MARY SHELLEY

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Teltek a napok, s teltek a hetek, miután Genfbe visszatértem, s képtelen voltam összeszedni a bátorságomat, hogy a munkámnak nekikezdjek. Bármennyire féltem is a csalódott démon bosszújától, képtelen voltam legyőzni ellenérzésemet a rám váró feladattal szemben. Úgy találtam, nem tudnék megszerkeszteni egy nőt anélkül, hogy ne szentelnék megint néhány hónapot az elmélyült tanulmányoknak és fáradságos kutatásnak. Hallottam valami fölfedezésről, amit egy angol természetbölcselő tett, s amelynek ismerete lényeges volt sikerem szempontjából, így néha már az jutott eszembe, kieszközlöm apám hozzájárulását egy Angliában e célból teendő látogatáshoz, de minden ürügy jó volt számomra, hogy ezt halogassam, annyira húzódoztam megtenni az első lépést egy olyan vállalkozás irányában, amelynek elengedhetetlen kényszeréről nem voltam már oly egyértelműen meggyőződve, mint korábban. Kétségtelen, bizonyos változás ment végbe bennem. Egészségem, mely mind ez ideig hanyatlott, most helyreállt, s kedélyem is, ha épp nem nyomasztotta szerencsétlen ígéretem, ennek arányában javult. Atyám örömmel látta e változást, s most az volt a fő gondja, miként tüntethetné el végleg mélabúm maradványait, melyek hébe-hóba visszatértek, s mindent fölfaló feketeségükkel homályba borították a kezdődő napsütést. Ilyenkor a teljes magányban találtam menedéket. Egész napokat töltöttem a tavon egy kis csónakban, néztem a felhőket, némán s figyelmetlenül hallgattam a fodrozó víz csobogását. Ritkán esett meg, hogy a friss levegő meg a fényes nap ne állította volna helyre bizonyos fokig a lelkem nyugalmát, s hazatérve ne fogadtam volna mosolyra készebben s vidámabb szívvel szeretteim köszöntését.

Amikor egyik csavargásomról hazatértem, apám félrehívott, s így szólt:

- Örömmel látom, drága fiam, hogy visszatértél korábbi szórakozásaidhoz, s úgy látszik, kezded összeszedni magadat. Ám mégis boldogtalan vagy, s még mindig kerülöd a társaságunkat. Egy idő óta már gyanítani se gyanítom, mi lehet ennek az oka, de tegnap eszembe jutott valami, s ha a feltevésem helytálló, nagyon kérlek, mondd meg. A tartózkodás ebben a kérdésben nemcsak haszontalan, de megháromszorozza mindannyiunk szenvedését.

Megreszkettem e bevezetéstől, s apám imigyen folytatta:

- Bevallom, fiam, mindig arra számítottam, házasságtok a mi drága Elizabethünkkel házunk vigasza és hanyatló éveim támasza lesz. Kora gyermekkorotoktól vonzódtok egy máshoz Együtt tanultatok, és úgy látszott, jellemeteket és ízléseteket tekintve is tökéletesen egymáshoz illetek. De oly vak az emberi tapasztalás, hogy amit tervem legbiztosabb támaszának hittem, tán épp ez tette teljesen tönkre. Meg lehet, te húgodnak tekinted őt, s nem kívánod, hogy feleséged is legyen. Sőt tán találkoztál valakivel, és beleszerettél; s mert úgy véled, téged a tisztesség Elizabethhez köt, e belső küzdelem okozza a sajgó fájdalmat, mely láthatólag gyötör.

- Drága atyám, nyugodj meg. Gyöngéden s őszintén szeretem kuzinomat. Nem ismerek nőt, aki oly forró csodálatot és szeretetet váltott volna ki belőlem, mint Elizabeth. Minden reményemet s egész jövőmet leendő egybekelésünkre alapozom.

- Drága Victorom, érzelmeid, amelyeknek hangot adtál, több örömöt szereznek nekem, mint régóta bármi. Ha így érzel, biztosan boldogok leszünk, bármi történjék is, ami ránk veti árnyékát. Épp ezt, a sötét árnyékot, mely a kedélyedet annyira megüli, ezt szeretném eloszlatni. Mondd meg tehát: van-e valami ellenvetésed házasságtok mielőbbi ünnepélyes megpecsételése ellen? Üldözött bennünket a balsors, az utóbbi idők eseményei kizökkentettek a mindennapok derűs nyugalmából, amely éveim számához és hanyatló erőmhöz illenék. Te fiatal vagy, de lévén tisztességes vagyon birtokában, nem hiszem, hogy a korai házasság egy kicsit is akadályozná talán már kialakult, nagyra törő és hasznos terveidet. Ám ne hidd, hogy kényszeríteni akarlak a boldogságra, vagy az, ha netán a házasságot későbbre óhajtod halasztani, bármi komoly aggodalmat okozna nekem. Mérlegeld hát szavaimat elfogulatlanul, és arra kérlek, felelj őszintén és bizalommal.

Némán hallgattam atyámat, s egy darabig még azután sem tudtam választ adni neki. Számtalan gondolat kavargott agyamban, s igyekeztem valami következtetésre jutni. Mert sajna még a gondolat is, hogy Elizabethtel azonnal egybekeljek, rémítő és kétségbeejtő volt az én számomra. Ünnepélyes ígéret kötött, amit még nem teljesítettem, de nem mertem megszegni sem, mert ha megszegném, ki tudja, miféle szörnyűségeket zúdítanék nemcsak magamra, hanem szerető családomra is! Hát ünnepelhetek-e én így, e szörnyű súllyal a nyakamon, mely lehúz a földre? Előbb teljesítenem kell, amiben megállapodtunk, hadd távozzék a szörnyeteg a párjával, s csak azután élvezhetem egybekelésünk örömét, amitől a lelkem békéjét várom.

Eszembe jutott az is, hogy vagy Angliába kell utaznom, vagy hosszú levelezést kell folytatnom azokkal az angol természetbölcselőkkel, akiknek tudását és fölfedezését nem nélkülözhetem jelen vállalkozásom során. A kívánt értesülések megszerzésének ez utóbbi módszere késedelmet okoz és nem kielégítő. És amellett leküzdhetetlenül idegenkedtem tőle, hogy e gyűlöletes feladatot apám házában végezzem el, miközben a szokott módon érintkezem szeretteimmel. Tudtam, közben ezernyi félelmes véletlen következhet be, s ezek közül a legcsekélyebb is fényt vetne egy olyan történetre, mely iszonnyal töltené el mindazokat, akik hozzám oly közel állnak. Azzal is tisztában voltam, gyakran el fogom veszíteni az önuralmamat, s nem leszek képes elrejteni azokat a mardosó érzéseket, amelyek e rémületes tevékenység előrehaladtával okvetlenül hatalmukba kerítenek. Így hát, míg ezzel foglalkozom, távol kell tartanom magamat mindazoktól, akiket szeretek. Ha egyszer elkezdtem, hamar a végére fogok járni, s akkor talán helyreáll családom békessége és boldogsága. Ha ígéretem teljesítem, a szörnyeteg örökre eltávozik. Vagy (képzeletem szívesen játszott a gondolattal) időközben halálos baleset éri, s ez rabszolgaságomnak örökre véget vet.

Ezek az érzelmek diktálták atyámnak adott válaszomat. Megmondtam, Angliába szeretnék ellátogatni, de kérésem igazi okát titokban tartva kívánságomat olyan álruhába öltöztettem, amely nem keltett gyanút, de komolysága láttán apám könnyen ráállt a teljesítésére. Oly hosszú idő minden mást elnyelő mélabúja után, amely mélységét és hatását tekintve már-már őrület volt, boldogan látta, mily örömömet lelem az utazás gondolatában, s azt remélte, hogy mire hazatérek, a környezetváltozás és a különböző szórakozások hatására megint az leszek, aki voltam.

Teljesen rám bízta, mennyi ideig maradok távol. Úgy terveztük, néhány hónapig vagy legfeljebb egy évig maradok. Atyai gondosságból még útitársat is szerzett. Bár velem előzetesen nem beszélte meg, Elizabethtel egyetértésben elintézte, hogy Clerval Strassbourgban csatlakozzék hozzám. Ez ugyan ellentétben volt a feladatom teljesítéséhez annyira áhított magánnyal, de utazásom kezdetén barátom jelenléte semmiképpen nem lesz akadály, s szívemből örültem, hogy ily módon megtakaríthatok magamnak sok-sok órányi tébolyító magányos töprenkedést. Sőt Henry talán megvéd ellenségem tolakodó megjelenésétől. Hiszen ha egyedül lennék, időről időre vajon nem erőltetné-e rám iszonyú jelenlétét, hogy feladatomra emlékeztessen, vagy ellenőrizze előrehaladását?

Elhatároztuk tehát, hogy Angliába utazom, s hazatértem után Elizabethtel nyomban egybekelünk. Atyám az életkora miatt nagyon ódzkodott a halogatástól. Ami engem illet, én egyetlen jutalmat ígértem magamnak utált fáradozásomért - egyetlen vigaszt páratlan szenvedéseimért. Mégpedig azt, hogy amint nyomorúságos rabszolgaságomból szabadulok, nyomban elveszem Elizabethet, s vele egybekelve elfeledem a múltat.

Megtettem hát előkészületeimet az útra, de örökké ott kísértett bennem egy érzés, s ez félelemmel s nyugtalansággal töltött el. Én elmegyek, de miután itt maradó szeretteim nem tudnak ellenségem létezéséről, s mert lehet, hogy őt felingerli távozásom, védtelenül ki vannak téve támadásainak. Ám nem azt ígérte-e, hogy akárhova megyek, elkísér, s nem jön-e el velem Angliába is? E gondolat önmagában rettenetes volt, de megnyugtató is, mivel ez szeretteim biztonságát jelentette. Gyötört a gond, hogy esetleg épp a fordítottja történik. De mióta e teremtmény rabszolgája voltam, mindvégig a pillanat hatása alatt, ösztönösen cselekedtem, s most azt súgták érzéseim, a szörnyeteg a nyomomba ered, s családom ily módon legalább megszabadul a mesterkedéseitől.

Szeptember vége volt, mikor szülőházamnak ismét búcsút mondtam. Az utazás az én ötletem volt, Elizabeth tehát belenyugodott. De tele volt szorongással a gondolattól is, hogy ily módon tőle távol kell elszenvednem a gyász és boldogtalanság támadásait. Az ő gondoskodása szerezte meg számomra útitársul Clervalt - legalább ő legyen velem, még ha egy férfi szeme nem is veszi észre azt az ezernyi apróságot, amely egy nő szorgos figyelmét mind fölkeltené. Szerette volna lelkemre kötni, siessek haza, de elnémította az ezernyi, egymásnak ellentmondó érzés, mikor könnyeshallgatagon búcsút vett tőlem.

Beugrottam az indulásra váró kocsiba, s alig tudtam, hová is megyek, s azzal sem törődtem, mi folyik körülöttem. Csak egyvalamire volt gondom, s ennek a puszta gondolata is keserves kínt okozott: rakják be a kocsiba vegyészeti eszközeimet is, amelyeket magammal akartam vinni. Komor gondolatokba merülten utaztam át a gyönyörű és felséges tájon, anélkül hogy távolba meredő szemem bármit is észrevett volna. Nem tudtam másra gondolni, csak utam végcéljára s a munkára, amely majd lefoglal.

Pár nap múltán, amit szórakozott tétlenségben töltöttem, miközben kocsim mérföldet mérföld után tett meg, Strassbourgba értem. Itt két napot várakoztam Clervalra. Megjött.

Ó jaj, mekkora volt a különbség kettőnk közt! Ő fogékony volt minden újra, örömmel észlelte a lenyugvó nap szépségét, s még annál is jobban örült, ha fölkelni látta, s új napot kezdett. Fölhívta figyelmemet a táj változó színeire s arra, ami az égen volt látható.

- Így érdemes élni! - kiáltott fel. - Ha az ember élvezi az életet! De te, drága Frankensteinem, miért vagy oly csüggedt és bánatos?

!gaz, az én elmémet sötét gondolatok foglalkoztatták, s nem vettem észre sem az Esthajnalcsillag kihunytát, sem a fölkelő nap Rajna vizében tükröződő aranyát. És ön, barátom, sokkal jobban elszórakoznék, ha Clerval naplóját olvasná, aki fogékony és örvendező szemmel vett észre maga körül mindent, mint ha az én töprengéseimet hallgatja. Mert engem, nyomorult emberroncsot átok kísértett, s átok zárta el előlem az örömhöz vezető valamennyi utat.

Abban állapodtunk meg, hogy a Rajnán szállunk alá Strassbourgtól Rotterdamig, s onnét vitorlázunk át Londonba. Útközben magunk mögött hagytunk sok fűzzel benőtt szigetet, s megnéztünk több gyönyörű kisvárost. Megálltunk egy napra Mannheimben, s Strassbourgból való elindulásunk után ötödnapra megérkeztünk Mainzba. A Rajna folyása Mainzon túl sokkal festőibbé válik. Vize meggyorsul, s nem magas, de meredek oldalú, gyönyörű formájú hegyek közt kanyarog. Sok, sötét erdővel körülvett, magas és hozzáférhetetlen meredély szegélyén álló várromot láttunk. E szakaszán a Rajna igazán páratlanul változatos tájképet nyújt. Egy helyt az ember sziklás hegyeket, félelmes lejtőkön letekintő várromokat Iát, amelyek lábánál sötéten rohan a Rajna, majd hirtelen megkerül egy hegyfokot, s a szelíden lejtő zöld parton gyönyörű szőlőskertek, a kígyóként kanyargó folyó és népes kisvárosok töltik be a színt.

Épp szüret ideje volt, s ahogy lefelé siklottunk a folyón, hallottuk a munkások énekét. Még én is, bármennyire levert voltam, s bármennyire zaklatták kedélyemet a komor érzések, még én is elteltem gyönyörűséggel. Feküdtem a bárka fenekén, s miközben a felhőtlen, kék eget bámultam, mintha magamba szívtam volna a derűs nyugalmat, mely annyi ideje már idegen volt tőlem. S ha így éreztem én, ki tudná leírni Henry érzéseit? Ő egyenest tündérországban érezte magát, s oly boldog volt, amilyet ember ritkán ízlel.

- Láttam - mondotta - hazám legszebb tájait. Ellátogattam Luzern és Uri tavához, ahol a havas hegyek szinte függőlegesen lejtenek le a vízre, fekete, áthatolhatatlan árnyékot vetve, mely komor lenne s gyászos, ha a szem föl nem vidulna a zöldellő szigetek látványától. Én láttam e tavakat viharban háborogni, mikor a forgószél víztölcséreket szaggat, s némi képet ád róla, milyenek is lehetnek a hatalmas óceán vízoszlopai, láttam, mikor a hullámok haragosan ostromolják a hegy lábát, ott, ahol a papot s a szeretőjét elsodorta a lavina, s ahol, ha elnémul az éji szél, úgy mondják, még most is hallani halálsikolyukat. Láttam La Valais hegyeit s a Pays De Vaud-t; de ez az ország, Victor, jobban tetszik, mint amannak valamennyi csodája. Svájc hegyei fenségesebbek és idegenebbek; ám e csodaszép folyó partja csupa báj, ehhez foghatót még sose láttam. Nézd azt a várat amott a meredélyen, s nézd amazt a szigeten: szinte elrejti a dús lomb. S azokat a munkásokat, akik szőleik közt jönnek lefelé, s a falut, mely félig megbúvik a hegy zugában. Ó, a szellem, mely e tájat lakja és őrzi, jobban érti az ember lelkét, mint amaz, mely föltorlasztja a jégfolyókat, vagy meghúzódik hazánk megközelíthetetlen hegyeinek ormán.

Clerval! Szeretett barátom! Még most is gyönyörűség idéznem szavaidat s elidőznöm a táj e dicséretén, amelyhez oly jelesül értettél volt. Mert ő a "természet költészetének" mintájára teremtetett. Zabolátlan és lelkes képzeletét szívének érzékenysége tartotta féken. Lelke túláradt a lángoló érzésektől, barátsága oly bámulatos volt és odaadó, amilyenről az anyagias gondolkodás azt tartja, ilyen csak a képzelet világában létezik. De még az emberi együttérzés sem volt elég, hogy lelke mohó vágyait kielégítse. A természet szépségeinek, amelyeket mások csak megcsodálnak, ő valósággal tüzes szerelmese volt.

...A zengő vízesés szenvedélyként zúgott át: a hegy, a nagy szikla, a mély és sötét vadon, s színeik s formáik mind szinte étvágy voltak nekem; mind érző szeretet volt, mely nem kívánt távolabbi varázst, gondolatit; se izgalmat, hacsak nem amit a szem nyújt.

Erőtlen szavam csak csekélység, amivel Henry példátlan érdemének adózom, de megnyugtatják szívemet, mely túlárad az emlékezés teremtette fájdalomtól. Folytatom hát a történetemet.

Köln után partra szálltunk a holland alföldön, s úgy határoztunk, postakocsin folytatjuk utunkat, mert nem kedvezett a szél, s a folyó sodra szelíd volt ahhoz, hogy segítségünkre legyen.

Utunk itt elvesztette a táj szépségből fakadó érdekességét, de pár nap alatt Rotterdamba értünk, onnét meg tengeren folytattuk utunkat Angliába. December utóján, egy derült reggel pillantottam meg Britannia fehér szirtjeit. A Temze partja új tájjal ismertetett meg. Jobbról is, balról is sík volt, de termékeny, s szinte minden kisváros neve valamilyen emléket idézett. Láttuk Tilburyt, és eszünkbe jutott a spanyol armada. Láttuk Gravesendet, Woolwicht és Greenwicht, csupa olyan helyet, amelynek már odahaza hallottam a hírét.

Végül megpillantottuk London számos templomtornyát, a fölébük magasodó Szent Pál-székesegyházat és az angol történelemből hírhedett Towert.