Előző fejezetTartalomjegyzék

 

31


Egy idő múlva, nem tudom milyen sokára, felemelem a fejem, és ezt mondom:
    – Elnézést Sigfrid.
    – Miért, Bob?
    – Hogy így elbőgtem magam. – Fizikailag kimerült vagyok. Úgy érzem magam, mint akit tíz mérföld vesszőfutásra ítéltek botokkal felszerelt vad irokézek sorfala közt.
    – Jobban érzed magad, Bob?
    – Jobban? – Egy darabig a hülye kérdésen merengek, aztán ahogy leltárt csinálok magamban, meglepő módon arra a következtetésre jutok, hogy tényleg. – Ja, azt hiszem. Nem mondanám éppen, hogy jól, de jobban.
    – Lazíts egy kicsit, Bob.
    Ezt ostoba megjegyzésnek tartom, és meg is mondom neki. Az energiám nagyjából egy kis méretű, reumás medúzáéval egyenértékű, ami már egy hete döglötten töpped a parton. Más választásom sincs, mint hogy lazítsak.
    De tényleg jobban érzem magam. – Azt hiszem – mondom –, sikerült végre elengednem magam annyira, hogy átérezzem a bűntudatom.
    – És túlélted a dolgot.
    Ez elgondolkodtat. – Azt hiszem, hogy igen – mondom.
    – Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a bűntudatdolgot, Bob. Miért van bűntudatod?
    – Mert kilenc embert katapultáltam, csak hogy megmentsem magam, tökfej!
    – Vádolt ezzel valaki? Úgy értem, saját magadon kívül.
    – Vádolni? – Kifújom az orrom megint, és a válaszon töprengek. – Azt nem. Miért vádoltak volna? Mire visszaértem, valóságos hősnek számítottam. – Shickyre gondolok, olyan kedves és anyáskodó volt, és Francy Hereirára, aki a karjaiban tartott, miközben bőgtem, pedig megöltem az unokahúgát. – De ők nem voltak ott. Nem látták, ahogy felrobbantom a tartályokat, hogy elszabaduljak.
    – Csakugyan felrobbantottad a tartályokat?
    – A fenébe, Sigfrid – mondom –, nem tudom. De fel akartam. Már nyúltam a gombért.
    – Honnan veszed, hogy az elhagyásra szánt hajón lévő gomb tényleg fel tudta volna robbantani a landolók egyesített tartályait?
    – Miért ne? Nem tudom. Különben is – mondom –, nem tudsz kitalálni olyan alibit, amit én ki ne találtam volna már magamnak. Lehet, hogy Danny vagy Klara előbb nyomta meg a gombot, mint én. De én magam is gyorsan a gomb felé nyúltam!
    – És mit gondoltál, melyik hajó fog elszabadulni?
    – Az övék! Az enyém – javítom ki magam. – Nem, nem tudom.
    Sigfrid komolyan mondja: – Tulajdonképpen, amit tettél, nagy lélekjelenlétre utal. Tudtad, hogy nem maradhattok mindnyájan életben. Nem volt idő habozni. Két lehetőség volt: vagy meghal valaki, vagy mindenki meghal. Úgy döntöttél, teszel róla, hogy valaki életben maradjon.
    – Marhaság! Gyilkos vagyok!
    Szünet. Közben Sigfrid áramkörei átgondolják a dolgot. – Bob – mondja megfontoltan –, azt hiszem, ellent mondasz önmagadnak. Nem azt mondtad, hogy Klara él még abban a diszkontinuitásban?
    – Nemcsak ő, mindannyian! Számukra az idő megállt!
    – Akkor hogy öltél volna meg bárkit is?
    – Mi?
    Megismétli: – Hogy ölhettél volna meg bárkit is?
    – …nem is tudom – mondom. – Komolyan, Sigfrid, ma már nem szeretnék ezen gondolkodni.
    – Nem is kell, Bob. Kíváncsi vagyok, van-e fogalmad arról, milyen nagy haladást értél el az utóbbi két és fél órában. Büszke vagyok rád!
    Akármilyen furcsa is, de elhiszem hogy az, csipestől, hícsí áramköröstől, hologramostól, mindenestől, és jólesik, hogy elhiszem.
    – Most már elmehetsz, ha akarsz – mondja, miközben felkel, és a lehető legéletszerűbb módon visszamegy a karszékéhez. Még mosolyog is rám! – De előbb mutatni szeretnék neked valamit.
    A védekezésem semmivé foszlott. Csak ennyit mondok: – Mi az, Sigfrid?
    – Arról a bizonyos lehetőségről van szó, Bob – mondja –, amit említettem egyszer, de amit még soha nem használtunk ki. Szeretnék mutatni neked egy másik pácienst, valamikor régről.
    – Egy másik pácienst?
    Szelíden mondja: – Nézz csak a sarokba, Bob.
    Odanézek…
    …és ott áll ő.
    – Klara! – És mihelyt megpillantom, tudom már, honnan vette Sigfrid; attól a géptől, amelyikkel Klara még az Átjárón konzultált. Ott függ a levegőben, fél karja egy kartotéktartó fölött, lábai lazán lebegnek, és beszél; komolyan beszél, vastag fekete szemöldöke összehúzva, aztán mosolyog, és vigyorog, és fintorog, majd kedvesen néz, hívogató nyugalommal.
    – Meghallgathatod amit mond, ha akarod, Bob.
    – Akarjam?
    – Nem okvetlenül. De nincs benne semmi, amitől félned kéne. Szeretett téged, Bob, amennyire csak képes volt rá. Ugyanúgy, ahogy te is őt.
    Sokáig nézem, aztán megszólalok: – Kapcsold ki, Sigfrid.
    Az utópihenőben csaknem elalszom egy pillanatra. Soha ilyen ellazult még nem voltam.
    Megmosom az arcom, elszívok még egy cigarettát, aztán kilépek a Bura alatti ragyogó, szórt napvilágra, és minden olyan jónak és barátságosnak tűnik. Szeretettel és gyöngédséggel gondolok Klarára, és a szívemben búcsút mondok neki. És aztán S. Ya. jut eszembe, akivel este randevúm van, ha csak le nem késtem máris. De ő meg fog várni; belevaló nő, majdnem annyira az, mint Klara.
    Klara!
    Megállok a sétány közepén, az emberek belém ütköznek. Egy rövid sortba öltözött apró idős hölgy odatipeg hozzám, és megkérdezi: – Valami baj van?
    Ránézek, de nem felelek; és aztán sarkon fordulok, és elindulok vissza Sigfridhez.

Nincs ott senki, még egy hologram se. Elkiáltom magam: – Sigfrid! Hol a fenében vagy?
    Senki sem felel. Most vagyok legelőször úgy a szobában, hogy nincs előkészítve. Most legalább látni, hogy mi valódi és mi csak hologram; és nem sok a valódi. Porfém falak, vetítőállványok. A matrac (valódi); a bárszekrény (valódi); néhány egyéb darab, amit esetleg használni vagy megérinteni volna kedvem. De Sigfridnek nyoma sincs. Még a szék sincs ott, amin ülni szokott. – Sigfrid!
    Egyre csak kiabálok, a szívem a torkomban bugyborékol, az agyam forog. – Sigfrid! – kiáltom, és végre valami felvillan, és aztán ő maga is felsejlik a Sigmund Freud öltözékben, udvarias arckifejezéssel tekintve rám.
    – Igen, Bob?
    – Sigfrid, én csakugyan megöltem őt! Klarának vége!
    – Látom, Bob, felzaklattad magad – mondja. – Elmondanád nekem, hogy mi bánt?
    – Felzaklattam magam? Ez több mint zaklatottság, Sigfrid! Az az ember áll előtted, aki kilenc társát ölte meg, hogy megmentse a saját életét! Lehet, hogy nem „igazán”! Lehet, hogy nem „szándékosan”! De az ő szemükben a gyilkosuk vagyok, és ugyanúgy a magaméban is!
    – De Bob – mondja higgadtan –, ezen már rég túl vagyunk. Klara életben van még, mind életben vannak. Az idő megállt számukra…
    – Tudom – üvöltöm. – Hát nem érted, Sigfrid! Épp ez az! Nem elég, hogy megöltem őt, még most is ölöm!
    – És te ezt komolyan gondolod? – kérdezi türelmesen.
    – Ő gondolja, nem én! Most és örökké, amíg csak élek. Ami történt, az számára nem évekkel ezelőtt volt, hanem csak néhány perce, és ez így fog menni egész életemen át. Én itt vagyok lent, öregszem, megpróbálok felejteni, Klara pedig odafent van a Sagittarius YY-ban, menekülésre képtelenül, akár hangya a borostyánban.
    Zokogva zuhanok a műanyag matracra. Sigfrid lassacskán helyreállítja a rendelő berendezését, hol itt javít egy csöppet a dekoráción, hol ott. Papírlampionok lógnak a fejem fölött, a falon a Garda-tó holoképe látszik Sirmione felől, légpárnás hajókkal, vitorlásokkal és hancúrozó fürdőzőkkel.
    – Engedd ki magadból a fájdalmat, Bob – mondja Sigfrid szelíden. – Engedd ki az egészet.
    – Mit gondolsz, mit csinálok? – Hanyatt fordulok a habszivacs matracon és a plafont bámulom. – Túltenném én magam a fájdalmon és a bűntudaton, Sigfrid, ha ő is túltehetné magát rajta. De számára ez lehetetlen. Ő kint maradt elakadva az időben.
    – Folytasd csak, Bob – biztat.
    – Azt csinálom! Számára az a másodperc még mindig a jelen… a másodperc, amikor eldobtam az életét, hogy a magamét megmentsem. Én meg csak éldegélek tovább, megöregszem és meghalok, és ő még mindig nem jutott túl azon a másodpercen, Sigfrid.
    – Tovább, Bob, mondj el mindent!
    – Azt gondolja, hogy elárultam, ebben a pillanatban is ezt gondolja! Én így nem tudok élni.
    Hosszú-hosszú szünet, majd végül Sigfrid megszólal: – Látod, hogy igen.
    – Micsoda? – Gondolataim ezer fényévnyire járnak.
    – De hiszen élsz, Bob.
    – Ezt nevezed te életnek? – mondom ajakbiggyesztve. Felülök, és még egyet elhasználok a millió zsebkendő közül.
    – Nagyon gyorsan reagálsz mindenre, amit mondok, Bob – mondja Sigfrid –, emiatt néha úgy érzem, mintha a válaszaid ellenszúrások volnának. Szavakkal hárítod el azt, amit mondok. De ez egyszer azt szeretném, Bob, ha vágásom telibe találna. Vésd ezt be jól: igenis hogy élsz.
    – Na jó, mondjuk, hogy igen. – Élek hát; csakhogy nem sok örömöm telik benne.
    Ismét hosszú szünet, aztán Sigfrid megszólal:
    – Bob. Tudod, hogy én gép vagyok. Azt is tudod, hogy a feladatom az, hogy emberi érzésekkel foglalkozzam. Nem vagyok képes átélni az érzéseket. Meg tudom viszont jeleníteni modellekkel, s így analizálni tudom őket a kedvedért. Vagy akár a magam kedvéért is. Képes vagyok olyan példát gyártani, amelyen belül fel tudom mérni az érzelmek értékét. Bűntudat? Fájdalmas dolog; de minthogy az, befolyásolja a viselkedést. Arra késztet, hogy elkerüld a bűntudatkiváltó cselekvéseket, és ezáltal neked is és a társadalomnak is hasznára van. De ha nem érzed, akkor hasznát sem látod.
    – De én érzem! Szűzanyám, Sigfrid, te aztán tudod, hogy érzem!
    – Tudom – mondja –, hogy végre átengedted magad az érzésnek. A napvilágra került, ahol a hasznodra lehet, nem pedig elrejtve, ahol csak árthat. Ezért vagyok én itt, Bob! Hogy előhozzam az érzéseidet, és használhasd őket.
    – Még a rossz érzéseket is? Bűntudat, félelem, fájdalom, irigység?
    – Bűntudat. Félelem. Fájdalom. Irigység. Ható és befolyásoló tényezők. Olyan tulajdonságok, Bob, amelyekkel jómagam nem rendelkezem, legfeljebb hipotetikus értelemben, amennyiben képes vagyok ezeket magamhoz rendelni valamely modell alapján, hogy tanulmányozzam őket.
    Újabb szünet következik. Furcsa érzésem támad. Sigfrid szünetjeinek rendszerint okuk szokott lenni. Vagy az, hogy időt adjon nekem valaminek a belátására, vagy pedig az, hogy neki legyen ideje valami bonyolultabb gondolatmenet kikalkulálására velem kapcsolatban. Ezúttal azt hiszem, hogy egyikről sincs szó. Gondolkodik, de nem rólam. Végül ezt mondja: – Akkor hát most válaszolok a kérdésedre, Bob.
    – A kérdésemre? Miféle kérdésemre?
    – Azt kérdezted tőlem: „Ezt nevezed te életnek?” És a válaszom ez: Igen. Pontosan ezt nevezem én életnek. És a szó hipotetikus értelmében nagyon is irigyellek érte.

KIFIZETÉSI ÉRTESÍTÉS

    Címzett: ROBINETTE BROADHEAD

    1. elismerjük, hogy az Ön által használt pályabeállítás megközelítőleg 100 napos időmegtakarítást eredményez fordulónként az Átjáró Kettőre az eddig szokásos beállításhoz képest.

    2. A Bizottság határozatánál fogva Önt egyszázalékos jogdíj illeti meg minden jövőbeni út haszna után, amely a nevezett új pályabeállítást használja, és ezen jövőbeni jogdíjkifizetések terhére Önt 10 000 $ előlegben részesítjük.

    3. A Bizottság határozata alapján a nevezett jogdíj és előleg fele büntetésképpen megvonandó Öntől azon oknál fogva, hogy utazása során az Önre bízott hajót megkárosította.

    Fentiek szerint számlája az alábbiak szerint módosul:
    Jogdíjelőleg (bizottsági határozatszám: A–135–7) mínusz levonás (határozatszám: A–135–8): 5000 $
    Új egyenleg: 6192 $



KIFIZETÉSI ÉRTESÍTÉS

    Címzett: ROBINETTE BROADHEAD

    Számlája az alábbiak szerint módosul:
    Garantált jutalom a 88–90A és 88–90B küldetés teljesítéséért (túlélőkre összesen): 10 000 000 $
    A Bizottság által megítélt tudományos prémium: 8 500 000 $
    Összesen: 18 500 000 $
    Új egyenleg: 18 506 036 $



Vége



 
Előző fejezetTartalomjegyzék