Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

29


– Engedelmeddel, Bob – mondja Sigfrid –, szeretnék valamit kideríteni veled kapcsolatban, mielőtt még passzív megjelenítési üzemmódba utasítanál.
    Feszült leszek; a szemét alak olvas a gondolataimban. – Látom – folytatja azonnal –, hogy bizonyos ellenérzéssel viseltetsz irántam. Ez az, amit meg szeretnék vizsgálni.
    Hihetetlen, de azon kapom magam, hogy kímélni igyekszem az érzéseit. Néha megfeledkezem róla, hogy csak egy gép. – Nem tudtam, hogy tudatában vagy annak, hogy ezt szoktam csinálni – mentegetőzöm.
    – Természetesen tudatában vagyok neki, Bob. Amikor kiadod a megfelelő utasítást, engedelmeskedem, de soha nem adtál még olyan utasítást, hogy tartózkodjam az adatok gyűjtésétől és elemzésétől. Feltételezem, hogy ezzel a paranccsal nem rendelkezel.
    – Jól feltételezed, Sigfrid.
    – Nincs rá ok, hogy ne juss hozzá a birtokomban lévő információhoz, bármi legyen is az. Nem is próbáltam ellene tenni, egészen mostanáig…
    – Tudnál talán?
    – Persze. Lehetőségem van rá, hogy a vezérlő utasítások használatát jelezzem a felsőbb irányításnak. De nem éltem vele.
    – Miért nem? – A vén bádogdoboz folytonos meglepetésekkel szolgál; ez az egész új nekem.
    – Mint már mondtam, nincs rá ok. De nyilvánvaló, hogy megpróbálsz kitérni az elől, hogy szembenézz bizonyos dolgokkal, és szeretném elmondani neked, amit ennek a szembesítésnek a tartalmáról gondolok. Azután eldöntheted, hogy mit akarsz.
    – Mi a szösz! – Leoldom a szíjakat, és felülök. – Megengeded, hogy rágyújtsak? – Tudom mi lesz a válasza, de ismét meglepetést okoz.
    – Az adott körülmények között, meg. Ha úgy érzed, hogy csökkentened kell a benned lévő feszültséget, akkor nem bánom. Arra is gondoltam, hogy felajánlok neked egy enyhe nyugtatót, amennyiben igényt tartasz rá.
    – Szűzanyám! – mondom elképedve, miközben rágyújtok… és szó szerint vissza kell fognom magam, hogy ne kínáljam meg őt is. – Na jó, adhatsz egyet.
    Sigfrid fölkel, kinyújtóztatja a lábait, és átül egy kényelmesebb székbe! Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. – Biztos észrevetted, Bob – mondja –, hogy szeretném, ha el tudnád engedni magad. Először is, hadd mondjak el valamit a lehetőségeimről, és a tieidről is, amelyekkel, gondolom, nem vagy tisztában. Információt nyújthatok bármely kliensemről. Vagyis, nem kizárólag ehhez az egy meghatározott terminálhoz férhetsz hozzá.
    – Ezt nem igen értem – mondom egy pillanat szünet után.
    – Szerintem érted. Vagy mindjárt meg fogod érteni. Ha akarod. Mindazonáltal a lényegesebb kérdés az, hogy mi az az emlék, amelyet megpróbálsz elfojtani magadban. Úgy érzem, szükséges volna megszüntetni azt a blokkot. Azon gondolkodtam, ne javasoljak-e neked enyhe hipnózist vagy valami nyugtatót, vagy akár azt, hogy egy igazi, élő analitikus is vegyen részt az egyik összejövetelünkön. Vagy ezeknek a lehetőségeknek egy általad kiválasztott kombinációját. De aztán eszembe jutott, hogy eléggé otthon vagy az olyan eszmecserékben, melyek az általad objektív valóságnak tekintett dolgok és az általad internalizált valóság közötti különbségtételről folynak. Így hát szeretnék megvitatni egy bizonyos eseményt ebből a szempontból.
    Óvatosan lepöccintek egy kis hamut a cigarettám végéről. Igaza van; ameddig elvont és személytelen szinten folyik a társalgás, akármilyen rohadt témáról képes vagyok beszélgetni. – Miféle eseményre gondolsz, Sigfrid?
    – Az utolsó feltáró utadra az Átjáróról, Bob. Hadd frissítsem fel a memóriádat…
    – Beleőrülök!
    – Tudom, azt hiszed, tökéletesen emlékszel mindenre – mondja, pontosan interpretálva a megjegyzésemet –, és ebben a tekintetben magam sem gondolom, hogy a memóriád felfrissítésre szorulna. Ami azonban mégis érdekessé teszi ezt a bizonyos epizódot, az az, hogy láthatóan valamennyi fontosabb belső aggodalmad ide vezethető vissza. Mint például a szorongásaid, a homoszexualitásra való hajlamod…
    – Hé!
    – …ami persze nem a fő jellemzője a szexualitásodnak, de ami több gondot okoz számodra, mint indokolt volna. És mindenek előtt itt van ez a nő, Gelle-Klara Moynlin. Ezek a motívumok újra meg újra felbukkannak az álmaidban, bár nem mindig tudod azonosítani őket. És mindegyiknek szerepe volt abban a bizonyos epizódban.
    Elnyomom a cigarettát, akkor veszem észre, hogy kettőt égettem egyszerre. – Nem látom benne az anyám szerepét – mondom végül.
    – Csakugyan? – A hologram, amit Sigfrid von Idegnek hívok, a szoba sarka felé fordul. – Hadd mutassak neked valamit – mondja a sarokba mutatva. Az egész csak színház, tudom, de a sarokban megjelenik egy női alak. Nem látszik nagyon tisztán, de fiatal, karcsú, és éppen egy köhögést igyekszik elleplezni.
    – Nem nagyon hasonlít az anyámra – jegyzem meg.
    – Tényleg?
    – Na jó – mondom nagyvonalúan –, nem is olyan rossz, ha azt vesszük, hogy nem volt semmi más támpontod, gondolom, mint amit elmondtam róla.
    – A kép – mondta Sigfrid minden nyomaték nélkül – azokból a leírásokból lett összeállítva, amelyeket a Susie Hereira nevű lányról adtál.
    Némi nehézség árán, remegő kézzel, rágyújtok egy másik cigarettára. – A mindenit! – mondom valódi elismeréssel. – Le a kalappal előtted, Sigfrid! Nagyon érdekes. Na de – folytatom egyszerre ingerülten – Susie tisztára gyerek volt még, az isten szerelmére! Ettől eltekintve látom, úgy értem: belátom, hogy van köztük bizonyos hasonlóság. De az életkoruk egyáltalán nem vág össze.
    – Bob – mondja Sigfrid –, hány éves volt anyád, amikor kicsi voltál?
    – Nagyon fiatal volt. – Egy pillanat múlva hozzáteszem még: – Ami azt illeti, még fiatalabbnak is látszott a koránál.
    Sigfrid hagyja, hogy ezen elrágódjam egy kicsit, aztán tesz még egy kézmozdulatot, és az alak eltűnik. Ehelyett két Ötös képe jelenik meg az űrben a landolóiknál fogva összekapcsolva, és mögöttük ott van a… a…
    – Te jó ég, Sigfrid – mondom.
    Nem szól, csak vár.
    Ha arra vár, hogy megszólaljak, akkor ítéletnapig várhat; egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Nem érzek fájdalmat, de béna vagyok. Nem tudok beszélni, és nem tudok mozogni.
    – Ez itt – kezdi nagyon halkan és szelíden – a hajótok rekonstrukciója a SAG YY nevű objektum közelében, ami nem más, mint egy fekete lyuk, pontosabban egy rendkívül gyors forgási állapotban lévő szingularitás.
    – Nagyon jól tudom, hogy mi az, Sigfrid!
    – Na igen, tudod. A forgás miatt az úgynevezett eseményküszöbhöz, illetve a Schwarzschild-féle diszkontinuitáshoz tartozó mozgási sebesség meghaladja a fénysebességet, ezért nem teljesen fekete; sőt az úgynevezett Cserenkov-sugárzás miatt egészen jól látszik. Éppen az ilyen és az ehhez hasonló jellemzők műszeres értékeléséért kapott az expedíciótok extra tízmillió dolláros jutalmat a kialkudott összegen felül, ami néhány kisebb összeggel egyetemben a jelenlegi vagyonod alapját képezi.
    – Ezt is tudom, Sigfrid.
    Szünet.
    – Volnál szíves elmondani nekem, Bob, mit tudsz még róla ezen kívül?
    Szünet.
    – Nemigen tudok mást, Sigfrid.
    Újabb szünet.
    Még csak nem is erőltet. Tudja, hogy nincs rá szükség. Beszélni akarok, és a hangvételt Sigfrid modorához igazítom. Van itt bent valami, amiről képtelen vagyok beszélni, s amire félek még csak rágondolni is; de ezt a legbenső iszonyt egy olyan külső köpeny veszi körül, amiről már képes vagyok szólni. Ez a köpeny pedig nem más, mint az objektív valóság.
    – Nem tudom, Sigfrid, mennyit tudsz a szingularitásokról.
    – Talán az volna a legjobb, Bob, ha egyszerűen elmondanád, amit szerinted tudnom kellene.
    Elnyomom az éppen aktuális cigarettát, és másikra gyújtok helyette. – Na jó – mondom. – Mindketten tudjuk ugyan, hogy ha tényleg meg akarnál tudni valamit a szingularitásokról, az mind ott van valahol az adatbankodban, ráadásul sokkal precízebben és használhatóbb formában, mint ahogy azt én el tudom mondani, de azért egye fene… Egy ilyen fekete lyuk lényegében nem más, mint egy csapda. Elgörbíti a fénysugarakat. Elgörbíti az időt. Ha belekerültél, nem tudsz kijönni belőle. De én… De én…
    Egy pillanat múlva Sigfrid megszólal: – Nyugodtan sírhatsz, Bob, ha akarsz – amitől hirtelen ráébredek, hogy épp ez az, amit csinálok.
    – Te jó isten – mondom és kifújom az orrom az egyik papírzsebkendőbe, amit mindig ott tart kéznél a matrac mellett. Sigfrid vár.
    – De nekem sikerült – mondom.
    Erre Sigfrid ismét olyat csinál, amit sose vártam volna tőle: tréfálkozik. – Ez – mondja – eléggé nyilvánvalónak látszik abból, hogy itt vagy.
    – Ez az egész rohadt kimerítő – mondom.
    – Nem kétlem, hogy számodra az, Bob.
    – Jó volna inni valamit.
    Klikk. – Abban a szekrényben – mondja Sigfrid –, amelyik most kinyílt mögötted, meglehetősen jó sherryt találsz. Sajnos, be kell vallanom, nem szőlőből készült; az egészségügyi szolgálatnál nem veszik jó néven a luxust. De nem hiszem, hogy érződik rajta a földgázeredet. Ja igen, és meg van fűszerezve egy csipet THC-vel a jobb idegnyugtatás végett.
    – Te szent Habakuk – mondom, kifogyván a meglepetés kifejezéseiből. A sherry épp olyan, amilyennek mondja, és érzem, ahogy a melegsége szétterjed bennem.
    – Szóval – mondom letéve a poharat –, mire visszatértem az Átjáróra, már le volt írva az egész expedíció. Majdnem egy éve meg kellett volna jönnünk. És mindez azért volt, mert kis híján belül kerültünk az eseményhorizonton. Tudod mi az az idődilatáció?… Különben nem számít – mondom, mielőtt felelni tudna –, csupán szónoki kérdés volt. A lényeg az, hogy ami történt, azt idődilatációnak hívják. Ha az ember ilyen közel kerül egy szingularitáshoz, akkor szembe találja magát az ikerparadoxonnal.
    Ami nekünk talán egy negyedóra lehetett, az csaknem egy év volt óraidő szerint. Már úgy értve, hogy az Átjárón vagy itt, nem a nemrelativisztikus univerzum bármely más pontján elhelyezett óra szerint. És…
    Iszom még egyet, aztán vitézül tovább folytatom:
    – És ha még egy kicsit lejjebb mentünk volna, akkor a mozgásunk még lassúbbá vált volna. Egyre lassúbbá és lassúbbá. Csak egy kicsivel közelebb, és az a tizenöt perc egy évtizednek bizonyult volna. Még egy kicsit közelebb, és máris egy évszázadnál tartunk. Mert hogy ilyen közel voltunk, Sigfrid. Majdnem csapdába estünk mindannyian. De nekem sikerült kiszabadulnom.
    Hirtelen eszembe jut valami, és az órámra nézek. – Az időről jut eszembe, hogy az óra már öt perce letelt.
    – Nincs más időpontom ma délutánra, Bob.
    Rámeredek. – Micsoda?
    Szelíden: – Átraktam minden időpontot, mielőtt megérkeztél.
    Nem mondom azt megint, hogy „te jó ég!”, de az biztos, hogy ezt gondolom.
    – Már megint a falhoz állítottál, Sigfrid – mondom mérgesen.
    – Nem kényszerítelek, hogy tovább maradj az idődnél, Bob. Egyszerűen csak rá akarok mutatni, megvan rá a lehetőséged, ha úgy kívánod.
    Egy darabig rágódom a dolgon.

A HÍCSÍK TÁPLÁLKOZÁSÁRÓL

    Kérdés: Mit ettek a hícsík?
    Hegramet professzor: Azt kell mondanom, hogy nagyjából azt, amit mi. Mindenfélét. Azt hiszem, mindenevők voltak, mindent megettek, ami csak a kezük ügyébe került. Igazából semmit sem tudunk az étrendjükről, kivéve azt, amit az üstökösövezetet megjárt expedíciók alapján ki tudunk következtetni.
    Kérdés: Üstökösövezet?
    Hegramet professzor: Legalább négy olyan küldetésről tudunk, amelyek nem jutottak el egészen egy másik csillagig, de határozottan elhagyták a Naprendszer határait. Kimentek egészen addig az övezetig, ahonnan az üstökösök jönnek, ami olyan fél fényévnyire lehet innét. Az expedíciókat sikertelennek ítélték meg, de szerintem tévedtek. Azóta is győzködöm a Bizottságot, hogy adjanak tudományos prémiumot a résztvevőknek. Három hajó láthatóan egy meteorrajban bukkant fel. A negyedik egy üstökös közelében. Mind a négy célpont több száz CS. E.-re volt a Naptól. A meteorrajok mellesleg rendszerint régi, elpusztult üstökösök maradványai.
    Kérdés: Azt akarja ezzel mondani, hogy a hícsík üstökösöket ettek?
    Hegramet professzor: Azt ették, amiből az üstökösök állnak. Tudják, miféle anyagok ezek? Szén, oxigén, nitrogén és hidrogén – ugyanazok az elemek, amelyeket reggelire eszünk. Véleményem szerint az üstökösök anyagát nyersanyagként használták fel a táplálékuk előállításához. Úgy vélem, hogy valamelyik hajó, amelyik az üstökös övezetbe megy, előbb-utóbb találni fog egy hícsí tápanyaggyárat, és akkor talán senkinek sem kell többé éhen halnia.

    – Te aztán furmányos egy komputer vagy, Sigfrid – mondom. – Na jó. Szóval, az a helyzet, hogy nem volt rá mód, hogy egy az egyben megmeneküljünk. A hajóink jócskán belül jártak azon a ponton, ahonnan nincs visszatérés, és egyszerűen lehetetlenség volt kiszökni. De az öreg Danny A. okos fiú volt. Ismerte az összes kibúvót a törvények alól. Egészében véve tehát kátyúba kerültünk. Csakhogy nem voltunk egységes egész! Két hajónk volt! És mindkettőt két további hajóra lehetett bontani. És ha el tudjuk érni valahogy, hogy a rendszer egyik része gyorsulást adjon át a másiknak; érted: az egyik rész még mélyebbre lökődik a kútba, hogy ezáltal a másik rész kijjebb kerüljön – akkor az egész egy része megszabadulhat!
    Hosszú szünet.
    – Igyál még egyet, Bob – biztat Sigfrid. – Úgy értem, ha befejezted a sírást.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet