|
4
Az Átjáró egyre nagyobbnak látszott
a kabinablakokban. Körte formájú aszteroid volt, vagy talán inkább egy
üstökös magja. A legnagyobb átmérője tíz kilométer lehetett. Kívülről:
bibircsókos felszínű, összeégett göröngy, imitt-amott kékes árnyalattal.
Belülről: átjáró a világmindenségbe. Sheri Loffat a
vállamra dőlt, hogy jobban lásson. A többiek – leendő feltáró valamennyi –
mögénk gyűltek, s szintén kifelé bámultak. –
Jézusom, Bob! Látod azokat a cirkálókat? A cirkálók
megjelenésében volt valami baljós és fenyegető, ahogy ott keringtek az
aszteroid körül, féltékenyen őrizve a tolvajok elől a felbecsülhetetlen
titkokat. – Ezek nem viccelnek – szólalt meg valaki
mögöttünk. – Ha nem tetszünk nekik, egyből leradíroznak bennünket a
térképről. – Nem lesz semmi baj – mondta Sheri, de
a kijelentése igencsak kérdőjelesnek hangzott. A
kajütnyílás fogódzkodóiba kapaszkodtunk, hogy jobban lássuk a
fejleményeket. Ez persze ostobaság volt, mert könnyen gallyra mehettünk
volna. Igaz, nem látszott nagyon valószínűnek, hogy a pályaegyeztetés akár
a brazil cirkálóval, akár az Átjáróval túl nagy delta-vét igényelt volna,
viszont nem is kellett volna más, csak egy hirtelen pályamódosítás és
máris szerteszét szóródunk. Aztán meg az a veszély is fennállt, hogy a
hajónk elfordul egy kicsit a hossztengelye körül, és azon kapjuk magunkat,
hogy a közeli, csupasz Napba bámulunk. Ez pedig azonnali és örökös
vakságot jelentett volna számunkra. Hiába, muszáj volt vállalni a
kockázatot, annyira kíváncsiak voltunk. A brazil
cirkáló nem törte össze magát, hogy befogjon minket. Villanásokat láttunk
elöl-hátul, s tudtuk, most ellenőrzik éppen a menetlevelünket. A lézeres
ellenőrzésben semmi különös nem volt. Azt mondtam, a cirkálók a
feltételezett tolvajokat vigyázták. Valójában sokkal inkább ügyeltek
egymásra, mint bárki másra – minket is beleértve. Az oroszok a kínaiaktól
tartottak, a kínaiak az oroszoktól. A brazilok a vénusziakra gyanakodtak,
a vénusziak a brazilokra. Na és persze egyikük sem bízott meg az
amerikaiakban. Így hát a másik négy cirkálót
bizonyára sokkal jobban érdekelte a brazil cirkáló, mint a mi hajónk. Azt
azonban mindannyian jól tudtuk, hogy ha az általunk leadott kód nem
egyezne meg hajszál pontosan azokkal a kódokkal, melyekkel földi
konzulátusaik nyugtázták úticélunkat, a következő lépés nem
magyarázkodással kezdődne, hanem egy torpedóval.
Mókás. El tudtam képzelni azt a torpedót. Szinte magam előtt láttam a
hideg tekintetű harcost, aki becélozza és útjára bocsátja, és azt is,
ahogy a hajónk narancsvörös lángrózsává feslik és mindannyian atomjainkra
disszociálunk… Csakhogy az idő tájt egy bizonyos Francy Hereira
fegyvermester volt a torpedókezelő azon a cirkálón – ebben elég biztos
vagyok –, akivel később egész jól összehaverkodtunk. Egyáltalán nem az a
típus volt, akit hideg szemű gyilkosnak lehetne nevezni. Az utolsó utamról
visszatérve egész nap az ő vállán sírtam a kórházban, pedig az lett volna
a dolga, hogy átkutasson, nincs-e nálam csempészáru. Ehelyett ő is együtt
sírt velem. A cirkáló odébb mozdult és ettől
mindannyian kifelé lódultunk egy kicsit, de aztán a kapaszkodók
segítségével visszahúzódzkodtunk a kajütnyíláshoz, a hajónk pedig
megkezdte a leszállást az Átjáróra. – Úgy néz ki,
mint akinek bárányhimlője van – szólalt meg valaki a csoportból.
A hasonlat jó volt, s ráadásul némelyik hólyag
mintha ki is lett volna pukkadva. Azok voltak a küldetésben lévő hajók
állásai. Némelyik közülük örökre nyitva is marad, mert vannak hajók,
amelyek sohasem térnek vissza. De a legtöbb himlőhelyet gombakalaphoz
hasonló dudor borította. Ott, azok a dudorok
jelentették az Átjáró lényegét, azt, amitől egyáltalán Átjárónak hívták…
Azok a dudorok voltak az űrhajók. A hajókat nem
volt könnyű észrevenni. Sőt, még magát az Átjárót sem. Először is nagyon
alacsony volt az albedója. Másodszor pedig, nem volt valami nagy: mint
említettem, körülbelül tíz kilométer volt a hosszabbik tengelye, míg a
forgási egyenlítőnél mérve csupán feleakkora. De azért észlelni lehetett
volna már régebben is. Miután az a csatornapatkány nyomra vezette a
csillagászokat, különösnek tűnt, hogy nem vették észre már száz évvel
korábban. Most, hogy már tudják, hol keressék, könnyű megtalálni. Néha
olyan fényesnek látszik a Földről, mint egy tizenhetedrendű csillag, s ez
már valami. Az ember azt gondolná, hogy már rég fenn kellett volna akadnia
a rostán valamelyik rutinszerű térképezési program során.
A helyzet az, hogy nem végeztek olyan sok
rutinszerű térképezést abban az irányban, és úgy látszik, az Átjáró
sohasem arrafelé volt, amerre éppen néztek. A
sztelláris asztronómia szokásos vizsgálati irányai a Naptól távol
mutatnak. A szoláris asztronómia rendszerint az ekliptika síkján belül
marad, márpedig az Átjáró pályasíkja erre éppen merőleges. Így aztán az
aszteroidnak mindig sikerült elkerülnie a felfedezést.
A piezofon kattant egyet, majd megszólalt:
– Landolás öt perc múlva. Térjenek vissza a
fekhelyükre. Csatolják be a biztonsági hálót. Már
majdnem ott voltunk.
Sheri Loffat átnyúlt a hálón és megszorította
a kezemet. Visszaszorítottam. Sohase feküdtünk le egymással, még csak nem
is ismertem azelőtt. Akkor láttam először, amikor kiderült, hogy a hajón ő
lesz az ágyszomszédom. A kontaktus valóságosan szexuálisan hatott. Mintha
a lehető legnagyszerűbb egyesülés előtt álltunk volna. Csakhogy ezúttal a
bizsergető érzés forrása az Átjáró volt. Amikor az
emberek túrni kezdték a Vénusz felszínét, hamarosan rátaláltak a hícsík
lyukaira. Hícsíkre azonban nem akadtak. Akárkik voltak is ezek a lények, s
bármit is kerestek a Vénuszon, akkor már rég nem voltak ott. Még egy szál
halottat sem hagytak hátra, hogy legalább azt ízekre lehetett volna szedni
exhumálás után. Nem maradt más utánuk, csak az alagutak, üregek, néhány
nyomorúságos kis szerkentyű és a technológiai csodák, melyek ámulatra
késztették a rekonstruálásukkal bajlódó emberi lényeket.
Aztán valaki talált egy hícsí térképet a
Naprendszerről. Rajta volt a Jupiter a holdjaival, a Mars és a külső
bolygók, valamint a Föld-Hold páros. A Vénusz feketével volt jelölve a
hícsí fémből készült térkép fényes kék felületén. Rajta volt a Merkúr is
és még valami, ami a Vénuszhoz hasonlóan szintén feketével volt jelölve.
Ez az égitest a Vénusz pályáján kívülre és a Merkúr perihéliumán belülre
esett. A pálya kilencven fokot zárt be az ekliptikával, úgyhogy az égitest
egyik bolygóhoz sem volt közel soha. Olyan égitest volt ez, melyet a földi
asztronómusok még nem azonosítottak. Következésképpen: csak egy aszteroid
vagy egy üstökös lehetett – a különbség csupán szemantikai –, melyet a
hícsík valamilyen speciális oknál fogva megkülönböztettek a többitől.
Valószínű, hogy a kutatás előbb-utóbb elindult
volna ezen a nyomon, s fellőttek volna egy teleszkópos űrszondát, de végül
is erre nem került sor. Mégpedig azért nem, mert A Híres Sylvester Macklen
– aki egészen addig nem volt az a híres akárki, mint akinek mondják, hanem
csak egy a vénuszi csatornapatkányok közül – talált egy hícsí hajót,
valahogy eljutott vele az Átjáróra, és ott szépen meghalt.
Annyi esze azért volt, hogy utoljára még
felrobbantsa a hajót, s így a földiek tudomást szereztek a helyről. Erre
aztán egy NASA szondát eltérítettek a Nap kromoszférájának irányából, s
ezzel az Átjáró az ember kezébe jutott. Az Átjáró
belsejében ott voltak a csillagok. Azaz – hogy kevésbé költőien, ámde
nagyobb pontossággal fejezzem ki magam – csaknem ezer kisebbfajta űrhajó
volt odabenn, melyek alakja tömzsi gombákéra emlékeztetett. Több típusuk
és méretük is volt. A legkisebbeknek olyan gombaszerű kalapjuk volt, mint
annak a gombának, amit a wyomingi tárnákban termesztenek, miután az összes
palát kibányászták belőlük. Ezt a fajtát árulják a szupermarketekben is. A
nagyobbak hegyesek voltak, akár a kucsmagomba. A gombakalap belsejében
volt a lakótér és az energiaforrás, amiről senki sem tudta, hogyan
működik. A tönkben volt a vegyi hajtómű, olyan, mint az első űrprogramok
holdrakétáiban. Eddig még senki nem tudott rájönni,
hogy mi hajtotta ezeket a kalapokat, s azt sem tudta senki, hogyan kell
irányítani őket. Ez volt a legidegesítőbb az
egészben: olyasvalamivel kellett szerencsét próbálnunk, amihez senki sem
értett. Mihelyt beindítottál egy hícsí hajót, a szó szoros értelmében
elvesztetted az uralmad fölötte. A követendő útvonalak be voltak építve a
hajó irányítórendszerébe, de hogy milyen módon, azt senki sem tudta. Az
ember kiválasztott egy útvonalat, de mihelyt ez megtörtént: kész, vége,
több választása nem volt, sőt, még azt sem tudta, hogy a kiválasztott
útvonal hová visz. Tiszta zsákbamacska volt az egész.
Az viszont tény, hogy a hajók működtek. Pedig azt
mondják, eltelt vagy félmillió év, hogy utoljára használták őket.
Az első fickó, akinek volt elég vér a pucájában
ahhoz, hogy kipróbáljon egyet, szerencsével járt. A hajó kiemelkedett az
aszteroid felszíni kráteréből, egyre fényesebb lett, a körvonalai
elmosódtak, és már ott sem volt. Három hónap múlva
a hajó ismét a régi helyén volt, belsejében egy halálosan kiéhezett, de
diadaltól ragyogó asztronautával. Nem is csoda: megjárt egy idegen
csillagot! Egy nagy, szürke bolygó körül keringett, melynek egén sárga
felhők örvénylettek. Később sikerült visszaállítania a kezelőszerveket, s
a beépített irányítóprogram visszahozta őt ugyanabba a himlőhelybe,
amelyikből elindult. Legközelebb egy másik hajót
bocsátottak útnak, ezúttal a nagy, hegyes kucsmagombák egyikét, fedélzetén
négyfőnyi személyzettel, bőséges ellátmánnyal és műszerekkel. Az út nem
tartott tovább ötven napnál. Ezalatt nemcsak hogy elértek egy másik
naprendszert, de a komppal le is szálltak az egyik bolygóra. A felszín
halott volt, de valamikor élet volt rajta.
(Részlet prof. Hegramet Kérdés és felelet című előadásának
átiratából.)
K: Professzor úr,
hogy néztek ki a hícsík? Prof.
Hegramet: Senki sem tudja. Eddig még egyetlen olyan tárgy sem
került elő, ami akár csak távolról is fényképre vagy rajzra
emlékeztetett volna. Kivéve azt a két-három hícsí térképet. És a
könyveik sem maradtak fenn. K: Nem
volt valami rendszerük, mint mondjuk az írás, amely az ismeretek
tárolására szolgált volna? Prof.
Hegramet: Hát… biztos, hogy volt nekik valami efféle. De hogy
mi, azt nem tudom. Van azért egy tippem… igaz, csak egy elképzelés.
K: Mi volna az?
Prof. Hegramet: Nos, gondoljon a saját tárolási
módszereinkre, és arra, hogy hogyan fogadták volna az ilyesmit a
pretechnológiai korokban. Ha Euklidesznek egy mai könyv került volna
a kezébe, biztos kitalálta volna, hogy mi az, még akkor is, ha nem
értette volna a tartalmát. De vajon egy magnókazettával mire ment
volna? Az a gyanúm, sőt a meggyőződésem, hogy vannak hícsí
„könyveink”, csak nem tudjuk róluk, hogy azok. Ez a könyv lehet egy
darab hícsí fém, vagy az a Q spirál a hajóikban, melynek
funkciójáról semmit sem tudunk. Ez persze nem új elképzelés. Már az
összes gyanús tárgyat végigvizsgálták, mágneses kódot,
mikrobarázdákat, vegyileg tárolt információt kerestek rajtuk – de
hiába. Könnyen lehet persze, hogy csak az a fajta készülék hiányzik,
amely az üzenetet észlelni tudná. K:
Professzor úr! Van egy dolog, amit sehogy sem tudok megérteni. Miért
hagyták el a hícsík az alagútjaikat és a többi helyet? Hová
mehettek? Prof. Hegramet: Látja,
hölgyem, épp ez az! Ha belegebedek, se tudom megmondani!
|
Megtalálták az egykori élet emlékeit. No, nem valami
sokat. Egypár ütött-kopott hulladékot az egyik hegység tetején, ami
valahogy elkerülte az általános pusztulást. A radioaktív porból előástak
egy téglát, egy kerámiacsapot és egy félig összeolvadt tárgyat, ami
valamikor talán egy fémfurulya lehetett. Ez volt a
nagy csillagláz kezdete, mely mindannyiunkat megfertőzött.
|
|