Herbert W. Franke - Az öregek lázadás


    
     - Trudi, menj el az ablaktól!
     Rose-Marie már legalább tizedjére mondta ezt. A gyerek felkapaszkodott az ablakpárkányra, s a bezárt ablakon át próbált kilesni az utcára. Anyja leemelte és visszatette a földre, a szanaszét heverõ indiánfigurák és építõkockák közé.
     - Ópapa, nem játszanál még egy kicsit Trudival? - Rose-Marie idegesen pillantott az órájára. Még pongyolában volt, pedig tizenegyre jelentkezett be a fodrászhoz.
     - Egy pillanat, elõbb elrakom az edényeket!
     - Hát ez tényleg nem gyerekeknek való látvány! - Nem volt egészen világos. élhez szólt Rose-Marie. Reginához-e, aki a kagylófotelben kuporogva épp zöldre pingálta a körmeit, Carlóhoz, aki a vizsgára készülõdve a jegyzeteit szedegette össze - vagy Berthez, aki az imént lépett ki frissen borotváltan a fürdõszobából.
     Trudi már megint az ablakot vette célba, amikor nagyapa kilépett a konyhából. Fölkapta a kislányt, és visszacipelte a játékokhoz. Trudi eszeveszetten kapálódzott, és megpróbált belerúgni az öregember hasába. Amikor ez nem sikerült, keserves bömbölésbe kezdett.
     - Ópapa, segítesz megcsinálni a házi feladatomat? - kérdezte Regina.
     Nagyapa bólintott.
     - Ne kapasd el ennyire a gyerekeket, apa - mondta Rose-Marie. - Inkább arra gondolj, hogy idejében feltedd a krumplit! Tíz perc, és mennem kell, s csak kettõre jövök vissza. Akkor már Carló is itt lesz, ehetünk is rögtön. Bert, te is velünk eszel? - Bert vállat vont.
     - Nem tudom, meddig tartanak a tárgyalások. Bár, azt hiszem, gyorsan letudjuk a dolgot. De ebédre valószínûleg én is visszaérek.
     Idõközben Trudi is lecsillapodott. Most éppen azzal foglalatoskodott, hogy szétdobálja az építõkockákat, amelyeket nagyapa szépen sorba rakott. Néhány másodpercnyi csönd után ismét felhangzottak a kinti kiáltások:

Mi értetek is harcoltunk!

Egykor mi is fiatalok voltunk!

Az öregek tapasztalatai
     fogják a világot megújítani!

Amit ti szétfecséreltek,
     az öregek újjáteremtik nektek!

- Undorítóak ezek a vénemberek! - Rose-Marie odalépett a sztereókészülékhez, és bekapcsolta. Hangos popzene töltötte be a szobát, pedig ezt egyébként ki nem állhatta. Regina felugrott a manikûrkészlet mellõl, és egzotikus vonaglásba kezdett.
     - Csend legyen! Még nem vagyok kész! - kiáltotta Carló. Odalépett a rádióhoz, és kikapcsolta. Regina duzzogva vonult ki a szobából.
     - Ez már tényleg szégyen! - mondta Rose-Marie. - Hát mit akarnak ezek tulajdonképpen?
     - Na, mi az már megint? - Bert Calver egy szelet kenyeret hozott magának a konyhából, azt rágcsálta. Nehezen lehetett érteni, mit mond. - Félreállítottnak érzik magukat. Jobb megélhetést követelnek. Ingyenes ellátást, új szociális otthonokat meg részvételt a közéletben. Mit tudom én, mi mindent még… Mindig a régi nóta. Kezdték a négerek, folytatták a vendégmunkások, aztán meg jöttek a munkanélküliek, már csak ezek a vénségek hiányoztak.
     - Ilyet még nem pipáltam - mondta Rose-Marie. Még ha fiatal emberek lennének: diákok vagy egyetemisták… De hogy vénemberek ilyen gyerekesen viselkedjenek, azt soha nem gondoltam volna. Gondolod, hogy ez még rosszabb is lehet?
     - Ugyan. A haladó balosokat is kikészítettük. Lesöpörtük a porondról a feministákat is. Gondolod, hogy majd pont néhány nevetséges vénembertõl ijedünk meg?
     Kinn, az utcán tovább fokozódott a hangzavar, és Trudi megint megpróbálta feltépni az ablakot. De az öreg a nyomában volt. A távolból tompa robbanás hallatszott.
     - Na, néhány telefonfülke valószínûleg megint a levegõbe röpült - konstatálta Rose-Marie. - Mit fogtok csinálni? Bevetitek a katonaságot is?
     - Ugyan, szó sincs róla - nyugtatgatta Bert. - A csapatok csak azért vannak ott, hogy az erõfölényünket demonstrálják.
     - Mégis, mit fogtok csinálni?
     - Emelünk valamit a nyugdíjakon, meg persze megígérjük, hogy részletes programot dolgozunk ki az ellátásukról. Meg fogod látni, holnapra vége az egész felhajtásnak. A beszélgetés ekkor megszakadt, Regina ugrabugrált befelé a szobába, kezében valami tarka micsodát lóbálva.
     - Nézzétek csak, mit találtam ópapa szekrényében! Mire készülsz, nagypapa? Csak nem az öreg virágárusnõt akarod illetlen ajánlatokkal traktálni? - Az inget válla köré ölelte, és páváskodva lépegetni kezdett. Az ing csakugyan túl színes volt, fehér alapon kék, sárga, vörös virágokkal.
     Nagyapa felállt, és megpróbálta elvenni tõle az inget. Regina egészen közel engedte magához, de végül mindig sikeresen kereket oldott. A többiek persze élvezték a játékot. - Add ide az inget, Regina!
     A lány, beszorítva az egyik sarokba, átmászott a heverõn, és kislisszolt a folyosóra. - Apa, mit képzelsz te tulajdonképpen? - Rose-Marie komolyan megharagudott. - Csak nem akarod követni ezt az idióta divatot? Mit gondoljanak rólad a gyerekek? Az öreg nem válaszolt. Odament Trudihoz, letörölte pufók képérõl a csokoládét, és nekikezdett, hogy újból fölállítsa az építõkockákat.

Bert Calver a kormány hivatali kocsiján vitette be magát a munkahelyére. Ez biztosabbnak látszott. Végtére mégiscsak az volt a fontos, hogy pontosan érkezzék a konferenciára. Az utcakép alig valamit változott azóta. Körös-körül az öregek harcra kész gyülekezeteit lehetett látni. A ráncos képû, pergamenbõrû, ritkás hajú, görnyedt hátú apókák és anyókák csaknem úgy viselkedtek, mint valami részeg horda. Valamennyien tarkabarka öltözéket hordtak. Néhányan miniszoknyát vagy rövidnadrágot vettek magukra, s ezek csupaszon hagyták a - kinek milyen volt - kövér vagy éppen aszott combokat. Kezükben zászlókat lengettek, és póznákon transzparenseket emeltek magasba:

Az öregkor csodálatos álom,
     megbízható, erõs birodalom

Hangjuk már gyenge volt - olykor rekedtes, olykor meg metszõen éles -, de hangszórókkal is felszerelkeztek, s ezek szinte idegtépõ hangorkánná fokozták a zsivajt.
     S mint mindig, most is szájtáti bámészkodók álltak az utcasarkokon, szatyrokkal, kosarakkal megrakodott nõk meg férfiak; közöttük feltûnõen sok fiatal, akik az öregek kigúnyolásával szórakoztak. Néhány gyerek össze is kapaszkodott - éppúgy, ahogy az utcán a hatvan-, hetven- és nyolcvanévesek -, és megpróbálták utánozni õket. A kocsi csak nehezen tudott utat törni az emberáradatban. Eltartott egy ideig, amíg a sofõr viszonylag csendes mellékutcákat talált. Tíz perccel késõbb Calver belépett a hivatalába. A titkár már várt rá, s röviddel ezután dr. Guhlich is megérkezett a Népjóléti Minisztériumból. Ebbõl a három férfiúból állt a delegáció, amelynek az volt a feladata, hogy az öregek küldöttségével tárgyaljon. Már eleve az összetétel is sejtette, hogy a kormány nem vette túlságosan komolyan a dolgot, hiszen sem Calver, sem Guhlich nem tartozott a hierarchia legfelsõbb fokán állókhoz. Még az is csak az államtitkár helyettese volt, aki a végsõ utasításokat és protokoll-elõírásokat megadta számukra. Ezt követõen rendõri különítmény kísérte el õket a város szélére; a "nyugdíjasok erõdítményébe", ahogyan az aggok házának óriási épülettömbjét széltében-hosszában nevezték. Itt vette kezdetét az öregek lázadása. És itt kell lezajlania a tárgyalásoknak is - ebbõl az öregek egy jottányit sem engedtek.
     Calver mélyen belesüppedt a golyóálló kocsi párnázatóba, s hamarosan rákanyarodtak a gyorsforgalmi útra. Innen mór a dombot is látni lehetett, néhány kiugró épülettömbbel, amelyek az összefüggõ lombsátor fölé nyúltak. Valóban idilli környezet várt itt, a középhegység peremén a nyugdíjasokra, ahol erdõk és mezõk találkoznak, s jó levegõ és csend uralkodik. De ma valahogy sehogy sem érzõdött a tájnak ez a vidékies varázsa - az épületek komoran, fenyegetõen tornyosultak föléjük. Ez az érzés mind erõteljesebbé vált, amikor gyors egymásutánban háromszor is feltartóztatták õket - igazoltatás, a kocsi átkutatása meg mindaz, ami ezzel jár. Calver elõször mérgelõdött és tiltakozott… De amit erre néhány magából kikelt nyugdíjas rendezett, az már szinte ingyencirkuszszámba ment. Mintha majmokká vedlettek volna át, bõrük kitágult pórusaival, a magukra kent mesterséges napbarnítottsággal, a fejükre ragasztott, parókáikkal. De ezek az emberek fegyvereket hordtak, s a gyorstüzelésû géppuskák sokkal veszélyesebbnek látszottak kezükben, mintha a rendõröknél lettek volna. Úgy látszott, bármely pillanatban készek elsülni.
     Végül áthaladtak a kapun. Kiszállították õket a kocsiból, és útjukat gyalog kellett folytatniuk. Mellettük jobbról és balról aszott, farmerbe öltözött apókák és anyókák masíroztak, akik bizony nehezen cipelték fegyvereiket. De- bár térdük meg-megroggyant, és kezük is remegett - mégsem maradtak le egy tapodtat sem… Döbbenetes eltökéltségük Calver szemében sem tûnt már többé nevetségesnek.
     - Itt - mondta a galambõsz öregember, aki vezette õket, és Calver, amikor megpillantotta az U alakban összetolt asztalok mellett ülõ férfiakat és nõket, maradék önbizalmát is végképp elvesztette.
     Elmúlt az ebédidõ, s még a Rose-Marie hozta süteményeket is egyedül ették meg. Regina unatkozott. Ezen a napon szünetelt a tanítás, s így semmi dolga sem volt.
     Carló vizsgáját is elhalasztották. Nagyapa is lemondott szokásos sétájáról Trudival; a kagylófotelben ültek, s "Ki nevet a végén?"-t játszottak.
     Rose-Marie a süteményét eszegette, úgy figyelt a televízió képernyõjére. Máskor ugyan nem érdekelte a politika, de most a híreket kapcsolta be. A látottak visszariasztották, mégis, valahogy groteszkségükben is mindig újból megragadták. Férjérõl már semmit sem hallott, de azok után, amit látott, sejtette: Calver sem érhetett el különösebb sikereket a tárgyaláson. A környéken még minden csendes volt, de másutt már kezdetét vette a nyílt falkelés. Látta a képernyõn, hogyan szorította vissza a rendõrség a kiabáló öregek csoportjait, s hogyan terelték fel õket a teherautókra. Látni lehetett, hogyan próbáltak védekezni, hogyan csapkodtak maguk körül a zászlócskákkal és transzparenspóznákkal. És látni lehetett azt is, hogyan viselték el az ütéseket. Szégyenletes látvány volt: fiatal rendõrök verték az öreg embereket. De hát valószínûleg nem lehetett másként. Rose-Marie megvonta a vállát: õk maguk tehetnek róla. Aki képes ilyen gyerekes viselkedésre, aki fellázad a rend ellen, az megérdemli a büntetést.
     - Milyen jó, hogy nálunk még minden rendben van. - mondta hirtelen. A gyerekek csodálkozva pillantottak föl, nem tudták, mire gondol.
     A konyhából behallatszott a teáskanna sípolása. Rose-Marie egy másodpercre összerándult - a hang úgy sivított, mintha szirénáztak volna. De nagyapa már indult is, hogy kikapcsolja a tûzhelyet.
     Röviddel ezután érkezett haza Calver. Fáradtnak látszott.
     - Épp jókor! Itt az uzsonna! - mondta Rose-Marie. - Ópapa mindjárt hoz még egy csészét.
     Calver levágta aktatáskáját az egyik székre, és odaült a felesége mellé. Szórakozottan kavargatta teájában a cukrot.
     - Miért nem mondasz semmit? - Rose-Marie türelmetlenül nézett rá. - Itt ülünk sorban, és semmirõl sem tudunk. A televízióban egy árva szót sem ejtenek a tárgyalásról, botrány! Te meg itt ülsz, és nyitott szemekkel alszol. Nyögd már ki végre: mit intéztetek?
     - Hogy mit? Semmit sem intéztünk. Megszakítottuk a tárgyalásokat. Más lehetõségünk nem maradt, mert különben el kellett volna fogadnunk a feltételeiket.
     - Mit akarsz ezzel… El kellett volna fogadnotok? Csak meg tudtok tán puhítani néhány sápkóros öreget!? Már éppen ideje, hogy megint rend legyen.
     Bert csörömpölve ejtette bele kanalát a tányérba.
     - Értesz is te ehhez! Egészen más ez a dolog, mint amilyennek elsõ pillantásra látszott. Rajtunk ütöttek, igen, körülbelül ez a helyes kifejezés. Mit tehettem volna egyebet; a kormánynak kellett volna valaki mást küldenie helyettem. Szakértõket, igazi delegációt. Persze, most majd én leszek a bûnbak.
     - De remélem, ez tán csak nem árt a karrierednek? - Rose-Marie rémültnek látszott. - Hát mi történt voltaképpen? Nem ajánlottátok fel a nyugdíjemelést? Kicsit följebb kellett volna menned, néhány százalékkal többet kínálnod, átmenetileg. Minden tõled telhetõt meg kellett volna ígérned, hogy aztán ezeket a lehetõsédeket törvényesen jóváhagyják-e, az már más lapra tartozik. De hát én mondjam, ezt neked mégiscsak sokkal jobban kellene tudnod?!
     - Nyugdíjemelés, betegellátás… éppen ez volt az, ami egyáltalában nem érdekelte ezeket az embereket. Valami egészen mást követelnek: egyenjogúságot. Törvényeinkre hivatkoztak. Az ellen tiltakoztak, hogy hatvanöt éves korukban elveszik tõlük a pozícióikat. Cselekvõ részt kérnek az életbõl. Esélyeket akarnak. Azt kívánják, hogy minden nyugdíjas, akit akarata ellenére bocsátottak el, visszakerülhessen korábbi állásába. Képzeld el: még néhány miniszteri széket is követelnek, át akarják venni a Népjóléti Minisztériumot meg az Oktatási Minisztériumot.
     - Na, de ez kész õrültség! - kiáltott fel Rose-Marie.
     - Elõször én is ezt mondtam magamban - válaszolta Bert -, csakhogy amint kiderült; ezek a követelések távolról sem megalapozatlanok. Az alaptörvények…
     - Belementél? - Rose-Marie úgy elképedt, mintha fejbe vágták volna. Bert Calver csüggedten nézett rá.
     - Bele kellett mennem, sorban kirakták elém a bizonyítékokat, hogy erre igenis joguk van. Hiszen ha tudnád, kikkel kellett tárgyalnom! Ezzel a lehetõséggel a kormányban sem számolt senki. Az elsõ beszélgetõtársam Müller-Bellmann volt…
     - Az egykori kormányfõ?
     - Igen. A társa pedig Krohner, a múlt évig a szakszervezet nagyfõnöke, és Prohaska, az ellenzék korábbi vezére.
     - Müller-Bellmann meg Prohaska, ezek ketten egy asztalnál?!
     - Nemcsak hogy egy asztalnál, de egy szív, egy lélek! De ez még nem minden. Szakértõként bevontak öt nyugalmazott egyetemi tanárt is, köztük Mallorit, a büntetõjogászt és Roescht, a szociológust. Minden kifogásomra paragrafusokkal válaszoltak. Kívülrõl ismerték a törvénykönyvet, és a Nemzetközi Bíróság utolsó húsz évben hozott alaptételeire hivatkoztak. Megszakítottam a tárgyalást, mi mást tehettem volna. Azt tanácsoltam a kormánynak, folytassa a tárgyalásokat a legsürgõsebben a legmagasabb szinten. De nem hallgatnak rám. És most lejárt az ultimátumuk.
     Mintha ezt bizonyították volna: a képernyõn hirtelen megváltoztak a képek. Jármûvek zárt oszlopait lehetett látni, amint áttörik a rendõrök sorfalait, majd aggastyánkorú férfiakat és nõket, amint elfoglalják a nyilvános épületeket, és kitûzik zászlóikat. A kék mezõben egy fehér kört. És ezután élték át azt a felkavaró pillanatot, amikor a tévébemondót is kiszorították helyérõl - három idõs asszony rángatta el onnan -, és székét egy magas termetû, fehér hajú férfi foglalta el, akit eddig csak kevesen ismertek, de akit hamarosan meg kellett ismernie az egész világnak. Papír nélkül, választékosan, mégis tisztán és érthetõen számolt be a helyzetváltozásról. A kormány elutasította az öregek ajánlatát, ezért az öregek átvették a hatalmat, azzal a céllal, hogy az államot a teljes szabadság, egy olyan rend felé kormányozzák, amelyben mindenki - akár fiatal, akár öreg - megkapja az õt megilletõ jogokat. "A mi osztályunk nem csökevényes értékû, amelynek fogalma sincs arról a gépezetrõl, amelyet át akar venni. És heves vérû ifjoncok sem vagyunk, akiknek még hiányos a tudása és tapasztalata. Mi megszenvedtünk a tudásért és a tapasztalatokért. Ezért fogja siker koronázni felkelésünket is" - a férfi ezekkel a szavakkal zárta beszédét.
     Bert és Rose-Marie dermedten hallgatták. Még a gyerekek is észrevették, hogy most valami különleges dolog történt. Ópapa is odaült hozzájuk a heverõre, onnan fülelt a beszédre.
     Rövid idõre elsötétült a képernyõ, s ekkor megjelent egy idõs asszony - egykor híres színésznõ -, kezében kézirattal. Olvasni kezdett: gyülekezési csomópontok címeit közölte azokkal az öregemberekkel, akik csatlakozni kívánnak a mozgalomhoz, és akik teljesíteni akarják kötelességüket az új államszervezetben.
     - De apa - mondta Rose-Marie -, hiszen te semmit sem értesz a politikához! Nézd csak, hogy megizzadt Trudi. Igazán vihetnéd már a fürdõszobába. Dörzsöld le jó alaposan!
     Az öregember szótlanul felállt, és elhagyta a szobát. Nemsokára visszajött; a tarka ingét vette fel, s egy farmert. Kezében táska.
     - Éljetek boldogul! - mondta. Bert felugrott és odalépett hozzá.
     - De apa, most igazán nem mehetsz el. Hamarosan besötétedik, s a gyerekeknek is vacsorát kell adni!
     Rose-Marie is odajött, és apjára nézett - csodálkozóan és szemrehányóan. - Apa, mi van veled? Mit akarsz ezzel a táskával? Csak nem akarsz te is… Az öregúr elmosolyodott. Kicsit megemelte a táskát és meglóbálta.
     - Nem kell aggódnotok értem! Ebben minden megvan, amire nekem szükségem lehet. Nektek meg minden jót!
     Bert elállta az ajtóhoz vezetõ utat, de az öreg férfi - mintha nem is látná - feléje indult. Bert ekkor kitért az útjából. Nagyapa kiment. Rövid ideig még halk lépések hallatszottak. Azután becsapódott az ajtó.

Tóth Mária fordítása


vissza