Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

26


Amíg oda voltam, egy csomó változás történt az Átjárón. Megemelték a fejadót. A Tröszt meg akart szabadulni egy pár fölösleges lógóstól, mint Shicky meg én. Ez rossz hír volt, azt jelentette, hogy az előre fizetett fejpénzem nem lesz elég két-három hétre, hanem csak tíz napra.
    Importáltak egy pár agytrösztöt a Földről; asztronómusokat, xenotechnikusokat, matematikusokat, sőt még az öreg Hegramet professzort is fölhozták, akit megviseltek ugyan a startolás és a gyorsulás deltái, de azért fürgén ugrált összevissza az alagutakban.
    Egy dolog nem változott: az Értékelő Bizottság. Ott feszengtem előttük a vallatópadon, miközben régi jó ismerősöm, Emma, azt magyarázta, mekkora marha vagyok. Valójában Mr. Hsien volt az aki beszélt, Emma csak fordított, igaz, nagy élvezettel.
    – Megmondtam előre, Broadhead, hogy egyszer még rá fog fázni. Mért nem hallgatott rám? Minek kellett a beállítást eltekernie?
    – Mondtam már. Amikor rájöttem, hogy az Átjáró Kettőnél vagyok, egyszerűen képtelen voltam belenyugodni. El akartam menni máshová.
    – Ez rendkívül nagy hülyeség volt magától, Broadhead.
    Hsienre pislantottam. A falra akasztotta magát a fölhajtott gallérjánál fogva, s most ott lógott, jóindulatot sugározva, karba tett kézzel. – Emma – mondtam – nem bánom, csináljon amit akar, de szálljon le rólam.
    – Azt csinálok, amit akarok, Broadhead – mondta derűsen –, mert az a dolgom. A beosztásommal jár. Tudta, nemde, hogy a célválasztó átállítása ellenkezik a szabályokkal?
    – Miféle szabályokkal? A saját bőrömet vittem a vásárra!
    – Azokkal a szabályokkal, melyek szerint nem szabad tönkretenni a hajókat – magyarázta. Nem válaszoltam. Valami fordításfélét csicsergett oda Hsiennek, aki összehúzott szájjal, komoran hallgatott, majd két szép mandarin körmondatot intézett hozzám. A szónoklatban tisztán ki lehetett venni a pontok és a vesszők helyét.
    – Mr. Hsien azt mondja – mondta Emma –, hogy maga nagyon felelőtlen. Elpusztított egy pótolhatatlan gépezetet. Az nem a maga tulajdona volt, hanem az egész emberi nemé. – Eldalolt még egy pár mondatot, majd így fejezte be: – Amíg nem kapunk bővebb információt a megkárosított hajó állapotára vonatkozóan, nem tudjuk véglegesen eldönteni a felelősségének mértékét. Mr. Ituno azt ígérte, hogy az első adandó alkalommal alaposan át fogja nézetni a hajót. A jelentésadás időpontjában két xenotechnikus volt útban az új bolygóra, az Afroditéra. Azóta már elérhettek az Átjáró Kettőre, és a következő ingázó pilóta várhatóan el is hozza a vizsgálatok eredményét. Aztán majd ismét hívatni fogjuk.
    Szünetet tartott, és rám nézett, amiből arra következtettem, hogy a kihallgatás véget ért. – Kösz mindenért – mondtam, s elindultam az ajtó felé. Már egész az ajtónál jártam, amikor megszólalt:
    – Még valamit. Mr. Ituno jelentése szerint maga rakodást végzett, és védőruhákat készített az Átjáró Kettőn, és ezért napidíj illeti meg, mennyi is?… összesen kétezer-ötszáz dollár. Az ingázó kapitánya, Hester Bergowitz, átengedte magának az őt illető prémium egy százalékát különböző szolgálatok fejében, melyeket visszafelé nyújtott neki. A számláját ezekkel figyelembe véve módosítottuk.
    – Nem volt vele szerződésem – mondtam meglepődve.
    – Úgy van. De ő úgy érzi, hogy magának jutalék jár. No persze nem nagy összeg. Összesen… – puskázott egy papírról – kétezer-ötszáz plusz ötezer-ötszáz… az annyi mint nyolcezer dollár került a számlájára.
    Nyolcezer dollár! Elindultam az egyik akna felé, megragadtam egy vonókábelt, és elkezdtem törni a fejem. Az összeg se nem oszt, se nem szoroz. Az biztos, hogy nem lesz elég a kártérítésre, ha a hajó elbarmolása miatt elő akarnak venni. Nincs a világmindenségben annyi pénz, ami elég volna, ha a teljes helyreállítás költségeit a nyakamba akarnák varrni, minthogy semmi szín alatt nem megy a helyreállítás.
    Másrészt viszont nyolcezer dollárral több pénzem volt, mint különben lett volna.
    Ezt azzal ünnepeltem meg, hogy vettem egy italt magamnak a Kék Pokolban. Ivás közben a lehetőségeimet latolgattam. Minél többet spekuláltam rajtuk, annál siralmasabbnak látszottak.
    Bűnösnek fognak találni, nem vitás, és legalább százezrekben fogják kimérni a büntetést. Annyim pedig nincs. Az is lehet, hogy még többet akarnak majd, ami persze nem változtat a leányzó fekvésén; mihelyt elvették mindenemet, több nem marad, amiből még el lehetne venni.
    Ahogy így a végén jobban belegondoltam, olybá tűnt a nyolcezer dollárom, mint valami mesebeli kincs, ami a reggeli harmattal együtt elenyészhet. Mihelyt megjön a xenotechnikus jelentése az Átjáró Kettőről, a Bizottság ismét összeül, és ezzel vége.
    Nem volt hát semmi különös okom rá, hogy kuporgassam a pénzemet. Akár el is költhettem volna mindjárt az egészet.
    Annak sem volt értelme, hogy a régi munkám visszaszerzéséről ábrándozzak a borostyánültetőknél. Már ha egyáltalán visszavettek volna, most, hogy Shickyt kirúgták a kisfőnökségből. Abban a percben, hogy meghozzák a döntést ellenem, már el is tűnt a pénz a számlámról. Ugyanúgy az előre fizetett fejadóm is. Azonnali kitoloncolás várna rám.
    Ha véletlenül akadna éppen egy Földre induló hajó a kikötőben, csak be kéne szállnom, és előbb-utóbb Wyomingban találnám magam megint, ahol megpróbálhatnám visszaszerezni a régi állásomat a tápanyagbányában. Ha nincs hajó, akkor bajban vagyok. Lehet, mondom: lehet, hogy rá tudom dumálni az amerikai cirkáló kapitányát vagy esetleg a brazilét – feltéve, hogy Francy Hereira meg tud mozgatni egy-két szálat az érdekemben – és lesz hol meghúzódnom, amíg befut egy hajó, de az is lehet, hogy nem.
    Jobban belegondolva, az esélyeim egyáltalán nem tűntek kecsegtetőnek.
    A legokosabb amit tehettem, az volt, hogy előbb lépek a Bizottságnál. Két lehetőségem volt.
    Az egyik, hogy mielőtt még a Bizottság meghozná a döntést, visszamegyek az első földi hajóval a tápanyagbányába.
    A másik: megint kihajózok.
    Gyönyörű választék, mondhatom. Az egyik azt jelentette, hogy örökre lemondok az emberhez méltó élet lehetőségéről… ami a másikat illeti… nos, arra féltem még csak gondolni is.

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: 1–103. Küldetésszám: 022D18. Személyzet: G. Herron.

    Repülési idő oda: 107 nap és 5 óra. Megjegyzés: Repülési idő vissza 103 nap és 15 óra.

    Kivonat a hajónaplóból: „Az utazás 84-ik napja és 6-ik órája után a Q-készülék izzani kezdett, és a kontroll-lámpák szokatlan aktivitást mutattak. Ugyanakkor éreztem, hogy a mozgás iránya megváltozik. A folyamatos változás körülbelül egy óra hosszáig tartott, majd minden visszatért a normális kerékvágásba.”

    Értékelés: Pályamódosítás valamilyen veszélyes objektum – csillag vagy más égitest – kikerülésére? Ajánlatos volna komputerrel átvizsgálni a hajónaplókat hasonló események keresése céljából.

    Az Átjáró olyan volt, mint valami úri klub, amelyikről sosem lehet tudni, hogy éppen melyik tagok vannak elérhető közelben. Louise Forehand odakint volt; férje, Sess, türelmesen tartotta a frontot, arra várva, hogy vagy az asszony vagy a még élő lányuk visszatérjen, s maga is kihajózhasson. Segített visszaköltözni a szobámba, amit átmenetileg három magyar nő foglalt el, míg ki nem hajóztak ők is egy Hármasban. A költözködés nem volt nagy ügy; alig volt már valamim, kivéve azt, amit épp akkor vettem a kantinban.
    Az egyetlen állandóságot Shicky Bakin jelentette, aki változatlanul barátságos volt velem, és mindig elérhető. Megkérdeztem tőle, nem hallott-e Klaráról. Nem hallott. – Ki kéne menned megint, Bob – biztatott. – Ez az egyetlen dolog, amit tehetsz.
    – Ja. – Nem akartam vele vitatkozni; kétségtelenül igaza volt. Talán majd… – Csak ne volnék olyan gyáva, Shicky – mondtam –, de hát az vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy megint beszálljak egy hajóba. Hiányzik belőlem a kurázsi ahhoz, hogy a nap minden percét vagy száz napon át ismét halálfélelemben töltsem.
    – Hmm – jegyezte meg, és leugrott a fiókos szekrény tetejéről, hogy megveregesse a vállam. – Nem kell oda akkora kurázsi – mondta, miközben visszalibbent a szekrényre. – Mindössze egyszer kell összeszedned magad: amikor beszállsz és elindulsz. Aztán már nincs szerepe a bátorságnak, mert nem lesz más választásod.
    – Azt hiszem, képes lettem volna rá – mondtam –, ha Metchnikov elmélete helyesnek bizonyul a színkódról. Csakhogy a „biztonságosok” némelyike már elpusztult azóta.
    – Az csak egy statisztikai dolog volt, Bob. A helyzet az, hogy mostanában kedvezőbbek a kilátások mind a biztonság, mind a siker tekintetében. Igaz, hogy épp csak kicsivel; de kedvezőbbek.
    – A halottak akkor is halottak – mondtam. – Nem tudom… lehet, hogy mégis beszélek Dane-nel.
    Shicky meglepettnek látszott. – Dane kihajózott.
    – Mikor?
    – Akkortájt, amikor te. Azt hittem, tudod.
    Megfeledkeztem róla. – Kíváncsi vagyok, megtalálta-e a maga fejőstehenét.
    Shicky a vállához dörzsölte az állát, miközben lomha szárnycsapásokkal tartotta magát egyensúlyban. Ezután leugrott a szekrényről, és a piezofon fölött kezdett legyezni szárnyaival. – Lássuk csak – mondta, és megnyomott egy pár gombot. A nyilvántartólista ugrott be a képernyőre. – 88–173 számú indítás – olvasta. – 150 000 $ jutalom. Nem valami sok.
    – Azt hittem, hogy nagyobb fogásra pályázik.
    – Úgy látszik – mondta Shicky, miközben tovább böngészte a szöveget –, hogy nem jött össze neki. Várj csak: ez itt azt mondja, hogy tegnap éjjel jött meg.

Minthogy Metchnikov félig-meddig ígéretet tett arra, hogy megosztja velem amit tud, ésszerű lett volna beszélni a fejével, csakhogy én nem éreztem hajlandóságot az ésszerű viselkedésre. Eljutottam azért egészen odáig, hogy utánanézzek, miszerint üres kézzel jött vissza, s így fáradozásait csupán a kitűzött jutalom fogja kompenzálni; de nem mentem el, hogy találkozzak vele.
    Ami azt illeti, mást se igen csináltam, csak lófráltam naphosszat.
    Az Átjáró nem mondható ugyan a világ legszórakoztatóbb helyének, de azért találtam magamnak elfoglaltságot. Mindenesetre messze jobb volt, mint a tápanyagbánya. Minden múló óra közelebb vitt a xenotechnikusi jelentés beérkezéséhez, de sikerült elérnem, hogy ne nagyon gondoljak erre. Elüldögéltem egy-egy ital mellett a Kék Pokolban, barátkoztam a turistákkal, az eltávon lévő cirkálósokkal, a visszatért feltárókkal és a kopaszokkal, akik folyamatosan érkeztek a senyvedő bolygókról. Mindeközben, azt hiszem, egy másik Klarát kerestem, de hiába. Egy sem mutatkozott.

A FEKETE LYUKAKRÓL

    Dr. Asmenion: Na most, ha annak a csillagnak több mint háromszor akkora a tömege, mint a Napé, akkor a kollapszus során nem fog neutroncsillagként megállapodni. Szépen zsugorodik tovább. Olyan sűrűvé válik, hogy a szökési sebesség meg fogja haladni a háromszázmillió méter per szekundumot, ami nem jelent mást, mint…
    Kérdés: …a fénysebesség? Ejha!
    Dr. Asmenion: Úgy bizony, Gallina. Szóval a fény nem lesz képes elszökni. Magyarán, az a csillag fekete lesz. Ezért is hívják az ilyet fekete lyuknak. Igen ám, de ha az ember elég közelre kerülne, az úgynevezett ergoszférán belülre, mégsem tűnne a csillag egészen feketének. Valószínű, hogy ott már látni lehetne valamit.
    Kérdés: Mit?
    Dr. Asmenion: Görbüljek meg, ha tudom, Jer. Majd ha valamelyikük egyszer eljut odáig, körülnéz és visszajön, elmesélheti nekünk. Ha tudja. Ámbár ebben kételkedem. De ha mondjuk mégis sikerülne elég közelre kerülnie valamelyiküknek, és elvégezné a műszeres méréseket, és vissza is jönne, az felcsíphetne… mit tudom én… egymilliót legalább? Ehhez át kéne mászni a landolóba, és adni egy rúgást visszafelé a főhajó tömegének, s míg a hajó maga visszalökődne, a landoló talán elegendő plusz sebességre tenne szert, hogy elszabaduljon. Nem biztos. Esetleg. Ha minden klappol. Akkor kezdhet el gondolkozni azon, hogy hogyan tovább. Az ember nem képes hazatérni egy landolóban! Márpedig fordítva nem megy, a landoló tömege egyszerűen nem elég ahhoz, hogy az ember a főhajóban szökjön meg… Látom már, hogy Bobnak nincs ínyére ez a fejtegetés, úgyhogy térjünk át a bolygótípusokra és a porfelhőkre.

    Újra elolvastam a leveleket, melyeket az Átjáró Kettőről jövet írtam neki, aztán mindet összetéptem. Írtam helyettük egy egyszerű, rövid üzenetet, melyben bocsánatot kértem tőle, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, aztán fogtam és leadattam rádión a Vénuszra. Klara nem volt ott! Megfeledkeztem róla, milyen sokáig tart egy ilyen Hohmann-féle pálya befutása. A nyilvántartóban elég könnyen azonosították a hajót, amelyiken távozott. Ez a hajó egy összekötő volt, ami az ekliptika síkjában mozgó bolygóközi járatokkal randevúzgatott. A naplóbejegyzés szerint az összekötő randevúzott már azóta egy Mars felé tartó teherszállítóval és egy Vénuszra igyekvő nagy G-jű luxus személyszállítóval. Klara feltehetően átszállt valamelyikre, de nem tudták megmondani, melyikre, és egyik sem fog célba érni legalább még egy hónapig.
    A távirat szövegét elküldettem ezekre a hajókra is, de választ nem kaptam.
    Leginkább még egy brazil géppuskás lánnyal kerültem olyan kapcsolatba, amit együtt járásnak lehetne nevezni. A lányt Francy Hereira hurcolta körbe az Átjárón. – Az unokatestvérem – mutatta be, amikor először találkoztunk. Később, négyszemközt, hozzátette még: – Jó ha tudod, Rob, nincsenek családi érzéseim az unokatestvéreimmel kapcsolatban. – Időnként mindenkire rákerült a sor a cirkálón, hogy eltávot kapjon az Átjáróra, és jóllehet, amint már említettem, az Átjáró sem volt egy Waikiki vagy egy Cannes, még így is utcahosszal vezetett akármelyik sivár csatahajóval szemben. Susie Hereira nagyon fiatal volt. Tizenkilenc évesnek mondta magát, és gondolom, legalább tizenhétnek kellett lennie ahhoz, hogy egyáltalán a Brazil Tengerészetnél szolgálhasson, de annyinak sem látszott. Nem nagyon tudott angolul, viszont nem is kellett hozzá nagy nyelvtudás, hogy együtt eliszogassunk a Kék Pokolban; és amikor aztán ágyba bújtunk, kitűnt, hogy noha verbális értelemben nem valami nagy társalgók vagyunk, de annál jobban megy közöttünk a közvetlen testi kommunikáció.

HIRDETÉSEK

    HÁT NINCS egy angolul beszélő, nemdohányzó sem az Átjárón, aki kiegészítené csapatunk létszámát? Lehet, hogy te meg akarod rövidíteni az életedet (és létfenntartási tartalékainkat!), de mi nem! 88–775.
    KÖVETELJÜK a feltárók képviseletét az Átjáró Tröszt Igazgatóságában! Tömeggyűlés holnap a Babe szint 1300-as szobájában. Mindenkit szeretettel várunk!
    VÁLOGATOTT UTAK, mindegyik tesztelve, álmodni sem lehet jobbat. Bővebbet 32 oldalas könyvecskénkből: 10 $. Konzultációk: 25 $. 88–139.

    Azonban Susie mindössze egyszer egy héten volt ott nekem, ami rengeteg elpusztítani való időt hagyott maga után.
    Mindent kipróbáltam. Az összes csoportterápiát, a csoportos összenyalábolkodást, a szeretet és ellenszenv kinyilvánítását egymással szemben. Az öreg Hegramet előadássorozatát a hícsíkről. Az asztrofizikai előadásokat, azzal a sanda szándékkal, hogy hátha sikerül elnyernem egyszer a Tröszt valamelyik tudományos prémiumát. Az időm gondos beosztásával sikerült elérnem, hogy egy csöpp se maradjon a gondolkodásra, s a döntés pillanata napról napra kitolódott.
    Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha az idő agyoncsapása valami tudatos terv alapján ment volna nálam; egyik napról a másikra éltem, és minden napom teljes volt. Susie és Francy Hereira csütörtökön szokott meglátogatni. Ilyenkor általában azzal kezdtük, hogy elmentünk hármasban ebédelni a Kék Pokolba. Aztán Francy elment csatangolni, vagy fölszedni egy csajt, vagy úszni egyet a Felső-tóban, míg Susie és én visszavonultunk a szobámba, hogy némi narkót is igénybe véve az ágyam melegebb vizeiben lubickoljunk. Vacsora után valamilyen szórakozás következett. Csütörtök esténként voltak az asztrofizikai előadások. Ilyenkor hallottunk a Hertzsprung–Russel-diagramról, a vörös óriásokról és törpékről, a neutroncsillagokról és a fekete lyukakról. A professzor egy dagadt vén kecske volt valami isten háta mögötti főiskolából Szmolenszk környékéről, de a disznó viccek ellenére is volt valami szép és költői abban amit mondott. Elidőzött az öreg csillagoknál, amelyek életet adtak valamennyiünknek, szilikátokat és magnézium-karbonátot öklendezve ki magukból a bolygók képződéséhez és szénhidrogéneket, amelyekből mi magunk születtünk. Beszélt a neutroncsillagokról, melyek jócskán meggörbítik a teret maguk körül. Tudtunk erről, mert két legénység is odaveszett miattuk. Ripityára mentek, mert túl közel bukkantak föl a valós térben egy-egy hipersűrű törpéhez. Beszélt nekünk a fekete lyukakról is, melyek helyén egykor nagy sűrűségű csillagok voltak, s amelyeket ma már csak az alapján lehet észlelni, hogy mindent elnyelnek, ami a közelükbe kerül, a fényt is beleértve. Ezek nemcsak hogy meggörbítik a teret maguk körül, de egyenest maguk köré is tekerik azt, mint valami pokrócot. Beszélt a légritkaságú csillagokról, ezekről a hatalmas, izzó gázfelhőkről; az Orion-köd előcsillagairól, melyek épp most kezdenek forró gázcsomókká összeállni, s amelyekből évmilliók múlva napok lehetnek majd. Az előadásai rendkívül népszerűek voltak; még az olyan régi bútordarabok is föl-föltünedeztek, mint Shicky és Dane Metchnikov. Miközben a professzort hallgattam, át tudtam érezni az űr csodálatosságát és szépségét. Túl hatalmas és fenséges volt ahhoz, hogy ijesztő legyen, és csak később kezdtem el magamhoz viszonyítani a sugárzásnak ezeket a lefolyóit és a híg gázoknak ezeket a mocsarait; magamhoz, ehhez a törékeny, rémült, fájdalomérző teremtéshez, aki vagyok. És amikor aztán arra gondoltam, hogy egyszer még talán magam is ki fogok menni ezek közé a messzi titánok közé, és… hát ettől a gondolattól egész picire kucorodott össze a lelkem.
    Az egyik ilyen találkozás után búcsút mondtam Susie-nek és Francynek, és beültem egy falmélyedésbe az előadóterem közelében, félig elrejtőzve a borostyán között, és teli szorongással rágyújtottam egy szál füves cigire. Shicky ott talált rám. Megállt előttem, szárnyaival tartva magát. – Téged kerestelek, Bob – mondta.
    Épp ekkor kezdtem el érezni a fű hatását. – Érdekes volt az előadás – mondtam elmélázva, igyekezvén átadni magam a kellemes érzésnek, melyet a cigitől reméltem, nem igazán törődve azzal, ott van-e Shicky vagy sem.
    – A legérdekesebb rész még csak azután jött, hogy elmentél – mondta Shicky.
    Feltűnt nekem, hogy egyszerre látszik rajta a félénkség és a reménykedés; valamiben törte a fejét. Szívtam még egy slukkot, s felajánlottam neki a cigit.
    A fejét rázta. – Bob – mondta –, azt hiszem, valami jó dolog jön nemsokára.
    – Csakugyan?
    – Igen, Bob, csakugyan! Valami nagyon jó dolog. És nagyon hamar.
    Erre nem számítottam. Szerettem volna tovább szívni a cigimet, míg el nem múlik az előadás keltette átmeneti izgalmam; hogy aztán tovább pusztíthassam a napokat. Arra vágytam a legkevésbé, hogy valami új küldetésről halljak, amelyre bűntudatom feliratkozni sarkallna, csak azért, hogy gyávaságom abortálja a vállalkozást.
    Shicky belekapaszkodott a borostyántartóba, s azon támasztva magát, kíváncsian nézett rám. – Bob bátyám – mondta –, segítesz nekem, ha kitalálok számodra valamit?
    – Segíteni? Hogy?
    – Vigyél magaddal! – kiáltotta. – Mindent megcsinálok, csak a landolóba nem tudok beszállni. És azt hiszem, ez olyan küldetés lesz, ahol ez nem sokat számít. Jutalom jár mindenkinek, annak is, aki a pályán marad.
    – Te meg miről beszélsz? – A fű fejbe kólintott. Melegséget éreztem a térdhajlatomban, és kissé elmosódott minden körülöttem.
    – Metchnikov beszélt az előadóval – mondta Shicky. – Abból, amit mondott, azt vettem ki, hogy tud valami új küldetésről. Csak az a baj, hogy oroszul beszéltek, és nem nagyon értettem. De ez az az út, amire már régóta várt.
    – Az utolsó útja sem hozott valami sokat, igaz? – vetettem ellen.
    – Ez egészen más!
    – Nem hiszem, hogy bármi igazán jóba beavatna…
    – Ha nem kéred meg, akkor nem is!
    – A francba! – morogtam. – Na jó, beszélek vele.
    Shicky fölragyogott. – De aztán, Bob, ugye elviszel magaddal?
    Elnyomtam a cigit, pedig még félig sem szívtam el. Éreztem, össze kell szednem magam, annyira, amennyire csak tudom. – Meglátom, mit tehetek – mondtam, és elindultam vissza az előadóterem felé. Metchnikov épp kifelé jött, amikor odaértem.
    Nem beszéltünk egymással, mióta visszatért. Épp olyan masszív volt és széles, mint azelőtt, és szépen meg volt nyírva a pofaszakálla is. – Helló, Broadhead – mondta gyanakodva.
    Nem vesztegettem a szavakat. – Hallom, tudsz valami jó utat. Veled mehetek?
    Ő sem vesztegette a szavakat. – Nem – mondta, és őszinte ellenszenvvel nézett rám. Erre részben mindig is számítottam, másrészt viszont elég biztos voltam benne, hogy összefügg azzal, amit rólam és Klaráról hallott.
    – Szóval kimész – szívóskodtam. – És mivel mész ki? Egyessel?
    Végigsimított a pofaszakállán. – Nem – mondta kelletlenül –, hanem két Ötössel.
    – Két Ötössel?
    Gyanakodva meredt rám egy pillanatig, de aztán csaknem elvigyorodott. Nem szerettem, amikor mosolygott, mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ugyan mi oka lehet rá.

Aranyos Apukám, Anyukám, Marisa és Pico-Joăo!

    Legyetek szívesek, mondjátok el Susie édesapjának, hogy nagyon jól van, és a parancsnok kedveli. Rátok bízom, elmondjátok-e neki, hogy mostanában sokat van együtt barátommal, Rob Broadheaddel, aki rendes ember és komoly is, csak nem valami szerencsés. Susie szabadságot kért, hogy feltárásra induljon, és ha a kapitány engedélyezi, azt mondja, Broadheaddel együtt fog kimenni. Ahogy Ti is tudjátok, mi itt mind arról beszélünk, hogy ki akarunk menni, de csak kevesen vállalkoznak rá ténylegesen, úgyhogy talán nem kéne emiatt aggódnotok.

    Sajnos, most be kell fejeznem, mert már csaknem beszállás van, negyvennyolcórázni fogok az Átjárón.

Sok szeretettel:
Francescito  

    – Jól van – mondta. – Ha annyira akarsz, felőlem jöhetsz. Úgysem rajtam múlik a dolog. Meg kell kérdezned Emmát, holnap reggel tart eligazítást. Lehet, hogy meg fogja engedni neked. Tudományos küldetés lesz, a jutalom legalább egymillió. És neked is közöd van hozzá.
    – Nekem?! – Ez váratlanul ért. – Hogyhogy?
    – Kérdezd meg Emmát – mondta, és otthagyott.

Vagy egy tucat feltáró jelent meg az eligazításon. Többségüket ismertem: Sess Forehand, Shicky, Metchnikov és még egy pár másik, akikkel vagy együtt ittam, vagy lefeküdtem valamikor.
    Emmát sikerült elcsípnem befelé jövet.
    – Ki akarok menni ezzel a küldetéssel – mondtam.
    Meglepettnek látszott. – Nocsak! Azt gondoltam… – mondta, de megtorpant, anélkül hogy elmondta volna, hogy mit is gondolt.
    Kihasználom a szünetet: – Épp annyi jogom van kimenni nekem is, mint Metchnikovnak!
    – Az ám, csakhogy az eddigi teljesítménye sehol sincs az övéhez képest. – Alaposan végigmért, aztán így folytatta. – Na jó, megmondom én magának, hogy mi az ábra, Broadhead. Ez egy speciális küldetés, és részben maga miatt szerveztük. Úgy néz ki, hogy ez a maga baklövése egész érdekesnek bizonyult. Nem arról beszélek, hogy tönkretette azt a hajót; az egyszerű hülyeségre vall, és ha van igazság a világon, akkor meg is fog fizetni érte. De hát a vak szerencse majdnem annyit ér, mintha valakinek esze van.
    – Ezek szerint megkapta a jelentést az Átjáró Kettőről – tippeltem.
    Megrázta a fejét. – Nem még. De nem is számít. Rutinszerűen beprogramoztuk a küldetését a komputerbe, és találtunk néhány érdekes korrelációt. Az a beállítás, amelyikkel az Átjáró Kettőre jutott… Áh, üsse kavics – mondta –, jöjjön be a terembe. Ha mást nem is, az eligazítást végigülheti. Abból mindent megtud, és aztán… majd meglátjuk.
    Könyéken fogott és szabályosan belökött a terembe, ugyanabba, amit osztályteremnek használtunk. Mikor is? Volt annak vagy egymillió éve. Leültem Sess és Shicky közé, és vártam, hogy Emma elmondja, amit mondani akar.
    – A legtöbben maguk közül – kezdett bele –, egy vagy két kivétellel, meghívás alapján vannak itt. A kivételek egyike igen tisztelt barátunk, Mr. Broadhead. Mint bizonyára tudják, sikerült valahogy elérnie, hogy tönkretegyen egy hajót az Átjáró Kettő közelében. Igazság szerint rá kéne húznunk a vizes lepedőt, de mielőtt tettét elkövette volna, véletlenül érdekes tényeket hozott a felszínre. A pályaszínei eltértek az Átjáró Kettő esetében szokásosaktól, és amikor a komputer összehasonlította őket egymással, teljesen új úti cél választási koncepciót sikerült kihoznia. Úgy néz ki, hogy mindössze vagy öt beállítás számít az új úti cél szempontjából; az az öt, amelyik megegyezett a szokásos Átjáró Kettő beállítások és a Broadhead-féle új beállítások között. Hogy a többi beállítás mit jelent, azt még nem tudjuk. De rá fogunk jönni.
    Hátradőlt, és karba tette a kezét. – Ez egy többcélú küldetés lesz – mondta. – Valami újat fogunk csinálni. Először is, két hajót küldünk ugyanarra a helyre.
    Sess Forehand feltette a kezét. – Mi a céljuk ezzel?
    – Nos, először is az, hogy ellenőrizzük, valóban ugyanaz-e a két úti cél. – Némi eltérés lesz ugyanis a nem kritikus beállításokban… mármint azokban, amelyekről mi azt hisszük, hogy nem kritikusak. Ezenkívül a két hajót harminc másodperc időkülönbséggel fogjuk indítani. Nos, ha tisztában vagyunk azzal, amit csinálunk, akkor körülbelül olyan távolságra bukkannak fel egymástól, amennyit az Átjáró tesz meg harminc másodperc alatt.
    Forehand a szemöldökét ráncolta. – Mihez képest?
    – Jó kérdés – bólintott Emma. – Úgy gondoljuk, hogy a Naphoz képest. A csillagmozgás, úgy hisszük, elhanyagolható a Galaktikához képest. Feltételezve, hogy az úti cél a Galaktikán belül van, és nem is olyan messze, hogy a galaktikus mozgás vektora lényegesen eltérne az ittenitől. Úgy értem, hogy ha például a túloldalon bukkannának fel, az a galaktikus középponthoz képest hetven kilométert jelentene másodpercenként. De nem hisszük, hogy ilyesmire kéne számítani. Viszonylag kis eltérést várunk csak a sebesség és irány tekintetében, és… nos, mindenképpen úgy kettő és kétszáz kilométer közötti távolságnak kell lennie a két felbukkanás között.
    – Természetesen – mondta vidám mosollyal –, ez az egész csak teória. Az is lehet, hogy a relatív mozgás semmit sem jelent. Ebben az esetben az a kérdés, hogyan akadályozzuk meg az összeütközést. Mindenesetre bizonyosak vagyunk benne, legalábbis eléggé bizonyosak, hogy lesz a két hajó közt egy minimális távolság. Nem kell több, mint körülbelül tizenöt méter, annyi, amennyi egy Ötös hossza.
    – Mennyire biztos az az eléggé bizonyos? – kérdezte az egyik lány.
    – Nos – ismerte be Emma –, meglehetősen. Honnan tudhatnánk, ameddig ki nem próbáltuk?
    – Veszélyesnek tűnik – jegyezte meg Sess, de nem úgy nézett ki, mint akit ez eltántorít. Mindössze a véleményét fejtette ki. Ebben más volt, mint én. Én ugyanis azon igyekeztem, hogy figyelmen kívül hagyjam a belső érzéseimet, és megpróbáltam az eligazítás technikai részleteire koncentrálni.
    Emma meglepettnek látszott. – Micsoda? Ez? De hisz a veszélyes részről még nem is beszéltem! Ezt az úti célt tudniillik az Egyesek egyáltalán nem veszik be, a Hármasok nagyobb része szintén nem, sőt még az Ötösök közül se mind.
    – Miért? – kérdezte valaki.
    – Azért fognak kimenni, hogy ezt kiderítsék – mondta türelmesen. – Véletlenül ezt a beállítást szúrta ki a komputer mint olyat, amelyik a legalkalmasabbnak ígérkezik arra, hogy tesztelni tudjuk a pályabeállítások közötti korrelációt. Páncélos Ötösöket fognak kapni. Mindkét hajó elfogadja ezt a bizonyos beállítást. Ami azt jelenti ugyebár, hogy a hícsí tervezők jó esélyt adtak rá, hogy a hajók meg is fognak birkózni a feladattal.
    – Az már jó régen volt – vetettem ellen.
    – Na igen. Sohase állítottam az ellenkezőjét. A dolog csakugyan veszélyes. Legalábbis bizonyos mértékben az. Ezért van a millió.
    Megállt ezen a ponton, komoran nézett végig rajtunk, míg végül valaki megtette neki a szívességet, hogy megkérdezze:
    – Miféle millió?
    – Az a millió dolláros jutalom, amit mindegyikük megkap, miután visszatértek – mondta. – Tíz millió dollárt hagytak jóvá erre a célra a Tröszt alapítványából. Egyenlő arányban elosztva. Természetesen jó esély van rá, hogy több mint egymillió fog jutni fejenként. Ha bármi érdemlegeset találnak, a szokásos fizetési skála lesz rá érvényben. És a komputer szerint itt jók az efféle kilátások.
    – Miért ér ez az út tízmilliót? – kérdeztem.
    – Nem én hozom az ilyen döntéseket – mondta Emma udvariasan. Aztán, személy szerint rám nézve, nem mint a csoport egyik tagjára, így folytatta. – Apropó, Broadhead. Leírtuk a kárt, amit a hajó tönkretételével okozott, úgyhogy amit kap, az a magáé. Egymillió dollár? Egész szép, kerek summa. Abból hazamehet, vehet egy kis üzletet, és szépen eléldegélhet élete végéig.
    Egymásra néztünk, és Emma csak ült tovább, mosolyogva és várakozva. Nem tudom, a többiek mire gondolhattak. Nekem az Átjáró Kettő jutott az eszembe, meg az első utam, ahogy majd kinéztük a szemünket, olyasvalami után kutatva a műszerekkel, ami ott sem volt. Azt hiszem, a többieknek is megvoltak a maguk fiaskói, amelyekre emlékezhettek.
    – A start – mondta végül Emma – holnapután lesz. Aki fel akar iratkozni, keressen fel az irodámban.

A SZIGNÓKRÓL

    Dr. Asmenion: Szóval, ha majd életre utaló jelek után néznek egy bolygón, nehogy valami nagy neonfeliratra számítsanak, hogy azt mondja: „Itt idegenek élnek!” Az ember ilyenkor szignókat keres. A „szignó” olyasvalami, ami más valamire utal. Mint az aláírás a csekken. Amikor meglátom az aláírást, tudom, hogy az illető be akarja váltani, így hát készpénzt adok érte. No persze, csak akkor, ha nem Bobé az az aláírás.
    Kérdés: A jó isten rühelli az okostojásokat.
    Dr. Asmenion: Nem akartam megsérteni, Bob. A metán tipikus szignó. Meleg vérű emlősök jelenlétére utal vagy valami hasonlóra.
    Kérdés: Azt hittem, hogy a metán a növényzet meg más efféle rothadásától is származhat.
    Dr. Asmenion: Persze. De főképp a nagy kérődzők bendőjéből. A Föld légkörében található metán túlnyomó része tehénfingként kezdte a pályafutását.

Elfogadták a jelentkezésem. Shickyét elutasították.
    Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. Sohasem az. Végül is rajtam múlott, hogy Shicky nem jöhetett velünk. Az első hajót gyorsan feltöltötték: Sess Forehand, két lány Sierra Leonéből és egy francia pár – mind beszélt angolul, mind ott volt az eligazításon, és mind járt már odakint. A második hajó főnöke Metchnikov lett. Az első választása egy homokos párra, Danny A.-re és Danny R.-ra esett. Aztán morogva bevett engem is. Ezzel egy üres hely maradt.
    – Elmehetne magukkal a barátja, Bakin – mondta Emma. – Vagy inkább a másik barátját választaná?
    – Miféle másik barátomat? – lepődtem meg.
    – Van egy jelentkezésünk Susanna Hereira géppuskástól a brazil cirkálóról. Engedélyt kapott, hogy szabadságot vegyen ki erre a célra.
    – Susie? Nem is tudtam, hogy ő is jelentkezett!
    Emma elgondolkodva tanulmányozta a lány kartonját. – Nagyon jó az előképzettsége – jegyezte meg. – Azonkívül megvan minden testrésze. Természetesen a lábaira gondolok – mondta mézédesen –, ámbár úgy hallottam, Bob, bizonyos érdeklődést tanúsít a lány egyéb testrészei iránt is. Vagy szívesebben menne át homokosba ezúttal?
    Éreztem, hogy elönt a méreg. Nem tartozom azok közé, akik túl merevek a szex tekintetében; számomra a fizikai kontaktus gondolata egy másik férfival önmagában nem visszataszító. No de Dane Metchnikovval?! Vagy valamelyik szeretőjével?
    – Hereira géppuskás ide tud érni holnapra – jegyezte meg Emma. – A brazil cirkáló közvetlenül az összekötő után fog leszállni.
    – A fenébe is! Miért pont engem kérdez? – förmedtem rá. – Metchnikov a főnök, nem én.
    – Ő jobb szeretné a döntést magára bízni. Szóval, ki legyen az?
    – Mit bánom én! – kiáltottam, és otthagytam. Csakhogy olyan nincs, hogy az ember kitérjen egy döntés elől. Az, hogy nem döntöttem, magában elég volt ahhoz, hogy eldőljön: Shicky marad ki a legénységből. Ha küzdöttem volna érte, bevették volna; enélkül Susie volt a nyilvánvaló befutó.
    A következő napot azzal töltöttem, hogy ne kerüljek Shicky szeme elé. Fölcsíptem egy újonc csajt a Kék Pokolban, épp akkor végezte el a tanfolyamot, és az éjszakát a szobájában töltöttem. Még tiszta ruháért sem mentem vissza a szobámba; kihajítottam mindent, és vásároltam magamnak egy új szerelést. Elég biztos voltam benne, hogy hol fog keresni Shicky – a Kék Pokolban, a Centrál Parkban, a múzeumban –, úgyhogy távol maradtam ezektől a helyektől; hosszú, céltalan vándorútra indultam a kihalt alagutakon; nem akartam senkivel találkozni.
    Késő éjjel megkockáztattam, és elmentem a búcsúpartynkra. Számítottam rá, hogy Shicky ott lesz, de legalább mások is lesznek a helyszínen.
    Ott is volt. És ott volt Louise Forehand is. Ami azt illeti, szemlátomást ő volt a figyelem központjában. Nem is tudtam, hogy visszatért már.
    Amikor meglátott, magához intett. – Nagy fogás volt, Bob! Igyál velem egyet, én fizetem!
    Valaki egy poharat nyomott az egyik kezembe, füves cigit a másikba, és még mielőtt szívtam volna egy slukkot, sikerült megkérdeznem tőle, hogy mi volt az a nagy fogás.
    – Fegyverek, Bob! Csodálatos hícsí fegyverek, százasával. Sess szerint legalább ötmillió lesz a jutalom. Plusz a jogdíj. Legalábbis akkor, ha valakinek sikerül lekoppintani őket.
    Kiengedtem a füstöt, és lemostam az ízét egy korty fehér villámmal. – Miféle fegyverek?
    – Olyanok, mint egy alagútfúró, csak hordozhatóban. Akármit keresztülvágnak. Saralla Fantát elvesztettük landoláskor; az egyik kilyukasztotta a védőruháját. Így aztán Tim és én markoljuk fel a részét, úgyhogy két és fél millcsi jut egyikőnkre.
    – Gratulálok – mondtam. – Igaz, hogy más se kell az emberiségnek, mint egy új eszköz, amivel legyilkolhatja magát, de azért gratulálok! – Igyekeztem egy kis morális fennsőbbség auráját magamra ölteni, és szükségem is volt rá, mert alighogy elfordultam, ott lógott előttem Shicky a levegőben, engem bámulva.
    – Egy slukkot? – kínáltam meg a cigivel.
    Megrázta a fejét.
    – Shicky – mondtam –, nem rajtam múlt. Megmondtam nekik… szóval… nem mondtam nekik, hogy ne vegyenek be.
    – És azt mondtad, hogy jó volna ha bevennének?
    – Nem rajtam múlt – mondtam. – Ide hallgass! – folytattam, hirtelen kiutat találva. – Most, hogy Louise-nak sikerült, Sess valószínűleg nem akar már kimenni. Miért nem állsz be a helyére?
    Hátrált egy kicsit. Továbbra is engem nézett, csak az arckifejezése volt más. – Hát nem tudod? – kérdezte. – Igaz, hogy Sess kiszállt, de már be is lépett a helyére valaki.
    – Kicsoda?
    – Ott áll a hátad mögött – mondta Shicky. Megfordultam, s ott láttam őt, kezében pohárral, arcán megfejthetetlen kifejezéssel. Engem nézett.
    – Helló, Bob – mondta Klara.

Előtte a kantinban néhány kupicával már előkészítettem magam a partyra; kilencven százalékig részeg voltam, és tíz százalékig a fűtől kába, de mindez kiröppent belőlem, mihelyt megpillantottam őt. Letettem az italt, találomra odanyomtam valakinek a cigit, karon fogtam Klarát és kihúztam az alagútba.
    – Klara – mondtam. – Megkaptad a leveleimet?
    Meglepettnek látszott. – A leveleidet? – Megrázta a fejét. – Biztos a Vénuszra küldted el őket. Nem mentem el odáig. Csak addig jutottam el, míg az ekliptikus járattal nem randevúztunk, aztán meggondoltam magam. Mindjárt vissza is jöttem az összekötővel.
    – Istenem, Klara!
    – Istenem, Bob – utánzott vigyorogva, ami nem volt éppen örömteli látvány, mert amikor mosolygott, látni lehetett a hézagot, ahonnan a fogát kiütöttem. – Szóval, mi más mondanivalónk van még egymásnak?

Kedves Átjáró Hangja!

    A múlt hónapban nehéz munkával keresett pénzemből 58 Ł 50-et költöttem el arra, hogy feleségemet és fiamat elvigyem egyik visszavonult „hősük” „előadására”, aki Liverpoolt abban a kétes megtiszteltetésben részesítette, hogy oda látogatott (s amiért természetesen szép summát húzott ki a hozzám hasonlók zsebéből). Azt még nem bántam volna, hogy nem volt túl jó előadó, ellenben az a szemétség amit mondott, csaknem a plafonra kergetett. Volt pofája azzal kiállni elénk, hogy nekünk, földi balfácánoknak, fogalmunk sincs arról, milyen kemény is az életük a magukfajta nemes kalandoroknak.
    Nos, akkor hadd mondjam el, hogy ma reggel fölvettem az utolsó fontot is a takarékszámlámról, hogy befoltoztathassuk az asszony tüdejét (tudják: jó öreg melanotikus azbesztózis, CV/E). A kölyök tandíja egy hét múlva esedékes, és halványlila elképzelésem sincs, hogy honnan fogom előteremteni a pénzt. Ráadásul, miután ma reggel nyolctól tizenkettőig a dokkban dekkoltam, arra várva, hogy hátha lesz valami rakodni való (végül is nem jött össze semmi), a felügyelő közli velem, hogy fölösleges vagyok, és holnap már akár ne is jöjjek vissza várakozni se.
    Nincs véletlenül egy hős Önök között, aki olcsón vásárolna fölöslegessé vált testrészeket? Az enyémek eladók: egy pár vese, a máj és a többi. Méghozzá jó állapotban, már amennyire ez lehetséges tizenkilenc dokkokban eltöltött év után. Kivétel a könnymirigy, ami eléggé elhasználódott az Önök sorsa felett érzett szakadatlan sajnálkozásban.

  M. Delacross
Merseyside L77PR 14 JEG
„Wavetops”
41. emelet 17/B

    Átkaroltam a vállát. – Nekem az, hogy szeretlek, és sajnálom ami történt, és szeretném jóvá tenni, és el akarlak venni feleségül, és együtt akarok élni veled, és gyerekeket akarok, és…
    – Jézusom, Bob – mondta, miközben elég gyöngéden, de határozottan eltolt magától –, ha te egyszer elkezdesz beszélni! Tarthatnál egy kis szünetet is néha.
    – De hát már hónapok teltek el azóta!
    Klara elnevette magát.
    – Komolyan, Bob. Ez nem megfelelő nap arra, hogy egy Nyilas döntéseket hozzon, különösen nem, ha szerelemről van szó. Majd máskor visszatérünk rá.
    – Ezt a baromságot! Ide figyelj, én nem hiszek ebben az egészben.
    – De én igen, Bob.
    Támadt egy ötletem. – Hé! Lefogadom, hogy szívesen cserélne velem valaki az első hajóról. Vagy, várj csak, az is lehet, hogy Susie cserélne veled…
    Még mindig mosolyogva megrázta a fejét. – Nem nagyon hiszem, hogy Susie-nak tetszene az ötlet – mondta. – Különben is, épp eleget morogtak, míg belementek, hogy Sessel cseréljek. Még egy változtatást nem tűrnének el az utolsó percben.
    – Engem nem érdekel, Klara!
    – Bob – mondta –, ne siettess engem. Sokat gondolkodtam kettőnkről. Azt hiszem, van valami köztünk, amiért érdemes küzdeni. De nem mondhatnám, hogy minden a helyére került már a fejemben, és nem akarok semmit elkapkodni.
    – De Klara…

ÚTI JELENTÉS

    Hajószám: 3–184. Küldetésszám: 019D140. Személyzet: S. Kotsis, A. McCarthy, K. Metsuoko.

    Repülési idő kifelé: 615 nap, 9 óra. A személyzet beszámolója nem tartalmaz bejegyzést az úti célról. A szférikus pásztázás adatai sem egyértelműek e tekintetben. Nincs semmi részlet, amit azonosítani lehetett volna.

    Összefoglaló:
    Kivonat a hajónaplóból: „Ez a 281. nap kifelé. Metsuoko veszített a húzásnál, és öngyilkos lett. Alicia önként megölte magát 40 nappal később. Még nem értük el az átfordulást, úgyhogy mindez hiába volt. A maradék készlet még akkor sem volna elég számomra, ha Aliciát és Kennyt is beleszámítanám, akik még mindig érintetlenül fekszenek a mélyhűtőben. Így hát teljes automatikára állok, és beveszem a tablettákat. Mindannyian hagytunk hátra búcsúleveleket. Kérem, ha egyáltalán visszatér valamikor ez az átkozott hajó, továbbítsák őket a megadott címekre.”

    A Küldetéstervező Bizottság javaslatot tett arra, hogy egy Ötös, dupla készlettel és egy fős személyzettel esetleg végre tudná hajtani ezt a küldetést, és épségben térhetne vissza. A javaslatot alacsony prioritásúnak ítélték, és elnapolták azon az alapon, hogy a küldetés megismétlése semmilyen nyilvánvaló előnnyel nem járna.

    – Maradjunk ebben, Bob. Én az első hajóval megyek, te pedig a másodikkal. Ha odaértünk, akkor majd beszélhetünk ismét a dologról. Még az is lehet, hogy cserélünk valakivel, és együtt jövünk haza. De addig legalább lesz időnk végiggondolni, hogy mit is akarunk igazából.
    Újra meg újra ugyanazt ismételgettem, mintha a szókincsem arra a két szóra korlátozódott volna: – De Klara…
    Klara megcsókolt, aztán eltolt magától. – Bob – mondta. – Minek ez a nagy sietség? Végtelenül hosszú idő áll még előttünk.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet