MARY SHELLEY

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Akkori állapotomban minden szándékos gondolat felszívódott s elveszett. Magával ragadott a düh. A bosszú volt egyedül, ami erőt öntött belém, s fegyelmezett. Magába olvasztotta minden érzésemet, s lehetővé tette, hogy körültekintő legyek s nyugodt, mikor egyébként delírium vagy halál lett volna az osztályrészem.

Mindenekelőtt úgy döntöttem, egyszer s mindenkorra otthagyom Genfet. Hazám, amely oly kedves volt szívemnek, mikor boldog voltam, s szerettek, most, balsorsomban gyűlöletessé vált. Pénzt vettem magamhoz, néhány ékszert anyám hagyatékából, s útra keltem.

Így kezdődött el vándorlásom, mely csak az életemmel ér véget. A föld nagy részét beutaztam, s részem volt mindazon megpróbáltatásokban, amelyekkel az utazó sivatagon és barbár országokban csak találkozhat. Miként maradtam életben, magam sem tudom; akárhányszor úgy nyújtóztattam ki elgyengült tagjaimat a homokos síkságon, hogy a halálért imádkoztam. De a bosszúvágy életben tartott; csak azért sem akartam úgy meghalni, hogy ellenségem még életben van.

Mikor Genfet odahagytam, első gondom az volt, valami nyomot keresek, amelyen utána eredhetek démoni ellenfelemnek. De tervem kialakulatlan volt, s órák hosszat kerülgettem a város határát, nem tudván, melyik utat kövessem. Az éjszaka közeledtén ott leltem magam a temető bejáratánál, ahol William, Elizabeth és atyám nyugodott. Betértem, s odamentem a sírkőhöz, mely sírjukat jelölte. Néma volt minden, csak a falevelek nem, mert azokat szelíden zizegtette a szél. Majdnem fekete volt az éjszaka, s a szín még az érdektelen szemlélő számára is ünnepélyes lett volna és megható. Mintha ott szálldostak volna az elhunytak szellemei, s csak érezhető, ámde nem látható árnyékot vetettek volna a gyászoló fejére.

A mély gyász, amit kezdetben e szín fölkeltett bennem, hamarosan haragnak és kétségbeesésnek adott helyt. Ők meghaltak, én élek. És él a gyilkos is, s nekem tovább kell hurcolnom megunt életemet, hogy elpusztítsam őt. Letérdepeltem a gyepre, megcsókoltam a földet, s reszkető ajakkal imigyen kiáltottam föl: "Esküszöm a megszentelt földre, amelyen térdepelek, az árnyakra, amelyek körülvesznek, a mély és soha nem szűnő fájdalomra, amelyet érzek; és esküszöm terád, ó, Éjszaka, s a szellemekre, amelyek uralkodnak rajtad, hogy nyomon követem a démont, e nyomorúság okozóját, míg halálos küzdelemben el nem pusztul vagy ő, vagy én! Ennek a célnak szentelem életemet. Hogy e drága bosszút végrehajtsam, hadd lássam újra a napot, s tapossam újra a zöld füvet, mely egyébként örökre eltűnnék szemem elől. És parancsolom nektek, holtak szellemei, és nektek, ó, bosszú kóbor szolgái, segítsetek, s vezessetek művem során! Hadd igya ki az átkozott és pokoli szörnyeteg a szenvedések poharát, hadd érezze ugyanazt a kétségbeesést, ami most engem gyötör!"

Ünnepélyesen s oly félő tisztelettel kezdtem el eskümet, hogy szinte biztosra vettem, meggyilkolt szeretteim árnyai hallották s helyeselték elhatározásomat, de az eskü vége felé hatalmukba kerítettek a fúriák, s hangom elcsuklott haragomtól.

A néma éjszakából harsány és démoni kacaj volt a válasz. Soká és élesen csengett a fülembe. A hegyek visszaverték, s én úgy éreztem, mintha maga a pokol vett volna körül gúnyosan nevetve. Igen, ez volt az a pillanat, mikor eluralkodott volna rajtam a téboly, és véget vetett volna nyomorult létemnek, ha esküm meghallgatást nem nyer, s én meg nem őriztetem a bosszúra. A kacaj elhalt, s a jól ismert és gyűlölt hang közvetlen közelről, épp csak hallhatóan fülembe súgta:

- Örülök, te nyomorúságos emberroncs! Eltökélted, hogy élni fogsz, s én örülök.

Fölszöktem, arrafelé, ahonnét a hang jött, de az ördög kitért a kezem elől. Hirtelen fölbukkant az égen a hold tányérja, s megvilágította a kísérteties és torz alakot, amint emberfölötti sebességgel menekült.

Üldözőbe vettem, s hónapokon át mást se csináltam, csak ezt. Egy halvány nyomon elindulva végigkövettem a Rhone kanyarulatait, ámde hiába. Föltűnt a kék Földközi-tenger, s egy furcsa véletlen folytán megpillantottam a démont, amint éjszaka föllopódzott egy Fekete-tengerre induló hajóra, s elrejtőzött. Én is fölszálltam ugyanarra, de megszökött előlem, magam sem tudom, hogyan.

Végigkövettem a nyomát Tatárország és Oroszország pusztaságain, bár mindig sikerült kitérnie előlem. Néha a szörnyű jelenéstől megrémült parasztok tájékoztattak, merre tartott. Néha meg szándékosan hagyott hátra valami nyomot, amelyen elindulhatok, mert félt, hogy nyomát veszítvén kétségbeesem és meghalok. Hó hullott fejemre, s láttam roppant Iába nyomát a síkság fehérén. Ön, élete tavaszán, akinek új a gond, és ismeretlen a kínszenvedés, hogyan is érthetné meg, mit éreztem akkor; és mit érzek ma is? A hideg, a nélkülözés és a fájdalom a legkisebb rossz, amit el kell viselnem. Valami ördögi átok ül rajtam, s hajszol előre örökös poklomban. De lépteimet valahogy egy jó szellem is követhette és irányíthatta, mert mikor legnagyobb volt a vész, váratlanul mindig kimentett a látszólag legyőzhetetlen nehézségek közül. Néha, mikor az akaratomon felülkerekedett az éhség, s összerogytam a fáradtságtól, lakoma várt a pusztaságban, mely visszaadta erőmet, és lelket öntött belém. Persze egyszerű volt az étel, ugyanaz, amit a parasztok esznek arrafelé, de egy pillanatig sem kételkedtem, hogy a szellemek hozták utamba, amelyek segítségéért folyamodtam. Máskor meg, mikor kiégett minden, felhőtlen volt az ég, s én elepedtem a szomjúságtól, könnyű felhő homályosította el az eget, lehullott pár csepp eső, mely felüdített, aztán a felhő eltűnt.

Ahol csak lehetett, a folyók útját követtem, de a démon általában kerülte ezeket, mivel a vidék lakossága itt volt a legsűrűbb. Máshol meg ritkán volt ember látható, s én általában az utamba kerülő vadállatok húsán éltem. Pénz volt nálam, s bőkezűségemmel elnyertem a falusiak barátságát. Az is megesett, hogy magammal vittem az elejtett állatot, magamnak csak egy kis részét tartottam meg, a többit odaadtam azoknak, akik tüzénél s fazekában élelmemet elkészíthettem.

Életem, mely imigyen folyt, gyűlöletes volt számomra, s csak álmomban ízlelhettem némi örömöt. Ó, áldott álom! Néha, mikor legszerencsétlenebb voltam, s lerogytam, hogy megpihenjek, az álom szinte révületbe ringatott. Őrzőszellemeim ajándékoztak meg a boldog pillanatokkal - vagy órákkal inkább -, talán hogy legyen miből erőt merítenem zarándokutamhoz. Ha nincs e pihenésem, összerogytam volna a megpróbáltatások súlya alatt. Napközben az éjszaka reménye tartotta bennem az erőt, és lelkesített. Mert álmomban szeretteimet láttam, feleségemet és imádott hazámat. Viszontláttam atyám jóságos arcát, hallottam Elizabeth ezüsthangját, s tekintetem a fiatal, egészséges Clervalon pihent meg. Ha kifárasztott a fáradságos menetelés, olykor sikerült meggyőznöm magam, hogy addig álmodom, amíg be nem esteledik, s az a valóság, amit éjszaka, szeretteim ölelő karja közt élvezek. Milyen fájó szeretetet éreztem irántuk! Mennyire ragaszkodtam drága alakjukhoz, s mivel néha még ébren is kísértettek, meggyőztem magam, hogy élnek! Ilyenkor még a bosszúvágy is, mely ott lobogott bennem, kialudt, s úgy jártam a démon megsemmisítéséhez vezető utamat, mintha az ég mérte volna rám e feladatot, mintha előttem ismeretlen hatalom közömbös parancsa lenne, s nem lelkem égő vágya.

Hogy ő mit érzett, akit üldöztem, nem tudom. Néha ugyan fakéregbe vésett vagy kőbe karcolt írásos üzenetet hagyott nekem, amivel a dühömet szította, vagy utat mutatott. "Az én uralmamnak még nincsen vége - olvastam az egyik írásán -, te élsz, s az én erőm csorbítatlan. Kövess! Az Észak örökjegét keresem, ahol majd megtapasztalhatod a hideg és a fagy keservét, ami iránt én érzéketlen vagyok. A közeledben, ha nem eredsz utánam nagyon későn, egy döglött nyulat lelsz. Edd meg, és meríts erőt belőle. Gyerünk, ellenségem! Meg kell verekednünk életre-halálra, de míg arra sor kerül, még sok keserves, kemény órát kell kiállanod."

A csúfondáros ördöge! Újólag bosszút esküszöm ellened, újólag elhatározom, nyomorult démon, hogy halálra kínozlak. Addig nem adom fel a kutatást, míg holtan nem marad ott valamelyikünk, azután meg már boldogan csatlakozom Elizabethhez s elköltözött szeretteimhez, akik már várják, hogy megjutalmazzanak keserves fáradozásomért és szörnyű zarándokutamért.

Amint északabbra-északabbra mentem, mind mélyebb lett a hó, s mind nagyobb a hideg, olyannyira, hogy már szinte elviselni sem lehetett. A parasztok bezárkóztak kunyhójukba, s csak a legedzettebbek merészkedtek ki, hogy elejtsék az állatokat, amelyeket az éhség kiűzött búvóhelyükről. A folyókat jég borította, halat fogni lehetetlen volt, s így el voltam vágva fő élelemforrásomtól.

Én egyre nagyobb nehézségeket álltam ki, ellenségem meg mind diadalmasabb lett. Egyik írott üzenete így hangzott: "Készülj fel! Most kezdődik a neheze. Öltözz szőrmébe, s szerezz élelmet, mert hamarosan olyan útra kelünk, ahol a szenvedéseid még az én soha nem enyhülő gyűlöletemet is jóllakatják."

E gúnyos szavak felszították bátorságomat, és megacélozták akaratomat. Eltökéltem, a végsőkig követem célomat, az Éghez fohászkodtam támogatásért, s lankadatlan hévvel folytattam az utat át a végtelen pusztaságokon, míg föl nem tűnt a távolban, végső határként az óceán! Ó, mennyire más volt ez, mint a dél kék tengerei! Jég borította, s a szárazföldtől csak az különböztette meg, hogy annál is vadabb volt, annál is zordabb. A görögök sírtak a boldogságtól, mikor Ázsia hegyeiről megpillantották a Földközi-tengert, s ujjongva köszöntötték fáradságos vándorútjuk végét. Én nem fakadtam sírva, csak letérdeltem, s hálatelt szívvel mondtam köszönetet vezérlő szellememnek, hogy biztonságban elvezetett oda, ahol, hiába ellenségem minden gúnyolódása, remélem, majd találkozom és megvívok vele.

Pár héttel ezelőtt szánra és kutyákra tettem szert, s így hihetetlen sebességgel vágtam át a hómezőn. Nem tudom, ellenségemnek is volt-e szánja, de azt mindenesetre észrevettem, hogy míg korábban egyre nőtt közöttünk a távolság, most már-már utolértem; annyira, hogy mikor az óceánt megpillantottam, már csak egy nappal járt előttem, s reméltem, útját állom, mielőtt kiér a partra. Megújult bátorsággal törtem hát előre, s két nap múltán egy nyomorult falucskába értem a tengerparton. Lakóit kifaggattam a démon felől, s pontos felvilágosításokat kaptam. Előtte való éjjel egy roppant termetű szörnyeteg érkezett a faluba, mondták, állig fegyverkezve puskával és pisztolyokkal, s egy magában álló kunyhó lakói, szörnyű küllemétől megriadva, rémülten menekültek előle. Kihordta téli élelemtartalékukat, szánra rakta, összeszedett jó néhány szánhúzó kutyát, befogta őket a szán elébe, s a holtra rémült falusiak örömére még aznap éjjel továbbállt a befagyott tengeren olyan irányba, amely nem vezetett semmiféle szárazföldre, meg voltak hát győződve, hamarosan belevész a széttöredező jégtáblák közé, vagy elpusztítja az örökös fagy.

Ennek hallatán egy pillanatra elfogott a kétségbeesés. Megszökött előlem, s most kénytelen vagyok kegyetlen s szinte végtelen útra indulni az óceán jéghegyei közt-olyan hidegben, amelyet én, a szelíd és napos dél szülötte képtelen leszek elviselni. De a gondolattól, hogy ellenségem életben marad, és diadalmaskodik fölöttem, visszatért dühöm és bosszúvágyam, s mint az áradat, öntötte el minden más érzésemet. Rövid pihenő után, amelynek során a holtak szellemei lebegtek körül, s ösztökéltek a fáradalmak elviselésére és bosszúm betöltésére, fölkészültem az útra,

Szárazföldi szánomat olyanra cseréltem, amely bírja a jégmező egyenetlenségeit, nagy mennyiségű élelmiszert vásároltam, s elindultam a partról.

Fogalmam sincs, hány nap telt el azóta, de olyan megpróbáltatásokon mentem keresztül, amelyeket csak az igazságos megtorlás szívemben kiolthatatlanul égő vágya segített elviselnem. Utamat nemegyszer hatalmas és szaggatott jéghegyek állták el, s gyakorta hallottam a jég alól a hullámverés pusztulással fenyegető dörejét. De megint beállt a fagy, s biztonságossá vált az út a tengeren.

Az élelemmennyiségből ítélve, amit elfogyasztottam, azt hiszem, vagy három hete lehettem úton, s az, hogy újra meg újra faképnél hagyott a remény, aztán újra meg újra visszatért szívembe, néha keserű és kétségbeesett könnyeket sajtolt ki a szememből. Már-már a csüggedés prédájául estem, s azt hiszem, nemsokára összerogytam volna e nyomorúság súlya alatt. Egyszer, miután a szerencsétlen kutyák hihetetlen fáradsággal fölvontattak egy meredek jéghegy csúcsára, s ott az egyik beledöglött a kimerültségbe, én végigjártattam a szemem az előttem elterülő határtalan jégmezőn, s apró, fekete foltot pillantottam meg a homályos messzeségben. Erőlködve igyekeztem megállapítani, mi lehet az, s vadul, mámorosan ordítottam fel, mikor fölfedeztem; egy szán az, s a jól ismert torz alak ül benne. Ó, mily forrón áramlott vissza szívembe a remény! Meleg könnyekkel telt meg a szemem, de sietve megtörültem, nehogy elhomályosodjék előttem a démon képe; de hiába, az égető cseppek továbbra is elfátyolozták tekintetemet, mígnem szabadjára engedtem indulatomat, és hangosan elsírtam magam.

De nem volt időm késlekedni. Megszabadítottam a kutyákat döglött társuktól, jól megetettem őket, s miután pihentünk egy órát, amire nagyon is rászorultak, bármennyire bosszantott a késedelem, folytattam az utat. A szán még látható volt, s nem is veszítettem el szem elől, csak rövid pillanatokra, ha egy-egy jégszikla orma ékelődött közibénk. Észrevehetően közelítettem hozzá; s mikor majdnem kétnapi hajsza után alig egymérföldnyi távolságban pillantottam meg magam előtt, torkomba ugrott a szívem.

S most, épp mikor szinte karnyújtásnyira értem ellenségemhez, reményeim egyszerre kialudtak, s még a nyomát is úgy elvesztettem, mint addig soha. Hullámverés robaja ütötte meg a fülemet. Hangja, amint közeledett, s a víz dagadozott, hullámzott alattam, pillanatról pillanatra baljósabbá és félelmetesebbé vált. Csak hajszoltam előre a kutyákat, de hiába. Föltámadt a szél, a tenger harsogott, s a jégmező, mintha földrengés lenne, megrázkódott, egy rettentő, fülsiketítő reccsenéssel kettérepedt, majd darabokra szakadt. Aztán egyszerre mindennek vége lett. Pár perc múltán vadul háborgó tenger hullámzott közöttem és ellenségem között, s én egy egyre töredező jégtáblán sodródtam tova, mely mind kisebb és kisebb lett, imigyen készített elő a visszataszító halálra.

Sok döbbenetes óra telt el így. Kutyáim közül több megdöglött, engem kis híján megtört már a fokozódó kimerültség, mikor megpillantottam az ön lehorgonyzott, menedéket és életet ígérő hajóját. Nem is hittem, hogy ilyen messze északra fölhatolhat egy hajó, elcsodálkoztam hát a láttán. Sietve szétbontottam szánom egy részét, evezőt fabrikáltam belőle, s annak segítségével, határtalan fáradság árán sikerült jégtáblámat az ön hajójához elkormányoznom. Úgy határoztam, ha önök dél felé tartanak, inkább a tenger kényekedvére bízom magam, mintsem célomról lemondjak. Azt reméltem, sikerül majd rávennem önt, hogy egy csónakkal ajándékozzon meg, amelyen tovább üldözhetem ellenségemet. De ön északra ment. Fölvett a hajójára, ám életerőm már kiapadóban van, s a rengeteg megpróbáltatás súlya alatt hamarosan a halálba merülök, amelytől most is rettegek még - mert feladatom teljesítetlen.

Ó! Mikor adja meg a lépteimet irányító szellem, amely ellenségem nyomára vezet, olyannyira vágyott nyugalmamat, vagy meg kell halnom talán, mikor a démon még él? Ha meghalok, esküdjék meg, Watton, hogy ellenségem nem menekülhet, hogy megkeresi, s kitölti rajta a bosszúmat. De hát kérhetem én, hogy folytassa zarándokutamat, hogy vállalja mindazt a megpróbáltatást, amin én keresztülmentem? Nem, annyira nem vagyok önző. Ám ha meghaltam, s ha ő felbukkan, ha a bosszú szolgái elvezetik önhöz, esküdjék meg, hogy nem hagyja életben - esküdjék meg, nem hagyja, hogy ujjongjon beteljesült balsorsomon, hogy engem túlélvén szaporítsa sötét bűneit. Ékesen s meggyőzően szól, egyszer még az én szívem is megesett rajta, de ön ne higgyen neki. A lelke éppoly ördögi, mint a teste, csupa álnokság és démoni rosszindulat. Ne hallgassa meg. Kiáltsa William, Justine, Clerval, Elizabeth, az atyám és a szerencsétlen Victor nevét, és mártsa a szívébe kardját. Én ott lebegek ön fölött, és irányítom a hideg vasat.

A történet hátralévő részét a levelek tartalmazzák, amelyeket Walton kapitány írt húgának, Margaretnek.

Ha e különös és rémítő történetet olvasod, Margaret, nem érzed-e, a véred megfagy az iszonyattól, mint az enyém még most is? Megesett, hogy barátom, ha hirtelen erőt vett rajta a kínszenvedés, képtelen volt folytatni a történetet. Máskor meg túláradó fájdalmában megtört, de egyébként átható hangján csak a legnagyobb nehézség árán tudta megformálni a szavakat. Szép és kifejező szeme hol a felháborodástól izzott, hol meg elhomályosult bánatában, s a végtelen szomorúság könnyében ázott. Volt, amikor sikerült uralkodnia arcán, hangján, s ilyenkor még a legszörnyűbb eseményeket is nyugodtan idézte föl, az izgalom minden jele nélkül. Aztán vulkánként tört ki dühe, arca megváltozott, s vad haragjában fülsértő hangon gyalázta kínzóját.

Története összefüggő, s úgy adta elő, mint nyilvánvaló és egyszerű igazságot, de be kell vallanom neked, Felix és Safie levelei, amelyeket megmutatott, s az, hogy a szörnyeteget magunk is láttuk a hajóról, jobban meggyőztek a mondottak igazáról, mint az elbeszélése, bármilyen komoly volt és következetes. Hogy valóban létezzék ilyen szörnyeteg! Pedig nem kételkedhetem benne. De akkor is, nem győzök csodálkozni rajta. Néha megpróbáltam kiszedni Frankensteinből valami részletet arra vonatkozólag, miként is hozta létre, de ebben a kérdésben hajthatatlan volt.

- Megőrült, barátom? - mondta. - Vagy csak az esztelen kíváncsiság vezeti? Annyira szeretne magának és a világnak egy démoni ellenséget szerezni? Nyugalom, nyugalom! Okuljon az én nyomorúságomból, és ne igyekezzék a magáét fokozni.

Frankenstein észrevette, jegyzeteket készítek történetéről. Arra kért, mutassam meg neki, sok helyt kijavította vagy kiegészítette, de legfőképpen életet lehelt az ellenségével folytatott párbeszédeibe.

- Mivel ön megörökítette az elbeszélésemet - mondta -, nem akarom, hogy az csonkán maradjon az utókorra. Egy hét telt, amíg én csak hallgattam e történetet, amelyhez foghatót emberi képzelet még ki nem agyalt. Lelkem minden érzését, minden gondolatomat magába itta vendégem iránt érzett érdeklődésem, amit a története, fennkölt és szelíd modora teremtett. Mennyire szerettem volna megnyugtatni, de hát adhatom-e én azt a tanácsot valakinek, aki ennyire szerencsétlen, ennyire reményvesztett, hogy próbáljon meg élni? Ó, nem! Más öröme már nem lehet, csak az, ha sikerül fölkészítenie megrendült szellemét a halálra és a békességre. Egy vigasza mégis van: a magány és az álom. Hiszi, hogy álmában szeretteivel társalog, s a velük való együttlétből merít vigaszt a nyomorúságra vagy bosszúvágya izgalmára, hiszi: azok nem képzelete teremtményei, hanem emberek a maguk valójában, akik eljöttek meglátogatni őt valami távoli világból. E hitétől révülete ünnepélyesen komollyá s az én szememben legalább oly meggyőzővé és érdekessé válik, mint maga a valóság.

Beszélgetéseink nem korlátozódtak csupán a balszerencséje történetére. Hihetetlenül jól ismeri a világirodalmat, értelme gyors és átható. Ékesszólása hatásos és megindító. Ha valami szánalmas eseményről beszél, igyekszik bennem forró sajnálatot vagy szeretetet ébreszteni, olyat, hogy nem állom meg könnyek nélkül. Milyen csodálatos lény lehetett élete fénykorában, ha ma, romjaiban is ily nemes és fennkölt! De láthatóan maga is tisztában van önnön értékével és bukása nagyszerűségével.

- Fiatalkoromban - mondta - hittem, valami nagy tettre vagyok hivatott. Bár érzéseim mélyek, oly hideg ítélőképességnek voltam birtokában, mely dicső eredmények elérésére tett alkalmassá. Természetem értékének ismerete támaszt jelentett számomra olyan esetekben, amikor mások elcsüggedtek volna, mert bűnnek tartottam, hogy képességeimet, amelyek embertársaim hasznára lehetnek, haszontalan szomorúságomban eltékozoljam. Ha elgondolkodtam művemen, ami nem volt kevesebb, mint hogy egy gondolkodó és érző állatot teremtettem, képtelen voltam magamat a közönséges álomkergetők hadába sorolni. E gondolat azonban, mely annyira segített pályám kezdetén, most annál mélyebbre taszít. Minden számításom és reményem semmivé vált, s mint a mindenhatóságra törekvő arkangyal, én is örök pokolban sínylődöm láncra verve. Képzeletem élénk volt, de elemzőkészségem és gyakorlati érzékem szintúgy kiváló. E tulajdonságaim együtt fogalmazták meg az ötletet, hogy embert teremtsek, s együtt váltották a tervet valóra. Még ma sem tudok úgy visszagondolni arra az időre, amikor a művet még nem fejeztem be, az akkori ábrándjaimra, hogy ne érezném ugyanazt a szenvedélyt. A fellegekben jártam; hol a képességeimen örvendeztem, hol meg a hatásuk tüzelt fel. Gyermekkorom óta nagy remények és fennkölt célok hevítettek; s Iám, milyen mélyre buktam! Ó! Barátom, ha annak ismert volna, aki valaha voltam, most fel sem ismerne e megalázó állapotban. Csüggedés ritkán látogatta a szívemet. Mindig tele voltam nagyratöréssel, míg csak úgy el nem buktam, hogy soha-soha többé nem állok talpra.

Hát muszáj elveszítenem ezt a csodálatos embert? Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És Iám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt.

Szerettem volna hát az élettel megbékíteni, de elutasította a gondolatot.

- Köszönöm, Walton - mondta -, hogy ilyen jóindulattal van egy magamfajta nyomorult emberroncs iránt, de ha ön új kötelékekről és új érzelmekről beszél, azt hiszi, bárki is pótolni képes azokat, akiket elveszítettem? Létezik-e férfi, aki számomra annyi lehet, mint Clerval, s létezik-e nő, aki Elizabeth helyébe léphet? Még ha az érzelmi kapcsolatot nem erősíti is kiválóság, gyermekkori társainknak akkor is olyan hatalmuk van lelkünk fölött, amire későbbi barát nemigen tehet szert. Ők jól ismerik gyermekkori természetünket, ami talán utóbb megváltozott, de teljesen sose tűnt el, és ők azok, akik meg tudják ítélni tetteinket, több-kevesebb biztonsággal következtetvén indítékaink becsületességére. Testvér testvérről még csak nem is gyanítja soha, hogy a másik hazug vagy csaló, hacsak ennek nagyon korán jelét nem adta, egy barátot viszont, bármennyire ragaszkodik hozzá, gyanakvással szemlél. De én mindig örömömet leltem barátaimban, nemcsak megszokásból s az együttlét okán, hanem az érdemeikért, s legyek akárhol, mindig fülembe cseng az én Elizabethem simogató hangja vagy Clerval eleven társalgása. Ők meghaltak, s csak egy érzés van, mely magányomban képes lenne rávenni, hogy megőrizzem az életemet. Ha valami nagy vállalkozás vagy elgondolás foglalna le, mely hallatlan hasznot hoz az emberiségnek, akkor igenis képes lennék élni, hogy véghezvigyem. De ezt a sors nem adta meg nekem.

Nekem a szörnyeteget kell űznöm és elpusztítanom, akinek életet adtam. S ha e földi feladatomat teljesítem, meghalhatok.

Szeptember 2.

Szeretett Húgom,

nagy veszélyek közepette írom e levelet, s még azt sem tudom, megadatik-e nekem, hogy viszontlássam valaha az én Angliámat s ott élő, még drágább szeretteimet. Jéghegyek vesznek körül, nem kínálnak semmi egérutat, s hajómat bármelyik pillanatban összeroppanthatják. Azok a bátor fickók, akiket sikerült rábeszélnem, hogy velem tartsanak, most tőlem várnak segítséget, de én tehetetlen vagyok. Félelmes és döbbenetes a helyzet, de sem a bátorságom, sem a reményeim nem hagytak cserben. De akkor is rettenetes arra gondolnom, hogy mindnyájunk élete miattam forog veszélyben. Ha elpusztulunk, az én bolond terveim miatt pusztulunk el.

És milyen lesz, Margaret, a te lelkiállapotod? Még csak hírét sem veszed annak, hogy elpusztultunk, s aggódva várod hazatértem. Telnek az évek, meg-meglátogat a kétségbeesés, de közben mégiscsak gyötör a remény. Ó! Szeretett húgom, szívbéli reményeid jövendőbeli elsorvadása rettenetesebb számomra, mint tulajdon halálom gondolata. De neked férjed van, s gyönyörű gyermekeid. Te még boldog lehetsz. Isten áldjon meg, s tegyen boldoggá téged!

Szerencsétlen vendégem gyöngéd részvéttel vesz körül. Igyekszik reményt csöpögtetni belém, s úgy beszél, mintha az élet olyan kincs lenne, amit megbecsül. Újra meg újra emlékeztet rá, ugyanez már sok hajóssal megesett, aki e tengerre bemerészkedett, s szándékom ellenére is jó előjelekkel kecsegtet. Még a matrózok is megérzik ékesszólásának erejét. Ha ő beszél velük, megszűnik kétségbeesésük. Erőt önt beléjük, s ha a hangját hallják, még a leghatalmasabb jéghegyet is vakondtúrásnak látják, amelyet az emberi elszántság eltüntethet. Hangulatuk azonban ingatag. Minden egyes nap, mikor várakozásuk késedelmet szenved, fokozza félelmüket, s szinte rettegek, kétségbeesésük zendülést szül.

Szeptember 5.

Oly szokatlanul érdekes jelentnek voltam tanúja, hogy bár e levél valószínűleg sosem jut el hozzád, kénytelen vagyok akkor is megörökíteni.

Még mindig jéghegyek vesznek körül, s változatlanul fenyeget a veszély, hogy összeroppantanak. A hideg egészen rendkívüli, s szerencsétlen bajtársaim közül már sokan lelték sírjukat e néptelen vidéken. Frankenstein egészsége napról napra hanyatlik. Szeme még lázasan csillog, de kimerült, s ha váratlanul erőt vesz is magán, hogy tegyen valamit, utána hamarosan e látszólagos élettelenségbe hanyatlik vissza.

Legutóbbi levelemben említettem, zendüléstől tartok. Ma reggel, miközben ültem, s barátom hamuszínű arcát néztem - szeme félig csukva volt, karja ernyedten csüngött -, fél tucat matróz riasztott fel, s kért bebocsátást kabinomba. Bejöttek, s vezetőjük beszédet intézett hozzám. Elmondta, őt és társait a többiek választották, hogy jöjjenek küldöttségbe hozzám, s olyan kívánsággal álljanak elő, amire, őszintén szólva, egyszerűen nem mondhattam nemet. Körülzárt bennünket a jég, s valószínűleg itt halunk meg, de ők attól félnek, ha a jég netán eltakarodnék, s megnyílna előttünk az út, akkor én meggondolatlanul folytatnám az utat, s ez után, amit szerencsésen megúsztunk, újabb veszélyekbe vezetném őket. Ezért azt kívánják, tegyek ünnepélyes ígéretet, hogy ha a hajó kiszabadul, haladéktalanul délnek veszem az irányt.

E beszéd megzavart. Nem voltam kétségbeesve, s eszembe sem jutott, hogy ha kiszabadulunk, visszaforduljak. De hát mondhatok-e joggal - vagy egyáltalán - nemet a kérésükre? Haboztam, s mielőtt még megszólaltam volna, Frankenstein, aki eddig hallgatott, sőt úgy látszott, még ahhoz sincs ereje, hogy odafigyeljen, most fölegyenesedett. Szeme csillogott, s arca kipirult a pillanatnyi életerőtől.

Odafordult az emberekhez, s így szólt:

- Ezt hogyan gondolják? Mit követelnek a kapitányuktól? Hát ilyen könnyen föladják a tervüket? Hát nem tartják ezt dicsőséges expedíciónak? És ugyan mitől dicsőséges? Tán attól, hogy sima és derűs, mint a déli tengerek, vagy mert csupa veszély és rettenet, s mert újra meg újra veszéllyel és halállal körülvéve kell megmutatniuk, milyen erősek és milyen bátrak, s mert derekasan helyt kell állniuk, hogy felülkerekedjenek? Mert ez igenis dicsőséges és épp ezért becsületes vállalkozás. S ha végrehajtják, utána mint az emberiség jótevőit fogják magasztalni magukat. Nevük megbecsült lesz, mert bátrak voltak, szembeszálltak a halállal is, mint azt a becsület és az emberiség java megkívánja. Most meg, Iám, az első képzelt veszélyben, vagy ha jobban tetszik, bátorságuk első roppant és félelmes próbája idején megtántorodnak, s hajlandók meghátrálni, olyan emberek módjára, akiknek nincs erejük elviselni a hideget és a veszedelmet, vacog a foguk, s ezért, szegények, inkább visszatérnek a jó meleg tűzhely mellé. Nos, ehhez nem volt szükség ekkora előkészületre. Nem kellett volna ilyen messzire feljönniük, nem kellett volna a vereség szégyenébe taszítaniuk kapitányukat, csak hogy a gyávaságukat bebizonyítsák! Ó! Legyenek férfiak, többek, mint férfiak! Tartsanak ki sziklakeményen a céljuk mellett. A jég nem ugyanabból az anyagból van, remélem, mint a szívük. Az változékony, és nem áll ellent az akaratuknak, ha maguk nem akarják. Ne térjenek vissza családjukhoz szégyenbélyeggel a homlokukon. Hős módjára térjenek meg, aki harcolt és győzött, s aki nem tudja, mi az, hátat fordítani az ellenségnek.

Mindezt oly színesen és ércelemtől fűtött hangon mondta el, s a szeme annyi büszke céltudatot és hősiességet sugárzott, hogy az ember csak várta, vajon a matrózokat is meghatja-e. Egymásra néztek, s képtelenek voltak válaszolni. Én szólaltam meg. Azt mondtam, menjenek vissza, és gondolkozzanak azon, ami itt elhangzott, s nem vezetem őket tovább észak felé, ha annyira ragaszkodnak az ellenkezőjéhez, de nagyon remélem, ha gondolkodnak, visszatér a bátorságuk.

Ők elmentek, s én barátomhoz fordultam, de ő megint csak ernyedten, szinte élettelenül hevert.

Nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége, inkább meghalok, mint hogy szégyenletesen - dolgom végezetlenül - visszaforduljak. Pedig félek, ez lesz a sorsom. A matrózok, akiket nem fűt a dicsőség és becsület eszméje, aligha vállalják, hogy jelenlegi megpróbáltatásaik tovább folytatódjanak.

Szeptember 7.

A kocka el van vetve. Megígértem, ha nem pusztulunk el, visszafordulunk. Reményeim tehát megfeneklettek a gyávaságon és határozatlanságon. Tudatlanul és csalódottan térek vissza. Ahhoz, hogy ezt az igazságtalanságot türelemmel viseljem, több bölcsességre lenne szükségem.

Szeptember 12.

Vége. Visszatérek Angliába. Elvesztettem reményeimet, hogy az emberiség hasznára leszek, és dicsőséget aratok. De igyekszem részletesen leírni számodra e keserves körülményeket, drága húgom, s így miközben Anglia és tefeléd vitorlázom, legalább nem hagyom el magam.

Szeptember 9-én megmozdult a jég, s amikor a jégszigetek meghasadtak, s mindenfelé repedezni kezdtek, a távolból mennydörgésszerű robajt hallottunk. Életünket közvetlen veszély fenyegette, de mivel tétlenségre voltunk kárhoztatva, figyelmemet elsősorban szerencsétlen vendégem kötötte le, akin annyira elhatalmasodott betegsége, hogy ágyhoz kötötte. A jég megrepedezett a hátunk mögött, és észak felé vonult; feltámadt a nyugati szél, s tizenegyedikére teljesen megtisztult a déli átjáró. Mikor ezt a matrózok meglátták, s nyilvánvalóan biztonságossá vált a szülőhazájukba visszavezető út, véget nem érő, viharos örömujjongásban törtek ki. Frankenstein, aki eddig szundikált, most fölriadt, s az ujjongás okát kérdezte.

- Azért ordítanak - mondtam -, mert visszatérhetnek Angliába.

- Hát igazán visszafordul?

- Sajnos igen. Nem állhatok ellent a követelésüknek. Nem vezethetem őket életveszélybe az akaratuk ellenére, tehát vissza kell térnem.

- Ám tegye, ha tetszik, én nem fogok. Ön lemondhat céljáról, de az enyémet az Ég jelölte ki, s nekem nincs merszem megtagadni. Gyönge vagyok, de a szellem, mely bosszúmat segíti, majd ád hozzá elegendő erőt. - Ezt mondván, megpróbált kiugrani az ágyból, de ez az erőfeszítés túlságosan nagy volt számára. Visszahanyatlott és elájult.

Jó darabig nem tért eszméletére, már-már azt hittem, végleg eltávozott belőle a lélek. De nagy sokára kinyitotta szemét. Nehezen lélegzett, s képtelen volt megszólalni. A hajóorvos altatót adott neki, s megtiltotta, hogy bárki is zavarja. Közben közölte velem, barátom órái meg vannak számlálva.

Ő tehát halálra volt ítélve, s én nem tehettem mást, mint hogy szomorkodjam, s várjak türelemmel. Szeme behunyván, azt hittem, alszik, de egyszer csak elhaló hangján nevemen szólított, s kért, menjek oda hozzá:

- Ó! Jaj! - mondta. - Erőm, amiben annyira bíztam, elhágy. Érzem, hamarosan meghalok, de ő, az ellenségem és kínozóm még él. Ne higgye, Watton, hogy életem utolsó pillanataiban ugyanazt a lángoló bosszúvágyat érzem, amelynek korábban hangot adtam, de úgy érzem, joggal kívánom ellenségem halálát. Utolsó napjaimban végiggondoltam múltbeli magatartásomat, de most sem találtam elítélendőnek. Az őrült lelkesedés egy rohamában megalkottam egy gondolkodó lényt, s az kétségtelen, hogy jólétéről és boldogságáról, amennyire hatalmamban állt, gondoskodnom kellett volna. De volt más kötelességem is: ugyanilyen fontos. A tulajdon fajtám tagjaival szemben, s nekik többel tartoztam, mert övék a boldogság és nyomorúság nagyobb hányada. S ettől az elgondolástól vezettetve nem voltam hajlandó, s nagyon helyesen, teremtményemnek társat alkotni. S ő a bajban végtelenül gonosznak és önzőnek bizonyult. Elpusztította szeretteimet. Mélyen érző, boldog és bölcs lelkek meggyilkolására szentelte életét. S még csak azt sem tudom, kielégült-e már bosszúszomja. Akármilyen nyomorult is, meg kell halnia, nehogy másokat is szerencsétlenné tegyen. Az én dolgom lett volna megölni őt, de ez nem sikerült. Én annak idején arra kértem önt, akkor önzéstől és gonoszságtól indíttatva, hogy hajtsa végre, amire én vállalkoztam, ám most a józan ész és erény nevében ismétlem meg kérésemet.

Azt nem kérhetem, e feladat teljesítése érdekében mondjon le hazájáról és szeretteiről, márpedig most, amikor visszatér Angliába, nemigen találkozhat vele. Önre bízom tehát, gondolkozzék ezen, s fontolja meg jól, mi az, amit kötelességének vél. Az én ítéletemet s az én elképzeléseimet már megzavarta a halál közelsége. Nem merem hát arra kérni, hogy azt tegye, amit én helyesnek tartok, hiszen engem talán tévútra vezet a szenvedés.

De az, hogy ő a gonosz eszközeként életben maradjon, nagyon aggaszt. Egyébként ez az óra, mikor bármelyik pillanatban várhatom szabadulásomat, évek óta az első boldog órám. Szeretett halottaim itt lebegnek előttem, s én ölelő karjukba sietek. Isten önnel, Walton! A nyugalomban keresse boldogságát, kerülje a nagyravágyást, ha az látszólag mégoly ártatlan is, hogy kiváló eredményt érjen el a tudományban vagy a földrajzi fölfedezések terén. De miért mondom ezt? Én csalatkoztam reményeimben, de másnak talán sikerül.

Hangja egyre halkult, s végül, mire az erőfeszítés teljesen kimerítette, elhallgatott. Mintegy félóra múltán megpróbált ismét megszólalni, de nem sikerült neki. Bágyadtan megszorította kezemet, szeme örökre lezárult, s ajkáról lehervadt a szelíden derengő mosoly.

Margaret, mit fűzhetnék hozzá e dicső szellem idő előtti távoztához? Mit mondhatnék, hogy felfogjad bánatom mélységét? Mondhatnék akármit, az mind kevés lenne és erőtlen. Lelkemet a csalódás felhője árnyékolja be. De Anglia felé vitorlázom, s ott talán vigaszra lelek.

Félbeszakítottak. Mit jelent ez a hang? Éjfél van. Egyenletesen fúj a szél, s az őr a fedélzeten alig moccan. Megint, emberi hang, de nyersebb annál. A kabin felől, ahol Frankenstein fekszik. Föl kell állnom, hogy utánanézzek.

Nagy Isten! Micsoda jelenetnek voltam tanúja! Még most is szédülök, ha eszembe jut. Alig hiszem, hogy lesz erőm pontosan leírni, márpedig a történet, amit följegyeztem, nem lenne teljes, ha csodálatos és tragikus végét meg nem örökíteném.

Beléptem a kabinba, ahol balsorsú és csodálatra méltó barátom földi maradványa feküdt. Egy alak borult rá, akinek jellemzésére nem találok szavakat. Termetét tekintve óriás, de otromba és torz. Ahogy a koporsóra borult, arcát eltakarták durva szálú haja hosszú fürtjei, de egyik, hatalmas és múmiává aszott keze látható volt. Mikor meghallotta közeledésemet, fölhagyott a gyászos jajongással, és az ablak felé szökkent. Még soha oly iszonyút nem láttam, még soha ily undorító s mégis oly lenyűgöző ocsmányságot, mint a szörnyeteg arca volt. Önkéntelenül behunytam a szemem, s megpróbáltam fölidézni magamban, mi a kötelességem barátom elpusztítójával szemben. Rákiáltottam, hogy álljon meg.

Megállt, csodálkozva nézett rám, majd újra teremtőjének élettelen alakja felé fordult, s mintha rólam megfeledkezett volna, kézmozdulata, minden arcvonása vadul tomboló, fékezhetetlen szenvedélyt tükrözött.

- Ez is az én áldozatom! - kiáltott fel. - Az ő meggyilkolásával beteljesedtek bűneim. Nyomorúságos életem sora a végéhez közeledik! Ó! Frankenstein, te nagylelkű és önzetlen lény! Mi haszna már, ha arra kérlek, vétkeimet megbocsásd? Én, aki jóvátehetetlenül elpusztítottalak azzal, hogy elpusztítottam mindenkit, akit csak szerettél? Ó, jaj, kihűlt már, nem tud válaszolni!

Hangja mintha elfulladt volna, s első nekibuzdulásomban, amit kötelességérzetem, haldokló barátom kívánsága sugallt, hogy ellenségét megöljem, most megállított a részvéttel elegy kíváncsiság. Közelebb léptem e szörnyű lényhez. Nem mertem még egyszer az arcára emelni a szemem, mert csúfságában oly földöntúlian rémítő volt. Szerettem volna megszólalni, de a szavak elhaltak ajkamon. A szörnyeteg meg csak vádolta magát, ádázul és összefüggéstelenül. Végül, mikor szenvedélye vihara kicsit alábbhagyott, összeszedtem magam, és így szóltam:

- Megbánása immár haszontalan. Ha lelkiismerete szavára hallgat, s akkor figyel fel mardosó lelkifurdalására, mikor még nem kergette ördögi bosszúvágya ily végletekbe, Frankenstein még élne.

- Ön azt hiszi - kérdezte a démon -, ön azt képzeli, én akkor érzéketlen voltam a kínszenvedésre és lelkifurdalásra? Nem ő volt az - folytatta, és a holttestre mutatott -, aki igazán megszenvedte e bűnt. Ó! Az ő kínja tízezred része nem volt az enyémnek, míg apránként elkövettem. Miközben szívemet megmérgezte a bűntudat, félelmes önzés hajtott. Azt hiszi, Clerval halálhörgése muzsika volt fülemnek? Szívem fogékony az együttérző szeretetre. S mikor a nyomorúság bűnösre s gyűlölködőre torzította, e változást oly gyötrelem árán volt képes csak elviselni, amit ön elképzelni sem tud.

Miután Clervalt meggyilkoltam, megtört szívvel és csüggedten tértem vissza Svájcba. Megszántam Frankensteint. Szánalmam már iszonnyá fokozódott. Önmagamtól iszonyodtam. De mikor fölfedeztem, hogy neki, akinek létemet s egyben kimondhatatlan gyötrelmeimet köszönhetem, van mersze boldogságot remélni, hogy ő, miközben az én nyomorúságomat és kétségbeesésemet sokasítja, olyan érzelmekben és szenvedélyekben leli gyönyörűségét, amelyektől én egyszer s mindenkorra meg vagyok fosztva, tehetetlen irigység töltött el. Eszembe jutott a fenyegetésem, s eltökéltem, végrehajtom. Tudtam, ez halálos gyötrelem lesz az én számomra is, de én rabszolgája s nem ura voltam az ösztönnek, amelyet megvetettem ugyan, de képtelen voltam szót nem fogadni neki. Miután Elizabeth meghalt, még annyira sem! Nem, nem voltam nyomorult. Levetkőztem minden érzést, elnyomtam minden fájdalmat, hogy végletes kétségbeesésemben tobzódhassam. A rossz ettől kezdve számomra jó volt. Miután idáig jutottam, nem volt más választásom, mint hogy a természetemet is ahhoz idomítsam, amit önként választottam. Démoni tervem végrehajtása csillapíthatatlan szenvedélyemmé vált. Ám ez most véget ért. Ott az én utolsó áldozatom!

Kezdetben meghatott, amint nyomorúságáról beszélt, de aztán eszembe jutott, amit Frankenstein mondott meggyőző ékesszólásáról, s mikor a szemem újra barátom élettelen testére tévedt, föléledt bennem a fölháborodás.

- Nyomorult! - szóltam. - Mondhatom, szép, hogy idejön siránkozni a pusztításon, ami a maga műve. Lángba borít egy várost, s mikor a tűz a házakat elemésztette, leül a romok közé, és siránkozik a pusztuláson. Álszent démon! Ha az, akit gyászol, még élne, most is csak átkozott bosszúvágyának tárgya, megint csak a maga prédája lenne. Nem szánalom az, amit érez. Csak azért siránkozik, mert gonoszságának áldozata kicsúszott a hatalmából.

- Ó, nem, ez nem igaz! - szakított félbe a szörnyeteg. - Még ha abból ítélve, amit tetteim céljának vél, ez is a benyomása. Még csak nem is rokonlelket keresek nyomorúságomban. Soha senki nem érzett együtt velem. Mikor először kerestem együttérzést, azt szerettem volna, ha az erény szeretetét, az egész lényemet eltöltő boldog vonzalmat osztja meg velem valaki. De most, amikor az erény számomra már csak árnyék, és a boldog vonzalom keserű és utálkozó kétségbeeséssé vált, ugyan miféle együttérzést kereshetnék? Megelégszem azzal, ha magamban szenvedek, míg a szenvedésem tart; s azzal is megbékéltem, hogy ha meghalok, az emlékemhez iszony és gyalázat tapad. Valamikor képzeletemet az erény, a hír és a gyönyör álma ringatta el. Valamikor azt reméltem, ám hiába, hogy majd találkozom olyanokkal, akik megbocsátják külsőmet, s megszeretnek azokért a nagyszerű képességekért, amelyeket képes lettem volna magamban kibontakoztatni. A becsület és odaadás fennkölt eszméjén nevelkedtem. De a bűn immár lealacsonyított a legalja állat szintje alá. Nincs bűntudat, nincs gonoszság, nincs rosszindulat, nincs nyomorúság az enyémhez fogható. Ha végigfutok bűneim szörnyű listáján, képtelen vagyok elhinni, hogy ugyanaz a lény lennék, akinek gondolatait valaha a szépség és a jóság fennkölt és magasztos látomásai töltötték el. Márpedig így volt. A bukott angyal gonosz ördöggé válik. De még az Isten és ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben. Csak nekem nincs senkim.

Ön, aki Frankensteint barátjának nevezi, úgy látszik, ismeri az én bűneimet s az ő balsorsát is. De abban, amit ő elrészletezett, aligha szólt a nyomorúságnak azokról az óráiról, azokról a hónapjairól, amelyeket én éltem át, tehetetlen szenvedéstől sorvadozva. Mert azzal, hogy megöltem az ő reményeit, a magam vágyait nem elégítettem ki. Azok továbbra is izzottak, továbbra is sóvárak maradtak. Én mindig szeretetre, mindig társra vágytam, és mindig eltaszítottak. Ez talán nem igazságtalanság? Egyedül én lennék a bűnös, mikor az emberiség egésze követett el bűnt ellenem? Miért nem Felixet utálja, aki oly sértő módon kergette el barátját az ajtajából? Miért nem a parasztot gyűlöli, aki meg akarta ölni gyermeke megmentőjét? Nem, ezek erényes és makulátlan jellemek! Én, a nyomorult és elhagyatott lény vagyok, a torzszülött, akit el kell taszítani, ki kell rúgni, meg kell taposni! Még most is felforr a vérem, ha erre az igazságtalanságra gondolok.

De az igaz, hogy bitang vagyok. Meggyilkoltam a szépet és a gyámoltalant. Álmában fojtottam meg az ártatlant, aki soha nem bántott sem engem, sem más élőt. Teremtőmet, aki minden ember közt leginkább volt szeretetre és bámulatra méltó, szerencsétlenségbe taszítottam. Addig űztem, míg menthetetlenül el nem pusztult. Most itt fekszik, halálában fehéren és hidegen. Ön gyűlöl engem, de annyira nem, mint én magamat. A kezem nézem, amely a bűnt végrehajtotta. A szívre gondolok, mely elképzeltette a bűnt, de sóvárgott a pillanatra, mikor a kezet nézve nem kísérti többé gondolatomat a képzelet.

Nem kell félnie, nem leszek jövendő bűnök eszköze. Az én művem már szinte véget ért. Sem az ön, sem a más halála nem hiányzik hozzá, csak a magamé, hogy beteljesüljön a létem, és megtörténjék az, aminek meg kell történnie. Ne higgye, hogy késlekedni fogok az áldozatot bemutatni. Itt hagyom a hajóját a jégtáblán, amely idehozott, és megkeresem a Föld legészakibb sarkát. Halotti máglyát rakok, s elporlasztom e nyomorult testet, nehogy a maradványai tanulságul szolgáljanak valami kíváncsi és szentségtelen gazembernek, aki újabb olyan lényt akarna teremteni, mint én vagyok. Meghalok. És nem érzem többé a kínt, ami most emészt, s nem leszek a kielégítetlen, még most is enyhítetlen érzések prédája többé. Ő, aki engem életre hívott, meghalt, s ha már én sem leszek, még az emlékünk is eltűnik hamarosan. Nem vágyom többé a napot, a csillagokat látni, a szél cirógatását érezni arcomon. A fény, az érzés és az értelem elenyészik, és ebben kell megtalálnom boldogságomat. Pár évvel ezelőtt, mikor a szemem először nyílt e világ képire, mikor először éreztem a nyár simogató melegét, először hallottam a levelek susogását és a madarak pityegését, s azt hittem, mindez az enyém lesz, sírni tudtam volna, hogy meg kell halnom. De most ez az egyetlen vigaszom. Bűnöktől beszennyezve, keserű bűntudattól szaggattatva hol másutt lelnék nyugodalmat, ha nem a halálban?

Isten önnel! Itt hagyom, s ön az utolsó emberi lény, akit e két szem még Iát. Isten veled, Frankenstein! Ha élnél még, s ha ápolnád még magadban a bosszúvágyat, akkor azt jobban kielégítené az életem, mint a pusztulásom. De nem élsz. Életemre törtél, nehogy még nagyobb nyomorúság okozója legyek, s ha előttem ismeretlen módon még nem szűntél volna meg érezni és gondolkodni, akkor kegyetlenebb bosszúra ne áhítozz annál, mint amit érzek. Lettél légyen bármily szerencsétlen, az én szenvedésem kegyetlenebb a tiednél, mert mindaddig mardosni fog a bűntudat, amíg a halál örökre be nem gyógyítja sebeimet.

De rövidesen meghalok - kiáltotta szomorú és ünnepélyes lelkesedéssel -, és amit most érzek, azt nem érzem többé. Rövidesen kialszik nyomorúságom emésztő lángja. Diadalmasan fekszem fel halotti máglyámra, s ujjongva élvezem a lángok kínját. A máglya fénye hamar elhalványul. Hamvamat a szél a tengerbe söpri. S a szellemem majd békében szunnyad, vagy ha gondolkodni fog, akkor sem így. Isten önnel!

Kiszökkent a kabinablakon, amint mondta, a jégtáblára, mely ott ringatódzott a hajó mellett. A hullámok hamarosan tovasodorták, s beleveszett a sötétségbe és messziségbe.