Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

8


– Jó reggelt – szólított valaki, belebeszélve az álom kellős közepébe, amelyben épp egy fosóhomokfélében készültem elmerülni, valahol az Orion-köd közepén.
    Kinyitottam a fél szemem. Átlestem a függőágy pereme fölött, bele egyenest egy szénfekete szempárba, amely egy homokszínű arcból nézett vissza rám. Teljesen fel voltam öltözve, és másnaposnak éreztem magam. Valami nagyon bűzlött a szobában, aztán rájöttem, hogy én magam vagyok az.
    – Nevem – mondta a teás férfi – Shikitei Bakin. Igya meg ezt a teát. Segít, hogy újra hidratálódjanak a testszövetei.
    Kissé lentebb néztem, és láttam, hogy derékban véget ér. Ő volt az a lábatlan férfi a felkötözős szárnyakkal, akit előző nap láttam az alagútban. – Hmm – mondtam, aztán egy kicsit jobban erőlködve egészen odáig jutottam, hogy: – Jó reggelt! – Az Orion-felhő kezdett visszahalványulni az álomba, a gyorsan szilárduló gázfelhőben való vergődés élményével együtt. De a rossz szag az maradt. Rohadt büdös volt odabenn, még az átjárói normához képest is. Ráeszméltem, hogy előző este végigokádtam a padlót. Milliméterekre voltam attól, hogy ismét ráduplázzak. Bakin lassan simogatta a levegőt szárnyaival. Egyik szárnycsapás végén ügyesen odaejtett mellém egy bedugaszolt flaskát a függőágyra. Aztán fellibbent a fiókos szekrény tetejére, kényelembe helyezkedett, és megszólalt:
    – Gondolom, ma reggel nyolc nulla-nullakor orvosi vizsgálaton kell jelentkeznie.
    – Csakugyan? – tűnődtem. Sikerült valahogy leszednem a kupakot, és ittam egy korty teát. Nagyon forró volt, cukor nélküli és majdnem íztelen, de a jelek szerint megtette a hatását: a mérleg végre a hányással ellentétes irányba billent a gyomromban.
    – Igen. Legalábbis azt hiszem. Itt ez a szokás. Azonkívül már többször csöngött a piezofonja is.
    Erre visszatértem oda, hogy: – Hmm?
    – Feltételezem, hogy a kísérője próbálta hívni önt, hogy emlékeztesse. Most hét tizenöt van, Mr. …
    – Broadhead – mondtam rekedtesen, majd világosabban is kifejtettem: – Bob Broadhead a nevem.
    – Értem. Vettem magamnak a bátorságot, hogy ellenőrizzem, ébren van-e már. Kérem, Mr. Broadhead, élvezze a teáját. Remélem, jól fogja érezni magát itt az Átjárón. – Ezzel udvariasan bólintott, majd lebukott a szekrény tetejéről, megcélozta az ajtót, és már ott sem volt.
    A fejem minden mozdulatba belesajdult ugyan, de azért kikecmeregtem a függőágyból, igyekezve elkerülni a legmocskosabb padlófoltokat. Sikerült úgy-ahogy megtisztálkodnom. Fontolgattam a szőrtelenítést is, de már tizenkét napos volt a szakállam, s úgy döntöttem, hagyom még egy kicsit. Már nem hatott kimondottan borostának, és egyszerűen nem volt erőm hozzá, hogy lenyessem.
    A kivizsgálóba mindössze öt perc késéssel támolyogtam be. A többiek a csoportból mind ott voltak már, így én lettem a sorban az utolsó. Három helyről vettek vért belőlem: ujjbegyből, könyékhajlatból és fülcimpából. Biztos voltam benne, hogy mindhárom vérminta szeszfoka eléri majd a 45%-ot, de nem érdekelt. Az orvosi vizsgálat formalitás volt csupán. Aki egyszer túlélte az utazást az Átjáróra egy közönséges űrhajóban, az egy hícsí hajóval tett utazást is túlélhet. Feltéve, hogy nem lesz semmi gubanc az úton. Ha meg lesz, akkor úgysem marad életben, akármilyen egészséges volt is.

Volt még annyi időm, hogy gyorsan megigyak egy pohár kávét egy árusnál, aki az egyik ejtőakna tőszomszédságában állította fel tolókocsiját. (Magánvállalkozás az Átjárón?) Még épp idejében értem be az első órára. A társaság a Kutya szinten jött össze egy hosszú, keskeny és alacsony teremben. Az ülések olyanformán voltak elhelyezve, mint egy osztályteremnek átalakított buszon: kétoldalt egy-egy pár ülés, középen átjáróval. Sheri késve érkezett és gyorsan becsúszott mellém az ülésre. Frissnek és vidámnak látszott. Ott voltunk mind a heten, földiek, ott volt a négytagú család is a Vénuszról és voltak még egypáran, akikről tudtam, hogy ugyanolyan kopaszok, mint én. – Nem is nézel ki olyan rosszul – súgta Sheri, miközben az oktató az íróasztalra helyezett papírja fölött merengett.
    – Látszik, hogy másnapos vagyok?
    – Tulajdonképpen nem. Vagyis csak egy kicsit. Hallottalak az éjjel hazajönni. Azt hiszem – tette hozzá elgondolkozva – az egész alagút hallott.
    Megrázkódtam. Még mindig büdösnek éreztem magam, de a szag nagyrészt nyilván amolyan belső büdösség volt, mert senki sem látszott húzódozni tőlem, még Sheri sem.
    Az oktató felállt és elgondolkozva studírozott minket egy darabig. – Na jó – mondta és ismét a papírjaiba nézett. – Nem fogok katalógust tartani – rázta meg a fejét, majd így folytatta: – Én fogom megtanítani magukat arra, hogyan kell működtetni a hícsí hajókat. – Észrevettem, hogy van egy csomó karperece. Nem tudtam megszámolni, hogy mennyi, de volt legalább vagy egy fél tucat. Eltűnődtem egy kicsit az efféle embereken, akikből annyit láttam már az Átjárón: egy csomószor voltak már odakinn és még mindig nem tollasodtak meg. – Ez a tárgy csak egy a három közül, amit tanulni fognak. Ezután azt fogják megtanulni, hogyan lehet életben maradni ismeretlen környezetben, majd pedig azt, hogyan lehet felismerni valamiről, hogy értékes-e. De ez itt most hajóirányítási kurzus, és azzal fogják kezdeni a tanulást, hogy mindjárt csinálják is, amit tanulnak. Mindenki jöjjön utánam.
    Erre mindannyian föltápászkodtunk, és kisoroltunk utána az ajtón, végig egy alagúton, le egy ejtőaknán, el az őrök mellett, akik talán ugyanazok voltak, mint akik előző éjjel visszazavartak. Ezúttal azonban csak biccentettek az oktató felé, és nézték, ahogy továbbmegyünk. Egy hosszú, széles, alacsony térségben kötöttünk ki, ahol vagy egy tucat szutykos kinézetű fémhasáb meredezett kifelé a padlóból. Olyanok voltak, mint megannyi elszenesedett fatörzs, s kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, mik is azok.
    Nyeltem egyet.
    – A hajók! – súgtam oda Sherinek a szándékoltnál hangosabban. Néhányan furcsállva néztek rám. Észrevettem, hogy köztük van a sűrű, fekete szemöldökű lány is, akivel előző este táncoltam. Felém biccentett és elmosolyodott. Láttam a karpereceket a csuklóján, s kíváncsi voltam, mit keres vajon velünk odalent, meg arra is, hogy milyen volt a lapjárás az éjjel a játékasztaloknál.
    Az oktató maga köré gyűjtött minket, majd ezt mondta: – Ahogy az imént valaki megjegyezte, ezek itt a hícsí hajók. Pontosabban a leszálló egységek, tehát a landolók. Ilyennel száll le az ember a bolygókra, feltéve, hogy van olyan szerencsés, hogy talál egy bolygót egyáltalán. Nem látszanak valami nagynak, de öt ember fér el mindegyik kukában. Nem épp kényelmesen, de azért elférnek. Általában persze mindig marad egy személy a fő hajón is, így legfeljebb csak négyen szoktak lenni a landolóban.
    Elsétáltunk az első mellett, s eközben lehetőségünk nyílt arra, hogy kielégítsük tapintási, birizgálási és paskolási ingereinket. Ezután elkezdődött az okítás:
    – A felfedezés időpontjában kilencszázhuszonnégy ilyen hajó dokkolt az Átjárón. Ezek közül körülbelül kétszáz működésképtelennek bizonyult. A legtöbbről nem lehet megállapítani, hogy miért: egyszerűen csak nem mentek. Háromszáznégy hajó legalább egy úton ki lett már próbálva. Ezek közül harminchárom itt található és igénybe vehető újabb feltáró útra. A maradékkal még soha senki nem próbálkozott. – Fölkapaszkodott az egyik rönkre, majd így folytatta:
    – Az egyik dolog, amit el kell majd dönteniük, az, hogy a harminchárom kipróbált űrhajó egyikével akarnak-e repülni vagy egy olyannal, amelyikkel soha senki nem repült még. Már úgy értem, hogy egy emberi lény sem. Mindkét választás kockázattal jár. Úgy van itt is, mint a zsákbamacskánál: először fizetsz, aztán majd meglátod, hogy mit vettél. A vissza nem térő hajók nagy hányada első utas, úgyhogy itt nyilvánvaló a rizikó. De hát ez nem is csoda. Elvégre isten tudja, mikor hagyták itt őket a hícsík, és azóta nem voltak karbantartva.
    – Másrészt viszont van abban is némi kockázat, ha az ember olyant választ, amelyik járt már odakint, még ha épségben ért is vissza az útról. Olyan nincs, hogy örök mozgás. Némelyik hajó feltehetőleg azért nem tért vissza, mert kifogyott az üzemanyaga. A baj az, hogy nem tudni, mi az üzemanyaguk, mennyi van még bennük, és miről venni észre, hogy fogytán van-e már.
    – Ez itt – veregette meg a tönköt –, meg a többi is, amit itt látnak, ötfős hícsí legénység részére készült. Legalábbis azt hisszük. Mi azonban három emberrel használjuk őket. Úgy látszik, a hícsík jobban tolerálták egymás közelségét szűkre szabott térben, mint mi, emberek. Vannak kisebb és nagyobb hajók is, de a visszatérési rátájuk nagyon rossz volt az utóbbi néhány keringési ciklusban. Valószínű, hogy csak egy pechszériáról van szó, ámbár… Na, mindegy: én, a magam részéről kitartok a háromszemélyesek mellett. Maguk persze azt csinálnak, amit akarnak.
    – A következő dolog, amit el kell dönteniük, az lesz, hogy kivel menjenek együtt. Tartsák nyitva a szemüket. Keressék a magukhoz valókat… Tessék, mit akar?
    Sheri már egy ideje szemaforozott a kezével, mígnem sikerült magára vonnia az oktató figyelmét. – Ön azt mondta, hogy a visszatérési ráták nagyon rosszak voltak. Mit jelent ez pontosan?
    Az oktató türelmesen elmagyarázta: – Az elmúlt költségvetési ciklusban körülbelül három Ötös tért vissza minden tíz közül. Ezek a legnagyobb hajók. Számos esetben még így is halott volt a legénység, mire visszaértek.
    – Értem – mondta Sheri –, ez tényleg nagyon rossz arány.
    – Nem, ez az arány egyáltalán nem rossz az egyszemélyes hajókhoz viszonyítva. Két ciklussal ezelőtt mindössze két Egyes tért vissza egy teljes ciklus alatt. Ez már valóban rossz arány.
    – Mi ennek az oka? – kérdezte a csatornapatkány családapa, akit Forehandnek hívtak.
    Az oktató egy pillanatig habozott.
    – Ha egyszer rájön a megoldásra – mondta –, ne felejtse el másnak is elmondani. Namármost. Ami a társak kiválasztását illeti, érdemes olyannal menni, aki járt már odakint. Lehet, hogy sikerül ilyent találni, lehet, hogy nem. Azok a feltárók, akikre rázuhant a szerencse, rendszerint lelépnek. Akikre nem, azok meg nem biztos, hogy ki akarnak válni a régi teamjükből. Így aztán egy csomó kopasz maguk közül kénytelen lesz más szüzekkel társulni. Na jó – nézett körül elgondolkodva. – Akkor hát essünk neki a dolognak. Oszoljanak háromfős csoportokra – ne izguljanak, nem most kell partnert választaniuk – aztán másszanak be valamelyik nyitott landolóba. Ne nyúljanak semmihez! Elvileg inaktív üzemmódban vannak a hajók, de el kell árulnom maguknak, hogy nem mindig szoktak abban is maradni. Másszanak le az irányítófülkébe, és várjanak, míg nem jön valamelyik oktató.
    Akkor tudtam meg, hogy vannak köztünk oktatók is. Körülnéztem, mepróbáltam kisütni, hogy kik lehetnek a kopaszok és kik az oktatók.
    – Vannak kérdések?
    Ismét Sheri jelentkezett. – Igen. Megmondaná a nevét?
    – Ejnye, már megint elfelejtettem bemutatkozni? Jimmy Chounak hívnak. Örvendek, hogy megismerhettem magukat. Most pedig gyerünk.
    Azóta már sokkal többet tudok, mint akkor az oktatóm, beleértve azt is, ami fél ciklussal később vele magával történt… Szegény jó Jimmy Chou! Még énelőttem ment ki, de már másodszor voltam úton, mire visszaért. Visszaért, de nagyon meg volt halva. Tisztára összeégett. Azt mondják, a szeme kiforrt az üregéből… Hanem most még ő volt az, aki mindent tudott, és az egész nagyon különleges és nagyon csodálatos volt a számomra.
    Így aztán bemásztunk a furcsa, elliptikus fedélzeti nyílásba, átcsúsztunk a segédrakéták között, le a landoló kapszulába és onnan még tovább ereszkedtünk egy létra segítségével magába a fő hajóba.

AZ ÁTJÁRÓ TULAJDONOSAI

    Az Átjáró egyedülálló jelentőséggel bír az emberiség történelmében, ezért hamar felismerték: túl nagy értéket képvisel ahhoz, hogy egyetlen embercsoport vagy egyetlen kormány rendelkezzék felette. Ezt szem előtt tartva alakult meg az Átjáró Nagyvállalkozás.
    Az Átjáró Nagyvállalkozás (melyet többnyire csak mint „a Tröszt”-öt emlegetnek) multinacionális társaság, melynek teljes jogú partnereit a következő országok kormányai alkotják: Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió, Brazíliai Egyesült Államok, Vénuszi Államszövetség és az Új Népi Ázsia. Ezenkívül korlátozott jogú partnerek még azok a természetes személyek is, akik – akárcsak Ön – aláírták a mellékelt Egyezséget.

    Körülnéztünk: három Ali Baba a kincses barlangban. Hallottuk, hogy odafenn kaparászik valaki, majd egy fej bukkant fel fölöttünk. A fejen bozontos szemöldök, alatta szép szempár: azé a lányé, akivel előző éjjel táncoltam. – Szórakozunk, szórakozunk? – kérdezte. Egy kupacban voltunk, távol mindentől, ami csak mozgathatónak látszott. Már amennyire lehetett. Nem hinném, hogy úgy festettünk, mint akik tényleg szórakoznak. – Na, nem érdekes – mondta. – Nézzenek csak körül. Ismerkedjenek a környezettel. Még sokszor fognak látni ilyesmit. Látják azt a függőleges keréksort? Apró küllők állnak ki a kerekekből. Az az úti cél választó. Jobb, ha egyelőre nem babrálják, de talán még jobb, ha egyáltalán. Ott az az arany spirál bigyó is, közvetlenül a szőke lány mellett – igen, magáról beszélek. Akar valaki tippelni, hogy mi lehet az?
    A szőke, aki egyébként egyike volt a Forehand lányoknak, hátrább húzódott és megrázta a fejét. Én is csak a fejem csóváltam, de Sheri megkockáztatta: – Lehet, hogy kalaptartó?
    Tantónéni elgondolkodva méregette a spirált. – Hmm. Nem is tudom. Azt hiszem, mégsem az. De azért remélem, hogy valaki a kopaszok közül egyszer még ki fogja találni a helyes választ. Merthogy közülünk, régiek közül, senki sem tudja. Ez az izé repülés közben néha fel szokott forrósodni. Fogalma sincs róla senkinek, hogy miért. A vécé amott van. Még sokat fognak szórakozni vele. Működik, csak meg kell tanulni a módját. Ha valakinek aludni támad kedve, ide akaszthatja a függőágyát – vagy ahova akarja. Az a sarok ott, meg az a fülke eléggé kiesik a forgalomból. Ha olyanokkal van az ember, akik szeretnek néha diszkréten félrevonulni, ott találnak némi fedezéket, ha nem is sokat.
    – Maguknál senki nem szereti elárulni a nevét? – kérdezte Sheri.
    Tantónéni elvigyorodott. – Gelle-Klara Moynlin a nevem. Akarnak mást is tudni rólam? Kétszer voltam odakinn, de nem jött össze semmi, és most megpróbálom agyonütni az időt, amíg el nem jön az igazi lehetőség. Addig is segédoktatóként dolgozom.
    – Honnan fogja tudni, mikor jött el az igazi lehetőség? – kérdezte a Forehand csaj.
    – Okos, nagyon okos! Jó kérdés. Szeretem az ilyet, mert megmutatja, hogy van esze az illetőnek. Másrészt olyan kérdés, amire ha van is válasz, fogalmam sincs, hogy mi az. Lássuk csak. Azt már tudják, hogy ez a hajó egy Hármas. Eddig hat utat csinált, de ésszerű tippnek tűnik, hogy maradt benne elég tartalék még egypár retúrra. Én mindenesetre inkább ezzel mennék, mint egy Egyessel. Azok merészebb játékosoknak valók.
    – Mr. Chou is ezt mondta – szólt közbe a Forehand lány –, de apám azt mondja, hogy ő átnézte az összes feljegyzést egészen az első ciklustól kezdve, és az Egyesek nem is olyan rosszak.
    – Átengedem őket az apjának – mondta Gelle-Klara Moynlin. – Nemcsak a statisztikáról van itt szó, hanem a magányról is. Meg aztán egy ember nem képes mindent egyedül intézni, még ha szerencsével jár is. Szükség van a társakra. Egyikük pályán marad, legtöbben szeretjük, ha valaki fönn marad a hajón, mert így nagyobb a biztonságérzet. Legalább lesz valaki, aki esetleg segítséget tud szerezni, ha a helyzet bűzleni kezd. Szóval ketten leszállnak a landolóval, hogy körülnézzenek. Na persze, ha találnak valamit, azt három részre osztják. Ha beüt egy nagy fogás, így is jut elég mindenkinek. Ha meg nem, a semmi harmada épp annyit ér, mint az egész.
    – Akkor meg nem volna jobb mindjárt egy Ötös? – kérdeztem.
    Klara rám nézett, és majdhogynem kacsintott. Nem gondoltam volna, hogy emlékszik még a tegnap esti táncra. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az az ábra az Ötösökkel, hogy csaknem korlátlan a célkapacitásuk.
    – Angolul legyen szíves – kérte Sheri.
    – Az Ötösök egy csomó olyan úti célt bevesznek, amit a Hármasok és az Egyesek nem. Véleményem szerint azért, mert ezek némelyike veszélyes. A legrosszabb állapotú hajó, amit eddig visszatérni láttam, egy Ötös volt. Összevissza volt karistolva, perzselődve és görbülve; senki sem tudja, hogy volt képes egyáltalán visszatérni. És azt sem tudja senki, merre járt, bár valaki azt mondta akkor, hogy alighanem megjárta egy csillag fotoszféráját. A legénység nem tudott felvilágosítást adni: mindannyian halottak voltak.
    – Az is igaz persze – folytatta elgondolkodva –, hogy a páncélos Hármasoknak majdnem akkora a célkapacitásuk, mint egy Ötösnek, de végül is mindenképp rizikót vállal az ember, akárhogy dönt is. Most pedig jó volna csinálni is valamit. Maga – mutatott Sherire – üljön amoda.
    A Forehand lány és jómagam kúszva megkerültük a hícsík és emberek számára készült berendezésegyveleget, hogy helyet csináljunk. Persze nem sok hely volt. Ha az ember mindent kihajigálna egy Hármasból, akkor olyan három méterszer háromszor hármas teret kapna. Más kérdés persze, hogy egy ilyen teljesen kirámolt űrhajó nem volna képes sehová se menni.
    Sheri a küllős kerekek előtt ült, és a fenekét próbálta ráigazítani az ülésre. – Miféle hátsójuk lehetett ezeknek a hícsíknek? – panaszkodott.
    – Újabb jó kérdés, ugyanaz a rossz válasz – felelte Tantónéni. – Ha egyszer rájön, mondja el majd nekünk is. Azt a fonatot már a Tröszt szereltette a székekre. Nem eredeti felszerelés. Ennyit erről. Az a dolog ott, amit éppen néz, az úti cél választó. Tegye a kezét az egyik kerékre. Akármelyikre, csak másikhoz ne érjen közben. Most pedig próbálja elforgatni. – Aggódva figyelte Sherit, amint a lány megfogta a legalsó kereket, majd a szék V alakú karfájának feszülve először az ujjai, aztán a tenyere segítségével igyekezett azt elfordítani. A kerék végül engedett. A keréksorral párhuzamos lámpák pislogni kezdtek.
    – A mindenit! – mondta Sheri. – Ezek a hícsík jó erőben lehettek.
    Felváltva próbálkoztunk ugyanezzel a kerékkel – Klara nem engedte, hogy aznap másikhoz nyúljunk – és amikor rám került a sor, meglepődve tapasztaltam, hogy körülbelül minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy a kereket mozgásra bírjam. Nem olyan volt, mint amikor rozsda miatt szorul meg egy csavar: inkább az volt az érzésem, hogy ezt szándékosan csinálták ilyen szorosra. Ha belegondolok, mekkora zűrt okozna, ha valaki véletlenül elmozdítaná a beállítót menet közben, akkor ez tényleg nem is lehetett másképp.

FÜRDÉSI REND

    Ez a tusolóautomata két, egyenként 45 másodperces zuhanyozóperiódusra van beállítva. A szappanozás a két vízadagolás között történik.
    A tusolót mindenki egyszer használhatja egy-egy háromnapos periódus alatt.
    Ezen túlmenő használat a személyi hitelszámla terhére történik, mely esetben:
          45 másodperc – 5 $.

    Na persze ma már erről is többet tudok, mint akkoriban a tanáraim. Nem mintha olyan okos volnék, de baromi sok idejébe került, és még kerül is, egy csomó embernek, hogy csak azt az egyet kitalálja: mi is történik tulajdonképpen akkor, amikor az ember kiválaszt egy úti célt.
    Az egész irányítóberendezés lényegében nem más, mint egy sor számgenerátor: a felvillanó fények számokat jelenítenek meg. Ezt persze nem könnyű észrevenni, mert nem úgy néznek ki, mintha számok volnának. Nincs helyiérték, tizedes meg ilyesmi. (Úgy látszik, a hícsík prímek és exponensek összegeként fejezték ki a számokat, de ez az egész túl magas nekem.) Igazából csak az ellenőrző pilótáknak és a Tröszt pályaprogramozóinak van szükségük ezekre a számokra, de még ők sem közvetlenül olvassák ki őket, hanem egy számítógépes fordító segítségével. A jelek szerint, alulról számolva az első öt számjegy fejezi ki a cél térbeli helyét. (Dane Metchnikov szerint a prímsorrendet nem alulról fölfelé, hanem elölről hátra kell érteni, ami jobban megfelel a hícsík lelkivilágának. Ők ugyanis három dimenzióra voltak beállítva, akárcsak a primitív ember, nem pedig kettőre, mint mi.) Az ember azt gondolná, három szám elég bármely pont megadásához az univerzumban. Legalábbis így tanultuk. Úgy értem, ha csinálsz magadnak egy háromdimenziós Galaktika-modellt, abban bármely pontot le tudsz írni dimenziónként egy-egy számmal, vagyis összesen hárommal. Ezzel szemben a hícsíknek öt számra volt szükségük hozzá. Ez vajon azt jelenti, hogy öt dimenziót érzékeltek volna? Metchnikov szerint nem…
    Na mindegy. Szóval, ha beállítod az első öt számot, a maradék hét kereket oda tekered, ahová akarod. Ezután már csak az indítóbütyköt kell megnyomnod, és már mész is.
    A szokásos teendőd a következő: beállítod találomra az első négy számot – azazhogy ezt még csak nem is te csinálod, hanem valamelyik útvonalprogramozó, akit a Tröszt épp azért tart, hogy az effélét megcsinálja helyetted. Ezután addig tekered az ötödiket, míg egy amolyan figyelmeztető rózsaszín izzást nem kapsz. Ha most megállsz és benyomod azt az ovális, lapos bigyót a bütyök alatt, a többi szám lassan odébb mászik pár milliméterrel valamelyik irányban, miközben az izzás egyre fényesebbé válik. Addig megy ez az egész, míg az izzás rikító rózsaszínű és vakító fényes nem lesz. Metchnikov szerint ez egy automatikus finomszabályozó készülék. A gépnek van egy bizonyos tűrése az emberi – akarom mondani: a hícsí – tévedéssel szemben, így aztán, amikor elég közel vagy egy igazi, érvényes úti cél beállításához, a végső finomszabályozást automatikusan elvégzi helyetted. Ebben alighanem igaza lehet Metchnikovnak.
    (Persze minden egyes lépés tisztázása jó csomó időbe és pénzbe került, s a legtöbbé még életekbe is. Feltárónak lenni veszélyes foglalkozás. Ami pedig az első néhány feltáróutat illeti, hát azok egyenest az öngyilkossággal voltak határosak.)
    Néha körbetekerheted az ötödik számjegyet a teljes skálán és mégse történik semmi. Ilyenkor szokott az ember káromkodni. Aztán fogja és átállítja valamelyiket az első négy közül és még egyszer próbálkozik az ötödikkel. Egy ilyen ciklus mindössze néhány másodperc, de az ellenőrző pilótának sokszor így is eltart vagy száz órát, míg sikerül a megfelelő színt elkapni egy új kombinációval.
    Persze, mire én odajutottam, az ellenőrző pilóták és az útvonalprogramozók már több száz olyan lehetséges kombinációt kidolgoztak, ami a „jó szín” megjelöléssel került a naplóba, és amit még soha nem használt senki; valamint olyat is, amit ugyan használtak már, de még egyszer nem érte volna meg a fáradságot. És természetesen olyan kombinációk is akadtak, melyeknél senki sem tért vissza.
    Akkoriban persze mindezt még nem tudtam, és amikor beleültem abba a módosított hícsí székbe, még minden, de minden új volt a számomra. Nem hiszem, hogy valaha is képes volnék érzékeltetni bárkivel, mit is éreztem akkor.
    Mert gondoljanak csak bele: a székben, melyben ültem, jó félmillió éve még egy eleven hícsí ült előttem. És ehhez vegyük még hozzá az úti cél választót. Egyszerűen nem volt olyan hely, ahová el ne lehetett volna repülni azzal a hajóval. Csak ki kellett választanod a megfelelő kombinációt és máris a Sirius vagy a Procyon körül találtad magad. Vagy éppen a Magellán-felhő közepén!
    Tantónéni elunta a fejjel lefelé lógást és addig izgett-mozgott, míg mögém nem préselte magát. – Maga a soros, Broadhead – mondta kezét a vállamra téve, s valamit, amit a mellének éreztem, a hátamhoz nyomva.
    Nem nagyon akaródzott hozzányúlni a kerekekhez. – Nincs rá valami mód, hogy az ember kitalálja, hol fog kikötni a végén? – kérdeztem.
    – Dehogynem – mondta –, feltéve, hogy hícsí az ember és pilótának tanult.
    – Vagy legalább olyasmi, hogy az egyik szín nagyobb távolságot jelentene, mint a másik?
    – Ha van is ilyen, senki se jött rá az összefüggésre. Persze azért nem mondtak le róla. Van egy egész team, akik azzal töltik az idejüket, hogy a visszatérők jelentését komputerrel egybevessék, azzal a beállítással, amivel kint voltak. Eddig semmi eredmény. Most pedig rajta, Broadhead, fogjon hozzá. Tegye a kezét az első kerékre, arra, amelyiket a többiek is használtak. Tekerje el. Több muszkli kell hozzá, mint gondolná.

A TRÖSZT TEVÉKENYSÉGE

    A Tröszt feladatát a hícsík által hátrahagyott űrhajók kiaknázása, valamint ezen járművek révén felfedezett összes műtárgyak, javak, nyersanyagok vagy más értékkel bíró dolgok eladása, továbbfejlesztése és egyéb felhasználása képezi.
    A Tröszt támogatja a hícsí technológia haszonorientált alkalmazását, s e célból lízinget nyújt jogdíj fizetése ellenében.
    A Tröszt bevételét a következő kiadások terhelik: Az Önhöz hasonló korlátozott jogú partnerek megfelelő részesedése azon értékkel bíró dolgokból, melyek felfedezésében közreműködtek; az Átjáró fenntartási költségeinek a személyi létfenntartási adók levonása után fennmaradó része; a teljes jogú partnereket felügyeleti hozzájárulás címén megillető évenkénti összeg, mely azon űrcirkálók ellátását célozza, melyeket bizonyára Ön is megfigyelt már az Átjáró körüli pályájukon; megfelelő tartalék képzése és fenntartása előre nem látható kiadásokra; és végül a jövedelem fennmaradó részéből a Tröszt közvetlenül támogatja a felfedezett objektumokkal kapcsolatos kutatást és fejlesztést.
    A február 30-án lezárult költségvetési év során a Tröszt teljes bevétele meghaladta a 3,7 × 1012 USA dollárt.

    Úgy is volt. Az az igazság, alig mertem olyan erősen nyomni, hogy végre megmozduljon. A lány fölém hajolt, és a kezét rátette az enyémre. Akkor jöttem rá, hogy a kellemes mósuszillat, ami egy ideje már az orromat csiklandta, tőle származott. Ráadásul nemcsak mósusz volt abban az illatban: a feromonjai remekül belepasszoltak a kemoreceptoraimba. Végre egy kis változatosság az Átjáró generálbűzében.
    Akárhogy is erőlködtem, még mutatóban sem tudtam egy kis színt elővarázsolni, pedig vagy öt percig próbálkoztam, mielőtt egy újabb dobásra át nem adtam a helyem Sherinek.
    Mire visszaértem a szobámba, valaki már feltakarított. Hálatelten gondoltam az illetőre, akárki volt is az, de nem sokáig gondolkodtam, mert túl fáradt voltam hozzá. Az alacsony gravitáció nagyon kimerítő tud lenni, amíg hozzá nem szokik az ember. Az a baj, hogy az ember hajlamos túlerőltetni az egyes izmokat, míg újra meg nem tanulja az egész mozgáskoordinációt.
    Fölakasztottam a függőágyat, és már épp elnyomott a buzgóság, amikor kaparászást hallottam az ajtórácson. Sheri szólt be: – Bob?
    – Mi van?
    – Alszol?
    Nyilvánvaló volt, hogy nem alhattam, de aztán a kérdést úgy értelmeztem, ahogy Sheri gondolta. – Nem. Csak fekszem és gondolkodom.
    – Én is azt csináltam… Bob?
    – Igen?
    – Mi volna, ha odabújnék melléd a függőágyba?
    Erőfeszítéseket tettem, hogy annyira felébredjek, hogy a kérdést jelentősége szerint mérlegelni tudjam.
    – Nagyon szeretnék – mondta Sheri.
    – Jó, nem bánom. Úgy értem, hogy örülnék neki. – Sheri besiklott a szobába, aztán fel a függőágyra, mely lassan himbálózni kezdett, miközben betornázta magát. Csak egy kötött póló és bugyi volt rajta. Jó meleg és puha volt, ahogy a függőágy gödrében egymásba gömbölyödtünk.
    – Nem muszáj, hogy szex is legyen – mondta. – Nekem jó így is.
    – Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Félsz?
    Arcomon éreztem a leheletét, édes illata volt, mindennél édesebb.
    – Sokkal jobban, mint gondoltam volna – mondta.
    – Mitől?
    – Bob… – Kényelmesen befészkelte magát az ölembe, fejét hátrafordította, s a válla fölött az arcomba nézett. – Tudod, néha olyan baromságokat tudsz kérdezni.
    – Sajnálom.
    – De most komolyan. Gondold csak el, hogy mire vállalkoztunk. Beülünk egy hajóba, amiről nem tudjuk, eljut-e valaha oda, ahova el kéne jutnia. Sőt még azt sem tudjuk, hogy az az „oda” hol van. Gyorsabban megyünk a fénynél, és senki sem tudja, hogy hogy. Nem tudjuk, meddig leszünk úton még akkor sem, ha tudnánk, hová megyünk. Lehet, hogy utazással telik el az életünk hátralevő része, és meghalunk, még mielőtt elérnénk bárhova. És akkor még nem számoltam azzal, hogy bármikor belefuthatunk valamibe, ami két másodperc alatt képes végezni velünk. Így van? Így. Akkor meg mit kérdezed tőlem, hogy mitől félek?
    – Csak a társalgás kedvéért – mondtam a hátához simulva. Megmarkoltam az egyik mellét. Nem agresszíven, csak azért, mert így esett jól.
    – És nem csak ez van. Semmit sem tudunk azokról, akik a hajókat építették. Ki tudja, hogy nem csak egy trükk-e az egész a részükről? Lehet, hogy így szerzik be a friss húst a hícsí mennyországban.
    – Lehet – nyugtáztam. – Fordulj idébb egy kicsit.
    – És ott az a hajó is, amit ma reggel mutattak nekünk. Csöppet sem úgy néz ki, mint amilyennek gondoltam – mondta, miközben kívánságomnak eleget téve a nyakszirtemre helyezte kezét.
    Hirtelen éles fütty hangzott valahonnan, meg nem tudtam volna mondani, merről.
    – Mi volt az?

AZ ÁTJÁRÓ HAJÓI

    Az Átjárón található űrhajók intersztelláris repülési sebessége meghaladja a fénysebességet. A meghajtás módja nem ismeretes előttünk (lásd a Pilóták kézikönyvét). Van ugyan egy eléggé szokványos rakétameghajtó rendszerük is, mely cseppfolyós hidrogénnel és oxigénnel üzemel, ez azonban csupán magasságkontrollra és a valamennyi intersztelláris űrhajóban megtalálható önálló landolóegység meghajtására szolgál.
    Az űrhajók a szállítható utaslétszám szerint három fő osztályba sorolódnak: 1-es Osztály, 3-as Osztály és 5-ös Osztály. A hajók egy része különlegesen robusztus felépítésű, ezeket „páncélozott”-aknak nevezzük. Legtöbb páncélos az Ötösök Osztályába tartozik.
    Minden hajó egy bizonyos számú különböző úti cél automatikus elérésére van programozva. A visszatérés is automatikusan, és a gyakorlat szerint nagy biztonsággal történik. A hajóirányítói tanfolyam kielégítő felkészítést nyújt mindazon feladatok elvégzéséhez, melyek az űrhajók biztonságos irányításához szükségesek. Ami a biztonsági rendszabályokat illeti, lásd a Pilóták kézikönyve ide vonatkozó fejezetét.

    – Nem tudom. – Még egy fütty: egyszerre szólt odakint az alagútban, és, még hangosabban, odabent a szobában is. – Ja, a P-fon! – Csakugyan a piezofon volt. Egyidőben csöngött nálam meg a két szomszédos szobában. A fütty abbamaradt, valaki beleszólt:
    – Kopaszok, figyelem! Itt Jim Chou beszél. Ha látni akarják, hogy néz ki egy hajó egy igazán rázós út után, jöjjenek le a négyes Dokkba. Épp most hoznak be egyet.
    A szomszédból, Forehandék szobájából, sutyorgás hallatszott. Éreztem Sheri szívdobbanásait. – Mennünk kéne – mondtam.
    – Tudom. Csak nem nagyon akarok…

A hajónak sikerült valahogy visszajutnia az Átjáróra. Legalábbis majdnem. Az egyik cirkáló vette észre, és később be is fogta. Épp most hozta befelé egy vontató a Tröszt saját dokkjába, ahol rendszerint csak bolygóközi járatokat fogadnak. Volt ott egy állás, ami elég nagy lett volna egy Ötösnek is, ez meg csak egy Hármas volt… már ami megmaradt belőle.
    – Óh, te jóságos atyaúristen – suttogta Sheri. – Bob, mit gondolsz, mi történhetett ezekkel?
    – Az emberekkel? Meghaltak. – Efelől igazán nem volt semmi kétség. A hajó tiszta roncs volt. A landolóegység hiányzott, csak maga az intersztelláris rész volt meg. Megvolt a gombakalap is, de eldeformálódott, széthasadt és megpörkölődött a hőtől. Pedig hícsí fémből volt, ami még csak meg sem lágyul az ívhegesztőtől!
    És akkor még nem láttuk a legrosszabbat!
    A legrosszabbat végül aztán nem is néztük meg. Csak hallottunk róla. A hajóban egyetlen ember maradt, az is szétkenve a hajó belsejében. A szó szoros értelmében szétfröcskölődött az irányítóhelyiségben, és a maradványai rásültek a falakra. Hogy mi lehetett az oka? Kétségtelenül a gyorsulás és a hő. Lehet, hogy a hajó megmártózott egy nap külső köpenyében, vagy egy neutroncsillag körüli szűk pályán találta magát hirtelen. A gravitációs gradiens darálhatta le ennyire a hajót és utasát. De biztosat sohasem fogunk tudni.
    A személyzet másik két tagja egyáltalán nem volt sehol. Nem mintha könnyű lett volna ezt megállapítani, de a szervszámlálás csak egyetlen állkapcsot, egyetlen medencét, egyetlen hátgerincet tudott kimutatni – ezeket is sok apró darabban persze. Talán a másik kettő a landolóban maradt.
    – Utat, kopaszok!
    Sheri elkapta a karomat és félrehúzott az útból. Öt egyenruhás pilóta jött a cirkálóktól: amerikai kékben és brazilban, orosz bézsben, vénuszi munkásfehérben és a kínai mindenes fekete-barnában. Az amerikai és a vénuszi nő volt. Az arcok különbözők voltak, de mindegyikben ugyanaz az önfegyelemből és utálatból vegyült kifejezés ült.
    – Menjünk – húzott Sheri maga után. Nem akarta látni a katonákat, ahogy a maradványokban turkálnak. Ami azt illeti, én sem. Az egész osztály, beleértve Jimmy Chout, Klarát meg a többi tanárt is, elkezdte a visszavonulást. Sajnos nem elég gyorsan. Éppen beláttunk a dokknyíláson, amikor a cirkáló őrjárata kinyitotta, és kaptunk egy szippantást a benti levegőből. Nem is tudom, hogyan írjam le. Egy kicsit olyan volt, mint amikor a túlérett szemétből moslékot főznek. Nehéz volt elviselni, még az Átjáró tömény levegőjéhez szokott orral is.
    Tantónéni lemaradt tőlünk a saját szintjén – eléggé lent volt ez még, a Könnyű szint körüli drága bérű körzetben. Elköszöntem tőle, s amikor utánam nézett, most először láttam, hogy sír.
    Az ajtajukhoz érve jó éjszakát kívántunk a Forehand családnak is. Sheri felé fordultam, de ő megelőzött.
    – Azt hiszem, ezt muszáj kialudnom – mondta. – Ne haragudj, Bob, de az a helyzet, hogy elment a kedvem az egésztől.

AZ ÁTJÁRÓ HAJÓIRA VONATKOZÓ BIZTONSÁGI RENDSZABÁLYOK

    Az intersztelláris utazásokat szolgáló gépezet rombusz alakú dobozban foglal helyet, mely három- és ötszemélyes hajók esetén a középgerinc alatt, egyszemélyes hajókon pedig a mellékhelyiségben található.
    Ez idáig senkinek sem sikerült még kinyitnia egyetlen ilyen konténert sem. Minden erre irányuló kísérlet robbanáshoz vezetett, s a detonáció mintegy egy kilotonna erejű volt. A doboz rombolásmentes kinyitása, illetve a tartalom ilyetén vizsgálata a kiemelt kutatási témák közé tartozik, ennélfogva ha Ön mint korlátozott jogú partner bárminemű információval vagy javaslattal tud szolgálni e tekintetben, haladéktalanul lépjen kapcsolatba a Tröszt valamelyik megbízottjával.
    A doboz kinyitásával személyesen kísérleteznie minden körülmények között tilos! Ugyancsak szigorúan tilos a szerkezet bárminemű bolygatása, piszkálása, illetve az olyan űrhajó dokkoltatása, melynek szerkezetét előzőleg háborgatták. A fentiek büntetése teljes jogfosztás és az Átjáróról való azonnali kiutasítás.
    Az úti cél kiválasztó berendezés ugyancsak rejt magában potenciális veszélyeket. A repülés megkezdése után semmi szín alatt nem szabad az átállításával kísérleteznie. Eddig még egy olyan hajó sem tért vissza, melyen ezt a szabályt megsértették volna.



HIRDETÉSEK

    BIZTOS Ön abban, hogy nem UNITÁRIUS? Csatlakozzon a most alakuló Átjáró Hitközösséghez. 87–539.
    SZAPPHÓ és LESZBIA keresi BILITIS-ét. Együtt az űrben a sikerig, majd boldog hármasban Észak-Írországban. Kizárólag hármas házasság céljából. 87–033 vagy 87–034.
    INGÓSÁGOK TÁROLÁSA. Lakbért takarít meg, s elkerüli a vagyonelkobzást, míg úton van. A díj magában foglalja az értékesítési instrukciókat vissza nem térés esetén. 88–125.




 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet