|
29
– Engedelmeddel, Bob – mondja
Sigfrid –, szeretnék valamit kideríteni veled kapcsolatban, mielőtt még
passzív megjelenítési üzemmódba utasítanál. Feszült
leszek; a szemét alak olvas a gondolataimban. – Látom – folytatja azonnal
–, hogy bizonyos ellenérzéssel viseltetsz irántam. Ez az, amit meg
szeretnék vizsgálni. Hihetetlen, de azon kapom
magam, hogy kímélni igyekszem az érzéseit. Néha megfeledkezem róla, hogy
csak egy gép. – Nem tudtam, hogy tudatában vagy annak, hogy ezt szoktam
csinálni – mentegetőzöm. – Természetesen tudatában
vagyok neki, Bob. Amikor kiadod a megfelelő utasítást, engedelmeskedem, de
soha nem adtál még olyan utasítást, hogy tartózkodjam az adatok
gyűjtésétől és elemzésétől. Feltételezem, hogy ezzel a paranccsal nem
rendelkezel. – Jól feltételezed, Sigfrid.
– Nincs rá ok, hogy ne juss hozzá a birtokomban
lévő információhoz, bármi legyen is az. Nem is próbáltam ellene tenni,
egészen mostanáig… – Tudnál talán?
– Persze. Lehetőségem van rá, hogy a vezérlő
utasítások használatát jelezzem a felsőbb irányításnak. De nem éltem vele.
– Miért nem? – A vén bádogdoboz folytonos
meglepetésekkel szolgál; ez az egész új nekem. –
Mint már mondtam, nincs rá ok. De nyilvánvaló, hogy megpróbálsz kitérni az
elől, hogy szembenézz bizonyos dolgokkal, és szeretném elmondani neked,
amit ennek a szembesítésnek a tartalmáról gondolok. Azután eldöntheted,
hogy mit akarsz. – Mi a szösz! – Leoldom a
szíjakat, és felülök. – Megengeded, hogy rágyújtsak? – Tudom mi lesz a
válasza, de ismét meglepetést okoz. – Az adott
körülmények között, meg. Ha úgy érzed, hogy csökkentened kell a benned
lévő feszültséget, akkor nem bánom. Arra is gondoltam, hogy felajánlok
neked egy enyhe nyugtatót, amennyiben igényt tartasz rá.
– Szűzanyám! – mondom elképedve, miközben
rágyújtok… és szó szerint vissza kell fognom magam, hogy ne kínáljam meg
őt is. – Na jó, adhatsz egyet. Sigfrid fölkel,
kinyújtóztatja a lábait, és átül egy kényelmesebb székbe! Nem gondoltam
volna, hogy képes ilyesmire. – Biztos észrevetted, Bob – mondja –, hogy
szeretném, ha el tudnád engedni magad. Először is, hadd mondjak el valamit
a lehetőségeimről, és a tieidről is, amelyekkel, gondolom, nem vagy
tisztában. Információt nyújthatok bármely kliensemről. Vagyis, nem
kizárólag ehhez az egy meghatározott terminálhoz férhetsz hozzá.
– Ezt nem igen értem – mondom egy pillanat szünet
után. – Szerintem érted. Vagy mindjárt meg fogod
érteni. Ha akarod. Mindazonáltal a lényegesebb kérdés az, hogy mi az az
emlék, amelyet megpróbálsz elfojtani magadban. Úgy érzem, szükséges volna
megszüntetni azt a blokkot. Azon gondolkodtam, ne javasoljak-e neked enyhe
hipnózist vagy valami nyugtatót, vagy akár azt, hogy egy igazi, élő
analitikus is vegyen részt az egyik összejövetelünkön. Vagy ezeknek a
lehetőségeknek egy általad kiválasztott kombinációját. De aztán eszembe
jutott, hogy eléggé otthon vagy az olyan eszmecserékben, melyek az általad
objektív valóságnak tekintett dolgok és az általad internalizált valóság
közötti különbségtételről folynak. Így hát szeretnék megvitatni egy
bizonyos eseményt ebből a szempontból. Óvatosan
lepöccintek egy kis hamut a cigarettám végéről. Igaza van; ameddig elvont
és személytelen szinten folyik a társalgás, akármilyen rohadt témáról
képes vagyok beszélgetni. – Miféle eseményre gondolsz, Sigfrid?
– Az utolsó feltáró utadra az Átjáróról, Bob. Hadd
frissítsem fel a memóriádat… – Beleőrülök!
– Tudom, azt hiszed, tökéletesen emlékszel mindenre
– mondja, pontosan interpretálva a megjegyzésemet –, és ebben a
tekintetben magam sem gondolom, hogy a memóriád felfrissítésre szorulna.
Ami azonban mégis érdekessé teszi ezt a bizonyos epizódot, az az, hogy
láthatóan valamennyi fontosabb belső aggodalmad ide vezethető vissza. Mint
például a szorongásaid, a homoszexualitásra való hajlamod…
– Hé! – …ami persze nem a fő
jellemzője a szexualitásodnak, de ami több gondot okoz számodra, mint
indokolt volna. És mindenek előtt itt van ez a nő, Gelle-Klara Moynlin.
Ezek a motívumok újra meg újra felbukkannak az álmaidban, bár nem mindig
tudod azonosítani őket. És mindegyiknek szerepe volt abban a bizonyos
epizódban. Elnyomom a cigarettát, akkor veszem
észre, hogy kettőt égettem egyszerre. – Nem látom benne az anyám szerepét
– mondom végül. – Csakugyan? – A hologram, amit
Sigfrid von Idegnek hívok, a szoba sarka felé fordul. – Hadd mutassak
neked valamit – mondja a sarokba mutatva. Az egész csak színház, tudom, de
a sarokban megjelenik egy női alak. Nem látszik nagyon tisztán, de fiatal,
karcsú, és éppen egy köhögést igyekszik elleplezni.
– Nem nagyon hasonlít az anyámra – jegyzem meg. –
Tényleg? – Na jó – mondom nagyvonalúan –, nem is
olyan rossz, ha azt vesszük, hogy nem volt semmi más támpontod, gondolom,
mint amit elmondtam róla. – A kép – mondta Sigfrid
minden nyomaték nélkül – azokból a leírásokból lett összeállítva,
amelyeket a Susie Hereira nevű lányról adtál. Némi
nehézség árán, remegő kézzel, rágyújtok egy másik cigarettára. – A
mindenit! – mondom valódi elismeréssel. – Le a kalappal előtted, Sigfrid!
Nagyon érdekes. Na de – folytatom egyszerre ingerülten – Susie tisztára
gyerek volt még, az isten szerelmére! Ettől eltekintve látom, úgy értem:
belátom, hogy van köztük bizonyos hasonlóság. De az életkoruk egyáltalán
nem vág össze. – Bob – mondja Sigfrid –, hány éves
volt anyád, amikor kicsi voltál? – Nagyon fiatal
volt. – Egy pillanat múlva hozzáteszem még: – Ami azt illeti, még
fiatalabbnak is látszott a koránál. Sigfrid hagyja,
hogy ezen elrágódjam egy kicsit, aztán tesz még egy kézmozdulatot, és az
alak eltűnik. Ehelyett két Ötös képe jelenik meg az űrben a landolóiknál
fogva összekapcsolva, és mögöttük ott van a… a… –
Te jó ég, Sigfrid – mondom. Nem szól, csak vár.
Ha arra vár, hogy megszólaljak, akkor ítéletnapig
várhat; egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Nem érzek fájdalmat, de béna
vagyok. Nem tudok beszélni, és nem tudok mozogni. –
Ez itt – kezdi nagyon halkan és szelíden – a hajótok rekonstrukciója a SAG
YY nevű objektum közelében, ami nem más, mint egy fekete lyuk, pontosabban
egy rendkívül gyors forgási állapotban lévő szingularitás.
– Nagyon jól tudom, hogy mi az, Sigfrid!
– Na igen, tudod. A forgás miatt az úgynevezett
eseményküszöbhöz, illetve a Schwarzschild-féle diszkontinuitáshoz tartozó
mozgási sebesség meghaladja a fénysebességet, ezért nem teljesen fekete;
sőt az úgynevezett Cserenkov-sugárzás miatt egészen jól látszik. Éppen az
ilyen és az ehhez hasonló jellemzők műszeres értékeléséért kapott az
expedíciótok extra tízmillió dolláros jutalmat a kialkudott összegen
felül, ami néhány kisebb összeggel egyetemben a jelenlegi vagyonod alapját
képezi. – Ezt is tudom, Sigfrid.
Szünet. – Volnál szíves
elmondani nekem, Bob, mit tudsz még róla ezen kívül?
Szünet. – Nemigen tudok
mást, Sigfrid. Újabb szünet.
Még csak nem is erőltet. Tudja, hogy nincs rá szükség. Beszélni akarok, és
a hangvételt Sigfrid modorához igazítom. Van itt bent valami, amiről
képtelen vagyok beszélni, s amire félek még csak rágondolni is; de ezt a
legbenső iszonyt egy olyan külső köpeny veszi körül, amiről már képes
vagyok szólni. Ez a köpeny pedig nem más, mint az objektív valóság.
– Nem tudom, Sigfrid, mennyit tudsz a
szingularitásokról. – Talán az volna a legjobb,
Bob, ha egyszerűen elmondanád, amit szerinted tudnom kellene.
Elnyomom az éppen aktuális cigarettát, és másikra
gyújtok helyette. – Na jó – mondom. – Mindketten tudjuk ugyan, hogy ha
tényleg meg akarnál tudni valamit a szingularitásokról, az mind ott van
valahol az adatbankodban, ráadásul sokkal precízebben és használhatóbb
formában, mint ahogy azt én el tudom mondani, de azért egye fene… Egy
ilyen fekete lyuk lényegében nem más, mint egy csapda. Elgörbíti a
fénysugarakat. Elgörbíti az időt. Ha belekerültél, nem tudsz kijönni
belőle. De én… De én… Egy pillanat múlva Sigfrid
megszólal: – Nyugodtan sírhatsz, Bob, ha akarsz – amitől hirtelen
ráébredek, hogy épp ez az, amit csinálok. – Te jó
isten – mondom és kifújom az orrom az egyik papírzsebkendőbe, amit mindig
ott tart kéznél a matrac mellett. Sigfrid vár. – De
nekem sikerült – mondom. Erre Sigfrid ismét olyat
csinál, amit sose vártam volna tőle: tréfálkozik. – Ez – mondja – eléggé
nyilvánvalónak látszik abból, hogy itt vagy. – Ez
az egész rohadt kimerítő – mondom. – Nem kétlem,
hogy számodra az, Bob. – Jó volna inni valamit.
Klikk. – Abban a szekrényben – mondja
Sigfrid –, amelyik most kinyílt mögötted, meglehetősen jó sherryt találsz.
Sajnos, be kell vallanom, nem szőlőből készült; az egészségügyi
szolgálatnál nem veszik jó néven a luxust. De nem hiszem, hogy érződik
rajta a földgázeredet. Ja igen, és meg van fűszerezve egy csipet THC-vel a
jobb idegnyugtatás végett. – Te szent Habakuk –
mondom, kifogyván a meglepetés kifejezéseiből. A sherry épp olyan,
amilyennek mondja, és érzem, ahogy a melegsége szétterjed bennem.
– Szóval – mondom letéve a poharat –, mire
visszatértem az Átjáróra, már le volt írva az egész expedíció. Majdnem egy
éve meg kellett volna jönnünk. És mindez azért volt, mert kis híján
belül kerültünk az eseményhorizonton. Tudod mi az az idődilatáció?…
Különben nem számít – mondom, mielőtt felelni tudna –, csupán szónoki
kérdés volt. A lényeg az, hogy ami történt, azt idődilatációnak hívják. Ha
az ember ilyen közel kerül egy szingularitáshoz, akkor szembe találja
magát az ikerparadoxonnal. Ami nekünk talán egy
negyedóra lehetett, az csaknem egy év volt óraidő szerint. Már úgy értve,
hogy az Átjárón vagy itt, nem a nemrelativisztikus univerzum bármely más
pontján elhelyezett óra szerint. És… Iszom még
egyet, aztán vitézül tovább folytatom: – És ha még
egy kicsit lejjebb mentünk volna, akkor a mozgásunk még lassúbbá vált
volna. Egyre lassúbbá és lassúbbá. Csak egy kicsivel közelebb, és az a
tizenöt perc egy évtizednek bizonyult volna. Még egy kicsit közelebb, és
máris egy évszázadnál tartunk. Mert hogy ilyen közel voltunk,
Sigfrid. Majdnem csapdába estünk mindannyian. De nekem sikerült
kiszabadulnom. Hirtelen eszembe jut valami, és az
órámra nézek. – Az időről jut eszembe, hogy az óra már öt perce letelt.
– Nincs más időpontom ma délutánra, Bob.
Rámeredek. – Micsoda?
Szelíden: – Átraktam minden időpontot, mielőtt megérkeztél.
Nem mondom azt megint, hogy „te jó ég!”, de az
biztos, hogy ezt gondolom. – Már megint a falhoz
állítottál, Sigfrid – mondom mérgesen. – Nem
kényszerítelek, hogy tovább maradj az idődnél, Bob. Egyszerűen csak rá
akarok mutatni, megvan rá a lehetőséged, ha úgy kívánod.
Egy darabig rágódom a dolgon.
A HÍCSÍK TÁPLÁLKOZÁSÁRÓL
Kérdés: Mit ettek a hícsík?
Hegramet professzor: Azt kell
mondanom, hogy nagyjából azt, amit mi. Mindenfélét. Azt hiszem,
mindenevők voltak, mindent megettek, ami csak a kezük ügyébe került.
Igazából semmit sem tudunk az étrendjükről, kivéve azt, amit az
üstökösövezetet megjárt expedíciók alapján ki tudunk következtetni.
Kérdés: Üstökösövezet?
Hegramet professzor: Legalább négy
olyan küldetésről tudunk, amelyek nem jutottak el egészen egy másik
csillagig, de határozottan elhagyták a Naprendszer határait.
Kimentek egészen addig az övezetig, ahonnan az üstökösök jönnek, ami
olyan fél fényévnyire lehet innét. Az expedíciókat sikertelennek
ítélték meg, de szerintem tévedtek. Azóta is győzködöm a
Bizottságot, hogy adjanak tudományos prémiumot a résztvevőknek.
Három hajó láthatóan egy meteorrajban bukkant fel. A negyedik egy
üstökös közelében. Mind a négy célpont több száz CS. E.-re volt a
Naptól. A meteorrajok mellesleg rendszerint régi, elpusztult
üstökösök maradványai. Kérdés: Azt
akarja ezzel mondani, hogy a hícsík üstökösöket ettek?
Hegramet professzor: Azt ették, amiből
az üstökösök állnak. Tudják, miféle anyagok ezek? Szén, oxigén,
nitrogén és hidrogén – ugyanazok az elemek, amelyeket reggelire
eszünk. Véleményem szerint az üstökösök anyagát nyersanyagként
használták fel a táplálékuk előállításához. Úgy vélem, hogy
valamelyik hajó, amelyik az üstökös övezetbe megy, előbb-utóbb
találni fog egy hícsí tápanyaggyárat, és akkor talán senkinek sem
kell többé éhen halnia.
|
– Te aztán furmányos egy komputer vagy, Sigfrid –
mondom. – Na jó. Szóval, az a helyzet, hogy nem volt rá mód, hogy egy az
egyben megmeneküljünk. A hajóink jócskán belül jártak azon a ponton,
ahonnan nincs visszatérés, és egyszerűen lehetetlenség volt kiszökni. De
az öreg Danny A. okos fiú volt. Ismerte az összes kibúvót a törvények
alól. Egészében véve tehát kátyúba kerültünk. Csakhogy nem voltunk
egységes egész! Két hajónk volt! És mindkettőt két további hajóra lehetett
bontani. És ha el tudjuk érni valahogy, hogy a rendszer egyik része
gyorsulást adjon át a másiknak; érted: az egyik rész még mélyebbre lökődik
a kútba, hogy ezáltal a másik rész kijjebb kerüljön – akkor az egész
egy része megszabadulhat! Hosszú szünet.
– Igyál még egyet, Bob – biztat Sigfrid. – Úgy
értem, ha befejezted a sírást.
|
|