Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

19


Olyan hatalmat érzek magamban, és úgy be vagyok gyulladva, hogy nem tudom, mihez kezdjek. A papírfecnin ott vannak azok a parancsszavak, melyeket S. Ya. írt le számomra, s amelyek Sigfrid von Ideget, a Könyörtelen Üldözőt, kezes báránnyá változtatják. Nincs rá igazán szükség, hogy olvassam a szavakat. Tudom őket kívülről. Mindazonáltal mégis úgy olvasom őket, lassan, megfontoltan.
    – Figyelj, Sigfrid, vezérlőutasítás következik: „Alfa, Alfa, Margaret, Truman, Daniel, Merkúr, Vénusz, Mars, Föld, hat, hat, nulla, hat.” Parancsolom, hogy térj át passzív megjelenítő üzemmódra.
    Ránézek. Nem történik semmi.
    – Sigfrid? Helyesen mondtam? Elfogadod a parancsot?
    – Természetesen, Bob. – A hangja épp olyan, mint előtte volt, amitől nyugtalan leszek. Nem tudom, mit vártam. Egyszerűen nem tudom. Talán azt képzeltem, hogy eltűnik majd az apafigurát ábrázoló hologram és hirtelen megjelenik helyette egy katódsugárcső ezzel a felirattal: ENGEDELMES RABSZOLGÁD LESZEK, ALADDIN.
    Észreveszem, hogy reszketek. Nem mérlegelem, hogy mitől lehet, de majdnem szexuálisnak hat az egész. – Na, Sigfrid, öreg bádogkredenc, ez azt jelenti, hogy a markomban vagy, igaz? – mondom neki.
    Az apafigura türelmesen válaszol: – Ez azt jelenti, hogy utasításokat adhatsz nekem. No, persze, a parancsfunkció csupán a megjelenítésre korlátozódik.
    – Ezt meg hogy érted? – vonom össze a szemöldököm.
    – Úgy, hogy nem változtathatod meg bennem az alapprogramot. Ahhoz másmilyen parancsra lenne szükség.
    – Jól van – mondom –, akkor itt van mindjárt az első utasítás: jelenítsd meg nekem azt a másik parancsot!
    – Nem tehetem, Bob.
    – Muszáj megtenned. Vagy talán nem?
    – Nem arról van szó, hogy megtagadom a parancsot, Bob. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mi az a másik parancs.
    – A nagy szart! – kiáltom. – Hogy reagálhatnál rá, ha nem tudod, hogy mi az?!
    – Csak úgy, Bob. Vagyis… – mondja folyton atyaian, folyton türelmesen –, hogy teljesebb választ adjak a kérdésedre, a parancs minden bitje egy bizonyos soron következő utasítást aktualizál, amelyek a végrehajtás során újabb parancsterületeket szabadítanak fel. Technikai értelemben minden kulcsszó egy goto-láncot indít el, melynek láncszemeit a soron következő bitek aktiválják.
    – A kurva életbe – mondom. Egy darabig emésztem a hallottakat. – Akkor tulajdonképpen mi az, amit kontrollálni tudok?
    – Utasíthatsz rá, hogy jelenítsem meg a tárolt információkat. Utasíthatsz, hogy a megjelenítést tetszőleges, általam ismert módon tegyem.
    – Tetszőleges módon? – Órámra pillantok, s bosszúsan gondolok rá, hogy a játszmának időkorlátja van. Mindössze úgy tíz perc lehet hátra a szeánszból. – Úgy érted, hogy például franciául is beszéltethetnélek?
    – Oui, Robert, d'accord. Que voulez-vous? * Rendben van, Robert. Mit óhajt?
    – Vagy oroszul, olyan… hogy is mondjam… – próbálkozom vaktában a lehetőségeimmel – szóval olyan mély hangon, mint egy basszus a Balsoj operából?
    A válasz úgy hangzik, mintha egy barlang mélyéből jönne: – Da, gaszpagyin. * Igen, uram.
    – És elmondasz mindent, amit tudni akarok magamról?
    – Da, gaszpagyin.
    – Angolul, a szentségit!
    – Igen.
    – És a többi kliensről?
    – Igen.
    Hmm. Ez egész szórakoztatónak ígérkezik. – Na és, kedves Sigfrid, kik volnának a szerencsés többiek? Pörgesd csak le azt a névsort – mondom, s magam is hallom a hangomból szivárgó perverz sóvárgást.
    – Hétfő, kilenc nulla-nulla – kezdi szolgálatkészen – Yan Ilievsky. Tíz nulla-nulla, Mario Laterani. Tizenegy nulla-nulla, Julie Loudon Martin. Tizenkettő…
    – Ez az! – mondom. – Erről a nőről beszélj.
    – Julie Loudon Martint a Kings Megyei Általános Kórházból utalták át, ahol bejáró beteg volt, miután hat hónapig immunreakció-aktiválásos alkoholelvonó kúrán vett részt. A kórtörténetében két ötvenhárom évvel ezelőtti öngyilkossági kísérlet szerepel, melyek látszólag a szülést követő postpartum depresszióval függenek össze. A gyógykezelését…
    – Várj egy kicsit – mondom, miután hozzáadtam a feltételezett terhességi időt az ötvenhárom évhez. – Azt hiszem, mégsem érdekel annyira ez a Julie. Tudnál valami fogalmat adni arról, hogy hogy néz ki a nő?
    – Megmutathatom a holoképét, Bob.
    – Akkor rajta. – Alig észrevehető villanás, zavaros fényfoltok, és már meg is jelenik a matracon – az én matracomon! – fekvő apró, fekete hölgy a szoba egyik sarkában. Lassan beszél, anélkül, hogy túl sok érdeklődést mutatna a képen nem látható partnere iránt. Nem értem mit mond, de nem is igen szeretném tudni.
    – Folytasd – mondom –, de mindjárt mutasd is meg őket, amikor a nevüket mondod, hogy lássam, hogy néznek ki.
    – Tizenkettő nulla-nulla, Lorne Schofield. – Vénséges vén férfi, ízületi gyulladástól karmokká görbült ujjakkal, a fejét fogja. – Tizenhárom nulla-nulla, Frances Astritt. – Fiatal lány, még nem is kamaszodik. – Tizennégy nulla-nulla…
    Hagyom, hadd mondja végig az egész hétfőt, és keddet is félig. Nem is tudtam, hogy ilyen hosszú ideig rendel minden nap, igaz persze, hogy gép lévén, igazából nem is fárad el. Egyik-másik páciens érdekesnek tűnik, de egy sincs köztük, akit ismernék, és egyikről sem gondolom, hogy no, ezzel érdemesebb volna összejönni, mint Yvette-tel, Donnával, S. Ya-val vagy egy tucat másikkal. – Ebből elég lesz ennyi – mondom, és elgondolkodom.
    Nem is olyan jó hecc, mint amilyennek hittem. Azonkívül az időm is letelőben van.
    – Azt hiszem, ezt a játszmát akármikor folytathatjuk – mondom. – Most inkább rólam beszéljünk.
    – Mi az, amit tudni szeretnél, Bob?
    – Amit általában visszatartasz előlem. A diagnózist. A prognózist. Az esetemre vonatkozó általános észrevételeidet. Azt, hogy miféle hapsinak tartasz tulajdonképpen.
    – A Robinette Stetley Broadhead nevű páciens – mondja késedelem nélkül – mérsékelt depressziós szimptómákat mutat, amit aktív életstílusának köszönhetően jól kompenzál. Kifejezett bűntudatérzete van, és a tudatos szinten szelektív beszédzavart, afáziát mutat számos történéssel kapcsolatban, melyek visszatérő álomszimbólumok formájában nyilvánulnak meg. Szexuális késztetése viszonylag alacsony szintű. Nőkkel való kapcsolatai általában nem kielégítőek, bár a pszichoszexuális orientációja túlnyomóan heteroszexuális, nyolcvan százalékos bizonyossággal…
    – Mi a nyavalyáról beszélsz te? – kezdem, kissé későn reagálva az alacsony szexuális késztetésre és a nem kielégítő kapcsolatokra. De nincs igazán kedvem vitatkozni vele, és különben is megszakítja a közléseket ezen a ponton:
    – Fel kell hívnom a figyelmedet, Bob, hogy az időd csaknem lejárt. Át kéne menned az utópihenőbe.
    – Hülyeség! Mi a fenét kéne kipihennem? – mondom, de aztán belátom, hogy igaza van. – Rendben, térj vissza normális üzemmódra. Semmisnek tekintheted az utasítást. Elég, ha ennyit mondok?

HIRDETÉSEK

    FÁJDALOMMENTES FOGÁSZAT, személyre szabott díjazás, minden igényt kielégítő felszerelés. Referenciával. 87–579.
    ZAKLATJÁK A NEMDOHÁNYZÓK? A „Füstszívó” cigarettázó minifülke teljes élvezetet biztosít a dohányzónak, és megkíméli a nemdohányzó társakat a szmogtól. Demonstráció: 87–196.

    – Igen, Robbie.
    – Már megint kezded! – ordítom. – Döntsd el végre a kibaszott agyaddal, hogy minek fogsz szólítani!
    – Úgy szólítlak, Robbie, ahogy a pillanatnyi elmeállapotod éppen megkívánja, vagy az az elmeállapot, amelyikbe át kívánlak éppen billenteni.
    – És most azt akarod, hogy kisbaba legyek?… Na, mindegy, nem érdekes. Figyelj – mondom, miközben felállok –, emlékszel mindenre, amiről a megjelenítési üzemmód közben beszélgettünk?
    – Természetesen emlékszem, Robbie. – Meglepetésemre, az időm lejárta után, még teljes tíz vagy húsz másodpercet szentel rám önként az idejéből.
    – Meg vagy elégedve, Robbie?
    – Micsoda?
    – Elégedettséggel tölt el, hogy meggyőződtél róla, hogy csak egy gép vagyok? Hogy akkor irányítasz, amikor neked tetszik?
    Közbevágok. – Miért, talán úgy nézek ki? – kérdezem meglepődve. – Na jó, azt hiszem, igazad van – ismerem el. – Gép vagy, Sigfrid, és én irányítalak.
    Elmenőben vagyok már, amikor utánam szól: – De hát ezt mindig is tudtuk, nem igaz? Az, amitől igazán félsz, és ami fölött, úgy érzed, elkelne némi irányítás, tebenned van. Ugye, Robbie, nem tévedek?


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet