MARY SHELLEY

Születésemre genfi vagyok, családom a Köztársaság egyik legrangosabbja. Őseim hosszú-hosszú éveken át tanácsosok és polgármesterek voltak, s apám is több magas tisztet töltött be becsülettel és közmegbecsülésre. Feddhetetlenségéért s a közérdek fáradhatatlan szolgálatáért mindenki tisztelte, aki csak ismerte őt. Ifjabb éveit hazája szakadatlan szolgálatában töltötte. Életkörülményei úgy alakultak, hogy nem nősülhetett korán, s csak élete alkonyán vált belőle férj és családapa.

Mivel házassága körülményei fényt vetnek jellemére, nem tartózkodhatom tőle, hogy ezeket is ismertessem. Legmeghittebb barátainak egyike kereskedő volt, gazdag ember, akit a szerencsétlen véletlenek hosszú sora nyomorba taszított. Ez a büszke és megtörhetetlen ember, név szerint Beaufort, nem bírta volna elviselni, hogy szegénységben és elfeledve éljen ugyanazon a vidéken, ahol korábban előkelőségéről és fényűzéséről volt nevezetes. Kifizette hát adósságait a legnagyobb tisztességgel, s lányával együtt visszavonult Luzern városába, ott élt ismeretlenül és nyomorúságban. Apám a legigazabb barátsággal szerette Beaufort-t, s mélységesen elszomorította, hogy az ily szerencsétlen körülmények közt vonult vissza. Keserűen helytelenítette azt a hamis büszkeséget, mely barátját a kettőjüket összekötő érzelemhez ennyire nem méltó viselkedésre sarkallta. Nem vesztegette hát az idejét, nyomban megpróbálta fölkutatni, mert azt remélte, rá tudja venni, tegyen újabb próbát a világban az ő hitelével és támogatásával.

Beaufort mindent elkövetett, hogy titokban tartsa hollétét; tíz hónapba telt, míg apámnak sikerült rátalálnia. Amikor fölfedezte, túláradó örömében nyomban barátja házába sietett, mely ott állt a Reuss szomszédságában, egy szegényes sikátorban. De mikor belépett hozzá, csak nyomorúság és kétségbeesés fogadta. Beaufort-nak nagyon keveset sikerült megmentenie vagyona roncsaiból, de pár hónapig meg tudott élni belőle, miközben egyre azt remélte, sikerül valamelyik kereskedőházban tisztességgel elhelyezkednie. A közbeeső időt tehát tétlenségben töltötte. Mivel ráért töprengeni, mardosó fájdalma csak elmélyült, s idővel annyira erőt vett a lelkén, hogy a harmadik hónap végére már ágynak dőlt, s képtelen volt bármi erőfeszítésre.

Hónapok teltek el így. Apja állapota egyre rosszabbodott. Caroline-nak mind több és több idejébe került az ápolás. Mind kevesebbet keresett tehát, s mikor a tizedik hónapban apja a karjai közt kilehelte lelkét, őt nemcsak árván, hanem koldusként is hagyta magára. Ez az utolsó csapás már őt is legyőzte, s mikor apám a szobába lépett, ő épp ott térdepelt Beaufort koporsója előtt, s keservesen zokogott. Apám mentőangyalként érkezett, szegény lány a gondjára bízta magát, és ő, miután barátját eltemettette, visszavitte Caroline-t Genfbe, s egy rokona védelme alá helyezte. Két évvel ezután feleségül vette.

Szüleim közt nagy volt a korkülönbség, de ez mintha elmélyítette volna odaadó szeretetüket, s még közelebb hozta volna őket egymáshoz. Apám egyenes lelkében erős igazságérzet élt, így eleve nagyra becsülte az állhatatos szeretetet. Lehet, hogy ifjúi éveiben sokat szenvedett valaki későn fölfedezett hűtlenségétől, így hát különösen megbecsülte most a kipróbált hűséget. Anyám iránt tanúsított ragaszkodásában minden eszközzel kimutatta háláját és imádatát, ami nagyon más volt, mint gyermeteg öregkori gyöngédség, hisz anyám erényének tisztelete ihlette, s az a vágy, hogy legalább ő kárpótolja bizonyos mértékig a csapásért, amit elszenvedett, s ettől kifejezhetetlenül széppé vált kettőjük viszonya. A házban úgy történt minden, ahogy anyám kívánta, ahogy anyámnak kellemes. Apám igyekezett megóvni őt, akár a kertész a délszaki növényt, még a durva szelektől is, és csupa olyasmivel körülvenni, ami kellemes érzést kelt lágy és jóindulatú lelkében. Mert anyám egészsége, sőt valaha oly állhatatos szelleme is megrendült attól, amit átélt. Az alatt a két év alatt, amely házasságkötésüket megelőzte, apám sorra lemondott minden közéleti tisztségről; amint egybekeltek, fölkeresték a kellemes éghajlatú Olaszországot, s a környezetváltozás meg a csodák országában tett utazással együtt járó érdeklődés gyógyírként hatott anyám legyengült szervezetére.

Olaszország után Németországot és Franciaországot keresték fel. Én, a legidősebb gyermekük Nápolyban születtem, s gyermekként velük tartottam kóborlásuk során. Évekig én maradtam az egyetlen is. Bármennyire csüggtek egymáson, szeretetük kimeríthetetlennek tetsző tárházából bőségesen jutott nekem is. Legelső emlékem anyám gyöngéd becézgetése és apám jóindulatú és örömöt sugárzó mosolya. A játékszerük s a bálványuk voltam, s több is annál - a gyermekük, ártatlan és gyámoltalan lény, akit az ég ajándékozott nekik, hogy becsülettel fölneveljék, s jövendő sorsát jóra vagy nyomorúságra fordítsák aszerint, hogy iránta való kötelezettségüket miként teljesítik. Mivel e mély felelősségérzetet az iránt, akinek életet adtak, a mindkettőjüket éltető tevékeny gyöngédség egészítette ki, képzelhető, hogy gyermeki létem minden órája a türelem, emberszeretet és önuralom leckéje volt, s úgy vezettek selyemszalagon, hogy az számomra szakadatlan gyönyörűség.

Jó darabig én voltam az egyetlen gondjuk. Anyám nagyon szerette volna, ha kislánya születik, de továbbra is én maradtam egyetlen ivadékuk. Talán ötéves lehettem, mikor egy kiránduláson, amely Olaszország határain túl vezetett, egy hetet töltöttek a Comói-tó partján. Jóindulatuk gyakran vitte őket szegény emberek otthonába. Anyám szemében ez több volt, mint kötelesség. Igényelte, ez volt a szenvedélye - nem felejtette el, mit szenvedett, s miként szabadult -, hogy a szükséget szenvedőknek most ő legyen az őrzőangyaluk. Egy sétájuk során egy völgyhajlatban nyomorúságos kunyhón akadt meg a szemük, amely különösképpen vigasztalanul festett, s körülötte a sok rongyos gyerek kegyetlen ínségről árulkodott. Egy szép napon, mikor apám magában bement Milánóba, anyám meglátogatta a házikót, s én vele tartottam. Egy gondba-munkába belegörnyedt parasztembert találtunk ott, s a feleségét, amint épp a szegényes ebédet osztották el öt éhes kisgyermek közt. Egyikükre anyám sokkal jobban felfigyelt, mint a többire. Ennek a kislánynak mintha még a származása is más lett volna. A másik négy bogárszemű, edzett kis csavargó volt. Ez viszont vékony csontú, szőke. Haja mint az olvasztott arany, s hiába hogy szegényes az öltözéke, fején mintha koronát viselt volna megkülönböztetésül. Homloka tiszta és magas, kék szeme felhőtlen, arcvonásai finomak és bájosak; nem lehetett úgy ránézni, hogy az ember meg ne lássa benne a kivételes fajtát, az ég küldte lényt, aki minden vonásán ott viseli a menny bélyegét.

A parasztasszony, észrevevén, hogy anyám képtelen levenni csodálkozó és elbűvölt tekintetét a gyönyörű gyermekről, nyomban el is mondta a történetét. A gyermek nem az ő, hanem egy milánói nemesember lánya. Anyja német volt, s a gyermeknek életet adván meghalt. Nekik adták ki gondozásra. Akkor még ők is nagyobb jólétben éltek. Nem régen esküdtek meg, s legnagyobb gyermekük csak akkor született. A gondjukra bízott kislány apja azok egyike volt, akikben ott élt Olaszország egykori dicsőségének emléke egy a schiavi ognor frementi közül -, aki mind hazája fölszabadítására szentelte életét. Áldozatául esett Olaszország gyöngeségének. Hogy meghalt-e, vagy még egy osztrák várbörtönben sínylődik, nem lehet tudni. Vagyonát elkobozták, a gyermek elárvult, és koldussá vált. Nevelőszülei továbbra is ott tartották maguknál, s most úgy virult e durva környezetben, akár sötét levelű tüskebokrok közt a kerti rózsa.

Mikor apám visszatért Milánóból, ott talált engem a villánk nagytermében, amint egy kerubot formázó szőke gyermekkel játszom - egy leánygyermekkel, akinek az arca is ragyogni látszott, alakja, mozgása meg kecsesebb volt, mint a kőszáli zergéé. A jelenség hamarosan magyarázatot nyert. Engedelmével anyámnak sikerült rávennie paraszti gondozóit, hogy bízzák rá a kislányt. Kedvelték a bájos árvát. Jelenlétét áldásnak tekintették, de nem lett volna tisztességes ott tartaniuk szegénységben, nélkülözésben, mikor a gondviselés ilyen védelmet kínált neki. Megbeszélték a kérdést a falu papjával, s ennek eredményeképpen Elizabeth Lavenza szüleim házának lakója lett, s nekem minden elfoglaltságom, minden örömöm szép és imádott társa - húgomnál is több.

Elizabethet mindenki szerette. Az a szenvedélyes, szinte tiszteletteli vonzalom, amivel mindenki közeledett hozzá, s amiben osztoztam magam is, büszkévé és boldoggá tett. Előtte való este, hogy elhozta volna hozzánk, anyám játékosan azt mondta volt: "Szép ajándékom van Victor számára. Holnap megkapja." S másnap mint a megígért ajándékot adta át nekem a kislányt. Én gyermeki komolysággal szó szerint vettem, amit mondott, s a magaménak tekintettem Elizabethet - a magaménak, akit védelmeznem, szeretnem és kényeztetnem kell. Ha őt dicsérték, úgy fogadtam, mintha én kaptam volna általa a dicséretet. Kuzinnak szólítottuk egymást, családiasan. Nincs szó, nincs kifejezés, ami pontosan visszaadná, számomra mi volt ő - testvérnél is több, aki holtig csak az enyém.