Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

6


Öt altiszt, mindegyik cirkálóról egy, tessékelt le minket, s a személyazonosságunk ellenőrzése után átadott a Tröszt személyzetisének. Sheri felnevetett, mert az orosz altiszt csiklandós pontjára talált paskolni, majd odasúgta nekem: – Mit gondolnak ezek, Rob, mit akarunk mi ide becsempészni?
    Lepisszegtem. A Trösztöt képviselő nő elvette a leszállókártyáinkat a különítményt vezető kínai altiszttől és névsorolvasásba kezdett. Összesen nyolcan voltunk.
    – Isten hozta önöket az Átjárón – mondta. – Az itt a rend, hogy minden kopasz kap egy kísérőt, aki segít majd szállást találni, válaszol a kérdéseikre, elmondja, hol kell az orvosira jelentkezni és hol lesznek az óráik. Ezenkívül átad majd önöknek egy szerződést is, amit alá kell írniuk. A hajón elhelyezett készpénzletétjeikből levontunk fejenként ezeregyszázötven dollárt. Ez fedezi majd a létfenntartási adójukat a következő tíz napban. A maradékot bármikor visszakérhetik: csak egy személyi csekket kell kiállítaniuk. A kísérőjük majd megmutatja, hogy megy ez. Linscott!
    A középkorú, fekete kaliforniai, a Baja-öbölből, felemelte a kezét. – Az ön kísérője Shota Tarasvili. Broadhead!
    – Itt vagyok!
    – Dane Metchnikov – mondta a Tröszt alkalmazottja.
    Már éppen nézelődni kezdtem, mikor láttam, hogy egy fickó, bizonyára Dane Metchnikov, felém tart. – Helló! – köszönt és keményen karon ragadott, hogy félrevonjon a többiektől.
    Megmakacsoltam magam. – Szeretnék elbúcsúzni a barátomtól – mondtam.
    – Semmi szükség rá – mordult rám. – Mind ugyanazon a területen lesztek. Gyerünk!
    Így történt, hogy két órával megérkezésünk után volt már egy szobám, egy kísérőm és egy szerződésem. Azonnal alá is írtam az egyezményt, anélkül, hogy elolvastam volna. Metchnikov meglepettnek látszott. – Nem is érdekel, mi van benne? – kérdezte.
    – Ráérek megtudni később is – feleltem. A helyzet az, hogy tök mindegy volt. Mert mi lett volna, ha nem tetszik a szöveg: talán bizony meggondolhattam volna magam? Aligha. Igaz, feltárónak lenni elég ijesztő dolog. Utálok arra gondolni, hogy meghalhatok. Nemcsak úgy konkrétan a meghalástól félek, de a halálnak még a puszta gondolatát is utálom. Azt, hogy többé már nem leszek; hogy mindent abba kell hagynom, miközben tudom, hogy az a rengeteg ember szépen él tovább, élvezi a szexet és a többi örömöt, és én mindebből kimaradok. A halálnál már csak egy dolgot utáltam volna jobban: visszamenni a tápanyagbányába.
    Mikor a szobámba értünk, Metchnikov gallérjánál fogva ráakaszkodott egy falra szerelt kampóra, hogy ne legyen láb alatt, amíg én elpakolom a holmimat. Sápadt és köpcös férfi volt és nem valami beszédes. Nem tűnt túlságosan szeretetre méltónak, de legalább nem szórakozott rajtam, hogy milyen ügyefogyott kopasz vagyok. Az Átjárón csaknem nulla a gravitáció. Soha azelőtt nem mozogtam nulla G-ben – Wyoming igazán nem az a hely, ahol sűrűn adódna erre alkalom –, így aztán folyton ügyetlenkedtem. Amikor ezt szóvá tettem, Metchnikov ennyit mondott: – Majd megszokod. Van valami kajád?
    – Sajnos, nincs.
    Erre felsóhajtott, s közben úgy nézett ki, mint egy felhúzott lábú, falra akasztható Buddha-szobor, amit valaki ott felejtett.
    – Majd később elviszlek egy italra – mondta az órájára pillantva. – Itt ez a szokás. De huszonkettő nulla nulla előtt nemigen érdemes odamenni. Akkorra viszont már jó sokan lesznek a Kék Pokolban. Bemutatlak majd a társaságnak. Meglátjuk, hátha összejön valami. Csajokra buksz vagy krapekokra?
    – Csajokra, naná!
    – Különben mindegy, ezen a téren a magad ura vagy. Bemutatlak azoknak, akiket ismerek, a többi a te dolgod. Jobb, ha már most beleéled magad. Nálad van a térkép?
    – Térkép?
    – Na, ne idegelj már! Abban a paksamétában volt, amit kaptál.
    Elkezdtem találomra nyitogatni a fiókokat, míg végül megtaláltam a borítékot. Ott volt benne a saját példányom az egyezményről, meg egy prospektus is, az volt a címe, hogy Isten hozta az Átjárón, ott volt a szobakiutalásom, egy egészségügyi kérdőív, amit másnap reggel nyolc óra nulla nulláig kellett leadnom… és ott volt egy összehajtogatott lap is, ami szétnyitva úgy festett, mint valami nevekkel tűzdelt kapcsolási rajz.
    – Ez az! Keresd meg rajta, hogy hol vagyunk. Jegyezd meg a címet: Babe szint, Keleti Negyed, Nyolcadik alagút, 51-es szoba. Írd le!
    – Minek írnám, Dane, rajta van a szobakiutalásomon.
    – Hát akkor ne veszítsd el – mondta Dane, s a nyaka mögé nyúlt, hogy kiakassza magát. Szép lassan leereszkedett a padlóra. – Az volna a legjobb ha most egyedül nézelődnél egy kicsit. Ide jövök majd érted. Addig is: van valami kérdésed?
    Törtem a fejem egy kicsit, s közben láttam, hogy türelmetlen. – Nem haragszol, ha valami személyeset kérdezek, Dane? Jártál már odakint?
    – Hat utam volt – mondta. – Na jó, akkor huszonkettő nulla nullakor látjuk egymást – tette hozzá a hajlékony ajtónak dőlve. Kilépett a folyosó dzsungelzöldjébe, és már el is tűnt a szemem elől.
    Hagytam, hogy a gravitáció – nagyon finoman – leülepítsen az egyetlen valódi székbe, amim csak volt, és megpróbáltam felfogni az agyammal, hogy az, ahol vagyok, a világmindenség küszöbe.

Nem tudom, képes leszek-e érzékeltetni, milyennek tűnt számomra a világmindenség, onnan az Átjáróból. Olyan érzés volt, mint a fiatalság Teljes Orvosival. Mint az étlapot böngészni a világ legjobb éttermében, amikor tudjuk, hogy a számlát más fogja rendezni. Mint amikor először jössz össze a lánnyal, aki szeret. Mint a kibontatlan ajándék.
    Az ember egyik első benyomása az Átjáróról, hogy milyen szűkek az alagutak. Ráadásul a falak végig ki vannak tapétázva virágládákkal, s így még a valóságosnál is szűkebbnek hatnak. A másik az alacsony gravitáció okozta émelygés és büdösség. Az Átjárót apránként ismeri meg az ember. Lehetetlenség egyszerre áttekinteni, mert valójában egy nagy sziklába vájt labirintus az egész. Még abban sem vagyok biztos, hogy az összes alagutat feltárták már. Azt azonban tudom, hogy vannak olyan mérföldes szakaszok, ahol soha senki nem jár, vagy legalábbis nem túl gyakran.
    A hícsík már csak ilyenek voltak. Megkaparintották az aszteroidot, körülvették egy fémfallal, alagutakat furkáltak belé, s azután teletömték azzal, amijük éppen volt – hogy pontosan mivel, azt nem tudni, mert mire az ember odajutott, majdnem teljesen üres volt megint, akárcsak a többi hícsí építmény szerte az univerzumban. A végén pedig, ki tudja, miért, maguk is otthagyták az egészet.

EGYEZSÉG

    1. Alulírott __________________, szellemi képességeim teljes birtokában, ezennel végérvényesen és visszavonhatatlanul az Átjáró Felügyelőségre ruházok át minden jogot azon felfedezésekkel, technikai és műtárgyakkal, egyéb tárgyakkal és dolgokkal kapcsolatban, legyenek azok bármineműek és értékűek, melyek a nevezett Átjáró Felügyelőség által rendelkezésemre bocsátott bárminemű eszköz vagy információ révén kerülnek birtokomba.
    2. Tudomásul veszem, hogy az Átjáró Felügyelőség tetszése szerint eladhatja, bérbe adhatja vagy bármely más címen átruházhatja a tulajdonjogát bármely olyan technikai vagy műtárgynak, egyéb értéktárgynak vagy dolognak, mely a jelen szerződés által szabályozott tevékenységek révén kerül a birtokába. Ebben az esetben az Átjáró Felügyelőség köteles az eladásból vagy a tulajdonjog egyéb jellegű átruházásából származó haszon 50%-át (azaz ötven százalékát) alulírottnak folyósítani, egészen addig, míg a folyósított összeg el nem éri alulírott kutatási költségeit (beleértve az Átjáróra történő utazás, majd az ottani tartózkodás költségeit). Eme költségek visszatérülése után alulírott járandósága a további haszon 10%-ában (azaz tíz százalékában) kerül megállapításra. Alulírott kijelenti, hogy a fentieken kívül semminemű más anyagi igényt nem támaszt az Átjáró Felügyelőséggel szemben, s a fenti módon részére juttatott összegeket teljes kompenzációnak fogja tekinteni.
    3. Alulírott visszavonhatatlan beleegyezését adja ahhoz, hogy az Átjáró Felügyelőség saját hatáskörében döntsön a birtokába került felfedezések kiaknázása, eladása és a jogok lízingje felől, beleértve azt a jogot, hogy nevezett felfedezéseket és értéktárgyakat egyéb felfedezésekkel és értéktárgyakkal társítsa együttes kiaknázás, lízing vagy eladás céljából, amely esetben alulírott részesedését az összrészesedés azon hányada képezi, melyet az Átjáró Felügyelőség méltányosnak talál részére megítélni; továbbá elismeri az Átjáró Felügyelőség jogát arra, hogy eltekintsen a fenti felfedezések és értéktárgyak értékesítésétől, illetve kiaknázásától.
    4. Alulírott mentesíti a Felügyelőséget mindama követelések teljesítése alól, melyekkel alulírott vagy megbízottja a jelen szerződésben foglalt tevékenység során elszenvedett anyagi vagy egészségbeni károsodás címén lép fel a jövőben.
    5. Alulírott tudomásul veszi, hogy amennyiben bárminemű nézeteltérés támadna a jövőben jelen egyezséggel kapcsolatban, a szerződési feltételek az Átjárón bevett joggyakorlatnak megfelelően kerülnek elbírálásra, és hogy e tekintetben semmilyen más bíróság joggyakorlata nem képezheti hivatkozás tárgyát.

    Amit az Átjárón még leginkább központnak lehetne mondani, az a Hícsíváros. Ez egy orsó alakú üreg nagyjából az aszteroid mértani középpontjában. Úgy tartják, ez volt a hícsík lakóhelye az Átjáró építése idején. Eleinte mi földi kopaszok is ott laktunk valamennyien, vagy ha nem is éppen ott, de legalábbis a közelben. (Persze nemcsak mi laktunk ott. Voltak köztünk idegenek is: épp előttünk futott be egy vénuszi hajó.) Ezen a részen vannak a Tröszt saját szálláshelyei. Később, aki feltáróként meggazdagszik, az kintebb is költözhet, közelebb a felszínhez, ahol valamivel erősebb a gravitáció, kevesebb a zaj, no és ami a fő: nincsen akkora bűz. A levegőt, amit beszívsz, több ezren belélegezték már előtted, s mind beleeresztette a maga bűzét. A víz, amit megiszol, szintén átfolyt már másokon. Az emberek többnyire nem tartózkodnak túl sokáig az Átjárón. De a szaguk az megmarad.
    Engem nem érdekelt a bűz. Egy csöppet sem. Számomra az Átjáró egy szép, kövér szerencsesorsjegy volt a Teljes Orvosihoz, a kilencszobás házhoz, egy pár saját kölyökhöz és egy csomó örömhöz. Az első lottót már megnyertem, s ettől csak még pimaszabbul bíztam a másodikban.
    Minden olyan izgalmas volt s egyszersmind ütött-kopott. Luxusnak semmi nyoma. Mert mi az, amit 238 575 dollárodért kapsz: egy fuvar az Átjáróra; tíznapi élelem, szállás és levegő; egy gyorstalpaló űrhajóirányításból és a lehetőség, hogy feliratkozhass a legközelebbi hajóra. Vagy amelyikre akarsz. Nem kényszerít senki, hogy egy bizonyos hajóval próbálkozz, sőt, ami azt illeti, még arra sem, hogy próbálkozz egyáltalán.
    A Trösztnek nincs semmi haszna ebből a pénzből. Az árak nagyjából csak a költségeket fedezik. Ez nem azt jelenti, hogy mindent olcsón kapsz meg, s azt még kevésbé, hogy amit adnak, az jó. A kaja lényegében ugyanaz volt, mint amit egész életemben bányásztam és ettem. A szálláshely kábé akkora volt, mint egy nagyobbfajta hajókoffer, benne egy szék, egy pár szekrény, egy lehajtható asztal és egy függőágy, amit átlósan, saroktól sarokig húztál ki, amikor rád jött az alhatnék.
    A szomszédban egy vénuszi család lakott. Egyszer bepillantottam hozzájuk a félig nyitva hagyott ajtón át. Nem igaz! Négyen aludtak egy akkora kis cellában. Úgy nézett ki, hogy kettőjükre jut egy függőágy, mert csak kettőt láttam kifeszítve, keresztben egymással. A másik oldalon Sheri lakott. Megkaparásztam az ajtaját, de nem válaszolt. Próbáltam a kilincset: nem volt bezárva. Az Átjárón nem nagyon zárják az ajtókat, többek között azért, mert nemigen van mit ellopni. Sheri nem volt odabenn. A ruhái, melyeket a hajón viselt, szerteszét voltak hajigálva.
    Sejtettem, hogy felderítő útra indult, s arra gondoltam, bárcsak egy kicsivel hamarabb jöttem volna. Vele érdekesebb lett volna a felderítés. Nekitámaszkodtam az alagút falát beszövő borostyánnak, és előhúztam a térképet.
    A térkép adott egypár ötletet, hogy mit érdemes megnézni. Voltak olyan jelölések, hogy „Centrál park” meg „Felső-tó”. Vajon mik lehettek azok? Megakadt a tekintetem az „Átjáró Múzeumon” is, mert a név érdekességet ígért, és a „Terminális Kórházon” a baljós csengés miatt. Később kiderítettem, hogy a „terminális” jelző nem a gyógyíthatatlan betegségek végső stádiumára utalt a kórház nevében, hanem közönséges végállomásra. Ide vonult be ugyanis az ember minden utazás végeztével. A Tröszt vezetősége nyilván tudatában volt a kétértelműségnek, de nem nagyon izgatta őket, hogy milyen érzéseket kelt a név a feltárókban.
    Akárhogy is néztem, leginkább egy űrhajóra lettem volna kíváncsi.
    Miután a szikra kipattant az agyamból, mindjárt tudtam azt is, hogy nagyon, de nagyon szeretném látni azt az űrhajót. Megpróbáltam a térképből kisütni, hogy lehetne eljutni a külső héjig, ahol a hajóállásoknak lenniük kellett. Fél kézzel egy korlátba kapaszkodtam, a másikkal a térképet igyekeztem nyitva tartani. Nem tartott soká, hogy kitaláljam, hol vagyok. Egy ötágú útkereszteződésben voltam, amit a térkép, ha igaz, „Keleti csillag, Babe 6” felirattal jelzett. Az öt alagút egyike egy ejtőaknához vitt. Csak azt nem tudtam, hogy melyik.
    Találomra kiválasztottam az egyiket. Zsákutcába torkollott. Visszafelé jövet – gondoltam, megkérdezek valakit – megkaparásztam az egyik ajtót. Az ajtó kinyílt.
    – Elnézést… – mondtam és elhallgattam.
    A férfi, aki az ajtót kinyitotta, olyan magas volt, mint én, azazhogy mégsem. A szeme ugyan egy szintben volt az enyémmel, de lefelé csípőben véget ért a teste. Nem voltak lábai.
    Mondott valamit, de hogy mit, azt nem értettem. Nem angolul beszélt. Igaz, különben sem számított volna. A külseje teljesen lekötötte a figyelmemet. Gézszerű, rikító leplet viselt, mely a csuklóinál és a derekánál volt megkötözve. Denevérszárnyait meg-meglibbentve függött a levegőben. Nem volt ez igazán nehéz mutatvány az Átjáró alacsony G-jében, de a látvány mégiscsak meghökkentő volt.
    – Elnézést, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy jutok el a Tánya szintre – mondtam, s megpróbáltam nem bámulni, de nem nagyon sikerült.
    Elmosolyodott. Fehér fogak villantak elő a ránctalan, mégis öreg arcban. Szénfekete szeme volt és rövidre nyírt fehér sörénye. Kipréselte magát mellettem a folyosóra és kitűnő angolsággal megszólalt:
    – Semmi baj. Az első kanyarnál jobbra, el egészen a következő csillagig. Aztán menjen tovább balról a második alagúton. Az már jelezve lesz – mondta, s állával a csillagelágazás irányába bökött.
    Köszönetet mondtam neki, és ott hagytam lebegni. Szerettem volna visszanézni, de illetlenségnek véltem. Furcsa volt az egész. Eszembe nem jutott volna, hogy az Átjárón nyomorékok is lehetnek.
    Akkor még ilyen naiv voltam.
    Most, hogy találkoztam vele, egész máshogy festett az Átjáró, mint ahogy a statisztikák alapján elképzeltem magamnak. Pedig a statisztikák elég világosak voltak, és mindannyian áttanulmányoztuk őket. Mindannyian, úgy értem, azok is, akik feltárónak jöttünk fel ide, meg az a jóval nagyobb embertömeg is, aki csak álmodozott róla. Az Átjáróról induló expedíciók ötven százaléka üres kézzel jön vissza. Tizenöt százalék vissza se tér. Általában minden huszadik feltáró hoz vissza olyasmit, amiből az Átjáró – vagy tágabb értelemben az emberiség – profitot tud csinálni. Még ezek legtöbbje is örül, ha annyit összehoz, amiből végre megtérül az útiköltsége.
    És ha sérülést szenvedsz, míg oda vagy? Hát igen, az már nehéz ügy. A Terminális Kórház felszerelése van olyan jó, mint bármely másiké. Igen ám, de mi hasznod belőle, ha nem érsz oda idejében? Az utazás hónapokig is eltarthat. Ha a sérülés az út másik végállomásán következik be – és többnyire ez a helyzet –, akkor ugyan nem sok segítségre számíthatsz, egész addig, amíg vissza nem térsz az Átjáróra. És ha ezt még meg is éred, valószínűleg túl késő lesz ahhoz, hogy ismét egybe tudjanak kalapálni, sőt talán még ahhoz is, hogy életben tartsanak.
    Mellesleg, bármikor ingyen visszamehetsz oda, ahonnan jöttél. A rakétákon mindig több az utas idefelé, mint vissza. Belefér a kálóba. Igen, a visszaút ingyen van. De ugyan van-e visszaút?

A Tánya szintre érve elengedtem az ejtőkábelt, befordultam egy alagútba és rögtön belefutottam egy sapkás, karszalagos emberbe. Tröszt Rendőrség. Nem beszélt angolul, csak az irányt mutatta, viszont a mérete folytán így is meggyőző volt. Megragadtam a felvonókábelt, följebb mentem egy szinttel, kerestem egy másik ejtőaknát és még egyszer szerencsét próbáltam.
    A különbség csak annyi volt, hogy az őr ezúttal tudott angolul. – Tilos az átjárás – mondta.
    – Csak a hajókat szeretném megnézni.
    – Értem. Akkor is. Innen csak kék jelvénnyel lehet tovább menni – mondta és a sajátjára bökött. – Ami annyit tesz, hogy csak a Tröszt specialistáinak, pilótáknak és a nagyfejűeknek.

ISTEN HOZTA AZ ÁTJÁRÓN!

    Gratulálunk!
    Ön egyike azon keveseknek, akik évente abban a kiváltságban részesülnek, hogy az Átjáró Nagyvállalkozás és Tröszt partnerei lehetnek. Első kötelezettségeként, kérjük, írja alá a mellékelt Egyezséget. Sietségre nincs semmi ok: nyugodtan tanulmányozza át az Egyezség tartalmát, s ha lehetősége van rá, jogi tanácsadást is igénybe vehet.
    Fel kell azonban hívnunk a figyelmét arra, hogy csak az Egyezség aláírása után válik jogosulttá a Tröszt által biztosított elhelyezés, étkeztetés és tanfolyamok igénybevételére.
    Azok számára, akik vendégként tartózkodnak az Átjárón, vagy akik egyelőre még nem óhajtják aláírni az Egyezséget, az Átjáró Szálloda és Étterem nyújtotta szolgáltatásokat tudjuk ajánlani.

    – Pilóta vagyok.
    – Én meg már azt hittem, hogy egy a kopaszok közül, akik ma jöttek a földi transzporttal – vigyorgott. – Vagy mégis eltaláltam volna? Az a helyzet apafej, hogy pilóta majd csak akkor lesz valakiből ha feliratkozott egy útra. Egy perccel sem korábban. Menjen csak szépen vissza, ahonnan jött.
    – Tudja, hogy van ez – mondom olyan ember hangján, akivel lehet tárgyalni. – Csak körül szeretnék nézni egy kicsit.
    – Majd ha elvégezte a tanfolyamot. Vagy esetleg a tanfolyam alatt, ha lehozzák ide magukat. Aztán már annyit nézelődhet idelenn, hogy sokallni is fogja.
    Vitatkoztam még vele egy darabig, de túl kemények voltak az érvei. Ahogy a vonókábelért nyúltam, hatalmas dörej rázta meg az alagutat. Egy pillanatig azt hittem, hogy felrobbant az aszteroid. Az őrre néztem, mire az nem éppen barátságtalanul, megvonta a vállát.
    – Én csak annyit mondtam, hogy nem lehet megnézni őket. Azt nem mondtam, hogy hallani sem lehet.
    Lenyeltem azt, hogy „Hűha!”, meg azt, hogy „Te jó ég!”, amit igazából mondani szerettem volna, és csak annyit kérdeztem:
    – Mit gondol, hová mentek?
    – Jöjjön vissza hat hónap múlva. Akkorra talán tudjuk a választ.
    Ha jól belegondolok, semmi okom sem volt rá, hogy büszke legyek, és én mégis büszkeséget éreztem. Annyi tápanyagbányában eltöltött év után nemcsak hogy itt vagyok az Átjárón, de épp akkor vagyok itt, amikor néhány rettenthetetlen feltáró útnak indul, hogy dicsőséget és hihetetlen vagyont szerezzen magának. Az esélyek? Ki törődik azzal? Lényeg, hogy miénk az ÉLET, csupa nagybetűvel.
    Emelkedett hangulatomnak köszönhető, hogy nemigen figyeltem oda, mit csinálok, s így visszafelé ismét eltévedtem. Mire a Babe szintre értem, már tíz perc késésben voltam.
    Dane Metchnikov épp a szobám felől jött, amikor összetalálkoztam vele az alagútban. Láthatóan nem ismert meg. Azt hiszem, elment volna mellettem, ha nem intek neki.
    – Mi van? – mordult rám. – Mért késtél?
    – Lent jártam a Tánya szinten. Meg akartam nézni a hajókat.
    – Aha. Oda csak kék jelvénnyel engednek le, vagy ha van már karpereced.
    „Kösz”, gondoltam magamban, „ennyit már sikerült megtudnom”. Szótlanul kullogtam utána, nem erőltetve a beszélgetést.
    Metchnikov arcán minden fakó volt, kivéve csodálatos ívekben kunkorodó pofaszakállát, mely az álla vonalát követte. Alighanem viaszt használt, mert minden egyes tincs a saját életét élte a pompás szőrzeményben. Rosszul mondom, mégsem viasz volt az. De az biztos, hogy volt még valami más is a szőrön kívül abban a szakállban, s az a valami rugalmas volt, nem pedig merev. Amikor Metchnikov tett egy mozdulatot, az egész szakáll mozgásba jött. Amikor beszélt vagy elmosolyodott, az állkapcsán rögzülő izmok hullámzásba hozták a szőrzetet, mintha csak cseppfolyós lett volna.
    Az első mosolygásra a Kék Pokolban került sor. Meghívott egy italra, s hogy ne legyen belőle félreértés, elmagyarázta, hogy itt ez a szokás, s hogy ez a szokás csak egyetlen meghívást ír elő. Így hát a második kört én fizettem. A tulajdonképpeni mosolygás akkor következett be, amikor soron kívül én fizettem a harmadikat is.
    A Kék Pokolban elviselhetetlen lárma volt. Nehezen lehetett szót érteni, de annyit azért sikerült megértetnem vele, hogy fültanúja voltam egy indításnak. – Értem – emelte meg a poharát. – Remélem, jó útjuk lesz.
    Metchnikovnak hat darab kéken csillogó hícsí fém karperece volt, alig vastagabbak egy szál drótnál. Halkan csilingeltek, miközben végzett egy fél pohár itallal.
    – Az, amire gondolok? – biccentettem a karperecek felé. – Utanként egy?
    Lehörpintette a maradék italt. – Úgy van – mondta. – Most pedig megyek táncolni.
    Elnéztem a hátát, ahogy egy világító-rózsaszín szárit viselő nő felé csörtetett. Nem volt az a beszédes típus, annyi szent. Igaz, ilyen zajszint mellett amúgy se nagyon lehetett beszélgetni. Ami azt illeti, táncolni sem igen lehetett. A Kék Pokol fönt volt az Átjáró közepében, részét alkotva az orsó alakú barlangnak. A forgási G olyan alacsony volt, hogy az ember nem nyomott többet egy-két kilónál. Ha valaki keringőzni vagy polkázni akart volna, nyomban felszállt volna a levegőbe. Így aztán csak azt a „hozzáérni tilos” stílusú táncot járta mindenki, ami a tinédzserek körében dívik, és amit azért találtak ki, hogy a tizennégy éves fiúknak ne kelljen túl meredek szögben felnézniük a tizennégy éves lányokra, akikkel táncolnak. Az ember többé-kevésbé a földön tartotta a talpát, ellenben a feje, karja, válla és a csípője úgy mozoghatott, ahogy akart. Ami engem illet, szeretem megfogni a partneremet. Mindegy, ne legyünk telhetetlenek. Azért még így is jó volt táncolni.
    Megláttam Sherit a terem túlsó végében. Egy öregebb nővel volt, akit a kísérőjének gondoltam. Elhívtam táncolni. – Hogy tetszik? – üvöltöttem túl a magnót. Bólintott és visszaüvöltött valamit, meg nem tudnám mondani, hogy mit. Aztán egy temérdek fekete bőrű nővel táncoltam, aki két darab kék karperecet viselt; aztán megint Sherivel; aztán egy lánnyal, akit Dane Metchnikov akasztott rám, nyilvánvalóan azért, mert szeretett volna megszabadulni tőle; aztán egy magas, határozott arcú nővel, akinek a lehető legfeketébb, legdúsabb szemöldöke volt, amit csak el tudsz képzelni egy női frizurához. (A haját hátrasimítva hordta, hátul két copffal, amelyek a levegőben úsztak mögötte mozgás közben.) Neki is volt egy pár karperece.
    A táncok közben iszogattam. Nyolc- vagy tízszemélyes asztalok voltak odabenn, de nem volt egyetlen nyolc- vagy tízszemélyes társaság sem. Az ember oda ült, ahova akart, és azon sem izgult senki, hova ül az illető, akinek a székét tánc közben elfoglalta. Egy darabig fél tucat fehér tengerészruhás brazil volt az asztalszomszédom. Ezek portugálul beszélgettek egymással. Aztán egy időre hozzám vágódott egy arany fülbevalós férfi, de az ő beszédét sem értettem. (Azt persze, hogy mit akar, nagyon is jól tudtam.)
    Ez a probléma végigkísért, amíg csak az Átjárón voltam. Olyan az Átjáró, mint egy nemzetközi konferencia, amikor bedöglik a fordító készülék. Mindenki egyfajta lingua francá-t beszél, amit tucatnyi különböző nyelvből hánynak össze ilyesformán: „Écoutez, gaszpagyin, Sie are verrückt”. * Ide figyeljen, uram, maga egy hülye! (A szerk.) Kétszer táncoltam az egyik brazillal – sovány, sasorrú, barna kislány volt az illető, kedves barna szemekkel –, és próbáltam néhány egyszerű dolgot elmondani neki. Még az is lehet, hogy ő megértett. Volt a társaságban egy férfi, aki jól beszélt angolul. Ez bemutatta nekem az egész kompániát, de egyikük nevét sem tudtam megjegyezni, az övét kivéve. Francesco Hereirának hívták. Meghívott egy italra, aztán velem fizettetett az egész csapatnak, és csak akkor jöttem rá, hogy láttam már azelőtt: tagja volt annak a különítménynek, amelyik idejövet ellenőrzött minket.
    Amíg ezt megtárgyaltuk, Dane odahajolt hozzám, és a fülembe dörmögött: – Megyek, játszom egyet. Viszlát, hacsak nem akarsz velem jönni.
    Hívtak már ennél szívélyesebben is, de a lárma kezdett elviselhetetlen lenni. Elindultam utána, s kiderült, hogy a Kék Pokol tőszomszédságában igazi kaszinó működik: huszonegyező asztalokkal, pókerrel; lomha járású rulettel, melyben egy nagy, tömör golyó kering körben; kockajátékkal, ahol a kocka egy örökkévalóságig gurul. Volt még ezen kívül egy kötéllel leválasztott rész is: bakkarátnak. Metchnikov a huszonegyező asztalokhoz ment, és a sorára várva ujjaival dobolni kezdett az egyik játékos széktámláján. Csak akkor vette észre, hogy én is ott vagyok.
    – Nocsak – lepődött meg, és körülnézett a teremben. – Melyik a kedvenced?
    – Nem egy nagy szám egyik se – szűrtem ki a fogam közt. Egy kicsit még a szám is félrehúztam. – Még tán bakkarátozni volna a legjobb.
    Tiszteletteljes pillantást vetett rám, de aztán a tekintete olyanra változott, mintha mulatna valamin. – Ötven a legalacsonyabb tét.
    Vállat vontam: volt még vagy öt-hatezer dollár a számlámon.
    – Úgy értem, hogy ötven rongy – mondta.
    Elakadt a lélegzetem. Metchnikov egy másik játékos mögé lépett, akinek erősen fogyóban voltak már a zsetonjai.
    – A ruletten már tíz dollárért is játszhatsz. A többin általában egy kiló a beugró. Ja, és azt hiszem, van itt valahol egy tízdolláros automata is – tette hozzá mellesleg, s már le is csapott a közben megüresedett székre. Aznap már nem is kerültünk egymás szeme elé.
    Egy darabig nézelődtem, aztán észrevettem, hogy a fekete szemöldökű nő is ugyanannál az asztalnál ül és elmélyülten tanulmányozza a lapjait. Nem pillantott fel.
    Azt már láttam, hogy nekem nemigen fog telni az efféle játékokra. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy számomra az italok is túl drágák. Kisvártatva a belső érzékelőberendezésem ráébresztett arra is, milyen fene sokat megittam azokból a drága italokból. Az utolsó felismerésem az volt, hogy sürgősen vissza kell jutnom a szobámba, mielőtt túl késő lesz.

AZ ÁTJÁRÓ ÜZEMELTETÉSI RENDJE

    Az Átjáró fenntartási költségei fejében minden egyes itt tartózkodó személy napi hozzájárulást köteles fizetni a levegőért, a hőmérséklet-szabályozásért, az ügyintézésért és egyéb szolgáltatásokért.
    Amennyiben Ön vendég, a fenti költségek benne foglaltatnak a szállodai számlájában.
    Más személyek tarifája a hirdető helyeken van kifüggesztve. A létfenntartási adó, kívánság szerint, egy évre előre fizethető.
    Az esedékes adófizetés elmulasztása azonnali kiutasítást von maga után.
    Megjegyzés: A kiutasított személyek számára nem tudunk befogadó űrhajót biztosítani.



AMIT AZ ÁTJÁRÓRÓL TUDNI KELL

    Az Átjáró mesterséges létesítmény, melyet az úgynevezett hícsík építettek. Minden jel szerint egy aszteroid vagy egy atipikus üstökös magja szolgált alapként az Átjáró létrehozásához. A megépítés időpontja ismeretlen, de majdnem biztos, hogy még az emberi civilizáció kialakulása előtti korokra tehető.
    Az Átjáró belső környezete a földire emlékeztet, eltekintve a viszonylag gyenge gravitációtól. (Maga a gravitáció tulajdonképpen a nullával egyenlő, csupán az Átjáró forgásából származó centrifugális erő kelt hasonló érzetet.) A Földről érkezők bizonyára nehézkesnek találják eleinte a légzést. A néhány napig tartó kellemetlenséget az alacsony légnyomás okozza. Magának az oxigénnek a parciális nyomása azonban megfelel a földi körülmények között 2000 méteres tengerszint feletti magasságban mért értéknek, s ennélfogva bármely egészséges személy számára kielégítő.



SYLVESTER MACKLEN: AZ ÁTJÁRÓ ATYJA

    Az Átjáró felfedezése Sylvester Macklen vénuszi alagútkutató nevéhez fűződik, aki egy ásatás során működőképes hícsí űrhajóra bukkant. Sikerült a hajót a felszínre hoznia, majd azon az Átjáróra repülnie. Hajója jelenleg is az Átjárón található, az 5–33-as dokkban. Tragikus módon, Macklen nem volt képes visszatérni a Vénuszra. Sikerült ugyan magára hívnia a külvilág figyelmét azáltal, hogy felrobbantotta a leszállóegysége üzemanyagtartályát, de mire a segítség az Átjáróra érkezett, már halott volt.
    Macklen bátor és tehetséges férfiú volt. Az emberiségért hozott áldozatát emléktábla örökíti meg az 5–33-as dokkban. A hálaadó tisztelgések időpontjairól a megfelelő egyházak képviselői nyújtanak felvilágosítást.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet