MARY SHELLEY
ÖTÖDIK FEJEZET
Egy sivár novemberi éjszaka történt, hogy megpillantottam fáradozá
som eredményét. Már-már kínszenvedésnyi aggodalommal gyűjtöttem össze a készülékeket magam körül, amelyek segítségével az élet szikráját ültettem át a lábamnál fekvő élettelen valamibe. Az eső szomorúan verte az ablaktáblát, s gyertyám majdnem csonkig égett, mire a már kis híján kilobbanó lángocska fényében észrevettem, kinyílik a teremtmény fakósárga szeme. Mély lélegzetet vett, s tagjai összerándultak.Miként tudnám leírni, mit éreztem e katasztrófa láttán; vagy mint jellemezhetném a nyomorultat, akit oly
végtelen fáradalommal és gonddal sikerült életre hívnom? Végtagjai arányosak voltak, s arca, amit választottam számára, szép. Szép! Uramisten! Sárga bőrén majd hogy át nem tetszett az izmok és artériák működése. Haja fényes fekete volt, vállára omló. Foga gyöngyfehér. De e pompás részleteknek ijesztően ellentmondott ráncos képe, egyenes, fekete ajka s vizenyős tekintete, amely majdnem ugyanolyan színű volt, mint a szürkésfehér szemgödör, amelyben ült.Az élet véletlen eseményei nem változnak úgy, mint az ember érzései. Majdnem két esztendeig dolgoztam, hogy ebbe az élettelen testbe életet oltsak. Ez volt az egyetlen célom, erre ment rá a pihenésem és az egészségem. Olyan lázasan vágytam rá, hogy az messze túlhaladta a mérséklet határait, de most, amikor elkészültem, elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélegzetelállító undor és iszony. Képtelen lévén elviselni még a látványát is e lénynek, akit teremtettem, kirohantam a szobából, s hosszú ideig járkáltam fel-alá a hálószobámban, míg annyira össze tudtam szedni magam, hogy aludni térjek. Végül a kimerültség fölébe kerekedett lelkem imént átélt viharának, ruhástul végigvetettem magam az ágyon, s megpróbáltam legalább pár perc feledéshez jutni. De hiába.
Aludtam, igen, de vadabbnál vadabb álmok gyötörtek. Azt hittem, Elizabethet látom egészsége virágában Ingolstadt utcáin. Boldogan s meglepve öleltem át, de amint az ajkát megcsókoltam, az a halál ólmos színére váltott, arcvonásai megváltoztak, s úgy éreztem, anyám holttestét tartom
a karomban. Szemfedő takarta testét, s láttam, hogy a szövet ráncaiban a sír férgei kúsznak. Hideg veríték verte ki homlokomat, vacogott a fogam, s kezem-lábam rángatózott. S ekkor, a hold halványsárga fényében, amely a zsalu résein át tört utat a szobába, megpillantottam a nyomorultat - a szánalmas szörnyeteget, akit én teremtettem. Az ágy függönyét fölemelve szegezte rám a szemét, ha ugyan szabad azt szemnek neveznem. Száját kinyitotta, tagolatlan hangokat hallatott, és vigyor futott szét ráncos arcán. Talán mondott is valamit, de én nem hallottam. Fél kezét felém nyújtotta, láthatólag, hogy engem visszatartson, de én elmenekültem, s leszaladtam a lépcsőn. A ház mögött kerestem menedéket, a ház udvarán, ahol laktam, ott töltöttem az éjszaka hátralevő részét, vad izgalomban járkáltam föl-alá, s rettegve füleltem, nehogy elmulasszak egyetlen hangot is, mely netán a démoni tetem közeledtét jelzi, amelynek én adtam oly nyomorultul életet.Nem! Nincs halandó ember, aki elviselte volna annak az arcnak az iszonyúságát. Egy életre keltett múmia nem lehet oly ocsmány, mint az a nyomorult. Jól megnéztem, mikor még nem volt készen. Már akkor is csúf volt, de mikor az izmai és ízületei már mozdulni tudtak, olyanná vált, hogy az még Dante képzeletét is meghaladná.
Keserv
esen telt az éjszakám. Néha oly gyorsan és keményen vert a szívem, hogy még az ereim lüktetését is éreztem. Máskor meg elbágyadtam, gyöngeségemben kis híján földre roskadtam. Csalódásom keserűsége iszonyodással vegyült. Az álmok, amelyek oly sokáig voltak mindennapi kenyerem és jóleső pihenésem, most pokollá váltak. És e változás oly gyors volt, a bukás oly teljes!Nagy sokára megvirradt a sivár és nyirkos reggel, s én kialvatlan, sajgó szemmel fölfedeztem Ingolstadt templomát, a templom fehér tornyát s raj
ta a toronyórát, mely hatot mutatott. A kapus kinyitotta az udvar kapuját, mely éjjeli menedékhelyem volt, kirohantam, s csak róttam az utcákat gyors léptekkel, mintha szöknék a nyomorult elől, s attól félnék, egyszer csak megpillantom valamelyik utcasarkon. Nem mertem visszamenni a lakásomba, s bár bőrig áztam a sötét és vigasztalan ég alatt, úgy éreztem, futnom kell innét valahova messze.Így csavarogtam még jó ideig, mert azt reméltem, a testmozgás majd könnyít a lelkemre nehezedő terhen. Utcáról utcára jártam, s fogalmam sem volt, hol vagyok, mit csinálok. Szívem reszketett a beteges félelemtől, a léptem szabátytalan volt, s nem mertem körülnézni.
Mint aki magányos úton halad - A szíve fél, remeg, s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem áltana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.
Így vetődtem végül a fogadó elé, ahol az utazóbatárok és a postakocsik meg szoktak állni. Itt megpihentem, magam sem tudom, miért, s figyeltem a kocsit, amely az utca végén felém közeledett. Mikor közelebb ért, láttam, hogy svájci postakocsi. Pontosan ott állt meg előttem, kinyílt az ajtaja, s Henry Clervalt pillantottam meg, aki engem észrevéve már szökkent is felém.
- Drága Frankesteinem! - kiáltotta. - De boldog vagyok, hogy látlak! És szerencsére éppen itt talállak, amikor kiszállok!
Nincs, ami fölért volna örömömmel, hogy Clervalt látom. Ittléte egyszeriben visszavitte gondolataimat apámhoz, Elizabethhez s drága otthonomhoz, amelyre oly jólesett emlékeznem.
Megragadtam Clerval kezét, s egy pillanat alatt
kiment a fejemből balsorsom és rettegésem. Hónapok óta most először éreztem nyugalmat és derűs örömöt. Barátomat tehát a lehető legszívélyesebben üdvözöltem, s kettesben elindultunk kollégiumom felé. Clerval egy darabig még a barátságunkról beszélt, s arról, milyen szerencsés, mert elengedték végre Ingolstadtba:- Elhiheted - mondta -, milyen nehéz volt apámat meggyőznöm, hogy nem a könyvelés nemes művészetében rejlik minden szükséges tudnivalók összessége. Sőt azt hiszem, végül sem sikerült minden kétségé
t eloszlatnom, mert meg-megújuló könyörgésemre mindig ugyanazt a választ adta, mint a holland iskolamester A wakefíeldi lelkészben: "Évi tízezer forintot megkeresek görög nélkül, s jókat eszem görög nélkül." De irántam érzett szeretete végül legyőzte a tudomány iránt érzett undorát, s megengedte, hogy fölfedező útra induljak a tudás földjére.- Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy látlak. De azt mondd meg: miként hagytad ott apámat, testvéreimet és Elizabethet?
- Jól vannak és boldogok, csak az aggasztja őket, hogy felőled olyan ritkán hallanak. Egy kicsit meg is akarom mosni a fejedet őhelyettük - folytatta, s megállván, mélyen a szemembe nézett. - Még észre sem vettem, milyen beteg formád van. Vézna vagy és sápadt, s a szemed olyan, mintha éjszakákat virr
asztottál volna át.- Jól sejted; az utóbbi időben annyira belemerültem foglalatosságomba, hogy, mint látod, nem engedélyeztem magamnak elegendő pihenést. De remélem, őszintén remélem, ennek vége már, s végre szabad lehetek.
Egész testemben reszkettem. Képtelen voltam elviselni még a gondolatát is az éjjel történteknek, nemhogy még beszélni tudtam volna róluk. Jól kiléptünk, így hamarosan megérkeztünk a kollégiumba, ahol laktam. Ekkor jutott eszembe, s még a gondolattól is végigfutott a hátamon a hideg: a te
remtmény, akit otthagytam a szállásomon, talán még most is ott van, él, és szabadon járkál. Rettegtem tőle, hogy megpillantsam e szörnyeteget, de attól még jobban, hogy Henry is meglássa. Megkértem hát, egy percig maradjon lent a lépcső alján, én meg fölrohantam a szobámba. A kezem már a kilincsen volt, mire valamennyire összeszedtem magam. Megálltam, s rázott a hideg. Aztán erőt véve magamon, belöktem az ajtót, miként a gyerek szokta, ha attól tart, kísértet várja az ajtó túloldalán, de nem láttam semmit. Félve léptem beljebb. Szállásom azonban üres volt, s még a hálószobámból is eltakarodott az ocsmány vendég. Alig mertem elhinni, hogy ekkora szerencse ért, de mikor megbizonyosodtam róla: ellenségem valóban elmenekült, összecsaptam kezemet örömömben, s rohantam vissza Clervalhoz.Fölmentünk a szobámba, a szolga mindjárt hozta is a reggelit, de nekem egy falat nem ment le a torkomon. Nemcsak az öröm kerített hatalmába: úgy éreztem, bizsereg a testem, annyira érzékeny, és sebesen lüktet a vérem. Egy pillanatig nem bírtam egy helyben megmaradni. Föl-fölugrottam a székre, tapsoltam, hangosan kacagtam.
Szokatlan jókedvemet Clerval kezdetben az érkeztén érzett örömömnek tulajdonította, de amint figyelmesebben megnézett, észrevette szememben az őrületet, és nem értette; hangos, féktelen, de korántsem szívből jövő kacagásom ijedelmet és döbbenetet keltett benne.
- Drága Victorom - kiáltotta -, az Isten szerelmére, mi bajod? Ne nevess így. Te beteg vagy! Mitől?
- Ne kérdezz - kiáltottam, s eltakartam a szemem, mert az
t hittem, a rettegett kísértet most libeg be a szobába. - Majd ő megmondja! Jaj, védj meg! Védj meg! - Úgy éreztem, a szörnyeteg megragad. Vadul dulakodtam vele, s ájultan zuhantam a padlóra.Szegény Clerval! Vajon mit érezhetett? A találkozás, amit akkora örömmel várt, furcsamód ugyancsak megkeseredett. De én nem voltam szemtanúja fájdalmának, mert elvesztettem eszméletemet, és nem is nyertem vissza hosszú-hosszú ideig.
Így kezdődött az az idegláz, amely hónapokra a szobámba zárt. Mindvégig Henry volt az egyetlen ápolóm. Magam is csak utólag szereztem róla tudomást, mert Henry, tudván, hogy apám milyen öreg, s nem bírna ilyen hosszú utat, és a betegségem mennyire elkeserítené Elizabethet, eltitkolta előlük betegségem súlyosságát, hogy a szomorúságtól megóv
ja őket.Pedig én valóban nagyon beteg voltam, és semmi más nem adhatott vissza az életnek, csak barátom határtalan és fáradhatatlan figyelme. A szörnyeteg, akit életre keltettem, örökké ott lebegett a szemem előtt, s lázálmomban egyre őt emlegettem. Szavaim nagyon meglephették Henryt. Kezdetben bizonyára azt hitte, ez csak megzavart képzeletem csapongása, de az, hogy makacsul vissza-visszatértem ugyanarra, meggyőzte róla, hogy betegségem valóban valamilyen szokatlan és szörnyű eseményben gyökerezik.
Lassan-
lassan, több visszaesés után, ami nagyon megriasztotta és elkeserítette barátomat, mégiscsak fölépültem. Jól emlékszem az első alkalomra, amikor képes voltam már a külvilág valamely tárgyát némi gyönyörűséggel szemügyre venni. Felfogtam, hogy eltűntek a száraz levelek, s kirügyezett a fa, mely beárnyékolta ablakomat. Csodálatos tavasz volt, s ez ugyancsak gyorsította lábadozásomat. Éreztem, újjáéled keblemben az öröm és a szeretet, eltűnik kedvem komorsága, s kis időre megint olyan vidám lettem, mint azelőtt voltam, mielőtt megtámadott a végzetes szenvedély.- Drága Clerval - kiáltottam -, milyen kedves, milyen jó vagy te hozzám! Betegszobámban töltötted az egész telet ahelyett, hogy tanultál volna, amint azt magadnak megígérted. Miként tudom én ezt valaha is visszafizetni neked? Végtelenül sajnálom, hogy ekkora csalódás okozója voltam, de te biztosan megbocsátasz nekem.
- Azzal fizeted vissza, ha nem nyugtalankodsz, hanem olyan gyorsan meggyógyulsz, amint csak lehet. S mivel láthatólag jókedvedben vagy, talán megengeded, hogy mondjak valamit, ugye?
Megreszkettem. Mondjon valamit?! De mit? Vajon olyasmire utal, amire én még gondolni se merek?
- Szedd össze magad - mondta Clerval, mert észrevette, színt vált az arcom. - Ha izgat, inkább nem is említem, pedig ap
ád és kuzinod igazán boldogok lennének, ha levelet kapnának tőled a kezed írásával. Nem is sejtik, milyen súlyos beteg voltál, de aggódnak hosszú hallgatásod miatt.- Ez az egész, drága Henrym? Csak nem gondolod, hogy első gondolataim nem azokhoz a drága,
drága barátokhoz szállnak, akiket annyira szeretek, s akik annyira megérdemlik szeretetemet?!- Ha ilyen hangulatban vagy, barátom, akkor talán örülni fogsz a levélnek, amely már napok óta itt hever. A kuzinod írta, azt hiszem.