Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

5


Sigfrid elég okos masina, de néha el nem tudom képzelni, mi baja lehet. Folyton arra kér, meséljem el neki az álmaimat. Aztán néha boldogan jövök hozzá egy olyan álommal, melyről biztos vagyok, hogy imádni fogja – amolyan ezt-a-szép-piros-almát-a-tantóbácsinak-hoztam fajtával – tele pénisz szimbólumokkal meg fetisizmussal meg bűntudattal, és erre csalódást okoz nekem. Elkezd valami őrült dolgot feszegetni, aminek semmi köze sincs az egészhez. Elmondom neki az egész dolgot, és erre ő csak ül és ketyeg, zümmög és zakatol magában – persze nem igazából: csak én képzelem így, míg várakozok – és azután megszólal:
    – Térjünk most vissza valami másra, Bob. Az érdekelne, amit egyszer arról a Gelle-Klara Moynlin nevű nőről meséltél.
    – Remélem, tudod, Sigfrid, hogy már megint vakvágányon vagy?
    – Nem hiszem, Bob.
    – De hát itt ez az álom! Szűzanyám, hát nem veszed észre, hogy milyen fontos? Gondolj csak az anyafigurára.
    – Mi volna, Bob, ha rám bíznád a dolgomat?
    – Mintha volna más választásom! – mondom duzzogva.
    – Tudod, hogy van, Bob, de most nagyon szeretnék idézni valamit abból, amit egyszer meséltél – mondja, s elhallgat. Ezután a saját hangomat hallom valahonnan a tekercseiről:
    – Azt hiszem, Sigfrid, túl erős a fájdalom és a bűntudat ezen a ponton. Nem vagyok képes szembenézni ekkora nyomorúsággal.
    Vár, hogy mondjak valamit.
    Kisvártatva meg is szólalok:
    – Szép felvétel – ismerem el –, de én inkább az anyafixációm álombeli megnyilvánulásáról szeretnék beszélgetni veled.
    – Azt hiszem, célravezetőbb volna, Bob, ha ezzel a másik üggyel foglalkoznánk. Lehet, hogy a kettő összefügg.
    – Komolyan? – mondom, s egész föl vagyok villanyozva a lelkesedéstől, hogy ezt az elméleti lehetőséget amolyan elvonatkoztatott és filozófiai szinten megvitassam vele. Ekkor ér az ütés:
    – Térjünk vissza, Bob, arra az utolsó beszélgetésedre Klarával. Légy szíves, mondd el, mit érzel ezzel kapcsolatban.
    – Elmondtam már – felelem neki. Egyáltalán nem élvezem ezt az egészet. Tiszta időpocsékolásnak tartom, s gondosan ügyelek arra, hogy ezt ő is érezze a hangszínemből, meg abból, ahogy a biztosítószíjaknak feszülök. – Még rosszabb volt, mint mikor az anyám…
    – Tudom, Bob, hogy szívesebben beszélnél az anyádról, csak arra kérlek, ne most. Arról mesélj, amikor az a beszélgetés zajlott le köztetek Klarával. Mit érzel ebben a pillanatban, ha rá gondolsz?
    Próbálom becsülettel megfontolni a választ. Végül is ennyit megtehetek. Tulajdonképpen ki sem kéne mondanom. Aztán csak ennyi telik tőlem:
    – Nem sokat.
    – Csak ennyit: „nem sokat”? – kérdezi egy kis várakozás után.
    – Úgy, ahogy mondod. Nem sokat. – A felszínen legalábbis nem. Persze azért emlékszem, hogy akkor hogy éreztem. Nagy óvatosan felnyitom a régi emléket tároló rekeszt, hogy lássam, milyen is volt, amikor kezdtünk elmerülni abban a kék ködben. Amikor először pillantottam meg a halovány szellemcsillagot. Klarával beszéltem épp a rádión, közben Dane a fülembe sustorgott… Gyorsan lezárom a rekeszt.
    – Nagyon fájdalmas ez az egész, Sigfrid – mondom mintegy társalogva. Néha megpróbálom elbolondítani azzal, hogy olyan hangnemben mondok el neki nagy érzelmi töltésű dolgokat, mintha csak egy csésze kávét rendelnék, de nem hiszem, hogy használ. Sigfrid nemcsak a hangerőt és a felhangokat figyeli, hanem a légzést és a szüneteket is, nem beszélve a szavak értelméről. Rendkívül okos, pláne ha meggondolom, hogy milyen ostoba.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet