II.

A NEDVES HÓ KAPCSÁN

           Mikor heves, igaz szavakra
           Fakadva, az árból a partra
           Kimentettem vak lelkedet,
           És te mély fájdalommal telve
           Átkoztad, kezeid tördelve
           A bűnt, mely téged tönkretett,
           S a szégyent idézve kavartad
           Fel lelked elsimult tavát,
           És elmondtad, mily nyugtalan, vad
           Életed volt éveken át;
           S a szégyentől, a borzalomtól
           Eltakartad az arcodat -
           A vihart, mely lelkedben tombolt
           Zokogtad el egy perc alatt...

           NYEKRASZOV KÖLTEMÉNYÉBŐL

1

Akkor még csak huszonnégy éves voltam. Életem már akkor is zord, rendezetlen és az elvadulásig magányos volt. Senkivel sem barátkoztam, sőt szóba sem igen álltam senkivel, és mind jobban bebújtam odúmba. A hivatalban, az irodában igyekeztem nem nézni senkire, és nagyon jól láttam, hogy kollégáim nemcsak csodabogárnak tartanak, hanem - mindig így rémlett - mintha utálkozva néznének rám. Szeget ütött a fejembe: rajtam kívül miért nem rémlik úgy senkinek, hogy utálkozva néznek rá? Az egyik hivatalnoknak rettentően visszataszító, ragyás volt az arca, sőt olyan, akár egy rablógyilkosé. Azt hiszem, ilyen förtelmes ábrázattal én rá se mertem volna nézni senkire. Egy másiknak meg annyira kopott, piszkos volt az egyenruhája, hogy már bűz terjengett körülötte. És mégse restelkedett egyik úr sem - sem a ruhája, sem az arca miatt, sem pedig valahogy erkölcsileg. Sem az egyik, sem a másik nem képzelte, hogy undorral néznek rá; de ha képzelték is, azt gondolták: teljesen mindegy, csak a feletteseik ne méltóztassanak görbén nézni rájuk. Most már egészen világosan látom, hogy én határtalan hiúságom, következésképp önmagam iránti igényességem folytán tekintettem magamra igen gyakran undorig fajuló, dühös elégedetlenséggel, és ezért tulajdonítottam gondolatban másoknak is a saját nézetem. Én például gyűlöltem az ábrázatomat, pocséknak találtam, sőt azt gyanítottam, hogy van rajta valami aljas kifejezés, ezért valahányszor megjelentem a hivatalban, görcsösen igyekeztem a lehető legfesztelenebbül viselkedni, hogy ne gyanúsítsanak aljassággal, és a lehető legnemesebb kifejezést erőltettem az arcomra. "Nem baj, ha nem szép az arcom - gondoltam -, csak legyen nemes, kifejező, és ami a legfőbb, rendkívül értelmes." De gyötrődve, bizonyosan tudtam, hogy az én arcommal sohase lehet kifejezni ezeket a kiváló tulajdonságokat; s ami a legszörnyűbb - határozottan ostobának találtam. Pedig teljesen kiegyeztem volna az értelmességben. Sőt beletörődtem volna abba is, hogy aljas az arckifejezésem, csak legalább roppant értelmesnek találják.

Természetesen minden hivatalnokot gyűlöltem az irodában, az elsőtől az utolsóig, lenéztem valamennyit, de egyúttal mintha féltem is volna tőlük. Sőt megesett, hogy egyszer csak magam fölé helyeztem őket. Akkoriban valahogy így alakult: hol lenéztem, hol magam fölé helyeztem őket. Szellemileg fejlett és rendes ember nem lehet hiú, ha nem támaszt rendkívüli igényeket önmagával szemben és ha bizonyos percekben nem veti meg magát szinte gyűlölettel. De én akár lenéztem, akár magam fölé helyeztem másokat, csaknem mindenki előtt lesütöttem a szememet, akivel találkoztam. Még kísérletet is végeztem: vajon kibírom-e ennek vagy annak a tekintetét magamon, és mindig én sütöttem le elsőnek a szemem. Ez szinte tébolyítóan gyötört. Már-már betegesen féltem attól is, hogy nevetséges leszek, így hát rabszolga módra istenítettem a megszokottat mindenben, ami a külsőt illeti; odaadóan igyekeztem beilleszkedni a közös kerékvágásba, és teljes lelkemmel óvakodtam minden különcködéstől. De hogy bírtam volna türtőztetni magamat? Én betegesen fejlett voltam, ahogy korunk túlfejlett emberéhez illik is. Ők pedig mind ostobák voltak, és az egyik ugyanolyan, mint a másik, akár a birkák a nyájban. Az egész irodában talán csak énnekem rémlett úgy, mintha gyáva rabszolga volnék; éppen azért rémlett így, mert igen fejlett voltam. Ám ez nemcsak így tűnt fel, hanem így is volt a valóságban is: gyáva rabszolga voltam. Ezt minden restelkedés nélkül bevallom. Korunkban minden rendes ember szükségképpen gyáva rabszolga. Ez a természetes állapota. Ez mély meggyőződésem. Erre teremtődött, ilyen az alkata. És a rendes ember nemcsak most, holmi véletlen körülmények miatt, hanem általában minden korszakban szükségképpen gyáva rabszolga. Ez természeti törvény minden rendes ember számára ezen a földön. Ha egyszer-egyszer valamelyik nagy vitézül felülkerekedik valamin, ne bízza el magát, és ez ne vigasztalja: más alkalommal úgyis kudarcot vall. Évszázadok óta ez az egyetlen megoldás. Csak a szamarak meg azoknak a korcsai vitézkednek, de azok is csak addig a bizonyos falig. Ezekre ügyet sem kell vetni, mert úgy se számítanak.

Engem akkor még egy körülmény kínozott: épp az, hogy énhozzám nem hasonlít senki, és én sem hasonlítok senkihez. "Én csak egy vagyok, ők pedig a mindenki" - gondoltam és eltűnődtem.

Ebből is látszik, hogy akkor még egészen kisfiú voltam.

Előfordulhat az ellenkezője is. Néha nagyon megcsömörlöttem a hivatalba járástól: odáig fajult a dolog, hogy sokszor betegen mentem haza az irodámból. Ám egyszer csak teljesen váratlanul bekövetkezett a kétkedés meg a közöny időszaka (nálam minden időszakosan történt), és már magam nevettem türelmetlenségemen és finnyásságomon, magam vádoltam romantikussággal magamat. Hol szóba se akartam állni senkivel, hol meg odáig jutottam, hogy nemcsak szóba elegyedtem valakivel, hanem éppenséggel barátságot akartam kötni vele. Mintha egy csapásra elpárolgott volna minden finnyásságom. De ki tudja, hátha nem is volt bennem soha - legfeljebb afféle könyvből tanult, magamra erőltetett finnyásság!? Ezt a kérdést mindmáig nem tudtam eldönteni. Egy idő tájt egészen összebarátkoztam ismerőseimmel, el-eljártam hozzájuk látogatóba vagy preferánszozni, pálinkázni, elbeszélgetni az előléptetésről... De engedjenek meg itt nekem egy kitérést...

Nálunk oroszoknál sose voltak ostoba, fellegjáró romantikusok, mint a németeknél és különösen a franciáknál, akikre semmi se hat; ha meghasad alattuk a föld, ha barikádokon pusztul el egész Franciaország - ők ugyanazok maradnak, még az illendőség kedvéért sem változnak meg, mondhatni koporsójuk bezártáig énekelgetik fellegjáró dalaikat, mert ostobák. Nálunk, orosz földön nincsenek ostobák; ez köztudomású; épp ebben különbözünk mi holmi német földektől. Következésképpen nálunk fellegjáró jellemek nem fordulnak elő tiszta állapotukban. Ilyesmivel csak az akkori "pozitív" közíróink és kritikusaink - akik akkoriban Kosztanzsoglókra meg Pjotr Ivanovics bácsikra vadásztak, és ostobaságból példaképeinknek tekintették őket - rágalmazták meg romantikusainkat, ugyanolyan fellegjárónak tartva őket, mint a németeket meg a franciákat. Ellenkezőleg: a mi romantikusunk tulajdonságai éppen ellentétesek a fellegjáró európaiéval, és ide semmilyen európai mérce nem felel meg. (Engedjék meg, hogy a "romantikus" szót használjam - régi, tiszteletre méltó, érdemes szó ez, és mindenki ismeri.) A mi romantikusunk tulajdonságai a következők: mindent megért, mindent lát, mégpedig gyakran összehasonlíthatatlanul világosabban lát, mint a legpozitívabb koponyáink; senkivel és semmivel nem alkuszik meg, de ugyanakkor nem is undorodik finnyásan semmitől: mindent megkerül, mindenben enged, mindenkivel politikusan bánik; sohasem veszíti szem elől a hasznos, a gyakorlati célt (egy kis szolgálati lakást, nyugdíjat, kitüntetést) - ezt a célt szemmel tartja minden rajongásán és lírai versikéinek kötetein át is, ám ugyanakkor koporsója bezártáig romlatlanul megőrzi magában "a szépet és fenségest" is, sőt saját magát teljes egészében megőrzi vatta közt, mint egy ékszert, persze nyilván ugyancsak "a szép fenséges" érdekében. Nagyvonalú ember a mi romantikusunk, és a legszélhámosabb szélhámos összes szélhámosaink közt, ezt merem állítani... mégpedig tapasztalatból. Ez természetesen csak akkor van így, ha okos az a romantikus. Azaz mit is beszélek! Hisz a romantikus mindig okos; csak azt akartam megjegyezni, hogy ha voltak is nálunk ostoba romantikusok, az nem számít, mert csak az volt az oka, hogy még erejük teljében végképp németté fajzottak, és hogy még biztonságosabban megőrizzék nemes mütyürkéiket, valahol külföldön, jobbára Weimarban vagy Scwarzwaldban telepedtek le. Én például őszintén lenéztem a magam hivatali tevékenységét, és csupán azért nem köptem nagyokat, mert ne tehettem, ha egyszer ott ültem, és ezért pénzt kaptam. De az eredmény - jegyezzék meg - mégis az volt, hogy nem köpködtem. A mi romantikusunk inkább megőrül (ez egyébként nagyon ritkán fordul elő), de nem köpköd, ha nincs kilátásban más pálya, így aztán sose rúgják ki sehonnan, legfeljebb a bolondokházába szállítják mint "spanyol királyt"; ám csak akkor, ha végképp megőrül. Nálunk azonban csak a vékonydongájúak meg a lenszőkék szoktak megőrülni. Rengeteg romantikus pedig igen tekintélyes rangig is felviszi. Ezt a rendkívüli sokoldalúságot! Ezt a csodálatos képességet a legellentétesebb érzésekre! Engem ez akkor is vigasztalt, és most is ugyanúgy vélekedem. Ezért van nálunk olyan sok "nagyvonalú jellem", akik még utolsó bukásukban sem vesztik el eszményeiket; és bár a kisujjukat se mozdítják meg annak az eszménynek az érdekében, bár cégéres tolvajok - eredeti eszményüket könnyezve tisztelik, és lelkükben rendkívül becsületesek. Igen, kérem, csakis nálunk fordulhat elő, hogy a legcégéresebb gazember teljes mértékben, magasztosan becsületes lehet lélekben, noha változatlanul gazember marad. Ismétlem: a mi romantikusaink közül lépten-nyomon kerülnek ki igen gyakorlatias csirkefogók (a "csirkefogó" szót itt élvezettel használom), akik olyan valóságérzékről, a pozitívumoknak olyan pontos ismeretéről tesznek tanúságot, hogy meglepett feletteseik és a közönség csak csettintenek a nyelvükkel ámulatukban.

Valóban csodálatos ez a sokoldalúság, és az isten tudja, mivé alakul, mivé növi ki magát a jövendő körülményei között, és mit ígér nekünk a továbbiakban. De nem rossz anyag ez, kérem! Ezt nem holmi nevetséges vagy vaskalapos hazafiságból mondom. Egyébként biztosra veszem, önök ismét azt gondolják, hogy gúnyolódom. Különben ki tudja, hátha épp ellenkezőleg: szentül azt hiszik, hogy valóban így gondolom. Mindenesetre mind a két véleményüket megtiszteltetésnek tekintem, és mindkettő különös örömömre szolgál. Ezért a kitérőért pedig bocsássanak meg.

Kollégáimmal persze nem sokáig tartottam a barátságot, nagyon is hamar köptem az egészre, sőt akkori ifjonti tapasztalatlanságom folytán még köszönni se köszöntem többé nekik - mintha elvágták volna. Egyébként ez csupáncsak egyszer történt meg velem. Általában mindig magányban éltem.

Otthon jobbára olvastam. Mindazt, ami szüntelenül forrt bennem, külső benyomásokkal akartam elfojtani. A külső benyomások közül pedig csak az olvasás volt számomra hozzáférhető. Az olvasás természetesen sokat segített - felajzott, élvezetet szerzett, kínt okozott. De időnként borzasztóan meguntam. Mégiscsak mozogni akartam, és ilyenkor belemerültem valami pocsék, sötét alvilági züllésbe vagy inkább csak züllögetésbe. Hitvány szenvedélyeim örökös, beteges ingerültségem folytán égetően hevesek voltak. Indulataim hisztérikus rohamokban, sírógörcsökben törtek ki. Az olvasáson kívül nem volt mihez folyamodnom, vagyis akkor a környezetemben nem volt semmi, amit tisztelhettem-becsülhettem volna, amihez vonzódtam volna. Ráadásul egyre gyűlt bennem a keserűség; hisztérikus mohóság támadt bennem az ellent mondások és az ellentétek iránt - ezért adtam züllésre a fejemet. Megjegyzem: egyáltalán nem mentegetőzésképpen hordtam itt össze ennyi mindent... Különben mégis! Hazudok! Igenis, mentegetőzni akartam. Ezt, uraim csak a magam számára jegyzem meg. Nem akarok hazudni. Megfogadtam.

Egyedül, éjszakánként, titokban, félve, alávalóan züllöttem, égve a szégyenben, amely még a legundokabb pillanataimban se hagyott nyugton, sőt épp az ilyen pillanatokban szinte átkommá vált. Én már akkor is lelkemben hordoztam az egérlyuk magányát. Rettenetesen féltem, hogy találkozom valakivel, hogy meglátnak, megismernek. Mert mindenféle sötét, igen sötét helyekre jártam.

Egy éjjel, ahogy éppen elhaladok egy ivó előtt, a világos ablakon át látom, hogy az urak dákóval verekszenek a biliárdasztalnál, és egyet kiugrasztanak az ablakon. Máskor nagyon megundorodtam volna ettől; de akkor hirtelen olyan hangulat jött rám, hogy megirigyeltem azt a kidobott urat, mégpedig annyira megirigyeltem, hogy be is mentem az ivóba, a biliárdszobába: "Hátha én is belekeveredek a verekedésbe, és hátha engem is kiugrasztanak az ablakon."

Nem voltam részeg, de hát tehetek én arról, hogy ilyen őrültségbe sodort az elkeseredés?! De nem történt semmi. Kiderült, hogy még ki sem tudnék ugrani az ablakon, így hát távozni akartam anélkül, hogy verekedtem volna.

De mindjárt az első lépésnél megállított egy tiszt.

A biliárdasztalnál ácsorogtam, és járatlanságomnál fogva elálltam az utat, a tiszt pedig oda akart menni; megfogta a vállamat, és minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül szótlanul félretolt, ő maga pedig mintha észre se vette volna, tovább ment. Én még az ütlegeket is megbocsátottam volna, de sehogy se tudtam megbocsátani azt, hogy félretolt, és hogy egyáltalán nem vett észre.

Az ördög tudja, mit nem adtam volna akkor egy igazi, szabályosabb, illendőbb, hogy úgy mondjam, irodalmibb veszekedésért! Úgy bántak velem, mint egy léggyel. Az a tiszt öles termetű volt, én meg alacsony és kimerült. A veszekedés egyébként rajtam állt: csak tiltakoznom kellett volna, és minden bizonnyal engem is kiugrasztottak volna az ablakon. De meggondoltam a dolgot, és jobbnak láttam, ha nagy dühösen elpárolgok...

Zavartan és izgatottan egyenest hazaindultam, másnap pedig folytattam a züllögetést, még félénkebben, még jobban lesújtva, még szomorúbban, mint addig, szinte könnyes szemmel - de folytattam. Egyébként ne gondolják, hogy gyávaságból hátráltam meg a tiszt előtt: én sohase voltam gyáva lélekben, noha mindig meghátráltam a valóságban, de - várjanak a nevetéssel; megvan ennek a magyarázata; legyenek nyugodtak, nálam mindenre van magyarázat.

Ó, ha az a tiszt azok közé tartozott volna, akik hajlandók kiállni párbajra! De nem, ez éppen azok közé a (sajna, rég eltűnt) urak közé tartozott, akik jobban szeretik dákóval elintézni a vitát, vagy miként Pirogov főhadnagy Gogolnál, a feletteseik révén. Ezek nem álltak ki párbajra, mert rangjukon alulinak tartották volna a párbajt magunkfajta civilbagázzsal; sőt általában valami értelmetlen, liberális, francia dolognak tartották a párbajt, de ők maguk kedvükre sértegettek másokat, kivált, ha öles termetűek voltak.

Én nem gyávaságból hátráltam meg, hanem határtalan hiúságból. Én nem az öles termettől ijedtem meg, sőt nem is attól, hogy félholtra vernek és kidobnak az ablakon; igazán mondom: fizikai bátorság lett volna énbennem elég; de erkölcsi bátorságom nem volt. Attól féltem: a jelenlevők a pimasz felírón kezdve egy szalonnás gallérú, bibircsókos, büdös hivatalnokocskáig, aki ugyancsak ott sürgölődött, nem értenek meg, és mind kikacagnak, ha tiltakozni kezdek, és ha majd irodalmi nyelven beszélek velük. Mert a becsületbeli ügyről, tehát nem a becsületről, hanem a becsületbeli ügyről (point d'honneur) ^[3] nálunk mindmáig nem lehet másképp, mint irodalmi nyelven beszélni. A mindennapi nyelvben nem is használják a "becsületbeli ügy" kifejezést. Én egészen biztos voltam benne (micsoda valóságérzet minden romantikus voltom ellenére is!), hogy mindnyájan valósággal kipukkadnak a nevetéstől, a tiszt pedig nem csak úgy egyszerűen ver meg, ha nem sértően, vagyis minden bizonnyal megrugdos a térdével, ilyen módon körbetaszigál a biliárdasztal körül, és legfeljebb csak aztán kegyeskedik kidobni az ablakon. Ez a siralmas história így természetesen nem fejeződhetett be számomra. Később gyakran találkoztam az utcán azzal a tiszttel, és jól megjegyeztem az arcát. Nem tudom ő megismert-e. Bizonyára nem; több jelből erre következtettem. Én bezzeg - én haraggal és gyűlölettel néztem rá, és így tartott ez... több éven át, kérem! Az évek múltával csak még jobban meggyökerezett és szétterebélyesedett bennem a harag. Eleinte suba alatt próbáltam megtudni egyet-mást erről a tisztről. Ez nehéz volt, mert senkit sem ismertem. De egyszer valaki nevén szólította az utcán, amikor kissé távolabbról úgy követtem, mint az árnyék; így hát megtudtam a nevét. Egy másik alkalommal egészen a lakásáig mentem a nyomában, és egy húszkopejkás fejében megtudtam a házmestertől, hol lakik, hányadik emeleten, egyedül-e vagy valaki mással stb. - egyszóval mindent, amit egy házmestertől meg lehet tudni. Egy reggel, bár sohase foglalkoztam irodalommal, az az ötletem támadt, hogy leleplező formában, egy karikírozó elbeszélésben lefestem ezt a tisztet. Élvezettel írtam azt az elbeszélést. Nemcsak "lelepleztem", hanem rágalmaztam is; családnevét először úgy ferdítettem el, hogy mindjárt fel lehetett ismerni, de később, érett megfontolás alapján megváltoztattam, és elküldtem az Otyecsesztvennije zapiszki című folyóiratnak. Ámde akkoriban még nem volt divat a leleplezés, úgyhogy nem közölték elbeszélésemet. Engem ez nagyon bosszantott. Néha szinte fojtogatott a düh. Végül elhatároztam, hogy párbajra hívom ellenfelemet. Fogalmaztam egy igen vonzó, gyönyörű levelet, és rimánkodtam neki, hogy kérjen bocsánatot; visszautasítás esetén eléggé határozottan céloztam a párbajra. A levél úgy volt megfogalmazva, hogy ha a tisztnek akár csak halvány sejtelme van is "a szépről meg a fenségesről", akkor okvetlenül máris rohan hozzám, a nyakamba ugrik, és felajánlja a barátságát. És milyen szép lett volna az! Hogy éltünk volna mi akkor! Hogy éltünk volna! "Ő védelmezett volna engem tekintélyes külsejével, én pedig nemesebbé tettem volna szellemét fejlettségemmel és... eszméimmel, és sok-sok minden történhetett volna még!" Képzeljék el, hogy ez már két évvel a sértés után történt, úgyhogy kihívásom a legképtelenebb anakronizmus lett volna, noha levelemben ügyesen megmagyaráztam és álcáztam ezt az anakronizmust. De hál' istennek (mindmáig könnyezve áldom a magasságbélit), nem küldtem el a levelet. És egyszer aztán... egyszer aztán a legegyszerűbb és a legzseniálisabb módon álltam bosszút! Hirtelen egy ragyogó ötletem támadt. Ünnepeken úgy három után néha kijártam a Nyevszkij Proszpektre, és ott sétálgattam a napos oldalon. Vagyis hát egyáltalán nem sétálgattam én ott, hanem számtalan gyötrelmet, megalázást és epeömlést szenvedtem el; de bizonyára úgy kellett nekem! A leghitványabb módon úgy siklottam ide-oda a járókelők közt, mint a csík, lépten-nyomon utat engedve hol tábornokoknak, hol lovasgárdista-, hol huszártiszteknek, hol meg hölgyeknek; olyankor mindig görcsös fájdalmat éreztem a szívemben, és forróságot a hátamban, ha csak elképzeltem is, milyen nyomorúságos a gúnyám, milyen nyomorúságos és közönséges ide-oda cikázó figurám. Pokoli kín volt ez, állandó, elviselhetetlen megalázás egy gondolattól, amely abba a sose szűnő, közvetlen érzésbe csapott át, hogy e ragyogáshoz képest én csak egy légy vagyok, utálatos, vacak kis légy; mindenkinél okosabb, fejlettebb szellemű, nemesebb lelkű vagyok - ez magától értetődik -, és mégiscsak mindenkinek lépten-nyomon utat engedő légy, akit mindenki bánt, és mindenki megaláz. Hogy miért vettem magamra ezt a kínt, miért jártam a Nyevszkijre - nem tudom; de valahányszor lehetőség nyílt rá, valósággal húzott oda valami.

Akkoriban már kezdtem érezni azoknak a gyönyörűségeknek a hullámait, amelyekről az első fejezetben beszéltem. A tiszttel való história után pedig még hevesebben vágyódtam oda: a Nyevszkijen találkoztam vele a leggyakrabban, és ott gyönyörködtem benne. Ő is többnyire ünnepeken járt oda. Ő is kitért a tábornokok és egyéb tekintélyes személyek útjából, ő is úgy siklott ide-oda köztük, akár a csík, de a magamfajtát, sőt a magamfajtánál különbeket is valósággal elgázolta; egyenesen ment-ment feléjük, mintha üresség volna előtte, és egyetlen esetben sem engedett utat. Én megmámorosodtam a dühtől, ahogy ránéztem és... dühösen mindannyiszor kitértem előle. Kínozott, hogy még az utcán sem tudok egyenrangú lenni vele. "Miért okvetlenül te térsz ki? - nyaggattam magam hisztériás dühvel, amikor néha éjjel kettő után felébredtem. - Miért te, és miért nem ő? Hisz erre nincs törvény, hisz ez nincs megírva sehol! Csináljuk egyenlően, ahogy finom emberek szokták, ha találkoznak: az egyik is enged egy kicsit, a másik is, és egymást kölcsönösen tisztelve haladnak el egymás mellett." De nem így történt, mindig csak én tértem ki, ő meg észre se vette, hogy utat engedek. És ekkor egy csodálatos gondolatom támadt. "Mi lenne - gondoltam -, ha egy találkozáskor... nem térnék ki? Szántszándékkal nem térnék ki, még akkor se, ha nekiütközöm; no mi lenne akkor? Ez a vakmerő gondolat annyira hatalmába kerített, hogy egy percre se hagyott nyugton. Szakadatlanul, rettentő sokat ábrándoztam erről, és gyakrabban jártam a Nyevszkijre csakis azért, hogy világosabban elképzeljem, hogyan teszem majd, ha megteszem. Ujjongtam. Egyre megvalósíthatóbbnak látszott a tervem. "Természetesen nem kell egészen nekiütközni - gondoltam már előre hízva az örömtől -, hanem csak úgy, egyszerűen nem térek ki, összeütközöm vele, nem úgy, hogy nagyon fájjon, hanem csak úgy, hogy a vállam súrolja a vállát, pontosan annyira, amennyire az illem megengedi; úgyhogy amennyire ő meglök engem, annyira én is meglököm őt." Végül teljesen eltökéltem magam. De az előkészületek nagyon sok időt elraboltak. Az első bökkenő ez volt: ruháról kellett gondoskodnom, hogy tervem végrehajtásakor a lehető legillendőbb legyen a külsőm. "Minden eshetőségre számítva, például arra, hogy nyilvános botrány kerekedik (mert ott igen előkelő a közönség: grófnék járnak ott, és ott jár D. herceg, ott jár az egész íróvilág), csinosan kell felöltözni; ez tiszteletet ébreszt, és bizonyos mértékig szinte egyenrangúvá emel a nagyvilági társaság szemében." Evégett előre kikértem a fizetésemet, és vettem egy pár fekete kesztyűt meg egy rendes kalapot Csurkinnál. A fekete kesztyűt előkelőbbnek és finomabbnak találtam; mint a citromsárgát, amelyre eleinte pályáztam. "Túlságosan rikító szín, mintha túlságosan is fitogtatni akarná magát az ember" - és nem a citromsárgát vettem meg. Fehér csont kézelőgombos finom ingről már rég gondoskodtam; de a köpönyeg nagyon meggondolkoztatott. Magába véve egyáltalán nem volt rossz a köpönyegem - melegített, ahogy dukál; de vattából volt a bélése, a gallérja meg mosómedveprém, ami a lakájízlés csúcsa. Mindenáron ki kellett cserélni a gallért, és hódprémet kellett szerezni, amilyet a tisztek hordanak. Evégett el-eljártam a Gosztyinij dvorba, és többszöri tájékozódás után kiszemeltem egy olcsó német hódprémet. Ezek a német hódprémek nagyon hamar elnyűnek ugyan, de eleinte, amíg újak, egészen jól festenek; de hát nekem csak egyetlenegy alkalomra kellett. Megkérdeztem az árát: mégis drága volt. Alapos megfontolás után elhatároztam, hogy eladom a mosómedvegallért. Elhatároztam, hogy a még hiányzó és nekem igen jelentős összeget Anton Antonics Szetocskintól, az irodafőnökömtől, egy jámbor, de komoly és gyakorlatias embertől kérem kölcsön, aki soha senkinek se szokott kölcsönadni, de akinek különösen beajánlott annak idején, hivatalba lépésemkor az a tekintélyes személyiség, aki ebbe az állásba juttatott. Rettenetesen gyötrődtem. Szégyenletes és szörnyű dolognak éreztem, hogy pénzt kérjek Anton Antonicstól. Két-három éjjel nem is aludtam, és általában keveset aludtam akkoriban; lázban égtem; a szívem valahogy zavartan el-elakadt, vagy hirtelen ugrálni kezdett, ugrálni, ugrálni!... Anton Antonics először meghökkent, aztán összeráncolta a homlokát, majd alapos fontolgatás után mégiscsak adott kölcsön, de előbb kért egy felhatalmazást, mely szerint két hét múlva a kölcsönadott összeget felveheti a fizetésemből. Ilyen módon végre minden kész volt; a szép hódprém került a pocsék mosómedve helyébe, és én apránként munkához láthattam. Mert hát nem vághattam neki egy csapásra, vaktában; ezt a dolgot éppenséggel apránként, igen ügyesen kellett végrehajtani. De bevallom, többszöri kísérlet után már-már kétségbeestem: nem ütköztünk össze az istennek sem! Pedig de nagyon készültem rá, de sokszor elhatároztam, már úgy is látszott, hogy mindjárt összeütközünk, és akkor látom - megint csak utat engedtem neki, ő pedig elhaladt mellettem, észre se vett. Még imát is mormoltam, mialatt elmentem mellette, hogy az Isten öntsön belém elszántságot. Egyszer már majdnem rászántam magam, de az lett a vége, hogy épp csak az útjába kerültem, mert a legutolsó pillanatban, alig kéthüvelyknyire tőle, inamba szállt a bátorság. Ő végtelenül nyugodtan jött egyenest felém, én pedig félrepattantam. Azon az éjszakán megint kitört rajtam a láz, és félrebeszéltem. Ekkor váratlanul, minden olyan jól végződött, hogy jobban se kellett. Egy éjjel végképp elhatároztam, hogy nem hajtom végre veszélyes szándékomat, abbahagyom az egészet, és utoljára azzal a céllal mentem el a Nyevszkijre, hogy lássam, hogy is fogom én az egészet abbahagyni. Ellenségemtől háromlépésnyire hirtelen elszántam magam, behunytam a szemem, és a vállammal beleütköztem a vállába! Nem engedtem egy hüvelyknyit sem, és teljesen egyenrangú félként elhaladtam mellette! Vissza se nézett, és úgy tett, mintha nem vette volna észre; de csak úgy tett, ebben bizonyos vagyok! Természetesen én kaptam az erősebb lökést; ő volt az erősebb, de nem ez volt a fontos. Az volt a fontos, hogy elértem a célomat, megőriztem méltóságomat, egyetlen lépést se engedtem, és nyilvánosan, társadalmilag egyenrangú félként viselkedtem vele. Úgy mentem haza, mint aki teljes mértékben bosszút állt mindenért. Ujjongtam. Diadalt ültem, és olasz áriákat énekeltem. Magától értetődik: nem írom le, mi történt velem három nap múlva; ha elolvasták az első fejezetet, az "Egérlyuk"-at, önök is kitalálhatják. Ezt a tisztet aztán áthelyezték valahová; most már van vagy tizennégy éve, hogy nem láttam. Vajon mit csinál most a lelkem? Kinek megy neki?

2

De véget ért züllögetésem időszaka, és rettenetesen megcsömörlöttem. Következett volna a megbánás, de elűztem: túlságosan is émelygett a gyomrom. De apránként azt is megszoktam. Mindent megszoktam, vagyis hát nem szoktam meg, hanem valahogy önként belenyugodtam abba, hogy elviselem. Ám volt egy mindennel kibékítő megoldás: "a szépbe és a fenségesbe", vagyis ábrándokba menekülni. Rettentő szenvedéllyel ábrándoztam, odúmba bebújva három hónapon át egyfolytában ábrándoztam, és higgyék el, akkor egyáltalán nem hasonlítottam ahhoz az úrhoz, aki tyúkszívének egy zavaros pillanatában német hódprémet varratott a gallérjára. Egyszeriben hős lettem. Akkor még tisztelgő látogatásra sem engedtem volna be a szobámba azt az öles termetű főhadnagyot. Akkoriban már el sem tudtam képzelni. Hogy mik voltak az ábrándjaim, és hogyan tudtam beérni velük - ezt ma már nehéz volna megmondani, de akkor beértem velük. Egyébként azt hiszem, hogy félig-meddig még most is megelégszem ezekkel. Különösen kellemes és erős hatású ábrándok látogattak meg a züllögetés után - könnyes bűnbánattal, átkozódással és ujjongással egybefonódva jöttek. Voltak az igazi mámornak, a boldogságnak olyan pillanatai, amikor a legcsekélyebb gúnyt sem éreztem belül - bizony isten! Volt hit, remény, szeretet. Épp az volt a baj, hogy akkoriban vakon hittem: külső körülmények, valami csuda folytán kitágul, kiszélesedik az élet, hirtelen kibontakozik a nekem megfelelő áldásos gyönyörű tevékenység egészen kész horizontja (hogy milyen tevékenységé, azt sose tudtam, de az volt a fontos, hogy egészen kész horizont legyen), és akkor majd kis híján fehér lovon, babérkoszorúval jelenek meg az Isten szép világában. Másodrangú szerepet el se tudtam képzelni, és éppen ezért a valóságban nagyon nyugodtan elfogadtam az utolsót is. Vagy hős, vagy szemét - középút nem volt. Éppen ez tett tönkre engem, mert a sárban azzal vigasztaltam magam, hogy máskor hős vagyok, a hős pedig elfödte alakjával a sarat: közönséges halandónak szégyen, gyalázat besároznia magát, de egy hős túlságosan is magas ahhoz, hogy teljesen besározza magát, tehát valamelyest nyugodtan besározhatja. Figyelemre méltó, hogy "a szépnek és fenségesnek" ezek a hullámai elértek hozzám a züllés idején is, mégpedig épp akkor, amikor a legmélyebb pontra süllyedtem; külön-külön kis fellobbanások formájában jöttek, mintha csupán életjelt akarnának adni, megjelenésükkel sem szüntették meg egy csapásra a züllést, sőt, ellentétes jellegükkel mintegy tápot adtak neki, és pontosan csak annyi jött, amennyi a jó mártáshoz szükséges. A mártás itt ellentmondásból és szenvelgésből, gyötrelmes belső elemzésből állt, és épp ezek a kisebb-nagyobb szenvedések adtak valami pikantériát, sőt értelmet a züllésemnek - egyszóval pontosan teljesítették a jó mártás feladatát. Mindebben volt bizonyos mélység. De hát hogy is törődhettem volna bele holmi közönséges, útszéli, hétköznapi, írnoki züllésbe, hogy tudtam volna elviselni magamon azt az egész sarat?! Akkor mi tetszett volna benne annyira, hogyan csalt volna ki éjnek idején az utcára? Volt nekem tisztességes kibúvóm mindenre, kérem...

De mennyi szeretetet éreztem én, uraim, ezekben az ábrándozásaimban, ezekben a "szépbe és a fenségesbe való menekülésemben", mennyi szeretetet! Igaz, hogy csak valami fantasztikus szeretetet, amely a valóságban semmi emberi dologra nem volt alkalmazható, de olyan sok volt abból a szeretetből, hogy később a valóságban már nem éreztem alkalmazásának szükségét - ez már fölösleges fényűzés lett volna. Egyébként mindig szerencsésen végződött minden: valami lusta és mámorító áttéréssel a művészetre, vagyis a lét immár teljesen kész, gyönyörű szép formáira, melyeket költőktől és regényíróktól loptam, ahogy tőlem telt, és hozzáidomítottam minden elképzelhető feladathoz és követelményhez. Például: mindenkin diadalmaskodom; természetesen mindenki a porban hever előttem, és kénytelen önként elismerni minden kiváló tulajdonságomat, én pedig mindenkinek megbocsátok. Amikor már ismert költő és kamarás leszek, lépten-nyomon beleszeretek valakibe; tengernyi pénzt, milliókat kapok, és nyomban az emberiségre áldozom, és ország-világ előtt nyomban bevallom gyalázatomat, amely természetesen nem egyszerűen gyalázat, hanem rendkívül sok "szépet és fenségest", valamint manfrédit foglal magában. Mindenki sírva csókolgat engem (máskülönben micsoda fatuskók volnának), én pedig mezítláb és éhesen megyek új igéket hirdetni, és Austerliznél tönkreverem a maradiakat. Majd induló harsog, minden bűnös amnesztiát kap, a pápa beleegyezik, hogy Rómából Brazíliába költözzék; aztán bál lesz egész Olaszország számára a Villa Borghesében, amely a Comói-tó partján áll, mert a Comói-tavat külön erre az alkalomra áthelyezik Rómába; azután egy jelenet a bokrok közt stb. stb. - tudják ezt önök! Bizonyára azt mondják, hogy aljasság, gazság ezt mind kiteregetni most, annyi mámor és könny után, amelyet én magam bevallottam. De hát miért volna aljasság? Ne higgyék, hogy szégyellem mindezt, és hogy ez nagyobb ostobaság volt, mint bármi is az önök életében. Ráadásul higgyék el, hogy egy és más azért egészen jól volt elrendezve nálam... Hisz nem minden a Comói-tavon történt. Egyébként igazuk van: csakugyan aljasság és gazság ez! És még alávalóbb, hogy most elkezdtem önök előtt mentegetőzni. A legalávalóbb pedig az, hogy most ilyen megjegyzést teszek. De különben elég már, mert így sohase lesz vége: egyik mindig alávalóbb lesz a másiknál...

Három hónapnál tovább sehogy se bírtam egyfolytában ábrándozni, és már-már leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy belevessem magam a társaságba. Belevetni magam a társaságba - ez nálam azt jelentette, hogy el-eljártam vendégségbe Anton Antonics Szetocskinhoz, az irodafőnökömhöz. Ő volt az egyetlen állandó ismerősöm egész életemben, és most magam is csodálkozom ezen a körülményen. De őhozzá is csak akkor jártam, amikor olyan időszak következett be, és az ábrándjaim olyan boldogságig hevültek, hogy okvetlenül azonnal össze kellett ölelkeznem az emberekkel, az egész emberiséggel; ehhez pedig az kellett, hogy legalább egy valóban létező ember kéznél legyen. Anton Antonicshoz egyébként csak keddenként lehetett menni (az volt a fogadónapja), következésképpen mindig a keddhez kellett igazítanom azt a szükségletemet is, hogy összeölelkezzek az egész emberiséggel. Ez az Anton Antonics a Pjaty Uglovnál, a harmadik emeleten lakott, négy alacsony szobában, amelyek sárga bútorral, a legtakarékosabban voltak berendezve; egyik kisebb volt, mint a másik. Volt két lánya, és ott lakott náluk azoknak egy nagynénje is, aki a teát szokta töltögetni. Az egyik lány tizenhárom éves volt, a másik tizennégy, mind a kettő pisze; én rettentő zavarba estem előttük, mert folyton sugdolóztak és vihogtak. A házigazda rendszerint a dolgozószobájában, bőrdíványon, az asztalnál ült egy-egy ősz vendéggel, valamelyik irodánkbelivel vagy más hatóságtól való hivatalnokkal. Két-három vendégnél többet sose láttam nála, azok is mindig ugyanazok voltak, A jövedéki adóról, a szenátusban folyó kereskedelmi vitáról, a fizetésről, az előléptetésről, őkegyelmességéről beszélgettek, meg arról, hogy milyen eszközökkel lehet megnyerni a jóindulatát stb. stb. Nekem volt türelmem ahhoz, hogy akár négy óra hosszat is ott üldögéljek ezek mellett az emberek mellett, mint a kuka, és csak hallgassam őket, mivel én magam nem mertem és nem is tudtam beszélni velük semmiről. Egészen eltompultam, többször is kivert az izzadság, és a guta kerülgetett; de ez azért jó és hasznos volt: hazafelé menet egy időre félretettem azt a vágyamat, hogy összeölelkezzek az egész emberiséggel.

Egyébként volt nekem még egy olyan ismerősfélém: Szimonov, egy volt iskolatársam. Iskolatársam sok akadt nekem Pétervárott, de én nem barátkoztam velük, sőt nem is köszöntem nekik az utcán. Bizonyára elmentem volna más hivatalba szolgálni csak azért, hogy ne legyek együtt velük, és egy csapásra szakítsak egész gyűlölt gyermekkorommal. Átok arra az iskolára, azokra a szörnyű börtönévekre. Egyszóval mindjárt szakítottam iskolatársaimmal, mihelyt kikerültem a szabad életbe. Csak két-három ember maradt, akinek még köszöntem, ha találkoztunk. Ezek közé tartozott Szimonov is, aki az iskolában semmivel sem tűnt ki, kiegyensúlyozott, csendes fiú volt, de én bizonyos független jellemet, sőt becsületességet fedeztem fel benne. Azt se gondolnám, hogy túlságosan korlátolt volt. Valamikor volt néhány eléggé derűs pillanatunk, de ez nem sokáig tartott, és mintha hirtelen köd vonta volna be. Őrá láthatólag nyomasztóan hatottak ezek az emlékek, és alighanem mindig attól félt, hogy én visszazökkenek a régi modorba. Gyanítottam, hogy nagyon ellenszenves vagyok neki, de mivel nem voltam egészen biztos benne, mégis eljártam hozzá.

Egy csütörtöki napon, mivel már nem bírtam tovább az egyedüllétet, és tudtam, hogy Anton Antonics ajtaja csütörtökön be van zárva, eszembe jutott Szimonov. Mialatt felmentem hozzá a harmadik emeletre, éppen az járt az eszemben, hogy ennek az úrnak terhére vagyok, és kár is hozzá mennem. De mivel az effajta töprengés végül mindig csak még jobban ösztökélt arra, hogy igenis belemásszak ebbe a kétértelmű helyzetbe, hát benyitottam hozzá. Ekkor már csaknem egy éve volt, hogy utoljára láttam Szimonovot.

3

Még két iskolatársamat találtam ott nála. Láthatólag valami fontos dologról beszélgettek. Jöttömre jóformán ügyet se vetett egyikük sem, ami igen furcsa volt, mert már évek óta nem találkoztam velük. Nyilván afféle közönséges légynek tartottak. Így még az iskolában sem bántak velem, noha ott mindenki gyűlölt. Persze jól tudtam, hogy most szükségképpen lenéznek, amiért nem értem el hivatali pályámon semmilyen sikert, és mert túlságosan is elhanyagoltam magam, rossz ruhában jártam stb. stb. - ami az ő szemükben tehetségtelenségemről és jelentéktelenségemről árulkodott. Ilyen mélységes megvetésre mégse számítottam. Szimonov egészen meglepődött, hogy beállítottam hozzá. Ez mind meghökkentett engem; egy kissé mélabúsan leültem, és hallgatni kezdtem, miről beszélgetnek.

A komoly, sőt szenvedélyes beszélgetés arról a búcsúebédről folyt, amelyet ezek az urak másnap közösen akartak rendezni Zverkovnak, egy távoli kormányzóságba utazó katonatiszt barátjuknak a tiszteletére. Moszjő Zverkov annak idején az én iskolatársam is volt. A felsőbb osztályokban különösen gyűlöltem. Az alsóbb osztályokban helyes, pajkos fiú volt, akit mindenki szeretett. Én egyébként az alsó osztályokban is gyűlöltem, éppen azért, mert helyes és pajkos fiú volt. Mindig rosszul tanult, sőt egyre rosszabbul, mégis sikeresen elvégezte az iskolát, mert volt protekciója. Amikor az utolsó osztályt járta iskolánkban, egy kétszáz lelket számláló birtokot kapott örökségbe, és mivel mindnyájan csaknem szegények voltunk, hencegni kezdett előttünk. Elképesztően üres fickó volt, hanem azért jó cimbora, még akkor is, amikor hetvenkedett. Nálunk pedig a becsület és a büszkeség külső, fantasztikus és fellengzős formái ellenére, igen kevés kivétellel mindenki szinte hízelgett Zverkovnak, minél jobban hetvenkedett. Mégpedig nem holmi haszonlesésből hízelegtek neki, hanem csak úgy, csupán azért, mert olyan ember, akit a természet elhalmoz adományaival. Ezenkívül valahogy az ügyesség és a jó modor szakértőjének szokták tartani Zverkovot; ez az utóbbi különösen dühített. Gyűlöltem túlontúl magabiztos, harsogó hangját, azt, hogy imádta tulajdon szellemességeit, amelyek borzasztó ostobán sültek el, noha különben jól pergett a nyelve; gyűlöltem szép, de buta ábrázatát (amellyel különben örömest elcseréltem volna a magam okos arcát) és a negyvenes esztendőkre jellemző fesztelen katonatiszti modorát. Gyűlöltem azt is, ahogy nőknél való jövendő sikereiről beszélt (egyelőre még nem mert kezdeni nőkkel, mivel nem volt tiszti vállrojtja; már türelmetlenül várta, hogy legyen), meg arról, hogy majd percenként kiáll párbajra. Emlékszem, hogy én, aki mindig hallgattam, egyszer csak tengelyt akasztottam Zverkovval, amikor egyszer szabad időnkben arról beszélt iskolatársainknak, hogyan fog ő paráználkodni, és végül belemelegedve, akár a kiskutya a napon, kijelentette, hogy ő egyetlen parasztlányt se hagy figyelmen kívül a saját falujában, hogy ez droit de seigneur, ^[4] azokat a muzsikokat pedig, akik tiltakozni merészelnek, majd megbotoztatja, és kétszeres úrbért sóz azoknak a szakállas gazoknak a nyakába. Azok a pimaszok tapsoltak neki, én pedig belekötöttem, de egyáltalán nem a szűzlányok meg az apjuk iránti sajnálatból, hanem csupán azért, mert annyira tapsoltak ennek a csirkefogónak. Akkor én győztem, de Zverkov nemcsak buta volt, hanem vidám és magabiztos is, így hát nevetéssel ütötte el a dolgot, mégpedig úgy, hogy voltaképpen nem is én győztem: ő nevetett utoljára. Aztán megpróbált legyőzni még néhányszor, de minden harag nélkül, csak úgy, mellékesen, tréfából, kacagva. Én dühösen és megvetően - nem válaszoltam. Az iskola elvégzése után tett egy lépést felém; én nem nagyon tiltakoztam, mert ez hízelgett nekem; de természetesen hamar elváltak útjaink. Aztán hallottam kaszárnyás, főhadnagyos sikereiről, arról, hogy tivornyázik. Aztán más sikerek következtek: hogyan halad előre a szolgálatban. Most már nem köszönt az utcán; azt gyanítottam, fél, hogy kompromittálja magát, ha köszön olyan jelentéktelen egyénnek, mint én. Egyszer színházban is láttam, a harmadik emeleten ült immár vállrojttal. Egy agg tábornok lányai körül sürgölődött hízelkedve. Három év alatt nagyon leromlott, noha még mindig eléggé szép és jó mozgású volt; valahogy megdagadt, hízásnak indult, látszott rajta, hogy harmincéves korára egészen elhájasodik. Hát ennek a Zverkovnak akartak ebédet adni elutazása előtt iskolatársaink. Ők állandó barátságot tartottak fenn Zverkovval mind e három év alatt, jóllehet belül ők sem tartották magukat vele egyenrangúnak; ebben biztos vagyok.

Szimonov két vendége közül az egyik Ferficskin, egy oroszországi német volt, majomképű, alacsony ostoba fickó, aki mindenkit kigúnyolt, legádázabb ellenségem a legalsó osztályoktól kezdve, alávaló, pimasz hencegő; megjátszotta a hepciás törtetőt, holott lélekben természetesen gyáva nyúl volt. Zverkovnak azok közé a tisztelői közé tartozott, akik számításból hízelegtek neki, és gyakran kértek tőle kölcsönt. Szimonov másik vendége, Trudoljubov, jelentéktelen egyéniség, merev ábrázatú, eléggé becsületes, de minden siker előtt hajbókoló magas, katonás fiú volt, aki csakis az előléptetésről tudott beszélni. Zverkovnak távoli rokona volt, és ez - még kimondani is butaság - bizonyos jelentőséget adott neki a szemünkben. Engem sose vett semmibe; nem valami udvariasan, de azért tűrhetően bánt velem.

- No és ha hét-hét rubelt adnánk? - szólalt meg Trudoljubov. - Hárman vagyunk, így hát huszonegy rubel lenne, abból jól meg lehet ebédelni. Zverkov természetesen nem fizet.

- Magától értetődik, ha egyszer mi hívjuk... - jelentette ki határozottan Szimonov.

- Csak nem gondolják - szólt közbe fennhéjázva, lobbanékonyan Ferficskin, akár egy nyegle lakáj, aki tábornok gazdájának kitüntetéseivel henceg -, csak nem gondolják, hogy Zverkov megengedi, hogy csak mi fizessünk? Tapintatból elfogadja, de aztán egy fél tucat palackot rendel a maga zsebére!

- Ugyan, hát minek minekünk négyünknek egy fél tucat? - kérdezte Trudoljubov, akinek a figyelmét csak a fél tucat ragadta meg.

- Tehát hárman, illetve Zverkovval négyen, holnap öt órakor a Hôtel de Paris-ban. Huszonegy rubel! - foglalta össze végezetül Szimonov, akit megtettünk rendezőnek.

- Hogyhogy huszonegy? - szólaltam meg egy kissé izgatottan, sőt láthatólag megsértődve is. - Ha engem is számításba vesznek, akkor nem huszonegy rubel lesz, hanem huszonnyolc.

Azt hittem, hogy nagyon szép lesz, ha ilyen hirtelen-váratlan én is ajánlkozom, és mind egy csapásra szinte legyőzve, tisztelettel néznek rám.

- Hát maga is akar? - kérdezte fanyalogva Szimonov, és valahogy kerülte a tekintetemet. Úgy ismert, mint a tenyerét.

Engem bosszantott, hogy úgy ismert, mint a tenyerét.

- Már hogyne, kérem? Hisz, azt hiszem, én is iskolatársuk vagyok, és egy kissé bánt is, hogy engem kihagytak - fortyantam fel ismét.

- Ugyan, hát hogy kerestük volna meg? - szólt közbe Ferficskin.

- Maga mindig hadilábon állt Zverkovval - tette hozzá elkomolyodva Trudoljubov. De én már belekapaszkodtam a dologba, és nem akartam elengedni.

- Azt hiszem, erről senkinek sincs joga ítéletet mondani - vetettem ellene, és úgy remegett a hangom, mintha isten tudja, mi történt volna. - Hát éppen azért akarom ezt most, mert azelőtt hadilábon álltam vele.

- Eh, ki érti magát... ezeket az emelkedett gondolatokat... - jegyezte meg nevetve Trudoljubov.

- Majd beírjuk magát is - döntött felém fordulva Szimonov -, holnap öt órakor az Hôtel de Paris-ban; jegyezze meg.

- A pénzt... - mondta felém intve halkan Szimonovnak Ferficskin, de torkán akadt a szó, mert Szimonov egészen zavarba esett.

- Elég - szólt felállva Trudoljubov. - Ha olyan nagyon akarja, hát jöjjön.

- De hát ez zárt baráti kör - mérgelődött szintén a kalapjáért nyúlva Ferficskin. - Ez nem hivatalos összejövetel. Hátha mi egyáltalán nem is akarjuk, hogy maga...

Elmentek; Ferficskin egyáltalán nem is köszönt nekem, Trudoljubov éppen csak biccentett, de nem nézett rám. Szimonov, akivel négyszemközt maradtam, valahogy bosszúsan, értetlenül, furcsán nézett rám. Nem ült le, és engem se kínált hellyel.

- Hm... hát igen... akkor holnap. A pénzt most adja ide? Csak azért kérdem, hogy biztosan tudjam - dörmögte zavartan.

Elpirultam, de közben eszembe jutott, hogy időtlen idők óta tartozom Szimonovnak tizenöt rubellal, amiről egyébként nem feledkeztem meg soha, de nem is adtam meg soha.

- Maga is beláthatja, Szimonov, hogy idejövet nem tudhattam... és nagyon bosszant, hogy otthon felejtettem...

- Jó, jó, mindegy. Majd lefizeti holnap ott, az ebédkor. Hisz én csak azért szóltam, hogy tudjam... Ahogy gondolja...

Elakadt a szava, és még bosszúsabban fel s alá járkált. Sarkával keményen kivágta a lépést, és nagyot dobbantott.

- Nem tartom fel? - kérdeztem kétpercnyi hallgatás után.

- Ó, nem! - rezzent meg hirtelen. - Azazhogy... őszintén szólva, igen. Tudja, még el kellene mennem... Ide, nem messzire... - tette hozzá egy kissé röstelkedve, bocsánatkérő hangon.

- Jaj, istenem! Hát miért nem szól?! - kiáltottam fel, és isten tudja, honnan került, de csodálatos fesztelenséggel máris a sapkámért nyúltam.

- Csak ide nem messzire... Kétlépésnyire innen... - ismételte az előszobáig kísérve Szimonov olyan kapkodó modorban, ami semmiképp sem illett hozzá. - Tehát holnap, pontosan ötkor! - kiáltotta utánam a lépcsőházban: nagyon örült, hogy elmegyek. Én pedig dühöngtem.

- Kellett nekem beleugrani! Kellett ez nekem! - gondoltam fogcsikorgatva immár az utcán. - Ajánlkozni ahhoz a gazfickóhoz, ahhoz a malac Zverkovhoz! Magától értetődik, nem szabad elmenni; természetesen köpnöm kell az egészre. Hát köteleztem én magam vagy mi? Mindjárt holnap értesítem Szimonovot a városi posta útján...

De hát épp azért dühöngtem én, mert biztosan tudtam, hogy elmegyek; csak azért is elmegyek; éspedig minél tapintatlanabb, illetlenebb az, hogy odamegyek, annál inkább megyek.

Pedig ráadásul egy igen komoly akadálya is volt annak, hogy odamenjek; nem volt pénzem. Mindössze kilenc rubel árválkodott otthon. De ebből hetet mindjárt másnap oda kellett adnom Apollonnak, az inasomnak, aki hét rubel havi bérért a maga kosztján szolgált nálam.

Apollon természetét ismerve nem tehettem meg, hogy ne adjam oda. Erről a gazfickóról, erről az istenverésről később beszélek még.

Egyébként biztosan tudtam, hogy mégse adom oda neki, és hogy okvetlenül elmegyek.

Azon az éjszakán képtelennél képtelenebb álmokat láttam. Nem csoda: egész este nyomott iskolai életem börtönéveinek emléke, és sehogy se tudtam megszabadulni tőle. Abba az iskolába távoli rokonaim dugtak be, akiktől függtem, és akikről azóta sem tudok semmit a világon; mint árvát dugtak be oda, aki már elgyötrődött az ő szemrehányásaiktól, és némán töprengve, vadul nézett mindenre maga körül. Társaim dühös és kegyetlen gúnnyal fogadtak azért, mert egyikükhöz sem hasonlítottam. De én nem tudtam elviselni a gúnyolódásaikat; nem tudtam olyan könnyen összeszokni velük, mint ahogy ők összeszoktak egymással. Én mindjárt meggyűlöltem őket, és valami megsebzett félénk, de határtalan büszkeségbe zárkóztam el mindnyájuk elől. Felháborított durvaságuk. Cinikusan gúnyolódtak arcomon, esetlen alakomon; holott milyen ostoba arcuk volt nekik maguknak! A mi iskolánkban valahogy különösen ostobává torzultak az arcok. Hány gyönyörű gyermek került hozzánk! Néhány év múlva meg rájuk nézni is undorító volt. Én még tizenhat éves koromban is mogorván csodálkoztam rajtuk; engem már akkor is megdöbbentett gondolkozásuk sekélyessége, szórakozásaik, játékaik, társalgásuk ostobasága. Annyira nem értettek nélkülözhetetlenül fontos dolgokat, annyira nem érdeklődtek rendkívül hatásos és megrázó jelenségek iránt, hogy én önkéntelenül is különbnek tartottam magamat náluk. Nem a sértett hiúság késztetett erre, és az istenért, ne hozakodjanak elő azzal az elcsépelt ellenvetéssel, amelyet már az utálatig unok, hogy tudniillik "én csak ábrándoztam, ők pedig már akkor is tisztában voltak a való élettel". Nem voltak ők tisztában semmivel, semmiféle való élettel, és esküszöm, épp ezt találtam bennük a legfelháborítóbbnak. Épp az volt a baj, hogy elképesztően ostobán fogták fel a legnyilvánvalóbb, a legszembetűnőbb valóságot is, és már akkor megszokták, hogy csakis a siker előtt hajtsanak fejet. Mindazt, ami igazságos volt - de amit megalázóan elnyomtak -, kegyetlenül, szívtelenül, gyalázatosan kigúnyolták. A rangot többre tartották az észnél, és már tizenhat éves korukban csakis a zsíros állásokról beszélgettek. Ebben persze sok volt abból az ostobaságból és abból a rossz példából is, amely szüntelenül körülvette gyermek- és serdülőkorunkat. Szörnyen romlottak voltak. Természetesen itt is sok minden csak külső máz volt, sokszor csak magukra erőltették a cinizmust; a fiatalságnak bizonyos üdesége természetesen áttetszett még a romlottságukon is; de még az üdeségük se volt vonzó, és inkább rakoncátlanság formájában nyilvánult meg. Borzasztóan gyűlöltem őket, bár talán hitványabb voltam náluk. Ők ugyanazzal fizettek nekem, és nem leplezték utálatukat. De én már nem is vágyódtam a szeretetükre, sőt ellenkezőleg, állandóan a megalázásukra áhítoztam. Hogy megszabaduljak gúnyolódásuktól, igyekeztem minél jobban tanulni, és fel is vergődtem a legelsők közé. Ez hatott rájuk. Azonkívül pedig apránként kezdték megérteni, mindnyájan, hogy én már olvastam olyan könyveket, amelyeket ők nem olvashattak, és tudtam olyan dolgokat, amelyek nem tartoztak a tananyaghoz, és amelyről ők nem is hallottak. Idegenkedve és gúnyosan nézték ezt, de erkölcsileg beadták a derekukat, annál is inkább, mert ebből az okból a tanárok is felfigyeltek rám. A gúnyolódás megszűnt, de megmaradt az ellenszenv, és hideg, feszült viszony alakult ki köztünk. Végül aztán én nem bírtam ki: azt évek során egyre inkább éreztem, hogy szükségem van az emberekre, barátokra. Olykor megpróbáltam közeledni valakihez; de ez a közeledés mindig fonákul ütött ki; és magamagától véget ért. Egyszer volt egy barátom is. De ekkor már zsarnok voltam lélekben, korlátlanul uralkodni akartam a lelkén, bele akartam oltani a megvetést a környezete iránt; azt követeltem tőle, hogy gőgösen és véglegesen szakítson ezzel a környezettel. Megrémítettem szenvedélyes barátságommal; naiv, odaadó lélek volt; néha görcsösen sírásra fakasztottam, de amikor teljesen a hatalmamba került, mindjárt meggyűlöltem, és ellöktem magamtól, mintha csakis azért lett volna rá szükségem, hogy győzelmet arassak rajta, hogy hatalmamba kerítsem. De mindenkit nem győztem le; ez a barátom szintén nem hasonlított senkihez sem, és ő is egészen ritka kivétel volt. Az iskola elvégzése után első dolgom az volt, hogy lerázzam azt a különleges szolgálatot, amelyre szántak, és így elszakítsak minden szálat, elátkozzam és porral szórjam be a múltat... És az ördög tudja, miért másztam el én ezek után ahhoz a Szimonovhoz!...

Reggel korán kiugrottam az ágyból; olyan izgatottan pattantam fel, mintha most mindjárt kezdődne az egész. De hát szentül azt hittem, hogy közeleg, és még ma okvetlenül be is következik valami gyökeres fordulat az életemben. A megszokás hiánya vagy mi okozta-e, de nekem egész életemen át a legkisebb, pusztán külsőséges eseménykor is úgy tűnt fel, hogy most mindjárt valami gyökeres fordulat következik be az életemben. Egyébként a szokásos időben indultam a hivatalba, de két órával hamarabb hazaszöktem, hogy felkészüljek. Az a fontos, hogy ne elsőnek érkezzek, mert különben azt gondolják, hogy ez nagyon nagy öröm nekem. De ezer meg ezer ilyen fontos dolog volt még, és ezek mind az elernyedésig izgattak. Saját kezűleg kitisztítottam a magas szárú cipőmet. Apollon a világért se tisztította volna kétszer, mert úgy vélte, hogy nincs rendjén. Úgy tisztítottam ki, hogy az előszobában elloptam a kefét, nehogy észrevegye valamiképp és aztán lenézzen miatta. Aztán tüzetesen szemügyre vettem a ruhámat, és úgy találtam, hogy mindenem ócska, kopott, viseltes. Túlságosan is elhanyagoltam már magam. A hivatalnoki egyenruhám még eléggé jó állapotban volt, de egyenruhában mégsem illik ebédre menni. Ami a legbosszantóbb: a pantallómon, épp a térdén egy óriási sárga pecsét éktelenkedett. Előre éreztem, hogy már pusztán ez a pecsét elveszi önbecsülésem kilenctized részét. Azt is tudtam, hogy nagyon alantas dolog így gondolkozni. "De most nem érünk rá töprengeni; most közeleg a való élet" - gondoltam, és mindjobban elcsüggedtem. Azt is nagyon jól tudtam, hogy mindezeket a tényeket hajmeresztően eltúlozom; de mit tehettem, ha egyszer már nem tudtam uralkodni magamon, ha már szinte rázott a hidegláz. Kétségbeesve képzeltem el, milyen fölényesen és ridegen fogad majd az a "gaz" Zverkov; milyen korlátolt, semmivel sem enyhíthető lenézéssel bámul majd rám az a tökfejű Trudoljubov; milyen utálatosan és pimaszul vihog majd a rovásomra az a csirkefogó Ferficskin, hogy Zverkov kegyeibe férkőzzék; milyen pontosan látja majd mindezt Szimonov, és mennyire lenéz engem alantas hiúságom és kislelkűségem miatt, és ami a legnagyobb baj: mennyire siralmas, nem irodalmi, hétköznapi lesz mindez. Persze sokkal jobb lenne, ha nem mennék oda. De hát ez most már teljességgel lehetetlen volt: ha engem egyszer elkezdett húzni valami, akkor én mindenestül, a fejem búbjáig belemásztam. Mert aztán egész életemen át csúfoltam volna magam: "No, hát gyáván meghátráltál a valóság elől, meghátráltál!" Igenis, szenvedélyesen szerettem volna bebizonyítani ennek az egész "gyülevész bandának", hogy egyáltalán nem vagyok olyan gyáva, mint magam is képzelem. Sőt: gyáva reszketésem, hideglázam tetőfokán arról ábrándoztam, hogy diadalt aratok, legyőzöm, magammal ragadom és arra kényszerítem őket, hogy megszeressenek, ha már csak "fennkölt gondolataimért és kétségbevonhatatlan szellemességemért" is. Elhanyagolják Zverkovot, ott ül majd félrehúzódva, és szégyenkezve hallgat; én pedig porrá tiprom. Később esetleg kibékülünk, sőt pertut is iszom vele; ám az volt a legrosszabb, a legbántóbb, hogy én már akkor tudtam: teljes mértékben, bizonyosan tudtam, hogy voltaképpen nem is kell nekem ez az egész, hogy voltaképpen egyáltalán nem is vágyom én széttiporni, leigázni őket, és hogy az egész eredményért - mihelyt elérném - nem adnék egy garast se. Ó, hogy kértem az Istent, hogy minél hamarabb múljon már el ez a nap! Kimondhatatlan lelki fájdalommal mentem oda az ablakhoz többször is, kinyitottam a szellőzőablakot, és belebámultam a sűrűn hulló nedves hó ködös homályába...

Rozoga faliórám végre sziszegve elütötte az ötöt. Felkaptam a kucsmámat, és kerülve Apollon tekintetét - már reggel óta várta-várta, hogy odaadjam a fizetését - elsiklottam mellette, ki az ajtón, aztán egy cifra bérkocsin, amelyet utolsó félrubelemen fogadtam, az Hôtel de Paris felé hajtattam, mint egy úr.

4

Már az előző napon tudtam, hogy én érkezem elsőnek. De hát nem az elsőség volt a baj.

Őközülük nemhogy nem volt ott senki, de még a szobánkat is alig találtam meg. Az asztal még nem volt egészen megterítve. Hát ez meg mit jelent? Hosszas faggatózás után megtudtam végre a pincérektől, hogy az ebédet nem ötre, hanem hatra rendelték. Ezt megerősítették a tálalóban is. Szinte szégyelltem már kérdezősködni. Még csak huszonöt perccel múlt öt. Ha megváltoztatták az időpontot, mindenesetre értesíteniük kellett volna - arra való a városi posta -, és nem lett volna szabad "megszégyeníteniük" önmagam és... és a pincérek előtt. Leültem; egy pincér folytatta a terítést; jelenlétében valahogy még kellemetlenebbül éreztem magam. Hat óra tájban, bár égtek a lámpák, gyertyákat is hoztak be. A pincérnek esze ágában sem volt akkor mindjárt behozni őket, amikor én megérkeztem. A szomszéd szobában két külön asztalnál két haragos, zord külsejű, hallgatag vendég ebédelt. Az egyik távolabbi teremben nagy zaj volt, még kiabáltak is; egész kompánia hahotázása meg utálatos francia visongás hallatszott; ott hölgyekkel ebédeltek. Egyszóval majd felfordult a gyomrom. Ritkán éltem át kellemetlenebb perceket, úgyhogy amikor pontosan hat órakor mind egyszerre megjelentek, az első pillanatban úgy megörültem nekik, mint szabadítóimnak, és kis híján megfeledkeztem arról, hogy sértődött arcot kell vágnom.

Zverkov lépett be elsőnek, látszott, hogy ő a kompánia feje. Ő is, a többiek is mind nevettek; de Zverkov elkomolyodott, mihelyt megpillantott, ráérősen odajött, szinte hencegősen meghajolt kissé derékban, és kedveskedve kezet nyújtott, de nem túl barátságosan, sőt inkább óvatosan, csaknem tábornokias udvariassággal, mintha kézfogás közben óvni akarná magát valamitől. Én éppen ellenkezőleg, úgy képzeltem el, hogy mihelyt belép, felnevet azzal a régi, vékony, visongó kacagásával, és mindjárt az első szavak után ömlenek belőle a lapos tréfák és szellemeskedések. Erre készültem én fel már tegnap óta, és sehogy se vártam volna, hogy így lóhátról, ilyen vállveregető nyájassággal bánik velem. Tehát most már végképp, összehasonlíthatatlanul feljebb állónak tartja magát, minden vonatkozásban? Ha csak sérteni akar ezzel a tábornokias modorral, akkor még hagyján, gondoltam; akkor köpnék rá. De hátha csakugyan, minden sértő szándék nélkül abba a birkafejébe vette azt a szerencsétlen gondolatot, hogy ő összehasonlíthatatlanul fölöttem áll, és nem is tud másképp nézni rám, csakis ilyen vállveregetően?! Már erre a puszta feltevésre is fulladoztam a dühtől.

- Meglepetéssel értesültem arról a kívánságáról, hogy részt vehessen az ebédünkön - kezdte pöszén, selypítve, és elhúzta a szavakat, amit azelőtt nem szokott. - Mi valahogy nem nagyon találkozgattunk. Maga kerül bennünket. Kár. Nem vagyunk mi olyan szörnyetegek, mint gondolja. No, kérem, mindenesetre örülök, hogy fel-ú-jít-hat-juk...

És hanyagul hátrafordult, hogy letegye kalapját az ablakpárkányra.

- Régóta vár? - kérdezte Trudoljubov.

- Pontosan öt órára jöttem, ahogy tegnap jelezték - feleltem hangosan, olyan ingerültséggel, amely már-már kirobbanással fenyegetett.

- Hát nem értesítetted, hogy megváltoztattuk az időpontot? - fordult Szimonovhoz Trudoljubov.

- Nem. Elfelejtettem - felelte minden megbánás nélkül Szimonov, és tőlem még bocsánatot sem kérve, máris indult, hogy intézkedjék az előételek dolgában.

- Hát akkor már egy órája itt vár, szegény! - kiáltott fel gúnyosan Zverkov, mert az ő fogalmai szerint ez csakugyan, minden bizonnyal roppant mulatságos volt. Utána hitvány, harsogó kutyahangján kacagásra fakadt az az alávaló Ferficskin is. Ő is roppant nevetségesnek és zavarba ejtőnek találta a helyzetemet.

- Ez egyáltalán nem nevetséges! - kiáltottam egyre ingerültebben Ferficskinnek - nem én vagyok a hibás, hanem mások. Elmulasztották, hogy értesítsenek. Ez... ez... ez... egyszerűen képtelenség!

- Nemcsak képtelenség, hanem még annál is több - dörmögte naivul a védelmemre kelve Trudoljubov. - Maga túl enyhén fejezte ki magát. Ez egyszerűen udvariatlanság. De persze, nem volt szándékos. Hát hogy nem értesítette ez a Szimonov?! Hm!

- Ha énvelem ilyen játékot űznek - jegyezte meg Ferficskin -, akkor én...

- Legalább rendelt volna valamit - vágott közbe Zverkov -, vagy egyszerűen kérte volna az ebédjét... nem kellett volna várakoznia.

- Maga is beláthatja, hogy ezt megtehettem volna minden engedély nélkül is - vágtam oda nyersen. - Ha vártam, akkor...

- Üljünk le, uraim - kiáltotta belépve Szimonov -, minden kész van; a pezsgőért vállalom a felelősséget, kitűnően be van hűtve... Azt se tudom, hol lakik, hát hol kerestem volna? - fordult hirtelen felém. de megint csak nem nézett rám. Úgy látszik, nem tetszett neki valami. A tegnapi találkozás után bizonyára meggondolta magát.

Mindnyájan leültek: én is. Az asztal kerek volt. A bal oldalamra Trudoljubov került, a jobbomra Szimonov. Zverkov átellenben ült; Ferficskin őmellette, közte és Trudoljubov között.

- Mond-ja, maga... milyen ügyosztályon szolgál? - foglalkozott tovább velem Zverkov. Látva, hogy zavarban vagyok, komolyan azt képzelte, hogy kedvesen kell bánni velem, és hogy úgy mondjam, fel kell bátorítani. "Mi az, azt akarja, hogy hozzávágjak egy üveget?" - gondoltam dühösen. Mivel nem szoktam hozzá az ilyesmihez, rendkívül hamar felingerültem.

- Az i-irodában - feleltem szaggatottan, a tányéromba bámulva.

- És... ez... ő-ő-ő előnyös magának? Mond-ja, mi kényszerítette magát arra, hogy otthagyja az előző állását?

- Az ké-é-é-ényszerített, hogy kedvem támadt otthagyni az előző állásomat - feleltem kétszerte hosszabban elnyújtva, mert már alig bírtam uralkodni magamon. Ferficskin prüszkölve nevetett. Szimonov gúnyosan tekintett rám; Trudoljubov abbahagyta az evést, és kíváncsian nézegetett.

Zverkovot kellemetlenül érintette, de úgy tett, mintha mi sem történt volna.

- No-o-o, és a javadalma?

- Miféle javadalmam?

- Hát a f-fizetése?!

- Ugyan, mit faggat engem?!

De azért mindjárt megmondtam, mennyi a fizetésem.

Rettentően elpirultam.

- Nem valami sok - jegyezte meg nagyképűen Zverkov.

- Hát igen, abból nemigen lehet előkelő vendéglőkben ebédelgetni! - tódította pimaszul Ferficskin.

- Szerintem ez valósággal éhbér - fűzte hozzá komolyan Trudoljubov.

- És hogy lefogyott, hogy megváltozott... azóta... - tette hozzá Zverkov most már epésen, és valami pimasz sajnálkozással nézegette az arcomat is, a ruhámat is.

- No de elég, ne hozzátok zavarba - kiáltott vihogva Ferficskin.

- Vegye tudomásul, kedves uram, hogy én nem jövök zavarba! - robbantam ki végül. - Hallja?! Igenis, itt ebédelek, "előkelő vendéglőben", mégpedig a magam pénzén és nem a másén, ezt jegyezze meg, Monsieur Ferficskin!

- Ho-ogy? Hát ki nem a saját pénzén ebédel itt? Maga mintha... - kötött belém Ferficskin, rákvörös lett, és borzasztó dühösen nézett a szemembe.

- Ú-úgy! - feleltem, érezve, hogy túllőttem a célon. - Különben azt hiszem, jobb, he egy kissé okosabb társalgással töltjük az időt.

- Talán fitogtatni akarja az eszét?

- Ne féljen, az itt teljesen fölösleges lenne.

- Miért csattant úgy fel, jó uram, mi?! Csak nem hibbant meg ott abban az irodában?

- Elég, uraim, elég! - kiáltotta parancsoló hangon Zverkov.

- Micsoda ostobaság! - dörmögte Szimonov.

- Csakugyan ostobaság, azért jöttünk össze most, baráti körben, hogy elbúcsúztassuk elutazása előtt jó barátunkat, maga meg osztozkodik itt! - szólalt meg gorombán Trudoljubov, csakis énhozzám intézve szavait. - Maga tegnap valósággal közénk kéredzkedett, hát ne zavarja meg az általános összhangot...

- Elég, elég - kiáltotta Zverkov. - Hagyják abba, uraim, ez nem járja. Inkább elmondom, hogy házasodtam meg kis híján tegnapelőtt.

És ekkor elkezdődött egy gunyoros história arról, hogyan házasodott meg - kis híján - ez az úr tegnapelőtt. A nősülésről egyébként egy szó sem esett, de minduntalan tábornokok, ezredesek, sőt kamarások bukkantak fel a történetben. Zverkov pedig csaknem a főszerepet játszotta közöttük. Helyeslő nevetés harsant fel; Ferficskin még visongott is.

Velem nem törődtek; lesújtva, sőt megsemmisülve ültem ott.

"Uramisten, hát az én társaságom ez?! - gondoltam. - És milyen fatuskónak mutatkoztam be előttük! Túl sokat megengedtem ennek a Ferficskinnek. Ezek az ostobák azt hiszik, ők tisztelnek meg azzal, hogy helyet adnak az asztaluknál, és nem értik meg, hogy én igenis én tisztelem meg őket, nem pedig ők engem! Lefogytam! A ruhám! Ó, az az átkozott pantalló! Zverkov már az előbb észrevette a sárga pecsétet a térdemen... De mit törődöm én velük?! Mindjárt ebben a pillanatban fel kell állni az asztal mellől, fogni a kalapomat, és egyetlen szó nélkül, könnyedén elmenni... Csupa megvetésből! Holnap aztán akár párbajra is kiállok! Gazemberek! Hisz nem azt a hét rubelt sajnálom én. Bizonyára azt gondolják... Vigye el őket az ördög! Nem sajnálom én azt a hét rubelt! Ebben a pillanatban elmegyek!..."

Természetesen maradtam.

És bánatomban egyik pohár vörös meg fehér bort a másik után hajtottam fel. Mivel nem szoktam hozzá, hamar megmámorosodtam, és a mámorral együtt nőtt a bosszúságom is. Hirtelen kedvem támadt, hogy a legarcátlanabb módon megsértsem mindnyájukat, és csak aztán menjek el. Kilesem a kedvező pillanatot, aztán megmutatom, ki vagyok én! Hadd mondják aztán, hogy nevetséges ugyan, de okos... és... és... egyszóval... vigye el őket az ördög!

Elködlő tekintetemet pimaszul végigjártattam mindőjükön. De ők mintha teljesen megfeledkeztek volna rólam. Ők zajongtak, kiabáltak, vígan voltak. Mindig Zverkov vitte a szót. Figyelni kezdtem. Zverkov valami csodás hölgyről beszélt, akit ő végül mégiscsak szerelmi vallomásra bírt (természetesen úgy hazudott, mintha könyvből olvasná), és ebben különösen sokat segített neki egy bizalmas barátja, egy hercegecske, valami Kolja huszár, akinek háromezer lelket számláló birtoka van.

- Érdekes, hogy az a Kolja, akinek háromezer jobbágya van, nem jött elbúcsúztatni magát - szóltam közbe váratlanul. Egy pillanatra mind elhallgattak.

- De hamar berúgott! - Megvetően felém sandítva, Trudoljubov végre hajlandó volt észrevenni.

Zverkov szótlanul nézegetett, mint egy bogarat. Lesütöttem a szemem. Szimonov hamar hozzálátott, hogy pezsgőt töltögessen.

Trudoljubov felemelte a poharát, utána a többiek is mind, csak én nem.

- Egészségedre, és szerencsés utat! - kiáltotta Zverkovnak. - A régi esztendőkre és a jövőkre! Éljen!

Mindnyájan kiitták, aztán odamentek Zverkovhoz, hogy összecsókolózzanak vele. Én meg se moccantam. A teli pohár érintetlenül állt előttem.

- Hát maga tán nem akar inni? - ordított rám türelmetlenül és fenyegetően felém fordulva Trudoljubov.

- Én külön pohárköszöntőt akarok mondani. Én majd akkor iszom, Trudoljubov úr.

- Undok méregzsák! - dörmögte Szimonov.

Kiegyenesedtem a széken, és izgatottan felemeltem a poharamat, valami szokatlanra készültem; még magam se tudtam, tulajdonképpen mit fogok mondani.

- Silence!^[5] - kiáltotta Ferficskin. - Ez valami okos beszéd lesz! - Zverkov nagyon komolyan várt, tudta, hogy fontos dolog következik.

- Zverkov főhadnagy úr - kezdtem -, vegye tudomásul, hogy én gyűlölöm a szócséplést, a szószátyárokat meg a könnyen hajló derekakat... Ez az első pont, ez után következik a második.

Mind a négyen ugyancsak feszengtek.

- A második pont: gyűlölöm a kicsapongást meg a kicsapongókat. Különösen a kicsapongókat! Harmadik pont: szeretem az igazságot, az őszinteséget, a becsületet! - folytattam szinte gépiesen, mert már majdnem megdermedtem a rémülettől, és magam se tudtam, hogyan mondom én ezeket... - Szeretem a gondolatot, moszjö Zverkov, szeretem az egyenrangúságon alapuló igaz barátságot, de nem a... hm... Szeretem a... Egyébként miért ne? Én is iszom a maga egészségére, moszjö Zverkov. Csábítson el sok-sok cserkesz lányt, lője halomra a haza ellenségeit, és... és... Egészségére, moszjö Zverkov!

Zverkov felállt a székről, meghajolt felém, és így szólt:

- Hálásan köszönöm.

Borzasztóan meg volt sértődve, és egészen elsápadt.

- Az ördög vigye el! - bömbölte ököllel az asztalra csapva Trudoljubov.

- Ez nem való, kérem, ezért pofonverés jár! - nyivákolta Ferficskin.

- Ki kell dobni! - dörmögte Szimonov.

- Egy szót se, uraim, egy mozdulatot se! - kiáltotta ünnepélyesen Zverkov, és igyekezett lecsillapítani az általános felháborodást. - Köszönöm a készségteket, de én magam is be tudom bizonyítani, mennyire becsülöm a szavait.

- Ferficskin úr, mindjárt holnap adjon elégtételt az iménti szavaiért! - mondtam fontoskodóan Ferficskin felé fordulva, hangosan.

- Vagyis hogy álljak ki párbajra? Kérem - felelte, de én bizonyára olyan nevetséges voltam, amikor kihívtam, hogy mindnyájan csak úgy gurultak a nevetéstől, még maga Ferficskin is.

- Ki kell dobni. Világos! Hisz már egészen részeg! - szólalt meg undorral Trudoljubov.

- Sose bocsátom meg magamnak, hogy elfogadtam a jelentkezését - dörmögött megint Szimonov.

"Most kellene egy-egy üveget vágni mindegyikhez" - gondoltam; fel is vettem egy palackot, és... teletöltöttem a poharamat.

"...Nem! Jobb, ha itt ülök mindvégig! - fűztem tovább gondolataimat. - Maguk persze örülnének, uraim, ha elmennék. Hát azért se! Csak azért is itt ülök és iszom mindvégig, annak jeléül, hogy semmire se becsülöm magukat. Itt ülök és iszom, mert ez kocsma, és én megfizettem a belépődíjat. Itt ülök és iszom, mert holmi bábunak tekintem magukat, mégpedig nem is létező bábunak. Itt ülök és iszom... és énekelek, ha akarok, igen, kérem, énekelek is, mert jogom van arra... hogy énekeljek... hm."

De nem énekeltem. Csak igyekeztem rá se nézni egyikükre se; a legfesztelenebb pózokat öltöttem fel, és türelmetlenül vártam, mikor szólnak majd hozzám, ők maguktól. De sajnos, nem szóltak hozzám. És mennyire, de mennyire szerettem volna kibékülni velük abban a percben! Elütötte a nyolcat, végül a kilencet. Ők átültek az asztal mellől a díványra. Zverkov leheveredett a pamlagra, és egyik lábát feltette a kerek asztalkára. Odavitték az italt is. Zverkov csakugyan rendelt nekik három üveggel a maga zsebéből. Engem persze nem kínált meg. Mind körülülték a díványon. Csaknem áhítattal hallgatták. Látszott, hogy szeretik. "Miért? Miért?" - gondoltam magamban. Néha összecsókolóztak részeg elragadtatásukban. Beszéltek a Kaukázusról, arról, hogy mi az igazi szenvedély, az előnyös állásokról, arról, hogy mennyi jövedelme lehet egy Podharzsevszkij nevű huszárnak, akit egyikük sem ismert személyesen, és örültek, hogy nagy jövedelme van; beszéltek D. hercegné rendkívüli szépségéről és bájáról, akit szintén egyikük se látott soha: végül oda lyukadtak ki, hogy Shakespeare halhatatlan.

Én lenézően mosolyogtam, és fel s alá járkáltam a szoba másik oldalán, éppen átellenben a dívánnyal, a fal mentén az asztaltól a kályháig meg vissza. Minden erőmmel meg akartam mutatni nekik, hogy meg tudok lenni nélkülük is; közben pedig szándékosan kopogtam a cipőmmel, ahogy kivágtam a lépést a sarkával. De minden hiába volt. Ők ügyet se vetettek rám. Nekem volt türelmem így járkálni előttük nyolc órától tizenegyig, egy és ugyanazon a helyen, az asztaltól a kályháig, és a kályhától vissza az asztalig. "Így járkálok itt magamnak, és ezt senki se tilthatja meg nekem." Egy pincér, aki többször is bejött a szobába, meg-megállt, és úgy nézett; a sűrű fordulóktól már szédültem; néha úgy rémlett, lázálomban lebegek. E három óra alatt háromszor izzadtam és száradtam meg. Olykor mély, éles fájdalommal hasított szívembe az a gondolat, hogy elmúlik tíz év, húsz év, negyven év, és én negyven év múlva is kétségbeesetten, megalázva gondolok vissza egész életemnek e legalávalóbb, legnevetségesebb és legszörnyűbb pillanataira. Arcátlanabbul, önkényesebben már nem is alázhattam volna le magam, és teljesen, teljes mértékben tisztában voltam ezzel, és mégiscsak tovább járkáltam az asztaltól a kályháig meg vissza. "Ó, ha tudnák, hogy milyen érzésekre és gondlatokra vagyok én képes! Ha tudnák, mennyire művelt vagyok én!" - gondoltam percenként, és gondolatban a dívány felé fordultam, ahol ellenségeim ültek. De ellenségeim úgy viselkedtek, mintha én ott se volnék a szobában. Egyszer, csak egyetlenegyszer fordultak felém, amikor Zverkov Shakespeare-ről kezdett beszélni, és én megvetően felnevettem. Annyira mesterkélten, utálatosan prüszköltem, hogy egyszerre mind félbeszakították a társalgást, és vagy két percig szótlanul, a nevetést abbahagyva, komolyan figyelték, hogyan járkálok a fal mellett az asztaltól a kályháig, és mennyire ügyet sem vetek rájuk. De nem értem célt: nem szóltak hozzám, és két perc múlva már megint nem törődtek velem.

Elütötte a tizenegyet.

- Uraim - kiáltotta a díványról felkelve Zverkov -, most pedig menjünk mind - oda!

- Helyes, helyes! - felelték a többiek.

Hirtelen Zverkovhoz fordultam. Annyira elgyötrődtem, összetörtem, hogy véget akartam már vetni az egésznek, ha az életembe kerül, akkor is! Lázas voltam; verejtéktől csapzott hajam a homlokomra meg a halántékomra tapadt.

- Zverkov! Bocsánatot kérek magától - mondtam élesen, határozottan. - Ferficskin, magától és mindenkitől, mindenkitől, mert mindenkit megsértettem.

- Ahá! Nem barátja a párbajnak! - jegyezte meg maró gúnnyal Ferficskin.

Mintha szíven döftek volna.

- Nem, nem a párbajtól félek, Ferficskin! Én hajlandó vagyok megverekedni magával akár holnap is, de csak ha kibékültünk. Még ragaszkodom is hozzá, és maga nem térhet ki előle. Be akarom bizonyítani, hogy nem félek a párbajtól! Majd maga lő először, én pedig a levegőbe lövök.

- Szórakozik - jegyezte meg Szimonov.

- Egyszerűen ostobaságokat fecseg! - szólt közbe Trudoljubov.

- Engedjen már tovább! Miért áll az utamba?... Hát mi kell magának? - kérdezte megvetően Zverkov. Mindnyájuknak vörös volt az arca, a szemük meg csillogott - sokat ittak.

- A barátságát szeretném megnyerni, Zverkov. Én megsértettem magát, de...

- Megsértett? M-maga?! En-engem?! Vegye tudomásul, kedves uram, hogy maga soha, semmilyen körülmények között nem sérthet meg - engem!

- És egyáltalán, elegünk volt magából! - tódította Trudoljubov. - Félre innen! Megyünk!

- Olimpia az enyém, uraim. Ebben egyeztünk meg! - kiáltotta Zverkov.

- Nem vitatjuk el! Nem vitatjuk el! - felelték nevetve a többiek.

Úgy álltam ott, mintha leköptek volna. A kompánia nagy lármával vonult kifelé a szobából. Trudoljubov valami bárgyú dalra gyújtott. Szimonov egy röpke pillanatra visszamaradt, hogy borravalót adjon a pincéreknek. Ekkor váratlanul odalépetem hozzá.

- Szimonov! Adjon nekem hat rubelt! - szóltam határozottan és elszántan.

Megdöbbenve, bamba tekintettel bámult rám. Ő is részeg volt.

- Csak nem akar oda is velünk jönni?

- De igen!

- Nincs nálam pénz! - felelte nyersen, majd megvetően elnevette magát, és kifelé indult.

Megragadtam a köpönyegét. Ez valóságos lidércálom volt.

- Szimonov! Én láttam magánál pénzt, hát miért tagadja le? Talán gazember vagyok én? Vigyázzon, ne tagadja meg! Ha tudná, miért kérem! Ettől függ minden, az egész jövőm, minden tervem...

Szimonov elővette a pénzt és szinte odadobta.

- Fogja, ha már ennyire szemtelen! - mondta kegyetlenül, és máris szaladt, hogy utolérje a többieket.

Egy pillanatra egyedül maradtam. Rendetlenség, ételmaradék, törött pohár a padlón, kiömlött bor, cigarettacsutkák; mámor és agyrémek a fejemben, kínzó keserűség a szívemben, végül - egy pincér, aki mindent látott-hallott, és kíváncsian bámult a szemembe.

- Oda! - kiáltottam. - Vagy mindnyájan térden állva, a lábamat átölelve könyörögnek a barátságomért, vagy... vagy pofonütöm Zverkovot!

5

- Itt van hát, itt van hát végre a találkozás a valósággal - dörmögtem hanyatt-homlok lefelé rohanva a lépcsőn. - Ez bezzeg más, mint a pápa, aki elhagyja Rómát, és Brazíliába költözik; ez bezzeg nem bál a Comói-tó partján!

"Gazember vagy - villant át agyamon -, ha most nevetsz ezen."

- Nem baj! - kiáltottam önmagamnak felelve. - Hisz most már minden elveszett!

Azok már nyomtalanul eltűntek; de mindegy - tudtam, hova hajtattak.

A feljáró lépcsőjénél egy magányos, éjszakás bérkocsis állt darócban; teljesen belepte a nedves és szinte meleg hó, amely még egyre hullt. Fojtóan párás volt a levegő. A gubancos tarka lovacskát is egészen beborította a hó; köhögött, erre nagyon jól emlékszem. Rohantam a háncsból font szánhoz; amikor felemeltem a lábam, hogy beszálljak, eszembe jutott, hogyan adta ide Szimonov az imént a hat rubelt; ez a jelenet szinte lekaszált, úgyhogy belezuhantam a szánba, mint egy zsák.

- Sokat kell tenni, hogy mindezt letörlesszem! - kiáltottam. - hát én vagy le is törlesztem, vagy még ezen az éjszakán elpusztulok ott helyben! Gyerünk!

Elindultunk. Valóságos vihar kavargott a fejemben:

"Térden állva könyörögni nem fognak a barátságomért. Ez délibáb, undorító, romantikus, fantasztikus és ízetlen öncsalás; ugyanolyan, akár az a bál a Comói-tó partján. És ezért kötelességem pofon ütni Zverkovot! Kutya kötelességem. Tehát - döntöttem. Máris repülök oda, hogy pofon vágjam. Hajts!"

A bérkocsis megrántotta a gyeplőt.

"Mihelyt belépek, mindjárt pofon vágom. Mondjak a pofon előtt néhány szót, amolyan bevezetésfélét? Nem kell! Egyszerűen bemegyek és pofon ütöm. Mind ott ülnek majd a teremben, ő meg a díványon Olimpiával. Az az átkozott Olimpia! Egyszer kinevetett az arcom miatt, és megtagadta magát tőlem. Hát én azt az Olimpiát a hajánál, Zverkovot meg mind a két fülénél fogva elvonszolom onnan! De nem! Jobb lesz, ha csak az egyik fülét ragadom meg, és a fülénél fogva húzom végig az egész szobán. Bizonyára mindnyájan nekem esnek, és megpróbálnak kituszkolni. Ez nagyon is valószínű. Oda se neki! Mégiscsak én adtam az első pofont; az enyém a kezdeményezés; márpedig a becsület törvényei szerint ez a legfontosabb; folt esett rajta, és többé semmiféle ütlegekkel nem tudja lemosni a pofont, csak párbajjal. Kénytelen lesz megverekedni velem. Csak hadd üssenek most azok a durva lelkű fickók! Különösen Trudoljubov fog ütni-verni: ő olyan erős! Ferficskin oldalról csimpaszkodik majd belém, mégpedig bizonyára a hajamba; ez egész biztos. De nem baj, nem baj! Állok elébe! Azzal a birkakobakjukkal is kénytelenek lesznek végre észrevenni mindebben a tragikumot! Ha majd az ajtó felé taszigálnak, odakiáltom nekik, hogy voltaképpen a kisujjammal sem érnek fel. Hajts, kocsis, hajts!" - kiáltottam rá a bérkocsisra. Összerezzent, és meglendítette ostorát. Túlságosan vadul kiáltottam rá.

"Hajnalban megverekszünk, ez már eldöntött dolog. Az irodával végeztem. Ferficskin az este ivodát mondott iroda helyett! De honnan vegyek pisztolyt? Badarság! Előre kiveszem a fizetésemet és veszek. Hát puskaport és golyót?! Ez a segéd dolga. És hogy sikerül mindezt elintézni hajnalig? És honnan veszek segédet? Nekem nincsenek ismerőseim... Badarság! - kiáltottam egyre jobban nekiszilajodva. - Badarság! Az első járókelő, akit megszólítok az utcán, köteles elvállalni, hogy segédem legyen, pontosan ugyanúgy, ahogy köteles kimenteni a vízbe fúlót. A legkülönösebb esetek is előfordulhatnak. Még ha magát az igazgatómat kérném meg, pusztán lovagias érzésből ő is köteles lenne elvállalni - és megőrizni a titkot! Anton Antonics..."

Az volt a baj, hogy feltevéseim egész visszataszító ostobaságát, az érem másik oldalát - ugyanabban a pillanatban - tisztábban és világosabban láttam, mint bárki más a kerek világon, de...

Megint végigborzongatott a hideg.

- Hajts, kocsis, hajts, te fickó, hajts!

- Nono, uram! - szólalt meg az őserő.

"Nem jobb lenne... nem lenne jobb... most egyenesen hazahajtatni? Ó, istenem! Hát miért, miért ajánlkoztam én tegnap erre az ebédre? De nem, ezt nem lehet! És az a háromórás séta ott az asztaltól a kályháig? Őnekik, igenis őnekik kell megfizetniük azért a sétáért! Nekik kell lemosniuk ezt a gyalázatot!" "Hajts!"

De mi lesz, ha bevitetnek az őrszobára?! Nem merik megtenni. Félnek a botránytól. És mi lesz, ha Zverkov csupa megvetésből nem hajlandó kiállni? Ez nagyon is valószínű; no de akkor majd megmutatom én nekik!... Holnap elrohanok a postaállomásra, mikor indulni készül, és lábánál fogva lerángatom, letépem róla a köpönyegét, amikor be akar szállni a kocsiba. Beleharapok a kezébe, véresre marom. "Nézzétek, mire rá lehet vinni egy kétségbeesett embert!" Ám verjen agyba-főbe, ám álljanak mögötte a többiek mind! Én az egész közönségnek odakiáltom: "Nézzétek ezt a fiatal kölyköt, aki úgy indul a cserkesz nőket csábítani, hogy még rajta van a képén a köpésem!"

Ezek után természetesen mindennek vége! Az iroda eltűnt a föld színéről. Elfognak, bíróság elé állítanak, kidobnak az állásomból, tömlöcbe vetnek, Szibériába száműznek telepesnek. Nem számít! Tizenöt év múlva kolduscondrában elvánszorgok hozzá, mihelyt kiengednek a tömlöcből. Megkeresem valamelyik kormányzóság székhelyén. Már nős lesz és boldog. Lesz egy felnőtt lánya... Azt mondom majd: "Ide nézz, te szörnyeteg, nézd ezt a beesett orcát, nézd a condráimat! Elvesztettem mindent - érvényesülést, boldogságot, művészetet, tudományt, a szeretett nőt, és mindent temiattad. Itt van két pisztoly. Azért jöttem, hogy elsüssem a pisztolyomat, és... és megbocsátok neked." Ekkor a levegőbe lövök, és - köd előttem, köd utánam...

Már-már sírva fakadtam, noha ugyanabban a pillanatban pontosan tudtam, hogy ez a Szilvióból és Lermontov Álarcosbáljából való. És ekkor rettenetesen elszégyelltem magam; annyira, hogy megállítottam a fogatot, kiszálltam a szánból, és megálltam a hóban, az út közepén. A bérkocsis meghökkenve és nagyot sóhajtva nézett rám.

"Mit tegyek? - gondoltam. - Oda sem mehetek, mert ostobaság sül ki belőle; abba se hagyhatom a dolgot, mert akkor is fonákul üt ki... Uramistenem! Hát hogy lehetne ezt abbahagyni?! Ilyen sértések után?! Nem! - kiáltottam fel, és megint belevetettem magam a szánba - ez már eleve elrendeltetett, ez maga a végzet! Hajts, hajts, oda!"

Türelmetlenségemben ököllel tarkón vágtam a bérkocsist.

- Ejnye, te, hát mit verekszel?! - kiáltotta a paraszt, de azért úgy megcsapkodta a gebét, hogy az állat fel-felrúgott a hátsó lábával.

Sűrű pelyhekben hullt a nedves hó; nem törődtem vele, levettem a takarót. Megfeledkeztem mindenről, mert végleg elszántam magam arra a pofonra, és rémülten éreztem, hogy ez most mindjárt okvetlenül bekövetkezik, és hogy immár semmilyen erővel nem lehet megakadályozni. Az árva lámpások, mint temetési fáklyák, mogorván pislákoltak a havas homályban. A hó beesett a köpönyegem, a kabátom, sőt az ingem gallérja alá is, és elolvadt; nem burkolóztam be, hisz most már úgyis elveszett minden! Végre megérkeztünk. Én szinte magamon kívül ugrottam ki a szánból, felszaladtam a lépcsőn, és kézzel-lábbal dörömböltem az ajtón. Különösen a lábam gyengült el térdben. Nagyon hamar ajtót nyitottak: mintha tudták volna, hogy jövök. (Valóban: Szimonov előre szólt, hogy esetleg jön még egy ember, mert ezeket bizony előre kellett figyelmeztetni, és általában óvintézkedéseket kellett tenni. Ez egyike volt azoknak a "divatszalonoknak", amelyeket azóta már rég betiltott a rendőrség. Nappal valóban szalon volt, de este vendégként is eljöhetett az, akit beajánlottak.) A sötét bolton gyors léptekkel áthaladtam az ismerős terembe, ahol csak egy gyertya égett, és értetlenül megálltam: nem volt ott senki.

- Hol vannak? - kérdeztem valakitől. Ők természetesen már páronként szétszéledtek...

Egy bamba mosolyú személy, maga a tulajdonosnő állt előttem, aki valamelyest ismert engem. Egy pillanat múlva nyílt az ajtó, és belépett egy másik nőszemély is.

Én semmire se figyelve, fel s alá járkáltam, és azt hiszem, magamban beszéltem. Mintha a haláltól menekültem volna meg, és ezt egész lényemmel boldogan éreztem: pofon vágtam volna, okvetlenül, de okvetlenül pofon vágtam volna! De most már nincsenek itt, és... minden eltűnt; minden megváltozott!... Szétnéztem. Még nem tudtam tisztán gondolkozni. Gépiesen néztem arra a lányra, aki belépett; komoly, kissé meglepett tekintetű szempár, egyenes, sötét szemöldök, halovány, üde, fiatal arc tűnt elém. Mindjárt megtetszett; ha mosolyog, meggyűlölöm! Mintegy kényszerítve magam, tüzetesebben szemügyre vettem: még mindig nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Valami egyszerűség és jóság volt ezen az arcon, de egyúttal valami különös komolyság is. Biztos vagyok benne, hogy ezzel itt nem volt sikere, és azok közül a tökfilkók közül senki se vette észre. Egyébként nem lehetett szépnek nevezni, noha sudár termetű, jó alakú, erős lány volt. Rendkívül egyszerűen öltözött. Mintha belém ütött volna valami, galádul egyenest odaléptem hozzá...

Véletlenül beletekintettem a tükörbe. Feldúlt arcom végtelenül visszataszítónak látszott: sápadt, dühös, aljas volt, a hajam meg csapzott. "Így a jó, ennek örülök én - gondoltam -, épp annak örülök, hogy visszataszítónak lát; ez nagyon jólesik nekem..."

6

...Valahol a közfalon túl, mintha erősen nyomták vagy fojtogatták volna, rekedten nyöszörgött egy óra. A túlontúl hosszú nyöszörgés után vékony, csúnya és valahogy váratlanul gyors ütés következett, mintha valaki hirtelen előreugrott volna. Kettőt ütött. Felocsúdtam, bár nem is aludtam, hanem csak feküdtem félig bódultan.

A szűk, keskeny és alacsony szobában, amelyet csaknem teljesen elfoglalt egy óriás ruhaszekrény, és amelyet teledobáltak kartonnal, ronggyal meg mindenféle kacattal - egészen sötét volt. Az a gyertyacsonk, amely a szoba végében az asztalon állt, már alig pislákolt, kis híján elaludt. Néhány perc múlva teljes sötétségbe borult a szoba.

Hamar magamhoz tértem; minden erőlködés nélkül egyszerre nyomban eszembe jutott minden, mintha azt leste volna, hogy megint rám vethesse magát. Sőt még a bódulat alatt is állandóan megmaradt emlékezetemben egy pont, amelyet egy pillanatra sem felejtettem el, és amely körül rémlátásaim cammogtak. De furcsa volt: mindaz, ami azon a napon történt velem, most, felébredésem után immár réges-rég elmúltnak rémlett, mintha már réges-rég kiesett volna az életemből.

Zúgott a fejem. Mintha állandóan fölöttem kóválygott, belém akadt, felébresztett és háborgatott volna valami. A fájdalmas keserűség megint felgyülemlett bennem, és utat keresett, hogy kitörjön. Ekkor megpillantottam magam mellett egy nyitott szempárt, amely kíváncsian és kitartóan végigfürkészett. Rideg, részvétlen, mogorva, csaknem teljesen idegen volt a tekintete; elmenekült tőle a lelkem.

Komor gondolat született agyamban, majd valami undor borzongatta végig egész testemet, olyasféle amilyet akkor érez az ember, ha nyirkos, dohos pincébe ereszkedik. Valahogy különösnek találtam, hogy éppen csak most szánta rá magát ez a szempár arra, hogy végigfürkésszen. Az is eszembe jutott, hogy két óra hosszat egy szót se váltottam ezzel a lénnyel, és ezt teljesen fölöslegesnek is tartottam; sőt ez az imént még tetszett is nekem. Most pedig hirtelen világosan megjelent előttem a paráznaság ostoba gondolata, mely olyan undok, mint a pók, és amely szerelem nélkül, durván, orcátlanul rögtön azzal kezdi, amivel az igazi szerelem betetőződik. Sokáig néztünk így egymásra, de nem sütötte le előttem a szemét, és a tekintete se változott meg, úgyhogy végül valami okból félelem fogott el.

- Hogy hívnak? - kérdeztem gyorsan, hogy minél hamarabb végezzek.

- Lizának - felelte szinte súgva, de valahogy egészen barátságtalanul elfordította a szemét is.

Hallgattam egy darabig.

- Ma pocsék idő volt... esett a hó! - mondtam szinte csak magamnak, szomorúan a fejem alá hajlítottam a karomat, és a mennyezetre bámultam.

A lány nem felelt. Roppant fonák volt a helyzet.

- Idevalósi vagy? - kérdeztem egy perc múlva, csaknem dühösen, és egy kissé feléje fordítottam a fejemet.

- Nem.

- Hát hová?

- Rigába - felelte kelletlenül.

- Német vagy?

- Nem: orosz.

- Régóta vagy itt?

- Hol?

- Ebben a házban.

- Két hete. - Egyre kurtábban felelgetett.

A gyertya teljesen kialudt; nem láthattam többé az arcát.

- Szüleid vannak?

- Igen... nincsenek... vannak.

- Hol vannak?

- Ott... Rigában.

- Micsodák?

- Hát olyan...

- Mi az a hát olyan...? Kicsodák? Mi a foglalkozásuk?

- Polgáremberek.

- Te mindig velük éltél?

- Igen.

- Hány éves vagy?

- Húsz.

- És miért hagytad ott őket?

- Hát csak...

Ez a hát csak azt jelentette: hagyj már békében, torkig vagyok veled. Mind a ketten elhallgattunk.

Isten tudja, miért nem mentem el. Magam is egyre jobban megundorodtam és elszomorodtam. Az egész elmúlt nap képei valahogy maguktól, akaratomtól függetlenül, összevisszaságban elvonultak előttem. Ekkor eszembe jutott egy jelenet, amelyet reggel láttam az utcán, amikor gondba merülve iparkodtam a hivatalba.

- Ma kis híján elejtettek egy koporsót, ahogy vitték kifelé - szólaltam meg hangosan, bár egyáltalán nem akartam újabb beszélgetést kezdeni; csak úgy kicsúszott a számon.

- Koporsót?

- Igen, a Szénapiacon; egy pincéből cipelték kifelé.

- Pincéből?

- Nem pincéből éppen, hanem egy pincehelyiségből... tudod, no... lentről... egy rossz házból... Olyan mocsok volt körös-körül... Napraforgóhéj, szemét... bűz... undorító volt.

Néma csend.

- Nagyon kellemetlen ma temetni! - kezdtem ismét, csak hogy mondjak valamit.

- Miért kellemetlen?

- Hát a hó, latyak... (Ásítottam egyet.)

- Mindegy az - szólalt meg rövid hallgatás után.

- Nem, ez pocsék dolog... (Megint ásítottam.) A sírásók bizonyára káromkodnak, mert latyakos a hó. A sír meg biztos csupa víz volt.

- Már hogy volna víz a sírban? - kérdezte egy kissé kíváncsian, de még nyersebben és kurtábban, mint az előbb. Engem valahogy kezdett felajzani a dolog.

- Hát hogyne volna?! Egy arasznyi víz is meggyűlik a fenekén. Ott, a Volkov-temetőben egyetlenegy száraz sírt se lehet ásni.

- Miért nem?

- Hogyhogy miért nem? Olyan vizes a talaj. Ott mindenütt mocsár volt. Így hát vízbe eresztik le a koporsót. Saját szememmel láttam... már sokszor...

(Nem láttam én egyszer se, nem is voltam a Volkov-temetőben soha, csak mások szájából hallottam.)

- Neked talán mindegy, hogy meghalsz-e vagy sem?

- Ugyan, miért halnék meg? - felelt kérdéssel, mintegy védekezve.

- Hát egyszer csak meghalsz, mégpedig pontosan ugyanúgy halsz meg, mint a megboldogult... Az is... lány volt... Tüdőbajban pusztult el.

- Ha olyan lány lett volna, kórházban hal meg... (Már ezt is tudja - gondoltam -, nem lányt mondott, hanem olyan lányt.)

- Adós volt a gazdasszonyának - vetettem ellene, egyre jobban felajzva a vitától -, szinte a haláláig szolgált nála, bár tüdőbajos volt. Bérkocsisok mondták, akik ott beszélgettek néhány katonával. Bizonyára egykori vendégei voltak. Nevettek. Aztán betelepedtek a csapszékbe, hogy megüljék a torát. (Most is sokat hozzáhazudtam.)

Csend, néma csend. Meg se moccant.

- Hát kórházban talán jobb meghalni?

- Nem mindegy az?... De hát miért halnék én meg? - kérdezte ingerülten.

- Nem most, majd később!

- Akár később is...

- Hát már hogyne?! Most még fiatal vagy, szép, üde; ezt értékelik is, mégpedig nagyon. De ha így élsz, egy év múlva már nem ilyen leszel - elhervadsz.

- Egy év múlva?

- Mindenesetre egy év múlva már csökken az értéked - folytattam kárörömmel. - Innen valahová lejjebb kerülsz, más házba. Újabb esztendő múltán egy harmadik házba, mind lejjebb és lejjebb, vagy hét év múlva pedig a szénapiaci lebujba süllyedsz. És ez még hagyján. Az lesz a baj, ha ráadásul még valami betegség is megtámad, például a tüdővész vagy... erős meghűlés vagy más efféle... Ha így élsz, nagyon nehezen múlik el a betegség. Ha egyszer beleesel, nemigen szabadulsz meg tőle. Így aztán meghalsz.

- Hát akkor meghalok! - felelte most már egészen dühösen.

Gyors mozdulatot tett.

- Pedig kár.

- Kiért?

- Az életért.

Csend.

- Volt már kérőd? Mi?

- Miért kérdi?

- Nem akarlak én faggatni. Semmi közöm hozzá. Miért haragszol? Bizonyára voltak kellemetlenségeid. Mit törődöm én azzal! Csak hát sajnállak.

- Kit?

- Téged sajnállak.

- Nincs mit sajnálni rajtam... - suttogta alig hallhatóan, és ismét megmozdult.

Engem ez mindjárt felbosszantott. Hogyan?

Hát én olyan szelíden beszélek vele, ő meg...

- Hát mit gondolsz? Azt hiszed, jó úton jársz? Mi?

- Én nem gondolok semmit.

- Épp az a baj, hogy nem gondolsz. Térj észre, amíg még nem késő. Még van rá időd. Még fiatal vagy, szép vagy; még beleszerethetsz valakibe, férjhez mehetsz, boldog lehetsz...

- Nem minden férjes asszony boldog - torkolt le előbbi nyers, szófukar modorában.

- Természetesen nem mind boldog, de azért mégiscsak sokkal jobb az, mint itt lenni. Összehasonlíthatatlanul jobb. Szerelemmel pedig még boldogság nélkül is el lehet élni. Az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy él is az ember. De mi van itt egyéb, mint... rohadék?! Pfuj!

Utálattal elfordultam; most már nem hidegen elmélkedtem. Magam is kezdtem átérezni, amit mondtam, és nekihevültem. Most már mohón vágytam, hogy kifejtsem dédelgetett eszmécskéimet, amelyeket az odúmban kotlottam ki. Valami hirtelen tüzet fogott bennem, "feltűnt" valami cél.

- Ne nézd azt, hogy itt vagyok, ne rólam végy példát. Én talán még nálad is rosszabb vagyok. Én egyébként részegen jöttem ide - siettem mégiscsak mentegetőzni. - Ezenkívül a nő különben sem vehet példát a férfiról. Ég és föld a különbség. Én ha bemocskolom, beszennyezem is magam, csak nem vagyok rabszolgája senkinek. Itt voltam, aztán elmegyek és - nem is vagyok többé! Megrázom magam, és ismét más vagyok. De ha jól megnézzük, te mindenekelőtt rabnő vagy. Igen, rabnő! Te mindent odaadsz, az egész szabadságodat. És később hiába akarod eltépni ezt a láncot, már nem lehet: egyre erősebben és erősebben bilincsbe vernek. Ez már ilyen átkozott lánc! Én jól ismerem. Egyébről nem is beszélek, mert bizonyára úgysem értenéd meg, de mondd csak: ugye már tartozol a gazdasszonyodnak? No látod! - tettem hozzá, bár ő egy szóval se válaszolt, csak hallgatta szavaimat némán, egész valójával. Nohát, ez az a lánc! Többé nem tudsz megszabadulni. Így szokták ezt. Mintha csak eladtad volna a lelked az ördögnek...

- ...Azonkívül pedig hátha én is ugyanilyen szerencsétlen vagyok, hátha - szintén bánatomban - szántszándékkal mászom bele a fertőbe? Hisz inni szoktak az emberek bánatukban; nos hát én is bánatomban jöttem ide. Hát mondd, mi jó van ebben? Mi az előbb... összekerültünk... de egész idő alatt egy szót se szóltunk egymáshoz, és te csak utána kezdtél fürkészni engem, mint egy vad; és én is téged. Hát ez a szerelem? Hát így kell egy emberpárnak összekerülnie? Hisz ez merő förtelem! Semmi más!

- Igen! - helyeselt sietve, élesen. Engem egészen meglepett az igen-nek ez a gyorsasága. Tehát nyilván az ő fejében is ugyanaz a gondolat motoszkált, amikor az imént szemügyre vett. Tehát már ő is képes bizonyos gondolatokra!... "Az ördög vigye el, ez érdekes, ez - rokon vonás - gondoltam kis híján a kezemet dörzsölve. - De hát hogy is ne boldogulnék el egy ilyen fiatal lélekkel?"

Egyre jobban belesodródtam a játékba.

Közelebb fordította felém a fejét, és - a sötétben úgy sejtettem - a tenyerébe támasztotta. Lehet, hogy engem nézegetett. De sajnáltam, hogy nem láthatom a szemét... Hallottam mély lélegzését.

- Miért jöttél ide? - kezdtem most már egy kissé fensőségesebben.

- Csak...

- Hisz oly jó szülői házban élni! Melegség, szabadság - saját fészek!

- Hátha mégis rosszabb?

"El kell találni a neki való hangot - villant át agyamon -, érzelgősséggel, úgy látom, nem sokra megyek."

Egyébként ez csak átvillant az agyamon. Esküszöm, valóban érdekelt ez a lány. Ráadásul pedig, bár ellágyultam valahogy, kedvem támadt az efféléhez. Mert hiszen a kópéság jól összefér az érzéssel.

- Szó ami szó - siettem a válasszal -, mindenféle megesik. Én például biztos vagyok benne, hogy téged megbántottak, és inkább azok vétettek teellened, mint te őellenük. Én ugyan egy cseppet sem ismerem a sorsodat, de egy olyan lány, mint te, bizonyára nem a maga jószántából kerül ide...

- Hát milyen lány vagyok én? - suttogta alig hallhatóan; de én mégis meghallottam.

"Az ördög vigye el, hiszen én hízelgek. Ez utálatos! De lehet, hogy épp ez kell ide..." A lány nem szólt többet.

- Nézd, Liza, én magamról veszek példát. Ha nekem családom van gyermekkoromban, akkor én most nem ilyen vagyok, amilyen. Ez gyakran megfordul a fejemben. Mert hiszen akármilyen rossz is a családban, mégiscsak a szüleivel él az ember, nem idegenekkel, nem ellenségekkel. Legalább egy évben egyszer csak kimutatják a szeretetüket. Mégiscsak tudja az ember, hogy otthon van. Lám, én család nélkül nőttem fel; azért is lettem ilyen... érzéketlen.

Megint vártam.

"Talán nem is érti - gondoltam -, de hát nevetséges is ez az erkölcsprédikáció."

- Ha én apa volnék, és lányom volna, én talán jobban szeretném a lányomat, mint a fiamat; igazán! - kezdtem messziről, mintha nem is arról volna szó, hogy őt szórakoztassam. Bevallom, elpirultam.

- Miért? - kérdezte.

Aha, tehát figyel!

- Csak. Magam se tudom, Liza. Nézd: én ismertem egy apát, aki roppant szigorú, zord ember volt, de a lánya előtt le-letérdelt, kezét-lábát csókolgatta, nem győzött gyönyörködni benne; igazán! Ha a lánya táncolt egy-egy estélyen, ő öt óra hosszat egy helyben állt, és le nem vette róla a szemét. A bolondulásig szerette; én ezt megértem. Ha a lánya éjjel elfáradt és elaludt, ő felébredt, odament és megcsókolta, keresztet vetett rá, ahogy aludt. Ő maga ócska, pecsétes kabátban járt, mindenkihez fösvény volt, de a lányának megvett bármit, akár az utolsó pénzéből is, drága ajándékokkal halmozta el, és nagyon boldog volt, ha tetszett az ajándéka. Az apa mindig jobban szereti a lányát, mint az anya. Némelyik lánynak gyöngyélete van otthon! Én pedig, azt hiszem, nem is adnám férjhez a lányomat.

- Hát hogy? - kérdezte, és egy kissé elnevette magát.

- Féltékeny lennék rá, bizony isten. Hát hogy csókolhatna mást? Jobban szeressen egy idegent, mint az apját? Még elképzelni is fáj. Persze ez mind ostobaság; végül persze minden apa észre tér. De én, azt hiszem, mielőtt odaadnám, előbb agyongyötörném magam a nagy gondoskodással: minden kérőt sorba kimustrálnék, és mégis az lenne a vége, hogy ahhoz adnám, akit ő szeret. Márpedig az, akit maga a lánya választ, mindig a legeslegrosszabb az apa szemében. Ez már így van. Emiatt sok baj szokott lenni a családban.

- Más meg szívesen el is adná a lányát, nemhogy becsülettel odaadja - szólalt meg hirtelen.

Aha! No ez az!

- Ez csak olyan elátkozott családokban fordul elő, Liza, ahol nincs sem Isten sem szeretet - kaptam nagy hévvel a szón -, márpedig ahol szeretet nincsen, ott nincs józan ész sem. Valóban vannak ilyen családok, de én nem azokról beszélek. Úgy látszik, te a magad családjában nem sok jót tapasztaltál, ezért beszélsz így. Te valahogy csakugyan szerencsétlennek látszol. Hm... Az effélének többnyire a szegénység az oka.

- Hát az uraknál jobb a helyzet, mi? Becsületes emberek szegénysorban is jól élnek.

- Hm... hát igen. Meglehet. De ne felejtsd el, Liza, az ember csak a baját szereti számon tartani, a boldogságát nem tartja számon. Ha kellőképpen számba venné ezt is, azt is, akkor azt tapasztalná, hogy el van ő látva mind a kettővel. No és ha minden sikerül a családban, ha Isten áldása van rajta, ha jól beválik a férj, szereti, dédelgeti a feleségét és kitart mellette?! Jó az olyan családban! Néha még akkor is jó, ha baj vegyül a boldogságba; mert hát hol nincsen baj? Ha férjhez mégy, majd megtudod magad. Nézzük csak például a házasélet első idejét olyan férj oldalán, akit szeretsz: mennyi boldogság, mennyi öröm ér lépten-nyomon. Az első időben még a veszekedések is mindig jól végződnek. Némelyik asszony minél jobban szereti a férjét, annál többször összezördül vele. Úgy bizony! Én ismertem egyet, aki azt mondta: "Nagyon szeretlek, és szerelemből gyötörlek, ezt érezned kell!" Tudod-e, hogy igenis lehet gyötörni valakit, éppen a legnagyobb szerelemből?! Ezt többnyire asszonyok teszik. Az ilyen azt gondolta magában: "Kárpótlásul annyira fogom szeretni, később majd annyira agyonbecézem, hogy most nem baj, ha meggyötröm egy kicsit." És a házban mindenki örül nektek, jól, vidáman, békességben, becsületben éltek. - De akadnak féltékeny feleségek is. Ismertem egyet; ha elment a férje valahová, nem bírta elviselni, éjszakának idején is kisurrant, és szaladt, hogy titokban megnézze: nem ebben vagy abban a házban, nem ezzel vagy azzal a nővel van-e? Ez már igen rossz. Ő maga is tudja, hogy rossz, szemrehányásokat is tesz magának, és el-elszorul a szíve; de hát ha annyira szereti; a szerelemtől van az egész. És milyen jó ilyenkor, de milyen jó mind a kettőjüknek - mintha csak most találkoznának először, mintha most házasodnának össze, most kezdődne az igazi szerelem. És senkinek sem szabad tudnia, mi történik férj-feleség között, ha szeretik egymást. Bármilyen veszekedés robban is ki közöttük, még az édesanyját sem szabad bíróul hívni egyiknek sem, és sosem szabad panaszkodniuk egymásra! Ők maguk a bíráik önmaguknak! A szerelem - isteni titok, minden avatatlan szem előtt rejtve kell maradnia, bármi történik is! Annál szentebb, annál drágább lesz ettől! Annál jobban tiszteli-becsüli egymást a házaspár, márpedig a megbecsüléstől sok minden függ! És ha egyszer szerették egymást, ha szerelemből házasodtak össze, akkor miért múlna el a szerelem?! Hát nem lehet azt állandósítani? Ritka az olyan eset, amikor nem lehet megtartani. Különben hát hogy is múlna el a szerelem, ha a nőnek derék, becsületes férjet sikerült kapnia? A mézeshetek szerelme - igaz - elmúlik, de jön a helyébe a különb: a szeretet! Lélekben eggyé forrnak, minden dolgukat közösen intézik, nincsen titkuk egymás előtt. Ha pedig jönnek a gyermekek, akkor még a legnehezebb idő is boldogságnak tetszik; csak szeressék egymást, és legyenek bátrak. Akkor a munka is öröm, akkor még az is öröm, ha néha megvonod a falatot a szádtól - a gyermekeidért. Hisz cserébe később szeretni fognak, tehát magadnak kuporgatsz. Ahogy nőnek a gyermekek, érzed, hogy te vagy a példaképük, te vagy a támaszuk; hogy ha meghalsz is, ők egész életükön át a te érzéseidet és gondolataidat hordozzák magukban, mivel tőled kapták, a te képedre és hasonlóságodra formálódnak. Ez tehát nagy-nagy kötelesség. Hát hogyne kerülne ezáltal közelebb egymáshoz az apa meg az anya? Lám azt mondják, nehéz szülőnek lenni! Ki mondja ezt? Hiszen az mennyei boldogság! Szereted a kisgyermekeket, Liza? Én roppant szeretem őket. Képzeld csak el: egy rózsás kisfiú szopja a melledet; hát melyik férjnek a szíve nem fordul a felesége felé, ha látja, hogy ott ül a kisgyermekével?! Az a rózsaszínű, pufók csecsemő meg nagy kényelmesen ott hever, kis keze-lába párnás, körmöcskéje tiszta és piciny, olyan picurka, hogy mulatságos még ránézni is, de úgy tekint rád, mintha már mindent értene. Ha pedig szopik - játékosan cibálja a melledet. Ha az apja odamegy, elszakítja magát a csecstől, egész testével hátrahajol, az apjára néz, elneveti magát - mintha isten tudja, milyen mulatságos volna -, és megint, megint nekilát a szopásnak. Aztán fogja magát, jól beleharap az anyja mellébe, ha már kibújtak a fogacskái, és rásandít: "Látod, megharaptalak!" Hát nem az a boldogság teteje, mikor együtt vannak hárman: a férj, a feleség, meg a kisgyermek?! Az ilyen percekért sok mindent meg lehet bocsátani. Nem, Liza, először meg kell tanulnunk élni, és csak azután vádolhatunk másokat!

"Ilyen képek, igen, éppen ezek a képek kellenek teneked! - gondoltam magamban, bár bizony isten érzéssel beszéltem, és hirtelen elpirultam. - És ha most mindjárt elkacagja magát, akkor hová bújok?" - Ez a gondolat feldühített. E szóáradat végén valóban nekihevültem, és most mintha sértette volna valami a hiúságomat. A lány még mindig hallgatott. Már-már meg akartam lökni.

- Maga mintha... - kezdte, de mindjárt abba is hagyta.

De én már megértettem mindent: valami más rezgett a hangjában, nem az a nyers, durva dac, mint az előbb, hanem valami lágy szégyenlősség, olyan szégyenlősség, hogy én magam is elszégyelltem magamat előtte.

- Nos? - kérdeztem szelíd kíváncsisággal.

- Maga mintha...

- No, ki vele!

- Maga mintha... könyvből olvasná - mondta váratlanul, és ismét mintha gúny csendült volna a hangjában.

Ez a megjegyzés az elevenembe vágott. Nem ezt vártam.

Meg se fordult a fejemben, hogy szántszándékkal ölti fel a gúny álarcát, hogy rendszerint ez az utolsó cselfogásuk azoknak a szűzi lelkű, szemérmes embereknek, akiknek durván, tolakodóan a lelkükbe vájnak, akik büszkeségből az utolsó pillanatig sem adják be a derekukat, és akik nem is merik elárulni érzéseiket mások előtt. Pedig kitalálhattam volna már pusztán abból a félénkségből is, amely miatt csak többszöri nekilendülés után merte megtenni gúnyos megjegyzését. De nem találtam ki, és harag fogott el.

"No, megállj csak!" - gondoltam.

7

- Ugyan Liza, miért olvasnám könyvből, amikor én magam is undorítóan idegenül érzem magam. Meg nemcsak idegenül. Ez mind most a lelkemből fakadt fel... hát vajon, vajon te nem érzed pocsékul itt magad? Nem? Úgy látszik, sokat számít a megszokás! Az ördög tudja, mi mindent csinálhat a megszokás az emberből. Hát valóban komolyan azt hiszed, hogy sohasem öregszel meg, örökké szép maradsz, és hogy örök időkig itt fognak tartani? Nem is beszélve arról, hogy ez is fertő!... Egyébként, tudod, mit mondok erről az itteni életedről? Lám, most még fiatal vagy, csinos, szép, még van benned lélek, érzés - és tudod-e: az imént, ahogy felocsúdtam, egyszeriben megundorodtam attól, hogy itt vagyok veled! Hisz ide csakis részeg fejjel vetődhet az ember. Ha pedig másutt lennél, úgy élnél, mint más, rendes lány, akkor én talán nemcsak udvarolgatnék neked, hanem egyszerűen beléd szeretnék, még egy pillantásodnak is örülnék, nemhogy a szavadnak; a kapunál lesnélek, térdre borulnék előtted; úgy néznék rád, mint jövendőbelimre, és ezt szerencsémnek tartanám. Gondolni se mernék rólad semmi tisztátalanságot. De itt tudom, hogy csak füttyentek egyet, és kénytelen-kelletlen jössz utánam, és nem én engedelmeskedem a te akaratodnak, hanem te az enyémnek. Ha akár a legutolsó paraszt elszegődik napszámosnak, csak nem hajtja egészen igába a fejét, és tudja, hogy egyszer letelik az ideje. De mikor telik le a te időd? És csak gondold meg: mit adsz el? Mit dobsz oda? A lelkedet, a lelkedet, amellyel nem rendelkezel többé, azt dobod oda testeddel együtt! A szerelmedet adod el, hogy bármelyik részeg meggyalázhassa! Szerelem! Hisz ez minden! Hisz ez a gyémánt, szűzi kincs a szerelem! Hisz némelyik férfi kész odaadni az életét is, kész a halába menni, hogy kiérdemelje ezt a szerelmet! És mire becsülik most a te szerelmedet? Téged megvetnek, testestül-lelkestül, így hát miért akarná megnyerni a szerelmedet bárki fia, amikor szerelem nélkül is mindent szabad. Hisz ennél fájdalmasabb sérelem nem érhet egy leányt. Nem érted?! Azt hallottam, azzal vigasztalnak benneteket, bolondokat: megengedik, hogy szeretőt tartsatok. De hiszen csak gúnyt űznek belőletek, ez csak huncutság, csalás, és ti mégis elhiszitek. Talán csakugyan szeret téged az a szerető? Nem hiszem. Hát hogy szeretne, ha tudja, hogy mindjárt elhívnak tőle. Gazfickó, ha ezt tűri! És vajon tisztel téged egy cseppet is; hát mi fűz össze benneteket? Csak kinevet, és elszedi a pénzedet - ez az egész szerelme! Még jó, ha nem ver meg. De lehet, hogy meg is ver. Kérdezd csak meg, ha neked is van szeretőd: elvesz-e feleségül? A szemedbe nevet, ha ugyan nem köp le és nem ver meg - pedig talán ő maga sem ér egy lyukas garast! És miért teszed itt tönkre az életedet? Csak gondold meg! Azért, hogy kávét adnak és jóllakatnak? De miért tartanak jól? Más becsületes lánynak egy falat se menne le a torkán, mert tudja, miért etetnék-itatnák. Te itt adós vagy, és adós is maradsz örökké, az idők végezetéig, egészen addig, amíg rád nem unnak a vendégek. Ez pedig hamarosan bekövetkezik, ne reménykedj a fiatalságodban. Az úgy elrepül, mint a madár. És akkor kilöknek. Mégpedig nem is simán lök ki a gazdasszonyod, hanem már jóval előbb folyton beléd köt, szid, csepül, mintha nem is adtad volna oda neki az egészségedet, nem áldoztad volna fel a fiatalságodat, a lelkedet - semmiért, hanem éppenséggel tönkretetted, koldusbotra juttattad, megloptad volna. És ne várj segítséget: a többiek, a barátnőid is rád támadnak, hogy kedvébe járjanak, mert mind rabságban vannak, és már rég kiveszett belőlük a lelkiismeret meg a részvét. Teljesen elaljasodtak, és az ő szidalmaiknál galádabb, aljasabb, sértőbb nincs a kerek földön. És te mindent odaáldozol, mindent, zokszó nélkül, az egészségedet, a fiatalságodat, a szépségedet, a reményeidet, huszonkét éves korodban már harmincöt évesnek látszol, és még szerencséd lesz, ha nem kapsz valami betegséget. Ezért imádkozz az Istenhez. Most még bizonyára azt hiszed: nem kell dolgoznod, csak henyélsz. Nos, hát ennél nehezebb, elviselhetetlenebb robot nincs a világon, és nem is volt soha. Örökké csak sír a lelked. És ha kidobnak, egy szót, egy fél szót se mersz szólni, úgy mégy el, mintha te volnál a hibás. Átkerülsz egy másik helyre, aztán egy harmadikra, aztán megint máshová, és végül oda jutsz, a Szénapiacra. Ott pedig lépten-nyomon ütnek-vernek; ott ez a kedveskedés; ott meg se tud simogatni a vendég, ha előbb el nem dönget. Nem hiszed el, hogy az ennyire szörnyű hely? Menj el egyszer, nézd meg a saját szemeddel, majd meglátod. Én láttam egyet újévkor ott, az ajtó előtt. A saját kompániája dobta ki csúfságból, hogy hadd dideregjen egy kicsit, mert túlságosan ordított, és becsukták mögötte az ajtót. Délelőtt kilenc óra - és már holtrészeg, teljesen zilált, félmeztelen és össze van verve. Arca fehérre van festve, de a szeme környéke csupa fekete folt; orrából-szájából folyik a vér; egy bérkocsis hagyta helyben az imént. Leült a kőlépcsőre, valami sózott halat tartott a kezében; ordított, jajveszékelve siratta a "sorsát", és csapkodta a hallal a lépcsőfokokat. A feljáratnál összeverődött bérkocsisok és holtrészeg katonák meg csúfolódva bosszantották. Nem hiszed el, hogy te is ilyen leszel? Én sem szeretném ezt hinni, de ki tudja, hátha az a másik, az a sós halas, tíz vagy nyolc évvel ezelőtt olyan üdén, ártatlanul, tisztán jött ide valahonnan, mint egy kis angyal! Azt se tudta, mi a bűn, és minden szóra elpirult. Hátha ugyanolyan büszke és érzékeny volt, mint te, nem is hasonlított a többiekhez, úgy festett, mint egy királykisasszony, és maga is tudta, hogy a legteljesebb boldogság vár arra, aki belészeret, és akit ő is megszeret. És látod, mi lett a vége? Hátha épp abban a percben, amikor megtépázva, részegen azzal a hallal csapkodta a piszkos lépcsőfokokat, épp abban a pillanatban eszébe jutottak a régi, tiszta évek, ott a szülői házban, amikor még iskolába járt, a szomszéd fia pedig leste az úton, és fogadkozott neki, hogy egész életén át szeretni fogja, hogy őrá bízza a sorsát; amikor közösen elhatározták, hogy örökre szeretni fogják egymást, és összeházasodnak, mihelyt felnőnek! Bizony, Liza, szerencséd lesz, szerencséd, ha valami odúban vagy lebujban mihamarább meghalsz - tüdővészben, mint az a minapi lány! Azt mondod, inkább a kórházban? Jó - talán beszállítanak; de hátha még szüksége lesz rád a gazdasszonyodnak? A tüdőbaj olyan betegség; az nem forró láz. A tüdőbeteg az utolsó pillanatig remél, és azt mondja, hogy egészséges. Magamagát vigasztalja. És épp az kell a gazdasszonyodnak. Légy nyugodt, ez így van; eladtad a lelkedet, azonkívül pénzzel is tartozol, mindenki elhagy, mindenki elfordul tőled, mert akkor már nem vehetik hasznodat. Inkább még szemrehányást tesznek, hogy ingyen fogod a helyet, és nem halsz meg eléggé hamar. Nem győzöl kikönyörögni egy ital vizet, ha adnak is, csak szitkokkal: "Mikor döglesz már meg, te alávaló?! Nem hagyod aludni az embert - folyton nyögsz, elriasztod a vendégeket!" Ez így van. Tulajdon fülemmel hallottam ilyen szavakat. Amikor haldokolsz, a pince legbüdösebb zugába, a nyirkos sötétségbe dugnak: mi minden megfordul majd a fejedben, ahogy ott fekszel egyedül! Ha meghalsz, rideg kézzel, türelmetlenül dörmögve, sebtében eltakarítanak, senki sem áld meg, senki sem sóhajt utánad, csak azon igyekeznek, hogy minél hamarabb lerázzanak. Vesznek egy vályút, kivisznek, mint ma azt a szegény lányt, aztán elmennek a kocsmába, hogy megüljék a torodat. A sír csupa nedves hó, latyak, rondaság, de hát csak nem teketóriáznak veled?! "Ereszd csak lejjebb, Vanyuska, ej, ez a nehéz sorsú még itt is tótágast áll, az emilyen-amolyan. Húzd rövidebbre azt a kötelet, te csirkefogó!" - "Így is jó." - "Már hogy volna jó, hisz oldalt fekszik. Ő is ember volt tán, vagy nem? No, hát jó, kapard be." Még veszekedni se akarnak miattad sokáig. Sebtében rád kaparják a szürkés, nyirkos agyagot, és máris mennek a csapszékbe... És ezzel még az emlékednek is vége ezen a földön; másnak a sírjához kijárnak a gyermekei, az apja, a férje, de teérted senki sem ejt könnyet, nem sóhajt, és nem mondat misét, és senki, de senki soha ezen a világon nem megy ki hozzád; még a neved is eltűnik a föld színéről, úgy, mint ha soha nem is léteztél, meg se születtél volna! Sár és mocsár... Ott aztán dörömbölhetsz éjszakánként, amikor kikelnek sírjukból a holtak, verheted a koporsód fedelét: "Engedjetek ki, jó emberek, hadd éljek még egy kicsit a világon! Éltem én, de mégse tudom, mi az élet, az én életemből mosogatórongyot csináltak; az én életemet elitták a szénapiaci kocsmában: eresszetek ki, jó emberek, hadd éljek még egyszer a világon!..."

Annyira elkapott a lendület, hogy már-már görcs fojtogatta a torkomat, és... egyszer csak elhallgattam, rémülten felkönyököltem, és fejemet ijedten oldalt hajtva, hevesen dobogó szívvel füleltem, Volt is okom rá, hogy megrettenjek.

Már régen sejtettem, hogy teljesen felkavartam a lelkét, összetörtem a szívét, de minél jobban meggyőződtem erről, annál inkább vágytam, hogy minél hamarabb és minél hatásosabban elérjem a célomat. A játék, elragadott, a játék! Egyébként nemcsak a játék...

Tudtam, hogy túl szabatosan, kikerekítve, egyszóval könyvízűen beszélek, de hát én nem is tudtam másképp, csak úgy, "mintha könyvből olvasnám". De ez nem zavart, hiszen tudtam, éreztem, hogy megért, és hogy ez a könyvszerűség talán még jobban előrelendíti a dolgot. De most, amikor elértem a kívánt hatást, megszeppentem. Soha, soha nem voltam még tanúja ilyen kétségbeesésnek! Arcát a párnába fúrta, a párnát mind a két karjával átfogva hason feküdt. A mellében felgyülemlett zokogás majd szétvetette, aztán hirtelen sikollyal, üvöltéssel kitört belőle. Ekkor még erősebben beletemette arcát a párnába: nem akarta, hogy itt bárki, akár egyetlenegy élő lélek is tudomást szerezzen gyötrelmeiről, könnyeiről. Harapdálta a párnát, véresre harapta a kezét (később láttam), aztán ujjaival belekapott szétbomló hajfonatával, és fogát összeszorítva, lélegzetét visszafojtva, görcsös erőlködéssel mozdulatlanná dermedt. Én már-már mondani akartam valamit, hogy megnyugodjék, de éreztem, hogy nincs hozzá bátorságom, és ekkor tetőtől talpig megborzongva szinte rémült sietséggel hozzáfogtam, hogyha tapogatózva is, mihamarább felöltözzek és elmenjek. Sötét volt: bárhogy iparkodtam is, nem tudtam hamar végezni. Ekkor váratlanul egy doboz gyufa meg egy gyertyatartó, érintetlen, egész gyertya került a kezem ügyébe. Mihelyt a gyertyafény megvilágította a szobát, Liza hirtelen felugrott, majd visszaült, és eltorzult arccal, félig őrült mosollyal, csaknem bárgyúan nézett rám. Leültem mellé, és megfogtam a kezét; felocsúdott, felém lendült, át akart ölelni, de nem mert, és csendesen lehajtotta a fejét előttem.

- Liza, kedvesem, nagyon bánom már... bocsáss meg... - kezdtem, de ő olyan erősen szorította ujjaival a kezemet, hogy ráeszméltem: nem jól beszélek - és abbahagytam.

- Itt a címem, Liza, gyere el hozzám.

- Elmegyek... - súgta határozottan, de még mindig nem emelte fel a fejét.

- Én most elmegyek, isten veled... a viszontlátásra.

Felálltam, ő is felkelt, és hirtelen fülig elpirult, megrezzent, felkapta a széken heverő kendőjét, a vállára vetette, és állig bebugyolálta magát. Eközben ismét fájdalmasan elmosolyodott, elpirult és furcsán tekintett rám. Fájt a lelkem; siettem elmenni, eltűnni onnan.

- Várjon - mondta váratlanul, immár az előszobában, az ajtónál; a köpönyegemnél fogva megállított, gyorsan letette a gyertyát és elszaladt - úgy látszik, eszébe jutott valami, vagy mutatni akart valamit. Mielőtt elfutott, megint fülig pirult, a szeme csillogott, a száján mosoly jelent meg - hát ez micsoda?! Önkéntelenül is várakoztam; egy perc múlva visszajött, és szinte bocsánatkérően nézett rám. Általában - ez már nem az az arc volt, nem az a tekintet volt, mint az előbb, nem olyan mogorva, bizalmatlan és makacs. Most esengő, félénk és mégis nyájasan bizalmas, szelíd volt. A gyermekek néznek így arra, akit nagyon szeretnek, és akitől kérnek valamit. Gyönyörű, világosbarna volt a szeme, élénk - olyan szem, amely egyformán tud kifejezni szeretetet és komor gyűlöletet.

Nem magyarázgatott semmit - mintha én valami felsőbbrendű lény volnék, és minden magyarázat nélkül is mindent megértenék - csak átnyújtott egy papirost. E pillanatban a legártatlanabb, szinte gyermeki diadal ragyogott fel az arcán. Széthajtogattam; levél volt, amelyet egy orvostanhallgató vagy efféle írt neki - nagyon dagályos, cikornyás, de rendkívül tisztelettudó szerelmi vallomás. Most már nem jutnak eszembe a kifejezések, de arra nagyon jól emlékszem, hogy a fellengzős stíluson is olyan őszinte érzés csillant át, amelyet nem lehet színlelni. Amikor elolvastam, gyermekien türelmetlen, kíváncsi, égő tekintetével találkozott a pillantásom. Szemét arcomra szegezve, de valahogy boldogan és szinte büszkén elmagyarázta, hogy volt valahol egy táncestén, egy családnál, "nagyon derék embereknél, igen jó családnál, ahol még nem tudnak semmit, semmit a világon" - mert ő csak nem rég van itt és csak úgy... ő egyáltalán nem szándékszik itt maradni, okvetlenül elmegy, mihelyt megfizeti a tartozást... No, hát ott volt az a diák is, egész este ővele táncolt, csevegett, és ekkor kiderült, hogy a fiú már Rigában, már gyermekkorában ismerte őt, együtt játszottak, csak már nagyon régen; a szüleit is ismeri, de erről nem tud semmit, de semmit a világon, sőt nem is sejt semmit! Aztán a táncest másnapján (három nappal ezelőtt) ezt a levelet küldte Liza egyik barátnőjével, akivel a táncestre ment... és... ennyi az egész.

Amikor befejezte, valahogy szégyenlősen lesütötte ragyogó szemét.

- Szegényke úgy őrizte annak a diáknak a levelét, mint valami drága kincset, és ezért az egyetlen kincsért futott el, mert nem akart úgy elengedni, hogy ne tudjam meg: őt is szeretik ám becsületesen, őszintén, ővele is beszélnek tisztelettudóan. Ennek a levélnek bizonyára az volt a sorsa, hogy minden következmény nélkül ott heverjen a dobozban. De mindegy; én biztos vagyok benne, hogy egész életén át úgy őrizte, mint drága kincset, mint büszkeségét és igazolását; akkor, egy olyan pillanatban is eszébe jutott és odahozta nekem, hogy naivul elbüszkélkedjen vele, és helyreállítsa előttem a becsületét; hogy én is lássam és megdicsérjem. Én egy szót se szóltam, csak megszorítottam a kezét, és elmentem. Alig vártam, hogy elmehessek... Noha a nedves hó még most is sűrű pelyhekben esett, gyalog tettem meg az egész utat hazafelé - elgyötörve, lesújtva értetlenül. De az értetlenségen már átvillant az igazság. Egy utálatos igazság!

8

Egyébként nem igen akartam elismerni ezt az igazságot. Amikor reggel néhány órai ólomnehéz, mély alvás után felébredtem, és nyomban végiggondoltam az egész tegnapi napot, valósággal megdöbbentett a tegnapi szentimentalizmusom Lizával, meg azok a "tegnapi szörnyűségek és sajnálkozások" mind. "Hisz engem valami nőies idegzavar kerülget! - állapítottam meg. - Pfuj!... És mi a csudának nyomtam a kezébe a címemet? Hátha csakugyan eljön? Egyébként hát csak hadd jöjjön; az se baj..." De nyilvánvalóan nem ez volt a legfontosabb, a leglényegesebb: sietnem kellett, hogy mindenáron, minél előbb megmentsem a tekintélyemet Zverkov és Szimonov előtt. Ez volt most a leglényegesebb! Lizáról pedig egészen meg is feledkeztem, ahogy reggel sürgősen dologhoz láttam.

Mindenekelőtt haladéktalanul meg kellett adnom Szimonovnak a tegnapi tartozásomat. Kétségbeesett lépésre szántam magam: tizenöt rubelt kérek kölcsön Anton Antonovicstól. Akkor reggel szerencsére ragyogó hangulatban volt, és mindjárt az első szóra ideadta. Annyira megörültem ennek, hogy miközben a nyugtát aláírtam, valahogy betyáros modorban hanyagul elmondtam neki, hogy tegnap "lumpoltam egy kicsit a barátaimmal az Hôtel de Paris-ban; búcsúztattuk egyik iskolatársunkat, sőt mondhatnám gyermekkori barátunkat; tudja, nagy korhely, elkényeztetett fiú az illető, persze, jó családból való, tekintélyes vagyona van, fényes pálya vár rá, szellemes, kedves, és tudja, el-elincselkedik azokkal a hölgyekkel; vacsora után megittunk még vagy féltucat palackkal és..." És mindez egészen könnyedén, fesztelenül, szinte hencegőn jött ki a számon.

Mihelyt hazamentem, írtam Szimonovnak.

Még most is elgyönyörködöm, ha eszembe jut levelem hamisítatlanul úri, kedélyes, őszinte hangja. Ügyes és nemes gesztussal, és ami a legfontosabb, egyetlenegy fölösleges szó nélkül beismertem, hogy mindenben én vagyok a hibás. Azzal mentegetőztem, "ha ugyan szabad egyáltalán mentegetőznöm", hogy mivel sohase szoktam inni, már az első pohártól berúgtam, amelyet (füllentettem) még a jövetelük előtt hajtottam fel, mialatt öt órától hatig várakoztam rájuk az Hôtel de Paris-ban. Elsősorban Szimonovtól kértem bocsánatot; ugyancsak őt kértem meg arra is, hogy tolmácsolja magyarázatomat a többieknek is, mindnek, kivált Zverkovnak, akit - azt hiszem, megsértettem - "úgy emlékszem rá, mintha csak álmodtam volna". Hozzátettem, hogy én magam keresném fel mindegyiküket, de fáj a fejem, legfőképpen pedig - restellem magam. Különösen meg voltam elégedve ezzel a "bizonyos könnyedséggel", sőt (egyébként egy cseppet sem illetlen) hanyagsággal, amely stílusomban tükröződött, és minden elképzelhető érvelgetésnél jobban értésükre adta, hogy én eléggé fölényesen tekintek "az egész tegnapi galádságra", korántsem, egyáltalán nem ütöttek agyon egy csapásra, mint ahogy bizonyára gondolják, uraim, sőt úgy tekintek erre, ahogy egy magát higgadtan tisztelő úriembernek tekintenie kell rá. "Megesik az ilyesmi a legjobb családban is" - ahogy mondani szokták.

- Hisz ez valósággal őrgrófos játékosság! - gyönyörködtem, amikor átolvastam a levelet. - És ennek csakis az a magyarázata, hogy fejlett, művelt ember vagyok! Mások az én helyemben nem is tudnák, hogyan evickéljenek ki a csávából, én pedig lám, kivágtam magam, és majd megint dorbézolok kedvemre - mindezt csakis azért, mert "korunk művelt és fejlett embere" vagyok. Meg aztán hátha csakugyan az ital volt az oka tegnap mindennek? Hm... No nem, nem az ital. Egy korty pálinkát sem ittam öt órától hatig, mialatt rájuk várakoztam. Hazudtam Szimonovnak; arcátlanul hazudtam; de még most sem restellem...

Különben hát köpök az egészre! Az a fontos, hogy túl vagyok rajta.

A borítékba beletettem hat rubelt is, és megkértem Apollont, vigye el Szimonovnak. Apollon, amikor megtudta, hogy pénz is van a borítékban, tisztelettudóbb lett, és hajlandó volt elvinni. Estefelé sétálni mentem. A fejem még fájt a tegnapiak után, és szédültem. De minél jobban beesteledett, annál jobban megváltoztak és összekavarodtak benyomásaim, majd pedig a gondolataim is. Valami sehogy sem akart elhalni bennem, a lelkem, a szívem mélyén nem akart meghalni, és égető fájdalomként minduntalan jelentkezett. A legnépesebb utcákon lökdösődtem, az üzleti negyedben, a Mescsanszkaján, a Szadovaján, a Juszopov-kertnél. Mindig különösen alkonyatkor szerettem sétálni ezeken az utcákon, éppen akkor, amikor ott egyre sűrűbb lesz a járókelők, kereskedők, iparosok tömege, akik a napi munkájuk végeztével, gondterhelt arccal szinte már haragosan siettek hazafelé. Éppen ez a garasos sürgés-forgás, ez a meztelen prózaiság tetszett nekem. Most azonban csak jobban felingerelt ez az egész utcai tolongás. Sehogy se boldogultam, nem tudtam dűlőre jutni magammal. Valami szüntelenül fájdalmasan ágaskodott, ágaskodott a lelkemben, és nem akart lecsillapodni. Egészen feldúlva mentem haza. Mintha valami nyomta volna a lelkemet.

Állandóan az a gondolat gyötört, hogy Liza eljön. Furcsállottam, hogy a sok tegnapi emlék közül az ő rá való emlékezés valahogy külön és valahogy különösen kínoz. Estére már minden egyebet sikerült teljesen elfelejtenem, mindenre legyintettem, és még mindig tökéletesen meg voltam elégedve a Szimonovnak írt levelemmel. Mégsem voltam elégedett. Mintha csakis Liza miatt gyötrődtem volna. "Mi lesz, ha eljön? - gondoltam szüntelenül. - No nem baj, hadd jöjjön. Hm. Már az is kínos lesz, ha például meglátja, hogyan élek. Tegnap valósággal... hős voltam a szemében... most meg, hm! Egyébként az a baj, hogy ennyire lesüllyedtem. Nyomortanya a lakásom. És tegnap este képes voltam ilyen ruhában ebédre menni! A viaszosvászon huzatú díványomból meg kilóg a kóc! A háziköpenyem meg nem takarja el a testemet! Csupa rongy!... És ő ezt mind látni fogja; és meglátja Apollont is. Az a barom pedig bizonyára megsérti; beleköt, csak azért, hogy borsot törjön az orrom alá. Én pedig természetesen, szokásom szerint, megszeppenek, téblábolok előtte, igyekszem eltakarni magam a háziköpenyem szárnyával, mosolygok, hazudok. Pfuj, micsoda pocsékság! De nem ez a legnagyobb pocsékság! Van még nagyobb is, galádabb, aljasabb is! Igen, aljasabb! És megint fel kell ölteni azt a becstelen, hazug álarcot!..."

Mikor eddig a gondolatig jutottam, felfortyantam:

"Miért volna becstelen? Hogyhogy becstelen? Én őszintén beszéltem tegnap. Emlékszem jól: énbennem is volt igaz érzés. Én éppenséggel nemes érzéseket akartam kelteni benne... és ha sírt, akkor ez jó, ennek jótékony hatása lesz..."

De mégse tudtam megnyugodni semmiképp.

Miután hazamentem - este kilenc óra után, amikor emberi számítás szerint Liza már nem jöhetett -, otthon is egész este ő jelent meg előttem, és ami a legfontosabb, mindig ugyanolyannak láttam. Az egész históriából éppen ez az egy pillanat vésődött különösen az emlékezetembe: amikor gyufával megvilágítottam a szobát, és megpillantottam mártírtekintetét, eltorzult, sápadt arcát. És milyen szánalmas, mennyire nem természetes, milyen torz volt a mosolya abban a pillanatban! De akkor még nem tudtam, hogy tizenöt év múlva is éppen azzal a szánalmas, torz és fölösleges mosollyal képzelem el Lizát, ahogyan abban a pillanatban mosolygott.

Másnap már megint hajlottam arra, hogy badarságnak, az idegeim rosszabbodásának és ami a fő - túlzásnak tartsam az egészet. Én ismertem ezt a gyengémet, és néha nagyon féltem tőle: "Mindig mindent eltúlzok, épp ez a bajom" - ismételgettem minduntalan. Egyébként, "egyébként Liza úgyis mindenképp eljön" - ezzel a refrénnel végződött akkor minden töprengésem. Annyira nyugtalankodtam, hogy néha éktelen dühbe gurultam. "Eljön, okvetlenül eljön! - kiáltottam fel, ahogy ide-oda futkostam a szobában -, ha nem ma, akkor holnap, de felkutat és eljön! Ilyen ezeknek a tiszta szívűeknek az az átkozott romantikussága. Ó, milyen ostobák, korlátoltak, alávalók ezek a »nyavalyás szentimentális lelkek«! Hát hogy nem lehet ezt megérteni, hogy nem lehet megérteni?..." De ekkor magam is zavarba estem, és abbahagytam.

"És milyen kevés szó kellett - gondoltam mellékesen -, milyen kevés idill kellett (mégpedig könyvízű, mesterkélt, erőltetett idill), hogy rögtön tetszésem szerint ide-oda forgassam ezt az egész emberi lelket. Ez aztán a szűzi lelkület! Ez aztán az őstalaj!"

Néha az is megfordult a fejemben, hogy én magam megyek el hozzá, "elmondok neki mindent", és arra kérem, hogy ne jöjjön el hozzám. Ám ekkor, erre a gondolatra, olyan dühre gerjedtem, hogy ha véletlenül ott van mellettem az az "átkozott" Liza, akkor nyomban tönkreteszem, vérig sértem, leköpöm, kidobom, megütöm!

De aztán eltelt egy nap, majd kettő, három - Liza nem jött, és én lassanként megnyugodtam. Különösen kilenc óra után élénkültem, vidultam fel, sőt néha eléggé jólesően ábrándozni kezdtem: "Hátha például éppen azzal mentem majd meg Lizát, hogy eljár hozzám, és én beszélek neki... Majd nevelem, tanítom. Végül észreveszem, hogy szeret, szenvedélyesen szeret. Azt színlelem, hogy nem is sejtem (egyébként nem tudom, miért alakoskodok majd; bizonyára azért, mert így szebb). Végül egészen zavarba esve, remegve, zokogva a lábam elé veti magát az a szép lány, és azt mondja, hogy a megmentője vagyok, és hogy engem szeret a legjobban a világon. Én meglepődök, de... Liza - mondom majd -, hát azt hiszed, hogy nem vettem észre, mennyire szeretsz? Láttam, kitaláltam mindent, de nem mertem a szívedre pályázni, mert jótékony hatással voltam rád, és attól féltem, hogy te hálából szántszándékkal kényszeríted magad, hogy viszonozd a szerelmemet, erőnek erejével kelted fel magadban az érzést; amely talán hiányzik belőled, én pedig ezt nem akarom, mert ez... zsarnokság... Ez tapintatlanság (egyszóval összefecsegtem volna egy csomó kimondhatatlanul nemes európai George Sand-i finomságot...). De most, most az enyém vagy, az én teremtményem, tiszta, gyönyörű, mert az én gyönyörű asszonyom vagy."

Azután élünk-éldegélünk szépen, külföldre utazunk stb. stb. Egyszóval pocsékul éreztem magam, és az lett a vége, hogy kiöltöttem a nyelvemet magamra.

"Meg aztán nem is engedik azt a »cafatot«! - gondoltam. - Hisz őket általában nem nagyon engedik ki, este pedig még kevésbé (valami okból minduntalan úgy sejtettem, hogy csakis este jön, méghozzá éppen hét órakor). Egyébként azt mondta, hogy még nem teljesen adta el magát, neki különleges jogai vannak; tehát - hm!... Az ördög vigye el! Eljön, okvetlenül eljön!"

Még szerencse, hogy Apollon ezalatt el-elvonta a figyelmemet otrombaságaival. Teljesen kihozott a sodromból! Ez az ember olyan istenverése, olyan csapás volt, amelyet a sors mért rám! Több éven át egyfolytában, állandóan hadilábon álltunk, és gyűlöltem, de gyűlöltem! Azt hiszem, soha senkit se gyűlöltem még annyira, mint őt, kivált bizonyos pillanatokban. Idősebb, tekintélyesebb ember volt, aki mellesleg szabósággal is foglalkozott. De ismeretlen okból lenézett engem - mégpedig mértéktelenül -, és tűrhetetlenül félvállról beszélt velem. Egyébként mindenkivel lóhátról beszélt. Ha az ember rátekint e simára fésült, lenszőke fejre, erre az üstökre, amelyet a homlokára tornyozott, és napraforgóolajjal kenegetett, erre a mindig komolyan összecsücsörített szájra - máris egy olyan lényt látott maga előtt, aki sohase kételkedett önmagában. Hallatlanul pedáns volt, a legkényesebb pedáns volt, akivel valaha is találkoztam ezen a világon; és ráadásul olyan önérzetes, amilyen talán Nagy Sándor lehetett. Szerelmes volt minden egyes gombjába, mindenegyes körmébe - igenis, szerelmes volt, látszott rajta! Egészen zsarnokian bánt velem, rendkívül keveset beszélt, és ha olykor-olykor rám pillantott, olyan fensőbbségesen magabiztos, szigorú tekintettel nézett rám, hogy néha éktelen dühbe gurultam tőle. Olyan arccal teljesítette a kötelességét, mintha valami nagy-nagy kegyben részesítene. Egyébként jóformán soha semmit se csinált, sőt egyáltalán nem is tartotta kötelességének, hogy bármit is csináljon. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy engem legutolsó bolondnak néz ezen a világon, és ha "ott tartott maga mellett", csakis azért tette, mert tőlem minden hónapban bért kapott. Hajlandó volt "semmit se csinálni" havi hét rubelért. Sok bűnömet megbocsátják miatta a másvilágon! Néha addig fajult a gyűlöletem, hogy már a járásától is kevés híján görcsöt kaptam. De különösen utáltam pösze beszédét. A kelleténél valamelyest hosszabb volt a nyelve, vagy valami efféle hibája lehetett, mert állandóan selypített, pöszén beszélt, és láthatólag nagyon büszke volt rá; azt képzelte, hogy rendkívül előkelővé teszi. Kezét hátratéve, szemét a földre sütve, halkan, kimérten beszélt. Különösen dühített, amikor a vendégfal mögött a zugolyában zsoltárt olvasott. Sokat hadakoztam vele e miatt a zsolozsmázás miatt. De roppant szeretett esténként olvasni, egyenletes, halk hangon, mintha halottért imádkozna. Érdekes, hogy ezzel is végezte; mostanában zsoltárt olvas halottak mellett - pénzért -, ezenkívül patkányt irt és viaszt főz. De akkor sehogy se tudtam elkergetni, mintha vegyileg egybeolvasztották volna az életemmel. Azonkívül ő maga se lett volna hajlandó elmenni tőlem a világért sem. Én nem lakhattam bútorozott szobában. A lakásom volt az én menedékhelyem, tojáshéjam, tokom, amelybe elbújtam az egész emberiség elől, Apollont pedig, az ördög tudja, miért, e lakás tartozékának éreztem, és hét álló esztendeig nem tudtam elkergetni.

A bérét nem tarthattam vissza még két-három napig sem. Olyan históriát kavart volna, hogy azt se tudtam volna, hová legyek. De azokban a napokban annyira dühös voltam mindenkire, hogy elhatároztam: megbüntetem Apollont - magam se tudtam, mi okból és mi célból -, és két hétig nem adom oda a fizetését. Már régen, vagy két évvel ezelőtt meg akartam tenni, csakis azért, hogy bebizonyítsam: ha akarom, bármikor visszatarthatom a bérét, így hát ne merjen olyan gőgösen bánni velem. Elhatároztam, hogy egy szót se szólok neki, sőt szándékosan hallgatok, hogy megtörjem a büszkeségét, és rákényszerítsem, hogy ő hozza szóba először a bért. Akkor majd kiveszem a fiókból mind a hét rubelt, megmutatom neki, hogy külön félre van téve, de "nem akarom és nem akarom, egyszerűen nem akarom kifizetni a bérét, csupán azért, mert így akarom", mert ez nekem "mint gazdájának hatalmamban áll", mert ő tiszteletlen, mert ő faragatlan fajankó; de ha tisztelettudóan megkér, akkor talán megenyhülök, és odaadom; különben még várhat két hétig, háromig is, egy teljes hónapig várhat...

De bármennyire haragudtam, mégiscsak ő győzött. Négy napig sem bírtam. Azzal kezdte, amivel hasonló esetekben kezdeni szokta, mert már fordultak elő hasonló esetek, már tartottam próbákat (és megjegyzem, én mindezt előre tudtam, már úgy ismertem aljas taktikáját, mint a tenyeremet), nevezetesen azzal kezdte, hogy rendkívül szigorúan, merően néz rám, és percekig nem veszi le rólam a szemét, különösen akkor, ha hazaérkezésemkor találkozunk vagy ha kikísér. Ha például kitartottam és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a nézését, változatlanul némán folytatta a kínzást. Megesett: se szó, se beszéd csendben és könnyedén bejön a szobámba, egyik kezét hátrateszi, az egyik lábát meg előre, és rám szegezi a szemét; immár nem olyan szigorúan, de egészen lenézően. Ha hirtelen megkérdezem tőle, mit akar, egy szóval se felel, hanem tovább néz rám merően még néhány másodpercig, aztán száját valahogy sajátosan összeszorítva, sokatmondó arckifejezéssel, lassan, egy helyben megfordul, és ugyancsak lassan kimegy a szobájába. Két óra múlva váratlanul megint beállít, megint ugyanígy ott terem előttem. Előfordult, hogy mérgemben meg se kérdeztem tőle, hanem csak parancsolóan, hirtelen felemeltem a fejemet, farkasszemet néztem vele. Így néztünk egymásra néha két percig is; végül lassan, méltóságosan megfordult, és megint eltűnt két órára.

Ha még ettől se tértem észre és tovább lázadoztam, rám-rám tekintve egyszer csak sóhajtozni kezdett, sokáig sóhajtozott, mélyen, mintha ezekkel a sóhajokkal akarná megmérni, milyen mélyre süllyedtem erkölcsileg; természetesen az lett a vége, hogy teljes győzelmet aratott: én dühöngtem, kiabáltam ugyan, de azt amiről szó volt, mégiscsak kénytelen voltam teljesíteni.

Ezúttal alighogy megkezdődött a "szigorú pillantások" szokásos manővere, én mindjárt kikeltem magamból, és dühösen rátámadtam. Amúgy is túlságosan ingerült voltam.

- Állj! - kiáltottam tombolva, mikor egyik kezét hátratéve, lassan, szótlanul megfordult, hogy visszamenjen a szobájába. - Állj! Fordulj vissza, fordulj vissza, ha mondom! - bizonyára olyan szokatlanul keményen rivalltam rá, hogy megfordult, sőt egy kissé meghökkenve nézegetett. Egyébként továbbra se szólt egy szót sem, és éppen ez bőszített engem.

- Hogy mersz bejönni engedély nélkül, és hogy mersz így nézni rám? Felelj!

Vagy fél percig nyugodtan nézett rám, aztán ismét meg akart fordulni.

- Állj! - ordítottam, és odaszaladtam hozzá. - Egy tapodtat se! Úgy! Most felelj: miért jöttél ide bámulni?

- Hát hogyha parancsol valamit, akkor teljesítem, az a dolgom - felelte megint csak némi hallgatás után, halkan, kimérten selypítve, a szemöldökét felhúzva, fejét egyik válláról a másikra hajtva - és mindezt megdöbbentő nyugalommal.

- Nem azt kérdeztem, te hóhér, nem azt! - rivalltam rá a dühtől remegve. - Majd én magam mondom meg neked, te hóhér, miért jársz be folyton: látod, hogy nem adom oda a béredet, te magad büszkeségből nem akarsz odáig alázkodni, hogy kérjed - azért jössz hát ide, hogy büntess, kínozz engem azzal a buta nézéseddel, és nem is sejted, te hóhér, mennyire buta dolog ez, buta, buta, buta!

Szótlanul ismét meg akart fordulni, de én megragadtam.

- Ide hallgass! - kiáltottam rá. - Itt a pénzed, látod? Itt van! (Kivettem az asztalfiókból.) Mind a hét rubel, de nem kapod meg, nem kapod meg addig, amíg tisztelettudóan, bűnbánóan bocsánatot nem kérsz tőlem. Hallottad?

- Azt nem lehet! - felelte valami rendkívüli magabiztossággal.

- De lehet! - kiáltottam. - Becsületszavamra mondom neked - lehet!

- És nekem nincs is miért bocsánatot kérnem magától - folytatta, mintha egyáltalán észre se venné a kiabálásomat -, hisz maga becsmérelt engem hóhérnak, és ezért bármikor feljelenthetem becsületsértés miatt a kerületi kapitányságon.

- Eredj, jelents fel! - ordítottam. - Menj azonnal, ebben a percben, ebben a pillanatban! Csak azért is hóhér vagy, hóhér, hóhér! - De ő csak rám nézett, aztán megfordult, és hívó kiáltásomra rá se hederítetve, vissza se tekintve, átvonult a szobájába.

"Ha nincs Liza, most nem lenne semmi efféle sem!" - állapítottam meg magamban. Aztán egy percig tétován ott álltam, majd méltóságosan és ünnepélyesen, de lassan és erősen dobogó szívvel a vendégfal mögé, hozzá indultam.

- Apollon! - mondtam halkan, tagoltan, de zihálva. - Eredj egy pillanat késedelem nélkül, azonnal a kerületi kapitányért!

Ő időközben már letelepedett az asztalához, feltette szemüvegét és varrni kezdett. De amikor meghallotta parancsomat, kitört belőle a prüszkölő nevetés.

- Menj rögtön, ebben a pillanatban! Menj, különben... el se tudod képzelni, mi lesz itt!

- Magának igazán elment az esze - jegyezte meg a fejét fel sem emelve, változatlanul lassan selypítve, és tovább próbálgatta befűzni a cérnát. - Hát ki látott már olyat, hogy valaki maga ellen kihívja a rendőrséget?! Ami pedig az ijesztgetést illeti, kár is erőlködnie, mert abból nem lesz semmi.

- Eredj! - rikácsoltam, és megragadtam a vállát. Éreztem, hogy mindjárt megütöm.

Nem is hallottam, hogy ebben a pillanatban váratlanul, halkan és lassan kinyílt az előszoba ajtaja, belépett valaki, megállt, és meghökkenve bámult ránk. Odatekintettem, szégyenletemben sóbálvánnyá meredtem, és visszarohantam a szobámba. Ott mindkét kezemmel a hajamba markolva, fejjel a falnak dőltem, és mozdulatlanná dermedtem.

Vagy két perc múlva Apollon lassú léptei hallatszottak.

- Valami nőféle keresi - mondta különösen szigorúan tekintve rám, aztán félrehúzódott, és beengedte - Lizát. Nem akart elmenni, és gúnyosan nézegetett bennünket.

- Menj, menj! - parancsoltam neki zavartan. Órám abban a pillanatban, erőlködve, sziszegve - hetet ütött.

9

Ott álltam előtte megsemmisülve, megszégyenülten, gyalázatosan nagy zavarban, és azt hiszem, mosolyogva, minden erőmmel igyekeztem összefogni gubancos vattás háziköpenyem szárnyait - pontosan úgy, ahogy nemrég, csüggedt lelkiállapotomban elképzeltem. Apollon, miután ott állt mellettünk vagy két percig, elment, de én nem könnyebbültem meg. Az volt a legrosszabb, hogy Liza is zavarba esett, mégpedig annyira, amennyire nem is vártam volna. Természetesen a külsőm miatt.

- Ülj le - mondtam gépiesen, és odatoltam neki egy széket az asztal mellé, én pedig a díványra ültem. Mindjárt engedelmesen leült, tágra nyílt szemmel nézett rám, és nyilván várt tőlem valamit. Éppen a várakozásnak ez a naivsága dühített veszettül, de türtőztettem magam.

Éppen ilyenkor kell azon igyekeznie az embernek, hogy ne vegyen észre semmit, mintha minden rendben volna, ő meg... És homályosan úgy éreztem, hogy drágán megfizet, ő még nekem mindezért.

- Furcsa helyzetben találtál, Liza - kezdtem dadogva, bár tudtam, hogy éppen így nem lenne szabad kezdeni. - Nem, nem, ne gondolj semmit! - kiáltottam észrevéve, hogy hirtelen elpirul - én nem szégyellem a szegénységemet... Ellenkezőleg: büszke vagyok a szegénységemre. Szegény vagyok, de nemes lelkű... Hisz lehet valaki egyszerre szegény és nemeslelkű - dörmögtem. - Egyébként... akarsz teát?

- Nem... - kezdte volna Liza.

- Várj!

Felugrottam és átszaladtam Apollonhoz: el kellett tűnnöm valahová.

- Apollon - súgtam lázasan hadarva, és elébe dobtam a hét rubelt, amelyet még mindig a markomban szorongattam - itt a béred; látod, odaadom; de most rajtad a sor, ments meg: rögtön hozz a vendéglőből teát meg tíz kétszersültet. Ha nem vagy hajlandó hozni, akkor szerencsétlenné teszel egy embert! Te nem tudod, milyen nő ez... Ez a nő - mindenem! Te bizonyára gondolsz valamit... De te nem tudod, milyen nő ez!...

Apollon, aki már leült a munkájához, és újra feltette a pápaszemet, először a tűt változatlanul a kezében tartva némán a pénzre sandított, aztán énrám ügyet sem vetve, egy szóval sem válaszolva, tovább bajlódott a cérnával, míg végül sikerült befűznie. Előtte állva Napóleon módra karba tett kézzel vártam vagy három percig. Halántékomat verejték áztatta, sápadt voltam, és ezt éreztem is. De hál' istennek, bizonyára, megsajnált, ahogy rám nézett. Miután végzett azzal a cérnával, lassan felállt, lassan félretolta a széket, lassan levette a szemüvegét, lassan átszámolta a pénzt, végül csak úgy félvállról megkérdezte: egész adagot vegyen-e, aztán lassan kisétált a szobából. Lizához visszamenet felötlött bennem: ne fussak-e el így, ahogy vagyok, rongyos háziköpenyben, amerre a szemem lát, és aztán lesz, ami lesz?...

Megint leültem. Liza nyugtalanul nézett rám. Néhány percig egyikünk se szólalt meg.

- Megölöm! - kiáltottam hirtelen, és ököllel olyan erővel az asztalra csaptam, hogy a tinta kilöttyent a tartóból.

- Jaj, mit beszél? - kiáltott fel ő is megremegve.

- Megölöm, megölöm! - rikácsoltam veszett dühvel az asztalt verve, bár nagyon jól tudtam, hogy ostobaság ilyen veszettül dühöngeni. - Te nem tudod, Liza milyen csapás nekem ez a hóhér. - Igen - a hóhérom!... Most elment a kétszersültért; ez a...

És hirtelen könnyekben törtem ki. Ez idegroham volt. De szégyelltem magam e zokogás közben; de már nem tudtam visszafojtani.

Liza megrémült. "Mi lelte magát? Mi lelte magát?" - kiáltozta körülöttem sürögve-forogva.

- Vizet adj, vizet, ott van, ni! - mondtam gyenge hangon, bár magamban jól tudtam, hogy kitűnően meglettem volna víz nélkül, és teljesen fölösleges volt gyenge hangon dünnyögnöm. De ahogy mondani szokták, alakoskodtam - pusztán az illendőség kedvéért -, bár valóban idegrohamom volt.

Liza egészen megzavarodva nézett rám, ahogy ideadta a vizet. Apollon ebben a pillanatban hozta a teát. Nekem egyszeriben úgy rémlett, hogy ez a hétköznapi, prózai tea rettenetesen közönséges és szánalmas a történtek után, és elpirultam. Liza szinte rémülten nézett Apollonra, aki ránk se pillantva mindjárt ki is ment.

- Te lenézel engem, Liza? - kérdeztem merően ránézve, és már remegtem a türelmetlenségtől; szerettem volna tudni mit gondol.

Annyira zavarba esett, hogy nem is tudott mit felelni.

- Igyál teát! - mondtam dühösen. Magamra voltam mérges, de természetesen neki kellett megszenvednie miatta. Szívemben hirtelen szörnyű harag támadt ellene; azt hiszem, meg tudtam volna ölni. Gondolatban megfogadtam: egész idő alatt egyetlen egy szót se szóltok hozzá, hogy bosszút álljak rajta. "Hisz ő az oka mindennek" - gondoltam.

Már vagy öt percig tartott a néma csend. A tea ott állt az asztalon; hozzá se nyúltunk: én odáig mentem; hogy csak azért sem akartam hozzákezdeni a teázáshoz, hogy ezzel még kínosabb helyzetbe hozzam; őneki pedig kényelmetlen lett volna elkezdeni. Szomorú meglepődéssel nézett rám többször is. Én konokul hallgattam. Természetesen csakis én magam lehettem igazán vértanú, mert teljesen tudatában voltam ostoba dühömnek, egész visszataszító aljasságával, de mégse tudtam türtőztetni magam semmiképp.

- Én... végképp el akarok... menni... onnan - kezdte csak azért, hogy valamiképp megtörje a csendet, de - szegényke! - éppen erről nem kellett volna most beszélnie egy ilyen amúgy is ostoba pillanatban egy olyan amúgy is ostoba embernek, mint én. Még a szívem is megfájdult, annyira megsajnáltam sutasága és fölösleges nyíltsága miatt. De valami utálatosság mindjárt elfojtott bennem minden szánalmat, és még jobban felhergelt: pusztuljon el az egész világ! Eltelt még öt perc.

- Nem zavarom? - kezdte félénken, alig hallhatóan, és már-már felállt.

De mihelyt megláttam a megsértett önérzetének ezt az első fellobbanását, valósággal megremegtem a dühtől, és mindjárt kirobbantam.

- Minek jöttél ide, kérlek, már mondd meg csak?! - kezdtem zihálva, és nem is ügyeletem szavaim logikus rendjére. Mindent egyszerre, egy szuszra akartam kimondani; és még azzal se törődtem, mivel kezdjem.

- Miért jöttél? Felelj! Felelj! - kiáltottam szinte eszeveszetten. - Megmondom én, édes lelkem, miért jöttél. Azért jöttél, mert én akkor szívhez szóló szavakat mondtam. Nos hát kényeske lettél, és most megint megkívántad azokat a "szívhez szóló szavakat". Hát tudd meg, hogy én akkor kinevettelek. Most is kinevetlek. Mit remegsz? Igenis, kinevettelek! Engem közvetlenül azelőtt, egy ebéden megsértettek, akik akkor előttem odamentek. Én azért hajtattam hozzátok, hogy eldöngessem az egyiket, azt a tisztet; de nem sikerült, már nem találtam ott őket; valakin csak ki kellett töltenem a bosszúmat. Elértem a célomat: te kerültél utamba, hát rád zúdítottam a haragomat, és téged nevettelek ki. Engem megaláztak, hát én is megakartam alázni valakit; engem ronggyá téptek, hát én is megakartam mutatni a hatalmamat... Ez történt, te pedig már azt hitted, csakis azért mentem akkor oda, hogy téged megmentselek. Igen? Azt hitted? Azt hitted?

Sejtettem, hogy beleszédül, és nem érti meg a részleteket; de azt is tudtam, hogy kitűnően megérti a lényeget. Így is történt. Falfehér lett, mondani akart valamit, a szája fájdalmasan legörbült; de mintha letaglózták volna, a székre rogyott. És azután egész idő alatt nyitott szájjal, tágra meresztett szemmel, szörnyű félelemtől reszketve hallgatott végig. Szavaim cinizmusa, igen a cinizmusa porba sújtotta...

- Megmentselek! - folytattam a székről felugorva és fel-alá szaladgálva előtte a szobában. - Mitől mentettelek volna meg? Hiszen lehet, hogy én rosszabb vagyok, mint te. Miért nem vágtad a pofámba, mindjárt akkor, amikor leckét tartottam neked: "Miért jöttél hozzánk? Erkölcsprédikációt tartani?" Hatalom, hatalom kellett akkor nekem, játék kellett, a könnyeidet akartam; megalázni, hisztériába kergetni - ezt akartam én akkor. De hát magam sem bírtam sokáig, mert rongy ember vagyok, megijedtem, és az ördög tudja, miért, bolond fejjel odaadtam a címemet. De alig valamivel később - még haza se értem - már úgy szidtalak amiatt a cím miatt, mint a bokrot! Akkor már gyűlöltelek, mert akkor hazudtam neked. Mert én csak játszom a szavakban, ábrándoztam magamban, de a valóságban tudod, mi kell nekem: az, hogy tűnjetek el! Nekem nyugalom kell. És azért, hogy békében hagyjanak, egy kopejkáért rögtön eladom az egész világot. A világ pusztuljon el - vagy én teát ihassak? Azt felelem: inkább a világ pusztuljon el, csak én ihassak mindig teát! Tudtad-e ezt vagy nem? Nos, hát én tudom, hogy aljas gazember, önző lajhár vagyok. E három nap alatt folyton reszkettem a félelemtől, hogy eljössz. És tudod mi nyugtalanított a legjobban e három nap alatt? Az, hogy én akkor afféle hősnek látszottam a szemedben, most pedig váratlanul ebben a rongyos háziköntösben koldusnak, hitvány fickónak látsz. Az imént azt mondtam, hogy nem szégyellem a szegénységemet, hát tudd meg: szégyellem, mindennél jobban szégyellem, és ettől félek a legjobban, jobban mintha tolvaj volnék, mert én annyira hiú vagyok, hogy ha lenyúznák a bőrömet, nekem a puszta levegő is fájna. De hát csakugyan nem eszméltél rá még most sem, hogy sohase bocsátom meg neked, hogy ebben a rongyos háziköntösben találtál, amikor úgy rátámadtam Apollonra, mint egy mérges kutya? A megváltó, a minapi hős rátámad a szolgájára, mint egy rühes, kócos kis szobakutya; az pedig csak nevet rajta! Az iménti könnyeimet, amelyeket nem tudtam visszafojtani, és elsírtam előtted, mint egy megszégyenített fehércseléd - azokat sem bocsátom meg neked soha! És azt se bocsátom meg neked soha, amit most itt bevallok! Igen, te, csakis te vagy a felelős mindenért, mert így az utamba kerültél, mert én gazfickó vagyok, mert én a legaljasabb, a legnevetségesebb, a legsekélyesebb, a legostobább, a legirigyebb vagyok a világon valamennyi féreg közt, pedig azok egy cseppet se különbek nálam, legfeljebb sohase esnek zavarba; így aztán én egész életemen át fricskákat kapok minden tetűtől - ez az én sajátosságom! Mi közöm nekem ahhoz, hogy te ebből egy szót se értesz?! És mi közöm, mi közöm, mi közöm nekem tehozzád meg ahhoz, hogy elpusztulsz-e ott, vagy sem?! Tudod-e, hogy én most, miután mindezt elmondtam neked, gyűlölni foglak azért, mert itt voltál és végig hallgattad?! Hisz így csak egyszer tálal ki életében az ember, akkor is csak hisztérikus rohamában!... Hát mit akarsz még? Mit akarsz még mindazok után, mit tanyázol itt előttem, mit kínozol, miért nem mégy el?!

Ám ekkor váratlanul valami furcsa dolog történt.

Én annyira megszoktam, hogy mindent könyvízűen gondoljak el, és mindent olyannak képzeljek a világon, amilyennek azelőtt ábrándjaimban megteremtettem, hogy akkor nem is fogtam fel mindjárt ezt a furcsa dogot. Ez történt: Liza, akit megsértettem, porba tiportam, sokkal többet megértett, mint képzeltem. Ebből az egészből megértette azt, amit a nő mindig mindennél előbb megért, ha igazán szeret, éspedig azt, hogy én magam is szerencsétlen vagyok...

Az ijedséget meg a sértődöttséget először szomorú csodálkozás váltotta fel az arcán. Amikor pedig aljasnak és gazembernek neveztem magam, és megeredt a könnyem (könnyezve fújtam végig ezt az egész szóáradatot), görcs rándult át az arcán. Már-már fel akart állni, hogy félbeszakítson; amikor pedig befejeztem, nem erre a kiáltásomra figyelt: "Minek vagy te itt, miért nem mégy el?!" - hanem arra, hogy bizonyára nekem magamnak is roppant nehéz volt mindezt kimondani. Meg aztán olyan elesett volt szegény, hát hogy haragudhatott, hogy sértődhetett volna meg? Valami ellenállhatatlan nekibuzdulással felugrott a székről, de nem mert elmozdulni a helyéből, még mindig félt... Ekkor teljesen felkavarodott a lelkem. Liza hirtelen hozzám rohant, mindkét karjával átölelte a nyakamat, és sírva fakadt. Én se tudtam megállni, és olyan heves zokogásban törtem ki, mint még sohasem...

- Nem lehetek jó! Nem engednek... - mondtam alig hallhatóan, aztán odamentem a díványhoz, arccal rávetettem magam, és negyedórán át igazi hisztérikus rohamban zokogtam. Liza hozzám simult, átölelt, és mintha megdermedt volna ebben az ölelésben.

De mégiscsak az volt a helyzet, hogy ennek a hisztérikus rohamnak el kellett múlnia. És én (undorító igazságot írok most) a díványon hasmánt fekve, arcomat erősen a rongyos bőrpárnába fúrva, lassanként, távolról, önkéntelenül, de ellenállhatatlanul érezni kezdtem, hogy nekem most kínos lesz felemelnem a fejemet és egyenesen Liza szemébe néznem. Mit szégyelltem - nem tudom, de nagyon szégyenkeztem. Zúgó fejemben az is megfordult, hogy most végképp szerepet cseréltünk, hogy most ő a hősnő, én pedig ugyanolyan megalázott, porba tiport lény vagyok, amilyen ő volt énelőttem, azon az éjszakán - négy nappal ezelőtt... És mindez már akkor eszembe jutott, amikor hasmánt a díványon feküdtem!

Istenem! Hát csakugyan már akkor irigyeltem?!

Nem tudom, mindmáig sem tudom eldönteni, akkor pedig természetesen még kevésbé tudtam felfogni, mint most. Hisz én nem tudok meglenni anélkül, hogy hatalmaskodjak, zsarnokoskodjak valakin... De... de okoskodással nem lehet megmagyarázni semmit, következésképpen kár is okoskodni.

Mégiscsak erőt vettem magamon, és felemeltem a fejemet; valamikor csak fel kellett emelnem... És ekkor - még most is szentül hiszem, hogy éppen azért, mert szégyelltem ránézni - hirtelen egészen más érzés fogott tüzet, és lobbant lángra bennem: az uralkodás, a birtoklás érzése. Szememben szenvedély ragyogott, és keményen megszorítottam a kezét. Hogy gyűlöltem és vonzódtam hozzá abban a pillanatban! Az egyik érzés csak fokozta a másikat. Ez már-már a bosszúhoz hasonlított!... Liza arcán először mintha megrökönyödés, szinte félelem tükröződött volna, de csak egy pillanatig - aztán ujjongva, hevesen megölelt.

10

Negyedóra múltán, őrült türelmetlenséggel előre-hátra futkostam a szobában, percenként odamentem a spanyolfalhoz, és a résen át lestem Lizát. Fejét az ágyra hajtva a padlón ült, és bizonyára sírt. De nem ment el, és épp ez bosszantott. Most már mindent tudott. Végképp megsértettem, de... kár a szót szaporítani. Kitalálta, hogy szenvedélyem fellobbanása éppen bosszú volt, új megalázás, és hogy az iménti csaknem személytelen gyűlölethez most már hozzájárult az ellene érzett személyes, irigy gyűlölet is... Egyébként nem állítom, hogy mindezt világosan felfogta; de azzal teljesen tisztában volt, hogy én alávaló vagyok, és főleg - képtelen vagyok szeretni őt.

Tudom, azt mondják, hogy ez hihetetlen - hihetetlen, hogy valaki olyan gonosz és ostoba legyen, mint én; még azt is hozzáteszik: lehetetlen volt meg nem szeretni Lizát, vagy legalábbis nem méltányolni ezt a szerelmet. De miért volt lehetetlen? Először is: már csak azért sem szerethettem meg, mert ismétlem, szeretni - ez nálam egyet jelentett a zsarnokoskodással, az erkölcsi hatalmaskodással. Soha életemben nem ismertem másfajta érzelmet, és odáig mentem, hogy néha még most is azt hiszem: a szerelem éppen abban áll, hogy szerelmünk tárgya önként felruház a zsarnokoskodás jogával. Egérlyukbeli ábrándjaimban se tudtam másnak elképzelni a szerelmet, mint harcnak: mindig gyűlölettel kezdtem, és az erkölcsi leigázással végeztem, de aztán magam se tudtam, mit kezdjek a leigázott alannyal. Meg aztán mi hihetetlen van ebben, amikor már sikerült annyira megrontanom magamat, annyira elszoktam az "eleven élettől", hogy az imént képes voltam azzal vádolni, azt vetni a szemére: azért jött hozzám, hogy "szívhez szóló szavakat" halljon; nem is sejtettem, nem azért jön, hogy szívhez szóló szavakat halljon, hanem azért, hogy szeressen, mert a nő számára a szerelem a feltámadás, a menekvés bármiféle pusztító veszélytől, az újjászületés, és hogy ezt nem adhatja meg neki semmi más. Különben hát nem is gyűlöltem én olyan nagyon, amikor ide-oda futkostam a szobában, és a résen át belestem a spanyolfal mögé. Csak elviselhetetlenül nyomasztott a jelenléte. Azt szerettem volna, ha eltűnik. "Nyugalmat" kívántam, egyedül akartam maradni az egérlyukban. Az "eleven élet", mivel nem szoktam hozzá, annyira fojtogatott, hogy még lélegezni is alig tudtam.

De eltelt néhány perc, és ő még mindig nem állt fel, mintha elbódult volna. Én voltam olyan arcátlan, hogy halk kopogással figyelmeztessem... hirtelen felrebbent, felugrott, és máris rohant, hogy megkeresse kendőjét, kalapját, bundáját, mintha menekülni akarna tőlem... Két perc múlva lassan előjött a spanyolfal mögül, és súlyos tekintettel nézett rám. Én dühösen elnevettem magam, egyébként csak erőltetve, az illem kedvéért, aztán elfordítottam a tekintetemet.

- Isten áldja - köszönt az ajtó felé indulva.

Ekkor odafutottam hozzá, megragadtam az egyik kezét, kinyitottam, beletettem... majd megint behajtottam. Aztán mindjárt félrefordultam, és gyorsan a másik szögletbe pattantam, hogy legalább ne lássam...

Ebben a pillanatban hazudni akartam - azt akartam írni, hogy fejemet vesztve, magamon kívül, bolondjában, véletlenül tettem. De nem akarok hazudni, így hát őszintén megmondom - gonoszságból nyitottam ki a kezét és tettem bele... Ez akkor ötlött az agyamba, mikor fel-alá szaladgáltam, ő meg a spanyolfal mögött ült. De határozottan állíthatom, hogy bár szándékosan követtem el ezt a kegyetlenséget, nem rossz szívvel, hanem csak ostoba fejjel tettem. Ez a kegyetlenség annyira mesterkélt, annyira kiagyalt, külön ez alkalomra kiókumlált, könyvízű volt, hogy én magam se bírtam ki egy percig se - először a szögletbe ugrottam, hogy ne lássam, aztán meg kétségbeesetten szégyenkezve Liza után rohantam. Kinyitottam az előszoba ajtaját, és hallgatózni kezdtem.

- Liza! Liza! - kiáltottam ki a lépcsőházba, de csak félénken, halkan...

Nem kaptam rá választ, úgy rémlett, már az alsó lépcsőfokokról hallatszanak fel a lépései.

- Liza! - kiáltottam hangosabban.

Semmi válasz. De ebben a pillanatban hallottam, ahogy odalent lomhán nyikorogva kinyílik a nehezen járó üveges kapu, és lomhán be is csapódik. Döngése visszhangzott a lépcsőházban.

Elment. Töprengve visszamentem a szobámba. Borzasztóan nehéz lett a lelkem.

Megálltam az asztal mellett, annál a széknél, amelyen ült, és bambán magam elé bámultam. Egy perc múlva hirtelen egész testemben megremegtem: közvetlenül magam előtt az asztalon megpillantottam... egyszóval megpillantottam egy összegyűrt ötrubeles bankót, pontosan azt, amelyet egy perccel előbb a markába gyömöszöltem. Az a bankó volt; más nem is lehetett; más nem is volt a háznál. Úgy látszik, sikerült az asztalra dobnia abban a pillanatban, amikor én a másik szögletbe pattantam.

Nos? Várható volt, hogy ezt teszi. Várható volt? Nem! Én annyira önző voltam, a valóságban annyira nem tiszteltem az embereket, hogy el se tudtam képzelni, hogy ezt megteszi. Ezt már nem tudtam elviselni. Egy pillanat múlva őrült sietséggel öltözni kezdtem, sebtében magamra kaptam, amit tudtam, aztán hanyatt-homlok utánarohantam. Még kétszáz lépésnyire se érhetett, amikor kiszaladtam az utcára.

Csend volt, hullt a hó, csaknem függőlegesen esett, dunnát terített a járdára, a kihalt utcára. Nem volt egyetlen járókelő sem, egy hang se hallatszott. Unottan és fölöslegesen pislákoltak a lámpások. Szaladtam vagy kétszáz lépesnyire a sarokig, és megálltam. - "Hová tűnt? És miért rohanok én utána?!

Miért? Hogy térdre boruljak előtte, és bánatomban zokogva csókolgassam a lábát, esedezve kérjek bocsánatot! Igen. Akartam ezt! Majd szétszakadt a mellem, és soha, de sohase gondolok közönyösen vissza arra a pillanatra. De miért? - gondoltam mégis. - Hát nem gyűlölöm meg talán már holnap, éppen azért, mert ma a lábát csókolgattam? Hát boldoggá tudom én tenni őt? Hát nem tudtam meg ma ismét, immár századszor, mit érek én? Hisz én úgyis holtra kínozom!"

A hóban állva, a ködös homályba bámulva töprengtem.

"Hát nem jobb, nem jobb lesz-e - ámítottam tovább magam immár itthon, később, önámítással igyekezve elfojtani szívem lüktető fájdalmát -, nem jobb lesz-e, ha örökre magával viszi - épp ezt a sérelmet?! A sérelem megtisztulás; ez a legfájóbban maró tudat! Én mindjárt holnap bemocskoltam volna magammal a lelkét, és elgyötörtem volna a szívét. Ez a sérelem pedig nem hal el benne most már soha, és bármennyire undok is legyen az a szenny, amely rá vár - ez a sérelem felemeli és megtisztítja őt... a gyűlölettel... hm... vagy talán... a megbocsátással... Egyébként hát könnyít őrajta bármit is ez az egész?!"

És valóban - most már csak úgy felteszek magamnak egy meddő kérdést: mi jobb, az olcsó boldogság vagy a magasztos szenvedés? Nos, mi jobb?!

Ilyesmi motoszkált a fejemben, ahogy azon az estén a lelki fájdalomtól holt-elevenen otthon ültem a szobámban. Soha nem álltam még ki annyi szenvedést, olyan kínzó bűntudatot; de hát - amikor elszaladtam hazulról - lehetett akár egy szemernyi kétség is az iránt, hogy félútról visszafordulok?! Többé sohasem találkoztam Lizával, és nem is hallottam róla. Hozzáteszem még, hogy sokáig nagyon meg voltam elégedve a sérelem és a gyűlölet hasznáról mondott frázisommal, jóllehet én magam akkor is kis híján búskomorságba estem.

még most, annyi év múltán is, valahogy túlságosan kínos visszaemlékeznem mindezekre. Most már sok mindenre kínos visszaemlékeznem, de... ne hagyjuk itt abba ezeket a "feljegyzéseket"? Azt hiszem, hibát követtem el, amikor elkezdtem írni őket. Legalábbis egész idő alatt szégyenkeztem, amíg írtam ezt az elbeszélést: de hát ez már nem irodalom, hanem vezeklés. Hiszen hosszú elbeszéléseket írni arról, hogyan ment tönkre az életem azáltal, hogy erkölcsileg ott rohadtam abban az odúban, nem volt társaságom, elszoktam az élő valóságtól, és csak hívságosan dühöngtem abban az egérlyukban - bizony isten nem érdekes; a regényben hősnek kell lennie, itt pedig szántszándékkal egy ellenhős vonásai vannak összegyűjtve; ami pedig a legfontosabb, mindez fölöttébb kellemetlen hatást kelt, mert mindnyájan elszoktunk az élettől, többé-kevésbé mindnyájan nyomorékok vagyunk. Annyira elszoktunk, hogy néha szinte undorodunk az igazi, az "eleven élettől", és épp ezért nem bírjuk elviselni, ha eszünkbe juttatják. Hisz már odáig jutottunk, hogy az igazi, az "eleven életet" majdnem szolgálatnak, kis híján robotnak tekintjük, és magunkban mindnyájan azt valljuk, hogy jobb a könyvek szerint. És miért nyüzsgölődünk, miért bolondozunk néha, mire vágyódunk? Magunk se tudjuk. Hiszen csak nekünk lesz rosszabb, ha teljesítik szeszélyes kívánságainkat. Nos próbálják meg: adjanak nekünk például több önállóságot, tegyék szabaddá bármelyikünk kezét, szélesítsék ki tevékenységünk körét, mi rögtön visszakéredzkedünk a gyámság alá. Tudom, hogy önök most megharagusznak rám emiatt, és toporzékolva azt kiabálják: csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az egérlyukban, de ne merje azt mondani: "mi mindnyájan". Már engedelmet, uraim, hisz én nem akarom igazolni magam ezzel a "mi mindnyájunk"-kal. Ami pedig engem illet, én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig se mernek vinni, és ráadásul még józanságnak tartják a gyávaságukat, és önmagukat becsapva ezzel vigasztalódnak. Úgyhogy talán még az sül ki, hogy én "elevenebb" is vagyok, mint önök. Vegyük csak jobban szemügyre a dolgot! Hisz még azt se tudjuk, hol is él most az az élő, és mi az, hogy hívják?! Ha könyvek nélkül magunkra hagynak bennünket, mindjárt zavarba esünk, eltévedünk: nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat, hová pártoljunk, mit szeressünk, mit gyűlöljünk, mit tiszteljünk, mit nézzünk le. Még az is nehezünkre esik, hogy emberek, igazi hús-vér emberek - önmagunk legyünk; restelljük ezt, szégyennek tartjuk, és azon iparkodunk, hogy holmi nem létező általános-emberek legyünk. Mindnyájan halva születtek vagyunk, sőt már régóta nem élő apáktól születtünk, és ez egyre jobban és jobban tetszik nekünk. Egészen rájöttünk az ízére! Nemsokára már kitaláljuk, hogy valami eszmétől szülessünk. No de elég: nem akarok többet írni az "egérlyuk"-ból...

A paradoxonok emberének "feljegyzései" egyébként még itt sem érnek véget. Csak nem bírta megállni - tovább folytatta. De mi is azt hisszük, hogy itt már abba lehet hagyni.

JEGYZETEK:

[3] (francia)

[4] Az első éjszaka joga. (francia)

[4] Csendet! (francia)