MARY SHELLEY

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egyelőre Londonban állapodtunk meg. Úgy határoztunk, pár hónapot e csodálatos és nagy hírű városban töltünk. Clerval arra vágyott, hogy megismerkedjék kora lángeszű és tehetséges embereivel; nekem ez csak a mellékes célom volt. Javarészt az ígéretem teljesítéséhez nélkülözhetetlen értesülések megszerzésével voltam elfoglalva, nyomban elővettem tehát magammal hozott s a legkiválóbb természetbölcselőknek címzett ajánlóleveleimet.

Ha erre az utazásra tanulmányaim s boldogságom idején került volna sor, az kimondhatatlan öröm lett volna számomra. De most métely rágott az életemen, s ezeket az embereket is csak azért kerestem fel, mert netán felvilágosítással szolgálhatnak azzal kapcsolatban, ami oly félelmesen, oly mélységesen érdekelt. A társaság terhemre volt; ha magamra maradtam, elmémet a menny és föld képeivel tölthettem meg. Henry hangja megnyugtatott, s így ha vele voltam, átmenetileg hamis békességbe tudtam ringatni magam. De a közömbös, vidám arcok fekete kétségbeesést vontak a szívemre. Úgy láttam, áthághatatlan sorompó emelkedik köztem és embertársaim között. E sorompón William és Justine vére volt a lakat. S ha eltöprengtem a nevükhöz kapcsolódó eseményeken, lelkem megtelt fájdalommal.

De Clervalban korábbi énem képmását láttam. Érdeklődő volt, élményekre, tudásra éhes. Az erkölcsök különbözősége, amelyen meg-megakadt a szeme, számára a tanulság és mulatság kimeríthetetlen forrása volt. S volt célja is, olyasmi, amit már régóta maga elé tűzött. Azt tervezte, ellátogat Indiába, mert úgy hitte, ha megismeri különféle nyelveit és társadalmát, lényegesen elősegítheti az európai gyarmatosítást és kereskedelmet. E tervét egyedül Angliában üthette nyélbe. Örökké tele volt hát dologgal, s örömét csak az én szomorúságom és levertségem árnyékolta be. Amennyire lehetett, megpróbáltam ezt eltitkolni előle, nehogy megfosszam attól a természetes örömtől, amelyet az élet egy új színtere láttán érez. Gyakran megesett, hogy nem tartottam vele, azt mondtam, dolgom van, csak hogy ily módon magamra maradjak. Nekifogtam már összegyűjteni az anyagot is, ami új teremtményemhez kellett, s ez olyan gyötrelem volt számomra, mint mikor vízcseppek hullanak egyenként az ember fejére. Minden ennek szentelt gondolatom kínszenvedés volt, minden szótól, amit ezzel kapcsolatban kiejtettem, megreszketett az ajkam, s megremegett a szívem.

Miután néhány hónapot Londonban töltöttünk, levelet kaptunk valakitől Skóciából, aki annak idején Genfben járt nálunk. Fölsorolta szülőhazájának szépségeit, s megkérdezte, vajon nem vonzanak-e annyira, hogy utazásunkat meghosszabbítsuk egészen az északi Perthig, ahol ő lakik. Clerval nagyon szerette volna elfogadni a meghívást, jómagam pedig, bár borzadtam a társaságtól, nagyon vágytam megint hegyeket és folyókat látni, s a Természetnek mindazon csodaműveit, amellyel földíszíti választott lakóhelyeit.

Október elején érkeztünk Angliába, s most február volt. Úgy döntöttünk hát, hogy a rá következő hónap vége felé indulunk északi utunkra. Ennek során nem az Edinburghbe vezető nagy utat szándékoztunk követni, mert meg akartuk nézni útközben Windsort, Oxfordot, Matlockot és a cumberlandi tavakat, s úgy terveztük, július vége felé érünk utunk végpontjához. Összecsomagoltam vegyészeti eszközeimet s az összegyűjtött anyagot, mert munkámat Skócia északi felföldjének valami ismeretlen zugában szerettem volna elvégezni.

Március huszonhetedikén keltünk útra Londonból, pár napra megállapodtunk Windsorban, s bekóboroltuk gyönyörű erdejét. Hegylakó szemünknek új szín volt ez. A méltóságteljes tölgyes, a rengeteg vad, a csordányi tekintélyes szarvas mind újdonság volt a mi számunkra.

Innét Oxfordba mentünk tovább. Ahogy átléptük a város határát, elménk megtelt azon események emlékével, amelyek itt játszódtak le másodfélszáz évvel ezelőtt. Itt gyűjtötte össze I. Károly a hadait. A város hű maradt hozzá, miután az egész ország elpártolt az ő ügyétől, hogy a parlament lobogójához csatlakozzék. A szerencsétlen király és társai, a szeretetre méltó Falkland, a pökhendi Goring, a királyné és a királyfi emléke különösen érdekessé tette a város minden olyan részét, amely állítólag a szállásuk volt. A régi idők szelleme otthonra lelt itt, s mi örömmel követtük a Iába nyomát. Ha ezek az érzések nem lelték volna meg a képzeletben a maguk jutalmát, a város önmagában is elég szép volt ahhoz, hogy megcsodáljuk. Kollégiumai ősrégiek és gyönyörűek. Utcái majdnem fenségesek, s a bájos Isis, amely mellette folyik el csodaszép zöld rétek között, nyugalmas víztükörré terül, s visszaveri a tornyok, toronysüvegek és kupolák vénséges vén fákkal körülvett csoportjának képét.

Élveztem e képet, bár örömömbe ürömöt vegyített a múlt emlékezete és a jövő előérzete. Ifjúkoromban soha nem férkőzött lelkemhez az elégedetlenség, s ha eluralkodott is rajtam néha az ennui, a természet szépségeinek látványa vagy az ember csodás és fennkölt műveinek tanulmányozása mindig érdeklődést keltett szívemben, és visszaadta szellemem rugalmasságát. De ma villámsújtott fa vagyok. A villám a lelkembe hatolt, s akkor úgy éreztem, azért kell életben maradnom, hogy mások szeme elé tárjam, ami vagyok, s ami hamarosan úgyis megszűnök lenni - a ronccsá vált emberiesség mások szemében szánalmas, magam számára elviselhetetlen képét.

Tekintélyes időt töltöttünk Oxfordban, bejártuk egész környékét, s igyekeztünk azonosítani minden olyan pontot, amely netán valami szerepet játszott az angol történelem e lelkesítő korszakában. Kis felfedező útjainkat gyakran nagyon is megnyújtotta a mindig újabb meg újabb látnivaló. Fölkerestük a nagy hírű Hampden sírját s a mezőt, ahol e hazafi elesett. Lelkem egy pillanatra kiemelkedett megalázó és nyomorúságos félelmeiből, hogy elelmélkedjem a szabadság és önfeláldozás magasztos eszméin, amelyeknek emlékjeléül szolgálnak e látnivalók. Egy pillanatra volt merszem lerázni láncaimat, s szabad, büszke lélekkel körülnéztem, de a vas már húsomba evődött, s én, reszketve és reménytelenül, újra belesüppedtem nyomorúságos önmagamba.

Sajnálkozva hagytuk ott Oxfordot, s indultunk tovább Matlockba, következő pihenőhelyünkre. A falu környéke nagyon hasonlít Svájc tájaira, csak minden kisebb, s a zöld dombok fölül hiányzik az Alpok távoli, fehér koronája, mely szülőhazám fenyőerdei fölött mindig jelen van. Meglátogattuk a csodálatos barlangot s azokat a kis üvegszekrényeket, amelyekben a természettudományi érdekességeket ugyanúgy teszik ki közszemlére, mint Servox és Chamounix gyűjteményeiben. Ez utóbbi név megreszkettetett, mikor Henry kiejtette, igyekeztem hát mielőbb otthagyni Matlockot, amelyhez ily módon annak a szörnyű jelenetnek emléke társult.

Derbyből észak felé tartva két hónapot Cumberlandben és Westmorelandben töltöttünk. Itt már szinte a svájci hegyek közé képzelhettem magam. A kis hófoltok, amelyek megtapadtak a hegyek északi lejtőin, a tavak, a sziklák közt rohanó patakok szememnek mind, mind ismerős és drága látvány. Szereztünk itt egy-két barátot is, akiknek már-már sikerült becsalogatniuk engem a boldogságba. Clerval öröme aránytalanul nagyobb volt, mint az enyém. Tehetséges emberek társaságában elméje szárnyakat kapott, s nagyobb képességeket, bővebb erőforrásokat fedezett fel önmagában, mint nála kevesebbet érő emberek között hinni merte volna.

- Szívesen leélném itt az életemet - mondta -, s e hegyek közt még Svájc vagy a Rajna is alig hiányoznék. De rádöbbent, az utazó élete olyan, hogy az örömök közé fájdalom is keveredik. Érzései örökké emelkedettek voltak, s valahányszor már kezdett megpihenni, mindig úgy érezte, tovább kell mennie onnét, ahol kellemesen pihen, oda, ahol valami újat talál, mely megint leköti a figyelmét, s amelyet megint faképnél hagy valami újabb hely kedvéért.

Alig jártuk végig Cumberland és Westmoreland tavait, s kötöttünk barátságot lakói közül néhánnyal, máris elközelgett skót barátunkkal megbeszélt találkozásunk időpontja, s így tovább kellett mennünk. Ami engem illet, én nem sajnáltam. Egy ideje már elhanyagoltam ígéretemet, s féltem a démon csalódásának hatásától. Talán Svájcban maradt, s akkor hozzátartozóimon tölti ki bosszúját. E gondolat nem hagyott nyugodni, ez kínzott minden olyan pillanatban, amelyet egyébként ellophattam volna békés pihenésre. Lázas türelmetlenséggel vártam a hazulról jött leveleket. Ha késtek, szerencsétlen voltam, s ezernyi félelem vett erőt rajtam. Ám ha megérkeztek, s megláttam apám vagy Elizabeth írását rajtuk, alig mertem elolvasni őket, hogy sorsomról meggyőződjek. Néha az jutott eszembe, a démon talán követett, s késedelmeskedésemért barátom meggyilkolásával fizet. Ha erőt vett rajtam ez az aggodalom, egy pillanatig sem hagytam magára Henryt, követtem, mint az árnyék, hogy megvédjem képzelt gyilkosának dühétől. Úgy éreztem, mintha én követtem volna el valami nagy bűnt, amelynek tudata szakadatlanul kísért. De ha bűntelen voltam is, szörnyű átok lebegett a fejem fölött, halálos, mint a bűn.

Fáradt szemmel s lélekkel látogattam meg Edinburghöt. Pedig a város még a legszerencsétlenebb embert is érdekelhette volna. Clerval nem szerette annyira, mint Oxfordot, hisz akkora örömét lelte ez utóbbi régiségében. De Edinburgh új városának szépsége és szabályossága, romantikus várkastélya s környéke, amelynél szebb nincs a világon, Arthur Széke, Szent Bernát kútja és a pentlandi hegyek kárpótolták e változásért, fölvidították és csodálattal töltötték el. Én azonban alig vártam már, hogy utunk végére érjünk.

Egy hét múlva továbbmentünk Edinburghből, Cuparon, St. Andrewson át, végig a Tay partján Perthbe, ahol barátunk várt. Én azonban nem voltam nevetős kedvemben, nem akaródzott idegenekkel beszélgetni, a vendégtől joggal elvárt jó kedéllyel élni bele magam érzéseikbe és terveikbe. Ezért aztán azt mondtam Clervalnak, szeretnék egyedül körbejárni Skóciában.

- Te csak érezd jól magad itt - mondtam -, s legyen ez a találkozóhelyünk. Meglehet, egy-két hónapig távol leszek, de nagyon kérlek, ne kövess. Egy kis időre hadd maradjak békés magányban, s ha visszajövök, remélem, könnyebb lesz a szívem, s inkább alkalmazkodom a te hangulatodhoz.

Henry szeretett volna lebeszélni, de látta, ragaszkodom a tervhez, többet hát nem tiltakozott. Csak arra kért, írjak gyakran.

- Szívesebben tartanék veled - mondta - magányos vándorutadon, mint hogy ezekkel a skótokkal maradjak, akiket nem is ismerek. Siess hát, drága barátom, és gyere vissza, hogy egy kicsit megint otthon érezzem magam, ami a te távollétedben lehetetlen.

Miután barátomtól elváltam, úgy határoztam, fölkeresem Skóciának valami isten háta mögötti pontját, s ott fejezem be magányban a munkámat. Nem kételkedtem benne: a szörny követett, s mire végzek, fölkutat, hogy párját megkapja tőlem.

Ezzel az elhatározással vágtam át az északi felföldön, s választottam ki munkám színhelyéül az Orkney-szigetek közül a legelhagyatottabbat. Nagyon megfelelt az ilyen munkára, alig lévén nagyobb, mint egy magányos szikla, s meredek partját szakadatlanul verték a hullámok. Felszíne csupasz volt, alig akadt legelő rajta a néhány nyomorult tehénnek, s alig termette meg a lisztnek való zabot lakossága számára, mely öt emberből állt, akiknek vézna, aszott tagjai híven tanúskodtak nyomorúságos kosztjukról. A zöldséget s kenyeret, már ha ilyen fényűzésre vetemedtek, sőt az édesvizet is a szárazföldről szállították, mely vagy öt mérföld távolságra volt.

Az egész szigeten három nyomorúságos kunyhó állt, s ezek közül az egyik üres volt, mikor odaértem. Ezt kibéreltem. Csak két szoba volt benne, s a házról lerítt a mélységes mély nyomor. A szalmatető beroskadt, a fal vakolatlan, az ajtó a sarkából kiszakadva. Megjavíttattam, vásároltam néhány bútordarabot, a kunyhót birtokba vettem, s ez olyan esemény volt, mely kétségkívül némi meglepetést keltett volna, ha a tanya lakóinak érzékeit teljesen el nem tompította volna a nyomor és nélkülözés. Szinte azt mondhattam, úgy éltem ott, hogy rám se nézett, nem zavart senki, még azt a kevéske élelmet és ruhát is alig köszönték meg, amit kaptak tőlem, mert a szenvedés még az ember leghétköznapibb érdeklődését is ennyire eltompítja.

E zugomban a délelőttöt munkának szenteltem, délután azonban, ha az idő engedte, kisétáltam a sziklás tengerpartra, hogy hallgassam a lábamnál a partot ostromló hullámok dübörgését. Egyhangú s mégis örökké változó kép volt ez. Svájc jutott eszembe: mennyire különbözik e sivár és döbbenetes tájtól. Dombjait szőlő borítja, síkjain sűrűn sorakoznak a tanyák. Tiszta tavai visszatükrözik a szelíd ég kékjét, s ha felkorbácsolja őket a szél, viharzásuk az eleven gyermek játéka a roppant óceán dörgéséhez képest.

Mikor megérkeztem, így osztottam be napi elfoglaltságomat, de amint munkámmal előrehaladtam, napjaim egyre iszonyúbbakká és terhesebbekké váltak. Néha napokig nem tudtam rákényszeríteni magam, hogy laboratóriumomba betegyem a lábam. Máskor meg éjt nappallá téve fáradoztam, hogy munkám végére érjek. Kétségtelen: mocskos munkára vállalkoztam. Első kísérletem idején valami eszeveszett lelkesedés hajtott, s tett vakká foglalatosságom iszonyúsága iránt. Eszem örökké csak a munkám sikerén járt, s szemet hunytam afölött, mily rettenetes is, amit csinálok. De most hideg fejjel kezdtem hozzá, s olykor elszorult a szívem attól, amit a kezem művelt.

Ilyen körülmények közt, ily ocsmány munkával elfoglalva s akkora magányban, hogy semmi egy pillanatra el nem vonhatta figyelmemet a körülöttem lévő valóságról, kedélyem kiegyensúlyozatlanná vált. Nyugtalan lettem és ideges. Attól féltem, kínzóm bármelyik pillanatban betoppanhat. Néha mereven fölre szegeztem a szemem, s csak ültem, nem mertem a tekintetem fölemelni, nehogy megpillantsam, aminek a látásától annyira rettegtem. S féltem oly messze elmenni, ahol embertársaim már nem láthatnak, nehogy meglepjen, mikor épp egyedül vagyok, s a párját követelje rajtam.

De közben dolgoztam, s a munkám már jócskán előrehaladt. Reszketeg és mohó reménykedéssel tekintettem befejezése elé, nem merészkedtem sikerét kétségbe vonni, de ugyanakkor bizonytalan és sötét előérzetem volt, s ettől el-elszorult a szívem.