Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CHARLES BAUDELAIRE  ESTI SZÜRKÜLET

  Zárul a nap. Nagy enyhülés szállja meg a boldogtalan szellemeket, melyeket kimeritett a napi munka. És gondolataik most a szürkület gyöngéd és határozatlan szineibe öltöznek.
  A hegytetõrõl, az áttetszõ esti felhõkön keresztül, mégis nagy üvöltés hallatszik az erkélyemig, zagyva kiabálások tömege, melyet gyászos összhanggá alakit a messziség, harmóniává, amilyen a tengerdagályé vagy az ébredõ viharé.
  Kik azok a boldogtalanok, akiket nem nyugtat el az este, és akik, akár a baglyok, boszorkányszombati jeladásnak veszik az éjszaka érkezését? Ez a baljóslatú huhogás a fekete kórházból jön, amely fent ül a hegytetõn, s esténkint, miközben pipázva és elnézegetve a nyugalmat s a házak borzolta roppant völgyet, melyeknek minden ablaka azt mondja, hogy:
- Most itt a béke, itt a családi öröm! - ámuló gondolataimat, ha fentrõl fú a szél, elringatom a pokol harmóniájának ezen az utánzatán.
  A szürkület felizgatja a bolondokat. - Emlékszem, volt két barátom, az alkony valósággal megbetegitette õket. Az egyik ilyenkor megtagadott minden baráti és udvariassági kapcsolatot, és akibe belebotlott, azt úgy bántalmazta, akár egy vadember. Láttam, egy vendéglõsnek egyszer fejéhez vágott egy kitûnõ csirkesültet, mert nem tudom, miféle sértõ hieroglifet vélt látni benne. Az este, mély gyönyörök elõfutára, számára a legizesebb dolgokat megrontotta.
  A másik, becsvágyainak sérültje, ahogy mind lejjebb szállt a nap, úgy lett fanyarabb, komorabb, kötekedõbb. Nappal még engedékeny és emberbaráti, estére kérlelhetetlenné vált. És nemcsak másokkal szemben: saját magára is dühöngve acsargott alkonyati rögeszméje.
  Az elsõ õrültként halt meg: még a feleségére és a gyermekére sem ismert rá. A másik valami szüntelen rosszullét nyugtalanságát hordozta magában, és ha elhalmozták is mindazzal a kitüntetéssel, amit csak adományozhatnak köztársaságok és uralkodók, úgy hiszem, imaginárius érdemrendekre gyújtana benne égõ sóvárgást az alkony. Az éjszaka, mely ezekbe a lelkekbe a sötétséget öntötte át, az enyémben fényt szokott gyújtani, és bár gyakran látjuk, hogy ugyanaz az ok két ellentétes hatást hoz létre, engem mindig zavar ez a jelenség.
  Óh, éjszaka! óh, frissitõ, nagy sötétség! Számomra belsõ ünnepnek a jeladása vagy, a megszabadulás vagy a szorongástól. A puszták magányában, egy fõváros kõlabirintusában a Szabadság istennõjének tûzijátéka vagytok ti, felszikrázó csillagok, lámpák föllobbanása!
  Szürkület, be édes vagy és be gyöngéd! A rózsaszin fények, melyek mint a haldokló nappal vonulnak még a láthatáron, mielõtt ráborulna a gyõzelmes éjszaka, a gázlámpák sötétvörös foltjai az alkony végsõ dicsfényében, a nehéz függönyök, melyeket láthatatlan kéz von ide a messzi Keletrõl: mind-mind azoknak a bonyolult érzéseknek a jelképei, melyek az élet ünnepélyes órái során az emberi szivben birkóznak.
  Táncosnõk csodaruhájának is mondhatnánk, melyen áttetszõ és sötét tüll sejteti a tündöklõ szoknya tompult ragyogását, ahogyan a sötét jelenen átcsillog a gyönyörteli múlt. És a remegõ arany- és ezüstcsillagok, melyek telehintik, a képzelet szikráit jelképezik: csak az Éjszaka mélységes gyászában gyulladnak ki.