|
30
Félelem! Annyi rettegés bujkált és
ficánkolt a bőrömmel határolt térrészben, hogy jóformán fel sem tűnt már;
érzékeim telítve voltak. Nem tudom, visítottam-e vagy habogtam, csak azt,
hogy csináltam, amit Danny A. mondott. Egymásnak nyomattuk a két hajót,
aztán összekapcsoltuk őket a landolókon keresztül, és megpróbáltuk
áthordani az összes felszerelést, műszert, ruhát és minden egyebet, ami
mozdítható volt, az egyik hajóból a másikba, és begyömöszölni őket ahová
bírtuk, hogy helyet csináljunk tíz ember részére egy akkora kabinban, ahol
öt is csak szűkösen fért el. Kézről kézre adogattuk a cuccot, fel és alá
szaladgáltunk. Dane Metchnikovnak minden bizonnyal kék és zöld lett a
veséje a sok rugdosástól; ő ugyanis az egész hurcolkodás alatt a
landolóban tartózkodott, megpróbálván úgy átállítani az
üzemanyag-betáplálást, hogy egyszerre robbanjon fel a hidrogén–oxigén
keverék minden cseppje. Vajon túl fogjuk élni a robbanást? Egyikünk sem
tudta. Mindkét Ötös páncélozott volt, attól tehát nem kellett tartanunk,
hogy megsérül a hícsí fém burkolat. Csakhogy azon a burkolaton belül mi
magunk leszünk, tíz ember összezsúfolva az elszabaduló részben – jobban
mondva abban a részben, amelyiknek reményeink szerint el kellett volna
szabadulnia – és azt már igazán senki nem tudta volna megmondani, hogy
tényleg el tudunk-e szabadulni, és ha igen, az elszabadult rész
tartalmaz-e majd egyebet pépes masszánál. És már csak perceink voltak
hátra, és abból se sok. Azt hiszem, tíz perc alatt vagy hússzor is
elmentem Klara mellett, és emlékszem rá, hogy egyszer, az első alkalommal,
megcsókoltuk egymást. Vagy legalábbis megcéloztuk egymás száját, és úgy
ahogy sikerült is eltalálnunk. Emlékszem a szagára, és arra, hogy egyszer
felkaptam a fejem, mert olyan erős mósuszolaj illatot éreztem, de őt nem
láttam sehol, és aztán megfeledkeztem az egészről. És az egész idő alatt
hol az egyik képernyőn, hol a másikon látszott a hatalmas, holtsápadt,
haloványkék gömb, mely vibrálva függött odakint az űrben; felületére
félelmetes ábrák rajzolódtak; az egymást kergető fáziseffektusok árnyai; a
gravitációs hullámok göcsörtös szorítása a belsőnkbe markolt. Danny A. az
első hajó kabinjában mérte az időt, és csomagokat meg kötegeket rugdosott
lefelé a landoló lejáratába, hogy a többiek továbbíthassák azokat a
landolókon át, fel, a második hajó kabinjába, ahol viszont én igyekeztem
félrelökdösni őket az útból, ahová csak lehetett, hogy helyet csináljak az
újabb holmiknak. – Öt perc! – ordította Danny A.,
aztán – Négy perc! – majd – Három perc, húzzátok már ki azt az átkozott
vezetéket! – és végül – Kész, vége! Figyelem! Mindent abbahagyni! Ide
hozzám mindenki! – És mi mentünk. Mindannyian. Engem kivéve. Hallottam,
hogy a többiek a nevemet kiabálják; de lemaradtam, a landolónk el volt
torlaszolva, nem tudtam átvergődni a nyíláson! Félrelöktem valaki
csomagját, hallottam, hogy Klara nekem kiabál a TBS rádión keresztül: –
Bob! Istenem, Bob, gyere már! – És tudtam, hogy már késő; és becsaptam a
lejáró tetejét, és ráfordítottam a kallantyút, épp akkor, amikor
meghallottam Danny A. kiáltását: – Ne még! Ne!
Várj!… Várj… És aztán
jött a hosszú, hosszú várakozás.
Kedves Átjáró Hangja!
Az elmúlt hét szerdáján éppen át akartam menni
a parkolón a Safeway szupermarket mellett (ahol épp akkor váltottam
be az élelmiszer-utalványaimat), hogy felszálljak az ingajáratra,
amelyik a lakásomhoz visz, amikor földöntúli zöld fényt pillantottam
meg. Különös űrhajó landolt a közelben. Négy gyönyörű, ám igen apró,
fiatal nő szállt ki belőle fóliaszerű fehér köpenyben, és bénító
sugarakkal mozgásképtelenné tettek. Tizenkilenc órán át tartottak
fogva az űrhajójukon. Ez alatt bizonyos szexuális természetű
méltatlanságokat kellett elszenvednem tőlük, amiről tisztességem
tiltja, hogy többet áruljak el. A négy személy vezetője, akit Moira
Glow-Fawnnak hívtak, kijelentette, hogy hozzánk hasonlóan nekik sem
sikerült teljesen levetkőzni az állati természetet.
Bocsánatkérésüket elfogadva belementem abba, hogy négy üzenetet
közvetítsek tőlük a Földnek. Az elsőt és a negyediket nem közölhetem
senkivel egy bizonyos időpontig. A kettes számú üzenet magánjellegű,
és a házfelügyelőnknek szól. A hármas számú Önöknek szól odaát az
Átjárón, és három részből áll: 1. Egyszer s mindenkorra véget
kell vetni a dohányzásnak; 2. Meg kell szüntetni a
koedukációt legalább a főiskola vagy az egyetem második évfolyamáig;
3. Mindenféle űrkutatást abba kell hagyniuk. Vigyázat:
figyelnek bennünket.
Harry
Hellison Pittsburgh
|
Összetörünk néha, és néha megégünk, És néha
írmag sem marad utánunk, És néha a jogdíjon hízva henyélünk,
De rettegni az, amit nagyon utálunk,
ezért
hát kérünk: Elveszett hícsíke, add ki a bérünk.
|
|
|