MARY SHELLEY

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A tengeri út véget ért. Partra szálltunk, s továbbmentünk Párizsba. Hamarosan rádöbbentem: túlterheltem az erőmet, és pihennem kell, mielőtt az utazást folytathatnám. Apám gondoskodása és figyelme fáradhatatlan volt: de ő nem ismerte szenvedéseim eredetét, s téves módszerekhez folyamodott, hogy e gyógyíthatatlan kórt kikúrálja. Azt szerette volna, ha a társaságban keresek szórakozást. Én azonban irtóztam az emberi arcoktól. Nem, nem is irtóztam! Hisz mind a testvéreim voltak, embertársaim, s még a legvisszataszítóbbhoz is vonzódtam közülük, mert angyal természetű és menny működtette teremtmény. De úgy éreztem, nincs jogom részt venni a közösségükben. Én ellenséget szabadítottam rájuk, akinek az az öröme, hogy vérüket ontsa, és aki nyöszörgésükben leli kedvét. Mennyire meggyűlölnének külön-külön és együttvéve, s mint vetnének ki maguk közül, ha ismernék szentségtelen tetteimet s a bűntetteket, amelyek azokban gyökereznek!

Atyám végül engedett kívánságomnak, hogy kerüljem a társaságot, s különféle érvekkel igyekezett útját állni kétségbeesésemnek. Néha azt hitte, nagyon is lelkemre vettem a szégyent, hogy gyilkosság vádja alól kellett tisztáznom magam, s megpróbált meggyőzni a büszkeség hiábavalóságáról.

- Ó jaj, atyám! - mondtam. - Mily kevéssé ismersz te engem. Az emberekre, érzelmeikre és szenvedélyeikre hozna szégyent, ha egy magamfajta nyomorult büszke lenne. Justine, szegény, boldogtalan Justine legalább olyan ártatlan volt, mint én, s őt is ugyanezzel vádolták. Halált hozott rá ez a vád, s én voltam az oka, én öltem meg őt. WilIiam, Justine és Henry - mind az én kezem áldozata!

Apám gyakran hallotta, miközben még börtönben voltam, hogy ezt állítom magamról. Mikor imigyen vádoltam magam, többször is láttam, magyarázatra vágyik, máskor meg úgy látszott, ezt a delírium következményének véli, meg annak, hogy e gondolat a betegségem idején fészkelte be magát képzeletembe, s emléke megmaradt a lábadozásom idején is. Én kerültem a magyarázatot, s mélyen hallgattam a szörnyetegről, akit létrehoztam. Meg voltam győződve róla, hogy ellenkező esetben bolondnak tartanának, s ez önmagában is féket vetett a nyelvemre. Amúgy is képtelen fettem volna rávenni magam, hogy föltárjak egy titkot, mely abban, aki hallja, mély megdöbbenést keltene, s a félelmet, a természetellenes iszonyatot keble állandó lakójává tenné. Megfékeztem tehát türelmetlen részvétszomjamat, s hallgattam, pedig a világ minden kincsét odaadtam volna, csak hogy megosszam valakivel e végzetes titkot. De olyasfajta szavak, mint az előbb említettek, csak ki-kicsúsztak önkéntelenül is a számon. Nem adhattam rájuk magyarázatot, de igazságuk valamit könnyített titokzatos gyászom terhén.

Ez alkalommal atyám határtalan csodálkozással így szólt:

- Drága Victorom, miféle elvakultság ez? Édes fiam, könyörgök, ne mondj ilyesmit máskor!

- Nem vagyok bolond! - kiáltottam fel erélyesen. - A nap és a mennybolt, mely látta művelkedésemet, tanúsíthatja, igazat beszélek. Én vagyok e teljesen ártatlan áldozatok gyilkosa. Az én machinációim miatt lelték halálukat. Ezerszer inkább ontottam volna a magam vérét csöppről csöppre, csak hogy az ő életüket megóvjam. De nem vethettem oda áldozatul, igazán nem vethettem oda, atyám, az egész emberfajt.

Utolsó szavaim meggyőzték apámat elmém zavartságáról, s nyomban másra fordította a szót, megpróbálta új mederbe terelni gondolataimat. Szerette volna, amennyire lehet, kitörülni lelkemből az Írországban történtek emlékét, nem is utalt rájuk soha, és nekem sem engedte meg, hogy balszerencsémről beszéljek.

Telt az idő, s lassan-lassan megnyugodtam. A nyomorúság egyszer s mindenkorra tanyát vert a szívemben, de többé már nem emlegettem ilyen zavaros módon a bűneimet, megelégedtem annyival, hogy én tudok róluk. Könyörtelenül elhallgattattam a keserűség parancsoló hangját, mely időnként szerette volna az egész világgal hallatni magát; viselkedésem nyugodtabbá és fegyelmezettebbé vált, mint valaha is volt, mielőtt elutaztam volna a Jeges-tengerre.

Néhány nappal azelőtt, hogy Párizsból útnak indultunk volna Svájcba, az alábbi levelet kaptam Elizabethtől:

Drága Victorom,

nagy örömmel olvastam bácsikám Párizsból keltezett levelét. Nem vagytok többé olyan félelmetesen távol, s két héten belül látni foglak titeket. Szegény kuzenom, te mennyit szenvedhettél! Számítok rá, hogy most még annál is betegebbnek látszol, mint amikor itt hagytad Genfet. Szörnyű volt ez a tél, annyira elgyötört a feszült aggodalom. Mégis azt remélem, az arcodon majd meglátom a békét, s a szívedből nem távozott el minden vigasz és nyugalom.

De félek, még élnek azok az érzéseid, amelyek egy éve oly szerencsétlenné tettek, sőt az idő talán még csak elmélyítette őket. Nem zaklatnálak most, mikor annyi balszerencse terhe nyom, de egy beszélgetés, amelyet bácsikámmal folytattam, mielőtt elutazott volna, szükségessé teszi, hogy közöljek veled valamit, mielőtt találkoznánk.

Meglehet, azt mondod: Mi az, amit Elizabethnek közölnie kell? Ha valóban azt mondod, választ kaptam kérdéseimre, s minden kétségem megszűnik. De távol vagy tőlem, s talán rettegsz e közléstől, de az is lehet, hogy örülsz neki, s mint valószínűleg ez a helyzet, nem merem tovább halogatni, hogy megírjam, amit annyiszor szerettem volna már megmondani neked, de sosem volt bátorságom elkezdeni.

Jól tudod, Victorom, gyermekségünk óta a mi egybekelésünk volt szüleink legkedvesebb terve. Ezt már fiatal korunkban megmondták nekünk, s arra tanítottak, úgy várjunk erre az eseményre, mint ami biztosan bekövetkezik. Mi szerető jásztópajtások voltunk gyermekkorunkban, s azt hiszem, kedves és becsült barátai egymásnak azután is, hogy felnőttünk volt. De húg és bátya élő szeretetet érez egymás iránt, anélkül hogy meghittebb kapcsolatra vágynék, s vajon nem így vagyunk-e mi is? Ezt mondd meg nekem, drága Victorom. Felelj, a kölcsönös boldogságunkra kérlek, kertelés nélkül: Nem szeretsz-e mást?

Te utaztál. Éveket töltöttél az életedből Ingolstadtban, s be kell neked vallanom, drága Victorom, mikor tavaly ősszel oly boldogtalannak láttalak, s te mindenki társaságából a magányba menekültél, akaratlanul is azt kellett hinnem, talán bánt a kapcsolatunk, s úgy érzed: bár kívánalmaddal ellenkezik, a becsület kötelez rá, hogy teljesítsd szüleink kívánságát. Ez hamis érvetés. Bevallom neked, drága Victorom, szeretlek, s a jövőről alkotott futó álmaimban mindig te vagy az én barátom és társam. De legalább annyira kívánom, óhajtom a magam boldogságát, mint a tiedet, mikor azt mondom: házasságunk örökre boldogtalanná tenne, ha nem szabad akaratodból vennél el feleségül. Már most sírva fakadok, ha arra gondolok, hogy épp mikor olyannyira sújt a kegyetlen balsors, talán a becsület nevében fojtod el egy olyan szerelem és egy olyan boldogság minden reményét, mely azzá tehetne, ami voltál. S épp én, aki oly önzetlenül szeretlek, én tízszerezném meg nyomorúságodat azzal, hogy a vágyaid útjába állok. Ah! Victor, tudd meg, kuzinod és játszópajtásod sokkal őszintébben szeret, semhogy boldogtalanná ne tenné e föltevés. Légy boldog, drága Victorom; s ha ezt a kívánságomat teljesíted, elhiheted, nincs a földön, ami megzavarhatná derűmet.

Szeretném, ha nem zaklatna fel ez a levél. Ne válaszolj rá se holnap, se holnapután, sem addig, míg haza nem jössz, ha ez fájdalmat okoz neked. Bácsikám úgyis megírja, mint szolgál az egészséged, s ha csak egyetlen mosolyt Iátok az ajkadon, amikor találkozunk, s az így vagy úgy nekem köszönhető, más boldogságra nincs szükségem.

Elízabeth Lavenza Genf, 17.. május 18.

E levél megint emlékezetembe idézte, amit már-már elfelejtettem, a szörnyeteg fenyegetését: Veled leszek a nászéjszakádon! Ez az ítélet csüng a fejem fölött, s akkornap éjjel a démon mindent el fog követni, hogy elpusztítson, s elragadja tőlem azt a szemernyi boldogságot is, amely legalább részleges vigaszul ígérkezik szenvedéseimre. Eltökélte, hogy akkor éjjel az én halálommal tetőzi be bűneit. Ám legyen. Biztos, hogy halálos küzdelemre kerül sor kettőnk között, s ha ő győz, én elnyerem a békét, hatalma fölöttem véget ér. S ha én győzöm le őt, szabad leszek. Ó, jaj! Miféle szabadság lesz az? Mint amilyennek a paraszt örvendett, amikor szeme láttára mészárolták le családját, tanyája leégett, földjét pusztasággá tették, sőt az otthontalan, nincstelen, magára maradt, de szabad embert elkergették. Ilyen lesz az én szabadságom is, mert az én E!izabethem személyében kincset birtokoltam. Ó, jaj! S ezzel szemben ott áll a lelkiismeret-furdalás és bűntudat, mely elkísér mindhalálig.

Édes, szeretett Elizabethem? Újra meg újra végigolvastam levelét, s valami gyöngéd érzelem lopódzott szívembe, s mert paradicsomi álmokat suttogni a fülembe örömről és szerelemről, de hát az almába már beleharaptam, s az angyal már emelte a kezét, hogy kiűzze minden reményemet. Márpedig én inkább meghalok, csak őt boldoggá tegyem. Ha a szörny végrehajtja fenyegetését, halálom elkerülhetetlen. S megint csak arra gondoltam: a házasságom vajon sietteti-e végzetemet? Az biztos, néhány hónappal korábban pusztulok el. De ha gyötrőm csak sejtené is, hogy én a fenyegetéseinek hatására halogatom, bizonyára keresne más és még félelmesebb módot bosszújának kitöltésére. Megesküdött: velem lesz a nászéjszakámon, de ezt aligha értette úgy, hogy addig okvetlenül békén marad. Hiszen mintha csak azt akarta volna megmutatni nekem, még nem telt el a vérrel, nyomban meggyilkolta Clervalt, amint ezzel megfenyegetett. Egy pillanatig nem kételkedtem tehát, hogy ha azonnal egybekelek kuzinommal, s ezzel őt is, atyámat is boldoggá teszem, ellenségem egy órát sem vár, s életemre törő terveit végrehajtja.

Ebben a lelkiállapotomban írtam meg levelemet Elizabethnek. Levelem hangja nyugodt volt és szeretetteli. "Attól félek, szeretett Elizabethem - írtam -, miránk már nem sok boldogság vár a földön, de ami öröm énrám még várhat, az mind a te személyedben öltött testet. Űzd el magadtól haszontalan félelmeidet. Igenis, csak neked szentelem az életemet, s minden erőmmel a te boldogságodat igyekszem szolgálni. De van egy titkom, Elizabeth, egy szörnyű titkom. Ha feltárnám előtted, tested megdermedne az iszonyattól, s nemcsak meglepődnél szenvedésemen, de csodálkoznál, miként sikerült túlélnem mindazt, amin keresztülmentem. Az esküvőnk másnapján elmondom neked ezt az egész iszonyú és félelmetes történetet drága kuzinom, mert közöttünk nincs helye titoknak. De addig nagyon kérlek, ne szólj róla, s ne is célozz rá senkinek. Erre a lehető legkomolyabban kérlek, s tudom, teljesíteni fogod kívánságomat."

Talán egy hétre rá, hogy megkaptam Elizabeth levelét, megérkeztünk Genfbe. A drága lány meleg szeretettel köszöntött, de szeméből kicsordult a könny, mikor megpillantotta véznaságomat s arcomon a lázrózsákat. Láttam, ő is megváltozott. Megfogyott, és sokat veszített mennyei élénkségéből, mely azelőtt annyira elbűvölt engem, de szelídsége és gyöngéden részvevő tekintete még alkalmasabb társsá tette egy olyan átok sújtotta nyomorult számára, mint én vagyok.

A nyugalom, amit akkor éreztem, nem tartott soká. Az emlékezés magával hozta a tébolyt, s ha arra gondoltam, mi minden történt velem, erőt vett rajtam az őrület. Néha tomboltam, égtem a dühtől, néha meg elcsüggedtem és kétségbeestem. Senkivel nem álltam szóba, rá se néztem senkire, csak ültem mozdulatlanul, megzavart a rám szakadt szerencsétlenségek tömege.

Egyedül Elizabethnek állt hatalmában, hogy átsegítsen engem az ilyen rohamokon. Ha erőt vett rajtam a szenvedély, szelíd hangja lecsillapított, s ha magamba roskadtam, emberi érzelmeket lehelt belém. Sírt velem, és sírt miattam. S mikor visszatért a józanságom, szemrehányást tett nekem, s megbékélésre ösztökélt. Ah! Jó az, ha a szerencsétlen ember megbékél sorsával, de annak számára, akit a bűntudat kínoz, nem létezik békesség. A lelkifurdalás kínjai megmérgezik még azt a gyönyörűséget is, amit az ember olykor a mértéktelen fájdalomban lelhet.

Kevéssel azután, hogy hazaértünk, apám szóvá tette előttem, jó lenne Elizabethtel azonnal egybekelnünk. Én hallgattam.

- Tehát van másvalakid, akihez vonzódsz?

- Az égvilágon senkim. Szeretem Elizabethet, s alig várom, hogy elvehessem. Tűzzük ki hát az esküvő napját, s attól kezdve életemben és halálomban kuzinom boldogságára szentelem magam.

- Drága Victorom, ne beszélj így. Keservesen sújt minket a balsors, de annál inkább ragaszkodjunk ahhoz a kevéshez, ami számunkra még megmaradt, s szeretetünket azok iránt, akiket elveszítettünk, az életben maradottakra vigyük át. A mi körünk kicsiny lesz, de szorosan összeköt bennünket a kölcsönös szeretet s a közös balsors. S ha az idő megszelídíti kétségbeesésedet, új és drága lelkek születnek szereteted és gondoskodásod tárgyául, s pótolják mindazokat, akiktől oly kegyetlenül megfosztott a sors.

Ezek voltak apám intelmei. De engem ismét csak a fenyegetésre emlékeztettek. Még csodálkozni sem lehet rajta, hogy amilyen mindenhatónak bizonyult eddig valamennyi véres tettében, szinte legyőzhetetlennek tekintettem a démont, s mikor kiejtette, hogy "veled leszek a nászéjszakádon", elkerülhetetlennek véltem a sorsomat. De a halál nem is volt számomra akkora rossz, ha Elizabeth elvesztésével mértem össze, én tehát elégedett, sőt vidám arccal helyeseltem atyámnak, hogy ha kuzinom is úgy akarja, tíz nap múlva tartsuk meg az esküvőt, s pecsétlejük meg ily módon, mint hittem, a sorsomat.

Nagy Isten! Ha egy pillanatra is eszembe jutott volna, ördögi ellenségem mily pokoli tervet forgat a fejében, inkább örökre távol tartottam volna magamat szülőhazámtól, s baráttalan földönfutóként jártam volna a világot, mintsem beleegyezzem e szerencsétlen házasságba. De még ha varázshatalmam lett volna is, a szörnyeteg akkor is vakká tett volna igazi szándéka iránt, s mikor azt hittem, a magam halálát, sokkal kedvesebb áldozat halálát siettettem.

Amikor esküvőnk kitűzött időpontja közeledett, hogy gyávaságból-e vagy prófétai előrelátásból, de egyre inkább összeszorult a szívem. De érzéseimet a hangos vidámság álarca mögé rejtettem, ami örömteli mosolyt csalt atyám arcára, de alig-alig tévesztette meg Elizabeth örök figyelmes, szépséges szemét. Derűs nyugalommal tekintett egybekelésünk elébe, amibe ugyan egy kis félelem is vegyült a korábbi sok szerencsétlenség hatására; aggódott, hogy ami most biztos és fogható boldogságnak ígérkezik, az hamarosan futó álomnak bizonyulhat, s nem hagy maga után mást, csak mély és örökké tartó bánatot.

Megtörténtek az előkészületek az esküvőre. Mindannyian mosolyogva fogadtuk a látogatók szerencsekívánatait. Amennyire tőlem telt, szívem mélyére zártam emésztő aggodalmam, s szemmel látható komolysággal mélyedtem el apám terveibe, ámbár meglehet, azok csak tragikus sorsomnak szolgálnak díszletéül. Hála atyám fáradozásának, Elizabeth örökségének egy részét az osztrák kormány visszaszolgáltatta. A Comói-tó partján volt egy kis birtoka. Abban állapodtunk meg, hogy amint megvolt az esküvőnk, a Villa Lavenzába utazunk, s ott, a gyönyörű tó partján töltjük boldogságunk első napjait.

Időközben megtettem mindent, hogy meg tudjam védeni magam, ha a démon nyíltan rám támadna. Pisztolyt és tőrt viseltem, s éberen ügyeltem, hogy megelőzzek minden cselfogást. Ez némileg megnyugtatott. Igen, amint az időpont közeledett, a fenyegetés egyre inkább öncsalásnak tetszett, amely nem érdemes rá, hogy nyugalmamat megzavarja, a boldogságot viszont, amelyet házasságomtól reméltem, egyre biztosabbnak, s mivel másról se volt szó, olyan eseménynek éreztem, amelyet semmiféle baleset meg nem akadályozhat.

Elizabeth boldognak látszott. Az én nyugodt viselkedésem nagyban hozzájárult az ő nyugalmához. Ám aznap, mikor vágyaimnak teljesülnie kellett, s tán sorsomnak is betelnie, erőt vett rajta a mélabú, s rossz előérzete támadt. Talán eszébe jutott a szörnyű titok, amit ígéretem szerint másnap fölfedek előtte. De apám mindvégig úszott a boldogságban, s az előkészületek sűrűjében unokahúga mélabúját csak a menyasszony félénkségének tulajdonította.

A szertartás után nagy társaság gyűlt össze apám házában, de úgy volt, hogy mi ketten Elizabethtel mindjárt hajóra szállunk, az éjszakát Evianban töltjük, s másnap folytatjuk az utat. A nap derűs volt, a szél kedvező, s mindenki mosolyogva nézte e nászi behajózást.

Életemnek ezek voltak az utolsó boldog pillanatai. Gyorsan haladtunk. Forrón sütött a nap, de minket afféle baldachin védett a sugaraitól, miközben a táj szépségében gyönyörködtünk, néha a tó partján, ahol a Mont Saléve tárult elibénk meg Montalégre kellemes lankája, s távolabb a mindenek fölé magasodó Mont Blanc s a hóborította hegycsoport, mely hiába próbált vele versenyre kelni. Máskor meg, amikor a túlpart közelében jártunk, a roppant Jura fekete falait láttuk, amelyek mintha csak szándékosan emeltek volna áthághatatlan akadályt szülőhazám ellenségei elé, akik azt rabszolgaságba szeretnék taszítani.

Megfogtam Elizabeth kezét.

- Szomorú vagy, szerelmem. Ah! Ha tudnád, mit szenvedtem, s mit kell még kiállnom talán, igyekeznél megízleltetni velem a derűs nyugalmat s annak örömét, hogy legalább mára megszabadultunk a kétségbeeséstől.

- Légy boldog, drága Victorom - felelt Elizabeth -, most nincs, remélem, semmi, ami keserítsen. És hidd el, ha arcomon nem látsz is élénk örömöt, szívem elégedett. Valami azt súgja nekem, ne bízzam a jövőben mértéktelenül, amely megnyílt előttünk, de én nem akarom meghallani e baljós hangot. Lásd, milyen gyorsan haladunk, s a felhők, amelyek hol homályba borítják a Mont Blanc csúcsát, hol meg fölébe szállnak, e gyönyörű tájat mennyivel érdekesebbé teszik. És nézd e számtalan halat a kristálytiszta vízben, amelynek fenekén minden egyes kavicsot tisztán láthatsz. Micsoda isteni nap! Mily boldognak s derűsnek látszik a természet!

Imigyen próbálta Elizabeth eltéríteni az ő s az én gondolataimat mindenről, ami szomorú. De kedélye ingadozott, az egyik pillanatban fölcsillant a szemében az öröm, s a másikban elmélázó szomorúságnak adott helyet.

A nap alábbhanyatlott az égen. Elhagytuk a Drance folyót, s figyeltük, mint kanyarog a magas hegyek szakadékaiban s az alacsonyabbak völgyeiben. Az Alpok hegyei itt közelebb kerültek a tóhoz, s mi a hegyek amfiteátruma felé tartottunk, amely a tavat keletről határolja. Evian templomának toronysisakja ott csillogott a környező erdők alatt s a magasabbnál magasabb hegyek koszorújában, amely a helység fölébe magaslik.

A szél, mely mind ez ideig bámulatos sebességgel hajtott előre minket, napnyugtakor enyhe szellővé szelídült. A lágy légáramlat épp csak borzolta a vizet, s amint a parthoz közeledtünk, kellemesen rezgette a fákat, s finom virág- meg szénaillatot sodort felénk. Mire kikötöttünk, a nap épp alábukott a láthatáron, s ahogy ott éreztem lábam alatt a partot, kiújultak gondjaim és félelmeim, hamarosan rám csattantak, mint a bilincs, és el sem eresztettek többé soha.