Fred Hoyle és Geoffrey Hoyle

ŰRHAJÓK A GÖNCÖLSZEKÉRBEN

Gondolat - Budapest, 1971

A mű eredeti címe:

Fred Hoyle and Geoffrey Hoyle:

ROCKETS IN URSA MAJOR

Fordította:

KUCZKA PÉTER

Csillagászati szempontból ellenőrizte:

KULIN GYÖRGY

®Fred Hoyle and Geoffrey Hoyle, 1969

PROLÓGUS

Irgalmatlanul tűzött a Nap a mildenhalli kilövőállomás betonjára. A DSP-15 egyedül állt, csillogott a déli napfényben. A hajó kilövőtornya csak úgy bizsergett az aktivitástól. A visszaszámlálás már vége felé járt.

- Minden jót Fanshawe - szólt John Fielding, ez akció tudományos vezetője. - mire visszatér, én már jóval idősebb leszek magánál.

- Ha a maga otromba fridzsiderje jól működik, Fielding - felelte a hajó kapitánya.

- Nem szívesen képzelem el magam mint felderítő a Göncölszekérben egy csapat szeretetre méltó hóember élén.

- A legénységhez fordult. - Hajrá, fiúk! Indulunk. Útközben szépen bedugdoslak

benneteket a jégdobozba.

Kezet nyújtott Fieldingnek.

- Ne vágjon olyan aggodalmas arcot. Mi mindnyájan tökéletesen megbízunk az egész gépezetben, - jobb lesz tehát, ha máris a jó öreg irányjelzőjével kezd foglalkozni, aztán meg elkezdi a puncsot kotyvasztani a fogadtatásunkra. Szükség lesz rá. - John Fielding elmosolyodott és megrázta a kezét.

Tubby Fanshawe elindult a felvonó felé. Hirtelen megállt és szigorúan ránézett egy fiatal, lobogó vöröshajú kadétre.

– Ganges! Lelkemre mondom, ez az űregység még viszi valamire. Biztosan eltitkoltad a rangjelzésedet.

- Jó szerencsét, Fanshawe, nem voltam hivatalos a starthoz, de nem bírtam ellenállni a vágynak, hogy lássam az indítást. - A fiatalember csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy felismerték.

- Neked is a legjobbakat öcskös - mondta Fanshawe.

- Ne hagyd, hogy a tábornokok lisztté őröljenek. Utolsót intett a kis csoportnak, belépett a liftbe, és eltűnt a hajó orrán, a személyzeti kabinban.

Tizenöt perccel később a rakéta oxigénfelhőbe burkolva felemelkedett, lángokat lövellt, port szórt szét, aztán rátért a Göncölszekér felé vezető pályára, új lapot nyitva a történelemben.

1.

Nem szívesen mászkálok tudományos konferenciákra. Ez meg egyenesen időpazarlás volt, de amint a repülő felemelkedett, az elmúlt néhány nap unalmas fáradtságát is maga alatt hagyta. Befészkeltem magam, és komoly problémákon kezdtem törni a fejemet.

- Hello Dick - hallottam egy angol hangot. Megfordultam és láttam Dave Swan

Vespat, az N.B.C. Nemzetközi Televíziós Osztályának egyik vezető riporterét.

- Hogy állsz a kutatásaiddal? - érdeklődött.

- Lassacskán, lassacskán - válaszoltam morcosan.

- Még mindig nem tanultatok meg dolgozni, cimborám? - Dave szélesen vigyorgott. Visszavigyorogtam, de nem szóltam semmit.

- No, akkor viszlát!

Már ment is tovább a folyosón. Dave megjegyzése jól felpiszkált. Egyébként is állandóan ingerült voltam, mert a nemzetközi rádiókutatási program nagyon lassan haladt. Az ötlet ragyogó volt. Két évvel ezelőtt a Nemzetközi Űrkutatási Bizottságban vetődött fel, majdnem harminc évi tökéletes tétlenség után. Az 1980-as években sok kutató űrhajó tűnt el, így aztán a távoli űrterek kutatása leállt. Az űrhajózásban jelenleg bolygónk és környezetének védelme az egyetlen probléma. Most azonban a gigantikus méretű rádióadó építése új életre injekciózta a kutatásokat. Üzeneteket fogunk küldeni az űr távoli szektoraiba, remélve, hogy valaki valahol fogja jelzéseinket és válaszol is rájuk. Ebben a programban az én részem az volt, hogy új

fajta radarcsövet dolgozzak ki. Az egész program már majdnem dugába dőlt, mert a kormányok érdektelenek voltak, és nem adtak elegendő anyagi támogatást. Ennek ellenére a tudósok folytatták a munkát, amennyire csak tőlük tellett.

Amikor leszálltunk, a megszokott angol időjárás fogadott bennünket, amely Los Angeles ragyogó napfénye után barátságtalanná és kilátástalanná szürkítette a repülőteret Földalattira kaptam, Hampstead helyi repteréig, ahol az utolsó pillanatban még elértem a Cambridge-be induló helikoptertaxit.

A vezető mellé ültem. Elővette a lyukkártyáit, kiválasztotta a cambridge-i programot és belenyomta a leolvasóba. Ezzel a központi transzport számítógép megkapni az információt, hogy kiválassza a legelőnyösebb utat, beleértve a magasságot és a sebességet is. Mindezek az információk eljutnak a rendeltetési helyükre, és így, amikor a helikopter a levegőbe emelkedik, automatikus célirányító berendezés vezet bennünket a célhoz, teljesen üzembiztosan, közlekedési dugó és baleset nélkül. A rendőrség külön összeköttetésben van a számítógéppel. Jelentős segítséget kapnak tőle a bűnüldözéshez, de véleményem szerint, a személyi szabadság megsértéséhez is.

Néhány másodperccel később zöld fény villant a műszerfalon. A vezető beindította a kis rakétamotorokat és mi függőlegesen felemelkedtünk a levegőbe, amíg el nem érik a célirányító frekvenciát. A lökhajtásnak az az előnye, hogy simábban és biztonságosabban működik a hagyományos motornál.

Tiszta éjszaka volt, amint emelkedtünk egyre fényesebben ragyogtak a csillagok. A helikopter zökkent kicsit, emelkedése véget ért, vízszintesen folytatta útját.

A Cambridge-i állomáson minden csendes volt. Órám délelőtt tizenegyet mutatott. Visszaállítottam nyolc órával, mert a kaliforniai és a londoni időszámítás között ennyi a különbség. Most már hajnali három volt a pontos idő.

Már pirkadt, amikor a St. John kollégium rácsos kapujához értem, és a régimódi kulcsot a zárba dugtam. A kollégiumi hatóságok még mindig nem tértek át az új, számítógépesített zárakra. A fémlemezek kattantak és már be is nyithattam a nehéz kovácsoltvas nagykapun. Bezártam és a szobámba mentem.

Amikai kinyitottam az ajtót, megcsapott a finom, friss levegő. Úgy látszik, az inas valami frissítőt használt a takarításnál távollétemben. Íróasztalomhoz léptem, hogy meggyőződjem arról, minden a helyén van és nem a papírkosárban. Rendben volt. Az utazástál megéheztem, így lementem a teakonyhába. Elővettem egy csomag dehidrált szalonnás tojást, és finom reggelit kotyvasztottam magamnak. A nappaliban végig nyomogattam a televíziós csatornákat, végre az egyiken találtam egy jó régi filmet a Vadnyugatról, az 1830-as években játszódott a történet. Leültem a képernyő elé, de az ekhós szekerek és az indiánok hirtelen eltűntek, és a bemondó képe jelent meg az ernyőn.

- Megszakítjuk adásunkat. Fontos közlemény érkezett a Világ Űrközpontjából. A Föld felé közelítő DSP-15-ös űrhajó jelzéseit felfogták. Idősebb nézőink még emlékezni fognak arra a napra, amikor majdnem harminc évvel ezelőtt ez az űrhajó útnak indult a Göncölszekér csillagai felé... Még fontosabb értesüléseink is vannak a DSP-15-ről: Angliában szándékozik leszállni! További értesülésig a közleményt befejezzük, és folytatjuk a filmet. - A film folytatódott, de már egyáltalán nem érdekelt. Egy pillanatra teljesen megbénított a hír. Aztán elment a hang. Odarohantam az íróasztalomhoz és felkattintottam a kapcsolót. A falon vibrálni kezdett a kis tv ernyő, aztán bejött a kép és a hang is.

Ganges volt a képen, a Cambridge-től néhány mérföldre fekvő mildenhalli űrhajóbázis magas rangú tisztje.

- Hál'istennek, hogy visszaérkezett - kezdte mielőtt megszólalhattam volna. - Hallotta a híreket?

- Igen, épp most. Hogy vélekedik az egészről?

- Nem merek vélekedni... Itt akar leszállni... és hamarosan ... - aztán Ganges izgatottsága iróniába csapott át. - Ezek az átkozott katonai számítógépek nem tudják megtalálni azokat a kódolt instrukciókat, amelyek megfejtenék a rejtvényt.

- Azt hiszi, hogy félrevezetés ez egész? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Annak látszik - válaszolt Ganges nagyon őszintén. Ideges hangon folytatta - nem tudunk kapcsolatot teremteni Sir Johnnal. Okvetlenül érintkezésbe kell vele lépnünk. Nála vannak a kartonok, és szükségünk van rá.

- Rendben, máris megyek. Mennyi időt ad a felderítésre?

- Körülbelül egy órát . . . - Ganges még akart valamit mondani, de én csak bólintottam, és már ki is kapcsoltam a készüléket.

Kirohantam a szobámból, leszaladtam a régi kőlépcsőkön, ki az udvarra. Sir John Fielding nem messzire lakott, egy kedves öreg malomban a folyóparton. Mindeddig sikerült ellenállnia a helyi hatóságok és az egyetemi teaács rábeszéléseinek, matt az említett szervek a házat múzeumnak akarták berendezni.

A folyópart mellett kellett Sir John házához gyalogolni. Erősen rátapostam a küszöbre. Valahol bent megszólalt egy csengő. Semmi sem történt, így azután tovább nyomogattam a küszöböt. Néhány percnyi türelmetlen várakozás után, a korai hajnal fényében álldogálva meghallottam, hogy a zár kattan És az ajtó kitárult. Nagy megnyugvásomra Sir John állt előttem.

- Bocsánat, hogy kiugrasztottam az ágyból, Sir John - kezdtem eléggé ostobán.

- Miért tette? - kérdezte álmosan.

- A DSP-15 Mildenhall felé közeledik...

Az álmos szemek tágra nyíltak. Sir John egy pillanat alatt felélénkült.

- Jöjjön bel - Gyorsan a dolgozószobájába vezetett.

- Egészen fantasztikus, egészen fantasztikus - motyogta, és teljesen megrendültnek látszott. - Visszajön!

- Igen, körülbelül egy óra múlva itt lesz. Ganges hívott fel. Nagy bajban varnak. Nincs semmi leszállási instrukció. Azt hiszem, Ganges arra gondol, hogy...

- Mire, Dick, mire? Arra, hogy én emlékszem a kódra? Te jó Isten! Mit gondolnak rólam, milyen memóriám van nekem, mint egy elefántnak? Még azt sem tudom, hogy hol kezdjük a keresést. - Sir John felugrott, berohant az irattárába. - Kezdjük talán itt.

- Próbáljuk meg ezzel a csomóval - mondta élénken. - Én meg ezt nézem, A vörös és zöld dossziék mind DSP-15/UN ügyek.

Nehéz volt visszatartani magunkat, hogy ne essünk pánikba. Nagyon kevés időnk volt, rá sem mertem gondolni, hogy mennyi. Sir John viszonylag módszeresen, nyugodtan keresgélt, de arra elszürkült az aggodalomtól. És ekkor szinte hihetetlenül olyan aktákat találtam, amelyekre DSP-t3/UN jelzés volt írva. Átadtam Sir Johnnak.

- Ezek azok?

Nyugodtan átvette a dossziékat.

- Igen, igen - mondta, és gyorsan lapozni kezdett bennük. - Igen, ezek azok, nem amit keresünk, ez a fecskendő rendszer, ez pedig a reaktor részletrajza. Hm, érdekes. Ohó! Itt van, hordozható frekvenciapulzálás hossza 39,37 megaciklus. Ez az. Most már szépen lehozhatjuk a hajót és benne a legénységet. - Sir John ragyogott a boldogságtól.

- Jöjjön és meséljen az eseményekről, amíg valamit magamra kapok.

Mikben sietve öltözködött, megkérdeztem tőle miért 39,37 megaciklus?

- A hüvelykek száma egy méterben - válaszolta. - Afféle műszaki tréfa, már nem emlékszem miért találtuk ki.

- Milyen műszerekre lesz szüksége?

- Semmi különös. Amplitúdó modulátor, frekvencia modulátor, pulzátor, és a többi minden rendelkezésre áll.

Végzett az öltözködéssel és már lent is voltunk, olyan sebességgel, hogy magam is meglepődtem. Amikor leértem a hallba, ő már eltűnt a szemem elől, de a hangok a konyhába vezettek. Termoszt vett aló, tűzálló tálba öntött valami folyadékot és cukorral összekeverte. A tál mellett citromszeletek sárgálltak.

- Mi az ördög ez? - kérdeztem. - Forró puncs - kacsintott.

2.

- Minden rendben - mondta, miközben megtöltötte a termoszt.

- Miért éppen Mildenhallba jön az űrhajó? - kérdeztem, és közben szorosan fogtam az iratcsomót.

- Oh, a hosszú történet. Az úthajók automata pilótáját rádióhullámokkal irányítjuk a Földről. Nem is lehet másként, hiszen a legénység mélyhűtött tartályokban alszik, hogy ezáltal ez öregedést megakadályozhassák a hosszú út alatt.

Kiértünk a házból. - Nos, amikor az űrhajók nem tértek vissza - folytatta Sir John - és teljesen elvesztettük velük a kapcsolatot, a központban egyesek úgy gondolták, hogy felesleges a rádióhullámot továbbra is fenntartani. A brit képviselő az intézkedést ellenezte. Természetesen nagy vita volt, amelynek az lett az eredménye, hogy a rádiósugárzás fenntartásával járó összes feladatokat ránk bízták. Mindenki esküdözött akkor, hogy reménytelen a Feladat, most azonban nyilván mis s helyzet.

Bólintottam, eszembe jutott az a bizonyos épület Mildenhallban. Annak idején, még egyetemista koromban, dolgoztam is ott és hallottam egyet-mást a dolgokról.

Közben kiértünk az udvarra, ahol egy kis helikopter várakozott. Sir John az egyik nagy légiforgalmi társaságtál kapta.

- Nincs kedve vezetnie? Szeretném közben átnézni az anyagot - mondta. Feje búbjáig belemerült ez egyik dossziéba, én pedig vezettem.

Cambridge külső körzetében néhány rendőrségi helikopterrel találkoztunk. Amire közelükbe kerültünk, sebességünk egészen lecsökkent.

- Mi baj van? - kérdezte útitársam és felnézett a munkából.

A rendőr világosan azt jelezte, hogy álljunk meg és szálljunk le a földre.

- Mit csinál? - kiabált a helikopterből Sir John. A rendőrség viszont továbbra is leszállást parancsolt.

- Nincs más választásunk - mondtam, miközben letettem a helikoptert s földre.

- Hülye állatok. Sietnünk kell ! - Sir John kadart dühbe gurulni.

A földön a rendőrség hatalmas fényerejű reflektora világított ránk.

- Semmi vész, uraim. Mit akarnak Önök Mildenhallban? - kérdezte az egyik rendőr kihívó hangon, miközben bedugta fejét a helikopterbe, pont ez én oldalamon.

- Szükség van rám - válaszolt Sir John nyersen. - Hát aztán ki maga? - kérdezte a tiszt.

- Sir John Fielding. A DSP-15 egyik tervező mérnöke, azé az űrhajóé, amely éppen most készül leszállni Mildenhallban.

- Az lehet, de nincs igazolásunk Mildenhalltól. A tiszt megrántotta a vállát. - Nincs szerencséjük, uraim.

- Javaslom, hogy hívja fel Ganges ezredest Mildenhallból, mielőtt intézkedik - mondta Sic John Fielding, kimért hangon. - És ez isten szerelmére, siessen!

- Ganges ezredest? Hát jó, majd meglátjuk - mondta a rendőrtiszt és igyekezett a fölényét megtartani, de ezért kicsit elbizonytalanodott. - Hívjon fel egy Ganges nevű ezredest Mildenhellból - mondta egyik emberinek.

Sir John csönden ült és sistergett, majdnem felrobbant.

- Jellemző Gangesre - mondta hirtelen. - Saját biztonságáról többnyire megfeledkezik, de amikor arról van szó, hogy előteremtse az egyetlen embert, aki ebben a helyzetben segíteni tud rajta, elzárja az utat. - Sir John elmosolyodott és kihajolt az ablakon. Mondani akart még valamit, amikor az egyik rendőr megszólalt.

- Ganges ezredes, uram.

- Ganges ezredes? Itt Richards őrmester a Cambridge Városi Rendőrségtől. Leállítottam egy Sir John Fielding nevezetű egyént, aki . . - A. mondatot gyorsan megszakították. - De ezredes úr .... - Megpróbálta befejezni a mondatot, de nem sikerült. Végül visszaadta a rádiómikrofont - Elnézését kell kérnem, Sir John - mondta végül.

- Minden rendben. Minden rendben. Nem a maga hibája.

- Köszönöm, uram. Majd elirányítjuk az űrállomáshoz.

- Rendben - mondta Sir John élénken és már emelkedtünk is.

Most aztán valóban minden elsőbbséget élvezhettünk, lélegzetelállító gyorsasággal haladtunk.

Egy vagy két mérföldre voltunk az űrállomástól, amikor észrevettem az óriási készülődést. Rendőrségi kalauzunk hirtelen zuhanni kezdett, én is lementem utána. Úgy látszik, minden légifolyosót lefoglalt a katonaság. A rendőrségi helikopter földet ért, utána mi is.

- Tiszta bolondok háza van ott - mondta a rendőrtiszt, miközben odament Sir Johnhoz. - Segíthetünk valamiben?

- Igen, gyerünk amilyen gyorsan csak lehet Ganges ezredeshez - mondta Sir John, összecsukta a dossziét és kimászott a helikopterből.

Futottunk a mezőn keresztül.

- Itt van ni - szólalt meg Sir John hirtelen, és ujjával az indítóállomás betonján álló fényes szivarra mutatott, körülbelül egy kilométernyire tőlünk. A hatalmas katonai űrhajókhoz képest kicsinek és vékonynak tűnt. Néhány percig némán és mozdulatlanul álltunk. Átéreztem Sir John izgatottságát. Harminc évvel ezelőtt látta utoljára a hajót, már majdnem mindenki azt hitte, hogy elveszett. Futni kezdett, olyan gyorsan, hogy csak ezért tudtam beérni, mert megállt a katonai kordonnál.

- Sir John Fielding és társa - lihegte.

- Egy pillanat - mondta az őrszem. - Őrmester - kurjantott egyik társának. - Valami Sir John Fielding és a társa.

- Az őrmester odajött. - Sir John - motyogta, miközben egy hosszú listát böngészett. - Igen, itt a neve. - Dr. Richard Warboys - mondta Sir John és felém bökött.

- Dr. Warboys, igen - mondta az őrmester és fel sem nézett a listájáról, csak intett, hogy mehetünk.

Az űrhajó közelében ott állt Ganges és néhány orvos.

- Ah, Sir John - szólalt meg Ganges, némi szorongással a hangjában. - Sajnálom azt a históriát a rendőrséggel. A titkárom az oka. Ügyefogyott fickó.

- A fene a maguk biztonsági meg irattári rendszerét - mondta Fielding, de azért nem olyan indulatosan. Az egyik orvos hozzánk lépett.

- Szeretnénk azokat az embereket mielőbb kiszabadítani, Sir John.

- Világos - válaszolt Sir John nyugodtan. - Csak hagyjon még egy pár percet, csak pár percet.

- Nem hinném, hogy pár óra számítana. Harminc év fagyasztás után ez már igazán semmi - mondta Ganges szokásos gúnyos és tapintatlan stílusában.

- Hogyne számítana ezredes - mondta dühösen az orvos. - Ha nem jutunk be hamarosan, akkor azok az emberek halottak lesznek. A landolás sokkhatása a félig megfagyott szervezetre rendkívül súlyos következményekkel járhat. - Az orvos nagyon izgatott volt. Ganges viszont nagyon elámult ezen a kitörésen.

- Akkor gyerünk sürgősen! - mondta kissé megszeppenve. - Tubby Fanshawe-t jól ismerem még az iskolából.

- Fanshawe? - kérdezte az orvos meglepődve.

- A főpilóta, doktor - válaszolt Ganges és nagy csontos ujjával az űrhajóra mutatott. - Ott van bent. A nagy kuglizó. Aki kilencet ütött! - Ganges most úgy csinált, mint a kuglizók. Nevetnem kellett, habár tudtam, hogy a mókázással tulajdonképpen valódi érzéseit leplezi.

Egy hadmérnök jelent meg, az egyik rádiós autóból lépett ki, felénk közeledett, elegánsan tisztelgett és így szólt: - Attól félek, hogy nem tudunk mit csinálni doktor.

- Ganges ezredes, ez már megengedhetetlen, nem vállalhatom a felelősséget azoknak az embereknek az életéért - mondta az orvos.

- Dick - vágott közbe Sir John. - Már értem az egészet.

- Mi van ? - kérdezte Ganges.

- Azonnal kinyitjuk a ajtót - válaszolt Sir John. És már ment is a rádiós kocsihoz.

Amint én is az autó felé tartottam, hallottam, hogy Ganges megszólal. - Persze ez ajtók. Íme a szakértők. Csodálatos fickók! - Utánunk jött az autóhoz, benézett, aztán hozzám fordult - Szeretne segítséget?

- Azt hiszem, meg tudjuk csinálni - válaszoltam, és megértettem, hogy mit érez.

Sir John egyetértően bólintott. Ganges áthajolt Sir John feje fölött, és valószínűleg maradni akart, de valaki jelentette, hogy a tv-riporterek áttörték a katonai kordont, mire úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki. Isten legyen hozzájuk irgalmas, gondoltam magamban.

- Először is - mondta Sic John, akinek hangja visszahozott az elsődleges problémához – szükségem van egy 174 megaciklusos közvetítőre. Azután ezt állítsák be 1 kilociklusos impulzusra 5 mikroszekundumig.

- 174 megacikluson közvetítő - mondtam, miközben megforgattam a kis tárcsát.

- Impulzus 1 kilociklus, időtartama 5 mikroszekundum. - Átváltottam egy másik áramkörre. Az impulzus bejött és szépen megállapodott, így nyugodtan beállíthattam a kért 5 mikroszekundumra.

- Rendben - mondtam a közelben álló egyik mérnöknek. - Most már csak vigyázzanak, hogy minden így maradjon.

A mérnök a kontrollt figyelte.

- Másodszor - szólalt meg Sir John, amikor a mérnök jelezte, hogy minden rendben - kérek a 39.37 megaciklusos frekvencián egy elkülönített vonalat, az első közvetítés alatt 5 decibeles amplitúdóval.

- Frekvencia moduláció - szóltam. Sir John egy kissé ingerülten nézett rám.

- Számkombináció segítségével kell a zárat megnyitni, és ez csak frekvencia modulációval lehetséges. Szívesen elidőztem volna ennél a problémánál, de

volt ennél fontosabb dolgom is. - Megvan a kulcs? - kérdeztem az egyik mérnököt.

- Még nincs, de pár percen belül meglesz, uram - válaszolt szegény, és szemmel láthatóan halálos rémületben volt, hogy valami hibát követ el.

- Kérem a frekvenciát - szóltam, aztán az előttem levő számlapokhoz fordultam.

- O. K. - jött a válasz.

- Amplitúdó hányados

- O.K.

- A kulcs betáplálva?

- Igen, uram.

- Rendben, Sir John. Mi a kódszám? – kérdeztem, és megpróbáltam versenyre kelni nyugalmával. Több mint harminc éve, hogy ezek az emberek elhagyták a Földet, és most csak rövid percek választanak el bennünket attól, hogy újból lássuk őket, és halljuk, hogy mit láttak és cselekedtek.

- 1 3 7 1 3 1 9 2 9 - válaszolt Sir John győzedelmes hangon.

- Ez milyen számrendszer? - kérdeztem.

- Régimódi Morse.

- 1 3 7 1 3 1 9 2 9 - a régimódi Morse szerint adtam tovább a mérnöknek. Megdöbbenten nézett rám egy pillanatig, aztán ment, hogy tegye e dolgát. Megpróbáltam a szememmel bátorítani.

A mérnök tovább dolgozott. Észrevettem, hogy verejtékezik a homloka. Az én tenyerem is nedves lett, amíg hallgattam a számjegyek beprogramozását.

1...3...7...1...3...1...9....2...9. Azután csönd. Mintha az agóniára vártunk volna. Valószínűleg mindenki ugyanarra gondolt. Mi történik, ha a rendszerek meghibásodtak; vagy ha valami tönkrement ilyen hosszú repülés közben. Vártunk.

Azután még a lélegzetünk is elállt. Valami kattant, azután óriási robaj. Sir Johnnal együtt fölfelé bámultunk Az űrhajó hatalmas ajtaja lassan kinyílt Sikerült. Éreztem, amint Sic John megkönnyebbült, az abnormális feszültség felengedett, engem elhagyott az erőm.

Két ember a személyzetből felmászott a guruló lépcsőre, amit a feltáruló ajtóhoz irányítottak. Egy-két percig még vártak, azután megnyomták a gombot, és a lépcső felemelkedett. Eltűntek a hajóban. Az egyik hamarosan felbukkant a rakéta ajtajában és integetett.

Az orvos és medikusa ért először a felvonóhoz, azután Ganges és Sir John meg jómagam, eléggé lemaradva a többitől.

- Emlékszem, hogy Tubby Fanshawe volt a legjobb krikettező a suliban, ha tudja, mi ez. Most meg merevre fagyasztva fekszik a többivel. Átkozottul fura ez az egész! - mondta Ganges, miközben türelmetlenül várta, hogy a lift ismét leereszkedjék érte.

A lift lassan jött lefelé. Amikor már én is emelkedtem vele, akkor vettem észre, hogy a hajó tulajdonképpen milyen kicsi. A főajtó, amely majdnem a csúcsán volt, a többi űrhajónak körülbelül a közepére esett.

Milyen furcsa, gondoltam, miközben beléptünk az ajtón, nincs légzsilip és a hajóban nincs gravitációs térerő-szabályozás, mint napjainkban. A bejárattól egyenesen a kabinba jutunk, az egyeden kabinba, amit mindenre használunk, és amelynek egyik fele a fagyasztó volt. Henger alakú fülke, nagy hűtőszekrény ajtókkal. Amíg a többiek az ajtó felnyitásával voltuk elfoglalva, én körülnéztem a hajóban. Hosszú tartóoszlop foglalta magába a legtöbb műszert. Egy muzeális értékű lyukkártyás számítógép, kézi stabilizáló berendezés a hajó irányításához és repülésének szabályozásához. Mindenesetre jelentős vállalkozás volt ezzel a kis hajóval elindulni a Göncölszekérbe. Még az én cambridge-i laboratóriumom is jobban felszerelt, gondoltam, és felemeltem egy kis fúrófejet.

- Itt valami nagy baj lehet - hallottam az orvos hangját.

- Micsoda? - kérdezte aggódva Sir John.

- A hőmérséklet túlságosan magas.

Én is odamentem, ahol az orvos és a medikus volt. Ganges követett.

- Nézzen ide, Sir John - mondta az orvos a hőmérőre mutatva.

- Milyen hőmérsékleten működik a fagyasztó normálisan? - kérdezte Sir John megkocogtatva a barométerhez hasonló hőmérőt a falon.

- Manapság körülbelül -50 C-on működtetjük. Azt nem tudom pontosan, hogy harminc évvel ezelőtt mennyi volt a gyakorlat, de nem lehetett nagyobb eltérés - mondta az orvos elgondolkozva.

Sir John a műszereket tanulmányozta. - Ez a mérce körülbelül nulla fok körüli hőmérsékletet mutat.

- Pontosan. Ez pedig olvadási hőmérséklet.

A kíváncsiság erőt vett rajtam is, és felébresztette a jobbik énemet. Az összetömörült vállak fölé ágaskodva vizsgáltam a hőmérőt. Valóban nulla fokot mutatott.

- Talán működésbe lépett az automatikus olvasztó - mondtam.

- Azonnal ellenőrizhetjük - szólt Sir John és kezében a leírásokkal a fő műszerfalhoz lépett. - Dick, magának van igaza. Éppen ez történt - mondta és már jött is vissza a csoporthoz.

Mindannyian némán álltunk.

- Attól félek, hogy ezeknek az embereknek a sorsa világos - szólalt meg az orvos.

- Halottak - mondta Sir John megindultan

- Attól félek, igen. Máskülönben mér fel kellett volna kelniük. Be kell néznem. - Elkezdte kinyitni a nagy hűtőszekrény ajtaját.

- Ez már nem az én területem. Ha megengedik, akkor elmegyek.

- Talán ez lesz a legjobb, Sir John. Nem valami kellemes munka következik.

Sir John meg én eljöttünk, Ganges is velünk, rettenetesen komoran és letörten. Elképzelhető, milyen gondolatok jártak a fejében. Sohasem kellemes tudomást szerezni arról, hogy egy régi iskolatárs meghalt. A kis medikusnak jutott az a szerep, hogy kinyissa az ajtót. Morbid gondolat villant át az agyamon. Mikor kezdődött a hűtőkamrában az olvadás?

Sir John termoszát lassan a vezérlő asztalra rakta. Kimerültnek látszott.

Hosszú erőfeszítés után a nehéz ajtó kinyílt és az orvos bement. Egy pillanatig csönd volt, azután ismét megjelent az ajtóban. – Halló! Egy pillanatra, nézzenek csak be!

Ganges volt az első, utána Sir John következett. Én kissé haboztam, de ezután utánuk mentem. Jobbik énem megint engedett a kíváncsiságnak. Kórházi halottszemlére emlékeztetett az egész. Bent minden sivár, csupasz és hideg volt, pedig a hőmérséklet fagypont felett állt. Odamentünk, ahol a legénységnek kellett volna feküdnie a tartályokban.

- Jóságos ég, hiszen üres! - szólt Sir John, amint felemelte az egyik tetőt.

Felnyitottam egy másikat, üres volt, úgyszintén a többi is.

- Nem értem - mondtam. - Hogyan indulhatott vissza a hajó üresen, legénység nélkül?

- Nagyon érdekes kérdés - mondta Ganges a fagyasztóból kifelé jövet. - Kellene lennie valami hajónaplónak vagy hasonlónak.

Sir John az irattartó szekrényhez ment és kihúzta a fiókokat. - Nagyon különös.

- Nincs semmi - mondta Ganges visszatérve a kabinba.

- Egyenesen nevetséges. Az irattartónak tömve kellene lennie ilyen papírokkal - mondta Sir John vaskos dossziéját lobogtatva.

Egy űrhajó legénység és okmányok nélkül - meghökkentő probléma. Szótlanul álltunk, egymást bámultuk, minthogy senki sem tudta, mitévők legyünk.

Körbejártam a fülkét. Kerestem valamit, magam sem tudom, hogy mit. Megnyomtam a gombot egy magnetofon borítótetején. Semmi, csak statikus állapot. Amíg a tető felnyílt, azon töprengtem, mennyi idő kell ennek a gépnek, hogy az információt számítógépre átvigye.

- Van valami a szalagon? - kérdezte Sir John és mellém lépett.

- Semmi, statikus.

Összeráncolta szemöldökét és mélyen gondolataiba merült. Tanácstalan voltam.

- Mit csinálhatott a legénység például egy ilyen fúrófejjel, mint ez? - kérdeztem Sir Johnt és megmutattam neki a szerszámot, amellyel az előbb játszottam.

- Olyan, mintha az orvos felszereléséhez tartozna - mondta sir John.

- Volt velük orvos is - mondta Ganges.

- Oh, igen. Valóban olyan, mintha fogorvosi fúró lenne.

- Tehát szilárdabb anyagon nem tud áthatolni?

- Azt hiszem nem, de mit akar vele?

Elvettem a fúrót Sir Johntól és bevágott szélére mutattam. - Arra gondolok, hogy valami üzenetet akartak írni vele a fémre. - Kezemmel végigsimítottam a fémfelületet. A többiek követték példámat.

Körülbelül öt perc múlva rátaláltam. A meghökkentő az volt az egészben, hogy a bevésés pontosan ott volt, ahol a fúrófejet találtuk.

- Azt hiszem itt van, amit lettesünk - Elóvattam a tollamat, követtem a bevésés vonalát, kirajzolódott a jel.

- Fanshawe aláírása - mondta Sir John. - Ganges jöjjön ide egy pillanatra.

Ganges már ott is volt, és Sir John mögül a bevésést nézte.

- Emlékszik Fanshawe aláírására? - kérdeztem. - Azt hiszem, igen - válaszolt Ganges és merően nézte az írást. - Igen, az övé. Miért csinálhatta?

Fekete tintával befestettem a fémlap környékét. Mindannyian egyszerre kezdtük olvasni az üzenetet. Nem tudom, hogyan hatott a többiekre, de én nagyon furcsán éreztem magam.

HA EZ AZ ŰRHAJÓ VISSZATÉR A FÖLDRE,

AKKOR AZ EMHERISÉGET HALÁLOS VESZÉLY FENYEGETI

ISTEN ÓVJON BENNETEKET

Fanshawe

3.

Gyászos szituáció volt. Mindenki hallgatott. Túlságosan valószínűtlen, értelmetlen és hátborzongató volt.

Az orvos mozdult meg elsőnek.

- Ha szükség lesz rám, a parancsnoki épületben leszek - mondta és már indult is beosztottjával, a medikussal.

Ganges megvárta, amíg elmennek. - Nem értem az egészet - mondta azután. - Miféle helyzetbe kerülhetett Tubby Fanshawe?

- Bármi történt, de ez az üzenet komoly és baljóslatú - mondta mogorván Sir John.

Mindannyian a lifthez indultunk. Lent már nagy tömeg várakozott.

- Éppen a sajtó hiányzik - mormolta Ganges. Kíváncsi voltam, hogyan állítja meg a riporterek és tv-kamerák rohamát.

A lift megállt. Nők és férfiak serege rohant felénk. A katonai rendőrség megpróbált utat nyitni a tömegben.

- Ganges ezredes. Óhajt nyilatkozni? - szólította meg egy rádiós, és már nyomta is a mikrofont felénk. - Igen - válaszolt Ganges. - Vigye a szerszámát a főépületbe, és várja meg a sajtókonferenciát. Tiszthelyettes?!

- Igenis!

- Állítson kordont a hajóhoz - elsőfokú készültség. Azonnal jelentse, ha a sajtó emberei közül valamelyik átjut. A többit majd én elintézem.

A tömeg kettévált és utat nyitott. Mindenki elcsöndesedett.

- Azonnal kapcsolatba lépek a honvédelmi miniszterrel, aztán meglátjuk, hogy milyen sajtótájékoztatót adunk ki - mondta Ganges és megindult a parancsnoki épület felé. - A vonalban leszek.

Sir John meg én a helikopter felé indultunk. Mögöttünk futólépések dobogtak, mire Sir John gyorsított.

- Sir John, valami nagy baj van a hajóban? - kérdezte egy hang immár mellettünk.

- Hallotta, várni kell, amíg a hivatalos jelentést köztié nem teszik - fordult Sir John a kérdező felé.

- De uram, ha nem volt baj a hajóval, akkor miért haltak meg az emberek?

Villant a vaku. Sir John sarkon fordult. Az újságírók a nyomunkban. Lefoglaltam azt, aki a kérdezősködést kezdte. Leálltunk, közben Sir John beszállt a helikopterbe.

De a katonai rendőrség gyorsan ott termett és a riporterek elindultak visszafelé, hogy kérdéseikkel megszorongassák Ganges ezredest. Én is bemásztam e helikopterbe.

- Köszönöm, Dick. Nagyon kellemetlen lesz, ha megtudják, hogy a hajó üres.

- Hát igen, de Ganges jól érti a dolgát és nem fog olyasmiről beszélni, ami nem tartozik rájuk. - Benyomtam a kártyát a leolvasóba. Kigyúlt a zöld fény, és már emelkedtünk is a levegőbe.

Most már nagyon sima volt ez út. Sir John otthona felé repültünk. A radarernyőt az irány közepében tartottam, és hamarosan leszálltunk.

- Segíthetek valamiben?

- Nem, még nem - válaszolta Sir John fáradt mosollyal az arcán. - Felhívom, ha valamiben szükségem lesz magára.

- Nagyszerű, akkor visszamegyek a kollégiumba. Egész érdekes volt ez a reggel.

- Hm. Ja igen, ha összeakadna valami újságíróval...

- Ne aggódjék. Nem tudok semmit - válaszoltam, és elindultam az oldalsó kapu felé.

Nyári köd terült szét lágyan a folyón, és a kora délelőtti nap élesen kirajzolta a kollégium körvonalait. Furcsa ellentéte volt ez a gyönyörű reggel annak a lidérces kilátásnak, amely a DSP-15 üzenete óta nyomasztotta gondolataimat 8:15 volt az órámon, a reggeli csak 8:30-kor kezdődik. Elhatároztam, hogy visszamegyek a szobámba körülbelül kilencig. Addigra a kollégiumi népség legnagyobb részt megreggelizik és nyugton leszek tőlük.

Amint benyitottam szobámba, a telefon parancsolóan megszólalt.

- Halló, Dick - hallatszott Sir John hangja. A honvédelmi miniszter rendkívüli ülést rendelt el fél tizenegyre. Mondtam a titkárjának, hogy magát is viszem, és beleegyezett. Búcsúzom, mert sok mindent kell előkészítenem addigra.

- Remek, ott leszek, de mit akarnak tőlem?

- Úgy tűnik, hogy szükség lesz az Ön radarcsöveire.

- Az én csöveimre? De hiszen még csak kísérleti stádiumban vannak.

- Tudom, tudom, de az idő sürget. Tehát fél tizenegykor a Honvédelmi Minisztériumban.

- O.K. Hova menjek, ha ott vagyok?

- Kettes szoba - válaszolt Sir John, és már el is tűnt a képernyőről.

Mi az ördögöt akarhatnak az én csöveimmel? Mit lehet ilyen helyzetben kezdeni rádió- vagy radarrendszerrel? Főztem magamnak egy csésze kávét és az íróasztalomhoz mentem. Némi kotorászás után egyik fiókomban megtaláltam a szükséges adatokat. Beraktam az irattáskámba, megnéztem a helikopter menetrendet Cambridge-ből Londonba. Minden negyedórában indul egy, ami ezt jelenti, hogy vagy a 9:30-ast vagy a 9:45-öst el kell érnem.

Zuhanyoztam, megborotválkoztam és ruhát váltottam, így aztán valamivel jobban éreztem magam. Mire elkészültem, már rohannom kellett. Kiértem a helikopterállomásra, de a 9:30-as éppen indult, így csak a 9:45-össel indulhattam. 10:15 körül ért a hampsteadi végállomásra. Rohantam taxiért.

- Ha taxira vár, azt hiszen nem lesz sok szerencséje. Én már itt állok egy negyed órája - szólt egy férfi, aki a korlátra ülve búskomoron várakozott:

- Köszönöm - mondtam és már indultam is vissza az állomásépületbe, hogy a földalattival próbáljak szerencsét.

A Parlament és a Westminster Apátság méltóságteljesen állt a nagy park zöld lombkoronájától övezve. A parkot a régi épületek helyén alakították ki, mint például a Scotland Yardnál és más kormányhivataloknál is. A patinásan fénylő ágyúk mellett kis betonbunkerek guggoltak - a földalatti légkondicionáló berendezés kivezető nyílásai.

A Whitehall közepén emelkedő háborús emlékműhöz mentem. Két őr állt a bejáratnál.

- Dr. Warboys - mondtam – 10:30-kor kezdődik az értekezlet a Honvédelmi Minisztériumban, oda megyek.

- Már elég késő van - mosolygott az őrszem, amint ellenőrizte a jegyzéken a nevem. - Dr. Warboys, igen.

Kinyitott egy ajtót és már a liftben találtam magam. Suhant lefelé, de nem a fehér nyíl után, hanem a kormányhivatalok föld alatti üregei felé. A központi csarnokban átszálltam egy másik liftbe, amely egyenesen az értekezlet színhelyén állt meg. Nagy ovális asztal mellett ott ült a honvédelmi miniszter, az űrhajózási személyzeti főnök, Sir John, és még sokan mások, akiket nem ismertem. A személyzeti főnök szórakozottan firkált valamit, Sir John pedig őt figyelte.

- Á, Dick - szólított meg, és felállt az asztaltól, majd hozzám lépett. Élénk viselkedése belső feszültséget takart.

- Bocsánat a késésért - mondtam bűnbánóan.

- Nincs semmi baj, már említettem Lomaxnak, hogy Ön még ilyen helyzetben sem tudja önmagát megtagadni. Miniszter úr, engedje meg, hogy bemutassam Dr. Richard Warboyst - mondta Sir John Sir Henry Lomaxnak, a honvédelmi miniszternek.

- Jó reggelt, Dr. Warboys - üdvözölt a miniszter. Sir John mellé ültem és visszabiccentettem az üdvözlő fejbólintásokra.

- Uraim. A helyzet súlyosságára való tekintettel úgy láttam helyesnek, hogy csak kevés meghívott előtt tárgyaljuk az ügyet - kezdte a miniszter.

Mindenki helyeselt.

- Ma reggel határoznunk kell abban a kérdésben, hogy milyen akciótervet terjesztünk a Világ Űrközpontjához. John - folytatta a miniszter és felénk fordult -, megtörtént a DSP-15 műszereinek ellenőrzése?

- Milyen értelemben? - kérdezte Sir John.

- Minden rendesen működik benne? - folytatta a miniszter.

- Hát igen, az alapvető próbákat megcsináltuk és az eredeti műszaki leírások alapján ellenőriztük. Ezek szerint semmilyen lényeges komponens sem hiányzik.

A személyzeti főnök hirtelen felnézett a firkálásból és ennyit mondott – Hát?

- Hát, amíg az összes próbákon végig nem megyünk, addig egy pár kérdésre nem tudunk határozott választ adni.

- Mire gondol például? - kérdezte a miniszter.

- Csak éppen apró furcsaságokra. A számítógép például nem ad választ egyszerű próbakérdésekre, de ugyanakkor semmi sem ad lehetőséget arra, hogy az űrhajót kívülről indíthassák.

- Nem értem mi a probléma a számítógéppel. Bizonyára megsérült - mondta a személyzeti főnök.

- Nem; inkább olyannak létezik, mintha valaki az összes memóriaegységben tárolt információt kitörölte volna - válaszolt Sir John.

- Hm. De térjünk vissza az eredeti problémára, tehát nem hiányzik az űrhajóból semmi. A legénység nem hagyta el a hajót - folytatta a honvédelmi miniszter.

- Nem, a legénység nem hagyta el - vágta rá gyorsan Sir John.

- Hacsak nem akkor léptek le, amikor az utolsó rakétákat is begyújtották és amikor már rátértek a hazafelé vezető automatikusan irányított pályára - szólt közbe a firkálós.

- Igen. Ez a lehetőség fennáll, de gondoljuk csak végig a problémát - válaszolt Sir John.

- Egyetértek, Sir John. De ez a lehetőség . . . folytatta a személyzeti főnök.

- Nem tekinthetem elég komoly érvnek, Bob - szólt közbe a miniszter. Aztán Sir Johnhoz fordult. Hogyan tudja Ön rekonstruálni a történteket?

- Véleményem szerint a legénységet erőszakkal távolították el az űrhajóból, amelyet ezután tudatosan irányítottak vissza a Földre.

- Hogyan? - kérdezte a miniszter.

- Rádiójelekkel, kívülről - válaszolt Sir John.

- Milyen eszköz segítségével - kérdezte a személyzeti főnök.

- Idegen értelmes lények eszközével - válaszolt Sir John.

Az asztal körül ülők felbolydultak.

- Hm. Idegen lények - folytatta a miniszter. - Mi az Ön véleménye erről, Bob? - fordult a személyzeti főnökhöz.

A személyzeti főnök fel sem nézett a firkálásból. - Annál boldogabb lennék, minél előbb kapcsolatba kerülhetnénk egy űrhatárőrrel a Naprendszer távoli széléről,

- Elfogadja Sir John feltételezését? - kérdezte a miniszter.

- Nem fenntartás nélkül - válaszolta a személyzeti főnök és felemelte fejét. - Inkább azt mondanám, hogy puszta feltételezés, amin elindulhatunk. Nézze, tegyük fel, csupán óvatosságból ezt a különös Fanshawe-féle üzenetet komolyan kell vennünk. Ámbár egy kissé nevetségesen hangzik, nem? - mondta, és felvett az asztalról egy papírt, majd olvasni kezdte: - Ha ez az űrhajó visszatér a Földre, akkor az emberiséget halálos veszély fenyegeti. Isten óvjon benneteket.

- Bízzunk abban, hogy nem olyan sötét az ügy, mint amilyennek látszik - mondta a miniszter.

- Egyetlen dolog, ami komolyan aggaszt, hogy nincs megfelelő tudat hatósugarunk. Egyszerűen nem lehet megkerülni azt a problémát, hogy az űrből totális támadás fenyegethet bennünket. Erről már beszéltem Önnek a minap, Sir John. - A személyzeti főnök felkelt és odalépett egy hatalmas fali táblához, amely a bolygókat és pályáikat ábrázolta. A mutatópálcával kört írt le. - Azt szeretném, ha egészen a Neptunusig, minden irányba kiterjeszthetnénk - mondta határozottan.

- Erről jut eszembe egy fontos kérdés - szólt közbe a miniszter. - Hogyan lehetséges, hogy radarjaink a Neptunusz távolságából már nem tudnak űrhajókat jelezni?

- Két ok miatt. A hajókat radarral kell észlelnünk, a radarügynek viszont két oldala van. A rádióhullámok a hajó felé irányulnak, a hajó azután visszaveri, és a visszavert hullámokat fel kell fognunk. Amikor viszont a rádióhullámokat az űrhajó irányítására akarjuk felhasználni, akkor a hullámoknak egy irányban szabad csak haladniuk - a Földtől csak az űrhajóig, ami sokkal egyszerűbb. Ezenkívül csak egy óriási adóra van szükség a Földön, és akkor sem térben, sem pedig elektromos energiában nem vagyunk korlátozva.

- Nem tudom belátni, miért nem tudunk szilárd földbázisú radart használni? - szólt közbe a miniszter. - Nos - folytatta a személyzeti főnök - a Nap miatt. Erős rádióhullámokat bocsájt ki, elárasztja velük a hajóból származó visszaverődéseket. Természetesen a másik irányban ilyen probléma nincs, viszont a Nap túlsó oldalára is kell kihelyeznünk űrhajókat különben ebben az irányban teljesen vakok maradunk.

- A radarnak mindig a Naptól elfelé kell irányulni, sohasem a Nap felé? - kérdezte a miniszter.

- Pontosan. A radarnál ugyanaz a helyzet, mint a rendes fénynél. A Nap túl fényes - folytatta a személyzeti főnök és rám nézett.

- Értem - bólintott a miniszter. - Csak egyetlen pont nem világos. A Nap túloldalán elhelyezett űrhajók észlelni tudnak olyan területeket is, amelyeket a Földről nem lehet, de minek? Hiszen az ott szerzett információkat éppen az előbbi okoknál fogva nem tudják továbbítani hozzánk, mert köztünk van a Nap.

- Nagyon meggyőzően hangzik, azonban van egy megoldás - válaszolta Sir John mosolyogva.

- Minden bizonnyal - szólt közbe a személyzeti főnök élénken. - Az űrhajók felénk küldhetik az információt még a Nap túlsó oldaláról is, mert ez csak egy irányú továbbítás! Csupán a visszaverődő jelzésekkel nem tudunk boldogulni.

- Igen, igen. Most már értem. Az a baja Nap tólati oldalán a felderítő űrhajókkal, hogy még onnan sem tudnak elég mélyre behatolni az űrbe.

- Igen, erről van szó. Pontosan erről. Az a baj, hogy a Jupiteren túlra nem terjeszthetjük ki az ellenőrzést, pedig legalább a Neptunuszig kellene - mondta a személyzeti főnök nyomatékosan, és visszaült a helyére.

- Szabad közbeszólnom egy pillanatra? - kérdezte Sir John. - Dr. Warboys egy új adócső kidolgozásán fáradozik, amely igen nagy mértékben növelné a radar tartományát.

- Dr. Warboys - szólalt meg a miniszter, és rám nézett.

- Igen, miniszter úr.

- Van Önnek egy olyan új készüléke, amellyel a radar hatósugár problémánkat meg lehetne oldani? - kérdezte.

Válaszolni akartam, amikor a személyzeti főnök megszólalt. - Bocsánat, egy pillanatra, van az ellen kifogásuk, hogy a probléma tárgyalásánál egyik szakértőm részt vegyen? Ha valamit is remélhetünk az új adócsőtől, akkor Rhodes ezredes illetékes, hogy ezzel hivatalból foglalkozzék.

- Természetesen, kérem hívják be Rhodes ezredest - szólt a miniszter a titkárjának. - Árulja el nekem, miért olyan fontos kérdés Önnek a Neptunusz - folytatta a miniszter.

- Nos, tegyük fel, hogy egy űrhajókból álló flotta, ellenséges szándékkal, valóban közeledik a Föld felé. Ebben a esetben a földi űrhajóknak védekező állásba kell helyezkedniük a Föld körül.

- Magától értetődik - mondta a miniszter.

- Nos, arra nincs lehetőség, hogy ötezer űrhajó öt perc alatt megfelelő állást foglaljon el az űrben.

- Tulajdonképpen mennyi időre lenne ehhez szükség? - kérdezte Sir John.

- Kritikus esetben három napra. Kedvezőbb esetben legalább egy hétre - válaszolt a személyzeti főnök. - És akkor a Neptunusz körzetét is lehetne ellenőrizni - mondta Sir John.

- Így van. Feltesszük, hogy a Nap vagy a Föld megközelítésekor a sebesség csökken. Ha kiszámítja, Ön is belátja, hogy nem sokkal többről van szó, mint egy hétről, egy hét a Neptunustól.

- Erről a kérdésről mi az ön véleménye? - kérdezte tőlem a miniszter.

Azt akartam közbevetni, hogy mi történik, ha az idegenek olyan lények, akik nagymérvű hirtelen sebességcsökkenést is elviselnek, de inkább hallgattam, amikor Sir John arckifejezését megláttam. Ebben a pillanatban a liftajtó kinyílt és Rhodes ezredes lépett a szobába.

- Foglaljon helyet, Rhodes ezredes - szólította meg a miniszter.

- Dr. Warboys egy új adócsővel jött ki - mondta a személyzeti főnök és széles mozdulattal felém mutatott. - Rhodes ezredes, a jelek arra mutatnak, hogy Önnek is be kell kapcsolódnia az űrcirkálók problémáiba. Ugyanis az most a legfontosabb, hogy minél nagyobb radartartományt tudjunk biztosítani. Dr. Warboysnak olyan készüléke van, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a jelenlegi tartományunkat nagymértékben növelhessük.

- Dr. Warboys - szólított meg a miniszter. - Az Ön készüléke, az új adócső, elveiben és részleteiben különbözik a jelenleg használatos eszköztől?

- Tulajdonképpen klisztroncsőről van szó, amelyet szokatlan módon alakítottam át. Hatásfoka így rendkívüli mértékben növelhető, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogyan magam is reméltem.

- Mi a növekedés maximume2 - kérdezte a személyzeti főnök.

- Azt kell mondanom, hogy a jelenleginek harmincszorosa.

- Azt akarja mondani, hogy a mostani adócsőnél harmincszorta nagyobb hatásfokú? - kérdezte a miniszter.

- Igen - válaszoltam.

- Akkor miért nem alkalmazták már eddig is ezt a csövet? - kérdezte a miniszter.

- Hiányzott a támogatás - tört ki belőlem az igazság.

- Ez nevetséges!

- A cső eredetileg az Űr Tanács új rádiójához készült. Sajnos azonban az egész program lassan haladt a különböző kormányok érdektelensége miatt. Így azután kevés volt a pénz - magyarázta Sir John tömör megjegyzésem hátterét.

- Hát ez tényleg szerencsétlen ügy, Dr. Warboys - mondta a miniszter és a személyzeti főnökhöz fordulva hozzáfűzte - Ez az, amit akar?

- Pontosan. Éppen erre van szükségünk. Ha ez a műszer működik is, akkor egészen jól megközelítjük vele a szükséges hatósugarat.

- Ezt az új csövet használhatjuk a jelenlegi radarkészülékeinkben is? - kérdezte Rhodes ezredes élénken.

- Uraim! Azt hiszem, ezek a problémák már kizárólag Dr. Warboysra és Rhodes ezredesre tartoznak szólt közbe a személyzeti főnök.

- Ezzel tökéleteses egyetértek - mondta Sir John.

- Jó, akkor a helyzet a következő. Önök kapnak néhány órát, de nem többet hogy eldöntsék, vajon az új cső alkalmazható-e a jelenlegi radarberendezésekhez. Van még valamilyen kérdésük? – fejezte be a miniszter.

- Nincs, azt hiszem minden egészen világos - válaszoltam.

- Amint megtekinthetem a csövet tudni fogjuk, hogy mi a helyzet - mondta Rhodes ezredes és felállt a helyéről. Követtem.

- A katonai szállítás rendelkezésére áll, Dr. Warboys - mondta a személyzeti főnök.

- Köszönöm - válaszoltam. Sok időt fogunk megtakarítani, mert vissza kell menni Cambridge-be. Mindenki helyeslően bólintott, ami azt jelentette, hogy mehetünk.

- Mennyire komoly ez az ügy? - kérdezte Rhodes ezredes a liftben.

- Magam sem tudom, de Ön bizonyára látott néhány pánikot. - Nem akartam a kérdésben határozottan állást foglalni.

Rhodes azonban egészen nyílt volt. - Ganges elmondta már, hogy Ön mit talált. Van valami elképzelése arról, hogy mi történhetett Fanshaw-val és embereivel?

- Valójában nincs. Mindenki csak találgat - válaszoltam, hogy ismét elkerüljem a határozott véleménnyilvánítást.

A lift közben halkan megállt. Az ajtó kinyílt és én követtem Rhodes ezredest az egyik folyosón. Körülbelül félúton megállt, és Így utolértem. Egy másik liftet vártunk. Mire én is odaértem a lift ajtaja kinyílt és nagybetűs felirat vált olvashatóvá:

JÁRMŰVEK. CSAK KATONAI SZEMÉLYEKNEK.

Rhodes rám mosolygott, amikor látta, hogy olvasom. - A minisztérium minden új alkalmazottja ezt a liftet akarta használni, ezért került ide ez a felirat.

- Miért nem rakták kívül a liftre?

- Nagyon egyszerű. Minden nagyfejű politikus elvárta, hogy állandóan őt fuvarozgassuk. Ezért kellett például a liftet ide helyezni, nem pedig a folyosó végére, a többi mellé.

Azt hiszem mindannyiunknak megvan a magunk baja.

Rhodes nevetett. A lift megállt és kiléptünk egy tetőre, szemben a Whitehall-lal. Első pillantásra úgy tűnt, mintha csak egyetlen épület lett volna a parkban. Egy kézi irányítású helikopter állt a többi automata helikopter mellett, de mintha guggolt volna a többiekhez képest.

- Biztonságos ezzel repülni? - kérdeztem, miközben befelé másztam a gépbe.

- Hát van elég bajunk a polgári hatóságokkal miatta, meg a légifolyosók miatt, de aztán kiadtuk a rendelkezést, hogy a mi légifolyosónkba nem léphet be civil gép. A rendőrökkel van a legtöbb baj, mert össze-vissza cikáznak az összes lehető légifolyosóban, akár van rájuk szükség, akár nincs – magyarázta Rhodes, miközben begyújtotta a motort. Jól mulattam, amikor észrevettem, hogy felveszi a repülősisakot, amelyre rá van szerelve a rádiókészülék is.

- Jó ez, amikor a számítógépek átirányítják a forgalmat. Ilyenkor bemondom nekik, hogy kitört a háború - kiabálta Rhodes az erős motorzúgásban.

Néhány rendőrségi és mentő helikopter akart bennünket elütni, amint hirtelen felemelkedtünk és éles szögben északnak Cambridge irányába vettük utunkat.

Rhodes mondott valamit, de nem értettem. Tehetetlenségében átnyújtott nekem is egy repülő-sisakot, s intett, hogy vegyem fel.

Először teljes volt a csönd. Rhodes rám nézett. Tagadóan ráztam a fejem. Megcsavart valami gombot, mire belekerültem a vonalba.

Most már látszott az Egyetemi Könyvtár magas kéménye.

- A laboratóriumom a könyvtár tornyától jobbra van.

- Abban a nagy tudományos tömbben? - kérdezte Rhodes kissé elszomorodva.

- Sajnos igen. Ma már a laboratóriumokat nem dugják el ez ódon épületek sötét zugaiba.

- Kapaszkodjék! - szólt rám Rhodes pajkos mosollyal az arcén. A helikopter éles kanyarba dőlt, majd hirtelen fejjel lefelé kerültünk. Ebben a hülye helyzetben közelítettük meg a tudományos tömb leszállóhelyét. Az egyetemisták mutogattak ránk. Fejembe szállt a vér, a gyomrom is erősen nyugtalankodni kezdett. Hogy-hogy nem, Rhodes-nak mégis sikerült rendes állásban leszállnia.

- Elnézést a történtekért - mondta, amikor kimásztunk a helikopterből. A lábam teljesen elzsibbadt. Amikor még tanuló voltam, sokat műrepültem - hallottam Rhodes megnyerő hangját. Megfogta a karomat. - Merre menjünk? - kérdezte.

A labor irányába mutattam és hagytam, hogy vonszoljon.

Az ajtó zárva volt. Nincsenek itt a hallgatók, villant át az agyamon és mutatóujjamat rányomtam az automata zárra.

- Ez valami új fajta? - kérdezte Rhodes, amint az érintéstől demagnetizálódott a zár. Benyomtam az ajtót és beléptünk.

- Igen - válaszoltam. - Nagyon egyszerű és teljesen biztonságos. Van egy kis számítógép a nagy mellett, amely gyakorlatilag minden ajtót irányít.

- Mi hozza működésbe?

- Az ujjlenyomat. Csak arra az ujjlenyomatra nyílik, amely a számítógép memóriaegységében bent van. Ha mások nyomják meg a gombot, ekkor csak a csengő szól- mondtam büszkén.

- És mi van akkor, ha valaki kényszeríti, hogy nyomja le a gombot?

- Van egy vészjelző berendezésünk is, amely riasztja az őröket és lefényképezi a betolakodókat, meg más egyéb műszer a személyazonosság későbbi megállapítására - mondtam, és odamentem a fali páncélszekrényhez. Ebben volt a kamera. Kivettem a filmet, kicsomagoltam az előhívó papírból és már ott is volt a kész fénykép, rajra Rhodes és jómagam.

- Nagyszerű. Remélhetőleg a mi főhadiszállásunkon is hamarosan rendszeresítik, s akkor legalább megtudom, hogy ki nyitogatja állandóan a bárszekrényemet.

Miközben Rhodes körülnézett a laborban, elővettem az új csövet és az átlátszó hengert, amely egy fém hullámirányítót tartalmazott, és kezdtem összeállítani.

- Isteni hely. Ja, erről van szó? - mondta Rhodes és a csőre mutatott.

- Igen. A műszerben ennek a résznek az a feladata, hogy az energiát a. hullámirányítóba vezesse.

- A hullámirányító szabványos? Már csak azért érdekel, hogy a mi töltőállomásainkra rákapcsolható-e? - kérdezte Rhodes.

- Van benne egy hangolható kapcsolószerkezet, de be is mutathatom - mondtam.

- Jó. Tehát úgy néz ki, nincs semmi akadálya, hogy az egyik űrcirkálónkba beépítsük. Mennyi idő kellene a beszereléséhez? - kérdezte Rhodes és valami tárggyal játszadozott.

Megszólalt a telefon.

- Majd én - mondta. Bekapcsolta a készüléket és a személyzeti főnök jelent meg a képernyőn.

- Rhodes ezredes. Úgy döntöttünk, hogy Önöket azonnal kivezéreljük az új radarberendezéssel.

- Igenis!

- Warboys, mennyi idő kell az üzembe helyezésre?

- Azt hiszem néhány nap elegendő - válaszoltam.

- Nagyszerű. Most 12:52. 15:00-kor indulnak. Mit szól hozzá? - kérdezte a személyzeti főnök.

- Jó, rendben - válaszoltam.

- Helyes! Ezredes, gondoskodjék mindenről, amire Warboysnak szüksége van.

- Igenis - válaszolt Rhodes és a képernyő elhalványult.

- Elképesztő. Mi van, ha a cső mégsem jó? - kérdeztem.

- A katonaság ilyesmivel nem törődik. A csőnek működnie kell - felelte. Nevetett, amikor meglátta arcomon a rémült kifejezést. Én csak most ébredtem annak tudatára, hogy engem is kilőnek az űrbe.

4.

Rhodes a személyzeti főnökkel folytatott beszélgetés után hamarosan elhagyta a laboratóriumot és Mildenhallbe ment, hogy előkészítse űrhajója áthozatalát Stanstedből. A csoport többi tagja Stanstedből fog felszállni, mi azonban MildenhallbóL ami nekem mindenképpen jobb, mert több időm marad az előkészületekre.

Az összes műszereket beleraktam egy szerszámosládába, a csövet és a hullámirányítót gondosan becsomagoltam. A táblára üzenetet írtam a hallgatóimnak, amelyben tudtukra adtam, hogy pár napig távol leszek, aztán magamhoz vettem a szerszámosládát és a műszereket, és visszamentem a kollégiumba. Mégegyszer villámgyorsan átöltöztem, ezúttal overálba. Amint befejeztem a zippzárral a bíbelődést, valaki csöngetett az ajtón.

Fiatal katona állt a küszöbön. - Készen van, uram? - kérdezte, amint ajtót nyitottam.

- Igen - válaszoltam. Még egy búcsúpillantást vetettem a szobámra és már mentünk is. A helikopter motorja egyfolytában járt. Szerszámosládámat betettem az ülés mögé, és bemásztam.

- Legyen szíves bekapcsolni a biztonsági övet, uram - szólt a vezető, és már emelkedtünk is.

- Miért? - kérdeztem kíváncsian.

- Nagyon erős délnyugati szél fúj, és az a parancs, hogy önt biztonságban, baleset nélkül szállítsam Mildenhallba - válaszolt a fiatalember.

Körülbelül kétszáz lábinyi magasságban megértettem, hogy miről van szó. A kézi vezérlésű helikoptereken nincs stabilizáló berendezés, és az erős szél úgy dobált bennünket, mint egy dióhéjat a tájfun.

Amikor megérkeztünk, tengeri betegnek éreztem magam. A vezető simán tette le a gépet, de majdnem Gangos ezredes fényesre suvickolt csizmáján. Ganges egy pillantást vetett rám, utána óriási hahotába tört ki.

- Ember, maga rettenetesen néz ki - mondta és egyfolytában nevetett.

- Nagyon köszönöm a bátorító szavakat - válaszoltam olyan nyugodtan, amennyire csak erőmből tellett. Ganges tovább hahotázott.

Az űrcirkáló már ott állt a betonon, nem messze a DSP-15 felderítő űrhajótól. Régen a legénységnek hihetetlenül bátornak kellett lennie, hogy egy ilyen törékeny alkalmatossággal, mint a DSP-15, neki merjen vágni az ismeretlennek. Az én pilótám egy kicsit távolabb állt meg tőlünk, kezében a szerszámosládával.

- Mit gondol, mennyi idő kell ahhoz, hogy ez a műszer működésbe lépjen? - kérdezte Ganges, miközben elindultunk Rhodes bikaorrú űrhajója felé.

- Nem tudom biztosan. Azt hiszem, minél Iassabban haladunk, annál jobb - válaszoltam, és Ganges arckifejezésén tűnődtem.

- Arra ne számítson, hogy maga miatt a szokásosnál lassabban fognak menni - szólt Ganges.

- Miért? - kérdeztem, és azon töprengtem, milyen lehet egy ilyen űrhajóval utazni.

- Az a parancs, hogy a legrövidebb időn belül a megfigyelő támaszpontra érjenek a Stanstedből induló csoporttal együtt.

- Hát, talán meg tudom oldani a feladatot időben - válaszoltam, de kezdtek rossz előérzeteim támadni ezzel az önkéntesen vállalt felderítő tevékenységgel kapcsolatban. Biztosan akadna náluk is egy jó elektromérnök, aki szintén megoldhatná a feladatot. Miért lenne okvetlenül fizikusra szükségük?

Közben az űrhajóhoz értünk. Ganges kezet nyújtott.

- Jó szerencsét.

- Kösz, de ezért nem szabad olyan pesszimistának lenni bizonyos dolgokban.

Ganges mormogott valamit.

A fiatal katona, aki Cambridge-ből áthozott, átnyújtotta a csomagomat. Beléptem a liftbe, megnyomtam a gombot és már repültem is ez égbe, ami egyáltalán nem tett jót a gyomromnak.

- Hello, Warboys - üdvözölt Rhodes ezredes a kis fedélzeti nyílásnál.

- Íme - mondtam és átnyújtottam a műszereimet. - Gondolom, egyszerűbb, ha Dicknek szólít.

- Helyes, én pedig Ezredes vagyok.

- Micsoda? - kérdeztem, és közben jól bevágtam a fejemet a légzsilip alacsony mennyezetébe.

- Apám egész életében nagyon militarista gondolkodású ember volt. Nagyon csalódott, amikor egymás után két lánya született. És végre, amikor megszületett a fia, azaz jómagam, olyan határtalan lelkesedés vett erőt rajta, hogy teljesen megzavarodott és Rhodes Ezredest diktált be az anyakönyvezésnél - magyarázta Rhodes kuncogva.

- Jó kis bemutatkozás, Rhodes Ezredes, ezredes folytattam a gondolatot nevetve.

Ezredes ezután levezetett egy rövid folyosón, amely a bejárattól a hajó közepére vitt. Itt ismét egy lift volt, amely végighúzódott a hajó egész magasságában. Rhodes becsukta az ajtót és lassan megindultunk felfelé. Hamarosan leálltunk.

- Itt kidobjuk a műszereket - mondta, kinyitotta az ajtót és belépett egy elég nagy szobába. Nyilván ez volt a hajó kommunikációs központja. Volt benne egy számítógép és egy csomó egyéb elektronikus berendezés.

- Itt hagyjuk a cuccodat - szólt Rhodes, s egy polcra mutatott.

Visszajött a lifthez és vágtattunk tovább, felfelé.

- Mi van akkor, ha elromlik a Iift? - kérdeztem.

- Óh, hát minden emeleten van biztonsági kijárat, az emeletek egymásba nyílnak, és lift nélkül is lehet köztük közlekedni.

A lift megállt és beléptünk a parancsnoki kabinba. Nagyon egyszerűen volt berendezve. Félkörben a fal egyik oldalán nem volt más, csak egy kis asztalszerű kiugrás a műszereknek és a monitor. A másik falrészben helyezkedett el a fő irányító műszertábla. Középen forgatható széket rögzítettek elé, amiről rögtön látszott, hogy a kapitány helye.

- Erre Dick - szólt Rhodes és megfogta a karomat. Felmentünk egy nagyobb kabinba. - Itt vannak a mentőfelszerelések. - Valóban az egész kabin tele volt űröltözékekkel és sisakokkal. Azonkívül volt még ott űrbicikli és egy kis lökhajtásos készülék, úgynevezett hátizsákrakéta.

- Ez a te űröltönyöd és a ruhád - mutatott Rhodes egy szürke öltözetre és egy fekete csomagra. A többieké, az öltözetek is, a csomagok is, fehérek voltak.

- Lehet, hogy szükségem lesz rá? - kérdeztem, és ujjammal az öltözet rugalmas anyagát dörzsölgettem. - Nem, de az óvintézkedést meg kell tennünk és ne feledd, hogy mostantól te is katonai állományba tartozol - mondta és mosolygott.

- Mi történik ekkor, he tűz van? - kérdeztem tréfásan.

- Idején megtudod. A vészcsengők megszólalnak és te eszeveszett gyorsasággal felkapod az űrruhádat, és az oxigéncsövet, amilyen gyorsan csak lehet, bekapcsolod az oxigénfejlesztőbe.

Megnéztem a műszertábla összekapcsoló dobozát, amelyre rá volt írva: oxigén.

- Különben gázmérgezést kapsz. Amint az első kis füstfelhő megjelenik a légtérben, a legközelebbi tűzcsap működni kezd.

- Csodálatos. Ezek szerint nem főztök nyílt lángon a hajón? - kérdeztem, miközben a legénység serényen végezte dolgát, ügyet sem vetve naiv kérdéseimre. Hát azok mik? - mutattam a mennyezeten levő fémkorongokra.

- Ott vannak a fegyverek. Főleg torpedók, de rajtuk kívül néhány oldalfegyver, meg gránát - válaszolt Rhodes, miközben gombokat nyomogatott a műszerfalon.

- Torpedók? Azokat is viszünk? - kérdeztem. - Természetesen - válaszolta.

- Öt perc a nullához - szólt közbe az egyik tiszt. Rhodes bólintott és a fekvőhelyekhez lépett.

- Nagyon egyszerű - mondta, miközben kezdett lekötözni ez egyikre. A többiek is elfoglalták helyüket. Észrevettem, hogy magukat csak egy pánttel biztosítják, míg nekem hármat is áthúztak a gyomromon.

- Ez a gomb a fejtámasz magasságát szabályozza. Ez itt az ágy forgását, ez pedig a lábtartó állását - magyarázta Rhodes, és közben lenyomta a gombokat, amelyekről beszélt. Az ágy táncolni kezdett alattam, mint egy makrancos paripa.

Ezután Rhodes otthagyott körülbelül abban a pozícióban, amelyben eredetileg is feküdtem. A műszertáblához lépett, leült a kapitányi székbe és elhelyezkedett. A székről kiderült, hogy tulajdonképpen ez is ágy, mert a hátsó támlarész lassan leereszkedett, és ugyanakkor a lábtartó felhúzódott. - Látod Dick, itt minden milyen civilizált - mondta Rhodes, és mint egy kisgyerek, elkezdett forogni az ággyal.

Kíváncsian megnyomtam a fejtámasz gombját. Lassan emelkedni kezdett, és így jól áttekinthettem a kabint.

- Két perc a zéróhoz - recsegte egy hang, furcsán visszhangozva a fémfalak között. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

- Minden rendben, Warboys. Most kapcsoltunk át saját oxigénellátásunkra - szólalt meg egy hang a közelemben. Bólintottam és azon tűnődtem, micsoda látványt nyújthatok, hogy ezt a felvilágosítást szükségesnek tartották közölni velem.

- Önnek mi a beosztása? - kérdeztem elhaló hangon.

- Én vagyok a kommunikációs tiszt - válaszolta mellettem a fiatalember.

- Zéró - recsegett az intercom.

Úgy éreztem magam, mint egy ultragyorsaságú liftben. Azután meg azt éreztem, hogy valaki óriási nyomással lassan össze akar nyomni.

Azt hiszem, rövid időre elvesztettem eszméletemet, mert amikor magamhoz tértem, már mindenki serényen tevékenykedett és végezte a dolgát.

- Hűha, örülök, hogy ezen túlvagyunk - mondtam és kikapcsoltam a biztonsági öveket.

- Az első útnál mindig így van. Légy óvatos, a járkálás most egy kicsit furcsa lesz- mondta Rhodes. Lendületesen leléptem az ágyról, de lábam egyszerűen összecsuklott alattam és hirtelen meg kellett kapaszkodnom.

- Nincs semmi baj? - kérdezte Rhodes, és lassan felkelt a székről.

Némán bólintottam és újra próbálkoztam. Ezúttal jobban ment, ámbár csak tántorogtam a vezérlőfülke felé, mint valami részeg.

- Vigasztalásodra meg kell mondanom, hagy a startot nem lehet megszokni. Itt van, vess egy pillantást a Földre - mondta, és a egyik monitoron kapcsolta a Föld távolodó képét. Éreztem, hogy valahonnan mögülem egy szék került alám.

- Isteni! Micsoda színorgia - jegyeztem meg hosszú tanulmányozás után. Úgy éreztem, hogy soha többé nem lesz szilárd talaj a talpam alatt.

- Igen. A fényképeken sohasem ilyen gyönyörű. Felhők, sivatag, a két pólus fehér jégvilága és az óceánok. Majd meglátod, hazafelé még szebb lesz - szólt Rhodes csillogó szemmel.

- Meghiszem - mondtam lelkesen. Rhodes újabb kapcsolókat nyomogatott.

- Redscout hívja Edelweisst. Redscout hívja Edelweisst. Vétel! - mondta.

Egy perc múlva németül recsegett a válasz.

- Itt, Edelweiss, itt Edelweiss. Vétel!

- Edelweiss. A parancs a következő. A raj haladjon a maximális sebességgel, heliocentrikus hosszúság 217°, centiastronómiai egység 92. Egy napi késéssel követem. Vétel! - mondta Rhodes.

- Edelweiss jelentkezik. A raj Helio 217 felé. Határérték 92. Mi van Redscout? Gyenge a gyomrod? Vétel! - jön a recsegő válasz.

- Gyomor O. K. Sok a meló. Térjetek a pályára, Roger - mondta Rhodes és visszaállította a keresőket az eredeti állásba. - A megszokott másfél g helyett csak egy g-vel fogunk gyorsulni - fordult hozzám -, hogy megfelelő körülményeket teremtsünk a munkához. De még a Vénusz körzetében leelőzöm az öreg tragacsot, úgy hogy sült hús lesz belőlünk még a légkondicionálás ellenére is. Félek, hogy ez ezekben a gyors csatahajókban nem elég jó. Mindent lespóroltak a sebesség érdekében.

- Nagyszerű. Akkor indulhatok, hogy utánanézzek a munkának? - kérdeztem, de tulajdonképpen az járt az eszemben, hogy miként hihette a sült húst Rhodes.

- Természetesen, menj csak nyugodtan, és ha szükséged van rám, ott van a falon az intercom az ajtó mellett. Egyébként pillanatnyilag tiéd a hajó.

Odamentem a lifthez. A szó szoros értelmében leejtett. A gyomrom megint felfordult. Mi a fenének jöttem lifttel, amikor a hajó gyorsulásban van? Az ajtó kinyílt, és én bent voltam a kommunikációs központban. Itt már valamivel jobban tetszett, legalábbis amíg a radar kontrollegységgel végeztem. Tipikus eset, gondoltam, mivel volt ott egy jelmagyarázó tábla is, de valaki a javításoknál mégsem vette figyelembe az egyes részeket megkülönböztető színjelzéseket.

Néhány órával később, legalábbis nekem úgy tűnt, minthogy a startnál az órám tönkrement, kezdtem kiigazodni a dolgokon, ezután már a cső elhelyezése sem tartott soká. Nagyobb problémát jelentett a hangolható kapcsolószerkezetet a töltőhöz kötni.

A liftajtó kinyílt, Rhodes ezredes lépett be. - Hogy halad a munka2 - kérdezte.

- Ha az elektromérnökeid figyelembe vennék a megfelelő színjelzéseket, akkor az élet sokkal simábban menne - válaszoltam.

- Nagyon sajnálom. De látom, szépen szétválogattad a dolgokat. Hogy érzed magad itt lenn?

- Elég meleg van, de a melótól nem volt időm panaszkodni - mondtam, és tényleg csak akkor vettem észre, hogy izzadok mint egy szódásló, amint ezt mondani szokták. - Hány óra? - kérdeztem, és megpróbáltam a hátamat valamivel kényelmesebb helyzetbe támasztani.

- Földi idő szerint körülbelül 03:00 óra. – Egek! Mióta vagyok itt?

- Körülbelül nyolc órája. Még mennyi időre számítasz?

- Egy vagy két óra. Érdekes, hogy nem is érzem magam nagyon fáradtnak.

- Még szép, hogy nem vagy fáradt, éppen eleget szundikáltál a felszállás után - mosolygott Rhodes. - De most aztán leállok, mert kezdem érezni azt a bizonyos sült hús állapotot. Te is olyan erősen érzed, mint én?

- Én már megszoktam. Még néhány ára és túlvagyunk a nehezén. Inkább nézzed te is a Vénuszt. Már nincs nagyon messze, a hajótól jobbra - mondta és bekapcsolta a monitort. - Itt van, ni, az ördög bolygója. Kívül hideg, mint ez északi Sark, a felszíne pedig forró, mint a mediterrán pokol.

- Szóval ezek azok a híres szárazjég felhők? - kérdeztem.

- Igen - válaszolta. - Ha alájuk kerülsz, olyan, mintha a fény minden oldalról jönne. Semmi sem látszik valódinak. Óriási, végeláthatatlan porsivatag és minden teljesen valószínűtlen. Hat hónap ott lent és az ember tökéletesen kikészül.

Önkéntelenül összerázkódtam és visszatértem a munkához.

- Üzenet az Edelweissről, uram. A raj közeledik a találkozóhelyhez - szólt az intercom.

- Jól van. Tartsd a kapcsolatot Edelweiss-szel. Mondd, hogy mi is közeledünk - szólt Rhodes.

- Hamarosan megleszek én is - közöltem az ezredessel, mert végre megtaláltam a bekötés helyét.

- Nagyon jó lesz. Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben belépett a liftbe. Vállat vontam, mire az ajtó bezárult.

Azt hiszem, körülbelül egy órámba került, mire a kapcsolószerkezetet sikerült rögzítenem. Miután minden egységet felerősítettem, odaírtam a színjeleket mutató jelmagyarázó táblára: FEJTSD MEG, HA TUDOD.

- Végeztél? - kérdezte Rhodes, amint kiléptem a liftből.

- Azt hiszem, igen. Hol az a kaja, amiről meséltél? - Tessék - mondta, és néhány ínycsiklandozó kék és sárga tablettám mutatott.

- Hát ez mi?

- Rántott szelet sült krumplival. Dupla adagot parancsolsz?

- És a ital? - kérdeztem, miközben a tablettákat rágcsáltam. Az egyik katona átadott egy kis tartályt, vékony csővel a tetején. Megszívtam, és legnagyobb gyönyörűségemre, valódi édes, forró kávé volt.

- Gondolod, hogy már tudsz távolságot és sebességet meghatározni? - kérdezte Rhodes.

- Biztosan. De valami zavar. Nem a műszer, hanem a hadsereg számítási módszere. Azt kértétek, hogy a Neptunusz köretében végezzek radarfelderítést. Furcsának találom, hogy ezt a körzetet elég távolinak tartjátok. Ugyanis bármilyen eszközzel közelítik meg Naprendszerünket, a lassítást már jóval a Neptunus körzetén kívül meg kell kezdeniük - magyaráztam.

- Okos kérdés. Valóban, majdnem százszorta távolabbra kell ezt a pontot képzelnünk. Mire ugyanis egy űrhajó eléri a Neptunuszt, a fény sebességének három százalékára csökken a sebessége - mondta Rbodes és a képernyőt figyelte.

- Így azután mire az űrhajó földközelbe érkezik, sebességcsökkenése gyakorlatilag nulla? - folytattam a gondolatmenetet.

- Pontosan.

- Ezek szerint a számításokat körülbelül az 1 g fokozatos sebességcsökkenés alapján kellene végezni. Ha viszont tényleg valami rendkívülivel állunk szemben, honnan tudjuk, hogy azok a bizonyos űrhajók nem képesek-e a 10 g sebességcsökkenésre?

- Milyen élőlény tudná elviselni a 10 g lassulást heteken keresztül? Nagyon apró, parányi lényeknek kellene lenniük! - válaszolt Ezredes meglehetősen hitetlenül.

- Az a véleményed tehát, hogy a patkányok el tudnák viselni, de nem építhetnek űrhajót?

- Ez a véleményem.

Megtaláltam a radar antennaegységét és így végre befejeztem az összeszerelést.

- Azt hiszem ez nagyon okos érv, és a magam részéről remélem, hogy olyan jól beválik, mint amilyen jónak látszik - fűztem hozzá elgondolkodva és szívtam még egyet a kávéból, miközben figyeltem, hogy a jelzőberendezés mutatója megindult a nullától felfelé.

- Edelweiss a vonalban. Azt mondja, hogy mindenki a helyén. Önnel szeretne beszélni - jelentette a kommunikációs tiszt.

- Nagyszerű - szólt Rhodes. Felkapcsolta a vonalat, át az intercomra, miközben egy tárcsát csavargatott.

- Redscout hívja Fdelweisst. Redscout hívja Edelweisst. Vétel!

- Hej, Redscout. Ki a ördög az a Huntsman? Vétel!

- Nem tudom. Vétel!

- Jobb lenne, ha kitalálnád. Nagyon hülyén hangzik. Vétel és vége.

- Adja be Hunstmant - mondta Rhodes.

- Igenis. Redscout hívja Huntsmant. Redscout hívja Huntsmant. Vétel!

Egy hang sem válaszolt. Rhodes körülnézett.

- Redscout hívja Huntsmant. Vétel! - folytatta a kommunikációs tiszt.

- Itt Huntsman. Hurrá! Rettenetes a sebesség. Vétel!

- Csak tovább, Huntsman. Vétel és vége. - Rhodes kikapcsolt és arcán széles mosollyal felénk fordult.

- Hogy az ördögbe került az öreg Ganges a buliba?

- EI tudom képzelni, amint hibátlan receptje szerint megint átverte a bürokráciát - válaszoltam nevetve.

- Napkitörés van - szólalt meg egy hang mellettem.

- Mindenki azonnal a védőfülkébe. Nem vesztegetni az időt! - kiáltotta Rhodes, és már vonszolt magával.

Amikor a nehéz ajtót magunkra csuktuk, úgy néztünk ki, mint heringek a konzervdobozban.

- Itt vastagabb anyag véd bennünket a sugaraktól, amelyek a rakéta felületében képződnek a kitörésből származó nagy energiájú részecskék áramlása hatására - magyarázta Ezredes.

Hirtelen rettenetes robaj és recsegés rázta meg a hajót.

- Még szerencse, hogy a sugárzás ilyen hirtelen megszakad. Egyébként ez a védelem nem sokat érne.

- Megtörtént, hogy egy űrhajó nagy kozmikus viharban teljesen megfőtt? - kérdeztem.

- Charlie Odgers és legénysége három évvel ezelőtt egy nagy viharban csúnyán megégett – szólt közbe az egyik űrhajós.

A mutatók veszett táncba kezdtek a falon.

- Jön a napkitörés maximuma, a helyzet kezd kényessé válni. Ehol ni! - mondta Rhodes és a műszerekre mutatott. A számok a maximum körül ingadoztak. - Jó néhány óránkba kerül, amíg ezt kiizzadjuk, közben meg a képernyők felrobbannak.

Azt hiszem megint elaludtam, mert csak arra emlékszem, hogy Rhodes rázogatott. A legénység már elhagyta a védőkabint. Felkeltem és átmentem a parancsnoki fülkébe. Minden nyugodt és normális volt, kivéve azt, hogy mindannyian csurom vizesek voltunk az izzadtságtól.

- Van még valami elintézni valód? - kérdezte.

- Semmi. csak a végső simítások vannak hátra. Forog az antenna?

- Forog az antenna? - ismételte Rhodes.

- Az antenna forog - válaszolt az egyik űrhajós. Megcsináltam az utolsó beállítást.

- Nincsenek jelek? – kérdezte Rhodes.

- Nincsenek, kivéve a raj többi tagját - válaszolt az űrhajós.

- Nos, hát akkor lássuk az első próbát. Az energiát fokozatosan kell felhozni.

Hozzákezdtem a keresgéléshez. Mindnyájan a regisztrálócső köré csoportosultak.

- Még csak egynegyed energián van - mondtam, és én is odamentem az ezredes és a többiek mellé.

- Milyen messzire ér a hatósugarunk, mit gondolsz?

- Egy kicsivel a Szaturnuszon túl.

- Tehát körülbelül kétszeresére a mi normál hatósugarunknak. Nem hiszem, hogy ott valamivel többet fogunk megtudni - mondta az ezredes.

Az energiamérő most felet mutatott.

- Azt hiszem, itt van valami - mondta a kommunikációs tiszt izgatottan.

- Igen. Te, jó Isten! Már én is látom - szólalt meg Rhodes.

- Kezd felszakadozni, ezek már villogások, uram.

- Az adó teljes energiával dolgozik - szóltam.

- Hány pontot lehet látni?! - kiáltott az ezredes.

- Nehéz lenne megmondani, uram, de nagyon sokat. Lehet, hogy száz, de lehet, hogy több ezer.

- Egész flotta! - mondtam elámulva.

- És nem valószínű, hogy békés szándékúak, Dick!

- Miből gondolod? - kérdeztem és a regisztrálócsövet szemléltem. Rhodes rátette ujját a csőre.

- Nézd, hogy merre tartanak. Pontosan a bolygók síkjában, pontosan szembe a Földdel.

- Azt akarod mondani, hogy a Föld felé tartanak a Nap vonalában?

- Igen. Pontosan úgy, ahogyan a dédapáink csinálták a légitámadásokat. Meg tudja adni a koordinátákat2 - fordult ez egyik űrhajóshoz Rhodes.

- Már megnéztem. A 33,5 és a 44 heliocentrikus hosszúság között repülnek - hangzott a válasz. Rhodes felírta egy papírra: 33,5-44 Helio.

- 2793 centiasztronómiai egység, uram. Rhodes azt is leírta.

- Dick, meg tudnád adni a sebességüket? Ez ugyanis a kritikus tényező.

- Valamivel több, mint 12 000 mérföld másodpercenként - válaszoltam és őrülten dolgoztam a számításokkal.

- Lehetetlen!

- Pedig így van - válaszoltam, újból számításaimba pillantva.

- Ez mit jelent, uram?

- Ez azt jelenti, hogy azok a hajóikban nem 1 g, hanem 3 g lassulást bírnak ki, És néhány hét elegendő nekik az egész művelethez - válaszoltam és még egyszer átnéztem a számításokat.

- Nem megy a fejembe - motyogta Rhodes. - Csak parányi teremtmények viselnek el tartósan ilyen mérvű sebességcsökkenést. Itt valami nem stimmel.

- Minden stimmel - válaszoltam. - Most mát tudjuk, hogy a patkányok is képesek űrhajót építeni. Rhodes rám nézett, aztán a radarernyőre.

- Kapcsoljátok a Földet - mondta csöndesen.

5.

Majdnem fél órába telt, mire sikerült összeköttetést teremteni a Földdel. Mindannyian feszültek és idegesek voltunk, mikor végre megszólalt angolul a távoli recsegő hang.

- Hello, Redscout. Nemzetközi Űrmegfigyelő Központ. Vétel!

- Hello, Űrközpont, hol az ördögben voltak ennyi ideig? Vétel!

- Sajnáljuk, Redscout. A műszerek rosszul működnek. Vétel!

- A fene egye meg, azt a sok hülyét, mindig az a szerviz probléma - mondta Rhodes, de csak nekünk. Ellenséges flotta közeledését észleltük a 2793-as centiasztronómiai egységben. Vétel!

- Hányan vannak?

- Nem tudjuk, de nagyon sokan.

- Tökéletesen biztos ebben?

- Többször ellenőriztük a számításokat. Teljesen bizonyos, hogy idegenek közelednek a Föld felé. Sebességcsökkenésük 3 g.

- Lehetetlen!

- Több mint egy órán át figyeltük őket. Dr. Warboys és én egyetértünk ebben, hogy a lassulás 3 g.

Egy percig csönd volt. Dermedt nyugalom. Aztán megszólalt egy hang:

- Hello, Redscout. Itt Robert Milner altábornagy.

- A személyzeti főnök - súgta Rhodes.

- Rhodes ezredes, bizonyos Ön abban, amit jelentett? Vétel!

- Uram, minden számítást elvégeztünk és többször ellenőriztünk, semmi kétség, így van. Vétel!

- Rendben. Az űrhajók maradjanak a jelenlegi állásban, amíg a nemzetközi flotta felszáll.

- O. K. uram. A parancsot értettem. Mi legyen Warboys-szal?

- Nem segíthetünk. Magára bízom. Vétel és vége - fejezte be a személyzeti főnök.

- Sajnálom, Dick - mondta Rhodes és nagyon gondterheltnek látszott.

- Ne aggódj. A személyzeti főnököd törődik velem. Most már teljes a hadiállapot?

- Hát igen. Még körülbelül három nap, mire az egész flotta felérkezik. Egyelőre csak figyelünk és küldjük a híreket.

- Mi történhet közben az előőrssel?

- Nehéz lenne kitalálni, mi mindenesetre kitérünk előlük, amíg lehet.

Kissé émelyegni kezdtem. A hivatásos katonákat úgy látszik, szoktatják a halál gondolatához, de a civil fantáziájának kissé idegen az űrben bukdácsoló holttestek képe.

Rhodes kiterítette a hatalmas tétképet, amely a falon a Naprendszerünket mutatta.

- Az az érzésem, hogy az ellenséges flotta sokkal sebezhetőbb, mint a miénk - mondtam és a térképet bámultam.

- Hm. Talán igazad van.

- Hogyan harcolunk? - kérdeztem, megpróbálva betörni a gondolatkörbe, amely Rhodes és a legénység agyát egyre jobban betöltötte.

- Csak egy dolgot tehetünk. Szoros köteléket alakítunk űrhajóinkból a Vénusz és a Mars között, úgy, hogy a Föld többé kevésbé középpontban maradjon - mondta Rhodes, ujjával mutogatva a térképen elképzeléseit. - Így talán sikerülne az ellenséget a Nap túloldalán tartani, hogy mindig nagyobb távolságban legyenek a Földtől, mint mi.

- És ez mire jó? - kérdeztem.

- Nos, az ellenség máris majdnem a Jupiter pályáján belülre ért. Mi a Nap túlsó oldalán vagyunk, körülbelül itt - mutatta Rhodes. - Véleményem szerint az előőrsök egy részét a Föld felé irányítják.

- Ami tehát ezt jelenti, hogy mi fogjuk a frontot tartani? - szóltam közbe, mert egyre világosabb lett előttem a helyzet.

- Igen - mondta filozofikusan Rhodes.

- Ezek a torpedók érnek valamit?

- Nem hinném. Ha ezek a fickók 3 g lassulásra képesek, nagyon könnyen elcsúsznak mellettünk, ámbár még mi is tartogatunk egy-két meglepetést számukra - mondta Rhodes és mosolygott.

- Most hol vannak?

- Most kerülik meg a Napot - válaszolta a radarernyőnél figyelő űrhajós.

- Hát ekkor nem hagyják ki ezt a trükköt sem. Ide jönnek megnézni, van-e itt valaki?

A radarernyőt figyeltem.

- Ez az - monda Rhades és az ujjait pattintgatta. - Szeretnék elkapni az előretolt radar megfigyelőket, vagyis minket. Meg kell mondanom, hogy mindössze öt óránk van hátra.

- Mit fogunk csinálni? - kérdezte ez egyik űrhajós. - Egy lehetőségünk azért még van. Dick, mit gondolsz, tudnál egy kis boszorkányságot művelni a torpedóink elektromos áramkörében?

- Milyen értelemben? - kérdeztem.

- Úgy, hogy a díszlövést egyszerre tudjuk leadni az összes torpedóval, nem külön-külön.

- Nem egészen értem.

- Egyetlen pontra akarok támadni az összes lövedékkel a következőképpen. Ha az első torpedó nem talál, ami valószínű; akkor visszajelenti a másodiknak a hiba okát, így a második már nem hibázik. Ha a második is elvétené a célpontot, akkor jelenti a harmadiknak és így tovább. Így az első lövés telitalálata rendkívüli mértékben biztosított.

- Miért nincsenek a torpedóid eleve így programozva? - kérdeztem.

- Normális körülmények között nagyon költséges játék lenne, mert azt jelenti, hogy körülbelül a készletünk felét egyetlen célpontra kell kilőni.

- Erre miért lesz szükség, uram? - kérdezte az egyik űrhajós.

- Szeretném, ha az ellenség azt hinné, hogy fegyvereink sokkal jobbak, mint amilyenek a valóságban. Szeretném, ha az első lövés találna, kerül, amibe kerül.

- Arra számítasz, hogy ezután visszavonulnak?

- Lehet. Meg tudod csinálni, Dick?

- Megpróbálom.

Az egyik űrhajós létrát hozott, és kinyitották a mennyezeten levő ajtót. Elküldtem a szerszámosládáért. Felmásztam a létrán, és átbújtam a mennyezeten. A jelmagyarázó táblát kerestem; tulajdonképpen a torpedó és a radarirányító közötti kapcsolatra volt szükségem. Nagy nehezen sikerült megtalálni. A kettő között volt összeköttetés. Bárki is tervezte a torpedókat, biztos, hogy ez a megoldás az ő fejében is megfordult. A torpedót úgy csinálták, hogy ha egyszer kilövik, akkor állandóan rádiójelzéseket ad vissza az űrhajónak a célpont helyzetéről. Így a torpedókat sorba kapcsolva elérhetem, hogy a jelzéseket visszajelentsék.

A probléma megoldása tehát könnyebb volt, mint gondoltam.

Két órát töltöttem el a hőségben azon a kis helyen megfeszített munkával, de legalább nem eredménytelenül. Végre lemásztam a létrán. Lent közben az egész legénység az ezüstöt űrruhába öltözött. Rhodes az enyémre mutatott, amelyet már odakészttettek az egyik fekvőszékre. Az egyik űrhajós segített öltözködni, és rám erősítette az oxigéncsövet.

- Hogy ment a dolog? - kérdezte Rhodes a rádión keresztül.

- Nem egészen tökéletes, de azt hiszem, elég szép tűzijáték lesz belőle.

- Az nekünk elég - mormolta.

A radarernyőhöz léptem, Rhodes is felkelt és odajött. Az ernyőn nyolc fényes pont csillogott. Nagy sebességgel közeledtek.

- Megpróbálhatom a rádiót, uram?

- Nem.

- Torpedó a vetőcsőbe - hallatszott a kommunikációs tiszt hangja.

A monitorokon hatalmas villanás. A hajó táncolni kezdett, mint valami lélekvesztő.

Nagy nehezen összeszedtem magam a padlóról, Rhodes még mindig a talpán volt, csak azt nem tudtam, hogyan csinálta?

- Elhibázta, de nem sokkal - mondta és a műszerfalhoz ment.

- Most én adok neki.

Ebben a pillanatban a fejhallgatómban erős morajlás, zúgás hallatszott. Megráztam a fejem, de a hang nem szűnt meg. A hajó ismét megingott, mintha bukfencet vetettünk volna.

- Nagyon közel vannak, nem kockáztathatok többet. Minden kész a kilövéshez?

- Igen, uram.

- Beállítás - Zöld 19,113 - Vörös 472,6 - Sárga 9,3001. Sebesség - 0,4467 – 0,0133 – 0,2426 - mondta az egyik űrhajós a műszereket figyelve.

- Tűz! - kiáltotta Rhodes. Önkéntelenül összerándultam, amint a hang a morgó alapzajon keresztül dobhártyámba tört. Az űrhajó a másodpercnek tört része alatt szinte visszahőkölt, amikor a torpedók elhagyták.

Hirtelen ismét a padlón találtam magam. Nem a robbanástól, hanem mert Rhodes megváltoztatta az űrhajó irányát, hogy az ellenfél űrhajóit kimanőverezze. A körülbelül 5 g gyorsulás azonban hamarosan megszűnt.

- Jól vagy, Dick? - kérdezte Rhodes.

- Nem valami fényes a közérzetem - válaszoltam, miközben megpróbáltam összetört testemet felszedni a padlóról.

- Gyere csak, ezt nézd meg.

Odamentem a radarernyőhöz és megnéztem. Csak hét hajót láttam.

- Csak hét - mondta Rhodes megveregetve a hátamat.

- Ez jó . ..

Még mindig nagyon rosszul éreztem magam. Valaki felkiáltott. Már megint jönnek. Rhodes kiengedte a második sortüzet. És ismét az a rettenetes gyorsulás.

- Uram, egy másik flotta is közeledik - szólalt meg a kommunikációs tiszt.

Teljesen összetörten és nevetségesen néztem fel a padlóról.

- Egy másik flotta? - kiáltott Rhodes.

- Igen, uram. A 45°-os heliocentrikus hosszúság mentén.

A hajó lassulni kezdett, így végre fel tudtam állni. - Ez aztán nagyon furcsa. - szólt Rhodes. - Az egyik szembejön, a másik meg oldalról, mi pedig itt vagyunk közepén bekerítve.

- Mi van ebben olyan furcsa? - kérdeztem nagyon gyenge hangon.

- Nos, hát az, hogy ez a második flotta nem áll radarösszeköttetésben az elsővel, mert köztük van a Nap. Mi pedig itt fogunk hajótörést szenvedni a kettő között.

Mindenki kíváncsian nézett az ezredesre.

- Add le a híreket a Földnek - fordult a kommunikációs tiszthez.

- Tehát befejeztük? - kérdeztem, amint tudatosult bennem, hogy életben maradásunk esélye percről percre kevesebb.

- Sajnálom, Dick. Ennél többet nem tudok tenni - szólt Rhodes és a kommunikációs tiszthez fordult. - Hány hajó válaszolt a felhívásra?

- Körülbelül 217 - válaszolta.

- Talán még az életmentést is vállalják - mondta Rhodes ironikusan.

Torpedó robbant a közelünkben. Hajónk pörögni kezdett. Azután még egy robbanás. A harmadik robbanásra már mindenki elvesztette egyensúlyát és az egyik kabinfaltól a másikig csapódott. A műszerfal zárlatot kapott, a jelzőfények kialudtak.

- Eltaláltak!

Rhodesnek már nem volt ideje, hogy válaszoljon, mert a hajót újabb találat érte. Minden szétesett, és a legénység szerteszét röpült az űrbe.

Nagyon furcsa érzés, amikor az ember enyhén pörögve állandó sebességgel repül az űrben, mert nem érzi, hogy repül. Tulajdonképpen feladtam a küzdelmet, hogy stabilizáljam a mozgást, és teljesen csak önmagamra figyeltem. Úgy vettem észre, hogy nem sérültem meg komolyabban. Leginkább attól féltem, hogy az űrruhám megsérült, de rájöttem, hogy már régen nem élnék, ha ez történt volna. Így azután a végtagjaimat kezdtem mozgatni, vajon eltörött-e valamim, de csak horzsolások voltuk rajtam.

A csata, amit furcsa hadállásomból figyelemmel kísérhettem, még mindig folyt. Érdekes módon azonban a másodiknak érkező flotta támadta az elsőt. Mi lehet ez? Biztosan megsérült a központi idegrendszerem. Vagy a szemem. Valami abszurd félelem kezdett rajtam elhatalmasodni. Ha így távolodom a csatatérről, akkor nullára csökken annak az esélye, hogy valaki felvesz.

Hirtelen újabb problémám támadt. Egy idegen hajó egyenesen felém tartott. Na végre, ez az, - gondoltam. De amilyen gyorsan előbukkant, úgy el is tűnt. Valami nagyon furcsa és szomorú gondolat ötlött fel benn. Szerettem volna látni ez idegeneket, mielőtt végleg eltűnök a semmiben, Naprendszerünk feneketlen mélységeiben.

- Azt hiszem már egymilliomodszor fordultam meg saját tengelyem körül, amikor észrevettem egy űrhajó sötét körvonalait, nem messze tőlem. Elállt a szívverésem. Hirtelen fény villant és valami elsuhant mellettem. Vártam a robbanást, de semmi nem történt. Nem lövedék volt, hanem mentőzsinór. A baj csak az volt, hogy kissé elhibázták a célt és nem tudtam elfogni. Újabb villanás, de ezúttal a lábaim között megtaláltam a zsinórt. A gravitáció hiánya és a normális koordináció nehézségei miatt szinte hihetetlen erőfeszítésembe került, míg végre meg tudtam kapaszkodni benne. Végre sikerült egy karikát találnom az űrruhámon, amelyhez hozzáerősíthettem. Körülbelül, öt perccel később észrevettem az irányváltozást. A mentőzsinór az űrhajó felé húzott.

Amikor ezt felfedeztem, olyan izgatott lettem, hogy egyáltalán nem törődtem azzal, vajon ez az űrhajó a miénk vagy ellenséges.

Közben a zsinór egészen közel húzott a hajóhoz. A mienk? Vékonyabbnak látszott; nem voltam benne biztos. Aztán rádöbbentem, hogy nem a mieink közűl való. A bejárat, amely általában a középtájon szokott lenni, hiányzott. Ennek a hajónak az ajtaja majdnem a szívókáknál volt, és amint még jobban a közelébe kerültem, azt is észrevettem, hogy a torpedóvetőcsövek nem az orrában vannak, hanem az oldalához erősítve. Éreztem, hogy kiver a hideg verejték.

A bejárat széles kétrészes ajtó volt. A kötél behúzott a nyíláson, egészen a szemközti falig. Az ajtó bezárult mögöttem. Kigyulladt egy izzólámpa és láthattam, hogy a zsinór egy hatalmas légzsilipbe húzott. Lassan lebegve leereszkedtem a padlóra. Kibogoztam a mentőzsinórt és közben éreztem, hogy a gravitáció erősödik. Egyensúlyomat is visszanyertem. Néhány perccel később lassan kinyílt előttem a fal és feszült idegeimben a félelem bizseregni kezdett. Betántorogtam a másik helyiségbe.

Hirtelen úgy éreztem, hogy a padló felfelé emelkedik velem, dülöngélve megpróbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Hisztériás nevetésbe törtem ki, amikor rájöttem, hogy egy gyors liftben vagyok. Hirtelen megállt. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és elém tárult a erősen megvilágított kabin a idegen legénységgel. Felém indultak Egyesek ezüstszínű űrruhát viseltek, mások csillogó smaragdzöldet, de akadt aranyszínű is. Tulajdonképpen mindannyian normális emberi méretűek voltak. Az, hogy embernek látszottak és nem “patkánynak", megnyugtatott kissé, de amikor az egyik “aranyember" felém lépett, ijedtemben nagyot ugrottam. Az alak megfogta a karom és kihúzott a liftből. Egyáltalán nem volt erőszakos a fogása, sőt inkább barátságos, mint amikor a vakokat átsegítik a másik oldalra. Amint kiléptem a liftből, az ajtó becsapódott és éreztem, hogy az űrruhámat kezdik kilazítani. Az aranyfiú valami “rendben" jelet integetett, és már vetette is le rólam. Amikor kibújtam a sisakból, először ösztönösen visszatartottam a lélegzetet, de nem bírtam sokáig, levegőt kellett vennem. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy az atmoszféra egészes normális, nem valami mérges gázkeverék, mert ez is lehetett volna.

Mindenki levette a sisakot. Emberi arcok voltak! Már arra gondoltam, hogy a földi űrflotta tagjai.

- Selgain - szólt az aranyruhás.

- Hello - válaszoltam, idegesen kapkodva a levegőt. Mindannyian kíváncsian méregettek. Az aranyruhás úriember a műszerfalhoz ment, lenyomott egy gombot, mire megjelent egy asztal és hozzákapcsolva egy szék. Leültettek. Mindannyian körém csoportosultak, és bennem felébredt a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhatnak tőlem. Az aranyember a szájára mutatott, és úgy tett, mintha beszélne.

- Azt akarják, hagy beszéljek? - kérdeztem. Helyeslően bólogattak.

- Azt hiszem, most már értem - mondtam, kedvet kapva a munkához. - Azt szeretnék, ha beszélnék, hogy rájöjjenek, milyen nyelven beszélek. Nos, bár nem tudom, hogy miként csinálják, de azt hiszem menni fog. Nevem Richard vagy Dick Warboys, agglegény vagyok. A St. John Kollégiumban, Cambridge-ben lakom Angliában, és ott is tanítok az egyetemen. - Megálltam. Miközben beszéltem, egy kiírógép dolgozott. Gondolom, hogy a beszédemet egy komputer átalakította numerikus formába. Ezután sokkal gondosabban és módszeresebben folytattam. Az aranyember közben tanulmányozta a kiírt információt. Megnéztem a többieket is. A zöldruhás rendkívül fiatalnak látszott. Hirtelen rájöttem - nem férfi, hanem nő.

Az aranyember közben egy írógépen pötyögtetni kezdett. Amikor befejezte, a komputer kimenő egysége ismét kiírta a választ. Elolvasta, aztán még gépelt valamit.

- Selgain - szólt mosolyogva.

- Üdvözlünk - jött egy pár másodperc múlva a gépi hang.

- Üdvözletem - mondtam én is, és szavamat a gép “Selgain”-ja követte.

Az aranyruhás mosolygott és folytatta a gépi beszélgetést.

- Nevem Betelgeuse. Ez pedig Alcyone - előretolta a lányt, aki szintén mosolygott. - Ez pedig Rigel. Rigel bólintott. Ők pedig három M. - A három jóvágású fiatalember bólintott és mint egy ember egyszerre szólaltak meg - Selgain.

Én is üdvözöltem őket és bólintottam.

- Szerencséje volt - mondta Betelgeuse és az űröltözetem övére mutatott. - Ez adta a vészjelzéseket. Hálát adtam őrangyalaimnak. Valószínűleg automatikusan léptek működésbe, amikor kirepültem az űrhajóból.

- Össze tudják szedni a többieket is? - kérdeztem.

- Megpróbálhatjuk. Meg tudja mutatni, hol érte Önöket a találat? - kérdezte Betelgeuse.

Átnyújtott egy mutatót és egy térképet, amelyre a ledöglött és szétrobbant űrhajókat világító pontokkal bejelölték. Amennyire vissza tudtam emlékezni, mi körülbelül egy V alakzat alsó részében robbantunk darabokra, és egyik irányból az egyik, a másikból a másik flotta közeledett. Erősen koncentráltam, mire sikerült a helyes V alakot bejelölnöm. Az alját egy robbanás jelezte.

- Körülbelül itt - mondtam, és arra a bizonyos pontra mutattam.

Alcyone és Rigel az írógéphez mentek és valamit a gépbe írtak. Az űrhajó megindult.

- Leírunk a területen egy kört. Tudja, hogy milyen sebességgel haladtak, amikor találat érte a hajót?

- Nem - válaszoltam. - Szerintem mindenféle sebesség elképzelhető.

- Akkor azt a sebességet vesszük alapul, amellyel Ön haladt.

Leírtunk egy kört, de minden eredmény nélkül. Betelgeuse rámnézett.

- A pontos helyet kellene megtalálnunk, de attól tartok, ha nincs ott senki, akkor Önt kell visszajuttatni a Földre.

- Visszaküldenek a Földre? - kérdeztem. - A földi ember nagy veszélyben van.

- Már látom.

- Sokkal nagyobb a veszély, mint gondolná.

- Hogy érti ezt?

- Ha eljön az ideje, mindent megtud - válaszolt Betelgeuse.

Azt hittem, hogy az egész csak valami trükk, amikor megadták a földreszálláshoz az instrukciót. Az intercom kattogni kezdett. Mintha valamit hallattam volna. És valóban a régi, ismert vészjelzés volt.

- Hát ez mi? -- kérdezte Alcyone.

- A jelzések?

- Igen.

- Azt jelenti “segítség!"

- Éppen jókor - mosolygott Betelgeuse.

A vészjelzés egyre erősödött. Már egészen a közelében lehettünk. Egyik monitoron keresztül fürkésztem az űrt. A kamera addig pásztázott, amíg végül rátalált egy sötét foltra. A sötét folt lassan kirajzolódott hajóroncs volt. Valaki mozgott a romok között. Hátán az űrmentőcsomag, a hátizsákrakétával. A rakétából lángnyelvek csaptak ki. Nyilvánvaló volt, hogy az illető menekülni akar.

- Fél tőlünk - jegyezte meg Betelgeuse.

- Nem csoda - fűztem hozzá.

- Kívánja, hogy idehozzuk?

- Természetesen, persze ha nem ártanak neki. Láttam, amint célba vették az embert. Egy kis rakéta húzott keresztül a képen. Betelgeuse várt, és egy kissé feszültnek látszott.

- Mi történt? - kérdeztem, és próbáltam megérteni a képernyőn látottakat.

- Elkerülte a mentőzsinórt.

Betelgeuse újból befogta a célpontot és újabb rakétát lőtt rá. Láttam, hogy a cél fölé ért, azután megállt. - Igen egyszerű eszköz - magyarázta mosolyogva.

- Mivel nem akarja, hogy megmentsék, egy kis erőszakot alkalmazunk.

- Mi ez tulajdonképpen?

- Ezekkel a kötelekkel szoktuk az űrhajó romokat eltakarítani. A kis rakéta úgy van programozva, hogy azt csinálhat vele az ember, amit éppen akar. Láthatja, hogy most ért a célponthoz, és várja a további instrukciót. Most rákapcsolok az erős mágneses térre.

- Hát ez egyenesen csodálatos - mondtam.

- Igen, mindenesetre nagyon hasznos.

Betelgeuse megnyomott egy gombot és az a fickó, odakint, mintha sokkot kapott volna, már jött is a hajó felé, s valószínűleg csak a légzsilipben tért magához.

A liftajtó kinyílt. A fogoly elé siettem Betelgeuse-t és a többieket megelőzve. Okosan tettem, mert a jövevény egy gránátot szorongatott a kezében. Amikor engem észrevett, visszadugta a gránátot az övébe. Kilépett a liftből és kezdte levetni a sisakot.

- Nem tudlak megölni, Dick - mondta. Rhodes ezredes volt. - Még mindig nem húztak nyársra?

- Nem, még nem. És úgy látszik, hogy nincs is szándékukban, mert vissza akarnak juttatni a Földre - válaszoltam.

- Csak trükk az egész. Azt akarják megtudni, hogy mi a leszállási programunk.

- Nos, Betelgeuse mi a véleménye a barátom vádaskodásáról? - kérdeztem.

- Minden további nélkül leszállhatnánk, csakhogy az túlságosan nagy pánikot jelentene odalent. Lépjenek érintkezésbe a Földdel és kérjenek tőlük tanácsot.

- Micsoda? Mondjuk meg nekik, hogy engedjék oda magukat? Azt már nem - tiltakozott az ezredes hevesen.

Betelgeuse jelt adott és a hajó elindult.

- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem Rhodestől.

- Semmit - válaszolta.

- Betelgeuse, beszélhetek a Földdel? - kérdeztem.

- Természetesen.

Rhodes haragosan nézett rám.

Odamentem a kommunikációs műszerfalhoz.

- Halló, Föld! A Földet hívom, Föld jelentkezzék! - mondtam. Csak kattogás hallatszott. Újból és újból megpróbáltam.

- Itt a Föld, ott ki van? - jött be végre a nagyon halk hang.

- Halló Föld. Itt Warboys a Redscoutról. Vétel !

- Gratulálunk. Azt hittük befellegzett. - Azután egy pillanatig csönd volt.

- Warboys - hallatszott az angol személyzeti főnök hangja. - Mi történt Rhodes ezredessel? Vétel!

- Itt ül mellettem, de a hajónk tönkrement és most annak a flottának a vezérhajójában vagyunk, amely a 45°-os heliocentrikus irányból jött. Szeretnék engedélyt kérni, hogy Angliában leszállhassunk. Vétel!

- Köszönetünk a mentőhajónak, és megadjuk az engedélyt a leszálláshoz. Vétel!

- Köszönöm. Vétel és vége.

- Hát, hát, a földi ellenőrző állomás hangja most az egyszer nagyon elégedettnek hangzott - mondta az ezredes.

- Csak tudnám, mi lesz ebből az egészből. Komolyan néztem Betelgeuse-re. Ő pedig udvariasan viszonozta tekintetemet.

6.

Már több mint egy órája figyeltem, hogy Rhodes szisztematikusan vizsgálja a kabint. Nagyon meglepett a viselkedése, nem értettem, hogy miért nem tudja elfogadni a helyzetet, és miért nem tud a kényszerű fogságba belenyugodni. Betelgeuse és társai pályára állították az űrhajót, aztán ott hagytak bennünket és lementek aludni.

- Honnan tudtad, hogy van vészjelző berendezésünk? - kérdezte hirtelen Rhodes.

- Nem tudtam, ők mondták. - Mi az, hogy “ők mondták"?

- Úgy ahogy mondom. Felfogták a jelzéseket és megmentettek - válaszoltam kissé ingerülten. Láttam, hogy Rhodes nem hitt nekem.

- Azt gondolod, hogy agymosást kaptam vagy átprogramoztak? - kérdeztem.

- Dick, én nem értem az egész szituációt. Itt vannak ezek az emberek, akik a semmiből jöttek, kinyírnak egy agresszort, aztán meg visszaküldenek bennünket a Földre. Ezt igazán nem tartom természetesnek.

- Lehet, hogy teljesen igazad van, azonban a jelen pillanatban azt is látnod kell, hogy olyan gyors hajóik vannak, amelyekkel nem versenyezhetünk. Azonkívül nem is próbálnak kifaggatni bennünket. Minek ellenkezzünk tehát? Inkább vigyenek bennünket vissza, és csináljanak agymosást valamelyik politikusunkkal.

- Lehet, hogy igazad van - mondta Rhodes és nevetett.

- De nekem még mindig nagyon gyanús ez a jóakarat.

- Ez is érthető, hiszen ehhez szoktál. Én is gyanakszom, de azért néhány dolgot tisztázni kellene ahhoz, hogy ellenségnek nevezzem őket. Miért olyanon pontosan, mint mi? Ilyen méretek mellett a 3 g tartós sebességcsökkenés elviselése szinte képtelenség, és ami azt illeti, technikailag sokkal fejlettebbek nálunk, tehát nem valószínű, hogy a földreszállás számukra különösebb problémát jelenthet. Minden bizonnyal megtehetnék, hogy az egész flottájukkal leszállnak a Földre. Ehelyett csak a vezérhajó száll le, ami Betelgeuse számára azonos lehet az öngyilkossággal.

- Ebben van valami. Az a véleményed, hogy maradjunk nyugton?

- Igen, és az is, hogy ne a központi támaszponton, hanem Mildenhallban szálljunk le.

- Ezt nem tehetjük! - mondta Rhodes.

- Miért ne? Ha a te gyanúd Betelgeuse-zel szemben helytálló, akkor ebben az esetben csak a mildenhalli leszállási programot szerezné meg, nem pedig az egész Föld komplex leszállási rendszerét, amely egy esetleges invázió esetén számukra sokkal hasznosabb lenne.

- Hm. Azt hiszem ez az érv nem a legerősebb. Viszont ha valóban a mi oldalunkon vannak, akkor tényleg nagy szenzáció lenne - mondta Rhodes és kezdett megbarátkozni az ötlettel. - Igen, valamit a leszállásnál el kellene véteni.

- Azt hiszem, azt könnyen elintézhetjük - mondtam körülnézve a kabinban. - Az a te véleményed is, hogy sokkal fejlettebb az űrhajótechnikájuk, mint a miénk?

- Ahogy elnézem a működését, bizony meg kell mondanom, hogy jól előre vannak. Végtelenül sok kérdést kellene tisztázni. Például milyen üzemanyagot használnak? Hogyan tudnak ilyen hatalmas méretekkel ilyen mozgékonyak lenni? - kérdezte Rhodes, amint tekintetét körüljáratta a kabinban. - Egészen bizonyos, hogy valami nagyon komoly térerő szabályozó berendezéseik vannak.

- Nagyon egyszerű kérdések - szólt Betelgeuse, amint mögöttünk kilépett a liftből. - Üzemanyagunk az Önök által nukleáris energiának nevezett fúziós energia, de ha elég közel vagyunk egy fényes csillaghoz vagy naphoz, akkor átállhatunk napenergiára is. Manőverezési lehetőségeink azért jobbak, mert teljesen mellőzzük a manuális eljárásokat, kivéve természetesen a végszükség esetét. - Betelgeuse odament a vezérlő berendezéshez és megvilágított egy hatalmas térképet. Mi is odamentünk.

- Itt az ideje, hogy ellenőrizzem a flottánkat.

- Azt gondolja, hogy támadunk? - kérdezte Rhodes.

- Erre egyáltalán nem gondolok. Az Önök erőit visszarendelték ebből a körzetből, ami igazán bölcs intézkedés volt.

Rhodes nagyon elcsendesedett. Arcáról azonban le lehetett olvasni a legyőzöttek keserű érzését, mert az ő hajói alkalmatlanok erre a csatára. Ez az érzés egy katonánál nagyon érthető.

- Valamilyen nagyobb problémára számítanak? - kérdeztem, megtörve a csendet.

- Igen, az Önök szempontjából. Ha sikerül ezeknek védelmi rendszerünket áttörni, akkor elégetik a Földet.

- Micsoda?! Felgyújtják a Földet? - kérdeztem.

- Nemcsak a Földet, hanem egész környezetét is válaszolta Betelgeuse keserűen.

- Azért jöttek, hogy segítségünkre legyenek? - kérdezte Rhodes.

- Figyelmeztetni a Földet, de nem megvédeni. Remélem a figyelmeztetés még időben érkezett, és tudnak a miénkhez hasonló flottát építeni, amelyen elmenekülhetnek. Ez az egyetlen lehetőség ugyanis az életben maradáshoz.

- Nevetséges - szólt Rhodes.

- Annak látszik, de mi már ismerjük.

- Tegyük fel, hogy igaza van - mondtam -, de hogyan történhet ilyesmi?

Betelgeuse fanyarul elmosolyodott. - Nos, jó pár évvel ezelőtt nagy űrcsatát vívtunk, és most, az utóbbi harminc évben, idegen űrhajó bukkant fel. Elképzelhetik, hogy mi volt a gyanú. A yelák, akikkel háborúban álltunk, azt hitték, hogy az idegen űrhajó hozzánk tartozik. El is fogták, a legénységét eltávolították, az űrhajót visszairányították a bázisra és követték.

- Tehát azt hitték, hogy Önök a mi Földünket használják támaszpontnak - szóltam közbe, megértve, hogy Tubby Fanshawe történetéről beszél.

- Igen, szerviz állomásunknak hiszik - szakította félbe gondolatomat Betelgeuse.

- Hát persze. Minthogy az elfogott legénység olyan volt, mint Önök, a következtetés egészen nyilvánvaló.

- Pontosan. Azt hiszem, ha Önök, földi emberek másmilyenek volnának, akkor nem lennének veszélyben.

- Nekem a bolygó hollandi jut eszembe magáról - szóltam.

Betelgeuse értetlenül nézett.

- A bolygó hollandi állandóan a tengereket járta, de nem volt szabad sehol kikötnie. Ön is úgy hajózik az űrben - mondtam, de éreztem, hogy megjegyzésemmel nem sok sikert arattam.

- Nagyon szép, Dick, de ez a yela-népség hogyan gyújtja fel a mi bolygónkat? - kérdezte Rhodes.

- A Föld légkörével manipulálnak - mondta Betelgeuse.

- És ez lehetséges? - hitetlenkedett Rhodes.

- A yeláknak igen. - Közben az intercom megszólalt.

- Közeledünk a Földhöz.

- Mi a leszállási utasítás? - kérdezte Betelgeuse.

- Hát . . . - Rhodes egy pillanatig rámnézett – Dick és én úgy határoztunk, hogy nem visszük Önöket a föl di űrközpontba, hanem saját főhadiszállásunkra megyünk.

- Ezek szerint nem fogunk sokat megtudni az Önök leszállási instrukcióiból - mondta Betelgeuse nevetve. Úgy éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.

- Igen, de van egy másik szempont is - szólt Rhodes, és megpróbálta leplezni zavarunkat. - Önöket ki fogják hallgatni. Otthon tudunk szólni az Önök érdekében, de a nemzetközi biztonsági szervek előtt már kevésbé.

Ez az érv nekem eszembe se jutott, pedig egészen ésszerűen hangzott.

- Önöknek most nincs idejük velünk törődni, azonnal kezdjenek hozzá az űrhajók építéséhez - mondta Betelgeuse együttérző hangon.

- Én értem, de ezt a politikai vezetőinknek is meg kell magyarázniuk.

- Rendben van. És most mit tegyünk? - kérdezte Betelgcuse.

- Van térképük a Földről?

Pillanatok alatt hatalmas térkép jelent meg a falon, ugyanakkor kinyílt a liftajtó és a személyzet tagjai is a kabinba léptek.

- Az Űrközpont főhadiszállása itt van a 28" hosszúsági és a 9° szélességi foknál. Az irányító rádió hullámhossza 26,705 méter. Most azonban a 0° 30' hosszúsági és az 52° 70' szélességi fokon akarunk leszállni. Az irányító rádió hullámhossza 70,96 méter.

- Értem, tehát a leszállás előtt át kell állnunk egyik hullámhosszról a másikra - mondta Betelgeuse mosolyogva.

Rigel és a.legénység az előkészületekhez fogott, és egy pár másodpercen belül az irányító rádiójelzés hangja betöltötte az egész kabint.

- Mennyi időre lesz szükségük? - kérdeztem.

- Nem sokra. Most megmutatjuk a földi embereknek, hogy mi az a műrepülés - válaszolta Rigel.

- És mit csinálnak a lassuláskor előálló nyomással? - kérdezte Rhodes és már kereste is maga körül a helyet, ahol biztonságba helyezheti magát és lefekhet.

- Óh, emiatt ne aggódjanak. A kabinban van antigravitációs szabályozó, és még 5 g lassulásnál is normálisan lehet közlekedni. Ha azonban ennél erősebb, akkor már ajánlatos a fekvőszékekben elhelyezkedni - mondta Betelgeuse büszkén.

- Nagyszerű. És az élő szervezet alkalmazkodó képessége? - kérdezte Rhodes.

- Azt itt a kabin alatt intézzük el. Ha lehetőség nyílik rá, mindent megmutatok.

- Akarja hallani az Űrközpontjukat? - kérdezte Rigel.

Rhodes bólintott. Rigel bekapcsolta a hangot és hallottuk, amint egy amerikai utasításokat adott. Azután hirtelen - Te jó isten, az űrhajó kiesett az ellenőrzésből. Helló, helló, az összes űrállomás keresse az űrhajót. Valószínűleg lezuhan, ismétlem, valószínűleg lezuhan. - Ezután az űrállomások jelzéseinek zűrzavara következett.

Betelgeuse bekapcsolta az egyik televíziós kamerát, amelyen keresztül figyelhettük a Földet és közeledésünket. Egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg végül már látszott, hogy egyenesen Anglia délkeleti partjainál vagyunk. Láttuk a városokat, a fákat, az állatokat legelészni és aztán - semmit.

- Megérkeztünk - jelentette Betelgeuse.

- Hihetetlen leszállás - szólt Rhodes és hangjából éreztem, hogy valóban nem hiszi az egészet.

Rhodes, Betelgeuse és jómagam lementünk a liften. Végre szilárd anyaföld! Csodálatos látvány volt. Sajnos a lábam zsibbadni kezdett és dicstelenül összeroskadtam.

- Hé, mi baj, Dick? - kérdezte Rhodes.

- Az álmatlan éjszaka következménye - mondtam és hallottam a futó lépések zaját. Betelgeuse visszament a hajóba, ahonnét egy kis dobozt hozott magával.

- Azt hiszem a fordítógépre szükség lesz - mondta. A biztonsági szervek emberei lihegve értek a helyszínre. Arcukon ugyanaz az érzés tükröződött, ami a bázison valószínűleg mindenkit jellemezhetett - félelem, izgalom és kíváncsiság, amit az idegen űrhajó érkezése okozott.

- Rhodes ezredes?

- Igen, őrmester.

- Az a parancsunk, hogy helyezzük Önöket biztonságba, amíg . . .

- Londonban? - szólt közbe Rhodes. - Igen, uram.

- Nos, dr. Warboys nagyon fáradt. Elnézést kérek a nevében. Vigyék vissza Cambridge-be.

- Hát...

- Ez a parancs, őrmester!

- Igenis!

- Dick, menj haza és próbálj pihenni. Ha okoskodnak, majd én elhárítom őket. Nem kéjutazáson voltál . . .

- És te mit csinálsz? - kérdeztem.

- Azt hiszem, mi jobban hozzászoktunk az ilyesmihez - válaszolt Rhodes és Betelgeuse-ra nézett.

- És mi lesz az űrhajóval? - kérdeztem ismét.

- Jó erős őrizet alá vesszük, uram - szólt közbe a katona.

- Betelgeuse, minden . . . ?

- Minden rendben - vágott szavamba Betelgeuse. - A legénység várni fog, amíg visszatérek. Ha nem, akkor az a parancs, hogy hagyják el a Földet, és az egész flotta hagyja el a Naprendszert.

- Helyes - nevettem. - Ez a gyanakvás nagyon helyénvaló.

Betelgeuse átnyújtott valamiféle kis kapszulákat. - Ha az egyensúlyérzése megzavarodik, vegyen be egyet. Ettől helyreáll a normális egyensúlyi érzés.

Helikopter érkezett ebben a pillanatban. Mindhárman elindultak feléje. Búcsút intettem nekik, és én is elindultam, hogy elérjem a Cambridge-i járatot. Néhány katona közeledett és éppen idejében értek hozzám, mert összecsuklottam. Mint valami krumpliszsákot cipeltek magukkal, és egy másik helikopterbe raktak.

- Köszönöm - motyogtam.

- Szívesen - mosolygott rám egy fiatal katona, beszállt a helikopterbe, és elfoglalta a vezetőülést. Magasra emelkedtünk az űrhajó fölé és azután Cambridge irányába fordultunk. - Hány óra? - kérdeztem.

- 19 óra 5 perc.

Megigazítottam az órámat. Nem akart elindulni. Lekapcsoltam és vadul megráztam. Semmi eredmény.

- Biztosan bedöglöttek az elemek - jegyezte meg az egyik katona. - Van tartalékom, ha óhajtja, uram.

Kinyitottam az óra hátlapját, de nem láttam benne semmi különöset. Kivettem a miniatűr hőelemet és a nyelvemre tettem.

- Azt hiszem, igaza van - mondtam. Nem éreztem a nyelvemen semmi bizsergést. Kicseréltem az elemet, a tranzisztorból kipiszkáltam valami kis szöszméket, majd becsuktam az órámat és visszacsatoltam a csuklómra.

- Megérkeztünk uram - mondta a katona.

Amint Kinéztem a kis ablakon, megpillantottam a kollégium kápolnáját.

- Le tudnának tenni a régi teniszpályán?

A helikopter szép finoman leereszkedett a teniszpálya gyepszőnyegére. Ha ezt a kertész látta volna! Biztosan bepermetezett volna azzal a büdös rovarirtójával.

A katonák velem maradtak még egy darabig, arra számítva, hogy ismét összeesem. Az agyam teljesen üres volt. Lassan egyetlen gondolat kezdte kitölteni ezt az űrt - friss rostélyos. Bizonytalan léptekkel megindultam a kollégium épületei felé.

- Jó estét, dr. Warboys - köszönt rám a portás, pedig észrevétlenül akartam beosonni a szobámba.

- Jó estét - köszöntem vissza, és azt kívántam, bárcsak tudnék szaladni.

- Valami Ganges ezredes telefonált - mondta és hozzám lépett. - Azt az utasítást adta, hogy gondoskodjunk rendes vacsoráról.

Nagyon megköszöntem.

Végre a szobámban voltam. Bezártam az ajtót, bekapcsoltam a televíziót és kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a húst. Kinyitottam a sütőt, és éreztem az étel isteni illatát. A kollégium legjobb vörös borából is odakészítettek egy egész üveggel. Az evés elképzelt gyönyörűsége szinte elfújta fáradtságérzetemet.

Öt perc múlva már a tv előtt ültem.

- Jó estét, kedves nézőink - köszöntött a bemondó, ma este mind a huszonnyolc tv-csatornán rendkívüli politikai műsort sugárzunk. - És ebben a pillanatban megjelent a képernyőn a miniszterelnök arca. Nem vitás, az összes csatornán ugyanaz megy. Belemélyedtem a vacsorába és csak fél szemmel pislogtam a tévére.

- Jó estét - szólalt meg a miniszterelnök. - Minthogy mindannyian jól ismerik az elmúlt hét eseményeit, gondolom nem szükséges ezek ismétlésébe bocsátkoznom. Naprendszerünket hatalmas erejű idegen - hm - űrhajóflotta szállta meg. Hogy az idegenek kik vagy mik lehetnek, eddig nem láttuk. Úgyszintén ismeretlen az ok, amiért ilyen kegyetlenül és feltartóztathatatlanul támadnak. Honnan és mióta jönnek, nem tudjuk.

Hogy beszélhet ez az ember ilyeneket, gondoltam magamban, miközben a miniszterelnök tovább szónokolt.

- Két napos kegyetlen csata dúlt a Földünket körülvevő űrtérségben, amely végül is a földi űrflotta nagyszerű haderőinek győzelmével végződött. A támadásnak vége. Az ellenség erejében megtörve visszavonult Naprendszerünkből.

- Várj csak, amíg az újságok holnap reggel lehozzák a valóságos történetet - mondtam a tv-nek, de a miniszterelnök csak folytatta.

- Azért szólok ma este, hogy tájékoztassam Önöket további jelentős körülményekről, nevezetesen arról, hogy az űrcsata befejezése előtt közvetlenül egy idegen, a Naprendszeren kívülről érkező űrflotta csatlakozott flottánkhoz. A jelek szerint eme második flotta barátságos szándékú, szemben az elsővel, amely ellenséges volt. Ezért Önök is be fogják látni, hogy nincs ok semmiféle riadalomra, ha bejelentem, hogy - hm eme második flotta egyik űrhajója leszállt a Földre. Annak oka, hogy miért és honnét jöttek Naprendszerünkbe, hamarosan nyilvánosságra kerül.

- Bejelentésemet felhívással szeretném befejezni. Izgalmas időket élünk - a változás szele fúj. Figyelmeztetnem kell mindenkit arra, hogy az emberiség jogos büszkeségéből fakadó izgatottság és a zabolátlan, hisztérikus kíváncsiság között hatalmas, biztonságos öböl húzódik meg. Ezért magam részéről, valamint kormányom részéről bízom abban, hogy az elkövetkezendő néhány napban Angliában nem lesznek zavargások, amelyek valószínűleg - hm - a Föld más részén várhatók.

Tátott szájjal, de ugyanakkor jól szórakozva hallgattam a beszédet. Ez a tájékoztatás az igazság tipikus kiforgatása volt; persze a politikusoknak megvan a stílusuk, amelynek segítségével tetszőleges irányba tudják terelni a közvéleményt. Nekem nem tetszett, de ettől függetlenül hatásos volt.

A miniszterelnök mosolygós arca eltűnt a képernyőről és helyén ismét a bemondó jelent meg.

- A miniszterelnök fontos közleménye után, most körkapcsolásban adunk helyzetjelentést az Egyesült ÁIlamok, Ázsia és Afrika közvetítőállomásain keresztül. Műsorunk vezetője a neves amerikai kommentátor, Dave Swan Vespa - közölte a bemondó lelkesen. A hangok fokozatosan elmosódtak és én mély álomba zuhantam.

Az ajtócsengő berregése ébresztett. Belenéztem a kis varázsszembe, amelyen keresztül láthattam, ki áll az ajtóban. Sir.John Fielding volt.

- Jöjjön be, Sir John - nyitottam ki az ajtót.

- Helló, Dick, hogy van az űrhöz szokott lábával?

- Elég rosszul van beakasztva ebbe a nyamvadt testbe, dehát oda se neki. Foglaljon helyet - mondtam, és kezdtem lepakolni az asztalról a tálcát a vacsora maradványaival. Kivittem a konyhába, aztán kikapcsoltam a televíziót. - Megkínálhatom valami itallal?

- Köszönöm. Whiskyt szódával, ha van a háznál.

- Hány óra ilyenkor? - kérdeztem és közben elkészítettem az italt.

- Éjfél lehet. Köszönöm - mondta, és elvette a feléje nyújtott poharat.

- Akkor nem csoda, hogy így elzsibbadtam a fotelban. Nagyon gondterheltnek látszik, Sir John.

- Az vagyok, Dick. Ott voltam Londonban, amikor Rhodes ezredest és Betelgeuse-t kihallgatták.

- Mi a véleménye, Betelgeuse mellettünk vagy ellenünk? - kérdeztem.

- El kell fogadnunk az előbbit. Semmi sem szól ellene és nem is tett olyat, ami ellenséges szándékról tanúskodna.

- És mi van ezzel az invázió üggyel?

- Erre ismét nehéz válaszolni, mert Betelgeuse sem válaszolt. Pillanatnyilag szeretném magam is tudni, hogy kik azok az emberszerű lények a Göncölszekérben.

- Elég messze vannak tőlünk - válaszoltam.

- Igen. Egyszóval ezekről a problémákról szeretnék felvilágosítást kapni, ehelyett viszont állandóan műszaki kérdésekről faggatták.

- Eltekintve az Önt érdeklő kérdésekről, tulajdonképpen mi újság?

- Azzal kell kezdenem, hogy a kormány teljesen fejreálit. Betelgeuse felajánlotta nekik űrhajójuk tervrajzát és műszaki leírását, és most mindenki azt tanulmányozza. A Honvédelmi Minisztériumban például az emberek olyan izgatottak, hogy egyáltalán nem veszik komolyan a yelák részéről fenyegető veszélyt.

- Véleményem szerint, amíg ettől boldogok, addig bennünket is békében hagynak - mondtam.

- Az bizonyos. De az amerikaiak, az oroszok, a franciák és gyakorlatilag mindenki, rövid időn belül elkezd majd őrjöngeni pusztán azért, mert az idegen űrhajó Angliában szállt le, és mert a tervrajzokat nekünk adták. Szerintem a kormányt most is csak politikai játék érdekli - mondta Sir John gondterhelten.

- Én azért nem aggódom - válaszoltam vidáman.

- De én igen. Betelgeuse története nagyon meggyőzően hangzik, és azt hiszem nagyon csalódott, látva, hogy közlését hogyan fogadták.

- Ezek szerint nem tartják Londonban? - kérdeztem.

- Nem. Rhodes ezredessel együtt visszatért Mildenhallba. Azt hiszem, az ezredesre bízták Betelgeuse-t és az űrhajót.

- Betelgeuse-nek, azonkívül, hogy harcba küldte az űrhajókat, volt valami köze az invázióhoz?

- Ó, igen. Van térképe a Tejútról?

- Természetesen - válaszoltam és az íróasztalomhoz mentem. Nagy halom papír alatt megtaláltam régi térképemet, amely már meglehetősen szamárfüles volt. - Jó lesz? - kérdeztem, amint szétterítettem.

- Nagyszerű. Tehát itt vagyunk mi - mondta Sir John, és egy pontra mutatott. - Nyilvánvaló, hogy különböző területeken más és más lények élnek.

Bólintottam.

- Ezek a lények teljesen másak, mint mi, és egymástól is különböznek - folytatta Sir John.

- Nos, melyik az ellenség? Azok, akik ellenünk támadtak az űrben?

- Vagy azok, akik a 3 g lassulást tudták produkálni? - töprengett Sir John. - Essanoknak hívják őket, és itt élnek - mutatott a térképre. - De csak részei egy nagy szövetségnek.

- Miféle szövetségnek?

- Ennek az egésznek, ha jól vettem ki Betelgeuse szavaiból - válaszolt Sir John, és kezével nagy ívet húzott a térképen.

- És hová tartozik Betelgeuse? Honnét jöttek ők?

- Nincs fix bázisa. Az ő flottája állandóan bolyong a Galaktikán belül. Az összes többi pedig ellenük van, és sajnálatos módon a DSP-15 óta ellenünk is. Ilyenformán a kormány hallgatólagos szövetséget kötött , Betelgeuse és a Föld között.

- Hülyék - mondtam. - A politikusok mindig beleavatkoznak más népek problémáiba. Boldog vagyok, hogy nem vagyok politikus. Már rég a bolondok házában lennék.

- Annyi világos - folytatta Sir John -, hogy Betelgeuse csak egyféle lénytől fél, mégpedig a yelától. Yela annyit jelent, mint “a láthatatlan". Még senki sem látta őket, innen a nevük is.

- Beszélt arról, hogy ez a yela-népség bolygókat tud lángba borítani?

- Igen. Éppen ez a másik probléma, amelyre szeretnék választ kapni.

Megszólalt a telefon. Nem akartam felvenni, de Sir Johnt érdekelte a hívás. Bekapcsoltam, és Rhodes ezredes jelent meg a képernyőn.

- Ne haragudj a zavarásért Dick, de Betelgeuse elfelejtett valamit elmondani, mégpedig azt, hogy az egyik essant elfogta.

- Tényleg?! Hol van? - kérdeztem.

- Itt, a hajón. Gondoltam, közlöm veled, hátha érdekel.

- Persze, hogy érdekel.

- Akkor gyere át. Várlak az állomáson, aztán majd közösen ijedezünk - mondta Rhodes és nevetett.

Sir John bólintott.

- O. K. Ezredes. Azonnal indulunk, Sir John Fielding és én.

- Siessetek - mondta Rhodes izgatottan. A kép elhalványult. Kikapcsoltam a készüléket és Sir Johnhoz fordultam.

- Egy pillanat és kész vagyok - szóltam, és átmentem a hálószobába átöltözni.

Amikor visszatértem, Sir John éppen a térképet tekerte össze.

- Jó - mondta, és már nyitotta is az ajtót. Nagyon izgatottak voltunk, amikor elindultunk a kollégiumi helikopterállomáshoz.

- Tényleg érdekes lesz egy olyan élőlényt látni, aki tartósan kibírja a 3 g lassulást - mondtam.

Sir John becsúsztatta a programkártyát, és már indultunk is.

- Az is érdekelne, vajon Betelgeuse hajója technikailag fejlettebb-e mint az essanoké - morfondírozott.

- Érzésem szerint, igen. Hiszen, ha valaki állandóan a Galaktikában bolyong és nincs fix bázisa, okvetlenül fejlettebb technikával kell rendelkeznie, mint annak az ellenségnek, amelynek támaszpontjai vannak.

- Hmm.

A helikopter átrepült Cambridge fényei felett és feltűnt előttünk az űrkikötő erősen kivilágított, fényes területe. Gyorsan haladtunk, nem telt bele néhány perc, és már ott voltunk az állomásépületnél.

Kiszálltunk a helikopterből, és Rhodeshez siettünk, aki a bárpultnak támaszkodva várt ránk egy pohár társaságában. Amikor észrevett bennünket, lehajtotta az italt, és felénk indult.

- Hello, Sir John, hello, Dick!

- Mondja meg, miért nem említette Betelgeuse nekünk ezt a foglyot? - kérdezte Sir John.

- Nem gondolta, hogy számunkra jelentősége van az ügynek, csak akkor szólt amikor az essanok iránt kezdtem érdeklődni. És akkor egyszerűen megjegyezte, hogy van egy az űrhajóján - válaszolt Rhodes mosolyogva.

Kimentünk az épületből, és átvágtunk a betonon.

Az idegen hajó baljóslatúan állt a reflektorfényben.

A légzsilip ajtaja nyitva volt, és így csak egyszerűen besétálunk. Megnyomtam a liftgombot, és egy perc múlva már fönt is voltunk. Sir John nagy érdeklődéssel nézett körül. Ez a hajó semmiben sem hasonlított a DSP-15-höz.

Betelgeuse bekapcsolta a fordítógépet. - Jó, hogy jöttek.

- Kíváncsiak vagyunk a fogoly essanra – mondta Sir John lelkesen.

- Meg tudom érteni - válaszolt Betelgeuse, és kacsintott. Alcyone átment a kabinon, és eltűnt a liftben.

- Remélem, hogy maguk már komolyan foglalkoznak a Föld kiürítésével.

- Félek, hogy ez ügyben egyelőre várunk, és figyelünk. A mieink nem olyan racionálisak, mint Önök, és addig amíg látni, hallani és érezni tudnak, a fenyegetést nem veszik elég komolyan - válaszolt Sir John.

- És Ön, Sir John? Ön mit gondol? – kérdezte Betelgeuse.

- Mit mondhatnék? Ahogyan Ön a galaktikus háborúról beszámolt, meggyőzött arról, hogy a helyzet nagyon komoly, arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az evakuálás az egyetlen megoldás - válaszolt Sir John. Amikor észrevette a többiek arckifejezését, így folytatta: - Lehet, hogy magam is illogikusan gondolkozom?

Alcyone megjelent az összekötözött essannal. Néhány másodpercig hang nélkül bámultuk az idegent, aztán megkönnyebbülten felnevettünk. Zömök alkata volt ugyan, de nagyon kedves kerek arca. Inkább egy megfélemlített kis állathoz vagy játékbabához hasonlított, mintsem félelmetes ellenséghez.

- Betelgeuse, Ön azt mondta, hogy ilyen lények támadták meg a flottánkat? - kérdezte Rhodes.

- Igen, ő is közülük való.

Az essan bámult ránk, reszketett rémületében.

- Mi a neved? - kérdezte Sir John.

Alcyone továbbította a kérdést.

- Ungnee - hallatszott a lágy, dallamos hang.

- Félsz Betelgeus-től? - kérdeztem.

Alcyone fordított.

- Majdnem mindentől félek - válaszolt az essan.

- De miért? - kérdeztem.

- Mert az essanok békés emberek. Csodálatos bolygón éltek, amikor egy nap megjelent az ellenség, és megkezdődött a rettenetes háború. Az essanok elvesztették a háborút, és rabszolgaságba kerültek - magyarázta Betelgeuse.

- Csodálatos. Egészen csodálatos - mondta Sir John.

- Ugyanaz, mint a Földön. Hányszor volt már a történelemben, hogy az agresszorok leigázták a békés népeket, és akaratuk ellenére háborúba hajtották őket.

- Ez bizony igaz - mondta Rhodes.

- Uram - szólt Rigel.

- Igen. Mi van?

Betelgeuse felvette a hallgatót és figyelt. Azután megszólalt az intercom szinte muzsikáló hangon. Ungnee most iszonyatosan megrémült, és megpróbált Alcyone mögé bújni. Az éneklő hang egyre erősebb lett. Betelgeuse arcát komoly aggodalom öntötte el. Intett Alcyonenak, hogy vigye el az essant.

A zenélő hang fokozatosan elektronikus zörejjé alakult, amelyből szaggatott jelzéseket lehetett kivenni. Betelgeuse kétségbeesetten nézett ránk. Először nem értettem miről van szó. Számomra a gyors elektromos jelzések értelmetlenek voltak. Azután hirtelen átkapcsolt a fordítógép.

- Itt a yela - itt a yela.

Vérfagyasztó hideg szaladt végig a gerincemen. Aki eddig nem hitt Betelgeuse-nek, az most meggyőződhetett igazáról. Kollégáimra néztem. Nem szóltak semmit, csak álltak mozdulatlanul, feszülten várakozva.

7.

Még mindig földbe gyökerezett lábbal álltunk, amikor Ganges és Alcyone megjelent a liftajtóban egy nagydarab skótkockás szoknyájú asszonyság kíséretében.

- Hello, Sir John, Betelgeuse, Warboys - köszöntött bennünket Ganges. - A nagyfőnöktől hoztam egy csomó parancsot és ezt a hölgyet, bizonyos - Atlanta Belpuize kisasszonyt. - Ezután bennünket is bemutatott a hölgynek. - Antropológus ugyanis - rettentő okos - és össze akarja Önöket hasonlítani velünk és a hozzánk hasonló lényekkel.

Betelgeuse udvariasan meghajolt.

- Nagyon örülnénk, ha bármilyen felvilágosítással is szolgálhatnánk.

Atlanta Belpuize villámló tekintetet vetett rá. Nyissa ki a száját - parancsolta. Betelgeuse engedelmeskedett. - Hihetetlen - mondta a nő. - Ugyanolyan a fogazata, mint a miénk. Nem is tudom mire véljem. Azt hiszem, itt alaposabb vizsgálatot kell végezni, de első látásra ezek humanoidok.

- Én is pontosan ezt gondoltam, drága hölgyem szólt közbe Ganges. - Dehát én csak szimpla katona vagyok.

- De Ganges - folytatta a nő. - Itt az a probléma, hogy az ilyen nagymérvű hasonlóság esélye rendkívül csekély - hangja izgatott volt és zavart. - Legjobb, ha azonnal utánanézek a dolognak.

Megragadta Betelgeuse kezét, és aprólékosan vizsgálni kezdte ujjait és az izületeket.

- Jaj; kedves Belpuize kisasszony, nem lehetne őt egészben hagyni - nyöszörgött Ganges. - A nagyfőnök szeretne Betelgeuse-vel értekezni. - Nagy nehezen kimentette Betelgeuse-t a nő karmaiból. - Talán megfelelne valamelyik másik tag a legénységből?

Betelgeuse éppen mondani akart valamit, amikor Atlanta Belpuize megszólalt:

- A lányt természetesen megvizsgálom, de mi van azzal a - hm - férfival ott?

Rigel megpróbált levegővé válni. Sikerült is, mert mindenki figyelmét a hirtelen berobbanó 3 M kötötte le. Gangest figyelték és vigyorogtak.

- Jöjjön, Betelgeuse - mondta sietősen Ganges. Nagyon sok dolgunk van.

- Micsoda ronda látvány! - mondta a 3 M egy emberként.

- Átkozott szemtelen fickók - morogta Ganges. Arca vörös volt a bosszúságtól, kék szeme villogott.

- Ki vele, mi az a sok dolog! - szólt a 3 M kórusa. Ganges dühösen hátat fordított a társaságnak és csak Alcyone látta szemének villogását. Alcyone Betelgeuse-hoz lépett, és súgott valamit; Betelgeuse bólintott, és a 3 M-hez fordult. Valamit mondott nekik, mire azok hirtelen elcsendesedtek, vidámságukat rémület váltotta fel. Ezután Betelgeuse Atlanta Belpuizehez fordult:

- A 3 M nagyon fog örülni, ha Önnek bármiben segítségére lehet. Alcyone gondoskodik arról, hogy mindenben az Ön rendelkezésére álljon.

Sir John, Betelgeuse, Ganges és én beszálltunk a liftbe. Amint az ajtó becsukódott, még hallottuk a 3 M visszafojtott kirobbanását. - Nagyokosok!

- Úgy látszik - jegyezte meg Sir John - ez minden nyelven a nemtetszés jele.

- Lehetetlen lefordítani - mondta Betelgeuse udvariasan. - Remélem, Ganges ezredest nem sértették meg túlságosan a jókedvükkel.

- Hm, a kutyafájukat - mondta Ganges - nem mondom jó a kedélyük. Remélem Belpuize asszonysággal nem tudnak viccelni. - Láthatóan nem nagyon tetszett neki a gondolat.

Csak fél füllel figyeltem a beszélgetésre, mert gondolataimat az foglalkoztatta, amit Betelgeuse a hajóban mondott. A yelák vészjósló üzenete a végsőkig fokozta félelmemet. Sir Johnra néztem, aki most szintén gondolataiba merült.

- Kíváncsi vagyok, mit szól Atlanta Belpuize kisasszony az essanhoz? - mondta Betelgeuse Sir Johnhoz fordulva.

- Talán megkapja azt a meglepetést, amire felkészült - mosolygott Sir John megértően.

- Essan? - kérdezte Ganges, amikor a lift megállt. - Mi az, hogy essan?

Sir John elmagyarázta a fogoly ügyét.

- Hm. Nem akarok fontoskodni - szólt Ganges fontoskodva -, de nagyon jól tudják, hogy a biztonság az én ügyem. Mildenhallban én felelek ezekért a dolgokért, magánfoglyok nem lehetnek! Adják ki, és én majd bezárom az egyik cellába.

- Ahogy óhajtja - szólt Betelgeuse. Beleszólt az intercomba.

Ganges is átszólt a katonai csendőrségnek. - Van itt egy idegen fogoly - mondta. - Nem szabad semmit kockáztatni. - Mialatt beszélt, Betelgeuse megjelent az ideges Ungneevel. A katonai csendőrség törzsőrmestere egykedvűen vizsgálgatta a foglyot, arcán a csodálkozás legkisebb jele nélkül.

- Használjunk bilincset, uram?

Gangesnek a megdöbbenéstől leesett az álla. - Lelkemre mondom - szólt zavartan. A törzsőrmesterhez fordult, nagy nehezen összeszedte magát, aztán az egész űrkikötőt betöltő hangon rákiáltott. - Majd jöjjön az irodámba törzsőrmester!

Az altiszt lárvaszerű arca teljesen közömbös maradt. - Igenis

- Várjon egy percig - szólt utána Ganges. - Ez a nap az agyamra megy. Galaktikus csetepaté, nagyfőnök a nyakamon, Atlanta Belpuize és most még ez is. - Fogát vicsorgatva mutatott a minden ízében reszkető essanra, aki lenyűgözve bámult Ganges nagy vörös arcába.

A fene egyen meg - mondta Ganges. - Olyan vagy mint egy tengeri malac.

Ungnee kicsiny arcára a nyugodt derű vonásai rajzolódtak.

- Hm - folytatta Ganges -, tulajdonképpen egész osztag állig felfegyverzett katonaság kellene ehhez a kis jószághoz. Mindenesetre, Sir John, vigye barátunkat, Betelgeuse-t a miniszterhez, maga pedig Warboys, tárgyaljon a műszakiakkal, abban a bizonyos radarcső ügyben, amit az összes űrhajóinkba be kell szerelni. Mindegyiket beültettem a laboratóriumba, hogy addig is tanulmányozzák a rajzokat, amelyeket elutazása előtt itt hagyott. Elég jól haladtak eddig, de most már segítségre szorulnak - hm -. Ezután Ungneehez fordult. Na, gyerünk, fogoly, futólépés. - Intett az essannak, hogy kövesse a szakasszal az űrkikötő épületei felé.

Nagy gyönyörűségemre, és ebben a katonák is osztoztak, Ungnee megfogta az ezredes kezét, ugrándozott, éneklő hangon duruzsolt és követte gazdáját. Gangesnak még tarkója is kivörösödött zavarában.

- Indulás - vezényelt a törzsőrmester. - Lépés, Smith. Mi van veled, Robinson?

A katonák felzárkóztak az ezredes köré, és délcegen elmasíroztak a főépület irányába.

- Nahát! - szólalt meg Sir John. - Lehet, hogy még nekem is kezembe adná a dudát, de . . .

- Nagyszerű ember - jegyezte meg Betelgeuse. Dr. Warboys, Rigel is részt venne a megbeszélésen, mert az Ön csöve nekünk is hasznos lenne.

Betelgeuse és Sir John elindultak Londonba, én pedig a laborba, gondolataimban a yela-fenyegetéssel. Körülbelül egy óra alatt megoldottuk a felmerült problémákat. Rhodes jól megszervezte a műszakiakat. Késlekedés nélkül hozzáfogtak a beszereléshez. Rigel, ígéretéhez híven szintén csatlakozott hozzánk, és közreműködése igen gyümölcsöző volt, mert a fizikai tudományok terén nagy jártasságot tanúsított, s mondjuk meg őszintén, jóval előrehaladottabb ismeretei voltak, mint nekünk. Éppen ezért hízelgő volt, hogy néhány elképzelésem számára is újdonságszámba ment, és hazafelé menet arra gondoltam, milyen jó lett volna más körülmények között találkozni és ismeretségünket szakmai téren gyümölcsöztetni.

Holt fáradtan értem haza, azonnal lefeküdtem és elaludtam. Nagyon nyugtalanul alhattam, mert amikor reggel felébredtem, párnám az ágy másik végén volt. A könyveim, az órám és a többi holmim, beleértve az elektronikus ébresztőberendezést is, szanaszét hevertek a szobában. Az ajtócsengő eszeveszetten berregett, lenyomtam az intercom gombját.

- Tessék.

- Jó reggelt Dick - jött Sir John hangja. - Sajnálom, hogy zavarom.

- O. K., már megyek - mondtam és belebújtam a házikabátomba. Kinyitottam az ajtót. - Jöjjön be.

- Hoztam magának egy ismerőst, legyen a kalauza ma - mondta Sir John élénken. Alcyone állt mögötte eléggé félénken. Nem a zöld színű egyenruhát hordta, hanem egy kékeszöld zakót és nadrágot.

- Jó reggelt - üdvözöltem kissé zavartan, mert mezítláb voltam.

Alcyone kedvesen mosolygott. Észrevette, hogy a lábamra néztem. - Jó reggelt, Dick.

- Hát akkor én már megyek is - mondta Sir John. A Hadügyi Hivatalba kell mennem, rengeteg a munka. Örülök, hogy Ön már végzett a munkával, és azt hiszem, jót tesz egy nap kikapcsolódás.

- Jöjjön, Alcyone - mondtam és búcsút intettem Sir Johnak.

Alcyone félénken belépett, de amikor észrevette a lakást elárasztó rendetlenséget, léptei felélénkültek. Körbejárta a szobát, azután az ablakhoz ment. Meg kell jegyeznem, hogy ablakomból nagyon szép kilátás nyílt az egyetem régi épületére, a tetőkre, kéményekre és távolabb a King's College kápolna tornyaira. Olyan látvány ez, amely legalább ötszáz éve változatlan.

- Nincs magánál fordítógép? - kérdeztem, és betakartam mezítelen lábamat.

- Nincs. Egyik feladatom ugyanis a nyelvtanulás. Amikor magát megmentettük, angolul kezdtem tanulni. Betelgeuse és a többiek is tanulnak.

- De hogy az ördögbe csinálta, hogy máris ilyen jól beszél? Bekapcsolta magát a komputerbe?

- Valahogy ilyesformán - nevetett kedvesen.

- Nevessen csak, de tudja-e ismereteit a teafőzésben is alkalmazni?

- Tea? Az valami italféle?

- Igen.

- Hát megpróbálom.

Visszamentem a hálószobába, rendet csináltam, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, felöltöztem és siettem vissza megnézni, mire jutott Alcyone. Ott ült a konyhában és belemélyedt egy régi szakácskönyvbe, amit még az üknagymamám használt.

- Nagyon érdekes dokumentum - mondta, miközben egy karácsonyi puding receptjét tanulmányozta. Körülnéztem.

- Tea nincs?

- Hű, azt elfelejtettem!

Találtam néhány csészét, amelyek valahogy épségben voltak, beleraktam a teatablettákat, forró vizet öntöttem rá, és a biztonság kedvéért tejpasztillát is tettem bele:

- Nem így kell a teát csinálni - mondta Alcyone.

- Nem? - átnyújtottam neki az egyik csészét.

- Így kell teát csinálni - folytatta a szakácskönyvre mutatva. - Forralj fel egy kanna vizet. Önts a forró vízből a csészébe, hogy felmelegítse, öntsd ki a vizet a csészéből és tegyél három kanál teát a helyébe. Ezután öntsd rá a forró vizet. Tulajdonképpen nem értem az egészet.

Nevettem. - Valóban nagyon egyszerű, és én is mindig így csinálom, ha sikerül teához jutnom. Majd egyszer megmutatom.

Alcyone letette a könyvet és elgondolkodva vámnézett.

- Megmondom, hogy mi a legjellemzőbb rád és a többi emberre, akikkel a Földön találkoztam - mondta, miközben a teát szürcsölte.

- Mondjad.

- Hát igen. Ti mindig hisztek abban, hogy lesz holnap. Bármilyen szerencsétlenség vagy baj ér benneteket, a napok és a múló idő begyógyítja a sebeket, legalábbis a felszínét.

- Na és, miért nem jó így?

- Tényleg azt hiszitek, hogy lesz holnap?

- Magam részéről hiszek a holnapban. Néha kételkedem a jövő évben, de ez az érzés is csak átmeneti.

- Meg tudnád érteni, hogy számunkra nincs valódi holnap?

- Ugyan, ne beszélj ilyeneket, meglátod, hogy a holnap is itt lesz.

- Nem érted. Rettenetes veszély fenyegeti az emberiséget.

- De értem. Megtámadtak bennünket és lehet, hogy a közeljövőben ismét támadnak, de ettől én még örülhetek a mai napnak.

- De ez a támadás nem ugyanolyan lesz. Most már maguk a yelák jönnek. Lehet, hogy nagyon hamar, lehet, hogy csak évek múlva, de a yelák jönnek, és ez a halál az egész földfelszín halála.

- Hogy képesek a yelák ilyen szörnyű pusztítást véghezvinni?

- Képzeld el, hogy a Föld köré hidrogénburkot vonnak.

- Mennyit?

- Annyit, amennyi a bolygó atmoszférája.

- Akkor a yelák hatalma óriási - mondtam és felálltam ültömből.

- Igen. A műveletet nem sietik el. A bolygót is csak szép lassan veszik körül hidrogénnel, így alatta megmarad az oxigén. Azután egy ponton a hidrogénburok benyomódik.

- Jóságos egek! - kiáltottam, mert kezdtem látni a rettenetes képet.

- Már kezded érteni. A hidrogén és oxigén keverékéből nagy mennyiségű hő keletkezik. A hőmérséklet emelkedésétől a gáz kiterjed és egyre több hidrogén

kerül az alacsonyabb régiókba. Néhány perc alatt az egész légkör lángoló pokollá változik.

- Mint egy bomba. Ehhez képest a nukleáris fegyverek gyerekjátékok. - Az ablakhoz léptem. - És veletek tulajdonképpen mi történt? - Alcyone szemébe néztem. - Nos - válaszolta, miközben felkelt, és mellém állt - körülbelül százezer évvel ezelőtt kezdtünk egyik bolygóról a másikra vándorolni, és kezdtük őket benépesíteni az emberiséggel, az emberi fajjal. Egyik csillagrendszerből a másikra léptünk. A Galaktika urainak éreztük magunkat, mert egy idő múlva sokezer bolygó tartozott hozzánk.

- És aztán ennek a terjeszkedésnek egyszer csak vége lett?

- Igen, mégpedig amikor megpróbáltunk behatolni a yelák területére. Vereséget szenvedtünk. Vereségünket a többi elnyomott és leigázott faj felhasználta a lázadásra, és megkezdődött a hosszú háború.

- És elvesztettétek a háborút?

- Nem azonnal. Eleinte győztünk, de ekkor a többiek a yelákhoz fordultak segítségért. A yelák ellenünk támadtak, és ettől fogva nem beszélhetünk háborúról, csak folyamatos pusztulásról.

- Tehát állandó menekülés, mindenhol csak rövid pihenéssel?

- Pontosan. Azaz, egy kivétellel. Éppen a Föld volt az a szerencsés bolygó . . .

- A Föld! Miért pont a Föld? - kérdeztem.

- Mert itt találtunk arra a ritka lényre, a primitív emberre, aki ránk hasonlított.

- A neandervölgyi ősember lehetett - mondtam elgondolkodva.

- Igen, így van - válaszolt Alcyone a megjegyzésemre.

- Ezek szerint néhányan megpróbáltak itt letelepedni, összevegyültek az eredeti őslakókkal és álcázásnak használták őket?

- Igen, így történt. Most már érted, hogy miért hasonlítunk egymáshoz annyira.

- Értem, de azért igen furcsa ez a történet.

- Igen. A dolog akkor fordult rosszra, amikor a földi ember űrhajókat épített, és megkezdte a világűrkutatást. Buta hiba volt, mert így a Naprendszeren kívüli lények tudomást szereztek a földiek létezéséről. Ezt itt senki sem sejtette, de a baj megesett. A yelák jönnek.

- Miért olyan biztos, hogy a küzdelem reménytelen?

- Mi már mindent megpróbáltunk. Az egyetlen lehetséges megoldás, ha a miénkhez hasonló űrhajókat építettek, és velünk együtt menekültök.

- Nem hiszem, hogy ez az egyetlen megoldás. Valamit meg kellene próbálnunk, hiszen már ötvenezer év telt el azóta.

- Ó, igen. Ötvenezer éve szálltunk le a Földre. Akkor még a Földön sok állatfaj élt. Ma már eltűnt a primitív ember, és nagyon sok állatfaj kipusztult. A yela számára az emberi faj uralma egyenlő a pusztítással. Ez ellen az érv ellen nem lehet hadakozni. mondta Alcyone komolyan.

A Nap előbukkant a szürke felhők mögül. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, amint a tetőket és a kéményeket néztem, hogy valahol távol az űr mélyében engesztelhetetlen ellenség készül támadásra.

- Gondterheltnek látszol - mondta Alcyone, és megfogta a karomat.

- Az vagyok! De most jobb, ha elmegyünk valahová - válaszoltam.

- Semmiből sem tanultok - sóhajtotta kétségbeesetten.

- Dehogynem, de csak nagy szorultságunkban mondtam, és az íróasztalhoz mentem. Elővettem útlevelemet és a csekkfüzetet. - Hová szeretnél menni? - kérdeztem, és zsebre vágtam a papírokat.

- Valahová, ahová te.

- Nagyszerű, akkor máris indulhatunk.

Bezártam az ajtót, és cédulát tettem ki: HÁZON KÍVÜL VAGYOK. Azután másik gondolatom támadt, megjegyzést írtam a cédulára, figyelmeztetve a látogatót, hogy üzenet átvevő készülékem működik. Egyszerű szerkezet. Egyszer nagyon unatkoztam és megszerkesztettem, ugyanis mindenki arról panaszkodott, hogy sohasem vagyok otthon, és az üzeneteket is elveszítem. A szerkezet lényege az, hogy ha a látogató egy percig az ajtóban áll, egy hőérzékeny cella felfogja testhőmérsékletét, beindul a magnetofon, és a kaputelefonba bemondott üzenetet felveszi.

Átsétáltunk a régi parkon. Alcyone nagyon csöndes volt és ábrándosan nézegette a régi épületeket. Azon gondolkoztam, miféle régi emlékek kavarodtak fel benne. A főkapunál megkértem a portást, hogy rendeljen egy helikoptert.

Öt percnyi séta után az öreg piactérre érkeztünk, itt vártuk be a helikoptert. Milyen furcsa, ahogy a hagyományok tovább élnek, gondoltam. A Cambridge-i piacon teljes volt a nyüzsgés. A fapultok fölé színes, tarka védőponyvák feszültek. A pultokon krumpli, fejes saláta, gyümölcs, virágok.

- Mesés - szólt Alcyone, és boldogan nézegette az egyik virágárus pultot. - Én csak olvastam ilyesmiről, és képeken láttam. Néhányszor körbejártuk a piacot, s végül úgy kellett Alcyonét elvonszolnom. Milyen furcsa, gondoltam, amint követtem, több mint tíz éve vagyok Cambridge-bon, és a piac - mint ritkaság még soha nem kötötte le a figyelmemet. Nagyon sok szép dolgot természetesnek veszünk, mert megszokott.

- Mennyi időre késik a helikoptert? - kérdezte a pilóta.

- Ja, igen. egészen holnapig - mondtam, és átnyújtottam a csekket.

- Hová szándékoznak menni? - kérdezte a férfi. - Azt hiszem talán a keleti partokra.

- Itt van egy csomó üres kártya, ezeket tetszés szerint bekódolhatja. Ott van elöl az irattartóban a részletes térkép.

- Indulás - szóltam Alcyonenak, aki éppen alkudozásba merült az egyik kofával.

- Hova akarsz vinni? - kérdezte, amikor beült mellém.

- Hát - mondtam és a térképet tanulmányoztam mit szólnál például Dunwichhoz?

- Miféle hely ez a Dunwich? - kérdezte, én pedig egyik kártyára már belyukasztottam a megfelelő utasításokat.

- Isteni, régi falu a tengerparton.

Rámnézett, mintha megőrültem volna. Benyomtam a kártyát, és már indítottam is a motort. Gyönyörű nap volt, az ég ragyogóan kéklett, a nap melegen sütött, és alattunk az utcák rajzolata egyre távolodott, amint emelkedtünk felfelé. Rátértünk az útirányra, és hamarosan a zöld mezők fölött suhantunk.

- Most már nem csodálom, hogy igazából nem tudsz aggódni. Itt minden abszolút gyönyörű - mondta Alcyone mosolyogva az alattunk elhúzódó erdőket és mezőket bámulva.

Alig több mint félóra múlva már ott álltunk a zöld Északi-tenger puha sárga homokján. Dunwich nagyon furcsa falu volt, amely jóformán változatlanul maradt itt a tizenhetedik századból. A modern technika összes vívmányai sem tudták megakadályozni, hogy ez a kis falu szép lassan bele ne csússzék a tengerbe. Alcyone elnevette magát, amikor meglátta, hogy a templom már majdnem a tengerben áll. Egészen a közelébe mentünk, olyan volt, mint egy óriás ékszerdoboz, amelyet furcsa szögben a homokba temettek.

- Miért nem bontották le időben az egészet? - kérdezte, amint éppen egy redőnyös ablakon akart bekukucskálni.

- Talán azért, mert a történelem során annyi mindent leromboltunk, hogy most már az emberek egyszerűen nem törődnek az igazi értékekkel sem.

- Mennyi ellentmondás van bennetek - mondta Alcyone könnyedén. - Nem törődtök a világűrből közeledő invázióval, de egy süllyedő templomra még odafigyeltek. Azt mondod ugyan, hogy nem érdekel ez a templom, de az az érzésem, hogy még mindig a lelki békességet adja nektek.

- Abban azt hiszem igazad van, hogy lelki békét jelent a számomra. Szeretem a régi világot, az új világ az én paraszti eszemnek túlságosan bizonytalan. Azt mondd meg inkább, hogyan maradtatok ti épelméjűek? - kérdeztem, és megpróbáltam a világűr végnélküli utazásaira gondolni.

- Nehéz. Állandóan tudnunk kell, hogy biztonságban vagyunk a támadás ellen. És minél többet gondolunk rá, annál rosszabb, és egyszer csak rájön az ember, mint ahogyan most én is rájöttem, hogy állandó idegfeszültségben élünk.

- De mégis mit csinálsz azon kívül, hogy állandóan ennek a különös galaktikus háborúnak a problémáiba merülsz? - kérdeztem, és megindultam a parttól távolabb fekvő régi kocsma felé.

- Azt hiszed, hogy számunkra valami különös dolog ez a végnélküli háború? Gondolom, nehéz megérteni, de próbáld elképzelni, hogy száműzetésben vagy, de nem egyszerű száműzetésben, mert állandóan lesnek rád és üldöznek.

- Igen. Ezt nevezzük mi gerillaháborúnak.

- Ezt a szót kerestem - mondta Alcyone, amikor kinyitottam a kisvendéglő ajtaját. - Honnan jöttek ezek az emberek? - kérdezte súgva, amint beléptünk. Rögtön észrevettem, hogy miért volt annyira meglepődve. Egy csomó öregember ült az asztaloknál, nagy szemeket meresztve, mintha már ötven éve ülnének ugyanígy.

- Nincs semmi különös, csak ezek mindig gyanakvóak, ha idegeneket látnak - mondtam.

- Jó reggelt - szólt ránk egy vidám, piros képű férfi a tölgyfa söntés mögül.

- Jó reggelt. Másfél pintet a legjobb sörből. Alcyone körülnézett az alacsony, tölgyfa burkolatú szobában. Régi tárgyak, emlékek csüngtek a plafonról egészen a padlóig. Odaültünk a pulthoz. A poshadt sörszag meglehetősen átható volt.

- Eszel valamit? - kérdeztem. A fejét rázta.

- Mi van ennivalójuk? - kérdeztem a csapostól.

- Attól függ, hogy mit akar.

- Marhasültet és vesepástétomot - mondtam reménykedve.

A férfi mosolygott, bólintott és eltűnt a hátsó ajtón.

- Ha nem ízlik, akkor kérhetünk valami mást mondtam Alcyonéna.k, és elébe toltam a korsó sört. Jellegzetes angol ital.

A házigazda visszajött egy nagy tál pástétommal. - Megfelel, uram?

- Valódi? - kérdeztem, közben élveztem az illatát.

- Természetesen, a feleségem specialitása.

A pástétom valóban ízletes volt. Eszembe jutott, hogy édesanyám pontosan ilyet készített apámnak. - Kérsz egy adagot?

- Igen - válaszolt Alcyone, és bekapott egy nagy falatot. - Mi ez?

- Házi készítésű marhasült és vesepástétom - magyaráztam, miközben hörpintettem a sörből.

- Nagyon érdekelne, hogy ezek az emberek hogyan vélekednek a yelákról - mondta Alcyone a cserzett arcokat szemlélve.

- Magam sem tudom, de megkérdezhetnéd.

- Nem merem. Zavarba jönnék.

- Hát akkor? - nevettem. - Pedig csak így lehet megtudni. Bocsásson meg - szóltam az egyik cserzett arcúhoz. - A fiatal hölgy arra kíváncsi, hogy mi a véleménye a Föld elleni invázióról?

- Ki akarja a Földet bántani?

- Tegyük fel, hogy valaki meg akar minket támadni.

- Igaz, valamit hallottam arról, hogy lehetséges szólt közbe a tulaj. - Néhány nappal ezelőtt valami háborúféle volt a világűrben.

- Arról van szó. Nos, szeretném tudni, hogy mit csinálnának, ha nem nyertünk volna?

- Aha, szóval ha idejönnének. Hát akkor is csinálnám a dolgom, ahogy eddig - mondta a cserzett arcú.

- Csinálná továbbra is így! - kiáltott Alcyone meglepetten.

- Úgy is van, fiatal hölgyem - szólt közbe egy másik férfi.

De nem tudják felfogni, hogy az tulajdonképpen mit jelentene! - mondta Alcyone.

- Nem, majd maga elmondja.

- Nos, ha ez az ellenség ránktör, mindenkit megöl.

- Hát ahhoz ugyancsak fel kell kötniük a kötnivalójukat.

- Igen - bólintott a házigazda. - Lehet, hogy a többi népek nem sokat fognak csinálni, de mi biztosan harcolunk.

- De hiába, akkor is meghalnak - mondta Alcyone.

- Lehet, de egy párat magunkkal viszünk a más világra.

- Na most már van fogalmad arról, hogyan vélekednek ezek az emberek? - mondtam, és kiittam az utolsó csepp sört is.

- Egyáltalán nem értem ezt a gondolkodásmódot.

- Itt, Angliában, inkább a hagyomány diktál és nem a logika. Sok-sok évvel ezelőtt volt Európában két klasszikus háború, amelyek után Anglia egyre nagyobb pénzügyi problémákba került. A politikusok először az amerikai, majd európai kapcsolatokkal próbálkoztak, hogy a nehézségekből kihúzzák az országot. És akkor egy ügyes politikus rájött, hogy noha pénzügyi helyzetünk zűrös, de jó műszaki elgondolásaink vannak, amelyeket ki lehet aknázni. Így aztán a régi gyakorlattal ellentétben az ötleteket nem adtuk el, hanem itthon megvalósítottuk. Ettől kezdve a kormány óriási összegekkel támogatta a technológiát.

- És segített?

- Óh, igen. A britek folytatták a két háború alatt megkezdett folyamatot és amíg a világ többi országában egyre kevesebb műszaki felfedezés látott napvilágot, addig nálunk a fejlődés töretlenül felfelé ívelt. Lassan azután a többi ország elkezdte a pénzét - nem a technológia fejlesztésére -, hanem a mi műszaki elgondolásaink megvásárlására fordítani.

- Látom, nagyon büszke vagy rá.

- Természetesen, hiszen ezért van lehetőségünk arra, hogy valamiképpen megfélemlítsük a yelákat mondtam némi pátosszal.

- Azt akarod mondani, hogy a világ most Angliától várja a megoldást?

- Lehetséges.

- De mi van az űrhajókkal? - kérdezte Alcyone.

- Mármint a ti űrhajóitokkal?

- Igen.

- Azt hiszem már hozzá is fogtak tervrajzaitok alapján az építéshez. No persze nem azért, hogy elmeneküljünk, hanem, hogy fel tudjuk venni a küzdelmet az idegen hódítókkal.

- Hát nem tudod megérteni, hogy nem lehet ellenük semmit se tenni?

- Valamit biztosan lehet. Nem szabad mindig a vereségre gondolni. Valamit kell tennünk a győzelemért is.

- Nem ti vagytok az elsők, akik megpróbálták! Azt hiszed, hogy az a tízezer bolygó ellenállás nélkül megadta magát a yeláknak?

- Alcyone, ne vitatkozzunk tovább, úgysem jutunk semmire. Ha nincs semmi esélyünk, hogy a veszélyt elhárítsuk, akkor alázatosan elfogadjuk a tanácsodat, de először engedjetek időt a gondolkodásra - mondtam, és éreztem, hogy kezdek kissé ingerült lenni.

- Nincs időtök a gondolkodásra! - szólt Alcyone dühösen.

Megfogtam a kezét és kimentünk a kocsmából. Amíg a helikopterhez értünk, nem szólt egy szót sem.

Elszomorított, hogy haza akar menni, de hát én is dühös voltam, és így talán jobb is.

- Dick - mondta, amikor a helikopterhez értünk.

- Sajnálom, hogy összevesztünk, de azt hiszem az én életösztönöm erősebb, mint a tiéd, és ha te nem jössz velünk, akkor függetlenül attól, hogy a földi emberek mit gondolnak, én téged elhagylak.

- Alcyone, mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem, megragadtam a vállát és a szemébe néztem.

- Azt szeretnénk ha velünk jönnél.

- Nem értem. Miért én? Nálam sokkal jobb képességű emberek is vannak.

- Nem azért, nem ilyen szempontból. Betelgeuse úgy látja, hogy értékes lehetsz nekem.

- Neked?! - kiáltottam. - Dehát még alig láttuk egymást.

- Én mégis szeretlek és meg akarlak menteni.

- Rendkívül hízelgő ajánlat, de honnan tudod, hogy nem vagyok közönséges disznó? - kérdeztem és őt néztem. Nagyon csinos volt.

Alcyone nevetett. - Azt nem tudom, de úgy érzem, hogy érdemes lenne téged megismernem.

Nem tudtam mit válaszolni. Valóban hízelgő volt, hogy meg akarnak menteni, de nem tudtam magamat elképzelni egy űrhajóba bezárva, állandóan a gyorsuIásnak kitéve, térben és időben korlátok közé szorítva. Talán ha a laboratóriumomat is magammal vihetném, de hát ki tudja, hogy mikor unnám meg azt is. Egész másként festene, ha az a probléma érdekelne, hogy lehet egy űrhajóban élni és meghalni, és a kísérletbe magam is belehalnék.

- Visszaviszel? - szólt Alcyone.

- Természetesen. De nem akarsz még valamit látni Angliából? - kérdeztem.

- De szeretnék, csakhogy előbb neked döntened kell, hogy velünk jössz-e? Ha veled vagyok, akkor semmit sem veszel egészen komolyan - mondta.

Beszálltunk a helikopterbe. Beprogramoztam Alcyone űrhajóját.. Útközben viszonylag csöndben voltunk. Amikor megérkeztünk, az egész űrkikötő hemzsegett a televíziós műszakiaktól. A helikopter a parkban szállt le.

- Most aztán fussunk - mondtam, amint észrevettem, hogy a tv-riporterek felénk sietnek.

- Azt hiszem, igazad van mondta Alcyone és végre elmosolyodott.

- Bocsánat, uram. Felvilágosítana a jelenlegi helyzetről? - Az egyik erőszakos riporter már nyomta is a számhoz a mikrofont.

- Sajnálom, de egyáltalában nem tudjuk, hogy mi az a jelenlegi helyzet, ami Önt érdekli.

- A galaktikus háború - szólt közbe egy másik.

Néhány őrszemnek sikerült a sajtó és a tv emberei között utat nyitni az űrhajóhoz.

- Meglátogatsz majd bennünket? - kérdezte Alcyone, amint az űrhajóhoz értünk.

- Természetesen. Itt van a telefonszámom - mondtam és átnyújtottam a névjegyemet. - Majd benézek a héten, hacsak valami rendkívüli közbe nem jön.

- Visszamész dolgozni?

- Attól tartok, hogy igen. Nagyon sok a lemaradásom, amit be kell hoznom.

Alcyone majdnem szomorúan mosolygott és bement a hajóba.

Nagy nehezen átvergődtem a tv- és a sajtótudósítók tömegén, és megkönnyebbülten szálltam fel a helikopterrel.

8.

Tele volt a fejem. A yela-fenyegetés állandóan foglalkoztatott. Betelgeuse és népe technikailag sokkal fejlettebb mint mi, és mégsem tudtak semmiféle hatékony védekezést kitalálni ellenük. Viszont állandóan úton vannak, így az is természetes, hogy fejlődésüknek ez a körülmény fizikai korlátokat szabott. Rigel például nagyon sok tekintetben lényegesen többet tud nálam, és ugyanakkor elismeri, hogy a saját területemen olyan elgondolásaim vannak, amelyek számára is újak. Talán életformájukból következett, hogy nem tudtak a yelák szorításából kiszabadulni? Talán tudok rajtuk is segíteni, mert nem vagyok annak a környezetnek rabja. De hogyan nézhetne szembe valaki egy olyan támadással, amelynek kimenetele teljesen bizonytalan? Beszélnem kell Sir Johnnal és Betelgeusezel.

A piactér volt alattam. Leszálltam és visszagyalogoltam a kollégiumba, mélyen gondolataimba merülve. Amikor a szobámba értem, azonnal felhívtam Sir Johnt. Arca megjelent a képernyőn.

- Helló Sir John. Nagyon fontos dologban szeretnék magával beszélni.

- Jól van - mondta. - Éppen fel akartam hívni. A Világ Űrközpontját izgatja Betelgeuse flottájának jelenléte.

- Miért?

- Fogalmam sincs, de mint az őrültek dolgoznak azon, hogy a műszaki leírásokból űrhajók legyenek válaszolta Sir John szárazon. - Van itt még egy érdekes fejlemény.

- No, éspedig?

- Sok furcsa jelzést észleltünk.

- Van róluk felvétel?

- Igen. Együnk valamit, közben megtárgyalhatjuk - mondta Sir John lelkesen.

- Nagyszerű. Hova menjünk?

- Mit szól a Le Jardínhoz, mondjuk fél óra múlva? - kérdezte órájára nézve.

Bólintottam, és a kép elhalványult.

Valamivel később már egy légpárnás taxiban ültem. - Hová, uram?

- Le Jardín. Az a francia étterem a Hills Roadon. A sofőr megnyomott egy gombot, és a jármű felemelkedett. Valami hang hallatszott alulról, de amikor elértük a teljes sebességet, minden simán és hangtalanul ment.

Sir John már a vendéglő előtt állt, kezében egy kis hordozható magnetofonnal. Átadtam a csekket a sofőrnek, belyukasztotta, visszaadta, én pedig aláírtam az elismervényt.

Elindultunk az étterem felé. Sir John tényleg élvezi a hagyományokat. Ezt az éttermet az alapító unokája vezeti minden nehézség ellenére, úgy, mint 1970-ben. A többi vendéglőt automatizálták, csak a különféle ételprogramok között lehet választani, és még jó ha a berendezés ad nekik valamilyen jelleget.

Például az olcsó kávéházak igen egyszerűek. Hosszú asztalnál ül az ember, középen egy mozgó lemez. A menüből kiválaszt valamit, és néhány másodperc múlva megjelenik a kívánt étel a lemezen. A drágább helyeken külön asztalok vannak, és a mikrofonon keresztül kell a rendelést feladni. A hirdetések szerint ez a forma megfelel az egyéni igényeknek.

- Jó estét, Sir John - köszönt Pierre, a tulajdonos. A szokásos asztalt kéri?

- Igen, Pierre, nagyon jó lesz.

Elhaladtunk a sűrű asztalsor között. A terem zsúfolva volt emberekkel.

- Szinte hihetetlen - mondtam, amikor leültünk. - Micsoda?

- Az, hogy mennyien szeretik a régi divatú vendéglőt.

- És a legtöbbjük fiatalember, mint maga, Dick mosolygott Sir John.

- Lehetséges, én azonban azok közé tartozom, akik bárhol tudnak enni.

Sir John elkeseredett arcot vágott a kijelentésemtől és beletemetkezett az étlap tanulmányozásába.

- Kérnek valami italt? - kérdezte Pierre.

- Hm. Igen. Whiskyt szódával. Maga Dick?

- Gint és valami üdítőitalt.

Pierre bólintott, mosolygott, távozott. Mi pedig az étlapra koncentráltunk.

Megjött az ital. Hörpintettem egy kortyot, azután a pincérhez fordultam, aki már várt a rendelésre.

- Parancsol, uram? - kérdezte.

- Kérek egy Cordon Bleu szeletet, sült burgonyával és fejes salátát - mondtam egy szuszra.

- Már megint marhasült! - mormogott Sir John.

- Kíván valami előételt? - kérdezte a pincér.

- Nem, köszönöm.

- Kacsát narancsmártással és vegyes salátával mondta Sir John.

- Bor?

- Valami jó vörös van? Pierre-nek van a legjobb vörös bóra, amit valaha is ittam.

- Igen, uram.

- Jó, hozzon egy kancsó kaliforniai vöröset.

A pincér ismét távozott. Sir John felrakta az asztalra a magnetofont és átnyújtotta a hallgatót.

Betettem a fülhallgatót és Sir John elindította a készüléket. Furcsa elektromos muzsika hallatszott. Egy darabig hallgattam, aztán kivettem a fülhallgatót.

- Megpróbálta már valaki megfejteni a yela-kódot? - mutattam a magnóra.

- Nem komolyan. Jodrell Bank szerint a hang bizonyos fix pontról jön, valami olyasféle, mint a katonai toborzó.

- Nem valami jó szignál. Beszéltek már erről Betelgeuse-zel? - kérdeztem.

- Igen. Szinte őrjöng, mert senki sem akarja elég komolyan venni a helyzetet. Szerinte a yelák hidrogénnel dolgoznak.

Sir John rándított a vállán. - Mit gondol, Dick, milyen komoly az ügy?

- Nagyon, de ami a legfélelmetesebb, hogy vendégeink inkább bennünket is magukkal vinnének a menekülésben, mintsem felvegyék a harcot a yelákkal.

- Ezt a lány mondta?

- Igen. Azt akarta, hogy menjek a hajóra és meneküljek velük.

- Óh - szólt Sir John és csuklott egyet, amint a pincér letette az ételt az asztalra. Miért nem fogadta el az ajánlatot?

- Pontosan magam sem tudom. Talán nem szeretem a megadás gondolatát - mondtam elgondolkodva.

- Gondoljon csak arra, hogy mennyi mindent tanulhatott volna tőlük - folytatta Sir John.

- Tudom, nekem is megfordult a fejemben, de úgy érzem, hogy megállítjuk a yelát, ha tényleg komolyan foglalkozunk a kérdéssel.

- Azt hiszi, hogy lehet küzdeni egy olyan idegennel, aki képes az egész bolygót lángba borítani?

- Hát igen, a yelák technikája sokkal fejlettebb a mienknél, de biztos vagyok abban, hogy van ellenük megoldás.

- Értem, de ha egyszer sikerülne is megfékezni őket, megint visszajönnek. És biztosak lehetünk abban, hogy másodszor is tudunk védekezni?

- Nem tudom, de ha lélegzetvételnyi időt nyerünk, talán meg tudjuk győzni Betelgeuse-t, hogy van lehetőség a tervszerű harcra, amely sokkal eredményesebb, mint a gerillaháború - mondtam és teletömtem a számat hússal.

- Mit gondol, Betelgeuse tényleg annyira fél ezektől a yeláktól?

- Nem hiszem, legalább is kint az űrben nem, hiszen űrhajóik talán legjobbak az egész Galaktikában. Leginkább attól félnek, amit a yelák egy-egy bolygóval művelnek. Amikor leszállnak egy bolygón, azonnal úrrá lesz rajtuk a félelem és a kétségbeesés, úgy érzik, hogy semmit sem lehet tenni, csak menekülni!

- Lehetséges, lehetséges - motyogott Sir John és befejezte az étkezést. - Mégis mit gondol, mi lenne a legjobb?

Ittam egy kortyot és sóhajtottam. - Meg kell próbálni olyan csapást mérni az ellenségre, amely akkora veszteséget okoz, hogy visszavonulnak egy darabig és a sebeiket nyalogatják.

- Hogyan képzeli? Világos, hogy hagyományos fegyvereinkkel nem tudunk eredményt elérni - mondta Sir John elgondolkodva.

- Így van, és különben is rendkívül költséges. Rhodes ezredesnek volt egy jó elgondolása a torpedók láncszerű összekapcsolásával. Azonban ez is csak csepp a tengerben, ha elgondolja az ember, hogy nyolc torpedóval legfeljebb két űrhajót tud megsemmisíteni.

- Szóval valami olyasmire gondol, hogy legyen csak egy vagy két torpedó, de egy egész flotta megsemmisítésére alkalmas hatásfokkal? Mit szólna a kvarktorpedóhoz, vagy egy óriási kvarkbombához? - kérdezte Sir John és a kanállal játszott.

- A kvarkbomba rendkívül érdekes lenne, de nagy területen nem lenne elegendő a hőértéke - válaszoltam, és már hozzá is kezdtem a számításokhoz a szalvétán.

1969-ig a kvark nagy hecc lett volna. Akkor derült. ki, hogy az atom legkisebb része tovább bontható. E tény felfedezője elnevezte ezeket a részecskéket kvarkoknak. Korszakos felfedezés volt, annál is inkább, mert kimutatták, hogy a kvarkbomba ezerszer nagyobb hatásfokú lehetne, mint a hagyományos hidrogénbomba.

Felnéztem. - Nem. Ahogy elnézem a számításokat, a hőintenzitás túlságosan alacsony.

- Még akkor is, ha a torpedóknak kvarkfejük lenne? - kérdezte Sir John kiürítve poharát.

- Úgy esetleg, de ezt az elképzelést nem tartom kielégítőnek.

Ismét megjelent Pierre és miniatűr tv-készüléket tett az asztalra. A miniszterelnök jelent meg a képernyőn. - Jó estét - köszöntött bennünket. - Amint a szakértői véleményekből is kiderül, látni fogják, hogy nincs ok különösebb jelentőséget tulajdonítani ennek a - hm - műsormegszakításnak . . .

Sir Johnra néztem. Vállat vont.

- Ellenségeinket rendben, nagyjából legyőztük. Nyilvánvaló azonban, hogy veresége miatti elkeseredésében gyerekes módszerekhez folyamodott, és fenyeget bennünket. Mindenesetre a Világ Űrközpont, a tagállamok kormányainak teljes egyetértésével, bizonyos óvintézkedéseket léptet életbe. Az elkövetkezendő néhány napban totális hadgyakorlatra kerül sor, amelynek lényege a védekezés, és amelynek során számítunk a lakosság teljes támogatására. A hadműveletek ideje alatt holnap éjféltől az Önök teljes részvételére és együttműködésére számítunk, és reméljük, hogy az intézkedéseket, amelyek életbeléptetésére sor kerül, betartják.

- Idióták - mondta Sir John és felkelt székéről. Egy pillanat. - A telefonfülkéhez sietett. Kiöntöttem a kancsóból a maradék bort és megittam. Sir John visszajött az asztalhoz.

- Senki sem mond semmit, és a Hadügyi Osztálynak van képe azt válaszolni, hogy törődjek a magam dolgával.

- Lehet, hogy elfogadták Betelgeuse érveit és most nekilátnak az ügynek? - kérdeztem, de magam is nevettem saját kérdésemen.

- Pierre! - kiáltott Sir John. - Igen, uram.

- Mi volt még ezen kívül? - kérdezte a tv-re mutatva.

- Nem tudom, uram. A feleségem nézte az adást, amikor bemondták, hogy . . .

- Nagyon köszönöm, Pierre. Mindent írjon a számlámra.

Pierre idegesen mosolyogva nézett utánunk, amint Sir Johnnal az élen kiviharzottunk az étteremből.

- Hazamegyek, Dick, hátha sikerült megtudnom, hogy mi történik itt tulajdonképpen.

- Nem rossz ötlet - mondtam. - Ha van valami, amiben . . .

- Igen, köszönöm, Dick, tartjuk a kapcsolatot szórakozottan biccentett és elvágtázott.

Megfordultam és megindultam a város központja felé. Vajon a Világ Űrközpont hirtelen elhatározta volna, hogy újabb űrhajókat küld fel, amikor tudja, hogy ha azok az ellenség közelébe kerülnek, megsemmisülnek? Nem létezik, hiszen a Betelgeuse-féle űrhajóból eggyel, maximum kettővel rendelkezhetünk. Meg kell tudnom, mi történik. Felhívtam Rhodes ezredest.

Órákba telt, amíg sikerült kinyomoznom hollétét. Végre a központi telefoncomputer véletlenül rátalált.

- Helló, Dick. Hogy van a lábad? - kérdezte

Rhodes, amint üdvözöltük egymást a kicsiny képernyőn.

- Nem túl rosszul. Néha meg kell dörzsölni egy kicsit. Rhodes, az előbb láttam a miniszterelnököt a tv-ben, és még mindig azon töprengek, hogy mi az ördögről beszélt tulajdonképpen.

- Azt hiszem, nem telefontéma. Annyit azonban elmondhatok, hogy Gangestől származó értesülések szerint mindenki arra szavazott, hogy kvarktorpedókkal támadjunk - mondta Rhodes meglehetősen fáradt hangon.

- Hát azzal nem sokra megyünk - szóltam.

- Nekem is ez a véleményem - válaszolta Rhodes óvatosan.

- Átmehetnék, hogy beszéljek veled meg Betelgeuse-zel?

- Lehetetlen, a bázis teljesen le van zárva, csak külön felhatalmazással lehet bejönni.

- Nem tudnál egy ilyen engedélyt szerezni?

- Jelenleg nem. Tele vagyunk nagyfőnökökkel, akik még Betelgeuse-t és népét is háziőrizet alá vették.

- És mi van akkor, ha ott hirtelen megjelenek?

- Semmi. Téged itt nagyon tisztelnek, azonban olyan pokoli a zűrzavar, hogy semmit sem lehet garantálni.

- O. K. Rhodes, ezúttal nem keverlek bajba, nem megyek oda - válaszoltam és kikapcsoltam a készüléket.

A helyzet nagyon nyugtalanított. Szerettem volna egy újabb elképzelésről beszélni Betelgeuse-zel. Minél tovább jutottam, annál inkább dühített, hogy el vagyok zárva tőlük. Végre elhatároztam magam: megyek.

A probléma csak az volt, hogyan. Helikopterre vagy taxira egyáltalán nem gondolhattam. Meg kellene adnom a célprogramot és a jármű nem is emelkedne levegőbe. Hogyan lehet akkor húsz mérföldet megtenni gyaloglás nélkül?

A kollégium könyvtára még nyitva volt, amikor visszaértem. Agyam úgy járt, mint egy gyors metronóm, miközben a katalógusban egy olyan léptékű Mildenhall és környéke térképet találtam, amilyenre szükségem volt. Csodálatos, senki sem vette még kölcsön. Kikértem a térképet, azután körülnéztem, figyelnek-e. Nem. Zsebre vágtam és visszamentem a szobámba.

A probléma megoldása nem ment olyan könnyen. Minden közlekedési lehetőség a közlekedésrendészet ellenőrzése alatt állt. Bármilyen módon indulok útnak, a rendőrség azonnal tudomást szerez róla. A másik probléma az volt, hogy Mildenhall közelében van a radarközpont is, amelynek létrehozásában annak idején magam is részt vettem. Annyi tehát bizonyos, hogy ha valamilyen tárgy vertikálisan mozog, a radar azonnal jelzi.

Gint és tonikot öntöttem magamnak és behatóan tanulmányoztam a térképet. Az űrállomást még csak megközelíthetem valahogyan, de ott azután futnom kell. Még így is nagyon kicsi az esélyem, hogy megúszom az őrséget.

Különös, hogy amikor az ember egy problémán nagyon erősen töpreng, a legegyszerűbb megoldás sohasem jut eszébe. Az íróasztalomhoz mentem. Kotorásztam egy darabig, végre a kezembe akadt egy dosszié “RADAR" felírással. Az adatok tekintetében mindig nagyon alapos és precíz voltam, mindent elraktam. És tényleg megtaláltam a radarhálózat tervrajzát. Persze, azóta valószínűleg változtattak rajta. Annyi azonban bizonyos, hogy a kihelyezett antennák fix ponton voltak, bármikor össze lehetett őket csukni és visszahúzni a föld alá. A központi irányítóból kis alagutak vezettek az antennákhoz, ezekben voltak a kábelek.

Akadt tehát néhány lehetőség. Az űrállomás területén kívül nyolc helyen állt antenna. Kettőhöz a déli oldalon alagutak vezettek, végig a kilövő állomás mellett. Gondosan tanulmányoztam a terepet, majd kereszttel megjelöltem a helyet, ahol Betelgeuse űrhajója állhatott. A tervrajz nem mutatott szellőzőnyílást ebben a körzetben, de biztosra vettem, hogy van. Nem tehettem mást; ha menni akarok, csakis ezen az úton mehetek.

Esni kezdett, amikor összecsomagoltam a szerszámokat és kiosontam a szobámból. Össze-vissza barangoltam a vidéket, mire elértem a Cam folyó kis, régi hídját. Az egyik tanár itt tartotta a csónakját, ezzel szokott jó időben hazajárni. Szétrobban a dühtől, ha észreveszi, hogy eltűnt, de egyáltalán nem árt neki egy kis séta. Nem vagyok vízi ember, valószínűleg szórakoztató látványt nyújtottam, amint megpróbáltam szárazon bekecmeregni a ladikba. Végre sikerült, de akkor meg úgy elkezdett velem himbálózni, hogy majdnem a vízbe estem. Kioldottam a csomót, és a csónak lassan lefelé úszott a sodrásban. Lefeküdtem a fenekére, mert elég korán volt, és féltem, hogy meglát valamelyik diák a kislánnyal a partról, annak ellenére, hogy esik az eső.

Hirtelen felgyorsult a csónak. Ez már a zsilip. Az volt. A sebesség gyorsan fokozódott. Már csak néhány másodpercem volt összeszedni magam, mert ha a zsiliphez kerülök, tizenöt-húsz lábnyit zuhanok a folyó alacsonyabb vizébe.

Sikerült kikerülnöm a csónakkal az akadályt, és már láttam is a csónakkikötőt. Jól gyanítottam. Állt ott néhány légpárnás vízisí-vontató a mólóhoz kötve, de a töltőállomáshoz kapcsolva, amely éjszaka feltölti a telepeket. Kipróbáltam mindegyiket és azt oldoztam el, amelyikben a telep már majdnem feltöltődött. Ettől kezdve az ügy egyszerűsödött. A Cam folyó az Ouse folyóba torkollik. Térképem szerint délkeletről az Ouse folyóba egy másik folyó is ömlött, mégpedig a Lark. Ezen kellett visszafelé mennem az űrkikötő irányába.

Az út eseménytelen volt, kivéve a furcsa érzést, mert nem gyújtottam lámpát. A kilövőállomás már messziről nappali világosságot árasztott, láttam a DSP-15-öt és alig mögötte Betelgeuse űrhajóját. Rettenetes volt a nyüzsgés az űrkikötőben, a fővonalakon már sorakoztak az űrhajókat hordozó kocsik, hogy a kilövőhelyre vigyék őket.

Mildenhall keleti végében kötöttem ki és így az űrállomástól délre kerültem. Miközben a parton feküdtem, néhány percig azon gondolkodtam, hol is vagyok tulajdonképpen.

A szerszámok között hoztam magammal egy kis rádióvevő készüléket, amely az ultrarövid hullámot is fogja. Jó ötlet volt, mert kiderült, hogy majdnem az egyik antennán ülök. Hason csúszva megkerestem a lejáratot. Kiszámítottam, mikor fordul ellenkező irányba az antenna. Elég rövid volt a körbefordulás ideje, de sikerült felnyitnom a lejáratot. Bebújtam. Hideg vízbe merültem, ráadásul még büdös is volt, de az antenna felém fordult, és így maradnom kellett. Az alagút félig telt szennyvízzel.

Az alagúthálózat tervrajza kezdett átnedvesedni. Előkotortam iránytűmet, rátettem a szétmálló papírra és meggyújtottam a zseblámpát. Ha jól értelmezem az antenna helyzetét, akkor tőlem keletre az első folyosón kell továbbmennem, majd a másodikon északra.

A kábelekbe kapaszkodtam és megkezdtem a kúszást. A víz hideg volt, iszapos és szokatlan. Másztam, másztam és már úgy éreztem, hogy ezzel az erőfeszítéssel Cambridge-be is visszaérek, mikor végre ahhoz az elágazáshoz jutottam, ahonnét kelet felé kell fordulni. Hirtelen megrázkódott minden és fülsiketítő zúgás hatolt az agyamig. Úgy tűnt, hogy meghajlott az egész alagút. Biztosan az egyik kilövő alatt voltam. Megráztam a fejem, mikor vége lett és ismét kúszni kezdtem, mert a hideg víz már a csontjaimba hatolt. Elhagytam az első elágazást és végre elértem a másodikat, ahol északra kellett fordulni. Ismét megnéztem a térképet. Megpróbáltam elképzelni, hogy mi lehet fölöttem, de kissé nehezen ment. Addig másztam előre, amíg sikerült egy lejáratot találnom. Nincs az a fizikai erő, amellyel fel lehetett volna nyitni, ugyanakkor óriási robajt hallottam a fejem fölött. Úgy lövöldöztek az űrhajókkal, mint a csúzlival.

Tovább kúsztam, megint fellőttek egyet. Az alagút szinte behorpadt. Lassan elértem a következő feljárót. Körülbelül húsz lábnyira volt a föld alatt és egy vaslétrán kellett felfelé másznom. Megpróbáltam felnyomni a tetőt, de nem mozdult. Megvizsgáltam körben a szélét, de semmiféle zárszerkezetet nem találtam rajta. Ellenben, amint kikukucskáltam a résen, egy pár csizmatalpat pillantottam meg, pontosan a tető felett. A lélegzetem is elállt. Szívem olyan hangosan dobogott, hogy attól féltem, ez az ember meghallja a zörejt és lenéz a résen.

Végre odébb ment. Ismét megvizsgáltam a tetőt, az egyik oldala egészen rozsdás volt. Ütögetni kezdtem, mire nagy nehezen megmozdult. Nyikorgott, csikorgott, végre kinyílt. Amint szép lassan megpróbáltam felemelni, egyik oldala visszabillent és odacsípte az ujjamat. Csillagokat láttam. A helyzet tulajdonképpen nevetséges volt - köztiszteletben álló tudós a neves egyetemről, amint éppen kidugja fejét egy csatornanyíláson a kilövőállomás kellős közepén, körülötte pedig, mint a nyulak futkosnak a katonai csendőrök és a detektívek.

Betelgeuse rakétája mozdulatlanul állt körülbelül száz yardnyira tőlem. A látvány ebből a szemszögből nézve pokoli volt, körös-körül lángok nyaldosták a látóhatárt.

Nagy nehezen kikecmeregtem a lyukból és az idegen űrhajó felé rohantam. Figyeltem, nem követnek-e, de nem hallottam lépéseket. Csak egy távozó rakéta mennydörgése kísérte futásomat.

Már egészen közel jártam az idegen hajóhoz, amikor gonosz ötlet villant eszembe. Mi lesz, ha a légzsilip ajtaját nem nyitják ki? Lehetetlen volt megállapítani, hogy nyitva van vagy zárva, csak ha egészen közel jutok a hajóhoz, akkor tudhatom meg. Természetesen zárva volt. Amint visszanéztem egy pillanatra, észrevettem, hogy járőrkocsi robog felém nagy sebességgel. Az járt az agyamban, hogy csak van valami csengőjük, vagy ilyesféle. Legnagyobb meglepetésemre az ajtó kitárult. Beléptem és a liftajtót akartam nyitni, de az is kinyílt, amint a külső ajtó becsukódott. A nagy izgalom utáni megkönnyebbüléstől hisztériás nevetésben törtem ki. Megpróbáltam uralkodni magamon.

- Elég különös módja a látogatásnak - szólt Alcyone, aki már várt a liftajtóban, amikor az kinyílt a főkabinban.

- Miért? - kérdeztem nevetve.

Betelgeuse, aki a kabin túlsó felében állt, szintén nevetni kezdett.

- Nagyon furcsán öltözött ma este - mondta. Egyszer csak megnyílik a föld, maga kilép a nyílásból, aztán rohan hozzánk.

- Furcsán érzem magam - mondtam, és könnyek jöttek a szemembe.

- Mind a ketten butáskodtok - vágott közbe AIcyone.

- Alcyone - mondtam - ez a feszültség és az indulatok oldódása.

- Lehetséges, de akkor vele mi van? - kérdezte és Betelgeuse-re mutatott, aki felemelte a fejét és nagyon fáradtnak, szomorúnak látszott.

- Igaza van - mondta józanul. - Milyen csodálatos érzés felszabadulni a feszültségből és tehetetlenségből.

Odamentem hozzá. - Min gondolkodik tulajdonképpen? - kérdeztem és a válla fölött a tv-képernyőt kezdtem figyelni. A járőr megállt alattunk, de úgy látszik, nem tudott olyan könnyen bejutni az űrhajóba, mint én. Betelgeuse állított a külső kamera tárgylencséjén, hogy nagyobb területet fogjon be a képen. Új űrhajó indult útjára és hatalmas porfelhőt hagyott maga után a kilövőpadon.

- Ezek most is pontosan olyanok, mint amelyek évek óta üzemben vannak - mondtam.

- Valóban nincs közöttük különbség, csak a radarberendezés és a fegyverzet korszerűbb - magyarázta Alcyone és csatlakozott hozzánk.

- De miért csinálják? - kérdeztem.

- Egyszerűen azért, mert nem veszik komolyan az ellenséget.

- És az Önök erői hogyan állnak? - kérdeztem Betelgeuse-t.

- Elirányítottam a flottát a mélyebb térségekbe, hogy távol legyen az eseményektől.

- A mienket pedig lemészárolják.

- Valószínű. Nagy a pánik. Az első hajókat az essanok máris elfogták. Úgy látszik, hogy a Nap túlsó oldalán nagy erőket vontak össze.

- Hát akkor . . . - le kellett ülnöm, annyira megdöbbentett a gondolat, hogy a Föld kormányai milyen esztelenül mentek bele a dologba. Nem lehetett időt vesztegetni.

- Betelgeuse, csak egy módon lehet az ellenséggel felvenni a harcot.

- Mire gondolsz? - kérdezte Alcyone izgatottan.

- Nos, nézzünk reálisan szembe a tényekkel: az idegen lények képesek hatalmas gázfelhőt bocsátani a bolygó köré, tehát sokkal fejlettebbek, mint ti vagy mi. Viszont nekünk még ennél is erősebb szövetségesünk van - magyaráztam lelkesen.

- Lehetetlen - szólt Betelgeuse.

- Nem lehetetlen. A Nap, a mi Napunk.

- A Nap?! Hogyan tudna rajtunk segíteni? - kérdezte Alcyone.

- Fokozni kell a napkitöréseket - mondtam, miközben magam is csak most kezdtem végiggondolni az ötletet. - Elő kell idézni benne nagysebességű részecskék óriási, robbanásszerű kisugárzását - tehát egy fokozott kozmikus sugárzást - és ezzel tulajdonképpen megsüthetünk minden élőlényt, aki a Naprendszerbe hatol.

- Nagyon érdekes elgondolás, de gyakorlatilag nem látszik megvalósíthatónak - szólt Betelgeuse.

- Miért ne? Nézze, a Nap felszínén lejátszódó folyamatok, napkitörések, napfoltok és a többi - annak a gázhalmaznak a származékai, amelyek a felszín alatt fortyognak.

Alcyone és Betelgeuse bólintott.

- A következő pont tehát ennek a fortyogó mozgásnak az oka - folytattam.

- Belülről fűtve - mondta Alcyone.

- Igen. Ha nem volna belül égési folyamat, akkor nem fortyogna - természetesen. Azonban, ha a Nap legfelső rétege más összetételű volna, ha nagyobb koncentrációban tartalmazna fématomokat, akkor nem lenne forrásban a felszín sem - magyaráztam növekvő lelkesedéssel. - Nos, úgy képzelem, hogy a Nap felszínén növelni kell a fématomok koncentrációját, és ezzel a forrást lecsökkenteni. Elgondolásom szerint ugyanis a visszafojtott mozgási energiát a napkitörések és a kozmikus sugárzás kiváltásával lehet adott esetben felszabadítani.

- Meglehetősen szokatlan elmélet - mondta Betelgeuse.

- Tehát, fémet kell juttatnunk a Nap felszínére, amely majd kiváltja az óriási kitörést.

- Valamilyen konkrét fémről van szó? - kérdezte Alcyone.

- Azt hiszem, legcélszerűbb lenne a legkönnyebb fémet választani, a lítiumot, hogy minél többet tudjunk belőle szállítani. Tulajdonképpen át kell alakítanunk a Napot lítiumbombává. Tudom, hogy mennyire őrülten hangzik, de azt hiszem eredményes lehet.

- Szüksége van a segítségünkre? - kérdezte Betelgeuse.

- Igen - mondtam kissé szégyenkezve előbbi kitörésem miatt. - Nem könnyű dolog bármit is eljuttatni a Nap felszínére, hiszen nagy a valószínűsége, hogy a bomba nap körüli pályára tér, ahelyett, hogy belezuhanna.

Igen. Maximálisan meg kell közelíteni a Napot és csak akkor lehet a bombát ráirányítani.

- Pontosan. A mi űrhajóink egyik legnagyobb problémája, hogy a hűtés nem elég egy ilyen útra. Régen ropogós pecsenye lenne belőlünk, mire a közelébe érnénk.

- Alcyone - szólt Betelgeuse. - Megkaphatnám ennek a napnak a spektrumát?

Rigel és a legénység tagjai jelentek meg a liftajtóban. Alcyone elsötétítette a kabint és a falon megjelent a színkép. Betelgeuse gyorsan elmagyarázta előbbi szavaimat. Rigel figyelmesen vizsgálgatta a spektrumot, és elvégezte a számításokat.

- Úgy látszik, hogy a csillag megfelel a célnak szólt elgondolkodva.

- G1 törpe - mondta Betelgeuse.

- G1 törpe - ismételtem.

- Igen, úgy látszik, hogy az Ön elgondolása megvalósítható - közölte Rigel ördögi mosollyal.

- Csodálatos! - kiáltottam.

- Dick - szólt Alcyone. - Mi elvisszük a bombát és ledobjuk, de valakinek meg kell győznie a hivatalos szerveket, hogy ez a művelet nem károsítja a Földet. Gondoltál erre?

- Nem hinném, hogy a Földet nagyobb ártalom érné. Légkörünk és a mágneses mező megvéd bennünket.

- De csak akkor, ha a kozmikus sugárzás nem túlságosan nagy energiájú - mondta Betelgeuse.

- Igen, én is így gondoltam. A sugárzás egészen a földfelszínig hatolhat, de talán nem lesz olyan nagy az energiája.

- Ezt a részét mindenképpen meg kell tárgyalni az illetékesekkel. Nem vállalhatjuk a felelősséget, ha megsül a Föld - mondta Betelgeuse fintorogva.

- Nem, nem, természetesen erről szó sem lehet ráztam a fejem.

- Megbeszélem az egészet az egyik barátommal, és meglátom, hogyan reagál rá. Attól függ, milyen lépéseket teszünk . . .

9.

Jókedvűen léptem ki Betelgeuse hajójából. Az jutott eszembe, amíg a liften mentem lefelé, hogy őrültnek gondolnak, de az ötlet olyan jó volt, hogy vétek lett volna nem megpróbálni.

A légzsilip ajtaja kinyílt és ott állt Rhodes és Ganges ezredes. Ganges igazán dühösnek látszott.

- Dick - mondta Rhodes csípőretett kézzel.

- Hello, Ezredes, remélem nem aggódtál túlságosan?

- Természetesen aggódtunk, öregem. Nem vet jó fényt a biztonsági szolgálatra. sohasem jutott volna eszembe az a kábelalagút.

- Hülyét csinált belőlünk. Ha a főkapun jött volna be, nem tört volna ki az az átkozott biztonsági pánik - morgott Ganges és nagyon zaklatottnak látszott. Mindannyian az állomásépülethez mentünk.

- Beengedtek volna?

- Nem - jelentette ki határozottan Ganges.

- Minden rendben? - kérdeztem Rhodest.

- Nagyjából - suttogta.

- Miért nem mondtad, hogy be akarsz jönni? - kérdezte hangosan, hogy Ganges is hallja.

Ránéztem és kacsintottam. - Ösztönös megérzésből. Mi folyik itt tulajdonképpen?

- Mindent fel kell lőnünk, amilyen gyorsan csak lehet - válaszolt Ganges.

- Tudjátok, hogy az előőrsök már az ellenség kezébe kerültek? - kérdeztem.

- Betelgeuse mondta? - kérdezte Rhodes és szúrósan rámnézett.

- Igen. Valami baj van vele?

- Kineveti hiábavaló kísérleteinket. Visszavonta egész flottáját, és itt hagyott bennünket védtelenül, prédának - mondta Ganges.

- És maguk? - kérdeztem Betelgeuse védelmében. - Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy maguk tájékoztatták-e a döntésről? - Fogalmam sincs - mondta Ganges.

- Az a véleményük, hogy teljesem elment a maguk esze. Emberéleteket áldoznak egy eredménytelen kísérletre. Megértem őket. Minek csatlakoznának egy esztelen vállalkozáshoz, amikor már kezdettől tisztában vannak ennek a galaktikus háborúnak az erőviszonyaival.

- Mi az ördögöt tehetnénk egyebet. Üljünk és töprengjünk a problémán, miközben szép aranybarnára sütnek bennünket? Maguk tudósok mind egyformák szólt Ganges.

- Eddig még senki sem konzultált velem - fordultam Rhodeshez.

- Minek, hiszen csak ül és gondolkodik - szólt Ganges dühösen.

- Az lehet, de ha a politikusok és a katonák vennék maguknak a fáradságot, és gondolkodnának, esetleg valami más megoldás is eszükbe jutott volna - vágtam vissza.

- Ezek után azt kell hinnem, hogy van valami világmegváltó elgondolása - gúnyolódott Ganges.

- Nem. Mondjuk inkább úgy, hogy van egy ötletem, ami a jelenlegi helyzetet megoldaná, de nem végleges megoldás.

- Mit mond tehát a nagy fehér főnök? - kérdezte Rhodes, és Betelgeuse hajójára mutatott.

- Hajlandó életét és flottáját kockáztatni, ha van kilátás az eredményre.

Szótlanul baktattunk tovább. A parancsnokság olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Az utasítások egymást érték, a falitérképen villogtak a jelzőlámpák. A tv-monitorok egyfolytában működtek és adták az információt a hadművelet állásáról. Rhodes keresztülpréselte magát a tömegen és a műszereken, míg végre elérte az egyik irodahelyiséget. Becsuktam az ajtót, a csönd egyenesen csodálatos volt. Ganges és én leültünk, Rhodes az íróasztalhoz ment és lenyomott egy csomó gombot.

- Andy, van valami sejtelme arról, hogy hol a főnök? - kérdezte.

- Útban a Világ Űrközponthoz, uram - jött a válasz.

- Hát ezt éppen rosszkor csinálja. Ganges, tudnánk Dicknek egy útlevelet adni?

Ganges gondolkodott egy darabig, aztán bólintott. - Legalább nem kell visszafelé a kábelcsatornán másznia.

- Ganges - tört ki belőlem. - Tudnia kellett erről az alagútról. Túlságosan könnyű dolgom volt.

- Hmm - mormogott Ganges. - A parancsot a tőlem telhető legnagyobb mértékben végrehajtottam, eszem ágába se jutott, hogy egy ütődött végigmászik rajta, csak azért, hogy a barátaival cseveghessen.

- Muszáj volt Betelgeuse-zel beszélnem, tényleg látok valami megoldást.

- Igen, Sir John is erre gondolt - mondta vontatottan Ganges. - A szennyvízcsatornákon túlságosan hosszú lett volna az út, az alagút alkalmasabb.

- Ganges, maga átkozott vén csibész!

- Bárcsak Sir John is ilyen udvarias ember volna - kuncogott. - Tudóskák!

- Andy, hozna nekem egy katonai útlevelet? szólt Rhodes az intercomba, és máris kikapcsolta a készüléket. Nyomasztó hallgatás következett, míg végre megérkezett az útlevél.

- Tessék, Dick. Legközelebb szóljon nekünk is mondta Ganges vigyorogva, miközben aláírta az okmányt és átnyújtotta.

- Tulajdonképpen milyen ötleted támadt? - kérdezte Rhodes.

- Nagyon egyszerű. Az ellenség egyre mélyebben hatol Naprendszerünkbe. Jelenlegi fegyvereinkkel nem sokat tudunk ellenük tenni, még a kvarktorpedó sem elegendő hatásfokú. Az az ötletem támadt, hogy a Napot kellene felhasználni ellenük, mint sugárzásbombát - magyaráztam, miközben figyeltem a két eltorzult arcot.

- Miféle bombáról beszélsz?

- Úgy képzelem, hogy egy csomó lítiumot juttatunk a Nap felszínére - majd röviden elmagyaráztam a részleteket.

- Lítiumbomba, aha, egészen zseniális. Megsütni az ellenséget - mondta Ganges és kezdett feltápászkodni.

- Azt hiszitek, hogy megoldható? - kérdezte Rhodes kettőnkhöz fordulva.

- Hm. Az a probléma, hogy ki fogja ledobni? Ki lesz az a veréb.

- Mi nem tudjuk megcsinálni - mondta Rhodes a mi hajóink nincsenek úgy felszerelve.

- Betelgeuse vállalta - szóltam.

- Jobbat nem is lehetne választani. Rendes ember. Meg fogja csinálni! - Ganges tulajdonképpen okos volt, csak ügyesen titkolta. - És magával mi lesz?

- Természetesen én is megyek, ha kell.

- Állítsa össze, hogy mire van szüksége. Én majd beindítom a katonai gépezetet - mondta Ganges és már az ajtóban állt. - Jó ötlet. Nagyon jó - fűzte hozzá és már csukta is az ajtót.

Rhodes rám nézett, aztán mindketten nevetni kezdtünk.

- Különös ember - mondtam.

- Igen, de most sikerült horogra akasztani, bekapta a csalétket.

- Gondolod, hogy akar valamit tenni? Eddig még mindig figyelmen kívül hagyott engem.

- Biztosan. Én már észrevettem, hogy ha valami egybevág a céljaival, akkor minden mást félretéve keresztül viszi az ügyet.

Erősen kopogtak az ajtón.

- Szabad - harsogta Rhodes.

- Jó estét, Rhodes ezredes - mondta az egyik rendőrtiszt, amint belépett a szobába.

- Jó estét, miben lehetek szolgálatára?

- Keresünk egy embert, aki valószínűleg a kilövőtérség környékén belépett a lezárt területre - mondta a rendőr.

- Ne mondja! Tényleg? Honnan tudhatnánk? mondta Rhodes csodálkozást színlelve és lopva rám pillantott.

- Jelentést kaptunk Cambridge-ből, hogy valaki ellopott egy ladikot meg egy légpárnás motorcsónakot. Amikor keresni kezdtük, megtaláltuk a motorcsónakot a folyóparton az egyik radarantenna közelében.

- Értem - mondta Rhodes. - Nos, én nem tudok semmiről, de várjon egy pillanatig. - Valamit bekapcsolt.

- Kérem Ganges ezredest.

- Ganges - jött a válasz a következő percben.

- Itt Rohdes. Van tudomása arról, hogy valaki illegálisan behatolt a területünkre?

- Nincs. Egy szót sem hallottam róla.

- Elnézést a zavarásért - mondta a rendőr.

- Minden rendben. Ha hallok valamit, akkor jelentem.

A rendőr kiment a szobából. - Hát ez igazán . . .

- Nézd, Dick, nem helyeslem, amit tettél, de ha ebből a lítiumbombából lesz valami, akkor ezt a csónaklopás históriát fel kell függesztenünk pár hétre. Hol akarsz dolgozni, otthon, vagy itt?

- Otthon, köszönöm. Nem szeretem, ha az embereid állandóan a nyakamon lógnak.

- O. K. - mosolygott az Ezredes. - Rögtön intézkedem a hazaszállításodról.

Nagyon jó érzés volt újra otthon lenni. Nevetnem kellett, amikor eszembe jutott, hogy Ganges ezredes bűntársam a csónaklopásban és abban, hogy engedély nélkül katonai területre léptem. Főztem egy csésze teát, előkerestem egy könyvet, amit az Egyetemi Könyvtárból hoztam ki a napkitörésekről. A könyv belső borítóján ez állt: “Csak helyben olvasásra". Azon töprengtem, vajon mióta lehet nálam a kötet, nem mintha pillanatnyilag ennek valami jelentősége lett volna. Ellenben a napkitöréseknek igen.

A számítás viszonylag egyszerű volt, és hamarosan azt is tudtam, hogy mennyi lítiumra van szükség. Bizonyos szempontból az eredmény lehangolt. Be kellett látnom, hogy az akció óriási felelősséggel jár. Mindez magától értetődő volt, de ugyanakkor zavarba ejtett. Egyáltalán lesz eredménye az egésznek? Valószínűleg igen, de biztosíték nincs. Mindent megadtam volna annak, aki odajön és megosztja velem a kockázatot.

- De hiszen igazam van - mondtam fennhangon. Rhodes nagyon egykedvűnek és fáradtnak látszott, amikor felhívtam.

- Van valami, Dick? - kérdezte. - Nagyon letörtnek látszol.

- Te is így néznél ki, ha űrhajók ezreit kellene feleresztened, hogy aztán közöld velük, vissza az egész.

- Ó, te szegény - nevettem és azonnal vidámabbnak éreztem magam. - Nos, most aztán teljes energiáddal a lítiumbombákra vetheted magad. 40 tonna lítiumra van szükség.

- Micsoda! 40 tonna? - kiáltotta kétségbeesetten. Bólintottam.

- Hogy képzeled ennek a rettenetes mennyiségnek a Napba juttatását?

- Csak egyet tanácsolhatok. Az egész cuccot magas hőmérsékletű olajba kell tenni, aztán egy hűtött vákuumba.

Rhodes majdnem elájult a rémülettől.

Először megbeszélem ezt az embereimmel. Betelgeuse ideadja egyik torpedóját, de át kell alakítanunk, hogy körülbelül a Merkur pályájáról olyan gyorsan jusson a Napba, amilyen gyorsan lehetséges.

- Ez már jól hangzik. Hallani valamit a politikusok véleményéről? - kérdeztem.

- Mondtam már, hogy Ganges tud a bürokráciával is bánni. Csakis ezért sikerült elérnie, hogy minden űrhajónkat visszarendelhettük. Most jut eszembe, te is megeheted, amit főztél. Betelgeuse kijelentette, hogy a bombával együtt téged is vinni akar.

- Mármint a Napba?

- Igen. Magával visz téged és annyi energiát, amennyit a számításaid diktálnak.

- Köszönöm. Majd értesítsetek a hamvasztás időpontjáról.

Már nem hallottam Rhodes szellemes válaszát, mert kikapcsoltam a készüléket és csak nevető arcát láttam elhomályosulni a képernyőn. Azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy körülbelül mikor lesznek készen, így azt sem tudtam, hogy aludjak, vagy csomagoÍjak.

Végül mégis úgy döntöttem, hogy kár az időt aggodalomra pocsékolni, inkább átnéztem a számításokat, újból és újból áttanulmányoztam a problémát. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt, ez viszont egyáltalában nem javított az idegállapotomon. Félretoltam a papírokat és becsuktam a szemem.

A halálfélelem mind jobban erőt vett rajtam. Aztán meg felmerült bennem az a gondolat, hogy az egész ötletet Alcyone sugalmazta Betelgeuse-nek. Hiszen nagyon világos a helyzet. Ha ötletem a gyakorlatban beválik és az akció a győzelmünkkel zárul, akkor visszahoznak, ha nem, akkor magukkal visznek végtelen űrsétájukra. Öntelt csirkefogók, gondoltam.

Valószínűleg elaludtam, mert hirtelen felriadtam. Kimentem a konyhába és közben rázott a hideg. Körülbelül 61° volt, a fali hőmérő 71 fokot mutatott, tehát nem a hidegtől reszkettem.

A zuhanyt jó melegre állítottam és lassan sikerült kimosni magamból az álmos közérzetet. Amint lezártam a vizet, rögtön bekapcsoltam a forró légszárítót, aztán felöltöztem. Hirtelen eszembe jutott, hogy miért ráz a hideg. Nagyon átáztam a nyirkok nedves kábelalagútban, és aztán nem vettem tudomást az egészről. Valószínűleg hőemelkedés. Isteni érzés volt a tiszta ruha meg a forró fekete, amit csináltam magamnak. Megszólalt a csengő. Különös, ki a fene kereshet engem most? Még egyet hörpintettem a kávéból, aztán kimentem ajtót nyitni.

- Sajnálom, hogy zavarlak - mondta Alcyone.

- Helló, te igazán friss vagy - és szélesre tártam előtte az ajtót.

- Dick, minden kész az induláshoz.

- Szóval azért jöttél, hogy elővezess? - támadtam rá.

- Nem. Azért jöttem, mert szeretnék valamit mondani - válaszolt Alcyone és leült. - Tisztában vagy azzal, hogy mi történhet a Földdel, ha a bombát ledobjuk?

- Igen, van róla némi elképzelésem.

- Beszéltem Rhodes ezredessel, és úgy látszik, hogy sem a politikusok, sem a katonai szakemberek nem mérlegelték a következményeket.

- Ezek szerint hajlandók a kockázatot vállalni? - kérdeztem.

- Nagyenergiájú részecskék kockázatát!

- Tudom. Legrosszabb esetben néhány ember életét veszti, ami mindenképpen jobb, mintha mindenki meghalna.

Alcyone mosolygott és bólintott. - Azt hiszem igen.

- Különben miért akar engem Betelgeuse magával vinni?

- Egyszerűen azon az alapon, ha kockáztatja az életét értetek, akkor neked is kell kockáztatnod mondta Alcyone és nevetett.

Elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy milyen kínzó gondolataim támadtak az előbb.

- Megkínálhatlak valamivel?

- Nem, indulnunk kell - mondta Alcyone.

- De hiszen az előbb mondtad, hogy nem értem jöttél! - szóltam meglepetten.

- Így is van. Rhodes ezredes jön érted. Azért jöttem előbb, mert valamit kérdezni akarok tőled.

Kicsit zavartnak tűnhettem.

- Nem megyek veletek - mondta némi hallgatás után. Csak te és Betelgeuse mentek.

- EI tudjuk látni ketten az űrhajó irányítását?

- Természetesen. Egyetlen ember elegendő hozzá.

- Tehát te és a legénység maradtok? - Nem jutottam szóhoz pár pillanatig. Fejbe vágott a gondolat: Betelgeuse számít arra, hogy nem fogunk időben kikerülni a veszélyes zónából.

Alcyone lekísért oda, ahol Rhodes parkírozott. Megcsókolt és aztán elindult visszafelé.

- Na gyerünk Dick, kevés az időnk.

- Hm - mondtam, aztán bemásztam a helikopterbe.

Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. A hajnali köd már oszladozott a mezőkön, amint elhaladtcnk felettük. Aztán megláttam az űrkikötőt. Dugig volt űrhajókkal. Rhodes ügyesen manőverezve talált egy kis leszállóhelyet Betelgeuse űrhajója közelében. A légzsiliphez érve megfogta a kezem és erősen megrázta.

- Jó szerencsét - mondta, és hangja kissé remegett. - Köszönöm. Kérhetek valamit?

- Természetesen - bólintott, és még mindig fogta a kezem.

- Ha elmentünk, gondoskodsz Alcyoneról, és hogy minden rendben legyen?

- Természetesen. Azt hiszem, Sir John Fielding vigyáz rá.

I- Akkor jó - mondtam és bemásztam a légzsilipbe. Meglepetésemre Betelgeuse teljes legénysége a fedélzeten volt.

- Te jó isten! Mindannyian hősök akarnak lenni, ha visszatértünk?

Rigel mosolygott. - Nagyon helyesen gondolkodik. Mindenkivel kezet fogtam. Ganges és Betelgeuse még beszélgettek.

- Helló, Dick, remélem nem túl korán ébresztettük? - kérdezte Ganges.

- Túlságosan is korán - válaszoltam.

- No nem baj. Lesz körülbelül egy egész napja az alvásra, mielőtt ropogósra sül.

- Köszönöm. Mindannyian megyünk? - kérdeztem és Betelgeuse-re néztem, aki egyáltalában nem látszott kétségbeesettnek, sőt valami huncut mosoly csillant szemében.

- Nos, akkor magukra hagyom Önöket - mondta Ganges és belépett a liftbe.

- Dick, hogy viseled a gyorsulást?

- Nem túlságosan jól.

- Na, látod, tettünk ide néhány fekvőszéket is mondta Betelgeuse.

Odamentem a fekvőszékekhez, lefeküdtem az egyikbe. Betelgeuse leült a másikra. Hordozható műszerfalat is hozott magával és így, legnagyobb ámulatomra, fekvő helyzetben végezte a szükséges ellenőrzést. Még ez is sokkal érzékenyebb volt, mint a mi fix műszerfalaink.

- Ajtók csukódnak - szólt.

- Kilövőhely üres, felszállásra elkészülni - hallottuk az irányítóközpont hangját az intercomból.

- Betelgeuse - hallottuk Rhodes hangját. - Jelentést kaptunk arról, hogy a Jupiter pályáján űrhajók vannak, de nem mozdulnak.

- Tényleg? - kérdeztem.

- A Nap túloldalán? - kérdezte Betelgeuse.

- Jelenleg igen - válaszolta Rhodes.

- Rendben vagy, Dick? - kérdezte Betelgeuse. Bólintottam, és a gyomrom máris nagyon furcsán érezte magát. Az űrhajó gyorsulni kezdett, de a nyomás nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottam. A. mi űrhajóinkban ilyenkor már nagyon kényelmetlen lenne. Betelgeuse-re néztem, és kezdtem mindent megérteni. Körülbelül negyedére visszafogta az elérhető gyorsulást.

- Mikor lesz rossz? - kérdeztem.

- Már túl vagyunk a legrosszabbon. Szakaszosan gyorsultunk. Amikor a szervezet hozzászokott az egyikhez, csak akkor léptünk át a következő szakaszba, mindaddig, amíg a kívánt sebességet el nem értük. Felkelt a fekvőszékéről, és kiment a látótérből. Ha meg tudja csinálni, akkor én is, gondoltam, és már lendítettem is a lábamat. Nem sok eredménnyel kísérleteztem, végül is négykézláb kötöttem ki. Betelgeuse nevetett és visszasegített a fekvőszékre. Ő is visszaült, és valami italt adott.

- Ettől alszol egy kicsit - mondta.

- Meddig? - kérdeztem, mert nem akartam semmiről sem lemaradni.

- Legfeljebb pár órát, ami természetesen nem elég, hogy megszokd a gyorsulást lelki feszültség nélkül.

- Jól van - egyeztem bele és kicumiztam az italt a tubusból.

Látszólag semmi sem történt.

Halk csengetés ébresztett. Betelgeuse fülén hallgató volt, előtte monitor. Addig erőlködtem, míg végre sikerült felkönyökölnöm. Legnagyobb meglepetésemre a képernyőn egy western film képei peregtek. Betelgeuse rám nézett, mosolygott, aztán tovább figyelte a filmet. Amikor újból lemásztam fekvőszékemről, minden különösebb nehézség nélkül meg tudtam állni a lábamon. Közben az idő múlt. Órám szerint több mint nyolc órát aludtam. A külső kamerák is be voltak kapcsolva a monitorba. Figyeltem a sötét űrképeket, vajon felfedezek-e valami ismerős objektumot. A Vénuszt már egészen jól kellene látnunk.

Betelgeuse levette az egyik fülhallgatóját. - Már a Vénusz pályáján belül kell lennünk.

Ismét a képernyőt néztem, de a sötétségen kívül semmit sem láttam. Betelgeuse előrehajolt, és megnyomott egy gombot. - Így már jobb?

Igazítottam a kamerákon, amíg végre megtaláltam a Vénuszt. Majdnem betöltötte az egész képernyőt, tehát nagyon közel haladtunk el. Aztán ismét állítottam a kamerán, amíg meg nem találtam azt a fényes kis pontot, amelyet látni szerettem volna: a Földet. Betelgeuse visszatért a filmjéhez, de előtte még ideadta útirányunk térképét és rajta a Merkur és Vénusz relatív pozícióját. Minthogy tudós vagyok, nem katonai stratéga, jó néhány percbe került, amíg kibogarásztam az ábrákból és adatokból Betelgeuse tervének logikáját.

Az űrhajó a Vénusz éjszakai oldalán, a bolygóhoz nagyon közel halad el. Innen azután a Merkur pályáján folytatjuk utunkat. A Merkur most a Nap túlsó oldalán van. A tervek szerint mi is a Nap mögé tartunk, csak messzebbre, mint a Merkur és azután megállunk.

Hirtelen éles fényben felvillant a képernyő. Figyeltem a nagy ragyogást és rájöttem, hogy most léptünk ki a Vénusz árnyékából. Ebben a pillanatban a radarernyő is megélénkült. A képernyő bal oldalán egy óriási folt jelezte a Napot. A Merkur közelében volt. A jobb oldalon pedig egy kicsiny fénypont lebegett. Egy darabig figyeltem, aztán elkezdtem számolni. Nyilvánvaló volt, hogy nagyobb, mint egy űrhajó, de az is lehet, hogy több űrhajó alkotott egy fénypontot. Megnéztem a térképet, az objektum a Merkur pályáján kívül helyezkedett el, tehát aszteroida is lehetett.

- Bolondnak fogsz tartani? - szólalt meg Betelgeuse mögöttem.

- Miért gondolod?

- Mert szeretnék valamilyen árnyékos helyet biztosítani magunknak a bomba kioldásának idejére. Egyik űrhajóm jelentette hogy a Merkur közelében aszteroidát észleltek, tehát, ha a bombát a Merkur túlsó oldalán kioldjuk, akkor ötven százalékos esélyünk lenne visszabújni az aszteroida mögé.

- Remek ötlet. Csak az nem tetszik a tervben, hogy ha kilépünk a Merkur árnyékából, azonnal ki vagyunk téve az ellenség radarkészülékeinek - mondtam.

- Igazad van, de mégis jó. Ha észlelnek bennünket, természetesen követnek, de nem lesz elég idejük közelünkbe kerülni, mert közben a bombát kioldjuk.

- És pont az út közepén robban.

- Pontosan. Bizonyára meglepődnek egy kissé mondta Betelgeuse nevetve.

- Reméljük!

- Egész a napkoronáig tudjuk radarral követni a bombát, de akkorra már remélhetőleg biztonságban leszünk - mondta Betelgeuse, és még mindig mosolygott.

Sétálni kezdtem a kabinban és törtem a fejem, hogy lehetne a kockázatot csökkenteni, de nem jutott eszembe semmi.

- Hallgasd csak - figyelmeztetett Betelgeuse. Az intercom recsegett, de ezen kívül minden csöndes volt.

- Nem értem - mondtam.

- Nagyon különös, hogy a yelák nem érintkeznek egymással.

- Lehet, hogy figyelnek.

- Igazad van, várják a következő lépésünket.

- Gondolod, hogy tudnak valamit? - kérdeztem.

- Nagyon nehéz megtudni, hogy mit csinálnak és mit tudnak, minthogy senki sem látta még őket, vagy legalábbis, aki látta őket, annak már nem maradt alkalma arra, hogy meséljen róluk.

- De mit gondolsz, tudják, hogy mi itt vagyunk?

- Nem, hacsak nincsenek megfigyelőik a Föld közelében. Az én hajóim elüldözték az előőrsöket, és én sem láttam a közelben egyet sem.

Betelgeuse felkelt a fekvőszékről és a radarernyőhöz lépett. Mind a ketten figyeltünk. A Nap ragyogó fehér foltja egyre hihetetlenebb fényességű lett.

Egyik oldalon kivehető volt az aszteroida. Szinte mágneses erővel vonzotta a szememet.

- Jól megszomjaztam - mondtam.

- Ha lemész az alsó kabinba, találsz mindenféle italt, vizet is, de azt a csőben fel kell forralni. Van ott földi étel is űradagolásban.

- Nagyszerű - mondtam és már indultam is a lifthez.

- Ajánlom, hogy inkább az űradagolást fogyaszd, mint a szilárd ételt, mert jobb a gyomornak és elkerülheted a hányingert.

- Ne aggódj, semmi kedvem a szilárd falatokat nyeldesni - válaszoltam a gyomromat simogatva, és nevettem.

A hajókonyha, ahogy egyesek nevezték, nagyon egyszerű volt. Forróvíz-csap nyomásmérővel, de semmiféle mosogató felszerelés. A “konyhaasztal" alatt hűtőszekrények. Az egyikben találtam kávét, és csináltam magamnak egy csészével. Minthogy tejtablettát nem találtam, csak úgy ittam, feketén. Az űradagok számozott dobozokban voltak. Nem tudtam, mit jelentenek a számok, találomra kivettem néhány dobozból egy-egy adagot, és megettem a kávéhoz. A gyomrom ugyan üres maradt, de a kávé egyenesen csodát művelt.

Amikor visszamentem a kabinba, Betelgeuse-t a radarernyőnél találtam. Óriási érdeklődéssel figyelt.

- Követnek bennünket - mondta nagy élvezettel.

- Micsoda? - Az ötlet tényleg nevetségesnek látszott.

- A radarantennát ellenőriztem a hajó hátsó részén, hogy nyitódik és csukódik-e, amikor ezt elkaptam.

A Vénusz hatalmas tömegén először semmit nem lehetett látni, rettenetes nagy volt. De később észrevettem a kis pontot, amely a bolygó felszínén haladt keresztül.

- Mennyire van tőlünk?

- Körülbelül négy-öt órányira és körülbelül azonos sebességgel halad.

- Nem a te flottádból való?

- Nem. Kipróbáltam az azonosító jelzést, de nem jött válasz. Kipróbáltam a földi vészjelzést is, arra sem válaszolt.

Le a kalappal ez előtt az űrből idecsöppent idegen előtt, olyan ravasz, mint egy róka. Soha életemben nem jutott volna eszembe a helyében, hogy a mi jelzésünket is kipróbáljam.

- Mit gondolsz? - kérdezte Betelgeuse az irányító regiszterrel bíbelődve. - Arra nincs időnk, hogy leálljunk és találgassuk, ki az illető. Az az érzésem, hogy bárki fia is, lassítani akar bennünket, tehát az egyik torpedótól meg kell válnunk. Méghozzá úgy, hogy a torpedón rádióüzenetet hagyunk és amikor az idegen űrhajó elhalad mellette, körülbelül négy óra múlva, leadja a jelzést. Ha az űrhajó nem válaszol, akkor a torpedó beleszáll és bumm.

Betelgeuse lefeküdt egyet szundítani. Az előbbi western elég jónak látszott. Kikerestem a számát és beindítottam a lejátszót. Jobban telt az idő, amíg a forró sivatagi porfelhőt és a lövöldözéseket néztem.

Valami berregett. Betelgeuse felébredt és a radarernyőhöz ment.

- Dick - mondta - az üldözőnket elkapta a torpedó.

Az ernyő körülbelül négy órányi távolságból az apró pontot mutatta és azután a fényes villanást.

- Hát nem lehetett valami barátságos, igaz? - mondta.

- Hát nem. - Erősen figyeltem, de nyoma sem maradt az űrhajónak. Betelgeuse a rádióval bíbelődött. Az előbbi tökéletes csendhez képest most valósággal zsibongott az űr.

- Tehát ellenségvolt.

- Yela - mondtam.

Betelgeuse mosolygott és bólintott.

- Észrevettél valamit? - kérdeztem.

- A hőségre gondolsz? - szólt és rám pillantott. - Ezért vagyok ilyen szomjas?

Betelgeuse bólintott. - Körülbelül 800°C van odakint.

- Hű, a mindenét ! Még az ólom is megolvad ilyen hőségben. Ezek szerint a Merkur pályáján belül vagyunk. Milyen hőfokot bír el a külső védőpajzs?

- Nem hinném, hogy az űrhajónak árthat, inkább rólunk van szó. Hűtőberendezésünk máris teljes üzemmel működik. A levegőt egészen kiszárítottam, és így talán 80° C-t is kibírunk.

- Mi lesz azután?

- Azonnal látni fogod. - Betelgeuse átnyújtott egy hőmérőt. 62°-ot mutatott.

A képernyőn most csak a Napot láttuk, óriási felszíne forrt, rotyogott.

- Körülbelül erre a pontra kellene rálőnünk - mutattam egy napkitörésre. Betelgeuse beállította a megfigyelő szerkezetet. Lábam rogyadozott. A hőmérő 70,9°-ot mutatott.

Ültünk és izzadtunk. Csak akkor mozdultunk, ha elkerülhetetlen volt.

- Halló! Jól vagytok? Vétel! - jött a nagyon udvarias angol hang.

- Halló, Űrközpont. Éppen szaunázunk. Van valami híretek?

- A yela-erők úgy látszik beindultak. Egyik űrhajótok jelentette. Éppen elhagyni készül a Naprendszert.

- Nem szabad őket hibáztatni - védte népét Betelgeuse. Aztán hozzám fordult.

- Itt az ideje, hogy lefeküdjünk - mondta és bizonytalan léptekkel a fekvőszékhez vánszorgott. Követtem. Leszíjazta magát, én is, aztán a képernyőre bámultunk.

Hirtelen elénk tárult az óriási Nap. A célpont a kép közepén volt, és a bomba ráállt a célpontra.

- Felkészülni - mondta nyugodtan Betelgeuse. Bólintottam és olyan érzésem volt, mint a fogorvosnál. - Most!

- Bomba kioldva! - A fekvőszékbe kapaszkodtam. Az űrhajó teljes hosszában pörögni kezdett. Az ernyőn egyik pillanatban látszott a Nap, a másikban eltűnt.

Aztán a pörgés hirtelen megállt, és mi máris visszafelé haladtunk utunkon, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtunk.

- Megpróbálom a földi központot hívni rádión, hogy részletesen tájékoztassanak bennünket arról, amit nem láthattunk.

Szörnyű rosszul éreztem magam, a hajó egyfolytában gyorsult. Hihetetlen energiája lehet, gondoltam, hiszen a főkabin, amelyben voltunk, rendes körülmények között ellensúlyozta a gyorsulás hatását. Amikor a Földről felszálltunk; nem éreztem ilyent.

Csak egy óránk volt, hogy elérjük az aszteroida menedékét.

- Na, most tértünk a pályára - szólt Betelgeuse körülbelül tíz perc múlva. - Mire gondolsz? - kérdezte.

- Hát - szóltam, miközben a Nap felszínét néztem a képen - életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Robbanás nélkül is borzalmas. Nézd ezt a fortyogó mozgást, és képzeld el az egészet, amikor robban.

- Ha az egész robban, akkor hiba csúszott a számításaidba - mondta Betelgeuse nevetve.

- Igen, de akkor nem kell többé aggódnunk a Föld, Betelgeuse, Warboys, vagy a yelák sorsa miatt.

A különös zene egész hangos lett és állandósult. Idegesítette és félelemmel töltötte el az embert.

- Halló, itt a főhadiszállás - hallottuk az angol hangot.

- Erősebb már a naptevékenység? - kérdeztük.

- A naptevékenység nagyon erős, de ilyen már máskor is volt. Tizenöt perccel ezelőtt úgy látszott, hogy valami szokatlan történik. Ha a H-alfa tovább növekedett volna, akkor eddig még nem észlelt napkitöréssel álltunk volna szemben. Azonban az elmúlt tíz percben az intenzitás fokozatosan csökkent.

- Talán csak nem valami hiba? - kérdeztem. - A célponton rajta voltam.

- Nem a kilövéssel, hanem a számításaimmal, vagy az elméletemmel . . .

- Ezt nézd meg! - kiáltott Betelgeuse és hirtelen felült.

- Mit?

- Itt, ezt a foltot a keleti nyúlvány közelében. Milyen gyorsan világosodik!

- Szerintem nem erősebb a szokásosnál. Az lenne igazi, ha az egész felszín ezt a képet mutatná - mondtam tompán.

A fényes csík, akár valami kígyó, végigkúszott a napfelszín egy kis részén. De aztán hirtelen, hihetetlen gyorsasággal kezdett szétterjedni.

- Mennyire vagyunk az aszteroidától? - kérdeztem.

- Túlságosan messzire - válaszolt Betelgeuse, és új utasításokat készített az automatának. - Megváltoztatjuk pályánkat és egyenesen a Merkur mögé megyünk. Ez körülbelül húsz perc.

- Húsz perc! . . . Nézd, már egészen a keleti nyúlványon van. Lehet, hogy te most örülsz a számításaid pontosságának - mondta Betelgeuse, és letörölte homlokáról a verejtéket.

- Természetesen, de nagyon érdekel a folyamat is, ahogyan az egész lezajlik.

- A fene egye meg ezt a folyamatot ! - lihegett.

- Már forr - mondtam diadalmasan.

- Igen, és mi szépen megsülünk az egész mindenséggel együtt.

- Mennyi időnk van még? - kérdeztem.

- Semennyi! A részecskék majdnem fénysebességgel közelednek.

- Az igaz, de azért van valami esélyünk. A folyamat a Nap keleti részén zajlik, és az innen érkező sugárzás sebessége, valamint a fénysebesség között valamivel nagyobb a differencia.

- Természetesen. A mágneses mező miatt úgy is lenne, de ezt most a részecskék ripityára lövik.

- Normális körülmények között igen, de a forrongó napfelszín egész csomó mágneses mezőt gerjeszt, amelyek talán visszatartják egy darabig a részecskéket.

- Talán - morogta Betelgeuse, amint az előtte sorakozó műszereket nézte.

- Te jó isten! Fantasztikus. Olyan, mintha az egész Nap fel akarna robbanni!

10.

A nagy tűzgömb hirtelen eltűnt a képernyőről. Betelgeuse-re néztem. Megint valami utasítás-programot készített a komputernek. Az izzadság karjáról és kezéről lecsurgott az irányító regiszter billentyűire.

- Hello, Warboys. Itt Ganges. Vétel! - jött a recsegő hang az intercomból.

- Itt Warboys. Hogyan áll a helyzet? Vétel! - válaszoltam.

- A Nap a történelem legnagyobb kitörését produkálta. Biztonságban vannak? Vétel!

- Valószínűleg igen. - Betelgeuse mutatott valamit a vezérlőasztalon. Odamentem, hogy megnézzem. A külső sugárzásmérő mutatói megőrültek. Ugyanakkor a belső sugárzásmérő is kezdett emelkedni, és már majdnem megközelítette az emberre veszélyes adag határát.

- Fantasztikus a sugárzáserősség. Vétel!

- Kívánnak valamit? Vétel! - kérdezte Ganges.

- Igen - válaszolt Betelgeuse. - Ha a napkitörés intenzitása csökken, azonnal jelezzék.

- O. K. Vétel és vége - mondta Ganges.

Nem tudtam levenni a szememet a sugárzásmérőkről. A belső sugárzás lassan, de biztosan emelkedett.

- Van valami gyógyszeretek sugárártalommal szemben? - kérdeztem Betelgeuse-t.

Betelgeuse mosolygott. - Itt nincs. Az egyetlen, amivel szolgálhatunk az, hogy a sérült bőrfelületet és a szöveteket átültetéssel meggyógyítjuk. Sajnos, az orvosi részlegünk jelenleg túlságosan messzire van, és így e pillanatban nem tudnak segítségünkre lenni.

- Vicces. Semmi kedvem ebben a sugárzáporban maradni.

Robbanás rázta meg a hajót. Betelgeuse nagy nehezen talpon maradt, én viszont elvágódtam.

- Az essanok - ordította.

Megpróbáltam feltápászkodni, de visszazuhantam, mert újabb robbanás következett, aztán a hajó hirtelen felgyorsult.

A Nap megjelent a képernyőn, aztán eltűnt.

- Nagyon sajnálom Dick, de valahogy ki kell őket manővereznünk - kiabált Betelgeuse.

- Hányan vannak? - kérdeztem.

- Azt hiszem hárman.

A Nap ismét előbukkant. Megvártam, míg minden elcsendesedik, aztán felkeltem. A radarantennát a három idegen űrhajóra irányítottuk.

- Mire várnak?

- Megpróbálják megkeresni a frekvenciánkat, mert csak úgy tudják a torpedónkat elirányítani, ha a műveleti frekvenciánkat leblokkolják.

- Tehát mielőtt az ember harcba indul, minden lehetséges kombinációt programozzon a komputerbe?

- Rendszerint. Szerintem az a legegyszerűbb, ha közel megyünk az ellenséghez és felfogjuk a működési frekvenciát. Ezután attól függ a harc kimenetele, hogy kinek gyorsabb az elektronikája.

- Mint egy társasjáték.

- Igen, majdnem. Csakhogy nekünk egyszerre kell megoldanunk a frekvenciakérdést és a manőverezést is, nehogy a lövés eltaláljon.

- Ilyenkor hogy lehet befogni azt az űrhajót, amelyik leárnyékolt bennünket?

- Nem nehéz megoldás. Az irányító hullámsávot úgy kell párhuzamosan beállítani, hogy ha az egyik frekvenciát befogják, akkor az egész működés automatikusan átálljon egy másikra. Előbb-utóbb eltalálja a célpontot, mert az ellenségnek nincs elég ideje kiszámítani a következő frekvenciát. Érthető tehát, hogy az ilyen játék órákat vehet igénybe.

- Az essanok miért választották ezt a taktikát?

- Mert nem harcosok. Először lőnek, és ha nem találtak, akkor kezdenek gondolkodni a taktikáról magyarázta Betelgeuse undorodva.

A sugárzásmérőt figyeltem. Az űrhajó belsejében már egészen közel jártunk a veszélyes mértékhez. Betelgeuse elkomorodott. Megnézte a sugárzásmérőt, azután a radarernyőt.

- Gyere csak - mondta és a lifthez húzott. Lementünk a legénységi kabinba. Egy nagy faliszekrényben voltak az űrruhák. Keresgélt köztük, azután elővett két szürke zubbonyt. Nagyon nehéznek látszottak, alig tudta őket kiráncigálni a szekrényből.

- Mi az ördögök ezek? - kérdeztem.

- Sugárzásvédő ólomruhák.

- Azt hiszem, ez már nem sokat segít - szóltam letörten, mert az járt az eszemben, hogy mennyire fáj a sugárzás okozta égési seb.

- Dehogynem, jót fog tenni, majd meglátod. Tessék, vedd föl !

Megmarkoltam az öltözéket. Betelgeuse a programozó géphez lépett. Ha tudtam volna, mi készül, akkor sokkal nagyobb meggyőződéssel fogadom az ólomruhát.

Hirtelen a teljes súlytalanság állapotába kerültem és felszálltam a mennyezetre. Betelgeuse fuldoklott a nevetéstől, mert közben már felvette az ólomruháját. Amikor teljesen felöltözött, elővett egy életmentő zsinórt, utánam dobta a mennyezetre, majd szépen lehúzott.

- Nagyon mókás - morogtam.

- Vedd fel - mondta, és megfogta az egyik lábamat, hogy besegítsen az ólomruhába. Végre, benne voltam. A mozgás kissé nehézkes volt, de a lábam legalább a padlón maradt. Egy sisakot is fel kellett venni, és nagyon gondosan felszerelni.

- Na, hogy érzed magad? - hallottam Betelgeuse hangját a sisak mikrofonjában.

- Állati a hőség.

- Megpróbálok valamit csinálni ellene. Visszamentünk a főkabinba. Betelgeuse egyenesen a radarernyőhöz. Már csak két űrhajót láttunk. Beindította a keresőt, és hamarosan megtaláltuk a harmadikat is. Közvetlenül mögénk került.

- Itt az indulás ideje - mondta, és megnyomott egy gombot a vezérlődobozon. Kinyílt egy fiók, nadrágok voltak benne összekeverve, régidivatú tűzoltónadrágokhoz hasonlítottak. Egyiket kitekerte, hozzámérte a csípőmhöz, majd rám erősítette. Az ólomruhán belül lassan csillapodni kezdett a hőség.

- Ez micsoda?

- A légkondicionálás egyik formája. Tiszta levegő. Ez aztán a megkönnyebbülés, sóhajtottam magamban. Betelgeuse egy másik nadrágszárat is adott, amibe szintén belebújtam.

- Tervem nagyon egyszerű. Ebben a védőruhában nagyon magas értékű sugárzászónába is bemehetünk anélkül, hogy károsodnánk. Tehát egyenesen hazamegyünk, és útközben elszórjuk az ajándékcsomagokat.

- Igen ám, de közben darabokra mehetünk.

- Persze - mondta biztatóan. - De inkább vállalom ezt a kockázatot, mint azt, hogy rövid időn belül még egy csomó ellenséges űrhajó bukkanjon fel a közelünkben.

- Jól van, egyetértek, de az űrhajónak nem árt az erős sugárzás?

- De igen. Azonban egészen addig nem lesz problémánk, amíg nem érünk a Föld vonzókörébe.

- Nagyszerű. Akkor induljunk - mondtam és elnyúltam a fekvőszéken. Betelgeuse begyújtotta az űrhajót.

A következő néhány órában a sugárzásszintet figyeltem, Betelgeuse pedig beszabályozta a torpedókat. A ruhán belüli légkondicionálás csodálatos volt. Sokkal fürgébben mozogtam, mint bármikor.

- Most van egy kis előnyünk, mert barátaink ugyancsak elcsodálkoztak.

Betelgeuse-re néztem. Nevetett.

- Feltételezem, hogy üldözőink közül egy vagy két űrhajó teljesen automatikus vezérlésű. Na mármost mindegyikük pályájára ráállítottam egy-egy torpedót. Ha ez nem sikerül, akkor a torpedókból automatikusan vadászgépek lesznek.

Elmosolyodtam. Szórakoztatott a fölényessége. Betelgeuse a maga finom módján akarta bebizonyítani nekem, a "bomba" feltalálójának, hogy tud annyit, amennyit én.

Lenyomta a gombot, kioldotta a torpedókat és rám mosolygott, mintha a gondolataimat olvasta volna, legalábbis úgy éreztem. Visszamosolyogtam.

- Warboys, ez meg micsoda? Vétel! - hallottuk Ganges hangját.

- Dick, itt Rhodes. Nagyon aggódunk a mágneses viharok miatt. Vétel!

Betelgeuse-re néztem. Viszonozta tekintetemet, aztán kacsintott.

- Helló, Rhodes. Miféle probléma miatt aggódtok? Vétel! - kérdeztem, miközben Betelgeuse elfordította fejét és kacagott.

- Hogy-hogy miért aggódunk? - folytatta Rhodes - óriási sugárnyalábok törnek át az atmoszférán. Londonban már tűzeset is volt. Vétel!

- Értem. Igyekezzetek a tömegeket megnyugtatni, negyvennyolc órán belül mindenen túl leszünk - válaszoltam.

- Nézze, Warboys - szólt közbe Ganges - mi nem aggódunk, de azok az átkozott politikusok nagyon kikeltek ellenünk és nyilatkozattételre kényszerítenek bennünket, hogy magyarázzuk meg a jelenlegi helyzetet.

- Itt fent mindennek vége, és ennél rosszabb már nem lesz !

Betelgeuse helyeslően bólintott és a sugárzásmérőre mutatott. Odamentem a számlálóhoz, mutatói egy helyben álltak, sőt mintha már csökkenést mutattak volna.

- Éppen most néztem meg a számlálót, és már csökkenést mutat. Vétel!

- Remélem is - mondta Ganges.

Ezután ismét Rhodes szólt. - Most jelentették, hogy négy űrhajó jön a Föld irányába.

- Igen, de nem kell aggódni - nevettem. Az egyik mi vagyunk. A másik három az essanoké, de hamarosan kiiktatjuk őket. Vétel!

- Mi az ördögöt csináltok ebben az óriási részecske viharban? Vétel!

- Napfürdőzünk - kuncogott Betelgeuse.

- Mi volt ez, Dick? - szólt közbe Rhodes.

- Napfürdőzünk ólom úszónadrágban. Vétel! Minthogy a Föld hosszú ideig nem válaszolt, hangos nevetésben törtem ki, mert magam előtt láttam a tanácstalan arcokat, amint azon töprengenek, hogy vajon mi a fene lehet velünk.

- Ahol ni ! - szólt Betelgeuse.

A radarernyőn két lobbanás látszott. Aztán egy kisebb füstszerű képződmény, mint amikor egy porfelhőt megvilágítanak. Aztán semmi. A kis aggodalom, ami még nyomta a lelkemet, elszállt. De azért, bár a közérzetem jó volt, és könnyűnek éreztem magam, a legnagyobb és legfontosabb kérdésre még mindig nem kaptunk választ. Elértük-e a valódi célt? Nagyon nehéz lett volna képet kapnunk a robbanás idején a Naprendszerben repülő idegen űrhajók sorsáról. Nyilvánvaló volt, hogy az essanok megmenekültek, kivéve a három útonállót. De mennyi maradt sértetlen a robbanás után?

- Milyen csöndben vannak a yelák! - morfondíroztam.

- Nagyon nehéz őket lehallgatni. Hol bejön a hangjuk, hol elvész - mondta Betelgeuse. - Amint ez a körzet kicsit letisztul a kozmikus sugárzástól, azonnal elindítok egy felderítő rajt, hogy nézzen körül.

- Én is javasolni fogom az Űrközpontnál - mondtam, mert úgy éreztem, hogy Betelgeuse már így is túl sokat kockáztatott értünk.

- Azt hiszem, mi sokkal gyorsabban megoldjuk, azonkívül a mi hajóink jobban megközelíthetik a Napot.

- Hívom Warboys-Betelgeuse-t. Hívom Warboys-Betelgeuse-t - hallottam Rhodes hangját.

- Itt Warboys - jelentkeztem.

- Hívom Warboys-Betelgeuse-t. Hívom Warboys-Betelgeuse-t. - A hívást folyamatosan ismételték. Betelgeuse szinte eszelősen dolgozott az irányító regiszterrel. A komputer kiíróegységén megjött a válasz.

- Úgy látszik, hiba van a leadóáramkörrel és az antenna meggörbült - mondta, és indult a lifthez.

- Segíthetek?

- Azt hiszem, igen, mert én nem vagyok villanyszerelő.

Lementünk a lifttel a legénységi kabin alá. Itt volt az űrhajó szíve. Hihetetlenül nagy rend és tisztaság uralkodott. A komputer memóriaegysége és az aritmetikai-egység egyetlen blokkban volt elhelyezve egyéb segédműszerekkel, motorokkal, kompresszorokkal, rádióval, radarral, légkondicionálóval, az áramoltató berendezéssel és sok más apró titokkal együtt, amelyeket Betelgeuse ütőkártyának tartogatott.

Levette az egyik doboz tetejét és a kapcsolások rajzát mutatta egy fekete kártyán.

- Nyomtatott áramkör? - kérdeztem.

- Igen. A finomabb, érzékenyebb részeknél, például az irányító berendezésnél ezt használjuk, de fogalmam sincs, hogy Rigel és társai mit csináltak vele - mondta, meglehetősen könnyedén nézve a problémát.

- Van valami vizsgáló berendezés?

Betelgeuse körülnézett, aztán kinyitott egy kis ajtót. Utána mentem, mert nagyon kíváncsi voltam. Az ajtó mögötti kabin tele volt laboratóriumi műszerekkel. Majdnem elájultam a gyönyörűségtől. - Jóságos egek! - Betelgeuse rámnézett.

- Mi az? Talán azt hitted, hogy mi mindent csak úgy elővarázsolunk?

- Nem, csak arra gondoltam, hogy ha van repülő kórházatok, akkor talán repülő laboratóriumot is berendeztetek.

- Így is van, de az expedíciók miatt a legszükségesebb szerszámoknak minden űrhajón ott kell lenni. Mire van szükséged?

- Feszültségmérőre, vagy valami hasonlóra, amivel az áramkört lehet vizsgálni.

- Biztosan éppen ez az, amivel nem szolgálhatok - nevetett Betelgeuse, és az egyik szekrényhez lépett. Azon töprengtem, hogy ha a rádióberendezésben van a rövidzárlat, akkor könnyen megy a dolog, de ha nem, akkor érdemes-e helyreállítani?

- Mikor érünk a Földre? - kérdeztem.

- Három nap múlva, hacsak közbe nem jön valami.

- Megnézhetjük a rádiót?

- Természetesen, ha megmondod, hogy hol van. Visszamentem a rádióműszerekhez. Kapcsolási rajza szerint olyan volt, mint valami játék készülék. Sorban kiemeltem az alkatrészeket és megnéztem, hogy van-e rajtuk korom, vagy égés nyoma. Két rekeszen látszott a meghibásodás. Mindkettőt a laborba vittem, de nem fogtam hozzá a javításhoz, mert bizonyosra vettem, hogy Rigel gondoskodott pótalkatrészekről is. Igazam volt. Az egyik fiókban egész halom rekeszt találtam. Nem tartott soká, amíg előkerestem a megfelelő darabokat.

- Mire vagy kíváncsi? - kérdezte Betelgeuse, miközben valami kartoncsomót nézegetett.

- Hm. Kezdjük talán az antennával, aztán menjünk végig az adóig. Egyszerűen arra vagyok kíváncsi, hogy ha ez rövidzárlat, akkor csak pozitív-negatív kapcsolat-e, vagy valami komolyabb?

Betelgeuse bólintott és munkához látott. Hamarosan előkerült a válasz. Miközben ő az eredményt értelmezte, én ellenőriztem a rekeszek közötti kapcsolatokat, és mindent helyreraktam.

- Az eredmény szerint a hiba az adókészüléktől körülbelül két méterre van. Ha tényleg ez a helyzet, akkor a meghibásodás a hőségtől lehet, amely kiolvasztotta az antennát, és ettől a rövidzárlat - mondta Betelgeuse elgondolkodva.

- És a többi műszer? - kérdeztem.

- Ó, azokkal semmi baj. Van egy pótantennánk, legalább is a karton szerint. Csak az piszkál, hogy ha a robbanáskor behúztuk volna az antennát, semmi bajunk sem lenne - válaszolt, és indult a lifthez.

- El lehetünk készülve, hogy minden külső műszerünk tönkrement?

- Igen, de mindegyikből van pótlás. Minden áramkör és minden külső műszer dupla, kivéve a torpedóvetőket.

- Akkor most a pótrádióval is dolgozhatunk - mondtam.

- Én is erre gondoltam, de úgy látszik, hogy a pótrádió áramköre nagyon közel van az eredetihez, és vele együtt meghibásodott.

- A beérkező jelzéseket tudjuk venni?

- Természetesen. Azokat másik antennával fogjuk fel.

Visszamentünk a parancsnoki kabinba. Betelgeuse a radarernyőhöz ment. Látszólag minden kifogástalanul működött, csak az ernyőn villogott még mindig a két fényes pont.

- Valami nincs rendben - szóltam.

- Nem okvetlenül. Amikor látták, hogy egyik hajójukat eltaláltuk, valószínűleg őrült tempóban számolni kezdtek, hogy elkerüljék a torpedókat.

- Hívjuk Betelgeuse-t vagy Warboyst. Hívjuk Betelgeuse-t vagy Warboyst. - A hívás vég nélkül ismétlődött, mi pedig azon töprengtünk, vajon mit akarhatnak.

- Jól van, most ment szét a másik - kiáltott Betelgeuse lelkesen. Én is elégedetten nevettem. Ugyanakkor azonban furcsa érzés lett úrrá rajtam.

Ha Rhodes, vagy Ganges nem hallották, amikor jelentettem, hogy hazafelé tartunk, akkor könnyen bajba kerülhetünk. Amennyit a katonai szabályzatból tudok, aszerint bizonyos, hogy akinek nincs meghatározva a leszállópályája, azt lelövik.

- Betelgeuse, emlékszel arra, hogy amikor először szálltál a Földre, külön frekvenciára volt szükség? Nos, ha most nem kapunk ilyet, akkor lőni kezdenek bennünket.

Betelgeuse meglepetten nézett rám, aztán kétségbeesetten széttárta karját. - Azt akarod mondani, hogy díszsortűz közepette kell leszállnunk?

- Igen - válaszoltam nevetve. - Ez a nagyság átka. A következő nap alvással telt, pontosabban én aludtam, Betelgeuse pedig azzal töltötte az időt, hogy a leszálláshoz szükséges műszereket készítette elő. Néha félálomban hallottam a számítógép zümmögését, és az eredménykiíró válasz kattogásait. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy még több mint két nap kell ahhoz, hogy hazaérjünk. Ettől kezdve sem Betelgeuse, sem én, nem tudtunk elaludni, készültünk a legrosszabbra.

- Ismeretlen tárgy közeledik a Föld irányából - mondta Betelgeuse nyugodtan.

Valóban. A radarernyőn egy pont villogott. Gyorsan közeledett. Azonban rövidesen eltért hazafelé vezető pályánktól, azután hirtelen felrobbant.

- Furcsa - mondtam hangosan.

- Talán kívül esünk a hatósugarán.

- Hmm.

- A célponton kívül vagyunk.

- Lehet, de már itt a másik - mondtam, és egy kis pontra mutattam, amely megjelent a képernyőn.

- Hát jó, majd kiderül, hogy meddig jutunk telitalálat nélkül.

Betelgeuse-re néztem, ravaszul mosolygott. Vajon mit okumulálhatott ki a komputerével? A fényes pont egyre közeledett, azután ez is letért a pályánkról és felrobbant. Betelgeuse olyan volt, mint aki mindjárt énekelni kezd.

- Jól megy? - kérdeztem. - Tulajdonképpen mi az ördögöt csináltál?

- Nézd, megint jön egy! - kiáltotta lelkesen. Ennek is hasonló lett a sorsa, eltekintve attól az apróságtól, hogy más irányba tért el.

- Amit a földi űrlövedékekről és a leszállás nehézségeiről mondtál, arról eszembe jutott, hogy a torpedókon van haza irányító berendezés, és ebből alakult ki az elképzelésem.

- Amivel az életünket kockáztatjuk!

- Nem, azt hiszem, még van elég torpedónk. A torpedó ugyanis megadja a célpont helyzetét és sebességét. Ha a célpont statikus, akkor könnyű megsemmisíteni.

- Tehát megadod egy mozgó célpont helyzetét, sebességét és irányát. Amikor a lövedék útjának egy bizonyos pontjára ér, akkor ráállítod az ellenséges célpont rezgésszámára - fejeztem be a gondolatmenetet.

- Helyes. Röviden tehát arról van szó, hogy a torpedók most úgy működnek, mint a felderítők. Mindig jelzik, ha valamilyen vezetőfrekvenciát észlelnek.

Továbbhaladnak a pályán, mi pedig fokozott sebességgel letérünk egy módosított pályára.

- Még mindig nem értem, hogyan térítetted el a lövedékeket a pályáról, és miért robbantak fel?

A radarernyő újabb pontot jelzett. Gyorsan közeledett. Aztán szerencsére megsemmisítette önmagát.

- Látod, az ember annál többre mehet, minél egyszerűbb alapelveket alkalmaz. Törtem a fejem, miként lehetne épségben földre jutni a díszsortűz ellenére. Fogtam a laserberendezéseket, beállítottam őket úgy, hogy néhány kimeneti részen helyezkedjenek el, aztán beállítottam bizonyos távolságra a műveletet, majd rákapcsoltam az energiát. A lasersugár bizonyos ponton erős rezgést kelt, mire a lövedék elkerülhetetlenül felé fordul.

- Viszont a hajó sokkal több rezgést bocsát ki, mint a te lasered.

- Erre is számítottam, és ezért a laserbe a hanghullám sokszorosát is bevittem, és ez már a mi rezgéseink többszöröse.

- Csodálatos, de a legcsodálatosabb az lesz, ha szilárd talajt érzünk a lábunk alatt - mondtam Betelgeuse-nek, és ezúttal én mosolyogtam ravaszul.

A leszállás előtti néhány óra egészen érdekes volt. Minél közelebb értünk a Földhöz, annál sűrűbben hullott a zápor. A legtöbbjük szépen felrobbant, de volt olyan is, amelyiknek a viselkedésétől megállt a szívverésem. Ezek először megjelentek a radarernyőn, előírás szerint letértek a pályáról, aztán hirtelen áthúztak űrhajónk előtt vagy mögött. Szerencsére egyszer sem találtak el bennünket, de nagy volt a veszély, hogy valami szerencsétlenség történik. Betelgeuse feszülten figyelt.

- Mindjárt lent leszünk - mondta, és állított az egyik külső kamerán. A képernyőn csak a Föld látszott és felismertem az észak-amerikai kontinenst.

- Hol akarsz leszállni? - kérdeztem.

- Természetesen Angliában.

- Nos, akkor a jelenlegi pályáról le kell térni keletre vagy nyugatra.

Betelgeuse figyelmesen nézte a Földet, aztán a térképet. Beprogramozta a számítógépet. - Mildenhallt adtam meg utunk végcéljaként.

- Rendben. Mit mutat a radioaktivitásmérő?

- Még mindig a veszélyes határ fölött van. Kell várnunk néhány percet, amíg megtudjuk milyen veszélyes.

Odaléptem Betelgeuse-hoz. A sugárzásmérő még mindig azon a ponton állt, amelyre emlékeztem. Múltak a percek, a mutató remegett, de nem mozdult semmilyen irányba.

- Körülbelül öt percen belül lent leszünk - mondta Betelgeuse.

A Föld képét néztem. Az ernyőn újabb kontúrok bontakoztak ki, Kínáéhoz hasonlított. A kép gyorsan változott, amint közeledtünk a Földhöz. Hamarosan a Fekete-tenger fölött voltunk, aztán Németország, aztán mezők, házak, állatok.

- Kapaszkodj! - reccsent Betelgeuse hangja a fejhallgatóban.

A fékezőrakéta teljes erővel beindult. Úgy éreztem, hogy a padló fel akar nyomni a mennyezetre. Gyomromat a számban éreztem. Aztán földet értünk.

- Remélem, ezt nem kell még egyszer megcsinálnunk - mondta Betelgeuse, miközben bekapcsolta a külső kamerákat. Körülöttünk a flotta űrhajói tornyosultak, szinte hihetetlenül kicsiny téren landoltunk.

- Hát ezt hogy csináltad? - kérdeztem őszinte csodálattal.

- Egy kis szerencsével. Az egészben a sebességcsökkenés volt a legrosszabb. A fékezőrakéták nem akartak beindulni, és amikor beindultak, egyből teljes energiával működtek.

A tv képernyőjét néztem. Az űrhajó lábánál emberek álltak. Zuhogott az eső. Betelgeuse kinyitotta a légzsilip ajtaját. Néhány pillanat és Ganges, Rhodes, Sir John Fielding és még két erősen aranyozott parolinos figura jelent meg a liftajtóban, szinte berobbanva, a kabinba. Egyenesen a mennyezetre. Betelgeuse alig tudta visszafojtani a nevetést.

- A sugárzás itt a kabinban éppenhogy a veszélyes szint alatt van, de úgy látszik, hogy odakint még felette - mondta. - Azt hiszem, itt az ideje levetni a napfürdőruhát.

Nagyon nehezen ment a vetkőzés, mert vigyáznom kellett, hogy ne repüljek fel én is a mennyezetre. Nos, leengedjük őket a padlóra? - kérdeztem mosolyogva Betelgeuse-től.

Az automaták beindultak, és éreztem, hogy a lábamnak és a testemnek ismét súlya van. Rhodes elég tisztességesen ereszkedett a padlóra, de a többiek össze-vissza zavarodtak.

- Dick, Betelgeuse, miért nem jelentettétek, hogy jöttök? - kérdezte Rhodes kétségbeesett hangon.

- Elromlott a rádiónk - válaszolt Betelgeuse, miközben megpróbálta talpra állítani a többieket.

- Mi van idelent? - kérdeztem.

- Nagyon kellemes. Állandóan ömlik az eső, és szakadatlanul csapkodnak a villámok.

- És a radioaktív sugárzás?

- Egyfolytában a veszélyes szint felett, de a lakosság legnagyobb része óvóhelyre bújt.

- Gyerünk a főépületbe. A Világ Űrközpont vezetőjét várjuk, gratulálni akar - mondta Sir John Fielding.

Mindannyian beszálltunk a liftbe.

- Jött valami üzenet a flottámtól? - kérdezte Betelgeuse.

- Még nem - válaszolt Rhodes. - Olyan nagy az interferencia, hogy nem is jöhetnek be az üzenetek.

- Ha az embereim rendbehozzák a rádiónkat, akkor talán kibogozhatjuk, hogy tulajdonképpen mi történt - mondta Betelgeuse, és kissé bosszankodott, hogy nem tud a flottájával azonnal kapcsolatot teremteni.

Kint a szabadban ömlött az eső, a levegő meleg volt és párás. Amint a főépülethez közeledtünk, Betelgeuse legénysége rohant elénk. Betelgeuse sietett üdvözölni őket. Nagy ölelkezés, csókolózás kezdődött. Alcyone egyenesen hozzám szaladt, nyakamba ugrott és megcsókolt.

- Isten hozott, isten hozott - mondta és könnyes volt a szeme.

- Rigel! - hallottam Betelgeuse hangját. - A rádiónk nem működik.

- Értettem! Azonnal rendbe hozom - válaszolt Rigel, és már indult is egy robottal az űrhajóhoz.

- Ha elkészült, azonnal jelentsd, és létesíts kapcsolatot a flottámmal.

Rigel mosolygott, tisztelgett és indult.

Mindnyájan a főépülethez mentünk. Betelgeuse-re záporoztak a kérdések. Főleg arról, hogyan tudta azt a rengeteg lövedéket elhárítani. Röviden és udvariatlanul válaszolt. Tökéletesen megértettem. Izgatott volt és türelmetlen, várta a híreket az űrből és az űrről.

- Nem tart sokáig - mondta Alcyone. Poharakat hoztak.

Furcsa volt az egész, nem tudtam eldönteni, mit ünnepelnek, visszatérésünket, vagy a pusztítást?

- Üzenet a hajóról - szólt Ganges Betelgeuse-hoz, és átnyújtotta a fülhallgatót. Betelgeuse arca mozdulatlan maradt, de láttam, hogy a szeme felvillan.

- Uraim - szólalt Betelgeuse. - Másodparancsnokom jelentkezett, hogy az ellenség súlyos veszteséggel visszavonult.

A megkönnyebbülés örömkiáltása töltötte be a termet, még Betelgeuse is boldognak látszott. Ráztuk egymás kezét, csengtek a poharak. Betelgeuse-hez léptem.

- Azt hiszem, búcsúznunk kell. Ti továbbindultok - mondtam.

- Hm. Az még nem olyan biztos - válaszolta és észrevettem, hogy a mosolya csak álcáz valamit.

- Mi baj ?

- Ez - mondta és átadta a hallgatót.

- Most, ti győztetek. De engem nem lehet ilyen könnyen legyőzni - hallatszott az angol nyelvű üzenet. Hallgattam néhány percig, de állandóan ez a két mondat ismétlődött. Betelgeuse kivette a kezemből a hallgatót és rám mosolygott.

- Mosolyogj ! - mondta.

Megpróbáltam. Visszamentünk a társasághoz. Mindenki jókedvű volt és nevetett. Nem sejtette senki, hogy mi vár ránk.