Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

12


Egyik délelőtt a szobámba visszatérve halk vinnyogást hallottam odabentről. A piezofon volt az; úgy szólt, mint egy távoli, dühös szúnyog. Megnyomtam az üzenet gombot, és megtudtam, hogy a személyzeti igazgatóhelyettes tíz nulla-nullára magához rendelt az irodájába. Ami azt illeti, már akkor elmúlt tíz óra. Az utóbbi napokban kialakult az a szokásom, hogy egy csomó időt töltsek Klarával, beleértve az éjszakák nagyobb részét is. Az ő kéglije ugyanis jóval kényelmesebb volt az enyémnél. Így aztán már csaknem tizenegy óra volt, amikor az üzenetet megkaptam, s késedelmes megjelenésem a Tröszt személyzeti irodájában csöppet sem javította az igazgatóhelyettes hangulatát.
    Az igazgatóhelyettes, akit Emma Fothernek hívtak, rendkívül dagadt nő volt. Mentegetőzésemet félresöpörve azonnal támadásba lendült: – Már tizenhét napja lediplomázott és azóta sem csinált semmit!
    – A megfelelő alkalomra várok – mondtam.
    – Meddig akar még várni? A fejadója további három napra van kifizetve. Aztán mihez kezd majd?
    – Az a helyzet – mondtam csaknem a valóságnak megfelelően –, hogy magam is fel akartam keresni önt ez ügyben a mai nap folyamán. Szeretnék egy állást itt az Átjárón.
    – Ssspfff! – (Ezt még eddig nem mondták nekem, de nem tehetek róla, így hangzott.) – Azért jött talán az Átjáróra, hogy szennyvízcsatornát tisztítson?!
    Elég valószínű, hogy az egész csak blöff volt, mert nem volt olyan nagyon sok csatorna az Átjárón. A gravitáció nemigen volt elég az áramlás biztosításához. – Akármelyik pillanatban jöhet egy kedvező alkalom – mondtam.
    – Na persze! Tudja, a magafajta emberek aggodalommal töltenek el. Van valami fogalma arról, milyen fontos az itteni munkánk?
    – Hát, azt hiszem…
    – Egy egész Univerzum vár arra odakint, hogy hazahozzuk! Az Átjáró adja az egyedüli lehetőséget, hogy mindez elérhető legyen a számunkra. Egy ilyen embernek, mint maga, aki a planktonfarmokon nőtt fel…
    – Helyesbítek: a wyomingi tápanyagbányákban.
    – Tök mindegy! Magának tudnia kell, milyen eszeveszett szüksége van az emberi fajnak arra, amit csak mi adhatunk meg neki. Új technológiára. Új energiaforrásokra. Élelemre! Új világokra, ahol lakni lehet. – Megcsóválta a fejét és a kartotékdobozért nyúlt. Egyszerre látszott dühösnek és aggodalmasnak. Arra gondoltam, biztos aszerint minősítik, hogy hány magamfajta henyélőt és parazitát képes kiakolbólítani, s rávenni arra, hogy annak rendje és módja szerint feltárásra szánja el magát. Ez megmagyarázta volna az ellenséges indulatát, feltéve hogy egyáltalán az Átjárón óhajt maradni. Félrelökte a kartotékdobozt, és felkelt, hogy kinyisson egy iratrendezőt a fal mellett. – Tegyük fel, hogy csakugyan találok valami munkát magának – nézett vissza a válla fölött. – A probléma csak az, hogy az egyedüli képesítése, ami ér itt valamit, az, hogy feltárónak tanult, és maga épp azt nem akarja kihasználni.
    – Mindegy… majdnem mindegy, hogy mit ad – mondtam.
    Gúnyos pillantást vetett rám, és visszatért az íróasztalához. Megdöbbentően kecsesen mozgott, ha tekintetbe vesszük, hogy nyomhatott vagy száz kilót. Mint afféle kövér nőt, talán az a vágy sarkallta arra, hogy a munkája révén az Átjárón maradjon, hogy itt nem nézett ki olyan löttyedtnek. – A legalacsonyabb rendű képesítés nélküli munkát fogja kapni – figyelmeztetett. – Nem fizetünk érte sokat. Száznyolcvan naponta.
    – Rendben.
    – Ebből még lejön a fejadó. Ha ezt levonjuk, talán ha napi húsz dollárja marad, annyi pedig kell a kajára. A maradék annyi mint?…
    – Ha többre lesz szükségem, még mindig vállalhatok valami alkalmi munkát.
    Felsóhajtott. – Ezzel csak az indulást halogatja, Bob. Nem is tudom. Mr. Hsien, az igazgató, nagyon kritikus szemmel nézi, hogy ki az, akinek munkát adunk. Nagyon nehezen tudom majd megindokolni, hogy miért pont magát vettem fel. És mi lesz, ha megbetegszik, és nem tud majd dolgozni? Akkor ki fizeti be a fejadóját?
    – Azt hiszem, akkor visszamegyek.
    – És veszni hagyja az egész kiképzést? – csóválta meg a fejét. – Mindjárt rosszul leszek magától!
    De azért kiállított nekem egy munkajegyet, amely szerint az Északi szektor Grand szintjére kell mennem, s ott jelentkeznem a növénykarbantartók főnökénél.
    Nem volt kedvemre való a találkozás Emma Fotherrel, de előre figyelmeztettek, hogy jóra ne nagyon számítsak. Amikor este megbeszéltük a dolgot Klarával, azt mondta, hogy tulajdonképpen még könnyen úsztam meg.
    – Szerencsés voltál, hogy Emmát fogtad ki. Az öreg Hsien néha addig halogatja egyik-másik ügyet, míg ki nem merül az illető adóbefizetése.
    – És aztán – ültem ki a függőágy szélére, hogy a lábtyűm után tapogassak – kilökik őket a zsilipbe, vagy mi?
    – Ez nem vicc, akár arra is sor kerülhet. Hsien afféle régi Mao típus, nagyon keményen bánik a szociális söpredékkel.
    – Te aztán tapintatosan fogalmazol, mondhatom!
    Elvigyorodott, átgördült hozzám, és az orrát a hátamhoz dörzsölte. – Az a különbség kettőnk között, Bob – mondta –, hogy én félretettem egypár dolcsit az előző utamról. Nem volt nagy fogás, de hozott egy keveset. Ezenkívül én már voltam odakinn, és az ilyenekre szükségük van, hogy legyen, aki tanítsa az olyanokat, mint te.
    Félig feléje fordulva a csípőjének dőltem, s az elillanó pillanatot felidézendő, testére helyeztem kezem. Voltak bizonyos témák, melyekről nemigen beszéltünk, de… – Klara?
    – Hmm?
    – Milyen odakinn?
    Egy darabig nem reagált, csak az állát dörgölte az alkaromhoz, s a Vénuszról készült holoképet nézte a falon. – Ijesztő – mondta végül.
    Vártam, de többet nem mondott, ennyit meg már magam is tudtam. Én még ott, az Átjárón is be voltam gyulladva. Nem kellett feliratkoznom a „Hícsí rejtélyek buszos körsétájá”-ra, hogy tudjam, mi az a félelem. Tudtam én azt jól, magamtól is. Sőt, mi több, éreztem.
    – Nemigen van más választásod, kedves Bob – mondta, hozzá mérten egész gyöngéden.
    Éreztem, hogy hirtelen elfog a düh. – Hát persze, hogy nincs! Nagyon jól eltaláltad, Klara. Sohasem is volt… kivéve egyszer, amikor megnyertem a lottót és elhatároztam, hogy eljövök ide. Most már nem vagyok benne biztos, hogy helyesen döntöttem.
    Ásított, s a karomhoz dörgölődzött. – Ha a szexszel végeztünk – határozta el magát –, ennék valamit elalvás előtt. Gyere föl velem a Kék Pokolba, a vendégem leszel.

A növénykarbantartás a borostyán gondozását jelentette szerte az alagutakban. Jelentkeztem a szolgálatra, és meglepetésemre – méghozzá kellemes meglepetésemre – kiderült, hogy a főnököm nem más, mint lábatlan szomszédom, Shikitei Bakin.
    Úgy üdvözölt, mint akinek igazi örömöt szerzett a megjelenésem. – Igazán szép magától Robinette, hogy csatlakozik hozzánk – mondta. – Pedig azt gondoltam, hogy azonnal kihajózik majd.
    – Úgy is lesz, Shicky, nemsokára. Mihelyt meglátom az első alkalmas indítást a startlistán, már megyek is.
    – Ez természetes. – Ennyiben maradtunk. Ezután bemutatott a többi növénykarbantartónak. Nem sokat vettem ki a szavaikból, hacsak azt nem, hogy a lány valamiféle kapcsolatban állt odahaza Hegramet professzorral, a nagy fejű hícsí szakértővel, és hogy mindkét férfi járt már egypárszor odakint. Nem fogtam fel mindent, amit mondtak, de nem is számított. A leglényegesebbet mindenféle magyarázkodás nélkül is megtudtuk egymásról, azt tudniillik, hogy egyikünknek sem igen akaródzott felíratnia a nevét a startlistára.
    Ami engem illet, nemhogy a kihajózásra, de még az attól való ódzkodásom okára sem gondoltam szívesen.
    Pedig a növénykarbantartás jó lehetőséget adott volna a gondolkodásra. Shicky azonnal kiosztott munkára, virágtartókat kellett felerősítenem a hícsí fém falakra valami trutyival. Ez az anyag egy speciális ragasztó volt, ami egyaránt tapadt a hícsí fémhez és ahhoz a bordás fóliához is, amiből a virágdobozok készültek, és nem tartalmazott oldószert, ami elpárologhatott és a levegőt szennyezhette volna. Állítólag nagyon drága anyag volt. Ha a kezedre került, jobb, ha beletörődtél, hogy ott is marad, míg a bőr el nem hal és le nem hámlik alatta. Ha nekiálltál eltávolítani, nem úsztad meg vérzés nélkül.
    Amikor készen lettünk az aznapi virágtartóadag felszerelésével, levonultunk a szennyvízkezelő telepre, hogy felhozzuk az új, iszappal töltött cellulózfilm dobozokat. Odafönn felpakoltuk őket a frissen szerelt konzolokra, meghúztuk a patentanyákat, és helyükre tettük az öntözőtartályokat. A Földön vagy száz kilót nyomott volna egy-egy teli doboz, de itt, az Átjárón, ennek egyszerűen nem volt semmi jelentősége. A dobozfalat alkotó vékony fólia untig elég erős volt ahhoz, hogy a tartalmat szilárdan a konzolhoz rögzítse vele az ember. Amikor mindezzel megvoltunk, Shicky tálcákra rakta a palántákat, míg mi, többiek, a következő adag tartóért indultunk. Mókás volt elnézni, ahogy dolgozik. A borostyánmagoncokat tartalmazó tálcát úgy vitte, madzaggal a nyakába akasztva, mintha cigarettát árult volna egy étteremben. Fél kézzel a tálca magasságában tartotta magát, míg a másikkal palántákat dugdosott az iszapba a fólián keresztül.
    Nyugis meló volt, hasznos célt szolgált (gondolom), és segített abban, hogy teljen az idő. Shicky nem hajtott meg bennünket. Megvolt a maga elképzelése a napi normáról. Ha a hatvan tartónkkal megvoltunk, nem bánta, ha elmarháskodtunk, feltéve, hogy feltűnés nélkül csináltuk. Néha Klara is eljött, hogy az idejét töltse, volt, hogy a kislányt is magával hozta, de voltak más látogatóink is elegen. Amikor kevés volt a munka és látogató sem akadt, akivel egy jót lehetett volna beszélgetni, valaki mindig elmehetett közülünk bóklászni egy órácskára. Olyan részeket fedeztem fel az Átjárón, ahol soha azelőtt nem jártam még, és eközben napról napra halogattam az indulást.
    Beszélgetéseinknek egyetlen központi témája volt, a feltárás. Csaknem mindennap észleltünk dübörgést és vibrálást odalentről, jelezvén, hogy valamelyik landoló épp akkor vált le a dokkról, maga előtt tolva az egész hajót, egészen addig a pontig, ahol a hícsí főhajtómű működésbe lép majd. Csaknem ugyanilyen gyakran éreztük azt a gyengébb és rövidebb ideig tartó rázkódást is, mely egy-egy hajó visszatérését jelezte. Esténként különböző partykra jártunk. Akkorára csaknem az egész osztály odakint volt már. Sheri egy Ötösön ment ki. Nem kerestem fel, hogy megtudakoljam, miért gondolta meg magát. Azt hiszem, nem is igen akartam megtudni az okát. A hajón csupa férfi volt rajta kívül. Mind németül beszélt, de úgy sejtem, Sheri arra számított, hogy beszélgetés nélkül is jól elboldogul majd velük. Utolsónak Willa Forehand ment ki. A búcsúpartyn ott voltunk mi is Klarával, másnap pedig lementünk a dokkhoz, hogy megnézzük a lány indulását. Nekem elvileg dolgoznom kellett volna, de gondoltam, Shicky úgyis elengedne. Pechemre Mr. Hsien is odalent volt és láttam, hogy felismert.
    – A kurva életbe! – mondtam Klarának, mire ő kacagva elcibált az indítóhely közeléből. Addig mentünk kéz a kézben, míg egy aknához nem értünk, onnan pedig fellifteztünk a következő szintre, ahol kiültünk a Felső-tó partjára. – Ne izgulj, öreg fiú – mondta. – Kétlem, hogy kirúgna azért, mert egyszer ellógtál a melóból. De egy jó letolásra számíthatsz!
    Megvontam a vállam, és egy darab szűrőkavicsot hajítottam a homorú felszínű tóba, mely az Átjáró burkát követve jó kétszáz méter hosszan terült el előttünk. Nyomorultul éreztem magam, s azon tűnődtem, vajon eljutottam-e már addig a pontig, amikor az űrbéli rút haláltól való félelem hullámait legyűrik az Átjárón való lapítás keltette rossz érzés hullámai. Fura egy dolog a félelem. Nem éreztem igazán, hogy félnék. Tudtam, egyedül a félelem késztet arra, hogy maradjak, de amit éreztem, nem félelemnek hatott, hanem csak ésszerű óvatosságnak.
    – Azt hiszem – mondtam mintegy kívülről figyelve magam egy olyan mondatban elmerülni, melyről nem tudtam még, hogy fogok a végén kikeveredni belőle –, ideje volna már kihajózni. Nem akarsz velem jönni?
    Klara felült és megrázkódott. – Talán – mondta rövid szünet után. – Konkrétan mire gondolsz?
    Semmire sem gondoltam. Külső szemlélő voltam csupán, aki azt figyeli, miképp beszélem rá magam olyasmire, amitől feláll a szőr a hátam közepén. – Azt hiszem, meg kéne ismételni valamelyik futamot – mondtam, mint aki napok óta erre készült.
    – Velem ugyan nem! – Klara majdnem mérgesnek látszott. – Ha egyszer megyek, akkor már olyan utat választok, ami nagy rakás pénzt ígér.
    Na persze, pont az ilyen utak ígérték a legnagyobb veszélyt is. Ámbár még a megismételt utak is épp elégszer ütöttek ki balul. Az ilyen ismétlésekben az a jó, hogy legalább úgy mész ki, hogy tudod, valaki járt már odakint előtted, vissza is tért az útról, és ráadásul olyasvalamit lelt, ami kecsegtetővé teszi az ismétlést. Némelyik úti cél meglehetősen gazdag. Vegyük példának Peggy Földjét, ahonnan a fűtőspirálok és a szőrmék származnak. Vagy mondjuk az Eta Carina Hetet, ami valószínűleg teli van jó cuccal, csak el kéne hozni. A baj az, hogy mióta a hícsík utoljára arra jártak, jégkorszak dühöng a bolygón. A viharok elképesztőek. Öt landoló közül egy tért vissza sértetlen személyzettel. Egy vissza sem tért.
    Általában véve az Átjárón nem nagyon akarják, hogy az ember kipróbált utakkal próbálkozzon. Ha a sanszok meglehetősen jók, mint például a Peggy esetében is, inkább fix összeget ajánlanak fel százalék helyett. Nem annyira a javakra utaznak, mint inkább az új térképekre. Ha kimész egy ilyen helyre, azzal töltöd az idődet, hogy a bolygó körül keringesz és próbálsz olyan geológiai anomáliákat találni, melyek hícsí ásatások jelenlétére utalnak. Még az is lehet, hogy le sem szállsz. A fizetség nem megvetendő, de nem is fejedelmi. Ha elfogadod a Tröszt egy út – egy fizetség alkuját, belekerül vagy húsz utadba is, míg összeszedsz magadnak annyit, ami egy életre elég. Ha pedig úgy döntesz, hogy inkább a magad ura leszel, vagyis feltáróként mész ki, akkor a haszonból százalékot kell fizetned a felfedező személyzetnek, a maradékból pedig még a Trösztnek is. A végén töredékét kapod annak, ami első vállalkozóként ugyanazért az útért megilletett volna, nem beszélve arról, hogy esetleg egy már működő település vár a helyszínen.
    A másik lehetőség, hogy díjakért hajtasz: százmillió dollárt kapsz azért, ha találsz egy idegen civilizációt; ötvenmillió jár az első személyzetnek, aki egy Ötösnél nagyobb hajóra bukkan; egymillió dolcsi üti a markod egy lakható bolygóért.
    Hát nem röhejes, hogy mindössze egy nyamvadt milliót adnak egy egész új bolygóért? A probléma persze az, hogy jó: megvan a bolygó, de mit kezdesz vele? A fölös népség gondján nem sokat segít, hisz csak négyesével tudod exportálni az embereket. Négy utas plusz a pilóta, ennél többen a legnagyobb hícsí hajóba sem férnek. (Pilóta pedig kell, mert anélkül nem jön vissza a hajó az Átjáróra.) A Tröszt persze így is alapított néhány kisebb kolóniát: az egyik, az, amelyik a Peggyn van, szépen virul, de a többi beteges. Ez a pár telep azonban nem oldja meg huszonöt milliárd, többnyire alultáplált emberi lény gondját.

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: 3–31. Küldetésszám: 08D27. Személyzet: C. Pitrin, N. Ginza, J. Krabbe.

    Repülési idő: 19 nap 4 óra. Pozíció: bizonytalan, a Zeta Tauri környéke (± 2 f.é.).

    Összefoglaló: „Felbukkanás transzpoláris pályán 0,4 CS. E.-re egy 0,88 relatív rádiuszú bolygótól. A bolygó körül három kis méretű holdat észleltünk. Hat további bolygó komputerlogikával valószínűsítve. A rendszer napja: K7.”

    „Landolás. A bolygó a jelek szerint melegedési perióduson ment át. Nincsenek jégsapkák, és a jelenlegi partvonalak nem látszanak nagyon régieknek. Lakatlan. Intelligens élet nyomai nem detektálhatók.”

    „A nagy felbontású pásztázás hícsí randevúállomást fedezett fel a pályánkon. Az objektumot megközelítettük. Érintetlennek látszott. A behatolás megkísérlése során az objektum felrobbant, és N. Ginza életét vesztette. Hajónk megsérült, visszatértünk. J. Krabbe útközben meghalt. Műtárgyat nem sikerült szerezni. A bolygóról származó biotikus minták a hajó sérülése miatt elpusztultak.”

    A megismételt utakra soha nem tűznek ki jutalmakat. Lehet persze, hogy az ilyen jutalmak egy részét lehetetlenség is elnyerni, mert a dolgok, melyekért járnának, nem léteznek.
    Furcsa, de eddig soha senki nem akadt más intelligens lény nyomára rajtunk kívül. Pedig tizennyolc év alatt több mint kétezer hajó járt odakint. Találtak vagy egy tucat lakható bolygót, plusz kábé száz olyat, amelyiken szintén el lehetne tengődni, ha mindenáron muszáj volna, mint ahogy ez meg is történik a Marson és a Vénuszon, pontosabban a Vénuszban. Találtak egy-két olyan nyomot, ami hajdani – se nem humán, se nem hícsí – civilizációra utalt. Aztán persze néhány hícsí szuvenír is előkerült, nagyobbrészt a vénuszi kotorékokból. Egyedül itt több hícsí emléket leltek, mint az egész Galaktikában együttvéve. No igen, a hícsík még az Átjárót is majdnem teljesen kitakarították, mielőtt végleg elhagyták volna.
    Fene esen a pedáns fajtájukba.

Az ismétléseket tehát ejtettük, mert nem volt bennük elég dohány. A spéci leletekért beígért jutalmakat is kivertük a fejünkből.
    A végén már nem is beszélgettünk, csak néztük egymást, de aztán már egymást se néztük.
    Tök mindegy, hogy előtte mit mondtunk, a lényeg az, hogy nem mentünk sehová. Nem volt merszünk hozzá. Klara az utolsó útján vesztette el a kurázsiját, nekem, azt hiszem, soha nem is volt.
    – Na jó – állt fel nyújtózkodva az asztaltól –, akkor én megyek és leakasztok egypár dolcsit a kaszinóban. Akarsz kibicelni?
    Megráztam a fejem. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek dolgozni. Feltéve, hogy megvan még az állásom.
    Búcsúzóul megcsókoltuk hát egymást az aknánál, s mikor a szintemre értem, felnyúltam, megpaskoltam a bokáját, és leugrottam a kábelről. Nem voltam valami jó hangulatban. Annyira igyekeztünk meggyőzni magunkat arról, hogy egy olyan startkiírás sincs, ami elég magas jutalmat ígér a kockázat vállalásáért, hogy szinte magam is elhittem.
    Volt ugyan egy másfajta jutalom is, amit veszélyes küldetésekért adtak, de az még csak szóba sem került közöttünk.
    Az ilyen utakra csak lökött fazonok vállalkoznak. Hogy egy példát mondjak, a Tröszt bedob néha egy félmilliót olyan pályaadatok beállításáért, amit egy másik csapat már kipróbált… és nem tért vissza. Azzal érvelnek, lehet, hogy valami baja lett az első hajónak, kifogyott az üzemanyaga vagy ilyesmi, és a második hajó esetleg még meg is mentheti az első személyzetét. (Szép, kövér esély van rá, mondhatom!) Igazából persze sokkal valószínűbb, hogy az a valami, ami az első hajó személyzetét elpusztította, még mindig odakint leselkedik valahol, készen arra, hogy veled is végezzen.
    Aztán volt egy olyan idő, amikor arra szerződtettek volna egymillióért, majd később ötmillióra emelték az összeget, hogy próbáld elállítani az úti cél választót startolás után.
    A jutalmat azért emelték fel ötmillióra, mert soha senki, értsd: egyetlen csapat sem tért vissza az ilyen küldetésekből, s így lassan elfogytak az önkéntes jelentkezők. Később leállították az egészet, mert túl sok hajót veszítettek, majd legvégül kerek perec megtiltották az efféle kísérletezést. Időnként kirukkolnak egy-egy öszvér irányítópanellel, egy ügyes új komputerrel, melynek elvileg szimbiózisban kéne működnie a hícsí berendezéssel. Na, az ilyen hajókra sem igen tennék fel nagyobb összeget! Gondolom, nem véletlenül van ott az a biztonsági zár a hícsí paneleken: amíg be van kapcsolva, az ember nem tudja megváltoztatni a kiválasztott úti célt. Elképzelhető, hogy az úti célt egyáltalán nem is lehet átállítani a hajó elpusztítása nélkül.
    Láttam egyszer öt embert, akik egy tízmillió dolláros veszélyességi prémium megszerzésére vállalkoztak. Valami Tröszt-zseni az állandóak közül azon törte a fejét, hogy lehetne öt embernél vagy az annak megfelelő tehernél többet szállítani egyszerre. Senki sem tudja, hogy kell hícsí hajót építeni, igazán nagy hajót meg még nem találtak. Így aztán az az ürge kispekulálta, hogy talán vontatóként is lehetne használni egy Ötöst, mint valami traktort.
    Fogtak egy csomó hícsí fémet és egyfajta űrbárkát építettek belőle. Megtöltötték mindenféle lim-lommal, és egy Ötössel odaálltak eléje, úgy, hogy csak a landoló hajtóművét használták. Ahhoz csak hidrogén kell meg oxigén, amit könnyű visszapumpálni, ha elfogy. Aztán vékony hícsí drótokat hoztak, és a bárkát rákötözték az Ötös hátuljára.
    Az egészet PV-n figyeltük az Átjáróról. Láttuk, ahogy a hícsí kábelek megfeszülnek, miközben az Ötös landolóhajtóművei működésbe léptek. Életemben nem láttam még ennél őrültebb kinézetű dolgot.
    Ezután feltételezhető, hogy bekapcsolták a hícsí hajtóművet.
    A PV-n mindössze annyi látszott, hogy a bárka megrándul, és az Ötös egyszerűen eltűnik előle.
    Soha nem tértek vissza. A lassított felvételekből sejteni lehetett azonban, hogy mi történt. A kábeleket rögzítő hám úgy darabolta fel a hajót, mintha csak egy darab kemény tojás lett volna. A legénységnek annyi ideje sem volt, hogy ráeszméljen: valami történt. A Trösztnek még mindig megvan az a tízmilliója, azóta sem pályázott rá senki.

Shicky hosszú, de udvarias lelkifröccsben részesített, Mr. Hsientől pedig kaptam egy csúnya, de rövid P-fon hívást, de ez volt minden. Egy-két nap múlva Shicky újból kezdett kimenőt adni nekünk.
    A kimenők legnagyobb részét Klarával töltöttem. Hol az ő kéglijében találkoztunk, hol az enyémben, hogy ágyban töltsünk egy órácskát. Azt gondolhatná valaki, hogy biztos elegünk lett a dologból nemsokára. Nos, ez nem így volt. Egy idő után nem voltam benne biztos, miért is kopulálunk folyton: szórakozásból, vagy pedig azért, mert elvonja a figyelmünket arról, hogy a saját magunkról kialakult képünket elemezgessük. Ahogy ott feküdtem, elnézegettem Klarát, aki szex után mindig hasra fordult, és becsukta a szemét, akkor is, ha két perc múlva fel kellett kelnünk. Arra gondoltam ilyenkor, milyen jól ismerem testének minden kis redőjét és porcikáját. Magamba szívtam izgató illatát, és annyira, de annyira elfogott a vágy mindenféle kimondhatatlan dolog iránt: egy közös lakásra a Nagy Bura alatt, egy közös légkamrára valamelyik vénuszi alagútban, vagy akár csak együtt élni vele a tápanyagbányában. Azt hiszem, szerelmes voltam belé. Aztán ahogy tovább néztem, egyszer csak éreztem, hogy a szemem belsejében megváltozik a kép, s már csak saját magamat látom benne női változatban: egy gyáva képe ez, akinek adva van a legnagyobb lehetőség, amit csak ember kaphat, de fél élni vele.

HIRDETÉSEK

    SZOBALÁNY, SZAKÁCS, vagy társalkodónő. Fejadó + 10 $/nap. Phyllis, 88–423.
    ÍNYENC ÉTELEK, ritka földi importáruk. Használja ki „Csoportos Beszerzés Garanciával” elnevezésű szövetkezeti árurendelő szolgáltatásomat. Ne dobja ki a pénzét drága, egyedi rendelésekre! Sears, Bradle. Ingyen Cs. B. G. katalógus. 87–747.
    AUSZTRÁL KOPASZ, jóképű f., keresi int. francia n. társaságát. 65–182.

    Amikor nem ágyban voltunk éppen, rendszerint az Átjáróban bolyongtunk. Más volt ez, mint a szokásos randizás. Nemigen jártunk el együtt a Kék Pokolba vagy a holofilm-termekbe, de még az egyszerű éttermekbe se. Klara persze egymagában eljárt mindenhová. Én azonban nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, így hát a Tröszt menzájáról hoztam a kaját, mert ez benne volt a napi fejadó összegében. Klara nem vonakodott éppen kettőnk helyett fizetni, de nem is lelkesedett különösebben a dologért. Elég szenvedélyes játékos volt, de nem nagyon szokott nyerni. Volt néhány csoport, amellyel kapcsolatot tartottunk: kártyatársaságok vagy csak egyszerűen társaságok; népitáncos csoportok, zenehallgató csoportok, vitacsoportok. Ezek nem kerültek semmibe, és néha egész érdekesek voltak. Máskor meg csak egyszerűen felderítettünk.
    Sokszor mentünk múzeumba. Ezt nem nagyon szerettem. Hogy is mondjam csak?… Olyan visszatetsző volt az egész.
    Első ízben Willa Forehand kihajózása napján jártunk ott, rögtön műszak után. A múzeum rendszerint tele volt látogatókkal, például kimenős cirkálószemélyzettel, kereskedelmi hajók személyzetével és turistákkal. Ezúttal, nem tudni, miért, csak néhányan voltak ott, így mindent meg tudtunk nézni. Százszámra láthattunk imalegyezőket: azokat a filmszerű, apró, kristályos bigyókat, melyek a legközönségesebb hícsí terméknek számítottak, s amelyekről senki sem tudta, hogy mire valók, attól eltekintve, hogy elég tetszetősek voltak a maguk módján, s amelyeket a hícsík mindenfelé széthagytak. Aztán ott volt az eredeti anizokinetikus lyukasztó, ami már eddig is húszmillió dollár jogdíjat hozott egy szerencsés feltárónak. Pedig akkora volt az egész, hogy elfért egy nadrágzsebben. Szőrmék. Formalinba tett növények. Az eredeti piezofon, ami egyedül annyit hozott, hogy három hajó legénysége gazdagodott meg belőle, méghozzá iszonyatosan.
    Azokat a holmikat, melyeknek könnyen lába kelhetett volna, mint például az imalegyezők, vérgyémántok és tűzgyöngyök, masszív törhetetlen üveg mögött tartották. Azt hiszem, még riasztóberendezés is volt hozzájuk kötve. Ez elég meglepő volt az Átjárón, ahol kizárólag a Tröszt saját törvényei vannak érvényben. A Trösztnek is megvan a maga rendőrsége, és létezik egypár szabály is – mint például az, hogy nem szabad lopni és gyilkolni –, de bíróság az nincsen. Ha megszegsz egy szabályt, mindössze az történik veled, hogy a Tröszt biztonsági emberei elkapnak és kivisznek az egyik köröző cirkálóra. Ha az ország, ahonnan jöttél, saját cirkálót tart fenn, akkor a saját cirkálótokra, egyébként pedig valamelyikre az öt közül. Ha az illető cirkáló nem fogad be, vagy ha nem akarsz a nemzetiségednek megfelelő hajóra menni, mehetsz másikra is, az Átjárónak édes mindegy, hogy hová mész, csak legyen, aki befogad. A cirkálón aztán meglesz a tárgyalásod. Mivel eleve tudják, hogy bűnös vagy, három lehetőség közül választhatsz. Az első az, hogy veszel egy jegyet hazafelé. A második az, hogy elszegődsz a cirkálóra, feltéve, hogy kellesz nekik. A harmadik az, hogy szépen kisétálsz a zsilipen űrruha nélkül. Ezért aztán érthető, hogy noha nincs valami sok törvény az Átjárón, de a bűnözés sem túl gyakori.
    Az értékesebb cuccok elzárásának persze megvan a jó oka. Attól félnek a múzeumiak, hogy a turistákat elfogja a kísértés, és begyűjtenek maguknak egy-két szuvenírt.
    Így aztán Klara meg én csak a mások által talált kincseket nézegettük, de valahogy szóba sem került, hogy ideje volna már nekünk is kihajózni, hogy a kincsek számát magunk is szaporítsuk.
    És nemcsak a kiállított tárgyak nyűgöztek le, habár kétségtelenül lenyűgözőek voltak: olyan tárgyak voltak ezek, melyeket hícsí kezek (csápok? mancsok?) készítettek és érintettek, és hihetetlen messzeségből, elképzelhetetlen helyekről kerültek oda.
    Az az igazság, hogy az állandóan villogó képernyőkiírások még jobban megragadtak, mint a tárgyak. Kijelezték sorban az összes küldetés adatait, ami csak valaha indult. Szerepelt az információk közt a küldetések és a visszatérések számaránya; a szerencsés feltáróknak kifizetett jutalékok; a balszerencsések listája – nevek hosszú sora kúszott lassan végig a vitrinek fölötti falat borító ernyőn. A számok magukért beszéltek: 2355 start (a szám 2356-ra, majd 2357-re váltott, miközben ott voltunk; mindkét esetben éreztük az indítás okozta rezgéseket) és 841 sikeres visszatérés.
    A képernyő előtt álltunk, de nem néztünk egymásra. Éreztem, hogy Klara megszorítja a kezemet.
    A „sikeres” jelzőt nagyon tág értelemben használják az Átjárón. Annyit jelent, hogy a hajó visszatért. Arról nem történik említés, hogy hányan maradtak életben a személyzetből és arról sem, hogy milyen állapotban voltak a visszatérők.
    Elhagytuk a múzeumot, s csendben elindultunk a fölfelé vivő akna felé.
    Az járt az eszemben, amit Emma Fother mondott. Igaza volt, hogy az emberi fajnak szüksége van arra, amit csak mi, feltárók vagyunk képesek nyújtani neki. Nagyon is kell neki az, amit nyújtani tudunk.
    Az emberek éheznek, és a hícsí technológia valószínűleg sokkal elviselhetőbbé tudta volna tenni az életünket, s ehhez az kellett, hogy a feltárók kimenjenek, és elhozzák azt a technológiát.
    Akkor is, ha ez néhányuk életébe kerül.
    Akkor is, ha az elveszített életek között ott van Klaráé és az enyém. Azt szeretném tán, kérdeztem magamtól, hogy a fiamnak – ha lesz fiam egyáltalán – ugyanolyan gyermekkora legyen, mint amilyen nekem volt?
    A Babe szintre érve eleresztettük a vonókábelt. Emberi hangokat hallottam, de nem ügyeltem rá. Elhatározásra jutottam magamban. – Klara – rukkoltam ki –, ide hallgass. Én azt mondom…
    De Klara átnézett a vállam felett. – Szűz Máriám! – kiáltott fel. – Oda nézz, ki van ott!
    Megfordultam. A szárnyaival verdeső Shickyt pillantottam meg. Egy lánnyal beszélgetett, aki legnagyobb meglepetésemre Willa Forehandnek bizonyult. Üdvözöltük egymást. A lány arca egyszerre árult el zavart és örömöt.
    – Hát te meg hogyhogy itt vagy? – kérdeztem. – Nemrég hajóztál ki! Nyolc órája vagy mennyi?
    – Tíz – mondta.
    – Valami baj volt a hajóval, hogy vissza kellett jönnöd? – tippelt Klara.
    Willa szomorúan mosolygott. – Nem volt semmi probléma. Már meg is jártam az utat: a legrövidebbet az összes eddigi közül. A Holdon jártam.
    – A Föld holdján?
    – Ahogy mondod. – Úgy tűnt, mintha erővel tartaná vissza a nevetést. Vagy a sírást.
    Shicky vigasztalni próbálta: – Biztos kaptok valami jutalmat, Willa. Volt egyszer egy hajó, amelyik a Ganymedesre ment, és a Tröszt félmilliót osztott szét a személyzet közt.
    A lány megrázta a fejét. – Ennél már én is jobban ismerem a Trösztöt, Shickykém. Hát persze, hogy kapunk valamit! Csak nem annyit, ami valamit is számítana. Nekünk többre van szükségünk. – Az volt a furcsa, sőt meglepő a Forehand családban, hogy mindig, mindenben a „mi” jött elő, sohasem az „én”. Nyilvánvaló volt, hogy sülve-főve együtt vannak, még akkor is, ha erről nem beszéltek a kívülállók előtt.
    Megérintettem a karját. A szimpátia és az együttérzés kifejezése volt ez az érintés. – És most mit fogsz csinálni?
    Csodálkozva nézett rám. – Hogyhogy mit? Már feliratkoztam egy másik indulásra, holnaputánra.
    – Hát akkor egyszerre két partyt kell megrendeznünk a tiszteletedre – mondta Klara. – Jó lesz igyekeznünk…
    Órákkal később épp lefekvéshez készülődtünk, amikor Klara visszatért a délutáni találkozásra: – Úgy rémlik, mondani akartál valamit, mielőtt Willával találkoztunk – jegyezte meg.
    – Nem emlékszem – mondtam álmosan. Persze nagyon is jól emlékeztem rá, hogy mit akartam mondani. Csak éppen mondani nem állt szándékomban többé.
    Voltak napok, amikor majdnem azon a ponton voltam már, hogy megkérem Klarát, hajózzon ki velem. Aztán voltak olyan napok is, amikor befutott egy hajó néhány kiéhezett, kiszáradt túlélővel, vagy éppen túlélők nélkül; vagy amikor a bevett gyakorlat szerint vissza-nem-tértnek nyilvánítottak néhányat az előző évben indult hajók közül. Az ilyen napokon aztán közel álltam ahhoz, hogy végleg otthagyjam az egész Átjárót.

Shikitei Bakintől Tisztelt Unokájának, Aritsune-nak:

    Túláradó örömmel értesültem első gyermeked születéséről. Ne ess kétségbe. A következő valószínűleg fiú lesz.
    Elnézésedért esedezem, hogy csak most írok, de nem sok említésre méltó dolog történik velem. Dolgozom és megpróbálok szépséget teremteni, ahol csak tudok. Talán egyszer még én is útra kelhetek valamikor. Nem könnyű lábak nélkül.
    Hát persze, Aritsune, vehetnék új lábakat. Alig néhány hónapja volt is egy ilyen lehetőség: a szövetek jó egyezést mutattak. Na de az árak! Azzal az erővel majdnem a Teljes Orvosit is meg tudnám fizetni. Jó unokám vagy, hogy arra ösztökélsz, használjam erre a tőkémet, de hát vagy ez, vagy az. Ez úton küldöm el neked tőkém felét, melyet a dédunokámmal kapcsolatos kiadásaitokra szánok. Ha itt halnék meg, megkapod a maradékot is. A pénzt rád, valamint a kedves jó feleségedtől hamarosan születendő további gyermekeidre hagyom. Ez az akaratom. Nyugodj bele a szándékomba.
    Forró szeretettel gondolok mindhármótokra. Ha tudsz, küldj egy holót a cseresznyevirágzásról. Nemsokára virágozni fognak, ugye? Az ember annyira elveszíti itt az otthoni dolgokkal kapcsolatos időérzékét!

Szeretettel:
Nagyapád  

    Legtöbb napunk a döntés halogatásával ment el. Nem is volt olyan rossz. Egész kellemesen telt az életünk egymás és az Átjáró felfedezése jegyében. Klara fölvett egy szobalányt, egy köpcös, szőke fiatalasszonyt a carmartheni tápanyagbányákból, akit Hywának hívtak. Eltekintve attól, hogy a walesi egysejtű-protein-gyárak kőszént használtak táptalajként, nem pedig olajpalát, az ő világa csaknem pontosan olyan volt, mint az, amelyikből én jöttem. Hywa nem a lottó révén tört ki a maga világából, hanem azáltal, hogy két évig egy kereskedelmi űrhajón szolgált. Ő még csak meg sem gondolhatta magát. Annak idején az Átjárón dobbantott a hajójáról, így spórolván meg a köteg pénzt, amit nem lett volna képes az útért kifizetni. Ráadásul feltárónak sem volt alkalmas, mert első és egyetlen útjáról szívaritmiával tért vissza, ami néha javulni látszott, máskor meg egy hétre be kellett vonulnia vele a Terminális Kórházba. Hywa egyik feladata az volt, hogy főzzön és takarítson ránk, a másik pedig az, hogy felügyeljen Kathy Francisra, amikor az apja szolgálatban volt, és Klarának épp nem volt kedve a kicsivel vesződni. Klarának elég súlyos veszteségei voltak a kaszinóban, úgyhogy igazából nem engedhette volna meg magának Hywát, igaz, azt sem, hogy engem pátyolgasson.
    Az önmagunkkal való szembenézést egyszerűen intéztük el. Azzal áltattuk egymást, és néha saját magunkat is, hogy amit teszünk, azt mind az alapos felkészülés érdekében tesszük, a nagy napra várva, amikor eljön a Megfelelő Alkalom.
    Nem volt nehéz dolgunk. Számos igazi feltáró is ugyanezt csinálta két utazás között. Volt egy ilyen társaság, Hícsíkeresőknek nevezték magukat. Szerdánként jöttek össze az esti órákban. Egy bizonyos Sam Kahane nevű feltáró volt az alapítójuk. Amíg Sam legutóbb odakint járt egy nem igazán sikeres feltáráson, addig a többiek vitték a prímet helyette. Most, hogy a két útitársa felépülésére várt, mielőtt újabb úttal próbálkozhatott volna, ismét ő vette át a vezetést. (Egyebek között skorbut tört ki rajtuk legutóbb, amit annak köszönhettek, hogy a hajón bedöglött a mélyhűtő.) Sam és a haverjai homokosok voltak, és szemmel láthatóan állandó háromoldalú kapcsolatra rendezkedtek be, de ez nem befolyásolta Sam hícsík iránti vonzalmát. Sikerült beszereznie számos Földön kívüli tárgyú előadás komplett szalaganyagát a Kelet-Texasi Alapítványtól, ahol Hegramet professzor a világ legelső hícsíszakértője címét vívta ki magának kutatásaival. Sok olyat tanultam tőlük, amiről nem tudtam azelőtt, ámbár a leglényegesebb tény, hogy tudniillik sokkal több a kérdés, mint a válasz a hícsíkkel kapcsolatban, már előttem is ismeretes volt.
    Kondíciófejlesztő foglalkozásokra is jártunk, amelyekhez legfeljebb néhány centit kell mozgatni a végtagokat. Tanultunk masszázst is, részben azért, hogy örömet szerezzünk a másiknak, részben a hasznossága miatt. Nem vonom kétségbe a hasznosságát, de az biztos, hogy örömforrásnak még jobb, különösen ami a szexet illeti. Klara és én megdöbbentő dolgokat tanultunk meg egymás testével művelni. Elvégeztünk egy főzőtanfolyamot (az ember egész sokat ki tud hozni a standard fejadagból, csak a megfelelő fűszereket kell hozzáadni). Begyűjtöttük néhány nyelvtanfolyam szalagjait is arra az esetre, ha nem angol nyelvű útitársakkal hajóznánk ki, és taxisofőr olaszt és görögöt gyakoroltunk egymással. Még egy csillagászati körhöz is csatlakoztunk, akik révén használni tudtuk az Átjárón lévő teleszkópokat. Elég sok időt töltöttünk azzal, hogy a Földet és a Vénuszt az ekliptika síkján kívülről figyeljük. Francy Hereira is eljárt a körbe, amikor el tudott szabadulni a hajójáról. Klara is, én is kedveltük őt, és kialakult az a szokásunk, hogy foglalkozás után hármasban iszogattunk egy kicsit a lakásunkban – már úgy értem, Klaráéban, de az a helyzet, hogy annyi időt töltöttem ott, hogy majdnem egyre ment. Francyt mélyen, csaknem érzékien érdekelte az, ami Odakint volt. Mindent tudott a kvazárokról, fekete lyukakról és Seyfert-galaxisokról, a kettős csillagokat, nóvákat és efféléket nem is említve. Gyakran filóztunk arról, milyen is lehet az, amikor az ember egy szupernóva hullámfrontján bukkan fel egy küldetés során. Ilyesmi könnyen megeshet. Tudott dolog, hogy a hícsík első kézből szerették beszerezni értesüléseiket az asztrofizikai eseményekről. Kétségtelen, hogy némelyik útvonaluk érdekes események színterére volt beprogramozva, és egy szupernóva előtti állapot minden bizonnyal érdekesnek ígérkezett számukra. A probléma az, hogy rengeteg idő telt el azóta, s könnyen lehet, hogy a szupernóva előtti állapot ma már valódi szupernóvát jelent.
    – Azon tűnődöm – mondta Klara mosolyogva, mintegy ezzel jelezvén, hogy mondandójának csupán elvi jelentősége van –, hátha ez lehetett az oka néhány hajó eltűnésének.
    – Ez nem lehetőség, hanem abszolút statisztikai bizonyosság – mosolygott vissza Francy, jelezvén, hogy elfogadja a játékszabályokat. Az angolja már akkor is egész jó volt, amikor megismertem, s minthogy az utóbbi időben rendszeresen gyakorolt, szinte akcentus nélkül beszélt. Tudott németül, oroszul, és a portugálon kívül más latin nyelvekhez is konyított. Ez abból derült ki, hogy egyszer, amikor idegen nyelvű szalagjaink segítségével gyakoroltunk, kitűnt, hogy ő jobban ért bennünket, mint mi egymást. – Ez a bizonyosság azonban nem riasztja el az embereket.
    Egy pillanatig csönd lett, aztán Klara elnevette magát: – Már akit! – jegyezte meg.
    Gyorsan közbevágtam: – Ez úgy hangzott, mintha magad is ki akarnál menni, Francy.
    – Netán kétségeid voltak efelől?
    – Hát… az az igazság, hogy igen. Végül is a Brazil Tengerészetnél szolgálsz. Nem mehetsz el csak úgy, vagy igen?
    – Akármikor mehetek, csak utána nem térhetek vissza Brazíliába – igazított ki.
    – És ez megérné neked?
    – Nemhogy ezt: mindent – mondta.
    – Még akkor is – firtattam tovább –, ha fennáll a veszély, hogy sohasem térsz vissza, vagy ha mégis, akkor olyan állapotban, mint a mai társaság? – Arról az Ötösről beszéltem, amelyik valami csalánszerű gazzal benőtt bolygóra szállt le. Úgy hallottam, csúnya egy eset volt.
    – Természetesen – felelte.
    Klara nyugtalankodni kezdett: – Azt hiszem – mondta –, ideje lesz ágyba bújnom.
    Volt valami rejtett üzenet a hangszínében. – Visszakísérlek a szobádba – mondtam neki rápillantva.
    – Fölösleges, Bob.
    – Nem baj, akkor is elkísérlek – mondtam az üzenetet semmibe véve. – Jó éjszakát, Francy. Viszlát a jövő héten.
    Klara félúton volt már az ejtőaknához, sietnem kellett, hogy utolérjem. Elkaptam a kábelt, és leszóltam utána: – Ha csakugyan azt akarod, visszamegyek a saját szobámba.
    Nem nézett föl rám, de azt se mondta, hogy ne menjek, így hát a szintjére érve leugrottam a kábelről és követtem a szobájába. Kathy mélyen aludt a külső szobában, Hywa egy holodiszk nézése közben szundított el a hálószobánkban. Klara hazaküldte a lányt és bement ellenőrizni, kényelmesen fekszik-e a kicsi. Leültem az ágy szélére és vártam.
    – Lehet, hogy menstruálni fogok – mondta Klara, amikor visszatért: – Sajnálom, de olyan ideges vagyok.
    – Ha akarod, elmegyek.
    – Az istenit, Bob, hagyd már abba! – Kis idő után leült mellém. Szorosan hozzám simult, hogy fél kézzel átkarolhassam a vállát. – Olyan drága ez a kis Kathy – mondta aztán szinte sóvárogva.
    – Szeretnéd, ha neked is lenne, ugye?
    – Nemcsak szeretném, de lesz is! – Hanyatt dőlt, és engem is magával húzott. – Csak azt nem tudom, hogy mikor. Bárcsak tudnám! Sokkal több pénzre volna szükségem, mint amennyim van, hogy a kölyöknek rendes élete lehessen. Csak hát én sem leszek már fiatalabb!
    Egy percig némán feküdtünk, aztán a hajába súgtam: – Gyereket szeretnék én is, Klara.
    Felsóhajtott: – Azt hiszed, nem tudom? – Ismét feszültté vált és felült: – Ki az?!
    Valaki az ajtót kaparászta. Sose szoktuk bezárni: most is nyitva volt. Viszont engedély nélkül nem jött be soha senki, kivéve most.
    – Sterling! – kiáltott fel Klara meglepetten, majd udvariasságot erőltetett magára: – Bob, ez itt Sterling Francis, Kathy édesapja. Bob Broadhead.
    – Helló – mondta a férfi. Sokkal öregebb volt annál, mint amilyennek a kislány apját elképzeltem magamnak. Legalább ötvenéves volt, de még annál is vénebbnek és megviseltebbnek látszott. – Klara – mondta –, a következő hajóval hazautazunk Kathyvel. Ha nem haragszol, most mindjárt magammal viszem. Nem akarom, hogy mástól tudja meg.
    Klara a kezemért nyúlt, de nem nézett rám. – Hogy megtudja… micsodát?
    – Azt, hogy az anyja… – Francis a szemét dörgölte, majd így folytatta: – Hát nem tudtad? Jan meghalt. Néhány órája tért vissza a hajója. Mind a négyen valami gombával fertőződtek a landolóban. Fölpüffedtek és meghaltak. Láttam a holttestét. Úgy néz ki… – Elakadt, de aztán tovább folytatta: – Annaleet sajnálom a legjobban. Amíg a többiek lementek, ő pályán maradt. Visszahozta Jan holttestét. Becsavarodott vagy mi. Különben minek törte volna magát? Jannek már úgyis mindegy volt… Na, mindegy. Csak kettőjüket tudta visszahozni, mert csak annyi hely volt a mélyhűtőben, plusz amennyi a fejadagoknak kellett. – Ismét elhallgatott.
    Úgy látszott, hogy nem is képes tovább folytatni.
    Az ágy szélén ültem, miközben Klara segített neki felébreszteni és bebugyolálni a gyereket, hogy visszavihesse a saját lakásukba. Amíg ők odaát voltak a másik szobában, én lehívtam néhány információt a PV-n, és gondosan áttanulmányoztam a kapott adatokat. Mire Klara visszatért, már ki is kapcsoltam a PV-t. Keresztbe tett lábbal ültem az ágyon és erősen gondolkodtam.
    – Istenem, micsoda borzasztó éjszaka! – mondta rosszkedvűen Klara az ágy túlsó sarkára telepedve. – Már nem is vagyok álmos – mondta. – Lehet, hogy fölmegyek és nyerek egypár dolcsit a rulettasztalnál.
    – Inkább ne! – mondtam. Előző este három óra hosszat ültem mellette, miközben először nyert tízezer dollárt, aztán veszített húszat. – Van egy jobb ötletem. Hajózzunk ki!
    Olyan hirtelen fordult felém az ágyon, hogy egy pillanatra a levegőbe emelkedett. – Micsoda?!
    – Hajózzunk ki!
    Behunyta a szemét, s anélkül, hogy ismét kinyitotta volna, megkérdezte: – Mikor?
    – A 29–40-essel. Ez egy Ötös, és jó társaság van rajta: Sam Kahane és a haverjai. Mind helyrejöttek már, és épp két fő hiányzik, hogy kilegyen a létszám.
    Ujjheggyel végigsimította a szemhéját, majd kinyitotta a szemét és rám nézett. – Na – mondta –, neked aztán érdekes ötleteid vannak. – A hícsí fém falak elé függönyök voltak szerelve, hogy be lehessen velük sötétíteni elalvás előtt. Már korábban behúztam a függönyöket, de még abban a szűrt homályban is láttam, milyen rémült a tekintete. – Nem rossz srácok – mondta mégis. – Hogy jössz ki a homokosokkal?
    – Ha békén hagynak, én is békén hagyom őket. Különösen, ha ott vagy velem te is.
    – Hmmm – mondta. Odamászott hozzám, átölelt karjaival és az ágyra húzott. Arcát nyakamhoz szorítva mondta: – Miért is ne? – Olyan halk volt a hangja, hogy először nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e.
    Mihelyt meggyőződtem róla, hogy mit mondott, belém hasított a félelem. Addig még reménykedhettem benne, hogy esetleg nemet fog mondani. Azzal le is akadtam volna mindjárt a horogról. Éreztem, hogy elfog a reszketés, de valahogy sikerült kinyögnöm: – Akkor reggel feliratkozunk?

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: 5–2. Küldetésszám: 08D33. Személyzet: L. Konieczny, E. Konieczny, F. Ito, F. Lounsbury, A. Akaga.

    Repülési idő: 27 nap 16 óra. Azonosítatlan csillag, nagy valószínűséggel a 47 Tucanae halmaz része.

    Összefoglaló: „Felbukkanás szabadesésben. Bolygónak semmi nyoma a közelben. Elsődleges: A6, nagyon fényes és forró. Távolság: kb. 3,3 CS. E.”

    „Az elsődleges csillag maszkolása révén pompás lehetőségünk nyílt mintegy két- vagy háromszáz közeli és nagyon fényes csillag megfigyelésére. A látszólagos fényesség 2 és 7 közé esett. Ezzel szemben nem találtunk műtárgyakat, szignókat, bolygókat vagy olyan aszteroidot, melyen landolni lehetett volna. Csak három órát tudtunk maradni az A6 csillag intenzív sugárzása miatt. Visszajövet Larry és Evelyn Konieczny súlyosan megbetegedett, feltehetően a sugárártalom következtében, de aztán mindketten felépültek. Műtárgyakat és mintákat nem sikerült szerezni.”

    Megrázta a fejét. – Nem – mondta fojtott hangon; éreztem, ugyanúgy reszket, mint én –, hanem most azonnal. Mielőtt még meggondoljuk magunkat.
    Másnap felmondtam a melót. Bepakoltam a holmim a bőröndjeimbe, amelyekben hoztam őket, és átadtam az egészet Shickynek megőrzésre. Shicky arcán meghatározhatatlan vágyakozás látszott.
    Klara otthagyta az iskolát, és kirúgta a szobalányt – Hywa arckifejezése őszinte aggodalomra vallott –, de nem törte magát a csomagolással. Klarának jó sok pénze volt még. Előre kifizette mindkét szobája bérét, és úgy hagyott mindent, ahogy volt.
    Persze búcsúpartynk is volt. Túlestünk rajta anélkül, hogy egyetlen személyre is vissza tudnék emlékezni, akit meghívtunk.
    És aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már mászunk is lefelé az apró kabinba, miközben Sam Kahane módszeresen ellenőrzi a beállítást. Bekapcsoltuk magunkat a gubóinkba. Elindítottuk az automatikus folyamatvezérlőt.
    Aztán egy rándulást éreztem, majd egy zuhanó, lebegő érzést, míg be nem kapcsolt a hajtómű, és már mentünk is.

HIRDETÉSEK

    SZERVEK vétele és cseréje. Páros szervekért a lehető legmagasabb árat fizetjük. Keresünk: hátsó koronaér- és szívdarabokat, b. szívfülecskét, b.&j.-kamrát, kapcsolatos részeket. Szövetegyeztetés: 88–703.
    HNEFATAFL PROFIK, svédek és moszkvaiak. Nagy Átjáró Derbi. Tanítás: 88–122.
    LEVÉLPARTNER Torontóból tudni szeretné, milyen odakint. Cím: Tony, 955 Bay, TorOntCan M5S 2A3.
    KELL a sírás. Segítek megkeresni azt a fájdalmas pontot. 88–622.



A HÍCSÍK FARÁRÓL

    Hegramet professzor: Néhány feltételezéstől eltekintve fogalmunk sincs arról, hogyan nézhettek ki a hícsík. Valószínűleg két lábon jártak. Szerszámaik tűrhetően illeszkednek az ember tenyerébe, úgyhogy valószínűleg kezük is volt. Vagy valami ehhez hasonló. Úgy tűnik, hogy nagyjából ugyanazt a spektrumot láthatták, mint mi. Alighanem kisebbek lehettek nálunk, úgy százötven centi körüliek vagy még alacsonyabbak. És fura formájú faruk volt.
    Kérdés: Mit ért azon, hogy fura formájú far?
    Hegramet professzor: Nos, látta már, hogy milyen pilótaülések vannak egy hícsí hajón? Két lapos fémdarab, melyek V alakban csatlakoznak egymáshoz. Nem kell hozzá tíz perc, hogy szétszakadjon rajta az ember ülepe. Így aztán kénytelenek vagyunk egy fonott ülést kifeszíteni a V tetején. De ez már emberi találmány. A hícsík nem használtak semmi effélét. Ebből következik, hogy a testük többé-kevésbé olyan lehetett, mint egy darázsé, nagy potrohuk volt, mely a csípőn túlnyúlva a lábak között lógott.
    Kérdés: Úgy érti, hogy fullánkjuk is volt, akárcsak a darazsaknak?
    Hegramet professzor: Fullánkjuk? Nem, nem hiszem. Ámbár ki tudja? Még az is elképzelhető, hogy valami ördöngős nemiszerkentyűként működött az egész.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet