A nyomozó megtapogatta a fülcimpáját, sárga színû ceruzát vett elõ, majd tiszta papírt terített maga elé az asztalra és Martinra nézett. Ásványvizet töltött két pohárba, az egyiket Martin elé tolta, és így szólt:
    - Joga van megtagadni a választ. Én tiszteletben tartom az egyén szabadságát, amit nálunk amúgy is véd a törvény. Szóval, hajlandó a kérdéseimre válaszolni?
    Martin a sárga ceruzát, a papírlapokat nézte, és végigsimított a durva kidolgozású asztallapon. Õszinteségével és kendõzetlenségével valósággal meglepte a rusztikus stílusban készült asztal. Bõrfotelek, krómozott termosz, a falon hatalmas, borostyánból készült mozaik, halakkal telezsúfolt akvárium, a döngölt padlón fehér asztrahán szõnyeg, és hozzá ez a durva parasztbútor! El kellett ismernie, hogy a nyomozónak, mert ki más lehetett ez az alak, megvan a maga kiforrott, egyéni stílusa. Vállat vont.
    - Ha biztos leszek magamban, válaszolok. Ha tudom, hogy nekem van igazam.
    - Oké. Arról pedig, amit már tudok, még egyszer nem faggatom. Nézzük... Tudja például, mióta élvezik a vendégszeretetünket?
    Martin a gyapjúszõnyegre bámult, pillantásával szinte átfúrta fehér bolyhait, gondolatban beleírta a nevét a fehér ürességbe. Hirtelen összerezzent és rekedten így szólt:
    - Nem tudom. Ha agyon üt, sem tudom.
    A nyomozó beütötte a kódját a számítógépbe, rákattintott az egérrel, a szeme sarkából Martinra nézett, majd bizalmasan így szólt:
    - Valamivel több, mint egy éve.
    Martin ismét összerezzent, de aztán megnyugodva kérdezte:
    - Pontosan mióta? Hány napja?
    - Ha figyelembe vesszük, hogy mindjárt éjfél és kezdõdik az új nap, akkor pontosan háromszáznyolcvanegy napja.
    - Undorító szám. Háromszáz még rendben volna. De az a nyolcvan, attól föláll a hátamon a szõr. Ritka ronda kombináció!
    - Na de egyes a vége.
    Ezen Martin eltöprengett, azután így szólt:
    - Az egyes, az valóban jó. Az egyes mindig fontos és jó.
    - Miért?
    - Mert erõsebb, mint a kettõ!
    - Milyen értelemben?
    Martin széttárta a kezét.
    - Adjon papírt és ceruzát!
    A nyomozó papírt és ceruzát tolt Martin elé. Martin kipróbálta, elég hegyes-e. a nyomozó minden mozdulatát figyelte, s észrevette, hogy arca megváltozott.
    - Ha óhajtja, hegyezek egy másikat.
    Martin bólintott. A nyomozó zsebkést vett elõ, a dobozból kihalászott egy új ceruzát, tûhegyesre faragta. Ráfújt, majd széles mosollyal Martinnak nyújtotta. A fiú szép lassan végighúzta a ceruzát a papíron, figyelte, ahogy a puha grafit fekete csíkot hagy maga után. Végül a nyomozó elé tolta a papírt, és magyarázni kezdte:
    - Tessék, gyõzõdjön meg róla a saját szemével! Az egyes nyílt, büszke és kedves szám. Fiatal, kipihent és friss, tele élettel és erõvel. Olyan, akár a vasszeg, amit egy ügyes kovács készített! De vessen egy pillantást erre a görbe késre! Igazán pocsék, lehangoló látvány! Elszáll belõle minden erõ, lógatja az orrát, a dereka ferde. Nincs benne semmi eredetiség vagy báj. Szemétdombra való!
    Martin nagyot sóhajtott, letette a ceruzát, a nyomozó szemébe nézett. Az összehasonlította a két számot, majd bólintott:
    - Igaza van.
    Összeráncolta a szemöldökét, a papírt gondosan összehajtogatta és elsüllyesztette a mellényzsebében. Lassú, kimért és pontos mozdulatai voltak, akár a cél felé közeledõ varánnak.
    - Martin, kezdjük elölrõl az egészet. Nyugodtan. Hiszen van idõnk. Óhajt egy kis kávét? Vagy inkább teát? Vizet, gyümölcslevet?
    Martin türelmesen rázta a fejét.
    - Köszönöm, nem kérek semmit.
    - Dohányzik?
    - Nem!
    - De nem zavarja, ha rágyújtok?
    - Zavarni nem zavar, viszont hányingerem lesz tõle. Ki nem állhatom a füstszagot. Az sem kizárt, hogy elájulok.
    A nyomozó visszatolta a cigarettát a dobozba. Hirtelen fölordított:
    - Halljam, mit látott akkor?!
    Martin alig hallhatóan motyogta:
    - Világosságot.
    - Mégis miféle világosságot? Lámpafényt?
    A nyomozó fölpattant, behozott az elõszobából egy hosszú, fekete rendõrlámpát, bekapcsolta, Martin szemébe világított vele, és megismételte a kérdést:
    - Szóval lámpa volt? Olyan, mint ez?
    Martin az arca elé kapta a kezét, úgy érezte, a fény zárt szemhéján át egészen az agyáig hatol. Fölkiáltott:
    - Nem! Ennél is fényesebb! Ezerszer fényesebb volt, mint ez a szörnyû lámpa! Olyan volt, mint a Hold... De hát maga a Hold volt!
    - Ezt tréfának szánta?
    - A Holddal nem lehet tréfálni.
    - És mi történt azután?
    Martin a kezével törölgette az arcát, nyelt egyet, azután így szólt:
    - Azután? Azután futni kezdtem. Csakhogy a kabátom akadályozott. Kigomboltam hát és ledobtam magamról. Egyre gyorsabban futottam. Aztán elvesztettem a kalapom. A fülemben hangosan fütyült a szél, gondoltam, jobb, ha a sálam és a kesztyûm is eldobom. Fokozódott az iram. És akkor...
    - Mondja csak! Mi történt akkor?
    - Egyszer csak éreztem, hogy a lábam nem éri már a földet. Akkor... vál... vál...
    Martin dadogott, nem tudta folytatni a történetet. A nyomozó próbált segíteni:
    - Változtatott?
    - Változtattam a testhelyzetemen és ssssz... Ssssz...
    - Fölemelte a kezét...?
    Martin dühös lett:
    - Dehogy! Elõrenyújtottam, mire emelkedni kezdtem. Egyre magasabban és egyre gyorsabban repültem. A fülemben süvöltött a szél. Nem mertem lenézni, behunyt szemmel száguldottam tovább. Egyszerre leírhatatlan félelem kerített hatalmába. Valami jeges és lúdbõröztetõ rémület. Mintha kalapáccsal verték volna a fejem és a hátam! Csupa víz lettem. Mint akit forró olajba dobtak! És a hangok! Azok a szörnyû hangok...
    A nyomozó székérõl fölállva suttogta:
    - Tovább! Hallani akarom, mi történt azután?
    Martin megvonta a vállát.
    - Nem történt semmi különös. Míg el nem értem a Holdat, szörnyû volt, de aztán jobb lett. Ha a Holdon túljut az ember, rendbe jön minden. Akkor már nem kell aggódnia.
    - De mégis mit látott?
    - Városokat. A Hold túloldalán városok vannak. Az utcák jóval szélesebbek, mint Tallinné, de a fény...
    A nyomozó Martin szájára tapasztotta a tenyerét:
    - Amikor elhagyta a Holdat, tovább erõsödött?
    Martin maga is meglepõdött rajta, de fölnevetett. Egyszerre könnyûnek és boldognak érezte magát.
    - Igen. Azt követõen tovább erõsödött. És minél távolabbra jutottam, annál nagyobb volt a világosság. Míg azt nem éreztem, hogy magam is része vagyok ennek a nagy világosságnak!
    A nyomozó lekapcsolta a lámpát, visszazökkent a székére, megtörölgette izzadt homlokát. Beindította a mennyezeti ventillátort és rágyújtott egy cigarettára. Komótosan fújta a füstöt, fél szemmel Martint figyelte.
    - De ugye nem hazudsz?
    Martin félre simította szemébe hulló haját, meg sem lepõdött rajta, hogy a másik egyszerre tegezi.
    - Nem én.
    - Becsszóra?
    - Becsszóra.

Jávorszky Béla fordítása