Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

14


Kikászálódtam a hevederből, hogy ne nyomódjak Klara térdébe, de beleütköztem Sam Kahane könyökébe. – Elnézést – mondta anélkül, hogy megnézte volna, kitől is kér elnézést. A keze még mindig az indítóbütykön volt, pedig már tíz perce úton voltunk. A vibráló színeket figyelte a hícsí műszerfalon, s csak olyankor nézett félre, amikor a feje fölött lévő képernyőre pillantott.
    Felültem. Nagyon erős émelygést éreztem. Hetekig tartott az is, míg hozzászoktam az Átjáró gyakorlatilag zérus gravitációjához, de a kabin folyton változó G-je egészen más tészta volt. Igaz ugyan, hogy a nehézségi erő egészen gyenge volt, de egy percig sem maradt állandó, s ezt a belső fülem zokon vette.
    Kipréseltem magam a konyha területére, s közben fél szemmel a vécé ajtaját figyeltem. Ham Tayeh még mindig odabenn volt. Ha nem jön ki elég hamar, helyzetem kritikussá válik. Klara nevetve nyúlt ki a hevederből, és átkarolta a vállam. – Szegény Robbie – mondta. – És a java még csak most kezdődik!
    Lenyeltem egy tablettát. Csak azért is rágyújtottam egy cigarettára, és arra koncentráltam, nehogy elrókázzam magam. Nem tudom, mennyi volt ebből a tulajdonképpeni mozgási betegség és mennyi a félelem, de hogy a félelemnek szerepe volt benne, az biztos. Mert valljuk be: van valami szerfölött félelmetes abban, hogy tudod, egyéb sem választ el az azonnali rút haláltól, csak egy vékony fémhártya, amit, ki tudja, milyen ismeretlen népség készített félmillió évvel ezelőtt. Mint ahogy félelmetes az is, hogy tudod, nincs többé beleszólásod abba, hogy hová mész, még akkor sem, ha az a hely igencsak kellemetlennek bizonyul is a végén.
    Visszakúsztam a hevederembe, és elnyomtam a cigarettát. Behunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy gyorsabban múljon az idő.
    Volt épp elég idő előttem, amit el kellett mulasztanom. Az átlagos utazási idő olyan negyvenöt nap oda-vissza, és nem függ annyira a távolságtól, mint ahogy az ember gondolná. Tíz fényév vagy tízezer: számít ugyan valamit a különbség, de nem lineárisan. Azt mondják, hogy a gyorsulás gyorsulása folyamatosan nő egész idő alatt. Ez a delta megint csak nem lineáris, sőt, még csak nem is exponenciális abban az értelemben, ahogy bárki is gondolná. A hajó igen hamar eléri a fénysebességet, még egy óra sem kell hozzá egészen. Ezután jó darabig alig-alig emelkedik a sebesség, majd a hajó ismét elkezd amúgy istenigazában gyorsulni.
    Ezt (úgy mondják) abból állapíthatod meg, hogy figyeled a csillagok viselkedését a fejed fölött lévő hícsí navigációs ernyőn. Az első órában az összes csillag összevissza kóvályog, és a színét váltogatja. A c sebesség túllépését abból veszed észre, hogy a csillagok mind egy csomóban gyűlnek össze a képernyő közepén, mely a hajó repülési irányát jelképezi.
    Igazából persze nem a csillagok mozognak, hanem te éred utol a mögüled és oldalról érkező fényt. Az orrkamerát érő fotonok egy napja, egy hete, vagy akár száz éve sugárzódtak ki. Egy-két nap elteltével a csillagok már nem is hatnak igazán csillagoknak. Csak egy foltos szürke felületet látsz magad fölött. Olyasmi ez, mint egy fény felé tartott holofilm, csakhogy amíg a holofilmből bármikor elő tudod hozni a virtuális képet egy lézer segítségével, addig a hícsí ernyőn látható képből még soha senki nem hozott ki egyebet hangyás szürkeségnél.
    Mire bejutottam végre a vécére, már nem tűnt olyan sürgetőnek a sürgős; s mire megint kijöttem, Klara egyedül volt a kabinban. Épp a csillagok képét vizsgálta a teodolit kamerával. Felém fordult, s jóváhagyólag bólintott: – Nem vagy már olyan zöld, mint az előbb.
    – Azt hiszem, most már meg fogok maradni. Hát a fiúk hol vannak?
    – Hol lennének? Odalent a landolóban. Dred azt mondja, úgy kéne beosztani a dolgokat, hogy egyszer miénk legyen a landoló, máskor meg az övék.
    – Aha. – Egész jól hangzott az alku. Igazából mindig azon morfondíroztam, hogy tudnánk megoldani, hogy néha kettesben maradhassunk. – Oké, és most mi lesz a feladatom?
    Odahajolt hozzám, s adott egy puszit a számra. Elég, ha nem lábatlankodsz itt nekem. Tudod, mi az ábra? Úgy néz ki, hogy egyenest a galaktikus észak felé tartunk.
    Az információt a tudatlanok homlokráncoló megfontoltságával fogadtam. – És ez jó nekünk? – kérdeztem aztán.
    Elvigyorodott. – Honnan tudjam? – Hátradőltem és az arcát figyeltem. Ha ugyanúgy be volt gyulladva, mint én, márpedig ebben elég biztos voltam, akkor jól tudta leplezni.
    Azon tűnődtem, mi is van a galaktikus észak felé – és ami még fontosabb: mennyi idő kell, hogy odaérjünk.
    A legrövidebb utazás egy idegen csillagrendszerbe a feljegyzések szerint tizennyolc napig tartott. Az illető társaság a Barnard csillagot járta meg, de szó szerint: semmit se találtak. A leghosszabb út, vagy legalábbis az, amelyikről azt hisszük, hogy a leghosszabb – mert hiszen ki tudja, hány hajó van még úton halott feltárókkal a fedélzetén, mondjuk, az Androméda M–31 csillagához (vagy vissza) – százhetvenöt napig tartott egyik-egyik irányban. Mire visszatértek, mind meghaltak. Nem könnyű megállapítani, hogy merre jártak. A felvételeikből nem sokat lehetett kivenni, maguk a feltárók pedig nem voltak abban az állapotban, hogy bővebbet mondhattak volna.
    A kihajózás elég riasztó még egy veterán számára is. Tudod, hogy gyorsulsz, de azt nem, hogy meddig tart még ez a gyorsulás. Azt viszont észreveszed, hogy a fordulóponthoz értél. Először is van ennek egy formális jele, mégpedig az, hogy az az aranyszínű spirál, amelyik minden hícsí hajóban ott van, elkezd halványan pislogni. (Hogy miért, azt senki sem tudja.) De a fordulópontot enélkül is észrevennéd abból, hogy az a csekély pszeudo-gravitáció, ami eddig a hajó vége felé húzott, egyszeriben a hajó eleje felé kezd vonzani. Ami eddig lent volt, az most egyszeriben fönt lesz.
    A hícsík persze azt is megtehették volna, hogy az út közepéhez érve egyszerűen megfordítják a hajót, s ugyanazt a lökőerőt használják lassításra, amit azelőtt gyorsításra. Hogy akkor mért nem ezt csinálták? Fogalmam sincs róla. Azt hiszem, az embernek hícsínek kell lennie ahhoz, hogy ezt meg tudja magyarázni.
    Lehet, hogy abban rejlik a magyarázat, hogy az összes megfigyelőkészülékük a hajó elején van. Vagy abban, hogy a hajóorr mindig erősen páncélozott még az egyébként páncél nélküli űrhajók esetében is – gondolom, a kósza gáz- és porrészecskék becsapódása elleni védelemül. Az is igaz viszont, hogy a nagyobb hajók egy része – némelyik Hármas és csaknem az összes Ötös – körös-körül páncélozva van, és ezek sem fordulnak meg.
    Na mindegy, a lényeg az, hogy amikor a spirál pislogni kezd és érzed, hogy elérted a fordulópontot, akkor már tudod, hogy túljutottál a teljes menetidő egynegyedén. Ez persze nem feltétlenül egynegyed része a teljes kinntartózkodásnak. Az ugyanis, hogy mennyi időt töltesz el majd az úti célban, teljesen más lapra tartozik. Ezt majd magad döntöd el a helyszínen. Ami biztos, az az, hogy túljutottál az automatikusan programozott út felén.
    Megszorzod hát az eltelt napok számát néggyel, és ha a kapott szám kevesebb, mint a létfenntartási eszközök által biztosított napok száma, akkor tudod, hogy legalább nem kell éhen halnod. A két szám különbsége azt is megszabja, hogy mennyi időt vacakolhatsz el az úti célban.
    Az élelmiszerből, vízből és levegő-utántöltésből álló alapfejadagod kétszázötven napra szól. Ezt különösebb gond nélkül el lehet osztani háromszáz napra is (egyszerűen csak soványabban térsz vissza, plusz összeszedsz még egy-két hiánybetegséget is). Ha tehát a hatvanadik, hatvanötödik napra is átfordulás nélkül ébredsz odafelé, már tudod, hogy bajok lesznek, és elkezdesz kevesebbet enni. Ha a nyolcvanadik-kilencvenedik napon is változatlan a helyzet, akkor a problémád önmagától megoldódott, hiszen akármit csinálsz is, halott leszel, még mielőtt visszaérnél. Megkísérelhetnéd persze azt is, hogy átállítod a célválasztót. Ez azonban csupán a halál egy másik nemével kecsegtet.
    Feltételezhető, hogy a hícsík menet közben is meg tudták változtatni a pályájukat, de hogy ezt hogy csinálták, az ugyanúgy a nagy hícsí rejtélyek közé tartozik, mint az, hogy miért hagytak olyan pedáns rendet maguk után. Vagy az, hogy hogy néztek ki. És hová tűntek el a végén.
    Kölyökkoromban volt egy mókás könyv, amit a vásárokon árultak. Az volt a címe, hogy A hícsíkről szerzett ismeretanyag komplett gyűjteménye. Százhuszonnyolc oldal volt benne, tök üres mindegyik.

Ha Sam és Dred és Mohamed homokos volt is, amiben nem volt okom kételkedni, ennek nem sok jelét mutatták az első napokban. Mind a három intézte a maga dolgát. Az egyik olvasott, a másik zenét hallgatott fülhallgatóval. Volt, hogy sakkoztak. Máskor, ha Klarát és engem rá tudtak beszélni, kínai pókert játszottunk. Nem pénz volt a tét, hanem a szolgálatellátás időtartama. (Néhány nap után Klara úgy nyilatkozott, hogy az ember tulajdonképpen veszteséget nyert ebben a játékban, mert aki vesztett, az jobban el tudta tölteni az idejét.) Jóindulatú toleranciát tanúsítottak irányunkban, akik az elnyomott heteroszexuális kisebbséget képviseltük a hajónkon uralkodó túlnyomóan homoszexuális kultúrában. A landolót is rendelkezésünkre bocsátották, mégpedig a teljes idő pontosan ötven százalékában, holott Klara és én csupán negyven százalékát alkottuk az össznépességnek.

HIRDETÉSEK

    MEGMASSZÍROZOM mind a hét testtájadat, ha cserében Gibranból olvasol fel nekem. Meztelenség nem kötelező. 86–004.
    FEKTESSE BE jogdíját Nyugat-Afrika legdinamikusabban fejlődő ingatlanállamába. Bejegyzett képviselőnk készséggel magyarázza el Önnek a részleteket. Ingyen oktatószalagok és frissítők a Kék Pokolban minden szerdán 15-kor. „Dahomey a holnap luxus üdülője.”
    ABERDEENBŐL jött? Beszélgessünk. 87–396.
    MEGFESTEM portréját olajban, pasztellben, másképp, 150 $. Egyéb témák is. 86–569.

    Kijöttünk egymással, és ez nagy szerencse volt. Egymás árnyékában és bűzében éltünk túl minden egyes percet.
    A hícsí hajók belseje, még az Ötösöké is, nem sokkal nagyobb egy bérlakás konyhájánál. A landoló ad ugyan némi extra férőhelyet, akkorát, mint egy jókora beépített szekrény, de ez, legalábbis odafelé, rendszerint dugig van készletekkel és műszerekkel. A teljes rendelkezésre álló térfogatból, ami olyan negyvenkét-negyvenhárom köbméter lehet, le kell persze még vonni mindannak a térfogatát, ami rajtam, rajtad és a többi feltárón kívül bele lesz zsúfolva.
    Amikor a tau-térben vagy, állandó, gyenge ellenerőt érzel a gyorsulás miatt. Nem is igazi gyorsulás ez, hanem csak a testedet alkotó atomok vonakodása, hogy túllépjék c-t, mely súrlódásként éppúgy értelmezhető, mint gravitációként. Mindenesetre úgy érzed, mintha gyenge gravitáció hatna rád, s a súlyod úgy két kiló volna.
    Ez azt jelenti, hogy amikor pihensz, kell valami támasz, ami megtart. Ezért aztán az összes utasnak van egy saját összecsukható hevedere, amely szétnyitva függőágyként, összehajtva pedig egyfajta székként használható. Add még hozzá ehhez az egészhez az egyes utasok személyes terét: a szekrénykéket, melyek szalagok, lemezek és ruházat tárolására szolgálnak (ruhát mellesleg nem sokat visel az ember); a pipereholmikat; hőn szeretettek képeit (ha vannak); minden egyebet, amit a rád eső térfogat- és tömeghatár alatt (1/3 köbméter, illetve 75 kilogramm) jónak láttál magaddal hozni; és máris bizonyos zsúfoltság lesz az eredmény.
    Vedd még ehhez a hajó eredeti hícsí berendezését, melynek háromnegyed részét sohase fogod használni. Legtöbbjét azért nem, mert hiába is volna rájuk szükséged, úgysem tudnád működtetni őket. Így azután legjobb az egészet békén hagyni. Egyet nem tehetsz velük: eltávolítani őket. A hícsí gépezeteket nagyfokú integráltság jellemzi. Ha egy darabját amputálod, az egész meghal.
    Talán ha tudnánk, hogy kell a sebeket begyógyítani, eltávolíthatnánk az ócskavas egy részét, és a hajó mégis működőképes maradna. Mivelhogy nem tudjuk, marad minden a helyén. Marad a nagy rombusz alakú aranyszínű doboz, mely azonnal robban, mihelyt megpróbálod kinyitni; marad az aranyló csőből hajlított könnyű spirál, amely időnként felragyog és még ennél is gyakrabban kellemetlenül felforrósodik (senki sem tudja pontosan, miért) és így tovább. Ezek mind ottmaradnak a hajóban, s az ember lépten-nyomon beléjük ütközik.
    Ehhez jön még az emberi használatra szánt felszerelés. Az űrruhák: fejenként egy, kinek-kinek a méretére és alakjára szabva. A fotográfiai felszerelés. A vécé- és fürdőberendezés. Az ételkészítő részleg. A hulladékfeldolgozó. A tesztkészletek, a fegyverek, a fúrók, a mintatartók és a többi cucc, amit mind magaddal kell vinned a bolygó felszínére, ha lesz olyan szerencséd egyáltalán, hogy találsz egy bolygót, ahol leszállhatsz.
    A fennmaradó szabad hely igazán nem mondható nagynak. Olyan ez, mintha egy kamion fülkéjében laknál hetekig, folyton járó motorok mellett, négy másik utassal versengve a kevés helyért.
    Az első két nap után megmagyarázhatatlan előítélet alakult ki bennem Ham Tayehhel szemben. Túl nagy darab fickó volt. Több helyet foglalt el a közös térből, mint megillette volna.
    Hogy őszinte legyek, Ham még olyan magas sem volt, mint én, ámbár többet nyomott. Az a helyzet, nem nagyon izgatott, hogy én magam mekkora teret foglalok el, az viszont igen, ha más az utamban volt. Sam Kahane már tűrhetőbb útitárs volt a maga százhatvan centiméterével. Merev fekete szakállat viselt, és a durva göndör szőr a hasa aljától egészen a mellkasáig beborította, sőt még a háta is szőrös volt alul, fölül. Sosem gondoltam rá, hogy Sam jelenléte korlátozná az életteremet, egészen addig, míg egyszer egy hosszú, fekete göndör szőrszálat nem találtam az ennivalómban. Ham legalább majdnem csupasz volt, s puha, aranyló bőrével egész úgy nézett ki, mint egy jordániai háremből szalajtott eunuch. (Tartottak vajon eunuchokat a jordán királyok? Voltak háremeik egyáltalán? Ham aligha tudhatott valami sokat ezekről a dolgokról; elődei generációkon keresztül New Jersey-ben éltek.)
    Néha azon kaptam magam, hogy már Klarát is Sherivel vetem össze, aki két mérettel kisebb volt nála. (Persze nem mindig. Általában véve Klara épp megfelelő volt nekem.) Aztán ott volt még Dred Frauenglass is Sam csapatából, egy finom, vékony fiatalember, aki nem sokat beszélt, és kevesebb helyet foglalt el bárki másnál.
    Én voltam az újonc a csoportban, és a többiek felváltva tanítgattak arra a kevés tennivalóra, ami a feladatunk volt. Ilyen rutinszerű feladat volt a felvételkészítés és a spektrumfelvétel. Rendszeresen szalagra vettük a hícsí panel kijelzéseit is, melyek állandó apró változásokat mutattak a színes fények árnyalatában és intenzitásában. (Ezeket a változásokat még ma is tanulmányozzák, remélve, hogy végre rájönnek a jelentőségükre.) Lefotóztuk és analizáltuk a tau-tér csillagait is a képernyőről. Az egész, amit elmondtam, egybevéve sem tesz ki többet, mint legfeljebb, mondjuk, két ember-órát. Az ételkészítéssel és takarítással kapcsolatos háztartási feladatok körülbelül további két órát igényelnek.
    Ezzel tehát ötőtök napi négy ember-óráját használtad fel, míg együttesen úgy nyolcvan ember-órát kell valahogy eltöltenetek.
    Na, most hazudtam egyet. Mert valójában nem valamiféle tevékenység tölti ki az idődet, hanem a várakozás. Arra vársz, hogy mikor jön már el az átfordulás.
    Három nap, négy nap, egy hét; s lassacskán ráébredtem, hogy egyfajta feszültség gyülemlik fel a többiekben, melyben nem osztozom velük. Két hét: tudtam már, mi az, mert magam is éreztem. Arra vártunk mind az öten, hogy eljöjjön végre az átfordulás. Lefekvés előtt egy utolsó pillantással ellenőriztük még az arany spirált, hátha valami csoda folytán felizzott végre. Ébredéskor az volt az első gondolatunk, hátha padlóvá vált a mennyezet, miközben aludtunk. A harmadik hét végére már határozottan paprikás hangulatban voltunk mindannyian. Az ingerlékenység jelei leginkább Hamen mutatkoztak meg, a dagi, aranybőrű Hamen, akinek derűs Buddha-képe volt:
    – Játsszunk egy pókert, Bob.
    – Kösz, nem.
    – Na, ne izélj már, Bob, szükségünk van egy negyedik játékosra! (A kínai pókerben az egész paklit kiosztják, úgyhogy tizenhárom lap jut mindegyik játékosnak. Másképp nem is lehet játszani.)
    – Nem akarok játszani.
    Erre feldühödött.
    – Le vagy te szarva! Annyit se érsz útitársként, mint a száraz fing, és tessék, még kártyázni sem vagy hajlandó.
    Fogta a paklit, és rosszkedvűen keverni kezdett. Egy-egy alkalommal félóráig is elkevergette a lapokat, mintha egy olyan fontos műveletet gyakorolt volna, amelytől az élete függött. Persze, ha jobban belegondolok, ez majdnem így is volt. Mert képzeljük csak el, hogy egy Ötösön vagyunk, és átfordulás nélkül telt el a hetvenötödik nap is. Ekkorra már mindenki tudja, hogy baj lesz: a fejadagok nem tartanak el öt embert háromszáz napnál tovább.
    Ha ötöt nem is, de négyet azért eltarthatnak…
    Vagy hármat. Vagy kettőt. Vagy egyet…
    Ezen a ponton világossá válik, hogy legalább egy személy nem fogja élve megúszni az utat. Ilyenkor kezdik el keverni a kártyát a legtöbb hajón. A vesztes elvágja a saját torkát. Ha a vesztesből hiányzik a tapintat, a többi négy leckét ad neki, etikettből.
    Jó néhány olyan hajó volt már, amelyik Ötösként távozott és Hármasként tért vissza. Néhány közülük Egyesként futott be.

A CSILLAGOK SZÜLETÉSÉRŐL

    Dr. Asmenion: Gondolom, a jelenlévők többsége azért van itt, mert be szeretne gyűjteni valamilyen tudományos prémiumot, nem pedig azért, mert annyira érdekelné az asztrofizika. De azért nem kell izgulniuk. A felfedezőmunka zömét a műszerek fogják elvégezni maguk helyett. Ami a maguk dolga, az a rutinszerű pásztázás, s ha eközben valami érdekesbe botlanának odakint, az majd az analízis során kiderül visszatérésük után.
    Kérdés: Vannak olyan jelek, amelyekre különösen érdemes lesz odafigyelnünk?
    Dr. Asmenion: Hát persze. Például volt egy feltáró, aki – ha jól emlékszem – félmilliót vágott zsebre, mert odakint az Orion-ködben észrevette, hogy a gázköd melegebb az egyik részen, mint egyebütt. Ebből kisütötte, hogy épp egy csillag lehet születőben. A felmelegedés amiatt volt, hogy a gáz sűrűsödni kezdett a környéken. Tízezer év múlva alighanem felismerhetőek lesznek már azon a helyen egy kialakuló naprendszer körvonalai. Egy speciális pásztázóval elkészítette hát a környező égbolt teljes mozaikképét. Meg is kapta érte a prémiumot. A Tröszt azóta is, minden évben kiküld oda egy hajót, hogy megismételje a méréseket. Ezekért az utakért százezer dollárt fizetnek, amelyből ötvenezret a felfedező kap meg. Ha akarják, megadom néhány olyan hely koordinátáit, például a Triffid-ködét, amit érdemes ellenőrizniük. Ha félmilliót nem is, de valamit azért bezsebelhetnek érte, ha szerencséjük van.

    Így múlattuk az időt, nem könnyen és semmi esetre sem gyorsan.
    Egy ideig a szex volt számunkra az uralkodó érzéstelenítőszer. Klara és én órákat töltöttünk egyvégtében egymás karjai között, el-elszundítva rövid időre, és ismét felébresztve egymást a szex kedvéért. Azt hiszem, a fiúk is nagyjából ugyanezt csinálták; nem kellett sok idő hozzá, hogy olyan szag legyen odalent a landolóban, mint egy fiúiskola tornatermi öltözőjében. Később a magányosságot kezdtük keresni mind az öten. No persze, annyi magányosság nem akadt a hajón, hogy ötfelé lehetett volna osztani, de megtettük a tőlünk telhetőt; közös megegyezéssel hol egyikünknek, hol másikunknak engedtük át a landolót egy-két órára. Míg én voltam odalent, addig fenn a kabinban Klarát kellett elviselniük a többieknek. Míg Klara volt lent, én általában a fiúkkal kártyáztam. Míg hármójuk egyike volt odalent, addig a másik kettő társaságát voltunk kénytelenek élvezni. Fogalmam sincs róla, hogy a többiek mihez kezdtek a magányban töltött idővel. Én többnyire csak kifelé bámultam az űrbe. Úgy kell érteni, ahogy mondom: semmi egyebet nem csináltam, csak néztem az abszolút feketeséget a kajütablakon keresztül. Nem láttam ugyan a világon semmit, de ez még mindig jobb volt, mint továbbra is nézni azt, aminek a nézésétől már végtelen csömöröm volt: a hajó belsejét.
    Egy idő után aztán mindannyiunknak kialakult a magunk elfoglaltsága. Én a szalagjaimat hallgattam, Dred a pornódiszkjeit nézegette, Ham pedig kiterítette az összehajtható zongorabillentyűit, és elektronikus zenét játszott magának fülhallgatóval (de még így is kiszivárgott valami, ha nagyon odafigyelt az ember, ezért aztán nagyon, de nagyon elegem lett Bachból, Palestrinából és Mozartból). Sam Kahane tanfolyamokat szervezett számunkra, s hogy a kedvében járjunk, jó sok időt töltöttünk a neutroncsillagok, fekete lyukak és Seyfert-galaxisok természetéről folytatott elmélkedéssel, máskor pedig az ismeretlen bolygókra való leszállás előtti ellenőrző eljárásokat vettük át még egyszer. Az volt a legjobb az egészben, hogy ezáltal akár fél órára is ki lehetett kapcsolni a gyűlölködést közülünk. Hogy a fennmaradó időben mit csináltunk? Nos, hát természetesen folytattuk a gyűlölködést. Én például ki nem állhattam, hogy Ham Tayeh folyton a kártyát keveri. Dredben viszont az én olykori cigarettázásom keltett megmagyarázhatatlan ellenszenvet. Sam hónaljszaga viszont még a kabin rohadt bűzében is felért egy rémálommal, márpedig a kabinhoz képest az Átjáró legbüdösebb részei is rózsakert gyanánt illatoztak. És Klara… hát igen, Klarának is megvolt a maga rossz szokása. Szerette a spárgát. Négy kiló dehidratált élelmiszert hozott magával; és jóllehet megosztotta velem, sőt néha még a többiekkel is, időnként ragaszkodott hozzá, hogy spárgát egyen, méghozzá egyes-egyedül. Az a helyzet, hogy a spárgától fura szaga lesz a vizeletnek. Nem egy romantikus dolog, amikor a közös vécé megváltozott légaromájából kell rájönnöd arra, hogy a szerelmed már megint spárgát fogyasztott.
    És mégis a szerelmem volt ő, az ám, de mennyire hogy az!
    Mert nem csak amolyan közönséges baszás folyt köztünk abban a landolóban, de sokat beszélgettünk is a végtelen órák során. Soha senkinek nem ismertem meg annyira a fejét belülről, mint épp Klaráét. Muszáj volt szeretnem őt. Nem volt ellene mentség, és nem tudtam abbahagyni.
    Soha.

A huszonharmadik napon épp Ham elektronikus zongoráján játszottam, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy tengeribeteg vagyok. Az ingadozó gravitáció, melyet addig alig vettem észre, egyszeriben erősödni kezdett.
    Fölnéztem. Pillantásom találkozott Klaráéval. Félénken mosolygott, csaknem pityeregve. Az üvegspirálra mutatott: a szinuszos ívek belsejében aranyló szikrák kergetőztek csillogó halacskák módjára.
    Nevetve öleltük át egymást, miközben a tér átfordult körülöttünk, a lentből fönt lett, a föntből pedig lent. Elértük az átfordulást, és még tartalékunk is maradt.


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet