Földvári György  

Hőség

A Solaria Magazin 1999 évi novellapályázatán harmadik helyezést elért alkotás.

"A szokatlan hőség újabb áldozatokat szedett. Felhívjuk az idősek és a melegre érzékenyek figyelmét, hogy igyekezzenek lakásaikban maradni…"

- Átkozott hőség! - mormogta Henry bácsi, és kikapcsolta a rádiót. Kiment a teraszra, leült kedvenc hintaszékébe, szájába vette pipáját, és a bágyasztó forróságtól remegő levegőben szorgoskodó méheket figyelte. Egy forró fuvallat nehéz rózsaillatot hozott.

- Ideje lenne öntözni is - bukott ki fejéből lustán egy gondolat. Ebben a forróságban moccanni sem volt kedve. A terasz előtt álló öreg diófa enyhet adó árnyékában elnyomta az álom. A nap a delelőről tovább folytatta útját, az árnyak elfordultak, és a terasz lassan felforrósodott…

Pici szárnyain megcsillant a fény, és fürge csapásokkal felszállt a székről a rózsák felé. Virágról virágra szállt, magába szívta az édes nektárt, miközben gyűlt a virágpor. Lassan megtelt gyűjtőkosárkája, és elindult a kaptár felé. Társaival bezúdult a kas belsejébe. Kiválasztott egy sejtet, amelyben már benne volt egy új élet csirája, és befedte a nyálával kevert virágporral. Végül vékony réteg viaszt tett rá. Máris újra elindulhatott.

Most másfelé próbált szerencsét. A levegőben valami új illatözön csapta meg az orrát. Egy üvegházból áradt felé. Kíváncsian körbeszállta, majd a nyitott szellőzőablakon át beröpült. Csodálatos virágok vették körül. Egyikről a másikra szállva kóstolgatta a soha nem érzett ízeket, illatokat. Mikor ismét telve érezte kosárkáját, tájékozódott, és elindult arra, amerre a kaptárakat sejtette.

A következő pillanatban kábultan zuhant vissza az üvegről. Rájött, hogy eltévesztette az irányt, és beüvegezett keret felé repült. Odábbszállt, és újra próbálkozott… Mikor újra visszanyerte eszméletét, elhatározta, hogy sorban, ablakról ablakra járva keresi meg a kijáratot.

Már maga sem tudta, hányadszor csapódott a csalóka üvegtábláknak. Ólmos fáradtság kerítette hátalmába. Le kellett telepednie egy levélre. Hirtelen csodálatos, tűzpiros virágot pillantott meg. A két csésze alakú szirom hívogatóan intett felé. Most jött rá, milyen rég evett utoljára. Kitisztította szőrzetéből a beletapadt virágport, hogy könnyebben odajuthasson. A két szirom szegéjén vékony pálcikák sorakoztak, a virág kelyhében illatos folyadék csillogott. Nektár, gondolta, és mohón furakodott a mögötte lassan összecsukódó szirmok között a virág belsejébe. Az éhségtől kábultan mártotta nyelvét a lébe. Kiábrándítóan rossz íze volt. Dühösen csapott az előbb még oly csábító folyadékba. Úgy érezte, mintha valaki megfogta volna, és lassan húzná befelé. Hiába vergődött, egyre mélyebben merült a növény emésztőnedvébe. Utolsó pillanataiban már-már úgy érezte, hogy az egészet csak karosszékében ülve álmodja, de testével együtt gondolatai is elenyésztek a halálos csapda mérgében.

A holttest szétroncsolódott maradványai letakarva feküdtek a terasz kövén. A végtagok és ez arc nagy része hiányzott, a test pépes masszában feküdt. A rendőrség nem tudott mit kezdeni a furcsa esettel, így az akták nemsokára a kiderítetlen ügyek süllyesztőjébe kerültek.

A kertre mély csend borult, és az üvegház mélyén újra virágot bontott a húsevő orchidea.