Ray Bradbury
Esik eső, egyre esik
Az eső egyre csak esett. Záporozó eső volt, ömlött szakadatlanul: hideg felhőszakadás volt, áradás, az embernek a szemébe csapott, bokájáig magasodott, az esők történetében elmosta minden eddigi esők emlékét. Tonnaszámra zúdult alá, lehántolta a dzsungeleket, és megnyirbálta a fákat, akár az olló, leborotválta a füvet, és kilyuggatta a talajt, tönkreverte a bokrokat. Az e
mberi kezet ráncos majomtenyérré zsugorította: sűrű szemű, üveges eső esett, és egy pillanatra sem szűnt meg.- Meddig kell még mennünk, hadnagy?
- Nem tudom. Egy mérföldet, tízet, ezret…
- Nem tudja biztosan?
- Honnan tudnám?
- Utálom ezt az esőt. Ha tudná
m, mennyire van a Napkupola, jobban érezném magamat.- Még egy vagy két órányira.
- Valóban így gondolja, hadnagy?
- Természetesen.
- Vagy csak hazudik, hogy ne csüggedjünk el?
- Hazudok, hogy ne csüggedjenek! Pofa be!
Két ember ült az esőben. Mögöttük másik két ember ült, nedvesek és fáradtak voltak, majd összeroskadtak, szinte elmosta őket az eső.
A hadnagy feltekintett. Arca valamikor barna volt, de az eső már sápadtra mosta.
És az eső a szeméből is kimosta a színt, az is fehér volt, mint a foga, mint a haja. Tetőtől talpig fehér. Még az egyenruhája is lassan kifehéredett, talán csak a gombásodástól zöldellt egy kicsit.
A hadnagy az arcán érezte az esőt.
- Hány millió évvel ezelőtt állt el az esőzés itt, a Vénuszon?
- He hülyéskedjen - mondta az egyik fér
fi. - A Vénuszon soha nem áll el az eső. Állandóan zuhog. Én tíz évig éltem itt, és egyetlen percre, egyetlen másodpercre sem maradt abba a felhőszakadás.- Olyan, mintha a víz alatt élnénk - jegyezte meg a hadnagy, és feltápászkodott, fegyverét a helyére rángatta. - No, talán induljunk tovább. Még megtalálhatjuk a Napkupolát.
- Vagy nem találjuk meg - hangzott a cinikus válasz.
- Egy óra, vagy még egy kis idő.
- Most nekem hazudik, hadnagy.
- Nem, most magamnak hazudok. Ilyenkor hazudni kell. Nem bírom már sokáig.
Továbbindultak a dzsungel ösvényén, s időnként a tájolót figyelték. A tájolón kívül itt nem volt semmiféle irányjelzés. Csak a szürke égbolt, a szakadó eső, a dzsungel, az ösvény és messze maguk mögött az űrhajó, amelyben utaztak, s amellyel lezuhantak. Az űrhajó, amelyben két társuk fekszik holtan, s belőlük is csöpög a víz.
Libasorban haladtak, szótlanul. Elértek egy folyóhoz, amely szélesen, simán és barnán hömpölygött: a tenger felé igyekezett. Felületét esőcseppek billiói szurkálták.
- Minden rendben van, Simmons.
A hadnagy bólintott és Simmons lekanyarított a hátáról egy kis csomagot, és vegyszer kifejtette nyomással egy nagy csónakot fújt fel. A hadnagy irányításával kivágtak néhány fát, fürgén evezőket faragtak, és máris kint sodródtak a folyón, gyors csapásokkal haladtak előre a sima víz felszínén, az esőben.
A hadnagy az arcán érezte a hideg esőt, befolyt a nyakába, erőlködő karját csapkodta. A hideg lassan leszivárgott a tüdejébe. A fülén is érezte az esőt, meg a szemén, a lábán.
- Tegnap éjszaka nem aludtam - jegyezte meg.
- Ki tudott aludni? Egyikünk sem aludt. Mikor is? Hányszor aludtunk egyáltalán az elmúlt harminc nap alatt? Ki tud aludni, ha közben az eső dobol a fején szakadatlanul?… Nem tudom, mit adnék egy sapkáért. Vagy valamié
rt, ami befedné a fejemet. Már fáj a fejem. Nyilallik, állandóan szaggat.- Sajnálom, hogy idejöttem Kínába- mondta egyikük.
- Először hallom, hogy valaki Kínának nevezi a Vénuszt.
- Persze, Kína. Kínai vízkúra. Emlékeznek a régi tortúrákra? Az embert falh
oz állítják. És minden félórában egy csepp vizet engednek a fejére. Az ember beleőrül abba, hogy várja a következő vízcseppet. Hát ez a Vénusz, csak egy kicsit nagyobb méretekben. A vizet nem nekünk találták ki. Az ember nem bír aludni, nem bír rendesen lélegezni, és belebolondul abba, hogy állandóan nyirkos mindene. Ha felkészültünk volna a katasztrófára, akkor vízhatlan egyenruhát és sapkát is hozunk magunkkal. Leginkább ez a kopogás a fejünkön, ez készít ki. Nehéz elviselni. Akár a bombázás. Nem tudom, meddig bírom még.- Fiúk, gyerünk a Napkupolába! Aki kitalálta őket, az is valami ilyesmit érezhetett.
Átkeltek a folyón, és közben a Napkupolára gondoltak, amely valahol ott bújik meg előttük, az őserdei esőben csillogva. Kerek építmény, sárga és ragyogó, akár a nap. Negyven láb magas és száz láb átmérőjű ház, ahol meleg van és nyugalom, meg forró étel, és nincs eső. A közepén pedig ott süt a nap. Egy sárga tűzű kicsiny gömb, amely az épület tetején járja pályáját, s mindenhonnan látni lehet, akárhol ül is
az ember; látja, ha cigarettázik, ha olvas, ha a forró tejszínes csokoládét issza, vagy ha valami más italt szürcsöl. Mindenütt ott a sárga nap, éppen olyan méretű, akár a földi Nap, és melegít, és nem takarja el felhő, és a Vénusz esős világáról mindenki elfeledkezik, amíg ebben a házban lustálkodik.A hadnagy hátrafordult, és visszanézett a másik három férfira, akik fogukat csikorgatva eveztek. Taplófehérek voltak, éppen olyanok, mint ő. A Vénusz mindent elfakított néhány hónap alatt. Még a dzsungel is hatalmas torz lázálomkép lett, hiszen hogyan lehet zöld az őserdő, ha nincs nap, ha mindig esik az eső, és mindig homály dereng? A fehér, nagyon fehér őserdő, a sápadt, sajtszínű leveleikkel és a nedves Camembert-szerű talaj s a fatörzsek, mint valami óriás
i mérges gombák: minden fekete és fehér. Mikor bukkan elő maga a talaj? Mindenütt csermely, patak, pocsolya, tócsa, tó, folyó és végül a tenger.- Itt vagyunk!
Nagy loccsanások és csobogások közepette kikötöttek a túlsó parton. A csónakból kiengedték a leve
gőt, és cigarettásdoboz nagyságúra hajtogatták össze. Aztán az esős parton megpróbáltak rágyújtani; vagy öt percig dideregve bajmalódtak a felfordított öngyújtóval, és sikerült néhányat szippantaniuk, de aztán a cigaretta szétmállott, és egy hirtelen esőhullám lemosta a szájuk széléről.Továbbindultak.
- Várjunk csak egy pillanatra - szólt a hadnagy. - Mintha láttam volna valamit.
- A Napkupolát?
- Nem vagyok benne biztos. Az esőfüggöny megint összezárult.
Simmons futásnak eredt.
- A Napkupola!
- Vissza, Simmons!
- A Napkupola!
Simmons eltűnt az esőben. A társai utána rohantak.
Egy kis tisztáson érték utol. Megtorpantak, és őt bámulták, meg azt, amit felfedezett.
Az űrhajót.
Ott hevert, ahol hagyták. Valahogyan körbejárták, és ugyanoda jutottak vissza, ahonn
an elindultak. Az űrhajó roncsai között a két halott szájában zöld gombák nőttek. És a gombák már elvirágoztak, furcsa szirmukat leverte az eső, s a gombák is meghaltak.- Hogyan történhetett ez?
- Bizonyára valami elektromágneses vihar dúlt a közelben. És megzavarta a tájolót. Csak ez lehet a magyarázat.
- Igaza van.
- Most mihez kezdünk?
- Ismét nekivágunk.
- Te jóisten, egy lépéssel sem vagyunk közelebb a Napkupolához!
- Próbálja meg nyugodtan elviselni, Simmons.
- Nyugodtan, nyugodtan! Ettől az esőtől m
egvadulok.- Ha jól gazdálkodunk, még két napig van élelmünk.
Az eső ott táncolt, a bőrükön, nyirkos egyenruhájukon; eső folyt orrukból, fülükből, ujjukból és térdükből. Mintha a dzsungelben megfagyott kő szökőkutak lennének, minden pórusukból víz serkent.
És ahogy ott álltak, a távolból üvöltést hallottak.
És az esőből kibontakozott a szörnyeteg.
Ezernyi elektromosan kék lábon döcögött elő. Fürgén és fenyegetően tört előre. Minden lába hatalmas csattanással lépett egyet. Minden egyes lépésére kidőlt egy fa, s a füstöt szétfújta, elverte az eső. A szörnyeteg fél mérföld széles és egy mérföld magas volt, s alulról roppant vak tárgynak látszott. Időnként egy-egy pillanatra egyáltalán nem is volt lába. Aztán egyetlen szempillantás alatt ezernyi korbácsként csa
pódtak elő a hasából, fehéreskék korbácsok szúrtak bele a dzsungel talajába.- Elektromos vihar - mondta egyikük. - Ez zavarta meg a tájolónkat. És felénk tart.
- Lefeküdni, mindenki! - kiáltotta a hadnagy.
- Fussunk! - ordította Simmons.
- Ne őrüljön meg! Hasaljon le. Csak a kiemelkedő pontokba csap bele. Az űrhajótól vagy öt méternyire kell lefeküdni. Sértetlenül megúszhatjuk. Talán már kiadta az erejét, és életben hagy bennünket. Lefeküdni!
Az emberek hasra vágódtak.
- Erre jön? - kérdezgették egymást kisvártatva.
- Erre.
- Már közelebb ért?
- Kétszáz yardnyira van.
- Még közelebb jött?
- Itt van!
A szörnyeteg megérkezett, és megállt felettük. Tíz kék villámot bocsátott ki magából, ezek eltalálták az űrhajót. Az űrhajó fellobbant, akár egy megütött gong, é
s fémesen csengett. A szörnyeteg újabb tizenöt villámot küldött alá, amelyek mulatságos pantomimmal táncoltak körbe-körbe.- Nem, nem! - Az egyik férfi felugrott.
- Hasra, maga őrült! - szólt rá a hadnagy.
- Nem!
A villámlás még vagy egy tucatszor belecsap
ott az űrhajóba. A hadnagy felpillantott, és látta a kékes lobbanásokat. Látta, miként hasadnak ketté a fák, és roskadnak össze. Látta, hogy a szörnyűséges fekete felhő miként tornyosul föléjük sötét korongként, és miként viharzik alá az elektromosság sok száz szikrájával.Társuk, aki felugrott, most már futásnak eredt: mintha valami óriási oszlopcsarnokban szaladt volna. Rohant, és ide-oda tántorgott az oszlopok között, végül egy tucatnyi oszlop lecsapott rá, s ekkor olyan hang hallatszott, mint amikor a légy zümmög, ha ráragad a légypapírra. A hadnagy emlékezett még rá, gyerekkorát farmon töltötte, és égett szagot éreztek.
A hadnagy lehorgasztotta a fejét.
- Ne nézzenek fel! - szólt rá társaira. Attól félt, hogy ő is bármely pillanatban felpattan, és futás
nak ered.A vihar még néhány sorozat villámot bocsátott ki magából, majd elvonult. Ismét esett az eső, és gyorsan elmosta az égett szagot, a megmaradt három ember egy pillanatig még ott ült, várta, hogy riadt szívdobogásuk elcsituljon.
Odasiettek társukhoz
, azt hitték, még megmenthetik. Nem akarták elhinni, hogy már nem segíthetnek rajta. Olyan emberek voltak, akik nem fogadják el a halált, amíg meg nem tapintják és meg nem fordítják a holttestet, és el nem határozzák, hogyan temessék el, vagy egyszerűen otthagyják-e a dzsungelben, ahol a gyorsan növekvő bozót egy óra alatt eltemeti.A holttest összekunkorodott: égett bőr takarta. Olyan volt, mint valami viasz próbababa, amelyet a szemétégetőbe dobtak, s csak akkor vettek ki, amikor a viasz ráolvadt a szénné égett vázra. Csak a fogak világítottak elő, fehér karperecként ragyogtak, egy ökölbe szorított fekete kézfejen.
- Nem kellett volna felugrania! - Szinte egyszerre mondták.
A holttest máris bomlani kezdett, a növényzet ráfonódott, parányi kacsok jelentek meg rajta, kúszónövények tömege, még halotti virágok is.
A távolban a vihar kék villámcsapásokon száguldott tova, majd eltűnt.
Átkeltek a folyón, aztán egy patakon meg egy áradaton, és tucatnyi újabb folyón és patakon és áradaton. Újabb és újabb zúgó folyó
k bukkantak fel, új folyók, s közben a régiek megváltoztatták futásukat - a higanyszín folyók, az ezüst- és tejszínű folyók.Kijutottak a tengerhez.
A Tengerhez. A Vénuszon csak egyetlen kontinens volt. Háromezer mérföld hosszú és ezer mérföld széles, s e
szigetet ölelte körül a Tenger, amely beborította az egész esős bolygót. A Tenger, amely csendesen simult sápadt partjához…- Erre menjünk! - A hadnagy dél felé bólintott. - Biztos vagyok benne, hogy errefelé két Napkupola is van.
- Miért nem építettek száz meg száz Kupolát, amíg itt voltak?
- Most százhúsz működik?
- Múlt hónapban százhuszonhat volt. Egy évvel ezelőtt lent a földön megpróbálták a Kongresszustól kicsikarni a felhatalmazást, hogy még pár tucatnyit építhessenek, de tudják, hogy megy ez. Inkább bolonduljon bele az esőbe még néhány ember.
Dél felé tartottak.
Hárman baktattak az esőben: a hadnagy, Simmons és Pickard. Súlyosan és könnyedén záporozott rájuk az eső, könnyedén és súlyosan, szitált és dobolt rajtuk, egyre csak esett, a fákra, a tenger
re, a gyalogló emberekre.Simmons pillantotta meg elsőként.
- Ott van!
- Mi van ott?
- A Napkupola!
A hadnagy lesöpörte szeméről a vizet, és felemelte a karját, hogy szemét megvédje a csapkodó esőtől.
Nem messze a dzsungel és a tengerek között sárga fény világított. A Napkupola.
Az emberek egymásra mosolyogtak.
- Úgy látszik, igaza volt, hadnagy.
- Szerencse dolga.
- Barátaim, újra erősnek érzem magamat. Gyerünk!
Simmons megszaporázta lépteit. Társai önkéntelenül vele tartottak, fáradtan, lihegve, de nem ma
radtak el tőle.- Egy nagy csésze kávét kérek - sóhajtozott mosolyogva Simmons. - és hozzá egy nagy tepsi fahéjas kalácsot. Fiúk! Csak fekszem majd ott, és a jó öreg napocska süt le ránk. Plecsnit érdemel a fickó, aki kitalálta a Kupolát!
Egyre gyorsabban ügettek. A sárga fény egyre jobban izzott.
- Hányan bolondulhattak meg, amíg ki nem találták ezt a gyógykezelést. Pedig az egész olyan kézenfekvő. Mindjárt ott leszünk. - Simmons a futás ütemében lihegte a szavakat. - Eső, eső! Évekkel ezelőtt. Volt egy barátom. Kint az őserdőben. Bolyongott. Az esőben. Egyre csak. Azt hajtogatta: "Nem tudok eleget. Hogy bemenjek. Kint maradok az esőben. Nem tudok eleget…" És így tovább. Egyre csak ezt fújta. Szegény őrült fickó.
- Kíméld a tüdődet.
Tovább futottak.
Nevettek. Odaértek a Napkupola ajtajához, és még akkor is nevették.
Simmons szélesre tárta a kaput.
- Hé! - ordította. - Gyerünk azzal a kávéval!
Senki nem válaszolt.
Beléptek az ajtón.
A Napkupola üres volt és sötét. A kék mennyezet közepén nem úszott duruzsoló
gázsurrogással a mesterséges sárga nap. Nem várta őket élelem sem. Olyan hideg volt, mint a kriptában, és a mennyezet ezernyi nyílásán - nemrég keletkezhettek - beesett az eső, eláztatta a vastag szőnyegeket és a nehéz, modern bútorzatot, és szétterült az üvegasztalokon. A dzsungel elburjánzott a szobában, mint a moha, tele voltak vele a könyvespolcok és a díványok. Az eső beömlött a lyukakon, és ráhullott a három ember arcára.Pickard halkan felnevetett.
- Pofa be, Pickard!
- Te jóisten, nézzék csak, mi v
ár itt ránk: nincs élelem, nincs nap, nincs semmi. A Vénusz-lakók, az ő művük. Biztosan.Simmons bólintott, és az eső lecsorgott az arcán. A víz végigfutott ősz haja között fehér szemöldökéig.
- A Vénusz-lakók időnként előmásznak a tengerből, és megtámadjá
k a Napkupolákat. Tudják, hogy ha elpusztítják a Kupolákat, minket is elpusztíthatnak.- Nem védi fegyver a Napkupolákat?
- De, biztosan védi. - Simmons félrehúzódott egy aránylag száraz helyre. - De öt év óta egyetlenegy támadás sem történt. A védelem ébersége lanyhult. Ezt a Kupolát meglepték.
- És hol vannak a holttestek?
- A Vénusz-lakók magukkal cipelték a tengerbe. Hallottam, milyen kedves módon fullasztják vízbe az embereket. Mintegy nyolc óráig tart. Kellemes, mi?
- Fogadni mernék, hogy egy morzsa élelem sincs itt - nevetett Pickard.
A hadnagy rosszallóan nézett rá, és bólintott feléje, hogy Simmons is lássa. Simmons megrázta a fejét, és visszament a szobába, amely ovális alakú kamrában végződött. A konyhában ragacsos kenyérhalmok magasodtak és halványzöldes pihével borított húsok. Az eső száz meg száz lyukon át csorgott be a konyha tetején.
- Ragyogó! - A hadnagy felpillantott a lyukakra. - Nem hiszem, hogy be tudnánk foltozni ezeket, hogy megszárítkozhassunk.
- Élelem nélkül? - horkant fel Simmons. - Már megvizsgáltam: a napgép tönkrement. Legjobban tennénk, ha felkerekednénk, és keresnénk egy másik Napkupolát. Milyen messze van innen?
- Nincs messze. Ha jól emlékszem, itt elég közel egymáshoz építettek két Kupolát. Talán ha várnánk, a másik Kupolából még egy segélyexpedíció is jöhet…
- Minden bizonnyal már voltak itt, és elmentek néhány nappal ezelőtt. Majd ideküldenek szakembereket, hogy mindent kijavítsanak. Ez legalább hat hónapba telik, majd ha a Kongresszustól megkapják a pénzt. Nem hiszem, hogy
érdemes várnunk.- Nos, rendben van, akkor harapunk valamit a készletünkből, és megkeressük a másik Kupolát.
- Csak ez az eső ne kopogna a fejemen - szólalt meg Pickard. - Legalább néhány percig szünetelne. Csak még egyszer érezném, milyen az, amikor nem esik az eső.
Kezét a koponyájára szorította. - Emlékszem, még az iskolában egy ökör ült mögöttem, és állandóan csipkedett, egyre csak csipkedett, minden öt percben megcsípett, így ment ez egész nap. Hetekig, hónapokig. A karom már csupa fekete és kék folt
lett, és állandóan sajgott. És én arra gondoltam, hogy belebolondulok, ha még egyszer megcsíp. Egyik nap egy kicsit elvesztettem a fejemet a csipkedéstől, és hátrafordultam, a műszaki rajzhoz használt fém fejesvonalzóval majdnem lefejeztem. Ha nem szedik ki a kezem közül, megskalpolom. Egyre csak azt üvöltöttem: "Miért nem hagysz békén? Miért nem hagysz békén?" Barátom! - Tenyerét a fejére tapasztotta, ingatta a fejét, a szemét lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kit üthetek meg, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, hagyjon békén? - Kezével átkulcsolta a koponyáját, és egyre erősebb szorítással rázta. A szemét is lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kibe rúgjak bele, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, ne maceráljon, ez az átkozott eső, mint az a csipkedés, egy perce sem hagy békén, az ember állandóan ezt hallja, ezt érzi!- Délután négyre elérjük a következő Napkupolát!
- A következő Napkupolát? Nézze meg ezt itt! És ha a Vénusz valamennyi Napkupolája megsemmisült! Akkor mi van? Ha minden mennyezet csupa lyuk, és mindegyiken át beesik az eső?
- Meg kell próbálnunk.
- Már belefáradtam a próbálkozásba. Csupán egy tetőt akarok a fejem fölé és egy kis nyugalmat.
- Ha összeszedi magát, alig nyolc óra az egész út.
- Ne aggódjon, rendben van, összeszedem magamat. - Pickard nevetett, de nem nézett a társaira.
- Akkor most együnk valamit - mondta Simmons, és nem vette le a tekintetét Pickardról.
Ismét elindultak a part mentén, déli irányba. Négy óra múltán a szárazföld belseje felé kellett kerülniük, hogy átj
uthassanak egy folyón, amely mérföldnyi széles volt, és olyan sebes sodrású, hogy csónakkal nem bírtak volna átkelni rajta. Hatmérföldnyit gyalogoltak egészen addig a helyig, ahol a folyó, mint valami halálos sebből feltörő vér, előbuggyant a talajból. Aztán az esőben továbbsétáltak a szilárd talajon, és ismét visszakanyarodtak a tenger felé.- Aludni akarok - jelentette ki végül Pickard. Leroskadt a földre. - Négy hete le nem hunytam a szememet. Megpróbáltam, de nem ment. Most aludni fogok.
Az ég elsötétedett. Leszállt a Vénusz-éjszaka, és olyan tökéletesen fekete volt, hogy minden mozdulat veszéllyel fenyegetett. Simmons és a hadnagy is letérdelt, s a hadnagy így szólt:
- Rendben van, majd meglátjuk; mit tehetünk. Eddig hiába próbálkoztunk, nem tudtunk
aludni. Ilyen időben lehetetlen elaludni.Elnyújtóztak, a fejüket úgy helyezték el, hogy szájukba ne csurogjon be a víz, aztán lehunyták a szemükét.
A hadnagy csak forgolódott.
Nem tudott elaludni.
Valami mászott a bőrén. Valami újabb és újabb rétegben rakódott rá. Hulltak az esőcseppek, és az újabb cseppek utolérték az előbbieket, és csermellyé egyesültek, és végigcsörgedeztek a testén, és amíg mindez lehatolt a húsáig, az erdő parányi növényei gyökeret vertek ruhájába. Érezte, a repkény belekapaszkodik,
második a ruhába bújtatja; érezte a parányi virágokat, amint kirügyeztek, kinyíltak és elhervadtak, és az eső egyre csak hullott a testére, a fejére. A homályos éjszakában - a növényzet világított a sötétben - látta a másik két ember körvonalait, úgy hevertek ott, mint a kidőlt fatörzsek, amelyek fűből és virágból bársonyöltözéket vontak magukra. Az eső az arcát csapkodta. Eltakarta a kezével. Az eső a nyakát verte. A hasára fordult a sárban, a gumiszerű növényeken, és az eső a hátát érte, és a lábát csapkodta.Hirtelen felugrott, és leseperte magáról a vizet. Ezernyi kéz fogdosta, és ő nem akarta, hogy egy is hozzáérjen. Már nem bírta tovább az érintésüket. Beleakadt és belerúgott valamibe, s tudta, hogy Simmons az, aki szintén felkelt, és ott áll az esőben,
prüszkölve a nyirkosságtól, köhögve és fuldokolva. Aztán Pickard is felállt, és ordítozva rohant körbe-körbe.- Várjon egy pillanatra, Pickard.
- Elég volt, elég! - visítozta Pickard. Puskáját hatszor az éjszakai égboltra sütötte. A fellobbanó fényben egy
pillanatra láthatták, hogy a tengernyi esőcsepp habozva lebeg, mint egy-egy óriási, mozdulatlan borostyánkő, mintha a robbanástól rettentek volna meg, tizenötbillió cseppecske, tizenötbillió könnycsepp, tizenötbillió díszgyöngy, gyémánt, a kirakati fehér bársonypárnán. Aztán amikor a fény kihunyt, az esőcseppek, amelyek eddig vártak, ott lebegtek lefelé való hullásukban, most leestek szúrósan a hideg és a kín bogárfelhőjébe.- Elég! Elég!
- Pickard!
De Pickard már nem felelt. Amikor a hadnagy felkattintott
a kis kézilámpáját, és Pickard nedves; arcára irányította a fényt, társának szeme már kimeredt, a szája kinyílt, az arcát felfelé fordította, úgyhogy az eső a nyelvére hullott, és beleesett tágra nyitott szemébe, és surrogó kotyvalékként bugyborékolt az orrlyukaiban.- Pickard!
Pickard már nem válaszolt. Csak állt ott egy darabig, fehér hajából esőbuborékok törtek elő, és esőbilincsek csöpögtek le csuklójáról meg nyakáról.
- Pickard! Megyünk tovább. Indulunk. Jöjjön.
Az eső kicsordult Pickard füléből.
- Hall engem, Pickard?
Mintha kútba kiáltottak volna.
- Pickard!
- Hagyja magára! - mondta Simmons.
- Nem mehetünk el nélküle.
- Akkor mihez kezdjünk, vegyük a hátunkra? - csattant fel Simmons… Már nem segít rajtunk, és saját magán sem. Tudja, mit fog csinálni? Itt áll, és itt fog megfulladni.
- Micsoda?
- Most már meg kell tudnia. Nem ismeri a sztorit? Itt fog állni feltartott fejjel, és hagyja, hogy az eső beleessen az orrlyukába és a szájába. Vizet fog belélegezni.
- Nem!
- Mendt tábornokot is így találták me
g. Ült egy sziklán, a fejét hátraszegte, és belélegezte az esőt. Tüdeje megtelt vízzel.A hadnagy ismét visszairányította a fényt a merev arcra. Pickard orrlyukai halk, surrogó-cuppogó hangot hallattak.
- Pickard! - A hadnagy megpaskolta társa arcát.
- Mé
g csak nem is érzi - jegyezte meg Simmons. - Még néhány nap ebben az esőben, és maga sem érzi sem az arcát, sem a lábát, sem a karját.A hadnagy elborzadva pillantott le. Már ő sem érezte a kezét.
- De hát nem hagyhatjuk itt.
- Majd megmutatom én, mit tehetünk! - Simmons elsütötte a puskáját.
Pickard végigzuhant az esős talajon.
Simmons megszólalt:
- Ne moccanjon, hadnagy. Maga is megkaphatja. Gondolja meg: csak itt áll vagy ül, és megfullad. Így gyorsabban bevégzi.
A hadnagy a fekvő testre pillantott.
- De hát megölte.
- Igen, mert ő gyilkolt volna meg bennünket azzal, hogy a terhünkre van. Látta az arcát. Meghibbant.
Kisvártatva a hadnagy bólintott.
Elindultak bele az esőbe.
Sötét volt, és kézilámpájuk sugara csak néhány lábnyira hasított bele az esőbe. Fél óra múlva meg kellett állniuk, és az éjszaka hátralevő részét ülve töltötték, már fájt az éhségük, s várták a hajnalt, ám amikor megérkezett, az is szürke volt, és változatlanul esett az eső, s ők ismét útnak indultak.
- Rosszul számítottuk ki az utat - mondta Simmons.
- Nem. Egy óra múlva elérjük a Kupolát.
- Beszéljen hangosabban. Nem hallom. - Simmons megállt, és elmosolyodott. Megtapogatta a fülét. - A fülem. Nem működik. Az eső már a csontomig hatolt.
- Semmit sem hall? - kérdezte a hadnagy.
- Mi? -
Simmons kérdően meredt rá.- Semmi. Gyerünk tovább.
- Azt hiszem, én inkább itt várok. Menjen előre.
- Nem teheti ezt.
- Nem hallom, mit mond. Menjen csak.
Fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy errefelé van a Napkupola. És ha itt van is, bizonyára csupa lyuk a teteje, mint annak a másiknak. Azt hiszem, most ide leülök.
- Álljon fel innen!
- Viszlát, hadnagy.
- Nem adhatja fel most!
- Van fegyverem, és azt mondom, hogy itt maradok. Most már semmi sem érdekel.
Még nem bolondultam meg, de nemsokára megteszem. Nem ak
arok továbbmenni. Ahogy eltűnik a szemem elől, magam ellen fordítom a fegyveremet.- Simmons!
- A nevemet mondta. Ezt még leolvasom a szájáról.
- Simmons!
- Nézzen ide, minden csak idő kérdése. Vagy most halok meg, vagy néhány óra múlva. Meglátja, elvergődik a legközelebbi Kupoláig - ha egyáltalán eljut odáig -, és ott is becsurog az eső a tetőn. Hát nem szép?!
A hadnagy várt egy darabig, aztán nekivágott az esőnek. Megfordult, és még egyszer hívta a társát, de Simmons csak ült ott, puskával a kezében, s csak arra várt hogy a hadnagy eltűnjön. A fejét rázta, és intett a hadnagynak.
A hadnagy még csak nem is hallotta a puska dörrenését.
Menet közben virágokat rágcsált. Egy időre megmaradtak benne, nem voltak mérgesek, de nem is bizonyultak táplálónak. Aztán
néhány perc múltával betegen kihányta mindet.Leszakított néhány levelet, sapkát próbált belőle formálni, de ezt már előbb is megkísérelte: az eső leverte fejéről a leveleket. S ha leszakított egy növényt, az pillanatok alatt rohadni kezdett, és szürke mas
szává mállott szét az ujjai között.- Még öt perc - biztatta magát. - Még öt perc, és belegyalogolok a tengerbe, és arra megyek tovább. Nem erre születtünk mi, egyetlen földi ember sem képes ezt elviselni, és nem is fog hozzászokni. Az idegek, az idegek…
Tovább-botorkált a pocsolyatengeren és lombokon át, s elérkezett egy kis dombhoz.
A hideg vízfüggönyben a távolban elmosódott sárga fény világított.
A következő Napkupola.
A fák között a távolban ellipszis alakú épület. Egy pillanatig csak állt bizonytalanul, és bámulta a Kupolát.
Futásnak eredt, aztán lelassított, mert megijedt. Nem kiáltott segítségért. És ha ugyanúgy jár, mint az előbb? Mi lesz, ha ez is halott Napkupola, és nincs odabent nap? - töprengett.
Megcsúszott, és elesett. Ez a legrosszabb - gondolta -, itt feküdni. Itt feküdni. Nincs értelme.
Sikerült feltápászkodnia, átmászott néhány patakon, és a sárga fény egyre erősödött. Ekkor ismét rohanni kezdett, lába tükrökbe és üvegekbe taposott, karja gyémántokat és drágaköveket szaggatott szét.
Ott ál
lt a sárga ajtó előtt. Fölül nyomtatott betűk hirdették: NAPKUPOLA. Érzéketlenné vált kezét rányomta, hogy érezze. Aztán elfordította az ajtógombot, és bebukott.Egy pillanatig körbebámult. Mögötte az eső viharosan csapkodta az ajtót. Előtte egy alacsony asztalon gőzölgő, forró csokoládé ezüstcsészében és egy teli kanna tejszínhab. Mellette, egy másik tálcán szendvicsek csirkehússal és friss paradicsommal meg zöldhagymával. S egy rúdon, éppen az orra előtt vastag, zöld, bolyhos törülköző és egy rekesz, aho
vá a nedves ruhát dobhatja, jobb kéz felől pedig egy kis öltözőfülke, amelynek forró sugarai nyomban megszáríthatják. Egy széken frissen odakészített egyenruha várt valakire, őrá vagy valaki más eltévedt társára. Távolabb gőzölgő bronzedényekben kávé és egy gramofon, amelyből nemsokára megszólal a halk muzsika, és vörös meg barna bőrbe kötött könyvek. A könyvek mellett függőágy, puha, mély függőágy, ahová le lehet feküdni, levetkőzve, meztelenül, s iszogathat annak a hatalmas fénylő tárgynak a sugaraiban, amely uralja az egész nagy termét.Kezét a szeméhez emelte. Embereket látott közeledni maga felé, de nem szólította meg őket. Várt, aztán kinyitotta a szemét, és felnézett. Az egyenruhájáról lecsurgó víz tócsába gyűlt a lábainál, s érezte, hogy lassan szárad
a haja, az arca, a melle, a karja és a lába.Felnézett a napra.
A szoba közepén függött, hatalmasan, sárgán és melegen. Zajtalanul működött, a szobában nem hallatszott semmiféle hang. Az ajtó becsukódott, és az eső csak didergő testének az emlékében élt m
ég. A nap magasan járt a szoba kék egén, melegen, forrón, sárgán, nagyon kellemesen.Előreindult, és menet közben dobálta le magáról a ruháját.
Apostol András fordítása