Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

27


    – Mondd csak, Sigfrid – kérdezem –, nagyon ideges vagyok?
    Sigfrid ezúttal a Sigmund Freud hologramot öltötte magára. Rideg bécsi tekintet, a Gemütlichkeit nyoma nélkül. A hangja azonban a szokott lágy bariton: – Ha arra vagy kíváncsi, Bob, hogy mit mutatnak az érzékelőim, akkor igen, valóban elég izgatott vagy.
    – Gondoltam – mondom, s fészkelődni kezdek a matracon.
    – Meg tudnád mondani, miért?
    – Nem! – Az egész hetem ilyen volt. Csodálatos szex Doreennel és S. Ya-val, aztán könnyeső a fürdőszobában; fantasztikus licit és játék a bridzsbajnokságon, aztán teljes kétségbeesés hazafelé menet. Úgy érzem magam, mint egy jojó. – Úgy érzem magam, mint egy jojó – kiáltom. – Felnyitottál bennem valamit, amivel nem tudok mit kezdeni.
    – Azt hiszem, alábecsülöd a fájdalomelviselő képességed – mondja nyugtatólag.
    – A nagy szart, Sigfrid! Mit tudsz te az emberi képességekről?!
    Majdhogynem sóhajt. – Megint témánál vagyunk, Bob?
    – Hogy a francba ne volnánk! – És érdekes, kevésbé érzem idegesnek magam; sikerült ismét vitára bírnom, csökkentve ezáltal a fenyegető veszélyt.
    – Az igaz, Bob, hogy gép vagyok. De olyan gép, amit arra terveztek, hogy megértse, milyenek az emberek, és elhiheted nekem, jól megterveztek erre a feladatra.
    – Még hogy megterveztek! Sigfrid – próbálom észre téríteni –, te nem vagy ember! Lehet, hogy tudsz, de nem érzel. Fogalmad sincs róla, milyen lehet emberi döntéseket hozni, s közben cipelni a terhet, amit az emberi érzések jelentenek. Nem tudod, milyen érzés megkötözni egy barátodat, nehogy megöljön valakit. Vagy hogy meghal valakid, akit szeretsz. És tudni, hogy te vagy az oka a halálának. Vagy annyira félni, hogy belebetegszel.
    – De igen, ismerem ezeket a dolgokat, Bob – mondja szelíden. – Csakugyan ismerem. Ki akarom deríteni, miért vagy annyira felkavarva. Nem segítenél nekem?
    – Nem!
    – De az izgatottságod, Bob, azt jelenti, hogy közeledünk a fájdalom centrumához…
    – Húzd már ki azt a rohadt fúrót az idegeimből! – mondom, de a párhuzam egy pillanatra sem zökkenti ki; ma finoman vannak hangolva az áramkörei.
    – Nem a fogorvosod vagyok, Bob, hanem az analitikusod, és biztosíthatlak…
    – Elég! – Tudom mit kell tennem, hogy leszálljon a fájó pontról. Azóta a bizonyos első eset óta egyszer sem használtam S. Ya. titkos kis receptjét, de most megint hozzá folyamodom. Kimondom a szavakat, amelyek tigrisből cirmos cicává változtatják; hátára fordul és hagyja cirógatni a hasikáját, miközben megparancsolom neki, hogy mutasson néhány pikánsabb részletet azokból a párbeszédekből, melyeket vonzó és szerfelett huncut klienseivel folytat; és az óra hátralévő része úgy zajlik le, mint valami kukkoló show; és ismét csak sértetlenül távozom tőle.
    Vagy majdnem úgy.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet