NNCL286-2DEv1.1
Frederick Forsyth
A PÁSZTOR
SZEGED
A válogatás az alábbi kiadások alapján készült:
FREDERICK FORSYTH: NO COMEBACKS
Corgi Books
FREDERICK FORSYTH: THE SHEPHERD
(one of the six short stories in the Forsyth Anthology)
Hutchinson K Co (Publishers) Ltd.
Copyright © Frederick Forsyth 1972, 1973, 1979. 1982
All rights reserved
Published by arrangement with Curtis Brown Group Ltd, London and Random House UK Ltd, London, England
Válogatta és szerkesztette
Hunyadi Csaba
Fordította
Fehér Katalin, Hernádi Miklós, Kádár Tamás, Nemes Ágnes
Borító
Szendrei Tibor
ISBN 963 9020 62 1
Hungarian translation © Fehér Katalin, Hernádi Miklós, Kádár Tamás, Nemes Ágnes, 1990
Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 1997
Lektor: Lázár István Dávid
Tördelőszerkesztő:
SPEKTRUM REPRO BT., Szentmiklósi Csaba
Tipográfia: Preyer Viktor és Hévízi Gábor
Színre bontás: A-Színvonal Bt.
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Dobos Tamás
Tartalom
A zsarolók (Money with Menaces)
(Fehér Katalin) 5
A szállítmány (There Are Some Days)
(Fehér Katalin) 27
(Hernádi Miklós) 52
Egy gondos ember (A Careful Man)
(Kádár Tamás) 82
Írországban nincsenek kígyók (There Are No Snakes in Ireland)
(Nemes Ágnes) 124
A zsarolók
Ha Samuel Nutkin azon a reggelen nem ejti szemüvegét az üléspárnák közé az Edenbridge – London közötti helyiérdekű vonaton, sok bajtól menekül meg. De beejtette. Becsúsztatta kezét az ülések közé, hogy kihalássza, és ekkor megpecsételődött a sorsa.
Matatóuja nemcsak a szemüveget húzta elő, hanem még valamit. Talán egy menetrend, gondolta Nutkin, amelyet az előző utas hagyott ott. Igaz, nem volt szüksége menetrendre: huszonöt éve utazott ugyanazon a vonaton, mindig ugyanabban az időpontban, a tiszta kis munkásvárosból, Edenbridge-ből Charing Cross állomásig és délutánonként ugyanazon az útvonalon vissza. Menetrendre tehát nem volt szüksége. Csupán a kíváncsiság vezette, amikor előhúzta a füzetet.
Amint megpillantotta a fedőlapot, arcába szaladt a vér. Egy pornólap volt. Villámgyorsan visszagyömöszölte az üléspárnák közé. Körülnézett. Vajon észrevette-e valaki, hogy mit talált. A szemközti ülésekről két Financial Times, egy Times és egy Guardian bólogatott feléje a vonatzötyögés ritmusára, de olvasóikat eltakarta a betűrengeteg. Balján az öreg Fogarty görnyedt keresztrejtvénye fölé. Jobboldalt pedig Hither Green állomás suhant el a robogó vonat mellett. Samuel Nutkin megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Az újság kicsiny formátumú volt. Fényes fedőlapján legfölül a New Circle szavak álltak – ez lehetett a címe –, alul pedig: Magányosok, párok, csoportok – szexuális tájékoztató magazin. Középen egy telt idomú hölgy képe, hatalmas keble csak úgy dagadozott, mellette pedig felirat: Jelige: H 33L. Mr. Nutkin még soha nem látott ilyen újságot, de mire Charing Crossba ért, mindent megértett.
Az ajtók gombnyomásra egyszerre kinyíltak, s a vonat kezdte kifelé ontani szállítmányát a hatodik peronra. Samuel Nutkin előbb az aktatáskájával babrált, majd az esernyőjével és a keménykalapjával, míg utoljára maradt a fülkében. Azután önnön merészségétől megrémülve kikapta az újságot a párnák közül, és az aktatáskájába dugta. Ezután belevegyült a kijárat felé tóduló keménykalapok tengerébe.
További útja is a huszonöt éve megszokott irányba vezetett: metróval a Mansion állomásig, majd fel a Great Trinity Lane lépcsőin, végig a Cannon Streeten. Végre megérkezett a biztosítási társaság épületéhez, ahol tisztviselőként dolgozott. Egyszer hallott egy férfiról, akit autó ütött el, kórházba vitték, ahol a zsebében egész köteg pornóképet találtak. Samuel Nutkint egész úton ez a történet kísértette. Az ilyesmire magyarázatot is nehéz találni.
– Belehalnék a szégyenbe – gondolta. Borzasztó érzés, ha az ember védekezni sem tud, miközben mások lerántják a leplet titkos vágyairól. Aznap reggel mindenhol megkettőzött óvatossággal vágott át az úttesten.
Egyszer valaki tanulmányokat végzett a ragadványnevekkel kapcsolatban. Megállapította, hogy az emberek előbb vagy utóbb akaratlanul is alkalmazkodnak a névhez, amelyhez talán csak véletlenül jutottak. Ha valakit mondjuk Vagánynak hívnak a többiek, bizonyos idő elteltével valóban hetvenkedővé válik, a Gyilkos pedig lassan megszokja, hogy szemét összehúzva járkáljon az utcán, és mozgásával is Humphrey Bogartot, a színészt utánozza. A Jópofa szüntelenül vicceket mesél, míg egy szép napon összeroppan az erőlködéstől. Samuel Nutkin tízéves volt, amikor egy iskolatársa Mókusnak keresztelte. A gúnynév rányomta bélyegét egész életére.
Huszonhárom éves kora óta dolgozott a Cityben. Akkor ért véget a világháború, s ő tizedesként szerelt le a hadseregből. Azokban az időkben szerencsésnek mondhatta magát, akinek sikerült állást kapnia egy ilyen hatalmas biztosító társaságnál, amelynek a világ minden részén voltak képviseletei, és legalább akkora tekintélynek örvendett, mint a tőle nem egész ötszáz méterre lévő Bank of England.
Mr. Nutkin ötvenéves korára nagyon megszerette a Cityt. Ebédidőben bebarangolta az évszázados utcákat. Ezt a városrészt Afrikába és Ázsiába hajózó vállalkozó kedvű kereskedők építették. Kereskedtek, bányásztak, és zsákmányukat ide küldték a Citybe, hogy biztosítókat és bankokat létesítsenek, beruházásokat eszközöljenek. De hogy azok a kereskedők a világ legzseniálisabb rablói voltak, az Nutkinnak soha nem jutott eszébe. Ő becsületes ember volt.
Múlt az idő, és negyed évszázad elteltével ő is ugyanúgy beleolvadt a szürke öltönyök, esernyők, keménykalapok és aktatáskák özönébe, mint sok ezer társa. Nap mint nap elárasztották a Cityt, ledolgozták a nyolc órát, majd nyugovóra tértek. A barátságos és jóindulatú Nutkint is teljesen önnön képére formálta a City. Az évek során hozzáidomult íróasztalához, s mire betöltötte az ötvenet, pocakot eresztett, kellemes modorú, megalapozott polgár benyomását keltette. Udvarias viselkedése vonzalmat ébresztett a titkárnőkben, akik anyáskodtak fölötte, bizalmat a főnökeiben, akik megbíztak benne. Most mégis engedett a kísértésnek. Kiosont a vécébe, bekattintotta a zárat, és végigböngészte a New Circle hirdetéseit.
Elámult. Néhány hirdetés mellé fényképet is mellékeltek, amelyek általában amatőr képek voltak hiányos öltözékű nőkről.
Mások mellett nem állt kép, de a szövegük annál kifejezőbb volt. Samuel Nutkin végre megértette, hogy a lapban hirdető hölgyek ezúton keresik bőkezű és jól szituált urak ismeretségét. Miután kiolvasta az újságot, elrejtette aktatáskája legaljára, aztán visszament az íróasztalához. Este a lapot sikerült hazacsempésznie – nem érte útközben baleset, a rendőrség sem motozta meg... A kandalló előtti szőnyeg alá rejtette, ott Lettice biztosan nem találja meg.
Lettice, a felesége súlyos ízületi gyulladásban és szívelégtelenségben szenvedett. Jóformán egész nap ágyban feküdt. Igaz, hogy dr. Bulstrode szerint Mrs. Nutkin csupán képzelt beteg. Lettice, ez a törékeny, sovány nő állandóan siránkozott, és már évek óta alkalmatlan volt arra, hogy akár az ágyban, akár azon kívül bármiféle örömöt szerezzen férjének. Nutkin megértő és lelkiismeretes ember lévén, a világ semmi kincséért sem szomorította volna feleségét. Az asszony már régóta nem végzett házimunkát, így teljesen kizárt dolog volt, hogy a szőnyeg alá nyúljon.
Mr. Nutkin három napon át őrlődött. Gondolatai szüntelenül egy hölgy körül csapongtak, akinek a hirdetése különösképpen megragadta a figyelmét. A nő telt idomú volt, és jóval magasabb az átlagosnál. A harmadik napra idegei fölmondták a szolgálatot. Úgy döntött, válaszol a hirdetésre. Fehér levélpapírt vett elő, olyat, amilyent a hivatalban használtak. Röviden megírta, hogy a hirdetésre jelentkezik. Nagyon szeretne a nővel találkozni.
A New Circle egyik oldalán azt is elmagyarázták, hogyan kell a hirdetésekre válaszolni: "Ha megírta a válaszlevelet, tegye egy saját nevére megcímzett, bélyeggel ellátott borítékkal együtt egy másik borítékba. A borítékra írja rá a kiválasztott hirdetés jeligéjét, és egy harmadik borítékban a közvetítési költséget küldje el a magazin címére." Mr. Nutkin így is tett, megcímezte a borítékot, de a saját neve helyett Henry Jonest írt.
Ezt követően minden áldott reggel a hallban várta a postát. A hatodik napon végre megérkezett a Henry Jones névre címzett boríték. Gyorsan zsebre vágta, aztán felment az emeletre, és kihozta Lettice szobájából a reggelizőtálcát.
A vonaton bezárkózott a vécébe, és reszkető ujjakkal feltépte a borítékot. A saját levele volt benne, annak a másik oldalára írták hosszúkás betűkkel a választ: “Kedves Henry! Levelét köszönettel megkaptam. Bízhat bennem – már most tudom, hogy nem fogunk unatkozni! Várom hívását! Üdvözlettel: Sally."
A telefonszámból ítélve a nő a West Enden, Bayswaterben lakott. Más a borítékban nem volt.
Feljegyezte a számot egy darab papírra, a farzsebébe dugta, a levelet és a borítékot pedig beledobta a vécécsészébe. Amikor visszaült a helyére, úgy érezte, ezernyi méhecske döngicsél a fejében, és mindenki őt bámulja. Az öreg Fogarty épp az utolsó simításokat végezte egy keresztrejtvényen, és pillantásra sem méltatta.
Nutkin ebédidőben a legközelebbi metróállomásra ment, és egy telefonfülkéből feltárcsázta a számot.
– Halló! – szólt egy búgó női hang. Bedobott egy ötpennyst, aztán megköszörülte a torkát. – Oöö... Miss Sallyvel beszélek?
– Személyesen – válaszolta a nő. – És én kivel beszélek?
– A... nevem... Jones. Ma reggel megkaptam a válaszát és...
A vonal végéről papírzörgés hallatszott, majd ismét megszólalt a nő:
– Ó, hogyne, Henry! Már vártam a hívását! Nos, drágám, volna kedve elugrani hozzám?
– Örömmel – makogta Nutkin. Úgy érezte, pergamenből van a nyelve.
– Pompás! – búgta a nő. – Henry, drágám! Tudja, szeretem, ha a barátaim ajándékot is hoznak magukkal, egy kis lakbér-hozzájárulást. Mindössze húsz fontról van szó. Így megfelel?
– Igen – nyögte ki Nutkin.
– Akkor hát megértettük egymást – mondta Sally. – És milyen időpont felelne meg?
– Tizenkettő és egy között. Tudja, a Cityben dolgozom, és esténként hazajárok.
– Értem. Akkor legyen holnap. Fél egykor. Mondom a címet.
Nutkin még mindig zümmögést érzett a fejében, amikor másnap fél egykor a Westborune Grove-ban Bayswaterban megállt az alagsori lakás előtt. Idegesen kopogtatott. Kisvártatva magas sarkú női cipő kopogását hallotta. Azután csend támadt, a nő nyilván kinézett a lesőlyukon. Végül kinyílt az ajtó.
– Fáradjon be – szólt ki egy hang. Sally az ajtó mögött állt, s amikor Nutkin belépett, szemben találta magát vele. – Maga hát Henry – vette szemügyre nyájasan. Nutkin bólintott. – Talán menjünk be a szalonba. Ott nyugodtan beszélgethetünk – folytatta a nő. Nutkin utánament balról az első szobába, s közben majd kiugrott a szíve a helyéből. A nő idősebb volt, mint amilyennek gondolta. Kiélt, agyonfestett harmincas. Egy jó arasszal magasabb nála, s ahogy tűsarkú házicipőjében előtte lépkedett, pongyolája a padlót seperte. Elég testes nőszemély volt. Amikor Nutkin felé fordult, hogy előreengedje a szalonba, pongyolája egy pillanatra szétnyílt, és fekete-piros fehérnemű villant ki alóla. Az ajtót nyitva hagyta.
A szobában csupa olcsó bútor, sehol egyetlen személyes jellegű holmi. A nő bátorítóan mosolygott.
– Elhozta az ajándékot, Henry? – kérdezte.
Nutkin bólintott, azután előhúzott a nadrágja zsebéből húsz fontot. A nő elvette tőle, és belegyömöszölte a kézitáskájába.
– Helyezze magát kényelembe – mondta. – És főleg ne legyen ideges. Mit tehetek önért? – kérdezte kissé pimasz mosollyal.
Nutkin leült egy szék szélére. Gombóc volt a torkában.
– Nehéz erről beszélni – motyogta.
– Ugyan, ne legyen már olyan félénk! Hadd hallom, mihez volna kedve?
Nutkin habozott, végül kibökte. A nő nem látszott meglepettnek.
– Nem maga az egyetlen úriember, aki szereti az ilyesmit. Most pedig vegye le szépen a zakóját, nadrágját és a cipőjét, és menjünk át a hálószobába.
Nutkin szót fogadott, és követte a nőt a szomszéd helyiségbe, amely fényárban úszott. Sally becsukta az ajtót, belepottyantotta a kulcsot a pongyolája zsebébe, végül levette a pongyolát, és az ajtóra akasztotta.
Három nappal később a reggeli postával egy vastag boríték is érkezett az Acacia Avenue-ra. Nutkin az egész paksamétát szokása szerint a reggelizőasztalra tette. Egy levél Lettice-nek a nővérétől, egy számla a kertészetből, és végül az a vastag boríték. Londonban adták föl Samuel Nutkin nevére. Gyanútlanul feltépte. – Valami kereskedelmi körlevél lehet – gondolta. De nem az volt. A borítékból hat fénykép esett ki. Egy pillanatig értetlenül bámult rájuk. Amikor végre felfogta, hogy mit ábrázolnak, páni rémület fogta el. Nem voltak éppen művészi fotók, de elég tiszták és élesek. Mindegyiken egy nő látható, valamint ő maga – mégpedig tökéletesen felismerhetően. Dühösen kutatni kezdett a borítékban, hátha talál benne valami mást is, de hiába. Megfordította a képeket, de egyetlen betű sem állt rajtuk. Az üzenetet maguk a képek jelentették. Fekete-fehér üzenet, megjegyzés nélkül.
Samuel Nutkin szívét vak rémület szorította össze. Becsúsztatta a fotókat a szőnyeg alá, a magazin mellé. Azután meggondolta magát, előhúzta az egész csomagot, és elégette a garázs mögött. A hamut sarkával a nedves talajba taposta. Visszament a házba, és elhatározta, hogy beteget jelent, és otthon marad. Aztán megijedt, hátha ezzel felkelti Lettice gyanakvását. Hiszen egész életében egészséges volt, miért lenne éppen most beteg? Annyi ideje maradt még, hogy kihozza Lettice-től az üres tálcát, aztán rohant, nehogy lekésse a vonatot. Gondolatai összeviszsza kavarogtak, miközben kifelé bámult az ablakon, és igyekezett kitalálni a fényképek küldőjének célját. Végre földerengett előtte, hogy mire megy ki a játék, és arra is rájött, hogyan tudták meg a nevét és címét.
– A zakóm – hebegte – a zakóm, a levéltárcám az igazolványommal... – ijedten fölnézett, hogy meghallotta-e valaki, amit mondott. Igen, úgy rémlett, meghallották. Az öreg Fogarty ránézett, és azt mondta: – Nem, ez kilenc betű – és visszasüllyedt a keresztrejtvénybe.
Samuel Nutkin megsemmisülten személte a vonat mellett tovasuhanó londoni külvárost. Nem volt képes megemészteni a dolgot. Gyomra helyén hideg súlyt érzett. A hivatalban nem tudott a munkájára figyelni. Ebédidőben rohant, és feltárcsázta Sally számát. Senki sem jelentkezett.
Erre taxiba ült, és a bayswateri lakáshoz vitette magát. Az ajtón egy cédula: "Kiadó lakás". Hiába fordulna a rendőrséghez; a lakás már régóta üresen állhatott, vagy hétről hétre más bérelte ki. A telefon pedig másik lakásban lehetett. És ha kérdőre vonják az előfizetőt? Nyugodtan mondhatja, hogy otthon sem tartózkodott az elmúlt hónap folyamán, a lakását feltörték. Vagy neki is nyoma vész, akár Sallynek.
Nutkin bizonytalan félelmekkel teli érkezett haza. Ráadásul szemhunyásnyit sem aludt egész délután, mert valaki háromszor is fölcsengette telefonon, de nem szólt bele a kagylóba. Nyolckor ismét csengett a telefon. Samuel Nutkin fölvette a kagylót, és egy férfihangot hallott. Kissé tompa volt, mintha zsebkendőt tartana a szája elé.
– Mr. Nutkin?
– Igen.
– Samuel Nutkinnel beszélek?
– Igen, tessék!
– Vagy inkább Henry Jonesszal?
Nutkinnek felkavarodott a gyomra. – Ki beszél? – türelmetlenkedett.
– Ne érdekelje a nevem, barátom. Megkapta kis ajándékomat?
– Mit akar tőlem?
– Előbb válaszoljon a kérdésemre! Megkapta a képeket?
– Meg.
– Remélem, jól megnézte őket!
Samuel Nutkint rosszullét fogta el, amint a reggeli borítékra gondolt.
Hallgatott. A hang tovább folytatta:
– Hát szabad ilyen disznóságot csinálni? Alig tudom megállni, hogy ne küldjek a képekből a főnökének. Hiszen tudom, hol dolgozik, még a vezérigazgatója nevét is kinyomoztam! Aztán a feleségének is küldenék, meg a teniszklub titkárának! Meg kell hagyni, jól sikerültek a képek, kedves Nutkin...
– Jaj, ne...! – nyögött Nutkin, de a férfi félbeszakította.
– Egyelőre befejezem. És nehogy a rendőrségre menjen! Abból csak magának származna baja! Egyszóval, nyugalom! Ha meg akarja kapni az egészet, a negatívokat meg a képeket, akkor... – elhallgatott, majd hozzátette: – Hánykor szokott elindulni otthonról?
– Nyolc húszkor.
– Holnap reggel újra felhívom. Jó éjszakát!
Letette. Samuel Nutkin egy darabig szorította a kagylót, és hallgatta a semmit.
Borzalmas éjszakája volt. Amikor Lettice elaludt, ő figyelmesen átvizsgálta a levéltárcája tartalmát. Vonatbérlet, csekk-könyv, teniszklub tagsági igazolványa, két levél, két fénykép Lettice-ről és önmagáról, jogosítvány, munkáltatói igazolvány... egyszóval épp elég ahhoz, hogy mindent megtudhassanak róla. A függönyökön át beszűrődő lámpa fényében rápillantott az ikerágyon fekvő Lettice-re. Az asszony ragaszkodott az ikerágyhoz, és világéletében szigorú, rendreutasító arckifejezése volt, különösen, ha elaludt. Megpróbálta elképzelni, hogyan nézne rá a felesége, ha megtalálná a képeket. Azután Mr. Bensont, a főnökét látta, amint kinyitja a vastag borítékot. Elképzelte, amint adogatják a fotókat kézről kézre a klubban, és mindezt azon a rendkívüli gyűlésen, amelyet azért hívtak öszsze, hogy őt kizárják. Lidérces álom... Mindez meghaladta a kézelőerejét. Egy dolog felől azonban bizonyos volt: mindennek egyszerűen nem szabad megtörténnie...! Pirkadatkor végre álomba zuhant, de újból és újból felriadt, és arra gondolt, hátha mégsem vele történik az egész.
A telefon pontosan nyolc órakor csengett. Samuel Nutkin az előszobában várakozott szürke öltönyében, fehér ingben, keménygallérban, összecsukott esernyővel és aktatáskával, hogy megkezdje szokott zarándokútját a Citybe.
– Remélem, átgondolta a dolgot – szólalt meg a férfihang.
– Igen, hogyne – hebegte Nutkin.
– És szeretné visszakapni a negatívokat?
– Igen, ha lehetne.
– Hát ez egy kis pénzébe fog kerülni, barátom!
Nutkin levegő után kapkodott.
– Nem vagyok gazdag ember – mondta panaszos hangon. – Mennyit akar?
– Egy rongyot.
Nutkin elsápadt.
– De nekem még száz fontom sincs!
– Akkor kölcsönt vesz fel – szólt a hang. – A házára vagy a kocsijára, vagy mit tudom én! De gyorsan! Este nyolckor megint telefonálok!
Azzal letette. Samuel Nutkin felment az emeletre, megcsókolta Lettice arcát, aztán elindult az állomásra. De ezen a napon nem szállt fel a 8.31-esre. A parkba ment, és leült egy magányos padra. Fura látvány volt a fák és virágok között a keménykalapos, szürke öltönyös citybeli hivatalnok. Nem törődött vele. Egyedül akart lenni. Tudta, hogy képtelen volna összeszedni a gondolatait az öreg Fogarty mellett, aki napi keresztrejtvényét fejti.
Tulajdonképpen fölvehetne ezer font kölcsönt, bár feltűnést keltene a bankban. Mondhatná, hogy kártyaadóssága van. De ki hinné el? Mindenki tudja róla, hogy nem kártyázik. Ha iszik, nem többet egy pohár bornál. Nem dohányzik, legföljebb karácsonykor szokott elszívni egy szivart. Vagy mondhatná, hogy nőügye van... Aztán ezt is elvetette. Aki ismeri, tudja, hogy nem az a fajta, aki szeretőt tart. Mitévő legyen? Mit csináljon?
Es ha mégis a rendőrséghez fordulna? Talán sikerül nyakon csípniük a gazembereket, hiába változtattak főhadiszállást. De akkor bíróság elé kerül az ügy, és ő, Nutkin lenne a koronatanú. A zsarolás áldozatainak a nevét nem közlik az újságok, de hiába! Az ismerősök úgyis rájönnének, hogy valójában kiről is van szó. Senki sem járhat nap mint nap a bíróságra úgy, hogy azt mások észre ne vegyék! Fóleg, ha az illető már negyedszázada azonos időpontokban, mindig ugyanazon az útvonalon jár. Felállt a padról, egy telefonfülkéből felhívta a főnökét, és bejelentette, hogy csak délután megy be. Azután a bankba indult. Eszébe jutottak azok a zsarolási históriák, amelyekről az újságokban olvasott. Ha egyedülálló férfi volna és fiatalabb...! De már túl öreg ahhoz, hogy állást változtasson. És ott van Lettice, a szegény, beteg Lettice! A bank elé érve rogyadozott a lába. Úgy érezte, képtelen az igazgató elé állni bármilyen furcsa és meglepő magyarázattal. Ezzel az erővel az igazat is megmondhatná: “Zsarolnak! Ezer font kölcsönre van szükségem...!"
De a zsaroló később további összegeket követelhet. S amikor egy szép napon fizetésképtelenné válik, szétküldik a képeket. Ezzel is számolnia kell. Nem, nem vehet föl kölcsönt a helyi banktól.
– A megoldás Londonban van – döntött, és felszállt a 10.31-es vonatra.
Még nincs itt az ebédidő, Nutkin nem mehetett be az irodába. Túl korán érkezett a Citybe. Hogy elüsse valamivel az időt, vásárlókörútra indult. Óvatos ember volt, és el sem tudta képzelni, hogy valaki ezer fontot, ilyen nagy összeget hurcoljon magánál, csak úgy a zsebében. Először is egy irodai felszereléseket árusító üzletbe ment, és vett egy zárható acélkazettát. Aztán végigjárt egy sor üzletet, és vásárolt egy fél kiló porcukrot is.
A feleségem születésnapjára – magyarázta az eladónak. Aztán vett egy doboz műtrágyát a rózsáihoz, egy egérfogót a konyhába, néhány biztosítékot és forrasztóónt, hogy megfoltozhassa a teáskannát, egy zseblámpaelemet és még néhány apró, de hasznos cikket.
Délután kettőkor a hivatalban volt. Megnyugtatta a főnökét, hogy már sokkal jobban érzi magát, és munkához látott. Kollégái szerencsére föl sem fedezték, hogy Samuel Nutkin ezúttal talán kissé felületesen, szórakozottan végzi a munkáját.
Otthon este nyolckor megint szól a telefon.
– Megvan a lóvé, Mr. Nutkin? – hallotta a zsaroló hangját.
– Természetesen – vágta rá. – Miért nem küldi el a negatívokat, hogy végre lezárhassuk az egészet?
Csend. A zsaroló nyilván szólni sem tudott a meghökkenéstől.
– Maga megőrült – mondta bizonytalanul.
– Nem őrültem meg – válaszolta Nutkin komolyan. – Csak éppen szeretném magával megértetni, hogy nagy baj lehet még ebből, ha nem zárjuk le sürgősen az ügyet!
– Figyeljen ide, Mr. Nutkin – hörögte dühösen a másik. – Tegye, amit mondok, vagy elküldöm a mocskos képeit a feleségének meg a főnökének!
– Ettől féltem – sóhajtott Nutkin. – Folytassa.
– Holnap ebédidő alatt üljön kocsiba, és hajtson az Albert Bridge Roadra. Vágjon át a Battersea parkon, a West Drive-on, azután forduljon a Central Drive-ra. A közepe táján talál majd két padot. Ebben az évszakban senki sem jár arrafelé. A lóvét barna csomagolópapírban tegye az első pad alá. Világos?
– Igen, világos – mondta Nutkin.
– Jól van. Es még valami! Nehogy azt higgye, hogy a zsaruk kihúzzák a pácból. Mi ismerjük magát, maga viszont soha nem látott bennünket. Ha értesíti a rendőrséget, soha nem kapja meg a negatívjait. És akkor tudja, mi vár magára.
– Igen – válaszolta Nutkin elfúló hangon.
– Jó. Tegye, amit mondtam!
Nutkin megvárta, amíg Lettice elaludt, és lement a garázsba.
Másnap aztán tette, amit a férfi mondott neki. Amikor kiszállt a kocsiból, és nekivágott a Central Drive-nak, egy férfi szólította meg. A motorján ülve egy térképet tanulmányozott, bukósisak volt rajta és motoros szemüveg. Arcát sál takarta.
– Hé, volna szíves segíteni?
Nutkin odalépett, és ő is a térkép fölé hajolt, amikor ismerős hang sziszegte a fülébe:
– Adja ide a csomagot, Nutkin!
Érezte, hogy elveszik tőle a csomagot. A férfi beledobja egy kosárba. Aztán hallotta, hogy berúgja a motort. Egy másodperc múlva már híre-hamva sem volt. Olyan villámgyorsan zajlott le az egész, hogy a rendőrség amúgy sem tudta volna elkapni. Nutkin szomorúan rázta a fejét, azután lassan elindult vissza a Citybe.
Egy héttel később Smiley őrmester, a bűnügyi osztály nyomozója bebizonyította, hogy a ragadványnevekről szóló elmélet nem minden esetben állja meg a helyét. Hosszú, fekete felöltőjében úgy festett, mint egy temetkezési vállalkozó.
– Mr. Nutkinhoz van szerencsém? – kérdezte.
– Én vagyok.
– Smiley őrmester vagyok, uram. Beszélhetnék önnel? – már vette is elő az igazolványát.
– Fáradjon be – mondta Nutkin. Az őrmester szemlátomást kényelmetlenül érezte magát.
– Egy magántermészetű dolog... egy meglehetősen kínos ügy hozott ide.
– Ugyan, ugyan őrmester úr – nyugtatta Nutkin. – Nincs abban semmi, ha az ember jegyeket árusít a rendőrbálra!
– De én nem a rendőrbál miatt jöttem, uram – nyelt egyet Smiley. – Néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. – Itthon van Mrs. Nutkin?
– Igen, de már ágyban van. Tudja, korán szokott lefeküdni. Az egészségi állapota...
Mintegy végszóként, Lettice hangja hallatszott az emeletről.
– Ki az, Sam?
– Egy úr a rendőrségről, drágám.
– A rendőrségről? Mi a baj?
– Semmi ok az izgalomra, édesem – szólt fel Samuel Nutkin. – Oöö... csak a következő teniszbajnokságról beszélgetünk, amelyikre az ő klubjuk is benevez.
Smiley őrmester helyeslően elmosolyodott.
– Elárulná, miről van szó? – kérdezte Nutkin, miközben becsukta a szalon ajtaját.
– Néhány nappal ezelőtt a kollégáim ellátogattak a West Endre, egy kiadó lakásba, ahol egy lezárt fiókban rengeteg borítékot találtak.
Samuel Nutkin ártatlan érdeklődéssel bámult.
– Körülbelül harminc borítékban különböző férfiak nevére megcímzett postai levelezőlap volt, valamint egy tucatnyi fénykép-negatív, amelyek a címzettekről készültek. A képeken többnyire idősebb urak láthatók egy nővel, meglehetősen pikáns helyzetekben.
Samuel Nutkin elsápadt, és megnyálazta ajkát. Az őrmester rosszalló pillantást vetett rá.
– A nő – folytatta Smiley – egy büntetett előéletű prostituált. Sajnálom uram, de az egyik borítékon az ön neve és címe olvasható, hat negatívon pedig ön látható ezzel a hölggyel bizonyos tevékenység közben. Megállapítottuk, hogy a nő egy férfival együtt bérelte a lakást. Tud követni?
Samuel Nutkin szégyenében a tenyerébe rejtette arcát. Egy darabig üveges szemekkel bámult a szőnyegre, azután felsóhajtott.
– Uramisten! Valaki lefényképezett! Belehalok a szégyenbe, ha nyilvánosságra kerül. Őrmester, esküszöm, én nem tudtam, hogy ez törvénybe ütköző dolog!
Smiley őrmester szaporán pislogott.
– Ön semmi törvénybe ütközőt nem követett el! A magánélete nem tartozik senkire. Azzal, hogy prostituáltakhoz jár, a törvényt nem sérti!
– Akkor meg nem értem... – makogta Nutkin. – Hiszen ön azt mondta, kérdéseket akar föltenni...
– De nem az ön magánélete ügyében, Mr. Nutkin – jelentette ki Smiley határozottan. – A kollégáim arra a következtetésre jutottak, hogy a nő hirdetés útján csalta a lakásra áldozatait, bűntársa lefényképezte, majd zsarolták őket.
Samuel Nutkin tágra nyílt szemekkel meredt a nyomozóra.
– Zsarolás?
– Az bizony, Mr. Nutkin. – Az őrmester elővett egy fényképet. – Ismeri ezt a nőt?
Nutkin a képre bámult, amely Sallyt ábrázolta, és bólintott.
– Szeretném, ha elmondaná, hogyan ismerkedett meg vele. Amit elmond, köztünk marad, hacsak a továbbiak folyamán nem derül ki, hogy döntő jelentősége van az ügyben.
Samuel Nutkin azt sem tudta, hová legyen zavarában és szégyenében. Mindesetre töviről hegyire elmesélte, hogyan találta véletlenül a magazint, mennyit vívódott három napon át, és végül hogyan engedett a kísértésnek. Azt is elmondta, hogy a borítékot Henry Jones névre címezte, majd mikor megjött a válasz, felírta a telefonszámot, megsemmisítette a levelet, azután felhívta a nőt, és randevút beszélt meg vele másnap fél egyre. Elment abba az alagsori lakásba, ahol Sally levettette vele a zakóját a szalonban, majd a hálószobába tessékelte. Bevallotta Smiley-nek, hogy életében először csinált ilyesmit, hogy soha többé nem követ el hasonló hibát.
– Remélem is, uram – mondta az őrmester, amikor Nutkin befejezte a mondókáját. – A történtek után nem hívogatták telefonon? Nem akarta zsarolni valaki?
Nutkin megrázta a fejét.
– Nem – mondta –, semmi ilyesmi nem történt. Talán rám még nem kerítettek sort.
Smiley őrmester arcán komor mosoly jelent meg.
– Most már nem is fognak. A rendőrség kezébe kerültek a fotók.
Nutkin reménykedő pillantást vetett rá.
– Önök lecsaptak a banditákra, mielőtt azok csaptak volna reám! De mondja, őrmester úr... mi lesz azokkal a... gusztustalan képekkel?
– Amint tájékoztatom a Scotland Yardot, hogy az önről készült képeknek semmi jelentőségük az ügyben, elégetik.
– Hála istennek! Úgy megkönnyebbültem! Csak arra volnék kíváncsi, sikerült-e megzsarolniuk néhány áldozatukat?
– Bizonyára – válaszolta Smiley, és már fel is állt, hogy távozzék. – Minden férfit kihallgatunk a fényképeken szereplők közül.
– És honnan tudják, hogy ki fizetett és ki nem? – kérdezte Nutkin. – Végtére is előfordulhatott, hogy a megzsarolt személy félelmében nem tett feljelentést.
– A bankkimutatásokból, uram! A legtöbb embernek egy, legfeljebb két bankszámlája van. Ha nagyobb összeghez akar jutni, vagy a bankjához fordul, vagy elad valamilyen értéket. És az ilyesminek mindig marad nyoma.
Az ajtóban megálltak.
– Meg kell vallanom – mondta Nutkin –, őszintén csodálom azt, aki el mert menni a rendőrségre, és följelentette azokat a gazembereket. És szívből remélem, hogy ha énvelem próbálkoznak – és erre el vagyok készülve –, nekem is lesz bátorságom követni a példáját. De azért nyugodtabb lennék, ha nem kellene tanúskodnom. Tudom, hogy nevek említése nélkül bonyolítják az ügyet, de mégis, tudja, milyenek az emberek!
– Megnyugtatom, Mr. Nutkin, hogy erre nem kerül sor.
– Akkor minden részvétem azé, aki följelentette a zsarolókat, és kénytelen lesz a bíróságra járni – mondta Nutkin.
– A listán szereplő kompromittáló helyzetbe hozott urak közül senkinek sem kell majd tanúskodnia, uram.
– Hogyhogy? Nem értem. Hiszen ön... a bizonyítékok... gondolom, le is tartóztatják az alávaló zsarolókat. A kihallgatásokon...
– Mr. Nutkin – mondta Smiley őrmester az ajtóban –, nem zsarolók után nyomozunk. Egy gyilkost keresünk.
Samuel Nutkin arca megmerevedett.
– Gyilkost? – hebegte. – Ezek szerint megöltek valakit? Nem fizetett, és megölték...? Borzasztó.
– Nem, a zsarolók senkit sem öltek meg. Őket gyilkolta meg valaki! Eddig már talán több száz embert sikerült megzsarolniuk, míg egy szép napon valamelyik áldozatuk hidegre tette őket. A telefonhívásokat valószínűleg utcai fülkéből bonyolították. És a csapdába esett áldozatok fényképein kívül nincs semmi a rendőrség kezében.
– Csakugyan? – suttogta Samuel Nutkin. – Le... lelőtte őket?
– Nem, uram. A tettes egy csomagot küldött nekik. A csomagban egy acélból készült pénzeskazetta volt. Amikor kinyitották, felcsapódott a fedél, és ez technikus kollégáim szerint egy zseniálisan megszerkesztett pokolgépet oldott ki. A bomba mindkét zsarolót darabokra szaggatta.
Nutkin úgy meredt az őrmesterre, mintha éppen koloratúr-szoprán áriát adna elő az ajtóban.
– Hihetetlen – suttogta. – De honnan szerezhet bombát egy átlagember?
Smiley őrmester elmosolyodott a naivitáson.
– Manapság, uram, ennél rosszabbak is történnek. Manapság minden megeshet – mondta. – Nem úgy, mint az én időmben...! Manapság adva vannak az alapanyagók, és akár egy elemista is tud bombát csinálni! Hát akkor jó éjt, Mr. Nutkin. Bocsásson meg, hogy zavartam.
Másnap Nutkin a Cityben betért Gusset képkeretezőhöz. Egy héttel ezelőtt otthagyott egy fényképet, hogy új keretet csináltasson neki. A kép este már a kandalló tetején állt.
Régi fénykép volt. Két fiatal férfit, az angol királyi hadsereg tűzszerészeit ábrázolta. Egy német harckocsi maradványai előtt voltak lefényképezve, előttük pedig különféle szétszerelt, ártalmatlanná tett bombák. A háttérben egy falusi templom. Az egyik fiatalember sovány volt és beesett arcú, vállán őrmesteri rangjelzés. Társa zömök, orrán szemüveg. A fénykép alatt a következő szöveg: “A bombák nagy mestereinek, Mike Halloran őrmesternek és Sam Nutkin tizedesnek hálás köszönettel Steeple Norton falu lakossága, 1943 július".
Nutkin büszkén nézte a képet, aztán az orra alatt azt mormogta:
A szállítmány
A Le Havre-ból induló St. Kilian komphajó menetrendszerű járata orrát vízbe fúrva pár yarddal ismét közelebb vonszolta súlyos testét Írország partjaihoz. Liam Clarke sofőr áthajolt a fedélzeti korláton. Távolba vesző pillantása Woxford grófság alacsony hegyeinek körvonalait fürkészte.
Húsz perc múlva az ír Tengeri Komp kiköt Rosslare Harbourben; ismét véget ér egy tengerentúli út. Clarke az órájára pillantott: egy óra negyven volt, ami azt jelentette, hogy este már a családjával vacsorázhat Dublinban.
A hajó most is pontos volt. Clarke ellépett a korláttól, visszament az utastérbe, és összeszedte a cókmókját. Nem látta értelmét, hogy tovább várakozzék, és lement a három szinttel lejjebb lévő garázsba, ahol sok más kocsival együtt az ő kamionja is állt. Ezt a helyet már régen megszokta, így az előző napi ír újság jobban lekötötte a bámészkodásnál.
Felkapaszkodott a kényelmes, meleg sofőrfülkébe, és ott várta, hogy kinyíljanak végre a hatalmas garázsajtók, és kigördülhessen Rosslare Harbour rakpartjára. Előtte, a napellenző mögött gondosan egymásra rakott vámnyilatkozat- és kocsiokmányköteg várta, hogy alkalomadtán elővegye a vámkezelésnél.
A St. Kilian öt perccel kettő előtt a kikötői móló végéhez ért, és az ajtók pontosan két órakor kinyíltak. A hajófenékben most már nagy volt a lárma, mert a türelmetlen turisták a kelleténél jóval előbb beindították a kocsijukat. Mindig ezt csinálták. Több tucat kipufogócső ontotta magából a füstöt, de a nagy teherautók álltak legelöl, és azok gurultak ki először. Az idő végtére is pénz!
Clarke benyomta az indítógombot, mire felberregett a hatalmas Volvo motorja. Ketten álltak előtte, amikor az irányító ember intett, hogy elindulhatnak. A két kamion hangos pöfögéssel dübörgött végig a csörömpölő rámpán, le a rakpartra; Clarke követte őket. A sofőrfülke néma nyugalmában hallotta a hidraulikus fékek csikorgását, és már maga alatt érezte az acélpalánkot. A hangos motorberregéstől és az acélpallók dübörgésétől nem hallotta az éles reccsenést a kamionja alatt. Miután elhagyta a hajó gyomrát, vagy kétszáz métert tett meg a macskaköves rakparton, aztán ismét begördült a sötétbe: a nagy, boltozatos vámraktárba. Egy vámtiszt intett neki, hogy álljon be a peronra az ott várakozó teherautó mögé; Clarke engedelmeskedett. Leállította a motort, kivette az iratcsomót a napellenző mögül, és lemászott a betonpadlóra. Mivel rendszeresen megfordult ebben a kikötőben, majdnem minden vámost ismert, ezt az egyet azonban véletlenül nem. A férfi biccentett felé, és az okmányokért nyújtotta a kezét. Gyorsan átnézte őket.
Tíz perc elég volt számára, hogy meggyőződjék róla: minden rendben van – jogosítvány, biztosítás, fuvarlevél, vámáru-nyilatkozat, különféle engedélyek –, egyszóval az egész ellenőrzésből az derült ki, hogy a kamion vezetője a Közös Piac egyik tagállamából a másikba szállít árut. Már éppen vissza akarta adni a papírokat Clarkenak, amikor megakadt valamin a szeme.
– Ez meg itt mi a fene? – kérdezte.
Clarke követte szemével a vámos tekintetét, és a sofőrfülke alatt egyre szélesedő olajtócsát pillantott meg. Valahonnan a féltengelyek felől csöpögött.
– Te jó isten! – kiáltott fel elkeseredve –, csak nem a differenciállal van baj?
A vámos odahívta egy idősebb kollégáját, akit Clarke ismert, aztán mind a ketten lehajoltak, hogy jobban lássák, honnét szivárog az olaj. Jó egyliternyi terült már széjjel a raktár padlóján, és további másfélre lehetett még számítani. Az idősebb vámos fölegyenesedett.
– Ezzel aztán nem jut messzire – mondta, és a fiatalabbik hozzátette: – A többieknek ki kell kerülniük.
Clarke bemászott a sofőrfülke alá, hogy alaposabban föltérképezze a helyzetet. Először is szemügyre vette a kardántengelyt, amely a jókora acélöntvény gömbhöz, a differenciálműhöz csatlakozott. A differenciálmű belsejében forgó kardántengely erőhatása áttevődött oldalra, a féltengelyekre, ezek hajtották meg a kerekeket.
Magában a differenciálmű-házban egy bonyolult fogaskerékrendszer forgott kenőolajfürdőben. E nélkül az olajfürdő nélkül a fogak szilárdan megkapaszkodnának nagyon rövid távon is, márpedig az olaj most kifelé folydogált. Megrepedt az acél orr-rész.
– Ez teljesen tönkrement – állapította meg. – Be kellene telefonálnom az irodába. Innen lehet?
Az idősebb vámos az üvegfalú iroda felé biccentett, aztán folytatta a munkáját. Néhány sofőr kihajolt a vezetőfülkéjéből, és goromba megjegyzésekkel illette Clarke-ot, amint a telefonhoz ment.
A kagylót a dublini irodában senki nem vette föl. Nyilván mind ebédelni mentek. Clarke komoran őgyelgett a vámraktárban, miután az utolsó turistabusz is kigördült, hogy nekivágjon az ír földnek. Háromkor végre sikerült érintkezésbe lépnie a Tara Szállító Vállalat vezérigazgatójával, és elmondta neki, mi történt. Az igazgató elkáromkodta magát.
– En aztán nem fogom bevontatni – mondta Clarke-nak. – Majd kérek pótalkatrészt a Volvo főügynökségétől. Hívjon vissza egy óra múlva.
Négykor még mindig nem volt újabb fejlemény, és ötkor a vámosok már zárni készültek, mivel az aznapi utolsó komp is befutott Fishguardból. Clarke megint telefonált, és közölte, hogy Rosslare Harbourben tölti az éjszakát, s egy óra múlva ismét jelentkezik. Az egyik vámos készségesen bevitte autón a városba, és mutatott neki egy panziót. Clarke szobát foglalt egy éjszakára.
Hatkor közölték a főirodáról, hogy másnap üzletnyitáskor vásárolnak egy új differenciál orr-részt, és Rosslare Harbourbe küldik egy szerelővel. Délre ott lesz. Clarke felhívta a feleségét, hogy szóljon neki: csak másnap érkezik haza, aztán megitta a teáját, és elment egy sörözőbe. A Tara Szállító Vállalat zöld-fehér színű kamionja három mérföldre onnan magára hagyatva, csendesen álldogált az olajtócsa fölött.
Clarke másnap kicsit tovább aludt a szokottnál, és csak kilenckor kelt föl. Tízkor felhívta az igazgatóságot, megtudta, hogy az alkatrész már a szerelőkocsin van, és öt perc múlva indítják. Tizenegykor Clarke autóstoppal visszament a kikötőbe. A főnökei megtették a magukét; pontban tizenkettőkor egy kisteherautó zötyögött be a rakpartról hangos csörömpöléssel a vámraktárba. Clarke már benn várta.
A jókedvű szerelő úgy kúszott be a kamion alá, mint egy vadászmenyét, aztán hümmögött egy nagyot. Amikor kibújt, csupa olaj volt.
– Az orr-rész tört le – szögezte le a már ismert tényt. – Végig keresztberepedt.
– Mennyi idő alatt tudod megjavítani? – kérdezte Clarke.
– Másfél órán belül kiszabadítom innét, ha segítesz.
Valamivel azért tovább tartott a dolog. Először is fel kellett törölni a tócsát, és két és fél liter olaj nem kevés. Aztán a szerelő fogott egy súlyos csavarkulcsot, és óvatosan lecsavarta vele az orrrészt a fő differenciálműhöz erősítő hatalmas gyűrűt. Amikor ezzel megvolt, levette a két féltengelyt, és nekilátott meglazítani a kardántengelyt. Clarke mellette üldögélt, és időnként a keze alá adott egy-egy szerszámot. A vámosok érdeklődéssel szemlélték a műveletet. Egy-egy hajó érkezése között nem túl mozgalmas a vámraktár élete.
Az összetört differenciálmű-ház valamivel egy óra előtt vált le darabokban. Clarke mostanra alaposan megéhezett, és szívesen elszaladt volna az út menti falatozóba, hogy harapjon valamit, de a szerelő egy pillanatra sem akarta abbahagyni a munkát. Odakinn a tengeren a St. Kilian egy kisebb testvérhajója, a St. Patrick tűnt fel a látóhatáron, amint épp hazafelé tartott Rosslare Harbourbe.
A szerelő sorjában visszarakta az alkatrészeket. Feltette az új differenciálmű-házat, rögzítette a kardántengelyt, és helyükre illesztette a féltengelyeket. Fél kettőkor a St. Patrick tisztán kirajzolódott a tengeren a szemlélő előtt.
Ezt a szemlélőt jelen esetben Murphynek hívták. Hason feküdt a kikötő mögötti alacsony dombon a száraz fűben; száz méterről senki sem láthatta meg. Felemelte a távcsövét, és szemügyre vette a közeledő hajót.
– Befutott, méghozzá percre pontosan – mondta.
A keménykötésű Brendan, aki mellette hasalt a hosszú fűben, ezt dörmögte:
– Te hiszel benne, hogy menni fog, Murphy?
– Az egyszer tuti; úgy megszerveztem, mint egy valóságos hadműveletet – felelte a társa. – Nem csúszhat be semmi.
Egy nála profibb bűnöző, aki fémhulladék-kereskedőként mellékesen roncsautókkal is foglalkozott, azt mondta ugyan Murphynek, hogy nem hajlandó részt venni efféle ostobaságban, Murphy mégis több ezer fontot fektetett bele a vállalkozásba, mert nem az a fajta ember volt, aki egykönnyen föladja a terveit. Mereven figyelte a közeledő kompot.
A szerelő meghúzta az utolsó csavart is az új orr-részen, aztán kimászott a kamion alól, fölegyenesedett, és kinyújtóztatta tagjait.
– Készen van – mondta. – Még beletöltünk két és fél liter olajat, aztán indulhatsz is.
Lecsavart egy kis kupakot a differenciálmű oldaláról, miközben Clarke odavitt neki egy egygallonos olajoskannát meg egy tölcsért a teherautóból. Odakint a St. Patrick lágyan és óvatosan merítette bele orrát a kikötő öblének vizébe, és lassan lehorgonyzott. A lánccsúsztatós ajtók megnyíltak, és leereszkedett a rámpa. Murphy keményen megmarkolta a messzelátót, és belebámult a hajó imént feltárult gyomrába. Elsőként egy szürkésbarna teherautó gurult ki belőle francia nyelvű feliratokkal az oldalán. Hamarosan előbukkant a következő, mely fehér-smaragdzöld fényben csillogott a délutáni napsütésben. Vontatókocsiján óriási zöld betűk hirdették: Tara Szállító Vállalat. Murphy hosszan felsóhajtott.
– Megjött – mondta. – Itt a mi kicsikénk.
– Akkor indulunk? – kérdezte Brendan, aki nem sokat látott távcső nélkül, és már fogytán volt a türelme.
– Csak semmi kapkodás – mondta Murphy. – Megvárjuk, míg átesik a vámvizsgálaton.
A szerelő gondosan visszacsavarta az olajtartályra a kupakot, azután azt mondta Clarke-nek:
– Most már egészen a tied, lehet vele indulni. Én meg megyek és megmosakszom. Valószínűleg találkozunk a dublini úton.
Visszatette az olajoskannát meg a szerszámokat a teherautóba, aztán elővett egy flakon folyékony kézmosószert, és elindult a mosdó felé. A Tara kamion közben végigdübörgött a rakparton, be a vámraktárba. A vámtiszt intésére beállt épp Clarke mellé, és a sofőr lemászott a vezetőfülkéből.
– Mi az ördög történt? – kérdezte.
Clarke elmondta neki. Egy vámtisztviselő lépett hozzájuk, és elkérte az újonnan érkezett iratait.
– Én mehetek?
– Ne is lássam – mondta a vámos. – Épp elég sokáig csinálta itt a balhét.
Huszonnégy óra leforgása alatt Clarke másodszor kapaszkodott fel a sofőrfülkébe, aztán indított, és benyomta a kuplungot. Búcsút intett tarabeli kollégájának, és kigördült a vámraktárból a napfénybe.
Murphy ujjai szorosan ráfonódtak a látcsőre, amikor megpillantotta a kamiont a határ innenső oldalán.
– Túljutott – mondta Brendannek. – Simán átjött. Na, mit szólsz?
Odanyújtotta a látcsövet Brendannek, aki fölkapaszkodott a dombtetőre és lebámult. Ötszáz méterre tőlük a teherautó épp elhagyta a kikötő területét, és rákanyarodott a Rosslare-be vezető útra.
– Tényleg ő az – állapította meg Brendan.
– Kétszázötven láda van benne a legfinomabb francia konyakból – mondta Murphy. – Összesen kilencezer üveg. Az üzletben egy üveg körülbelül tíz fontba kerül, nekem pedig négyet fizetnek érte.
– Ennyi pia! – mondta Brendan sóvárgó hangon.
– Ennyi pénz, te tökkelütött! – förmedt rá Murphy. – No, most már induljunk!
A két férfi lekaptatott a dombról a homokos csapáshoz, ahol a kocsijukat elrejtették.
Alig kanyarodtak ki a város felé vezető országútra, néhány másodperc múlva eldübörgött mellettük Clarke. Murphy a két nappal azelőtt lopott, hamis rendszámmal ellátott, hétüléses, fekete Ford Granadával utánahajtott és követte.
Clarke sietett hazafelé. Amikor Woxford után áthaladtak a Slaney folyó fölött ívelő hídon észak felé a dublini úton, Murphy úgy döntött, hogy telefonál.
Előzőleg már kiszemelt magának egy telefonfülkét, és kivette a membránt a kagylóból, hogy senki más ne használhassa. Nem is használták. De valaki, akit nyilván dühített, hogy a készülék hibás, eltépte a zsinórját. Murphy elkáromkodta magát, és továbbhajtott. Talált egy másik telefonfülkét egy postahivatal mellett, Enniscorthytól nem messze. Amikor fékezett, a kamion eltűnt a szemük elől.
A szám, amelyet tárcsázott, egy másik telefonfülkéé volt, amely Goreytól északra állt az országút mentén; ott várakozott a banda másik két tagja.
– Hol a fenében voltál eddig? – szólt bele a kagylóba Brady. – Már több mint egy órája dekkolunk itt Keogh-val.
– Csigavér – felelte Murphy. – Pontosan befutott, és már úton van. Maradjatok lesben a pihenőhelynél a bokrok mögött, és várjátok meg, amíg kiszáll a kocsiból.
Azzal letette a kagylót, és már indult is tovább. Maximális sebességgel hajtott, és Frens előtt végre sikerült utolérnie a kamiont. Mielőtt Camolinba értek volna, Brendanhez fordult:
– Itt az ideje átvedlenünk zsaruvá – mondta, majd ismét letért a főútvonalról egy keskeny földútra, melyet ugyancsak jó előre kiválasztott az akcióra. Az út elhagyatott volt.
Mind a ketten kiugrottak az autóból, és kihúztak egy kis koffert a hátsó ülésről. Levetették a cipzáras viharkabátot; alatta szabályos kék rendőringet és fekete nyakkendőt viseltek. Amikor felöltötték a zakókat is, immár hamisítatlan rendőrkülsejük volt. Murphy kabátját őrmesteri paszomány díszítette, Brendan közrendőrnek öltözött. Mindkettőjük ruháját a Garda – az ír rendőrség – jelvénye díszítette. Végül két ellenzős sapkát vettek elő a kofferből, és a fejükre tették.
Azután előkerült két fekete, öntapadós műanyag tekercs. Murphy egyenként letekerte őket, aztán a ragasztós felével a kocsi két első ajtajára nyomta. A fekete műanyag szalagok, melyeken fehér betűkkel a Garda felirat díszelgett, teljesen beleolvadtak a kocsi dukkózásába. Murphy nem véletlenül választotta meg a kocsi színét és típusát: többnyire ilyenen jártak a rendőrök. Brendan elővette a bezárt csomagtartóból a legutolsó kelléket is: egy két láb hosszú, háromszög keresztmetszetű tömböt. A háromszög alapját erős mágnesekkel a kocsi tetejére illesztette. Kétoldalt elöl és hátul az üveglapokon a Garda szó állt. Belül nem volt ugyan villanykörte, ami megvilágítsa, de ki veszi ezt észre nappal?
Amikor beszálltak az autóba, és visszatértek az útra, bárki közlekedési rendőröknek nézte volna őket. Most Brendan vezetett, és Murphy “őrmester" ült az utasülésen. Goreyban, egy kereszteződésnél utolérték a kamiont.
Gorey északi, kétpályás főforgalmi útján egy új elágazás indult a régi vásárvárosból Arklow felé. Félúton, az észak felé vezető dűlőút mentén van egy parkolóhely: ezt szemelte ki Murphy lesállásnak. Amikor a forgalom tömött oszlopot képezett a kamion mögött, Clarke rátért a kétpályás főforgalmi szakaszra – az autósok legnagyobb örömére –, és ezután egyedül Murphyé volt. – Rajta! – mondta Brendannek, és letekerte az ablakot. A Granada lassan felzárkózott a kamion sofőrfülkéje mellé, és Murphy intett Clarke-nak, hogy álljon meg.
– Teljesen lapos a hátsó kereke! – ordította neki az álőrmester. – Húzódjon a parkolóba!
Clarke előrenézett, és megpillantotta az út mentén a parkolót jelző táblát. Bólintott, azután fokozatosan lassított. A rendőrautó a kamion elé kerülve lekanyarodott a parkolóba, és megállt a megbeszélt ponton. A kamion követte, és beállt a Granda mögé. Clarke lemászott a vezetőfülkéből.
– Itt, hátul! – magyarázta Murphy. – Jöjjön csak!
Clarke engedelmeskedett, és megkerülve a szerelvényt, hátrament Murphy után. Nem látott lapos kereket, de nem is volt rá ideje, hogy rendesen megnézze. Szétváltak a bokrok, és előugrott mögülük Brady és Keogh overallban. Egy kesztyűs kéz tapadt Clarke szájára, azután erős karok ragadták meg a hóna alatt és a lábánál. Előredőlt, mint egy zsák, s támadói már cipelték is befelé a bozótba.
Egy pillanat alatt lehámozták róla a vállalati emblémával ellátott kezeslábast, azután beragasztották a száját, megkötözték kezét-lábát, miközben az arra haladó motorosok semmit sem vettek észre, mert mindez a kamion fedezékében zajlott le, majd begyömöszölték a “rendőrautó" hátsó ülésére. Ott egy borízű hang ráparancsolt, hogy feküdjön nyugton. Clarke engedelmeskedett.
– Minden stimmel – mondta Murphy. – Liam Clarke-nak hívják, így tehát a kocsiokmányoknak is egyezniük kell. Másképp nem jutott volna át a vámon Rosslare-ben alig két órával ezelőtt.
Keogh, aki teherautósofőrként dolgozott, mielőtt pályát változtatott volna, dörmögve mászott föl a kamionra. Átfutotta a papírokat.
– Semmi gáz – mondta végül, és visszadugta a paksamétát a napellenző mögé.
– Akkor egy óra múlva találkozunk a farmon – jelentette ki Murphy.
Az eltérített kamion után bámult, amely kikanyarodva a parkolóból, az észak felé vezető sávon folytatta útját Dublin felé.
Murphy visszament a Fordhoz. Brady hátul üldögélt; lábát a földön fekvő, bekötött szemű foglyon pihentette. Már nem volt rajta a kezeslábas, tweed-zakót viselt.
Clarke egy pillanatra meglátta Murphy arcát, a másik háromét azonban nem. Így, ha Murphyt föl is jelentené, a cinkostársak kikezdhetetlen alibit igazolhatnának számára.
Murphy felpillantott, azután az utat fürkészte. Egyelőre üres volt. Brendanre nézett és bólintott. Letépték a Garda-emblémát az ajtókról, aztán összetekerték, és behajították a hátsó ülésre. Murphy ismét felmérte a terepet. Egy autó robogott el mellettük, ügyet sem vetve rájuk. Murphy lerántotta a “villogót" a tetőről, és odadobta Bradynek. Újból körülnézett. Nem volt forgalom. Most a rendőrzakók is a hátsó ülésre repültek, és mindegyikük visszavette a viharkabátját. Amikor a Granada elindult, ismét egy békés polgári személyeket szállító luxusautó benyomását keltette.
Arklowtól északra utolérték a kamiont, és elhaladtak mellette.
Murphy – mert ismét ő ült a volánnál – óvatosan rádudált. Keogh felemelte egyik kezét, amint a Granada elhaladt mellette, jelezve, hogy minden rendben van. Murphy továbbhajtott észak felé, egészen Kilimacanogue-ig, aztán letért a Sziklás Völgy néven ismert útvonalra Calary Bog irányába. Ezen a kihalt vidéken, a mocsaras fennsíkon választott ki egy elhagyatott farmot, mégpedig azért, mert egy hatalmas pajta állt rajta, épp akkora, amelyben néhány óráig kényelmesen el lehet rejteni a kamiont. Nem is volt többre szükségük. A fenyves erdőben megbúvó farmhoz egy földút vezetett.
Épp sötétedés előtt értek oda, ötven perccel a kamion befutása, és két órával az északiakkal megbeszélt randevú előtt.
Murphy úgy vélte, joggal lehet büszke az üzletre, amelyet megkötött. Itt délen ugyanis kemény dió lett volna piacra dobni kilencezer üveg brandyt. Minden láda vámkezelve, minden üveg számozva volt, és előbb-utóbb lebuktak volna. De odafönn, Ulsterben, a polgárháború dúlta Észak-Írországban más volt a helyzet. Az az országrész tele volt zugkimérésekkel, titkos klub-kocsmákkal, melyek engedély nélkül, teljesen illegálisan működtek.
A protestánsok és katolikusok szigorúan a maguk zugkocsmájába jártak, de kivétel nélkül mindet az alvilág tartotta kezében, amely már nagyon régen átvette az ellenőrzést a hazafiaktól. Murphy éppolyan jól tudta, mint bárki más, hogy az “Irország dicsőségére" elkövetett gyilkosságok legtöbbjének már régóta több köze volt a gengszterek megvédéséhez, mint a nemzeti érzelmekhez.
Murphy üzletfele az egyik legbefolyásosabb bandita volt, főellátója az egész zugkocsma-hálózatnak, amelyben nyugodtan ki lehetett mérni a pálinkát, nem kellett tartani tőle, hogy esetleg valami megkérdi, honnét származik. A férfi úgy beszélte meg Murphyvel, hogy a farmra jön négy teherautóval, aztán átrakják az árut, készpénzben fizet, és máris viszi tovább az italt Északra, a Fermanagh-Monaghan vonalon lévő tavak közötti határt keresztező vidék útvesztőjén keresztül.
Murphy megparancsolta Brendannek és Bradynek, hogy vigyék Clarke-ot a házba, ahol a szerencsétlen sofőr egy zsákhalmazon landolt az elhagyatott konyha sarkában. A három kamionrabló letelepedett és várt. Hétkor a Tara kocsija kikapcsolt lámpákkal dübörgött fölfelé a földúton az esti szürkületben. Mindhárman kiszaladtak. Tompított zseblámpákkal világítva kitárták az öreg pajtaajtókat, azután Keogh leugrott a sofőrfülkéből.
– Azt hiszem, most már igazán megérdemlek egy italt – mondta.
– Jó munkát végeztél – dicsérte Murphy. – Ma már nem kell többet vezetned. Éjfélre átrakodunk, aztán én magam viszem el a kamiont vagy tíz mérföldre innét, és otthagyom valahol. Mit innál?
– Esetleg egy kís francia konyakot? – tudakolta Brady. Mindnyájan jót nevettek a tréfáján.
– Nem fogok felbontani egy egész ládát néhány pohárka miatt – jelentette ki Murphy –, és én különben is whiskyt iszom. Megfelel?
Előhúzott egy üveget a zsebéből, mire mind egybehangzóan állították, hogy nagyon is megfelel. Háromnegyed nyolcra teljesen besötétedett, és Murphy elment a csapás végéig, hogy zseblámpájával jelezzen az északiaknak. Elég pontos utasításokat adott ugyan nekik, de még így is eltéveszthették a bekötőutat. Nyolc tízkor tért vissza, egy négy teherautóból álló konvoj élén. Amikor megálltak az udvaron, egy nagydarab, teveszőr kabátos férfi szállt ki elsőnek a sofőr melletti ülésről. Kezében aktatáskát tartott, arcán látszott, hogy ritkán lehet viccelődő kedvében.
– Maga Murphy? – kérdezte. Murphy bólintott. – Elhozta az árut?
– Egyenest a Franciaországból érkezett hajóról hozom – válaszolta Murphy. – Még most is a kamionban van, a pajtában.
– Ha feltörte a kamiont, minden egyes ládát külön meg fogok vizsgálni – fenyegetőzött a férfi. Nyelt egyet. Örült, hogy ellenállt a kísértésnek, és nem kóstolta meg a zsákmányt.
– A francia vámpecsétek érintetlenek – mondta. – Maga is meggyőződhet róla.
Az északi dörmögött valamit, aztán intett a cimboráinak, hogy nyissák ki a pajtaajtót. Elemlámpájuk megcsillant az ikerzáron, amely mögött a szállítmány rejtőzött, s látták, hogy a vámpecsétek csakugyan érintetlenek. Az ulsteri férfi ismét dörmögött, és elégedetten bólintott. Egyik embere hozott egy feszítővasat, hogy kinyissa a zárat. A teveszőr kabátos intett a fejével.
– Menjünk be addig oda – mondta. Murphy ment elöl az elemlámpával.
Betértek az öreg majorházba, abba a helyiségbe, amelyik valamikor a nappali lehetett. Az északi kikapcsolta az aktatáskát, az asztalra tette, és felnyitotta a fedelét. Murphy gyönyörködve nézte a vaskos fontkötegeket. Soha életében nem látott ennyi pénzt együtt.
– Kilencezer üveg négy fontjával – mondta. – Az annyi, mint harminchatezer font... Jól mondom?
– Harmincöt – dörmögte az északi. – Én a kerek számokat szeretem.
Murphy nem vitatkozott. Érezte, hogy nem volna bölcs dolog kihúzni a gyufát egyetlen ezresért. Végül is ennyivel is jól jár. Ha fejenként három rongy üti a markukat, plusz leszámítva a saját költségeit, akkor is több mint húszezer marad tisztán. – Megegyeztünk – mondta.
Ekkor az egyik északi dugta be a fejét a kitört ablakon át. A főnökével akart beszélni.
– Kijönne egy pillanatra? – csak ennyit mondott, és már el is tűnt. A nagydarab férfi összecsukta az aktatáskát, aztán felkapta, és kisétált a házból. A négy ulsteri, Keogh, Brady és Brendan mind a pajtában álló teherautó felfeszített ajtaja előtt álldogált. Hat elemlámpa világított a pótkocsi belsejébe. De a takarosan oszlopba rakott ládasorok helyett, melyeknek a világhírű konyakot gyártó cég címkéjét kellett volna viselniük, valami egészen más látványban volt részük.
Gúlába rakott műanyag zsákok tárultak a szemük elé, melyeken egy híres mezőgazdasági cég neve állt, alatta pedig felirat: “Rózsatrágya". A főnök kifejezéstelen arccal bámult a szállítmányra.
– Ez mi az isten? – hörögte.
Murphynek leesett az álla. – Nem tudom – makogta. – Esküszöm, hogy fogalmam sincs róla...
Igazat is mondott. Informátorát száz százalékig megbízhatónak ismerte, és jól meg is fizette. A hajó és az autó pedig stimmelt. Egész biztosan tudta, hogy aznap délután csak egyetlen Tara kamion érkezett a St. Patrick-kel.
– Hol a sofőr? – vicsorogta a teveszőr kabátos. Murphy előrement. A szerencsétlen Clarke még mindig úgy hevert a zsákokon, mint egy megkötözött sonka.
– Mi a fene az, amit szállít? – szegezte mellének a kérdést az északiak főnöke.
Clarke dühösen motyogott valamit a ragtapasz alatt. A férfi intésére egyik társa minden teketória nélkül letépte a szájáról. A szemén rajtahagyták a kötést.
– Azt kérdeztem, mi a bánatot szállít? – ismételte a főnök.
Clarke nyelt egyet: – Rózsának való trágyát – felelte. – Utánanézhet, a szállítólevélben is ez áll.
A nagydarab férfi rávilágított az iratcsomóra, amit Murphytől elvett. Amikor megtalálta a szállítólevelet, Murphy orra alá dugta, és megkérdezte:
– Maga tökkelütött, ezt persze nem nézte meg, mi?
Murphy fokozódó rémületében a sofőrre támadt. – Miért nem szólt mindjárt az elején? – vonta felelősségre.
– Azért, mert leragasztották a számat, ha nem tudná! – ordította vissza Clarke.
– Ez igaz, Murphy – jegyezte meg Brendan.
– Kuss – torkolta le Murphy, majd ismét Clarke felé fordult. – Biztos, hogy nincs alatta egy kis konyak? – kérdezte.
Clarke elképedve kérdezett vissza: – Konyak? Már mért lenne ott konyak? Azt sohasem hozunk Belgiumból.
– Belgiumból? – bömbölte Murphy. – Hát maga nem a franciaországi Cognacból érkezett Le Havre-ba?
– Soha életemben nem jártam Cognacban! – ordította Clarke. – Egy rakomány rózsatrágyát vittem. Táptalajból és szárított tehéntrágyából állítják elő... Belgiumba exportáljuk Írországból. A szállítmányt a múlt héten vettem fel. De amikor Antwerpenben kinyitották és megvizsgálták, közölték, hogy nem felel meg a minősége, és nem veszik át. Erre a dublini főnökeim utasítottak, hogy hozzam vissza. Három napot vesztegeltem Antwerpenben, míg elintéztem az ezzel járó adminisztrációt. Mellesleg ez mind benne van az irataimban is.
Az északi végigpásztázta elemlámpájával a kezében lévő- okmányokat: Clarke nem hazudott. Azután utálkozva vágta földhöz az egész paksamétát.
– Jöjjön utánam – mondta Murphynek, aztán előrement. Murphy követte, miközben méltatlankodva hangoztatta ártatlanságát.
Mikor az udvar sötétjébe értek, üzletfele félbeszakította. Letette az aktatáskát, aztán galléron ragadta Murphyt, fölemelte, és odavágta a pajta ajtajához.
– Majd adok én neked, te protestáns fattyú! – ordította. Murphy mindeddig nem tudta, hogy az ulsteri gengszterek melyik csoportjával van dolga. Most megtudta...
– Te! – üvöltötte a nagydarab férfi vérfagyasztó hangon. – Tudod, hogy mit lovasítottál meg? Ez egy nagy kalap tehénszar! Emiatt raboltál el öt embertől egy csomó időt és pénzt...!
– Esküszöm magának... – makogta Murphy levegő után kapkodva – az anyám sírjára esküszöm, hogy... a következő hajóval itt lesz... amelyik holnap délután kettőkor érkezik. Még nincs veszve minden...
– Ezek után kell a fenének – sziszegte az északi. – Végeztem veled, apuskám! És azt ajánlom, többé ne is próbálkozz velem, mert még egy ilyen húzás, és szétveretlek az embereimmel! Ezt jól jegyezd meg magadnak!
“Szűzanyám", gondolta Murphy, “állatok ezek az északiak. Megérdemlik, hogy az angolok móresre tanítsák őket." De tudta, hogy ha ezt ki is mondaná, az életébe kerülne, így csak némán bólintott. Öt perccel később az ulsteri és társai már elmentek a négy üres teherautóval.
A tanyán Murphy, és csalódott cimborái egy elemlámpa fényénél végére jártak az egész üveg whiskynek.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Brady.
– Először is eltüntetjük a nyomokat – válaszolta Murphy. – Nem nyertünk semmit, és egyedül én vesztettem.
– Hát a mi három rongyunkkal mi lesz? – kérdezte Keogh.
Murphy eltűnődött. Eléggé megrémült az ulstert fenyegetéseitől, s nem akarta, hogy cinkosai most újabbakat zúdítsanak a fejére.
– Ezerötszázat kaptok fejenként, fiúk. Csak várjatok egy kicsit, míg megszerzem. Ezzel a bulival teljesen leégtem.
A társai ebbe belenyugodtak éppen, de nem voltak különösebben feldobva.
– Most pedig takarítsátok el a nyomokat. A legapróbb cipőtalp- vagy kerékabroncsnyomokat is el kell tüntetni. Ha megvagytok vele, fogjátok a kocsit, pakoljátok bele a sofőrt, aztán tegyétek ki valahol jó délre innét, az útszélre. Beragasztott szájjal és bekötött szemmel nem fogja tudni egyhamar föllármázni a rendőrséget. Azután forduljatok északnak, és menjetek haza. Én viszem a kamiont, majd odafönn hagyom valahol a hegyekben, Kippure környékén. Aztán lejövök gyalog, majdcsak akad egy jótét lélek, aki felvesz, és visszavisz Dublinba. Rendben?
A három férfi beleegyezett: nem volt más választásuk. Az északiak alaposan elintézték a rakodótér zárait, és fapeckeket kellett keresniük, hogy vissza tudják csukni az ajtókat.
A kamion, Murphyvel a volán mögött, visszafelé dübörgött a ,főúton, majd a Douce-erdőnél balra fordult a wicklowi hegyek felé.
Éppen fél tízkor maga mögött hagyta az erdőt, és rákanyarodott a rounwoodi útra: ekkor találkozott a traktorral... Az ember azt hinné, hogy egy farmer nem közlekedik ebben az időpontban olyan traktorral, amelyiknek az egyik lámpája nem ég, a másikat meg vastagon borítja a sár, ráadásul tíztonnányi szénát is vontat utánfutón. Pedig ez történt.
Murphy egy kétoldalt kőkerítés szegélyezte úton haladt előre, amikor megpillantotta a vele szembejövő traktor homályos körvonalait. Teljes erővel fékezett.
A csuklós járműveknek az az egyik sajátosságuk, hogy bár irányíthatók annyira a kanyarodásnál, hogy egy hasonlóan hosszú teherautó rendesen elfér mellettük, fékezésnél roppant cselesen tudnak viselkedni. A sofőrfülke, vagyis a vontató rész nincs mindig egy vonalban a rakományt hordozó pótkocsival, amely ilyenkor könnyedén elránthatja és oldalra penderítheti a vontatót. A wicklowi hegyekben oly gyakori kőfalak akasztották meg Murphy kamionját is. A farmer nekihajtott egy kapunak, hagyva, hogy a szénabálák felfogják az esetleges ütközést. Murphy, ahogy a pótkocsi rászaladt, csúszni kezdett. A trágyaszállítmány jókorát taszított rajta, a fékek felmondták a szolgálatot, és egyenest beleszaladt a szénarakományba, amely megkönynyebbülten omlott a sofőrfülkére, valósággal maga alá temetve az egészet. A kamion hátulja végül nekivágódott először a bal oldali, aztán a jobb oldali falnak.
Amikor megszűnt a fékcsikorgás, a traktor utánfutója már egy helyben állt, aztán leszakadt a traktorról, és továbbgurult vagy tíz métert. Az ütközés ereje lerepítette a farmert egy kupac silóra, mire ő hangos monológot intézett teremtőjéhez. Murphy a szénával borított sofőrfülke félhomályában gubbasztott.
Az ütközés következtében kipattantak a zárakat rögzítő fapeckek, és a kamion hátsó ajtaja szélesen kivágódott. A rózsatrágya egy része lezúdult az útra, a kamion mögé. Murphy kinyította a sofőrfülke ajtaját, keresztülverekedte magát a szénabálákon, és leszállt. Egyetlen ösztön hajtotta: olyan messzire elmenekülni, amilyenre csak lehet. De tudta, hogy bár a farmer soha nem fogja fölismerni, hiszen nem is látta a sötétben, lebuktathatják a kocsiban maradt ujjlenyomatok.
A farmer is utat tört magának a takarmányban, aztán megállt a kamion sofőrfülkéje mellett, miközben olyan szagot árasztott magából, amely aligha aratna sikert egy illatszerboltban. Minden bizonnyal néhány keresetlen szót szeretett volna intézni Murphyhez. Murphy átlátta a helyzetet: lecsillapítja a farmert, és felajánlja, hogy segít neki visszarakodni a pótkocsiját. Aztán az első adandó alkalommal letörli az ujjlenyomatokat a sofőrfülke belsejében, a következő adandó alkalommal pedig kereket old a sötétben.
Ebben a pillanatban ért oda a járőrautó. Érdekesek ezek a rendőrök: ha az embernek szüksége van rájuk, olyan ritkán fordulnak elő, akár az eper Grönlandon. De ha az ember épp csak egy kicsit megkarcolja felebarátját, a föld alól is ott teremnek. A járőrkocsi, amelyik egy minisztert vitt le Dublinból vidéki házába, Annamore mellé, visszafelé tartott a fővárosba. Murphy, amikor meglátta a lámpákat, először azt hitte, motoros közeledik, de amint kialudtak a fények, látta, hogy egészen másról van szó. Az autó tetején Garda jelzés volt, de abban égett a villanykörte.
Az őrmester és a rendőr lassan elsétáltak a mozdulatlan traktor mellett, és szemügyre vették a gúlában heverő bálákat. Murphy megértette, hogy itt már csak a blöffölés segíthet. Talán még mindig elmenekülhet a sötétben...
– A magáé? – kérdezte az őrmester a szerelvény felé bólintva.
– Igen – válaszolta Murphy.
– Messze van még a sztráda – mondta az őrmester.
– Úgy bizony, és én máris késésben vagyok – felelte Murphy. – Ma délután Rosslare-ban késett a komp, és én szerettem volna átadni az árut, hogy végre hazamehessek az ágyikómba.
– A papírjait! – szólította fel az őrmester.
Murphy benyúlt a sofőrfülkébe, és átnyújtotta neki Liam Clarke iratkötegét.
– Liam Clarke? – kérdezte az őrmester.
Murphy bólintott. A papírok tökéletes rendben voltak. A rendőr közben a traktort vizsgálgatta, aztán az őrmesterhez lépett.
– Ennek nem ég az egyik lámpája – mondta a farmer felé bólintva –, a másik pedig csupa sár. Nem lehet észrevenni száz méterről se.
Az őrmester visszaadta Murphynek az okmányait, és a farmer felé fordult, akinek kezdeti magabiztossága hirtelen elpárolgott. Murphy ettől vérszemet kapott.
– Én igazán nem akarok beleszólni, de a biztos úrnak igaza van. A traktort és az utánfutót tényleg nem lehetett látni.
– Van jogosítványa? – kérdezte az őrmester a farmertől.
– Otthon van – mondta az.
– És gondolom, a biztosítása is, mi? – folytatta az őrmester. – Remélem, mind a kettő rendben van. De ez nemsokára úgyis kiderül. Mindenesetre ilyen lámpákkal nem vezethet tovább. Tolja el az utánfutót a mezőre, és takarítsa el a bálákat az útról. Majd hajnalban összeszedi. Most pedig hazavisszük, és egyúttal megnézzük a papírjait is.
Murphy ettől még jobban felbátorodott. Mindjárt elmennek... A rendőr most a kamion lámpáit kezdte vizsgálgatni. A legnagyobb rendben voltak. Ment, hogy megnézze a hátsókat is.
– Mit szállít? – kérdezte az őrmester.
– Trágyát – felelte Murphy. – Tőzegláp és tehéntrágya keveréke... Rózsának való...
Az őrmester elnevette magát. A farmer felé nézett, aki elvontatta a pótkocsit az útról a szántóföldre, és utánahajigálta a szénabálákat. Az út már majdnem tiszta volt.
A rendőr most visszajött a kamion pótkocsija mögül. Kinyíltak az ajtók – mondta. – Kiesett pár zsák az útra, és megrepedt. Nem ártana, őrmester úr, ha vetne rájuk egy pillantást.
Mind a hárman hátramentek a pótkocsi végéhez.
Vagy egy tucat zsák hevert az úton, amelyekből négy ki is szakadt. A holdfény csillogott a műanyag zsákok repedéseiből kifelé türemkedő barna trágyán. A rendőr rávilágított elemlámpájával a zavaros kupacra. Erre mondta Murphy később a cellatársának, hogy vannak az embernek napjai, amikor legjobb lett volna, ha ki se lép az utcára.
A hold és az elemlámpa fényénél tisztán ki lehetett venni a szétrepedt zsákokból kibukkanó gránátokat és a géppisztolyok csövét. Murphynek felkavarodott a gyomra. Az ír rendőrök rendszerint nem hordanak pisztolyt, de akiket egy miniszter mellé rendelnek kísérőként, azok igen. Az őrmester automatája most Murphy gyomrára szegeződött.
Murphy felsóhajtott. Ezt alaposan kifogta! Tökéletes csőddel zárult a konyakrablás, ráadásul sikerült egy titkos fegyverszállítmányt is eltérítenie, melynek rendeltetési helyét illetően nem volt semmi kétsége. S amikor arra gondolt, hol töltené el legszívesebben az elkövetkező két évet, több hely is eszébe jutott, de közöttük távolról sem szerepelt Dublin.
Mentesség
A telefon valamivel fél nyolc után csördült meg. Vasárnap reggel lévén, Bill Chadwick még ágyban volt. Megpróbált nem figyelni rá, de az egyre csak csörgött. A tizedik csörgésre kiugrott az ágyából, és meg sem állt a földszinti hallig.
– Tessék!
– Bill, te vagy az? Itt Henry.
Henry Carpenter hívta, aki az utcájában lakott. Ismerősök voltak, de nem barátok.
– Jó reggelt, Henry – mondta a kagylóba. – Te nem lustálkodsz vasárnap reggelenként?
– Nemigen – mondta a hang. – Az igazat megvallva, kocogni szoktam a parkban.
Chadwick mordult egyet. Ez rá vall, amilyen buzgómócsing. Ásított.
– Miben segíthetek hajnalok hajnalán, télvíz idején? – kérdezte. Carpenter mintha tétovázott volna a vonal túlsó végén.
– Beleolvastál már a reggeli lapokba?
Chadwick odapillantott a bejárati ajtóra s a lábtörlőn a két kibontatlan újságra. – Nem – mondta. – Miért?
– Járatod a Sunday Couriert? – kérdezte Carpenter.
– Nem – válaszolta Chadwick.
Hosszabb szünet következett.
– Nem ártana, ha belenéznél a mai számba – mondta Carpenter. – Rólad is ír valamit.
– Mi a manó?! – Chadwick kíváncsisága felébredt. – Es ugyan mit?
Carpenter zavarba jött, a hangja is erre vallott. Nyilván azt hitte, Chadwick már látta az újságcikket, és most megvitathatják.
– Legokosabb, ha nem mondok semmit, öregem. Először olvasd el – mondta Carpenter, és letette a kagylót. Chadwick rámeredt a búgó hangot adó kagylóra, majd maga is letette. Mint akárki mást, aki értesül róla, hogy belekerült az újságba, őt is furdalta a kíváncsiság.
Visszakaptatott a hálószobába, hóna alatt az Expresszel és a Telegraph-fal, odaadta őket a feleségének, s amúgy pizsamásan nadrágba bújt, és magára húzta magas nyakú pulóverét.
– Hová mégy? – kérdezte a felesége.
– Csak kiugrom egy másik újságért – közölte Chadwick. – Henry Carpenter azt mondja, írtak valamit rólam.
– Végre-valahára itt a világhír – mondta a felesége. – Addig összeütöm a reggelit.
Az utcasarki hírlapárusnál még két példány volt a Courierból, ebből a vaskos, mellékletekkel ellátott vasárnapi lapból, amelyet Chadwick nézete szerint nagyképűek írtak nagyképűek számára. Hideg volt odakint, ezért nem merült bele mindjárt a lap rovataiba és mellékleteibe, inkább néhány perccel később elégíti ki kíváncsiságát kényelmes otthonában. Mire visszaért, a narancslé és a kávé már a konyhaasztalon várta.
Amikor belelapozott az újságba, már bánta, hogy Carpenter nem adta meg az oldalszámot. Az általános hírrovattal kezdte. Már második kávéját hörpölte, amikor a végére ért, és félrelökte a kulturális, valamint a sportmellékletet. Hátravolt még a színes melléklet és az üzleti rovat. Tekintve, hogy kiskaliberű üzletember volt London egyik külső kerületében, a lap üzleti rovata után nyúlt először.
A harmadik oldalon felfigyelt egy névre, nem a magáéra, hanem egy vállalatéra, amely nemrégiben csődbe ment, s amellyel maga is lebonyolított egy rövid életű, s mint kitűnt, ráfizetéses üzletet. Az újságcikket abba a hasábba tördelték, amely hétról hétre leleplező tudósításokat közölt.
Ahogy olvasni kezdte a cikket, le kellett tennie kávéscsészéjét, és tátva maradt a szája.
– Ezt nem írhatja rólam – suttogta maga elé. – Egyszerűen nem igaz, amit ír.
– Mi lelt, drágám? – kérdezte a felesége. Látszott rajta, hogy aggasztja férjének kétségbeesett arckifejezése. Az némán átnyújtotta az újságot, úgy behajtva, hogy az asszony épp a kérdéses cikket lássa. Az becsülettel belekezdett, s nyögés szökött ki belőle, amikor a közepéhez ért.
– De hiszen ez szörnyű – mondta, amikor végigolvasta. – Úgy állítja be a dolgot, mintha valamilyen módon te is benne lettél volna a szélhámosságban.
Bill Chadwick mostanra már fölkelt a székéből, és föl-alá viharzott a konyhában.
– Ez nem beállítás – mondta, most már nem is megdöbbent, hanem felháborodott hangon –, ez tényközlés, a rosseb enné meg! Nem lehet másként értelmezni. A rohadt életbe, de hát én az áldozatuk voltam, nem a cinkosuk! Én teljes jóhiszeműséggel közvetítettem a terméküket. A csődjük az én bőrömre is ment.
– Árthat neked ez a cikk, drágám? – kérdezte aggódó arccal a felesége.
– Még hogy árthat-e? A mindenségit! A vesztemet is okozhatja. És egy szó sem igaz belőle! Soha nem is láttam a cikk íróját. Hogy is hívják?
– Valami Gaylord Brent – betűzte ki a cikk aláírását az asszony.
– Soha az életben nem találkoztam vele. Még annyi fáradságot se vett, hogy fólhívjon, és ellenőrizze a dolgot. Hogy az istenbe írhat rólam ilyeneket?
Ugyanezeket a szavakat használta, amikor összeült az ügyvédjével hétfőn délután. Az ügyvéd, amint az várható volt, ízléstelennek találta az újságcikket, és együttérzéssel hallgatta végig Chadwick beszámolóját arról, hogy voltaképpen miben is állt üzleti kapcsolata a csődbe ment nagykereskedelmi vállalattal.
– Az ön által elmondottak alapján – foglalta össze álláspontját az ügyvéd – semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy itt egy első látásra bizonyosnak tekinthető becsületsértési ügyről van szó.
– Akkor viszont kötelesek helyreigazítást közölni és bocsánatot kérni – mondta felhevülten Chadwick.
– Elvben csakugyan így áll a dolog – mondta az ügyvéd. – Mindenekelőtt az lesz a legokosabb, ha az ön nevében a lap szerkesztőjéhez fordulok, kifejtve, hogy nézetünk szerint az egyik alkalmazottja becsületsértést követett el ön ellen, és helyreigazítást, valamint bocsánatkérést követelünk, természetesen a lap hasonlóan feltűnő helyén.
Ez meg is történt. Két hétig hallgatásba burkolózott a Sunday Courier szerkesztője. Két álló hétig kellett állnia Chadwicknek azokat a vizslató pillantásokat, amelyeket maroknyi alkalmazottja lövellt feléje, s amennyire tehette, tanácsos volt kerülnie üzletfeleivel az érintkezést. Ennek folytán szépen le is csúszott két fontos szerződésről.
Végre befutott a Sunday Courier válaszlevele az ügyvédjéhez. A szerkesztő helyett annak titkárnője szignálta, s a levél hangneme udvarias lekezelésről tanúskodott.
A szerkesztő, fejtette ki a levél, gondosan áttanulmányozta az ügyvéd úrnak Chadwick úr képviseletében hozzá intézett levelét, és kész arra, hogy mérlegelje Chadwick úr valaminő levelének közlését a levelezési rovatban, de ez esetben sem függeszthetik fel a rovatvezető előjogát, hogy a levélen tetszése szerinti változtatásokat hajtson végre.
– Vagyis hogy kiforgassa – mondta Chadwick, aki ismét ügyvédje irodájában ült. – Ugye ez fricska, semmi egyéb?
Az ügyvéd végiggondolta, mit válaszoljon. Úgy döntött, nyíltan fog beszélni. Évek óta ismerte ügyfelét.
– Igen – mondta –, ez valóban fricska. Ilyen ügyben még csak egyszer jártam el pályám során, és akkor is országos lappal álltam szemben. Azt kell mondanom, tipikus az ilyen válaszlevél. Ki nem állhatják, ha helyreigazítást kell közölniük, nem is szólva a bocsánatkérésről.
– Akkor hát mit tehetek? – kérdezte Chadwick.
Az ügyvéd fészkelődött egyet. – A Sajtótanácsról ne feledkezzünk meg – mondta –, ott is panaszt tehet.
– És mit várhatok ettől?
– Sokat biztosan nem. Ók általában csak akkor adnak helyt a panasznak, ha valamelyik lap gondatlanságból szükségtelen szorultságba sodort valakit, illetve ha a lap újságírója kirívó pontatlanságban marasztalható el. Ugyanakkor a Sajtótanács óvakodik a tiszta becsületsértési ügyektől, mondván, hogy azok a bíróságra tartoznak. Akárhogy is, legföljebb megróhatják a kérdéses lapot.
– Vagyis nem írhatják elő, hogy a lap helyreigazítást és bocsánatkérést közöljön?
– Nem.
– Akkor hát mi marad?
Az ügyvéd sóhajtott: – Sajnos csak a pereskedés. Kártérítést követelni becsületsértés címén. Ilyenkor, ha kibocsátják az idézést, a lap dönthet úgy, hogy nem vállalkozik a perre, inkább leközli a bocsánatkérést, amit ön óhajt.
– Dönthet úgy?
– Igen, dönthet. De másként is dönthet.
– De az én esetemben muszáj elállniuk a pereskedéstől. Hiszen a vak is látja, hogy igazam van.
– Most nagyon őszinte leszek – mondta az ügyvéd. – Becsületsértési ügyekben nincs olyan, hogy a vak is látja. Először is, gyakorlatilag nem létezik törvény a becsületsértési ügyekről. Pontosabban, a szokásjogot kell alkalmazni, a századok során felhalmozódott jogi precedensek egész tömegét. És a precedenseket a legkülönfélébb módon lehet értelmezni, márpedig a maga ügye, vagy bárkinek az ügye, legalábbis valami apróságban, óhatatlanul különbözni fog bármelyik korábbi ügytől. Azután meg az a helyzet, hogy itt az ön tudatállapotára vonatkozóan kellene érvelnünk, hogy mi járt az ön fejében egy adott pillanatban, miről volt tudomása, következésképp milyen szándékokat táplált, szemben azzal, hogy nem volt tudomása a dolgokról, következésképp szándékot sem táplálhatott. Érthető az, amit mondok?
– Azt hiszem, érthető – mondta Chadwick. – De nehogy bizonygatnom kelljen a saját ártatlanságomat!
– Lényegében éppen ezt kellene tennie – mondta az ügyvédje. – Hogy jobban értse, ön lenne a felperes, a lap pedig, a szerkesztő és Gaylord Brent lennének az alperesek. Önnek bizonyítania kéne, hogy ártatlan volt: semmiféle tudomással nem bírt az azóta már felszámolt vállalat megbízhatatlansága felől, amikor üzleti kapcsolatban állott vele. Csak ekkor lehetne bizonyítani, hogy becsületsértő volt az a sugalmazásuk, hogy ön is részese volt a szélhámosságnak.
– Azt tanácsolja tehát, hogy ne adjak be keresetet? – kérdezte Chadwick. – Tényleg azt javasolja.nekem, hogy szó nélkül tűrjem, hogy besározott, összevissza hazudozott rólam valaki, aki még annyi fáradságot sem vett, hogy ellenőrizze az értesüléseit, mielőtt nyomdába adta a cikkét? Hogy szó nélkül tűrjem az üzleteim tönkretételét, és még csak panaszt se emeljek?
– Chadwick úr, én őszinte vagyok önhöz. Sokszor felhozzák ellenünk, ügyvédek ellen, hogy pereskedésre tüzeljük ügyfeleinket, akár igazuk van, akár nincs, mert ezáltal vaskos summák ütik a markunkat. Pedig általában épp az ellenkezőjét tesszük. És a pereskedők barátai, házastársai, kollégái meg a többiek azok, akik feltüzelik őket, mondván, hogy rajta, indíts pert, mindent bele. Ők ugyanis könnyen beszélnek, mert nem nekik kell állniuk a költségeket. A kívülálló számára cirkuszi látványosság egy-egy szaftosabb per. De mi, akik a szakmában működünk, nagyon is tisztában vagyunk a felmerülő költségekkel.
Chadwick végiggondolta, hogy milyen sokba is kerül az igazság, annál is inkább, mert ezen még soha életében nem tépelődött.
– Mégis mennyiről van szó? – kérdezte csendesen.
– Koldusbotra juttathatja – mondta az ügyvéd.
– És én még azt hittem, hogy ebben az országban mindenki egyenlő a törvény előtt – mondta Chadwick.
– Elvben igen. Ám a gyakorlat egészen mást mutat – mondta az ügyvéd. – Gazdag ember ön, Chadwick úr?
– Nem vagyok az. Van egy kis vállalkozásom. A mostani nehéz időkben ez annyit tesz, hogy épp csak felszínen tudok maradni. Egész életemben keservesen dolgoztam. Megélek valahogy. Saját házam, saját autóm van. Ruháim is vannak. Van nyugdíjbiztosításom, életbiztosításom, és néhány ezrem a bankban. Átlagember vagyok. Ennyi.
– Nos, éppen erről van szó – mondta az ügyvéd. – Manapság csak a gazdagok indíthatnak pert a gazdagok ellen, különösen ha becsületsértési ügyről van szó, ahol a pert megnyerheti valaki, mégis magának kell kifizetnie a saját perköltségeit. Egy hosszan tartó per, nem is szólva a fellebbezésről, olykor tízszerte többe kerülhet, mint a megítélt kártérítési összeg. A nagy lapok, akárcsak a nagy kiadóvállalatok meg hasonlók, kivétel nélkül biztosítva vannak azokra a kártérítési összegekre, amelyeket a bíróság esetleg kiró rájuk. Módjukban áll, hogy a West End nagymenő ügyvédjeit fogadják fel, és fellebbezés esetén a legdrágább kúriai tanácsosokat is meg tudják fizetni. Ezért van, hogy amikor szembekerülnek egy... már megbocsásson, egy kisemberrel, általában kutyába se veszik. Némi ügyeskedést bedobva akár öt évig is lehet halogatni, hogy a bírósági tárgyalást kitűzzék, és ezen idő alatt a jogi költségek mindkét részről csak növekednek. Csupán a per előkészítése sok ezer fontot emészthet fel. Ha pedig elkövetkeznek a tárgyalási napok, a költségek megugranak, mert az ügyvédek borsos tiszteletdíjat, no meg napi “frissítődíjat" számolnak fel. És az ügyvéd legtöbbször fiatalabb ügyvédbojtárját is magával cipeli a tárgyalásokra.
– Mégis milyen végösszegre lehet számítani? – kérdezte Chadwick.
– Egy-egy hosszabb ügy, amelyet évekig kell előkészíteni, a fellebbezést már nem is számítva, több tízezer fontba kerülhet – mondta az ügyvéd. – És ezzel még nincs vége.
– Mit kell még tudnom? – kérdezte Chadwick.
– Ha megnyeri a pert, megítélik a kártérítést, és a perköltséget egyetemlegesen az alperesek, vagyis a lap ellen ítélik, öné lesz a tiszta kártérítési összeg. De ha a bíró nem rendelkezik a perköltségekről, márpedig csak a legotrombább ügyekben rendelkezik róluk, akkor kinek-kinek állnia kell a saját perköltségét. Akkor pedig, ha ön elveszti a pert, elképzelhető, hogy a bíró önre rója ki még az alperesi perköltségeket is az ön saját perköltségein kívül. De még ha ön nyeri is a pert, a lap fellebbezhet. És akkor a költségek megduplázódhatnak. Ha fellebbezés után is ön a nyertes, és ha a bíró nem rendelkezik a költségekről, ön koldusbotra jut. És vegye számításba a mocskolódást is! Mondjuk két év elteltével az emberek már rég elfelejtik a kérdéses újságcikket. De a bírósági eljárás újra meg újra fölemlegeti, és tömegével jönnek elő újabb terhelő anyagok, gyanúsítgatások. Hiába ön a felperes, a lap által felfogadott ügyvédnek abban állna a dolga, hogy lerombolja az ön jó hírét, kétségbe vonja, hogy ön tisztességes üzletember, mert megbízóinak éppen ez állna érdekükben. Ahol sárral dobálóznak, ott mindenki besározódik. Hányan, de hányan nyertek ilyen pereket, Istenem, fel se lehetne sorolni őket, és bemocskolt becsülettel kellett távozniuk a tárgyalóteremből. A bíróság előtt bármi hangzik el, azt szabadon ki lehet nyomtatni, anélkül hogy bizonyítani is kéne.
– És a jogsegélyszolgálat? – kérdezte Chadwick. Ő is hallott erről, de sohasem járt utána, hogy mi is ez.
– Más, mint aminek képzeli – mondta az ügyvéd. – Csak, akkor lenne jogosult, hogy éljen vele, ha bizonyítani tudná, hogy nincs vagyona: Ez nem vonatkozik önre. El kéne előbb veszítenie a házát, a kocsiját, a megtakarított pénzét.
– Akárhogy is forgatom – mondta Chadwick –, mindenképpen a tönk szélére kell kerülnöm.
– Roppantul sajnálom, tényleg sajnálom. Nézze, én buzdíthatnám, hogy vágjon bele egy hosszadalmas, méregdrága perbe, de úgy érzem, azzal teszem a legjobbat, ha nyíltan szólok a kockázatokról, veszedelmekről, semmit sem eltitkolva ön elól. Sokan indítottak már pert forró fejjel, és később keservesen megbánták. Megesik, hogy egész életük rámegy a sokéves megpróbáltatásra és pénzügyi vérveszteségre.
Chadwick felállt. – Ön nagyon őszinte volt hozzám. Köszönöm.
Irodájából még aznap felhívta a Sunday Couriert azzal, hogy a szerkesztővel kíván beszélni. Egy titkárnő jelentkezett, akinek a kérdésére bemutatkozott.
– Milyen ügyben keresi Buxton urat? – kérdezte a titkárnő.
– Időpontot szeretnék kérni, hogy személyesen fölkeressem – mondta Chadwick.
Némi szünet állt be, és hallani lehetett, hogy a titkárnő a házitelefont használja, majd ismét beleszól a kagylóba.
– Milyen összefüggésben kívánta fölkeresni Buxton urat? – kérdezte Chadwicktől.
Chadwick röviden előadta, hogy ki akarja fejteni álláspontját Gaylord Brent két héttel azelőtt megjelent cikkével kapcsolatban.
– Fájdalom, Buxton úr nem fogad senkit az irodájában – mondta a titkárnő. – Ha szíveskedne levélben fordulni hozzá, azt tanulmányozni fogja.
Ezzel letette a kagylót. Másnap reggel Chadwick földalattin London központjába utazott, és bejelentkezett a lap székházának recepciójánál.
Egy testes, egyenruhás ajtónálló orra előtt kitöltött egy formanyomtatványt a nevével, címével, a felkeresni óhajtott személy és a megtárgyalandó ügy megjelölésével. Ezt legott elvitte valaki, ő pedig leült és várt.
Fél óra elteltével a liftből elegáns, karcsú fiatalember lépett elő aftershave-illatot árasztva. Kérdőn nézett az ajtónállóra, aki Bill Chadwick irányába biccentett. A fiatalember odalépett Chadwickhez, aki fölállt.
– Adrian St. Clair vagyok – mutatkozott be az ifjú, Sinclairnek ejtve a nevét. – Buxton úr személyi titkáraként miben állhatok szolgálatára?
Chadwick a Gaylord Brent nevével megjelent cikkről beszélt, meg arról, hogy személyesen kívánja előadni Buxton úrnak, mi a véleménye a róla leírtakról, nevezetesen, hogy nem csupán igaztalanságokról van szó, de egész üzletmenete forog veszélyben. St. Clair arca némi sajnálkozást mutatott, de amúgy rezzenetlen maradt.
– Nos, természetesen érthető az aggodalma, Chadwick úr. De attól tartok, Buxton úrral való személyes találkozása kívül esik a lehetőségek határán, rendkívül elfoglalt ember, talán megérti. Nos, igen... úgy tudom, egy ügyvéd az ön képviseletében már érintkezésbe lépett vele.
– Született egy levél – mondta Chadwick. – Ám a válasz egy titkárnőtől érkezett. Az állt benne, hogy a levelezési rovatban esetleg megjelenhet a levelem. Csupán arra kérném, hogy hallgassa meg, mit mondok én az ügyről.
St. Clair arcán mosoly futott át. – De hiszen már elmondtam önnek, hogy ez lehetetlen – mondta. – Be kell érnie a szerkesztő úr nevében írott levelünkkel.
– Beszélhetnék akkor magával Gaylord Brent úrral? – kérdezte Chadwick.
– Nem hinném, hogy ez a találkozás hasznos lehetne – mondta St. Clair. – Természetesen, ha ön vagy az ügyvédje újabb levéllel fordulna hozzánk, biztos vagyok benne, jogi osztályunk azt a szokásos gonddal tanulmányozná. Ezen túlmenően azonban sajnálatomra semmiben sem állhatok szolgálatára.
Az ajtónálló kitessékelte Chadwicket a lengőajtón.
Bekapott néhány szendvicset a Fleet Street egyik mellékutcájában egy büfében, és mindvégig gondolataiba temetkezett. A kora délutáni órákat a városközpont egyik szakkönyvtárában töltötte, ahol modern újságarchívumot is tartanak. Néhány újabb becsületsértési pert áttanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy ügyvédje korántsem túlzott.
Az egyik ügy különösen megdöbbentette. Egy felkapott író csúnyán belegázolt egy középkorú férfi becsületébe. Az pert indított, és meg is nyerte. 30 000 fontnyi kártérítést ítélt meg neki a bíróság, és perköltségeit a vesztesre terhelte. A kiadóvállalat azonban fellebbezett, és másodfokon megsemmisítették a kártérítés jogosságát, s kinek-kinek magának kellett állnia a perköltségeket. Négyévi pereskedés után a tönk szélére kerülve, a felperes a Kúria elé terjesztette az ügyet. Őlordságai megváltoztatták a fellebbviteli bíróság határozatát, újra megítélték a panaszosnak a kártérítést, de nem rendelkeztek a perköltségek felől. 30 000 fontnyi kártérítéssel szemben az ötéves pereskedés 45 000 fontnyi költsége állott. A kiadóvállalat perköltségei is hasonlóak voltak, de az ő 75 ezer fontnyi veszteségének nagy részét egy biztosítótársaság fedezte. A felperes tehát győzött, de életre szóló adósságokba keveredett. A róla készült fényképeken az első évben még fiatalos, hatvanas férfiként mosolygott, míg öt évvel később megtört roncs benyomását keltette, akit felőröltek a véget nem érő megpróbáltatások, a növekvő adósságok. Koldusszegényen halt meg, hiába óvta meg jó hírét.
Bill Chadwick a fejébe vette, hogy nem lép erre az útra. A westminsteri közkönyvtárba telepedett át, annak is az olvasótermébe, kezében Halsbury Anglia Törvényeinek Tárával.
Ahogyan ügyvédje mondta, csakugyan nem született olyan tételes becsületsértési törvény, mint a közúti forgalomról vagy más egyébről szóló törvények, de fellelhető volt a Parlamentnek egy 1888-ban hozott törvénymódosítása, amely közreadta a becsületsértés vagy hitelrontás közkeletű meghatározását:
A hitelrontó kijelentés olyan állítás, amely alkalmas arra, hogy valakinek a megbecsülését a köz tagjai előtt kisebbítse, köz általi kedveltségét csökkentse, gyűlöletnek, megvetésnek vagy közderültségnek tegye ki, illetve olyan gyanúba keverje, amely kártékony vagy sértő számára hivatala, foglalkozása vagy üzletága gyakorlása közben.
No, legalább ez az utolsó kitétel rám is vonatkozik, gondolta Chadwick.
De makacsul ott mocorgott az agyában még valami, amiről az ügyvédje a szónoklata során beszélt. "A bíróság. előtt bármi hangzik el, azt szabadon ki lehet nyomtatni, anélkül hogy bizonyítani is kéne." Csakugyan ez a helyzet?
Az ügyvédje helyesen mondta. Kitűnt ez abból a bizonyos 1888-as törvénymódosításból. Bármit, ami a bíróság tanácskozása közepette hangzik el, úgy adhat közre egy hírlap, hogy sem a tudósítónak, sem a szerkesztőnek, sem a nyomdatulajdonosnak, sem a kiadóvállalatnak nem kell tartania attól, hogy becsületsértést követ el, feltéve, hogy a tudósítás “méltányos, egyidejű és pontos".
Ez nyilván azt szolgálja, gondolta Chadwick, hogy a bírákat, rendőrbírákat, tanúkat, rendőröket, ügyvédeket, de még a vádlottakat se korlátozza holmi félelem az igazság kimondásában, függetlenül a per kimenetelétől.
Vagyis aki a bíróság előtt beszél, mentesül a mégoly durván bemocskolt, megrágalmazott személy ellenakciójától is, feltéve, hogy a kérdéses szavak a tárgyalóteremben, a bíróság tanácskozása során hangzottak el. És mentesül a tudósító, a kinyomtató meg a kiadó is, ha pontosan adja közre az elhangzottakat. Ezt a mentességet jogi nyelven "abszolút mentességnek" hívják.
Ahogy a földalattin a külső kerületek felé utazott, agyában kisarjadtak egy elgondolás első csírái.
Gaylord Brent, mint Chadwick négynapi nyomozás árán kiderítette, Hampstead egyik felkapott utcácskájában lakott. Chadwick a következő vasárnap reggelén elment erre a címre. Úgy gondolkodott, hogy egy vasárnapi lap munkatársa biztosan nincs szolgálatban vasárnap. Azt már a szerencséjére bízta, hogy Brenték azon a hétvégén ne utazzanak vidékre. Felment a lépcsőn és becsöngetett.
Kellemes kinézetű, harmincas nő nyitott ajtót úgy két perc elteltével.
– Itthon van Brent úr? – érdeklődött Chadwick, és nyomban hozzátette: – A Courier-béli cikkéről van szó.
Még hazudnia sem kellett, hogy elhitesse Brentnével, a Fleet Street-i szerkesztőségből érkezett. Az asszony rámosolygott, sarkon fordult, és beszólt a férjének a hallon keresztül, s csak akkor fordult vissza.
– Mindjárt kijön – mondta, és visszament a lakásba, ahonnan apró gyerekek zsivaja szűrődött ki. Az ajtót nyitva hagyta. Chadwick várt.
Kisvártatva megjelent maga Gaylord Brent pasztellszínű vászonnadrágban és rózsaszínű ingben. Választékos külsejű, negyvenes férfi volt.
– Igen? – érdeklődött.
– Gaylord Brent úr? – kérdezte Chadwick.
– Igen.
Chadwick kinyitotta a kezében szorongatott újságkivágást, és odanyújtotta Brentnek.
– Arról a cikkről van szó, amelyet a Courierba írt.
Gaylord Brent néhány másodpercig úgy böngészte az újságkivágást, hogy hozzá sem ért. Arca némi zavarodottságról és türelmetlenségről tanúskodott.
– Ennek már vagy négy hete – mondta. – Mi van vele?
– Röstellem vasárnap reggel zavarni – mondta Chadwick –, de effajta kockázatokkal valamenynyiünknek számolnunk kell. Ön ebben a cikkben a becsületembe gázolt, méghozzá olyan durván, hogy sokat ártott nekem az üzleti és társadalmi életemben.
Brent zavarodottsága nem tágított, de mindinkább ingerültséggel vegyült.
– Ki az ördög maga – kérdezte.
– Ó, ezer bocsánat. William Chadwick vagyok.
Brent arca végre megvilágosodott a nevet hallva, és végleg elöntötte az ingerültség.
– Figyeljen ide – mondta. – Hogy képzeli, hogy csak úgy rám tör a panaszával? Vannak erre megfelelő csatornák. Irasson az ügyvédjével egy...
– Megtettem – mondta Chadwick –, de fabatkát sem ért. Bejelentkeztem a szerkesztőjénél is, de nem fogadott. Ezért jöttem el önhöz.
– Hát ez felháborító – tiltakozott Gaylord Brent, már-már becsukva az ajtót.
– Várjon. Hoztam magának valamit – mondta szelíden Chaddwick. Brent kezének lendülete megtorpant.
– Mit? – kérdezte.
– Hát ezt – mondta Chadwick.
Azzal fölemelte ökölbe szorított jobb kezét, és határozottan, de azért nem kegyetlenül orrba vágta Gaylord Brentet. Nem volt ez csonttörő ütés, még csak az orrsövény porcát sem sértette meg, de visszahőkölésre késztette az újságírót. Panaszosan feljajdult, és kezét az orrához kapta. Szemét elöntötte a könny, némi vért szippantott vissza orrából. Úgy pillantott Chadwickre, mintha háborodottal lenne dolga, és becsapta az ajtót. Chadwick hallotta, ahogy végigüget a hallon.
Már a Heath Street sarkán belebotlott a maga rendőrjébe, aki, noha meglehetősen unatkozott, azért élvezte a hűvöskés reggel csendjét.
– Biztos úr – lépett oda hozzá Chadwick –, kérem, jöjjön velem! Tettlegességet követtek el egy itteni lakos ellen.
A fiatal rendőr felkapta a fejét.
– Tettlegességet? – kérdezte. – Merre?
– Csak két sarokra innen – mondta Chadwick. – Kérem, kövessem!
Nem várva ki a többi kérdést, mutatóujjával megadta a rendőrnek az útirányt, sarkon fordult, és energikusan visszafelé indult. Hallotta maga mögött a rendőrbakancsok dobbanását, s azt is, hogy a rendőr jelentést tesz a rádiótelefonján.
Brenték utcájának sarkán zárkózott fel hozzá a rendőr. Chadwick, nem akarva több kérdésre válaszolni, továbbra is gyors ütemben lépdelt, majd így szólt:
– Itt is lennénk, biztos úr. Harminckettes szám.
Rábökött a ház bejárati ajtajára: – Odabent.
A rendőr megtorpant, gyanakvó pillantást vetett Chadwickre, de aztán nekirugaszkodott a lépcsőknek, és becsöngetett. Chadwick akkor már a rendőr mellett állt. Lassan nyitottak ajtót. Brentné tágra nyílt szemmel konstatálta Chadwick visszatértét. Mielőtt még a rendőr megszólalhatott volna, Chadwick így beszélt:
– Asszonyom, beszélhetne a biztos úr az ön férjével?
Brentné bólintott, és sietve visszaindult. Bentről suttogó hangokat hallottak, kivehetők voltak a “rendőr" és “az a férfi" szavak. Kisvártatva megjelent az ajtóban Gaylord Brent is. Bal kezével benedvesített törlőruhát szorított az orrához. Sűrűn szipogott.
– Iken? – szólalt meg.
– Biztos úr, ez az úr itt Gaylord Brent – mondta Chadwick.
– Ön Gaylord Brent? – kérdezte a rendőr.
– Iken – válaszolta Brent.
– Néhány perccel ezelőtt – mondta Chadwick – Brent urat szándékosan orrba vágták.
– Megfelel ez a valóságnak? – kérdezte a rendőr.
– Iken – bólintott Brent, a törlőruha mögül Chadwickre meredve.
– Értem – mondta a rendőr, noha nyilván nem értette. – És ki volt az elkövető?
– Én voltam – szólalt meg mellette Chadwick.
A rendőr hitetlenül fordult feléje. – Hogy tetszett mondani? – kérdezte.
– Én tettem. Orrba vágtam. Ez ugyebár kimeríti a testi sértés fogalmát?
– Valóban így történt? – kérdezte a rendőr Brenttől.
A törlőruhás arc bólintott.
– Megtudhatnám az okát? – kérdezte a rendőr Chadwicktől.
– Ami az okot illeti, arról csak az őrszobán vagyok hajlandó nyilatkozni.
A rendőr megzavarodott, majd így szólt: – Rendben van, de ez esetben el kell jönnie velem az őrszobára.
A Heath Streeten már rendőrautó várta őket, az, amelyet a rendőr öt perccel korábban hívott ki rádiótelefonon. Néhány szót váltott a kocsiban ülő két egyenruhással, majd Chadwickkel beszálltak a hátsó ülésre. Két percen belül már az őrszobán voltak. Chadwicket az ügyeletes őrmester elé vezették. Végighallgatta a fiatal rendőr jelentéstételét. A kissé életunt, középkorú őrmester némi érdeklődéssel pislantott Chadwickre.
– Kije önnek az, akit megütött? – kérdezte végül.
– Gaylord Brentnek hívják – válaszolta Chadwick.
– Jól gondolom, hogy nem rajong érte? – kérdezte az őrmester.
– Jól, őrmester – mondta Chadwick.
– Miért fogta meg a kollégámat, hogy bevallja? – kérdezte a őrmester.
Chadwick széttárta a karját:
– Így írja elő a törvény. Végül is törvénysértés történt, és erről tudnia kell a rendőrségnek.
– Ezt szépen mondta – ismerte el az őrmester, majd a fiatal rendőrhöz fordult: – Csúnyán megsérült a sértett?
– Nem hinném – mondta a fiatal rendőr. – Kapott egyet az ormányára.
Az őrmester sóhajtott: – Lakcím? – A közrendőr megadta a címet. – Várjanak itt – mondta az őrmester.
Elvonult a hátsó szobába. Gaylord Brent telefonszáma nem szerepelt a telefonkönyvben, de az őrmester megszerezte a számot a lakcím szerinti tudakozótól. Odacsöngetett. Kisvártatva visszatért.
– Brent úrnak nincs szándékában feljelentést tenni – közölte.
– Ez mellékes – mondta Chadwick. – Nem Brent úr dolga, hogy feljelentést tegyen. Ugyanis nem élünk Amerikában. Itt arról van szó, hogy nyilvánvalóan testi sértést követtek el, ami törvénysértésnek számít, és a rendőrség dolga, hogy eldöntse, napirendre tér-e a dolog fölött, vagy sem.
Az őrmester elhúzta a száját.
– Látom, konyít a joghoz – mondta.
– Olvastam ezt-azt – mondta Chadwick.
– Mind ezt csinálja – sóhajtott az őrmester. – Nos, uram, a rendőrség úgy is dönthet, hogy nem tesz feljelentést.
– Ha így áll a dolog, kénytelen vagyok közölni önökkel, hogy ez esetben visszamegyek a tett színhelyére, és újból elkövetem a tettet – jelentette ki Chadwick.
Az őrmester kelletlenül maga elé húzott egy tömbre való feljelentőívet.
– Azt már nem – mondta. – Neve?
Bill Chadwick megadta a nevét, a lakcímét, majd a nyilatkozószobába kísérték. Nem volt hajlandó nyilatkozatot tenni, csupán kijelentette, hogy a vizsgálóbíró színe előtt majd kimerítően beszámol tettéről. Nyilatkozatát legépelték, aláíratták vele. Hivatalosan vádat emeltek ellene, és 100 fontos óvadékkal kötelezték, hogy másnap reggel megjelenjen az észak-londoni rendőrbíróság épületében. Ekkor útjára bocsátották.
Másnap reggel meghallgatták. Nem tett beismerő nyilatkozatot, mert tudta, hogy az ügyében ítélkező bíróság ezt úgy fogja értelmezni, hogy nem tartja magát bűnösnek. Kéthetes haladékot nyert ismét 100 font óvadék ellenében. Ezen a meghallgatáson még nem volt jelen Gaylord Brent. Könnyű testi sértés címén emeltek vádat ellene, s az erről szóló, néhány soros hírt, amely a helyi lapban jelent meg, Chadwick lakókörzetében senki sem olvasta.
A tárgyalás előtti héten névtelen telefonáló jelentkezett valamennyi fontosabb napilap és vasárnapi lap hírszerkesztőjénél.
A telefonáló mindannyiszor bejelentette, hogy a Couríer ünnepelt tudósítója, Gaylord Brent egy testi sértési ügyben az észak-londoni rendőrbíróság elé kerül hétfőn reggel, méghozzá az Őfelsége contra Chadwick ügyben, és nem bánja meg a lap, ha tudósítót küld az eseményre ahelyett, hogy beérné a bíróság sajtóirodájának közleményével.
A hírszerkesztők többsége ellenőrizte, milyen ügyek vannak kitűzve a mondott bíróságnál a mondott napon, s a megjelölt Chadwick név láttán tudósítót jelölt ki az eseményre. Senki sem sejtette, mi készül, de nem akart a sejthető botrányról lemaradni. Akárcsak a szakszervezetek, az újságszerkesztőségek sem híresek szolidaritásukról.
Pontban tíz órakor Bill Chadwick megjelent, és ezzel feloldotta az óvadékot. Várnia kellett, amíg az ügye sorra kerül, ami negyed tizenkettőkor be is következett. Miközben leült a vádlottak padjára, gyors pillantást vetett a sajtókarzatra, ahol egymás hegyén-hátán szorongtak a riporterek. Gaylord Brentet még odakint látta, mert ő, tanúként lévén megidézve, csak akkor léphetett a tárgyalóterembe, amikor tanúvallomásra hívják. Csak vallomásának megtétele után ülhet le valamelyik hátsó padsorban, s hallgathatja végig a tárgyalás hátralévő részét. Ez kissé megzavarta Chadwicket, de úgy oldotta meg dilemmáját, hogy azt vallotta, nem érzi bűnösnek magát.
Amikor a rendőrbíró azt javasolta, napolják el a tárgyalást, amíg a vádlott hivatalos jogi képviselőt szerez magának, kifejtette, hogy maga kívánja ellátni saját védelmét. A bíró megvonta a vállát, de jóváhagyta a dolgot.
Az ügyész előadta az ügy körülményeit, már amennyi ezekből ismeretes volt, és amikor közölte, hogy a vádlott maga vallotta be Clarke közrendőrnek, hogy testi sértést követett el, néhányan értetlenül vonták fel a szemöldöküket. A bíró nyomban behívta Clarke közrendőrt.
A fiatal rendőr esküt tett, és beszámolt a letartóztatás körülményeiről. A bíró megkérdezte Chadwicket, van-e kérdése a tanúhoz. Chadwick nemet mondott. A bíró újból föltette a kérdést, de ugyanazt a választ kapta. Ezzel véget is ért a közrendőr meghallgatása, s ő helyet foglalt a terem végében. Ekkor Gaylord Brentet szólították. Fellépett a tanúk emelvényére, és letette az esküt. Chadwick ekkor fölkelt a vádlottak padjáról.
– Méltóságos uram – szólt a bíróhoz határozott hangon. – Meggondoltam a dolgot, és meg kívánom változtatni vallomásomat. Bűnösségemet ezennel beismerem.
A bíró rámeredt. Az ügyész, aki már azon volt, hogy föltegye első kérdését Brentnek, leült. A tanúk emelvényén némán állt Gaylord Brent.
– Vagy úgy – mondta a bíró. – Komolyan gondolja?
– Igen, uram. Nagyon komolyan.
– Van-e ellenvetése Cargill úr? – kérdezte a bíró az ügyésztől.
– Nincs ellenvetésem, méltóságos uram – mondta Cargill. – Felteszem, hogy a vádlott immár nem vitatja azokat a körülményeket, amelyeket előadtam.
– A legcsekélyebb mértékben sem – mondta Chadwick a vádlottak padjáról. – Minden pontosan úgy történt, ahogyan ön előadta.
A bíró ekkor Gaylord Brenthez fordult:
– Sajnálom, hogy ide kellett fáradnia, Brent úr, de a jelek szerint most már nincs szükség a tanúvallomására. Eltávozhat, vagy helyet foglalhat a terem végében.
Gaylord Brent bólintott, és lelépett az emelvényről. Odabiccentett a sajtókarzat felé, és a terem végében leült, éppen a közrendőr mellé, aki az imént tanúvallomást tett. A bíró most Chadwickhez beszélt.
– Chadwick úr, ön immár beismeri bűnösségét. Vagyis hogy testi sértést követett el Brent úr terhére. Kíván-e tanúkat beidéztetni saját védelmére?
– Nem kívánok, méltóságos uram.
– Ha kívánja, olyan tanúkat is beidéztethet, akik felvilágosítják a bíróságot az ön jellemére nézve, vagy pedig saját vallomásában tárhatja elő az enyhítő körülményeket.
– Nem kívánok tanúkat beidéztetni, méltóságos uram – mondta Chadwick –, viszont nyilatkozatot kívánok tenni innen, a vádlottak padjáról.
– Ez minden korlátozó feltétel nélkül jogában áll – mondta a bíró.
Chadwick, aki már állt, egy összehajtogatott újságkivágást vett elő a zsebéből.
– Méltóságos uram, hat héttel ezelőtt Gaylord Brent cikket közölt a lapjában, a Sunday Courierban. Hálás volnék, ha belepillantana.
Felállt egy szolga, és az újságkivágást a bírói emelvényhez vitte.
– Összefüggésben van ez az itt tárgyalt ügygyel? – kérdezte a bíró.
– Biztosíthatom, igen. A legnagyobb mértékben.
– Rendben van – szólt a bíró. Atvette az újságkivágást a szolgától, és gyorsan végigolvasta, majd letette, és így szólt: – Értem.
– Ebben az újságcikkben – kezdte Chadwick – Gaylord Brent rosszindulatú és rendkívül kártékony becsületsértést követett el velem szemben. Láthatta, méltóságos uram, hogy a cíkk egy nagykereskedelmi vállalatról szól, amely egy bizonyos terméket forgalmazott, majd csődöt jelentett be, s ezáltal sokan elvesztették a vállalatnál lévő kinnlevőségeiket. Sajnos magam is azok közé tartozom, akiket rászedett ez a vállalat, amelyet, akárcsak mások, én is megbízható cégnek tartottam, termékével együtt. Az a helyzet, hogy tévedésem sok pénzembe került, de ez tévedés volt, nem pedig cinkosság. Ebben az újságcikkben minden előzmény nélkül, teljesen alaptalanul azzal gyanúsítanak, hogy valamilyen meg nem nevezett módon én is bűnrészes vagyok ebben a sötét ügyben, és ráadásul olyasvalakitől származik a gyanúsítás, akit pongyola, lusta, hozzá nem értő firkásznak kell neveznem, mert szakmája legelemibb teendőit is elmulasztotta.
A hallgatóság felhördült, majd szünet állt be. Ennek elteltével a ceruzák lázas gyorsasággal kezdtek száguldani az előre vonalazott újságírói jegyzettömbökön.
Felállt az ügyész.
– Valóban szükség van minderre az enyhítő körülmények mérlegeléséhez? – kérdezte a bírótól panaszos hangon.
Chadwick közbevágott:
– Biztosíthatom, méltóságos uram, hogy csupán az ügy hátterét szeretném megvilágítani. Úgy érzem, méltóságod jobban meg tudja ítélni szabálysértésemet, ha megérti annak okait.
A bíró kis ideig elnézte Chadwick arcát.
– A vádlott jól érvel – mondta. – Folytathatja.
– Köszönöm, uram – mondta Chadwick. – Egyszóval, ha ez az úgynevezett leleplező újságíró veszi a fáradságot, és meghallgat, mielőtt összetákolja fércművét, én aktáim, számlakimutatásaim, bankigazolásaim segítségével kétséget kizáróan bebizonyíthattam volna neki, hogy engem éppúgy az orromnál fogva vez tett az a vállalat, mint a többi vevőjét. Ráadásul sok pénzem is bánja. De még annyít se tett, hogy megkeressen, pedig a nevem fel van tüntetve a telefonkönyvben is, a szaknévsorban is. A pöffeszkedő látszat mögött nincs semmi, méltóságos uram, mert ez a tántoríthatatlan leleplező a tények ellenőrzése helyett holmi kocsmai szóbeszédre hallgat...
Dühében kivörösödve felugrott helyéről Gaylord Brent.
– Megállj, te... – üvöltötte.
– Csendet! – kiáltotta a szolga felugorva. – Csendet a teremben!
– Megértem a felháborodását, Chadwick úr – mondta gondterhelten a bíró –, de nem egészen világos előttem, hogy miért tekinti mindezt enyhítő körülménynek.
– Méltóságos uram – mondta alázatosan Chadwick –, én csupán az igazságérzetére apellálok. Ha valaki, aki világéletében békés, törvénytisztelő polgár volt, egyszer csak megüt egy másik embert, ugye tekintetbe kell venni az indítékot, amely ilyen kirívó cselekedetre ragadta? Szerintem ez hatással lehet annak az embernek a belátására, akinek tiszte az ítélethozatal ebben az ügyben.
– Nos, jól van – mondta a bíró –, fejtse ki az indítékait. De kérem, válogassa meg a szavait.
– Úgy lesz, uram – mondta Chadwick. – Nos, miután ez a komoly újságírásnak álcázott hazugságtömkeleg napvilágot látott, üzletmenetem megrendült bele. Kitűnt, hogy jó néhány üzletfelem hitelt adott a becsületsértő kijelentéseknek, amelyeknek kútfője nem annyira oknyomozás, mint egy jókora whiskysüveg lehetett.
A terem végében Gaylord Brent már végképp nem tudott uralkodni magán. Könyökével meglökte a mellette ülő rendőr oldalát.
– Elképzelhető, hogy ezt megússza ez a szemét? – sziszegte.
– Ssss – hallgattatta el a rendőr. Brent talpra ugrott.
– Méltóságos uram – kiáltotta. – Csak annyit szeretnék mondani...
– Csendet! – kiáltotta a szolga.
– Ha még egyszer rendzavarást észlelek a teremben, a rendzavarót kivezettetem – jelentette be a bíró.
– Ezért aztán, uram – folytatta Chadwick –, gondolkodóba estem. Nem értettem, hogy egy tájékozatlan pojáca, aki még arra sem képes, hogy ellenőrizze az értesüléseit, milyen alapon bújhat meg egy nagy hatalmú lap jogi és pénzügyi védőbástyái mögött, és milyen alapon tehet tönkre egy kisembert, akivel össze sem ismerkedett, valakit, aki egész életében állhatatosan és a lehető legtisztességesebben dolgozott.
– A becsületsértési ügyek elintézésére jogi utak-módok is léteznek – jegyezte meg a bíró.
– Csakugyan – mondta Chadwick –, de önnek, aki a jog területén tevékenykedik, tudnia kell, hogy manapság kevesen akadnak, akik vállukra tudják venni azt az óriási terhet, hogy perre menjenek egy nagy hatalmú országos lappal. Felkerestem tehát a lap szerkesztőjét, hogy tények és okiratok segítségével bizonyítsam, milyen vaskos hibát követett el egyik alkalmazottja, aki meg sem próbálta pontosan tájékoztatni a közvéleményt. Sem akkor, sem máskor nem volt hajlandó engem fogadni. Akkor Gaylord Brenttel próbáltam személyesen beszélni. Mivel megakadályoztak abban, hogy a szerkesztőségben eléálljak, kénytelen voltam a lakására menni.
– Hogy orrba vágja? – kérdezte a bíró. – Lehet, hogy önt súlyosan megrágalmazták, de erre nem lehet tettlegességgel reagálni.
– Isten őrizzen, méltóságos uram – mondta megdöbbenéssel Chadwick. – A világért sem akartam megütni, hanem a lelkére akartam hatni. Meg akartam kérni, nézzen bele a bizonyítékaimba, mert ezek meggyőzhetnék, hogy amit leírt, abból egy szó sem igaz.
– Vagy úgy – mondta feltámadó érdeklődéssel a bíró. – Végre egy indíték. Vagyis azért kereste fel a házában, hogy a lelkiismeretére apelláljon.
– Pontosan, uram – mondta Chadwick. Éppoly jól tudta, mint az ügyész, hogy keresztkérdésekre most nincs mód, mivel nem tett esküt, csupán a vádlottak padjáról tesz nyilatkozatot.
– Es miért nem próbált meg hatni a lelkiismeretére? – kérdezte a bíró.
Chadwick tartása megroggyant.
– En megpróbáltam – mondta –, de ugyanazzal a megvető fölénnyel beszélt velem, mint amit a lapnál tapasztaltam. Tudta, hogy túl kis ember vagyok, nincs semmi hatalmam, úgysem szállhatok szembe a Courierral.
– S aztán mi történt? – kérdezte a bíró.
– Az az igazság, hogy valami megpattant bennem – mondta Chadwick. – Megbocsáthatatlan dologra ragadtattam magam. Egyszer orrba ütöttem. Egyetlen másodpercre, ami még sohasem fordult velem elő, elvesztettem az önuralmamat.
Ezzel a helyére ült. A bíró végignézett emelvényéről a tárgyalótermen.
Elvesztetted az önuralmadat, barátom, gondolta magában a bíró, ahogy a macska, ha bádogdobozt kötnek a farkához. Felmerült benne egy évekkel azelőtti esete, amikor kiszerkesztették a lapokban egyik ítéletét; annál is inkább felmérgesítette a dolog, mert később kiderült, hogy igaza volt.
A következő ítéletet hozta:
– Ez nem csekély fontosságú ügy. A bíróságnak el kell ismernie, hogy a vádlott úgy érezte, megkárosították, továbbá, hogy tettlegességét nem előre megfontolt szándékkal követte el. Mindazonáltal megütötte Brent urat, a háza küszöbén. Társadalmunk nem fogadhatja el, hogy polgárai jogosultságot érezzenek arra, hogy orrba vágják az ország vezető újságíróit. Ennélfogva a vádlottat 100 fontnyi pénzbírság és 50 fontnyi perköltség megfizetésére kötelezem.
Ahogy Bill Chadwick kitöltötte a csekkjét, kiürült a sajtókarzat, és a tudósítók hanyatt-homlok rohantak, hogy telefonközelbe jussanak vagy taxit fogjanak. Ahogy lefelé lépdelt a bírósági épület lépcsőin, valaki karon ragadta.
Megfordult, és Gaylord Brent haragtól sápadt, megdöbbenéstől rángatózó arcát látta maga előtt.
– Te strici – lihegte az újságíró. – Ne hidd, hogy megúszod, amit odabent összehordtál!
– Pedig meg fogom úszni – mondta Chadwick. – Ugyanis a vádlottak padjáról bármit elmondhatok. Abszolút mentésségét élvezek.
– De egy szó sem igaz abból, amit rólam összehordtál – mondta Brent. – Nem gázolhatsz csak úgy valakinek a becsületébe!
– Nem-e? – mondta Chadwick a legteljesebb nyugalommal. – Maga talán nem ezt tette?
Egy gondos ember
Timothy Hanson olyan ember volt, aki mindig nyugodtan és megfontoltan közelített az élet kérdéseihez. Azzal hízelgett magának, hogy szokásos megközelítési módjának: a higgadt elemzés, a megfelelő döntés és a döntéséhez való tántoríthatatlan ragaszkodás hármasának köszönheti érett férfikorának gazdagságát és társadalmi rangját.
Imigyen töprengett azon a csípős áprilisi reggelen is, amikor ott állt a londoni orvosi elit lakónegyedének a központjában, a Devonshire Street-i ház bejáratánál, és engedelmesen becsukódott mögötte a csillogó fekete ajtó.
A konzultáns orvos, aki régi barátja és hosszú évek óta a háziorvosa, még idegenekkel is az együttérzés és sajnálat mintaképe volt. Hát még egy baráttal! Aggodalma láthatóan nagyobb volt, mint a pácienséé.
– Timothy, eddigi praxisom során mindössze háromszor kellett ilyen hírt közölnöm – mondta, szétterpesztett ujjait a röntgenképeket és leleteket tartalmazó dosszién nyugtatva. – Hidd el, hogy nincs ennél borzasztóbb dolog egy orvos életében.
Hanson intett, hogy elhiszi.
– Ha nem az volnál, mint akinek ismerlek, talán kísértésbe esnék, hogy hazudjak neked – mondta a doktor.
Hanson megköszönte a bókot és a nyíltságot. A doktor kikísérte őt a rendelő küszöbéig.
– Ha bármi adódik... tudom, hogy banálisan hangzik... de érted, amit mondani akarok... bármi...
Hanson megszorította az orvos karját, és rámosolygott. Ezzel mindent elmondott, többre nem is volt szükség.
A fehér köpenyes asszisztensnő a bejáratig kísérte, és kiengedte az ajtón. Hanson most ott állt, és mélyet lélegzett. Tiszta és hűvös volt a levegő. Az éjszaka jött északnyugati szél megtisztította a várost. Hanson a legfelső lépcsőfokon állva végignézett a mértéktartóan elegáns házak során, amelyek többsége ma már pénzügyi tanácsadók, drága ügyvédek irodája vagy magánorvosok rendelője volt.
Egy fiatal nő magas sarkú cipőben, gyors léptekkel igyekezett a Marylebone High Street felé. Friss volt és gyönyörű, a szeme tüzes, arca kipirult a hideg szélben. Hanson elkapta a tekintetét, valami sugallat hatására rámosolygott, és ősz fejével odabiccentett. A nő értetlenül nézett, aztán rájött, hogy nem ismerik egymást. Nem a köszönést fogadta, inkább a kihívásra válaszolt. Visszamosolygott, és egy árnyalattal jobban ringatva a csípőjét, továbbsietett. Richards, a sofőr úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, bár mindent látott és helyeselt. A Rolls-Royce hátuljánál állt, és várt.
Hanson lement a lépcsőn, és Richards kitárta neki a kocsi ajtaját. Beült, és lassan fölengedett a benti melegben. Levette a kabátját, majd gondosan összehajtva maga mellé tette, és ráhelyezte fekete kalapját. Richards elfoglalta a helyét a kormány mögött.
– Az irodába, Mr. Hanson? – kérdezte.
– Kentbe – mondta Hanson.
A Rolls-Royce Silver Wraith délnek fordult a Great Portland Streetre, és a folyó felé tartott, amikor Richards megkockáztatott egy kérdést.
– Ugye nincs baj a jó öreg ketyegővel, uram?
– Nincs – mondta Hanson. – Még elketyeg egy darabig.
A szívével valóban nem volt semmi baj. Ebből a szempontból erős volt, mint egy bivaly. De nem ez volt a megfelelő hely vagy idő arra, hogy elbeszélgessen a sofőrjével a beleiben pusztító őrült, telhetetlen sejtekről. Kocsijuk elsuhant a Piccadillyn álló Erósz-szobor mellett, és elvegyült a haymarketi forgalom áradatában.
Hanson hátradőlt, és a tetőkárpitot bámulta. Egy fél év akár egy évszázadnak is tűnhet, gondolta, ha az ember börtönben van, vagy kórházban, törött lábbal. De ha ez minden, ami hátravan, akkor egyáltalán nem sok. Egyáltalán nem.
Természetesen az utolsó hónapban kórházi kezelésre is szükség lehet, ahogyan az orvosa mondta. Természetesen: ha a dolgok tényleg rosszra fordulnak. Es rosszra fognak fordulni. De persze vannak fájdalomcsillapítók és új kábítószerek, nagyon hatásos szerek.
A limuzin balra kanyarodott a Westminster Bridge Roadra, majd föl a hídra. A Temze fölött Hanson a County Hall egyre közeledő szürke tömbjét figyelte.
Emlékeztette magát arra, hogy nem csekély vagyonnal rendelkezik, amely még az új, munkáspárti kormány által kivetett büntetőadók ellenére sem mondható csekélynek. Ott van a ritka és értékes érmékkel foglalkozó üzlete a Cityben, ami jó hírű és elfogadott a szakmában, arról nem beszélve, hogy az épület, amelyben az üzlet működik, teljes egészében az övé. Ő az egyedüli tulajdonos, partnerek és részvényesek nélkül. A Rolls-Royce elhagyta az Elephant és Castle körforgalmát, és az Old Kent felé haladt. A Marylebone mesterkélt eleganciáját régen maguk mögött hagyták, csakúgy, mint az Oxford Street üzleti gazdagságát vagy a Whitehall és a County Hall hatalmat szimbolizáló kettősét a Westminster híd két partján. Az Elephanttől kezdve szegénységet és sivárságot árasztott a környék, a gazdagság és hatalom központját az alvó városok derűs nyugalmától elválasztó keményebb terület részeként.
Hanson az 50 000 fontos autóba begubózva nézte, ahogyan a fáradt, öreg épületek elsuhannak a mérföldenként egymillió font értékű autópálya mentén. Elragadtatottan gondolt a csodás kenti majorságra, a tízhektárnyi, tölgyekkel, bükkökkel és hársfákkal beültetett, ápolt parkra. Elgondolkodott, vajon mi lesz vele. Aztán ott van a mayfairi lakás, ahol időnként hét közben aludt, ha nem volt kedve Kentbe utazni, és ahol külföldi vásárlói sokkal oldottabb légkörben szórakozhattak, mint egy hotelban. Sokkal fesztelenebb hangulatban, ami általában hasznos a kikapcsolódás szempontjából, s jó hatással van az üzletkötésre is.
Az üzleten és a két ingatlanon kívül a birtokában volt még egy hosszú évek szerető gondoskodásával létrehozott értékgyűjtemény is, mappányi értékpapír és részvény, nem beszélve a különböző bankokban elhelyezett letéteiről, és végül az autóról, amelyben most is ült.
Az Old Kent Road szegények lakta részén hirtelen fékeztek egy zebránál. Richards felsóhajtott. Hanson kinézett az ablakon. Négy apáca kíséretében egy kisgyerekekből álló csoport kígyózott át az úttesten. Ketten elöl mentek, a másik kettő hátul. A sor végén egy kisfiú megállt a zebra közepén, és leplezetlen érdeklődéssel bámulta a Rolls-Royce-ot.
Kerek és harcias arca és pisze orra volt, kócos haján sapka, “St. B." kezdőbetűkkel. Az egyik zoknija ráncokba gyűrődött a bokája körül. A gumi minden kétséget kizáróan sokkal fontosabb szerepet töltött be máshol, mondjuk egy csúzli nélkülözhetetlen tartozékaként. Fölnézett, és észrevette a disztingvált ősz fejet, amint rámered a sötétített üveg mögül. A kis gazember gondolkodás nélkül szemtelen grimaszt vágott, jobb hüvelykujját az orrára helyezte, fennmaradó négy ujjával pedig kihívóan integetett.
Timothy Hanson, anélkül hogy arckifejezése megváltozott volna, ugyancsak az orrára tette jobb hüvelykujját, és ugyanazokkal a mozdulatokkal visszaintegetett a fiúnak. Richards talán észrevette a gesztust a visszapillantó tükörben, de épp csak hogy megrezzentette a szemöldökét, majd egyenesen kibámult a szélvédőn. A fiú döbbenten állt a zebrán. Leengedte a kezét, majd fülig érő szájjal elvigyorodott. Egy szempillantás múlva az egyik izgatott, fiatal apáca már le is hessentette az úttestről. A gyerekkígyó újra összeállt, és egy hatalmas, szürke épület felé menetelt, amit kerítés választott el az úttól. Megszabadítva ettől a szemtelen "útonállótól", a Rolls továbbzúgott Kent felé.
Harminc perc múlva elhagyták a burjánzó külvárosokat, és föltárult előttük az M20-as út kanyargó szalagja, elmaradt mögöttük a fakó Északi-dombvidék, és elérték "Anglia kertjének" dimbes-dombos tájait. Hanson gondolatai visszakalandoztak a feleségéhez, aki már tíz éve halott volt. Boldog volt a házasságuk, nagyon boldog, de nem volt gyerekük. Talán örökbe kellett volna fogadniuk; eleget gondolkoztak rajta. A felesége egyetlen gyerek volt, és a szülei szintén régen meghaltak már. Ami őt illeti, neki maradt egy nővére, akit ki nem állhatott, és ezt az érzést csak szörnyű férje és hasonlóképpen kellemetlen fiuk iránt érzett utálata múlta felül.
Közvetlenül Maidstone-tól délre véget ért az autóút, és néhány mérfölddel később, Harrietshamnél Richards lekanyarodott a főútról, és délnek fordult – a dúsan termő gyümölcsösök, szántóföldek, erdők és komlókertek felé, amit Wealdnek neveznek. Ezen a csodálatos tájékon állt Timothy Hanson vidéki háza.
Aztán ott van a pénzügyminiszter, az ország pénzügyeinek irányítója. Ő is kéri majd a részét, gondolta Hanson, méghozzá elég tekintélyes részt. Mert efelől nem volt kétsége. Így vagy úgy, de sokévi halogatás után meg kell majd írnia a végrendeletét.
– Mr. Pound fogadja, uram – mondta a titkár.
Timothy Hanson fölállt, és belépett Martin Poundnak, a Pound Gogarty jogi cég idősebbik tagjának az irodájába.
Az ügyvéd fölemelkedett az íróasztala mögött, hogy üdvözölje.
– Kedves Timothy, mennyire örülök, hogy újra látlak!
Mint a legtöbb középkorú, gazdag ember, Hanson is már régen személyes barátságot alakított ki négy legfontosabb tanácsadójával, az ügyvédjével, a könyvelőjével, a tőzsdeügynökével és az orvosával, és mindegyikükkel tegező viszonyban volt. A két férfi helyet foglalt.
– Mit tehetek érted? – kérdezte Pound.
– Nemrég sürgettél, Martin, hogy készítsek végrendeletet – mondta Hanson.
– Úgy van – válaszolta az ügyvéd –, nagyon bölcs és régóta halogatott lépés.
Hanson benyúlt az aktatáskájába, és elővett egy vörös pecséttel lezárt vaskos, barna borítékot. Az asztal fölött átnyújtotta a meglepett ügyvédnek.
– Itt van – mondta.
Pound egyébként sima arcán megrökönyödött fintorral vette át a csomagot.
– Timothy, nagyon remélem... egy ilyen hatalmas vagyon esetben, mint a tiéd...
– Ne aggódj – mondta Hanson –, valójában egy ügyvéd készítette elő. Szabályosan írtam alá, tanúk jelenlétében. Nincsenek benne félreérthető részek; semmi, aminek az alapján támadható lenne.
– Értem – mondta Pound.
– Ne haragudj, kedves barátom. Tudom, érthetetlen, hogy nem téged kértelek meg rá, hanem egy vidéki céget. Megvan rá az okom. Kérlek, bízzál bennem.
– Természetesen – mondta Pound sietve. – Ez nem kérdés. Azt akarod, hogy biztonságba helyezzem?
– Igen. És még valami. Ebben az iratban téged jelöltelek ki kizárólagos végrehajtónak. Természetesen tudom, hogy jobban szeretnéd látni, mielőtt döntesz. Szavamat adom, hogy semmi sincs a végrehajtó feladatai között, ami íeíkiismereti problémát okozhatna neked akár szakmailag, akár személyesen. Vállalod?
Pound a nehéz csomagot méregette a kezében.
– Igen – mondta. – Szavamat adom. De biztos vagyok benne, hogy a távoli jövőről beszélünk. Remekül nézel ki. Sőt szembe kell néznünk az eshetőséggel, hogy túlélsz engem. Akkor mit csinálsz?
Hanson ugyanebben a tréfás szellemben válaszolt. Tíz perccel később kilépett a kora májusi napfényben fürdő Gray's Inn Roadra.
Szeptember közepéig Timothy Hanson éppoly aktív volt, mint évek óta bármikor. Néhányszor átruccant a kontinensre, és még gyakrabban járt be a londoni Citybe. Kevés embernek adatik meg, aki idő előtt távozik, hogy rendezze sokrétű és szerteágazó ügyleteit, és Hansonban minden eltökéltség megvolt, hogy dolgait teljességében úgy intézze, ahogyan szeretné.
Szeptember 15-én behívatta Richardsot a házba. A sofőr – és mindenes –, aki feleségével együtt már tizenkét éve gondoskodott Hansonról, a könyvtárban találta munkaadóját.
– Van egy kis hírem a számára – mondta Hanson. – Úgy tervezem, hogy az év végén visszavonulok az üzlettől.
Richards, bár meglepődött, ennek nem adta tanújelét. Várta a folytatást.
– Azt is tervezem, hogy külföldre költözöm, és nyugdíjas éveimet valami kisebb helyen, naposabb tájékon töltöm.
Szóval ez az, gondolta Richards. Még így is rendes az öregtől, hogy három hónappal előre figyelmezteti. De amilyen kevés a munkalehetőség, jobb, ha azonnal körülnéz. És nemcsak a kényelmes munka, a szép kis házikó is elvész, amelyben mostanáig laktak.
Hanson levett egy vastag borítékot a kandallópárkányról. Átnyújtotta Richardsnak, aki gondolkodás nélkül elvette.
– Attól tartok – mondta Hanson –, hogy hacsak a ház későbbi lakói nem alkalmazzák magát és Mrs. Richardsot, új helyet kell keresniük.
– Igen, uram – mondta Richards.
– Természetesen ellátom önöket a lehető legjobb ajánlólevelekkel, mielőtt távozom. De üzleti okokból arra kell kérnem, hogy mindezt ne említse senkinek a faluban, és másutt sem, amíg nem válik elkerülhetetlenné. Boldog lennék, ha mondjuk november elsejéig még itt tudna maradni: nem szeretném, ha hírek terjengenének küszöbön álló távozásomról.
– Értem, uram – mondta Richards. Még mindig a kezében tartotta a vastag borítékot.
– És ezzel – mondta Hanson – elérkeztünk az utolsó ponthoz. A boríték. Maga és Mrs. Richards jók és hűségesek voltak hozzám az elmúlt tizenkét évben. Szeretném, ha tudná, hogy ezt milyen nagyra értékelem.
– Köszönöm, uram.
– Szeretném, ha ugyanilyen hűek maradnának az emlékemhez külföldre való távozásom után. Tudom jól, hogy a kérésem, hogy még hat hétig ne keressen új munkahelyet, rengeteg nehézséget okozhat. De ettől függetlenül is szeretném segíteni magukat a jövőben is, amennyire ez lehetséges. Ez a boríték használt és kinyomozhatatlan húszfontos címletekben tízezer fontot tartalmaz.
Most már Richards-ot is elhagyta az önuralma. Az összeg nagysága hallatán elképedésében fölszaladt a szemöldöke.
– Köszönöm, uram – dadogta.
– Szóra sem érdemes – mondta Hanson. – Azért választottam a viszonylag szokatlan készpénzt, mert mint a legtöbb hozzám hasonló ember, én is idegenkedem a gondolattól, hogy munkával keresett pénzem nagy része az adószedők zsebébe vándoroljon.
– Nagyon is értem – mondta tejes átéléssel Richards. A borítékon keresztül is érezte a vaskos pénzkötegeket.
– Mivel ekkora pénzösszeg jelentős ajándékozási adót vonna maga után, azt javaslom, hogy ne tegye be a bankba, inkább rejtse el valami biztonságos helyre. És úgy költsék el, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Arra szántam, hogy néhány hónapra kisegítsem magukat új életükben.
– Legyen nyugodt, uram – mondta Richards. – Ismerem a dörgést. Manapság nem megy másképp. És nagyon köszönöm, mindkettőnk nevében.
Richards boldogan ment végig a kavicsos kocsifelhajtón, hogy folytassa az új Rolls-Royce fényesítését. Mindig gáláns fizetést kapott, és mivel a házért nem kellett fizetnie, egész szép summát tudott félretenni. És most még ez a "talált pénz" is! Talán nem is lesz rá szüksége, hogy az erősen beszűkített munkaerőpiacon keresgéljen. Ott van az a kis porthcawli panzió otthon Walesben, amit épp azon a nyáron néztek ki maguknak Megannal...
Október elsejének reggelén, mielőtt a nap teljesen bevilágította volna a horizontot, Timothy Hanson lejött a hálószobájából. Még egy teljes óra, míg Mrs. Richards átjön, hogy elkészítse a reggelijét, és nekifogjon a takarításnak.
Szörnyű éjszakája volt, és a pirulák, amelyeket bezárt éjjeliszekrényében tartott, kezdtek csatát veszíteni a gyomra alsó részét egyre jobban mardosó fájdalommal szemben. Szürke volt és elgyötört, s most már idősebbnek nézett ki a koránál. Megértette, hogy már semmit sem tehet. Elérkezett az idő.
Tíz percet töltött el azzal, hogy írt egy rövid levelet Richardsnak, amelyben elnézését kérte két héttel korábbi átlátszó hazugságáért, és amelyben megkérte, hogy azonnal hívja föl Martin Poundot a lakásán. A levelet szembeötlő helyre, a könyvtárajtó elé, a padlóra helyezte, hogy jól feltűnjön a sötét parketten. Majd fölhívta Richardst, és közölte az álmos sofőrrel, hogy nincs szüksége korai reggelire, és hogy Mrs. Richards helyett ő legyen a könyvtárban fél óra múlva.
Ezután lezárt íróasztalából elővette a vadászpuskáját, melynek csövéből még korábban lefűrészelt tízujjnyit, hogy könnyebben lehessen kezelni. Betett két nagy kaliberű töltényt a závárba, és visszavonult a könyvtárszobába.
Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy egy lópokróccal letakarja kedvenc bőrbevonatú karosszékét, gondolva rá, hogy már nem az övé. A puskával a kezében leült. Még egyszer utoljára végignézett szeretett könyveinek során meg a szekrényeken, amelyek dédelgetett éremgyűjteményének adtak otthont valaha. Azután mellkasa felé fordította a puska csövét, kitapogatta a ravaszt, mély lélegzetet vett, és szíven lőtte magát.
Mr. Pound becsukta maga mögött az irodájából nyíló tanácsterem ajtaját, és elfoglalta helyét az asztalfőn. Jobbról, a hosszú asztal közepénél ült Mrs. Armitage, kliensének és barátjának a nővére, akiről már hallott. Mellette a férje. Mindketten feketében voltak. Az asztal túloldalán, látszólag unottan és érdektelenül ült a fiuk, Tarquin, egy huszonéves fiatalember, aki elmerülten babrált túlméterezett orrának tartalmában. Mr. Pound föltette a pápaszemét, és a három jelenlevőhöz beszélni kezdett.
– Mint hamarosan értesülnek róla, az elhunyt Timothy Hanson engem kért fel végrendelete kizárólagos végrehajtójának. Ebben a minőségemben, ha az események normális mederben folytak volna, amint értesültem a haláláról, azonnal fölnyitottam volna a végrendeletet, hogy megbizonyosodjam róla, vajon vannak-e olyan utasítások, amelyeknek azonnali jelentőségük van, például a temetésre vonatkozólag.
– Miért, nem maga írta? – kérdezte idősb Armitage.
– Nem – felelte Pound.
– Tehát nem is tudja, mi van benne? – kérdezte ifjabb Armitage.
– Nem – mondta Pound. – Sőt azzal, hogy az elhunyt hátrahagyott nekem egy személyes levelet a könyvtárszoba kandallópárkányán, annak is elejét vette, hogy felbontsam a végrendeletet. Ebben a levélben néhány dolgot tisztázott, amit most megosztok önökkel.
– Beszéljünk a végrendeletről – szólt közbe ifjabb Armitage.
Mr. Pound megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Nyugalom, Tarquin – szólt rá Mrs. Armitage.
– Először is – folytatta Mr. Pound –, Timothy Hanson nem pillanatnyi elmezavarban lett öngyilkos. Valójában halálos rákbetegségben szenvedett, és ezt már április óta tudta.
– Szerencsétlen fráter – szólt idősb Armitage.
– Hátrahagyott levelét bemutattam a megyei halottkémnek, de ugyanezt erősítette meg a háziorvosa és a halottszemle is. Így a formaságok, a halottkémi szemle és a halotti bizonyítvány kiállítása után megadták az engedélyt, hogy két héten belül lebonyolítsuk a temetést. Másodszor, Hanson világosan leszögezte, hogy a végrendeletet addig nem bonthatjuk fel, amíg ezeket a formaságokat el nem intéztük. És végül kinyilvánította abbéli óhaját, hogy postai értesítés helyett hivatalos felolvasást szeretne egyetlen élő rokona és héánytestvére, Mrs. Armitage, valamint annak férje és fia jelenlétében.
A három jelenlévő növekvő és bánatosnak egyáltalán nem nevezhető meglepetéssel nézett körül a szobában.
– De hiszen csak mi vagyunk itt – mondta ifjabb Armitage.
– Pontosan – mondta Pound.
– Akkor mi vagyunk a kizárólagos kedvezményezettek – szólt az apa.
– Nem feltétlenül – mondta Pound. – A mostani jelenlétük egyszerűen néhai kliensem levélbeli kérése volt.
– Ha valami aljas tréfát űzött velünk... – mondta sötéten Mrs. Armitage. Majd száját jól begyakorlott könnyedséggel vékony vonallá szorította össze.
– Rátérhetünk a végrendeletre? – kérdezte Pound.
– Persze – válaszolta ifjabb Armitage.
Martin Pound elővett egy vékony levélbontót, és óvatosan fölvágta a kezében tartott vaskos borítékot. Kivett belőle egy másik testes borítékot, és egy háromlapnyi írást, amit a bal oldalán zöld zsinórral fűztek össze. Pound a borítékot letette, a lapokat pedig szétnyitotta, és olvasni kezdett.
– "Ez itt alulírott Timothy Hanson végakarata, aki..."
– Ezt mind jól tudjuk – szólt közbe idősb Armitage.
– Gyerünk tovább – mondta Mrs. Armitage. Pound némi megvetéssel nézett végig rajtuk szemüvege fölött.
– "Kijelentem, hogy alábbi végakaratom az angol törvényeknek megfelelően értelmezendő. Másodszor, ezennel minden korábbi ígéretemet és végrendeletemet visszavonom..."
Ifjabb Armitage felsóhajtott, mint akinek már fogytán a türelme.
– "Harmadszor, az alább megjelölt urat, ügyvédemet kinevezem akaratom végrehajtójának, és felkérem, hogy kezelje vagyonomat, minden fölmerülő költséget fedezzen, és hajtsa végre eme végrendelet minden kitételét; ez az úr: Martin Pound, a Pound and Gogarty cégtől. Negyedszer, a felolvasás ezen pontján megkérem végrehajtómat, hogy nyissa fel a lezárt borítékot, melyben némi készpénzt talál a temetés költségeire, az ügyvédi jogdíjra és bármi egyéb váratlan akadály elhárítására, ami végrendeletem végrehajtása során felmerülne. Abban az esetben, ha a fenti összegből valamennyi megmaradna, az a kívánságom, hogy azt ügyvédem saját belátása szerint jótékony célra fordítsa."
Mr. Pound letette a végrendeletet, és újra kezébe vette a papírvágó kést. A lezárt borítékból előhúzott öt, barna papírszalaggal összefogott, húszfontos bankjegyekből álló köteget. Ahogy a papíron olvasható volt, minden köteg 1000 fontot ért. Csend lett a szobában. Ifjabb Armitage abbahagyta a barlangászást, és körülbelül olyan közömbösen meredt a pénzhalomra, mint egy szatír egy szűzre. Martin Pound újra fölemelte a végrendeletet.
– "Ótödször, régi barátságunkra való tekintettel megkérem végrendeletem kizárólagos végrehajtóját, hogy végrehajtói tevékenységét a temetésemet követő napon kezdje meg."
Mr. Pound végignézett a társaságon a szemüvege fölött.
– Normális körülmények között már ellenőriztem volna Mr. Hanson belvárosi üzletét és egyéb, ismert aktív vagyonát, hogy megbizonyosodjam róla, minden megfelelően folyik, és hogy a kedvezményezetteket nem éri anyagi veszteség az aktív vagyon helytelen kezelése miatt – mondta. – Azonban, mivel hivatalosan csak most értesültem arról, hogy én vagyok a kizárólagos végrehajtó, nem tehettem semmit. És az előbbiekből kitűnik, hogy csak a temetés utáni napon kezdhetek tevékenykedni ez ügyben.
– Ugye ez a halogatás nem csökkenti a vagyon értékét? – kérdezte idősb Armitage.
– Ezt nem tudhatom – válaszolta Pound. – De nem hiszem. Mr. Hansonnak kiváló munkatársai vannak belvárosi üzletében, és minden kétségen felül bízhatott abban, hogy ezek a hű emberek a halála után is annak rendje és módja szerint fönntartják az üzleti tevékenységet.
– Azért nem kéne mégiscsak belefognia? – kérdezte Armitage.
– A temetés utáni napon – mondta Pound.
– Hát akkor essünk túl a temetésen, amilyen gyorsan csak lehet – szólt Mrs. Armitage.
– Ahogy óhajtják – válaszolta Pound. – Hiszen önök a legközelebbi hozzátartozói.
Folytatta a felolvasást.
– "Hatodszor, teljes egészében..."
Itt megállt, és úgy meredt a papírra, mint aki nem egészen érti, amit olvas.
– ...teljes egészében drága és szerető nővéremre hagyom vagyonom fennmaradó részét, abban a biztos tudatban, hogy örökségét megosztja szeretetre méltó férjével, Normannel és bájos gyermekükkel, Tarquinnal. Ugyancsak rájuk vonatkoznak a hetedik bekezdésben foglalt feltételek."
Áhítatos csend ülte meg a helyiséget. Mrs. Armitage finoman a szeméhez emelte patyolat zsebkendőjét, sokkal kevésbé azért, hogy letöröljön egy könnyet, mint inkább, hogy elrejtse a szája sarkában bujkáló diadalmas mosolyt. Amikor elvette arca elől a zsebkendőjét, úgy pillantott férjére és fiára, mint egy túlkoros tyúk, aki farát fölemelve azt látja, hogy egy tömör aranytojás nyugszik alatta. A két hímnemű Armitage csak ült tátott szájjal.
– Mennyi volt a vagyona? – kérdezte végül az idősebb.
– Pontosan nem tudnám megmondani – mondta Pound.
– Ugyan már, magának tudnia kell – sürgette az ifjú. – Legalább nagyjából. Minden ügyét maga intézte.
Pound az ismeretlen ügyvédre gondolt, aki megfogalmazta a végrendeletet.
– Majdnem mindet – mondta.
– Szóval?
Pound lenyelte a békát. Bármennyire kellemetlennek találta is az Armitage családot, mégiscsak ők voltak elhunyt barátja kizárólagos örökösei.
– Úgy gondolom, a jelenlegi piaci árakat figyelembe véve és feltéve, hogy ismerem a teljes vagyont, úgy két és fél, hárommillió fontról lehet szó.
– A szentségit – mondta idősb Armitage. Gondolatok kezdtek kirajzolódni a fejében. – Mennyi az illeték és az átírási költség?
– Elég sok, attól tartok.
– Mennyi?
– Figyelembe véve a vagyon nagyságát, valószínűleg a legmagasabb rátát fogják alkalmazni, ami hetvenöt százalék. Végül is, szerintem olyan hatvanöt százalék körül fog kijönni.
– Akkor egymillió marad tisztán? – kérdezte a fiú.
– Ne felejtsék el, hogy ez csak durva becslés – mondta Pound tehetetlenül. Eszébe jutott az ő Hanson barátja: ez a művelt, szellemes és igényes ember. Miért, Timothy, az ég szerelmére, miért? Majd folytatta. – Még hátravan a hetedik bekezdés.
– Mi van benne? – kérdezte Mrs. Armitage, megszakítva társadalmi felemelkedéséről szóló ábrándjait.
Pound újra olvasni kezdett.
– "Egész életem során mindig szörnyű félelem kerített hatalmába, ha arragondoltam, hogy egy napon a föld alatt férgek és más paraziták falják majd föl testemet – olvasta. – Ezért készíttettem egy ólommal bélelt koporsót, amely a Bennet és Gaines Temetkezési Vállalatnál van elhelyezve, Ashford városában. Az a kívánságom, hogy ebben vigyenek el utolsó utamra, végső nyughelyemre. Másodszor, sohasem vágytam arra, hogy majd egyszer valami markológép kiásson. Ebből kifolyólag az a kívánságom, hogy a tengerben temessenek el, mégpedig a devoni parttól húsz mérföldre délre, ahol valamikor tengerésztisztként szolgáltam. Végül pedig, hogy megháláljam egy életen át tanúsított szeretetüket, az a kívánságom, hogy nővérem és sógorom legyen az, aki elindítja koporsómat az óceán felé. És utasítom végrehajtómat, hogy ha ezeket a kívánságaimat nem teljesítik, avagy az örököseim bármi akadályt gördítenek a dolgok útjába, akkor mindent, ami eddig elhangzott, semmisnek és érvénytelennek tekintsen, és annak szellemében járjon el, hogy teljes vagyonomat a pénzügyminiszterre hagyom."
Martin Pound fölnézett. Személy szerint csodálkozva értesült barátja félelmeiről és szeszélyeiről, de ennek semmi jelét nem adta.
– Nos, Mrs. Armitage, hivatalosan föl kell tennem a kérdést: van valami kifogása elhunyt testvérének a hetedik bekezdésben foglalt kívánságai ellen?
– Ez egy hülyeség – válaszolta a nő –, még hogy tengeri temetés! Nem is tudtam, hogy ezt is engedik.
– Meglehetősen ritka, de nem törvényellenes – felelte Pound. – Már régebben is hallottam egy esetről.
– De hát ez drága – mondta a fiú –, sokkal drágább, mint egy sima temetés. És különben is, miért nem hamvasztást kért?
– A temetés költségei nem befolyásolják az örökséget – mondta Pound ingerülten –, ez fedezi a kiadásokat – és a könyökénél lévő 5000 fontnyi halomra bökött. – Nos, van kifogásuk?
– Hát, nem is tudom...
– Kötelességem figyelmeztetni önöket, hogy ha van, az örökség semmis és érvénytelen.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy az államé lesz a pénz – szólt közbe a férje.
– Pontosan – mondta Pound.
– Nincs kifogásom – mondta Mrs. Armitage. – Bár nevetségesnek találom az egészet.
– Akkor mint legközelebbi hozzátartozó fölhatalmaz, hogy megtegyem az előkészületeket?
Mrs. Armitage gyorsan bólintott.
– Minél előbb, annál jobb – mondta a férje. – Akkor belekezdhetünk végre az örökösödési eljárásba.
Martin Pound hirtelen felállt. Elege lett.
– Ez volt a végrendelet utolsó bekezdése. Tanúk jelenlétében törvényesen aláírták minden oldalon. Azt gondolom tehát, hogy nincs több megbeszélnivalónk. Megteszem a szükséges előkészületeket, és egy későbbi időrend és hely megbeszélése céljából kapcsolatba lépek majd önökkel. Jó napot mindannyiuknak.
Október közepén a Csatornán hajókázni nem a legkellemesebb elfoglaltság, ha az ember nem fanatikus rajongója a tengernek. Mielőtt elhagyták a kikötői mólót, Mr. és Mrs. Armitage nem mulasztották el világosan kifejezésre juttatni, hogy ők korántsem azok.
Mr. Pound felsóhajtott. Ott állt a szélben a hátsó fedélzeten, csak hogy ne kelljen együtt lennie velük a kabinban. Egy hétbe teltek az elókészületek, és végül egy devoni hajót bérelt ki Brixhamben. A zsákhálós halászhajón dolgozó három halász, mivel az árral elégedett volt, és arról is megbizonyosodott, hogy nem hágja át a törvényt, elvállalta a szokatlan munkát. A halászat mostanában csekély hasznot hozott a Csatornán.
Emelőcsigára volt szükség, hogy a féltonnás koporsót a kenti temetkezési vállalat hátsó udvaráról átemeljék a nyitott egytonnás teherautóra, amit aztán egy fekete limuzin követett végig a hosszú úton a délnyugati partra. Armitage-ék egész reggel panaszkodtak. Brixhamben a teherautó leparkolt a rakparton, és a bárka daruival feltették a koporsót a fedélzetre. Ott állt most is két gerendára helyezve a széles fedélzeten; a viaszos tölgy és fényes réz csillogott az őszi égbolt alatt.
Tarquin Armitage Brixhamig együtt utazott a társasággal, de miután egy pillantást vetett a tengerre, inkább egy városi fogadó vendégszerető melegét választotta. Egyébként sem volt rá szükség a tengeri temetésnél. A nyugdíjas haditengerészeti káplán, akit Pound az Admiralitás kápláni hivatala útján talált, boldogan fogadta el szolgálataiért a bőkezű honoráriumot. Ő is a kabinban üldögélt, reverendájára borítva vastag kabátját.
A fedélzeten a kapitány odament Poundhoz. Szélben csapkodó tengeri térképén egy pontra mutatott, húsz mérfölddel délre az indulási ponttót. Fölvonta a szemöldökét. Pound bólintott.
– Mély víz – mondta a kapitány. A koporsó felé biccentett. – Ismerte?
– Nagyon jól – mondta Pound.
A kapitány morgott valamit. Öccsével és unokatestvérével irányították a bárkát; mint a legtöbb halászhajó legénysége, ők is rokonok voltak. Mindhárman keménykötésű devoniak, kezük és arcuk dióbarna, már őseik is ezeken a veszélyes vizeken halásztak azóta, hogy Drake megtanulta a különbséget fő- és derékvitorla között.
– Egy órán belül ott leszünk – mondta, és viszszament a hajó orrába.
Amikor elérték a kiválasztott helyet, a kapitány szembefordította a hajó orrát a hullámokkal, és leállított motorral lebegett. Az unokaöcscse fogta a három pallóból álló, alul keresztlécekkel megerősített deszkázatot, és keresztbe fektette a jobb oldali korláton, a sima oldalával fölfelé. A bemetszett korlát majdnem középen tartotta meg a szerkezetet, mint egy libikóka forgástengelye. A deszkázat egyik fele a fedélzet, a másik a hullámzó tenger fölött lebegett. Amint a kapitány öccse elfoglalta helyét a csörlőnél, az unokatestvér beakasztotta a kampókat a koporsó rézfogantyúi alá.
A csörlő motorja felbőgött, és a kábel megfeszült: a nagy koporsó fölemelkedett a fedélzetről. A csörlős ember epy méter magasan tartotta, míg az unokatestver ráirányította a palánkra a tölgyfa ládát. Az elejét a tenger felé fordította, és bólintott. Az öcs leengedte úgy, hogy pontosan az alátámasztó korláton pihent meg. Majd meglazította a kábelt, és a koporsó egy reccsenéssel a helyére került, félig belül, félig kívül a bárkán. Amíg az unokaöcs mozdulatlanul tartotta, a csörlős odament, elvette az ékeket, és segített vízszintesben tartani a palánk fedélzet fölötti végét. Kevés súly esett csak rájuk, hiszen a koporsó tökéletes egyensúlyban volt. Egyikük Poundra nézett tanácsért, aki előhúzta a káplánt és Armitage-ékat a fedezékükből.
A hat ember csöndben állt az alacsonyan járó felhők alatt, és próbálták megtartani egyensúlyukat a dülöngélő fedélzeten, míg időről időre elborították őket a hajónak verődő hullámokból fölcsapódó vízcseppek. El kell ismerni, hogy a káplán a tisztesség keretein belül igyekezett rövidre fogni a beszédét, és erre szüksége is volt, mivel a szél szinte letépte karingét, és teljesen szétzilálta ősz fürtjeit. Norman Armitage, aki szintén fedetlen fővel volt, csontig fagyott, és úgy festett, mint egy beteg papagáj. Csak feltételezni lehet, mi mindent gondolt hirtelen elhunyt rokonáról, aki néhány lábnyira tőle, kámforba ágyazva feküdt tölgyben és ólomban. A szőrmebundába, szőrmesapkába és gyapjúsálba bugyolált Mrs. Armitage-ből hegyes, vörösre fagyott orrát kivéve semmi sem látszott.
Martin Pound az eget nézte, miközben a pap monoton beszédét hallgatta. Egy magányos sirály keringett a szélben, nem érezve hideget, esőt és tengeribetegséget, mit sem tudva végrendeletről és rokonokról, eltelve azzal, hogy tökéletesen uralja a levegőt, függetlenül és szabadon. Az ügyvéd visszafordította tekintetét a koporsóra és azon túl az óceánra. Nem is rossz, gondolta, ha az ember szentimentális ezekben a dolgokban. Személyesen sosem érdekelte, mi történik majd vele a halála után, és nem is sejtette, hogy ez Hansonnak ennyire fontos volt. De ha már érdekli az embert, nem rossz hely a pihenésre. Elnézte a tölgykoporsót, amin nem tudtak áthatolni a vízcseppek. Hát itt nem fognak zavarni, Timothy, öreg barátom, gondolta.
– "...a Te örökké tartó gondoskodásodra bízzuk testvérünket, Timothy John Hansont, a Mi Urunk, Jézus Krisztus által, Ámen."
Pound elmélkedéséből felriadva észrevette, hogy vége. A káplán várakozóan nézett rá. Fejével odaintett az Armitage házaspárnak. Ok megkerülték a platót tartó halászokat, és kezüket a koporsó végére helyezték. Pound biccentett a két embernek. Azok lassan fölengedték a palánk feléjük eső végét. A másik megbillent a tenger felé, és a koporsó megmozdult. Mindkét Armitage lökött rajta egy kicsit. Egyszer csak megcsikordult, majd sebesen becsúszott a tengerbe. A hajó megrázkódott. A koporsót pont oldalba kapta egy hullám, és inkább puffant, mint csobbant, majd azonnal elmerült. Pound felpillantott a kormányosfülkében álló kapitányra. Az fölemelte a kezét, és arrafelé mutatott, ahonnan jöttek. Pound megint bólintott. Fölerősödött a motorzaj. A palánkot már visszaemelték a fedélzetre. Az Armitage házaspár és a káplán visszasiettek menedékükbe. A szél fölerősödött.
Már majdnem sötét volt, és a rakparton már kigyúltak az első fények a házakban, mire megkerülték a brixhami mólót. A káplán kis kocsija a közelben parkolt; hamar elhajtott. Pound elrendezte a dolgokat a kapitánnyal, aki boldog volt, hogy egy nap megkeresett annyit, mint makrélával egy hét alatt sem. A temetkezési vállalat emberei ott vártak a limuzinnal és az erősen megviselt Tarquin Armitage-dzsel. Pound átengedte az Armitage házaspárnak a kocsit. Inkább a londoni vonatot és az egyedüllétet választotta.
– Minél előbb végezzen a vagyonbecsléssel és a hagyaték iktatásával – mondta Mrs. Armitage élesen. – Elegünk van ebből a színjátékból.
– Biztos lehet benne, hogy nem vesztegetem az időt – válaszolta Pound hidegen. – Majd jelentkezem.
Megemelte a kalapját, és elsétált az állomás felé. Nem fog túl sokáig tartani, gondolta. Timothy Hanson vagyonának nagyságát és kiterjedését már minden részletében ismerte. Papírforma szerint minden tökéletes rendben volt körülötte. Hiszen Timothy Hanson igen gondos ember volt.
November közepe volt már, mire Pound újra képesnek érezte magát az Armitage-ékkel való találkozásra. Bár, mint kizárólagos örökös, csak Mrs. Armitage volt hivatalos Gray's Inn Road-i irodájába, ő mindazonáltal férjével és fiával jelent meg.
– Kissé zavarban vagyok – mondta Pound.
– És mi az oka?
– Elhunyt bátyjának a vagyona, Mrs. Armitage. Hadd magyarázzam meg. Mint Mr. Hanson ügyvédje, ismertem, hogy hol, mekkora tőkével rendelkezett a megboldogult, így ezeket a vagyonrészeket késedelem nélkül átvizsgálhattam.
– Mik ezek? – kérdezte Mrs. Armitage nyersen.
Pound nem hagyta magát sürgetni vagy idegesíteni.
– Valójában a vagyon hét főbb forrásból származott. Ezek együtt úgy a kilencvenkilenc százalékát teszik ki annak, amit birtokolt. Először is ott van a ritka és értékes érmékkel foglalkozó üzlet a Cityben. Talán tudja, hogy ez egy teljes jogú vállalat volt, amely egyedül az ő tulajdonát képezte. Ő maga alapította és építette kí. A vállalat révén az épületet is birtokolta, amelyben működött. Közvetlenül a háború után vette, jelzálogkölcsönnel terhelve, nagyon alacsony áron. A kölcsönt már rég visszafizette; a vállalat szabad tulajdonként birtokolta a házat, ő meg a vállalatot birtokolta.
– Mennyi ennek az egésznek az értéke? – kérdezte idősb Armitage.
– Ezzel nincs probléma – mondta Pound. – Az épület, az üzlet, a vevőkör, az árukészlét és az épületben tartózkodó másik három vállalat még hátralévő bérleti díjai pontosan egy és negyed millió fontot tesznek ki.
Ifjabb Armitage füttyentett a fogán keresztül, és elvigyorodott.
– Honnan tudja ilyen pontosan? – kérdezte az apa.
– Onnan, hogy ennyiért adta el.
– Hogy mit...?
– Három hónappal a halála előtt, rövid tárgyalások után szőröstül-bőröstül eladta a vállalatot egy gazdag holland üzletembernek, aki már évek óta vágyott rá. A kifizetett összeg annyi volt, amennyit említettem.
– De hiszen ott dolgozott majdnem a haláláig – ellenkezett Mrs. Armitage. – Ki tudott még erről?
– Senki – mondta Pound –, még a személyzet sem. A tulajdonátruházási okiratot egy kerületi űgyvéd szerkesztette, aki nagyon helyesen semmit nem mondott erről. Az üzlet többi része egy magánegyezségen alapult Hanson és a holland vásárló között. Voltak kikötések. Hogy az ötfőnyi személyzet megtarthatja az állását, és ő marad az egyedüli igazgató az év végéig vagy a haláláig. Természetesen a vevő azt hitte, hogy ezek puszta formaságok.
– Maga találkozott már azzal az emberrel? – kérdezte Mrs. Armitage.
– Mr. de Jonggal? Igen. Jó nevű amszterdami érmekereskedő. És láttam a papírokat. Minden tökéletesen szabályos, teljesen törvényes.
– És mit csinált a pénzzel? – kérdezte idősb Armitage.
– Bankba tette.
– Nos, akkor semmi baj – mondta a fiú.
– A következő vagyontárgya a csodálatos kenti kúria, tízhektáros parkkal. Tavaly júniusban kilencvenöt százalékos jelzálogkölcsönnel terhelte meg. Halála pillanatáig csak az első negyedévi részletet fizette vissza, így az építővállalat, mint első számú hitelező, birtokolja a jogcímre vonatkozó iratokat. Megint csak tökéletesen törvényes és szabályos ügylet.
– Mennyit kapott a házért? – kérdezte Mrs. Armitage.
– Kétszáztízezer fontot – válaszolta Pound.
– Bankba tette?
– Igen. Azután ott van a mayfairi lakás, körülbelül ugyanebben az időben, magánegyezség útján adta el, az iratokat ezúttal egy másik ügyvéd készítette. Ezért százötvenezer fontot kapott, amit szintén bankban helyezett el.
– Ez eddig három. Mi van még? – kérdezte a fiú.
A három ingatlanon kívül volt egy értékes magán-érmegyűjteménye. Ezt néhány hónap leforgása alatt, a vállalaton keresztül, darabonként adta el, valamivel több mint félmillió fontért. A számlákat teljesen külön tartotta, vidéki háza páncélszekrényében. Tökéletesen törvényes, minden eladás gondosan fel van írva. A kapott pénzt minden esetben bankba tette. Utasítására ügynöke augusztus elsejéig pénzzé tette mappányi értékpapírját és részvényét. Es utolsó vagyontárgynak ott a Rolls-Royce. Negyvennyolcezerért adta el, és bérelt helyette egy másikat. A kölcsönzővállalat már vissza is vette a járművet. Végül különböző bankokban különböző nagyságú összegeket helyezett el letétbe. Amennyire képes voltam kinyomozni, a teljes vagyon – és biztos vagyok benne, hogy semmi sem hiányzik – több mint hárommillió font.
– Úgy érti – szólt az idősb Armitage –, hogy mielőtt meghalt, pénzzé tette minden vagyontárgyát, és a készpénzt bankba helyezte el, egy árva szó nélkül, illetve anélkül, hogy bármi gyanút ébreszthetett volna azokban, akik ismerték vagy dolgoztak neki?
– Én is pontosan így fogalmaznék – bólintott Pound.
– Úgyse kellett volna nekünk ez a sok baromság – mondta ifjabb Armitage. – Úgyis eladtuk volna. Tehát utolsó hónapjaiban helyettünk dolgozott. Adja össze az egészet, rendezze az adósságokat, becsülje föl azt, ami marad, és ide a pénzzel.
– Attól tartok, ez lehetetlen – szólt Mr. Pound.
– Miért? – kérdezte Mrs. Armitage metsző haraggal.
– A letétbe helyezett pénzt, amit vagyontárgyaiért kapott...
– Mi van vele?
– Kivette.
– Hogy ...?
– Betette, aztán pedig kivette az egészet. Sok bankból, kis részletekben, hosszú hetek leforgása alatt. De mind kivette. Az utolsó krajcárig készpénzben.
– Egy ember nem vehet ki hárommillió fontot készpénzben – mondta idősb Armitage hitetlenkedve.
– Dehogynem – válaszolt Pound szelíden. – Természetesen nem az egészet egyben, de nagyobb bankokból, ha előre bejelentette, ötvenezer fontos részletekben nyugodtan fölveheti. Meglehetősen sok üzletág dolgozik nagy menynyiségű készpénzzel. Például a kaszinók és a fogadóirodák. És majdnem minden használtárukereskedő...
A növekvő hangzavar félbeszakította. Mrs. Armitage kövér öklével az asztalt verte; a fia fölugrott, és mutatóujjával az asztal fölött hadonászott; a férje azon volt, hogy egy bíró testtartását vegye föl, aki valami különlegesen nehéz ítélet meghozatalára készül. Mind a hárman egyszerre kiabáltak.
– Hát ezt nem csinálhatja meg... valahová csak el kellett raknia... ajánlom, hogy találja meg... ezt maguk együtt fundálták ki...
Az utolsó megjegyzéstől végleg elfogyott Martin Pound türelme.
– Csönd legyen... – ordította, és kitörése olyan váratlan volt, hogy a három ember elhallgatott.
– Ön, uram, azonnal visszavonja legutóbbi megjegyzését. Elég világosan fejeztem ki magam?
Ifjabb Armitage kínosan fészkelődött a helyén. A szüleire pillantott, akik mereven bámulták.
– Bocsánat – mondta.
– Tehát – folytatta Pound –, ezt a ravaszkodást sokan megcsinálták már mások is, elsősorban azért, hogy elkerüljék az adófizetést. Timothy Hanson engem is meglepett. Mert szinte sosem sikerült a dolog. Az ember nyugodtan kivehet nagy mennyiségű készpénzt, de hogy mit tud csinálni vele, az már egészen más kérdés. Elhelyezhette valami külföldi bankban, de mivel tudta, hogy meg fog halni, ennek semmi értelme se lett volna. Nem valószínű, hogy arra vágyott volna, hogy amúgy is gazdag bankárokat gyarapítson. Vagy eltette valahová, vagy vett rajta valamit. Sok időbe telhet, míg kinyomozzák, de az eredmény mindig ugyanaz. Ha letétben van valahol, meg fogják találni. Ha vett rajta valamit, annak is a nyomára bukkannak. Mindettől függetlenül nyereség- és vagyonadót kell fizetni az eladott vagyontárgyak után, és maga a teljes vagyon után is. Tehát muszáj lesz értesíteni az adóhivatalt.
– Maga személyesen mit tehet? – kérdezte végül Armitage.
– Már kapcsolatba léptem minden nagyobb általános és kereskedelmi bankkal az Egyesült Királyság területén, erre ő maga hatalmazott fel a végrendeletében. Mostanában mindent számítógépbe táplálnak. De Hanson néven semmiféle letétet nem találtam. Ugyancsak föladtam hirdetéseket a legnagyobb országos napilapokban valami információ reményében, de nem jött semmi válasz. Meglátogattam korábbi sofőrjét és inasát, Mr. Richardst, aki most Dél-Walesben él, de ő sem tudott segíteni. Sehol nem látott nagyobb mennyiségű bankjegyet – és higgyék el, itt nagyon nagy mennyiségről és címletekről beszélek. Tehát az a kérdés: az önök véleménye szerint mit tehetnék még?
Csönd volt, amíg mind a hárman megemésztették az elhangzottakat.
Martin Pound titokban el volt keseredve attól, amit Hanson nyilvánvalóan megpróbált véghezvinni. Hogy gondolod, hogy ezt megúszhatod? – kérdezte barátja eltávozott lelkétől. Ennyire lebecsülöd az adóhivatalt? Soha nem ezektől a sekélyes, kapzsi emberektől kellett tartanod, Timothy, hanem az adószedőktől. Ők fáradhatatlanok és rendíthetetlenek. És nem adják föl. Sohasem fogy el a pénzük. Akármilyen jól elrejtetted is, amikor mi már rég föladtuk, akkor jön el az ő idejük; megkeresik. Szünet nélkül folytatják a vadászatot, amíg rá nem jönnek, hogy hol van, és soha, soha nem lankadnak. Csak akkor zárják le az aktát, ha megtalálták, még akkor is, ha kívül esik a hatáskörükön, és nincs Angliában.
– Nem tudná folytatni a kutatást? – kérdezte idősb Armitage egy fokkal udvariasabban, mint ahogyan eddig viselkedett.
– Egy darabig igen – felelte Pound. – De mindent megtettem. Foglalkoznom kell az ügyfeleimmel. Nem szentelhetem minden időmet a keresésnek.
– És mit tanácsol? – kérdezte Armitage.
– Az adóhivatalra mindig lehet számítani – mondta szelíden Pound. – Előbb vagy utóbb, de inkább előbb, értesítenem kell őket, hogy mi történt.
– Gondolja, hogy ők kinyomozzák? – érdeklődött Mrs. Armitage buzgón. – Végül is bizonyos értelemben ők is örökösök.
– Biztos vagyok benne – mondta Pound. – Ők is meg akarják kapni a részüket. És az állam minden létező forrása a rendelkezésükre áll.
– Mennyi időre lesz szükségük? – kérdezte Armitage.
– Hát ez már megint más kérdés. Tapasztalataim szerint nem sietik el a dolgot. Tudja, Isten malmai is lassan őrölnek.
– Hónapok? – kérdezte ifjabb Armitage.
– Inkább évek. Sohasem fújják le a vadászatot. De nem is sietik el.
– Olyan sokáig nem várhatunk – sivított Mrs. Armitage. Társadalmi fölemelkedésének csillaga kezdett a távolba veszni. – Kell, hogy legyen valami gyorsabb megoldás.
– Nem kéne fogadni egy magándetektívet? – vetette föl ifjabb Armitage.
– Meg tudna bízni egy magándetektívet? – fordult Mrs. Armitage Poundhoz.
– Jobban szeretem a magánnyomozó ügynök kifejezést – mondta Pound –, és ők is. Igen, ez lehetséges. A múltban többször is alkalmaztam egy igen nagyra becsült ügynököt, amikor az eltűnt örökösöket kellett megtalálni. Most, úgy tűnik, az örökösök megvannak, csak az örökség tűnt el. De...
– Hát akkor kerítse elő azt az embert – vágott közbe Mrs. Armitage. – Mondja meg neki, hogy találja meg a pénzt, akárhová rejtette is az az átkozott.
Ó, kapzsiság – gondolta Pound. Bárcsak Hanson láthatná, hogy mennyire kapzsik!
– Rendben van. Mindazonáltal fölmerül a honorárium kérdése. Meg kell mondanom, hogy a kiadásokra rendelt ötezer fontból igen kevés maradt. A költségek sokkal többre rúgtak, mint általában... És az ügynök szolgálatai nem kevés pénzbe fognak kerülni. Viszont tényleg ő a legjobb...
Mrs. Armitage a férjére nézett. – Norman.
Idősb Armitage nagyot nyelt. Lelki szemei előtt látta, ahogy elúszik tervezett nyári szabadsága és autója, amiről szintén le kell mondania. Bólintott.
– Hát jó... Vállalom a honoráriumot, ha az ötezer font elfogy – mondta.
– Akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk – szólt Pound, és felállt. – Fel fogom hívni Mr. Eustace Millert, és csakis őt. Nincs kétségem, hogy ő megtalálja az elveszett örökséget. Eddig még sohasem kellett csalódnom benne.
Ezzel kikísérte őket, és visszavonult az irodájába, hogy fölhívja Eustace Miller magánnyomozó ügynököt.
Négy héten át semmi hír nem volt Mr. Millertől, de nem úgy Armitage-ék felől, akik jogos örökségük mielőbbi megtalálását sürgették unos-untalan. Végül Miller jelentette Martin Poundnak, hogy kutatásaiban vízválasztóhoz érkezett, és úgy érzi, jelentenie kell, meddig jutott.
Addigra Pound már majdnem olyan kíváncsi volt, mint az Armitage család, ezért megszervezett egy találkozót az irodájában.
Ha Armitage-ék azt várták, hogy egy Philip Marlowe-hoz hasonló keménykötésű magándetektívvel találják szemben magukat, akkor keserű csalódásban volt részük. Eustace Miller alacsony volt, gömbölyded és jovális. Kopasz fejét a tarkóján ritkás fehér haj keretezte, és félhold alakú szemüveget viselt. Szolid öltönyének mellényét arany óralánc díszítette. Fölállt, teljes “magasságában" kihúzta magát, hogy előadja jelentését.
– Három előfeltevéssel kezdtem hozzá a nyomozáshoz – mondta, és végignézett rajtuk szemüvege fólött. – Az első az volt, hogy a néhai Mr. Hanson tökéletes tudatossággal és határozott céllal hajtotta végre ezt a nem mindennapi teljesítményt a halálát megelőző hónapokban. Másodszor úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy Mr. Hansonnak az volt a célja, hogy kitagadja az örökségből nyilvánvaló örököseit, valamint az adófelügyelőket...
– A vén tróger! – vágott közbe ifjabb Armitage.
– Eleve nem is kellett volna magukra hagynia – vetette közbe Pound szelíden. – Kérem, folytassa, Mr. Miller!
– Köszönöm. Harmadszor, feltételezem, hogy Mr. Hanson nem égette el a pénzt, valamint, hogy nem vállalta a pénz külfóldre csempészésével járó nyilvánvaló kockázatot, tudva, hogy ilyen mennyiségű készpénz hatalmas helyet foglal el. Röviden, arra a következtetésre jutottam, hogy vásárolt rajta valamit.
– Aranyat? Gyémántot? – kérdezte idősb Armitage.,
– Nem. Ezeket a lehetőségeket mind megvizsgáltam, és intenzív nyomozás után kizártam őket. Aztán valami olyan dologra gondoltam, ami nagy értéket képvisel, de nem foglal el túl nagy helyet. Konzultáltam Johnson Matthey cégével, akik értékes fémekkel kereskednek. És megtaláltam.
– A pénzt? – kérdezte kórusban az Armitage család.
– A választ – mondta Miller. Élvezte a hatást, aktatáskájából előhúzott egy papírköteget. – Ezek vásárlási dokumentumok, amelyekből kitűnik, hogy Mr. Hanson kétszázötven darab, egyenként ötvenunciás, kiváló minőségű, 99,95 százalékos tisztaságú platinarudat vett Johnson Mattheytől.
Döbbent csend az asztal körül.
– Őszintén szólva nem volt túl okos csel – mondta Mr. Miller, kissé sajnálkozva. – A vevő ugyan eltüntethette a vásárlásra vonatkozó papírokat, de az eladó nyilvánvalóan nem tüntette el a papírjait. Ezek itt vannak.
– Miért pont platinát? – kérdezte erőtlenül Pound.
– Ez nagyon érdekes. A jelenlegi munkáskormány alatt engedély kell ahhoz, hogy az ember aranyat tartson vagy vásároljon. A gyémántot hamar azonosítják a kereskedelemben, és egyáltalán nem olyan könnyű megszabadulni tőle, mint ahogy ezt az ember egy rosszul informált krimiből gondolná. A platinához viszont nem kell engedély, és jelenleg ugyanolyan értékes, mint az arany, továbbá, a rádiumtól eltekintve, a világ egyik legértékesebb féme. A vásárláskor szabadpiaci árat fizetett, ami ötszáz amerikai dollár egy uncia tiszta platináért.
– Mennyit költött? – kérdezte Mrs. Armitage.
– Közel hárommillió fontot költött ezekre a világi javakra – mondta Miller. – Amerikai dollárban – és ezen a piacon dollárban számolnak – hat és negyed millió dollárt: ez összesen húsz és fél ezer uncia. Avagy, mint ahogyan már említettem, kétszázötven darab ötvenunciás tiszta platinarúd.
– Hová vitte ezt a rengeteg platinát? – érdeklődött idősb Armitage.
– Kenti házába – válaszolt Miller. Ez az ő pillanata volt, és élvezettel gondolt arra, amit még ezután tár elébük.
– De hát én körülnéztem ott – ellenkezett Pound.
– Igen, egy ügyvéd szemével. Én viszont egy nyomozóéval – mondta Miller. – És én tudtam, mit keresek. Tehát nem is a házzal kezdtem, hanem a melléképületekkel. Tudták, hogy Mr. Hansonnak volt egy rendkívül jól felszerelt asztalosműhelye az egyik régi pajtában az istállók mögött?
– Persze – mondta Pound. – Ez volt a hobbija.
– Pontosan – mondta Miller. – És én ezt a helyet állítottam a nyomozásom középpontjába. A helyet nagyon alaposan kiporszívózták.
– Talán Richards, a sofőr és mindenes – mondta Pound.
– Talán, de valószínűleg nem. A takarítás ellenére foltokat fedeztem fel a padlódeszkákon, és néhány forgácsot analizáltattam. Dízelolajat találtak bennük. Valami gépre vagy motorra kezdtem gyanakodni. Ez a piac elég kicsi ahhoz, hogy egy héten belül meg is találjam a választ. Tavaly májusban Mr. Hanson vásárolt egy nagy teljesítményű dízelmotoros aggregátort, és beépítette a műhelyébe. Halála előtt eladta ócskavasnak.
– Biztos ezzel hajtotta a szerszámgépeit – mondta Pound.
– Nem, ahhoz elég lett volna az ipari áram is. Ez másra kellett. Valami olyasmire, amihez hatalmas energiára volt szüksége. A következő héten ezt is kinyomoztam. Vett egy kisméretű, modern és igen nagy hatásfokú kemencét. Már ez is eltűnt, és biztos vagyok benne, hogy a merítőkanalak, azbesztkesztyűk és fogók valami tó vagy folyó fenekén pihennek. De azt hiszem, én még Mr. Hansonnál is alaposabb voltam. Két padlódeszka közé szorulva, az összegyűlt fűrészpor alatt, ahová nyilván munka közben esett, ezt találtam. – Ez volt a piéce de resistance-a, és megpróbálta minél hosszabbra nyújtani a pillanatot. Táskájából elővett egy fehér zsebkendőt, és lassan kibontott belőle egy apró, megdermedt fémcseppet, ami megcsillant a fényben. Valószínűleg lecsurranhatott a merítőkanál oldalán, megdermedt és lepottyant. Miller várt, miközben mindannyian a fémdarabkát bámulták.
– Természetesen analizáltattam. Kiváló minőségű, 99,95 százalékos tisztaságú platina.
– Megtalálta a többit is? – suttogta Mrs. Armitage.
– Még nem, asszonyom, de meg fogom találni. Ne aggódjon. Mr. Hanson nagy hibát követett el, amikor a platinát választotta. Ugyanis van egy olyan tulajdonsága, amit alábecsült, pedig meglehetősen fontos. A súlya. Most legalább tudjuk, mit keresünk. Valami olyan faládát, ami ártatlanul néz ki, de – és ez a lényeg – közel fél tonnát nyom...
Mrs. Armitage hátravetette a fejét, és mint valami sebzett állat, furcsán, rekedten fölkiáltott. Miller ijedtében ugrott egyet. Mr. Armitage kezébe temette az arcát. Tarquin Armitage talpra ugrott, ragyás arca bíborvörös volt a dühtől, amikor felordított:
– A rohadt szemét!
Martin Pound hitetlenkedve bámult a megrökönyödött magánnyomozóra.
– Úristen – mondta –, te jó ég! Hát akkor magával vitte!
Két nappal később Mr. Pound részletesen tájékoztatta az adóhatóságot az ügy tényeiről. Mindent ellenőriztek, és fájó szívvel bár, de megszüntették a nyomozást.
Barney Smee boldogan, fürge léptekkel sétált a bankja felé. Biztos volt benne, hogy még éppen odaér, mielőtt bezárnak a karácsonyi ünnepekre. Örömének oka a mellényzsebében rejtőzött: egy meglehetősen nagy összegről szóló csekk, és ez csak az utolsó volt az elmúlt hónapokban kapott csekkek sorozatában, amelyek több jövedelmet biztosítottak neki, mint amit húsz év alatt sikerült összeszednie az ékszeriparban, ahol a nem kis kockázattal járó törtnemesfém-kereskedelemmel foglalkozott.
Igaza volt, dicsérte meg magát, amikor vállalta a tagadhatatlanul nagy kockázatot. Mostanában mindenki foglalkozik adócsalással, miért kellene hát csak ezért átkoznia jó szerencséjének forrását, mert az az ember kizárólag készpénzben volt hajlandó üzletet kötni? Barney Smee hamar megértette az ezüsthajú pénzembert, aki Richards néven mutatkozott be, és a nevét egy jogosítvánnyal bizonyította. Nyilvánvalóan régebben vehette ötvenunciás platinarúdjait, amikor a platina még olcsó volt. Ha a nyílt piacon adta volna el Johnson Mattheyn keresztül, kétségtelenül magasabb árat szabhat, de mennyit vontak volna el jövedelemadó címén? Csak ő tudhatta, és Barney Smee nem az a fajta ember volt, akit ez nagyon érdekelt volna.
Mindenesetre a szakma bővelkedett készpénzügyletekben. A rudak valódiak voltak; Johnson Matthey jelét viselték, akitől valamikor származtak. Csak a sorozatszámot ütötték ki belőlük. Ez sokba került az öregnek, mert ezek nélkül Smee közel sem reális piaci értéküknek megfelelő árat fizetett értük. Csak törtfém- vagy termelői árat ajánlhatott föl, körülbelül 440 amerikai dollárt unciánként. Viszont a sorozatszámok alapján az adóhatóságok azonosíthatták volna a tulajdonost, tehát az öregember tudta, merről fúj a szél.
Barney Smee végül mind az ötven rúdtól megszabadult szakmai berkeken belül, és tíz sima dollárt tett zsebre unciánként. A zsebében lévő csekk volt az utolsó, amit a két megmaradt rúdért kapott. Sejtelme sem volt róla, hogy Anglia más részein négy hozzá hasonló fiatalember szintén azzal töltötte az őszt, hogy ötvenunciás platinarudakat juttattak vissza a piacra a használtcikk-kereskedelmen keresztül, és mindanynyian készpénzért vették az árut egy ezüsthajú öregembertől. Kiperdült a mellékutcából az Old Kent Roadra. Eközben beleütközött egy emberbe, aki épp egy taxiból szállt ki. Mindketten bocsánatot kértek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak. Barney Smee továbbhaladt kijelölt útvonalán.
A másik férfi, egy guernseyi ügyvéd, fólpillantott az előtte álló épületre, megigazította a kalapját, és a bejárathoz lépett. Tíz perc múlva négyszemközt tárgyalt a kicsit rejtélyes apácafőnöknővel.
– Főnöknő, hadd kérdezzem meg, hogy a Jótékonysági Törvény értelmében a Szent Benedek Árvaház jótékonyságon alapuló intézmény?
– Igen – mondta a főnöknő.
– Rendben van – mondta az ügyvéd. – Ez esetben nincs szó törvényszegésről, és szükségtelen kérvényt benyújtani, hogy eltekintsenek a tőkeátutalási adótól.
– A micsodától?
– Ismertebb nevén "ajándékadótól" – mondta az ügyvéd mosolyogva. – Boldog vagyok, hogy közölhetem: egy bizonyos adományozó, akinek az ügyfél és ügyvéd között fennálló üzleti titoktartásból következően a személyazonosságát nem árulhatom el, úgy látta helyénvalónak, hogy tekintélyes összeget adományozzon az ön intézményének.
Várt valami reakciót, de az idős, ősz apáca nem szólt, csak zavartan nézett rá.
– Ügyfelem, akinek sosem tudja meg a nevét, úgy utasított, hogy pontosan ezen a napon, Szentestén jöjjek ide, és adjam át ezt a borítékot.
Egy vastag kartonborítékot vett elő az aktatáskájából, és átnyújtotta a főnöknőnek, aki átvette, de nem nyitotta fel.
– Tudomásom szerint egy hitelesített bankcsekket tartalmaz, amit egy jó hírű, guernseyi kereskedelmi bank állított ki, és ugyanaz intézvényezett a Szent Benedek Árvaház mint kedvezményezett részére. Nem láttam a boríték tartalmát, de így szólt az utasításom.
– Nincs ajándékadó? – kérdezte a főnöknő, tétován tartva kezében a borítékot. Meglehetősen ritkán jutottak jótékonysági adományhoz, és akkor is keményen meg kellett küzdeniük érte.
– A Csatorna-szigetek adórendszere eltér az Egyesült Királyság többi részén alkalmazottól – magyarázta türelmesen az ügyvéd. – Nálunk nincs tőkeátutalási adó. És a bankok alkalmazzák az üzleti titoktartást. Egy Guernseyben vagy a szigeteken felajánlott adomány nem von maga után adót. Ha az átvevő az Egyesült Királyság területén lakik, akkor az ottani adótörvények vonatkoznak rá, kivéve, ha mentességet élvez. Például a jótékonysági törvény alapján. És most, ha aláírja az elismervényt, hogy átvett egy ismeretlen tartalmú borítékot, teljesítettem a kötelességemet. A honoráriumot már kifizették, és minél előbb szeretnék hazatérni a családomhoz.
Két perccel később az apácafőnöknő újra egyedül volt. Lassan végighúzta a papírvágó kést a boríték élén, és kivette a tartalmát. Egyetlen darab papír volt: egy hitelesített csekk. Amikor meglátta rajta a számot, a rózsafüzére után kapott, és gyorsan morzsolni kezdte. Miután nagyjából viszszanyerte a lélekjelenlétét, a falnál álló térdeplőhöz lépett, és fél órán keresztül imádkozott.
Aztán megint az íróasztalánál állt, és újra a csekkre bámult, ami két és fél millió fontról szólt. Hát van ilyen sok pénz a világon? Azon gondolkodott, mit csinálhatna ennyi pénzzel. Talán létrehozhatna egy alapítványt. Vagy letétbe helyezhetné. Az árvaház ellátására örökre elég. Biztosan elég arra is, hogy megvalósítsa élete nagy vágyát, és kiköltöztesse az árvaházat London nyomornegyedéból a tiszta, vidéki levegőre. Kétszer annyi gyereket nevelhet fól. Talán...
Sok gondolat cikázott a fejében, de egy mindig az előtérbe nyomult. Mi volt az? Ja igen, a két héttel ezelőtti vasárnapi újság. Észrevett benne valamit, ami gyötrő vágyakozással töltötte el. Ez az, ide kell menniük. És elég pénz van a kezében, hogy megvegye és fenntartsa. Az álom valóra válik. Egy hirdetést látott az ingatlanrovatban. Eladó egy kenti udvarház, tíz hektár parkkal...
Írországban nincsenek kígyók
McQueen bizalmatlanul méregette íróasztala mögül a munkára jelentkező fiatalembert. Nem fordult még meg nála hasonló szerzet, de jóindulatú ember volt, s ha valaki munkát akart, mert kellett a pénz, és dolgozni sem volt rest, McQueen nem tagadta meg tőle a lehetőséget.
– Rohadt kemény a meló, tudja, ugye? – Vaskos belfasti kiejtéssel beszélt.
– Igen, uram – felelte a fiatalember.
– Tudja, itt jön-megy a melós. Nem szokásunk kérdezősködni. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Svarcban fog dolgozni. Érti, ugye?
– Nem, Mr. McQueen.
– Nos, szép pénzt leakaszthat, de nem kap róla papírt, zsebből fizetünk. Pedzi már?
McQueen arra célzott, hogy nincs levonás jövedelemadó és társadalombiztosítás címén. Hozzátehette volna azt is, hogy nincs balesetbiztosítás sem, és hogy a munkavédelmi előírásoknak egyszerűen fittyet hánynak. Egy dolog számított csupán, a pénz, s McQueen a vállalkozó jogán alaposan lefölözte a hasznot. A munkát kereső fiatalember bólintott, hogy – úgymond – pedzi már a dolgot, bár valójában nem így volt. McQueen tűnődve nézte.
– Szóval utolsó éves orvostanhallgató a Royal Victorián? – A fiú ismét bólintott. – Most nyári szünet van?
Újabb bólintás. A fiatalember, számos diáktársához hasonlóan, ösztöndíja mellett dolgozni kényszerült, hogy elvégezhesse az egyetemet. McQueen ütött-kopott bangori irodájában egy bontási munkákra szerződő, kétes hírű vállalkozást tartott fenn. Tőkéje egy viharvert teherautóból és egy halom ócska kőtörő kalapácsból állt.
Büszke volt arra, hogy önerőből sikerült boldogulnia, és protestáns ír lévén őszintén hitt a fegyelmezett, kemény munka és a takarékosság erejében. Éppen ezért, ha valaki hajlandó volt megdolgozni a béréért, nála megtehette, akárhonnan szalajtották is az illetőt.
– Akkor rendben is volnánk – szólalt meg újra –, de azt ajánlom, hogy itt Bangorban keressen szállást. Belfastból folyton elkésne nekem, és csak éjszaka keveredne haza. Reggel héttől sötétedésig megy a munka. Órabérben fog dolgozni, nem lesz könnyű, de megfizetjük. Ha viszont eljár a szája a hatóságoknak, úgy kivágom innen, hogy a küszöböt nyalja a segge. Világos?
– Igen, uram. Kérem szépen, hol és mikor kezdhetek?
– A teherautó a főpályaudvarnál szedi fel a munkásokat fél hétkor. Legyen ott hétfő reggel. A főnök Billie Cameron, a Bivaly. Szólok neki, hogy számítson magára.
– Igenis, Mr. McQueen. – A fiatalember menni készült.
– Még valami – szólt utána McQueen, ceruzáját egyensúlyozva tenyerén. – A neve?
– Harkishan Ram Lal – felelte a diák.
McQueen a ceruzát, majd az előtte heverő névsort mustrálta, míg végül a szeme megpihent a diákon.
– Nálunk Ram lesz a neve – mondta, és ezt vezette rá a listára is.
A diák nekivágott a júliusi verőfényben úszó Bangornak, az Ír-sziget északi partján fekvő, Down megyei városnak.
Szombat estére sikerült is olcsó szálláshoz jutnia a város panziónegyedének szívében, a Railway View utcában. A szobát mocskosnak találta ugyan, de legalább közel volt a főpályaudvarhoz, ahonnan a teherautó kora reggel munkába indul velük. A maszatos ablak a töltésre nézett, ahol az állomás felé tartó belfasti vonatok járnak.
Jó néhány helyre becsöngetett, amíg sikerült szobát találnia. Amikor meglátták, egyszeriben egyetlen kiadó szoba sem volt sehol, bár az ablakokban ott virítottak a szállást és reggelit hirdető cédulák. Igaz, így nyár derekán sok alkalmi munkás vetődött a városba. És az is igaz, hogy a katolikus Mrs. McGurknek tényleg volt még kiadó szobája.
A vasárnap azzal telt, hogy a diák áthozta főleg orvosi tankönyvekből álló holmiját Belfastból. Délután az ágyán hevert, és gondolatai szülőföldje, Pandzsáb napfényben fürdő barna hegyeinél kalandoztak. Még egy év, és diplomás orvos lesz, aztán egyévi szigorló gyakorlat után hazatér, hogy szembeszálljon a népét sújtó betegségekkel. Erről álmodozott. Úgy számolt, a nyáron elég pénzt gyűjthet, hogy befejezze tanulmányait, aztán pedig már önálló keresete lesz.
Hétfőn háromnegyed hatkor az óra csengése verte fel álmából. Hideg vízben megmosakodott, és néhány perccel hat után már kint is volt a pályaudvaron. Volt még egy kis ideje. Talált egy korán nyitó kávézót, és rendelt két csésze fekete teát. Ez egész napra szólt. A rozoga teherautó, amelyet az egyik munkás vezetett, negyed hétre ért az állomásra, ahol tucatnyi ember sorakozott köréje. Harkisham Ram Lal nem tudta, hogy odamenjen-e hozzájuk és bemutatkozzon, vagy várakozzon néhány lépéssel odébb. Várt.
Fél előtt öt perccel befutott a művezető, leparkolt egy mellékutcában, és hatalmas léptekkel odament a teherautóhoz. A McQueentől kapott névsorral a kezében végignézett a tucatnyi emberen, és jóváhagyólag bólintott. Az indiai közelebb lépett. A főnök rámeredt.
– Te vagy az a füstös, akit McQueen felvett? – förmedt a fiúra.
Ram Lal megtorpant.
– Harkishan Ram Lal vagyok – felelte. – Igen, én.
Egyértelmű volt, hogy Billie Cameron honnan kapta a Bivaly nevet. Jó kétméteres, tagbaszakadt férfi volt, különösen hatalmas, szegecselt, vasalt orrú csizmájában. Karjai akár a fatörzs nőttek ki óriási vállából, s a fejét vörösesszőke bozont koronázta. Fakó pillájú malacszeme fenyegetően meredt az apró, vézna indiaira. Nem is próbálta titkolni ellenszenvét. Köpött egyet.
– Na, nyomás fel arra a kurva tragacsra.
A munkahely felé vezető úton Cameron a sofőrülés mellett utazott, amelynek nem volt külön válaszfala a teherautó rakfelületétől. Itt kétoldalt helyezkedett el a tucatnyi munkás. Ram Lal a pad végébe, egy zömök, keménykötésű, fényes kék szemű férfi mellé ült le, akit Tommy Burnsnek hívtak. Barátságosnak látszott.
– Honnét jössz? – Hangja őszinte kíváncsiságról árulkodott.
– Indiából – felelte Ram Lal –, Pandzsábból.
– A meg mi? – tátotta el száját Tommy Burns. Ram Lal elmosolyodott.
– Pandzsáb India egyik állama.
Burns emésztette egy darabig a hallottakat.
– Aztán protestáns volnál vagy katolikus? – kérdezte nagy sokára.
– Egyik sem – mondta Ram Lal türelmesen. – Hindu vagyok.
– Egyáltalán nem vagy keresztény? – csodálkozott Burns.
– Nem. Hindu vagyok.
– Hé, fiúk! – kiáltotta oda Burns a többieknek. – A pofa nem keresztény! – Nem volt felháborodás a hangjában, egyszerűen csak kíváncsi kisfiú módjára viselkedett, aki új, érdekes játékszert fedezett fel.
Cameron hátrafordult a vezetőfülkéből.
– Nem hát – mondta acsarkodva –, pogány a gyalázatos.
Ram Lal arcáról lehervadt a mosoly. A teherautó szemközti ponyvafalát bámulta mereven. Addigra már jócskán délre jártak Bangortól, Newtownards felé döcögve az autópályán. Egy idő után Burns bemutatta neki a többieket. Volt köztük Craig, Munroe, Patterson, Boyd és két Brown. Ram Lal elég régen élt már Belfastban ahhoz, hogy tudja, a nevek mind skót eredetűek.
Ez is azt bizonyította, hogy a hat északír megye protestáns többségének gerincét a kemény, skót származású presbiteriánusok alkotják. A férfiak mind barátságosan biccentettek felé.
– Hát ételdobozt nem hoztál, fiú? – kérdezte egy Patterson nevű idősebb férfi.
– Nem – felelte Ram Lal. – Korán volt még, hogy megkérjem a háziasszonyomat, készítsen valami ennivalót.
– Ebéd pedig kell – jegyezte meg Burns –, úgy biza. Meg reggeli is. Téját is szoktunk főzni magunknak.
– Feltétlenül gondolok majd rá, hogy vegyek egy dobozt, és hozzak valami harapnivalót holnap – mondta Ram Lal.
Burns az indiai gumitalpú csizmájára nézett. – Nem voltál még ilyen melón?
Ram Lal megrázta a fejét.
– Kell majd egy pár jó erős bakancs is. Különben könnyen rámehet a lábad.
Ram Lal megígérte, hogy vesz egy pár jó nehéz katonai bakancsot, ha talál valahol egy késő estig nyitva tartó üzletet. Már elhagyták Newtownardst, és tovább haladtak az A21-es úton egy Comber nevű kisváros felé. Craig odaszólt neki a túloldalról.
– Amúgy mivel foglalkozol?
– Orvostanhallgató vagyok Belfastban, a Royal Victorián. Jövőre végzek, ha minden igaz.
Tommy Burnsnek felcsillant a szeme.
– Hiszen te kész orvos vagy! – lelkendezett. – Hé, Bivaly, ha egyikünket kupán vágja egy tégla, Ram Lal elsősegélyt nyújthat.
Bivaly felhorkant.
– Nem ajánlom, hogy akár csak egy ujjal is hozzám nyúljon.
Ez az út hátralévő részére elvette kedvüket a beszélgetéstől. Combert északnyugati irányban, a Dundonald felé vivő úton hagyták el, majd három kilométerrel odébb jobbra kanyarodtak, s egy fákkal szegélyezett dűlőúton zötykölődtek tovább, amíg a folyóparti tisztáson elő nem bukkant egy lebontásra váró épület. Megálltak.
Hatalmas, elhagyatott szeszfőzde meredezett előttük. Két üzem is működött valaha a környéken, ahonnan jó minőségű ír whisky került ki, de mindez már a múlté volt. A szeszfőzde a Comber folyó partjára települt, amely Dundonald irányából a tengerbe tartva lapátkerekét forgatta. A maláta a dűlőút felől, lovas kocsin érkezett, s ugyanitt indult útjára a hordókba töltött whisky. A gépek meghajtásán kívül az erjesztéshez is a folyó édesvizét használták.
A környékbeli gyerekek persze hamarosan birtokba vették a magányos, régóta üresen álló épületet, amely ideális játszóhelynek tűnt számukra. Mindaddig, amíg az egyik meg nem csúszott, és eltörte a lábát. A helyszíni szemle után a megyei tanács életveszélyesnek nyilvánította az épületet, és gazdáját rövid úton lebontásra kötelezték.
A tulajdonos, egy valaha jobb napokat látott földbirtokos család sarja, igyekezett a lehető legolcsóbban megúszni az ügyet. Itt lépett színre McQueen. Egy csomó nehézgéppel bizonyára gyorsabb, de egyszersmind drágább is lett volna a bontás, míg Bivaly Billie csapatának ehhez néhány kőtörő kalapács és vasrúd is elegendő. Még vevője is akadt McQueennek egy építési vállalkozó személyében a bontásból kikerülő ép gerendákra és az irdatlan mennyiségű avítt téglára. A vagyonos népek szeretik ugyanis, ha újonnan épült házuknak "stílusa" van, vagyis réginek látszik. A vezető állású üzletemberek hajlandók felárat is fizetni az öreg, napszítta téglákért és a valódi gerendákért, csak hogy olyan-mintha-régi-volna "udvarházukat" patinássá varázsolják. Kész aranybánya volt McQueennek a megbízás.
– Na, fiúk – szólalt meg Bivaly Billie, amikor a teherautó eldübörgött Bangor felé –, hát ez volna az. A tetőcserepekkel kezdünk. Mindenki tudja a dolgát.
Halomban állt mellettük a szerszám. Volt ott négy-öt kilós kőtörő kalapács, ujjnyi széles, kétméteres vasrúd, görbe, hasított végű, méteres nyelű szöghúzó, rövid, nehéz cölöpverő kalapács és különféle fűrészek egész sora. A munkások biztonságát azonban csak néhány csatos heveder és vagy száz méter hosszú kötél szolgálta. Ram Lal felpillantott a négyemeletes épületre, és nyelt egyet. Tériszonya volt. Ám az állványozás költséges mulatság.
Egyikük kapta magát, odament a házhoz, lefeszített egy ajtót, puszta kézzel összeaprította a korhadt deszkákat, és tüzet rakott. A folyóból mert víz hamarosan felforrt a tábori kannában, és elkészült a tea. Mindannyiuk vitt magával zománcos bögrét, csak Ram Lal volt kivétel. Eszébe véste, hogy azt is vennie kell. Tikkasztó, poros munkának néztek elébe. Tommy Burns kiitta teáját, újratöltötte, és odakínálta a bögrét Ramnak.
– Isztok teát Indiában? – kérdezte.
Ram Lal elfogadta a feléje nyújtott bögrét. Belekortyolt az édes, keverék teából készült, zavaros löttybe. Felfordult tőle a gyomra.
Egész délelőtt fenn dolgoztak a tetőn. A cserepek épségére nem kellett ügyelniük, szedték egyre-másra, és hajigálták lefelé a négy emelet mélységbe az épület folyóval átellenes oldalán a környéket benövő fű, gaz és bozót közé. Csak arra vigyáztak, hogy a lehulló törmelékkel el ne torlaszolják a folyót. Egymáshoz kötözve dolgoztak, hogy ha valamelyikük elveszítené egyensúlyát, és megcsúszna a tetőn, a másik megtarthassa a kötelet. Ahogy fogytak a cserepek, lábuk alatt a szarufák között tátongó nyílások tűntek fel, és előbukkant a legfelső szint, a malátatároló padozata.
Tízkor lejöttek a roskatag belső lépcsőn, és letelepedtek a fűbe reggelizni. Megittak még egy nagy kanna teát. Ram Lal nem evett semmit. Kettőkor ismét leálltak, hogy megebédeljenek. A többiek nekiestek kiadós, vastag szendvicseiknek. Ram Lal a kezét mustrálta, mely sok helyen felhasadt és vérzett. Izmai sajogtak, és szörnyen éhes volt. Újabb dolgot vésett az eszébe – vennie kell egy pár vastag védőkesztyűt is.
Tommy Burns előhalászott egy szendvicset.
– Nem korog a gyomrod, Ram? – kérdezte. – Vedd csak el, futja neked is.
– Hogy képzeled? – förmedt rá Bivaly Billie, aki szemben ült.
Burns megszeppent.
– Csak megkínáltam a fiút.
– Tedd el azt a kurva szendvicset, a füstös pedig majd eszik, ha hoz magának valamit! – tört ki Cameron. – Törődj a magad dolgával!
A munkások lesunyt fejjel, némán ettek tovább. Egyikük sem akart ujjat húzni Bivaly Billie-vel.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – mondta Ram Lal Burnsnek. Odébb sétált, leült a parton, és sajgó kezeit a vízbe lógatta.
Mire napnyugtakor értük jött a teherautó, a hatalmas tetőről félig már eltűntek a cserepek. Még egy nap, és a szarufáknak esnek neki fűrésszel, szöghúzóval.
Egész héten át folyt a munka, s a hajdan büszke épületet fokozatosan megfosztották szarufáitól, deszkáitól, gerendáitól; ott állt kopáran, lemeztelenítve, s az ablakok helyén tátongó nyílások a közeli elmúlásra várva meredtek a semmibe. Ram Lal nem szokott a kemény, kétkezi munkához. Pokolian sajogtak az izmai, a keze felhólyagosodott, de húzta az igát, mert égető szüksége volt a pénzre.
Szerzett egy bádog ételdobozt, egy zománcos bögrét és egy pár nehéz csizmát. Vett egy vastag kesztyűt is. Erre csak neki volt szüksége, a többiek keze már megedződött a sokévi kemény munka során. Billie Cameron, a Bivaly egész héten megállás nélkül piszkálta Ram Lalt, vele végeztette a legnehezebb munkákat, és amikor rájött, hogy tériszonya van, mindig őt küldte a legmagasabbra. A pandzsáb azonban lenyelte dühét, mert kellett a pénz.
A bomba szombaton csapott be. A gerendákkal is végeztek már, most a falbontás következett. A legegyszerűbb eljárás az lett volna, ha robbanótölteteket helyeznek az épület tisztás felőli sarkaiba. Dinamit azonban szóba sem jöhetett. Ehhez mindenütt engedélyre van szükség, Észak-Írországban aztán különösen. Nyomban megjelentek volna az adóügyisek, jókora jövedelemadót sózva rájuk, nem is beszélve a McQueent terhelő társadalombiztosítási hozzájárulásról. Így aztán lépésről lépésre bontogatták a falat, pedig vészesen roskadozott alattuk a padozat, mert a támfalak behasadtak és megroppantak a kalapácsütések súlya alatt.
Ebédidő alatt Cameron körüljárta néhányszor az épületet, majd visszatért a tűz körül gubbasztó munkásokhoz. Magyarázni kezdte, hogyan fognak lebontani egy jókora külső falszakaszt a harmadik szinten. Ram Lalhoz fordult.
– Felmászol a tetejére, és ha érzed, hogy dől, rúgd kifelé. Megértetted?
Ram Lal felpillantott a szóban forgó falszakaszra. Hosszú repedés húzódott a tövében.
– Az a téglafal bármely percben leomolhat – jegyezte meg higgadtan. – Aki pedig rajta ül, jön le vele együtt.
Cameron dühtől lila arccal, vérbe borult szemmel meredt rá.
– Ne pofázz vissza, te rohadt, büdös nigger! Azt teszed, amit mondok! – s azzal megfordult, és otthagyta.
Ram Lal talpra ugrott. Metsző, éles hang tört elő a torkából.
– Miszter Cameron!
Cameron döbbenten fordult vissza. A többiek meredten figyelték, ahogy Ram Lal szép lassan odamegy a behemót főnökhöz.
– Tisztázzunk valamit – szólalt meg tagoltan. Szavait a legtávolabb ülők is jól hallották. – Észak-Indiából, Pandzsábból jöttem. A ksatriják nemesi-katonai kasztjához tartozom. Lehet, hogy nincs elég pénzem orvosi tanulmányaimra, de őseim harcosok, hercegek, uralkodók és tudósok voltak már kétezer évvel ezelőtt, amikor a maga ősei épp hogy lemásztak a fáról. Nem tűröm, kérem, hogy tovább sértegessen.
Bivaly Billie Cameron vérben forgó szemmel meredt az indiai diákra. A többiek elnémultak a döbbenettől.
– Úgy, szóval nem tűröd? – kérdezte Cameron fojtottan. – Nagyot fordult a világ, ha nem vetted volna észre. Te mocskos pokolfajzat, hát ehhez mit szólsz? – s már lódult is a keze, és nyitott tenyérrel Ram Lal arcába csapott. A fiatalember nagy ívben repült a földre. Zúgott a feje. Aztán meghallotta Tommy Burns hangját:
– Máradj, ahol vagy! Bivaly Billie kikészít, ha fölkelsz.
Ram Lal kinyitotta a szemét. A vakító napfényben ott tornyosult felette az óriás összeszorított ököllel. Megértette, hogy nincs esélye a bivalyerős írrel szemben. Elöntötte a szégyen és a megalázottság érzése. Ósei, karddal és lándzsával kezükben, százszorta nagyobb csatamezőkön vágtáztak, mint a hat északír megye együttvéve, és mindent leigáztak, ami az útjukba került.
Lehunyta a szemét, nem mozdult. Néhány pillanat múlva hallotta, hogy az óriás elmegy. A többiek halkan beszélgetni kezdtek. Görcsösen igyekezett visszatartani szégyentől égő könnyeit. A ráboruló sötétségben újra megjelentek előtte a Pandzsáb perzselt mezein vágtató büszke, fekete szemű, horgas orrú, szakállas, turbános férfiak, az Öt folyó földjének vad harcosai.
Egykoron, az emberiség történelmének hajnalán a makedón Iszkander vágtatott e földön, s szeme a hódítás tüzében égett; később pedig Nagy Sándor, az ifjú isten, aki huszonöt évesen azt siratta, hogy nincs már mit meghódítania. Az ő hadvezéreinek leszármazottai voltak Harkishan Ram Lal ősei, az Öt folyó földjének harcosai.
Száguldásuk közben lepillantottak rá, a porban fekvőre. Egyetlen szót formált az ajkuk, ahogy elvágtattak mellette: bosszú!
Ram Lal csendben feltápászkodott. A látomás véget ért, s már tudta, mit kell tennie. Ismerte népe törvényeit. Hang nélkül újra dolgozni kezdett. Nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki.
Még az éjszaka beállta előtt megkezdte szobájában az előkészületeket. Mindent lerámolt rozoga öltözőasztaláról: a kefét, a fésűt, a szutykos terítőt, még a tükröt is leemelte állványáról. Fogta hindu vallási könyvét, és kivágta belőle az erő és igazság hatalmas “saktijának", Devi istennőnek oldalas képmását. Öltözőasztala fölé tűzte, amelyet oltárrá készült átalakítani.
Füzért font a pályaudvarnál vásárolt virágcsokorból. Az istennő képmásának egyik oldalán egy homokkal félig töltött lapos tálba gyertyát szúrt, amelyet meggyújtott. Előhalászott bőröndjéből vagy fél tucat, rongyba csavart tömjénrudat. Leemelt a könyvespolcról egy kis olcsó, szűk nyakú vázát, beleállította a rudakat, és meggyújtotta. Bódító, édes tömjénillat lengte be a szobát. Odakinn viharfelhők tornyosultak a tenger felett.
Amikor az oltár elkészült, megállt előtte, és lehajtott fejjel, kezében a virágfüzérrel segítségért fohászkodott. Bangor felett megdördült az ég. Nem a modern pandzsábi, hanem az ősi szanszkrit nyelven imádkozott:
– Devi Sakti... Maa... Devi Sakti... Mindenható Anyám...
Ujra megdördült az ég, és eleredt az eső. Leszakította a füzérről az első virágot, és a sakti képmása elé tette.
– Mélységesen megaláztak. A bűnös elleni bosszúért fohászkodom... – Letépett egy újabb virágot, és az első mellé helyezte.
Így ment egy órán át, s közben egyre ömlött az eső. Ott dobolt a feje felett a cserepeken, és lefolyt mögötte az ablakon. Tudnia kellett, milyen formát öltsön bosszúja. Kellett egy jel az istennőtől.
A szoba levegője sűrű volt az elégett tömjénrudak illatától. A gyertya is alig pislákolt már. Valamennyi virág a lakkozott öltözőasztalon hevert a képmás előtt. A sakti tekintete közömbös maradt.
Megfordult, és kinézett az ablakon. Az eső elállt, de odakinn minden csöpögött a víztől. Ahogy így nézelődött, egyszer csak egy esőcsepp hullott alá az ereszről, és girbegurba barázdát szántva végigfutott a maszatos üvegen. Ram nyomon követte az esőcsepp tekervényes útját egészen az ablak szögletéig, majd pillantása a köntösére siklott, amely a szoba sarkában lógott egy szögön.
A vihar alatt a köntös öve a földre csúszott, és most ott hevert összetekeredve. Egyik csomózott vége rejtve maradt, a másik azonban jól kivehető volt a szőnyegen. Tucatnyi rojtja közül kettő villás nyelvként meredt előre. A sarokban heverő öv a megszólalásig hasonlított egy összetekeredett kígyóhoz. Erre a jelre várt.
Másnap vonatra szállt, és Belfastban felkereste szikh honfitársát.
Randzsit Szingh is orvostanhallgató volt, de jóval szerencsésebb nála. Gazdag szüleitől tekintélyes apanázst kapott. Ram Lalt szépen berendezett szobájában fogadta a diákszállón.
– Üzenetet kaptam hazulról – mondta Ram Lal. – Haldoklik az apám.
– Veled érzek – felelte Randzsit Szingh –, fogadd részvétemet.
z Látni szeretne. Én vagyok az elsőszülött fia. Haza kell térnem.
– Ez természetes. Az elsőszülött fiúnak ott a helye ilyenkor.
– Csak a repülőjegy árával van baj. Találtam munkát, és jól keresek, de nem elég a pénzem. Ha kölcsönadnád a hiányzó összeget, visszatérésem után, ha újból munkába álltam, megadom a tartozásomat.
A szikhek szívesen adnak kölcsönt jó kamatra, ha biztosak lehetnek abban, hogy viszontlátják pénzüket. Randzsit Szingh megígérte, hogy hétfőn kiveszi a szükséges összeget a bankból.
Vasárnap este fölkereste McQueent groomsporti otthonában. A vállalkozó a televízió előtt üldögélt egy doboz sör társaságában. Így szerette tölteni a vasárnap estét. Mikor azonban a felesége bevezette Ram Lalt, levette a hangot a tévéről.
– Haldoklik az apám – kezdte a mondókáját Ram Lal.
– Igazán sajnálom, fiacskám – felelte McQueen.
– Haza kell utaznom. Az elsőszülött fiúnak az apja mellett kell lennie ilyenkor. Ez nálunk így szokás.
McQueen már hét éve nem látta Kanadában élő fiát.
– Hát igen, így van rendjén.
– Kaptam pénzt repülőjegyre – folytatta Ram Lal. – Ha holnap indulok, a hét végére vissza is érek. Az az igazság, Mr. McQueen, hogy most nagyobb szükségem van a pénzre, mint valaha, hogy a tartozásomat is megadhassam, és az egyetemet is befejezhessem. Fenntartaná-e a helyemet, ha megjövök hétfőig?
– Nem bánom – felelte a vállalkozó –, de amíg oda vagy, nem jár fizetés. És egy újabb hetet sem várhatok. Ha viszont a hét végére megjössz, visszamehetsz dolgozni. A feltételeket ismered.
– Köszönöm a jóságát, uram – búcsúzott a diák.
Nem mondta le szállását a Railway View utcában, de aznap már Belfastban aludt. Hétfőn elment Randzsit Szinghgel a bankba, ahol megkapta a szükséges pénzt. Fogott egy taxit, kivitette magát az Aldergrove repülőtérre, és a közvetlen géppel Londonba utazott. Ott jegyet vátott a következő indiai járat turistaosztályára, és huszonnégy óra múlva már le is szállt a perzselő forróságú Bombayben.
Szerdán a Grant Road híd melletti nyüzsgő bazárban megtalálta, amit keresett. Mr. Csatterdzsi Trópusihal- és Hüllő-árudája – hirdette a cégtábla a kis üzlet fölött, ahová a diák, hóna alatt hüllőkről szóló tankönyvével besétált. Az idős tulajdonos a szinte kihalt üzlet félhomályos hátsó traktusában üldögélt, körülötte akváriumok tele hallal, és üvegajtajú ládák, amelyekben kígyók és gyíkok hűsöltek naphosszat.
Csatterdzsi úr járatos volt a tudományos dolgokban. Számos intézményt látott el különféle példányokkal kísérleti és boncolási célra, és néhanapján igen jövedelmező megrendeléseket kapott külföldről. Amikor a diák elmagyarázta, hogy mit keres, az ősz, szakállas férfi hozzáértően bólintott.
– Ó, igen, hogyne ismerném – szólalt meg az öreg gudzsaráti kereskedő. – Szerencséje van. Épp most kaptam egyet Rádzsputánából.
Bevezette Ram Lalt külön szentélyébe, ahol az üvegen át szótlanul lesték a kígyó új otthonát.
"Echis carinatus" – írta a tankönyv, melynek tudós szerzője természetesen a latin elnevezést használta. A mérges kígyók e legkisebb, halálos marású fajtáját hétköznapi nyelven homoki zizegő viperának hívják.
"Sokfelé elterjedt, Nyugat-Afrikától keletre és északra, Iránon át Indiáig és Pakisztánig mindenütt megtalálható. Hamar megszokja környezetét, alkalmazkodóképessége kiváló, egyformán jól tűri Nyugat-Afrika trópusi őserdeinek klímáját, az iráni hegyvidék zord telét és az indiai hegyek perzselő forróságát."
Valami megzizzent a ládában a levelek között.
"Hossza 20-30 centiméter között váltakozik. Karcsú, olajbarna törzsét világos, helyenként alig kivehető foltok tarkítják, és mindkét oldalán barnán szegélyezett hullámos vonal fut végig. Száraz, forró éghajlaton éjszakai életmódot folytat, nappal védelmet keres a hőség elől."
A ládában újra megzörrentek a levelek, és előbukkant egy apró fej.
"Fokozott elővigyázatossággal bánjunk vele, mert több áldozatot szed még a nála jóval ismertebb kobránál is, főleg mivel apró teste miatt könnyen rálép vagy hozzáér az ember." A szerző lábjegyzetben még azt is hozzáfűzte, hogy a Kipling Riki-Tiki-Téviról szóló csodálatos írásában szereplő apró testű, de annál halálosabb mérgű kígyó feltehetóleg nem karait volt, amely egyébként jó 60 centiméter hosszúra is megnő, hanem minden bizonnyal homoki zizegő vipera lehetett. A tankönyvszerző szemmel láthatóan örült, hogy pontatlanságon kapta a nagy Kiplinget.
A láda üvegén át apró, fekete villás nyelv sziszegett a két indiaira.
"Igen élénk és ingerlékeny állat – zárta az Echis carinatusról szóló fejezetet a rég elhunyt angol természettudós. – Hirtelen, figyelmeztetés nélkül támad. Két apró méregfoga tüskeszúráshoz hasonló, szinte észrevehetetlen nyomot hagy. Nincs fájdalom, a halál azonban, az áldozat testsúlyától és a kígyómarás időpontjában végzett, illetve az azt követő fizikai erőkifejtéstől függően 2-4 órán belül szinte bizonyosan beáll. A halál oka minden esetben agyvérzés."
– Mennyit kér érte?
Az öreg gudzsaráti mentegetőzve tárta szét karját.
– Olyan remek példány, és olyan nehéz hozzájutni – mondta sajnálkozó hangon. – Ötszáz rúpia.
Ram Lalnak sikerült lealkudnia a vételárat 350 rúpiára, majd fogta az üvegbe zárt kígyót, és távozott.
Gondos haditervet eszelt ki a visszautazásra. Szerzett egy szivardobozt, kibélelte falevéllel, aprólékosan kilyuggatta a fedelét, és beleköltöztette a kígyót. Tudta, hogy az apró vipera akár napokig elvan étlen-szomjan, és sok levegőre sincs szüksége. A dobozt, miután visszaügyeskedte rá az eredeti pecsétet, vastag törölközőkbe bugyolálta, ahol még a bőrönd mélyén is elegendő levegő reked meg a bolyhok között.
Csak egy kézitáskát hozott magával, vett hát egy olcsó koffert, amit megpakolt a bazárban összevásárolt ruhaneművel, és ide rejtette a kígyót. Csak az utolsó pillanatban, mielőtt elindult volna a bombayi repülőtérre, zárta le a bőröndöt, amely a Boeing poggyászterében tette meg az utat Londonig. A vámvizsgálat során átkutatták kézitáskáját, de nem találtak benne semmi érdemlegeset.
A sugárhajtású indiai gép péntek reggel szállt le Londonban, a Heathrow repülőtéren. Hosszú sorban rostokoltak ott bevándorolni szándékozó honfitársai, Ram Lalnak azonban nem kellett soká várakoznia, mert igazolni tudta, hogy csak orvosi tanulmányainak befejezésére érkezett Nagy-Britanniába. Éppen akkor ért a poggyászátvevő helyre, amikor a futószalagon feltűntek az első bőröndök. Hamarosan felfedezte saját csomagját, és a mosdóban átcsempészte belőle a szivardobozt kézitáskájába.
A vámvizsgálatnál a zöld folyosót választotta, megállították ugyan, de ezúttal a bőröndöt kutatták át. Kézitáskájába épp csak belepillantottak, és már mehetett is tovább. A belső buszjárattal átvágott a repülőtéren, és elcsípte a déli közvetlen gépet Belfastba. Uzsonnára már Bangorban volt, és végre szemügyre vehette útitársát.
Résnyire felnyitotta a doboz fedelét, és óvatosan alácsúsztatta az éjjeliszekrény üveglapját, amely megvédte a kígyómarástól. A vipera dühödten rótta a köröket odabenn, majd megállt, és fekete szemét a fiúra meresztette. Ram Lal lehajtotta a fedelet, és gyorsan kihúzta alóla az üveglapot.
– Aludj csak, kiskomám – mondta –, ha szoktak egyáltalán a kígyók aludni. Holnap végrehajtod a harci feladatot, amit Sakti kirótt rád.
Elment, és vett egy üveg neszkávét, tartalmát egy porcelánkannába ürítette, és másnap reggel vastag védőkesztyűjével átköltöztette bele a viperát. A megbolygatott kígyó dühösen belemart a kesztyűbe. “Sebaj – gondolta Ram –, délig úgyis megtelnek a méregmirigyeid." Mielőtt betette volna az üveget az ételdobozba, még egy utolsó pillantást vetett a görcsösen összetekeredett kígyóra. Szorosabbra hútta a zárókupakot, s már indult is a teherautóhoz.
Ram Lal megfigyelte, hogy mihelyt megérkeznek, Cameron rögtön leveti és az első, keze ügyébe eső szögre vagy gallyra akasztja zubbonyát. Ebéd után előkotorja jobb zsebéből a pipáját és dohányzacskóját. Ez már beidegződés volt nála. Komótosan elfüstöl egy pipát, kiveri a szutykot, és kiadja a jelszót:
– Na fiúk, nyomás vissza dolgozni.
Mire a pipa visszakerül a zubbony zsebébe, mindenkinek talpon kell lennie.
Ram Lal terve egyszerű volt, de annál biztosabb. Reggel becsempészi.a kígyót a pipa mellé.
A behemót Cameron, miután befalta szendvicseit, feláll a tűz mellől, zubbonyához lép, s amikor benyúl a zsebbe, a kígyó teljesíti küldetését, amiért Sakti iderendelte a világ túlsó végéből. Ő végzi el a hóhérmunkát Ram Lal helyett.
Cameron szitkozódva rántja elő kezét és vele együtt méregfogait az ujjába mélyesztő viperát. Ram Lal ott terem, megragadja a mérgét vesztett, ártalmatlan kígyót, a földre dobja, és rátipor. A döglött viperát utálkozva, tüntetőleg a Comber folyóba veti, amely az egyetlen bizonyítékot messze viszi, egészen a tengerig. Ha gyanakodnának is, nem mennének vele sokra.
Tizenegy óra körül, azzal az ürüggyel, hogy szerszámért megy, Harkishan Ram Lal elővette az üveget az ételdobozból, és lakóját belerázta a felakasztott zubbony jobb zsebébe. Egy perc múlva már újra a helyén volt, mintha mi sem történt volna.
Amikor eljött az ebédidő, már alig ment le egy falat a torkán. Szokásukhoz híven letelepedtek a tűz köré, a teavíz vidáman zümmögött a kannában a korhadt gerendák pattogó tüzén. Folyt a heccelődés, Bivaly Billie azonban ügyet sem vetve rájuk, hamar befalta kazalnyi, kétszemélyes szendvicsét. Ram úgy intézte, hogy a zubbony közelében üljön. Torkában dobogott a szíve, és majd szétvetette a feszültség, de kényszerítette magát, hogy egyen.
Bivaly Billie összegyűrte és a tűzbe dobta a papírt, amelybe felesége az ebédet pakolta, és megeresztett egy böfögést. Nagyot nyögve felállt, és odaballagott a zubbonyához. Ram Lal lopva rásandított, és lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy Cameron benyúl jobb zsebébe. A többiek nem sejtettek semmit. Az ír kotorászott egy darabig, majd előhalászta a pipát és a dohányzacskót. Miközben ráérősen tömködte pipáját, észrevette, hogy Ram Lal megkövülten figyeli.
– Mit bámulsz, mint a féltökű kutya? – förmedt rá ingerülten.
– Semmit – felelte a fiú, és a tűz felé fordult. Nem bírt azonban ülve maradni. Felállt, és úgy tett, mintha nyújtózna, de szeme sarkából Cameront figyelte, ahogy visszateszi a dohányzacskót, és előhúz egy doboz gyufát. A főnök meggyújtotta pipáját, és jót szívott rajta. Visszatelepedett a tűz mellé.
Ram Lal is leült, hitetlenül bámulva maga elé. “Miért tette ezt velem a hatalmas Sakti? Az ő parancsára hoztam ide a kígyót, ő mutatta meg, hogyan álljak bosszút, és most mégis cserbenhagyott." Újból a zubbonyra tévedt a szeme. Mélyen lenn, a kabát bal csücskében megmoccant valami a bélés alatt. Álig hitt a szemének. Egy lyuk, egyetlen apró lyuk a zseb bélésén elég volt, hogy terve dugába dőljön. A nap hátralévő részét kétségektől gyötörten dolgozta végig.
Hazafelé Bivaly Billie Cameron szokott helyén, a sofőr mellett utazott. A hőség miatt összehajtotta és térdére fektette zubbonyát. A pályaudvarnál kocsija hátsó ülésére dobta a kabátot, és elhajtott. Ram Lal odament a buszra várakozó Tommy Burnshöz.
– Mondd csak, Mr. Cameronnak van családja?
– Persze – válaszolta az apró emberke mit sem sejtve –, felesége és két gyereke van.
– Messze lakik innen, hogy autón jár?
– Nem messze, itt a Kilcooley lakótelepen. Ganaway fasor vagy mi az utca neve. Csak nem látogatóba készülsz?
– Á, dehogy – felelte Ram Lal. – Na jó, hétfőn találkozunk.
Otthon a szobájában megállt az igazság istennőjének rideg képmása előtt.
– Nem így gondoltam a dolgot. Az asszony és a két gyerek nem ártottak nekem, én pedig rájuk küldöm a halált.
Az istennő rezzenetlen arccal, némán bámult le rá.
A hétvége merő kínszenvedésben telt. Szombat este kigyalogolt a város széli lakótelepre, és az Owenroe fasor mellett, a Woburn sétánnyal szemközt megtalálta az utcát, amelyet keresett. Volt egy telefonfülke a sarkon, itt téblábolt egy órán át, mintha telefonálni akarna, és közben szemmel tartotta a kis utcát. Egyszer Bivaly Billie-t vélte felfedezni az egyik ablakban. Megjegyezte a házat.
Találkára igyekvő fiatal lány jött ki a kapun. Ram játszott egy pillanatig a gondolattal, hogy megszólítja, és figyelmezteti, miféle démon lakozik apja zubbonya zsebében, de nem volt hozzá mersze.
Szürkülettájt egy asszony lépett ki a házból, kezében bevásárlókosár. Sarkába szegődött, és követte egészen a Clandeboye üzletközpontig, ahol a feltételezett Mrs. Cameron belépett a Stewarts élelmiszer-áruházba. A bevásárlóközpont késő estig nyitva tartott azok kedvéért, akik szombaton kapják meg bérüket. Az indiai a polcok körül ténfergett, próbálva összeszedni a bátorságát, hogy odamenjen a nőhöz, és figyelmeztesse a házukban leselkedő veszedelemre. Idegei azonban ismét felmondták a szolgálatot. Mi van, ha ez nem Cameron felesége, és ha a házat is eltévesztette. Bezárnák a bolondokházába, ha előrukkolna a mesével.
Aznap éjjel nem jött álom a szemére, egyre csak a viperát látta maga előtt, ahogy nesztelenül elősurran rejtekhelyéről, és vérszomjasan végigsiklik az alvó házon.
Vasárnap addig őgyelgett a Kilcooley lakótelepen, amíg sikerült biztosan azonosítania a Cameron-házat. Meglátta Bivaly Billie-t a hátsó kertben. Délutánra már kezdtek felfigyelni rá a környékbeliek, és tudta, vagy összeszedi magát és becsenget, hogy elmondja tettét, vagy sürgősen eltűnik onnan, és az istennőre bízza a dolgot. Kiverte a veríték a puszta gondolatra is, hogy odaálljon a szörnyeteg elé, és elújságolja, milyen veszélybe sodorta családját. Hazabaktatott a Railway View utcába.
Hétfőn szép, verőfényes augusztusi reggelre ébredt a Cameron család. Hatkor már mind a reggelinél ültek a ház végében levő szűk kis konyhában. Bivaly Billie munkaruhában, fia, lánya és az asszony még fürdőköpenyben. A zubbony kint lógott az előszobában egy faliszekrényben azonmód, ahogyan a hétvégére felakasztották.
Jenny hamarosan felpattant, és egy darab lekváros pirítóst tömött a szájába.
– Megyek mosdani – jelentette be.
– Mielőtt eltűnsz, te lány, hozd elő a zubbonyomat a ruhásszekrényből – szólt utána az apa, aki épp egy tányér kukoricapelyhet lapátolt magába. Jenny már hozta is a zubbonyt, és gallérjánál fogva odatartotta az apjának. Az fel sem nézett a tányérjából.
– Akaszd az ajtó mögé – mondta. A lány úgy is tett, de a zubbonyon nem volt akasztó, s így a sima, krómozott kampóról szép lassan lecsúszott a linóleumpadlóra. Erre bezzeg felnézett Cameron.
– Jenny, az anyád – üvöltött a lány után –, veszed fel rögtön!
Cameronéknál senki sem mert ujjat húzni a családfővel. Jenny engedelmesen felvette a zubbonyt, és újra felakasztotta. Karcsú, sötét test siklott elő a ráncok közül a linóleumra, és száraz zizegéssel a sarokba kígyózott. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.
– Apa, mi van a zubbonyodban?
Bivaly Billie kezében megállt a kanál. Az aszszony hátrafordult a tűzhely mellől. A tizennégy éves Bobby meglepetésében félbehagyta pirítósa vajazását. Az apró jószág összetekeredve, feszült, védekező testtartásban, de elszántan sziszegett rájuk a kredenc melletti sarokból.
– Uramisten, egy kígyó! – sikoltotta az asszony.
– Ne légy már ilyen ostoba – förmedt rá Cameron. – Írországban nincsenek kígyók, ezt minden tökkelütött tudja. – Letette a kanalat. – Bobby, szerinted mi ez?
Bivaly Billie, bár mindenkivel zsarnok módjára bánt, irigységgel vegyes tiszteletet érzett kamasz fia iránt, aki jó tanuló volt, és mindenféle fura dolgot hallott az iskolában. A fiú pápaszemén keresztül vizsgáló pillantást vetett a kígyóra.
– Egy gyík lesz – mondta az apjának –, nemrég boncoltunk ilyet biológiaórán. Valahol a folyón túl fogtak egypárat.
– Én nem gyíknak nézem – felelte az apja.
– Nem közönséges fajta. Lábatlan gyíknak hívják.
– Miféle gyík az, aminek még lába sincs?
– Tudom is én – felelte Bobby. – Ez a neve.
– Mi a fenének taníttatlak, ha még ezt sem tudod?
– Nem harap? – rémüldözött az asszony.
– Á, teljesen ártalmatlan – nyugtatta meg Bobby.
– Csapd agyon – utasította fiát az idősebb Cameron –, aztán takarítsd el innen.
A fiú felállt, levette egyik papucsát, és légycsapóként tartva maga előtt, csupasz lábbal elindult a sarok felé. Cameron hirtelen meggondolta magát. Kárörvendő vigyor terült el a képén, ahogy felnézett tányérjából.
– Álljon meg a menet, Bobby, várj egy percet! Támadt egy ötletem. Asszony, hozz egy üveget!
– Milyen üveget?
– Én tudjam? Legyen rajta fedél.
Mrs. Cameron felsóhajtott, és nagy ívben kikerülve a kígyót, terepszemlét tartott az üvegei között a kredencben.
– Egy lekvárosüveg jó lesz? Sárgaborsó van benne – tette hozzá.
– Öntsd ki a borsót, és ide vele – adta ki Cameron a parancsot. A nő odanyújtotta az üveget.
– Mit sütöttél ki, apa? – kérdezte Bobby.
– Dógozik a brigádban egy fekete pogány fickó. Hemzsegnek náluk odahaza a kígyók. Kieszeltem egy jó kis heccet. Amolyan picurka tréfát. Jenny, add ide a fogókesztyűt!
– Minek a kesztyű, nem tud harapni – szólalt meg Bobby.
– Fogdossa a mocskos dögjét, aki akarja – fortyant fel Cameron.
– Nem is mocskos – szállt vitába Bobby –, a hüllő nagyon tiszta állat.
– Tiszta a nyavalyát, édes fiam, nem tudom, mire tanítanak téged az iskolában. Nem azt mondá az úristen a kígyónak: "...hasadon járj és port egyél életed minden napjaiban?" Eszik az minden szart, nemcsak port, nekem elhiheted. Hozzá nem nyúlnék a világ minden kincséért sem.
Jenny odaadta neki a fogókesztyűt. Bal kezében a lekvárosüveggel, jobbján a kesztyűvel Bivaly Billie Cameron a vipera fölé hajolt. Lassan leeresztette jobb kezét, és lecsapott. A kígyó azonban gyorsabb volt nála, és apró méregfogait belemélyesztette a vastag, bélelt kesztyűbe, amely felfogta a harapást. Cameron nem vett észre semmit, mert a keze éppen eltakarta a tenyerébe szorított kígyót. A vipera a következő pillanatban már az üveg foglya volt. Dühödten vonaglott odabenn.
– Ocsmány egy állat, ha harap, ha nem – nézte utálkozva Mrs. Cameron. – Szeretném mielőbb kint tudni a házból.
– Viszem már, mit vagy oda – mondta a férje. – Ugyis késésben vagyok.
Bedugta az üveget iszákjába az elemózsia mellé, zsebre vágta a pipát meg a dohányzacskót, és kocsiba szállt. Öt perc késéssel érkezett a pályaudvarra. Csodálkozva látta, hogy a fiú le nem veszi róla a szemét.
Remélem, nem lát a vesémbe – töprengett Bivaly Billie, miközben a teherautó a szokott úton dél felé vitte őket.
Hamarosan az egész bandát beavatta tervébe, és alapos verést helyezett kilátásba, ha valakinek eljárna a szája. Ettől azonban nem kellett tartania. Hallva, hogy a lábatlan gyík teljesen ártalmatlan, mindenkinek tetszett a móka. Csak Ram Lal nem vette észre, mi készül, annyira lekötötték saját gondjai.
Az ebédnél már a vak is láthatta, hogy valami történni fog. Feszült volt a levegő a várakozástól. Letelepedtek a tűz köré, mint máskor, de a társalgás eróltetetten folyt, és ha Ram Lal nem roskad annyira magába, bizonyára észreveszi a félig elfojtott vigyorokat és kárörvendő pillantásokat. Ő azonban nem vett észre semmit. Ölébe vette az ételdobozt, és kinyitotta. A szendvicsek és az alma közt összetekeredve ott volt ugrásra készen a vipera.
Visszhangzott a tisztás az indiai sikolyától, hangját azonban elnyomta a többiekből kipukkadó röhögés. A fiú úgy dobta el a dobozt, mintha tüzes vasat érintett volna, és tartalma szanaszét záporozott a hosszú fű, gaz és bozót közé.
Ram Lal csak állt, és egyre kiáltozott. A többiek, Bivaly Billie-vel az élen, fetrengtek a röhögéstől. Már rég nem mulattak ilyen jól.
– Ez egy kígyó! – sikoltotta Ram Lal. – Mérges kígyó! Menjenek innen, ha kedves az életük!
Szavaival csak olajat öntött a tűzre – a nézőközönség alig bírt magával. A tréfa sokkal jobban sikerült, mint várták volna.
– Kérem, higgyenek nekem! Ez kígyó, halálos mérgű kígyó!
Bivaly Billie képe lila volt, úgy rázta a nevetés. Kitörölte szeméből a könnyet, s a tisztás túlsó oldaláról figyelte, ahogy a halálra vált Ram Lal a kígyót keresi szemével.
– Te ostoba fickó – zihálta. – Hát nem tudod, hogy Írországban nincsenek kígyók? Érted? Nincsenek!
Fájt az oldala a nevetéstől, s kezére támaszkodva hátradőlt a fűben. Nem vette észre a két apró tűszúrást, amely jobb csuklóján a vénájába hatolt.
A tréfa véget ért, elült a jókedv is, s az éhes munkások belefeledkeztek az evésbe. Harkishan Ram Lal vonakodva bár, de leült, ám egyfolytában maga köré tekingetett, kezében bevetésre készen egy bögre gőzölgő tea. A világért sem lépett volna a fűbe. Ebéd után ismét munkának láttak. Már csak a romok emlékeztettek a hajdani szeszfőzdére – az augusztusi verőfényben hegyekben állt a törmelék és a sok értékesítésre váró poros gerenda.
Úgy fél három körül lehetett, amikor Bivaly Billie rátámaszkodott a csákányára, és megtapogatta homlokát. Csuklója belső oldalán apró duzzanatot vett észre, megnyálazta, majd ismét dolgozni kezdett. Öt perc múlva megint felegyenesedett.
– Nem érzem jól magam – mondta a hozzá legközelebb álló Pattersonnak. – Ledőlök egy percre az árnyékba.
Leült egy fa alá, és tenyerébe temette az arcát. Negyed ötkor még mindig hasogató fejét fogta, teste egyszer csak görcsbe rándult, és eldőlt a fűben. Beletelt egy kis időbe, amíg Tommy Burns észrevette.
– Bivaly Billie-vel történt valami. Hiába szólongatom.
Leállt a munka, és valamennyien a fa köré gyülekeztek. Ott feküdt a főnök, szeme üvegesen meredt előre. Patterson fölé hajolt. Elég balesetet látott ahhoz, hogy tudja, itt már nincs mit tenni.
– Ram – szólalt meg –, te orvosnak készülsz. Mi a véleményed?
Ram Lal pontosan tudta, mi történt, mégis megvizsgálta a halottat. Amikor felegyenesedett, egy szót sem szólt, de Patterson megértette, mit mond a hallgatása.
– Mindenki maradjon itt – vette át a parancsnokságot. – Megyek, hívom a mentőket és McQueent. – Nekivágott a dűlőútnak a főútvonal irányába.
Fél óra múlva ott volt a mentőautó. Megfordult, és ketten hordágyra emelték Cameront. A newtownardsi állami kórházba szállították, itt volt a legközelebbi. baleseti osztály. A naplóba azonban már csak azt vezethették be, hogy a beteg a helyszínre érkezéskor már exitált, azaz halott volt. Újabb harminc perc múlva befutott a rémült McQueen is.
Mivel a halál oka ismeretlen volt, boncolást rendeltek el, és a holttestet átszállították a városi hullaházba. Ez kedden történt. A körzeti kórboncnokjelentése este már úton volt az illetékes halottkémhez Belfastba...
A boncolási jegyzőkönyv nem tartalmazott semmi rendkívülit. Az elhunyt 41 éves, rendkívül erős testalkatú férfi volt. Kezén és csuklóján számos apró vágást és horzsolást találtak, de ezt munkája természetes velejárójának tartották, és nem hozták összefüggésbe a halállal, amely minden kétséget kizáróan heveny agyvérzés következtében, a rendkívüli megerőltetés és a hőség hatására állt be.
A jegyzőkönyv alapján a halottkém nem rendelt volna el halottszemlét, hiszen a bangori anyakönyvi hivatal számára minden további nélkül kiállíthatta volna a halotti bizonyítványt. Volt azonban valami, amit Harkishan Ram Lal nem tudott.
Bivaly Billie Cameron vezető szerepet töltött be egy betiltott félkatonai, protestáns szervezet, az ír Önkéntesek helyi tanácsában. A haláleseteket nyilvántartó központban, Lurganban a számítógép kidobta ezt az adatot, és valaki feltárcsázta onnan a Királyi Tartományi Rendőrség castlereagh-i számát.
Ők értesítették a belfasti halottkémet, aki elrendelte a hivatalos halottszemlét. Nem volt elég, hogy a boncolási jegyzőkönyv nem állapított meg erőszakosságot, Észak-Írországban bizonyos esetekben a hivatalos eljárást is le kell folytatni. A halottszemlére szerdán a bangori tanácsházán került sor. McQueen alaposan benne volt a bajban, mert az adóhivatalban megszimatoltak valamit, és kivonultak a tárgyalásra. Jött az ír Önkéntesektől is két elvakultan lojalista férfi, akik hallgatagon ülték végig az eljárást az utolsó sorban. A halott volt munkatársai elöl telepedtek le, nem messze Mrs. Camerontól.
Csak Pattersonnak kellett tanúskodnia. A halottkém kérdései alapján felidézte a hétfői eseményeket, s mivel minden tisztázottnak látszott, nem hallgatták ki a többieket, még Ram Lalt sem. A halottkém felolvasta a boncolóorvos jelentését, amely teljesen egyértelmű volt. Amikor végzett, összegezte a tényállást, és meghozta döntését.
– Az orvos szakértő jelentése egybevág az elhangzottakkal. Hallottuk Mr. Pattersontól, mi történt az ebédszünet során, és tudjuk, milyen meglehetősen ostoba tréfát talált ki az elhunyt az indiai diák rovására. Mr. Cameront a féktelen nevetés minden bizonnyal az agyvérzés határára sodorta, a rákövetkező kemény fizikai munka és a tűző napsütés pedig bevégezte a többit. Megpattant egy ér az agyban, vagy ahogyan az orvos szakértő fogalmazott, apoplexia cerebri következett be. A bíróság részvétét fejezi ki a gyászoló családnak, és megállapítja, hogy Mr. Cameron halálát a körülmények kedvezőtlen együtthatása okozta.
McQueen kupaktanácsot tartott embereivel az épület előtti tisztáson.
– Állom a szavam, fiúk. Aki akar, mehet vissza dolgozni, de kénytelen leszek a jövőben levonni a bérből adóra meg miegyebekre, mert nyakamon az adóhivatal. Holnap lesz a temetés, szabadnapot kaptok. Aki folytatni akarja a munkát, jelentkezzen nálam pénteken.
Harkishan Ram Lal nem ment el a temetésre. Taxiba szállt, és Comberbe vitette magát. Megkérte a sofőrt, várjon kinn a főúton, amíg lesétál a szeszfőzdéhez. A férfi bangori volt, és hallotta, mi történt Cameronnal.
– A helyszínen szeretnéd leróni kegyeletedet?
– Úgy is lehet mondani.
– Nálatok így szokás? – érdeklődött tovább az ír.
– Valahogy így.
– Hát szerintem ez is van olyan, mint a mi gyászszertartásunk – mondta a taxis, és kényelmesen elhelyezkedett az újságolvasáshoz.
Harkishan Ram Lal elsétált a tisztásra, és megállt a tábortűz hamvai mellett. Végigpásztázta szemével a homokos talajon tenyésző elvadult növényzetet.
– Visha sere – szólította a rejtőzködő kígyót. – Hallod, amit mondok, te méregkeverő? Megtetted, amiért elhoztalak ide Rádzsputana hegyeiből. Küldetésed véget ért, de úgy terveztem, hogy neked is pusztulnod kell. Én magam akartalak megölni és tetemedet a folyóba vetni.
– Figyelsz rám, gyilkos jószág? Hát halld, amit mondok. Elélhetsz még egy darabig, de aztán a te időd is lejár. Nem találsz nőstényt, magányosan fogsz elpusztulni, ahogyan éltél, mert Írországban nincsenek kígyók.
Ha hallotta is őt a vipera, nem adta semmi tanújelét figyelmének. Mélyen lenn a forró homokban tette a dolgát, a természet parancsa szerint.
Farkát magasba tartotta, s teste az ősi ritmusban lüktetett. A kloákanyílást záró harántmetszetű páros pikkely szétvált, s átlátszó burokban szép sorban világra jött egy tucat hüvelyknyi, születésétől fogva halálos marású kígyópalánta.
A Pásztor
Amíg a felszállási engedélyre vártam, tétlenül gubbasztva a pilótakabinban, körülpillantottam a szász tájon, amely porhanyós-fehéren lapult a csikorgó holdfényben ezen a fogas decemberi éjszakán.
Mögöttem a brit Királyi Légierő, a RAF német támaszpontját határoló drótkerítés, azon túl pedig – amikor a futópálya tengelyébe állítottam ficánkoló vadászgépem orrát – sík hómezőket láttam egészen a két mérföldre sötétlő fenyves széléig. A távolság ellenére szinte még a fák rokolyái is kirajzolódtak a kristálytiszta éjszakában.
Előreszegeztem a szemem a pálya fekete aszfaltcsíkjára – de csak nem akart megszólalni a repülésirányító hangja a fejhallgatómban. A hóekék beretválta nyomvonalat éles fénysor szegélyezte mindkét oldalon. Mögöttük szabályos gátat képeztek a reggel óta kérgesre fagyott hótorlaszok. Jobbra tőlem a távoli irányítótorony fáklyaként magaslott a harsány fényben úszó hangárok fólé, ahol az anorákos, didergő szerelőcsapat zárni készült éppen.
A Toronyban bezzeg kellemes az idő, jutott eszembe, s ünnepi hangulatban iszogat a társaság. Csak arra várnak, hogy elinduljak, azután ők is lehúzzák a redőnyt – beugranak a dzsipekbe, s irány a kantin, ahol már javában folyik az ivászat. Pár perccel azután, hogy felszállok, kihunynak a fények, s egyedül maradnak a gyilkos éjszakában összebújva kuporgó hangárok, a ponyvával takart vadászgépek, a bóbiskoló tartálykocsik, s a téli reptér fekete-fehér kulisszái fölött árván lüktető, bíborvörös azonosítófény, amely morzenyelven betűzi céltalanul a bázis nevét – "C-E-L-L-E" – az unott égboltnak. Ezen az éjszakán nem jön erre repülő, amely ellenőrizni akarná helyzetét – szenteste volt, az Úr 1957. évében, s én, a fiatal pilóta hazafelé indultam Angliába, karácsonyi szabadságra.
Fogytán volt a türelmem, s a műszerfal lidérces fényénél bosszúsan láttam, hogy már negyed tizenegy van. A műszerek is mintha nyugtalanul vibráltak volna. Fázni nem fáztam, mert a legmagasabb fokozatra állítottam a fűtést, nehogy bejegesedjen a kabinablak. Úgy éreztem magam, mint valami selyemhernyó, amelyet kicsiny, de meleg gubójának biztonsága megvéd a zord éjszaka, a dermesztő hideg ellen, ami fedetlen gépben egyetlen perc leforgása alatt végezne a hatszáz mérföldes sebességgel száguldó, szerencsétlen fickóval.
– Charlie Delta...
Az irányító hangja rázott fel merengésemből. A fejhallgatón át úgy hatott, mintha mellettem ülne a szűk kabinban, s egyenesen a fülembe ordítana. Na, ez is megolajozta a gigáját, gondoltam. Tiltja a szabályzat, de az nem számít. Elvégre szenteste van.
– Charlie Delta... a Toronynak – válaszoltam.
– Charlie Delta, a felszállási engedélyt megadom.
Válasz helyett bal kézzel finoman előrenyomtam a gázkart, a jobbal pedig a középvonalon tartottam a nekiiramodó Vámpírt. A hátam mögött a Goblin-hajtómű nyüszítése egyre erősödött, és egy sikolyt követően vonyításba ment át. A turcsi orrú vadászgép gurult, csak gurult, s a pályafények mind gyorsabban suhantak el mellettem, míg végül egyetlen fénycsóvát alkottak. Egyre könnyebbnek éreztem a gépet, s ahogy lassacskán ágaskodni kezdett, és az orrkerék elrugaszkodott az aszfalttól, a dübörgés elhalt. Pár másodperc múlva a főfutó kerekei is elszakadtak a fóldtól, és megszűnt a súrlódás. Alacsonyan tartottam a gépet, fokozatosan növelve a tempót, mígnem a sebességmérőre pillantva láttam, hogy átléptem a százhúsz csomót, s százötvenhez közeledek. Amikor a futópálya vége elsüvített alattam, enyhén emelkedő bal fordulóba döntöttem a Vámpírt, és behúztam a futót.
Hallottam, ahogy felkattannak az aknába a kerekek, s légellenállásukat levetkőzve hirtelen meglódult a sugárhajtású gép. A futóhelyzetjelző három piros fénye kihunyt a műszerfalon. Szilárdan tartottam az emelkedő fordulót, s bal hüvelykujjammal megnyomtam a rádió gombját.
– Charlie Delta, futó bent és rögzítve, a repülőteret elhagytam – dörmögtem az oxigénmaszkba.
– Charlie Delta, rendben, kapcsoljon a D csatornára – felelte az irányító, majd – mielőtt még sávot válthattam volna – hozzátette: – Boldog karácsonyt!
Ezt is tiltja a rádiószabályzat. Ifjú pilóta lévén még dúlt bennem a szolgálati fegyelem, de azért udvariasan feleltem: – Köszönöm, Torony és viszont! – Majd csatornát váltottam, hogy ráálljak a RAF északnémet repüléstájékoztató központjának frekvenciájára.
Jobb combomra szíjazva ott volt előttem a térkép, rajta kék tintával a követendő repülési irány, de nem volt rá szükségem. Kívülről fújtam a teljes útvonalat, hiszen töviről hegyire átbeszéltük a navigációs tiszttel az eligazítószobában. Celle fölött 265 fokos irányba fordulok, majd tovább emelkedem 27 000 lábig. Ha elértem, 485 csomós sebességre gyorsítok, s tartom az irányt. Bejelentkeztem a D csatornán, hogy tudják, az ő körzetükben repülök, majd a holland partok fölött, Bevelandtól délre, nyílegyenesen ki az Északi-tengerre. Negyvennégy percnyi repülés után ráállok az F csatornára, hívom a lakenheathi tornyot, és bevezetést kérek. Tizennégy perc múlva már Lakenheath fölött leszek. Pontosan követem az utasításokat, és rádión simán levezérlik a gépet. Gond egy szál se – a kisujjamban van minden. A repülési idő – megközelítéssel és leszállással együtt – összesen hatvanhat perc, és a Vámpírnak több mint nyolcvanpercnyi repülésre való üzemanyaga van.
Ötezer láb magasságba érve befejeztem a fordulót a cellei reptér felett, s figyeltem, ahogy az iránytű szédült mutatója hálásan beáll a 265 fokos irányba. Egyenesen emelkedtem tovább az éjszakai ég fagyos, fekete boltozata felé, amelyet megannyi fehéren izzó csillag díszített. Tűhegyes szikráik szúrták a szemem. Alattam egyre zsugorodott Vesztfália fekete-fehér térképe, s a fenyvesek tintapacái lassacskán belemosódtak a szántóföldek fehér lepedőibe. Imitt-amott falvak vagy talán aprócska városok fényei ragyogtak. Bizonyára járják az ünnepi lámpadíszbe öltözött utcákat a karácsonyi énekesek, be-bezörgetve a magyalkoszorús ajtókon, hogy elénekeljék a "Csendes éj"-t, és néhány pfenniget gyűjtsenek jótékony célra. Az asszonyok pedig javában sütik-főzik a karácsonyi libát és sonkát.
Négyszáz mérföldnyire, ott, ahová épp igyekszem, hasonló a forgatókönyv. A karácsonyi dalokat ugyan az én anyanyelvemen éneklik, de a legtöbb dallam ugyanaz. És liba helyett persze pulyka kerül az asztalra. De hívják ezt a napot akár Weihnachtnak, akár karácsonynak, a keresztény világ egyként ünnepli, és pompás érzés hazafelé tartani.
Tudtam, hogy Lakenheathből kevéssel éjfél után indul egy szabadságos busz Londonba, s onnan biztos könnyen eljutok stoppal Kentig, ahol a szüleim laknak. A reggelinél már együtt ünnepelhetünk. A magasságmérő 27 000 lábat mutatott. Vízszintesbe tettem a gépet, 485 csomós utazósebességre álltam, és szilárdan tartottam a 265 fokos irányt. Most suhanhatott el alattam a sötétben a holland határ. Pontosan huszonegy perce repültem. Gond egy szál se.
A gondok az Északi-tenger fölött kezdődtek, tízpercnyire a holland partoktól, méghozzá olyan alattomosan, hogy időbe telt, amíg észleltem – valami nincs rendjén. A fejhallgatóból jövő neszezés helyébe süket csend költözött, ám úgy látszik, elaludt a figyelmem, amíg odahaza, a jöttömet váró család körül jártak a gondolataim. A balsejtelem akkor hasított belém, amikor a kompaszra pillantottam, hogy ellenőrizzem a repülési irányt. A mutató, ahelyett hogy odatapadt volna a 265. fokra, szórakozottan lengedezett a számlapon, méla közönnyel viseltetve valamennyi égtáj iránt.
Szenteste ide vagy oda, velős káromkodásban összegeztem véleményemet az iránytűről meg a műszerészről, akínek kutya kötelessége lett volna ellenőrizni, hogy száz százalékig megbízható-e az eszköz. Híbás iránytűvel repülni éjszaka, még ha hét ágra süt is a hold, mint odakinn, nem tréfadolog. Szerencsére nincs vész, gondoltam, hiszen ott a folyadékos tartalék íránytű. Ám a részegen imbolygó mutatóra pillantva azonnal láttam, hogy valamí azzal sínes rendben. Ütés érhette a műszerházat – előfordul az ilyesmi. Na mindegy; pár perc múlva úgyis hívní tudom a lakenheathí tornyot, s kérhetek GCA-bevezetést, vagyis földí vezérlésű megközelítési eljárást. Minden jobb repülőtér képes szó szerint “lebeszélni" a futópályára a bajba jutott gépet még pocsék látásí viszonyok esetén ís, precízíós radarképernyőkön figyelve helyzetét, mozgását a levegőben, ahogyan fokról fokra, másodpercról másodpercre ereszkedik, s végül leszáll. Az órámra néztem: harmincnégy perce repülök. Gondoltam, akár már most – a rádióm hatótávolságának határán – megkísérelhetném riasztani Lakenheath-t.
A szabály úgy szól, hogy mielőtt őket hívnám, jelentenem kell műszaki problémámat a D csatornán, ahol jelenleg rádiózom. Ők majd értesítík Lakenheath-t, hogy iránytű nélkül repülök. Lenyomtam hát az adógombot, és hívni kezdtem a repüléstájékoztató központot:
– Celle, Charlíe Delta... Celle, Charlíe Delta hívja az észak-bevelandí irányítást...
Abbahagytam. Meddő dolog lett volna folytatní. A légköri zavarok recsegése és a fülemben élesen vísszhangzó hangom helyett csak fojtott dörmögés jött az oxigénmaszkból. A saját, beszorult hangom... Újra próbálkoztam. Ugyanaz az eredmény. Valahol a haragossötét, kietlen Északi-tenger partján, messzi mérföldekkel a hátam mögött, az észak-bevelandi repüléstájékoztató központ betontornyának fűtött helyiségében az emberek kényelmesen hátradőlnek az írányítópult mellett, s ünnepi hangulatban beszélgetnek, gőzölgő kávét, kakaót szürcsölnek, és nem hallanak engem. Nem is hallhatnak – süket a rádíóm.
Hogy legyőzzem magamban a növekvő páníkot, aminél nincs alattomosabb gyilkos a levegőben, nagyot nyeltem, és lassan tízig számoltam. Aztán az F csatornára váltottam, és próbáltam elérni Lakenheath-t. Ott kell megbújnia valahol előttem, Suffolkban, Thetfordtól délre, egy fenyves ölén, pompásan felszerelkezve arra, hogy földi irányítással hazavezesse az eltévedt gépeket. Ám az F csatorna is töksüket volt. Még a saját dörmögésemet is lefojtotta az oxigénmaszk tömítése. Csak a sugárhajtómű szakadatlan, kísérteties vonyítása volt a válasz.
Magányos hely az égbolt, s még annál is magányosabb egy cudar, téli éjszakán. Az együléses sugárhajtású vadászgép sivár lak, parányi skatulya – még ha acélból van is –, amit törékeny szárnyak hordanak, s egy tüzes cső repít másodpercenként hatezer ló erejével át a dermesztő űrön. De a magány érzését ellensúlyozza, eltörpíti a tudat, hogy elég egy gombnyomás, s a pilóta emberi lényekhez szólhat, akik az egész világot átfogó rádióhálózat állomásain teljesítenek szolgálatot, és odafigyelnek rá. Elég egyetlen éríntés a gombon, az ADÓ-gombon, s seregnyi ember hallja Anglia-szerte a pilóta csatornájára hangolt irányítótornyokban a segélykiáltást. Amikor a pilóta adni kezd, a rádióállomások kerek radarképernyőin fénycsík szalad a kör középpontjától az ernyő karimájáig, amin fokbeosztás található egytől háromszázhatvanig. Ahol a fény metszi a kör gyűrűjét, ott jár a repülőgép a vevőállomáshoz képest. Az irányítótornyok pedig kapcsolatban állnak, s két egymást keresztező irányból néhány száz yardnyi pontossággal behatárolható a gép helyzete. A pilóta nem elveszett többé. Emberek sora lát munkához, hogy ép bőrben lehozzák az égből.
A lokátorkezelők immár ki tudják szűrni az ő fénypontját a többi pont közül; hívni tudják rádión, és utasításokat adhatnak neki. – Kezdjen süllyedni, Charlie Delta. Látjuk... – Barátságos, megnyugtató hangok – tapasztalt embereké, akik egy sereg elektronikus berendezést mozgatva, esőn, jégverésen, hóviharon és vastag felhőtakarón át felnyújtják karjukat a téli égboltra, hogy visszahúzzák az eltévedt pilótát a halálos végtelenból, s levezessék a fényesen kivilágított aszfaltsávra, amely ezúttal az otthont s magát az életet jelenti.
Feltéve, hogy a pilóta adni kezd. Ehhez azonban rádióra van szüksége. Mielőtt még abbahagytam volna a keresgélést a J csatornán, azaz a nemzetközi segélykérő frekvencián, és hasonlóan elkeserítő eredményre jutottam volna, már tudtam, hogy a rádiókészülékem is bekrepált.
A RAF nak két évébe telt, hogy vadászpilótát faragjon belőlem, s az idő java részét a rendkívüli helyzetekre való módszeres felkészüléssel töltöttük. Nem az a lényeg – mondogatták a repülőiskolán –, hogy megtanuljunk ideális viszonyok között repülni, hanem hogy képesek legyünk túlélni a vészhelyzeteket. Akkor kezdhetjük is a gyakorlati vizsgát.
Miközben hasztalanul faggattam valamennyi rádiócsatornát, tekintetem végigpásztázott a műszerfalon, amely fölöttébb beszédes volt. Nem véletlen, hogy az iránytű és a rádió egyszerre mondták föl a szolgálatot, hisz mindkettő a repülőgép villamos hálózatáról működik. Valahol a lábam alatt, az áramkörök tarka dzsungelében kiéghetett egy főbiztosíték. Az első agyalágyult gondolatom az volt, hogy nem is a műszerész, hanem az elektrotechnikus a ludas. Azután nekiláttam, hogy felmérjem a meghibásodás mértékét.
– Ilyen esetben, uraim, az első tennivaló – magyarázta annak idején a jó öreg Norris őrmester a kiképzó'bázison – lejjebb venni az utazósebességrő1 a gázt, hogy a leghosszabb repülési időre fussa.
– Butaság lenne pazarolni az értékes üzemanyagot, nem igaz, uraim? Szükségünk lehet minden cseppjére a későbbiekben. Na már most, a hajtómű fordulatszámát tízezerről hétezer-kétszázra csökkentjük, s bár így lassabban haladunk, tovább érünk, ugyebár. – Folyton úgy beszélt az öreg, mintha egyazon slamasztikában leledznénk mindahányan. Szófogadóan levettem a gázból, és figyeltem a fordulatszámmérőt. Külön generátorról működik, s így legalább ez az eszköz használható maradt. Vártam, amíg a Goblin fordulatszáma nagyjából hétezer-kétszázra csökken, és éreztem, ahogy a gép lelassul. Az orra fokozatosan megemelkedett, igazítottam tehát a trimmen, hogy vízszintesen és egyenes vonalban haladjak.
A hat legfontosabb műszer, élükön az iránytűvel, közvetlenül a pilóta orra előtt sorakozik a műszerfalon. A másik öt alapeszköz a sebességmérő, a magasságmérő, a variométer, a műhorizont (ami a bedőlést, illetve a jobbra vagy balra fordulást mutatja) és a "golyó" (amely jelzi, ha rák módjára oldalaz, vagyis csúszik a gép). Ez utóbbiak közül kettő elektromos árammal működik, tehát ugyanúgy keresztet vethettem rájuk, akár az iránytűmre. Maradt a három mechanikus műszer: a sebességmérő, a magasságmérő és a variométer. Más szavakkal, tudtam, hogy milyen gyorsan és milyen magasan repülők, és hogy emelkedem vagy süllyedek-e.
Elvileg tökéletesen le lehet tenni egy gépet e három műszerre támaszkodva, a többi tényező megítélését pedig a legősibb navigációs eszközre, a pilóta szemére bízva. Lehetséges, mármint fényes nappal és felhőtlen égbolt esetén. Lehetséges, hangsúlyozom, lehetséges, bár távolról sem ajánlatos csak úgy gondolomformán navigálni egy sugárhajtású repülőgépet, le-lenézegetve, s megpróbálva tájékozódni a tengerpart valamely jellegzetes vonulata, egy különös alakú víztározó vagy egy megcsillanó folyó alapján, ami a combra szíjazott térkép bizonysága szerint csak az Ouse, a Trent vagy a Temze lehet. Alacsonyabb magasságból még – teszem azt – a norwichi székesegyház tornyát is meg lehet különböztetni a lincolni katedrálisétól, feltéve, hogy a pilóta ismeri a környéket, akár a tenyerét. Ejszaka mindez kizárt.
Éjszaka, még egy ilyen gyönyörű, teliholdas éjszakán is, csak a fények látszanak. Fentről nézve persze azoknak is megvan a maguk rajzolata: Manchester például másképp fest az égból, mínt Bírmíngham, Southampton könnyen felísmerhető hatalmas kikötőjéről és a Solent-szorosról, amelynek fekete sávja (a tenger feketének tűnik odafentről) élesen elválík a nagyváros fényszőnyegétől. Norwichot nagyon jól ismerem, gondoltam, s ha meglátnám a norfolki partvídéknek Lowestofttól Yarmouthon át Cromerig terjedő hatalmas bugyrát, be tudnám lőní Norwichot, az egyetlen izzó fényerdőt a tengerpart bármely pontjától számított húszmérföldes körzetben. Norwíchtól öt mérföldre északra fekszík Merriam St. George vadászrepülőtere, amelynek vörös morzejelei messzire ellátszanak az éjszakában. S ha van annyi eszük, hogy felkapcsolják a pályafényeket, amikor meghallják, hogy süvítve körözök a fejük felett, talán épségben le is szállhatok.
Siklani kezdtem a közeledő tengerpart felé, s közben lázasan számítgattam, mekkora késésben lehetek a csökkentett sebesség miatt a repülési tervhez képest. Az órám tanúsága szerint negyvenhárom perce vagyok a levegőben. Valahol ott kell lennie az orrom előtt – öt mérföld mélyen – a norfolkí partvidéknek. Hálásan pillantottam a hold kevély korongjára, amí bevilágította a tündöklő eget.
Ahogy Norfolk felé síklottam, nőttön-nőtt bennem a magány érzése. Míndaz, amí úgy elbűvölt, míközben egyre feljebb és feljebb kapaszkodva távolodtam az alsó-szászországi reptértől, hirtelenjében veszedelmes ellenséggé vált a szememben. Már nem nyűgözött le a csillagok bríliáns fénye; arra gondoltam, milyen kajánul hirdeti önhítt ragyogásuk a határtalan űrben elveszett végtelen halmazok időtlenségét. Az éjszakai égbolt, amelynek sztratoszferikus hőmérséklete éjjel-nappal mínusz ötvenhat fok körül van, végtelen, dermesztő börtönné lett számomra. S a legrosszabbat még nem is említettem – a vad Északi-tengert, amely tarajos tépőfogait csattogtatva csak arra várt, hogy gépemmel együtt elnyeljen, s mindörökre leküldjön gyomra mélyére, ahol minden mozdulatlan és sötét és csöndes, akár a kripta. Még tudni se fog rólam senki.
Úgy tizenötezer láb magasságban kezdtem ráeszmélni, hogy nekem tényleg befellegzett; színre lépett ugyanis egy újabb s immáron végzetes ellenség. Három mérföld mélyen tusszínű tengert s valamivel távolabb kacsíngató parti fények girbegurba füzérét kellett volna látnom, de amerre csak néztem – jobbra, balra, előttem és bizonyára a hátam mögött is –, végtelen fehérség sima tengerén tört meg a hold fénye. Lehet, hogy csak pár száz láb vastag a ködréteg, de ez is bőven elég. Elég ahhoz, hogy az orrom hegyéig se lássak benne, és ahhoz, hogy odavesszek. Leszállt a híres-nevezetes angol köd.
Az időjelző szolgálat nem sejthette, hogy éjszaka, amikor épp nyugatnak tartok Németországból, könnyű szellő kezd fújdogálni az Eszaki-tengerről Norfolk felé. Előző nap csontszárazra szikkasztotta ugyan a jeges szél Kelet-Anglia nyílt, kiterjedt sík vidékét, este azonban enyhébb légtömeg érkezett az Eszaki-tengerről.
Ahogy a nedves tengeri levegő találkozott a fagyos talajjal, a sok ezer milliárdnyi vízcsöppecske elpárolgott, s akkora köd gerjedt, ami képes fél óra alatt beteríteni akár öt megyét. Hogy meddig húzódik nyugati irányban, nem tudhatom. Talán Közép-Anglia nyugati széléig, s a Pennine-hegység lejtőin nyomakodik éppen fölfelé? Kizárt dolog, hogy nyugatnak tartva próbáljak kikecmeregni a ködból; navigációs eszközök és rádió nélkül eltévednék az ísmeretlen tájék fölött. Az sem jöhet szóba, hogy visszarepüljek, és a Holland Légierő egyik partközeli támaszpontján szálljak le; nincs annyi üzemanyagom. Csak két választásom maradt: vagy megpróbálom a puszta szememben bízva letenni a gépet a Merriam St. George bázison, vagy a Vámpír roncsai között lelem halálomat valahol a köd koszorúzta norfolki lápvidéken.
Tízezer lábon befejeztem a süllyedést, és ráadtam egy kis gázt, hogy vízszintesen haladhassak, még ha több fogy is az oly becses üzemanyagból. Szófogadó tanítvány módjára próbáltam felidézni, mit mondott még Norris őrmester.
– Ha végképp eltévedtünk, uraim, egy vastag felhőtakaró fölött, mérlegelnünk kell a lehetőséget, hogy kiugorjunk a gépból. Egyetértünk, uraim?
Nagyon is, őrmester úr. De sajna, a Martin Baker-féle kilökőszerkezetet nem lehet beszerelni az együléses Vámpírba, amely arról hírhedt, hogy gyakorlatilag lehetetlen kiugrani belőle. Két pilótának sikerült ugyan a mutatvány, de a lábukkal fizettek érte. Azért akadhat egy mázlista is. Mi van még, őrmester úr?
– Az első és legfontosabb teendő, hogy a nyílt tenger felé fordítsuk a gépet, s minél távolabb kerüljünk a sűrűn lakott körzetektől.
Mármint a városoktól, igaz, őrmester úr? Az állampolgárok nem azért fizetnek bennünket, hogy szenteste a fejükre zúdítsunk egy tíztonnás, süvítő acélszörnyet. Gyerekek, iskolák, kórházak, családi otthonok vannak odalenn. Irány tehát a tenger.
Jól kifundáltak mindent. Csak azt felejtették el hozzátenni, mennyi a túlélési esélye egy téli éjszakán az Északi-tenger zajló árjában bójaként bukdácsoló pilótának, akit csak sárga mentőmellénye tart a víz színén, miközben kékre fagyott arcát jeges szél korbácsolja, zúzmarás az ajka, a szemöldöke és a füle, s hollétéről mit sem tudnak a háromszáz mérfölddel odébb, fűtött szobájukban karácsonyi forró puncsot szürcsölgető emberek – szóval, hogy legfeljebb egy a százhoz az esélye arra, hogy egy óránál tovább életben maradjon. Az oktatófilmeken boldogan vigyorgó fickókat látni, akiket – miután rádión jelentették, hogy zuhannak – percek alatt kipecázott a tengerből a helikopteres mentőosztag. Mindez persze verőfényes, kánikulai napon.
– Van még egy lehetőség, uraim, végszükség esetére.
Pompás, Norris őrmester, ez pontosan az az eset!
– Minden olyan légi jármű, amely a Brit-szigetek felé tart, megjelenik part menti riasztórendszerünk radarképernyőin. Ha tehát lerobbant a rádiónk, és nem tudjuk jelenteni vészhelyzetünket, kirívó viselkedéssel próbáljuk felkelteni a lokátorosok figyelmét. Ennek az a módja, hogy kirepülünk a tengerre, majd éles kis háromszögeket kezdünk rajzolni gépünkkel a levegőben, mindig balra kanyarodva, úgy, hogy a háromszög egyes szárai kétpercnyi repülésnek feleljenek meg. Reméljük, hogy sikerül felhívni magunkra a figyelmet. Ha észrevettek, riasztják a repüléstájékoztató központot, az pedig egy gépet irányít a felkutatásunkra. Ha ránk talál, szoros alakzatba zárkózunk vele, hogy biztos leszállóhelyre vezessen bennünket.
Igen, ez az utolsó esély az életben maradásra. Lassacskán derengeni kezdtek a részletek is. A mentőrepülőt, amely bajba jutott társát felhőnek s borúnak napján jó akolba tereli, Pásztornak hívják.
Az órámra néztem: ötvenegy perce vagyok a levegőben, és durván harmincpercnyi üzemanyagon maradhatott. Az üzemanyagmérőre pillantottam, de az is elszállt a többi műszerrel együtt, amikor kiégett a biztosíték. Megállt bennem az ütő, ám szerencsére eszembe jutott a vészgomb, amelynek segítségével megtudhatom, hogy állok üzemanyaggal. Úgy egyharmadig volt a tank. Mivel számításom szerint még a tenger felett jártam, tízezer láb magasan, ragyogó holdvilágnál, bal fordulóba döntöttem a Vámpírt, s kezdtem leírni az első háromszög első szárát. Két perc múlva ismét balra húztam a gépet. Alattam, ameddig a tekintetem csak elér visszafelé, és elöl is, ahol Norfolk lehet, gyapjas köd terjeng.
Tíz perc telt el így, csaknem két teljes háromszöggel a hátam mögött. Évek óta nem imádkoztam már, vagy legalábbis nem igazán, s most nehezen találtam a szavakat. – Uram, húzz ki, kérlek, ebből a rohadt csávából... – Nem, így nem illik az úrhoz szólani. – Mi atyánk, ki vagy a mennyekben... – Ezt meg már százezerszer hallotta, s fogja is még hallani ma éjjel. Hogyan kellene hát könyörögnöm Őhozzá? Istenem, kérlek, add, hogy észrevegyen valaki; könyörgök, add, hogy meglássanak, amint háromszögeket repülök idefenn! Küldd értem, tévelygő pilótáért a jó Pásztort, aki biztos légi akolba terel! Kérlek, segíts, Istenem, és ígérem... – Mi a csudát ígérhetnék Őneki? Semmi szüksége sincs rám, én pedig, akinek nagy szüksége van Őrá, olyan régen imádkoztam utoljára, hogy bizonyára el is felejtett már.
Hetvenkét perce voltam a levegőben, s biztosan tudtam, hogy senki se jön értem. Az iránytű mutatója továbbra is céltalanul lődörgött, a többi elektromos műszer pedig dermedten állt a legutoljára mért értéken. A magasságmérő hétezer lábat mutatott, tehát háromezret süllyedtem a szüntelen kerengésben. Tökmindegy. Az üzemanyagszint jelző valahol nulla és egynegyed között jár – azaz tíz percem van még hátra a levegőben. Éreztem, hogy elborít a kétségbeesés. Sikoltozni kezdtem a mikrofonba:
– Ti barmok, nézzetek már a képernyőkre! Hát nem láttok a szemetektől? Vagy mindenki hulla részeg, és elment a maradék esze? Ó, drága Istenem, mért nem hall engem senki? – Ezzel ki is adtam a mérgem, és tehetetlenségemben bőgni kezdtem, akár egy pisis kölyök.
Eltelt még öt perc, és kétségem se maradt afelől, hogy kisvártatva meghalok. Bármily furcsa, a félelmem is elszállt, s helyette végtelen szomorúság vett erőt rajtam. Sajnáltam mindazt, amit még csinálni szerettem volna, a helyeket, ahol nem járok többé soha, az embereket, akikkel többé nem találkozom. Bizony mondom, szomorú dolog húszévesen meghalni, anélkül hogy valójában éltél volna; és az egészben nem is a halál gondolata a legrosszabb, hanem az, ami már örökre elvégzetlen marad.
A kabintetőn át láttam, hogy bukik alá a hold, s bár ásít még egypárat a látóhatáron, két perc múlva fejére húzza a ködpaplant, s az éjszakai égbolt teljes sötétségbe borul. Néhány percre rá ki kell majd ugranom a végsőket vonagló gépből, mielőtt alábukna, hogy megkezdje utolsó zuhanását, egyenesen az Északi-tengerbe. Egy óra múlva én is halott leszek, s csak kanárisárga mellényem himbálja még egy darabig merevre fagyott testemet a víz színén. A hold felé döntöttem a Vámpír bal szárnyát, hogy ráforduljak az utolsó háromszög utolsó szárára.
És ekkor, mélyen lent a szárnyvég alatt, sötét árnyék suhant át a felderengő ködvásznon, a hold felőli oldalon. Egy pillanatra azt hittem, hogy a saját árnyékom az, ám eszembe jutott, hogy a hold is arra van, tehát az árnyékom csak mögöttem lehet. Egy másik repülőgép volt, amely szinkronban mozgott a Vámpírral, alig valamivel a ködpaplan felett, jó egy mérföldre alattam.
Hogy szem elől ne vészítsem, tartottam a fordulót, s még jobban megdöntöttem a gépet. Együtt fordultunk, amíg le nem írtunk egy teljes kört. Csak ekkor jöttem rá, miért repül olyan alacsonyan, ahelyett hogy feljönne mellém. Lassú; nem tudna lépést tartani a Vámpírral, ha azonos magasságban haladnánk. Győzködve magam, hogy nem akármilyen repülőgépről van szó, amelynek erre visz az útja, hogy aztán örökre eltűnjön a szemem elől a ködpadon át, visszavettem a gázt, és siklani kezdtem felé. Tartotta a fordulót – vele fordultam hát. Ötezer lábon éreztem, hogy még mindig gyors vagyok neki, de nem tudtam tovább csökkenteni a sebességet, mert ha a Vámpír túlságosan lelassul, irányíthatatlan zuhanórepülésbe bukik át. Hogy mégis lassuljak valamelyest, kibocsátottam a fékszárnyakat. A Vámpír megremegett, ahogy bevágtak a légáramlatba, 280 csomós sebességre fogva vissza a gépet.
És ekkor a jövevény felkapaszkodott hozzám, a bal szárnyamhoz legyezgetve gépével. A fekete acéltömeg mindjobban kirajzolódott a piszkosfehér ködvászon felett; azután odaért mellém, s beállt alig néhány száz lábra a szárnyvégtől. Együtt jöttünk ki a fordulóból, s kissé ringva bár, de tartottuk az alakzatot. A hold most jobb kézre volt tőlem, így árnyékom lefedte a másik gépet; még így is láttam azonban, hogy két légcsavar örvénye vibrál előtte a fényben. Hát persze hogy nem tud lépést tartani velem, esett le a tantusz, a Vámpír sugárhajtással működik, amaz pedig egy korosztállyal öregebb, dugattyús gép!
Néhány másodpercig kötelékben repült velem, a holddal átellenes oldalon, félig takarásban, majd enyhe bal fordulóba dőlt. Követtem, hiszen ő kell hogy legyen a Pásztor, aki értem jött – s neki van iránytűje és rádiója, nekem pedig nincs. 180 fokos fordulatot tett, háttal kerülve a holdnak, majd egyenesbe váltott, és vízszintesen repült tovább. A lebukó hold helyzetéből ítélve tudtam, hogy Norfolk felé tartunk, s találkozásunk óta most először tisztán láttam a másik gépet. Nagy megrökönyödésemre egy De Havilland Moszkitó típusú vadászbombázó volt – második világháborús eresztés.
Aztán eszembe jutott, hogy a gloucesteri időjelzőszázad még ma is használ Moszkitókat – valószínűleg az utolsó üzemképes példányokat – mintavételre a légkör felső rétegeiből az időjárási előrejelzésekhez. Én is láttam őket repülni a Brit Légicsata emlékére rendezett parádékon, ahol a nép tátott szájjal bámulta, néhány idősebb férfi pedig nosztalgikus főbólintással nyugtázta őket, miként szeptember 15-én a Spitfire-okat, a Hurrikánokat és a Lancastereket is.
A hold felderengő fényében még a Moszkitó kabinjában ülő férfi pilótasapkás feje és lárvaálarcszerű motorosszemüvege is kivehető volt, ahogy az oldalablakon át felém nézett. Szertartásosan felemelte jobb kezét, hogy láthassam, majd tenyerét lefordítva, összezárt ujjakkal előre s lefelé mutatott, ami azt jelentette: – Ereszkedni kezdünk, állj szorosan mellém.
Bólintottam, és gyorsan én is látószögbe emeltem a bal kezem. Mutatóujjammal a műszerfalra böktem, majd felfelé tartottam mind az öt, széttárt ujjamat. Végezetül elhúztam a kezem a nyakam előtt. A közmegegyezés szerint ez annyit tesz, hogy ötpercnyi üzemanyagom van, azután a hajtómű leáll. A bőrsapkás, szemüveges, oxigénmaszkos fej értőn bólintott, majd fejest ugrottunk a ködbe. Látva, hogy a másik gép felgyorsul, behúztam a fékszárnyakat. A Vámpír abbahagyta a remegést, és előrebukott, messze megelőzve a Moszkitót. Visszavettem a gázt, és hallottam, hogy a hajtómű visítása fütyüléssé szelídül. A Pásztor ismét mellém ért. Szárnyvetve siklottunk egyenesen a ködbe burkolt Norfolk felé. A magasságmérőre pillantottam: négyezer lábnál jártunk, s merültünk tovább.
Háromezer lábon vízszintesbe tette a gépet; a ködpad még mindig alattunk volt. Valószínűleg csak száz láb vastag lehetett, s közvetlenül a talaj felett ült, de ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjunk földi irányítás nélkül leszállni. A közöttünk levő két kabintető s a 280 csomós sebességgel süvítő jeges széláram ellenére szinte hallottam az utasításokat, amelyek a radarteremből ömlöttek az alig nyolcvanlábnyira repülő pilóta fejhallgatójába. Le sem vettem róla a szemem, olyan szorosan haladva mellette, amennyire csak lehetett, nehogy egy pillanatra is elveszítsem. Figyeltem minden kézmozdulatát. Közben akaratlanul is megcsodáltam a lemenő hold fényében a fehér ködvászon felett pompásan kirajzolódó gépet: pisze orrát, a buborékszerű kabint, az orr gerincvonalában megcsillanó ablakot, a szárnyakra felfüggesztett karcsú gondolákat, amelyek egyegy Rolls-Royce Merlin motort rejtettek – röviden szólva, az egész kis technikai műremeket, amely dacolva az éjszaka viszontagságaival, biztos rév felé vezet. Két perc múlva a Pásztor felemelte bal öklét az ablakban, majd az üveghez nyomta széttárt ujjait. – Engedd ki a futót! – Lefelé húztam a kart, s hallottam a puffanást, ahogy a három kerék kivágódott. Szerencsére hidraulikus nyomás működtette őket, így függetlenek voltak a lerobbant elektromos rendszertől.
A Pásztor ismét lefelé mutatott, hogy újabb merülés következik, s ahogy kitérő mozdulatot tett a holdfényben, megpillantottam a Moszkitó orrát. Két hatalmas, fekete betű állt rajta, bizonyára a hívójele: JK, mint Jazz-király Ismét ereszkedni kezdtünk, ám ezúttal laposabb szögben.
Egyszer csak vízszintesbe vágott, éppen a ködpad felett, olyan alacsonyan, hogy a fehér vattacukornyelvek a gépek törzsét nyaldosták, majd egyenletes körfordulóba kezdett. Félve pillantottam az üzemanyagmérőre: nullán állt, s már alig hunyorgott. Az Ég szerelmére, esdekeltem, siessünk, mert ha itt fogy ki az üzemanyag, arra sem lesz időm, hogy visszamásszak hétszáz lábig, ahol még ki tudok ugrani. Ha száz láb magasságban áll le a hajtómű, a vadászgépből halálos csapda lesz, amelyból nincs menekvés.
Két-három percig úgy tűnt, hogy a Pásztor tökéletesen elégedett a lusta körözéssel, pedig nekem már kiverte a tarkómat a jeges veríték, s a hátamon lecsorogva rám tapasztotta a könnyű, műszálas pilótaruhát. MI LESZ MÁR, EMBER, SIESSÜNK!
Egyszer csak kijött a fordulóból, olyan hirtelen, hogy kis híján szem elól veszítettem, miközben kanyarodtam volna tovább. Egy szempillantás alatt mellé értem azonban, s láttam, hogy a Pásztor bal kezével azt mutatja: "Süllyedj!" majd elmerül a sűrű ködben. Követtem. Lapos szögben ugyan, de mégiscsak süllyedtünk, s mindössze száz láb magasságból – a semmibe.
Ködbe vagy gomolyfelhőbe belépni, még ha alig derengő fényről is, olyan érzés, mintha szürke vattatengerbe merülnél. Nincs más, csak a sokmilliárdnyi, kavargó fonál, amelyek – úgy érzed – mindjárt rád tekerednek és megfojtanak. Enyelegve sorra megcirógatják a kabintetőt, mielőtt végleg eltűnnének az utadból. Szinte semmit se láttam – se formát, se méretet, se körvonalat, se anyagot. Kivéve, hogy a bal szárnyam mellett, alig negyvenlábnyira, ott rémlik a Moszkitó, tökéletes biztonsággal suhanva láthatatlan célja felé. Csak ekkor vettem észre, hogy nem égnek a lámpái. Először elcsodálkoztam, ha nem egyenesen megdöbbentem, majd rájöttem, hogy milyen okos a Pásztor. Ködben a fényforrás csalóka, delejes erő, amelyról nem tudni, negyven vagy száz lábra van-e. Vonzza az embert, s ha két repülőgép kötelékben halad, könnyen katasztrófa lehet a dologból. A Pásztornak igaza van.
Mivel szinkronban repültünk, tudtam, hogy lassít, hiszen nekem is vissza kellett venni a gázt, hogy laposabb siklásba menjünk át. Alig mertem a műszerekre nézni; a magasságmérő nullán állt, akárcsak az üzemanyagszint jelző, s még csak nem is hunyorgott egyik se. A sebességmérő 120 csomót jelzett – Istenem, ez az átkozott koporsó 95 csomós sebességgel fog a földbe csapódni!
A Pásztor hirtelen rám szegezte mutatóujját, majd előrebökött, jelezve: – Repülj egyenesen tovább, aztán szállj le! – Vadul meregetni kezdem a szemem a szélvédőn át, ahol patakokban csurog a víz, de semmi... Mégis, mintha látnék valamit! Balra egy homályos fényfolt, és jobbra is, azután még kettő – mindkét oldalon. Ködbe burkolt fények villannak el kettesével mellettem. Majd kiguvad a szemem, hogy lássam, mi van közöttük. Nagy feketeség. Azután meglátok egy festékcsíkot odalenn. A középvonal! Pánikszerűen leveszem a gázt, egyenesben tartom a gépet, és imádkozni kezdek, hogy üljön már le végre.
A fények emelkedni kezdenek, már-már szemmagasságba érnek, de a Vámpír csak nem akar földet érni. Bumm! Megérintettük végre a szikrázó aszfaltot! Bumm-bumm! Újabb találkozás a földdel, de visszapattanunk, pár hüvelyknyire a nedves, fekete pálya fölé. Bumm-bumm-bumm! – majd éktelen dübörgés. A főfutó kerekei újra aszfaltot érnek, s ezúttal rajta is maradnak.
A Vámpír több mint kilencven mérföldes sebességgel rohan a szürke ködalagútban. Megérintem a féket, s a gép orra is a földre huppan. Most csökkenteni a féknyomást, hogy meg ne csússzunk... egyenesben tartani a gépet, nehogy kitörjön... és most fékezni, fékezni, mert leszaladunk a pályáról! A fények egyre lassabban, lassabban és lassabban villannak el mellettünk...
Megálltunk. Éreztem, hogy mindkét kezem görcsösen markolja a botkormányt, a féket szorítva. Nem tudom, hány másodperc telhetett el így, míg végre elhittem, hogy földet értünk. Akkor behúztam az álló helyzeti féket, kiengedtem a főféket, és leállítottam a hajtóművet, hiszen semmi kedvem se volt tovább tekeregni ebben az átkozott ködben – immár a gurulóúton. Majd bevontatják a gépet egy Land-Roverrel. Nem is kellett volna leállítani a hajtóművet, hiszen elfogyott az üzemanyag, alighogy leszálltunk. Kikapcsoltam a többi rendszert is – üzemanyag, hidraulika, villamos hálózat, túlnyomás –, s kezdtem magam kicsatolni az ülésből és az ejtőernyő/mentőcsónak zsákból. Ahogy ezzel foglalatoskodtam, mozgásra lettem figyelmes. Bal kéz felől, alig ötven láb távolságra a Moszkitó zúgott el mellettem, behúzott futóművel. Még észleltem, hogy a pilóta búcsút int az oldalablakban, aztán emelkedve eltűnik a ködben; nem is láthatta, amint hálásan visszaintegetek. Sebaj, úgyis elhatároztam, hogy felhívom a tiszti szállásról a gloucesteri állomást, és személyesen mondok köszönetet megmentőmnek.
Most, hogy minden rendszert lekapcsoltam, rohamosan párásodott a fülke ablaka, ezért felnyitottam és ütközésig hátrahajtottam a tetőt. Csak amikor felálltam, vettem észre, milyen hideg van. Majd megfagytam a felhevült testemmel csatakosra izzadt, vékony, műszálas pilótaruhában. Úgy számítottam, hogy a reptéri furgon pillanatokon belül odaér, hiszen kényszerleszálláskor készültségben kell állniuk – karácsony éjszakáján is – a tűzoltóknak, a mentőautónak és vagy fél tucat egyéb járműnek. De semmi se történt. Jó tíz percig legalábbis.
Mire előbukkant két tapogatózó fényszóró a ködből, már halálra fagytam. A fények alig húsz lábra álltak meg a mozdulatlan Vámpírtól, s szinte zseblámpának hatottak az acélmonstrum mellett. Egy hang így kiáltott: – Hahó, van ott valaki?
Feltápászkodtam az ülésről, a szárnyról az aszfaltra ugrottam, s szaladni kezdtem a fények felé. Kiderült, hogy egy ütött-kopott, vénséges Jowett Javelin terepjáró fényszórói, a RAF jelzését azonban nem láttam a kocsin. A kormány mögött egy sörélesztős képű, koros férfit láttam, lószőrpartvissal az orra alatt. De legalább RAF tiszti sapkát viselt. Tátott szájjal nézett, ahogy előbukkantam a ködből.
– A magáé? – biccentett a Vámpír ködös alakja felé.
– Igen – válaszoltam – Épp most szálltam le.
– Roppant különös – dörmögte –, roppant különös. Na, pattanjon a kocsiba. Beviszem a parancsnoki épületbe.
Hálás voltam az autó melegéért, de még inkább azért, hogy élek és érzek egyáltalán. Sofőröm első sebességbe kapcsolt, és megfordította a viharvert járgányt a gurulóúton. Nyilván arra van az irányítótorony, s mögötte a legénységi szállás, gondoltam. Ahogy távolodtunk a Vámpírtól, láttam, hogy alig húsz lábra álltam meg a futópálya végénél kezdődő szántástól.
– Disznó mázlija volt – mondta, vagy inkább harsogta az öreg, mert a motort még mindig az első sebességben nyaggatta, s láthatólag a pedálokkal is nehezen boldogult. Whiskygőzös leheletéből ítélve cseppet sem csodálkoztam a dolgon.
– Az – helyeseltem. – Épp leszálláskor fogyott ki az üzemanyag. A rádióm pedig, az összes többi elektromos rendszerrel együtt, már vagy ötven perce bemondta az unalmast, kint, az Eszaki-tenger fölött.
Egy ideig némán emésztette a dolgot.
– Roppant különös – mondta végül. – Iránytűje se volt?
– Az se. Csak a hold állásából tudtam tájékozódni egészen a partig, vagyis amíg számításom szerint oda nem értem. Aztán...
– A rádió is bedöglött?
– Az is. Minden csatorna süket volt.
– Akkor hogy talált ide?
Kezdtem kijönni a béketűrésből. Ez a pofa bizonyára egy kiszuperált százados, gondoltam, aki nem állt kétszer sorba, amikor az észt osztogatták. Nyilván nem is repülőtiszt, hiába az a kackiás bajusz. A földi kiszolgálószemélyzethez tartozhat. S ráadásul tök részeg. Nem volna szabad ilyen fontos, éjszakai szolgálatot teljesítenie egy üzemelő támaszponton.
– Bevezettek – magyaráztam türelmesen. A vészeljárások, amelyek olyan jól vizsgáztak az imént, egyszeriben rutinfeladatnak hatottak számomra; a rosszon hamar túlteszi magát a fiatal elme. – Rövid szárú háromszögeket kezdtem repülni, mindig balra kanyarodva, ahogy a nagy könyvben meg van írva, és értem küldtek egy Pásztort, aki bevezetett. Ment minden, mint a karikacsapás.
Megvonta a vállát, ami azt jelenthette: – Ha maga mondja... – Végül így szólt: – Akkor is disznó mázlija volt. Csodálom, hogy a másik pilóta idetalált.
– Nincs abban semmi különös. A RAF gloucesteri állomásának időjelző gépe volt. És persze működött a rádiója. Kötelékben repültünk idáig, GCA-bevezetéssel. S amikor megláttam a fényeket a futópálya elején, egyedül is le tudtam szállni.
Az öreg nem egyszerűen részeg, hanem a maradék eszét is elitta, gondoltam.
– Roppant különös – felelte a változatosság kedvéért, s lenyalt egy izzadságcseppet a bajuszáról. – Nincs GCA-rendszerünk. Sőt más navigációs berendezésünk sincs, még azonosító fény se.
Most rajtam volt a sor, hogy emésszem a hallottakat.
– Miért, ez nem Merriam St. George? – kérdeztem végül, némileg ütődötten.
Megrázta a fejét.
– Hát akkor mi? Marham? Chicksands? Vagy Lakenheath?
– Nem – felelte. – Ez a RAF mintoni bázisa.
– Sose hallottam még róla – vallottam be némi hallgatás után.
– Nem csodálom. Már évek óta nincs üzemben a reptér. Raktárnak használják. És most, ha megbocsát...
Leállította az autót, és kiszállt. Néhány lábnyira egy irányítótorony homályos körvonalát véltem felfedezni, amelyhez hosszú barakksor csatlakozott. Itt lehettek valaha a legénységi szobák, valamint a navigációs és ügyeleti helyiségek. A tiszt bement a torony lábánál lévő keskeny ajtón, amely fölött pucér villanykörte lógott. A gyenge fénynél is feltűntek a törött ablakok, a lelakatolt ajtók. Sivár lepusztultság mindenütt. Az öreg kisvártatva előkerült, és dülöngélve visszaült a kormányhoz.
– Csak kikapcsoltam a leszállópálya fényeit – magyarázta, majd felböfögött.
Körhinta volt a fejem. Ez őrület, kész őrület. Teljes képtelenség, s mégis kell lennie valami ésszerű magyarázatnak.
– Miért kapcsolta fel egyáltalán?
– A hajtómű zúgására lettem figyelmes. A szálláson iszogattam éppen, amikor az öreg Joe szólt, hogy füleljek ki az ablakon És akkor meghallottam, hogy itt köröz a fejünk fólött, méghozzá marha alacsonyan, mint aki kényszerleszállásra készül. Gondoltam, elkél egy kis segítség, mert eszembe jutott, hogy amikor leszerelték a bázist, elfelejtették kikötni a futópálya fényeit. Lerohantam hát az irányítótoromhoz, és bekapcsoltam a világítást.
– Értem – válaszoltam erős túlzással. Mégis lennie kell valamiféle magyarázatnak.
– Ezért telt annyi időbe, amíg magáért jöttem. Előbb vissza kellett mennem a parancsnoki épülethez a járgányért, mert hallottam, hogy kint a bánatban állt meg a gépével. Aztán meg is kellett találnom. Az ember a tökéig se lát ebben a francos ködben.
Így is lehet mondani. Néhány pedig tovább tűnődtem a rejtélyen, aztán pedzeni kezdtem.
– Hol is fekszik pontosan Minton?
– Ót mérföldre a tengerparttól, pontosan Cromer magasságában.
– És hol a legközelebbi üzemelő bázis, ahol van rádióirányítás és GCA?
Az öreg gondolkozott egy percig.
– Alighanem Merriam St. George lesz az – válaszolta. – Én csak egyszerű ládatologató vagyok, de amennyire tudom, nekik van minden ilyesmijük.
Ez hát a titok nyitja. Az időjelző gépben ülő ismeretlen jótevőm Merriam St. George-ra akarhatott vinni a partoktól. Véletlenül a bevezető út mentén fekszik Minton is, ez az elhagyatott raktárbázis, pókhálós pályafényeivel és alkoholista parancsnokával. A tíz mérföldre lévő Merriam repülésirányítója azt az utasítást adhatta a Pásztornak, hogy repüljünk két kört, amíg kivilágítják a leszállópályát, és közben ez a vén bolond is felkapcsolta az itteni fényeket. Az eredmény: az utolsó tízmérföldes szakaszon kétségbeesett igyekezetemben rossz repülőtéren tettem le a gépet. Már éppen ott tartottam, hogy felelősségre vonom az öreget, miért ártja magát a korszerű technikába, amelyről halvány segédfogalma sincsen, de a nyelvembe haraptam. Az üzemanyag a futópálya kellős közepén fogyott ki, tehát kizárt, hogy elértem volna a tíz mérfölddel odébb lévő Merriamet. Kevéssel a leszállás előtt biztosan lezuhanok a bevezető földeken. A vakszerencse folytán – ahogy az öreg mondaná – disznó mázlim volt.
Mire rájöttem, hogy kerülhettem erre az Isten háta mögötti reptérre, elértük a főépületet. Házigazdám leparkolt az ajtó előtt, aztán kikászálódtunk a kocsiból. A hallban égő lámpa fénye eloszlatta némileg a ködöt, és megvilágította a RAF szépen faragott, de kissé csorba címerét a bejárat felett. A kapualj egyik falára csavarozott táblán ez állt: A KIRÁLYI LÉGIERŐ MINTONI BÁZISA, a szemközti oldalon pedig egy másik büszkén hirdette: PARANCSNOKI ÉPÜLET. Beléptünk.
A hall tágas volt ugyan, de még a háború előtti évek jegyeit viselte, amikor az ilyen kincstári, fémtokos ablak járta. Az egész helyről lerítt, hogy jobb napokat is látott – valaha, a hőskorban. A hallban mindössze két kopott bőr klubfotel árválkodott, pedig akár húsz is elfért volna. A jobbra nyíló ruhatárban hosszú, csupasz fogas ábrándozott kabátokról. Házigazdám, akitől időközben megtudtam, hogy Marksnak hívják, és tényleg századosi rangban van, lerázta magáról és az egyik fotelbe hajította irhabélésű kabátját. Egyenruhanadrág volt rajta, de zakó helyett vastag, kék pulóvert viselt. Pocsék érzés lehet szolgálatban lenni karácsonykor egy ilyen helyen.
Elmondta, hogy ő csak parancsnokhelyettes, a főnök – egy repülőőrnagy – karácsonyi szabadságon van. Rajta és a parancsnokon kívül még egy őrmester, három tizedes – akik közül egy épp szolgálatban van, és most valószínűleg a körletében kuksol, szintén egyedül – és húsz raktári katona alkotja a személyzetet. Ha nincsenek éppen szabadságon, a tartalék ruházat, ejtőernyők, csizmák és a vadászpilóta szereléséhez tartozó egyéb holmik tonnáinak szortírozásával töltik napjaikat.
Nem égett tűz a hall hatalmas téglakandallójában, és az ivó se volt befűtve. Mindkét helyiségben dermesztő hideg honolt, s újra vacogni kezdtem, pedig a kocsiban már egész jól átmelegedtem. Marks sorra bekukkantott a hallból nyíló ajtókon, a Joe nevű pasast szólongatva. Követtem, s a válla fölött egy pillantással felmértem a tágas, de használaton kívüli ebédlőt, ahol persze szintén üresen állt a kandalló, és rémesen hideg volt, majd észrevettem két keskeny folyosót. Az egyik a tisztek privát szobáihoz, a másik pedig a szolgálati helyiségekhez vezetett. A Légierő épületei nemigen különböznek egymástól – egy kaptafára készül mind.
– Igazán sajnálom, de nem túl lakályos ez a hely, öregem – mentegetőzött Marks, aki nem találta azt a bizonyos Joe-t. – Mivel mindössze ketten lakunk itt, és nem járnak hozzánk látogatók, amolyan kis legénylakásfélét rendeztünk be magunknak két-két hálószobából. Nincs értelme, hogy ketten ekkora teret használjunk. Képtelenség befűteni azzal a kevés tüzelővel, amit manapság kapunk. És persze személyzet sincs, aki rendben tartsa.
Ésszerűen hangzott. A helyében valószínűleg én is ezt tenném.
– Semmi baj – mondtam, a hall másik bőrfoteljébe dobva sisakomat és az ahhoz tartozó oxigénmaszkot. – Bár szívesen megfürödnék, és harapnék valamit.
– Azt hiszem, menni fog a dolog – mondta Marks. Igyekezett szívélyes házigazdának látszani. – Szólok Joe-nak, hogy fűtse be az egyik szobát – akad elég bőven –, és melegítsen vizet. Valami vacsorát is összeüt majd, bár attól tartok, nem lesz nagy lakoma. Szalonna tükörtojással megfelel?
Bólintottam. Az öreg Joe lehet ezek szerint a tisztiszolga.
– Príma. Addig is telefonálhatnék egyet?
– Hogyne, hogyne, hiszen jelentkeznie kell.
A bár bejárata melletti ajtón át a parancsnoki irodába kísért. Kicsi volt és hideg, de volt benne szék, egy üres íróasztal és telefon. Tárcsáztam az egy-nulla-nullát, a helyi telefonközpont számát, és amíg a kapcsolásra vártam, Marks hozott egy jókora pohár whiskyt. Nemigen iszom alkoholt, most mégis jólesett a tagjaimban szétáradó meleg. Megköszöntem Marksnak, aki újból elügetett, hogy a tisztiszolga körmére nézzen. Az órámra pillantva láttam, hogy nemsokára éjfél. Micsoda pokoli karácsony! Azután eszembe jutott, hogyan fohászkodtam az Úrhoz segítségért még alig félórája, és elszégyelltem magam.
– Little Minton – szólt egy álmos hang a telefonba. Eltartott egy darabig, amíg megkaptam a Merriam St. George bázist, mert nem tudtam a számot. A telefonos-kisasszony végül is kinyomozta. Közben hallottam, hogy valahol a háttérben ünnepel a család – bizonyára a postahivatallal egy épületben van a szolgálati lakás.
– RAF Merriam St. George – jelentkezett be egy férfihang. Nyilván az ügyeletes tiszthelyettes az őrszobáról, gondoltam.
– Az ügyeletvezető tisztet kérem a repülésirányítóktól. – Némi szünet következett.
– Elnézést, uram, szabad tudnom a nevét?
Bemondtam a nevemet, rangomat és azt, hogy a mintoni bázisról beszélek.
– Értem, uram. De az a helyzet, hogy ma nem üzemelünk. Senki sincs ügyeletben a repülésirányító szolgálatnál. A kantinba be tudom kapcsolni, ha gondolja, van ott néhány tiszt.
– Akkor adja, kérem, a bázis ügyeletes tisztjét.
Őt is a kantinban érhették utol, mert a vonal hátterében élénk zsivaj hallatszott. Beszámoltam neki arról, milyen vészhelyzetbe kerültem, és hogy bizonyára riasztották őket, miszerint egy Vámpír típusú vadászgép közeledik feléjük rádió nélkül, és földi bevezetést kér. Figyelmesen hallgatott. Fiatal lehetett még, és csupa lelkiismeret, mert szín józannak tűnt a telefonban – ahogy egy katonai repülőtér ügyeletes tisztjéhez illik, még karácsonykor is.
– Ez nekem teljesen új – mondta végül. – Délután ötkor bezártunk, és nem hinném, hogy azóta szolgálatba lépett volna az irányítás. Igaz, hogy én nem ott dolgozom. Tartaná egy kicsit a telefont? Idehívom a repülésvezetőt. Már jön is.
Némi szünet következett, majd egy idősebb hang vette át a kagylót.
– Honnan beszél? – kérdezte, miután bemondtam a nevemet, rangomat és azt, hogy melyik állomáson teljesítek szolgálatot.
– A RAF mintoni bázisáról, uram. Az imént hajtottam végre kényszerleszállást. Az állomás úgyszólván elhagyatott.
– Tudom – felelte vontatott hanghordozással. – Pokoli balszerencséje volt, hallja. Atküldjünk magáért egy kocsit?
– Nem, uram, nem ezért hívom. Elleszek itt ma éjszaka. Arról van szó, hogy rossz reptéren szálltam le. Azt hiszem, hogy önök felé tartottam, földi bevezetéssel.
– Hiszi vagy tudja? Próbálja meg eldönteni, fiam. Maga vezette azt a nyavalyás taligát, ha nem tévedek.
Vettem egy mély lélegzetet, és elölről kezdtem az egészet.
– Az úgy volt, uram, hogy egy gloucesteri időjelző gép talált rám és kísért be. De ebben a ködben csak GCA-irányítással tehette. Nem volt más mód a leszállásra. Amikor azonban megláttam a mintoni fényeket, itt szálltam le, abban a hiszemben, hogy Merriam St. George fölött vagyok.
– Kolosszális – mondta végül. – Bravúros mutatvány lehetett attól a gloucesteri fickótól. Na persze, ők repülnek, ha esik, ha fúj. Ez a dolguk. Es mi miben segíthetünk?
Kezdtem felbőszülni. Ha ez az ember a repülésvezető, alaposan felönthetett a garatra.
– Azért telefonálok, uram, hogy állítsák le a radarmegfigyelő- és repülésirányító szolgálat készültségét. Bizonyára várnak egy Vámpírt, ami soha nem fog megérkezni. Ugyanis már megérkezett – Mintonra.
– Zárva vagyunk, ember! – hangzott az ingerült válasz. – Délután ötkor minden rendszert leállítottunk, és senki se riasztott azóta bennünket.
– De hát Merriam St. George-nek van GCA-rendszere! – akadékoskodtam.
– Nekem mondja?! – üvöltötte. – Ma este azonban nincs üzemben. Öt órától mindent lekapcsoltunk.
Roppant lassan és szabatosan fogalmazva feltettem egy utolsó kérdést.
– Meg tudná mondani, uram, hol található a legközelebbi RAF-bázis, ahol éjszakai ügyeletet tartanak a százhuszonegy egész öt tized megahertzes frekvencián; a legközelebbi olyan rádióállomás, ahol huszonnégy órán át fogadják a hívásokat? – A nemzetközi segélykérő frekvencia ugyanis a 121,5 megahertz.
– Hogyne – felelte hasonló lassan görgetve szájában a szavakat. – Nyugati irányban a RAF Marham. Délre pedig a RAF Lakenheath. Jóccakát. És boldog karácsonyt.
Letettem a kagylót, hátradőltem és mélyet lélegeztem. Marham negyven mérföldre van innen, számítgattam, Norfolk túlfelén. Lakenheath pedig negyven mérföldre délre, Suffolk megyében. Nemcsak, hogy nem értem volna el kevéske üzemanyagommal Merriam St. Georgera, de nyitva se volt a repülőtér. Akkor hát hogy a fenébe jutottam volna el Marhamig vagy Lakenheathig? Világosan értésére adtam a Moszkitó vezetőjének, hogy már csak ötpercnyi üzemanyagom van. Jelezte is, hogy vette az üzenetet. Egyébként is, miután belemerültünk a ködbe, túlságosan alacsonyan voltunk ahhoz, hogy még negyven mérföldet tegyünk meg lapos kúszásban.
Kezdtem ráébredni, hogy életemet tulajdonképpen nem is a gloucesteri pilótának köszönhetem, hanem Marks századosnak; igen, a sörszagú, mafla, kiszuperált Marks századosnak, aki képtelen megkülönböztetni egy repülőgép orrát a farkától, de négyszáz yardot nyargalt a ködben, hogy felkapcsolja a régi leszállópálya fényeit, mert meghallotta, hogy egy sugárhajtású gép vészesen alacsonyan köröz a reptér felett. A Pásztor már biztosan Gloucesterbe ért, és tudatnom kell vele, hogy – mindennek ellenére – élek.
– Gloucestert? – botránkozott a központos. – Ilyen késő éjjel?
– Ahogy mondja – szögeztem le. – Gloucestert, ilyen késő éjjel.
Tudni való, hogy az időjelző szolgálat állandó ügyeletet tart. Az ügyeletes meteorológus fogadta a hívást. Elmondtam neki, miről van szó.
– Itt valami tévedés lesz, uram. Biztos, hogy nem idevaló volt a gép.
– Hát nem a gloucesteri állomással beszélek?
– De igen. Az ügyeletes tiszt vagyok.
– Remek. És az önök egysége, ugye, Moszkitókkal szokott felszállni, hogy különböző magasságokban légnyomás- és hőmérsékletadatokat gyűjtsön.
– Nem – hangzott a tömör válasz. – Régebben valóban Moszkitókat használtunk, de három hónapja kivonták őket a forgalomból. Most Canberrákkal repülünk.
Hitetlenkedve hallgattam. Azután támadt egy gondolatom.
– És a Moszkitókkal mi történt?
Az ügyeletes tiszt bizonyára régi vágású tudósember volt, birkatürelemmel megáldva, hogy hajlandónak bizonyult ilyen lehetetlen órában ilyen lehetetlen kérdésekre válaszolgatni.
– Leselejtezték, azt hiszem, vagy – ami még valószínűbb – múzeumoknak adták őket. Tudja, ma már ritkaságszámba mennek a Moszkitók.
– Tudom. Elképzelhető, hogy magánember is vett egyet?
– Hát, tulajdonképpen igen – felelte elgondolkodva. – Ez mindig a Repülésügyi Minisztérium politikájától függ. Azt hiszem, hogy mégis inkább közlekedési múzeumokba kerültek.
– Köszönöm. Hálásan köszönöm a segítségét. És boldog karácsonyt.
Letettem a kagylót, és hitetlenkedve csóváltam a fejem. Micsoda éjszaka, micsoda elképesztő éjszaka! Először lerobban a rádióm és az öszszes többi elektromos műszer, azután eltévedek, és fogytán az üzemanyagom, amikor a szárnyai alá vesz egy eszelős holdkóros, aki bolondul a veterán repülőkért, és miközben maszek vadászbombázójával sétafikál odafenn éjnek évadján a ködben, belém botlik, majd kis híján megöl, ám végül egy kapatos raktári segédkukacnak eszébe jut az utolsó pillanatban felkapcsolni egy használaton kívüli leszállópálya ottfelejtett fényeit, és ezzel megmenti az életemet. Ennyi véletlen egy rakáson?! Egy dolog bizonyos: annak az amatőr légizsonglőrnek ándungja se volt arról, hogy mit csinál. Másrészt viszont, hol is volnék most nélküle? Megmondom: kopogós holttestem az Északi-tenger árjában bukdácsolna tehetetlenül – egy mentőmellényben. Emelem hát poharamat, az utolsó korty whiskyvel, a hóbortos pilótára, és különös vonzalmára az éjszakai nosztalgiarepülés iránt! – s azzal felhajtottam az italt.
Marks százados éppen ekkor dugta be a fejét az ajtón.
– Kész a szobája. A tizenhetes, itt, a folyosó végén. Joe most gyújtja be a kandallót. A fürdővize is gyöngyözik már. Én pedig, ha megbocsát, lefeküdnék. Nem haragszik, ha magára hagyom?
Ezúttal sokkal barátságosabb hangot ütöttem meg vele, mint korábban. Mi tagadás, megérdemelte.
– Persze hogy nem, feküdjön csak le nyugodtan. És hálásan köszönöm a segítségét.
Fogtam a sisakomat, és végigbaktattam a folyosón, ahol – a szobák számából ítélve – a nőtlen tisztek szállása lehetett hajdanán. Persze már régen áthelyezték az urakat. A tizenhetes szoba ajtórésén fény szűrődött ki a folyosóra. Amikor beléptem, a kandalló előtt térdeplő öregember feltápászkodott. Elképedtem. Rendszerint a RAF sorkatonái közül kerülnek ki a tisztiszolgák, ez az ember azonban a hetvenhez közeledik, és nyilvánvalóan civil alkalmazott – egy helybéli.
– Jó estét, uram – köszöntött. – Joe vagyok, uram, a tisztiszolga.
– Tudom, Joe. Marks úr már beszélt magáról. Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok ilyen késő éjjel. Tudja – tettem hozzá némi öniróniával –, az égből pottyantam az imént.
– Igen, Marks úr említette. Azonnal kész a szobája, uram, s ha a tűz rendesen égni kezd, meglátja, egész kellemes itt.
Egyelőre azonban még hideg volt a szoba, akár a jégverem, és szörnyen vacogtam a vékony, műszálas pilótaruhában. Kérnem kellett volna Markstól egy szvettert.
Úgy döntöttem, hogy a szobámban költöm el magányos vacsorámat, s amíg Joe elment érte, gyorsan megmosdottam, és belebújtam a kissé durva és kopott, de jó meleg fürdőköpenybe, amit az öreg már odakészített. A tisztiszolga közben visszajött, fogott egy kis asztalkát, akkurátusan megterített, és kipakolt nekem egy jókora adag sercegő sült szalonnát tükörtojással. A szoba kezdett kellemesen átmelegedni – a szén vörösen izzott a kandallóban, a függönyök behúzva. Míg ettem, ami nem tartott sokáig, mert farkaséhes voltam, az idős férfi ott maradt velem, a társaság kedvéért.
– Régóta van itt, Joe? – kérdeztem, jóval inkább udvariasságból, mintsem valódi érdeklődéssel.
– Ó, igen, uram, majd húsz éve már. A háború előtt kerültem ide, amikor a bázist létesítették.
– Változnak az idők, nem igaz? Valaha másként festhetett itt minden.
– Úgy ám, uram, bizony úgy. – S beszélni kezdett a régi szép napokról, amikor a szobákat lelkes, fiatal pilóták népesítették be, az ebédlő tányérok és evőeszközök csörömpölésétől volt hangos, s a bárban pajzán dalok röpködtek; és azokról a hónapokról, sőt évekről is, amikor a repülőtér fölött majd leszakadt az égbolt a bevetésre induló és a hazatérő repülőgépek dugattyús motorjainak dübörgő zajától.
Amíg mesélt, elszopogattam azt a fél üveg vörösbort, amit az öreg hozott a bár italkészletéből. Remek tisztiszolga ez a Joe, gondoltam rá egyre melegebb szívvel. Miután végeztem a vacsorával, felálltam, előkotortam egy cigit a pilótaruhám zsebéből, rágyújtottam, és körbesétáltam a szobában. Az öreg nekilátott, hogy leszedje az asztalt. Egyszer csak lecövekeltem egy bekeretezett, régi fénykép előtt, ami a kandalló párkányán árválkodott. Félúton megállt a cigaretta a kezemben, és úgy éreztem, hogy egyszeriben kihűlt körülöttem a szoba.
A fénykép régi volt ugyan és kopott, de az üveg mögött mégis jól látszott egy nagyjából velem egykorú, huszonéves fiatalember, aki pilótaöltözékben feszített a repülőgépe előtt. Nem a manapság használatos szürke overall és fényes műanyag sisak volt rajta, hanem vastag, báránybőr béléses csizma, durva gyapjúszövetből készült nadrág, és nehéz, cipzáras irhadzseki. Bal kezéből divatjamúlt, puha bőr pilótasapka lógott, rajta motorszemüveggel, a modern pilóták színes műanyag szemellenzője helyett. Terpeszben állt, meglehetősen kihívó tartásban, jobb kezét csípőre téve. Rendíthetetlen elszántsággal, mosoly nélkül nézett a lencsébe. Tekintetében szomorúság bujkált.
Tisztán látszott a repülőgép is mögötte. Azonnal felismerhető volt a Moszkitó típusú vadászbombázó karcsú alakjáról és a szárnyakra felfüggesztett két gondoláról, benne a Merlin-motorokkal, amelyeknek oly figyelemre méltó teljesítményét köszönhette a gép. Épp mondani akartam valamit, amikor jeges szél csapta meg a hátam. Kivágódott az egyik ablak, s csak úgy áradt be rajta a hideg.
– Azonnal becsukom, uram – szólt az öregember, s már tette is le a szennyes edényt az asztalra.
– Hagyja csak, majd én.
Két lépéssel a huzatban csapkodó fémkeretes ablaknál termettem. Hogy jobban hozzáférjek, beléptem a függöny mögé, s ha már ott voltam, gondoltam, kinézek. A köd vadul kavargott az épület körül, ahogy találkozott a fűtött szobák ablakrésein kiáramló meleg levegővel. A távolból motorzúgást hallottam. Vajon ki járhat odakint a ködös éjszakában? Talán egy béreslegény vág át motorbiciklijével a lápvidéken, hogy lerövidítse útját hazafelé a kedvesétől. Becsuktam az ablakot, és visszafordultam.
– Ki ez a pilóta, Joe?
– Milyen pilóta, uram?
A kandallópárkányon árválkodó fénykép felé intettem a fejemmel.
– Ja, hogy ő, uram! John Kavanagh úrról készült a fotó. Itt szolgált a háború alatt.
Az egymásba rakott edények tetejére tette a borospoharat.
– Kavanagh? – Visszaléptem a kandallóhoz, és még tüzetesebben szemügyre vettem a képet.
– Igen, uram. Ír volt, és igazi, finom úriember, ha szabad ilyet mondanom. Ami azt illeti, éppen ez volt a szobája.
– Milyen század állomásozott itt, Joe? – Még mindig a repülőgépet néztem a háttérben.
– Felderítők, uram. Moszkitókkal repültek. Remek pilóta volt valamennyi, uram, de bátorkodnék megjegyezni, hogy Johnny úr volt mind közt a legkülönb. Persze elfogult vagyok vele, uram. Tudja, én voltam a csicskása.
Semmi kétség – a fiatalember háta mögött álló Moszkitó orrán két kezdőbetű látszott halványan, mégis világosan: JK, azaz Johnny Kavanagh, és nem Jazz-király.
Kezdett összeállni a kép. Kavanagh kiváló pilóta volt, a második világháború egyik elitalakulatának tagja. A háború után leszerelt, és valószínűleg használtautó-kereskedést nyitott, mint annyi más bajtársa. Az ötvenes évek gazdasági virágzása idején szépen megszedhette magát. Bizonyára vett egy pompás vidéki házat, s még arra is futotta a pénzéből, hogy régi szenvedélyének, a repülésnek hódoljon. S hogy még inkább felelevenítse a múltat, ifjúsága fénykorát, megvett egy leselejtezett Moszkitót a RAF egyik időszakos aukcióján, helyrepofozta, és most ismét repülhet kedve szerint. Nem is rossz időtöltés, feltéve, hogy telik rá.
Épp hazafelé tarthatott a kontinens felől, egy kis kiruccanásról, amikor meglátta, hogy háromszögeket vések az égboltra a ködpad felett. Azonnal rájött, hogy valami okból ottrekedtem, és a gondjába vett. Mivel hajszálpontosan be tudta mérni helyzetét az egymást keresztező rádiójelek alapján, és úgy ismerte ezt a partszakaszt, akár a tenyerét, mindent egy lapra tett fel, s megpróbált elvezetni hajdani repülőterére, Mintonba. Óriásí volt a kockázat ebben a sűrű ködben, mivel azonban néhány percnyi üzemanyagom maradt csak, úgysem volt más lehetőség: vagy sikerül, vagy lezuhanok.
Biztosra vettem, hogy a Brit Repülőklub révén fel tudom kutatni Kavanagh-t.
– Remek pilóta – mondtam végül a ma éjszakai teljesítményéből ítélve.
– A legremekebb, uram – kapott ismét a szón az öreg Joe a hátam mögött. – Johnny úr úgy látott a sötétben, akár a macska. Emlékszem, hogy amikor a raj visszatért Németországból, miután leszórtak egy csomó világítóbombát, hogy kijelöljék a célpontokat, a többi fiatalúr egyenesen a bárba sietett, hogy igyon egyet. Vagy kettőt, sőt még többet is.
– Kavanagh nem tartott velük?
– Az is megesett, uram, de többnyire teletankoltatta a gépét, és újra felszállt, egyes-egyedül, hogy visszamenjen a csatorna vagy az Északi-tenger fölé, hazafelé iparkodó, sérült bombázók után kutasson, és Mintonba vezesse őket.
Összehúztam a szemöldökömet.
– Azoknak az óriásbombázóknak külön bázisa volt.
– De sokan találatot kaptak, és előfordult, hogy a rádiójuk is odalett. Jöttek, kérem, mindenhonnan: Marhamból, Scamptonból, Waddingtonból. Látnia kellett volna azokat a hatalmas, négymotoros gépeket! Volt közöttük Halifax, Stirling és Lancaster is. Persze akkoriban ön még hátulgombolós volt, már megbocsásson a szóért, uram.
– Fényképen azért láttam őket, és a légi szemlén is felvonultatnak egyet-kettőt. De mondja csak, valóban Kavanagh kísérte ide a sérült bombázókat?
Szinte láttam magam előtt a gépek törzsén, szárnyán, farkán tátongó sebeket; a pilóta kétségbeesett igyekezetét, hogy egyenesben tartsa és hazavezesse a recsegve-ropogva imbolygó gépet; a súlyosan sérült vagy halott személyzetet; és az ízekre szétlőtt rádiót. Nagyon is friss tapasztalatom alapján tudtam, milyen érzés a téli égbolt kegyetlen magánya, amikor se rádiója az embernek, se senki, aki elkalauzolja a sűrű ködben.
– Bizony úgy volt, uram. Még aznap éjjel másodszor is felszállt, és az Északi-tenger felett járőrözött, sérült gépek után kutatva. Ha talált egyet, elvezette ide, Mintonba, akkor is, ha az orra hegyéig se látott az ember a ködben. Hatodik érzéknek nevezték ezt a páratlan adottságát, amit ír őseitől örökölhetett.
Megfordultam, és elnyomtam cigarettámat az ágy melletti hamutartóban. Joe már az ajtóban állt.
– Férfi a talpán – mondtam teljes meggyőződéssel. Még ma, meglett emberként is fantasztikusan repül.
– Ó igen, uram, valóban az. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem Johnny úr, pontosan ott, a kandalló előtt, ahol most ön áll, igen, szó szerint azt mondta: "Joe, amíg egyetlenegy bajtársam is odakint botorkál gépével a sötétben, nem tudok pihenni. Felmegyek érte és hazahozom, ha addig élek is."
Ünnepélyesen bólintottam. Az öregember rajonghatott egykori tisztjéért.
– Nos, úgy tűnik, máig gyakorolja a fogadalmát.
Joe szomorkásan elmosolyodott.
– Aligha, uram. Johnny úr ma tizennégy éve, 1943 karácsony éjszakáján indult utolsó őrjáratára. Soha nem tért vissza, uram. Lezuhant a gépe valahol kint, az Északi-tengeren. Jó éjszakát, uram. És boldog karácsonyt.