemben a hícsí spektrum vonalai isten tudja, hogy mit mutatnak.
    Isten és talán Dane Metchnikov, aki most meglepõen beszédes volt, és úgyszólván mosolygott. – Látod ott azt a három sötét sávot a kékben? – kérdezte. – Úgy néz ki, hogy ezek a küldetés veszélyességével korrelálnak. A komputeradatok legalábbis azt mutatják, hogy ha ötnél több ilyen sáv volt, akkor a hajó nem tért vissza.
    Csupa szem és fül voltam. – Jézusom! – mondtam a sok jó emberre gondolva, akik azért haltak meg, mert ezt nem tudták. – Miért nem tanítják az ilyesmit az iskolán?
    Dane a (tõle telhetõ) legnagyobb türelemmel folytatta: – Broadhead, ne légy marha. Ez az egész vadonatúj dolog. Ráadásul nagyrészt saccometrián alapszik. Nos, a vonalszám és a veszély közötti korreláció hat alatt már nem ilyen jó. Úgy értem, tévedés volna azt hinni, hogy egy vonal hozzáadása egy fokkal nagyobb veszélyt jelent. Azt várná az ember, hogy az ötvonalas beállításoknál súlyos veszteségek vannak, és amikor egy sáv sincs, akkor veszteség sincs. Csakhogy ez korántsem így van. Az adatok szerint egy vagy két sáv tûnik a legbiztonságosabbnak. A három szintén jó, de itt már veszteségek is vannak. Nulla sávnál nagyjából ugyanannyi veszteség van, mint háromnál.
    Most elõször kezdtem úgy érezni, hogy a Tröszt tudományos kutatónépsége talán mégis ér annyit, amennyi a fizetése. – Akkor meg mért nem olyan beállításokkal megyünk ki mindig, amelyikek biztonságosabbak?
    – Nem vagyunk benne igazán biztosak, hogy biztonságosabbak – mondta Metchnikov, megint csak tõle szokatlan türelemmel. A hangszíne sokkal keményebb volt, mint a szavai. – Ott vannak például a páncélozott hajók. Ezekkel nagyobb kockázatot lehet elvileg vállalni, mint a többivel. Különben is, Broadhead, felhagyhatnál végre az ostoba kérdésekkel.
    – Elnézést. – Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, ahogy ott mögötte kucorogtam s a válla fölött lestem, amit mond; amikor hátra-hátranézett, csaknem súrolta az orromat a pofaszakállával. Mégsem akartam helyet változtatni.
    – Most pedig föntebb nézd, a sárgát. – Öt fényes sávot mutatott. – Ezek itt látszólag a küldetés sikerével korrelálnak. Isten tudja, hogy mit mérünk ezzel, vagy a hícsík mit mértek vele, de ami a személyzetnek adott financiális jutalmat illeti, elég jó kapcsolat látszik az ilyen frekvenciájú vonalak száma és a küldetésért kapott pénzösszeg között.
    – Mi a fene!
    Úgy folytatta, mintha nem is szóltam volna közbe. – No persze, a hícsík nem fognak beállítani neked egy mérõt csak azért, hogy megsaccolhasd, mennyi jogdíjra számíthatsz. Bizonyára valami mást mér ez az egész, ki tudja mit. Lehet, hogy a népsûrûséget jelzi azon a vidéken vagy a technológiai fejlettséget. Az is lehet, hogy csak afféle Baedecker jelzés, ami annyit tesz, hogy négycsillagos étterem található az adott pontban. Akármit is jelent eredetileg, de tény, hogy az ötsávos expedícióknak átlagban ötvenszer akkora a bevételük, mint a kétsávosoké és tízszer akkora, mint a többié.
    Ismét hátrafordult, úgyhogy az arca talán tíz centire lehetett az enyémtõl. Egyenest a szemembe meredt. – Mutassak még egy beállítást? – kérdezte, de a hangjával azt sugallta, jobb, ha nemet mondok, s úgy is tettem. – Rendben – zárta le a dolgot.
    Felálltam, s hátrább húzódtam, hogy több hely legyen. – Még csak egyet, Dane. Gondolom van valami oka, hogy elmondtad nekem ezt az egészet, még mielõtt nyilvánosságra hozták volna.
    – Úgy van – mondta. – Útitársnak akarom azt a minek hívják csajt arra az esetre, ha egy Ötössel vagy egy Hármassal mennék ki.
    – Klara Moynlinnak hívják.
    – Akárminek is. A lényeg az, hogy jól viselkedik, nem foglal nagy helyet, és tudja… szóval jobban tud bánni az emberekkel, mint én. Nekem néha problémáim vannak az interperszonális kapcsolatokkal – magyarázta. – Persze csak akkor jönne, ha Hármassal vagy Ötössel mennék, amihez nem ragaszkodom különösképpen. Ha találok egy Egyest, akkor inkább magam megyek. De ha nincs olyan Egyes, amelyiknek megfelelne a beállítása, akkor olyasvalakit akarok magammal vinni, akire számítani lehet, aki nem lesz folyton a lábam alatt, aki ismeri a dörgést, kezelni tudja a hajót, meg ilyesmi. Jöhetsz te is, ha akarsz.
    Visszamentem a régi szobámba, s még jóformán hozzá se láttam a kipakoláshoz, amikor betoppant Shicky. Örült, hogy újra látott. – Sajnálom, hogy nem bizonyult elég gyümölcsözõnek az utad – mondta a benne lévõ kiapadhatatlan gyengédségbõl és melegségbõl kifolyólag. – Nagyon sajnálatos volt az a dolog a barátoddal, Kahane-nel. – Átnyújtotta a palack teát, amit hozott, majd akárcsak legutóbb, a függõággyal átellenes szekrény tetejére kuporodott.
    A katasztrofális út emléke ekkorára már csaknem teljesen kiment a fejembõl, s ehelyett mézédes látomásokkal volt teli, melyeket mind a Dane Metchnikovval folytatott beszélgetés keltett életre bennem. Ellenállhatatlan kényszert éreztem rá, hogy mindent továbbmondjak Shickynek, amit csak Dane-tõl hallottam.
    Úgy figyelt, mint ahogy a gyerekek szoktak a tündérmesékre; fekete szemei csak úgy ragyogtak. – Nagyon érdekes – mondta. – Hallottam már a szóbeszédet, hogy hamarosan lesz egy eligazítás mindenki számára. Ha belegondolok, hogy úgy megy ki az ember, hogy nem kell félnie a haláltól, vagy… – Elakadt, s meglibbentette lepelszárnyait.
    – Nem olyan biztos az egész, Shicky – mondtam.
    – Természetesen nem az. De mégiscsak elõrelépés. Gondolom, ebben egyetértesz velem. – Tétován nézte, ahogy meghúzom a csaknem íztelen japán teával teli flaskát. – Bob – szánta el végül magát –, ha elmész egy ilyen útra, és szükséged lesz még egy fõre… Nos, igaz, hogy a landolóban nem sok hasznomat látnád, de a pályán érek én is annyit, mint bárki más.
    – Tudom én azt, Shicky – próbálkoztam tapintatosan –, de vajon a Tröszt is tisztában van-e ezzel?
    – Ha senki más nem vállalná a küldetést, akkor engedélyt kapnék.
    – Értem. – Nem mondtam meg neki, hogy jómagam nemigen kívánkozom olyan küldetésre, ami senki másnak nem kell. Shicky tudta ezt. Egyike volt az Átjáró öregjeinek. A szóbeszéd szerint valamikor régen akkora rakás zsozsót rakott zsebre, hogy elég lett volna a Teljes Orvosira is vagy akármire. Csak aztán elajándékozta vagy elvesztette, így hát nyomorék maradt. Tudtam, hogy érti mire gondolok, de jómagam messze voltam attól, hogy megértsem Shikitei Bakint.
    Félrehúzódott az utamból, hogy el tudjam rakni a holmim. Pakolás közben a közös ismerõsökrõl pletykáltunk. Sheri hajója nem tért vissza. Egyelõre persze semmi ok aggodalomra. Még egypár hét késést könnyen megúszhatnak katasztrófa nélkül. Egy kongói pár, épp a csillagkeresztezõdésen túl laknak, hatalmas imalegyezõ-szállítmánnyal tért vissza egy korábban ismeretlen hícsí kotorékból, melyet egy F–2 csillag körüli bolygón fedeztek fel az Orion spirálkarja végén. Hárommillió dollárt osztottak három felé, és a részükkel Mungbere-be vonultak vissza. Forehandék…
    Louise Forehand épp akkor állított be, amikor róluk beszéltünk.
    – Hallottam, hogy beszélgettek – mondta, s odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. – Sajnálom, hogy nem sikerült az utatok.
    – Ez már egy ilyen játszma.
    – Akkor hát isten hozott idehaza. Különben elárulom, én se jártam jobban, mint te. Az a hülye kis csillag: egy bolygót se találtunk körülötte. El nem tudom képzelni, mi a nyavalyát kereshettek ott a hícsík. – Elmosolyodott, és kedveskedve cirógatni kezdte hátul a nyakizmaimat. – Mit szólnál, ha rendeznék neked egy fogadópartyt ma este? Vagy talán Klara…?
    – Nagyon örülnék neki – mondtam, és nem erõltette tovább a dolgot Klarával. Nyilván híre ment már az ügynek; az Átjáró tam-tam dobjai éjjel-nappal dübögnek. Louise néhány perc múlva távozott. – Helyes nõ – mondtam Shickynek az asszony után nézve. – Helyes család. De mintha egy kicsit aggodalmasnak látszott volna.
    – Attól tartok, Robinette, hogy megvan rá az oka. Lois, a lányuk, még mindig odakint van, pedig már rég meg kellett volna jönnie. Sok szomorúság érte õket mostanában.
    Shickyre néztem.
    – Nem Willára vagy az apjára gondolok – magyarázta. – Igaz, hogy még mindig odakint vannak, de nem túl régóta. Volt azonban egy fiuk is.
    – Tudom, azt hiszem Henry volt a neve, de õk csak Hatnek hívták.
    – Épp azelõtt halt meg, hogy idejöttek. És most Lois. – Biccentett, aztán udvariasan átlibbent a szobán, és egy szárnycsapás közben felkapta az üres teásüveget. – Indulnom kell a munkába, Bob.
    – Hogy megy a borostyánültetés?
    – Sajnos elvesztettem az állásomat – mondta szomorkásan. – Emma úgy találta, nem vagyok igazán jó káderanyagból gyúrva.
    – Tényleg? És most mit csinálsz?
    – Azon munkálkodom, hogy az Átjáró esztétikailag vonzó maradjon – mondta. – Azt hiszem, szemétgyûjtésnek mondják az ilyesmit.
    Nem tudtam, mit mondjak erre. Az Átjáró meglehetõsen szemetes hely volt. A gyenge gravitáció miatt az elhajított papírfecnik és a pehelykönnyû mûanyagdarabok hajlamosak voltak összevissza szállongani az aszteroid belsejében. A padlót nem lehetett felsöpörni. Egy húzás elég volt ahhoz, hogy az összes szemét ismét a levegõbe emelkedjen. Láttam, ahogy a szemetesek újságfoszlányokat és cigarettapernyéket üldöztek apró kézipumpákkal, sõt még az is megfordult a fejemben, hogy magam is beállok közéjük, ha nagyon muszáj. Mégsem tetszett, hogy Shicky ezzel foglalkozik.
    Könnyûszerrel követte a gondolataimat. – Nincs abban semmi rossz, Bob. Komolyan élvezem a munkát. De… ha szükséged lesz útitársra, kérlek, gondolj rám.

Felvettem a jutalmat, és három hétre elõre kifizettem a fejadót. Vettem egy pár holmit, amire szükségem volt – új ruhát és néhány zeneszalagot, hogy kitöröljem velük Mozartot és Palestrinát a fülembõl. A végén kábé kétszáz dollárom maradt.

A CSILLAGROBBANÁSOKRÓL     Dr. Asmenion: A nóvákról vagy pláne a szupernóvákról készült felvételek, mérések jó sokat érnek. Már úgy értem, ha az esemény alatt készültek. Utána már nemigen jegyzik õket. És még egyet: feltétlenül keressék meg a Napunkat, és ha megtalálták, készítsenek a közvetlen környezetérõl – mondjuk egy olyan ötfokos tartományról – annyi felvételt az összes frekvencián, amennyi a szalagokra fér. Méghozzá maximális nagyítással.     Kérdés: Miért van erre szükség, Danny?     Dr. Asmenion: Nos, van rá némi esély, hogy véletlenül a Nap ellentétes oldalán bukkannak fel a Tycho csillagához, más néven a Rák-ködhöz képest. Ez nem más, mint egy 1054-es szupernóva maradványa a Taurusban. Ha szerencséjük van, le tudják kapni a felrobbanás elõtti állapotban. Egy ilyen felvétel – mit mondjak? – testvérek között is megér ötven- vagy százezer dollárt.

    Kétszáz dollár igencsak annyinak tûnt, mintha semennyi sem lett volna. Húsz italt jelentett a Kék Pokolban vagy egy zsetont a huszonegyes-asztalnál, vagy mondjuk fél tucat ebédet a kantinban.
    Így aztán három lehetõség közül választhattam: például szerzek egy állást és meghatározatlan ideig elvegetálok rajta, vagy kihajózom három héten belül, vagy pedig feladom az egészet és hazamegyek. Egyik lehetõség sem volt vonzó számomra. Viszont, feltéve hogy nemigen költök semmire, elhalaszthatom a döntést. Hogy meddig? Jó sokáig: húsz napig is akár. Elhatároztam, hogy felhagyok a dohányzással és a külön étkezéssel; így leszoríthatom a napi költséget maximum kilenc dollárra, úgyhogy a készpénzem pont addig futná, ameddig a fejadó be van fizetve.
    Felhívtam Klarát. A P-fonban tartózkodónak tûnt, de azért barátságosnak. Így hát én is tartózkodóra, de nyájasra vettem a figurát. Nem említettem meg a partyt, õ pedig nem mondta, hogy látni szeretne aznap este, így hát ennyiben maradtunk, vagyis semmiben. Nem érdekelt az egész. Nem volt szükségem Klarára. Aznap este a partyn összejöttem egy új lánnyal, akit Doreen MacKenzie-nek hívtak. Igazából nem is lány volt – legalább tíz évvel elõttem járt a korban –, és már ötször volt odakint. Amitõl igazán érdekes volt számomra az az, hogy egyszer valódi nagy fogást csinált. Másfél millcsivel tért haza Atlantába, és az egész lóvét arra költötte, hogy PV-énekest csináljon magából – szövegírót vásárolt, menedzsert, reklámteamet, hirdetéseket, demoszalagokat, miegymást –, és amikor kisült, hogy nem megy, visszajött az Átjáróra, hogy még egyszer próbálkozzon. A másik az, hogy gyönyörû szép nõ volt.
    Akárhogy is, két napra rá, hogy Doreent megismertem, ismét felhívtam Klarát. – Gyere le – mondta, és a hangjából aggodalmat éreztem. Tíz percen belül lent voltam nála, tizenötön belül pedig az ágyában. A Doreennel való ismeretségben az volt a bökkenõ, hogy lassacskán tényleg megismertem õt. Aranyos volt és pokoli jó versenypilóta, de nem Klara Moynlin.
    Amikor késõbb egymás mellett hevertünk a függõágyban, izzadtan, ernyedten és kimerülten, Klara ásított egyet, beletúrt a hajamba és a fejét hátraszegve végignézett rajtam.
    – A francba! – mondta. – Azt hiszem, erre mondják azt, hogy szerelem.
    – Ez tartja mozgásban a világot – mondtam, majd gálánsan hozzátettem: – Nem, nem is „ez”, hanem te.
    Rosszallóan csóválta a fejét. – Néha ki nem állhatlak – mondta. – A Nyilasok soha nem szoktak kijönni az Ikrekkel. Én a tûz jegyében születtem te pedig… hát igen, az Ikrek nem is lehetnek másmilyenek, csak zavaros fejûek.
    – Örülnék, ha végre felhagynál ezzel a baromsággal – mondtam.
    Nem sértõdött meg. – Gyere, együnk valamit.
    Lecsúsztam a függõágyról és felegyenesedtem. Valami kikívánkozott belõlem és nem akartam, hogy közben hozzá érjek.
    – Nézd, Klara – mondtam –, nem hagyhatom, hogy kitarts, mert elõbb-utóbb macerálni kezdesz miatta vagy ha mégsem, akkor én leszek komisz veled. Pénzem meg egyszerûen nincs. Ha tehát nem a kantinban akarsz enni, akkor egyél magad. Nem vagyok hajlandó elfogadni sem a cigarettádat, sem az italodat, sem pedig a zsetonjaidat a kaszinóban. Úgyhogy, ha enni akarsz valamit, akkor csak rajta; majd késõbb találkozunk. Én meg közben lehet, hogy sétálok egyet.
    Felsóhajtott. – Egy Iker se tud bánni a pénzzel – mondta –, de borzasztó aranyosak tudnak lenni az ágyban.
    Felöltöztünk, aztán elmentünk enni, mégpedig a Tröszt kantinjába, ahol tálcával kell sorba állni és aztán állva kell megenni a kaját. Az étel nem rossz, pláne ha nem érdekel, hogy miféle táptalajon termesztik. Az ár megfelelõ. Egy fillérbe sem kerül. Azt mondják, ha mindig csak a kantinban étkezel, bõ száz százalékát kapod meg mindama tápanyagoknak, amelyekre bizonyítottan szükséged van. Biztos is, csak megegyél mindent, amit eléd tesznek, mert önmagában véve sem az egysejtû protein, sem a növényi protein nem teljes értékû, úgyhogy hiába eszed csak az egyiket, mondjuk, a szójazselét vagy csak a másikat, például a baktériumpudingot, ha jót akarsz, megeszed mind a kettõt.
    A másik az, hogy a menzakaja baromi sok metánt fejleszt az emberben, ami viszont rengeteg olyan kipárolgást eredményez, amit a volt átjárói fazonok röviden és tömören csak átjárói kakszagnak hívnak.
    Elindultunk az alsó szintek irányában. Nemigen beszélgettünk, azt hiszem, mindketten azon töprengtünk, hogy merre is tartunk. Úgy értem, hogy nem csak az adott pillanatban.
    – Van kedved felderíteni? – kérdezte Klara.
    Kéz a kézben bandukoltunk, elgondolkodva. Szerettem a felderítõ sétákat. Némelyik borostyánnal tömött régi alagutat senki sem használta; az ilyenek érdekesek voltak. Ezeken túl aztán olyan kopár, poros helyeket találtunk, ahová még csak borostyánt sem ültetett soha senki. Többnyire mindenütt elég világos volt; a kékes hícsífém-ragyogás közvetlenül az õsrégi falakból áradt. Néha – mostanában nem, de még hat vagy hét éve is – elõfordult, hogy hícsí mûtárgyakat találtak az ilyen részeken, és az ember sohasem tudhatta, mikor botlik olyasmibe, amiért jutalmat kaphat.
    Ezúttal azonban nem sikerült túl nagy lelkesedést kicsiholnom magamból, mert semmi sem szórakoztat igazán, ha nincs más lehetõségem a választásra. – Lehet róla szó – feleltem végre, de néhány perccel késõbb, amikor rájöttem, hogy merre járunk, meggondoltam magam: – Menjünk be egy kicsit a múzeumba.
    – Tényleg – mondta Klara egyszerre érdeklõdve –, úgy hallottam, hogy berendezték a körtermet. Metchnikov mesélte. Azalatt nyitották meg, amíg mi odakint voltunk.
    Megváltoztattuk hát a menetirányt, lementünk két szintet és épp a múzeum mellett kötöttünk ki. A körterem egy csaknem teljesen gömb alakú kamra volt rögtön a múzeum után. Jókora helyiség volt; tíz méter átmérõjû vagy még több, és hogy használni tudjuk, egy-egy Shickyéhez hasonló szárnyat csatoltunk magunkra a bejáraton kívül álló fogasról. Egyikünknek sem volt gyakorlata az ilyesmiben, de nem volt nehéz a dolgunk. Az a helyzet, hogy az Átjárón olyan csekély az ember súlya, hogy a közlekedés legegyszerûbb és legjobb módja a repülés volna, ha lenne elég hely hozzá az aszteroidban.
    Bepottyantottuk hát magunkat a kajütnyíláson a gömb belsejébe, s egy egész univerzum közepén találtuk magunkat. A kamra falát hatszögletes panelek alkották, mindegyikre egy-egy kép vetült valami láthatatlan forrásból; feltehetõen digitális megjelenítõk voltak ezek, folyadékkristályos képernyõvel.
    – Milyen szép! – kiáltott fel Klara.
    Körös-körül egyfajta globoráma mutatta be mindazt, amit az úttörõ ûrhajósok láttak. Csillagok, ködök, bolygók és holdak. Néha mindegyik panel a maga független képét mutatta, úgyhogy összesen olyan százhuszonnyolc vagy hány külön helyszínt lehetett látni egyszerre. Aztán: zutty, és megváltozott az összes kép. Aztán megint zutty, és a képek körözni kezdtek: némelyiken megmaradt az eredeti helyszín, mások valami új helyszínt mutattak. Ismét csak zutty, és egy egész félgömbön felragyogott az M–31 galaxis mozaikképe, úgy, ahogy az a… a jóisten tudja, hogy honnan látszik.
    – Hé – mondtam fellelkesülve – ez tényleg óriási! – Csakugyan az is volt. Olyan volt, mintha egyszerre lettem volna jelen az összes feltáró úton, ami csak létezett addig, s mindez a strapa, a problémák és az állandó félelem nélkül.
    Nem volt ott senki, csak mi ketten, képtelen voltam felfogni, hogy miért. Olyan szép volt pedig. Azt gondolná az ember, hogy hosszú sort kell kivárni, hogy bejusson, de nem.
    Az egyik oldalon hícsí mûtárgyakról készült felvételek kezdtek el pörögni, abban az állapotban, ahogy felfedezték õket: mindenféle színû imalegyezõ, falburkoló gépek, hícsí hajók belseje, néhány alagút – Klara közbekiáltott, hogy ezeken a helyeken járt már odahaza a Vénuszon; de fogalmam sincs, hogy ezt mibõl tudta megállapítani. Aztán ismét ûrfotókból készült kirakós következett. Némelyik kép ismerõs volt. Az egyik felvillanó hat- vagy nyolcpanelos felvételen a Plejádokat ismertem fel. A kép eltûnt és az Átjáró Kettõ jelent meg helyette az ûrben, oldalán a halmaz két ragyogó fiatal csillagának visszatükrözõdésével. Láttam valamit, ami lehet hogy a Lófej-köd volt, és egy mentõöv formájú gáz- és porfelhõt, ami vagy a Gyûrû-köd volt a Lyrából, vagy pedig az a Francia Fánknak elkeresztelt dolog, amit néhány ciklussal azelõtt fedezett fel egy kutató team valamelyik bolygó egén. A bolygón magán egyébként hícsí ásatásra bukkantak, de nem tudták elérni a befagyott tenger alatt.
    Körülbelül fél óráig idõzhettünk bent, egészen addig, amíg úgy nem tûnt, mintha megint ugyanazokat a dolgokat látnánk.
    Ezután fellibbentünk a bejárati nyíláshoz, visszaakasztottuk a szárnyakat, majd leültünk a múzeum elõtti kiöblösödõ alagútrészen, hogy egy kis cigarettaszünetet tartsunk.
    Két nõ jött arra, úgy rémlett, mintha a Tröszt karbantartó személyzetéhez tartoztak volna. Egy göngyöleg felcsatolható szárnyat hoztak. – Helló, Klara – köszönt az egyik. – Voltatok odabent?
    Klara bólintott. – Gyönyörû volt – mondta.
    – Addig élvezzék, ameddig lehet – mondta a másik. – A jövõ héttõl már száz dollárt kell érte fizetni. Holnap szereljük fel a P-fonos ismertetõ rendszert. A megnyitó ünnepély még az újabb turisták érkezése elõtt lesz.
    – Megéri a százast – mondta Klara, majd rám nézett.
    Akkor vettem észre, hogy minden fogadkozásom ellenére mégis csak az õ cigarettáját szívom. Öt dollár volt ugyan egy dobozzal, mégis elhatároztam, hogy legalább egy paklival veszek az aznapi zsebpénzembõl és ügyelni fogok rá, hogy Klara legalább annyit szívjon el belõle, mint én az övébõl.
    – Akarsz még sétálni? – kérdezte.
    – Talán egy kicsit késõbb – feleltem. Azon spekuláltam, vajon hány ember halhatott meg azokért a szép felvételekért, amelyeket láttunk. Ismét szembe kellett ugyanis néznem azzal a ténnyel, hogy elõbb-utóbb neki kell durálnom magam a hícsí hajókkal játszott halálos lutrinak, vagy pedig fel kell adnom az egészet. Azon törtem a fejem, vajon az az új információ, amit Metchnikovtól kaptam, igazi változást hoz-e majd. Ekkortájt már mindenki arról beszélt; a Tröszt a következõ napra tervezte a mindenkit érintõ P-fonos tájékoztatást.
    – Errõl jut eszembe – mondtam –, ugye azt mondtad, hogy találkoztál Metchnikovval?
    – Kíváncsi voltam, mikor kérdezel végre rá – mondta. – Persze hogy találkoztam vele. Fölhívott és elmesélte, hogy megmutatta neked azt a dolgot a színkóddal. Aztán lementem vele, és engem is ugyanúgy kioktatott, mint téged. Na és, mit szólsz hozzá?
    Elnyomtam a cigarettát. – Azt szólom, hogy ezután minden jó startért nagy küzdelem lesz.
    – Az is lehet, hogy Dane tud valamit. Sokáig dolgozott a Trösztnek.
    – Nem kétlem. – Nyújtózkodtam egyet, majd hátradõltem, és az alacsony gravitációban ringatózva gondolkodni kezdtem. – Nem olyan rendes fickó ám ez, Klara. Nem mondom, lehet, hogy szól majd, ha olyasmi adódik, amiben fantáziát lát, de az biztos, hogy valamit akar cserébe:
    Klara elvigyorodott. – Nekem biztos, hogy szólni fog.
    – Hogy érted ezt?
    – Hát csak úgy, hogy néha hívni szokott. Randizni szeretne velem.
    – A francba most már! – Tisztára felidegesedtem. Nem csak Klara miatt voltam ingerült és nem is csak Dane miatt. A pénz miatt. Amiatt, hogy ha a következõ héten kedvem támadna visszamenni a körterembe, rámenne a fél bankszámlám. A nem is oly távoli jövõben felderengõ sötét és baljós látomás miatt, hogy megint kénytelen leszek rászánni magam valamire, aminek még a gondolatától is eszméletlenül félek. – Én ugyan nem bíznék abban a szemétlá…
    – Nyughass, Bob. Nem olyan rossz srác õ – mondta Klara újabb cigarettára gyújtva. Nem tette el a paklit; elölhagyta, hogy elérhessem, ha akarom. – Szexuális szempontból egész érdekes lehet. Az a fajta nyers és faragatlan típus, amilyenek a Bikák általában lenni szoktak. Különben is, te legalább annyit tudsz nyújtani neki, mint én.
    – Te meg mirõl beszélsz?
    Õszintén meglepettnek látszott. – Azt hittem, tudod, hogy nemcsak a nõk érdeklik.
    – Soha semmi jelét nem mutatta… – Elhallgattam, mert eszembe jutott, milyen közel szeretett jönni, ha velem beszélt, és milyen kényelmetlenül éreztem magam, amikor a testközelembe férkõzött.
    – Lehet, hogy nem vagy az esete – vigyorodott el, és a vigyorában nyoma sem volt a kedvességnek. Egypár kínai õr jött kifelé a múzeumból. Érdeklõdéssel néztek végig rajtunk, aztán udvariasan elfordultak.
    – Menjünk innen, Klara.
    Elmentünk hát a Kék Pokolba, ahol természetesen ragaszkodtam hozzá, hogy kifizessem a rám esõ részt az italokért. Negyvennyolc dollár ment le a gigámon egyetlen óra alatt. És még csak nem is éreztem olyan jól magam. A végén megint az ágyban kötöttünk ki Klaránál. Az sem bizonyult valami nagy szórakozásnak. A vita még mindig a levegõben lógott, amikor végeztünk. Az idõ pedig szaladt.

Vannak olyan emberek, akik sohasem jutnak túl egy bizonyos ponton az érzelmi fejlõdésben. Legfeljebb rövid ideig képesek normális, felszabadult és könnyed, adok és kapok kapcsolatra szexuális partnerükkel. Van valami bennük, ami nem tûri meg a boldogságot. Minél jobban megy a soruk, annál többet megtesznek azért, hogy mindent tönkretegyenek maguk körül.
    A Klarával való hosszú nyûglõdés után ott az Átjárón, kezdtem gyanítani, hogy magam is az ilyen emberek közé tartozom. Hogy Klara ilyen, azt addig is tudtam. Õ maga mondta, hogy néhány hónapnál tovább egy férfival sem tartott fenn viszonyt soha életében. Máris elég közel álltunk hozzá, hogy rekordot döntsünk, s ez eléggé idegesítette is õt.
    Némely tekintetben Klara sokkal felnõttebb és felelõsségteljesebb volt, mint amilyen én valaha is leszek. Elõször is vegyük azt, ahogy az Átjáróra jött. Õ nem lottón nyerte az útiköltséget, mint én. Hosszú, nehéz évek alatt kereste meg, és spórolta össze. Minõsített légtestkezelõ volt, idegenvezetõi engedéllyel és mérnöki diplomával. Halfarmerként dolgozott, amíg akkora jövedelme nem lett, amelybõl háromszobás lakást tarthatott volna fenn a Vénusz hícsí kotorékjaiban, és telt volna neki rendszeres földi nyaralásra és Általános Orvosira is. Wyomingban eltöltött éveim dacára többet tudott nálam a szénhidrogén alapú tápanyagtermesztésrõl is. (A Vénuszon beinvesztált egy tápanyaggyárba, márpedig egy dollárt sem fektetett volna be olyasmibe, amit ne értett volna maradéktalanul.) Megbecsült tagja volt akármelyik teamnek. Metchnikov is õt akarta útitársnak – ha akart valakit egyáltalán –, nem pedig engem. Ráadásul még a tanárom is volt valamikor.
    És mégis, amikor kettõnkrõl volt szó, épp olyan lehetetlen és követelõzõ volt velem szemben, mint amilyen én voltam valamikor Sylviával, Deenával, Janice-szel, Lizzel és Esterrel szemben, vagy akármelyikkel a kéthetes, balsikerû románcok szereplõi közül a Sylvia utáni évek során. Klara szerint mindez azért volt, mert õ Nyilas én pedig Iker vagyok. Mert az összes Nyilas próféta. A Nyilasok mind a szabadságot szeretik. Mi, nyomorult Ikrek zûrzavarosak vagyunk és határozatlanok. – Nem csoda – mondta komoran egyik délelõtt, miközben a szobájában reggelizett (jómagam csak egy pár korty kávét fogadtam el) –, hogy képtelen vagy rászánni magad, hogy ismét kihajózz. Ez nem egyszerû fizikai gyávaság, kedves Robinette. Iker természeted egyik része diadalt akar, a másik rész pedig a kudarcot keresi. Kíváncsi vagyok, hogy melyik részt hagyod a végén felülkerekedni.
    Nem adtam egyértelmû választ a kérdésére. – Le vagy te szarva, kedvesem! – mondtam. Erre elnevette magát, és túl voltunk ezen a napon is. A játszma pontját megint csak õ vitte el.
    A Tröszt megtette a várt bejelentést. Hatalmas nyüzsgés támadt közöttünk, mindannyian tervezgettünk, találgatásokat és vélekedéseket cseréltünk ki egymással. Izgalmas idõk voltak ezek. A Tröszt húsz alacsony kockázati faktorú és magas nyereségesélyû indítást húzott ki a központi számítógép adatbázisából. A feliratkozás, elõkészítés és startolás egy héten belül megtörtént.
    És én nem voltam ott egyik hajón sem, és Klara sem, és megpróbáltunk nem beszélni arról, hogy miért nem.
    Meglepõ módon, Dane Metchnikov sem hajózott ki. Tudott valamit, vagy legalábbis azt mondta. Illetve nem mondta azt, hogy nem, amikor kérdeztem, hanem csak nézett rám a maga flegma módján, és nem válaszolt. Még Shicky is majdnem kiment. A start elõtt egy órával esett ki a sorból a finn kölyök miatt, aki soha nem talált senkit, akivel beszélni tudott volna. Shicky négy szaúd-arábiaival társult volna, akik együtt akartak maradni, de ezek végül mégis a finn srácot választották be maguk közé ötödiknek. És nem ment ki Louise Forehand sem, mert arra várt, hogy visszatérjen valaki a családjából, s így meglegyen a folyamatosság. Akkoriban nem kellett sorba állni a Tröszt kantinja elõtt, ha enni akart az ember, és mindenfelé üres szobák voltak az alagutamban. Aztán egyik este Klara azt mondja nekem: – Bob, azt hiszem el kéne mennem egy pszichológushoz.
    Felkaptam a fejem. Ez meglepetésként ért. Mi több: árulásként. Klara tudott a korai pszichotikus epizódomról és arról is, hogy hogy vélekedtem a pszichiáterekrõl.
    Visszatartottam az elsõ tucat megjegyzést, ami kikívánkozott belõlem ezzel kapcsolatban. A taktikázót: „Örülök neki, ideje volt már”. A képmutatót: „Örülök neki, szólj, ha valamiben segíthetek”. A stratégiázót: „Örülök neki, azt hiszem rám is rám férne, csak nem telik rá”. Elnyomtam magamban az egyetlen õszinte választ is, amely így hangzott volna: „Ezt a húzásodat úgy értelmezem, hogy megbántad már, hogy kikezdtem veled”. Egy szót se szóltam hát, ehelyett õ folytatta:
    – Segítségre van szükségem, Bob! Minden olyan zavaros körülöttem.
    Ez megrendített. A kezéért nyúltam. A keze ernyedten feküdt a kezemben, nem viszonozta a szorításomat, de el sem húzta tõlem. – A pszichológia-professzorom – folytatta – azt szokta mondani, hogy ez az elsõ lépés… Vagy nem is az elsõ, hanem a második. Az elsõ lépés az, amikor az ember ráébred, hogy problémája van. Nos, én egy ideje már tudok a magaméról. A második lépés a döntés meghozatala: meg akarod tartani azt a problémát, vagy tenni akarsz valamit ellene? Én úgy határoztam, hogy valamit tenni fogok.
    – Mit akarsz csinálni? – kérdeztem, ügyelve arra, hogy semleges maradjak.
    – Nem tudom. A csoportok nem sokat érnek, úgy látom. Van viszont egy pszichomata, amit el lehet érni a Tröszt központi számítógépén keresztül. Ez volna a legolcsóbb.
    – Olcsó húsnak híg a leve – mondtam. – Fiatalabb koromban, amikor… amikor be voltam csavarodva, két évet töltöttem el pszichomatákkal.
    – És azóta eltelt húsz év, és még mindig üzemelsz – jegyezte meg. – Ennyivel én is kibékülnék. Legalábbis egyelõre.
    Megpaskoltam a kezét. – Akármit csinálsz, úgy lesz jó – mondtam kedvesen. – Mindig is éreztem, hogy jobban kijönnénk egymással, ha megpróbálnád kiverni a fejedbõl azt a baromságot a predesztinációval. Megértem én, más is hajlamos az ilyesmire, de azért könnyebben elviselem, amikor magam miatt vagy néha dühös rám, mint amikor apapótlék vagy mit tudom én micsoda vagyok a számodra.
    Hanyatt fordult, és rám nézett. Még a halvány hícsífém-derengésben is jól látható volt arcán a meglepetés. – Te meg mirõl beszélsz?
    – Mirõl beszélek! Hát a problémádról. Tudom, Klara, nem kis lelkierõ kellett hozzá, hogy beismerd magadban, segítségre szorulsz.
    – Ez igaz, Bob – mondta –, csakhogy úgy látom, nem érted, hogy mi a bajom. Nem az a problémám, hogy veled kijöjjek. Úgy lehet, te magad vagy a problémám. Egyszerûen nem tudom. Félek ettõl a tengés-lengéstõl. Attól, hogy képtelen vagyok döntéseket hozni. Hogy olyan sokáig halogattam a kihajózást, és, ne sértõdj meg!, hogy a végén épp egy ilyen Ikret szúrtam ki útitársul, mint te.
    – Utálom, mikor ezzel az asztrológiai baromsággal hozakodsz elõ!
    – Nagyon is jól tudod, Bob, hogy milyen zûrzavaros a személyiséged. És én, úgy látszik, vonzódom az ilyesmihez. Nem akarok így élni.

Az Átjárói Anglikán Egyház Káplán: Theo Durleigh tiszteletes Istentiszteletek: vasárnap 10.30-kor Esti ima: elõzetes egyeztetés alapján     Eric Manier, aki december elsején fejezte be nálunk gondnoki ténykedését, letörölhetetlen kézjegyét mindörökre ott hagyta az Átjáró Mindenszentek Templomán. Elmondhatatlan hálát érzünk iránta, hogy sokoldalú tehetségét egyházunk szolgálatába állította.     Eric Manier 51 éve született a Herts. m.-i Elstree-ben. A Londoni Egyetemen jogot tanult, majd ügyvédbojtárkodott. Ezután néhány évig a földgáziparban dolgozott Perthben.     Bár a magunk részérõl fájlaljuk távozását, sajnálkozásunkat enyhíti afelett érzett örömünk, hogy szíve vágyát végre elérve, visszatérhet szeretett Hertfordshire-ébe, ahol is polgári ügyeknek, transzcendens meditációnak és a gregorián énekek tanulmányozásának óhajtja szentelni nyugdíjas éveit.     Az új gondnok megválasztására az elsõ olyan vasárnap fog sor kerülni, amikor együtt lesz a szavazatképességhez szükséges kilenc fõ.

    Akkorára már mindkettõnknek teljesen kiment az álom a szemébõl, és úgy látszott, csak két út áll nyitva elõttünk. Vagy belemegyünk egy „pedig azt mondtad, hogy szeretsz, márpedig én ezt így képtelen vagyok elviselni” jelenetbe, ami feltehetõleg vagy újabb szexszel végzõdik, vagy nyílt szakítással; vagy pedig valami olyasmibe fogunk, ami eltereli a dologról a gondolatainkat. Klara agya valószínûleg ugyanúgy járt, mint az enyém, mert lecsusszant a függõágyról és öltözködni kezdett. – Menjünk fel a kaszinóba – mondta szinte vidáman. – Úgy érzem, ma este szerencsém lesz.

Mostanában egyetlen hajó sem futott be, így a kaszinóban nem voltak turisták. Minthogy annyi hajó ment ki az elmúlt hetekben, feltárókat sem igen lehetett látni. A kaszinóasztalok felét lezárták, ezeket zöld vászontakaró borította. Klara talált egy szabad széket a huszonegyes-asztalnál, kért egy halom százdolláros zsetont, és az osztó megengedte, hogy én is leüljek, anélkül, hogy játszottam volna.
    – Mondtam, hogy szerencsés éjszakám lesz – mondta Klara tíz perc múlva, amikor már kétezer dollárral nyerésben volt a házzal szemben.
    – Jól csinálod – bátorítottam, de nem mondhatnám, hogy én magam jól szórakoztam volna. Fölkeltem hát, és elkezdtem mászkálni egy kicsit. Dane Metchnikov óvatosan, ötdolláros érmékkel etette az automatát, és úgy látszott, hogy nincs kedve beszélni velem. Szóltam Klarának, hogy elmegyek, iszom egy kávét a Kék Pokolban (öt dollár, de az ilyen gyenge estéken, mint ez is, újra meg újra ingyen feltöltik a megürült csészét). Erre õ, anélkül, hogy, egy pillanatra is levette volna szemét a lapokról, rám villantott egy mosolyt negyedprofilból.
    A Kék Pokolban Louise Forehand rakéta-üzemanyagot szürcsölt szódával… jó, nem rakéta-üzemanyagot, csak közönséges fehér whiskyt, amit mindig abból gyártottak, ami éppen nõni talált azon a héten a hidroponikus tartályokban. Üdvözlõ mosollyal nézett fel rám, s én mellé ültem.
    Milyen magányosan tölti az idejét, eszméltem rá hirtelen. Pedig nem volt oka rá. Õ olyan… hogy is magyarázzam, hogy milyen is volt? Õ volt talán az egyetlen személy az Átjárón, aki sem agresszív, sem visszautasító, sem követelõzõ nem volt. Mindenki más vagy olyasmit akart tõlem, amit én nem akartam neki megadni, vagy nem fogadta el azt, amit magamtól adtam volna. Louise egész más volt. Legalább tíz évvel öregebb volt nálam, de igazán jól nézett ki. Akárcsak én, õ is csak a Tröszt által rendszeresített ruhákat hordta: egy rövid overallt, amit három randa színben gyártottak. Õ azonban átalakította a ruhát magának, s a kezeslábasból két részes kosztümöt csinált, mely feszes sortból és laza, nyílt felsõrészbõl állt, középen fedetlenül hagyott derékkal. Észrevettem, hogy figyeli, amint leltárt csinálok róla, és hirtelen zavarba jöttem.
    – Jól nézel ki – mondtam.
    – Köszönöm, Bob. És ráadásul csupa eredeti alkatrész – büszkélkedett mosolyogva. – Soha nem telt egyébre.
    – Épp elég jó az, ami van – mondtam õszintén, mire õ témát váltott.
    – Most futott be egy hajó – mondta. – Azt mondják, sokáig volt odakint.
    Az a helyzet, tudtam, hogy mért érdekli a dolog, és azt is, hogy mért üldögél itt a Kék Pokolban, ahelyett, hogy aludna ilyen késõi órában. Tudtam, hogy a lánya miatt aggódik, de nem akarja, hogy az aggodalom megbénítsa.
    Tetszett az is, ahogy a feltáráshoz viszonyult. Félt a kihajózástól, ami érthetõ volt. De nem hagyta, hogy ez visszatartsa, és ezt nagyon csodáltam benne. Még mindig arra várt, hogy valamelyik családtagja visszajöjjön, és õ ismét feliratkozhasson. Így egyeztek meg, úgyhogy akármelyikük tér is vissza, mindig legyen valaki a családból, aki fogadja.
    Néhány újabb részletet tudtam meg tõle a család hátterérõl. A vénuszi Orsó turistacsapdáiban éltek, már amennyire azt életnek lehetett nevezni, és abból tartották fenn magukat, ami, elsõsorban a cirkálók jóvoltából, csurrant-csöppent. Sok pénz volt a dologban, de nagy volt a konkurencia is. Ahogy elmesélte, egy idõben még egy éjszakai klubban is fellépett a család: énekeltek, táncoltak, komédiáztak. Azt vettem ki, hogy nem is voltak rosszak, legalábbis a vénuszi normához képest nem. De annak a kevés turistának a húsára, aki év közben megfordult feléjük, olyan sok saskeselyû fente a csõrét, hogy egyszerûen nem jutott konc mindegyiknek. Sess és a fiú (az, amelyik aztán meghalt) idegenvezetéssel próbálkozott. Sikerült valahogy megvenniük és újjáépíteniük egy összetört légtestet. Az üzlet nem hozott sokat. A lányok mindenféle munkát elvállaltak. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy legalábbis ami Louise-t illeti, egy ideig luvnyálkodással is próbálkozott, de ez sem hozott igazán eleget, éppolyan okokból kifolyólag, mint a többi vállalkozás. Már majdnem kiszaladt a szõnyeg a lábuk alól, amikor valahogy sikerült az Átjáróra jönniük.
    Nem ez volt az elsõ ilyen akciójuk. Már a Földön is keményen küzdöttek azért, hogy elszabaduljanak onnan. Akkoriban olyan rosszul ment a soruk, hogy ahhoz képest még a Vénusz is reményteljes alternatívának látszott. Több kurázsi volt bennük és nagyobb hajlandóság arra, hogy új lapot húzzanak, és továbbálljanak valahonnan, mint bárki másban, akivel életemben találkoztam.
    – Mibõl tudtatok ennyit utazni? – kérdeztem.
    – Az a helyzet – mondta Louise az órájára pillantva, miután felhörpintette az ital maradékát –, hogy a Vénuszra a létezõ legolcsóbban utaztunk. Rabszolga osztályon. Kétszázhúsz másik bevándorlóval voltunk összezárva; a vállunknál fogva lógattak fel minket aludni, és kétperces idõpontokért kellett sort állnunk a WC elõtt. Préselt és szárított ételt ettünk, és regenerált vizet ittunk. Tiszta õrület volt, ha belegondolsz, hogy negyvenezer dollárt fizettünk fejenként. Szerencsére a kölykök még nem voltak meg, kivéve Hatet, de õ is olyan kicsi volt még, hogy negyed áron utazhatott.
    – Hat, a fiad? És mi…
    – Meghalt – mondta.
    Vártam, de amikor ismét megszólalt, ezt mondta: – Azóta már be kellett volna jelenteniük azt a hajót a rádión.
    – Biztos a P-fonon mondták be.
    Bólintott, s egy pillanatig aggódni látszott. A Tröszt rutinszerûen be szokta jelenteni az érkezõ hajókat, mihelyt kapcsolatba léptek velük. Ha nincs velük kapcsolat – nos, van ilyen: a halott feltárók nem szoktak rádión bejelentkezni. Ezért aztán azzal tereltem el a figyelmét a problémáiról, hogy elmeséltem neki, Klara pszichiáterhez készül. Végighallgatott, majd kezét a kezemre téve így szólt: – Ne haragudj, Bob, de te még sohasem gondoltál arra, hogy elmenj egy pszichiáterhez?
    – Nincs rá pénzem, Louise.
    – Még csoportterápiára sincs? Van egy banda a Kedves szinten, akik üvöltözni szoktak. Néha hallani õket, amikor együtt vannak. Aztán meg mindenféle hirdetést látni: elidegenedésrõl, személyiségformálásról meg ilyesmi. Persze lehet, hogy sokan kihajóztak közülük.
    Nem kötöttem le a figyelmét.
    Onnan, ahol ültünk, látni lehetett a kaszinó bejáratát, ahol az egyik krupié elmélyült beszélgetést folytatott a kínai cirkáló egyik emberével. Louise õket nézte.
    – Valami történt – mondtam. Hozzá akartam még tenni, hogy: „Gyerünk, nézzük meg”, de Louise már felkelt, és elindult a kaszinó felé.
    A játék megszakadt. Mindenki a huszonegyes-asztal köré tömörült, ahol most Metchnikov ült a Klara melletti széken néhány huszonöt dolláros zsetonnal maga elõtt. A tömeg közepén Shicky Bakin gubbasztott az osztó székén. – Nem – mondta éppen, amikor odaértem –, nem tudom a neveket, csak azt, hogy egy Ötös.
    – És él még mindegyik? – kérdezte valaki.
    – Amennyire tudom, igen. Helló, Bob. Helló, Louise. – bólintott felénk. – Látom, hallottátok már.
    – Nem igazán – mondta Louise, önkéntelenül a kezemért nyúlva. – Csak azt, hogy befutott egy hajó. Nem tudod a nevüket?
    Dane Metchnikov körbetekerte a nyakát, hogy lássa, ki szólt. – Nevek! – morogta. – Ki törõdik azzal? Lényeg, hogy egyikünk sincs köztük. Meg az, hogy nagy fogás volt. – Felállt. Még az adott körülmények között is feltûnt nekem, hogy milyen dühös. Még a zsetonjait is elfelejtette felszedni a huszonegyes-asztalról. – Lemegyek – jelentette be. – Látni akarom, hogy néz ki egy olyan fogás, ami egyszer adódik az életben.
    A cirkálósok lezárták ugyan a területet, de egyikük éppen Francy Hereira volt. Összegyûltek vagy százan az ejtõakna körül, és Hereirának meg két amerikai cirkálós lánynak kellett õket kordában tartani. Metchnikovnak sikerült átvágni a tömegen és lenézni az akna peremén, mielõtt még az egyik lány elzavarta volna. Láttuk, amint egy másik ötkarpereces feltáróval beszélget. Közben egy-egy pletykafoszlány is a fülünkbe jutott:
    – …már félig halottak voltak. Elfogyott a vizük.
    – Á, dehogy! Csak kimerültek. Rendbe fognak jönni…
    – …tízmillió dolláros jutalom legalább, és arra jön még a jogdíj!
    Klara karon fogta Louise-t és húzni kezdte elõre. Utánuk nyomultam a mögöttük támadt résben. – Nem tudja valaki, kinek a hajója volt? – kérdezte Klara.
    Hereira fáradtan mosolygott a lányra, felém biccentett, majd így szólt: – Még nem tudjuk, Klara. Most vizsgálják át õket. Azt hiszem, minden rendben lesz velük.
    – Mit találtak? – kiáltotta valaki mögülem.
    – Mûtárgyakat. Újabb fajtát, mindössze ennyit tudok.
    – De Ötös volt, ugye? – kérdezte Klara.
    Hereira rábólintott, aztán lenézett az aknába. – Jól van – mondta –, húzódjanak hátrább, cimborák. Most hoznak fel egy párat közülük.
    Hátrább húzódtunk néhány angströmnyivel, de mindegy volt, mert úgysem a mi szintünkön szálltak ki. Elsõként egy nagyfejû tûnt fel a Tröszttõl, a nevére nem emlékszem, aztán jött egy kínai õr, utána egy kórházi köpenyes férfi egy ápolóval, aki arra ügyelt, hogy emez le ne essen a kábelrõl. Ismerõs volt az arca, de a nevét nem tudtam. Az egyik búcsúpartyn találkoztam vele, de az is lehet, hogy többször összefutottunk már: apró, idõsebb, fekete férfi volt, aki kétszer vagy háromszor járt elõtte odakint, anélkül, hogy bármit is összehozott volna. A szeme nyitva volt és elég tisztán nézett, de végtelenül kimerültnek látszott. Meglepetés nélkül nézett az akna körüli tömegre, aztán eltûnt a szemünk elõl.
    Félrepillantottam, s láttam, hogy Louise csendesen sír, becsukott szemmel. Klara fél karjával átölelve tartotta. Kihasználva a tömeg mozgását Klara mellé furakodtam és kérdõn néztem rá. – Ez egy Ötös – mondta halkan. – A lánya Hármassal ment ki.
    Tudtam, hogy Louise meghallotta, megpaskoltam hát a vállát, és ezt mondtam: – Sajnálom, Louise –, majd a tömegben nyíló rést kihasználva egészen az akna széléig mentem, és lenéztem.
    Kaptam egy pillantást abból, hogy milyen lehet tíz- vagy húszmillió dollár. Egy hatszögletes, hícsífém-dobozokból álló rakást láttam. Az átmérõje legfeljebb fél méter lehetett, a magassága még annyi se. Aztán Francy Hereira kérlelni kezdett: – Gyere már, Bob, lépj egy kicsit hátrább. – Hátrább léptem, s ebben a pillanatban újabb feltáró tûnt fel az aknában kórházi köpenyben. Elõttem ment el a kábelen, de nem vett észre, ami nem is csoda, hiszen csukva voltak a szemei. Én azonban jól láttam õt. Sheri volt az.

ÚTI JELENTÉS     Hajószám: A3–7. Küldetésszám: 022D55. Személyzet: S. Rigney, E. Tsien, M. Sindler.     Repülési idõ: 18 nap 0 óra. Pozíció: Xi Pegasi A környezete.     Összefoglaló: „Felbukkanás egy kisbolygó körüli szûk pályán, a helyi naptól kb. 9 CS. E.-re. A bolygót jég borítja. Az egyenlítõ tájékáról hícsí sugárzást észleltünk. Rigney és Mary Sindler a sugárforrás közelében landolt, és némi nehézség árán – a terep hegyes – egy jégmentes, meleg területre ért, ahol egy fémkupolát talált. A kupola belsejében számos hícsí mûtárgy volt, köztük két üres landolóval, ismeretlen rendeltetésû háztartási eszközökkel és egy fûtõspirállal. A kisebb tárgyak zömét sikerült átszállítanunk a hajóra. A fûtõspirált nem lehetett teljesen kikapcsolni, de sikerült minimálisra csökkenteni a teljesítményét, s így be tudtuk rakni a landolóba, s ott is maradt egészen a visszatérésig. Ennek ellenére Mary és Tsien kómában volt landoláskor az út közben elszenvedett súlyos dehidráció miatt.”     A Tröszt értékelése: A fûtõspirált analizáltuk és reprodukáltuk. A személyzet 3 000 000 dolláros jutalomban részesült a jogdíj terhére. A többi mûtárgy analizálására nem került még sor. Jutalom: 25 000 dollár kilogrammonként, összesen 675 000 dollár értékben az esetleges jövõbeni hasznosítás terhére.