Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet

 

17


Úgy érzem, mintha megint nem működne a légkondícionálás Sigfridnél, de nem teszem szóvá neki. Úgyis azt mondaná, hogy a hőmérséklet pontosan 22,5 °Celsius, amennyi mindig is lenni szokott, és megkérdezné tőlem, mért úgy fejezem ki a lelki fájdalmat, hogy közben a melegre panaszkodom. Az efféle süket dumából már épp elegem van.
    – Ami azt illeti, Siggy – mondom ki hangosan –, már nagyon elegem van belőled.
    – Sajnálom, Rob. De nagyra értékelném, ha mesélnél még egy kicsit az álmodról.
    – A kurva életbe! – Kilazítom a lefogószíjakat, mert kényelmetlennek érzem őket. Ezzel egyúttal hatástalanítom is Sigfrid regisztrálóinak egyikét-másikát, de ezúttal nem kapok érte figyelmeztetést. – Elég unalmas álom. Ott vagyunk a hajón. Elérünk egy bolygóhoz, ami úgy bámul rám, mintha emberi arca volna. Nem látom jól a szemét a szemöldökétől, de valahogy tudom, hogy sír, és én vagyok az oka.
    – Felismered azt az arcot, Bob?
    – Fogalmam sincs, ki lehet. Csak egy arc. Azt hiszem, női.
    – Nem tudod, miért sír?
    – Igazából nem, csak azt, hogy akármi is az oka, én vagyok felelős érte. Ebben biztos vagyok.
    Szünet. Ezután: – Nem tennéd vissza a szíjakat Rob?
    Hirtelen rosszat sejtek. – Mi van – jegyzem meg kesernyésen –, azt hiszed tán, hogy leugrok a matracról és megerőszakollak?
    – Nem, Robbie, természetesen nem hiszem ezt. De nagyon hálás lennék, ha megtennéd, amire kérlek.
    Lassan, kelletlenül eleget teszek a kérésnek. – Arra volnék kíváncsi, mennyit ér egy komputerprogram hálája.
    Nem felel a kérdésre, hanem kivár. Hagyom, hogy ő legyen a győztes, és megszólalok: – Jól van már, visszabújtam a kényszerzubbonyba. Halljuk, mi az, ami miatt le kellett kötöznöm magam?
    – Ugyan, Robbie – mondja –, nem erről van szó. Csak azt szeretném kideríteni, miért érzel felelősséget azért a síró lányért ott, azon a bolygón.
    – Bárcsak tudnám! – mondom, és így is érzek.
    – Tudom, Robbie – mondja –, hogy vannak olyan valós dolgok, amelyekért magadat okolod. Az egyik ilyen anyád halála.
    – Elég hülyén hangzik, de azt hiszem, így van – helyeselek.
    – És azt hiszem, erős bűntudatod van a szeretőd, Gelle-Klara Moynlin miatt is.
    Fészkelődni kezdek. – Kibaszott meleg van itt! – panaszkodom.
    – Úgy érzed, hogy valamelyikük kimondottan téged hibáztatott volna?
    – Honnan a faszból tudhatnám én azt?
    – Talán vissza tudsz emlékezni valamire, amit mondtak.
    – Nem én! – Kezd nagyon személyeskedővé válni, és én objektív szinten szeretném tartani a társalgást, így hát ezt mondom: – Úgy vélem, határozott tendencia van bennem arra, hogy felelősséget vegyek a vállaimra. Végül is, ez elég klasszikus tünet, nem gondolod? Úgy, ahogy a nagykönyv kétszázhetvenhetedik oldalán meg van írva.
    Hagyja, hogy lélegzethez jussak, és egy percig személytelen legyek. – Igen, Rob – mondja –, de ugyanazon az oldalon valószínűleg az is ott áll hogy a felelősségvállalás önkéntes. Ki-ki maga vállalja magára.
    – Kétségtelen.
    – Nem muszáj a felelősséget vállalni, ha nem akarod.
    – Természetesen nem. Csakhogy én: akarom.
    – Van valami elképzelésed arról, hogy ez miért van így? – kérdezi csaknem ártatlanul. – Miért akarod úgy érezni, hogy minden ami rosszul sikerül, az a te felelősséged?
    – A francba, Sigfrid – mondom dühösen –, már megint meghülyültek az áramköreid. Egyáltalán nem erről van szó, hanem… Szóval, a lényeg ez: amikor leülök az élet asztalához, folyton azon jár az agyam, hogyan kaparintsam meg a számlát, és mit szólnak majd a többiek, ha látják, hogy mindent én fizetek, meg azon, hogy vajon lesz-e elég pénz a zsebemben. A végén aztán, nagy igyekezetemben, hozzá sem jutok az evéshez.
    – Bob – mondja szelíden –, nem igazán örülök az irodalmi kitérőidnek.
    – Sajnálom – mondom, pedig nem is. Az a helyzet, hogy mindig felhergel.
    – De ha már az általad használt képnél tartunk, igazán odafigyelhetnél, hogy mit mondanak a többiek. Lehet, hogy rólad szeretnének valami jót vagy valami fontosat mondani.
    Ellenállok a kísértésnek, hogy lerázzam a szíjakat, jól szájba vágjam a vigyorgó bábut, és végleg itthagyjam ezt a szemétdombot. Sigfrid vár, én meg csak fővök a saját levemben, de a végén mégis kirobban belőlem: – Még hogy figyeljek oda rájuk?! Sigfrid, te ostoba, vén verkli, hisz mást se csinálok, csak folyton rájuk figyelek! Azt akarom, hogy kimondják: szeretnek. Vagy legalább mondják azt, hogy gyűlölnek, vagy bánom is én mit, csak nekem mondják és szívből. Annyira elfoglal, hogy a szívekre figyeljek, hogy már meg sem hallom, ha valaki elkéri a sót.
    Szünet. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Erre ő elismerően ezt mondja: – Igazán gyönyörűen fejezed ki a dolgokat, Robbie. Én azonban…
    – Hagyd már abba, Sigfrid! – üvöltöm most már aztán csakugyan dühösen. Lerúgom a szíjakat és felülök, hogy szembenézzek vele. – És ne hívj engem Robbie-nak! Mindig akkor hívsz így, amikor gyerekesnek tartasz, márpedig én most csöppet sem érzem magam gyereknek!
    – Nézd, ez nem egé…
    – Azt mondtam, hagyd abba! – Leugrok a matracról, felkapom a kézitáskámat, és már elő is húzom azt a fecnit, amit annyi ital és annyi ágyban töltött óra után kaptam S. Ya-tól. – Sigfrid – mondom fogvicsorítva –, eleget nyeltem már miattad. Most te vagy a soros!


 
Előző fejezetTartalomjegyzékKövetkező fejezet