Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

16


Negyvenhat napig tartó szuperfénysebesség után a hajó annyira lelassult, hogy az már nem is tűnt igazán sebességnek. Pályán voltunk valami körül, és az összes hajtómű hallgatott.
    Bűzünk a mennyekig hatolt, és hihetetlen csömörünk volt egymás közelségétől, és mégis, elválaszthatatlan szerelmesek gyanánt tolongtunk karöltve a zéró gravitációban a képernyő körül, és az előttünk fénylő napot bámultuk. Nagyobbnak és narancsosabb színűnek tetszett a mi Napunknál; vagy azért, mert tényleg nagyobb is volt, vagy mert egy CS. E.-nél közelebb voltunk hozzá. De nem ez a csillag volt keringésünk centruma, hanem egy gázóriásbolygó, melynek holdja másfélszer akkora volt, mint a mi Lunánk.
    Sem Klara, sem a fiúk nem látszottak repesni az örömtől. Türtőztettem magam egy darabig, de aztán csak megkérdeztem: – Van valami baj?
    – Kétlem, hogy ezen landolni tudnánk – mondta szórakozottan Klara. Nem látszott csalódottnak. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is érdekelné a dolog.
    Sam Kahane hosszú, halk sóhajt eresztett ki a szakállán keresztül: – Na, jó – mondta. – Először is felveszünk egy pár szép, tiszta spektrumot. Ezt majd mi elintézzük Bobbal. A többiek nekilátnak hícsí szignók után kutatni.
    – Persze! – jegyezte meg valaki, de olyan halkan, hogy nem lehetett biztosan tudni, ki volt az. Akár Klara is lehetett az illető. Legszívesebben tovább kérdezősködtem volna, de az volt az érzésem, ha rákérdeznék, hogy miért nem örülnek, egyikük még meg találná mondani, s lehet, hogy a válasz nem volna kedvemre való. Így aztán Sam után préseltem magam a landolóba, ahol egymást akadályozva magunkra húztuk a védőruhát, ellenőriztük a létfenntartó rendszert és a rádiót, majd lezártuk a ruhanyílásokat. Sam intett, hogy menjek a zsilipbe; hallottam, ahogy a nagy sebességű pumpák kiszívják belőle a levegőt. Végül kinyílt a zsilip ajtaja, s a maradék levegő kipöffentett az űrbe.
    Egy pillanatra elfogott a meztelen rémület, egy szál magamban a nagy semmi közepén, ahol nem járt még előttem emberi lény. Belém hasított, hogy elfelejtettem bekapcsolni a biztosító kötelet, amire persze nem volt semmi szükség, mert a mágneses csat magától a záróhelyzetbe csúszott. A kábel végét elérve hirtelen rántást éreztem, s a visszalökődéstől elkezdtem lassan visszasodródni a hajó felé.
    Mielőtt a hajót elértem volna, Sam is kint volt már, s felém közeledett forogva. Sikerült valahogy egymásba kapaszkodnunk, s nekiláttunk a felvételek elkészítésének.
    Sam egy pontra mutatott a hatalmas, csészealj formájú gázóriás korongja és a szemet kápráztató, narancsszínű nap között. Ellenzőt formáltam a kézvédőből, s végre észrevettem, mit mutogat: az M–31 volt az Andromédából. No persze, onnan, ahol mi voltunk, nem az Androméda csillagképben látszott. Ami azt illeti, semmi sem volt a láthatáron, ami akár csak távolról emlékeztetett volna az Andromédára vagy, ha már itt tartunk, akármelyik csillagképre az általam ismertek közül. De az M–31, ez az örvénylő, lencse alakú csillagköd, olyan nagy és ragyogó, hogy még a Föld felszínéről is ki lehet venni, amikor nincs akkora szmog. Ez a legragyogóbb külső galaxis, és elég jól felismerhető csaknem mindenhonnan, ahová el lehet jutni a hícsí hajókkal. Egy kis nagyítással ellenőrizni lehet a spirálszerkezetet és a nagyobb biztonság kedvéért össze lehet hasonlítani a nagyjából ugyanabban az irányban látszó kisebb galaxisokkal.
    Miközben én az M–31-et igyekeztem becserkészni, Sam ugyanezt tette a Magellán-felhőkkel, pontosabban azokkal az objektumokkal, amelyeket a Magellán-felhőknek hitt. (Azt állította, hogy sikerült azonosítania az S Doradust.) Mindketten teodolit felvételeket készítettünk. Ennek az egésznek természetesen az volt a célja, hogy a Tröszt tudorai háromszögeléssel meg tudják majd határozni, hogy merre jártunk. Az embert elgondolkodtatja, hogy miért olyan fontos ez nekik, de tény, hogy az. Annyira, hogy a teljes felvételsorozat elkészítése nélkül nem is részesülhet senki tudományos prémiumban. Az ember azt gondolná, hogy az úticélt azokból a felvételekből is meg lehetne határozni, amelyeket az ablakon át készítünk a szuperfénysebességű szakasz során. A dolog nem ilyen egyszerű. Meg lehet ugyan állapítani a globális irányt, de néhány fényév megtétele után egyre nehezebb lesz azonosítható csillagokat találni, és az sem biztos, hogy a repülés egyenes irányban történik; egyesek szerint a röppálya valamiféle gyűrt vonal, mely a tér görbületeihez illeszkedik.
    Akármi is az igazság, tény, hogy a nagyfejűek minden információt felhasználnak, amit csak kapnak, beleértve azt, hogy milyen mértékű és irányú a Magellán-felhők forgása. Tudják miért? Azért mert ebből például meg lehet mondani, hogy hány fényévre vagyunk tőlük, s következésképpen: milyen mélyen vagyunk bent a Galaktikában. A felhők körülbelül nyolcvanmillió év alatt fordulnak meg. A gondos feltérképezés egy a hárommillióhoz pontosságot tesz lehetővé, ami annyit tesz, hogy a 150 fényévnyi különbségek már megkülönböztethetők lesznek.
    Sam csoportszemináriumainak köszönhetően meglehetősen érdekelni kezdtek az efféle dolgok. Az az igazság, hogy miközben a felvételekkel vesződtem, s azon spekuláltam, hogy vajon az Átjárón hogyan fogják értelmezni a fotókat, csaknem megfeledkeztem a félelemről. Mint ahogy arról is kishíján megfeledkeztem – no, azért nem egészen! –, hogy azon izguljak, mi lesz, ha ez az út, ami annyi kurázsimba került, komplett csőddel fog végződni.

HIRDETÉSEK

    FURULYALECKÉK. Partikon is zenélek. 87–429.
    Itt a KARÁCSONY! Ajándékozzon otthon maradt szeretteinek valódi hícsí plasztikból készült Átjáró vagy Átjáró Kettő modellt. Ha megfordítja, csodálatosan örvénylő hóesésben gyönyörködhet, amely autentikus peggy-földi csillámporból készült. Mutatós holotájképek, kézi vésetű játékkarperecek Ifjú Pilótáknak és sok más ajándéktárgy. 88–542.
    VAN ÖNNEK odahaza a Földön nővére, lánya vagy nőismerőse? Szívesen írnék neki. Végső célom a házasság. 86–032.

    Márpedig ez az út tiszta csőd volt.
    Mihelyt visszatértünk a hajóra, Ham kikapta a szferikus pásztázást rögzítő szalagokat Sam kezéből, és betáplálta őket a pásztázóba. Az első objektum maga a nagy bolygó volt. Akármelyik oktávját néztük is az elektromágneses spektrumnak, semmi jel nem utalt mesterséges létesítménytől eredő sugárzásra.
    Elkezdtünk hát más bolygók után nézni. Nehezen találtuk meg őket még az automatikus pásztázóval is. Valószínű, hogy lehetett még egy tucat, amit nem sikerült lokalizálni az ottlétünk alatt (bár ez aligha számított, hiszen ha nem tudtuk lokalizálni őket, az azért volt, mert túl messze voltak, s így különben sem tudtuk volna elérni őket). Ham úgy próbálta lokalizálni a bolygókat, hogy megállapította a központi csillag sugárzásáról felvett spektrogram jellemző jegyeit, majd ehhez hasonló reflexiók keresésére programozta be a pásztázót. Ilyen módon öt objektumot sikerült felfedeznie. Kettő közülük ugyancsak csillagnak bizonyult, hasonló spektrummal. A másik három valóban bolygó volt, de ezek sem mutattak mesterséges sugárzást. Arról nem beszélve, hogy kicsik is voltak, meg távoliak is.
    Már csak a gázóriás egyetlen holdja jöhetett számításba.
    – Nézzétek meg azt is – parancsolta Sam.
    – Nem sok értelme van – morgott Mohamed.
    – Nem a véleményedet akarom, hanem azt, hogy csináld, amit mondtam. Ellenőrzést kérek.
    – Légy szíves, olvasd hangosan – tette hozzá Klara. Ham csodálkozva nézett rá, talán a „légy szíves”-en akadt fenn, de megtette, amire kérték.
    Megnyomott egy gombot és ezt mondta: – A kódolt elektromágneses sugárzás jellemzői. – Lankás szinuszgörbe jelent meg a pásztázó kiolvasóján, vonaglott egy párat, majd tökéletesen kisimult.
    – Negatív – mondta Ham. – Anomális időfüggésű hőmérséklet.
    Ez új volt számomra. – Mi az, hogy anomális időfüggésű hőmérséklet? – kérdeztem.
    – Például az, hogy melegebb lesz, amikor lemegy a nap – mondta Klara türelmetlenül. – Nos?
    De ez a vonal is ellaposodott. – Semmi jele – mondta Ham. – Magas albedójú fémek a felszínen?
    Lankás szinuszhullám, aztán semmi. – Hmm – mondta Ham. – Semmi. A többi szignót akár ne is nézzük. Metán úgy sincs, mert nincs atmoszféra, és ugyanez van a többivel is. Szóval akkor mi legyen, főnök?
    Sam válaszra nyitotta ajkát, de Klara megelőzte. – Már megbocsáss – mondta élesen –, de kit értesz te „főnök” alatt?
    – Eh, fogd már be! – vetette oda Ham türelmetlenül. – Sam?
    Kahane bocsánatkérő mosollyal nézett Klarára. – Ha valami mondandód van, csak tessék, ki vele! – biztatta. – Ami engem illet, szerintem hold körüli pályára kéne állnunk.
    – Tiszta üzemanyag-pocsékolás! – csattant fel Klara. – Szerintem őrültség.
    – Van valami jobb ötleted?
    – Hogy érted azt, hogy „jobb”? Mi értelme az egésznek?
    – Nézd – magyarázott Sam –, nem vizsgáltuk még meg az egész holdat. Elég lassú a forgása. Átruccanhatnánk a landolóval egy kicsit körülnézni. Lehet, hogy egy egész hícsí város van a túloldalán.
    – Persze! – mondta Klara alig hallhatóan, tisztázva egyúttal a kérdést, hogy ki lehet az, aki korábban ugyanezt a fitymáló megjegyzést tette. A fiúk nem figyeltek rá: mindhárman útban voltak már a landoló felé, s így Klara és én magunkra maradtunk a kabinban.
    Klara eltűnt a vécében. Rágyújtottam egy szál cigarettára, az volt majdnem a legutolsó, és elkezdtem füstkarikákat eregetni. A mozdulatlan levegőben lógó és még egyre táguló füstkarikán újabb karikát fújtam keresztül, majd azon is egyet és így tovább. A kabin lassan forgott. Elnéztem a bolygó holdjának távoli, barnás korongját, amint fölfelé csúszik a képernyőn, majd egy perc múlva láttam ahogy a landoló parányi, izzó hidrogéncsóvája elindul a holdkorong irányába. Azon tűnődtem, mit is csinálnék, ha kifogyna az üzemanyaguk vagy lezuhannának, vagy valami hiba lépne fel náluk. Tudtam, hogy ott kéne hagynom őket örökre. Amit nem tudtam, az az volt, hogy vajon lenne-e hozzá erőm, hogy azt tegyem, amit tennem kellene.
    Olyan szörnyűnek és oktalannak tűnt így elpazarolni emberi életeket.
    Mit keresünk mi itt? Azért utazunk talán fényévezredeket, hogy a szívünket összetörjük?
    Azon kaptam magam, hogy a mellkasomat tapogatom, mintha a metafora valóság lett volna. Ráköptem a cigaretta végére, hogy kialudjon, aztán eltörtem a csikket, és beledobtam egy szemeteszsákba. Apró hamumorzsák úszkáltak a levegőben, amerre csak gondtalanul lepöccentettem őket, de nem volt kedvem a nyomukba eredni. Figyeltem a bolygó nagy, foltos sarlóját, amint a képernyő sarka felől beúszik a látómezőbe. Olyan csodálattal néztem, mint egy műtárgyat, a napsütötte rész sárgászöld színét és a csillagokat eltakaró amorf feketét a határvonal másik oldalán. Jól látszott, hogy hol kezdődnek az atmoszféra ritkásabb rétegei, mert néhány fényesebb csillag halványan átpislogott ezeken a területeken. A bolygó legnagyobbrészt azonban túl sűrű volt ahhoz, hogy bármi fény is áthatoljon rajta. Természetesen szóba sem jött, hogy esetleg landolhatnánk a felszínén. Még, ha volt is valami szilárd magja, olyan vastag, sűrű gázréteg alá volt rejtve, hogy lehetetlenség lett volna túlélni a vállalkozást. A Trösztnél az a szóbeszéd járta, hogy szerkeszteni akarnak egy olyan speciális landolót, amelyik még a Jupiter jellegű bolygók légterébe is képes behatolni. Lehet, hogy egyszer lesznek majd ilyen landolók, csakhogy az most nem segít rajtunk.
    Klara még mindig a vécében volt.
    Kifeszítettem a hevedert a kabinon keresztül, felhúzódzkodtam rá, letettem a fejem és elaludtam.

Négy nappal később visszatért a társaság. Üres kézzel.
    Dred és Ham Tayeh komor volt, piszkos és ingerült; Sam Kahane egész jókedvűnek látszott. Nem tévesztett meg; tudtam, ha találtak volna bármi érdemlegeset, értesítettek volna bennünket a rádión. De azért kíváncsi voltam. – Mi volt odalent?
    – Nagy semmi – mondta. – Csupa kő meg szikla. Egy fityinget sem ér az egész. De van egy ötletem.
    Klara odajött mellém, és kíváncsian nézett Samre. Én a másik kettőt figyeltem: úgy festettek, mint akik tudják, mi lesz az az ötlet, de mintha egy csöppet sem lelkesednének érte.
    – Az a helyzet – mondta Sam –, hogy az a csillag egy kettős csillag része.
    – Honnan tudod? – kérdeztem.
    – Ráállítottam a pásztázót. Láttátok ugye azt a nagy, kék aranyost amott… – Körülnézett, és elvigyorodott. – Na jó, nem tudom, hogy most merre van, de amikor először készítettünk felvételeket, ott volt a bolygó közelében. Na mindegy, mivel közelinek véltem, ráállítottam a pásztázót, ami olyan szabályos mozgást mutatott, hogy nem akartam hinni a szememnek. Egész biztos, hogy bináris, és a párja itt lehet valahol, nem több mint egy fél fényévnyire.
    – Az is lehet, Sam, hogy csak egy vándor – mondta Ham Tayeh. – Megmondtam már neked. Csak egy kóbor csillag az éjszakában.
    Kahane vállat vont. – Akkor is! Olyan közel van.
    – Bolygói vannak? – szólt közbe Klara.
    – Nem tudom – ismerte be Sam. – Várjunk csak… ehol van e!
    Mindannyian a képernyőre néztünk. Nem volt kérdéses, hogy melyik csillagra gondol. Fényesebbnek látszott, mint a Sirius a Földről; legalább mínusz kettő lehetett a nagyságrendje.
    – Érdekes amit mondasz – mondta Klara visszafogottan –, de remélem, Sam, nem arra gondolsz, amire én. Fél fényév a legjobb esetben is eltart legalább két évig, feltéve, hogy a landoló csúcssebességgel megy, és győzzük üzemanyaggal. Márpedig, fiúk, nem győzzük.
    – Tudom én azt – erősködött Sam –, de van egy ötletem. Mi volna, ha adnánk egy kis löketet a fő hajtóműnek…
    – Elég! – kiáltottam fel hirtelen. Egész testemben elfogott a reszketés. Nem bírtam abbahagyni. Egyszer úgy éreztem, hogy a rettegéstől van, máskor meg úgy, hogy az ádáz dühtől. Azt hiszem, ha lett volna nálam egy pisztoly abban a pillanatban, habozás nélkül lelőttem volna Samet.
    Klara nyugtatólag tette vállamra a kezét. – Sam, tudom mit érzel. – Kahane üres kézzel tért meg öt egymás utáni útjáról. – Biztos vagyok benne, hogy meg lehet csinálni, amit mondasz.
    Samen egyszerre látszott meglepetés, gyanakvás és kétkedés. – Csakugyan? – mondta.
    – Úgy értem, hogy mi is meg tudnánk csinálni, feltéve, ha hícsík volnánk, nem pedig nyomorult emberi lények. Végül is, akkor tudnánk, hogy mit miért csinálunk, nem? Körülnéznénk és azt mondanánk: „Hé, srácok, hát nem elköltöztek a haverjaink?” – vagy akármi volt is itt azelőtt, ami miatt pont errefelé állították be a hajó orrát – „Nincs itthon senki!” És akkor azt mondanánk: „Na jó, üsse kavics, akkor megnézzük, hátha szomszédolnak valahol.” És akkor megnyomnánk ezt a gombot meg azt, és hipp-hopp, máris a nagy kék csillagnál teremnénk… – Klara, aki még mindig a karomat fogta, pillanatnyi szünetet tartott, majd Samre nézett és folytatta: – Csakhogy van ám egy probléma, Sam: nem vagyunk hícsík!
    – Jézusom, Klara! Tudom én azt. De nem igaz, hogy nincs rá lehetőség…
    Klara bólintott. – Naná, hogy van! Csakhogy fogalmunk sincs róla, hogy mi. Azt viszont nagyon is jól tudjuk, Sam, hogy olyan hajó soha, de soha nem tért még vissza, amin megváltoztatták volna út közben a pályabeállítást. Erre gondolj, Sam: egyetlen egy sem tért vissza.
    Sam nem válaszolt közvetlenül. A nagy kék csillagot bámulta a képernyőn. – Akkor szavazzunk – mondta.
    Az eredmény, természetesen, négy szavazat egy ellenében, az lett, hogy ne változtassuk meg az irányítópanel beállítását. Ettől függetlenül Ham Tayeh nem tágított Sam és a panel közül, míg útban hazafelé túl nem léptük a fénysebességet.
    Az út vissza az Átjáróra semmivel sem volt hosszabb, mint kifelé, de úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig tartott volna.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet