- Trudi, menj el az ablaktól!
Rose-Marie már legalább
tizedjére mondta ezt. A gyerek felkapaszkodott az ablakpárkányra,
s a bezárt ablakon át próbált kilesni
az utcára. Anyja leemelte és visszatette a földre,
a szanaszét heverõ indiánfigurák és
építõkockák közé.
- Ópapa, nem játszanál
még egy kicsit Trudival? - Rose-Marie idegesen pillantott
az órájára. Még pongyolában
volt, pedig tizenegyre jelentkezett be a fodrászhoz.
- Egy pillanat, elõbb elrakom
az edényeket!
- Hát ez tényleg nem gyerekeknek
való látvány! - Nem volt egészen világos.
élhez szólt Rose-Marie. Reginához-e, aki
a kagylófotelben kuporogva épp zöldre pingálta
a körmeit, Carlóhoz, aki a vizsgára készülõdve
a jegyzeteit szedegette össze - vagy Berthez, aki az imént
lépett ki frissen borotváltan a fürdõszobából.
Trudi már megint az ablakot vette
célba, amikor nagyapa kilépett a konyhából.
Fölkapta a kislányt, és visszacipelte a játékokhoz.
Trudi eszeveszetten kapálódzott, és megpróbált
belerúgni az öregember hasába. Amikor ez nem
sikerült, keserves bömbölésbe kezdett.
- Ópapa, segítesz megcsinálni
a házi feladatomat? - kérdezte Regina.
Nagyapa bólintott.
- Ne kapasd el ennyire a gyerekeket,
apa - mondta Rose-Marie. - Inkább arra gondolj, hogy idejében
feltedd a krumplit! Tíz perc, és mennem kell, s
csak kettõre jövök vissza. Akkor már Carló
is itt lesz, ehetünk is rögtön. Bert, te is velünk
eszel? - Bert vállat vont.
- Nem tudom, meddig tartanak a tárgyalások.
Bár, azt hiszem, gyorsan letudjuk a dolgot. De ebédre
valószínûleg én is visszaérek.
Idõközben Trudi is lecsillapodott.
Most éppen azzal foglalatoskodott, hogy szétdobálja
az építõkockákat, amelyeket nagyapa
szépen sorba rakott. Néhány másodpercnyi
csönd után ismét felhangzottak a kinti kiáltások:
Mi értetek is harcoltunk!
Egykor mi is fiatalok voltunk!
Az öregek tapasztalatai
fogják a világot megújítani!
Amit ti szétfecséreltek,
az öregek újjáteremtik
nektek!
- Undorítóak ezek a vénemberek! - Rose-Marie
odalépett a sztereókészülékhez,
és bekapcsolta. Hangos popzene töltötte be a
szobát, pedig ezt egyébként ki nem állhatta.
Regina felugrott a manikûrkészlet mellõl,
és egzotikus vonaglásba kezdett.
- Csend legyen! Még nem vagyok
kész! - kiáltotta Carló. Odalépett
a rádióhoz, és kikapcsolta. Regina duzzogva
vonult ki a szobából.
- Ez már tényleg szégyen!
- mondta Rose-Marie. - Hát mit akarnak ezek tulajdonképpen?
- Na, mi az már megint? - Bert
Calver egy szelet kenyeret hozott magának a konyhából,
azt rágcsálta. Nehezen lehetett érteni, mit
mond. - Félreállítottnak érzik magukat.
Jobb megélhetést követelnek. Ingyenes ellátást,
új szociális otthonokat meg részvételt
a közéletben. Mit tudom én, mi mindent még
Mindig a régi nóta. Kezdték a négerek,
folytatták a vendégmunkások, aztán
meg jöttek a munkanélküliek, már csak
ezek a vénségek hiányoztak.
- Ilyet még nem pipáltam
- mondta Rose-Marie. Még ha fiatal emberek lennének:
diákok vagy egyetemisták
De hogy vénemberek
ilyen gyerekesen viselkedjenek, azt soha nem gondoltam volna.
Gondolod, hogy ez még rosszabb is lehet?
- Ugyan. A haladó balosokat is
kikészítettük. Lesöpörtük a
porondról a feministákat is. Gondolod, hogy majd
pont néhány nevetséges vénembertõl
ijedünk meg?
Kinn, az utcán tovább fokozódott
a hangzavar, és Trudi megint megpróbálta
feltépni az ablakot. De az öreg a nyomában
volt. A távolból tompa robbanás hallatszott.
- Na, néhány telefonfülke
valószínûleg megint a levegõbe röpült
- konstatálta Rose-Marie. - Mit fogtok csinálni?
Bevetitek a katonaságot is?
- Ugyan, szó sincs róla
- nyugtatgatta Bert. - A csapatok csak azért vannak ott,
hogy az erõfölényünket demonstrálják.
- Mégis, mit fogtok csinálni?
- Emelünk valamit a nyugdíjakon,
meg persze megígérjük, hogy részletes
programot dolgozunk ki az ellátásukról. Meg
fogod látni, holnapra vége az egész felhajtásnak.
A beszélgetés ekkor megszakadt, Regina ugrabugrált
befelé a szobába, kezében valami tarka micsodát
lóbálva.
- Nézzétek csak, mit találtam
ópapa szekrényében! Mire készülsz,
nagypapa? Csak nem az öreg virágárusnõt
akarod illetlen ajánlatokkal traktálni? - Az inget
válla köré ölelte, és páváskodva
lépegetni kezdett. Az ing csakugyan túl színes
volt, fehér alapon kék, sárga, vörös
virágokkal.
Nagyapa felállt, és megpróbálta
elvenni tõle az inget. Regina egészen közel
engedte magához, de végül mindig sikeresen
kereket oldott. A többiek persze élvezték a
játékot. - Add ide az inget, Regina!
A lány, beszorítva az egyik
sarokba, átmászott a heverõn, és kislisszolt
a folyosóra. - Apa, mit képzelsz te tulajdonképpen?
- Rose-Marie komolyan megharagudott. - Csak nem akarod követni
ezt az idióta divatot? Mit gondoljanak rólad a gyerekek?
Az öreg nem válaszolt. Odament Trudihoz, letörölte
pufók képérõl a csokoládét,
és nekikezdett, hogy újból fölállítsa
az építõkockákat.
Bert Calver a kormány hivatali kocsiján vitette be magát a munkahelyére. Ez biztosabbnak látszott. Végtére mégiscsak az volt a fontos, hogy pontosan érkezzék a konferenciára. Az utcakép alig valamit változott azóta. Körös-körül az öregek harcra kész gyülekezeteit lehetett látni. A ráncos képû, pergamenbõrû, ritkás hajú, görnyedt hátú apókák és anyókák csaknem úgy viselkedtek, mint valami részeg horda. Valamennyien tarkabarka öltözéket hordtak. Néhányan miniszoknyát vagy rövidnadrágot vettek magukra, s ezek csupaszon hagyták a - kinek milyen volt - kövér vagy éppen aszott combokat. Kezükben zászlókat lengettek, és póznákon transzparenseket emeltek magasba:
Az öregkor csodálatos álom,
megbízható, erõs
birodalom
Hangjuk már gyenge volt - olykor rekedtes, olykor meg
metszõen éles -, de hangszórókkal
is felszerelkeztek, s ezek szinte idegtépõ hangorkánná
fokozták a zsivajt.
S mint mindig, most is szájtáti
bámészkodók álltak az utcasarkokon,
szatyrokkal, kosarakkal megrakodott nõk meg férfiak;
közöttük feltûnõen sok fiatal, akik
az öregek kigúnyolásával szórakoztak.
Néhány gyerek össze is kapaszkodott - éppúgy,
ahogy az utcán a hatvan-, hetven- és nyolcvanévesek
-, és megpróbálták utánozni
õket. A kocsi csak nehezen tudott utat törni az emberáradatban.
Eltartott egy ideig, amíg a sofõr viszonylag csendes
mellékutcákat talált. Tíz perccel
késõbb Calver belépett a hivatalába.
A titkár már várt rá, s röviddel
ezután dr. Guhlich is megérkezett a Népjóléti
Minisztériumból. Ebbõl a három férfiúból
állt a delegáció, amelynek az volt a feladata,
hogy az öregek küldöttségével tárgyaljon.
Már eleve az összetétel is sejtette, hogy a
kormány nem vette túlságosan komolyan a dolgot,
hiszen sem Calver, sem Guhlich nem tartozott a hierarchia legfelsõbb
fokán állókhoz. Még az is csak az
államtitkár helyettese volt, aki a végsõ
utasításokat és protokoll-elõírásokat
megadta számukra. Ezt követõen rendõri
különítmény kísérte el õket
a város szélére; a "nyugdíjasok
erõdítményébe", ahogyan az aggok
házának óriási épülettömbjét
széltében-hosszában nevezték. Itt
vette kezdetét az öregek lázadása. És
itt kell lezajlania a tárgyalásoknak is - ebbõl
az öregek egy jottányit sem engedtek.
Calver mélyen belesüppedt
a golyóálló kocsi párnázatóba,
s hamarosan rákanyarodtak a gyorsforgalmi útra.
Innen mór a dombot is látni lehetett, néhány
kiugró épülettömbbel, amelyek az összefüggõ
lombsátor fölé nyúltak. Valóban
idilli környezet várt itt, a középhegység
peremén a nyugdíjasokra, ahol erdõk és
mezõk találkoznak, s jó levegõ és
csend uralkodik. De ma valahogy sehogy sem érzõdött
a tájnak ez a vidékies varázsa - az épületek
komoran, fenyegetõen tornyosultak föléjük.
Ez az érzés mind erõteljesebbé vált,
amikor gyors egymásutánban háromszor is feltartóztatták
õket - igazoltatás, a kocsi átkutatása
meg mindaz, ami ezzel jár. Calver elõször mérgelõdött
és tiltakozott
De amit erre néhány
magából kikelt nyugdíjas rendezett, az már
szinte ingyencirkuszszámba ment. Mintha majmokká
vedlettek volna át, bõrük kitágult pórusaival,
a magukra kent mesterséges napbarnítottsággal,
a fejükre ragasztott, parókáikkal. De ezek
az emberek fegyvereket hordtak, s a gyorstüzelésû
géppuskák sokkal veszélyesebbnek látszottak
kezükben, mintha a rendõröknél lettek
volna. Úgy látszott, bármely pillanatban
készek elsülni.
Végül áthaladtak a
kapun. Kiszállították õket a kocsiból,
és útjukat gyalog kellett folytatniuk. Mellettük
jobbról és balról aszott, farmerbe öltözött
apókák és anyókák masíroztak,
akik bizony nehezen cipelték fegyvereiket. De- bár
térdük meg-megroggyant, és kezük is remegett
- mégsem maradtak le egy tapodtat sem
Döbbenetes
eltökéltségük Calver szemében sem
tûnt már többé nevetségesnek.
- Itt - mondta a galambõsz öregember,
aki vezette õket, és Calver, amikor megpillantotta
az U alakban összetolt asztalok mellett ülõ férfiakat
és nõket, maradék önbizalmát
is végképp elvesztette.
Elmúlt az ebédidõ,
s még a Rose-Marie hozta süteményeket is egyedül
ették meg. Regina unatkozott. Ezen a napon szünetelt
a tanítás, s így semmi dolga sem volt.
Carló vizsgáját
is elhalasztották. Nagyapa is lemondott szokásos
sétájáról Trudival; a kagylófotelben
ültek, s "Ki nevet a végén?"-t játszottak.
Rose-Marie a süteményét
eszegette, úgy figyelt a televízió képernyõjére.
Máskor ugyan nem érdekelte a politika, de most a
híreket kapcsolta be. A látottak visszariasztották,
mégis, valahogy groteszkségükben is mindig
újból megragadták. Férjérõl
már semmit sem hallott, de azok után, amit látott,
sejtette: Calver sem érhetett el különösebb
sikereket a tárgyaláson. A környéken
még minden csendes volt, de másutt már kezdetét
vette a nyílt falkelés. Látta a képernyõn,
hogyan szorította vissza a rendõrség a kiabáló
öregek csoportjait, s hogyan terelték fel õket
a teherautókra. Látni lehetett, hogyan próbáltak
védekezni, hogyan csapkodtak maguk körül a zászlócskákkal
és transzparenspóznákkal. És látni
lehetett azt is, hogyan viselték el az ütéseket.
Szégyenletes látvány volt: fiatal rendõrök
verték az öreg embereket. De hát valószínûleg
nem lehetett másként. Rose-Marie megvonta a vállát:
õk maguk tehetnek róla. Aki képes ilyen gyerekes
viselkedésre, aki fellázad a rend ellen, az megérdemli
a büntetést.
- Milyen jó, hogy nálunk
még minden rendben van. - mondta hirtelen. A gyerekek csodálkozva
pillantottak föl, nem tudták, mire gondol.
A konyhából behallatszott
a teáskanna sípolása. Rose-Marie egy másodpercre
összerándult - a hang úgy sivított,
mintha szirénáztak volna. De nagyapa már
indult is, hogy kikapcsolja a tûzhelyet.
Röviddel ezután érkezett
haza Calver. Fáradtnak látszott.
- Épp jókor! Itt az uzsonna!
- mondta Rose-Marie. - Ópapa mindjárt hoz még
egy csészét.
Calver levágta aktatáskáját
az egyik székre, és odaült a felesége
mellé. Szórakozottan kavargatta teájában
a cukrot.
- Miért nem mondasz semmit? -
Rose-Marie türelmetlenül nézett rá. -
Itt ülünk sorban, és semmirõl sem tudunk.
A televízióban egy árva szót sem ejtenek
a tárgyalásról, botrány! Te meg itt
ülsz, és nyitott szemekkel alszol. Nyögd már
ki végre: mit intéztetek?
- Hogy mit? Semmit sem intéztünk.
Megszakítottuk a tárgyalásokat. Más
lehetõségünk nem maradt, mert különben
el kellett volna fogadnunk a feltételeiket.
- Mit akarsz ezzel
El kellett volna
fogadnotok? Csak meg tudtok tán puhítani néhány
sápkóros öreget!? Már éppen ideje,
hogy megint rend legyen.
Bert csörömpölve ejtette
bele kanalát a tányérba.
- Értesz is te ehhez! Egészen
más ez a dolog, mint amilyennek elsõ pillantásra
látszott. Rajtunk ütöttek, igen, körülbelül
ez a helyes kifejezés. Mit tehettem volna egyebet; a kormánynak
kellett volna valaki mást küldenie helyettem. Szakértõket,
igazi delegációt. Persze, most majd én leszek
a bûnbak.
- De remélem, ez tán csak
nem árt a karrierednek? - Rose-Marie rémültnek
látszott. - Hát mi történt voltaképpen?
Nem ajánlottátok fel a nyugdíjemelést?
Kicsit följebb kellett volna menned, néhány
százalékkal többet kínálnod,
átmenetileg. Minden tõled telhetõt meg kellett
volna ígérned, hogy aztán ezeket a lehetõsédeket
törvényesen jóváhagyják-e, az
már más lapra tartozik. De hát én
mondjam, ezt neked mégiscsak sokkal jobban kellene tudnod?!
- Nyugdíjemelés, betegellátás
éppen ez volt az, ami egyáltalában nem érdekelte
ezeket az embereket. Valami egészen mást követelnek:
egyenjogúságot. Törvényeinkre hivatkoztak.
Az ellen tiltakoztak, hogy hatvanöt éves korukban
elveszik tõlük a pozícióikat. Cselekvõ
részt kérnek az életbõl. Esélyeket
akarnak. Azt kívánják, hogy minden nyugdíjas,
akit akarata ellenére bocsátottak el, visszakerülhessen
korábbi állásába. Képzeld el:
még néhány miniszteri széket is követelnek,
át akarják venni a Népjóléti
Minisztériumot meg az Oktatási Minisztériumot.
- Na, de ez kész õrültség!
- kiáltott fel Rose-Marie.
- Elõször én is ezt
mondtam magamban - válaszolta Bert -, csakhogy amint kiderült;
ezek a követelések távolról sem megalapozatlanok.
Az alaptörvények
- Belementél? - Rose-Marie úgy
elképedt, mintha fejbe vágták volna. Bert
Calver csüggedten nézett rá.
- Bele kellett mennem, sorban kirakták
elém a bizonyítékokat, hogy erre igenis joguk
van. Hiszen ha tudnád, kikkel kellett tárgyalnom!
Ezzel a lehetõséggel a kormányban sem számolt
senki. Az elsõ beszélgetõtársam Müller-Bellmann
volt
- Az egykori kormányfõ?
- Igen. A társa pedig Krohner,
a múlt évig a szakszervezet nagyfõnöke,
és Prohaska, az ellenzék korábbi vezére.
- Müller-Bellmann meg Prohaska,
ezek ketten egy asztalnál?!
- Nemcsak hogy egy asztalnál,
de egy szív, egy lélek! De ez még nem minden.
Szakértõként bevontak öt nyugalmazott
egyetemi tanárt is, köztük Mallorit, a büntetõjogászt
és Roescht, a szociológust. Minden kifogásomra
paragrafusokkal válaszoltak. Kívülrõl
ismerték a törvénykönyvet, és a
Nemzetközi Bíróság utolsó húsz
évben hozott alaptételeire hivatkoztak. Megszakítottam
a tárgyalást, mi mást tehettem volna. Azt
tanácsoltam a kormánynak, folytassa a tárgyalásokat
a legsürgõsebben a legmagasabb szinten. De nem hallgatnak
rám. És most lejárt az ultimátumuk.
Mintha ezt bizonyították
volna: a képernyõn hirtelen megváltoztak
a képek. Jármûvek zárt oszlopait lehetett
látni, amint áttörik a rendõrök
sorfalait, majd aggastyánkorú férfiakat és
nõket, amint elfoglalják a nyilvános épületeket,
és kitûzik zászlóikat. A kék
mezõben egy fehér kört. És ezután
élték át azt a felkavaró pillanatot,
amikor a tévébemondót is kiszorították
helyérõl - három idõs asszony rángatta
el onnan -, és székét egy magas termetû,
fehér hajú férfi foglalta el, akit eddig
csak kevesen ismertek, de akit hamarosan meg kellett ismernie
az egész világnak. Papír nélkül,
választékosan, mégis tisztán és
érthetõen számolt be a helyzetváltozásról.
A kormány elutasította az öregek ajánlatát,
ezért az öregek átvették a hatalmat,
azzal a céllal, hogy az államot a teljes szabadság,
egy olyan rend felé kormányozzák, amelyben
mindenki - akár fiatal, akár öreg - megkapja
az õt megilletõ jogokat. "A mi osztályunk
nem csökevényes értékû, amelynek
fogalma sincs arról a gépezetrõl, amelyet
át akar venni. És heves vérû ifjoncok
sem vagyunk, akiknek még hiányos a tudása
és tapasztalata. Mi megszenvedtünk a tudásért
és a tapasztalatokért. Ezért fogja siker
koronázni felkelésünket is" - a férfi
ezekkel a szavakkal zárta beszédét.
Bert és Rose-Marie dermedten hallgatták.
Még a gyerekek is észrevették, hogy most
valami különleges dolog történt. Ópapa
is odaült hozzájuk a heverõre, onnan fülelt
a beszédre.
Rövid idõre elsötétült
a képernyõ, s ekkor megjelent egy idõs asszony
- egykor híres színésznõ -, kezében
kézirattal. Olvasni kezdett: gyülekezési csomópontok
címeit közölte azokkal az öregemberekkel,
akik csatlakozni kívánnak a mozgalomhoz, és
akik teljesíteni akarják kötelességüket
az új államszervezetben.
- De apa - mondta Rose-Marie -, hiszen
te semmit sem értesz a politikához! Nézd
csak, hogy megizzadt Trudi. Igazán vihetnéd már
a fürdõszobába. Dörzsöld le jó
alaposan!
Az öregember szótlanul felállt,
és elhagyta a szobát. Nemsokára visszajött;
a tarka ingét vette fel, s egy farmert. Kezében
táska.
- Éljetek boldogul! - mondta.
Bert felugrott és odalépett hozzá.
- De apa, most igazán nem mehetsz
el. Hamarosan besötétedik, s a gyerekeknek is vacsorát
kell adni!
Rose-Marie is odajött, és
apjára nézett - csodálkozóan és
szemrehányóan. - Apa, mi van veled? Mit akarsz ezzel
a táskával? Csak nem akarsz te is
Az öregúr
elmosolyodott. Kicsit megemelte a táskát és
meglóbálta.
- Nem kell aggódnotok értem!
Ebben minden megvan, amire nekem szükségem lehet.
Nektek meg minden jót!
Bert elállta az ajtóhoz
vezetõ utat, de az öreg férfi - mintha nem
is látná - feléje indult. Bert ekkor kitért
az útjából. Nagyapa kiment. Rövid ideig
még halk lépések hallatszottak. Azután
becsapódott az ajtó.
Tóth Mária fordítása
vissza