MARY SHELLEY

HUSZADIK FEJEZET

Egy este laboratóriumomban ültem. A nap már lenyugodott, s a hold most szállt föl a tenger fölé. Ahhoz, amit épp csináltam, nem volt elég a világítás, tétlenül töprengtem tehát, hagyjam-e abba a munkát éjszakára, vagy szüntelen gonddal siettessem befejezését. Amint ott ültem, sorra jöttek a gondolataim, s végül már a munkám következményeit mérlegeltem. Három évvel ezelőtt ugyanezt csináltam, és sikerült egy olyan démont létrehoznom, akinek páratlan kegyetlensége megkeserítette szívemet, és örökké tartó bűntudatot ültetett belém. Most egy újabb lényt szándékszom életre hívni, akinek jelleméről nem tudok semmit. Talán tízezerszer gonoszabb lesz, mint a párja, és az aljasságban, gyilkolásban önmagáért leli majd örömét. A démon megesküdött, hogy otthagyja az ember szomszédságát, s a vadonban rejtőzik el, de leendő párja nem. És az, aki minden valószínűség szerint logikusan gondolkodó állat lesz, talán nemet mond a szerződésre, amit a teremtése előtt kötöttek meg. Megeshet, gyűlölni fogják egymást. Az a teremtmény, amelyik már él, gyűlöli önnön torz alakját, s vajon nem fogja még jobban meggyűlölni, ha ugyanaz nő alakjában jelenik meg a szeme előtt? De lehet, a párja fordul el tőle undorodva az ember felsőbbrendű szépsége felé; talán cserbenhagyja, ő újra magára marad, s az újabb sérelemtől, hogy tulajdon fajtája árulta el, teljesen megkeseredik.

Még ha elhagyják is Európát, és az Újvilág vadonjaiban keresnek lakóhelyet, annak a kölcsönös megértésnek, amelyre annyira szomjazott a démon, gyerekek lesznek a gyümölcsei, a földön elszaporodik az ördögfajzat, s magát az emberfaj létét is bizonytalanná s csupa félelemmé teszi. Vajon jogom van-e a magam javára ekkora átkot szabadítani rá számtalan emberi nemzedékre? Annak idején meghatott az általam teremtett lény érvelése. Démoni fenyegetőzése megfosztott józan eszemtől. De most először eszembe ötlöttek ígéretem gonosz következményei. Végigfutott a hátamon a hideg, ha arra gondoltam, hogy a jövendő korok, mint a pestist, fognak átkozni, mert önzésemben nem átallottam talán az egész emberfaj létének árán megvásárolni a magam békességét.

Reszkettem, elállt a szívverésem, s ahogy föltekintettem, ott láttam a hold fényében a démont az ablak keretében. Rám nézett, ott, ahol ültem, s ahol a rám kiszabott feladat teljesítésén dolgoztam, s kísérteties vigyorra rándult az ajka. Igen, követett az utamon. Erdőkben bujkált, barlangokban rejtőzködött, vagy a tágas, lakatlan fenyéren keresett menedéket. S most eljött, hogy megnézze, mire mentem, s számon kérje ígéretem teljesítését.

Amint ránéztem, arca végtelen rosszindulatot és álnokságot tükrözött. S én megígértem, még egy ilyet teremtek - gondoltam szinte félőrülten, majd szenvedélytől reszketve darabokra szaggattam a jószágot, amelyen dolgoztam. A nyomorult végignézte, mint pusztítom el a teremtményt, akinek jövendő létezésétől a boldogsága függött, ördögi kétségbeeséssel fölüvöltött, s bosszút esküdve távozott.

Én otthagytam a szobát, belakatoltam az ajtót, s a szívem mélyén ünnepélyesen megesküdtem, nem folytatom a munkám. Majd reszkető léptekkel bementem szállásomra. Egyedül voltam. A közelemben senki, hogy eloszlassa komorságomat, s megszabadítson a szörnyűséges képzelgés émelyítő nyomásától.

Órák teltek el így, nem mozdultam az ablaktól, bámultam a tengert. Szinte mozdulatlan volt, mert elcsitult a szél, s a természet pihenését a néma hold szeme vigyázta. A vizet csak néhány halászbárka pöttyözte, s olykor-olykor elsodorta hozzám a szellő az egymást szólongató halászok hangját. Éreztem a csöndet, bár alig voltam tudatában feneketlen mélységének, míg hirtelen föl nem figyeltem az evezőcsobbanásra s arra a valakire, aki a házam közelében lépett partra.

Pár pillanat, s megnyikkant az ajtó, mintha nesztelenül megpróbált volna benyitni valaki. Kirázott a hideg. Megéreztem, ki az, s szívem szerint fölvertem volna a parasztok egyikét, aki ott lakott a tanyán, a szomszédomban, de lenyűgözött a tehetetlenség, amit az ember oly gyakran érez, ha rémálmában hasztalan igyekszik menekülni a végveszélyből, mert földbe gyökerezik a Iába.

Egyszerre a lépteket is meghallottam a folyosón. Kinyílt az ajtó, s a nyomorult állt ott, akitől rettegtem. Becsukta maga mögött, odajött hozzám, s fojtott hangon így szólt:

- Elpusztítottad a műved, amibe belekezdtél. Mi volt a szándékod ezzel? Hát van merszed megszegni az ígéretedet? Én kiálltam minden viszontagságot és nyomorúságot. Veled hagytam ott Svájcot. Végigosontam a Rajna partján, fűzzel benőtt szigetei közt, hegyei gerincén. Hónapokig laktam a fenyéren Angliában és Skócia pusztaságán. Elmondhatatlan fáradalmakat, hideget és éhezést álltam ki. Hát van merszed elpusztítani reményeimet?

- Távozz! Megszegem az ígéretemet. Soha nem teremtek még egy olyat, mint te, torzat és gonoszat.

- Rabszolga, valamikor még vitába szálltam veled, de bebizonyítottad, hogy méltatlan vagy leereszkedésemre. Ne feledd, nekem hatalmam van! Szerencsétlennek hiszed magad, de én olyan szerencsétlenné teszlek, hogy még a nap fénye is gyűlöletes lesz számodra. Te a teremtőm vagy, de én a te urad. Engedelmeskedj!

- Tétovaságom órája elmúlt, s a te hatalmad ideje elérkezett. Fenyegetéssel nem tudsz rávenni, hogy aljasságot műveljek; az csak megerősít elhatározásomban: nem teremtek neked társat a gonoszságra. Hát szabadítsak rá a földre hidegvérrel még egy démont, aki halálban és aljasságban leli örömét? Távozz! Elhatározásom szilárd, s szavaid csak szítják haragomat.

A szörny látta arcomon az elszántságot, s tehetetlen dühében a fogát csikorgatta.

- Hát minden ember találjon szíve szerinti feleséget, s minden állat párt magának, csak én maradjak egyedül? Bennem volt szeretet, de megvetéssel és gúnnyal fizettek érte. Ember! Talán gyűlölsz, de jól vigyázz! Óráid rettegésben és nyomorúságban múlnak el, hamarosan lecsap a villám, s egyszer s mindenkorra megfoszt boldogságodtól. Te boldog akarsz lenni, miközben én kínomban fetrengek? Kiolthatod a többi szenvedélyemet, de a bosszúvágy akkor is megmarad - a bosszú, ami mostantól fogva drágább nekem, mint a fény vagy az étel! Lehet, hogy meghalok: de előbb te, zsarnokom és kínzóm, még megátkozod a napot, mely nyomorúságodra letekint. Jól vigyázz, mert én félelmet nem ismerek, tehát erős vagyok. Egy kígyó alattomosságával figyelek, amelynek mérges a marása. Ember, megbánod még, ami rosszat tettél velem!

- Ördög, elhallgass, ne mérgezd tovább a levegőt a rosszindulat e hangjaival! Megmondtam neked, mit határoztam, és nem vagyok gyáva, hogy meghajoljak szavaid súlya alatt. Hagyj magamra! Hajthatatlan vagyok.

- Helyes. Elmegyek, de ne feledd: ott leszek veled a nászéjszakádon.

Előreugrottam s fölkiáltottam:

- Alávaló! Mielőtt az én halálos ítéletemet aláírnád, a magad biztonságára gondolj!

Meg akartam ragadni, de kitért előlem, s kirontott a házból. Pár pillanat, s már a csónakban láttam, mely nyílsebesen hasította a vizet, s a hullámok közt hamarosan el is vesztettem szem elől.

Már néma volt minden, de szavai ott visszhangzottak a fülemben. Izzott bennem a düh, legszívesebben utánaeredtem volna békességem megölőjének, hogy a vízbe hajítsam. Feldúltan, gyors léptekkel róttam a szobát, s közben képzeletem ezernyi gyötrő és sajgón fájdalmas képet rajzolt elibém. Miért nem mentem utána, s mérkőztem meg vele halálos küzdelemben? Tűrtem, hogy elmenjen, s most a szárazföld felé vette az útját. Végigfutott a hátamon a hideg arra a gondolatra, ki lesz feneketlen bosszúvágyának legközelebbi áldozata. Majd megint eszembe jutottak a szavai: Ott leszek veled a nászéjszakádon. Szóval ennyi időt hagy, hogy sorsom beteljesedjék. Akkor kell meghalnom, hogy kielégítsem s egyben kioltsam rosszindulatát. E kilátás nem keltett félelmet bennem, mégis mikor eszembe jutott szeretett Elizabethem - a könnye s végtelen bánata, amikor megtudja, hogy szerelmesét oly durván elragadták tőle -, az én szememből is megeredt a könny, az első már hónapok óta, s elhatároztam, nem hullok ellenségem Iába elé, csak keserű küzdelem árán.

Elmúlt az éjszaka, s fölkelt a nap az óceán fölött; érzéseim megnyugodtak, ha ugyan nyugalomnak nevezhetem, ha a vad dühöt elnyeli a mélységes kétségbeesés. Kimentem a házból, az éjszaka szörnyű színhelyéről, s megálltam a tenger partján, amelyről úgy éreztem, szinte áthatolhatatlan akadály köztem és embertársaim között. Mi több, belém lopódzott a vágy, hogy ezt be is bizonyítsam. Jó lenne, ha életemet e csupasz sziklán élhetném le, unalomban, igaz, de meg nem zavartatva semmi sorscsapástól. Ha visszatérek, erről le kell mondanom, vagy látnom kell, mint halnak meg a magam teremtette démon kezétől azok, akiket legjobban szeretek.

Bolyongtam a szigeten, mint a nyugtalan kísértet, akit elszakítottak övéitől, s akit gyötör, hogy elszakadt tőlük. Délfelé, mikor a nap már magasan járt, leheveredtem a fűre, és mély álomba merültem. Fenn voltam egész éjjel, idegeim megfeszültek, szemem égett a figyeléstől és nyomorúságtól. Az álom, amelybe most belezuhantam, fölfrissített, s mikor fölébredtem, megint éreztem, hogy a magamhoz hasonló emberek fajtájába tartozom, s immár fegyelmezettebben gondoltam végig, mi is történt. De a démon szavai most is a fülembe csengtek, mint a lélekharang, szinte álomszerűen, de érthetően s nyomasztóan, akár a valóság.

A nap már mélyen járt, de én még kinn ültem a parton, éhemet, mely már kínzóvá vált, zabpogácsával csillapítván, mikor észrevettem, egy halászbárka köt ki a közelemben. A halászok egyike csomagot hozott. Levelek voltak benne Genfből s egy Clervaltól, aki könyörgött, csatlakozzam hozzá. Azt írta, hogy ott, ahol van, haszontalanul pazarolja idejét, s londoni barátai szeretnék, ha visszatérne, hogy lezárhassák a megbeszéléseket, amelyeket az ő indiai vállalkozásának érdekében kezdeményeztek. Nem halogathatja tovább indulását, de mivel londoni utazását egy hosszabb út követi, talán hamarabb, mint gondolná, arra kér, ajándékozzak neki annyit a társaságomból, amennyit számára fenn tudok tartani. Könyörög tehát, hagyjam ott magányos szigetemet, találkozzam vele Perthben, ahonnét együtt indulhatnánk tovább délre. E levél bizonyos fokig életet öntött belém, s elhatároztam, két nap leforgásán belül itt hagyom a szigetet.

Mielőtt azonban búcsút vettem volna, olyan feladat várt rám, amelynek még a gondolatától is végigfutott hátamon a hideg. Össze kell csomagolnom vegyészfelszerelésemet, s ennek érdekében be kell lépnem a szobába, mely gyűlöletes munkám színtere volt, hozzá kell érnem ahhoz a valamihez, amelynek még a látása is beteggé tesz. Másnap napkeltekor összeszedtem bátorságomat, s levettem a lakatot laboratóriumom ajtajáról. Az elpusztított, félig kész teremtmény maradékai ott hevertek szétszórva a padlón, s én szinte úgy éreztem magam, mintha egy ember eleven testét kaszaboltam volna össze. Megálltam, hogy erőt gyűjtsek, majd beléptem a szobába. Reszkető kézzel hordtam ki eszközeimet, majd eszembe jutott, talán nem lenne szabad itt hagynom munkám maradványait, hogy gyanút és félelmet ébresszek a parasztokban. Ezért hát beraktam mindent egy kosárba, megpakoltam kővel, s otthagytam, hogy még aznap este tengerbe hajítsam. Addig is kiültem a tengerpartra, s időtöltésből kitisztítottam és elcsomagoltam kémiai berendezésemet.

Nincs, ami teljesebb lehetne, mint érzelmeim változása aznap éjszaka óta, amikor megjelent nálam a démon. Addig úgy gondoltam az ígéretemre, komor kétségbeeséssel, hogy azt, történjék bármi, teljesítenem kell, most azonban úgy éreztem, mintha hályog hullott volna le a szememről, s most először tisztán látnék. Egy pillanatig sem merült fel bennem a gondolat, hogy egyáltalán újrakezdhetném-e a munkát. A démon fenyegetése megülte gondolataimat, de eszembe sem jutott, hogy megfontolt cselekvéssel elháríthatnám. Egyre csak az járt az eszemben, ha még egy olyan démont teremtenék, mint amilyet első ízben, akkor ez a legaljasabb és legvérlázítóbb önzés lenne; s eleve elzárkóztam minden olyan gondolattól, amely más végkövetkeztetéssel járhatott volna.

Hajnali kettő és három között fölkelt a hold, s én, a kosarat kis csónakba rakva, kivitorláztam vagy négymérföldnyire a parttól. Közel s távol senki. Néhány bárka épp visszatérőben volt a szárazföldre, de én messze elkerültem őket. Úgy éreztem, mintha félelmes bűnt készülnék elkövetni, s hideglelős aggodalommal kerültem a találkozást embertársaimmal. S mikor a holdat, mely addig tisztán ragyogott, elfedte egy sűrű felhő, a pillanatnyi sötétséget kihasználva behajítottam kosaramat a tengerbe. Hallottam, mint merül alá bugyborékolva; majd továbbvitorláztam. Az ég beborult, de a levegő tiszta volt, bár csípős az erősödő északkeleti széltől. Ez azonban felfrissített, s oly jólesett, hogy elhatároztam: egy darabig még kinn maradok a vízen; középállásban rögzítettem a kormányt, s elhevertem a csónak fenekén. A hold elbújt a felhők mögött, minden homályba burkolódzott, csak a csobogást hallottam a csónak fenekén, amint a tőkesúly át-átmetszette a hullámokat. E moraj elringatott, s hamarosan mély álomba merültem. Nem tudom, meddig maradhattam ebben a helyzetben, de mikor fölébredtem, úgy találtam, már magasan fönn jár a nap. Friss szél fújt, s a hullámok szakadatlanul fenyegették kicsiny csónakom biztonságát. Észleltem, hogy a szél északkeletről fúj, tehát messze elsodorhatott a parttól, ahol vízre szálltam. Megpróbáltam irányt változtatni, de hamarosan észrevettem, ha még egy kísérletet teszek, a csónak megtelik vízzel. Ebben a helyzetben nem maradt más hátra, mint hogy fussak a széllel. Be kell vallanom, megrémültem. Iránytű nem volt nálam, s oly gyérek voltak ismereteim a világ ezen részének geográfiájáról, hogy a napnak alig vehettem volna hasznát. A szél talán kikerget a tágas Atlanti-óceánra, s megismerem az éhezés minden kínját, vagy elnyel a mérhetetlen víz, mely ott dörög s csapkod körülöttem. Már hosszú órák óta kint voltam a vízen, s a többi gyötrelem előjátékaként kezdtem már megtapasztalni az izzó szomjúság kínját. Fölnéztem a felhő borította égre, ahol a szél elől menekvő felhőket mindig újak meg újak váltották fel. Aztán kinéztem a tengerre, amely majd sírom leend.

- Démon! - kiáltottam fel. - Munkád máris bevégeztetett! - Elizabethre gondoltam, apámra és Clervalra; ők megmaradtak, s a szörnyeteg rajtuk töltheti ki véres és könyörtelen dühét. E gondolattól oly kétségbeejtő és félelmes képek támadtak a képzeletemben, hogy még most is, mikor a világ örökre bezárulni készül előttem, megborzongok.

Órák teltek el így, de napnyugta tájban lassan-lassan elült a szél, enyhe szellővé szelídült, s a tengerről, még ha a víz nem simult is el, eltűntek a tarajos hullámok. Émelyegtem; alig bírtam a kormányt tartani, ám egyszerre délről megpillantottam a hegyek körvonalát.

Bármennyire megviselt is a fáradtság és a hosszú órák feszültsége, az élet e váratlan bizonyossága forró örömmel árasztotta el szívemet, s szememből kicsordult a könny.

Mily változók az érzelmeink, s milyen különös, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is szerelmetesen ragaszkodunk az élethez! Még egy vitorlát fabrikáltam ruházatom egy részéből, s lelkesen fordítottam a kormányt a szárazföld felé. Vadnak és sziklásnak látszott, de amikor közelebb jutottam hozzá, már könnyen ki tudtam venni a földművelés nyomait. Hajókat láttam a part mentén, s egyszerre úgy éreztem, visszakerültem a civilizált emberiség felebaráti közösségébe. Gondosan szemügyre vettem a szárazföld hajlatait, s örömmel köszöntöttem a templomtornyot, mely végtére egy kis földfok mögül bukkant elő. Mivel hallatlanul elgyöngültem, úgy döntöttem, egyenesen a városka felé vitorlázom, mert ott juthatok legkönnyebben élelemhez. Pénz szerencsére volt nálam. Mikor a földfokot megkerültem, megláttam a takaros városkát és jó kikötőjét, s a szívem megdobbant váratlan menekülésemen érzett örömömben.

Miközben a csónakom kikötöttem, s a vitorlát betekertem, többen is összesereglettek körülöttem. Úgy látszott, nagyon meglepi őket felbukkanásom, de ahelyett, hogy felajánlották volna segítségüket, összesúgtak, mutogattak, ami máskor bizonyára riadalmat keltett volna bennem. De most mindössze azt vettem észre, hogy angolul beszélnek, tehát én is angolul szólítottam őket.

- Barátaim - mondtam -, legyenek olyan jók, és árulják el, hogy hívják ezt a várost, s tájékoztassanak, hol vagyok.

- Majd megtudja - felelt egy nyers hangú férfi. - Lehet, hogy nem lesz ínyére, de senki sem fogja megkérdezni, meg van-e elégedve a szállásával, arra mérget vehet. Nagyon meglepett az idegen ilyen goromba válasza, s az is elképesztett, milyen mogorva, dühös képet vágnak a többiek.

- Miért e goromba felelet? - kérdeztem. - Ez nem angol szokás, hogy ilyen barátságtalanul fogadják az idegent.

- Azt nem tudom - mondta a férfi -, az angoloknak mi a szokásuk, de nekünk, íreknek az, hogy gyűlöljük a gazembereket.

Láttam, a különös párbeszéd során egyre szaporodik a tömeg. Az emberek arcán kíváncsisággal elegy harag ült, ami zavarba ejtett, s bizonyos mértékig meg is riasztott. Megkérdeztem, hol a fogadó, de senki sem válaszolt. Elindultam hát előre, s a tömeg fölzúgott, ahogy nyomomba eredt és körülvett; ekkor egy rossz külsejű ember lépett oda hozzám, megérintette a vállamat, s így szólt:

- Gyerünk, uram, kövessen Mr. Kirwinhez, és adjon számot róla, hogy kicsoda.

- Ki az a Mr. Kirwin? És ki vagyok én, hogy számot ad jak kilétemről? Ez talán nem szabad emberek országa itt?

- Az, uram, a becsületes népek ugyancsak szabadok. Mr. Kirwin a békebíró, és magának egy úriember haláláról kell számot adnia, akit megöltek az éjjel.

E válasz megdöbbentett, de hamar összeszedtem magam. Ártatlan vagyok. Ezt könnyű bebizonyítanom. Némán követtem hát kalauzomat, aki a városka egyik legszebb házába vezetett. Már majd elaléltam a fáradtságtól és éhségtől, de így, emberekkel körülvéve okosabbnak véltem, ha összeszedem minden erőmet, nehogy testi gyöngeségemet nyugtalanságnak vagy a rossz lelkiismeret jelének véljék. Akkor még nemigen számítottam rá, hogy perceken belül mekkora szerencsétlenség ér, olyan, ami iszonyatba és kétségbeesésbe fojtja még a szégyen és a halál félelmét is.

Itt meg kell pihennem, mert minden erőmre szükségem van, hogy képes legyek a kellő részletességgel, annak rendje és módja szerint fölidézni a szörnyű események emlékét.