|
27
– Mondd csak,
Sigfrid – kérdezem –, nagyon ideges vagyok? Sigfrid
ezúttal a Sigmund Freud hologramot öltötte magára. Rideg bécsi tekintet, a
Gemütlichkeit nyoma nélkül. A hangja azonban a szokott lágy
bariton: – Ha arra vagy kíváncsi, Bob, hogy mit mutatnak az érzékelőim,
akkor igen, valóban elég izgatott vagy. – Gondoltam
– mondom, s fészkelődni kezdek a matracon. – Meg
tudnád mondani, miért? – Nem! – Az egész hetem
ilyen volt. Csodálatos szex Doreennel és S. Ya-val, aztán könnyeső a
fürdőszobában; fantasztikus licit és játék a bridzsbajnokságon, aztán
teljes kétségbeesés hazafelé menet. Úgy érzem magam, mint egy jojó. – Úgy
érzem magam, mint egy jojó – kiáltom. – Felnyitottál bennem valamit,
amivel nem tudok mit kezdeni. – Azt hiszem,
alábecsülöd a fájdalomelviselő képességed – mondja nyugtatólag.
– A nagy szart, Sigfrid! Mit tudsz te az emberi
képességekről?! Majdhogynem sóhajt. – Megint
témánál vagyunk, Bob? – Hogy a francba ne volnánk!
– És érdekes, kevésbé érzem idegesnek magam; sikerült ismét vitára bírnom,
csökkentve ezáltal a fenyegető veszélyt. – Az igaz,
Bob, hogy gép vagyok. De olyan gép, amit arra terveztek, hogy megértse,
milyenek az emberek, és elhiheted nekem, jól megterveztek erre a
feladatra. – Még hogy megterveztek! Sigfrid –
próbálom észre téríteni –, te nem vagy ember! Lehet, hogy
tudsz, de nem érzel. Fogalmad sincs róla, milyen lehet
emberi döntéseket hozni, s közben cipelni a terhet, amit az emberi érzések
jelentenek. Nem tudod, milyen érzés megkötözni egy barátodat, nehogy
megöljön valakit. Vagy hogy meghal valakid, akit szeretsz. És tudni, hogy
te vagy az oka a halálának. Vagy annyira félni, hogy belebetegszel.
– De igen, ismerem ezeket a dolgokat, Bob – mondja
szelíden. – Csakugyan ismerem. Ki akarom deríteni, miért vagy annyira
felkavarva. Nem segítenél nekem? – Nem!
– De az izgatottságod, Bob, azt jelenti, hogy
közeledünk a fájdalom centrumához… – Húzd már ki
azt a rohadt fúrót az idegeimből! – mondom, de a párhuzam egy pillanatra
sem zökkenti ki; ma finoman vannak hangolva az áramkörei.
– Nem a fogorvosod vagyok, Bob, hanem az
analitikusod, és biztosíthatlak… – Elég! – Tudom
mit kell tennem, hogy leszálljon a fájó pontról. Azóta a bizonyos első
eset óta egyszer sem használtam S. Ya. titkos kis receptjét, de most
megint hozzá folyamodom. Kimondom a szavakat, amelyek tigrisből cirmos
cicává változtatják; hátára fordul és hagyja cirógatni a hasikáját,
miközben megparancsolom neki, hogy mutasson néhány pikánsabb részletet
azokból a párbeszédekből, melyeket vonzó és szerfelett huncut klienseivel
folytat; és az óra hátralévő része úgy zajlik le, mint valami kukkoló
show; és ismét csak sértetlenül távozom tőle. Vagy
majdnem úgy.
|
|