|
23
– Bob, mit érzel
tulajdonképpen Dane-nel kapcsolatban? – Mi a fenét
éreznék, mit gondolsz? Elvégre elcsábította a nőmet.
– Furcsa, hogy ilyen régimódi kifejezést használsz,
Bob. Aztán meg borzasztó régen is történt az egész.
– Na és ha régen! – Úgy érzem, Sigfrid igazságtalan velem szemben.
Szabályokat állít fel, aztán ő maga rúgja fel őket. Méltatlankodva mondom
neki: – Mit akarsz ezzel?! Persze, hogy régen történt, de számomra akkor
sem régi az ügy, mert sohasem engedtem a felszínre törni. A fejemben még
mindig vadonatúj az egész. Talán nem épp ez volna a dolgod? Hogy a
felszínre hozd az összes régi szart a fejemből, hogy ki tudjon száradni,
és elvigye a szél, hogy ne legyek többé kripli miatta?
– Azért én mégis szeretném tudni, Bob, hogy miért
maradt ez az egész olyan vadonatúj a fejedben? –
Szűzanyám, Sigfrid! – Sigfrid néha nagyon hülye tud lenni. Most is. Azt
hiszem, képtelen boldogulni bizonyos komplex inputokkal. Ha az ember
belegondol, nem is olyan furcsa, hisz végül is csak egy gép, ami nem képes
egyébre, mint amire beprogramozták. Többnyire csak a kulcsszavakra reagál…
na jó, valamennyire figyelembe veszi a szavak jelentését is. Meg a
nüanszokat is, amennyire a hangszínemből vagy a matracban és a szíjakban
elhelyezett izommozgás-érzékelőkből következtetni tud rájuk.
– Ha valóságos személy volnál, nem pedig gép,
megértenéd – mondom neki. – Talán így igaz, Bob.
Hogy ismét a helyes vágányra tereljem, ezt mondom:
– Igaz, hogy régen történt, de nem értem, hogy ezzel mit akarsz.
– Azt akarom, hogy tisztázz egy ellentmondást, amit
az elbeszélésedben érzek. Azt szoktad mondani, nem bánod, hogy a barátnőd,
Klara, szexuális kapcsolatot tartott fenn más férfiakkal. Miért olyan
fontos akkor, hogy Dane-nel is lefeküdt? – Dane nem
bánt vele rendesen! – Te jó isten, mennyire, hogy nem. Otthagyta, mint eb
a Szaharát. – Azért, mert Dane úgy bánt Klarával,
ahogy bánt? Nem inkább másért, ami kettőtök közt történt?
– Soha az életben nem volt köztünk semmi!
– Bob, azt mondtad egyszer, hogy Dane biszex volt.
Mi történt azon az úton, amelyiken együtt voltatok?
– Ott volt neki két másik pasas, akivel szórakozhatott! Velem nem,
esküszöm! Még csak az kellett volna! Nem mondom – próbálom annyira
mérsékelni a hangom keménységét, hogy még éppen érzékeltetni tudjam azt az
enyhe érdeklődést, amit ez iránt a hülye téma iránt valójában éreztem –
tény, hogy egyszer-kétszer megkörnyékezett, de megmondtam neki, hogy hiába
strapálja magát. – Úgy tűnik nekem, Bob – mondja –,
mintha a hangod nagyobb indulatot tükrözne, mint ami a szavaid alapján
indokolt volna. – Le vagy te szarva! – Most már
igazán zabos vagyok, nem tagadom. Alig bírom kipréselni magamból a
szavakat. – Tisztára kihozol a sodromból ezzel az ostoba vádaskodással.
Hát persze, megengedtem neki egyszer-kétszer, hogy átkaroljon, de semmi
többet. Legfeljebb néha megszoptuk masszírozni egymást. Különben is,
eléggé kedveltem őt. Nagy darab, jó kiállású fickó volt. Az ember nagyon
egyedül… Most meg mi van?! Sigfrid olyan hangot
produkál, mintha a torkát köszörülné. Így szakítja félbe az embert,
anélkül, hogy közbeszólna. – Mit is mondtál az imént, Bob?
– Micsoda? Mikor? – Amikor a
masszírozásról beszéltél. – Mit tudom én, hogy mit
mondtam. Nem emlékszem rá. Az a lényeg, hogy néha megmasszíroztuk egymást.
– Nem egészen így mondtad, Bob.
– Nem? Hát akkor hogy?
Elgondolkodom, megpróbálom visszaidézni a szavaim visszhangját. – Akkor
lehet, hogy úgy mondtam: „megszoktuk néha masszírozni egymást”. És akkor
mi van? – Nem azt mondtad, hogy „szoktuk”, Bob. Na,
hogy is mondtad? – Nem emlékszem.
– Úgy mondtad, Bob, hogy „szoptuk”.
Feladom a védekezést. Úgy érzem magam, mint aki
hirtelen észreveszi, hogy levizelte a nadrágját, vagy nyitva felejtette a
sliccét. Kilépek a testemből és úgy méregetem magamat.
– Mit jelent számodra az, hogy „szopni”, Bob?
– Nahát – mondom nevetve, miközben nemcsak
vidámságot érzek, de őszinte tiszteletet is Sigfrid programozói iránt –
ezt nevezem én freudi elszólásnak! Okos, nagyon okos! Gratulálok a
programozóknak! Sigfrid nem reagál az udvarias
megjegyzésre. Hagyja, hadd főjek még egy kicsit a levemben.
– Na, jó – mondom. Nagyon nyitottnak és
sebezhetőnek érzem magam, kizárom a történéseket, úgy élem át a
pillanatot, mintha egy örökkévalóságig tartana, mint ahogy Klara ragadt
meg a pillanatszerű s mégis örök zuhanásban.
Sigfrid halkan megszólal: – Bob. Szoktál maszturbálás közben Dane-ről
fantáziálni? – És hogy utáltam! – mondom.
Sigfrid vár. – Magamat
utáltam érte. Nem, nem is utáltam. Inkább megvetettem. Szerencsétlen
nyomorult, én, micsoda szörnyű és nevetséges dolog, csak veri a farkát, és
közben arra gondol, milyen volna meghúzatni magát a nője szeretőjével.
A HÍCSÍK ÉLETMÓDJÁRÓL
Kérdés: Azt sem tudjuk, milyen egy
hícsí asztal vagy egy háztartási eszköz?
Hegramet professzor: Sőt még azt sem, hogy hogy néz ki egy
hícsí ház. Soha nem találtunk egyet sem. Csak alagutakat. Szerették
az elágazó vágatokat, amelyekből szobák nyílnak mindkét irányban.
Kedvelték a nagy, orsó alakú termeket is, amelyeknek beszűkült a két
végük. Van itt is egy ilyen; a Vénuszon kettő, és a Peggy Földjén is
találtak valamit, ami egy orsó alakú terem erodált maradványának
látszik. Kérdés: Azt tudom, hogy
milyen jutalom jár egy intelligens idegen életforma felfedezéséért,
de vajon mi van, ha valaki egy eleven hícsít talál?
Hegramet professzor: Először találjon
egyet. Aztán nevezze meg, hogy mekkora jutalmat akar.
|
Sigfrid vár egy kicsit, majd ezt mondja: – Azt
hiszem, Bob, hogy most nagyon szeretnél sírni.
Igaza van, de nem mondok semmit. – Szeretnél sírni?
– biztat. – Nagyon – mondom.
– Akkor csak rajta, Bob, sírjál. – Bár tudnék –
mondom. – Sajnos, nem emlékszem már rá, hogy hogy kell.
|
|