MARY SHELLEY

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Íme az én szeretett tanyai barátaim története. Énbennem mély nyomot hagyott. Megtanított a társadalom szemléletére, s ezért csodálni tudtam erényeiket, s megvetni az emberi nem gonoszságát.

De a bűnre még most is mint távoli rosszra gondoltam, hisz csak jóakarat és nagylelkűség volt a szemem előtt, s keltett vágyat bennem, hogy magam is e mozgalmas színjáték szereplője legyek, amely annyi sok bámulatos tulajdonságot elevenít meg s tár elém. Ám ha értelmem fejlődéséről számolok be, nem mellőzhetek egy körülményt, amely ugyanazon év augusztusában következett be.

Egy éjszaka, a szomszédos erdőben tett szokásos látogatásom során, mikor magamnak élelmet, védelmezőimnek tűzifát gyűjtöttem és vittem haza, a földön bőrtáskát leltem, s benne néhány ruhadarabot s könyvet. Mohón csaptam le a zsákmányra, s vittem haza az ólamba. A könyvek szerencsére azon a nyelven íródtak, amelynek elemeit a tanyán elsajátítottam. Közöttük volt Az elveszett paradicsom, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzainak egy kötete s Az ifjú Werther keservei. E kincsek birtoka hallatlan gyönyörrel töltött el. Most már, miközben barátaim szokott foglalatosságukat űzték, én szakadatlanul pallérozhattam, gyakorolhattam elmémet e műveken.

Nincs szó, amely kifejezhetné, milyen hatással voltak rám e könyvek. Számtalan új képet és érzelmet hívtak életre bennem, s ezektől néha megmámorosodtam, de gyakoribb volt, hogy mély csüggedésbe estem. A Werther például, egyszerű és megható történetén kívül annyiféle nézetet ábrázol, s annyi, számomra eddig ismeretlen kérdésre vet fényt, hogy azt a töprengés és a meglepetések kiapadhatatlan forrásának találtam. Az a gyöngéd és meghitt érintkezésmód, amit ábrázol, az érzelem- és gondolatvilág emelkedettsége, amely magasabb célt tűz az ember elé, megegyezett pártfogóim közt szerzett tapasztalataimmal és azokkal az igényekkel, amelyek mindig is éltek kebelemben. De Werthert magát istenibb lénynek hittem, mint amilyet valaha is láttam vagy elképzeltem; ő aztán igazán nem volt önhitt, mégis milyen mélyre süllyedt. A halálról és az öngyilkosságról szóló értekezések csodálkozást váltottak ki belőlem. Nem állítom, hogy behatoltam a kérdés érdemébe, de hajlottam a hős véleményének elfogadására, akinek elhunytát megkönnyeztem, bár pontosan nem értettem.

Most, amikor könyvhöz jutottam, az olvasottakból sok mindent a magam érzéseire és a magam körülményeire vonatkoztattam. Olyannak találtam magam, s ugyanakkor furcsamód másnak is, mint azok a lények, akikről olvastam, s akik beszélgetéseinek fültanúja voltam. Együtt éreztem velük, részben meg is értettem őket, de az én elmém még kialakulatlan volt. Én nem függtem senkitől, és nem volt kapcsolatom senkivel. "Távozásom ösvénye szabad"- és nem volt, aki megsirasson, ha kilehelem lelkemet. Arcom ocsmány, termetem óriás. Mit jelent ez? Ki vagyok én? Mi vagyok én? Honnét jöttem? Mi az életem célja? Újra meg újra fölvetődtek bennem e kérdések, de választ adni rájuk képtelen voltam.

Plutarkhosz Életrajzainak kötete, amelynek birtokában voltam, az ősi köztársaságok alapítóinak élettörténetét tartalmazta. E könyv más hatással volt rám, mint a Werther. Werther képzelgéseiből megtudtam, mi a bú és a csüggedés; Plutarkhosz emelkedett gondolatokra tanított, felülemelt tulajdon töprenkedéseim nyomorúságos körén, hogy csodáljam s szeressem az elmúlt korok hőseit. Az olvasottakból sok minden meghaladta értelmemet és tapasztalataimat. A királyságokról, nagy-nagy országokról, hatalmas folyamokról és roppant tengerekről volt már valami zavaros elképzelésem. De a városokról, ezekről a nagy emberbolyokról nem tudtam semmit. Védelmezőim tanyája volt az egyetlen iskola, ahol az emberi természetet tanulmányozhattam, ám ez a könyv a cselekvés roppant színtereit tárta föl előttem. Közügyekkel foglalkozó férfiakról olvastam benne, akik vagy kormányozták, vagy halomra ölték honfitársaikat. Éreztem, hogy feltámad bennem az erény tüzes vágya, a rossz megvetése, már amennyire e fogalmak jelentését megértettem, és a maguk viszonylagosságában csupán a kellemesre és fájdalmasra vonatkoztattam őket. Ezen érzésektől vezettetve persze mindenekelőtt a békés törvényhozókat, Numát, Szolónt és Lükurgoszt csodáltam, jobban, mint Romulust és Thészeuszt. Védelmezőim patriarkális életmódja tette, hogy e benyomások mélyen a lelkembe vésődjenek. Talán ha az emberiséggel egy ifjú katona ismeretet meg, aki ég a vágytól, hogy öljön, és dicsőséget arasson, akkor más érzelmek oltódtak volna lelkembe.

De Az elveszett paradicsom más és sokkal mélyebb indulatokat keltett bennem. Én igaz történetnek olvastam, akár a többi kötetet, amely véletlenül a kezembe került. Megmozgatta bennem a csodálat és félő tisztelet mindama érzelmeit, amelyeket egy tulajdon teremtményeivel hadban álló mindenható isten képe fölkelteni képes. Egyik-másik jelenetére, mert annyira emlékeztetett a magam helyzetére, gyakran úgy gondoltam, mint ami rólam szól. Amiként Ádámot, engem sem fűzött semmiféle kötelék senki más létezőhöz, bár az ő helyzete minden más szempontból nagyon is eltért a magamétól. Ő tökéletes, boldog és szerencsés teremtményként került ki az Isten kezéből, teremtője különös gonddal óvta: szabad volt felsőbbrendű lényekkel beszélnie, tanulnia tőlük, én viszont nyomorult vagyok, gyámoltalan és magányos. Sokszor gondoltam, hogy az én helyzetemet a Sátán személye hívebben jelképezi. Mert nemegyszer megesett, hogy védelmezőim mennyei boldogsága láttán keserű, epés irigység támadt bennem.

Más is volt, ami ezeket az érzéseket elmélyítette és megerősítette. Röviddel azután, hogy megérkeztem az ólba, bizonyos iratokat fedeztem fel a ruha zsebében, amelyet a laboratóriumodból elhoztam volt. Kezdetben nem törődtem velük, most azonban, amikor már képes voltam kiolvasni a betűket, amelyekkel írtad őket, szorgalmasan nekiláttam tanulmányozásuknak. A naplód volt az a teremtésemet meg előző négy hónapról. Pontosan leírtál benne minden lépést, amivel munkád előrehaladt. Eközben arról is megemlékeztél, ami odahaza történt. Bizonyára emlékszel rá. Íme itt van. Elmondasz mindent, ami az én átkozott eredetemre vonatkozik. Aprólékos pontossággal felsorolod mindama undorító körülményeket, amelyek azt létrehozták. Részletes leírást adsz baljós és ocsmány személyemről, olyan nyelven, mely híven tükrözi iszonyodat, és eltörölhetetlenné teszi az enyémet. Belebetegedtem az olvasásába. "Gyűlöletes nap, mikor életet kaptam! - kiáltottam fel. - Átkozott teremtőm! Miért formáltál ily csúf szörnyeteggé, akitől még te is viszolyogva fordulsz el? Isten a maga irgalmában az embert szépre és vonzóra teremtette, önmaga hasonlatosságára, de az én alakom a te torz másod, s attól, hogy hasonlít rád, még visszataszítóbb. A Sátánnak vannak társai, ördögcimborái, akik csodálják és bátorítják, de én, én magányos vagyok, és iszonyodnak tőlem!"

Csüggedt és magányos óráimban ezek a gondolatok forogtak az agyamban, de ha a tanya lakóinak erényein, szeretetre méltó természetén és jóindulatán gondolkodtam, sikerült meggyőznöm magamat, hogy ha megtudják, mennyire bámulom erényeiket, fölébred bennük a részvét, s elnézik torz voltomat. Hát elkergethetnek valakit az ajtajuk elől, aki részvétükért és barátságukért folyamodik? Végül úgy határoztam, nem esem kétségbe, hanem minden módon felkészülök a velük folytatandó beszélgetésre, ami majd eldönti sorsomat. E kísérletet azonban pár hónappal még elhalasztottam, mert akkora fontosságot tulajdonítottam sikerének, hogy rettegtem esetleges kudarcomtól. S amellett úgy találtam, értelmem napról napra fejlődik; vonakodtam tehát e vállalkozásba belevágni, amíg pár hónap tapasztalatával bölcsebb nem leszek.

Időközben több minden megváltozott a tanyán. Safie jelenléte boldogságot sugárzott a tanya lakóira, s úgy találtam, nagyobb bőségben is élnek. Felix és Agatha több időt tölt szórakozással, beszélgetéssel, s munkájukban szolgálók segítik őket. Gazdagnak most sem látszottak, de elégedettek voltak és jókedvűek. Érzésviláguk derűs és békességes, míg az enyém napról napra viharosabb. Tudásban növekedvén egyre világosabbá vált számomra, hogy miféle szerencsétlen számkivetett vagyok. Az igaz, ápolgattam a reményt, de az nyomban eltűnt, amint a vízen megpillantottam tükörképemet vagy hold vetette árnyékomat, még ha e kép reszketeg volt is, az árnyék pedig elmosódott.

Igyekeztem eltaposni félelmeimet, s erőt önteni magamba a próbára, aminek pár hónap múlva szándékoztam nekivágni, s néha azt is megengedtem magamnak, hogy gondolataim a józan ész ellenőrzése nélkül elkalandozzanak a Paradicsom tájain, és azt mertem képzelni, szeretetre méltó és gyönyörű teremtmények éreznek együtt az érzéseimmel, és vidítják fel mélabúmat. Angyali vonásaik vigasztaló mosolyt lehelnek. De mindez álom volt csak. Nem volt Éva, hogy bánatom elsimítsa, s megossza gondolataimat. Magam voltam. Eszembe jutott a kérés, amit Ádám intézett teremtőjéhez. De az én teremtőm hol van? Magamra hagyott, s szívem keserűségében megátkoztam őt.

Így telt el az ősz. Meglepve s szomorúan láttam, a levelek megszínesednek, lehullanak, s a természet ismét felölti azt a sivár és csupasz külsőt, amelyet akkor viselt, mikor én életemben először megláttam az erdőt és a gyönyörű holdat. Arra, hogy az idő zordra fordult, ügyet se vetettem. Szervezetem könnyebben elviselte a hideg, mint a meleg megpróbáltatását. De legnagyobb gyönyörűségem a virágok látványa volt, a sok madár s a nyár gyönyörűséges zöldje. Most, amikor ez oda lett, fokozott figyelemmel fordultam a tanya lakói felé. Boldogságuk nem csökkent a nyár távoztával. Szerették egymást, együtt éreztek, s mivel örömük egymástól függött, nem zavarhatták meg a külvilág eseményei. Minél többet láttam őket, annál jobban vágytam a védelmükre s jóságukra; szívem sóvárgott rá, hogy megismerjenek és szeressenek e szeretetre méltó teremtmények; vágyaim netovábbja volt látni, amint szép szemük szeretettel fordul felém. Arra nem mertem gondolni, hogy majd irtózattal és megvetéssel fordulnak el tőlem. Az ajtajukon bekopogtató koldust sose kergették el. Az igaz, én nagyobb kincset kérek tőlük, mint egy falat kenyeret vagy egy kis nyugovást. Én a jóságukra és együttérzésükre tartottam igényt, de nem hittem, hogy teljességgel méltatlan lennék rá.

Már jócskán benne jártunk a télben, s mióta életre keltem, egyszer már lepergett az évszakok teljes körforgása. Ekkor már gondolni se tudtam másra, csak a tervemre, miként mutatkozom majd meg pártfogóimnak a tanyán. Sokféle tervet kiagyaltam, de végül annál kötöttem ki: majd akkor lépek a házba, mikor a vak öregember egyedül lesz. Annyira már voltam bölcs, hogy fölfedezzem: azok irtózatának, akik eddig láttak, mindenekelőtt személyem természetellenes ocsmánysága volt az oka. A hangom, még ha nyers is, nem félelmetes. Arra számítottam tehát, hogy gyermekei távollétében megszerezhetem az öreg De Lacey jóakaratát és közbenjárását, s tekintettel őrá, talán elviselnek majd ifjú pártfogóim is.

Egy szép napon, amikor, bár meleget már nem adott, a földet borító vörös leveleken meg-megcsillant s vidámságot árasztott a nap, Safie, Agatha és Felix hosszú sétára indult, s az öregember a maga kívánságára egyedül maradt a tanyán. Amint gyermekei elmentek, fogta a gitárját, s eljátszott néhány szomorú, de bájos dalt, bájosabbat és szomorúbbat, mint bármi, amit eddigelé hallottam tőle. Arca először földerült gyönyörűségében, de amint tovább játszott, a derűt gond és szomorúság követte. Végül letette a hangszert, s csak üldögélt eltöprengve.

Sebesen vert a szívem. Ez a próba órája, pillanata, amelyben eldőlnek reményeim, vagy valóra válnak félelmeim. A szolgálók elmentek a szomszédos vásárba. Minden néma volt benn és a ház körül. Pompás alkalom, mégis, mikor tervem megvalósításához hozzákezdtem, összecsuklott alattam a lábam. Aztán fölálltam, összeszedtem minden erőmet, eltávolítottam a deszkákat, amelyeket az ól elé raktam, hogy elrejtsem menedékhelyemet. A friss levegőtől föléledtem, s megújult elszántsággal odamentem a tanya ajtajához.

Bekopogtam. - Ki az? - kérdezte az öregember. - Jöjjön be. Beléptem.

- Elnézést a zavarásért - mondtam. - Utazó vagyok, s szeretnék egy kicsit megpihenni. Nagyon lekötelezne, ha megengedné, hogy pár percig itt maradjak a tűz mellett.

- Kerüljön beljebb - mondta De Lacey -, szívesen állnék bármiben szolgálatára, de sajnos a gyermekeim nincsenek idehaza, s én, mert vak vagyok, nemigen tudom étellel kínálni.

- Ez ne aggassza, kedves házigazdám, van mit ennem. Csak megmelegedni szeretnék, s pihenni egy kicsit. - Leültem, s mindketten elhallgattunk. Tudtam, számomra minden perc drága, de nem tudtam eldönteni, mi módon kezdjem a beszélgetést, mikor is az öregember így szólt: - A beszédéből ítélve, idegen, úgy vélem, honfitársam. Francia?

- Nem. De egy francia családban nevelkedtem, s így értek e nyelven. Most éppen néhány jó barátom pártfogását szeretném kérni, akiket őszintén szeretek, s akik, remélem, megkedvelnek.

- Ők németek?

- Nem. Franciák. De beszéljünk másról. Szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön. E szeretetre méltó emberek, akikhez tartok, sose láttak, s a létezésemről is alig tudnak. Teli vagyok félelemmel. Mert ha most kudarcot vallok, világéletemre földönfutó leszek.

- Ne keseredjék el. Baráttalannak lenni valóban keserves, de az emberek szíve, ha pártatlanságukat nem fékezi nyilvánvaló önérdekük, testvéri szeretettel és irgalmassággal van tele. Bátran reménykedjék, s ha e barátai valóban oly jóságosak, és méltók a szeretetére, akkor nincs oka kétségbeesésre.

- Jók - mondtam -, ők a legnagyszerűbb teremtmények a földön, de sajnos előítélettel viseltetnek irányomban. Én jót akarok. Soha senkinek nem ártottam életemben, sőt használtam inkább, de végzetes előítélet homályosítja el a szemüket, s ott, ahol érző jó barátot kéne látniuk, csak megvetendő szörnyeteget látnak.

- Ez valóban szerencsétlenség. De ha igazán ártatlan, nem tudja erről meggyőzni őket?

- Pontosan ebben járok, s ezért félek olyan rettenetesen. Barátaimat gyöngéden szeretem. Így ismeretlenül is hónapok óta igyekszem tanújelét adni jóakaratomnak, de ők azt fogják hinni, bántani akarom őket, s ezt az előítéletet szeretném legyőzni bennük.

- Hol laknak a barátai?

- A közelben.

Az öregember elhallgatott, majd így folytatta:

- Ha őszinte lesz hozzám, s beavat története részleteibe, talán segíthetek tévedésükről meggyőzni őket. Vak vagyok, s az arcát nem látom, de a hangjában van valami, ami meggyőz, hogy őszintén beszél. Szegény vagyok és száműzött, de épp ezért különös öröm számomra, ha egy embertársamnak szolgálatára lehetek.

- Nagyszerű ember! Megköszönöm és elfogadom nagylelkű ajánlatát. Jóságával fölemel a porból, s én bízom benne, hogy ha segít, nem fogok kiűzetni embertársai köréből, s elnyerem rokonszenvüket.

- Isten adja! Még ha bűnös volna is; mert csak az kergetheti az embert kétségbeesésbe, s az tagadtathatja meg vele az erényt. Magam is szerencsétlen vagyok. Engem és a családomat, bár ártatlanul, de elítéltek. Ítélje meg hát, vajon szerencsétlenségében együtt érzek-e önnel.

- Hogyan köszönjem ezt meg, legjobb s egyetlen jótevőm? Most, az ön ajkáról hallok először nyájas szót, ami személy szerint nekem szól. Örökké hálás leszek önnek, s embersége meggyőz, hogy sikerrel járok barátaimnál is, akikkel találkozni szeretnék.

- Megtudhatnám talán e barátai nevét és lakóhelyét?

Elhallgattam. Íme a döntő pillanat-gondoltam -, mely örökre megfoszt a boldogságtól, vagy éppen megajándékoz vele. Küszködtem, hogy összeszedjem magam, s szilárd hangon válaszoljak, de hiába, az erőfeszítés fölemésztette maradék erőmet. A székbe hanyatlottam, s hangosan fölzokogtam. E pillanatban meghallottam fiatal pártfogóim lépteit. Nem volt veszteni való időm, megragadtam az öregember kezét, s fölkiáltottam:

- Itt az idő! Óvjon meg, s fogja pártomat! Ön s az ön családja a barátaim, akiket keresek! Ne hagyjon el a megpróbáltatás idején!

- Nagy Isten! - kiáltott fel az öregember. - Kicsoda ön?

E pillanatban kinyílt a ház ajtaja, s belépett Felix, Safie és Agatha. Megpillantottak, s nincs szó, mely kifejezné elszörnyedésüket és felháborodásukat. Agatha elájult, s Safie még arra is képtelenül, hogy barátnőjén segítsen, kirohant a házból. Felix előreszökkent, s emberfölötti erővel elrántott apjától, akinek átölelve tartottam a térdét. Eszeveszett dühében a földre tepert, s a botjával vadul fejbe vágott. Én széttéphettem volna, mint oroszlán az antilopot, de minden erő kiszállt belőlem, mintha betegség emésztene, s a kisujjamat sem mozdítottam. Láttam, Felix újra ütni akar, s akkor úrrá lett rajtam a fájdalom és a szenvedés, otthagytam a tanyát, s az általános zűrzavarban észrevétlenül ólamba menekültem.