MARY SHELLEY

NYOLCADIK FEJEZET

Tizenegyre volt kitűzve a tárgyalás, és addig még hátravolt néhány szomorú óránk. Mivel apámnak és a család többi tagjának tanúskodnia kellett, én is velük mentem a bíróságra, s az igazságszolgáltatásnak csúfolt eljárás során mindvégig a kínok kínját álltam ki. Mert ott most annak kellett eldőlnie, valóban az én kíváncsiságomnak és törvénytelen elgondolásaimnak köszönhető-e két embertársam halála, egy csupa mosoly és csupa ártatlanság kisgyermeké s a másiké, akit sokkal félelmesebb módon készültek meggyilkolni, szégyennel súlyosbítva, ami a gyilkosság iszonyúságát még emlékezetesebbé teszi. Justine érdemes leányzó volt, s jelleme boldog életet ígért. Most azonban mindezt feledésbe boríthatja egy nemtelen sír, s ennek én leszek az okozója! Ezerszer inkább vallottam volna magamat bűnösnek a bűnben, amivel Justine-t vádolták, de hát távol voltam, mikor a bűnt elkövették, és ha megteszem, egy őrült rohamának tartják, és mit sem segítek azon, aki miattam szenved.

Justine külsőre békés volt. Gyászruhát viselt, s amúgy is megnyerő arcát a szomorúság hallatlanul megszépítette. De ártatlanságában magabiztosnak látszott, és nem reszketett, bár ezrek bámulták s gyűlölték, mert a kedvesség, amit szépsége egyébként kiváltott nézői lelkében, ha a szörnyűségre gondoltak, amit ő állítólag elkövetett, most feledésbe merült. És nyugodt volt, bár e nyugalmat láthatólag erőszakkal kényszerítette magára, s mert korábbi zavarát bűnössége bizonyítékául rótták fel neki, most elhatározta, hogy bátorságot mímel. Mikor a tárgyalóterembe belépett, körülnézett, s nyomban fölfedezte, mi hol ülünk. Mikor ránk nézett, mintha könny homályosította volna el a szemét, de gyorsan összeszedte magát, s úgy tetszett, szomorúan szeretetteli tekintete szintén bűntelenségéről tanúskodik.

Kezdetét vette a tárgyalás, s miután az ügyész elmondta, mivel vádolják Justine-t, a tanúkat szólították. Több különös tény esküdött össze ellene, s ez akárki hitét megrendítette volna, akinek nincs oly szilárd bizonyítéka az ártatlanságára, mint nekem. Aznap éjjel, amikor a gyilkosságot elkövették, házon kívül volt egész éjszaka, s hajnal felé egy kofaasszony annak a helynek a közelében látta, ahol utóbb a meggyilkolt gyermek holttestét megtalálták. Az asszony megkérdezte tőle, mit keres ott, de ő nagyon furcsán viselkedett, s felelete zavaros volt és érthetetlen. Nyolc óra tájt tért vissza a házba, s mikor megkérdezte valaki, hol töltötte az éjszakát, azt felelte, a gyereket kereste, s aggódva érdeklődött, hallottak-e felőle valamit. Mikor megmutatták neki a holttestet, ideglázba esett, s napokig az ágyat nyomta. Ezután bemutatták a képet, amelyet a szolgáló a zsebében talált, s mikor Elizabeth elcsukló hangon tanúsította, hogy ez az, amit egy órával azelőtt akasztott a gyermek nyakába, hogy az elveszett volna, a terem megtelt szörnyülködő és felháborodott morajjal.

Ezután Justine-t szólították, hogy védekezzék. Amint a tárgyalás előbbre haladt, úgy változott az arca. Sorra ült ki rá a meglepetés, a rettegés és a tehetetlen kétségbeesés. Néha könnyeivel küszködött, de mikor azt kívánták tőle, hogy védekezzék, összeszedte erejét, s hallható, bár el-elhalkuló hangon beszélt.

- Isten a tudója - mondta -, mennyire ártatlan vagyok. De nem áltatom magam azzal, hogy mert ezt állítom, majd fölmentenek. Ártatlanságom bizonyítékául szolgál az ellenem felsorakoztatott tények egyszerű és világos magyarázata, s remélem, hogy jellemem, amit régtől fogva ismernek, arra indítja bíráimat, a javamra ítéljenek, ha valamely körülmény kétséges vagy gyanús.

Ezután elmondta, hogy Elizabeth engedelmével a gyilkosság estéjét egy nagynénjénél töltötte Chéne-ben, egy Genftől mintegy mérföldnyire lévő faluban. Visszafelé jövet, kilenc óra tájt összetalálkozott egy férfival, aki megkérdezte, nem látta-e valahol az elveszett gyermeket. Megriadt, s órákat töltött a gyermek keresésével, ezalatt becsukták Genf kapuit, s ő kénytelen volt éjszakára egy csűrbe behúzódni egy ismerős tanyán, de a ház lakóit nem akaródzott fölvernie. Az éjszaka java részét ébren töltötte. Hajnal felé, azt hiszi, alhatott néhány percet, mikor is lépteket hallott és fölriadt. Hajnalodott, otthagyta hát menedékhelyét, s újra az öcsém keresésére indult. Ha ott járt annak a helynek a közelében, ahol a holttestet megtalálták, arról nem tudott. Az csöppet sem meglepő, hogy zavartan válaszolt a kofaasszony kérdéseire, hisz álmatlanul töltötte az éjszakát, és szegény William sorsáról még nem tudott semmi biztosat. A képre vonatkozólag nem tud semmi magyarázatot adni.

- Tudom - folytatta a boldogtalan áldozat -, ez a körülmény milyen végzetes súllyal esik ellenem latba, de akkor is képtelen vagyok megmagyarázni. És ha egyszer nem tudok róla semmit, akkor csak találgatni tudnám, milyen körülmények között kerülhetett a zsebembe. De itt erre én sem vállalkozom. Hiszem, nincs ellenségem a földön, abban meg egészen biztos vagyok, ha van is, nem olyan gonosz, hogy ok nélkül elpusztítana. Vajon a gyilkos rejtette oda? Nem tudok róla, hogy alkalma lett volna rá. Vagy ha igen, miért lopta el az ékszert, ha ilyen hamar hajlandó volt megválni tőle? Sorsomat bíráim igazságérzetére bízom, de sokat nem remélek. Kérem, hallgassanak meg néhány tanút a jellememre nézve, s ha az ő szavuk nem bizonyul súlyosabbnak állítólagos bűnömnél, ítéljenek el, bár tudom, ártatlanságomban üdvözülni fogok.

Több tanút is szólítottak, aki sok éve ismerte őt, s jó véleménnyel volt róla, de a félelem és az a gyűlöletes bűncselekmény, amivel Justine-t vádolták, elvette bátorságukat, s megtagadták a tanúvallomást. Elizabeth, látván, hogy Justine kezéből még ez az utolsó szalmaszál, csodálatos jelleme és feddhetetlen magatartása is kicsúszik, bármilyen feldúlt volt is, engedélyt kért a bíróságtól, hogy tanúvallomást tegyen.

- Én a szerencsétlen, meggyilkolt gyermek unokatestvére vagyok - mondta -, vagy inkább a nénje, mert engem is az ő szülei neveltek, s velük éltem már jóval azelőtt, hogy ő megszületett volna. De ha azt látom, egy embertársam végveszélybe sodródik állítólagos barátai gyávasága miatt, nekem kell engedélyt kérnem rá, hogy elmondhassam, amit a jelleméről elmondhatok. Én jól ismerem a vádlottat. Egy fedél alatt éltem vele egyszer öt esztendeig, azután meg majdnem két esztendeig. Ez idő alatt mindvégig hallatlanul szeretetre méltó és jóindulatú embernek ismertem. Ő ápolta halálos betegségében a lehető legnagyobb szeretettel és gonddal Madame Frankensteint, a nagynénémet. Ezután az édesanyját szolgálta ki kimerítő betegségében úgy, hogy az csak csodálatot válthat ki mindenkiből, aki ismeri őt. Majd újra nagybátyám házában élt, s az egész család szerette. Melegen ragaszkodott a gyermekhez, aki most halott, s úgy viselkedett vele, mint a legérzőbb szívű édesanya. A magam részéről nem habozom kijelenteni, hiába minden ellene szóló bizonyíték, szentül megbízom és hiszek makulátlan ártatlanságában. Ő nem érezhetett kísértést ilyen tett elkövetésére. Ami azt az értéktelen csecsebecsét illeti, amely az ellene szóló legsúlyosabb bizonyíték, ha komolyan kívánja, boldogan odaajándékozom neki, annyira szerettem és becsültem őt.

Elizabeth egyszerű és megindító vallomását helyeslő moraj követte, de ez Elizabeth nagylelkűségének szólt, s nem szolgált szegény Justine javára, sőt az általános felháborodás ezután újult erővel fordult ellene, s a legsötétebb hálátlansággal vádolta a lányt. Ő maga is sírva fakadt, miközben Elizabeth beszélt, de nem felelt szavaira. Engem az egész tárgyalás végtelenül feldúlt és megkínzott, hisz hittem a lány ártatlanságában. Én tudtam, hogy az. A démon, aki öcsémet meggyilkolta (ebben egy pillanatig nem kételkedtem), ördögi kedvében álnokul szégyenbe taszíthatja, és halálba viheti ezt az ártatlan lelket is? Mikor a közhangulatot és a bírák arcát látva megértettem, hogy ártatlan áldozatomat már el is ítélték, nem bírtam elviselni helyzetemet, s gyötrődve kirohantam a tárgyalóteremből. A vádlott szenvedése nem ért föl az enyémmel. Őbelé erőt öntött ártatlanságának tudata, de az én keblemet a lelkiismeret kínjai tépték, s azok elől nem volt menekvésem.

Egyetlen nyomorúság volt az éjszakám. Reggel elmentem a bíróságra. Ajkam és szám száraz volt, mint a pergamen. Nem mertem föltenni a végzetes kérdést, de ismertek, s a tisztviselő sejtette látogatásom célját. A szavazást megejtették. Valamennyi golyó fekete volt: Justine-t elítélték.

Még csak meg sem próbálkozom akkori érzéseim leírásával. Korábban is tudtam, mi az irtózat, s próbáltam is megtalálni rá a megfelelő kifejezést, de arra a szívszaggató kétségbeesésre, amelyet akkor éreztem, nem létezik szó. A tisztviselő, akivel beszéltem, hozzátette, hogy maga Justine is bevallotta bűnét.

- Erre - tette hozzá - voltaképpen nem is lett volna szükség, hisz az ügy napnál is világosabb volt, de akkor is örülök neki. Hisz, ami azt illeti, egyik bíránk sem ítél el szívesen senkit közvetett bizonyítékok alapján, még ha azok oly meggyőzők is.

Ez különös és váratlan értesülés volt. Mit jelenthet ez? Megtévesztett volna a szemem? Vagy igazán olyan bolond lennék, amilyennek a világ akkor tartana, ha a gyanúmmal előállnék? Hazasiettem, s Elizabeth türelmetlenül kérdezte az eredményt.

- Elizabeth - mondtam -, a döntés az, amire talán számítottál. Inkább tíz ártatlan szenvedjen minden bíró szerint, mint hogy egyetlen bűnös is ép bőrrel megússza. De Justine beismerő vallomást tett.

Ez kegyetlen csapás volt szegény Elizabethnek, aki szilárdan meg volt győződve Justine ártatlanságáról.

- Ó, jaj! - kiáltotta -, hihetek-e már valaha is az emberi jóságban? Hát Justine, akit úgy szerettem és becsültem, mint tulajdon húgomat, csak azért mosolygott oly ártatlanul, hogy eláruljon? Hisz szelíd volt a szeme, mint aki minden kegyetlenségre és rosszra képtelen, és íme, gyilkolt!

Röviddel ezután hallottuk, a szerencsétlen áldozat arra vágyik, hogy kuzinom meglátogassa. Atyám szerette volna, ha nem megy el hozzá, de azt mondta, az ő ítéletére és érzéseire bízza a döntést.

- Igen - mondta Elizabeth -, elmegyek, még ha bűnös is. És te, Victor, velem jössz. Egyedül nem bírok.

E látogatásra még gondolnom is kínszenvedés volt, de nem mondhattam nemet.

Beléptünk a homályos börtöncellába, s láttam, Justine ott ül a gyér szalmán a zárka túlsó sarkában. Keze bilincsben, s feje a térdén. Mikor észrevette, hogy bejöttünk, fölállt, s amint magunkra hagytak vele, keservesen zokogva Elizabeth lábához omlott. Kuzinom is sírt.

- Ó, Justine! - mondta. - Miért fosztottál meg utolsó vigaszomtól? Úgy bíztam ártatlanságodban; s bár akkor is kétségbe voltam esve, korántsem oly nyomorultul, mint most!

- Hát maguk is azt hiszik, hogy én olyan nagyon-nagyon gonosz vagyok? Hát maguk is csatlakoztak az ellenségeimhez, hogy összetörjenek, s mint gyilkost elítéljenek? Hangját elfojtotta a zokogás.

- Állj fel, szegény leányom - mondta Elizabeth -, ha ártatlan vagy, miért térdepelsz? Én nem vagyok az ellenséged, s hiába minden bizonyíték, hittem büntetlenségedben, míg azt nem hallottam, hogy te is bűnösnek vallottad magad. Ha azt mondod, a vád hamis, hidd el, drága Justine, nincs, ami egy pillanatra is megingathatná beléd vetett bizalmamat, csak a tulajdon beismerésed.

- Vallomást tettem; de hazugság a beismerésem. Azért tettem, hogy így nyerjek feloldozást. De ez a hazugság most minden más bűnömnél súlyosabban nyomja a szívem. Isten bocsásson meg nekem! Mióta elítéltek, egyre csak ostromolt a gyóntatóm. Addig fenyegetett, míg már-már magam is elhittem, hogy olyan szörnyeteg vagyok, mint amilyennek ő mond. Kiközösítéssel fenyegetett és a pokol tüzével, ha továbbra is megátalkodottan tagadok. Drága úrnőm, nem volt, aki erőt öntsön belém. Úgy nézett rám mindenki, mint gyalázatra és kárhozatra ítélt gonosztevőre. Mit tehettem volna mást? Egy rossz órámban aláírtam a hazugságot, s most vagyok csak igazán nyomorult. - Elhallgatott, zokogott, majd folytatta: - Rettegve gondoltam rá, drága úrnőm, hogy Justine-jéről, akit áldott nagynénje annyira becsült, s maga is szeretett, most majd elhiszi, képes olyan bűnt elkövetni, amire csak az ördög szánná rá magát. Drága kis William! Az áldott, drága gyermek! Hamarosan viszontlátom a mennyekben, ahol mindannyian megtaláljuk boldogságunkat, és ez az én egyetlen vigaszom most, amikor gyalázatos halált kell halnom.

- Ó, Justine! Bocsáss meg, ha csak egy pillanatra is, de nem bíztam benned. Miért tettél beismerő vallomást? De ne szomorkodj, drága lányom. Ne félj. Majd én nyilatkozom. Bebizonyítom ártatlanságodat. Könnyeimmel és imáimmal lágyítom meg ellenségeid kőszívét. Nem fogsz meghalni! Te, játszópajtásom, társam és húgom, nem fogsz vérpadon elpusztulni. Nem! Nem! E szörnyűséget nem élném túl!

Justine szomorúan ingatta fejét.

- Nem félek meghalni - mondta. - Az a fájdalom már a múlté. Az Úr fölemel gyöngeségemben, és bátorságot ád, hogy elviseljem a legrosszabbat. Szomorú és keserű világot hagyok itt. És ha megőriz az emlékezetében, és úgy gondol vissza rám, mint akit ártatlanul ítéltek halálra, én belenyugszom a sorsba, ami reám vár. Tanulja meg tőlem, drága úrnőm, türelemmel alávetni magát az Ég akaratának!

E beszélgetés során én visszahúzódtam a börtöncella egyik homályos sarkába, ahol elrejthettem a szörnyű fájdalmat, mely erőt vett rajtam. Ez kétségbeejtő! Ki merne beszélni róla? A szerencsétlen áldozat, akinek holnap át kell lépnie az élet és a halál félelmetes határvonalát, nem érezte azt, amit én, azt a keserű kínt. Összecsikordult a fogam, s a szívem mélyéből följajdultam. Justine fölkapta a fejét. Mikor látta, ki volt az, hozzám lépett, s így szólt:

- Drága uram, nagyon szép, hogy meglátogatott. Remélem, nem hiszi el bűnösségemet.

Én képtelen voltam válaszolni.

- Nem, Justine - mondta Elizabeth -, ő még nálam is mélyebben meg van győződve ártatlanságodról, hisz akkor se tartott bűnösnek, mikor hírét vette a vallomásodnak.

- Szívemből köszönöm. Ezekben az utolsó pillanatokban mélységes mély hálát érzek azok iránt, akik ily szeretettel gondolnak rám. Mily jólesik a magamfajta nyomorultnak a mások szeretete! Felére csökken tőle a keserűség, s most, hogy ártatlanságomat elismerték, maga, drága úrnőm és a kuzenja, szinte úgy érzem, békében hunyhatom le a szemem.

Így próbálta a szerencsétlen, szenvedő lány megvigasztalni önmagát és minket. S ő meg is találta a megnyugvást, amire annyira vágyott. De én, az igazi gyilkos úgy éreztem, soha meg nem nyugvó féreg rág a kebelemben, és se reményt, se vigaszt nem találok soha. Elizabeth is sírt, és ő is boldogtalan volt, de hát az ő szenvedése is az ártatlanok szenvedése volt, amely, akár a hold előtt elvonuló felhő, az orcáját ideig-óráig elrejtheti, de a fényességét nem szennyezheti be. De nekem a szívem közepéig hatolt a kín és a kétségbeesés. Poklot viseltem magamban, amelynek tüzét nem olthatta ki semmi. Órák hosszat maradtunk Justine-nél, s EIizabeth csak nagyon-nagyon nehezen tudott elszakadni tőle.

- Ó, bárcsak halhatnék meg veled együtt - sírta. Képtelen vagyok ebben a nyomorúságos világban élni! Justine vidámságot erőltetett magára, és sikerült is nagy nehezen visszatartania keserű könnyeit. Megölelte Elizabethet, s azt mondta, felindulását csak félig elfojtva:

- Isten vele, édes úrnőm, drága Elizabethem, szeretett s egyetlen barátom. Óvja az ég, s halmozza el áldásaival. Ez legyen az utolsó balszerencse, amit el kell szenvednie! Éljen boldogan, és tegyen boldoggá mindenkit maga körül!

És másnap Justine meghalt. Elizabeth szívszaggató ékesszólása nem rendítette meg a bírákat azon megátalkodott meggyőződésükben, hogy e szent szenvedő követte el a bűnt. Az én szenvedélyes és felháborodott tiltakozásom éppoly kevéssé hatott rájuk. S mikor hideg válaszaikat, nyers és érzéketlen okfejtésüket hallgattam, a már-már kimondott vallomás elnémult a számon. Hisz ily módon csak bolondnak kiáltatnám ki magam, de a nyomorult áldozatra kiszabott ítéletet semmiképpen nem vonnák vissza. Justine tehát gyilkosként, vérpadon végezte be életét.

A magam szívének gyötrelmeiről Elizabeth mélységes, hangtalan fájdalmára fordultak gondolataim. Ez is az én művem volt, amiként atyám bánata s a mind ez ideig oly mosolygós otthon sivár komorsága is - mindez az én háromszorosan átkozott kezem műve! Sírtok boldogtalanok, de fogtok még sírni ezután is! Újra meg újra fel fog csapni gyászos jajongástok, újra meg újra fölhangzik a siratóének. Frankenstein, fiatok és rokonotok, régtől való szeretett barátotok, aki az utolsó csepp vérét is szívesen örömest odaadná értetek, aki nem ismer más örömöt, csak ami a ti drága arcotokon tükröződik, aki ezerszer is áld titeket- miatta ontotok számlálatlan könnyeket; Frankenstein boldogabb lenne, mint remélni meri, ha a balsors ezzel véget érne, ha a pusztulás megszűnnék, míg csak a sír békéje nem követi szomorú szenvedéstek!

Imigyen szólt prófétai lelkem, mikor furdaló leliismerettel, iszonyodva és kétségbeesetten láttam, hogy akiket szeretek, ily meg nem érdemelten emészti a bánat William és Justine, szentségtelen művészetem első tehetetlen áldozatainak sírja fölött.