|
1
Nevem Robinette Broadhead, de ettől
függetlenül hímnemű vagyok. Az analitikusom (akit csak Sigfrid von Idegnek
hívok, ámbár nem ez a neve, s mi több, gépről lévén szó, neve sincs) jó
csomó elektronikus élvezetet merít a fenti tényből.
– Na és, Bob, miért zavar az, hogy egyesek női névnek hiszik a neved?
– Engem ugyan nem zavar. –
Akkor meg miért hozakodsz elő vele folyton?
Bosszant, hogy folyton azzal hozakodik elő, hogy mért hozakodok elő
folyton valamivel. A plafont nézem, a lelógó mobilokkal és
papírmicsodákkal, aztán kinézek az ablakon. Persze nem igazi ablak. Mozgó
holokép, a Kaena Pointot mutatja, a partra áradó hullámokkal. Sigfrid
programozása elég eklektikus. Egy idő után megszólalok:
– Mit csináljak, így neveztek el a szüleim.
Próbáltam már R-O-B-I-N-E-T-nek is írni, de akkor meg senki se tudta
rendesen kiolvasni. – Új nevet is felvehetnél, nem?
– Ha nevet változtatnék – mondom, és tudom, hogy
igazam van –, akkor biztos azt mondanád, hogy görcsösen védeni próbálom
belső dichotómiámat. – Szerintem inkább azt
mondanám – jegyzi meg Sigfrid nehézkes, gépi igyekezettel a jópofaságra –,
hogy, légy szíves, ne használj pszichoanalitikai terminus technicusokat.
Nagyra értékelném, ha csak az érzéseidről beszélnél.
– Semmi mást sem érzek – mondom ezredjére –, csak
azt, hogy boldog vagyok. Nincsenek problémáim. Mért ne lennék boldog?
Jó sokat játsszuk ezeket a szópárbajokat, de én nem
vagyok oda értük. Azt hiszem, valami hiba lehet a programjában.
– Mondd csak, Robbie: miért nem vagy boldog?
Nem válaszolok, de ő csak erősködik.
– Azt hiszem, aggódsz valamiért.
– A nagy szart, Sigfrid! – mondom enyhe csömörrel.
– Mindig ezt mondod. Nem aggódok én semmiért. Erre
ügyeskedéssel próbálkozik. – Nincs abban semmi rossz, ha elmondod, mit
érzel. Újra kinézek az ablakon, s közben dühös
vagyok, mert érzem, hogy reszketek, de nem tudom, mitől.
– Olyan vagy, Sigfrid, mint pattanás a seggen,
tudod-e? Erre mond valamit, de hogy mit, azt nem
tudom, mert nem figyelek oda. Azon töröm a fejem, hogy minek pocsékolom
itt vele az időmet. Ha valakinek minden oka megvan a boldogságra, akkor az
én vagyok. Gazdag vagyok. Elég jóképű is. Nem vagyok túl öreg se, és
különben is, megvan a Teljes Orvosim, úgyhogy még vagy ötven évig jóformán
olyan korú lehetek, amilyen csak akarok. New York Cityben lakom, a Nagy
Bura alatt, amit néhány hírességtől eltekintve csak azok engedhetnek meg
maguknak, akik igazán jól vannak eleresztve. Van egy nyári lakásom is a
Palisades-gátnál, a Tappan-tengerre néző ablakokkal. A csajok pedig
egyszerűen megvesznek a három karperecért, amit a Küldetésekért kaptam. A
Földön nem sok feltáróval találkozhatnak, még New Yorkban sem. Mind
odavannak, hogy meséljem el nekik, milyen is igazából odakint az
Orion-felhő környékén vagy a Kis-Magellán-felhő táján. (Persze egyik
helyen se jártam. Az egyetlen igazán érdekes helyről viszont, ahol
csakugyan voltam, nem szeretek beszélni.) – Vagy
pedig – mondja Sigfrid, miután kivárta a megfelelő számú mikroszekundumot,
hogy válaszolhassak, bármi volt is az iménti kérdése –, ha csakugyan
boldog vagy, akkor meg miért jársz hozzám segítségért?
Utálom, amikor olyasmit kérdez tőlem, amit magam is
kérdezni szoktam magamtól. Nem válaszolok. Addig fészkelődök, míg megint
kényelmesen nem érzem magam a műanyag-hab matracon, mert tudom, hogy
hosszú, rohadt szeánsznak nézek elébe. Ha én azt tudnám, mért van
szükségem segítségre, ugyan mi szükségem is volna segítségre?
– Rob, ma nem vagy valami közlékeny – mondja
Sigfrid a matrac fejénél elhelyezett apró hangszórón keresztül. Néha egy
egészen életszerű bábot használ. A báb egy karszékben szokott ülni, a
ceruzáját babrálja, s időnként huncutul elmosolyodik. De már mondtam neki,
hogy ettől ideges leszek. – Mi volna, ha elmondanád, hogy mire gondolsz?
– Nem gondolok semmi különösre.
– Engedd el a gondolataidat, Rob. Mondd ki, ami
először ötlik fel benned. – Emlékek… – mondom és
elhallgatok. – Milyen emlékek, Rob?
– Az Átjáró? – Ez inkább
kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. – Lehet,
hogy az is. Nem tehetek róla. Az Átjáró jutott az eszembe.
Minden okom megvan arra, hogy ne felejtsem el az
Átjárót. Onnan van a pénzem, a karperecek és a többi cucc. Eszembe jut a
nap, amikor otthagytam az Átjárót. Mikor is volt az? A 22-ik ciklus 31-ik
napján, vagyis… úgy tizenhat évvel és pár hónappal ezelőtt. Harminc
perccel a hajóindulás előtt engedtek el a kórházból. Arra sem volt időm,
hogy fölvegyem a pénzem. Épp csak hogy beszálltam és már tűztünk is.
Sigfrid udvariasan megszólal:
– Légy szíves, Robbie, mondd ki hangosan, amire
gondolsz. – Shikitei Bakinre gondolok – felelem.
– Igen, emlékszem, említetted őt. Mi van vele?
Nem válaszolok. Szegény, lábatlan Shicky Bakin a
szomszéd szobában lakott, de nincs kedvem mesélni róla Sigfridnek.
Fészkelődök a kerek matracon, közben Shickyre gondolok, és megpróbálok
sírni. – Zaklatottnak látszol, Bob.
Erre sem felelek. Shicky volt szinte az egyetlen az
Átjárón, akitől elbúcsúztam. Furának tűnhet, mert nagyon különbözött a
státusunk. Én feltáró voltam, ő pedig szemetes. Alkalmi munkáért épp csak
annyit kapott, amennyi a létfenntartási adóra futotta. (Még az Átjárón is
szükség van olyanokra, akik eltakarítják a szemetet.) Szegény Shicky azóta
már biztos túl öreg és beteg lett ahhoz, hogy bármi hasznát vegyék. Akkor
viszont alighanem ki is lökték már az űrbe. És akkor még szerencsésnek
lehet mondani. Ha nem volt ilyen szerencsés, akkor visszaküldték egy
bolygóra, ahol persze szintén a halál várt rá, de előbb még tehetetlen
nyomorékként kellett tengődnie néhány hétig. Szóval
ez a Shicky a szomszédom volt. Reggelenként alighogy felkelt, kínos
gonddal kiporszívózta a cellája minden egyes négyzetcentijét. Állandóan
kosz volt az Átjárón, s minden takarítási kísérlet ellenére is rengeteg
szemét szállongott összevissza. Amikor már az egész szobában tökéletes
tisztaság volt, még a kis gazok gyökere körül is, amelyeket ültetni és
gondozni szokott, fogott egy marék kavicsot, üvegkupakot és papírfecnit –
lényegében ugyanazt a szemetet, amit előtte összeporszívózott – és nagy
gonddal ismét szétrakosgatta az egészet az immár tiszta cellában. Tiszta
röhej volt. Nem értettem, hogy mi a különbség, de Klara… Klara azt mondta,
hogy ő igen. – Rob, most épp mire gondolsz? –
kérdezi Sigfrid. Embrióhelyzetbe kunkorodok és
valamit motyogok. – Nem értettem, Robbie, hogy mit
mondtál. Nem válaszolok. Vajon mi történhetett
Shickyvel? Biztos nem él már. Egyszerre elfog a szomorúság, hogy Shicky
meghalt – oly messze Nagoyától –, s azt kívánom, bárcsak sírni tudnék. De
nem tudok. Hánykolódom a habszivacson, feszengek, hogy csak úgy recsegnek
a biztosítószíjak, melyekkel le vagyok szorítva. Semmi sem használ. A
fájdalom és a szégyen csak nem akar a felszínre törni. A sikertelenség
dacára is elégedett vagyok egy kicsit magammal, ha másért nem, azért, hogy
ennyire igyekszem felszínre hozni az érzéseimet. A fárasztó szeánsz pedig
csak megy tovább. – Bob – mondja Sigfrid. – Túl
sokáig tart, míg válaszolsz. Gondolod, hogy valamit elfojtasz magadban?
– Marha okos kérdés, mondhatom! Még ha úgy is
volna, honnan tudhatnám én azt?! – Szünetet tartok, hogy átvizsgáljam az
agyam minden zegét-zugát, nincs-e valahol egy lezárt lakat, amit meg kéne
nyitnom Sigfrid előtt. Egyet sem találok. – Nem
hinném, hogy erről van szó – mondom megfontoltan. – Igazán nem érzem, hogy
blokkolnék. Inkább csak azt, hogy túl sok dologról szeretnék beszélni, s
nem tudom, hogy melyikkel kezdjem. – Amelyikkel
csak akarod, Rob. Beszélj arról, amelyik először jut az eszedbe.
Az elsőről beszéljek? Milyen süketül hangzik.
Honnan tudnám, melyik az első, amikor egyszerre forr bennem az összes
gondolat? Apámról beszéljek? Anyámról? Sylviáról? Klaráról? Szegény
lábatlan Shickyről, amint repülés közben egyensúlyoz és füstifecske
módjára csapong az Átjáró légterében, bogarak helyett cicás koszokra
vadászva? Olyan helyeket igyekszem elérni az
agyamban, melyek, tudom: fájdalmasak lesznek, ha elérem őket, hisz eddig
még mindig fájdalmat okoztak. Azt, amikor hétévesen fel s le parádéztam a
Szikla park sétányán a többi kölyök előtt, remélvén, hogy valaki majd csak
odafigyel rám. Azt, amikor kiszakadtunk a valós térből, s tudtuk, hogy
csapdába estünk, miközben az a szellemcsillag úgy bukkant elő a semmiből
alattunk, mint fakutya képén a vigyorgás. Ó, van
vagy száz ehhez hasonló emlékem, és mindegyik fájó. Vagy legalábbis
fájhat. A memóriám regiszterében a FÁJDALMAS címke alatt szerepelnek.
Tudom, hogy hol találom őket, és tudom, hogy milyen érzés, amikor a
felszínre engedem őket. De csakis akkor fájnak, ha
hagyom, hogy előjöjjenek. – Várok, Bob – mondja
Sigfrid. – Gondolkozom – felelek. Miközben ott
fekszem, felötlik bennem, hogy el fogok késni a gitárleckéről. Erről
másvalami jut az eszembe. A bal kezemre pillantok, nézem, nem nőttek-e túl
hosszúra a körmeim, s azt kívánom, bárcsak vastagabb és keményebb volna a
bőr az ujjbegyeimen. Nem tudok túl jól gitározni, de nem izgatom magam
emiatt olyan nagyon, a játék viszont örömet szerez. Csak gyakorolni kell
sokat, meg memorizálni. Lássuk csak, mondom magamban, mi is a különbség a
dúr és a moll skála között? – Rob – mondja Sigfrid.
– Ma nem sokat haladtunk, pedig már csak tíz-tizenöt perc van hátra. Mi
volna, ha kimondanád az első dolgot, ami csak az eszedbe jut… Most!
Az első dolgot elhallgatom, csak a másodikról
beszélek. – Eszembe jutott, hogy hogy sírt az
anyám, amikor az apám meghalt. – Azt hiszem, Bob,
hogy nem ez volt az első gondolatod. Tudod mit? Majd találgatok. Nem
Klarával függött össze? Teleszívom a mellkasom,
bizsergést érzek. Akadozva veszem a levegőt. Egyszerre Klarát látom magam
előtt, úgy, ahogy tizenhat éve nézett ki, egy órával se öregebbnek…
– Azt hiszem, Sigfrid, hogy tulajdonképpen anyámról
akarok beszélni – mondom, s egy udvarias, szabadkozó kuncogást engedek meg
magamnak. Sigfrid soha nem szokott megadóan
sóhajtani, de ismeri a hallgatásnak azt a módját, amely lényegében
ugyanúgy hangzik. – Az a helyzet – folytatom a
lényeges momentumokat gondosan körvonalazva –, hogy újra akart házasodni
apám halála után. Persze nem azonnal. Azt sem állítom, hogy örült volna a
halálának vagy ilyesmi. Tény, hogy szerette az öreget. De ma már látom,
hogy mégiscsak egészséges fiatal asszony volt, vagy legalábbis viszonylag
fiatal. Várj csak, azt hiszem, olyan harminchárom éves lehetett. És ha én
nem lettem volna, biztos vagyok benne, hogy megint férjhez megy.
Bűntudatom van emiatt. Én akadályoztam meg benne. Odamentem hozzá és azt
mondtam neki: „Nem kell neked másik férj, anyukám. Én vagyok a férfi a
családban. Majd én gondoskodok rólad.” De persze nem tudtam, hisz nem
lehettem több ötévesnél. – Azt hiszem, Robbie,
akkor már kilencéves voltál. – Kilenc? Várjunk
csak. Tényleg, azt hiszem, igazad van… – mondom, és megpróbálok lenyelni
egy nagy adag nyálat, ami valahogy hirtelen összefutott a torkomban.
Fulladozok és köhögök tőle. – Folytasd csak, Rob! –
biztat Sigfrid. – Mit akartál mondani? – A franc
essen beléd, Sigfrid! – Gyerünk, Rob, mondd csak
ki! – Mondjak, de mit? Szűzanyám, Sigfrid, a
plafonra kell mászni tőled. Mire jó ez az egész baromság?
– Kérlek, Bob, mondd el, hogy mi nyomja a lelked!
– Fogd már be azt a kibaszott bádogpofádat! – tör
elő belőlem egyszerre a gondosan leplezett fájdalom; kibírhatatlanul,
feldolgozatlanul. – Azt javaslom, Bob, hogy próbálj
meg… Nekifeszülök a szíjaknak, nagy darabokat rúgok
ki a habszivacsból és torkom szakadtából üvöltök: –
Fogd már be a pofádat, hallod?! Nem akarlak hallani! Hát nem érted, hogy
képtelen vagyok rá? Képtelen! Nem bírom! Nem bírom!
Sigfrid türelmesen vár, míg abbahagyom a sírást, ami, mellesleg, elég
hamar bekövetkezik. És aztán, mielőtt még bármit is mondhatna, fáradtan
megszólalok: – A rohadt életbe, Sigfrid, semmire se
jó ez az egész. Azt hiszem, abba kéne hagynunk. Biztos vannak mások,
akiknek nagyobb szükségük van a szolgálataidra, mint nekem.
– Ami azt illeti, Rob – mondja –, így is épp elég
jól ki tudom elégíteni a velem szemben támasztott igényeket.
Nem válaszolok. A matrac mellé készített
papírtörülközőért nyúlok, hogy felszárítsam a könnyeimet.
– Tulajdonképpen még szabad kapacitásom is van –
folytatja. – Azt azonban neked kell eldöntened, hogy folytassuk-e a
szeánszokat vagy sem. – Van valami innivalód a
pihenőben? – kérdezem. – Amilyenre te gondolsz,
olyan nincs. Van azonban egy bár a legfelső emeleten. Úgy mondják, nagyon
kellemes hely. – Na jó – mondom. – Csak azt tudnám,
mit keresek én itt. Tizenöt perccel később, miután
előjegyeztettem magam a jövő heti szeánszra, a pihenőben ülök és egy
csésze teát iszom. Fülelek, vajon a következő páciens elkezdte-e már az
üvöltést, de nem hallok semmit. Így aztán megmosom az arcom, megigazítom a
sálam és lesimítom a kacsafarkat a hajamban. Felmegyek a bárba, hogy
bedobjak valamit. A főpincér – emberi lény – ismer engem, és olyan asztalt
ad, ahonnan a Bura déli, alsó-öbli peremét látni. Egy magas, zöld szemű és
rézbőrű lány felé int a tekintetével, aki egymagában ül a szomszéd
asztalnál, de én megrázom a fejemet. Iszom egy rövidet, közben a rézbőrű
lány lábaiban gyönyörködök, s azon jár az eszem, hogy hol fogok vacsorázni
ma este. Még nem döntöttem el a kérdést, amikor elindulok a gitárórára.
481 |
IRRAY(O) = IRRAY(P) |
13,320 |
|
,C, Azt hiszem, aggódsz valamiért. |
13,325 |
482 |
XTERNALS ;66AA3 IF ;5B |
13,330 |
|
GOTO **7Z3 |
13,335 |
|
XTERNALS @ 01R IF @ 7 |
13,340 |
|
GOTO **7Z4 |
13,345 |
|
,S, A nagy szart, Sigfrid! Mindig |
13,350 |
|
ezt mondod. |
13,355 |
|
XTERNALS @99997AA! IF @8 |
13,360 |
|
GOTO **7Z4 |
13,365 |
|
IF ? GOTO **7Z10 |
13,370 |
|
,S, Nem aggódok én sem- |
13,375 |
|
miért. |
13,380 |
483 |
IRRAY .SZAR. .MINDIG. |
13,385 |
|
.AGGÓDIK/NEM. |
13,390 |
484 |
,C, Mi volna, ha beszélnél |
13,395 |
|
róla? |
13,400 |
485 |
IRRAY(P) = IRRAY(Q) |
13,405 |
|
INITIATE COMFORT MODE |
13,410 |
|
,C, Nincs abban semmi rossz, |
13,415 |
|
ha elmondod, mit |
13,420 |
|
érzel. |
13,425 |
487 |
IRRAY(Q) = IRRAY(R) GOTO **1 |
13,430 |
|
GOTO **2 |
13,435 |
|
GOTO **3 |
13,440 |
489 |
,S, Olyan vagy, Sigfrid, mint |
13,445 |
|
pattanás a seggen, |
13,450 |
|
tudod-e? |
13,455 |
|
XTERNALS @1! IF ! GOTO **7Z10 |
13,460 |
|
IF **7Z10! GOTO **1 |
13,465 |
|
GOTO **2 GOTO **3 |
13,470 |
|
IRRAY .PATTANÁS. |
13,475 | |
|
|