|
5
Sigfrid elég okos masina, de néha el
nem tudom képzelni, mi baja lehet. Folyton arra kér, meséljem el neki az
álmaimat. Aztán néha boldogan jövök hozzá egy olyan álommal, melyről
biztos vagyok, hogy imádni fogja – amolyan
ezt-a-szép-piros-almát-a-tantóbácsinak-hoztam fajtával – tele pénisz
szimbólumokkal meg fetisizmussal meg bűntudattal, és erre csalódást okoz
nekem. Elkezd valami őrült dolgot feszegetni, aminek semmi köze sincs az
egészhez. Elmondom neki az egész dolgot, és erre ő csak ül és ketyeg,
zümmög és zakatol magában – persze nem igazából: csak én képzelem így, míg
várakozok – és azután megszólal: – Térjünk most
vissza valami másra, Bob. Az érdekelne, amit egyszer arról a Gelle-Klara
Moynlin nevű nőről meséltél. – Remélem, tudod,
Sigfrid, hogy már megint vakvágányon vagy? – Nem
hiszem, Bob. – De hát itt ez az álom! Szűzanyám,
hát nem veszed észre, hogy milyen fontos? Gondolj csak az anyafigurára.
– Mi volna, Bob, ha rám bíznád a dolgomat?
– Mintha volna más választásom! – mondom duzzogva.
– Tudod, hogy van, Bob, de most nagyon szeretnék
idézni valamit abból, amit egyszer meséltél – mondja, s elhallgat. Ezután
a saját hangomat hallom valahonnan a tekercseiről:
– Azt hiszem, Sigfrid, túl erős a fájdalom és a bűntudat ezen a ponton.
Nem vagyok képes szembenézni ekkora nyomorúsággal.
Vár, hogy mondjak valamit. Kisvártatva meg is
szólalok: – Szép felvétel – ismerem el –, de én
inkább az anyafixációm álombeli megnyilvánulásáról szeretnék beszélgetni
veled. – Azt hiszem, célravezetőbb volna, Bob, ha
ezzel a másik üggyel foglalkoznánk. Lehet, hogy a kettő összefügg.
– Komolyan? – mondom, s egész föl vagyok
villanyozva a lelkesedéstől, hogy ezt az elméleti lehetőséget amolyan
elvonatkoztatott és filozófiai szinten megvitassam vele. Ekkor ér az ütés:
– Térjünk vissza, Bob, arra az utolsó
beszélgetésedre Klarával. Légy szíves, mondd el, mit érzel ezzel
kapcsolatban. – Elmondtam már – felelem neki.
Egyáltalán nem élvezem ezt az egészet. Tiszta időpocsékolásnak tartom, s
gondosan ügyelek arra, hogy ezt ő is érezze a hangszínemből, meg abból,
ahogy a biztosítószíjaknak feszülök. – Még rosszabb volt, mint mikor az
anyám… – Tudom, Bob, hogy szívesebben beszélnél az
anyádról, csak arra kérlek, ne most. Arról mesélj, amikor az a beszélgetés
zajlott le köztetek Klarával. Mit érzel ebben a pillanatban, ha rá
gondolsz? Próbálom becsülettel megfontolni a
választ. Végül is ennyit megtehetek. Tulajdonképpen ki sem kéne mondanom.
Aztán csak ennyi telik tőlem: – Nem sokat.
– Csak ennyit: „nem sokat”? – kérdezi egy kis
várakozás után. – Úgy, ahogy mondod. Nem sokat. – A
felszínen legalábbis nem. Persze azért emlékszem, hogy akkor hogy éreztem.
Nagy óvatosan felnyitom a régi emléket tároló rekeszt, hogy lássam, milyen
is volt, amikor kezdtünk elmerülni abban a kék ködben. Amikor először
pillantottam meg a halovány szellemcsillagot. Klarával beszéltem épp a
rádión, közben Dane a fülembe sustorgott… Gyorsan lezárom a rekeszt.
– Nagyon fájdalmas ez az egész, Sigfrid – mondom
mintegy társalogva. Néha megpróbálom elbolondítani azzal, hogy olyan
hangnemben mondok el neki nagy érzelmi töltésű dolgokat, mintha csak egy
csésze kávét rendelnék, de nem hiszem, hogy használ. Sigfrid nemcsak a
hangerőt és a felhangokat figyeli, hanem a légzést és a szüneteket is, nem
beszélve a szavak értelméről. Rendkívül okos, pláne ha meggondolom, hogy
milyen ostoba.
|
|